India, az útkereső birodalom [az átalakuló India] 9789630586047, 9630586045 [PDF]

Zitiervorschau

INDIA AZ ÚTKERESŐ BIRODALOM

!> iм I ft>' •■I

, I Cü 1^ I ?T

н н р м н в н а н ш

[

н н н ш

я н м п м ш

K ulcsár K álm án

nán: India, az útkereső

|

I °' 1 I со

INDIA AZ ÚTKERESŐ BIRODALOM

KULCSÁR KÁLMÁN

India A z útkereső birodalom

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

Megjelent az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok (OTKA) támogatásával

ISBN 978 963 05 8604 7

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19. www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2008 © Kulcsár Kálmán, 2008

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a nyilvános előadás, a rádió- és televízióadás, valamint a fordítás jogát, az egyes fejezeteket illetően is.

Printed in Hungary

TARTALOM

Bevezetés Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig Az angol hódítás Indiában „A Birodalom gyémántja” Az önállósodó India A „Nehru család” évtizedei A modernizáció Indiában India bel- és külpolitikájának összefüggései A jogfejlődés Indiában Befejezés. Az indiai társadalom válasza aNyugat kihívására

7 11 45 63 92 120 153 188 215 247

*

BEVEZETÉS

A. D. Moddle indiai tudós 1970-ben rendkívül érdekes könyvet jelen­ tetett meg, a brahman kultúra és modernitás összefüggéséről (The Brahmanical Culture and Modernity). Könyvében elsősorban azt igyekszik kideríteni, hogy a több ezer éves brahmin kultúra, a kétszáz éves angol-indiai kultúra után, a több mint két évtizede függetlenné vált India tulajdonképpen milyen kultúrával rendelkezik. A mi két kultúránk közül - írja - az egyik a tradicionális és a brahmanisztikus, a másik az ipari és a modern. A brahman kultúra a mi generációnkra utal, amely lényegében az indo-brit kapcsolatnak, a két, a földre alapozó konzervativizmusnak és a két osztálytudatos tár­ sadalomnak történelmi gyermeke. Az egyik a korábbi imperialista fensőbbség következménye, amely a fensőbbségesek büszkeségét hordozó amatőr, tehetséges vagy te­ hetségtelen elit által vezérelt réteghez kapcsolódik. A másik az indiai angol és saját társadalmi rendszerének hierarchiájában élt (és él), amely a tudományos tapasztalatok korában átvette az amatőrök ab­ szolút vezetési stílusát, hozzáadva a brahmanok tradicionális szank­ cióit, nem többet cselekedve, mint „lip service”-szel fogadva a mo­ dern tudományokat... Ez a kultúra szociológiai értelemben és abban az értelemben, hogy a minőség is tagozódik. A tagozódás egyik ele­ me a kasztrendszer, a brahman kultúra. Ez a kultúra, mely arra töre­ kedett, hogy meghatározza a nép gondolkodását, cselekedeteit egy­ más iránt, életük, munkájuk és a világ iránt, lényegében hindu és átható, mint a hindu ethosz. Az idézett szerző azért használja a brahmanikus jelzőt, mert „ugyan nem a megfelelő kasztra kíván utalni, 7

Bevezetés

hanem mert magában foglalja az indiai tradicionális kultúra lényegét az angol-indiai kapcsolatok vége felé, éspedigjobban, mint bármilyen más ki­ fejezés..." A brahmanikus tulajdonságok ebben „a kontextusban a régi társadalomra, a tradicionális kasztok uralmára, a hierarchiával, a te­ kintélyuralommal, a falvakkal és a földdel megalapozott társadalom­ ra utalnak... így a brahmanikus szellem nem tudja elfogadni sem a társadalmi, sem az intellektuális egyenlőséget...” A modern ipari kultúra lényegében nemzetközi, tehát nem a falu­ si, vagy kaszt-bázisra épül, így nem is hat a társadalmi motivációkra. A tudományos és nemzeti megalapozottságon és a teljesítményorien­ táltságon alapul a kemény hierarchia helyett; azaz az intellektusra, az ügyességre és a gazdagságra épülő elit megteremtésére és elfoga­ dására épül; olyan elitre, amely a „szocialista” világszellemre alapoz, amely mindenkinek lehetőséget ad az elitbe való bejutásra. Ez a mo­ dern ipari társadalom joggal vádolható azzal, hogy igazi célja a meg­ gazdagodást eredményező anyagi előrejutás. Ezen azonban nem segít­ hetünk. .. Az új kultúra alapvető vágya azon az úton való előrejutás, amelyen a világ halad... Az ország egyik legnagyobb szerencsétlen­ sége a két kultúra közötti öböl, amely az elitben is él... Az örökölt kormányzati kultúra, és különbség India kormányai, az állami és a helyi hatóságok között.” ( M o d u l e 1970, 10-12. о.) Vannak, akik a szanszkrit örökségre tekintenek vissza, mások pedig éppen modernizálni akarják a szanszkrit elveket, de él a papi szanszkrit kultúra is; mindezeket azonban nehéz a modern civilizá­ cióba beilleszteni. Más nehézségek is vannak még. Például a hagyományos kultúra nem becsülte a specializációt. Az indiai gazdasági termelés is a hagyo­ mányos brahmin alapokra épül. El még Pandidzsi Kumár szelleme is, aki egy kérdésre így válaszolt: „Miért aggódik ma azon, ami majd valamikor bekövetkezhet Indiában?” „...Indiában sokkal többet hall az ember a demokráciáról mint az ideológiáról, mint bárhol máshol az ismereteim szerint... Ez azonban aligha a mi demokráciánk itthon, a tekintély nyomása olyan hatalmas.” (M orris 1966). Megemlíthetném a „kapcsolatot” India fejlődése és a „szocializ­ mus” között, hiszen ez már 1933-ban a mozgalom egyik vezérelve -« 3 8

Bevezetés

volt. Gandhi például megjegyezte Nehruval kapcsolatban: „Szocializ­ mus és Dzsawáharlál” vagy: „A szocializmus alkalmazása az indiai fel­ tételekre az olvasztótégely („melting pot”). Muddle azt is írja, hogy a Gita Govinda modern indiai olvasói a „dharma” szót úgy értelmezik, mint „ami az egészet összetartó univerzalitás”, amely a társadalom egészét harmóniában és egészségben tartja”. A brahman szellemiség azonban nem viseli el sem a társadalmi, sem az intellektuális egyenlőséget - mondotta S. V. Sovani -, aho­ gyan a régi brahmanikus kultúráról szólt. Márpedig ez elengedhetet­ len a társadalom hasznos célját tekintve és a gazdasági fejlődés szá­ ntára. Végül hadd hivatkozzam James Morrisra, aki azt írta: Sokkal többet hallja az ember Indiában, az új demokráciában, éppen a de­ mokráciára való hivatkozást - ahogyan tudom -, mint más társadal­ makban. Valóban a történelemben a virilista uralkodó osztály funk­ ciója, küldetése az volt, hogy segítse a gazdaság növekedését, a jólé­ tet, hogy gondolkozzon erről, harcoljon érte és védje. Az indiai ural­ kodó osztálynak - írta Muddle -, az indiai társadalom felső rétegei­ nek azonban az utolsó száz évben nem volt ilyen lehetősége. Ugyan­ ez az elit, ugyanilyen értékekkel aligha emelheti fel a társadalmat „csizmahúzóval”, miközben a gazdasági fejlődéssel próbálkoznak. Az idézett szerző azt is megállapította, hogy az indiai elit az utol­ só húsz évben ugyan előszeretettel foglalkozott a gazdasági fejlődés­ sel, ám az indiai gazdasági tervezés tipikus stílusa a tradicionális Brahmán cum vaid maradt. Ezt kiegészíthetjük azzal is, hogy a brahmanizmus több évszázados kultúrája ma is él, sőt a vele összefüggő életmód is. S ahogyan Edward Shils megállapította, „azt az óriási szakadékot, amely elválasztja a ha­ gyományost a modern társadalomtól Indiában, az értelmiségnek kell betölteni, ha egyáltalán betöltendő”. Az itt idézett mondatban benne rejlik valami kétség is: vajon „be­ töltendő-e”? Azt hiszem azonban - és erre mutatnak a hetvenes­ nyolcvanas évek vitái és történései, nem is szólva az elmúlt század (és egyúttal ezred) végének és a 2000-es évek szellemiségéről (Indiában szintúgy, mint Kínában) - India is, mint minden fejlődő, gazdasági­ lag és kulturálisan egyaránt átalakuló ország sikeresen lép erre az út9

Bevezetés

га, és egyúttal képes lesz megőrizni a messzi múltból származó érté­ keit is. A legjobb fiatal szellem csak szabad lehet. A fiatal szellemek a brahmanikus kultúrához kapcsolódnak, az idősebbek pedig a brah­ man kultúra első jellemzőiben részesednek. A modern ipari kultúra nem csupán a tudományos szintet igényli, hanem a széles interdisz­ ciplináris megközelítést a modern nyugati tudományok minden terü­ letén. A mai tudományok ennél jóval több probléma kutatása során az intellektuális diszciplínák közül elérték e problémák megoldásának határát. Előre kell tehát jutniuk a több kombinációs megközelítés megoldásában és ezt csak jól képzett és szaktudással rendelkező em­ berek tehetik meg. Hogy ezt megtehessék, haladni kell a fizikai, a ter­ mészettudományi és a társadalomtudományokban egyaránt. Melles­ leg, minél többen kutatnak így, ha elfogadják a konklúziók levonásá­ nak történeti jellegét, amelyek új adatokat és új felfedezéseket bocsá­ tanak rendelkezésükre; így születhetnek az új felfedezések. Ezzel szemben a brahmanikus kultúra szelleme a tekintélyből a véglegesség felé halad. Ténylegesen, ha a „véglegesség” igénye jelentkezik a kutatási élet kezdetén, akkor minél régebbi a tradíció, annál szigorúbb a tekintély mögötte, és intoleráns az intellektuális kihívással szemben. Kutatá­ saink kevés eredményt produkálnak akkor, ha forrásai kicsik, és a régi brahmanikus világ hívei, akik bürokratikusán gondolkodnak, mindig az eredményekre tekintettel, ellenállnak a változásoknak és nem tel­ jesítményorientáltak (M oddi.f. 1970, 90-91. o.).

IRODALOM A. D. (1970) The Brahmanical Culture and Modernity. Asia Publishing House, London. M orris, J. (1966) In Encounter, January. S ovani, S. V. (1965) Presidential Address by N. V. Sovani at 48th All-India Economic Conference, 1965.

M

oddi .f.,

-aa* К)

1. FEJEZET

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig i. India több ezer éves múltra tekinthet vissza, ám ez a múlt, minél in­ kább távolodik a jelentől, annál kevésbé képes új és újabb meglepeté­ sekkel szolgálni. Egyes kutatók már viszonylag korán tudomást sze­ reztek a korábbi kultúrákról, Sir Alexander Cunningham tábornok már 1853-ban, illetőleg 1883-ban felkeresett néhány addig alig is­ mert helyet, a kutatómunka azonban csak a XX. század elején indult meg az i. e. 2500—1600-ből származó civilizáció feltárására. 1921-ben jórészt a mai Pakisztán területén, az Indus folyó völgyében, Mohendzsodáró és északabbra, az Indus-völgyi Harappá területén fekvő városok maradványainak feltárása hozott fordulatot India történe­ tének megismerésében. Az ásatások nyomán e két korai városra támaszkodó „civilizáció” került napvilágra. Kemény feltáró munka indult, de 10 év múltán már megjelent a kutatásokat elindító Sir John Marshall munkája (1931). Ezután újabb és alaposabb kutatók jelentek meg új eredményeikkel (különösen a II. világháború után, elsősorban az 1960-1970-es évek­ ben). Ezekről a kutatásokról és az eredményekről beszámoló könyvek újabb ismereteket hoztak az Indus völgyi civilizáció fejlődéséről (mai tudásunk szerint első), társadalmának állammá alakult szakaszáról. Ennek az államnak napjainkban két független ország az örököse: India és Pakisztán. Északabbra, az Indus folyó mellett fekvő Harappá terület (Basiiam 1977, 10-51. o.) később a délebbi Mohendzsodáró kultúrájával is összefonódott, majd a tőlük elsősorban északra és délre fekvő terüle­ teken összefüggő civilizációs rendszerré fejlődött. Ezt a kultúrkört 11 *©s-

1. fejezet

sok tekintetben a városi civilizáció indus földön való megjelenésének foghatjuk fel. Olyan városi civilizációnak, amely kiegyensúlyozott gazdaságon alapult. A városok ezen a területen és délebbre is erődít­ mények köré épültek. A lakók Siva istent tisztelték, aki már több arc­ cal is megjelent a hívők előtt (például tigrisként vagy éppen fallikus formában). Később alapvetően a földművelés adta meg a terület gazdasági jel­ legét, bár sajátos módon a rizstermelést még nem ismerték. A mo­ dern kutatások szerint azonban - éppen, mert többféle, egymástól el­ térő feltevést fogadnak el - a terület társadalmi tagozottságának, és különösen a politikai szerveződésének foka és jellege nehezen állapít­ ható meg. A városok szerveződésének feltárásából azonban joggal fel­ tételezhető, hogy az egyes városok politikainak tekinthető hatalma te­ rületileg a citadellának mint központú erődített helynek a körzetében alakult ki. A citadellák körüli „alsóvárosokban” különböző, téglából álló, kényelmes házak, illetőleg ún. tömegszállásnak felfogható épü­ letek találhatók. Ez az építkezés világosan mutat a vagyonos és szol­ ga társadalomra, sőt nem jelentéktelen elkülönültségükre is. Az „állam” politikai és igazgatási uralma azonban sem szervezeti­ leg, sem működésében nem világos. Annyi megállapítható, hogy a ha­ talmat a kereskedő réteg tartotta kézben, de összefüggéseiben nem re­ konstruálható. Vannak kutatók, akik az egész társadalmi szerveződést, gyakorlatilag a „politikai hatalmat” is a természetfeletti lényekben való hitre vezetik vissza. így a szabályozó erő ezektől a hatalmaktól való félelem lett volna. Nem tudjuk azonban, hogy ezt a természetfeletti lényekre vezethető ideológiát hit vagy hitek közvetíthették-e. Egyes kutatók szerint a világ más tájairól idekerült, a primitív tit­ kos társaságokhoz hasonló alakulatok lehettek a „hit közvetítői”. Más tudósok - bizonyos leletek alapján - Siva, vagy Siva a Nagy isten „jelenlétére” és arra következtetnek, hogy a vallási szférával szemben a tényleges politikai hatalom nem volt összpontosítva. Az Indus völgyében és környezetében kialakult civilizáció hanyat­ lása talán elsősorban a gazdaság visszaesésével függhetett össze. Erre vezethető vissza az az elmélet is, „amely szerint a megromlott termé­ szeti viszonyok, a népesség növekedése stb. arra ösztönözték a lakos­ 12

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

ságot, hogy a hagyományos gabonatermelés mellett valamilyen más, a táplálkozáshoz szükséges és hasznos növényféleséget is termeljen. Ez az új növény a rizs volt. A gazdaság visszaesése, a rizstermelés megjelenése azonban felbomlasztotta a település rendjét, és a népes­ ségnek dél és kelet felé kellett húzódnia. Sőt rákényszerült - a rizs mellett - más hasznos növényzet termelésére is (minderre utal W ojtii.la 1988 2-34. o.).

A Harappá uralom utolsó századaiban már a nyugatról érkező ár­ ja népesség is beszivárgott, éspedig elsősorban az Indus völgyébe, ahonnan azután tovább haladt a kelet és délkelet felé eső területekre. Az időszámításunk előtti 1500-as évektől - már a védikus források alapján is - az árja népességnek nem csupán jelenlétére, hanem nö­ vekvő vallási és kulturális hatására is következtethetünk. Az ezzel kez­ dődő időszakot e kor szakértő történészei szerint a „védikus” és a „ké­ ső védikus” (ez utóbbi az i. e. 850-560 közé eshet) szakaszokra tagol­ hatjuk. Ez utóbbi időszak eseményei a Gangesz forrásvidékén, a mai Uttar Prades állam nyugati és a Pandzsáb keleti részén zajlottak le, de az árja terjeszkedés keleti és déli irányban is tovább folyt. Sőt, a kor­ szak végén a Rig-véda (árja) történelmi és mondái szövegeikben a sö­ tét bőrű démoni és mondái (állat-emberi, pl. majom emberi és isteni) személyek is szerepelnek. Ebben a korban azonban a szellemi „vilá­ got” a Rig-véda uralta, amelyet ekkor ugyan még nem foglaltak írás­ ba (i. e. 600-ig). Sőt az utána leírt hiteles szövegét is csak i. u. 1200tól ismerjük. Hiteles szövegét Max Müller tárta fel. О a szövegeket nyelvileg és ideológiailag is elemezte. A történelem során a különbö­ ző emberi fajok egybeolvadtak, és ez az árja nyelvet, valamint a kul­ túrát is megváltoztatta. A késő védikus korban az árják már eljutottak a Jamuna és a Gangesz közé, majd az utóbbi mentén még keletebb­ re. Sőt - ahogyan Wojtilla megállapította - „úgy tűnik, hogy a hatal­ mi súlypont végérvényesen a Gangesz medencéjébe tevődött át.” Tulajdonképpen - jegyezte meg Romila Thapar a kiváló történész - két különálló forrás alapján ismerhetjük meg ezt a kort. Az egyik a történeti, amely archeológiái forrásokon alapul, a másik a védikus irodalom és a Purána, amelyek hagyományos történeteket is tartal­ maznak. Purána történeteit azonban a védáknál később gyűjtötték

13

1. fejezet

össze. Ezek után keletkezett a Mahábhárata ( T iiapar 1977, I. köt., 29-33. o.). A késő védikus korban jelentősen fejlődött az állattenyésztés, a földművelés, társadalmilag pedig kialakult a négy „rend” (várná) is: a bráhmana, tehát a papi, illetőleg a szellemi foglalkozások rendje, amely magába foglalta a „szent” szanszkrit nyelv ismerőit és ápolóit. Ekkor formálódott meg a ksatrija, a harcosok rendje, ahová például a király is tartozott. Ezek „alatt” található vaisják a vegyes foglalkozá­ súak rendje, őket pedig a súdrák követték, akik a felsőbb rendeknek végeztek szolgálatot (1. részletesebben W ojtiu.a 1988, 47-48. o., to­ vábbá: Srinivas 1971, 1-45. o.). Az említett kasztok a történelem fo­ lyamán jelentős mértékben tovább tagozódtak, de a társadalom leg­ kisebb egysége gyakorlatilag a család (a nagycsalád) maradt. A csalá­ dokból épültek fel a nemzetségek. A késő védikus korban azonban már megjelentek a kis területű államok. Itt már növekedett a király szerepe, őt egyre inkább méltóságok vették körül, akik a kormányzó hatalom részeseivé váltak. Az egyes tartományok igazgatása, nem különben az adóbegyűjtés is e hivatalnokok feladatává vált. A „tiszt­ viselői” feladatok sokasodásával természetesen a hivatalnokok is sokasodtak, sőt titkosrendőrség is szerveződött. A mai értelemben vett jogrendszer még sokáig nem létezett, a szo­ kásokat azután jórészt uralkodói döntések pótolták. Természetesen a legfőbb „bíró” is a király volt, s csak a korszak végén bukkant fel a „dharma”, azaz a jog kifejezése is. Az ekkor élő emberek élete is csak az irodalmi források elemzésé­ ből ismerhető meg. Ezek az irodalmi források azonban egyre inkább szaporodtak, jóllehet mindenekelőtt vallási jelleggel. A már említett Rig-véda mellett több véda is élt és él. A Rig-véda azonban nem csu­ pán a legismertebb, de a legtekintélyesebb is. Szövege már i. e. 1200ban létezett, és i. e. 850 körül fejeződött be az összeállítása. A védikus szövegek leggazdagabb része azonban vallási jellegű. (A védikus kor­ szakról csak röviden emlékezhettem meg. Részletesen foglalkozik ez­ zel Woi.PF.RT 2000, 14-54. o.; Magyarul: W ojtiu.a 1988, 21-74. o.).

14 -7* - -

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

Az időszámításunk előtti első ezred közepéig tovább haladt az árja hódítás, és 16 királyság, fejedelemség, „köztársaság” alakult ki, ame­ lyek gyakorlatilag állandó háborúskodásban álltak egymással. Az időszámításunk előtti VI. században a perzsák törtek be India legnyugatibb területére, sőt I. Dareiosz (Dárius) perzsa király Pandzsáb egy részét is elfoglalta. Az i. e. IV. században egyes fejedelmek háborúi nyomán területileg és erőben is nagyobb államok alakultak ki. Amikor tehát Nagy Sándor (III. Alexandrosz) megkísérelte India meghódítását, már nagyobb területen élő és erősebb hadseregekkel rendelkező indiai államokkal került szembe. M int tudjuk, Nagy Sán­ dor leigázta a perzsa birodalmat, és India felé fordította hadseregét. Főbb kisebb fejedelemség meghódítása után i. e. 327 tavaszán átkelt a Hindusokon, és - elhúzódó harcok után - a következő év tavaszán a makedón sereg elindult az Indus folyó jobb partjának meghódításá­ ra. Több királlyal és fejedelemmel egyezséget kötve nyomult előre, míg egy kisebb hindu fejedelemség ura - az Indus folyó bal partján harcra készen várta. A források szerint Nagy Sándor habozott az átkeléssel, de végül is megindult és kemény csatában megverte az el­ lenfelét. Mivel a görögök által meghódított terület jelentősége többször is felmerült az ország történetében, kultúrájában, éppen ezért egy kissé bővebben kell szólni a „hódításról” és annak következményeiről. Itt azonban néhány problémát elemezni kell. Nagy Sándor ugyan­ is Indiának (ma már Pakisztánhoz tartozó) ama részén kezdte meg hadjáratának utolsó részét, amely India meghódításához vezetett vol­ na, ha vissza nem fordul. Néhány csata után viszonylag kedvező hely­ zetben vonult előre, hiszen az ott élő fejedelmek egymással is hábo­ rúkat vívtak, és elérte a Kábul folyót. E folyónak az Indussal való ta­ lálkozásánál érte el Puskala városát, ahol az első nagyszabású csatát vívta. Innen India belseje felé indult, több nehéz terepen kialakult el­ lenállást leküzdve. Az Indus folyót elérve a folyó mentén haladt dél felé, mígnem találkozott Porosz király seregével, amelyet legyőzött, sőt maga Porosz is megsebesült. Nagy Sándor azzal mutatta ki tisz­ teletét iránta, hogy meghagyta királyságában. Tovább akart ugyan haladni, de serege fellázadt, és a katonák csak a tenger felé voltak haj-*«< 15

1. fejezet

landolt követni őt a nyári forróságban, ahonnan azután haza kívántak térni. Nyár vége felé a hadsereg végül is tengeren és szárazföldön for­ dult vissza betegségbe esett vezérével. A visszavonulás nem volt egyszerű. Nagy Sándor ugyan jól átgon­ dolt haditervet dolgozott ki, amely szerint a visszavonulást tulajdon­ képpen „előrenyomulásnak” is fel lehetett fogni. Sértetlen csapataival ugyanis bárkákkal előrenyomult az Indus folyón és a szárazföldön a folyótól nem túlságosan távol, dél felé, az Indus torkolata irányába. A harcra képteleneket, a nem szorosan vett harcoló csapatokat és a családtagot a szárazföldön megjelölt úton a meghódított perzsa föld felé irányította. (Azt is állítják, hogy a vezér nem adta fel reményét, ezen a visszafelé vezető úton. Azt remélte, hogy az Indus elérése után gályákon talán eljuthat az Ókeanoszhoz. Hozzá kell tennem, hogy a nem teljesen új katonákat és hivatalnokokat az eddig elfoglalt terüle­ teken hagyta, kijelentvén, hogy ezeket a területeket birodalmához csatolta.) Elkövetkezett az Induson való átkelés ideje. A hajósok ugyan jelen­ tették, hogy a dél felé vezető utat még további nagy folyó zárja el, rá­ adásul arról senki sem tájékoztatta, hogy mi van a negyedik folyón túl. így Nagy Sándor (III. Alexandrosz) előre indult lovasságával amelyet a serege követett - az esőtől áztatott, megáradt folyókkal „öntözött” nehéz talajon. Azt remélte - írta Arrianosz görög történet­ író -, hogy ezzel megzavarja ellenfelét, Póroszt, Paurava királyát, ám ő zavarodott meg a már említett terepen, amelyen a lovak is nehezen mozogtak (a katonáknak kellett vezetni őket a fejüket nyaldosó víz­ ben). Porosz azonban elefántjaival (amelyektől féltek a lovak) elzárta az utat, csak egy keskeny átjárót hagyván a támadóknak, akiket így megsemmisíteni remélt. A lovasság átkelt a folyókon, de jóval lejjebb, ahogyan tervezték. Míg pihenőt tartottak, megérkezett a harci ko­ csikkal felszerelt ellenség. A görög lovasság - túlerőben lévén - meg­ támadta és szétszórta őket. A görög lovasság ezután tovább haladt, meghagyván, hogy az ezután érkező görög csapatok kövessék őket. Az ellenséggel megütközve látták, hogy a harcvonal előtt kétszáz elefánt várja őket, közöttük pedig nehéz íjászok, gyalogos harcosok. Nagy Sándor megállt, míg órák múlva megérkeztek a fáradt görög

16

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

csapatok. Ekkor megkezdte a támadást, mögötte pedig hatezernyi harcosból falanx sorakozott. Az elefántok is megindultak, de a falanx ellenállt. Közelebbi tudósítás nincs erről, de tény, hogy a görögök va­ lóságos mészárlásba kezdtek. Friss csapatok kezdték üldözni a vissza­ vonuló ellenséget, sőt a szinte utoljára maradt Paurava királyát sebe­ sülten elfogták. A hadsereg tovább haladt, de az ötödik folyónál váratlanul fellá­ zadt. Jóllehet a zuhogó esőben eddig több hegyen épült várost hódí­ tottak meg, a katonák nem akartak továbbmenni. Tárgyalásba kezd­ tek a császárral, sőt kedvezőtlen jóslatot is produkáltak, végül is Nagy Sándornak engedni kellett. A csapatok tehát nyugat felé fordultak, de mielőtt célhoz értek vol­ na, közben harcolniuk is kellett, s az egyik fellegvár ostrománál, amelyben Nagy Sándor négy emberrel mászott fel, egy ártatlan­ nak vélt sziklán súlyosan megsebesült, és jó ideig bárkán szállították tovább. Mire elérte a tengert, a császár már túl volt a kritikus időszakon, annyira, hogy az Indus és a tenger találkozásánál kihajózott a tenger­ re, s még mindig arra gondolt, hogy az Ókeanoszt érte el, amelynél véget ér a föld. Végig kívánt hajózni a part mentén, a Tigris torkola­ táig. Bár a hajóhad parancsnoka beleegyezett, hogy megindítja a hajókat, azonban Nagy Sándor látta rajta a súlyos kétséget, és lemon­ dott a tervezett próbálkozásról. Az Eufratesz országába visszatérve rövidesen meghalt. Az Indiának ezen a részén maradt görögök felett először a Ilanda-dinasztia uralkodott, majd rövid idő múltán a szeleukidák kezére került. Ok még egy ideig megtartották a görög uralmat India északi és északkeleti földjén, de egyre inkább vissza­ vonulásra kényszerültek. India északkeleti vidékét, Pandzsáb egy részét is Szeleukosz Nikátor görög fejedelem birtokolta, aki i. e. 309-ben egyezséget kötött Csandragupta hindu fejedelemmel. Szeleukosz Nikátor átadta Pandzsáb megszállt részét a Maya birodalomnak és az iráni platóra vonult vissza. Szeleukosz ezért ötszáz harci elefántot kapott, és nagykövetet is cserél­ tek. A görög uralkodó lányaiból is küldött Csandraguptának, akik „elit testőrként” szolgáltak Csandragupta hálószobáiban. Később a görögök - s * 17

I. fejezet

államai megszűntek és beolvadtak az indiai birodalomba. Ma leginkább Gandhara művészeti emlékei emlékeztetnek a görög kultúra hatására (W ojiuja 1988, 73-80. o.; S itin 1928, 26-30., 49-58., 78-96., 126-161. o.; L amb 1980, 330-395. о.). A g örögök teh át N ag y Sándor kivonulása és halála után kisebb önálló állam okat alakítottak Perzsiában (később indiai területtel), ahol átm eneti idő után a szeleukidák kerültek uralom ra, s egy ideig sikerült fenntartani az egyre zsugorodó területen a görög uralmat.

Ezek azonban végül is eltűntek Görögországban (Európa még görög uralom alatt maradt részével együtt) és Egyiptomban. Ezen a terüle­ ten - mint említettem - még további problémák is jelentkeztek, ame­ lyekre a m aguk idejében m ég visszatérek.

A makedónok kivonulását követően a Maurja-dinasztia egyre erős­ sebbé vált, különösen Csandragupta hatalma növekedett, aki a neves brahman, Kautilja „protezsáltjaként” tűnt fel (Kautilja a későbbi ki­ rály tanítómestere és mentora volt). Magadha megszerzése után di­ nasztia-alapításra törekedett, éspedig sikerrel. Kautilja irányítása alatt (jóllehet az ifjú maga alacsonyabb kasztból származott) fokozatosan hatalmába került a Ganges völgye is, miután Nagy Sándor kivonult onnan. Csandragupta azután tovább terjeszkedett, egyebek között megverte Szeleukosz Nikátort is (i. e. 303-ban), akit a kivonuló ma­ kedón császár helytartóul hagyott hátra. így a szeleukida TranszIndus (jórészt a mai Afganisztán) is Maurja-dinasztia kézbe került. A békekötés szerint lehetséges, hogy Szeleukosz egyik lányát a Maurja udvarba küldje, ahová görög nők is elkísérhették. Szeleukosz követe is vele tartott, aki azután hosszabb ideig tartózkodott Pátaliputrában, a Maurja fővárosban, és közben jelentős utazásokat is tett az országban. A két udvar (a Maurja birodalom idején) továbbra is kapcsolatokat tartott, követeket és rendszeres ajándékokat küldtek egymásnak. (Hindu források szerint Csandragupta idős korában a dzsaina vallásra tért, és sok szerzetessel és tudóstól kísérve Dél-Indiába utazott. Végül is lassú éhezési folyamatban halt meg.). A trónon fia Binduszára követte (i. e. 297-272). О Dekkán irányába fejlesztet­ te tovább birodalmát, Maiszúr-ig, és az Arab-tengerig. így azután a Dél elfogadta a Maurja fennhatóságot (egyedül, Kalinga - a mai

18

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

Orissza - nem hódolt meg). A görögökkel (Antiochus) azonban to­ vábbra is jó kapcsolatban maradt. A következő király, Asóka később a Maurja Birodalom legneveze­ tesebb uralkodójává vált. Romila Thapar-, az indiai történelem kitűnő összefoglalója írta, hogy Asókát egészen 1837-ig, csupán az egyik uralkodónak tekintették. Amikor azonban James Princep a feliratok megfejtése után először olvashatta el a szövegeket, megváltozott a véleménye. A feltárt felirat említette először Asóka nevét, mint Devanamapiya Pyadassit (az Istenek kedvencét és Pyadassi királyát). A feliratok további elemzése után vált világossá (1915-ben), hogy valójában Asóka királyról van szó. Asóka egyébként több korabeli hellén uralkodóról is megemlékezett, akikkel diplomáciai vagy egyéb kapcsolatban állt. A külső világgal való érintkezése jelentősen kiter­ jedtté vált. A legszorosabb kapcsolatot azonban Szeleukid császárral építette ki, és a kapcsolatot a következő uralkodók is fenntartották. Egyes feliratok Dáriust és Asókát is együtt emlegetik. Kapcsolatokat teremtett azonban Kínával, Tibettel, Nepállal is, erre utalnak a szö­ vegek ( T hapar 1977,1. köt., 70-74. o.) Asóka királysága az indiai történelem egyik legfontosabb korszaka. Nem csupán azért, mert uralma kezdetén meghódította az addig el­ lenálló Kalingant is, hanem különösen azért, mert áttért a buddhista vallásra. Lássuk hát röviden, mit is jelentett ez?

II. A hindu vallás és társadalom egyik legnevesebb kutatója, John L. Brockington írta a hinduizmusról: „az indiai kultúra és vallás bizonyos értelemben öt évezrednél is régebbre nyúlik vissza. Márpedig, ha ilyen sokáig fennmaradt és virágzott, az pompás bizonyítéka annak, hogy a hinduizmus képes volt alkalmazkodni a változó körülmények­ hez, jóllehet e képességét sokszor nem értékelik kellően a vallás ha­ gyományos elemeinek látszólagos dominanciája miatt” ( B r o c k in g t o n 1996, 19. o.).

19

1. fejezet

Voltaképpen mi a hinduizmus? - teszi fel ezután a szerző a kérdést. Vallás, oly annyira lenyűgözően változatos formákkal, hogy többen kételkednek is, szó lehet-e egy vallásról. Nem egységes a fogalomrendszere, nem monolitikus a kultúrája, inkább az életmód egységét jelenti stb. Kétségtelen, hogy a hinduizmus mint egészében érvénye­ sülő tanítás vagy szertartás nem létezik, és ami egy csoport számára lényeges, az egy másik számára közömbös lehet. Mégis, általában el­ fogadják, hogy a hinduizmus egészében mindenki számára határozott, vagy meghatározó tanítás. A részleteiből kiindulva azonban meghatározható „sajátos jellege csakis történelmének keretei között érthető meg” ( B r o c k in g t o n 1996, 21.0.). A hinduizmus vallásos hevülete sem olyan, mint amilyennek lát­ szik. „Egy hindu számára a vallás az élet minden területén jelen van, ám ez nem azt jelenti, hogy állandóan és megszállottan ezzel lenne elfoglalva. A hinduk ugyanis a vallást nem tekintik az életükön kívü­ linek, sem valamiféle kívülről rájuk kényszerített kötelességnek. Az élet integrált egész, amelyben a különböző részek kölcsönösen függ­ nek egymástól, ezért a vallást nem lehet különálló problémaként ke­ zelni. A szanszkrit nyelvben nincs is olyan szó, amit egyszerűen „val­ lásnak” lehetne fordítani, a dharma, amit jobb híján gyakran fordíta­ nak vallásnak, sokkal átfogóbb tartalmú: „magában foglalja a vallási hagyományon kívül a társadalmi erkölcsöt és a törvény követelményeit is... A hinduizmus egyébként a Védát tartja az igaz vallás egyedüli forrásának, elutasítása döntő tényező volt a buddhizmus és a dzsainizmus önálló vallássá alakulásának... Különösen a Rig-véda az, amely igazán fontos, ám sok filozófus és valli tanító előtt mégis isme­ retlen tanítás maradt... A hinduizmus kanonizált szertartásainak tar­ tott Védák tehát valójában olyan rögzített szövegek, amelyeket a hin­ duk óriási többsége nem olvas, de a legtöbbjüknek - az alsóbb kaszt­ belieknek és az összes nőnek - az idők folyamán ismeretlenek voltak... A hinduizmusnak máig fennmaradt legkorábbi formáját a négy Véda tartalmazza... A legrégebbi a Rig-véda, amit nyelvezete alapján, továbbá Zarathusztra által i. e. 1000 előtt megreformált és az Avesztában feljegyzett iráni vallással meglévő nyilvánvaló kapcsolata 20

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

miatt i. e. 1200 körülire lehet datálni... A Rig-véda himnuszait, a védikus vallás legrégebbi és legfontosabb forrásait a bennük leírt ég­ hajlati viszonyok alapján feltételezhetően a Brahmavarta régióban komponálták.” (B r o c k in g t o n 1996, 22-23. o., illetőleg 28-32. o.). A már említett védikus korszak előtt is ismert volt a későbbi hindu vallás egy-két eleme, vagy istenalakja, akiknek sajátosságait különö­ sen a védák, pontosabban a Rig-véda említette. Ezek az „istenek” többnyire valamilyen természeti jelenséget személyesítettek meg, és később különböző mítoszok által természetfeletti lényekké váltak. Indra isten például kezdetben viharistenként szerepelt, később azon­ ban a harciasság képviselőjévé, sőt az istenek királyává „fejlődött”. Mitra eleinte - talán perzsa eredetű - napisten volt, Varuna pedig az ég, és a hold istensége mellett az eskü és a büntetés istenévé is vált. Elmondható, tehát hogy a hindu istenek funkciói történetileg általá­ ban cserélődtek. Időszámításunk előtt kb. 800 évvel olyan hit is élt (az upaniszádokban), amelyet a védák - tudomásunk szerint - nem ismertek. Ennek lényege „a hit abban, hogy a halott ember jó vagy rossz cselekedetitől - karma - függően a földön vagy másutt, állatként, ember­ ként, istenként vagy más módon újjászületik”. Ezzel függ össze a „szanszára” kötelékektől való megszabadulásba vetett remény és az a hit, hogy ez a megszabadulás, vagyis a megváltás csak a cselekvéstől való tartózkodás és szenvedélymentes lemondás révén érhető el”. (G i.asf.napp 1981, 33-37. o.).

Az árják terjeszkedésével —bizonyos fokig - maguk sem mentesül­ tek a meghódított lakosság szellemi befolyásától. Ennek folytán, va­ lamint az upaniszádok hatására, a bráhmanizmus is megváltozott és a korábbi istenek helyét - bár legtöbbjüket továbbra is tisztelték - újab­ bak foglalták el. Mindenekelőtt Brahmát, Visnut és Sivát kell említe­ nem. Brahmá jelentős szerepet játszott a világ teremtésében, ha nem is járhatott el saját tetszése szerint. Avédákat kinyilatkoztató „brahmá” megszemélyesített alakja ugyanis - mondta róla a fentebb idézett Glasenapp - a világot nem tetszése szerint teremtette, és tartósan nem is nyert a többi istennél magasabb rangot.

21

1. fejezet

A brahmanák - Brahmá papjai - azonban mégis kiváltságos hely­ zetet élveztek, hiszen ők voltak a vallás hirdetői, magyarázói, fejlesz­ tői. Tekintélyük már csak azért is nagy volt, mert a kasztrendszer megszilárdulásával szellemi arculatuk a többi kasztra is kiterjedően jelentős volt. (Az időszámításunk után 758-82 О-ban élő Sankarea bráhmina például megkísérelte a védikus szövegek, nemkülönben az egységes, a sokféle vallási szöveg újraértelmezését és a buddhista ta­ nok egy részével valamilyen egységes rendszer kialakítását. „A jelen­ ségek világában minden vallási formának megvan a maga létjogosult­ sága, a legfőbb valóság azonban csak tökéletlenül fogható fel. A kü­ lönféle vallások a legfőbb egyetemes igazságnak csak feltételezett részletaspektusai, az igazság maga azonban túl van a Májá (világillú­ zió) sokszerűségének látszatán, és csak a meditativ elmélyülés révén ismerhető meg.” ( G lasenapp 1981, 48. o.). Brahmával ellentétben azonban Visnu - a Védákban - „alacso­ nyabb” rangú istenné vált, ám később egyre magasabbra emelkedett. Sokan ma is őt tartják a legnagyobb istennek. О személyesíti meg a világ fennmaradásának elvét, és amikor veszélybe kerül, ő menti meg - ha nem is küzdelmek nélkül - a világot. Ráma alakjában - aki­ nek feleségét, Szítát az óriás elrabolta, de ő kemény harcokban vissza­ szerezte, később 16 000 nővel 18000 fiút nemzett. A hindu mito­ lógiában más személyként is lényegében ő jelenik meg. Akár mint Krisna, akinek emberi megjelenése körül a legendák és a mesék soka­ sága él (még napjainkban is). Siva ugyancsak népszerű isten. Bár védikus alakjában is ő küldte a betegségeket az emberekre. Am a mai Siva a nemzőerő megtestesí­ tője. így azután ma már a hindu vallás tagjai jórészt Visnut, mások viszont Sivát tartják a legjelentékenyebb istennek. Glasenapp hangsúlyozza, hogy a világ vallásai közül a hinduizmus a leginkább sokszínű. Idézi is a Mahábhárata egyik mondatát: „Ami itt nincs meg, az egyáltalán nem is létezik.” (Tartalmilag a gyakorlatban hasonlóan, de más kifejezéssel mondta ugyanezt Gandhi: „... nem hi­ szem, hogy egyedül csak a védák isteni eredetűek. Inkább úgy vélem, hogy a Biblia, a Korán és a Zend-Aveszta pontosan ugyanolyan iste­ ni inspiráció hatására keletkeztek, mint a Védák. Egyébiránt hitem a 22 *»►

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

hinduk szent irataiban nem kötelez arra, hogy minden egyes bennük levő szót vagy verset sugalmazottnak tartsak... Mindazok után, amit elmondottam, a hinduizmus nem exkluzív vallás. Jut benne hely a világ összes prófétáinak tisztelete számára. Tulajdonképpen nem missziós vallás. Kétségtelen, hogy sok népet befogadott, de ennek az elnyelésnek észrevétlen evolúciós jellege volt. A hinduizmus minden­ kinek lehetővé teszi, hogy az istent hite és saját „dharmá”-ja szerint imádja, és éppen ezért békében él minden vallással.” India társadalmi struktúrája - ahogyan már említettem - négy ré­ tegből (várná) tevődik össze: bráhmana, ksatrija, vaisja, súdra. Ezt a rendszert a későbbi védikus korban (i. e. 1000-600) alakították ki, és­ pedig a Felső-Ganga (Gangesz?) vidékén. Ebben az időben terjedt el Indiában az árja invázió. Yamazaki, Ren’ichi japán indológus alaposan elemezte a Varna rendszert, s én itt is a kutatásaira támaszkodom (Yamazaki 2005). Nevezetesen nagyon röviden azt szeretném érzékeltetni, hogy a val­ lás és a világi vezetés milyen viszonyban voltak egymással, hogyan hatottak egymásra. A Bráhmana Várnát India papi kasztja alakította ki a helyi ortodox vallás és a csaknem háromezer éves hindu eszméket tradicionális ri­ tuális renddé „ötvözve”. Egyes álláspontok szerint először a papi rend alakult ki, és az ő munkájuk alapján a többi kaszt és társadalmi rend. A papi rend később különösen megszilárdult, amikor a buddhizmus és a janzenizmus elleni védekezésre kényszerült. A hindu társadalom kialakulása és védekezési kényszere meg­ teremtette a bráhmanák és a ksatrija kaszt (amely a királyt is adta) összefogását. A Dharmaszutrák, amelyeket az ortodox bráhmanákon alapulva írtak, állítják, hogy a varnarcndszer szent intézmény, amely az ember teremtése óta létezik. A bíráskodásnak két fóruma volt: a jogi bíróságok és az arbitrázs jellegű ítélkezés. A király szigorúan el volt tiltva a bíráskodástól, az ő jogalkalmazása a védán, a dharmasásztrán, az angaszon és a puránán alapult. Azokban az ügyekben, amelyekben ellentmondásos bizonyí­

23 *

» -

1. fejezet

tékok voltak, a király ítélkezett. Az ilyen ügyekben ugyanis a király jelentős „diszkrecionális” joggal rendelkezett. Itt jegyzem meg, hogy a bráhminok jelentős gazdasági privilégiu­ mokat is élveztek. A bráhminoknak és a királynak a mindennapi kap­ csolatokban —Manu-szmrti törvénykönyvének magyarázata szerint — együtt kell működniük, a vitákat kiegyezéses alapon kell rendezniük. Manu azt is írta, hogy a mindennapi kapcsolatok a király és brahmanok között úgy oldhatók meg, hogy a király reggel felkelvén megtisz­ títja magát, áldozatot ajánl a tűznek, tiszteletét fejezi ki a körülötte lévő brahmanoknak és azután belép a kihallgatási terembe. Azután egy nappal később kifejezi tiszteletét az idős brahmanoknak, akik a Vedákat jól ismerik, és tanul a legtudományosabb módon, éspedig nem csupán a védikus írásokból, de a politikai tudomány, az etika és a filozófiai diszciplínáiból is. A királynak rendelkezésére álltak a saját politikai tanácsadói, így a vita természetesen elméleti összefüggései­ ben sem volt egyoldalú. Az imént röviden példázott Brahmájával szemben az Arthasásztra egy fokkal alacsonyabb szinten állott, noha a hindu jogrendszer része volt. Ez elvileg a királyok által kiadott „magyarázó szöveg” volt, ame­ lyekkel saját uralmuk kiterjesztése vagy éppen területük megvédése esetén éltek. Az általános hasonlóságok ellenére - miután a varnarendszer alapján - az állam rendjének biztosítása a királyokra hárult, az Arthasásztra mégsem különbözött jelentősen a jogrendszer más tagjaitól. A fentiekben távolról sem kíséreltem meg az ősi hindu jog teljes bemutatását. Csak néhány vonását említettem. Szélesebb ismeret sze­ rezhető azonban az angol nyelven megjelent szakirodalomból. Ebből ugyan csak egyeden igazán friss könyvet használtam (Y amazaki 2005, ezen túl „csak” korábbi, bár igen hasznos, kötetek és tanulmányok álltak rendelkezésemre: például Baxi 1980, Сшил 1986, 216-266. о., M in a t t u r 1978, etc., E mbrff, 1972, 2-387. о.).

24

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

III. A társadalmi csoportok, foglalkozások, rétegek között szinte minde­ nütt megtalálható az alá-fölé rendeltség, vagy bizonyos mértékű el­ különülés jelensége. Nevezik az így kialakult egységeket osztályok­ nak, rétegeknek, foglalkozási csoportoknak, de különböző mértékű összetartás vagy másoktól való elkülönülés is jellemezheti őket. Az 1970-es években, amikor először jártam Indiában, még tapasztal­ hattam ennek a „kasztrendszernek” a jelentőségét. Megérkezésem után Bombayban kísérőül kaptam egy fiatal egyetemi oktatót, aki ki­ tűnően beszélt angolul, és meglehetősen művelt volt. A beszélgetés során kiderült, hogy nem tartozik egyik kaszthoz sem: „érinthetet­ len”. Később azt is megtudtam (amidőn megkérdezte, hogy egyik „kirándulásunkra” elhozhatja-e feleségét), hogy a hölgy a bráhmin kaszthoz tartozik. Hiába voltak mindketten egyetemi oktatók, euró­ pai értelemben is művelt emberek, miután a szülők ortodoxok voltak, jobbnak látták tisztázni a helyzetet. Kiderült, hogy a hölgy szülei egy­ általán nem fogadták el a kaszton kívüli vejüket. Az apa azóta sem áll szóba a lányával (a vejéről nem is szólva). Legfeljebb az anyja látogat­ ja meg őket, ám elég ritkán. Hozzá kell tennem, hogy mindez annak ellenére történt, hogy akkor már a vagyoni, sőt a politikai rétegződés is jórészt áttörte a kasztok kereteit. Sokfelé érdeklődtem, de legtöbbször azt hallottam, hogy élnek még a kaszthoz való tartozás negatív, de pozitív jelei is. (Csak egy pél­ da: a városi gazdag emberek között akadnak, akik igyekeznek például a faluról a városba kerülő „kaszttársaikon” segíteni. Nem ritkaság, hogy adott esetben rendszeres vagy alkalmi munkát biztosítanak ne­ kik, elsősorban saját házukban, vagy családjuk körében.) A távoli múltban az egy-egy kaszthoz tartozók, regionális elhe­ lyezkedésüktől függően, felismerhetők voltak az adott szubkontinensen. Ám nem csak a törzsi, esetleg távoli helyeken élők között volt és részben ma is - felismerhető egy-egy kaszthoz tartozás. Természe­ tesen nem csupán a brit Rádzs idején volt ez a sok tekintetben szoká­ sos jelenség, de akkor sem volt annyira elterjedt és mindent átfogó „rétegződés”, mint ahogyan egyes kommentárok gondolták. (Bár fi­

25 *

» -

1. fejezet

gyelemre méltó Susan Bayly megjegyzése is: A kaszt ma sem, és soha nem is volt az indiai élet határozott ténye. A kaszt és a várná (az ide­ alizált morális őstípusok négy sémája) és a fati mint kaszt (a születési csoportok kisebb skálája) leginkább az eszmék és gyakorlatok össze­ tételének tekinthetők. Ezeket régi és új, változó kódexek változó tar­ talmából állottak össze száz vagy ezer évek alatt (B ayly 1999, 25. o.). Mindazonáltal közvetlenül az angol hódítás előtt a kasztjelenség erő­ sebb volt, mint esetleg korábban egyes időszakokban. Az elemzők szerint ennek okai összetettek. így például a politikai és az ideológiai változások, amelyek 1650 után végbementek, gyengítették ennek je­ lentőségét. Figyelemre méltó az is, hogy a kaszthoz hasonló jelensé­ gek a világ más kultúráiban nem alakultak ki. Sőt, Dél-Kelet Ázsiá­ ban inkább az iszlám és a buddhizmus terjedt el. Ez nem meglepő, hiszen Ázsia más tájain a vallás, a kultúra, sőt a nyelv is sokkal kevés­ bé drámaian szívódott fel, mint az indiaiaknál. Mi több - a távoli és a közelebbi múltban - India speciális brahman papsága és az aszkétikus preceptoral testületéi arra törekednek, hogy meglehetősen megőriz­ zék elkülönültségüket és függetlenségüket a nagyon is hatalmas ural­ kodóktól és udvaruktól. A kasztok felemelkedését azonban nem redukálhatjuk ezekre az említett okokra, vagy bármilyen más egyetlen okozati tényezőre. Mégis vitathatatlan az a tény, hogy ellentétben Ázsia más területei­ vel, az indiai történelem kiemelkedő (sajátos) tényével találkozunk. Hogy fennmaradt a szubkontinens, ez az ökológiai tényekkel, a kü­ lönböző nyelvekkel, vallásokkal, valamint termelési módokkal és po­ litika rendszerekkel éppen úgy magyarázható, mint nagyfokú politi­ kai fluiditásával mint állandó jelenséggel. Ennek is köszönhető a prosperitás, a kommercializáció és a konzisztencia. Ezek mellett je­ lentős a pásztorkodás, s a paraszti földművelés, mely a szubkontinens említésre méltó jellegzetessége. A kulturális, az etnikai és a történel­ mi különbségek tükröződnek azokban a különböző fogalmakban, amelyeket az indiaiak használnak; azok a kasztokra és a kaszt jellegű jelenségek csoportjaira is visszavezethetők, amelyekkel saját identitá­ suk meghatározásakor találkoznak (B ayly 1999, 25-29. o.).

26 *йк-

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

A mogul uralom alatt az „egyenlőség” felfogásában a kasztrendszer háttérbe szorult. A mohamedán társadalomfelfogás ugyanis elvileg az egyenlőség talaján állt, amelynek - legalábbis politikailag - szükség­ szerűen érvényesülnie kellett az uralt társadalom sokféleségével szemben. A posztmogul társadalomban azonban egy „parvenü” ural­ kodó réteg igyekezett saját fensőbb helyzetét és legitimitását ideoló­ giával is erősíteni, és erre kiváló eszköznek mutatkozott az egyébként feledésbe sem ment kasztrendszer. „A kasztrendszer és a hozzá kapcsolódó szokások azonban a mogul uralom után sem fogták át teljesen a birodalmat. Mi több, a korai XIX. században sem volt homogén kaszttársadalom. Különösen ab­ ban az értelemben nem, ahogyan napjainkban használjuk ezt a kifeje­ zést.” (Bayt.y 1999, 94. о.). A XIX. század elején még más és más volt a „kaszt-hinduk” helyzete a különböző uralmi területeken. Ám jóval később Gandhi is azon a véleményen volt, hogy az indiai társadalom és a kasztrendszer nem választható el egymástól. A kaszt mindenképpen változó jelenség, ahogyan változik politikai jelentősége is. Kétségtelen, hogy a hagyományt és a korszerűséget a társadalmi jelenségek alakulását, jelentőségét és társadalmi tartal­ mát is jelentősen befolyásolják az indiai társadalom változásai. Rajni Kothari, igen jelentős indiai társadalomtudós 1985-ben egy tanulmá­ nyában azt írta, hogy a hagyomány és a korszerűség sajátos ismeretel­ méleti űrt hozott létre az ideológiai gondolkodásban a társadalom és a poli­ tika között. Az előbbit mintegy definíciószerűen „hagyományosnak”, az utóbbit „modernnek” és „fejlődésképesnek” értelmezve. Kothari azonban folytatta: „Valójában - írta - ez a modernizálás fogalmának hamis megközelítése. És különösen félrevezető akkor, amikor a jelenség a demokratikus politika keretei között megy végbe. A politika és a fejlődés intézményei sem működnek légüres térben. Szükségszerűen arra törekednek, hogy talajra leljenek a társadalom­ ban a meglévő szervezeti formák segítségével, illetőleg új struktúrák létrehozásával, amelyek átmetszik a meglévő formákat. Továbbá, ha egy társadalom széles körű törvényességre törekszik - és a demokra­ tikus társadalom elsőrendűen ilyen -, akkor csak úgy haladhat, ha a régi és az új között párbeszéd folyik, az elemek fuzionálnak, s ha a ré­ 27

1. fejezet

gi és az új képviselői is készek rugalmasan alkalmazkodni.” (Kormai 1970, magyar nyelven 1985, 281. o.). Meg kell jegyezni, hogy Kothari nagyon is realisztikusan fogta fel nem csupán az indiai, de minden hagyományos társadalom átalaku­ lásának —ha tetszik modernizálódásának —útját. S ennek nem mond ellen, hogy a mai India „a világ legnagyobb demokráciája” jelzőt vi­ seli, bár tudjuk, hogy a szavazók táborának megszervezése, mozgatása nem „mindig” a demokrácia klasszikus mintájának megfelelően tör­ ténik. „Ez a határozott vezetés feladata” - teszi hozzá Kothari. De ez nem a priori létező „jog”, hanem pragmatikus, amelynek a fejlődés érdekeit kell szolgálnia - magyarázta Kothari, a valós helyzetet még mindig erősen idealizálva. Helmuth von Cílasenapp (a vallások klasszikus elemzője) írta, hogy az „ortodox hinduizmus a kasztrendszert annyira túlfejlesztette és idealizálta, hogy a világrend immanens alapelvének hiányát a nem indiai népeknél azzal magyarázta, hogy eltávolodtak az örök világtör­ vénytől és emiatt náluk megromlottak az emberi lét igaz és megvál­ toztathatatlan alapelvei... Annak a hitnek, amely szerint a kasztrend­ szer isteni eredetű intézmény, legfigyelemreméltóbb kifejtéseit már a híres Rig-véda himnuszában megtalálhatjuk.” Majd hozzáteszi: „A hinduk az élőlények roppant sokféleségét - a legfőbb istenektől a leg­ alacsonyabb rendű férgekig, rovarokig és a növényekig - azoknak a cselekedeteknek a rendkívüli sajátosságaira vezetik vissza, amelyek­ nek ez a jutalma vagy a büntetése... Az élőlények erényei és gyengéi, képességei és mindezek ágazatai tehát előző életükben tanúsított erkölcsi magatartásuk következményei, s ezért természetesen okaikon kívül még kiváltóik is vannak... Az elmondottakból az következik, hogy a hinduizmusnak éppúgy mint a többi vallásnak megvan a maga meghatározott, szilárd néze­ tekből álló köre, amely éltető alapul szolgál számukra, és amellyel együtt áll vagy bukik... A hinduizmus tehát az emberi kaszt előírása­ ival részletekbe menően alakítani kívánja, és beavatkozik az egyén életének minden mozzanatába, ugyanakkor azonban a metafizikai el­ mélet területén nem lép fel az erkölcsi világrend elismerésének meg­ követelésével, abból a bölcs felismerésből kiindulva, hogy minden 28

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

hitbeli dolog az egyén személyes ügye és mindenki maga viseli a fe­ lelősséget metafizikai meggyőződéséért.” ( G lasenapp 1981, 22-28. o.). Hadd tegyek hozzá még egy idézetet: „A szansza kötelékeitől való megszabadulásba vetett remény és hit, hogy ez a megszabadulás, vagyis a megváltás, csak a cselekvéstől való tartózkodás és a szenve­ délymentes lemondás révén érhető el.” (Uo. 37. o.). A hindu vallási világra tehát valóban áll André Malraux jellemzése: „Nehrunak igaza volt, amikor a történetekről beszélt. A legenda ze­ nei álomvilágát betöltötte az élet hatalmas valószerűtlensége. Krisna, Ráma nem valóságosabbak Akbárnál, hanem éppen olyan valóságo­ sak voltak, mint Gandhi a vallásban, ahol a hősöknek, meg az istenek­ nek megvannak a képmásaik, ám a királyoknak alig.” ( M alraux 1972, 219-220. o.). A z indiai társadalomnak külön igazgatási és politikai problémája a nagy létszámú „bennszülött” (aborigins) lakosság helyzete, igazgatása és a tár­ sadalomba, valamint az ország kultúrájának egészébe való beillesz­ tése. Egy kiváló amerikai jogszociológus, Marc Galanter - aki jelentős időt töltött el Indiában, éspedig közvetlenül egyetemi tanulmányai­ nak befejezése után, és később is visszatért az országba - rendkívül alapos vizsgálatokat végzett; egyebek között a „bennszülött” társadal­ makban is foglalkozott ezzel a kérdéssel ( G alanter 1984, 121-123. о.). A független India egyébként - jegyzi meg Galanter - kifejezett szilárdsággal és eltökéltséggel karolja fel a diszkriminációban élő embereket. (Ezt egyébként könyvében be is bizonyítja.) A kasztokban élőket a kasztok kifejezetten támogatják és segítik (a pancsajatok közbejöttével is). Több indiai falu pedig öröklött patrónusok segítségével (az ún. Dzsamani rendszer) kapja a támogatást, gondoskodást és bizonyos jogi védelmet is. A kasztokon keresztüli támogatás a hierarchián át a relatíve különböző társadalmi távolság és exkluzivitás alapján, a pollúció elkerülésének szükségességével tör­ ténik. A brit uralom első szakaszában a virágzó kereskedelem, a hódítás volt jellemző, ám а XIX. században már felismerték az indiai társadal­ mi rendhez való „alkalmazkodás”, de be nem avatkozás szükségessé­ 29

1. fejezet

gét. A brit uralom hatására azonban a társadalmi helyzet mélységesen megváltozott. A béke feltételei az új kommunikáció, az új gazdasági tevékenységek, az újfajta alkalmazások, az új jogrendszer, a tulajdonviszonyok új rendje, az új lehetőségekből kialakuló új eszmék, fogal­ mak és mobilitás stb. jelentős hatást gyakoroltak az ország gazdasági, politikai és kulturális életére. Témánk szempontjából azonban igen lényeges, hogy a brit jog nem szüntette meg a kasztrendszert, sőt el­ ismerte a kasztcsoportok autonómiáját. India függetlensége és új alkotmányának elfogadása óta - amely magában foglalja a diszkrimináció tilalmát, ellenben rendelkezéseket tartalmaz az ún. pozitív diszkrimináció érdekében - már jó néhány ren­ delkezés látott napvilágot. Például a pozitív diszkrimináció érvénye­ sül képviseleti szervek esetében is. Az alkotmány képviselői helyeket biztosítanak az ún. nyilvántartott kasztok, törzsek számára (scheduled castes, scheduled tribes) és ez a Loc Sabbhában (a Parlament alsó­ háza), valamint az egyes államok képviselői házaiban is érvényesül ( G a lanter 1984, 43-83. és 121-153. o.). Megjegyezem, hogy az al­ kotmány külön rendelkezéseket tartalmaz az ún. elmaradott, fejletlen osztályokra (backward classes) vonatkozóan ( G a l a n t e r 1984, 154-187. о.) és a bíráskodásukkal kapcsolatosan is (vö. i. m., 184— 281. o.). Sajnos nincs lehetőségem arra, hogy akárcsak vázlatosan is, tovább kísérjem a Galanter professzor tekintélyes munkáiban foglaltakat. Annyit azonban meg kell jegyeznem, hogy véleménye szerint a kár­ pótló (compensatory) diszkrimináció politikájának lényeges redisztributív hatása van. A szekularizációt úgy határozzák meg, mint India megtisztítását a különböző csoportoktól a kompakt és egységes társa­ dalom érdekében. így a kompenzatív diszkriminációs politika való­ ban a hátrányoktól megtisztító szekularizációt jelenti. Az idézett szerző szerint az alkotmány azt várja, hogy az új rend­ szer rendet teremt a kasztok számára India életében. Hangsúlyozza azt is, hogy a „compensatory” („kiegyenlítő”) diszkrimináció politi­ káját nem szabad csupán instrumentális szempontból megítélni. Azt is kifejezi, az indiaiak mondják is maguknak, hogy milyen nép és mi­ lyen nemzet is ők; ez a politikában megteremtheti a kapcsolat és a 30

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig

közös sors érzését. A szerző hozzáteszi: „Ha mi ezt normális egyen­ lőségnek tekintjük, akkor nem elegendő a remény, mert a nem dekla­ rált csalódottságból, komprehenzív, individualizált és lényeges igaz­ ságba kerülünk... Az indiai példa tanító és ösztönző lehet, és elmond­ ható, elérték, hogy az igazság lényege növekszik” (G alanter 1984, 561-567. о.). IV. India egyik legjobb magyar ismerője írta: „A hindu vallás magán hordja az ősi eredet és a több évezredes fejlődés vagy átalakulás bé­ lyegét; a legrégibb szellemi örökség mellett a legújabb irányzatok is szervesen egymásba fonódva élnek rendszerében. A hindu vallásrend­ szerben nagyon sok ágazat, felekezet és szekta van, s ezért a nyugati tudományos osztályozás eszközeivel rendkívül nehéz meghatározni mi voltaképpen az a közös vonás és általános elv, amely a hindu val­ lás minden ágazatára érvényes”... ám „a hindu világszemlélet alapja egyetlen, az egész világra, az egész mindenségre és minden időkre érvényes törvény vagy elv. Ebben valamennyi ágazat megegyezik; az eltérések az egyes hitcsoportok közt pedig onnan erednek, hogy a hindu felfogás szerint az egyetemes és egyetlen Törvény az átélésnek, a megvalósításnak, a követelésnek nagyon sok útját teszi lehetővé.” A Bhagavadta: „Bármely úton jár a hivő, ha igazán törekszik, Hozzám jut el.” (Baki ay 2000 7-8. o.). Indiában azonban a hinduizmus erősen él, ha történelmileg rövid időre is visszavonulásra kényszerült. Mai ismereteink szerint „végle­ gesének szánt hanyatlását a már említett Asóka királynak (kb. i. e. 273—232) a buddhista vallásra való áttérése indította el. Ez a vallás a mai India északi részének egy kis államában élő Gótama királyfi remete­ életbe való visszavonulásában ért „megvilágosodásával” indult az i. e. VI. században. Asóka király áttérése a buddhista vallásra - bár a tiltás és a jutalom eszközeivel - a lakosságra is erőteljesen hatott. Részben azért, mert a király intézkedései gyakorlatilag az egész országra ezzel a következ­ ménnyel jártak, de azért is, mert maga a buddhista vallás és az „egy­ --***

Az ősidőktől a Mogul császárság bukásáig D umont, L. (1966) Homo hierarchián. Le Systeme des castes et ses implications.

Gallimard, Paris. E muree, A. T. (1972) The Hindu Tradition: Readings in Oriental Thought.

Vintaga Books, New York.

Galanter, M. (1984) Competing Equalities Law and the Backward Classes in India. Oxford University Press, Delhi.

Gatuy V. (1984) A közigazgatás problémái a mai Indiában. Akadémiai Kiadó, Budapest. G lasenapp, H. von (1981) Az öt világvallás. Gondolat, Budapest.

H orvátit V. (1977) Görög istenek Indiában. Gandhána művészete. Akadémiai Kiadó, Budapest.

JanyJ. (2003) Szemelvények az ókori keletjogforrásaiból. Pázmány Péter Kato­ likus Egyetem, Piliscsaba.

Keay, J. (1988) India Discovered. Collind, London. K enneth , К. S.-C ii ’E n (1973) Chinese Transformation of Buddhism. Budapest. K othari, R. (1970) Politics in India. Litde Brown, Boston. K othari, R. (1985) Kaszt az indiai politikában. In Béládi L. (szerk.): Falvak

és kasztok a változó Indiában. ELTE AJK Tud. Szoc. Tanszék-MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest. Lamii, H. (1980) Világhódító Nagy Sándor. Gondolat Kiadó, Budapest. Lester, R. C. (1973) Theravada Buddhism in Southeast Asia. The University of Michigan Press, Ann Arbor. L igeti L. (1943) Az ismeretlen Belsó'-Azsia. Athenaeum Kiadó, Budapest. Mahabharata (1965) Ford. Szerdahelyi, I. és Tóth, E., Budapest. Mahabharata Ramajana (1954) Szerk. Vekerdi, J., Budapest. M ai.raux, A. (1972) Le miroir du limbes Antimémoires. Editions Gallimard, Paris. M ai.raux, A. et al. (2004) André Malraux et la tentation de Pinde. Gallimard et Paris-Ambassade France en Inde, Paris. Marshall, J. (ed.) (1931) Mohenjo-Daro and the Indus Civilization. 3 Vols. London. M intitur , I. (1978) The Indian Legal System. Tripath, Bombay. N ehru, D zs. (1981) India fölfedezése. Európa Könyvkiadó, Budapest. N aipaul, V. S. (1964) An Area of Darkness. Penguin Books, London etc. N aipaul, V. S. (1989) A Turn in the South. Penguin Books, London. Pavlov, V. I. (1879) Historical Premisesfor India's Transformation to Capitalism. Central Department of Oriental Literature, Moscow.

43

1. fejezet

I. (1984) Istenek tánca. Rövid áttekintés az indiai vallásokról. Gondolat, Budapest.

P uskás

P uskás T . (2000) Lélek a körforgásban. A hinduizmus születése. Balassi Kiadó, Budapest.

Scharfe, H. (1993) Investigations in Kautalya's Manual of Political Science.

Harrassowitz Verlag, Wiesbaden. S pear, P. (1979) The History of India. Vol. 2. Penguin Books. Middlesex-New

York. S rintvas, M. N. (1971) Social Change in Modern India. University of California

Press, Berkeley-Los Angeles-London.

Stein, A. (1928) Nagy Sándor nyomában Indában. Franklin Társulat, Budapest. T echy, О.

(1986) Buddha. Gondolat, Budapest.

T iiapar, R. (1977) History of India. Vol. 1. Penguin Books. Middlesex-New

York. W ojtii.la Gy. (1988) A mesés India. Gondolat Kiadó, Budapest. W olpert , S. (2000) A New Histoiy of India. (6th ed.) Oxford University Press,

New York-Oxford. G. (2005) The Structure of Ancient Indian Society. Theory and Reality of the Varna System. The Toys Bisuko, Tokyo.

Y amazaki,

44

2. FEJEZET

Az angol hódítás Indiában

A Mogul Birodalom széthullása idején gyakorlatilag már India föld­ jén is megindult az európai terjeszkedés. Kis módosítással itt is érvé­ nyesült az a régi mondás, hogy először felbukkannak az európai ke­ reskedők, őket követik a misszionáriusok, végül megérkeznek a kato­ nák. Ha a görög katonai próbálkozást követő, egyre megfogyatkozó görög-indiai államoktól eltekintünk, először a portugálok kezdték meg a kereskedelmet Indiával (mint ahogyan a XX. században az utolsók között távoztak az országból). Utánuk a hollandok folytattak kereskedelmi tevékenységet. Nagy reményekkel érkeztek később a franciák és az angolok is, de tartós hatást lényegében csak az angolok gyakoroltak az ország életére, politikájára, kulturális viszonyaira. Angliában az 1600. esztendő utolsó napján alakult meg a Brit Ke­ let-indiai Társaság, amely kereskedelmi kapcsolatokat épített ki In­ diával. A már ott kereskedő európaiak természetesen nem fogadták szívesen, a versenytársakat, bár a kezdő angol tőke jóval alacsonyabb volt, mint például a hollandoké. 1623-ban a hollandok el is foglalták az amboynai angol „gyárat” és kereskedelmi telepet, ráadásul lemé­ szárolták az angol személyzetet. (A már többször idézett Spear pro­ fesszor egyébként megjegyezte, hogy ez volt az angol hódítás kezde­ te, és az említett incidens nélkül aligha jött volna létre a Brit Biro­ dalom Indiában.) Az első angol a mogul császár által biztosított pri­ vilegizált kereskedelmi telepet létesített. Sir Thomas Roe vezetésével Saratban épült ez a telep, amelyet azután a portugál vagy holland tá­ madások ellen is megvédtek. Jelentős eredményként - 1618-ban már olyan privilégiumokkal is rendelkeztek a tengeren, amelyek a 45

portugál flotta ellen is védelmet nyújtottak, és amelyekkel egyúttal a császárságot is védték. Ezzel a Társaság, mögötte az angol biro­ dalommal, olyan viszonyt alakíthatott ki a Mogul Birodalommal, mellyel tengeri kapcsolatai a XVII. század végéig rendeződtek. A har­ madik fordulópont a Társaság és a Perzsa Birodalom közös győzelme volt a portugál tengeri flotta felett (1622). Ezután a Társaság hatal­ ma egyre növekedett, s nem sok idő múltán a székhelyét is Bombayba helyezte át (1674). Az angol kereskedőknek és később a katonaságnak is a legnagyobb vetélytársat a franciák, illetőleg törekvéseik jelentették. Dzsahángir nagymogul még azt gondolta, hogy az angolokat szembe állítja a por­ tugálokkal. Ezért azután fermánokat adományozott az angol kereske­ dőknek, akiknek így szabad mozgást biztosított a birodalom terüle­ tén. Az igazi veszedelem azonban - mint később világossá vált - az angolok részéről érkezett. Cromwell alapokmánya 1657-ben a Kelet-indiai Társaságot feljo­ gosította a hadüzenetre és a békekötésre Indiában. Később a mogu­ lok, elsősorban Aurartgzeb megkísérelte megállítani őket, ez a vállal­ kozás azonban sikertelen maradt. A Társaság Madrászban jelentős erődítményt és kikötőt épített, a város pedig gazdagodott és gyors fejlődésnek indult. Ennek következtében a „gyarmat” is gyorsan és jelentős mértékben gazdagabb lett. A kereskedelmi központok azon­ ban nem csak „adás-vétellel” és „cserekereskedelemmel” foglalkoz­ tak, hanem lassan az ipari termelést is megindították (elsősorban tex­ tilüzemekkel). A Társaság gyorsan gyarapodott. Bár a bengáli naváb Allahvardi-jhán (1740-1750) egyre inkább tartott az angolok erősö­ désétől, mégis kénytelen volt kívánságaikat teljesíteni, hiszen jelentős anyagi támogatást kapott tőlük a maráthák elleni háborújához. Meg kell jegyeznem, hogy 1664-ben Colben támogatásával meg­ szervezték a Francia Kelet-indiai Társaságot is, így az angolok ellen­ ségei rövidesen a franciák lettek. Ráadásul a gyorsan fejlődő Indiában a francia állomások rendkívüli jogokkal is rendelkeztek. Hamarosan világossá vált tehát, hogy az angolok legfontosabb versenytársai In­ diában is a franciák lettek, ha még nem is rendelkeztek olyan lét­ számú és minőségű hadsereggel, mint az angolok. Meg kell azonban 46

Az angol hódítás Indiában

jegyezni, hogy a francia kormányzó^. F. Dupleix az egyike volt azok­ nak, akik hosszú távra érvényes katonai szervező munkát végeztek. Bár kezdetben nem rendelkezett olyan katonai erővel, mint az ango­ lok, 1740-től kezdődően azonban olyan indiaiakból álló, ám francia tisztekkel vezérelt különítményeket szervezett, amelyek a későbbi szipojok elődjeivé váltak. A szipoj egységek kialakítását egyébként a franciák után az angolok is megkezdték. Várható volt, hogy a két európai hatalom fegyverrel dönti majd el, melyikük folytatja India meghódítását. Mindkét ország meg is szerez­ te a különböző törzsek, kisebb rádzsák, egymással vetélkedő fejedel­ mek támogatását. Bussay a haiderábádi francia csapatok parancsnoka azt is elérte, hogy a jelentős területen az indiaiak fizették a francia csapatok fenntartását. (Ezt a hódítási „technikát” egyébként később az angolok is átvették.) A francia csapatok sikerének tulajdonítható, hogy az angolok pártfogoltjának, Muhammad Alinak a kezén csak a Tiruccsirápalli erődje maradt. Ez azonban hatalmas erősség volt, és a franciák nem is tud­ ták meghódítani; kifogytak az anyagi eszközökből is, és nem tudtak árukat küldeni Franciaországba sem. Dupleix vereséget szenvedett, és vissza kellett térnie Franciaországba. Az 1756-ban Európában kitört a hétéves háború (az angolok és a franciák között), és így Indiában is fellángoltak a harcok. Egy évvel később az angolok Bengált is elfoglalták, majd rövidesen I laiderábád is ugyanerre a sorsra jutott. 1758-ban a francia csapatok vezetését az angolellenességéről híres Lally-Toillandai tábornok vette át. О sem járt azonban nagyobb sikerrel. Ráadásul később a francia parancsnok összeveszett a hajóhad parancsnokával, mire a tengernagy elhajózott. A francia tábornok - a viszályok közepette - hadvezetési hibákat is el­ követett. Nem sokkal ezután Madrásznál is vereséget szenvedett, így azután Lallynak is távoznia kellett. (A sorozatos vereségek miatt Franciaországban kivégezték.) A verség után a franciák ugyan nem vonultak ki Indiából, de a ke­ reskedelmet egyre inkább az angolok tartották kézben. így gazdasá­ gilag és katonailag is vitathatatlanul Anglia lett a vezető hatalom In­ diában. Ráadásul 1756-ra Bengálban is zavaros lett a politikai helyzet. 47

2. fejezet

így azután Roben Clive kapitány (később alezredes és „sir”), valamint Watson admirális elindult Bengál meghódítására, és 1757. június 23. napján Palászinál (Plassey) meg is ütköztek az indiai csapatokkal. (Igaz Mii- Dzsagar a naváb hadsereg tábornokának segítségével.) Clive ugyanis mindössze 3000 főnyi csapattal rendelkezett - amely­ ben csak 800 európai szolgált - , és így kellett megvívnia a naváb 18 000 lovasból és 50 000 gyalogosból álló hadseregével. ,Jótett he­ lyében jót várj” - Mir Dzsagar a győzelem után valóban naváb lett. Néhány évvel ezután Bihart is meghódították, és az 1760-ban ki­ nevezett új kormányzó intézkedésére M irKazim Bengál navábja lett. О azonban önálló királyságra törekedett és részben külföldről tobor­ zott katonákkal, részben a terhek miatt hozzá özönlött parasztokkal harcot kezdeményezett az angolokkal szemben. A kezdeti sikerek után azonban 1764-ben döntő vereséget szenvedett, és ezután Robert Clive-ot nevezték ki Bengál kormányzójává. Clive 1767-ig maradt Indiában, azután hazarendelték Londonba - anyagi visszaélések gya­ núja miatt - és vizsgálatot indítottak ellene. Ám a vizsgálat 1773-ban felmentéssel zárult. A Brit Kelet-indiai Társaság azonban erre az időre már olyan anyagi zavarba került, hogy kénytelen volt segítségért fordulni az an­ gol kormányhoz. A tárgyalások után (1773-ban) a parlament új tör­ vényt (Regulating Act) fogadott el. A Társaságot kisegítették, de politikai felügyeletét az angol kormányra bízták. Ennek alapján a par­ lament főkormányzót, és mellé négy tanácsost nevezett ki Bengálba. Anglia azzal, hogy a Társaságot pénzügyileg kisegítette - az angol elemzők szerint - a Palászi csata után Bengál független államisága is lé­ nyegében megszűnt. A naváb ugyan megtarthatta az igazságügyi admi­ nisztrációt, de később ez is a Társaság kezébe került. Elvileg a rendőr­ ség is a naváb kezében maradt, de a Társaság által mellérendelt navábhelyettest is kinevezték, így azután a rendőrség is gyakorlatilag a fel­ ügyelete alá került. Az állami bevételek begyűjtését is a Társaság felügyelte és túlnyomórészt a Társaság kezelte. Később azonban a rendőrség vezetőjét nem a Társaság nevezte ki, hanem ahogyan a had­ sereg, a rendőrség is erre a sorsra jutott. Bár a közigazgatási adminiszt­ ráció indiai maradt, a Társaság felügyeletet gyakorolt felette. 48

Az angol hódítás Indiában

Nem hagyhatjuk azonban figyelmen kívül, hogy bár Clive felhatal­ mazást kapott a Társaság hivatalnokainak megfegyelmezésére (széle­ sebb értelemben: a „Company’s servants” testületének átalakítására), ám ezt a megbízást hazatértéig távolról sem tudta teljesíteni. Az első főkormányzó Warren Hastings lett, aki meghatalmazást kapott a reformok végrehajtására (1. Regulating Act), és ez végered­ ményben a Társaság állami felügyeletét jelentette. Elmondható, hogy Hastings széles értelemben megvalósította annak az államnak a koherens szervezetét, amelynek kialakítását Clive megkezdte (Feiling 1954). Hastings hozzáfogott a korábban már említett Regulating Act végrehajtásához. Mindenekelőtt kivette a Társaság jövedelmének be­ gyűjtését a korábban a Társaság által megbízott hinduk kezéből, és a Kalkuttában kialakított Board of Revenue szervezetére bízta. Ez volt írja Spear (1979) - az indiai angol igazgatás első lépése, és az indiai angol „supremacy” kezdete. Az eddig elmondottak is jelzik, hogy Hastings legfontosabb sze­ repe és teljesítménye Indiában a szervezés volt. О teremtette meg elsőnek a valódi angol igazgatást, beleértve a jövedelmi ügyeket és a közigazgatást is. Az angol tudomány mai véleménye szerint a legsike­ resebbnek mégis a kereskedelem reformjellegű megszervezése bizonyult. Sajnos el kell ismerni, hogy ezért jelentős küzdelmet kellett vívnia a mellé- (vagy alá-?) rendelt négyfőnyi tanáccsal. Kivétel volt a szenior, John Macpherson (akit azonban másfél év múltán visszahívtak), így azután a belügyi intézkedései nem kis akadályokba ütköztek. Részben a „tanács” befolyására, Angliában kemény támadások is érték a főkor­ mányzót. Sőt a tanács leginkább agresszív képviselőjének (Philip Francis) befolyására a parlamentben a politikai tudomány egyik leg­ jelentősebb angol képviselője, Burke is keményen támadta (lásd az angol tudós és képviselő munkáit). Hastings legjelentősebb teljesítménye az indiai angol területek fennhatóságnak védelme volt az indiai támadásokkal szemben. De védekeznie kellett a formailag külön igazgatás alatt álló angol gyar­ matok (Bombay és Madrász) kormányzóinak intrikái és vádaskodásai ellen is. Katonailag pedig védelmeznie kellett a Punai marátha „biro­ 49

dalom” és Maiszúr (Mysore) uralkodója, Haidar Ali ellen, sőt a fran­ ciákkal szemben is. Hastings lényegében nem kívánt terjeszkedni, de szilárdan megvédte az indiai angol birtokokat. Hozzá kell tennem, hogy buzdította és intézményesen is elősegítette az indiaiak tanítását, sőt a parasztok jóléti segélyezése is az ő gondja volt. Egyet kell érte­ nem Spear (1979) ítéletével: „Hastings tekinthető az indiai brit do­ mínium megalapítójának.” Hastingsnek azonban Angliába való haza­ térése után kemény eljárással (impeachment) kellett szembenéznie. A XVIII. század végén és a XIX. század elején az angol kormány — tulajdonképpen gyakorlatilag már Hastings főkormányzó működésé­ vel (és ismétlem, a Társaság kérésére) - megkezdte az indiai uralom átszervezését. Ennek része volt, hogy a brit vezetést a parlamentnek és a kormánynak felelős főkormányzó képviselte, éspedig jelentős ha­ táskörrel. Mindennek következményeként a főkormányzó felelős volt

a parlament, és ezzel együtt a kormány felé is, hiszen a kormány je­ lentős összeget biztosított a Társaság helyzetének megszilárdítására. Hastings tevékenysége eredményes is volt - nem hiába nevezik az indiai brit domínium igazi megalkotójának. A következő főkormányzók, különösen Charles Cornwallis márki, jelentősen alakították az indiai angol uralom berendezkedését. О volt például, aki europaizálta az Indiában szolgáló tisztviselői kart, jóré­ szét lecserélve a korábbi tisztviselőket. (Ide értve a Társaság igazga­ tási és más állami tevékenységet végző munkatársait is.) Rendezte a bengáli jövedelmi és földproblémákat, és ennek következtében a bengáli földművelők „rusztikus proletárokká” váltak, a földbirtokosok vi­ szont kedvezőbb helyzetbe kerültek. A jogrendszert és a bíráskodás szabályozását ugyan már Hastings is elkezdte, de maradt még tenni­ való utóda számára is. Például a helyi Legfelsőbb Bíróság a brit jogot alkalmazta az indiai hagyományos jog szerint élő és dolgozó indiaiak számára is. így azonban a jogszolgáltatás meglehetősen zavarossá vált. Cornwallis végül a jogrendszert is kialakította, éspedig előd­ jének munkássága alapján. Közreműködött ebben a bengáli navábhelyettes is, aki kidolgozta - lényegében a mohamedán jogot véve alapul - az új rendszert a muszlint lakosság számára. A társadalmi, gazdasági és politikai változásoknak megfelelően kiegészítve és ala50

Az angol hódítás Indiában

кírva, végül humánusabb büntetőjogot alkotott annál, amit az akkori brit jogrendszer képviselt. Kerületi polgári jogi bíróságokat, s a jog­ orvoslatra négy fellebbviteli bíróságot állított fel. Ezek a bíróságok azonban meglehetősen költségeseknek bizonyultak. Cornwallis ezért a végrehajtó és a bírói hatalom elválasztásánál lehetővé tette a kerü­ leti bíróságok munkájában a „Rule of Law” uralmát. Cornwallisról gyakran gondolták, hogy „angolosítani” kívánta Indiát, és agresszíven törekedett erre - írta például Percival Spear. A valóságban azonban - folytatta - munkássága sokkal inkább az in­ diai tradícióra támaszkodott. A közelebbi vizsgálat egyébként ezt is iga­ zolja. A szokásos élet és az ennek megfelelő magatartásszabályok ugyanis az angol uralom idején is túlnyomórészt szinte érintetlenül éltek tovább. Kétségtelen azonban, hogy bizonyos intézkedések és szabályok idegenek maradtak az indiai jogfelfogástól, és ráadásul a jognak alávetettek szinte nem is értették jelentőségüket. Ilyen volt például a „Rule of Law” régi angol jogelv, illetőleg az angol földbir­ tokosi rendszer bevezetése. (L. részletesen S pear 1979, 93-103. о.) Hozzáteszem, hogy a „Rule of Law” elve sokszor még ma is idegen a lakosság többsége számára. Cornwallist Richard Wellesley márki követte a főkormányzói tiszt­ ségben. Az új főkormányzó ír nemesemberként jött. Elkísérte azon­ ban fiatalabb fivére Arthur is, aki kiváló hadvezérré vált. (Később Duke of Wellington néven Napóleont is legyőzte). Meg kell jegyezni, hogy már Indiában is jelentős szerepet vállalt bátyja hadjárataiban. Az első jelentős haditette Haiderábád (Hyderabad) meghódítása (1798), majd néhány évvel később Tipu szultán legyőzése (1790) volt. Tipu egyébként - mint apja és elődje Haldar Ali (a franciák támogatásával) - életcéljának tekintette az angolok kiűzését Indiából. Az angolok győzelme azonban Tipu halálát is jelentette, országa felosztásával együtt. Az ország felét ugyanis a brit főkormányzó a gyarmati terü­ lethez csatolta, másik felét pedig Maiszúr (Mysore) Tipu által koráb­ ban legyőzött szultánjának gyermekkorú fiára bízta. Azután a fivérek Marátha állam ellen fordultak és - ha ideiglenesen is - korlátozták a hatalmát. A főkormányzó Arthur fivére hadvezéri képességét különösen az Assayeben aratott győzelmével csillogtatta meg. -"Ж 51

2. fejezet

További területek meghódítása után azonban a politikai helyzet megváltozott. Napóleon császárrá koronáztatta magát és ezután 1805-ben - Wellesleyt visszarendelték Angliába. Meg kell említenem azonban azt is, hogy a főkormányzó jelentős építkezésekbe kezdett, s ha nem is tudta mindet befejezni, nagyban hozzájárult például Kal­ kutta fejlődéséhez. Kortársai - többek között rövid ideig (haláláig) utóda, a nagy indiai tapasztalatokkal rendelkező Cornwallis - igye­ keztek a fényűzést visszafogni. Cornwallis azonban betegsége miatt lemondott, és úton visszafelé Angliába meghalt. Közvetlen utódai közül Lord William Bentinek vált leginkább em­ lékezetessé az indiai történelemben, de alattvalói emlékezetében is. Főkormányzói tisztsége előtt Madrász kormányzója volt, de főkor­ mányzóként jóval radikálisabb politikát folytatott. Bármelyik előd­ jétől eltérően meg volt győződve arról, hogy az országot az indiai lakosság érdekében kell kormányoznia. így azután több jelentős in­ tézkedéssel próbálta India lakosságát „modernizálni”. Különösen je­ lentős az a rendelkezése, amellyel betiltotta azt a barbár szokást, hogy a férj halála esetén a halotti máglyán a feleségét is el kell égetni (szattí). Elismerte, hogy indiaikat is ki kell nevezni a közszolgálati állások­ ba, és lépéseket tett az indiaiak oktatása érdekében. Sajnos, 1835-ben egy szerencsétlenség következtében meghalt. Néhány évvel azelőtt azonban (1832-ben) Indiába érkezett a neves angol jogász, Thomas Bahington Macaulay mint a Tanács jogi tagja, aki bevezette az angol nyelv (legalább közepes szintű) oktatását. Többen azt tartják róla, hogy ezzel ővolt az indiai nacionalizmus elindítója, mert az angol nyelv ismeretével a tanult indiaiak megismerhették a de­ mokrácia és az emberi jogok nyugati eszméit. Macaulay egyébként írta D. Gilmour történész - elutasította az indiai nyelveket és kultúrát. О volt egyébként az, aki 1833-ban kijelentette: „Úgy hiszem, hogy egyetlen országnak sem volt olyan szüksége a jogi kódexre, mint Indiának, és úgy hiszem, hogy soha nem volt olyan ország, amelyben ez a kívánság olyan könnyen teljesíthető lenne.” (M intitur 1978, XII. o.). Megbízást is kapott egy indiai kódex elkészítésére. A főkor­ mányzónak 1835-ben - betegsége miatt és halála előtt - el kellett hagynia Indiát. 52

Az angol hódítás Indiában

A kodifikációs munka azonban tovább folyt, és 1837. október 14. napján a kiküldött Bizottság átadta a büntetőjogi kódex tervezetét a főkormányzónak. A munkát azonban hiányosnak és felületesnek ítél­ ték. Kifogásolták, hogy Macaulay a kódexkészítés során a francia büntetőtörvényt is használta stb. így azután újabb jogi bizottságot al­ kottak, amely ezúttal már Angliában, Londonban működött 1853-tól 1856-ig, és megállapította, hogy „amit India kíván az tulajdonképpen olyan lényegi civil jog, amelyhez alapként az angol jog szolgálna”. Hangsúlyozták azonban, hogy az ilyen jogi szabályozást úgy kell el­ készíteni, „hogy állandóan tekintettel legyenek az indiai feltételekre és intézményekre, valamint a népesség karakterére, vallásaira és szo­ kásaira”. Hozzátették: „nemkülönben azokra a társadalmi feltételek­ re, amelyek között India él” (M intitur 1978, XIII-XIV. o.). Nem feledhetjük azonban, hogy ezt a munkát a szipoj felkelés ugyan háttérbe szorította, de a felkelés után a probléma és a megol­ dás keresése aktuális maradt. Egy-egy részproblémát szabályozó tör­ vény már jóval korábban, a XIX. század második felétől kezdődően megszületett. Az igazi indiai polgári jogi kódexet azonban csak az Al­ kotmány 44. §-ában foglalt direktívák alapján, 1878-ban fogadták el. Ezekben az években Indiában viszonylagos „nyugalom” honolt, sőt további fejedelemségek fogadtál el a brit „fennhatóságot”. A maráthák azonban ezután sem tűrték el a brit uralmat, és szét­ szórt csatározásokkal jellemezhető háborút folytattak ellenük. Am a vereséget nem kerülhették el, s a brit uralom újabb jelentős területek­ re terjedt ki. A radzsput államok pedig - megszabadulva a maráthá uralom erőszakától, bizonytalanságaitól - gyakorlatilag elfogadták a mogul császárok alatt élvezett státuszt a britektől is. A korábbi harcoknak és hódításoknak azonban olyan következ­ ményei is voltak, amelyeket az angolok keményen érvényesítettek. Tekintsük át ezeket röviden. 1. Az angol hadseregben (de a civilekkel, például a Társasággal szemben is) kemény fegyelmet érvényesítettek. Ugyanezt tették a szipoj alakulatokban is. Továbbá, az ipari forrada­ lommal együtt a fegyverek is tökéletesedtek. ---T- 53

2. fejezet

2. Modernizálták és javították a katonák felszerelését, éspedig in­ diai pénzügyi forrásokat használva erre. 3. A Társaság jövedelmét brit forrásokból is kiegészítették. 4. Indiának erős központi hatalomra volt szüksége, és olyan veze­ tőre, aki igényelte és teljesítette a legfőbb hatalom által diktált kötelességeiket. India XVIII. századi mogul vezetői csődöt mondtak, a régi hivatalnokoknak pedig fogalmuk sem volt arról, hogyan újítsák meg a hatalom gyakorlását és a közigazgatást. 5. Ezért olyan új és lényeges tényezőt kellett bevezetni, amely tel­ jesen megújíthatja a viszonyokat. Ez volt a teljesen hiányzó „na­ cionalizmus”, amelynek jelenléte Európában jelentős mozgósí­ tó erőnek bizonyult. Indiában azonban a kasztok horizontális és a vallások vertikális megosztottsága fontosabbnak bizonyult, mint a faj (race). Spear feltette azt a kérdést: ha látjuk is, hogy a britek miért voltak sikeresek indiai vállalkozásukban, azaz a szubkontinens ellenőrzésé­ ért folytatott versenyben, akkor tudnunk kell, miért vállalkoztak erre. A lényegi válasz lehet: a kereskedelem és a már beruházott érdekek. Az igazi ok azonban ennél több, és ezt a korábbi történelemben találhat­ juk meg. Tudnunk kell, hogy a Társaság kereskedelmi tevékenysége elsőd­ legesen a gyapotra és termékeire irányult, ebből adódóan északra és Madrász vidékére, illetőleg délebbre Gudzserátban (Gujaratban) az indigóra, Bengálban pedig a salétromra koncentrálódott. Ezen túl azonban megindult a kereskedelem India és a TávolKelet között, márpedig ezen a vonalon elsősorban a franciák voltak érdekeltek. így a XVIII. századi brit-francia fegyveres küzdelmek erre a vidékre is kiterjedtek. A hagyományos brit termelés és kereskedelem már nem volt iga­ zán hasznot hozó, a jövedelmet egyébként is szinte felemésztették az igazgatás költségei. A profit Kínából jött, ahol a teatermelés és -ke­ reskedelem egyre növekedett. Miután a tea Kínában olcsó volt, a Társaság feléje fordult, míg Indiában egyre inkább az ópiumtermelés és -kereskedelem növekedett. (Mellesleg az ópium nagy részét - a ---T- 54 * » -

Az angol hódítás Indiában

császári tilalom ellenére - Kínába szállították.) így a kereskedelmi kapcsolatok és a Társaság haszna növekedett. Ráadásul a „magánke­ reskedelem” érdeklődése India iránt Londonban is erősödött, s az ot­ taniak kapcsolatokat építettek ki India szomszédállamaival, például Tibet felé is. Egyre nagyobb hatást gyakoroltak a kapcsolatokra a már beruházott érdekek (vested interests). A forgalommal együtt növeke­ dett a szállítás fontossága és érdeke is. Mindez a gyakorlatban jelen­ tősen hatott Anglia és India viszonyára, kapcsolataik alakulására, a brit India-politikára, az indiai politikai, közigazgatási elvek és te­ vékenységek fejlesztésére is. Ezt az India-politikát a már többször idézett szerző (S pear 1979) nyomán a következőkben határozhatjuk meg. Nem vitás, hogy a Brit Birodalom - 1818 után - zavaros, mi több, sok tekintetben szétzilált viszonyok közt élő országgal állott szem­ ben. Az indiai politikai rendszer kétségtelenül - bár egyre inkább csak elvileg - a Mogul fennhatósága alatt élt, de elismert sokféle helyi autoritást is. E rendszernek a teljes összeomlását először a Maráthá „konföderáció” bukása jelezte. A maráthák ugyanis megkísérelték saját rddzsaiVksA helyettesíteni a „császári birodalmat”. Ez a kísérlet azonban 1761-ben kudarcot vallott, amikor is a maráthá konföderá­ ció feloszlott, ahogyan szétesett maga a Mogul Birodalom is. 1794ben újból feltámadt a maráthá „imperializmus”, amit igyekeztek szé­ les területeken is érvényesítni, ám ez is bukással végződött. A brit hó­ dítás azonban - mint fentebb már láthattuk - tovább terjedt. Ennek azután több belpolitikai következménye is megjelent, éspedig először a földpolitikában. A mogul hódítók földpolitikája annak idején önkényes volt, de va­ lamiképpen a helyi lakosság is befolyásolhatta. A brit uralom gyakor­ latilag kevéssé önkényesen, inkább szabályozottsággal járt, de távoli és „olimposzi” érdekekkel. Megjegyzem egyébként, hogy az indiai agrárviszonyok alakulását hazánkban is alaposan elemezték a Fejlő­ dés Tanulmányok Sorozatban megjelent kötet szerzői (Béládi szerk. 1985). A Társaság „klasszikus” időszakában az ország gazdasági állapota és kereskedelmi lehetőségei vezérelték a politikát. Ez utóbbi azonban 55

2. fejezet

- a Társaság hadseregei jelenlétében is - kezdetben nehezen és óva­ tosan működött. Ez a nehézség és lassúság lényegében továbbra is jel­ lemezte a brit-indiai közigazgatást is. Mindaddig így működött ez a rendszer, ameddig a brit-indiai hatóságok és a Kelet-indiai Társaság fokozatosan gyengülő mértékben ugyan, de mégis „együttesen” gya­ korolták a hatalmat. Am 1833-ban a Társaság helyezte is jelentősen megváltozott. Még megmaradt ugyan, sőt formailag részt is vett a kormányzásban, ám állandó ellenőrzés alatt állott, és csak korlátozot­ tan működhetett. Az uralom gyakorlatilag szinte teljes átvételével azonban a koráb­ ban már említett szipoj hadsereg is jelentősen fejlődött, ahogyan a re­ guláris „honi” angol hadsereg csapatai is. Ez utóbbiak - meghatáro­ zott rend szerint - Indiában is állomásoztak. Indiában azonban az utolsó angol-maráthá összecsapás után harminc évig (azaz a XIX. század közepén kitört szipoj lázadásig) nem volt „igazi” háború. (Az európai angol és a toborzott szipoj hadsereg összlétszáma 1830-ban 223 500 főből állott. Többségükben azonban szipoj alakulatok állo­ másoztak Indiában.) Anglia ebben az időben is gazdasági és kereskedelmi kapcsolatok­ kal igyekezett magához kapcsolni Indiát. Ez a törekvés a gazdasági helyzetből adódóan úgy torzult, hogy az Indiából az „anyaországba” szállított árucikkeket olcsóbban, ám az onnan a gyarmatra szállítottakat magasabb áron adták el. Gyakorlatilag ugyanez volt a helyzet a mezőgazdasági és az állati termékekkel is, bár kétségtelen, hogy India az utóbbiakból jóval jelentősebb áruforgalmat (kivitelt) bonyolított le, mint Anglia. Meg kell jegyezni azonban, hogy a textilipari termé­ kek közül - bár az angol gyártmányok olcsóbbak voltak, mint az in­ diaiak legalábbis ebben az időben - inkább az Indiában gyártottakat vásárolták. A gyáripart viszont valóban az angolok vezették be Indiá­ ba. Kezdetben angol tulajdonosokkal és szakemberekkel. Később azonban már Indiában, a gyarmati uralom alatt is jelentősen fejlődött a modern ipar, éspedig egyre inkább hazai (azaz indiai) tőkével. Ennek nyomán az indiai ipar viszonylag korán kapcsolatba került a világpiaccal, nem kis mértékben a közlekedés, főleg a vasúthálózat és a kikötők fejlődésének köszönhetően. 56 *»*-

Az angol hódítás Indiában

Ez a fejlődés is hozzájárult ahhoz, hogy a XIX. század harmincas­ ötvenes éveiben kezdett megszületni az indiai ipari burzsoázia, mi­ közben az első manufaktúrás vállalkozásokkal csaknem egyidejűleg nyíltak meg az első gyárak is. Az angol jutafeldolgozó ipar Kalkuttá­ ban, az indiai pamutüzemek pedig elsősorban Bombayban alakultak ki. Az ipari tőkésréteg és polgárság azonban lassan és nehezen szüle­ tett meg. Annak ellenére, hogy India is belépett a világkereskedelem­ be, és új gazdasági kapcsolatai egyre növekedtek, az áru-pénz viszo­ nyok még lassabban fejlődtek. A mezőgazdasági árutermelés szín­ vonala pedig határozottan alacsony maradt. India egyes részeiben azonban, amelyek korábban kerültek angol uralom alá, ez a színvonal magasabb lett a többi területhez viszonyítva. Hozzá kell tenni, hogy „a kormány indiai gazdaságpolitikáját egészében kettősség jellemez­ te. Egyrészt támogatták az új gazdasági körzetek fejlődését, a kapcso­ latok új módjait, és ezzel együtt elindult, majd megerősödött a faluközösség hanyatlása. Másrészt valójában megerősödött a parasztság­ nak a feudális adó által történő kizsákmányolása. Megszilárdult vi­ szont azon földesurak magántulajdona, akik földjeiket részes árendába adták, és lényegében rabszolgatartói módszerekkel jobbággyá tet­ ték a parasztokat.” (Antonova-B ongard-L evin-K otovszkij 1981, 215-252. o.). A viszonylag békés esztendőknek Pandzsáb meghódítása vetett vé­ get. A belső viszályok és harcok egyre inkább elszaporodtak a szikhek területén, mígnem 1845-ben az angol-indiai hatalom fegyverrel lépett fel, és 1858-ban nemcsak véget vetett a harcoknak, hanem a szikh földesurakat megerősítette birtokukban, a szikh férfiak pedig az angol uralom legjobb katonáivá váltak. Szükség is volt rájuk. Indiában ugyanis már felbukkant és szerveződött az antikolonializmus, bár tevőlegesen, különösen fegyveresen nem lépett még fel az angol uralom ellen. Rövid távon jóval nagyobb jelentősége volt an­ nak, hogy az indiai hadsereg bengáli alakulataiban ütötte fel fejét az elégedetlenség. Ezek a katonák többségükben Bengálban és a kör­ nyező területeken élő faluközösségekből jöttek a hadseregbe. Első­ sorban a falusi felső rétegekből, illetőleg a kisebb földbirtokosok és „hűbérurak” közül. A történészek hozzáteszik még, hogy a szipojok 57

2. fejezet

ebben az időben már régen harcoltak, így többnyire rendőri szolgá­ latot teljesítettek, és szétszórva laktak a különböző katonai városkák­ ban. így a rokonságukon túl is jóval közelebb voltak a falusi lakosság­ hoz. Az indiai társadalom az 1850-es években fejlődésének új szakaszá­ ba lépett. Az új főkormányzó - Charles Viscount Canning - és „elraga­ dó szépségű felesége” Charlotte Stuart (azaz Lady Canning) megér­ kezése után hamarosan világossá vált, hogy az indiai brit uralomnak új korszaka kezdődik. Nem csupán személyiségük miatt, hanem első­ sorban az indiai politika alakulásából következően. Mikor főkormányzói elődje, Dalhousie értesült utódjáról, a követ­ kezőket írta: „A modora tetszeni fog itt, és hivatalát egészen kiválóan látja majd el ... ideje nyugodt lesz, azt hiszem igazán kiválóan látja el majd feladatát. I la zavaros időszaka lenne, meglátjuk majd, milyen ércből faragták.” Hogy „milyen ércből faragták”, ezt a számára is váratlan esemé­ nyek mutatták meg. Az első ilyen esemény nyilván örvendetes volt számára, de talán a Birodalom egésze előtt is. A főkormányzó ugyanis 1856. év novem­ ber 1. napján Alláhábád erődjében kihirdethette: a Királynő - mint angol és indiai uralkodó - átvette a teljes kormányzati hatalmat a Brit Kelet-indiai Társaságtól, és a Társaságot feloszlatta. A Birodalom in­ diai területét ebből adódóan alkirály kormányzására bízta, gyakorla­ tilag igen széles, szinte „miniszterelnöki” jogállással. A királynő an­ gol mintára - a „Sir” cím használatával járó - lovagrendet alapított: „Indian Order of Knighthood, the Star of India” névvel, amelyet a ki­ emelkedő indiai szolgálatért kaphatták az indiaiak és az angolok. Az utóbbiak közül azonban csak az Indiában szolgáló vezető tisztviselők és katonák juthattak ehhez a címhez. (Megjegyzem, hogy Stein Aurél - a kiváló magyar származású indiai tudós - is tagja volt ennek a lo­ vagrendnek.) A kitüntetés megalapítása kiválóan megfelelt Canning törekvései­ nek, aki az első angol alkirály lett Indiában. Ö ugyanis ezzel is köze­ lebb kívánta hozni egymáshoz az angol és az indiai előkelőségeket. Ebben azért is bízhatott, mert a királynő tilalmazott minden diszkrimi-*«* 58

Az angol hódítás Indiában

nációt az Indiában élő vallások és híveik között. A királynő a proklamációjában azt is kijelentette: tiszteli a régi szokásokat és törvényeket. Tény azonban, hogy a királynő proklamációja és az annak alapján bevezetett intézkedések már nem tudták megakadályozni azt az elé­ gedetlenséget és a nyomában kialakult szervezkedést, amelyet végül nagyjából egy év múltán az angol történelem azóta is szipoj lázadás­ ként kezel (sepoy mutiny). Ez a felkelés azután az ismert tragédiákhoz vezetett. Sajnálatos, hogy - a királynő proklamációja után - az „líj szakasz” véresfelkeléssel és háboníval kezdődött. A szipoj katonák ugyanis több­ ségükben brahmin és mohamedán közösségekből jöttek, és természe­ tesen érzékenyek voltak vallási előírásukra. Márpedig 1857-ben az indiai hadseregben új típusú lőszert vezettek be. A lőszert kis doboz­ kákban tárolták, és ezt a dobozt a katonáknak szájukkal kellett feltép­ ni, hogy a lőszerhez hozzájussanak. Elterjedt azonban a „bennszü­ lött” katonák között, hogy ezeket a dobozokat disznózsírral bekenve tárolták. így mind a brahmin, mind pedig a mohamedán katonáknak is „bűnt” kellett elkövetniük, és „tisztátalanokká” váltak a fegyverek megtöltésével. (Ezekben a vallásokban ugyanis tisztátalanoknak te­ kintették a disznóterméket, amelyeket nem vehettek a szájukba, sőt undorral fordultak el tőlük.) A brit parancsnokság hiába tagadta ezt, sőt hiába cserélték le ezeket a töltényeket, az elégedetlenség egyre terjedt elsősorban a fentebb említett és a korábbi maráthá területe­ ken. Több jel is mutat azonban arra, hogy a katonai zendülésnek ezen „vallási sérelmek” csupán indokaként szolgáltak, és nem voltak a fel­ kelés elsődleges okai. A lázadás 1857. május 5. napjának éjjelén tört ki, elsősorban Del­ hiben, ahol az európai tiszteket, tisztviselőket stb. családjukkal együtt gyakorlatilag lemészdrolták. Később azonban jelentős csatákat kellett vívni a felemelt létszámú angol hadsereg és a hűségesnek bizonyult szipojok csapatainak a lázadók ellen Delhiben, Lakhnauban (Luck­ now) és Kánpurban (Cawnpore). Az utóbbi két város a harcok köz­ ben gazdát is cserélt, mint ahogyan természetesen súlyos harcok foly­ tak más városokért is, melyek végül is angol győzelemmel végződtek. A felkelésnek - amely elsősorban Doabban és Közép-India terüle­ - « S 59

2. fejezet

tein folyt - a Gwaliorért vívott csata vetett véget 1858. június 20. napján. A két fél katonai felkészültségére és vezetésére jellemző: a lázadás kitörésekor elfoglalt Delhit az ezután ott állomásozó mintegy 60 000 szipoj nem tudta megvédeni az ostromló 6000 angol katonával szem­ ben, akik végül 5 napi harc után gyakorlatilag bevették a várost. (Tudnunk kell azonban, hogy az első súlyos harcok után sok szipoj katona elhagyta Delhit és a menekülést választotta.) A harcok végeztével - az időközben végrehajtott kivégzéseken túl - az angol katonai vezetés több lázadót és a kézre került vezetőiket is angol katonai bíróság elé állította. A felkelés jó néhány vezetőjét ki­ végezték, másoknak sikerült külföldre menekülniük. Naná Száhib a felkelés fővezére és az egyik vezére menekülés közben az őserdőben veszett el. A felkelés első sikerei után a korábbi és egyben utolsó mogul ural­ kodót (II. Bahádur sah) - aki tényleges hatalmat már nem gyakorolt a szipojok visszahívták (visszakényszerítették?) a trónjára és Delhiben kormányt is alakítottak. A felkelés végleges bukása jelentős változást hozott - közjogilag is - Indiára. A királynő ugyan megbocsátást ígért a felkelőknek, kivéve azokat, akik részt vettek az angolok (elsősorban civilek) lemészárlásá­ ban. Kijelentette továbbá, hogy Anglia tiszteletben tartja a hűbérurak tulajdonjogát. Hozzá kell tennem, hogy az alkirály azt hitte, hogy a királynő proklamációja és ígérete, miszerint tisztelni fogja indiai alattvalói val­ lásait, a régi jogaikat és szokásaikat, valóban megjelölte az indiai po­ litika útját. Az indiai alattvalók azonban jobban bíztak abban, ha eze­ ket az „alkirály saját szájával megerősíti” oly mértékben, amennyire ez lehetséges (M aclagon 1962). Az alkirály 1860-ban folyamatosan meglátogatta az ország nagy városait, éspedig a feleségével együtt, „ha ez lehetséges volt”. Várat­ lan krízishelyzetben azonban az alkirály rendszerint Simlában hagyta a feleségét, ahonnan rövid idő alatt visszatérhetett Kalkuttába. Az alkirály lehetőséget kapott arra, hogy a szokásosnál egy évvel hosszabb ideig maradjon Indiában, míg a királynő proklamációjában 60

Az angol hódítás Indiában

megjelölt feladatokat - időnként ugyan „bizonytalanul” - el nem vég­ zi. Főleg az alkotmányos, kormányzati és igazgatási reformok teljesí­ tése várt még rá. Bár a felesége nagyon vágyott már haza, mégis ma­ radtak. Az év második felében azonban, amikor az alkirály hivatalos úton volt - felesége is „kirándult” Dardzsilingbe (Darjeeling). Ott azonban egy baleset következtében mindkét lábát eltörte. Visszatér­ ve az alkirályi rezidenciára már útközben súlyos maláriát is kapott, amelynek következtében meghalt. Vele olyan művelt, társaságbeli és férjét segítő alkirályi feleség (Lady Sahib) távozott, akihez hasonlót addig Indiában még nem ismertek. Az alkirály vigasztalhatatlan volt, és hat hét múltán ő is meghalt Angliában.

IRODALOM Antonova, К. A.-Bongard-Levin, G.-Kotovszkij, G. G. (1981) India törté­

nete. Kossuth Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, Budapest. Bai.oou A. (1979) Társadalom és politika a gyarmati Indiában. Kossuth Könyv­ kiadó, Budapest.

Baxi, U. (1980) The Indian Supreme Court and Politics. Eastern Book Co., Lucknow.

Baxi, U. (1986) People’s Law in India - The Hindu Society. In Chiba, M. (ed.) Indian Indigemus Law. KPI London-New York.

Bencf.-Jobes, M. (1982) The Viceroys of India. B. I. Publications India, London-New Delhi.

Bf.i.adi L. (szerk.) 1985 Falvak és kasztok a változó Indiában. ELTE ÁJKTud. Szoc. Tanszék - MTA Szociológiai Kutatóintézet, Budapest.

Borckington, J. L. (1996) A szent fonál. Generál Press Kiadó, Budapest. Curzon, G. N. (1925) British Government in India. London. Feiling, K. (1954) Warren Hastings. Macmillan, London. Fischer-T ine, H.-M ann, M. (eds) (2004) Colonialism as Civilizing Mission. Cultural Ideology in British India. Antham Press, London.

Gátiiy V. (1984) A közigazgatás problémái a mai Indiában. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Gátiiy V. (1985) Államigazgatás a gyarmati és a független Indiában. Akadémiai Kiadó, Budapest. —-*53 61

2. fejezet G ilmor, D. (1994) Curzon. London. H ibf.rt, Q. C. (1978) The Great Muting.

London. I In л., J. (1837) History of India. Maclagon, M. Q. (1962) Clemency Canning. London. N f.iiru, D zs. (1981) India fölfedezése. Európa Könyvkiadó, Budapest. Pavlov, V. I. (1879) Historical Premisesfor India's Transformation to Capitalism. Central Department of Oriental Literature, Moscow. S charfe, H. (1993) Investigations in Kautalya’s Manual of Political Science. Harrassowitz Verlag, Wiesbaden. Spear, P. (1979) History of India. Vol. 2. Penguin Books, Middlesex-New York. Srinivas, M. N. (1971) Social Change in Modern India. University of California Press, Berkeley-Los Angeles-London. T hapar, K. (1977) Histany of India. Vol. 1. Penguin Books, Middlesex-New York. W atfrstonf, R. (1994) India. Magyar Könyvkiadó-Helikon Kiadó, Buda­ pest. W olpf.rt, S. (2000) A New History of India. (6th ed.) Oxford University Press, New York-Oxford.

62

3. FEJEZET

„A Birodalom gyémántja”

i. A szipoj lázadás letörését követő évtizedekben az indiai viszonyok bi­ zonyos fokig megváltoztak. Megváltozott mindenek előtt az ország jogi helyzete a Brit Birodalmon belül. Mind az angol királynő és a kormánya, mind a háború következményei, mind pedig a messze ha­ tó brit import nyomán az országjelentősen átalakult. A brit parlament a korábban már hivatkozott 1858. évi döntése szerint a Társaság va­ gyona és jogai a koronára szálltak. A British Radzs természetesen nem tarthatott örökké, még csak határozatlan ideig sem. Ezt az angolok és a bennszülöttek is tudták, ha a végleges időpontot még nem is ismerhették. Világos volt az is, hogy a szipoj lázadás előtt az angol gyarmatosítás sok és súlyos hibá­ val küzdött, és ezeket ki kellett javítani. (Ez a probléma akkor is sú­ lyos terhet jelentett, ha az angol uralom - bár kétségtelenül sokat vál­ toztatott - nem ismerte fel és nem is javította ki a hibák jelentős részét.) így is sok mindent kellett újjászervezni az állami és igazgatási fel­ adatokra vonatkozóan. Meg kellett újítani a hadsereget, a gazdasági életet, az iskolai szervezeteket, az egészségügyi ellátást és így tovább. M int már utaltam rá, az tény, hogy a Kelet-indiai Társaságot meg­ szüntették, és az ország jelentős része „koronagyarmati” státusba került, más részei viszont „hűbéri” viszonyban állottak India császá­ rával, azaz az angol királlyal. A fejedelmek egyébként katonai alaku­ latot is tarthattak (bár inkább reprezentációs célokra). Ez a tagozódás megnehezítette India kormányzását, gazdasági fej­ lesztését és lakossága nevelését is. Ráadásul, aligha csodálható, hogy —--3* 63

3. fejezet

India egy része nem csupán a nyugati uralommal és igazgatással, ha­ nem szellemével, kultúrájával, újításaival is szemben állott. Másrészt azonban gyakorlatilag sok mindent elfogadott mindezekből, sőt nem kevesen teljesen átvették az angol életmódot, sőt gondolkodást is. Az indiai angol uralom tehát sajátos kettős arculatot alakított ki, a kettő között több átmenettel, és ezek politikai szerveződésével együtt. (Később látjuk majd, hogy a szipoj felkelés előtt épjten csak bontako­ zó nacionalizmus a század végére és a XX. századra úgy kifejlődött, hogy bár kisebb vagy nagyobb mértékben tagozódott ugyan, de jelentős hatást gyakorolt a politikára és a közéletre.) Jelentősen átalakultak a kormányzati és a belső közigazgatás viszo­ nyai. Felgyorsult az iparosodás, mind angol, mind pedig indiai tőké­ vel és tulajdonban. Jellemző, hogy a XX. században 1912-ig az ipari behozatal aránya nagyobb volt, mint a hazai termelés. 1921-től meg­ fordult az arány, a második világháború után pedig gyakorlatilag már alig volt számottevő a külföldi behozatal. Erre mutatnak más adatok is. Bombay tartományban - amely a nemzeti tőke fellegvára volt 1902-ben - a brit tőke aránya még elérte 30,8%-ot, 1948-ra pedig ez az arány 8,9%-ra csökkent (1. B ai.oom 1979, 58-61. o.). Tekintélyes egyetemek alakultak az indiai diákok számára: először ugyan szinte kizárólag angol professzorokkal, egy idő múltán azon­ ban angliai egyetemeken végzett indiai kutatók, tudósok is szinte többségben kerültek az egyetemek professzori karába. A szipoj alakulatokat fokozatosan újraszervezték, eleinte csak an­ gol tisztekkel, de indiai altisztekkel és legénységgel. Az első világ­ háború után azonban már megindult a tisztképzés az indiai fiatalok számára is. Újjászervezték a rendőrséget is, amelyben a XX. század­ ban, és különösen az első világháború után, már helyet kajitak - egy­ re gyakrabban - indiaiak is a tiszti beosztásokban. Tovább folytatták a földbirtokrendezést, a közlekedés kiépítését, s megindult a banki tevékenység stb. Megkezdték az egységes közigaz­ gatási és egészségügyi hálózat szervezését is, éspedig egyre inkább indiaiak részvételével. India ebben az időben elvileg, s bizonyos mértékig gyakorlatilag is két részből állott. A közvetlen brit igazgatás alatt álló gyarmati terüle­ t i « 64

Л Birodalom gyémántja tekből és a „fejedelemségekből”, amelyek több szempontból is más és más helyet foglaltak el az országban. Ez utóbbiak egy része kisebb kerületekből, mások több milliós lakosságú „országokból” álltak. A „szuverenitásuk” sem hordozott azonos tartalmat. A korábban az angol birodalomba betagozódott, a szipoj lázadás alatt az angolok ol­ dalán harcoló vagy éppen semleges fejedelmek, illetőleg azok, akik leszármazottaiknak biztosították ezt a címet, ha a lázadásban (több­ nyire) kisebb vagy egyáltalán semmiféle szerepet nem vállaltak, az an­ gol királynak, aki később (mint már utaltam rá) India császára lett, már korábban is hűségesküt tettek. A nagyobb területeken uralkodó „fejedelmek felségjoga” általában kiterjedtebb volt, mint a kisebb, vagy későbbi „kollégáiké”. Különösen jelentőseknek bizonyultak a rádzsput fejedelmek és a haidarábádi (Hyderabad) nizám fejedelmek, valamint a kasmíri maharadzsa „hűbérállama”.

П. Láttuk már, hogy az első alkirály bár megbízatási idejét egy évvel meghosszabbították - felesége halála miatt -, mégis idő előtt tért vissza Angliába, s nem sokkal ezután ő is meghalt. Utódainak ugyan sok dolga akadt még az indiai közigazgatás meg­ szervezésében és működtetésében, sőt a közvetlen utódjának - Earl of Elginnek - különösen sok, nem igazán látványos munkát kellett elvé­ geznie. Nem is mindig járt sikerrel. így például még haláláig sem fe­ jezte be az Anglia és India közötti közveden telegrafikus kapcsolat ki­ építését. így azután utóda, Sir John Lawrence is csak jóval később, 1864. január 12. napján érkezett Kalkuttába. Rendelkezett indiai tapasztalatokkal, hiszen korábban kormányzó-helyettes volt Pandzsábban. (Igaz, hogy magántitkára azt beszélte róla, hogy egy magas rangú küldöttséget - álmából hirtelen felébredve - papucsban foga­ dott...) Hasonló történetek terjedtek róla, mások meg - például a már említett magántitkára is - túlságosan demokratikusnak tartották. Részletezés nélkül az a vélemény alakult ki róla, hogy a legszerencsét­ lenebb alkirályként dolgozott Kalkuttában, pedig jobban ismerte már 65

3. fejezet

Indiát, mint bármelyik más elődje. „De a tapasztalatok és a kemény munka egyedül nem elegendők egy uralkodó számára... így az államtitkárság sokkal inkább megfelelt volna Lawrence képességeinek, mint a főkormányzóság.” Jobb kormányzó volt Pandzsábban, mint alldrály Kalkuttában (Bence-Jones 1982, 51-52. о.). Hozzátehetem azonban, hogy egyik alldrály sem volt kevésbé expanzionista mint ő. Röviddel megérkezése után ugyan harcolt Bhután ellen, ahol meg­ sértettek egy brit missziót (igaz, még Elgin idején). Sőt befejezett egy Afganisztán elleni háborút is, ami még jóval megérkezése előtt kez­ dődött. Ám általában igyekezett távol tartani magát a fegyveres konf­ liktusoktól, és békére törekedett. 1869-ben tért vissza Angliába. Utóda Richard Bourke, a hatodik Earl of Mayo volt, aki elsősorban írországi tapasztalatokkal rendelkezve érkezett Indiába. Tanácsában kiváló emberek dolgoztak, különösen kiemelkedtek Fitz James Stephen, a „tanács jogi tagja” és John Strachey, „a belügyi tanácsos”. Magántitkára, a többieknél jóval fiatalabb Вт Tie közreműködésével kiváló adminisztrátor lévén - szinte minden terhet levettek az alkirály válláról. Mayo ennek ellenére is 12 órát dolgozott naponta, és a legmegfontoltabb főnöknek tartották. Burne szerint (1907) egyébként valóságos felüdülés volt az alkirállyal dolgozni. Azt is mondják, hogy sikereit kivételesen kiváló munkatársainak köszönheti. Mások viszont úgy érvelnek, hogy az alkirály személye volt a kormány kitűnő mun­ kájának a biztosítéka. Akárhogy is volt, az kétségtelen, hogy Mayo nem a megszokott módon kormányozta Indiát. Az angol kormánytól is szokatlan füg­ getlenséggel járt el, s Gladstone kormánya ezt meg is engedte, holott kormánya liberális volt, Mayo pedig konzervatív. Még az előző lon­ doni kormány helyezte India „trónjára”. (Ráadásul két - korábban már említett - legfontosabb és kitűnő „minisztere” is liberális volt, mégis kitűnően tudtak együttműködni.) Elismerik, hogy mélysége­ sen hitt Britannia birodalmi küldetésében, de felvilágosodott vezető­ ként hitt az indiaiak nevelésében, és igyekezett a szegényebbeket is felkészíteni az adminisztrációban való foglalkoztatásra. Életének nem egy elemzője írországi tapasztalataira vezeti vissza a földművesekhez fűződő szimpátiáját, és az éhezőkkel való együttér­ 66 * » -

,A Birodalom gyémántja zését. Valóban, segítő lépésekre hívta fel Anglia vezetőit, és ő is igye­ kezett segíteni a rászorulókon. Az éhezőkre is tekintettel mozdította előre a földművelés fejlődését, javasolta az önálló földművelésügyi „minisztérium” felállítását. Ezeken túlmenően saját földművelési ta­ pasztalataival is próbált segíteni. Saját lovaglói képességeit is felhasz­ nálva látogatta India különböző részeit, a helyszínen instruálta alá­ rendeltjeit. Igyekezett sokat tenni Indiáért, és valóban ismertté vált egyik levelében írt meggyőződése: „Törekszünk segíteni Indiának, fél évszázad alatt olyan munkát elvégezni, amit más nemzetek jóval hosszabb idő alatt teljesítettek.” A XIX. század szinte minden indiai alkirályának Afganisztán „ke­ zelése” jelentette legnagyobb külpolitikai problémát. Anglia folyama­ tosan igyekezett birtokába venni, vagy legalábbis befolyása alá vonni ezt az országot. Hozzá kell tennem, azonban, hogy Oroszország is ugyanerre törekedett. így azután jó néhány konfliktus keletkezett a két nagyhatalom között ezekből a törekvésekből. Afganisztán pedig igye­ kezett ezt a két országot saját védelmében - egymás ellen - felhasz­ nálni. Mayo politikájának fontos része volt, hogy Afganisztán és India már szomszéddá vált országait egymás ellen felhasználja. „Középűton” járt egyrészt az aktív intervenció, másrészt egyik elődje, Lawrence „mesteri” be nem avatkozó politikája között. Arra töreke­ dett, hogy a két nagy szomszéd - Oroszország és Anglia - közül, in­ kább az utóbbit kövesse (1. B urnf . 1907). Ez természetesen nem veze­ tett mindig a kívánt eredményre. Az alkirály igyekezett a kereskedelmet - ideértve a külkereskedel­ met is - elősegíteni, a forgalmat fokozni a belső és a külső tájegysé­ gek és országok között. Elősegítette a forgalmat - legalábbis Európá­ val -, hogy a királyi család tagjai is egyre gyakrabban látogatták Indiát. Mayo idején például Albert herceg (Duke of Edinburgh), a ki­ rálynő második fia Indiába érkezett. Ö volt az első a királyi család tagjai közül, aki a birodalom e részébe utazott, és természetesen ez az alkirály népszerűségét is növelte. Erre valóban szükség is volt, mert ezután nehezebb idők következ­ tek. Az alkirály folytatta utazásait, minél több területet igyekezett 67

3. fejezet

megismerni „országán belül”. Régi vágya volt az is, hogy az Andamán-szigeteket meglátogassa. Port Blair volt az első állomása (oda hajóval érkezett); ez a hely azonban az utolsó is Indiában, sőt életében is. Partraszállás közben ugyanis lövés dördült el. Bár ő és kísérői is csak sebesülésnek gondol­ ták a lövés eredményét, azonban Earl of Mayo röviddel ezután meg­ halt. Többen is a legnagyobb indiai alkirálynak tartották, mások pe­ dig egyik későbbi utóda, Lord Curzon szavait értékelik a legtalálóbb­ nak, amelyek szerint ideális alkirály volt. Bence-Jones szavai talán a legtalálóbbak: „szerencsés volt, sőt ideális alkirály, az alkirály számá­ ra ideális időben” ( B f n c f -J o n f .s 1982, 73. o.). Utóda Lord Northbrook - pénzhiányra hivatkozva - megtörte India modernizációs folyamatát. Igazi változás azonban csak az ő utóda, Lord Lytton idején következett be, aki mindenekelőtt arra törekedett, hogy minél több indiait vonjon be az ország közigazgatásába. Hivatalát más módon is emlékezetessé kívánta tenni, éspedig azzal, hogy az an­ gol királynő, India császára látogatását minél fényesebben ünnepeljék meg indiai alattvaló is. A császárnő látogatása ugyan elmaradt, de a szokásos ünnepségek, fogadások, fényes „durbár” rendezésen túl, az alkirály például javasolta egy Indiai Titkos Tanács (Indian Privy Council) létesítését és a peeri cím bevezetését is. Ezeket az állam­ ügyekben kiváló indiai személyiségek számára tartanának fenn. Az angol kormány ezt azonban - néhány más kezdeményezésével együtt -visszautasította. Helyette a „CsászárnőTanácsosa” semmi hatalom­ mal nem járó cím adományozását vezették be. Az alkirály még az éhe­ zők segítségére szolgáló intézkedéseivel sem aratott sikert. 1878 után azonban egyre inkább feszültté vált az angol-afgán vi­ szony. Benjamin Disraeli angol miniszterelnök és Lord Salisbuiy kül­ ügyminiszter ugyanis biztosítani kívánta a brit autoritást Afganisztán­ ban a növekvő orosz befolyással szemben. Az alkirály igyekezett ugyan normális viszonyt fenntartani, legalább azon a szinten, aho­ gyan Mayo idejében kialakult; ez a viszony azonban egyre rosszabb lett, miután brit katonákat küldtek Quettába. A helyzet kritikussá kezdett válni.

68

„A Birodalom gyémántja 1878 novemberében Lord Lytton háborút indított Afganisztán el­ len. Az emír hadserege gyorsan felbomlott a brit támadást követően, s februárban az emír maga is elmenekült az országból éspedig kato­ náival együtt Oroszországba. Kérdéssé vált az angol vezetésben, mi történjék Afganisztánnal. Az alkirály hajlott az ország feldarabolásá­ ra, s egy részének Indiához való csatolására. Végül is Shere Ali fiának, Yakubnak az afgán trónra ültetésére gondolt. Az alkirályt az 1878. évi béketárgyaláson Louis Cavagnari őrnagy, egy rendkívül tehetséges fiatal tiszt képviselte. Később az afgán ügyekkel foglalkozó Sir Louis Cavagnari és Yakub afgán király szerződést is kötöttek, amely szerint az afgán külügyek Anglia ellenőrzése alá kerülnek, ezért azután Ang­ lia állandó képviselőt küld Kabulba, aki az afgán határ ellenőrzését is segíti. Az angol közvélemény és politika azonban nem volt elégedett, amikor az alkirály Sir Cavagnarit - némi katonai kísérettel mégis Ka­ bulba küldte. Cavagnari az afgán fővárosban mintegy helytartóként viselkedett, beavatkozván - az emíren keresztül - az afgán ügyekbe. Kabul azonban mást várt, főleg angol anyagi segítséget. Ám a segít­ ség nem érkezett meg, sőt a brit kormány nem is tett ilyen ígéretet. A helyi hadsereg katonái, akik hosszabb ideje vártak már zsoldjukra, mi több, ezt az emír meg is ígérte nekik, ráadásul - mint jeleztem angol pénzből, hiába hitegette őket, fellázadtak, és az angolok ellen fordultak. Az angol küldöttség a várostól éppen csak „elzárt”, gyenge falakkal körülvett és kis létszámú katonai egységgel védett területen állomásozott. Az egység parancsnoka Walter Hamilton hadnagy volt, aki az afgán mozgolódásokra figyelve, azonnal hozzálátott az angol tábor megerősítéséhez. Nem végzett felesleges munkát. A feldühödött tömeg ugyanis mikor látta, hogy nem jut a zsoldjához - megtámadta az angol tábort. A védekező „angol” egység (amely a parancsnokló hadnagyon kívül indiai katonákból - guides - állott) a harcok során szinte az utolsó emberig elesett. Meghalt Sir Louis Cavagnari és a parancsnokló hadnagy is, aki szinte példátlan hősiességgel védte az angol tábort. (Ezért a legmagasabb angol katonai kitüntetést, a Victoria Crosst kapta meg.) A történethez tartozik, hogy egy későbbi Hamilton tá­ bornok felesége nagy „romantikus” regényben örökítette meg a ko69 fcw-

3. fejezet

rabbi szipoj lázadástól a második afgán háború befejezéséig tartó időszak eseményeit és a Hamilton hadnagy elestéig kialakult viszo­ nyokat. Történeti hűséggel írta meg a Kabul mellett bekövetkezett tragédiát is (Kayf. 1979, 902-937. o.).

ITT.

Itt meg kell állnunk egy rövid időre. Az 1. fejezetben említettem, hogy röviden megemlékezem még két alkalomról, amelyben arról a terület eseményeiről kell szólnom, amelyek Nagy Sándor hadjáratá­ nak területén történtek mintegy másfél évezred után. Találkozunk a Kábul folyóval, Swat völgyével, a Mardan utáni hegyekkel és sorol­ hatnám még az ismerős vidéket, folyókat, településeket. Ezen a terü­ leten élő néhány kisebb pathán törzsfőnök ugyanis felosztotta egy­ más között a Swat területét, valóra váltva a régi mondást: „Swat ma­ ga a mennyország, de a swatiak maguk az ördögök.” Ezt a mondást egyébként a fiatal Winston Churchill idézte, aki részt vett az ottani harcokban. Egy ideig - folytatta Churchill - a swatiak a gyávaságuk­ ról voltak híresek, de később ördögökké váltak. A fiatal hadnagy ha­ ditudósítások miatt utazott a helyszínre, de egy helyen kevés volt a tiszt és neki is vezényelni és harcba kellett vinni egy csapatot. A konf­ liktus elhúzódott. 1897 nyarán azonban már valóságos háború tört ki és Churchill minden összeköttetését latba vetette, míg végül édes­ anyja közbejárása sikert hozott és azon év augusztus 31-én elutazha­ tott. Szeptember első hetében végre megjelenhetett az északnyugati front parancsnokságán, Malakandban. Akkor már birtokában volt a Daily Telegraph megbízása, amelynek alapján tudósításokat küldhetett, s meggyőzte az Allahabad Pioneer szerkesztőségét (amelynek annak idején Kipling is dolgozott), hogy tudósításokat küldjön nekik is a frontról. Meggyőzte Sir Bindon Blood főhadiszállását is, hogy a frontra is kimehessen. Kijutott tehát a har­ cok közelébe, sőt maga is harcolhatott, éspedig olyan eredménnyel, hogy szeptember 16. napján a harc közben tanúsított vitézségéért Sir Blood parancsőrtiszti beosztásba helyzete, és érdemrenddel is kitün­ 70

„A Birodalom gyémántja” tette. Ezután is bátor és szolgálatkész tisztként viselkedett, ezért parancsnoka újabb fontos megbízást adott neki, amely - mint édes­ anyjának írta - újabb kitüntetéssel jár majd. Néhány nappal később egy indiai regiment olyan súlyos veszteségeket szenvedett, hogy Sir Blood azonnal áthelyezte Churchillt ehhez az ezredhez. Churchillt tehát a 31. pandzsáb ezredhez vezényelték, amelynek kötelékében ütközetbe került. Emberei közül hatan haltak vagy sebe­ sültek meg ebben az Ágra melletti csatában, amelyben parancsnoka elesett. Az ütközet öt óra hosszan tartott. Churchill anyjának írott le­ velében mégis arról panaszkodott, hogy nem rendes háborúban vesz részt. A sebesülteket például az ellenség megöli és megcsonkítja. A fiatal tiszt még tíz napig tűz alatt volt embereivel együtt. Bátor tisztnek bizonyult, és a főparancsnok magas kitüntetésre kívánta elő­ terjeszteni. Az ezredparancsnok is jó véleményt adott róla, bár nem teljesen egyértelműen jellemezte. Churchill azt írta anyjának, hogy megérdemelte a kitüntetést. Az ifjú tisztet azonban október harmadik hetében visszarendelték Bangaloreba. O tt azután hozzáfogott a há­ ború megírásához. Könyve, The Story of Malakand Field Force, hama­ rosan megjelent. Nem sokat időzött azonban állomáshelyén, 1888ban Londonba utazott, és minden kapcsolatát felhasználta, hogy Szudánba utazhasson, ahol Kitchener tábornok hadserege vonult fel a területre, amelyet Anglia és Egyiptom tíz évvel azelőtt vesztett el a Mahdival szemben. Kitchener nem szívelte a fiatal tisztet - éppen írá­ saiért -, így hosszú ideig ellenállt. Végül is Churchillnek sikerült ép­ pen a végszóra Szudánba jutni, ahol sikeresen teljesített egy felderí­ tést a döntő csata előtt, sőt a Kartúm melletti híres lovasrohamban is harcolt, a 21. Lándzsás ezred keretében. (Itt meg kell jegyeznem, hogy ezt a lovasrohamot tartják az utolsó „klasszikus” lovasroham­ nak.) Visszatérve Churchill erről a hadjáratról is könyvet írt The Story of the River War címmel, amellyel ismét kiváltotta Kitchener és tá­ bornokai neheztelését. Churchill ezután kilépett a hadseregből, és politikai pályára lépett. Az első világháborúban - miniszteri pozíciója alóli felmentése után még egyszer, ha rövid időre is - zászlóaljparancsnokként visszatért

71

3. fejezet

a hadseregbe, a francia frontra. (L. e hadjáratok összefoglalóját és elemzését Churchill 1930, 1972.) A harmadik számunkra különösen fontos esemény Stein Aurélnak Nagy Sándorral kapcsolatos munkássága. Stein Aurél ugyanis a két vi­ lágháború között járt a mai Pakisztán északi részén, éspedig azért, hogy feltárja a Peshawartól és a mai Islamabadtól északra fekvő terü­ letnek még ismeretlen vagy ismert, de kevéssé kihasznált területét, és Nagy Sándor Indiába vezető hadjáratának első útszakaszát. Az erről írott könyve magyarul is megjelent 1931-ben (angol kiadás: 1928). Nagy Sándorról és hadjáratáról már megemlékeztem ebben a munkámban. Ezúttal azonban a kiváló magyar tudós, Stein Aurél egyik útjára kívánom felhívni a figyelmet. Annál is inkább, mert a fentebb említett (1. a jelen fejezet első részét) swatföldi hadjáratban ő maga is jelen volt 1898-ban. 1928-ban ismét visszatért és erről az út­ járól szól a már említett könyve. Megemlíti azonban azokat a kínai „tanítóit” is, akik a középkor hajnalán jártak ezen a vidéken. Legré­ gebben Fa-hszien járt ott (408-ban), és leírta tapasztalatait. Nagyjából egy évszázad után ott járt Szungjünt, aki egy telet és egy tavaszt töl­ tött Swatban, majd Kínába visszatérve könyvet is írt útjáról, ahogyan Hsziian-cang kínai zarándok könyve („Feljegyzések a nyugati vidék­ ről”) is rendelkezésre állt. Az utóbbi kínai utazó 630 körül járt azon a vidéken, s megemlítette, hogy a buddhizmus már hanyatlóban volt. Valóban, száz évvel később a mohamedán vallás már egyre inkább tért hódított, végül gyakorlatilag kizárólagossá vált. Amikor a legké­ sőbbi kínai utazó (Vu-k’aug) ott járt 752-ben a kínai császár követe­ ként, még buddhista kolostorban telepedett meg, és megállapította, hogy a Hszüan-cang által leírtakhoz képest az országban nincsen vál­ tozás. Mikor azonban Stein Aurél Swat területére utazott, a buddhista sztúpák már romokban hevertek, ahogyan alig voltak felismerhetők Nagy Sándor harcainak emlékei, a védekező katonák erődítményei, tornyai is. Több esetben a nagy vezért kísérő tudósok leírása alapján ismerhettek egy-egy, a hadjáratban védekező erődítményt, vagy hely­ színt, és állapíthatták meg csapatainak mozgását. Izgalmas, és nagy tudást igénylő feladat volt a korabeli görög tudósok leírásai nyomán 72

A Birodalom gyémántja felismerni a mozgások útvonalát, a harcok színterét azokon a helye­ ken, ahol évtizedekkel azelőtt véres csaták folytak az angol csapatok és a felkelő bennszülöttek között, esetleg ugyanott, ahol Nagy Sán­ dor is csatázott. Ahogy Stein Aurél írta egyik helyről: „A város fekvé­ séből, nevéből, az ott talált maradványokból bátran merek következtetni...” (S íéin i. m. 52. o.). A talált emlékek és leírások alapján a XIX. század végén és a XX. század első éveiben lezajlott háborúk és csaták színterei és Nagy Sán­ dor harcainak és előrenyomulásának nyomai keveredtek egymással. Jelezték, hogy az emberek „harci étvágya”, amit az ellenfél indokolat­ lan lebecsülése váltott ki, másfél ezred alatt legfeljebb eszközeiben változott. (Nagy Sándor hadjáratával rengeteg könyv és tanulmány foglalkozott csakúgy, mint a fiatal Churchill éveivel. Az említetteken kívül magam csupán a következőket használtam: W oi.pf.ri 2005, L amb 1980, W oj i h.i.a 1988, G ilbert 1991.)

IV. Lord George Nathaniel Garzon (1859-1925) alkirályról és politikájáról kell még megemlékeznem. Curzon jelentős volt mint személyiség, de még inkább mint a XIX. század utolsó és a XX. század első indiai alkirálya, aki később brit külügyminiszter is lett (1919-1924). Curzon kiváló, egyúttal ellentmondásos személyiség volt, aki bizo­ nyos értelemben a századforduló „vegyületeként” őrizte, ugyanakkor modernizálta az angol uralmat Indiában. Ragyogó külpolitikai pálya­ futása után, saját kérésére került az alkirályi „trónra”. Tudatosan ké­ szült erre a feladatra már fiatal korában és később is mint az Indiai Hivatal parlamenti „államtitkára”, majd mint a Külügyminisztérium államtitkár-helyettese. Kinevezése (1899) előtt viszonylag fiatalon még nem örökölhette a lordságot (ugyanis édesapja, aki a lordi címet viselte még élt). Ezért a királynő adományozta neki a címet. Munkásságával még több meg­ tisztelő címet is kapott, és több könyvet is írtak (ő maga is) pályájá­ ról. (Itt azonban csak a jelenlegi munkámban használt és róla szóló —a* 73

3. fejezet könyveket említem: Ronaldsuay 1928; Rosf, 1969; D íi.ks 1969-70; Bf.ncf-Jonfs 1982; G it.mour 1994; C urzon 1925).

Mielőtt azonban alkirályi időszakáról, munkájáról szólnék, meg kell említenem, hogy fiatal korában a kiváló és céltudatos egyetemi tanulmányai mellett jelentős összeköttetésekre is szert tett. Lord Salisbury vendégeként például megismerkedett Lord Randolph Churchillel a későbbi miniszterelnök apjával, aki akkor India-ügyi államtitkár volt. A ragyogó fiatalembert az idősebb Churchill iránt érzett szakmai érdeklődés is vonzotta, akárcsak Lord Salisburyhoz, akiből később miniszterelnök is lett. A fiatal Curzon több helyen is dolgozott a közszolgálatban, mígnem bekerült a parlamentbe is. Ebben az időben vált nagy utazóvá, és az is maradt magas meg­ bízatása előtt, alatt és utána is. (Utazásairól - már a helyszíneken is feljegyzéseket készített, amelyekből részben esetleg könyvek is ké­ szültek, részben pedig hivatalos jelentéseiben és feljegyzéseiben is olvashatók. Itt jegyzem meg, hogy ezekre a feljegyzésekre, levelekre David Gilmour - pályája kiváló elemzője - is gyakran hivatkozik a már idézett könyvében.) Egyik utazásairól szóló könyve azzal kezdődik, hogy ő volt az első alkirály, aki járt Kuvaitban, éspedig 1903. novemberében. „Kóborlá­ sait” és az ezekről szóló feljegyzéseinek egy részét azonban már ko­ rábban könyvekké formálta. Igazi érdeklődése - élete első részében az arab világ, pontosabban a mohamedán országok felé irányította. Még fiatal korában meglátogatta Egyiptomot (később is felkereste), Palesztiniát és Szíriát. Ezeket az országokat nem csak földrajzi és kul­ turális, hanem elsősorban történelmi és politikai szempontból igyeke­ zett megismerni és ismertetni. Ez vezette az arab világ után a távoli keletre, a már francia kézben levő Tonkinba, Annámba és Kokinkínába, majd a császári Kínába. Ottani tapasztalatairól már akkoriban könyvet írt „Problems of the Far East” címmel. Sőt, utazásai kapcsán Burmát is meglátogatta. 1889-ben Teheránban járt. Később pedig az első brit alkirályként - meglátogatott más sivatagi kis fejedelem­ ségeket is. Több európai királyságában is járt. Trója feltárása Görög­ országba is elvitte, majd Babylont is felkereste.

- « < 74

,A Birodalom gyémántja” Leginkább azonban Kelet vonzotta, de eljutott az orosz KözépÁzsiába is. (Természetesen Moszkvát, a Kaspi-tengert és Mérvét is felkereste.) Innen azután az Oxushoz érkezett Szamarkandot, Bokharát és Taskentet meglátogatva. Vámbéry Árminra, a nagy magyar később angol szolgálatban is dolgozó - keletkutatóra kellett gondol­ nom, amikor ezekről az útjairól olvstam, sőt, az ő nyomán ezeket a városokat magam is meglátogattam. Bár Vámbéry jóval előbb járt ezen a tájon, mint Curzon, éspedig az 1860-as években (1. V ámbéry 1865), Curzon pedig az 1880-as évek első felében, míg magam gya­ korlatilag egy évszázaddal később, 1979 tavaszán (1. K ulcsár 2001). A vidék építményeiből, hangulatából több minden tovább élt, és ez érthető is volt. Utazásairól Curzon is feljegyzéseket készített - és mint utaltam rá, könyveket is írt. 1894-ben adta közre a már említett „Problems of the Far East” címűt. Jóval később (1967) látott napvi­ lágot „Russia and Central Asia in 1884” című kötete. Alkirályi tapasz­ talatait több műben foglalta össze (1925, 1926, é. n., 1982). Térjünk azonban vissza Indiába, ahová 1899-ben Curzon is meg­ érkezett. Curzon alkirályt az egyik angol elemző úgy jellemezte, mint aki­ nek jelszava a „Csinálj mindent magad” volt (W oodruff 1953-1954). Egyetlen másik alkirály sem tudott többet Indiáról - fűzte hozzá a már többször idézett Bence-Jones -, hiszen már diákkorában elhatá­ rozta, hogy alkirály lesz. Nemcsak tanulmányozta ezt az országot, ha­ nem többször is meglátogatta, éspedig közszolgálati pozíciójából adódóan is. Curzon nem kedvelte a ceremóniás aktusokat, hiába való „megje­ lenéseknek” tekintette ezeket. Olyanoknak, amelyek elveszik a hasz­ nos időt a munkától, és ráadásul még sok kényelmetlenséggel is jár­ nak. Am - akárcsak érdemes elődje Mayo - sokat utazott. Nem törő­ dött a fáradtsággal, és a helyszíneken általában a megszerzett tudás mellett sikerrel is járt. Meglátogatta többek közt India híres műemlékekeit, mint például a Tadzs Mahalt csakúgy, mint a maharadzsák régi palotáit, s más elhanyagolt, már-már pusztuló építményeket. Igyekezett megóvni Indiának a korábbi, századokon át szinte elfelejtett, méltatlanul elha­ s s 75

3. fejezet

nyagolt emlékeit. Több esetben meg is kezdte helyreállításukat, vagy legalább megóvásukat. (Megkezdte például a Tadzs Mahal felújítását, amely éppen lemondása és az országból való távozása idejére készült el.) Ugyanúgy értékelte azonban, a British Radzs intézményeit is. A Government Ilouse-t ugyan nem kedvelte különösebben, de to­ vábbfejlesztette az alkirály nyári székhelyét, Simlát is. Korábbi elődjével, Mayoval más ügyekben is egyet értett. Már diákként is tanulmányozta az Eton Kollégiumban Mayo kitűnő „fő­ jogászának”, Hitz James Stephennek a munkásságát. így is törekedett arra, hogy alkalmas legyen a későbbi alkirályi feladatra. Sokat kö­ szönhetett sógorának, Sir George Hamilton államtitkárnak is, aki például hozzájárult ahhoz, hogy az új alkirály saját maga dolgozza ki politikája alapjait, és jó kapcsolatokat építsen ki a legfontosabb lon­ doni minisztériumokkal, főleg a miniszterekkel. Hamilton leveleiben is sok értékes tanácsot adott a fiatal alkirálynak. Sőt, amikor tudomá­ sára jutott, hogy napi 11-12 órát dolgozik, keményen figyelmeztette a „mértékletességre”. (Ezt a tanácsot az alkirály ugyan aligha fogadta meg, sőt munkatársait is hasonló szorgalomra késztette.) Az indiai értelmiséget az új alkirály nem sokra becsülte. Úgy tar­ totta, hogy nem sokat törődnek az igazsággal, a méltányossággal és a jó kormányzattal, bár jelentős mértékben tartottak igényt az állami állásokra. Mikor Curzon hivatalba került, az 1885-ben alapított In­ diai Nemzeti Kongresszus már működött. Igaz, tagjai jelentős több­ sége bengáli volt, de a Kongresszus elnöke, H. K. Gokhale marátha, nagy tekintélynek örvendett. Curzon egyik elődje, Lord Lansdowne megvalósította a sajtószabadságot, a gyülekezési szabadságot, és olyan testületet is kívánt szervezni, mint a Kongresszus. Ezt azonban Curzon egyáltalán nem helyeselte, s nem gondolt arra, hogy a Kong­ resszus új nemzeti elitet hozhat létre. Elutasította, „mint egy kis, lár­ más középosztálybeli mozgalmat”, nem vette tekintetbe mint a kor­ mányzat jövő partnerét, amely részt vehet az ország adminisztráció­ jában. Jóllehet a szervezet ártalmatlannak tűnt, és vezetői tapsoltak akár korai reformjainak is, azt hitte, hogy olyan mozgalom keletke­ zett, amely „végül is a kormánnyal szemben ellenséges érzelmeket táplál. A nacionalista érzelmek növekedésének is tudatában volt, és -»a* 76

,A Birodalom gyémántja (leveleiben) amellett érvelt, hogy semmiképpen sem szabad olyasmit tenni, ami ezt bátorítaná”. Később (1905-ben), a Kalkuttai Egyete­ men tartott beszédében is azzal érvelt, „hogy az igazság legmagasabb eszméje a nyugati koncepció széles elterjesztése” (G ii.mour 1994, 169-170. o.). Curzon a külpolitikájában sok tapasztalatot hasznosíthatott koráb­ bi utazásaiból és munkájából, bár esetenként tévedett is. Több alkirály-elődjéhez hasonlóan ő is meg volt győződve például arról, hogy Oroszország megtámadja Indiát, és jelentősen meg is erősítette a ha­ tárvidéket. (Bár - mint ismeretes - alkirálysága végén még láthatta, hogy a nagy „medve” a Japán császársággal keveredett háborúba, és­ pedig Oroszország számára igen kedvezőtlen végeredménnyel.) T öb­ ben bírálták Tibet megtámadását is, lényegében szinte az egész lon­ doni kormány is (szerintem ugyan alaptalanul) bár Balfour Kína ma­ gatartása miatt aggódott). Az alkirály, Francis Younghusband ezredest (régi barátját) bízta meg a Tibetbe való katonai behatolás vezetésével, aki 1904-ben szikh lövészeivel Lhászát is elfoglalta. Az alkirály így Tibettel és Kínával is lényegében új kapcsolatokat kezdeményezett (1. G ii.m o ur 1994, 268-277. o. és K ulcsár 2007, 101-104. o.). Hangsúlyoznom kell, hogy az alkirály 1902-ig jó kapcsolatban volt az angol kormánnyal, ám ettől kezdődően a viszonyuk egyre inkább megromlott. A történészek különböző okokra vezetik vissza ezt a tényt. Vannak, akik a brit kormányváltozásnak tulajdonítják (például annak, hogy Londonban liberális kormány alakult, és az alkirályt még a konzervatív kormány nevezte ki). Mások ezt a tényt Curzon és az Indiába kinevezett új angol főparancsnok közötti feszült, majd kifeje­ zetten rossz viszony következményeinek tartják. Bármi is volt az oka, kétségtelen, hogy Kitchener, Earl of Khartoum tábornok - aki koráb­ ban Szudánt meghódította - és az alkirály közötti viszony kedvezőt­ lenül alakult. Itt jegyzem meg, hogy annak idején a XIX. század végi szudáni há­ borúban Kitchener tábornok főparancsnoknak Winston Churchill is beosztottja volt. A fiatal hadnagyról korábban - égjük indiai határ­ vidéki hadjáratról írott könyve miatt - a brit tábornoki kar jó része, köztük Kitchener tábornok sem volt jó véleménnyel olyannyira, hogy 77

3. fejezet

Kitchener tábornok a fiatal tisztet csak igen magas protekciója miatt, ki­ csit megkésve fogadta el és engedte ki a harctérre. Azt is meg kell azonban említeni, hogy Churchill - a döntő csatában Omdurmán el­ foglalásánál - maga is harcolt, majd megírta könyvét a hadjáratról. Ebben azonban bírálta a háború vezetését, és természetesen Kitchener tábornokot is. így azután a sors különös sajátossága, hogy az első világháborúban egy kormányban szolgáltak: Churchill akkori tengerészeti miniszter és Kitchener akkori hadügyminiszter az utób­ bi eltűnéséig meglehetősen egyetértettek a háború vezetésében. Egyébként a hajót, amelyen a tábornok utazott - valószínűleg - egy német tengeralattjáró süllyesztette el. (A későbbi nagyhírű miniszterelnök háborús részvételeire lásd Churchill 1972. (Magam is ezt a kö­ tetét használtam, amelyben a gyarmati háborúiról közölt írásait egy kötetben gyűjtötték össze.) Magát az omdurmáni csatát egy későbbi művében is elemezte. Az első önálló kötet kiadása után kb. három év­ tizeddel, ugyanis a gyarmati háborúiról szóló írásait újból kiadták egy kötetben, a többi fontosabb csatáiról is ír (C hurchill 1930). Végül, Indiában töltött hadnagyi idejére, az összes későbbi háborúira és po­ litikai pályafutására lásd fia, Randolph Churchill és munkásságának alapos elemzője, Martin Gilbert történész közös összefoglaló művét (1960-1988): Winston S. Churchill 1874-1965 című köteteket. (Meg­ jegyzem, hogy ő maga számos más könyvet is írt, ahogyan számos könyv és tanulmány is jelent meg róla.) Curzon és munkatársai három hónappal érkezése után már elké­ szítették az új adminisztráció programját, és kidolgozták az új kor­ mányzati rendszert, sőt a reformprogramját is. Ennek a programnak fő iránya az eddigitől eltérően nem a földművelésre, hanem az iskolarendszer fejlesztésére helyezte a hangsúlyt. Számára az is elviselhetetlen volt, hogy India ügyeit a távoli Whitehall elgondolásai szerint intézzék, és szinte a részletekbe me­ nően Londonból irányítsák. „Sohasem fogadta el, hogy ő a brit kor­ mány szolgája, annak eszköze legyen... Mindig is független hatalom­ nak tekintette önmagát ... nem valamilyen Nagy Dísznek. H itt abban, hogy Indiában személyesen ő, és csakis ő, saját személyében a kormány.” (Sir Harcourt Butker nyomán W oodroff 1953-1954. 78

„A Birodalom gyémántja” Tehát: „L’état c’est moi” - ahogyan XIV. Lajos m ondta...) Nem cso­ da tehát, hogy Curzon magatartásával, taktikai irányával, azzal a móddal, ahogyan egyébként az egyetemi végzettségű indiaiakat is ke­ zelte csak fokozta az ellenszenvet iránta (B f.ncf-Jones 1982, 182. o.). Életrajzírói szerint ennek az általában meglehetősen „taktikátlanul” viselkedő alkirálynak ezek és hasonló tulajdonságai lényegé­ ben, ha nem is nehezítették meg nagyon indiai életét, mindenesetre elég sok konfliktushoz vezettek. Igen jó példa erre a már említett új katonai főparancsnokkal, Kitchener tábornokkal kialakult viszonya. (Hozzá kell tennem azonban, hogy ez a tény legalább ennyire, sőt ta­ lán jobban is „felróható” a tábornoknak, mint az alkirálynak. A viszo­ nyuk azonban folyamatosan romlott. Sőt úgy „elvadult”, hogy az egyébként Kitchenert támogató Times is ezt írta: Brodrick (Curzonellenes államtitkár, az India-ügyi Minisztérium vezetője) szükségtele­ nül durva volt az alkirály elleni támadásban. Ezzel egyébként még több „Curzon-ellenes” katonatiszt és politikus is egyetértett. (A kö­ vetkező alkirály Lord Minto is elítélte Kitchener magatartását.) A támadások eredményeképpen 1905 augusztusában az alkirály le­ mondott, és ezzel a Tanács „civil” tagjai is egyetértettek, bár többen mégis tovább szolgáltak. Hadd tegyem hozzá, hogy privátim Brodrick is sajnálta Curzon távozását, de hozzátette, hogy ez feltétle­ nül szükséges volt. (Curzon viszont sohasem tudta megérteni Brodrick viselkedését.) Gilmour Curzon már többször idézett élet­ rajzírója hivatkozott két tekintélyes angol író és gondolkodó vélemé­ nyére. Csak röviden idézem: Sir Philip Magnus írta, hogy Curzon ugyan fel volt készülve a kompromisszumra a legfontosabb kérdések­ ben, de jellemzően lemondott személyes ok miatt. Am - folytatja Gilmour - Curzon soha nem mondott le bármilyen alkalommal és bármilyen politikai pozícióról, éppen ezért nemigen lehet ezt az utolsó lépését jellemző vonásának tekinteni. Nagyon ne­ héz azonban nem egyetérteni Ibbetson magyarázatával, amely szerint Curzont a kormányzat áldozta fel, amely félt „egy aggálytalan intrikus” személyes népszerűségétől, neki pedig menni kellett, mert ő be­ csületes ember volt, míg ellenfelei nem.

79

3. fejezet

Tovább idézhetném az elmarasztaló véleményeket a kormány és a tábornok eljárásáról, de mint minden utólagosan értékelő vélemény, már ez sem változtathatott a rágalmak elfogadásán alapuló helyzeten. Curzon tehát lemondott, és a következő évben le kellett mondania feleségéről is. Mary Curzon tüdőbajban meghalt. A lemondásnak inkább oka volt a már hosszabb ideje tartó rossz vi­ szony a kormánnyal, mint az a tény, hogy a főparancsnok megakadá­ lyozta a Tanács Curzon által javasolt katonai tagjának kinevezését. Más kitűnő személyiségek, mint például Lord Roberts, vagy Winston Churchill is egyetértettek Curzon kinevezési javaslatával. A kineve­ zési jogkör azonban a hadügyi minisztériumhoz tartozott, s ott Kitchener szava volt a döntő. Már említettem, hogy a tábornok ele­ ve fenntartással viselkedett az alkirállyal szemben. Ebben valószínű­ leg közrejátszott az a tény is, hogy korábban az alkirály magához von­ ta a főparancsnok egyes jogkörét, bár nem ez volt az egyetlen ütkö­ zésük. Mindenesetre a tábornok hosszú küzdelmet vívott az alkirály ellen. (Egyébként ez világos Lady Alice Salisbury márkinő, Kitchener egyik csodálójának a tábornokkal folytatott levelezéséből, és ebből a kitűnő tevékenységéből is.) (Lásd G ilm our 1994, 296-317. o.) Sokat - bár még mindig nem a kellő alapossággal - foglalkoztam Curzon személyiségével és jelentőségével. Ezért talán nem felesleges Wolpertnek, a neves és itt is többször hivatkozott történetírónak a véleményét idézni: „Curzon volt a legjobban informált és a legkemé­ nyebben dolgozó brit uralkodó, akit India a legjobban ismert Warren Hastings óta.” (W oi.pf.rt 2000, 269. o.)

V. Curzon utódaként Earl ofMinto került az alkirályi székbe, éspedig túl a hatvanadik évén. Az új alkirály eredetileg katonatiszt volt, aki ugyan fiatalon került politikai szolgálatba, de közben katonai rendfokozata is emelkedett. (Mire alkirály lett, a brigádtábornoki rendfokozatot érte el.) Tudta, hogy ő „nem Curzon”, azt is érzékelte, mikor kell visszalépnie feljebbvalói elől, sőt azt is, mikor kell engednie Kitche80

,A Birodalom gyémántja nemek. (Bár a tábornoknak és a katonáknak is el kellett ismerni a „ci­ vil hatalom” elsőbbségét.) Lord Minto igyekezett az országon belül a békességet is fenntar­ tani. Ezzel összefüggésben érettnek látta az időt г jogrendszer moder­ nizálására, éspedig éppen a belső rend megszilárdítására. Ezzel össze­ függésben is fontos volt Hal Gangadhar Tilalmak, a kongresszusi szél­ sőség vezetőjének az 1908. évi fellépése utáni letartóztatása. Tilak ugyanis szélsőséges politikára törekedett (1. Balogh 1979, 100-106. o.), és néhány hónappal azelőtt szakított a Gopal Krishna Gokhale ve­ zette kongresszus mérsékelt-liberális szárnyával. Tilakot ezután bör­ tönbüntetésre ítélték zendülésre való felbujtás miatt. Ám az alkirály azt is szorgalmazta, hogy ítéletét később bizonyos mértékben meg­ változtassa. A következő alkirályok nem hagytak különösebb nyomot India fej­ lődésében. Többségük nem is igazán törekedett erre. V. György an­ gol király és India császára, aki (1911. évi) látogatásakor maga is elő­ ször Delhit kereste fel, elindította e város fejlesztését, hogy valóra válhasson döntése: Delhi legyen az ország fővárosa, egyúttal természe­ tesen az alkirály székhelye. Ezt egyébként Curzon és az egykori al­ királyok is támogatták. Nem feledték, hogy India uralkodói több száz évig Delhiből kormányozták az országot. India gazdasága, „szellemi” és kormányzati fejlődése is folytató­ dott. Bizonyos fokig átalakították a kormányzati rendszert, és a kép­ viseleti, valamint a közigazgatási szervezetben egyre inkább helyet kaptak az indiaiak. Az önkormányzatokban különösen végbement ez a folyamat. Ugyanakkor kiábrándulást okozott a hindu társadalom­ ban az a törvény, amely bizonyos fokig meghosszabbította a háború idején bevezetett szükségállapotra vonatkozó törvény hatályát. így például azt is, amely az összeesküvést büntette. Ez az ún. Rowlatt tör­ vény az angol szerzők szerint nem volt igazán jelentős, és tulajdon­ képpen jóval enyhébb volt, mint a háború idején érvényben lévő elődje. Mégis, még a háborúban békés szolgálatot vállalók - mint pél­ dául Gandhi - is felháborodtak, és nyugtalanságok, sztrájkok, tünte­ tések, sőt felkelések kezdődtek meg az országban. Hozzá kell tennem azonban, hogy a hatóságok és a hadsereg is - nem egyszer súlyosan,

81

3. fejezet

sőt törvénytelenül - igyekeztek a mozgolódásokat elfojtani. (Még így is „példátlan” esetként kell „értékelni” Regmaid Dyer tábornok maga­ tartását, aki Amritsarban több sortüzet parancsolt a tüntetők ellen. Ezzel jelentős halálozást okozott az összegyűlt tömegben. Igaz, utá­ na vizsgálat indult és a tábornokot nyugdíjazták.) A két világháború között az ország függetlenségéért vívott harc — mindinkább M. K. Gandhi vezetésével - különböző akciókkal és tö­ megmegmozdulásokkal egyre fokozódott. Noha Gandhi már 1921ben, röviddel az új alkirály, Lord Reading érkezése után alkalmat ka­ pott a kettőjük tárgyalására. (Hozzá kell tennem, hogy mindazok, akik az új alkirálytól kemény vonalú tárgyalásokat vártak, tévedtek. Az alkirály azonban az egymásra támadó mohamedánokat és hindu­ kat, akik már öldökölték egymást, békíteni igyekezett annak ellenére, hogy a terror több hónapig tartott.) Egyébként az angol történetírás szerint Lord Reading idején meg­ változott az indiai politika. Az indiai képviseleti rendszer korlátozottan ugyan, de mégis működött, az alkirály valójában a kormányzatnak mint a vezető „képviseletnek” a feje volt. Ez a változás már elindítot­ ta az országot a függetlenség felé, és visszavonhatatlan további súlyt adott a hindu politikusoknak akkor is, ha többen - különösen az an­ gol konzervatívok - nem igazán kívánták tudomásul venni a változá­ sokat. A brit kormány nehézségei is szaporodtak (1. a következő fejeze­ tet), ezért Lord Irwin (1926-1931) alkirály indítványára mindkét fél tárgyalásra kényszerült. Jóllehet - akárcsak Curzon, ő is elsősorban adminisztrátornak tartotta önmagát - mégsem követte el azt a hibát, mint „elődje”, hogy ugyanis saját magát tekintse a kormány nevében tárgyalófélnek (Bence-Jones 1982, 245. о.). Még a kiküldendő angol bizottság kijelölése előtt, az alkirály - az eddigi gyakorlattól eltérően előzetes tárgyalásra - már meghívta az indiai pártok vezetőit Delhibe, az alkirályi palotába. Meghívta Gan­ dhit is, bár ismert volt, hogy nem kívánja megszakítani a magára szabott „száműzetését”. Az alkirály azonban felkereste, átadta neki a tárgyalás anyagát, és hosszas megbeszélést folytatott vele. Irwin

82

,A Birodalom gyémántja egyébként megjegyezte, hogy a tárgyalás jóval nehezebb volt, mint gondolta. A Bizottság elnöke Sir John Simon volt (aki kétszer is meglátogat­ ta Indiát). A Bizottság tagja a Press Lord és a későbbi Labour minisz­ terelnök Clement Attlee volt, de egyetlen indiai sem szerepelt bizott­ sági tagként, csupán tantiként hívtak meg indiai politikusokat. Az in­ diai résztvevők nem lehettek kormányalkalmazottak, mert - ahogyan Gandhi kikötötte - „az szervezett sértés lenne az indiai néppel szem­ ben”. ( B r o w n 1977). Ennek nyomán a kongresszusi küldöttekhez más indiai szervezetek is csatlakoztak, sőt mindezek a szervezetek kü­ lön „összpárti” kongresszust is szerveztek 1928 márciusában. A helyzet elemzői azonban hozzáteszik, hogy mikor a „jog és rend” fenntartásáról és biztosításáról van szó, Irwin is határozottan intézkedett. Azt is hangsúlyozzák, hogy ugyanúgy, kitartott elképze­ lései mellett, ahogyan közvetítő szerepet vállalt az indiai nép és a brit parlament között. Simon - nem publikált jelentésében - hangsúlyoz­ ta is, hogy ami az indiai közvéleményt illeti, az alkirály mindig képes volt megfelelő kezdeményezésre. Különösen 1929. június elseje után, a kisebbségi munkáspárti kormány „adventjén”. Hozzátehető, hogy nem csupán a munkáspárti miniszterek figyelték több mint szimpá­ tiával - a konzervatív állásponttal szemben - a politikai előrehaladást Indiában. Nagyobb szabadságot adtak az alkirálynak, mint amilyet Curzon kivételével (Lord George Hamilton idején) - egyik alkirály sem élvezett. Nem csoda tehát, hogy közvetlenül a munkáspárti kor­ mány székfoglalását követően - édesapja 90. születésnapjára haza­ utazván - két tanácsot adott Ramsay MacDonald miniszterelnök. Az egyik szerint Kerekasztal Konferenciát kell összehívni India jövőjé­ ről, és ezen a konferencián a brit kormányon kívül vegyenek részt a minden oldalt képviselő igazi indiai politikusok. Második tanácsa sze­ rint a konferencia után India kapjon domíniumi státuszt (B e n c e -J ones 1982, 248-250. о.). Októberben röviddel az alkirály Delhibe való visszatérte után bejelentették egy újabb konferencia összehívását. Erre Indiát is meghívták. Konzervatív és liberális politikusok meg­ próbálták ugyan megakadályozni, ám kísérletük sikertelenül végző­ dött. A döntés fogadására sokkal inkább jellemző volt Muggeridge 83 ->=---

3. fejezet

véleménye: „Amit Lord Irwin teljesített, az szinte példa nélküli Indiá­ val való kapcsolatunk történetében. О egy csapásra teljesen átalakí­ totta a politikai helyzetet, a kétoldalú bizalmatlanságot jóakaratra vál­ toztatta, bizalmat hozott a brit uralom és annak szándékai iránt.” (MuGGERIDGF. 1981).

Bence-Jones ugyan megjegyzi, hogy sajátos jóslásnak tekinthető, hogy ekkor Indiában szinte mindenki - a Kongresszuson kívül megújult bizalmat érzett a brit uralom iránt. Sajátos ellentmondásnak tűnik, hogy Irwin és felesége ugyanekkor nagy érdeklődéssel fordult az új alkirályi palota építése felé (B ence-Jones 1982, 250-251. о.). /ra w és munkatársai kimunkálták az új elképzelést, amely szerint a fejedelemségek csatlakoznának India más részeihez, és így egy szö­ vetségi állam várt megvitatásra a közeli Kerekasztal Konferencián. Ez a szövetségi állam domíniumként foglalna helyet a Brit Birodalom­ ban. A konferencia előkészítésére az alkirály Gandhit, Motilal Nehmt (Dzsavaharlal apját) és Patelt, vele együtt Saprit és a mohamedánok vezetőjét, Mohamed Ali Dzsinnát meghívta az alkirályi palotába. A meghívottak meg is jelentek, de Gandhi azonnal szót kért, és „leg­ rosszabb stílusában” (jegyzi meg a már többször idézett angol törté­ nész) ragaszkodott ahhoz, hogy a Kongresszus Párt addig nem vesz részt a Kerekasztal tárgyalásokon, amíg Indiának azonnali hatállyal nem biztosítják a domíniumi státuszt. Ettől kezdve személyes verseny indult meg Irwin és Gandhi kö­ zött. Az alkirály az alkotmányra hivatkozott, Gandhi pedig a fegyve­ res felkelést idézte fel. Az alkirály később úgy nyilatkozott - írta Moore -, hogy „a problémák kilencven százaléka pszichológiai, s csak tíz százaléka racionális”. (M oore 1974). Ezután az alkirály világossá tette, hogy a konferencia ellenére, Gandhit le kell tartóztatni (és­ pedig a polgári engedetlenségi mozgalom miatt, amely anarchiához vezethet). Vele került börtönbe a két Nehru: apa és fia. Ezután azon­ ban követőik ezreit tartóztatták le, a börtönök megteltek és súlyos za­ varok keletkeztek. Egy rendőrőrsöt például elégettek (Bence-Jones 1982, 255-258. o.). Nem sokkal később Gandhit kiengedték. Sőt Irwin megbeszélést folytatott vele. A találkozó végül is nem volt tel­ jesen eredménytelen. Az alkirály meggyőzte Gandhit, hogy vegyen 84

,A Birodalom gyémántja' részt a további tanácskozásokon. Ő azonban vizsgálatot követelt a rendőri visszaélések ellen. Később találkozót kért az alkirálytól, aki egy idő után (1931. február 27. napján) fogadta is. Miután az alkirály meggyőzte Gandhit, hogy vegyen részt a Kerekasztal ülésein, és Gandhi ezt elfogadta, az országban egy ideig nyugalom volt. A problémákat azonban kettejük megegyezése sem oldotta meg. Irwint, aki röviddel ezután visszatért Angliába, hazájában - nem ok nélkül - jelentős alkirálynak tartották, aki Canninggú, Mayoval, Riponm] és Mintoval állott egy szinten. Mi több, ellenfele Gandhi is, aki bízott becsületességében, dicsérően emlékezett meg személyéről, ha egyetértésük - hosszabb távra - nem is hozott békét Indiának. Lord Irwin - végleg visszatérve Angliába - az 1930-as évtizedben több miniszteri tárcát is vezetett. Egyebek között - már mint Lord Halifax - külügyminiszter is lett (1938-1940). A második világhábo­ rú kezdetén Churchill „versenytársa” volt a miniszterelnöki székért, de az utolsó döntő tárgyaláson visszalépett. (A visszalépés körülmé­ nyeire 1. C hurchill 1941-1950, Vol. I, 588-596. o.) Ezután Lord Halifax washingtoni brit nagykövetként képviselte hazáját. Irwin távozása után meglehetősen zavaros helyzet alakult ki Indiá­ ban. Az őt követő alkirályok közül - bár az utódjául kinevezett Lord Willingdon valóban szerette Indiát, és uralma alatt született az India kormányzásáról alkotott új törvény - mégis Lord Linlithgow-t emel­ hetem ki. Első benyomásra Lord Irwinhez hasonlították, még Indiában is. Annyiban valóban hozzámérhető, hogy ő is „jó hallgató és keményen dolgozó” ember volt, aki továbbfejlesztette a rádióhálózatot az indiai népnek, de valójában különbözött tőle. Nem volt jó szónok, de hall­ gatóságában mégis kedvező benyomást keltett, bár az indiaiakat minden igyekezete és jó szándéka ellenére - nehezen tudta megnyer­ ni. Márpedig az alkirály egyik legfontosabb törekvése volt, hogy az indiaiakkal megértsék egymást. „Uralma” alatt, az első választáson a Kongresszus Párt a tizenegy tartományból hatban szerzett többséget a tartományi törvényhozás­ ban. Ezekben a Kongresszus Párt adhatta a tartományi minisztereket. 85

3. fejezet

A Kongresszus azonban visszautasította a tartományi „kormány” ala­ kítását. Az alkirály távol tartotta magát a problémától, sőt a Gandhi­ val való tárgyalást is visszautasította. Végül is sikert ért el. A tartomá­ nyi kormányok megalakultak, sőt azt is elfogadták, hogy a tartományi kormányzók megtarthassák a szükségállapot kihirdetésére vonatkozó hatalmukat. A választás utáni rend megteremtését követőn az alkirály találko­ zóra hívta meg Gandhit, és kialakította kettejük rendszeres találkozó­ ját, amit Irwin szervezett meg, amit azonban utóda (Sir Willingdon) megszüntetett. Egyébként mind a Kongresszus, mind a fejedelmek, mind pedig a mohamedánok közreműködtek a tanácskozásain. Meg­ állapítható az is, hogy - bár kisebb helyi feszültségek fel-fel lobban­ tak - az említett szervezetek és az alkirály közötti viszony elfogadha­ tóan alakult. Az alkirály bejárta a területét, és - mint egy-két elődje - sokat tar­ tózkodott székhelyétől távol. A második világháború azonban köze­ ledett, és amikor kitört, Nagy-Britannia is hadviselő fél lett, s dönte­ nie kellett India helyéről is. Az alkirály - és ezért Indiában akkor is és később is többen megrótták (bár a korábbi gyakorlatot követte) - a hadüzenet mellett döntött. Meg kell még jegyeznem, hogy később Churchill - korábbi néze­ teit megváltoztatva - Sir Stafford Cripfist (aki egyébként régóta szim­ pátiával figyelte Indiát, sőt növekvő nacionalizmusát is) 1942 tava­ szán Indiába küldte. A tárgyalási ajánlat a következő volt. 1. A hábo­ rú idejére megőrzik Indiában a status quot, a háború után azonban India domíniummá válik. 2. A háború befejezése után azonnal meg­ tartják a törvényhozó gyűlési választásokat: a törvényhozó gyűlés tag­ jai lesznek a fejedelemségek képviselői is, akiket fejedelmek neveznek ki. Az Alkotmányozó Nemzetgyűlés dolgozza ki a domínium új al­ kotmányát. 3. Egyes tartományok és fejedelemségek a Brit Biroda­ lom részei maradhatnak önálló domíniumi jogokkal (AntonovaBongard-L f.vtn—K otovszkij 1981). Az indiai tárgyalófelek Nehru és Dzsinna, India tényleges vezető politikusai voltak. (Meg kell említenem, hogy az alkirály - az akkor már erőteljes támadásokkal India felé is sodródó japán háború miatt 86

,A Birodalom gyémántja - ezt a tárgyalást veszélyesnek tartotta.) Az alkirály mellett más indiai politikusok sem tartották célravezetőnek a tárgyalásokat. Éspedig azért sem, mert már a jövőbeni Pakisztán eszméje is erőteljesen fel­ bukkant. így végül Crippsnek is vissza kellett vonulnia. Mindeneset­ re Linlithgow távozása is felmerült, és valóban 1943 őszén vissza is tért Angliába. Cripps tárgyalásairól azonban meg kell jegyeznem, hogy az indiai fél ezúttal valóban hajthatatlan volt. Tekintetbe véve Gandhi nyilat­ kozatát és az angolok felé intézett felszólítását („Hagyjátok el Indiát!” - Quit India!, amely nem sokkal a tárgyalások után hangzott el) sok reményt nem is lehetett táplálni az indiai tárgyalófél álláspontjának megváltoztatására. Igaz azonban, hogy Gandhi Cripps érkezése után, megismerkedve az ajánlattal így reagált: „Minek jött ide, ha ez az, amit felajánlott? Azt tanácsolom Önnek, hogy az első repülőjárattal térjen haza.” Linlithgow utóda, Lord Archibald Wavell tábornok (akkor már Field Marshal) lett, aki a második világháborúban meglehetősen kri­ tikus helyzetekben is személyében bátornak, sőt a háború első szaka­ szában, Afrikában sikeres tábornoknak is bizonyult. (Emlékeztetnem kell azonban arra is, hogy Erwin Rommel német tábornokkal szemben már nem tudott helytállni, mint ahogyan később a japánokkal szem­ ben sem.) Lord Wavell tehát Indiát a háború második szakaszában kormá­ nyozta, és közvetlenül a háború utáni, meglehetősen kritikus időszak­ ban. A harcok befejezését követően fenn kellett tartania a rendet, és tárgyalni a jövőről, éspedig 1943 októberétől 1947 márciusáig, míg utóda, Lord Mountbatten tengernagy meg nem érkezett. Wavell tá­ bornok alkirályi időszakáról részletesen beszámolt (W aveu. 1973, 1—446. o.). Wavell kettős feladattal érkezett Indiába. Egyrészt fenn kellett tar­ tania az ország rendjét, és folytatnia kellett a tárgyalásokat az ország jövőjéről. Másrészt viszont szembe kellett szállnia az előrenyomuló japánokkal és megvédenie a térség angol és holland területeit, majd később ellentámadást indítania a japánokkal szemben. (Ezt a felada-

87

3. fejezet

tot röviddel ezután átvette tőle Mountbatten tengernagy, aki a hábo­ rú után 1947-ben alkirályként is utóda lett.) 1943 tavaszán Subhas Chabdre Bózse, aki az indiai függetlenségi mozgalom egyik vezetője volt, egy német tengeralattjáróval Ham­ burgból Szingapúrba távozott. (Korábban már Berlinben Indiai Lé­ giót szervezett a fogságba esett indiai katonákból.) Szingapúrba ér­ kezve a japán fogságban lévő indiai katonákat próbálta hadsereggé szervezni, sőt „ideiglenes szabad indiai kormányt” is alakított. Hadi­ állapotot deklarált Nagy-Britanniával és az USA-val szemben, sőt 1944-től „alakulatainak” egyes csoportjai valóban részt vettek (Japán oldalán) a háboníban, mi több, India határát is átlépték. 1945 tava­ szán azonban Rangunban meg kellett adniuk magukat a szövetsé­ geseknek. (Bózse Formosa szigetén repülőszerencsétlenségben meg­ halt.) 1944-ben Gandhit szabadlábra helyezték, így találkozhatott Dzsinnával. A mohamedán vezető azonban követelte Nagy-Britanniától (és természetesen Indiától is) a független muszlim állam (Pa­ kisztán) megalakítását, ami természetesen ellentétes volt Gandhi állás­ pontjával. 1945. júliusában Szimlában került sor a következő konferenciára, melyre meghívást kapott Gandhi, Nehru, Dzsinna és a szikh közösség képviselője, Azrad is. Július 14. napján azonban be kellett jelenteni, hogy a konferencia kudarcot vallott. (Dzsinna ugyanis még egy mu­ zulmán résztvevő meghívását követelte, de mivel ezt az alkirály nem fogadta el, a konferencia eredménytelenül zárult.) Nem sokkal ez­ után kiderült, hogy az angol konzervatív párt vereséget szenvedett a választásokon, és így a munkáspárti Clement Attlee lett a miniszterelnök. Churchill elvesztette hivatalát. Az új angol kormány Lord Petbick-Lawrence-t, Gandhi barátját bízta meg az Indiai Hivatal veze­ tésével. Az is világossá vált, hogy az angol kormány a jövőben nem kí­ ván Indiában uralkodni. Nehru - Attlee győzelmét megtudván - maga is diadalittassá vált. Sir Stafford Cripps pedig azt javasolta, hogy Indiában tartsanak általános választásokat, éspedig minden párt rész­ vételével. Az alkirály ezt meg is ígérte „a hideg idő beköszöntével”. A választásokon a Kongresszus Párt 90%-os győzelmet aratott, 15% 88

,A Birodalom gyémántja' jutott a szikiteknek, az európaiaknak és a függetleneknek. A mohame­ dánok számára fenntartott helyeket a General Assembly of Muslim, azaz Dzsinna pártja kapta. Az angol kormány ezután „három bölcs”-ből álló missziót küldött Indiába: Pethick-Lawrence-t (a misszió elnöke), Stafford Crippst és A. V. Alexandert (az admiralitás első lordja), akik 1946. március 14-én el is repültek Delhibe. Ez a küldöttség áprilisban tette meg első javaslatát a Kongresszus­ nak és a Muzulmán Ligának. Azt indítványozta, hogy mindegyik fél küldjön négy megbízottat Szimlába, egy Kerekasztal Konferenciára. Ez megtörtént ugyan, de ez a konferencia alig volt sikeresebb, mint a már említett első szimlai tanácskozás. A Kongresszus és a Liga kül­ döttei oly sűrű és szenvedélyes vitákba bonyolódtak, hogy az alkirály javasolta a konferencia megszakítását.

IRODALOM Antonova, К. A.-B ongard-Levin, G. M.-K otovszkij, G. G. (1981) India tör­ ténete. Kossuth Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, Budapest. Balogh A. (1979) Társadalom és politika a gyarmati Indiában. Kossuth Könyv­ kiadó, Budapest. Bencf.-Jönfs, M. (1982) The Viceroys of India. В. I. Publications, India, London-New Delhi. Birkenhead, Earl of (1965) The Life of Lord Halifax. Hamilton, London. Brown, J. M. (1977) Gandhi and Cvil Disobedience. The Mahatma in Indian Politics. 1928-34. Cambridge University Press, Cambridge. B rown, J. M. (1990) Gandhi Prisoner of Hope. Oxford University Press, Del­ hi-Bombay. Burnf, Sir O. (1907) Memories. London. Churchill, R. S.-G ilbert, M. (1966-1988) Winston S. Churchill 1874-1965. 1-8. köt., Minerva, London. C hurchill, W. S. (1930) My Early Life. Fontane Books, London. C hurchill, W. S. (1941-1950) The Second World War. I. és IV. köt.: The Hinge of Fate, Bentam Books, New York. C hurchill, W. S. (1966) Youth Winston’s Churchill 1874-1900. Minerva. 89

3. fejezet

Churchill, W . S. (1972) Frontiers and Wars. Penguin Books, MiddlesexLondon. Col in , B. S. (1985) Representing Authority in Victorian India. In Hobsbawn, E.-Ranger C. (eds) Invention of Tradition. Cambridge University Press, Cambridge. C urzon, G. N. (1894) Problems of the Far East. Longman, London. C urzon, G. N. (1967) Russia and Central Asia in 1Я84. Frank Gass, Longman. C urzon, G. N. (é.n.) The Pamirs and the Source of the Oxus. Royal Georgraphic Society, London. C urzon, G. N. (1926) Leaves frtmi a Viceroy’s Notebook. Macmillan, London. C urzon, G. N. (1925) British Government in India. 2 Vols. London. C urzon, Lord (1982) Travels With a Superior Person. Ed. by Peter King. Ridwick and Jackson Ltd., London. D ii .ks, D . (1969-70) Curzon in India. 2 Vols. London. Fischf.r-T ine H. and Mann, M. (2004) (eds) Colonialism as Civilizing Mission. Anthem Press, London. Gilbert, W. (1991) Churchill, a Life. Minerva, London. G ilmour, S. (1994) Curzon. London. G opal, S. (1957) The Viceroyalty of Lord Irwin. Cambridge University Press, Cambridge. G opal, S. (1967) British Policy in India 1858-1905. Cambridge University Press, Cambridge. K ant, M. M. (1979) The Far Pavilions. Penguin Books, Middlesex-London. Kulcsár К. (2001) Nyugatról Keletre. Balassi Kiadó, Budapest. Kulcsár K. (2007) Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest. L amb, FI. (1980) Világhódító Nagy Sándor. Gondolat Kiadó, Budapest. MacLacon, M. (1962) Clemency Canning. London. M ersey, V. (1949) The Viceroys and Governors-General of India. London. Moore, R. J. (1974) The Crisis of Indian Unity. Oxford University Press, Oxford. M uggerjdge, M. (1981) Like it Was. London. N ehru, D zs. (1975) Önéletrajz. Szikra Könyvkiadó, Budapest. N ehru, D zs. (1981) India fölfedezése. Európa Könyvkiadó, Budapest. Pearce, N .—Stewart, G. (1992) British Political History 1867-1990. Routledge, London-New York. Ronaldshay, Earl of (1928) The Life of Lord Curzon. Ernest Benn, London. Rose, K. (1969) Superior Person. A Portrait of Curson and his Cirle in the Victorian England. Weyesight and Tolley, New York. -*«< 90

,A Birodalom gyémántja' В. (1979) History of India. Vol. 2. Penguin Books, Middlesex-New York. S itin , A. (1928) Nagy Sándor nyomába Indiában. Franklin Társulat, Budapest. V ámbéry A. (1865) Közép-Ázsiai utazás. Budapest. W aveix , A. J. A. (1973) The Viceroy's Journal. (Ed. by Moon, P.) Oxford University Press, London. Woj ni.LA G y. (1988) A mesés India. Gondolat Kiadó, Budapest. W olpert, S. (2000) A New History of India. (6th ed.) Oxford University Press, Oxford-New York. W oi.pert, S. (2005) India. (3rd ed.) University of California Press, Berkeley (6th ed.) Oxford University Press, Oxford-New York. W oodruff, P. (1953-1954) The Men Who Ruled India. Vols 1-2. Jonathan Cape, London. S pear,

91 -Ж-х-

4. FEJEZET

Az önállósodó India

i. Az angol hódítás előtt - politikailag hosszú ideig, ám utoljára - a mo­ gul császár uralma alatt és után volt India valóban önálló. A XVII. század után azonban megkezdődött részekre bomlása, még akkor is, ha a mongol császár fennhatósága fonnailag több volt tartományt még elismert. Igaz, hogy ez a fennhatóság Aurangzeb nagymogul ha­ lála után egyre inkább fikcióvá vált. Az egykori fejedelemségek, vagy más tartományok gyakorlatilag önállósodtak. M int láttuk már, az utolsó nagymogul angol fogságban élt, a szipoj lázadás 1859. évi le­ verése után pedig még a császár formális „uralma” is megszűnt. 1858 után az ország jogilag is az angol király (később mint India császára) uralma alá került, akit az angol alkirály jelentős hatalommal képviselt. John L. Brockington, neves angol indológus írta erről a korszakról, hogy a hinduizmus ebben az időben mélypontra jutott, politikailag éppen úgy, mint szellemileg. Ez a hanyatlás azonban reformmozga­ lomhoz vezetett, amely politikai jellegű volt ugyan, de vallási vetülete is kibontakozott. Ram Mohan Rój volt ennek a mozgalomnak a veze­ tő alakja, aki a Brahmo Szamádzs mozgalmat megalapította. Ez azon­ ban 1866-ban kettészakadt, és egy idő után az új változata lett a nép­ szerű. Az eredetit tulajdonképpen csak D. Tagore támogatta). Ram Mohan Rój tradicionális, sőt mohamedán nevelésben részesült ugyan, de első művét perzsa nyelven írta (a képimádás ellen). Mikor azonban a Kelet-indiai Társaság szolgálatába szegődött nem csak megtanult angolul, hanem tanulmányozta a nyugati tudományokat is. Mégis az upanisadok és a védánta alapos tanulmányozása után levon­ ta a következtetést: „az upanisadokban kifejezett ésszerű gondolkodás 92

Az önállósodó India a hinduizmus alapja és ebből a szempontból kellene megítélni vala­ mennyi társadalmi intézményt. Szerinte az upanisadok tiszta teizmust tanítottak és nem támogatták az istenképek imádatát (ez a témá­ ja az 1826-ban megjelent/4 védánta rövidített változata című munká­ jának). Kijelentette, hogy az emberi jogok elismerése összhangban van az alapvető hindu gondolkodással, miképpen más vallásokkal is, ha egyszer sikerül eltávolítani a dogmákat és a babonákat. Ennek pél­ dája a Jézus tantételei című írása (1820-ban adták ki és etikai kivona­ tokat tartalmaz az Újtestamentumból). Társadalmi téren eközben hosszú kampányt bontakoztatott ki a szati szokása ellen... „A szerző azonban óvatos volt - állította angol értelmezője -, hiszen a múltra hivatkozott, társadalmi területen pedig kijelentette, hogy helyre akarja állítani Indiában a dharma ősi hagyo­ mányait a későbbi idők értelmetlen kiegészítéseinek eltávolításával, a szati és egyéb gonoszságok elleni harcában pedig Manut és a dharmasasztrákkal foglalkozó egyéb szerzőket idézte, hogy igazolja állás­ pontját” (B rockington 1996, 326-327. o.). Röviddel a szipoj felkelés leverése után - mint ahogyan már szin­ tén említettem - az indiai angol uralom szerkezete megváltozott. Ebbe a változásba illeszkedtek be egyes már korábban meghozott döntések is. Ilyen volt például Macaulaymk a század első felében elindított „is­ koláztatási” programja, amelynek nyomán kiterjedtebbé vált az isko­ larendszer. Több középiskolai, sőt egyetemi képzés indult meg, akár vallási kezdeményezésre és fenntartással is. Az első egyetem és az al­ sóbb iskolák mellett - ahogyan annak idején Macaulay programjában lehetővé vált - egyetemek is működtek már az országban. Sőt mi több, akár angloindiai egyetemek is. Idézték is Macaulay mondását a hallgatókról: „Indiaiak a vérben és színben, de angolok az ízlésben, a véleményekben, sőt az erkölcsökben, és intellektuálisan is elismertek”. Sokan a hallgatók közül az „angol” modell szerint éltek, dolgoztak, és „angollá is váltak” a Birodalomban. Ez a réteg általában angol intéz­ ményekben, a közigazgatásban, kereskedelemben stb. dolgozott és viszonylagos kényelemben élt. A XIX. század második felében új intézmények jelentek meg és vonzóak lettek az indiaiak számára. Jó

93

4. fejezet

néhányan azonban nem elégedtek meg ennyivel. Magasabb „polcra”, jobb éltre vágytak, több lehetőségre és nagyobb kihívásokra. Ez a jelenség azonban egyre inkább problematikussá vált és „keze­ lést” kívánt. így ma is emlékezetes Mahadev G. Ranade személye (1842-1901), aki indiai és angliai egyetemi tanulmányait követően Bombayben a High Court (felső bíróság) bírája lett, és része volt az Indian National Congress (Indiai Nemzeti Kongresszus) megalakítá­ sában. Poonában született, éspedig bráhmin családban. Am annak el­ lenére, hogy angol neveltetésben részesült, a Kongresszus jelentős alakja lett, mint jó néhány későbbi követője, például Nehru is. Sza­ bad idejében a hindu hit változtatására és modernizálására törekedett. Javítani kívánta a hindu nők képzését és helyzetét is, és arra tanította a diákok fiatal generációit, sőt maga is arra törekedett, hogy őrizzék meg és revitalizdlják a hindu kultúrát. Ez a törekvése - annak ellenére, hogy követői modern, többnyire angol neveltetésben részesülnek tudatosította bennük, hogy ők lesznek az eljövendő India vezetői. Az ő tanítványa volt, ráadásul ugyancsak poonai brahman, akár­ csak professzora is, Gopal K. Gokhole (1866-1915). Később a Kong­ resszus Párt igen neves elnöke lett, sőt az angol liberális párt tekinté­ lyes (bár nem hivatalos) tanácsadója is. Ugyanebben a közegben ne­ velkedtek a fiatalabb hindu politikusok közül többen is, bár nem min­ dig Gopal elvei szerint. Gopalnak - és mesterének - ugyanis az volt a meggyőződése, hogy Indiának akkor kell fellépnie és függetlenné válnia, ha értelmileg már megfelelő műveltséget, politikai gyakorlatot szer­ zett. Továbbá akkor, ha a lakosság elfogadja az egyenlőséget minden valláshoz, nemhez, kaszthoz tartozók és kaszton kívüliek között. Az ugyancsak poonai brahman - В. G. Tilak követői azonban jóval militánsabbak, s az angolokkal szemben nyíltan ellenségesek voltak, rá­ adásul a radikális hindu pártoskodást képviselték. Sajátos azonban, hogy még a Civil Service-ben (polgár közigazgatás) dolgozó angolok közül sem sokan értették meg ezt a feltámadt törekvést. Sőt, az akkori alkirályt, a liberális Lord Ripont, akárcsak az indiai kormány bátor „jogi tagját” (Sir C. Ilbert) szinte „meglincselte” ezért a kalkuttai dühös angol „tömeg. „Árulóknak” tartották őket, „mert egyenlőknek minősítették az indiaiakat az angolokkal”. Ebben az 94

Az önállósodó India

időben azonban előfordult, hogy az indiai Kongresszusnak angol elnöke volt (1. például a liberális Sir Harry Cottont, vagy Sir Villiam Wedderbaumt). Ezek az emberek és a hozzájuk hasonlók minden energiájukat a fiatal India segítésére, nevelésére és jogaik biztosítá­ sára fordították, és arra, hogy élhessenek a jogaikkal. (így azután, több szerző is említi, hogy a közvetlen angol uralom alatt élők iskoláztatása és szakképzése, akár egyetemi oktatása is messze jobb volt, mint az indiai fejedelemségek alattvalóié.) Megjelentek azonban a vallási egyetemek is. Air Seyyid Ahmed Khan (1817-1898) Ligahban egy Anglo-Oriental Mohammedan College elnevezésű egyetemet alapított. О mondta egyébként 1888ban: Tegyük fel, hogy minden angol, az egész angol hadsereg elhagy­ ná Indiát, magával vinné az összes ágyút, más kitűnő fegyvereit, és mindent, ki uralkodna akkor Indiában? Lehetséges volna ezen körül­ mények között, hogy a két nemzet - a mohamedánok és a hinduk békésen, s egyenlőkként együtt üljenek a trónon? Egészen biztos, hogy nem. A hasonló helyzetben lévő európai államok közül egyik sem lenne olyan sikeres, mint a Brit Birodalom Indiában. Abban az időben, két vagy több nemzet együttélése Európában, s egy országban valóban nem volt egyszerű. Az első világháború utáni békedöntések pedig nem kétséges, hogy nagyobb zavart és újabb vi­ lágégést eredményeztek. A századforduló után azonban a Kongresszus kezdett megváltozni. А XIX. század végén még szerény testület volt, és mindössze hetven delegátussal dolgozott. Ezután azonban „vidéki” szervezetei is kiala­ kultak, és természetszerűen a tagság száma is növekedett. Ahogyan nőtt a tagság, úgy jelentek meg a különböző politikai vélemények is. Az igazi változást azonban az első világháború és az azt követő idő­ szak hozta meg. Addig már a politikai élet keretei is bővültek (1906ban például megalakult a Moszlim Liga is) és az új közönség (public) kezdte érezni, hogy maga is kapcsolatba kerül a kormánnyal. A brit közvélemény (ha nem is minden egyes angol) pedig úgy értékelte az újonnan alakuló szervezeteket, mint segítőit a partnerség és a haladás kialakulásában ( S pear 1979, 176-180. о .).

95

4. fejezet

Az első világháború idejére - az 1914. évben Angliába (éspedig Londonba) - visszatért M. K. Gandhi tovább ismerkedett az indiai vi­ szonyokkal. Természetesen felismerte, hogy a háború kitörése új táv­ latokat nyitott meg India, és a Brit Birodalom számára egyaránt. H. H. Asquith, az angol miniszterelnök egy beszédében ki is jelen­ tette: „Ezúttal az indiai kérdéseket új angol vízióval közelítjük meg.” A kabinet „akciója” azonban csaknem három év múltán következett be. A háború menetéből, és a három éves halasztásból az indiai poli­ tikusok azt a következtetést vonták le - írta Spear -, hogy Anglia ez­ úttal csak egy a nagyjából azonos erejű hatalmak közül. Sőt tengeri ha­ talma is kihívható. Hozzátehetem, hogy Európa tekintélye általában is megcsorbult. „Végül is lehet-e a Nyugat olyan civilizált, lehet-e egyáltalán bármilyen vonatkozásban felsőbb szintűként tisztelni, még ha pusztító fegyverekkel is rendelkezik? ( S pear 1979, 182. о.). M int ismeretes, 1918-ban - a háború utolsó szakaszában és végén - az elsősorban Oroszországban megjelent forradalom végigsöpörte a vesztes országok jelentős részét. Természetesen hatott ez a hullám Indiára is, bár nem tartozott a vesztesek közé.

П. Legalább kettős értelemben mozgósította ez a hatás az indiai „forra­ dalmi” erőket. így például a korábban már említett Tilak 1918-ban cikkben állt ki Lenin mellett, és ez jelentősen hatott a baloldali érzel­ mű politikusokra is. Mi több, határozottan felerősítette a már jóval korábban is jelentősen fejlődő nemzeti érzelmeket. Egyrészt azonban nem feledhető, hogy a háborús anyagi terhek Indiát is jelentős mér­ tékben sújtották, és ennek folytán az országban fokozódott az elsze­ gényedés. Másrészt a lakosság nagy része megmozdult az angol ura­ lom ellen. Különösen akkor, amidőn Törökország háborús veresége folytán a korábban török fennhatóság alatt élő arab országok jó részé­ ben is felkelések bontakoztak ki. Nem is szólva arról, hogy az angol birodalom jelentős részei domíniumi státuszt kaptak. Mindezzel össze­ függésben - pontosabban azért, mert India nem volt közöttük - az 96

Az önállósodó India

indiai fiiggetlenségi mozgalom (egyre inkább Gandhi szellemiségében) megerősödött. A méltatlankodás tüntetésekben, helyenként felkelések­ ben tört ki, amelyek folytán a mozgalom - ahogyan Spear megjegyez­ te - „kicsúszott a jogászok kezéből... és az új méltatlankodás (inkább felháborodás) új vezetőt talált, nevezetesen Mohandász Karamcsand Gandhit (1869-1948).” Gandhi elvei azonban szembeszálltak az erőszakkal, így a már emlí­ tett Rowlat törvények után (még 1919-ben) felszólította az üzleteket, hogy tiltakozásként zárjanak be (hartál). Az amritsári vérengzés után önvédelmi testületek alakultak, és a méltatlankodás erőszakos össze­ tűzésekhez is vezetett. Gandhi az erőszakmentesség híve volt, így a polgári együtt nem működést hirdette meg. Ez a mozgalom 1920. augusztus 1. napján indult meg, és egyre kiterjedtebb lett, sőt mun­ kaszervezeti formát is létrehozott (All-India Trade Union Congress), végül a falvakra is kiterjedt. Még akkor is tartott, amikor a Walesi herceg Mountbatten (a későbbi és egyben az utolsó alkirály, akkor még fiatal tengerésztiszt) kíséretével Indiába érkezett, 1921. novem­ ber 17. napján. Gandhi ultimátumot is küldött az alkirálynak (Sir Reading), s követelte a mintegy 10 ezerre menő letartóztatott szaba­ don bocsátását. Értesülve azonban az Egyesült tartományokban tör­ téntekről, ahol a parasztok felgyújtották az ottani rendőrlaktanyát (a bent tartózkodó rendőrökkel együtt, akik meghaltak), Gandhi nyilvánosan kifejezte részvétét, sőt elítélte a parasztmegmozdulás résztvevőit, és beszüntette a meghirdetett mozgalmat is. Nem sokkal ezután Gandhit hat évi börtönbüntetésre ítélték. (Két év múltán szabad lábra is helyezték.) Az 1922-1924-ig tartó fogságában igen jól kihasználta az idejét. Hajnalban négy órakor kelt és este 8 órakor nyugovóra is tért. A köz­ benső órákból jutott idő imádkozásra, látogatók fogadására (egyebek között a Bombayben székelő angol kormányzó is meglátogatta) és el­ mélyült tanulmányokra. Gyakorlatilag áttanulmányozta a hindu ha­ gyományos irodalmat a Rámájanától kezdődően. Olvasta a mohame­ dán vallási könyveket Mohamed életétől és a Korántól kezdődően a muszlim tudósok későbbi fejtegetéséig. Ugyanúgy tanulmányozta ezeket, ahogyan megismerkedett a keresztény és a zsidó próféták 97

4. fejezet

munkáival is. „Meg vagyok győződve, és tudom, hogy Isten megkér­ dezi azt, ahogyan most is kérdez, nem arról, hogy kik vagyunk, ha­ nem hogyan minősítjük magunkat, azaz mit cselekszünk.” Ezt írta az indiai Young egyik cikkében. A börtön alkalmat adott Gandhinak ar­ ra, hogy nem csupán megismerkedjen, hanem gondolkodjon is a hin­ du tradíció forrásairól és következtetéseiről. Lényeges volt számára, hogyan haladjon a társadalmi és a vallási reform útjain, azzal a meg­ győződéssel, hogy így nem vallástalan, hanem a megtisztulásra és a tradíciók növelésére törekszik (Brown 1990, 176-188. о.). Fogsága után Gandhi visszatérése az aktív politikai életbe nem volt kikerülhetetlen - írta a fentebb idézett Judith M. Brown. Különösen aggasztotta betegsége újbóli megjelenésének vagy éppen fokozódásá­ nak lehetősége, sőt az a feszültség is, amit nyilvános beszédei esetén érzett. Gandhi politikai pályája azonban felfelé ívelt, most már összindiai kontextusban is. Különösen 1928 és 1934 között alakult ki benne sa­ játos magatartás, hiszen ő is észlelte, hogy mások is elfogadják. Ezt érezték az indiaiak és a britek is, de a kongresszus legfőbb vezetői és szónokai is, különösen akkor, amidőn a polgári engedetlenséget szer­ vezte. Lakshmi M. Puri, India egyik magyarországi nagykövete nemrég azt írta: „А XX. század folyamán Teréz anya mellett olyan ember élt, akit a világ szentnek, nagy léleknek - Mahátma - tartott”. Ez a „nagy lélek” M. K. Gandhi (1. G áthy-B alogii 2000, 2. о.). Gandhit említeni és hivatkozni rá elkerülhetetlen а XX. századi Indiáról szólva, de a róla szóló vagy vele kapcsolatos írásokat szinte lehetetlen számon tartani. Életének és munkásságának áttekintése is nehézséget okozna. így néhány magyarul vagy angolul megjelent könyv alapján próbálom munkásságának legfontosabb vonásait öszszefoglalni. (A leggyakrabban felhasznált munkák a következők: B rown 1972, 1977, 1990; G andhi 1987 (az eredeti angol nyelvű ki­ adás: 1927); G áthy 1989a, b; Kalmár 1982; P ilat 1969.) Ám röviden meg kell emlékezni azokról a politikai gondolkodók­ ról és politikusokról is, akik a szipoj lázadás leverését követő időkben keresték India helyét a politikai világban. Ezek a gondolkodók rész­ 98

Az önállósodó India

ben a politikai változásokból kiindulva, részben a világon elterjedt, mégis elsősorban az angol politikai mintára figyelve keresték India helyét az új uralmi és a kialakult, fejlődőnek tűnő gazdasági viszonyok között. Az indiai viszonyok már a XIX. század első felében átalakuló­ ban voltak. Akkor azonban még viszonylag kevés, bár az európai gon­ dolkodást is ismerő, országuk és kultúrájuk sorsáról gondolkodó értelmiségi bukkant fel a politikában is. A „mutiny” (lázadás) után a kialakult helyzet azonban gyorsabban és szélesebb körben adott lehe­ tőséget a „nyugati típusú” értelmiség növekedésére. Ráadásul egyre többen tanultak az angliai vagy az indiai, de angol típusú egyete­ meken. A következményeket, ha röviden is, de éles szemmel elemezte Ba­ logh András egyik tanulmányában. „Azt, hogy a XIX. század eleji bengáli felvilágosult „bennszülött” rétegek - ők a nemzeti polgárság első képviselői az egész Keleten - bármennyire is tudatában voltak India nemzetközi helyzetének, belső gondjainak és saját kényes nem­ zetközi helyzetüknek, a leginkább egyértelműen Ram Mohan Rój (1772-1833) fejezte ki ezt a nézetet. A hindu reformáció elindításá­ nak körülményei, elfogadott doktrínái és eszközei „Rój és társai olyan magas fokú társadalmi-politikai tudatosságra utalnak, ami példátlan a vallástörténetben.” (B a logh 1979). Az indiai művelt rétegek Rám Mohan közvetítésével ismerkedtek meg a francia felvilágosodás, az európai humanizmus és a liberaliz­ mus eszméivel. Rám Mohan az angol nyelvű tanítás bevezetésének elkötelezett híve volt. 1823-ban egy híres levelében mindenkinél éle­ sebben tiltakozott az ellen, hogy a brit hatóságok felállítsák a Sanskrit College-ot (ahol az oktatás is szanszkrit nyelven folyt volna. K. K.). A demokratikus és liberális meggyőződésű indiaiak a szanszkrit ha­ gyományok felelevenítésében a konzervativizmusnak tett enged­ ményt látták, amely egyenlő India további szétaprózódásával, hala­ dásra való képtelenségével és ezek alapján a gyarmati alávetettség örökkévalóvá tételével. Rám Mohan szerint, ha az lett volna a cél, hogy a brit nemzetet tudatlanságban tartsák, akkor sohasem lett vol­ na szabad megengedni, hogy a baconi filozófia kiszorítsa a skolaszti­ kát és ugyanúgy a szanszkrit rendszerű oktatás lenne a legalkalma99

4. fejezet

sabb arra, hogy az országot (azaz Indiát) sötétségben tartsák, ha ez lenne a brit törvényhozás politikája. (G átiiy—Balogh 2000, 60-61. o.). Balogh András úgy folytatja, hogy az angol képzettségű reformá­ torok a társadalmi haladáson csak úgy munkálkodnának, a társadalmi haladást csak úgy várhatnák, ha „frontálisan” támadnak. Továbbá akárcsak Gandhi - minden társadalmi haladást és reformtörekvést összhangba hoznak a hindu tradíciókkal. Állítom, azonban, hogy mint ahogyan ez később igazolódott —lehetetlennek bizonyult ez a törekvés. Látjuk majd, hogy végül is nem Gandhi tanai hozták meg a füg­ getlenséget. Megközelítően általános megvalósításukra nem is kerül­ hetett sor, mert túlnyomó részükben már visszafelé irányultan utópikus jellegűek voltak. Kétségtelenül alkalmasnak bizonyultak azonban a közhangulat irányítására. Indiának legalábbis bizonyos fokig korszerű országgá kellett válnia, ha az angol uralom bármennyire is önkényes lett volna. A modern nevelés, a gazdasági befektetések, az egyre in­ kább korszerű ipar megteremtése, a modern politikai magatartás, szervezés stb. igen sokban hozzájárult a modernitás felé irányuló ország kialakításához. Ram Mohan Rój munkájának közvetlen folytatója - írta Balogh András - Debendranath Tagore (1817-1905) volt, aki a családi hagyo­ mányokat folytatva, bár - mint a nagybirtokosok, sikeres üzletembe­ rek általában - a legjobb angol képzésben részesült. Ezen túlmenően - ismét családjához hasonlóan - a Brahmo Szamádzs legfőbb támoga­ tói közé tartozott. Debendranath kiváló angol iskolákban végzett, így ezek az iskolák készítették fel további munkásságára, politikai tevékenységére. Idé­ zem is Balogh András munkáját. „A Brahmo Szamádzs olyan ideoló­ giai-politikai eszméket hirdetett, amelyek valamilyen mértékben az egész tárgyalt időszakban éreztették hatásukat az indiai küzdelem­ ben. A Debendranathot követő Kesbub Chunder Sen még egyértel­ műbben foglalkozott az aktuális társadalmi kérdésekkel. Tőle szár­ mazik kifejtett formában az a később közhelyként idézett gondolat, hogy a Nyugat fölénye a tudományban és a gyakorlati szakmunkák­ ban áll, a Kelet viszont tanítója lehet a nyugatnak vallási és spirituá­ lis« 100

Az önállósodó India

lis kérdésekben. Az emberiség megmentését a két egymással mellé­ rendelt viszonyban álló civilizáció szintézise adhatja... A XIX. század utolsó évtizedeiben működő gondolkodók később azt hirdették, hogy a Kelet és a Nyugat kiegészíti egymást, vagyis az angolok és az in­ diaiak közötti harmóniát kell megteremteni. Hogy ez nem a naciona­ lista mozgalomra koncentráló történész beleérzése, azt bizonyítja a később, részben az ő ösztönzésével széles körben elfogadott árja-teó­ ria, amelynek értelmében az indiaiak és az angolok ugyanazon ősi árja rassz különböző családjainak leszármazottai, és az angol nemzet Indiába érkezésében a szétvált rokonok újraegyesülése látható.” (1. G á'ihy-B alocii 2000, 63-64. o.). Ezt ugyan sokan elfogadták az indiai értelmiségi körökben, ám a század végén, 1897-ben már megjelent az Arja Szamádzs. Az alapító Rámakrisna (1836-1886), akit - mint a fentebb idézett szerző jelzi már életében szentnek tartottak, és mint írja, bár nem került kapcso­ latba a nyugati műveltséggel, „mégis a polgárosodó India igényeit fejezte ki azzal, hogy a falusi százmilliókat mozgósította a társadalmi reformok irányába. A védikus Indiára hivatkozva minden embernek kasztjára való tekintet nélküli egyenlőséget és egész India egységét hir­ dette (G áthy- B alogii 2000, 65-66. o.). A fentebb említett filozófusok és politikai gondolkodók tanaiban, bár távolról sem minden elemükben azonosak vagy hasonlóak, egy tekintetben mégis felfedezünk valami egyetértést. Ez megjelenik vagy az angolokkal való korai közösség tételezésében, vagy pedig az angolok és az indiaiak „történelmi munkamegosztásában”. Ebből kiindulva az a nézet terjedt el, hogy az angolok a technika, a gazdaság, a materiá­ lis gondolkodás és az anyagi világ (a pénz) szakemberei, az indiaiaké viszont a szellem, a lélek világa, a transzcendens gondolkodás értékei. Ezt a „kettős gondolkodást” bizonyos mértékig áthidalta a liberá­ lis eszmék világa. Legkiemelkedőbb képviselői Dádábhái Naorodzsi (1827-1917) a Kongresszus kétszeres elnöke, és - a korábban már többször említett - Gopal Krisna Gokhale (aki egyébként mások mel­ lett Gandhi korai mentora is volt). A Kongresszus baloldali, sőt szél­ sőséges tagja volt - egyebek között - Tilak is, akiről és pályafutásáról korábban már szóltam. Az is elkerülhetetlen volt az angol uralommal --Ж- 101

4. fejezet

összefüggésben, hogy Gandhi korai pályafutásáról is írjak, egészen addig, míg a Kongresszus vezetőjeként le nem tartóztatták, és két év után szabadlábra nem helyezték.

III. Ahogyan már említettem, a börtönbüntetésre ítélt Gandhi 1924-ben tért vissza a szabad életbe a Kongresszus Párt vezetőjeként. Ez az idő­ szak azért is nevezetes, mert 1925-ben született meg az a törvény, amely megnyitotta a részvétel lehetőségét az indiaiak előtt az Indian Civil Service-ben (I.C.S.) Ugyanebben az időben a „bennszülöttek” az indiai hadsereg tiszti­ karába is bekerülhettek (megindult az indiai tisztképzés is), a tar­ tományi kormányokban pedig lehetővé vált számukra akár a tarto­ mányi miniszteri karrier is. (Ez utóbbiak státusban és fizetésben egyaránt emelkedtek is.) Az országos választásokon a Kongresszus egyébként két helyet is megszerzett az összindiai Parlamentben. Láttuk már, hogy Gandhi eszméi szerint már korán - még dél­ afrikai tartózkodása idején - felkeltették az érdeklődést. Különösen azért, mert politikai gondolkodásban központi helyet foglalt el az „erőszakmentesség” elve. Ennek elgondolása a „szatjágraha”, azaz „az igazsághoz való ragaszkodás”. (Ez gyakorlatilag a passzív ellenállás eszméjéből ered, amit egyébként bizonyos fokig Deák Ferenc is alkal­ mazott, és amely áttételesen, angol „közvetítéssel” juthatott el Gan­ dhihoz). Ezzel összefüggésben még egy érdekes, sőt jelentős mozzanatról kell megemlékeznem. Az életrajzírói hírt adtak arról is, hogy Gandhi még Dél-Afrikában 1907-ben angol nyelvű lapot alapított Indian Opinion címmel, és abban pályázatot hirdetett az angol „passzív ellen­ állás”, vagy hasonló kifejezés gudzsaráti nyelvű kifejezésére. Az egyik pályázó javaslata alapján - a szót kicsit módosítva (minthogy a pályá­ zó a szatjágraha címet ajánlotta) - Gandhi alakította ki a lap címét. Ez azonban csak a név. Magát a módszert (rendszert), amit Gandhi e - « * 102

Az önállósodó India

névvel fedett, még Dél-Afrikában töltött húsz éve alatt formálta meg. Később Indiában tovább formálva beillesztette a mozgalom alapvető szókincsébe. Itt azonban meg kell jegyezem, hogy Gandhi 1909 után levelezett Lev Tolsztojjal. Ennek az előzménye egy - a nagy orosz klasszikus által írott - cikk volt: „Levél egy hindunak” címmel. Gan­ dhi örömmel olvasta a cikket (bár ő maga nem volt megnevezve) és a nagy író hozzájárulását kérte, hogy gudzsaráti nyelvre lefordíthassa és ezután megjelentesse. Gandhi elküldte a nagy orosz írónak a Hind Szvnradzs (Indiai Önkormányzat) című könyvét is. Tolsztoj ezután, mint igen fontos könyvről nyilatkozott róla a naplójában. A könyv tartalma - Kalmár György rövid összefoglalásában - a kö­ vetkező: „Nem elég az önkormányzat, mert ha India az angolok nélkül is angol marad, nem lesz független. Nem az angolok vettél el tőlük Indiát, mi adtuk oda nekik. Nem azért vannak Indiában, mert olyan erősek, hanem mert mi tartjuk itt őket. Az angol kereskedők. Csak azért tartanak itt hadsereget, hogy megvédjék gazdasági érde­ keiket. Mi vettük meg tőlük az áruikat, s a Brit Kelet-indiai Társaság tisztviselőit mi fogadtuk tárt karokkal, mi voltunk segítségükre. Őseink tudták, hogy a boldogságot nem az anyagi javakban kell ke­ resnünk. A gazdagok gyakran boldogtalanok, a szegények sokszor boldogok. Mi ma is olyan gépeket használunk, mint évtizedekkel ezelőtt, ugyanolyan házakban lakunk. Nem azért nem találunk fel gépeket, mert nem lettünk volna erre képesek, hanem mert őseink tudták, hogy ha mi is a nyugati civilizáció útján járunk, szolgák le­ szünk, s elveszítjük szellemi tartásunkat. Ezért úgy határoztunk, hogy csak azt végezzük el, amire kezünkkel és lábunkkal képesek vagyunk. A nagyvárosokban tolvajok élnek, virágzik a prostitúció, ezért elő­ deink megelégedtek a kis falvakkal. Az indiai civilizáció értelme az emberi erkölcs felemelése, a nyugati civilizáció immorálissá teszi az embert.” Gandhi is kapott leveleket Tolsztojtól. Levele nem sokkal az orosz klasszikus halála előtt érkezett Gandhihoz: „Az Ön tettei Tanswalban, ahogy az nekünk itt a világ másik végén tűnik a leglényegeseb­ bek, a legfontosabbak minden között, ami a mai világban történik.” (Kapcsolatukra és a levélváltásra 1. K almár 1982, 43-46. o., a kifejtett

103

4. fejezet

elvekre pedig G átiiy-B alogh 2000, 17-18. o. Részletesen Gandhi 1987, 345-373. o., B rown 1990, 44-46 és 74-96. o. és K almár 1982, 41-46. o.).

Gandhi - mint már említettem - rossz egészségi állapotban tért vissza Afrikából Angliába (1914). Nehezen „lábolt ki” a betegségéből, így elsősorban az egészségével kellett foglalkoznia. (Ennek érdeké­ ben sem szakított azonban hindu szokásaival, például minden orvosi és baráti tanácsra sem volt hajlandó tejet inni.) A háború első részé­ ben - még Londonban - főleg indiaiakból álló egészségügyi csapatot (Field Ambulance Training Corps) szervezett. Nem meglepő, hogy ezt több indiai honfitársa nem nézte jó szemmel, sőt hazafiatlan cse­ lekedetnek fogta fel ezt a kooperációt. Gandhi azonban nem tekin­ tette hazája és a birodalom kapcsolatát egyszerűen és teljesen csak „szolgaságnak”, mi több „tűrhetetlennek”. Sőt remélte, hogy e segít­ ség növeli majd az indiaiak megbecsülését az angolok szemében (1. B rown 1990, 96-97. о.). Gandhi visszatérve Indiába hazai „utazásokkal” és a viszonyok ala­ pos megismerésével foglalkozott, ám nem távolodott el a politikától sem. Sőt, egyre inkább aktivizálódott. Több szervezetben is megje­ lent, terjesztette a már kimunkált gondolatait, bár ezek nem voltak mindenki előtt népszerűek. (Egyik életrajzírója szerint például „Rabindranath Tagore —az egyik legragyogóbb szellem is nyugtalan­ sággal figyelte a gondolkodástól idegen eszmék nevében feltüzelt szenvedélyek kitörését, és emelkedett hangon mondta el tiltakozását.) Tisztelettel hajlott meg Mahátma előtt, hódol nagyságának, de fönn­ tartással viselkedett a vak engedelmességgel szemben, amelyet Gan­ dhi megkövetelt. Fölvetette a kérdést: ha a nagy gépek Nyugat szá­ mára kárhozatot jelentenek, a kis gépek (csurka) nem jelentenek-e India számára még nagyobb veszedelmet? Gandhi konzervatív gon­ dolkodásának autarchiájával szembeállította India és az egész világ kapcsolatát. Az ő szemében ugyanis India ébredése összekapcsolódik az egész világ ébredésével. Gandhi gyorsan válaszolt is erre. Cikké­ nek címe „Magasztos őrszem”, és a következőket írta: „Háború van, és engedelmeskedni kell, a tömegek éheznek és egyetlen költemény­ re vágynak - a táplálékra.” (1. P ilái 1969, 82. o.). 104 fcEK-

Az önállósodó India

India nevezetes napja azonban 1929. december 21. napján köszön­ tött be, amikor Éjfélkor Nehru Dzsuwaharlal kibontotta az indiai nemzeti lobogót. Ezt megelőzte a Kongresszus lahorei ülése, amely a „púrna szvarádzs”, azaz a teljes függetlenség elérését tűzte ki célul. A Kongresszus azután 1930. január 26. napját a függetlenség napjává nyilvánította, amelyet azóta is ezen a napon ünnepelnek meg. (A 3. fejezetben beszámoltam arról, hogy Gandhit nem sokkal ezután le­ tartóztatták, majd 1931. januárjában bocsátották szabadon. Hozzá kell tennem, hogy a következő három évben még háromszor tartóz­ tatták le, és helyezték szabadlábra.) AMahátma az 1930-as évek elején új mozgalmat indított el. Pon­ tosabban, a korábban már elindult mozgalmat felerősítve tovább folytatta. Ez a mozgalom - aira irányult, hogy a külföldi anyagokból készült árukat kézi munkával előállított hazai termékekkel pótolják. Ezt követte a - csarkha - propagálása, amellyel a kézi fonás feledésbe menő „művészetét ” kívánta felújítani, így akarván megakadályozni a külföldi szövetek és mhák Indiába való beáramlását. Ez az akció azonban nem érte el célját. Gandhi maga írta, hogy nagyjából százezer indiai asszony követte felhívását. (Ráadásul a ter­ mék többnyire igen rossz minőségű is volt.) A mozgalom elterjedésével Gandhi annyira támogatta a rokka használatát, hogy még a szövőszéket is elutasította. Ez a mozgalom azonban a kezdeti fellendülés után „lelohadt”, és ez nem is történhe­ tett másként. Lehetetlennek bizonyult a már akkor is több százmillió embert kézi fonásra „szorítani”. 1932-ben került nyilvánosságra a kormányzatnak az a terve, mely a vallási csoportok szerint kialakított választó közösségbe felvette a haridzsánokat („érinthetetleneket”). Ha ez a gyakorlat megindul, ak­ kor az indiai választókat gyakorlatilag a „végtelenségig” meg lehetett volna osztani. Gandhi tiltakozott is ez ellen, és az angol kormány in­ diai államtitkárának ki is fejtette indokait. A megadott határidőkig azonban nem történt semmi, így a Mahátma 1932. szeptember 20. napjától haláláig tartó éhségsztrájkba kezdett. Az éhezés kapcsán Indiában és világszerte tiltakozási hullám indult meg, míg Gandhi életveszélyesen legyengült. Szeptember 26-án azután, a brit kormány —a* 105 Ufr-

4. fejezet

bejelentette, hogy visszavonja rendelkezését, és a haridzsánok a hin­ dukkal együtt szavazhatnak. Ennek kapcsán mondta Nehru: „Micso­ da varázsló az a kis ember, aki a jaravadai börtönben ül, s milyen jól tud a szívek húrján játszani”. (1. N f.huu 1956, 416. o.). Gandhi azonban 1934. szeptemberében kijelentette, hogy a követ­ kező három évben nem vesz részt a kongresszusi választásokon, és N ehm t javasolta elnöknek (aki akkor 44 éves volt), és a Kongresszus Párt baloldalán tevékenykedett. Gandhi ugyanis felismerte, hogy abban az időben a baloldal tehet legtöbbet az országért. Gandhi nem is tévedett. A központi törvényhozói választásokon 654 ezer választó közül 375 ezren szavaztak a Kongresszusra. így ab­ szolút többséget és 715 mandátumot kapott a rá szavazó más politi­ kai közösségbe tartozó jelöltekkel együtt. (Korábban említettem már, hogy a párt a l l tartomány közül nyolcban kormányt alakíthatott.) Később (a harmincas évek végén) már világossá vált Gandhi előtt, hogy a szvarádzsért folytatott harcban a Kongresszus Párt számos ve­ zetője részére a „pajzs és a kard” szerepét az ő személye jelenti, nem pedig tanítása, amit csak formálisan követtek. Tudta vagy sejtette, hogy elég sok jobboldali vezető olyan ellenméregnek tekinti az ő ideológiáját, amellyel „kezelni lehet” a baloldali agitáció hatása alá került tömegeket. Azt is világosan látta, hogy a baloldal nem egy követője kizárólag konjunkturális okokból támogatja. Mindenesetre „a Kongresszus Párt megszilárdította pozícióit. Az 1936 kezdetétől 1939 végéig tartó négy év alatt tagjainak száma 500 ezerről 5 millió­ ra növekedett. Kétséget kizáróan az ország leghatalmasabb politikai pártjává vált. Az alkirály, az ekkor elindult háborúban Indiát - anél­ kül, hogy egyetlenegy képviselőjét is megkérdezte volna - hadviselő félnek nyilvánította. Eljárása általános felháborodást váltott ki. A Kong­ resszus Párt igyekezett kiutat találni. Az 1939. szeptember 15-i hatá­ rozatában felajánlotta az együttműködést, ragaszkodott azonban ahhoz, hogy a leigázott országnak biztosítsák a szabadságot. Kijelen­ tette, hogy együttműködés csak egyenrangú partnerek között lehet­ séges.” (P ii.át 1969, 152-154. o.). Az angol kormány azonban elutasította a javaslatot, így a kong­ resszus párti tartományi kormányok lemondtak. A vita egy ideig még ---T *

106 $ * « -

Az önállósodó India

tovább folyt, mígnem Churchill angol miniszterelnök az Atlantai Charta elfogadásakor ki nem jelentette, hogy a chartát nem tekinti alkalmazhatónak a brit gyarmatokra. Az 1941. évi hadüzenet azonban távlatilag, majd egyre inkább köz­ vetlenül Indiát is fenyegette. Valóban, a japán csapatok 1942-ben már közvetlenül India mellé jutottak. Ezután született a döntés (ez év márciusában), hogy Sir Stafford Cripps vezetésével angol küldöttség érkezzék Indiába. Miután azonban nem sikerültek a tárgyalások Cripps is visszatért Angliába. Az alkirályon és Gandhin kívül Cripps két napon át tárgyalásokat folytatott az indiai politikai vezetőkkel, jóval több, mint 20 politikus­ sal, többnyire a politikai pártok vezetőivel. Március 29. napján azután a sajtó képviselőivel beszélt, meglehetősen nagy gyülekezett előtt. Az „Alkotmányozó Gyűlés” - mondta Cripps a Kabinet elgondo­ lása szerint - India függedenségével kezdheti a tárgyalásokat. A tár­ gyalás szabad kezet kapott arra, hogy eldöntse, az Indiai Unió a Brit Birodalom keretei között marad, vagy sem. Bármiről tárgyalhat, akár arról is, hogy ha a Birodalom keretei között maradna, kíván-e főkor­ mányzót, vagy sem. Egyéként pedig - rátérve a fejedelemségekre őket nem kötelezi a jövendő szerződés, maguk dönthetnek arról, „minthogy - folytatta - mi nem gyakoroljuk azt a kontrolt az indiai államok felett, amilyet Brit India felett”. A brit kormány azonban - folytatta - nem adhatja át a felelősséget India védelmének ellenőrzéséért, irányításáért az országot is érintő háború idején. „India védelme - hangsúlyozta Cripps - nem lehet in­ diai kézben, még akkor sem, ha a pártok egyöntetűen ezt kívánják... Tisztességtelenség lenne azt mondani, hogy az indiai védelem embe­ rei legyenek felelősek az ország védelméért.” A konferenciáról egyébként a tervezett deklaráció részleteiben is sajtónyilvánosságra került. Kicsit rövidítve az alábbiakban tájékozód­ hatunk tartalmáról. (a) Az ellenségeskedések megszüntetésével azonnal lépések teen­ dők Indiában választott testületek felállítására, amelyeknek feladata India új alkotmányának kidolgozása.

107

4. fejezet

(b) Ki kell dolgozni annak módját, hogyan vehetnek részt ebben az indiai államok. (c) Őfelsége Kormánya vállalja, hogy elfogadja, és hatályba helyezi az alkotmány alábbi rendelkezéseit: I. Brit India bármelyik tartományának, amely nem fogadja el az alkotmány rendelkezéseit joga van jelenlegi pozíciójának fenntartására, és kidolgozhatja a későbbi elfogadás fel­ tételeit, ha így határoz. Őfelsége Kormánya helyesli egy új alkotmány készítését, státust biztosít az Indiai Unióban, és biztosítja a fentebb említett analóg eljárást. II. Az aláírandó szerződést Őfelsége Kormánya megtárgyalja, ahogyan az alkotmányozó testület is. Ez a szerződés érvé­ nyes minden olyan később felmerülő problémára, amelyet a brit és az indiai kormánynak együttesen kell megoldania. Őfelsége kormánya védelmet biztosít minden faji vagy val­ lási kisebbségnek, de nem korlátozza az Indiai Uniót annak eldöntésében, hogy a jövőben a Brit Közösség bármelyik tagállamával tárgyaljon, ha ez szükséges, a kapcsolatok módosításáról. (d) Az alkotmányt alkotó testületet a következők szerint kell összeállítani: ameddig az indiai közvélemény vezetői a külön­ böző közösségekben nem helyeselnek valamilyen más formát az ellenségeskedések megszűnte előtt, közvetlen azután, amint a provinciális választások eredményei ismertté váltak, amely­ nek meg kell történnie az ellenségeskedések végével, a tarto­ mányi parlamenterek alsó házának teljes állománya, mint egyedüli elektorális kogéfium, összegyűlnek, mint az alkot­ mány kialakításának testületé, éspedig arányos képviseleti rendszer alapján. Ennek az új testületnek a taglétszáma az elektori kollégiumnak kb. egytizede lesz. Az indiai államokat meghívják - ugyanolyan arányban -, hogy nevezzék ki őket a teljes populációnak ugyanilyen arányában, mint a Brit India képviselőit. (e) Őfelsége Kormánya elkerülhetetlenül viseli a felelősséget India biztonságáért a jelenlegi háború idején. 108

Az önállósodó India

Emlékeztetek arra, hogy Sir Stafford Cripps március 30. napján, rádión hívta fel az indiai lakosságot e javaslatok elfogadására. A tárgyalásokat követően született meg - Gandhi kezdeményezé­ sére - a Kongresszus Párt Osszindiai Választmányának nevezetes döntése: „Hagyjátok el Indiát!”. A döntés nem a japán haderőt szó­ lította fel a távozásra, hanem az angolokat. A határozatot 1942. augusztus 8. napján fogadták el, és mire a küldöttek hazatértek, a Kongresszus vezetőit a rendőrség már le is tartóztatta. Ezután Indiá­ ban „természetesen” lázongások, zavargások törtek ki. Mi több, a ja­ pánoknak sikerült a korábban fogságba esett indiai katonákból csapa­ tokat szervezni India „felszabadítására”. Ezzel szemben a Kongresszus „Working Commitee”-je április 2án úgy határozott, hogy Crippsjavaslatait visszautasítja, és az elutasító okmány egy példányát átadták Crippsnek. О még azt javasolta (április 1. napján), hogy Aszad hívja meg egy tárgyalásra Nehmt, és az indiai katonai főparancsnokot, hogy tisztázzák az okmány egyes részeit, osszák meg a tennivalókat. Azt is javasolta, hogy a főparancsnok legyen tagja az alkirály „kormányának”, küldjenek indiai tagot a „Pacific Council”-ba stb. Ez és más kísérletei azonban süket fülekre találtak, ahogyan a „fő dokumentumban és az azt kiegészítő függelék­ ben” foglaltak is. (A tárgyalásokra 1. bővebben M e n ő n 1957, 122-135. o.). A japán előrehaladással a brit kormány magatartásával és az indiai zavargásokkal kapcsolatosan Churchill miniszterelnök a londoni al­ sóházban - egyebek között - a következőket mondta: „Biztos vagyok benne, hogy az alsóház kívánja: hűségéért és kitartásáért fejezzem ki elismerésemet ennek a derék indiai rendőrségnek, általában az indiai hivatalnokoknak, akiknek magatartása megérdemli a legnagyobb di­ cséretet... Hozzáfűzhetem, hogy nagy erősítések érkeznek Indiába, és hogy az országban állomásozó fehér csapatok jelenlegi létszáma noha kicsiny a roppant területhez és a népesség számához képest nagyobb, mint eddig bármikor azóta, hogy India összefügg NagyBritanniával. Úgy érzem ezért, joggal jelenthetem az alsóháznak, hogy az indiai helyzet e pillanatban nem szolgáltat okot a felesleges aggodalomra vagy riadalomra.” 109 •>----

4. fejezet

M int tudjuk, a brit, az amerikai, az indiai és a kínai csapatok nem csupán megakadályozták a japán haderőt, hogy betörjön Indiába, ha­ nem kiszorították őket a korábban elfoglalt angol gyarmati területek túlnyomó részéről addig is, míg az amerikai atomfegyver használata véget vetett a háborúnak. 1944. február 22. napján Gandhi felesége meghalt, és ezután, má­ jus 8-án férjét kiengedték a börtönből. Véleménye nem változott. Korábbi jelszavát az angolok felé továbbra is fenntartotta: „Hagyjá­ tok el Indiát!”. A polgári engedetlenséget azonban nem hirdette meg újra, éspedig arra hivatkozva, hogy Indiát már nem fenyegeti a japán veszély. (Számomra ez az indoklás meglehetősen furcsa észjárásra mutat.) Semmit sem lehetett tudni arról, hogy Japán - ha az angolok kivonulnak - nem foglalja-e el Indiát. Hiszen a háború mögött „a nagy kelet-ázsiai birodalom” eszméje állott, és erről éppen a szövet­ séges csapatok sikerei óvták meg a térséget és a világot. Ráadásul a már többször idézett szerző - J. Pilát - ezzel összefüggésben, ha láb­ jegyzetben is, a következőket írta: „Az angolok 1942-ben készek vol­ tak Indiát kiszolgáltatni a japánoknak. Számos egyéb bizonyítékon kívül szemléltetően tanúsítja ezt az Indiában lévő csapatok helyettes vezérkari főnökének Molesworth tábornoknak a nyilatkozata is. A tábornok 1942-ben kijelentette, hogy a hadsereg India roppant terü­ letét kiürítené, de az indiai népet nem fegyverzi fel, hogy maga véde­ kezhessék. Ezért Larh bombayi püspök a Kongresszus Párt augusz­ tusi határozatát képletesen úgy jellemezte, mint a tűzvész által fenye­ getett elefánt kétségbeesett kísérletét arra, hogy bármi módon kisza­ baduljon ketrecéből, mivel gazdája nem képes a tűzvész-katasztrófát megakadályozni.” (Pii.Ár 1969, 161-162. o.). Világos azonban, hogy az angol vezetés nem gondolt arra, hogy a japánoknak átadná Indiát, sem pedig arra, hogy felfegyverzi a lakos­ ságot, maga pedig kivonul. Ez utóbbi elgondolás - amint már láttuk - a Kongresszus és elsősorban Gandhi - elképzelése volt. Lehetséges, hogy e mögött az a gondolat rejlett: India képes lenne ellenállni a ja­ pán haderőnek. Ám nem kizárt, az a feltevés sem, hogy kiegyezne a japánokkal. A „Quit India!” jelszó megvalósulása azonban egyértel­ mű lett volna magának Indiának darabokra szakadásával és a japán 110*»-

Az önállósodó India

„protektorátussal”. (Ennek „értékelésekor” azonban attól sem tekint­ hetünk el, hogy az 1947. évi angol kivonulással egy időben India ket­ tő, majd három részre szakadt.)

IV. A háború után a korábbi angol ígéretek beváltása nem volt könnyű feladat. Láttuk már, hogy - a belső lázadások, sőt az indiai haditen­ gerészet egy részének felkelése, a hindu és a mohamedán lakosság fo­ kozódó ellentétei következtében Lord Wavell - alkirály erőfeszítései sem lehettek eredményesek. Ezért a londoni (munkáspárti) kormány - gyorsítani akarván a végleges döntést - elhatározta, hogy új alkirályt (főkormányzót) küld Indiába. Ezért aztán a miniszterelnök (Attlee) a parlamentben kinyilvání­ totta: őfelségének határozott szándéka, hogy megteszi a szükséges lépéseket az indiai hatalom felelős indiaiak kezébe való átadásra, és­ pedig nem később, mint 1948. júniusáig, az akkorra már elfogadott indiai alkotmány szerint. Ezzel együtt közölte, hogy Lord Wavell utódaként (aki earli címet kap) Lord Mountbatten foglalja el az indiai alkirályi széket (1947. áprilisában). Lord Wavell február 21. napján fogadta Nehmt és igyekezett rábe­ szélni, hogy a Muszlim Ligát is iktassák be az alkotmányozó gyűlés­ be, mert kétségkívül ez az angol király (aki még mindig India császá­ ra) kívánsága. Nehru viszont azzal érvelt, hogy az Osszindiai Kong­ resszusi Bizottságon túl, a mohamedán képviselet biztosított azokban a tartományokban is, ahol a mohamedánok jelentős kisebbséget al­ kotnak. Az alkirály még azon a napon találkozott Riakat Ali Khánnú, aki viszont hangsúlyozta, hogy őfelsége kormányának megállapításait és javaslatát még alaposan tanulmányozni kell. Az alkirály ismét hangsúlyozta a kívánságát, sőt azt is kilátásba helyezte, hogy elutasí­ tás esetén beszünteti az Alkotmányozó Bizottság tevékenységét. A ki­ rály nyilatkozata ugyanis az indiai államférfiúságra hivatkozott abban a feltevésben, hogy a hinduk és a mohamedánok együtt tudnak mű­ ködni Indiában, s ha ez nem igazolódik, akkor téves feltevésből indult

111

4. fejezet

ki. Végül Nehru nyilvánosan üdvözölte a Brit Kormány határozatát mint „bölcs és bátor döntést”. Meg kell jegyeznem, hogy ezt a vitát azért idéztem, hogy fogalmat alkothassunk arról a nehézségről, amely Indiában ekkor már a mo­ hamedán és a hindu vezetés között kialakult (M enon 1957, 330. és köv. o.). Könnyen belátható azonban, hogy az így adódó problémák megoldása már nem az angol kormányon múlott. Áttekintve a tárgyalások menetét teljesen világos: a mohamedán fél a tárgyalások kezdete óta - időnként látszatengedményekkel ope­ rálva - arra törekedett, hogy a mohamedán államot (Pakisztánt) létre­ hozza. Angliában, a Lordok Házában az India jövőjéről tartott vita résztvevőinek nagy többsége azonban továbbra is egységes Indiáról gondolkodott. Néhányan ugyan (közéjük tartozott Lord Simon is) már figyelmeztettek arra, hogy ennek tragikus következményei lesz­ nek. Figyelmeztetése hatására azonban úgy tűnt, hogy a Lordok H á­ zában hozott döntés nem felel meg a kormány álláspontjának. A vita menetét végül Lord Halifax - India egykori alkirálya - fordította meg, aki jó érzékkel hivatkozott a félsziget történelmére. További, éspedig sürgősen megoldandó problémát jelentett a két (hindu és mohamedán) fél közötti „fegyverszünet” létrehozása. Ennek megoldása nélkülözhetetlen volt a hatalom végső és békés át­ adásához. Ismert az is, hogy Gandhi az alkirállyal tárgyalván, még ar­ ra is hajlandó lett volna, hogy Dzsinnah legyen a miniszterelnök, a kormányt is ő állítsa fel, csak ne darabolják fel az országot. (Monda­ nom sem kell, hogy erre a Kongresszus Párt nem lett volna hajlan­ dó.) Ebben az ügyben Mountbatten, az új alkirály is megszólalt, és Gandhival együtt a békére hívott fel. Ez a felhívás jelentősen emelte az alkirály presztízsét, de a kérdésre nem adott valódi választ. V. P. Menon (aki az új alkirály igen befolyásos tanácsadójává vált) egyébként azt írta, hogy a brit kormány hajlandó lett volna elfogadni - a British Commonwealth keretében - Brit India és a fejedelemsé­ gek együttesét. (Londonban egyébként az alkirályt úgy tájékoztatták, igyekezzen elérni, hogy Brit India és a fejedelemségek együttesen legyenek a British Commonwealth tagjai.) Ha ezek a feltételek nem érhetők el, az alkirálynak a londoni kormányt kell értesítenie. 112

Az önállósodó India

További - még Londonban kapott utasítása szerint - az alkirálynak törekednie kellett arra, hogy a hatalom átadása India védelmi igé­ nyeire tekintettel történjen meg, éspedig a brit csapatok és az indiai hadsereg együttes tevékenységével. Az új alkirálynak az volt a kor­ mánytól kapott direktívája, hogy a hatalom átadásának az indiai véde­ lemmel összhangban kell történnie. Egyébként az alkirálynak kellett megállapítania, mikor lehetséges a hatalom átadása (M enőn 1957, 340-354. o.). Mountbatten 1947. április 15-éré és 16-ára hívta össze a kormány­ zókat, hogy az addig már kialakított tervet a hatalom átadására meg­ beszélje velük. A kormányzók nem voltak azonos véleményen. Sir Evan Jenkis, Pandzsáb kormányzója például meg volt győződve arról, hogy tartományának kettéosztása India és Pakisztán között végzetes hiba lenne. (Már itt jelzem, és nem sokkal később be is bizonyosodott, hogy igaza volt.) Ez a konzultáció mindenesetre igazolta az alkirály számára is, hogy óriási politikai és adminisztrációs feladat előtt áll, ha a hatalmat a kettéosztással együtt kell átadnia. Márpedig az is világos volt számára, hogy ez nem megy másképpen, a versengő pártokat ugyanis nem hozhatja közös nevezőre. Annál is kevésbé, mert Nehru április 20. napján nyilvánosan kijelentette: ,/i Muszlim Liga megkap­ hatja Pakisztánt, ha ezt kívánják, de csak azzal a feltétellel, ha nem akarják megszerezni India más részét, amely nem kíván hozzájuk csatlakozni.” Maga Mountbatten is elkerülhetetlennek látta az ország megosztását. Igaz, még Dzsinnah is fájdalmasnak látta Bengál és ugyanígy Pandzsáb kettéosztását. О azonban azzal a feltevéssel várta a két tar­ tomány teljes átcsatolását Pakisztánhoz, hogy több olyan tartomány marad Indiában, amelyekben jelentős mohamedán lakosság él. A hatalom átadásáról, az ország ennek megfelelő átalakításáról szóló első tervet (amellyel egyébként Mountbatten legközelebbi munkatársa V. P. Menon sem értett egyet) Lord Ismay (angol tábor­ nok, a háború idején Churchill legbizalmasabb munkatársa) vezeté­ sével egy kisebb küldöttség vitte Londonba május 2. napján. Miután az alkirály aggódott angol és indiai fogadtatásán, ezért a londoni vá­ laszt először Nehrunak mutatta meg. Nehru azonban vehemensen

113

4. fejezet

visszautasította az angol kormány „elgondolását", jelezvén, hogy a Kong­ resszus semmi esetre sem fogadja el az angol álláspontot. Menon azt írta, hogy amikor a következő napon találkozott Nehruval, korábbi szívé­ lyes és mosolygós magatartása teljesen eltűnt, s még soha nem látta ennyire „dühösnek”. Menon azonban még nem tudta, hogy az alkirály már megmutatta Nehrunak a londoni választ, s ő közölte vele, hogy a válasz elfogadhatatlan. Az alkirály sürgősen hivatta őt is, in­ diai vezető munkatársát, mondván, hogy a válasz következményeit katasztrofálisnak tartja. Menon beszámolt az alkirálynak Nehru ma­ gatartásáról, és javasolta, hogy járjanak el az ő korábbi tervezete sze­ rint, azaz sürgősen adják át a hatalmat (domíniumi státussal) a hindu és a muzulmán kormánynak. Ha nem így tesznek, veszélyeztetik a két „ország” jövendő viszonyát Nagy-Britanniával. Egyébként is a kor­ mány jelenlegi javaslata távolról sincs összhangban a korábbi dönté­ seivel. Az alkirály ezután sorra tárgyalt az érintett indiai vezetőkkel (akikkel - egyébként - a befejező találkozást június 2. napjára halasz­ totta), és megbízta Menont az egyezmény alapelveinek kidolgozásá­ val, aki május 16-án a következőket terjesztette elő. a) A vezetők egyetértenek az eljárás olyan meghatározásával, amely biztosítja a nép jókívánságait akár megtartják India egy­ ségét, akár nem. b) Ha a felek határozata egységes indiai központ létesítését kíván­ ja, a hatalmat a jelenleg is működő Alkotmányozó Gyűlés veszi át, éspedig domíniumi státussal. c) Ha a határozat szerint India két szuverén államra oszlik, mind­ egyik állam központi kormányzata veszi át a hatalmat, és mind­ egyik felelősséggel tartozik saját központi Alkotmányozó Gyűlésének, éspedig domíniumi alapon. d) A hatalmat bármelyik esetben az 193 5. évi Government of India alapján kell átadni, a domíniumi státusnak megfelelő módosí­ tással. e) A Főkormányzónak mindkét domínium számára ugyanazon személynek kell lennie, és a jelenlegi főkormányzót újra ki kell nevezni.

114

Az önállósodó India

f) Bizottságot kell kinevezni az új határok megállapítására abban az esetben, ha két államot hoznak létre. g) A megfelelő központi kormány javaslatára tartományi kor­ mányzókat kell kinevezni. h) Arra az esetre, ha két új domíniumot hoznak létre, India fegy­ veres erőit meg kell osztani kettőjük között. Az egységeket a to­ borzási helyük szerint kell megosztani, és az illetékes kormány­ zat alá kerülnek. Abban az esetben, ha az egységek kevertek, bi­ zottságot kell létrehozni Auchinleck marsall vezetése alatt a két domínium vezérkari főnökei részvételével, amelynek döntését a főkormányzóból és a két védelmi miniszterből álló Tanács vizs­ gálhatja felül. Ez a Tanács automatikusan feloszlik, ha a felosz­ tás megtörtént. Ezt a javaslatot az alkirály és az egyes népcsoportok (hindu, moha­ medán szikh) vezetői megvitatták, majd Nehru is elfogadta azzal együtt, hogy Mountbatten mint alkirály továbbra is szolgáljon taná­ csokkal. A mohamedán és szikh vezetők pedig ugyanezzel a problé­ mával összefüggésben fenntartották jogukat új javaslat kidolgozására. Május 18. napján Mounthatten Londonba utazott, és előterjesztet­ te az új javaslatot a kormánynak, amely ezt elfogadta. Mountbatten és kísérete 1947. május 31. napján tért vissza Delhibe (1. részletesen: M e n ő n 1957, 338-370. o.). Az alkirály ezúttal joggal bizakodhatott abban, hogy Dzsinnah elfogadja majd a javaslatot, hiszen Churchilltől levelet vitt hozzá, s nem kétséges, hogy milyen tartalommal ( C ampbell -J o iin s o n 1985, 97. o.). Az alkirály a Kongresszus Párt vezetőivel tárgyalva, megtudta, hogy ez a Párt elfogadja a Londonból hozott javaslatokat. Kétségte­ lenül tudták, hogy India kettéosztása tragédia, de mivel ezáltal bizto­ sítható a két ország függetlensége, akkor ezt az „alkut” el kell fogad­ niuk, ha a Muzulmán Liga is elfogadja. Dzsinnah azonban kategoriku­ san elutasította, hogy választ adjon az új javaslatokra a Muzulmán Liga elnökségével való tanácskozás előtt. Am a Liga elnökségének ülésén (június 3.) az alkirály is részt vett. Dzsinnah meglehetősen bizonyta­ lan állásfoglalást terjesztett elő, és a Liga teljes tanácsával való meg­ 115

4. fejezet

beszélés után, néhány nap múltán kívánta a döntést előterjeszteni. Mountbatten azonban a következőkkel válaszolt: „Ha ez az ön állásfoglalása, akkor a Kongresszus Párt vezetői és a szikhek ezen a reg­ gelen visszautasítják a végső megállapodást. Ekkor pedig káosz követ­ kezik, ön pedig elveszti Pakisztánját.” Majd hozzátette: „Mr. Dzsinnah! Én nem engedem, hogy szétrombolja a már megszületen­ dő megállapodást. Mivel Ön nem fogadja el a Muzulmán Liga nevé­ ben, én magam beszélek értük. Vállalom a kockázatot, hogy ezt mondjam, én elégedett vagyok a biztosítékokkal, amelyet nekem adott, és ha a Tanács nem hagyja jóvá a megállapodást, rám háríthat­ ja a hibát. Csak egy feltételem van, s ez ennyi: ami ezen az ülésen el­ hangzott, én azt elfogadtam, és kielégít engem. Mr. Dzsinnah pedig biztosított engem, hogy semmilyen körülmények között nem mond ellen ennek. És amikor én meglátogatom Önt, bólint elismerés­ képpen. Majd az alkirály folytatta: mondhatom tehát a miniszterel­ nöknek, hogy rendben van? Erre Dzsinnah bólintott: igen.” Ezután az alkirály bejelentette: a terv végrehajtása hivatalosan meg­ kezdődik. Szembe kellett nézni az óriási ország közigazgatási átalakí­ tásával, s fentebb jelzett elválasztási kérdések lebonyolításával. Vagyis a két jövendő állam elválasztásából, életképességük biztosításából adódó rengeteg problémával. Szembe kellett nézni az angol szakem­ berek és hivatalnokok, bírák - és folytathatnám a sort - távozásából fakadó szakértők pótlásával, nem is szólva az ország kettéosztásából eredő, lakossági vándorlásából adódó mozgási, védelmi letelepítési és munkáltatói problémákkal. Az erőszak már eddig is megnövekedett és ez fokozódott is. Bandák járták az országot, gyilkolni kezdték az áttelepülőket stb. Különösen megnövekedett az erőszak Pandzsáb és Bengál kettéosztásából fakadó áttelepülő tömeg elleni támadások­ ból. Lassan kritikussá vált az áttelepülők élelmezése, orvosi ellátása. (Nehéz lenne megállapítani a halálos áldozatok számát, de az biztos, hogy több millióra tehető.) Mountbatten egyébként - meg kívánván oldani az ideiglenes kor­ mány problémáját, javasolta lemondásukat, de tovább folytatnák munkájukat, míg az Indiai Függedenségi Törvényt Westminsterben el nem fogadják. Az alkirály a június 3-án elfogadott megegyezése óta 116

Az önállósodó India

mindkét oldalról - ellentétes - nyomásoknak volt kitéve. Dzsinnah kijelentette, ha egyetlen muzulmán minisztert sem kényszerítenek lemondásra, sőt, ha a többi is azonnal lemond, akkor ennek messze­ menő következményei lesznek. Júliusban a londoni parlamentben megvitatták a jövendő indiai alkirály személyét. Több név is elhangzott, de végül Lord Halifax javaslatára egyetértettek abban, hogy Mountbatten maradjon hivata­ lában, amíg a jelenlegi politikai státusz meg nem változik. Mountbatten 1947. augusztus 13. napján érkezett Karacsiba, Pakisztán akkori kijelölt fővárosába és a jövendő főkormányzó szék­ helyére, hogy a hivatalosan is függetlenné váló Pakisztánban átadja a hatalmat Dzsinnahnak, a jövendő főkormányzónak. A hatalom for­ mális átadására itt a következő napon, tehát 14-én került sor a T ö r­ vényhozás épületében. Fel kell-e osztani Indiát? - teszi fel a kérdést immár több mint 60 év után Ramlachandra Guha, a kiváló indiai történész. Majd folytatja: „amikor a britek elhagyták, nem hagyhattak volna hátra egy egységes, nagy országot? 1947 óta sokan teszik fel ezt a kérdést, és ha valami­ kor megválaszolnánk, azonnal felmerülne az újabb kérdés: M iért osz­ tották meg Indiát?” Ez a kérdés azóta ott van az emberek tudatában, s hozzátehető, miért nem volt megőrizhető legalább Pandzsáb egy­ sége? Több válasz is adható, hiszen a megosztás már korábban is fel­ merült. Hivatkozhatnánk a kongresszus megosztottságára, vagy Dzsinnah személyes ambíciójára. Nem elhanyagolható az sem, hogy az 1946. évi választásokon még csak kb. 48 millió embernek volt választójoga Indiában, és a választásokon hatékonyan érvényesült a vezető káderek állásfoglalása. Az 1946-os tanácskozás után a Mohamedán Liga hivatalos lapjá­ ban (Dawn) a következő állásfoglalás jelent meg: „Azokat, akiket megválasztottak a törvényhozási testületekbe, a választók arra kötele­ zik, hogy szavazataikkal Pakisztán megalkotását szolgálják. A provin­ ciális és centrális képviseletekben ma ez az elsődleges kötelességük.” Ez után és a „direkt akciók” két hete után az egységes India sorsa meg­ pecsételődött (G uiia 2007, 28-30. o.) annak ellenére, hogy Gandhi

117

4. fejezet

minden befolyásával és erejével az egységes Indiáért harcolt, bár ez az adott helyzetben lehetetlen lett volna. Többen hivatkoznak ma is arra, hogy India és Pakisztán majd egységes állammá alakul. Kérdés azonban, hogy a mohamedán államok vallási egysége megteremt­ heti-e a politikailag egységes államot? Nem érthetünk tehát egyet az American Journalist 1971-ben tett nézetével: „India két dolgot jelenthet számunkra - éhséget és N ehrut.”

IRODALOM К. A .-B ongard-L f.vtn, G. M.-К о i ovszkij, G. G. (1981) India tör­ ténete. Kossuth Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, Budapest. B alogh A. (1979) Társadalmi és politika a gyarmati Indiában. Kossuth Könyv­ kiadó, Budapest. B ence-J ones , M. (1982) The Viceroys of India. R. I. Publications India, London-New Delhi. B rockington , J. L. (1996) A szent fonál. A hinduizmus folytonossága és változa­ tossága. General Press Kiadó, Budapest. B rown , J. M. (1972) Gandhi's Rise to Power. Indian Politics 1915-1952. University Press, Oxford. B rown , J. M. (1977) Gandhi and Civil Disobedience. The Mahatma in Indian Politics, 192S-34. University Press, Oxford. B rown , J. M. (1990) Gandhi Prisoner of Hope. Oxford University Press, Delhi-Bombay. C ampbeu -Johnson , A. (1985) Mission with Mountbatten. Atheneum, New York. C ornviu .e, J. (1985) The Fringes of Power. 10 Downing Street Diaries 1939-1955. W. W. M orton and Company, New York-London. G andhi, M. K. (1987) Ónéletrajz, avagy az igazsággal való próbálkozásaim tör­ ténete. Európa Könyvkiadó, Budapest. G aiuy V. (1985) Modernizáció és hagyomány. India útja az ezredforduló felé. Világosság, 10. sz. G athy V. (1989a) Az indiai Nemzeti Kongresszus. Egy modernizálódó párt a har­ madik világban. Kossuth Könyvkiadó, Budapest. G atiiy V. (1989b) Modernizáció Indiában. Világosság 1. sz. A ntonova ,

Az önállósodó India A. (2000) Gandhi. Napvilág Kiadó, Budapest. India After Gandhi. A History of the World’s Largest Democracy. Macmillan, London-Oxford. H ough , R. (1980) Mountbatten Hero of Our Time. PAN Nooks. K almar G y. (1982) Mahatma Gandhi. Alom - politika - valóság. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. K otiiar], B. (1970) Politics in India. Little Brown, Boston. L igeti L. (1943) A z ismeretlen Belső-Azsia. Athenaeum Kiadó, Budapest. M ai.raux, A. (2004) Andre Malraux et la tentation de l ’Inde. Gallimard et Ambassade de France en Inde, Paris. M enon , V. P. (1957) The Transfer of Power in India. Longmans, Green and Co., London. N ehru , D zs. (1956) Önéletrajz. Szikra Könyvkiadó, Budapest. N ehru , D zs. (1981) India fölfedezése. Európa Könyvkiadó, Budapest. P ilát, J. (1969) Mahatma Gandhi. Gondolat Könyvkiadó, Budapest. S pear, P. (1979) A History of India. Vol. 2. Penguin Books, Middlesex-New York. Z iegler, P ii . (1985) Mountbatten. Perinnis Library. Harper and Row, Publishers, New York. W avei.i., A. P. (1973) The Viceroy’s Journal. Moon, P. (ed.), Oxford University Press, London. W olpert, S. (2005) India. (3rd ed.). University of California Press, Berkeley. (6th ed.) Oxford University Press, Oxford-New York. G ai iiy V .- B alogti G uha, R. (2007)

- a « 119

5. FEJEZET

A „Nehru család” évtizedei

Nem túlzás ez a cím? Elsősorban azért nem, mert az első miniszterelnök halála után közvetlenül leánya, Indira Gandhi következett vol­ na a kormányfői székben, de még fiatalnak tartották. Rövid ideig, Gulzári Lál Nanda, majd Lál Bahádur Sásztri összesen két évig volt miniszterelnök. Később is előfordult, hogy egy-két nem a Nehm csa­ ládból származó miniszterelnök vezette kormány dolgozott Indiában, de csak rövid ideig. (Az uralomra kerültek egyébként nem is Nehru családjából származtak.) Mintha „természetfeletti” hatalom érvénye­ sült volna a Nehru család érdekében. Tudnunk kell azonban, hogy Indira Gandhi - apja, Nehru idején is - jelentősen közreműködött a politikában, sőt a kormányzásban is. Tndira Gadhi 1966-tól 1977-ig, majd rövid szünet után 1980-tól 1984-ig (meggyilkolásig) volt miniszterelnök. Halála után fia, Radzsiv Gandhi követte, éspedig 1984-től 1989-ig(?) (ugyancsak meggyilkolá­ sáig). Hozzáteszem, hogy a legközelebbi választáson olasz szárma­ zású feleségét jelölték miniszterelnöknek, és ő is lett volna, ha el­ fogadja a jelölést.

I. Mindenekelőtt azonban vissza kell térnünk az angol-indiai történe­ lem „igazi nagy napjára”, 1947. augusztus 15-e eseményeire, amikor India függetlensége kimondására, s az ország átadására került sor ezen a napon. 120

A „Nehru család” évtizedei

Az alkirály - kíséretével együtt - már előző nap estéjére visszatért Delhibe. Ezen a napon hangzott el Nehru híressé vált mondása a Törvényhozó Gyűlésben. „Amikor az óra éjfélt üt, amikor a világ már alszik, India életre ébred és szabadságra. ” És valóban: éjfélkor, amikor az óra ütött, Lord Mountbatten, India utolsó alkirálya levonta a brit lobo­ gót az alkirályi palotán. A zászló bevonása után Mountbatten gyorsan visszatért a társasá­ gához, és visszaült a helyére - írta Campbell-Johnson: „Én ismertem lelkiállapotát, s ma éjjel a sajátos komolyság, szinte magába zárkó­ zottság tükröződött rajta. Személyes teljesítményének skálája túlsá­ gosan nagy volt a lelkesedéshez, inkább történelmi érzéke és alkal­ massága a dolgok megítélésére tükröződött rajta abban a drámai pil­ lanatban, amidőn a régi és az új rendet saját magában fel kellett ismernie...” (C ampbell-Joiinson 1985, 136-137. o.). Ezzel véget ért alkirályi tevékenysége. Röviddel ezután Nehru hívta fel, és formálisan felkérte India alkotmányos főkormányzójának. A beiktatási ceremónia nem sokkal később a Törvényhozó Testü­ letben történt. A testület tagjai csendben figyelték Nehm t, amint meghatottan és mély benyomást keltőén szólt: „Hosszú évekkel ez­ előtt találkoztunk a sorsunkkal, és ma eljött az idő, amidőn megfor­ díthatjuk. Nem teljesen ugyan és nem minden vonatkozásban, de lényegében igen. Az éjféli óraütésre, amikor a világ alszik, India élet­ re és szabadságra ébred.” Végül Mountbatten és Prasad egymással szemben álltak, közöttük Nehru. Prasad pedig mormolni kezdte a szöveget, amellyel a Törvényhozó Testület is megerősítette a fel­ kérést. Mountbatten - kissé mosolyogva - válaszolt: „Büszke vagyok a megtiszteltetésre, és mindent megteszek, hogy végrehajtsam taná­ csaikat az alkotmánynak megfelelően.” Ezután Nehru szertartásosan átadott a főkormányzónak egy díszes borítékot: „Átnyújthatom Ön­ nek az új kabinet okmányát? - kérdezte.” A főkormányzó átvette, és ezután a ceremónia véget ért (C ampbf.u .-Johnson 1985, 146-147. o.). A „ceremónia véget ért”, ám a problémák nem; igazából csak most kezdődtek. A főkormányzó a következő napon még meglátogatta Karacsit, majd Bombaybe utazott, ahol elbúcsúztatta a hazainduló brit ka­ tonák első csoportját, akik visszatértek Angliába, miután Anglia átadta 121

5. fejezet

a hatalmat Indiában. Ennek megtörténte után, Mountbatten visszavo­ nult. Később azonbzan indiai tömeg jelent meg a szálloda előtt, hogy köszöntse az új főkormányzót. S nem csupán őt, hanem másutt is Ang­ liát üdvözölték: „England Ki!” (éljen Anglia!) - kiáltásokkal. Ám elkezdődtek a problémák is. Augusztus 25. napján Mountbatten táviratot kapott a Elaidarábádból (Hyderabad) Moncktontól. Az ottani angol megbízottat a Nizám kényszerítette, mondjon le hiva­ taláról. (Alkotmányügyi tanácsos volt.) Nem maradhatott az ottani kormányzati házban sem, m ert félreértésre adott volna okot. (A haidarábádi Nizám ugyanis nem fogadta el Mountbatten javasla­ tát, és önálló államra törekedett.) E hír nyomán azonnal tárgyalni kellett a Nizám küldötteivel, és a főkormányzó Delhibe hívta Moncktont is. Utóbbi beszámolt arról, hogy a hadarábádi muzulmánok fegyveres alakulatot szervezetek. Nem csak ő mondott le (pontosabban lemondatták), hanem a minisz­ terelnök is (akinek lemondását a Nizám nem fogadta el), és az alkot­ mányos ügyek minisztere is. Másnap kora reggel V. Patel már egy másik ügyben is felkereste a főkormányzót. A Pandzsábban élő szik­ hek ugyanis határőrséget szerveztek annak érdekében, hogy az állam muzulmánok lakta és ebből következően Pakisztánhoz csatolt része ne vehesse igénybe az ottani vízellátó csatornarendszert. (Erre és a későbbi következményekre, 1. E dwardes 1973, 215. és köv. o.) Hozzáteszem, hogy a konfliktus sokáig elhúzódott. Néhány hasonló ügyben is intézkedni kellett, de a valódi probléma még csak ezután kezdődött, éspedig harcokkal a két új állam között. Az 1947. évi nyár végén, szeptember elején a pakisztáni betörés már olyan mértéket öltött, hogy a miniszterelnök és helyettese (Nehru és Patel) felkérték a főkormányzót - katonai tapasztalataira és háborús hadvezéri gyakorlatára is tekintettel -, hogy vegye át a veze­ tést a már elfajuló háborúban. Mountbatten - a súlyos helyzetre tekintettel - elfogadta a felkérést. A helyzet tanulmányozása után ja­ vasolta, hogy mindenekelőtt alakítsanak egy rendkívüli bizottságot (Emergency Committee). Ezt a javaslatot az indiai kormányfő és he­ lyettese azonnal elfogadta, mi több, javaslatukra Mountbatten elvál­ lalta a bizottság elnöki tisztét. Erre szükség is volt, mindenekelőtt a 122

A „Nehru család” évtizedei

kommunális félelmek eloszlatására, különösen Pandzsábban. Tekin­ tettel arra, hogy Delhi volt azoknak a félelmeknek az „epicentruma”, amelyek a mohamedánok és a hinduk között kialakultak, itt különö­ sen szükség volt bizalomgerjesztő és határozott intézkedésre. India függetlenségének, két állammá való osztásának terve tehát megvalósult. Az államok területének, lakosságának meghatározásáról kialakult elgondolás azonban nem maradhatott titokban. S nem csu­ pán a parlament tagjai előtt, hanem a lakosság is tudomást szerzett a részletekről is. Ez pedig nem maradt következmények nélkül. Az asztrológusok - akiknek Indiában igen nagy tekintélyük és hi­ telük van - „baljós” véleményekkel árasztották el az országot. Mi több, egyikük kétségbeesett táviratot küldött az alkirálynak: tegyen meg mindent, hogy a kettéosztás és a „rendszerváltozás” ne augusz­ tus 15. napján történjen meg, mert különben óriási szerencsétlenség zúdul az országra. A megosztás azonban már augusztusban elkezdődött. Minden in­ diai tiszt már július elején kérdőívet kapott, amelyen jeleznie kellett, hogy a továbbiakban az indiai vagy a pakisztáni hadseregben kíván szolgálni. Természetesen ez a választás a hindu és a szikh tisztek szá­ mára nem jelentett problémát. (Dzsinnah egyébként is közölte már, hogy ezeket a tiszteket nem kívánja fogadni.) A mohamedánok szá­ mára azonban komoly problémát okozott a választás. Jelentős részük­ nek ugyanis, ha pakisztáni tisztként kívánnak maradni, el kellett köl­ tözniük az esetlegesen már évszázadok óta megszokott otthonuktól, családjuktól, el kellett szakadni rokonságuktól. Ila pedig Indiát vá­ lasztják és maradnak a bizonytalan jövőjükkel, „legjobb esetben” hát­ rányos tiszti státusokkal is szembe kellett nézniük. Mountbatten tervezete más problémákat is okozott. így például Pandzsáb és Bengál kettéosztását, a Pandzsábban működő igen fon­ tos csatornarendszer és az ebből adódó szolgáltatások (Pakisztán számára is) működési költségeinek megosztását stb. Sajátos helyzetbe kerültek a szikhek is, akiknek Pandzsáb volt a „hazájuk”. Ebben a vál­ ságos helyzetben a Guru (a vallási főnök) úgy határozott, hogy híve­ inek követniük kell őt és az öt „K” törvényét. Azaz szabadon nőjön a szakálluk és a hajuk, acélfésűt tűzzenek a nyíratlan hajukba, kardot 123

5. fejezet

kell viselniük, mozgékonyságuk megtartásáért (ami a harc közben ez elengedhetetlen). Hordjanak rövid nadrágot, jobb csuklójukon pedig acélból készült karperecét. Továbbá: nem fogyaszthatnak alkoholt, nem dohányozhatnak, nem közösülhetnek mohamedán nővel, sőt nem ehetnek mohamedán módra, azaz például faekével levágott ju­ hot. 1947 nyarán az Indiában élő hatmillió szikh közül ötmillió Pandzsábban lakott ugyan, de az állam népességének csak 13%-át tették ki, viszont Pandzsáb földjének 40%-át ők birtokolták. Sőt az indiai hadsereg egyharmada, kihintettjeinek kétharmada szikh volt. Ezek és hasonló problémák még a két indiai állam megalakulása előtt is nehézségeket okoztak, s különösen, mikor a döntéssel végül is egyik fél sem volt teljesen megelégedve. így harcok törtek ki a lakos­ ságon belül. Végül az angol csapatoknak, továbbá Gandhinak is be kellett avatkozniuk a béke érdekében (1. C ollins- L apierre 2001, 189-213.0.). Az indiai hadsereg még átszervezés alatt állott, így felmerült annak lehetősége, hogy a még ott tartózkodó brit csapatokkal hárítsák el a pakisztáni agressziót. Auchinleck tábornok (az indiai angol főparancs­ nok) azonban határozottan ellenezte az angol csapatok ilyen meg­ mozdulásait. Álláspontja szerint a brit csapatok legfeljebb az Indiában tartózkodó angol állampolgárok védelmét láthatják el. Collins és Lapierre azonban megdöbbentő részletekről számoltak be könyvükben, különösen a „Népeink megőrültek” című 13. fejezet­ ben. Nem szándékozom leírni a részleteket, de kétségtelen, hogy Pandzsábtól kezdve Kalkuttáig valóságos őrületben tört ki az adott államokban lakó, most már egymást ellenfélnek tekintett mohamedá­ nokból és szikhekből álló, de elvileg egy államhoz „tartozó” hindu lakosság. Szeptember 4. napján V. P. Mmon Mountbatten korábbi kitűnő munkatársa felkereste a Szintlában pihenő főkormányzót. Arra kérte, hogy avatkozzon be a harcokból már öldökléssé fajult eseményekbe. A főkormányzó nem tartotta magát jogosultnak a beavatkozásra. Ezért Menon dolgavégezetlenül távozott ugyan, de két nap múltán már a főkormányzó is Delhiben volt. Itt fogadta Nehru miniszterelnököt, valamint Patel belügyminisztert, akik gyakorlatilag ugyanezt 124

A „Nehru család” évtizedei

kérték tőle. Némi vita, valamint a jogkörök meghatározása után (amint korábban már jeleztem) a főkormányzó beleegyezett az ellenfelek kö­ zötti közvetítésbe. S ha ez sikertelen lenne, katonai beavatkozásra is vállalkozott azzal a feltétellel, hogy ez idő alatt ő irányítja az országot. A megegyezés után Mountbatten azonnal munkához látott. Magá­ hoz hívta a Kasmírban pihenő Ismay tábornokot, kialakította főhadi­ szállását és hozzáfogott a munkához. Ennek csak egy része volt szi­ gorúan katonai jellegű. Biztosítani kellett ugyanis a többmilliós ván­ dortömeg mozgását, testi épségét és „vagyonát” is. Amennyire lehe­ tett, élelmezésről és orvosi ellátásukról is gondoskodni kellett. Ez na­ gyon nehéz feladat volt. Különösen megnehezítette az a körülmény, hogy akár keletre, akár nyugatra tartottak az áttelepülő, menekülő és agyoncsigázott csoportok, mindenképpen találkozniuk kellett a ket­ tévágott Pandzsáb határnál a határőrségekkel is. Ezzel üjabb viszá­ lyok keletkeztek. Az indiai és a pakisztáni határőrök azonban - első­ sorban a pakisztániak - esetenként kifosztották őket. Ahogyan ugyan­ is az áttelepülők elcsigázottan, esetleg betegen eljutottak a határhoz, mindkét részről a vég és a kezdet tragikus határvonalához értek. A probléma azonban még súlyosabbá vált, amidőn - október végén - pathan törzsek fegyveresen törtek be Kasmír területére. Rövid két hét alatt már a fővárost, Szrinagárt is elfoglalták. Kasmír a „Boldog völgy országa” így súlyos harcok színterévé vált. Márpedig mindezzel járt az is, hogy a pathan harcosok nem csupán fosztogattak, de nem kímélték a polgári lakosságot sem, s különösen nem az elmenekülni nem tudó nőket, legyenek azok helyi lakosok, vagy a még ott tartóz­ kodó külföldiek. (L. erre a kitűnő angol regényíró, H. E. B ates [1974] könyvét.) Végül Mountbatten tiltakozását figyelmen kívül hagyva, az indiai légierő deszant alakulatokkal támadta meg a pathan „csapato­ kat”; október 26. napján kezdődött az indiai ellentámadás, s ezután az indiai hadsereg alakulatai visszaszorították a pathan fegyvereseket. Ugyanezen év december 31. napján India az ENSZ elé terjesztet­ te Kasmír kérdését. Az ENSZ Biztonsági Tanácsa megvizsgálta az ügyet, és 1949. január elsejével a harcok leállítását, tűzszünetet ren­ delt el. Ez a tűzszünet máig kettéosztotta az egykori hindu fejedelem országát. Ezt követően - bár időnként fel-fellángoltak a harcok - „el­ 125

5. fejezet

vileg” megteremtették a békét, vagy legalábbis a fegyverszünetet. A probléma azonban mind máig sem oldódott meg igazán. Bár India és Pakisztán között többször is kiújult a háború, a harcokat csak rövid időre követte - ha nem is a béke - inkább a fegyverszünet. Legutóbb azonban az indiai csapatok vereséget mértek ellenfelük­ re. Azóta azért sincsenek fegyveres ellentétek, mert mindkét ország atombombával is rendelkezik, és egyikük sem vállalja a bevetés, és az azt követő nemzetközi felháborodás, sőt válság kockázatát. India önállósága után azonban, ahogy jeleztem, továbbra is meg­ oldatlan maradt Haidarábád kérdése. Itt a lakosság 80%-a hindu, az „uralkodó” azonban (sőt a hadsereg is) mohamedán volt. A Nizám területének túlnyomóan hindu lakossága miatt - nem csatlakozhatott Pakisztánhoz, ezért is választotta az „önállóságot”. Mountbatten már mint főkormányzó, helyszíni tárgyalásokat is folytatott, de ezek nem vezettek eredményre. A Nizám nem is volt hajlandó engedni, tovább­ ra is független államnak tekintette országát. (Ezzel összefüggésben megjegyzem, hogy a Nizám hadserege kb. 25 000 főből állott, sőt lé­ gierővel is rendelkezett. Mi több, a pakisztáni légierő is hajlandó volt támogatni.) Hosszas tárgyalások kezdődtek Mountbatten részvéte­ lével is, amíg Indiában tartózkodott. Végül - 1948. szeptember 13. napján —az indiai hadsereg két hadosztálya bevonult a Nizám terüle­ tére és megszüntette az „állam” önállóságát. „Rendőrségi akció” volt kommentálta Nehru. Mountbatten távozása után tehát az indiai had­ sereg megszállta a Nizám országát, és India részének nyilvánította (1. bővebben: E dwaroes 1973, 215-226. o., Kasmírra és Haidarábádra 1. C ampdf.u .-Johnson 1985, 223-250. és 319-339. o.). Fentebb már utaltam rá, hogy Mountbatten 1948. június havában visszatért Angliába, éspedig azzal a szándékkal, hogy folytatja hadi­ tengerészeti pályáját. Angliában (akár az USA-ban) háború idején előfordult, hogy a tengerész- vagy katonatiszteket, sőt altiszteket is egy bizonyos feladatra léptették elő. A feladat elvégzése után azonban a tiszt általában visszatért az éppen esedékes rendfokozatába, és az ennek megfelelő beosztásba. Mountbatten is arra készült, hogy tengerészkapitányi rendfoko­ zatba kerül és egy cirkáló parancsnoka lesz. Teljesítményére és sike126

A „Nehru család” évtizedei

reire tekintettel azonban nem léptették vissza. Altengernagyi rend­ fokozatban maradt, és a földközi-tengeri brit hadiflotta parancsnoka lett. II. Térjünk vissza azonban Indiához, most már mint önálló államhoz. Mounthatten távozásával lezárult egy korszak. Utódja már „bennszü­ lött” indiai politikus lett, és nem sokkal ezután az ország ki is lépett a Brit Nemzetközösségből. A miniszterelnök Nehru maradt, aki világszerte ismert, történelmi jelentőségű politikussá vált. Tekintsük át most röviden életét és pá­ lyafutását. Jóm ódú szülők egyetlen fiát könnyen elkényeztetik, különösen Indiában.” - írta maga Nehru - , aki születése után tizennégy éves koráig egyetlen gyermek marad. S mert egyetlen gyermek - ráadásul, mert fiú - valóban el is kényeztették (N f.iiru 1956, 9. o. - az eredeti angol nyelvű kiadás éve: 1953). Valóban, két leánytestvére jóval ké­ sőbb látta meg a napvilágot. Márpedig az idő még két testvére közé is nagy különbséget hozhat, különösen, ha a nemük is eltérő. Gyer­ mekéveire tehát, mint magányos évekre emlékszik. Ráadásul még „magántanuló” is volt. A család Kasmírból származott, ahová a ko­ rábbi felmenők vándoroltak, és ahol Aurangzeb nagymogul haláláig éltek, éspedig meglehetősen jómódban. Az idős császár halála után költözött el a család, tehát már a mogul birodalom hanyatlása idején. Valószínűleg az új császár kívánságára mentek Delhibe. Az 1857. évi felkelés idején a család majdnem mindenét elvesztette. Akkor hagy­ ták el Delhit, költöztek Agrába, ahol néhány évig éltek. Nehru apja is ott született. A nagyapja halála után a két nagybácsi gondoskodott a családról. Az egyik nagybátyja, aki jogot tanult, jómódú ügyvéd lett. Később az allahabadi felső bíróság mellé került, így nevelőcsaládjával együtt Nehru apja is oda költözött. Az apa, Motilal Nehru is egye­ temet végzett, ügyvéd lett, és a kanpuri kerületi bíróságnál kezdte pályáját, majd Allahabadban, az ottani felsőbíróságon folytatta mun­ káját. 127

5. fejezet

A Nemzeti Kongresszus is akkor szerveződött, és néhány ülésére Nehru is elment. Rengeteg munkája volt azonban, és nem jutott ide­ je arra, hogy az ügyvédi tevékenységén kívül mással is foglalkozzon. A gyermek N ehm t anyja és nagyanyja nevelték. Megismertették vele a hindu mitológiát, de jóval kevesebb időt fordítottak a vallási nevelésre. így a vallásról csak nagyon homályos fogalmai alakultak ki, noha a hindu vallási ünnepek számára is vidámságot, vendégeket és szórakozást jelentettek, ám apja nem volt hajlandó vallási szertartáso­ kat végezni. Fiának is olyan tanítót választott, aki apai oldalról ír volt, anyja pedig francia, vagy legalábbis francia nyelvű. Tanítója megsze­ rettette a felnövekvő Nehruval az olvasást, és bevezette a természettudományokba is. Egészen fiatalon már széles körű érdeklődése alakult ki. így pél­ dául az Allahabadba látogató Mrs. Annie Besant előadásai hatására „teozófussá vált” és a Teozófiai Társaság tagja lett. Mrs. Besant ké­ sőbb elhagyta a várost, s nem sokkal ezután a tanára, Brooks is távo­ zott. A fiatal Nehru pedig Angliába került iskolába, s kapcsolata a teozófiával is megszakadt. Angliában Ilarrow-ban kezdte tanulmá­ nyait és 17 éves múlt, amikor Cambridge-ben, a Trinity College-ben folytatta. Itt nem csupán az egyetemi tanulmányaira volt büszke (természettudományi tanulmányokat folytatott: kémiát, geológiát és növény­ tant, de tanulmányozta a történelmet, irodalomtörténetet, politikát és közgazdaságtant is). Később több - elsősorban az indiai diákok kis társaságot is szervezetek, amelyekbe híres embereket hívtak meg vitára és előadásra. Cambridge-ben a pályaválasztásra is gondolnia kellett, végül ko­ rábbi természettudományi képzettsége ellenére az ügyvédség mellett döntött. Londonban tagja lett az Inner Temple-nek, és két évig ott tanult. Jogi tanulmányokat folytatott és sorban letette az ügyvédi vizsgákat. Ám, ahogyan írta, barátai között Londonban hozzászokott a könnyelmű élethez is. A szünetekben Európában utazgatott, és is­ merkedett az Indiától eltérő viszonyokkal. Tanulmányait befejezve, a szükséges vizsgákon túljutva megkapta a lehetőséget, hogy ügyvédi gyakorlatot folytasson, így hazatért Indiába. Ügyvédként az allahaba-"Ж 128

A „Nehru család” évtizedei

di felsőbíróságon folyamatban lévő ügyekkel kezdett foglalkozni, s mint írta, ez a munka „bizonyos fokig” érdekelte. Nehru azonban azt is említette, hogy otthon is sokat olvasott. Különösen az angolok Indiához való viszonya érdekelte. A politikai élet Indiában az első világháború kezdete után hamaro­ san mozgásba lendült. Nehru apja is lassan eltávolodott a mérsékel­ tektől, s ismert ellenzéki politikus lett, Gandhi közeli híve. Ha a csa­ ládi eseményeknél maradunk, el kell mondani, hogy az 1916. évben Nehru is megnősült. A házasságkötés után az ifjú pár néhány hónapot Kasmírban töltött. Emlékezzünk arra, hogy az első világháború vé­ gén Indiában fojtott izgalom uralkodott - írta Nehru - , egy marok­ nyi réteg ugyan nagy vagyont szerzett a háborús termelésből és szál­ lításokból, az ország azonban tovább iparosodott, és mint ilyenkor történni szokott, az új felső réteg nagyobb politikai hatalomra is v ágyott. Korábban szóltam már arról, hogy ebben az időben már Gandhi állt az egyre erősödő mozgalom élére, amely a fiatal N ehm t is magával ragadta. Számára - apja révén - nem volt ismeretlen sem a mozga­ lom, sem pedig Gandhi. Sőt, 1919-ben a helyi vonatkozásokon túl, már „országos pályára” tért. Apjával tett európai útja után egyre inkább bekerült az országos politikába. 1928-ban a nacionalista érzelmű politikusok szerint eljött az idő India alkotmányának elkészítésére, és bizottságot is hoztak létre ennek a feladatnak a teljesítésére. Motilal Nehru lett a bizottság elnöke, így az ő vezetésével fia, Dzsavaharlal is részt vett a munkában, a vele foly­ tatott viták közepette dolgoztak. A tervezett dokumentum sok tekin­ tetben emlékeztetett az amerikai alkotmányra, és nem is volt hiba nélküli. A fiatal Nehru haragos reakcióval fogadta ezt a tervezetet, de vé­ gül is kompromisszummal, és azzal, hogy India domíniumi státust kapjon, a Kongresszus - Gandhi javaslatára - elfogadta a tervezetet, és mint a Kongresszus hivatalos javaslatát teijesztették elő. Elgondolásuk szerint, ha a Brit Parlament, éspedig 1930 végéig elfogadja mint India alkotmányát, akkor célhoz értek. Ha azonban ez nem történik meg, akkor - Gandhi egyetértésével - a polgári engedetlenség áll fenn. A Kongresszusban indult vitában Dzsavaharlal erőteljesen fellépett a ^

129

5. fejezet

javaslat ellen, mind apját, mind Gandhit (igaz nem élesen) kritizálva. A legfőbb követelése az volt, hogy 1929 végéig fogadják el a javas­ latot, s ha nem, induljon azonnal a polgári engedetlenség kampánya. Végül Gandhi kompromisszumával végződött az ülés. A végső tárgya­ lások azonban 1935-ig elhúzódtak - köszönhetően jórészt Lord Irwin alkirály politikai ügyességének. Ezeken a tárgyalásokon és a második világháború időszakában el­ végzett munkájával (nemkülönben az ezzel kapcsolatos börtönbünte­ tései alatt folytatott tanulmányaival) Nehru már rendkívül képzett és invenciózus politikussá fejlődött. Gyakorlatilag készen állva az utolsó szabadulás után (tehát a háború utolsó szakaszától, majd a végétől) új­ ra megindult és most már kikerülhetetlenül időszerűvé vált függet­ lenségi, illetőleg legalábbis a domíniumi státuszért folytatott tárgya­ lásokra. Ezekről a tárgyalásokról - ha röviden is - már szóltam, aho­ gyan a függetlenség elnyeréséről és kezdeti problémáikról is. Folytassuk, tehát a független és Nehru vezette India több mint másfél évtizedével. Az átmenetből adódó közvetlen problémák és kérdések „letisztulása” után a „hogyan tovább” kérdésekkel kellett foglalkoznia. Az első ilyen lényeges, sőt életbe vágó problémák a kettészakított gazdaságból adódtak. India ugyanis - míg egységes államot alkotott egy sajátosan kialakult, de „egységes” gazdasággal is rendelkezett, amely a háború alatt különösen ebben az irányban erősödött. Jóllehet a két új ország éppen ezért egységes irányba való fejlődésre volt „ítél­ ve”, ennek politikai akadályai nehezítették az ilyen rendszer kialakí­ tását. Ebből adódóan nehézségek adódtak, s ha Nehru „szocialisztikus” gazdasági tervgazdálkodására gondolunk (amely ugyan nem érte el a kelet- és közép-európai „szocialista” államok - különösen kezdeti - ridegségét), mégis gondot okozott. A jutatermelés jutott el elsőnek ahhoz a szintig, amely például már az exportot is lehetővé tette, ezt követte a gyapottermelés. Az élelmiszertermelés növekedé­ se azonban - a termelésért folytatott kampány ellenére - elmaradt a szükséglettől. így azután például az ország gabonabehozatala 1947— 1950 között több mint 10 millió tonna volt. A gazdaság egy része 1949-ben kezdett annyira stabilizálódni, hogy a pénzmegtakarításo­ 130 -*«-■

A „Nehru család” évtizedei

kát érdemes volt az ipari termelésbe befektetni. A befektetések jelen­ tős része pedig már „államkapitalista” jellegű volt. Ebben az első időszakban a politikában a munka is figyelemre mél­ tóvá növekedett, ám a szélsőbaloldali „elhajlás” jelenléte is jelentős volt. Erősödött a munkásság és a parasztság mozgalma, s ismét kiala­ kultak a parasztmozgalmak is. Politikailag azonban az alkotmány elfogadása volt a legjelentősebb esemény (1950. január 26.) (Anto nova-B ongard-L evin- K otovszkij 1981, 406-416. o.). India államisága belpolitikailag (és amint később látjuk majd kül­ politikailag is) 1964-ig, tehát Nehru kormányzatának több mint más­ fél évtizede alatt erősödött meg.

Ш. Collins és Lapierre már hivatkozott könyvének vége felé olvashatjuk: Új-Delhi, 1948. január 12. „Mennyi minden megváltozott azok óta a sorsdöntő találkozások óta, amelyekre 1947 tavaszán került sor ugyanott az alkirályi dolgo­ zószobában. Akkor úgy látszott, hogy Mountbatten és Gandhi szilár­ dan tartja kezében négyszázmillió ember sorsát. Most az események túlhaladták mindkettőjüket. A vészbizottságot, amelynek révén Mountbatten egy gyors és titkos húzással visszahozta (nagyon rövid időre! K. K.) az angol uralmat, feloszlatták. Mountbatten visszavedlett olyan alkotmányos államfővé, amilyen eredetileg is lenni akart, és akinek hatalma nagyjából arra a tekintélyre korlátozódik, amely az indiai vezetőkhöz fűződő barátságból ered... Gandhi kimondatlanul is hitt Mountbatten becsületességében, és meg volt győződve, hogy amíg ő a főkormányzó, nem fog megengedni mindenféle méltatlan lépést India kormányának.” (C oluns- L apierre 2001, 351-352. o.). Gandhi ezen a napon jelentette be, hogy haláláig tartó éhezéssel kívánja meggyőzni az indiai népet - különösen ezúttal Delhi lakóit hogy nem vezet eredményre a mohamedán és a hindu ellenségeske­ dés. A tanácskozás résztvevői azt várták, hogy a főkormányzó leg­

131

5. fejezet

alább megkísérli lebeszélni az idős és beteg politikust a szándékáról, de Mountbatten nem tette, inkább egyetértett vele. 1948. január 13. napján tehát megkezdődött az „utolsó böjt”. Es megkezdődött az összeesküvők tárgyalása is Gandhi meggyilkolására. 1948. január 17. napján azonban az idős Bhapu már olyan állapot­ ba került, hogy kórházba kellett vinni, és többen már halálát várták. Gandhi állapota azonban fokozatosan javult, látogatókat fogadott, el­ hagyta a kórházat és szokásos tevékenységét is elkezdte. Közben azonban az összeesküvők érezték, hogy múlik az idő, különböző hí­ rek terjedtek el, és arra gondoltak, hogy a rendőrség a nyomukban van. Ha tehát most nem cselekednek, tervüket nem tudják megvaló­ sítani. Elhatározták tehát a gyilkosság haladéktalan végrehajtását. 1948. január 30. napja volt a kiszemelt idő. így is történt. Gandhi imához készülődött, de mivel késésben volt, az esti imához nem a lugasok virágai alatt ment az imahelyhez, hanem átvágott a környező füves területen. Itt borult le előtte Náthnram (az összeeskü­ vők egyike), majd felállva három lövést adott le rá. „Há Rám” (O Is­ ten) nyögte, majd lerogyott a földre és meghalt. Iloltestét elhamvasz­ tották, és a hamvasztás utáni tizenkettedik napon porait olyan folyó­ ba szórták, amely a tengerbe ömlik. (Gandhi halála előtti heteit, az összeesküvést, a halálát és temetését részletesen leírja C oi.uns és L apifrrf 2001, 351-417. o.). A miniszterelnöknek - különösen ez időszak elején - kemény bel­ politikai harcot kellett folytatnia, míg politikai elképzeléseit elfogad­ ták (legalább hívei), s elindult a gazdaság átformálása is. A tervgazdál­ kodás hivatalos bevezetése azonban nem vált igazán hatékonnyá. A miniszterelnök egyik életrajzírója szerint 1950 nyarán Nehru po­ zíciója rendkívül bizonytalan volt. A „politika atyja”, azaz Gandhi jelenléte nélkül, végül is szinte csak a Kongresszus azon haladó ele­ meinek (akik nem hagyták el) támogatásától függött pozícióinak megtartása és teveinek megvalósulása, politikájának sikere. A Kong­ resszus „szocialistái” már 1948-ban saját pártot alakítottak, és már nem bíztak Nehruban. így azután gyakorlatilag a Kongresszust szin­ te teljes mértékben a „jobboldal” ellenőrizte. Úgy tűnt, hogy a kabi­ net is feloszlik, többen már lemondtak, és Nehru helyzete tulajdon­ 132

A „Nehru család” évtizedei

képpen már a jobboldaltól függött, akik - igaz nem nyilvánosan egyre inkább bírálták. Patel például már sikeresen bírálta, éspedig fontos kérdésekben is. Nehru C. Rajagopalachart kívánta látni az új al­ kotmányban tervezett köztársasági elnök székében, aki Mountbatten lemondása után a főkormányzói tisztet átvette. Am Patel magának kívánta az elnöki széket, ő azonban nemsokára meghalt. A Kong­ resszusban pedig azt hangoztatták, hogy nekik kell az elnököt ki- és megválasztani. így történt, hogy ezután Nehru bejelentette, hogy lemond miniszterelnöki pozíciójáról. Ez azonban előreláthatóan zavart okozott volna, így a Kongresszus nem csak megerősítette a minisz­ terelnöki székben, hanem a Kongresszus elnökévé is választotta. India első köztársasági elnöke Dr. Rádzsendra Praszád lett, elnökhelyettesé pedig egy nagyon neves szanszkrit- és védatudóst, vala­ mint filozófust, Dr. Sarvepatti Rádhákrishnant választották, aki 1962ben köztársasági elnök is lett. (E dwardes 1973, 215-244. o.; illetőleg W olpert 2000, 356-357. o.). Az állam szervezetét - Pakisztán „kilépése” után - újjá kellett ala­ kítani. Az ország a tagállamok szintjén a következőképpen festett: Andhra Prades, Asszam, Bihar, Cshattíszgarh, Dzsammu és Kasmír, Dzshárkhand, Gudzsarát, Harijána, Himácsal Prades, Kamátaka, Kerala, Madhja Prades, Mahárástra, Manipur, Meghálaja, Nágafóld, Nyugat-Bengália, Orisza, Pandzsab, Rádzsaszthán, Szikkim, Tamilnádu (Madrasz), Tripura, Uttar Prades, Uttaráncsal. Központi igazgatás alatt álló területek: Andaman- és Nikobárszigetek, Arunácsal Prades, Csandígarh, Dadra és Nagar Haveli, Daman és Diu, Delhi, Goa, Mizoram, Pondicseri. Azóta új tagállamot alkottak. Az angol uralom alatt az ország közigazgatását lényegében az „Indian Civil Service” látta el. Ezt a közigazgatást - amelyet Patel belügyminiszter alakított tovább - alapvetően a függetlenség után is megtartották, nevét pedig „Indian Administrative Service”-re változ­ tatták. (Ez annál is inkább lehetséges volt, mert az indiaiak már a felszabadulás előtt is jelentős számban részt vettek a közigazgatásban.) Megszervezték az „Indian Police Service”-t is. Ma is ez a szervezet látja el a rendőrségi feladatokat. A közigazgatás korrumpálásának gyakorlata azonban megmaradt, sőt bizonyos fokig növekedett is. 133

5. fejezet

A közigazgatás egy másik korábbi sajátossága is jelentős mértékben túlélte a politikai változásokat, éspedig az erős központosítást. Ebből következően azután a lakosság csak korlátozott területen fordulhatott a közigazgatási szervezethez. A falusi közigazgatás - minthogy a me­ zőgazdaság, a falusi lakosság körében még mindig a legfontosabb foglalkozás maradt - részben a hagyományokra is épült. A mai - bi­ zonyos fokig mondhatjuk - „modem Indiában a falu még a modem ál­ lamszervezet megszervezése után is hajlamos... arra, hogy az egyén ne ve­ gyen tudomást a modem államról és gazdaságról, és saját tradíciói szerint fejlődjön, illetve éljen. Természetesen hagyományosan nem csak a me­ zőgazdaság volt önellátó és önálló, hanem társadalmi berendezkedé­ sét önkormányzati és igazságügyi intézményeit tekintve is.” (1. Surányi 1978, 140-149. o.). Meg kell azonban jegyeznem, hogy azóta a mezőgazdaság jelentősen fejlődött, sőt bizonyos fokig modernizá­ lódott is. Nem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy a Kongresszus hivatalos (1954 decemberében) célként fogadta el a párt számára „a társadalom szocialista mintája szerinti felépítését”. Természetesen hivatalosan meg­ alakították a többi politikai pártot is. A Bharatija Dzsanata (az indiai nép pártja) már 1951-ben létrejött. 1959-ben pedig a Swatantra Párt is. Itt azonban meg kell jegyeznem, hogy Indiában a pancsajat (leegy­ szerűsítve „szövetkezeti”) típusú földművelés nem volt ismeretlen, és a társulás korábban - igaz, leginkább a „bennszülött” falvakban - is élt. A mezőgazdaságban elterjedt falusi pancsajatok - amelyek mára elvileg, ha gyakorlatilag nem is mindig - az egész falu népét képvise­ lik a termelésben, általában működtek. Ma ugyan már nem kasztszerűen működnek, mint a korábbi hasonló falusi szerveződések, sőt a „kiegészítő” (húsipari stb.) foglalkozások is elterjedtek. (Hozzátehetem, hogy a falusi településeken pancsajat bíróságok is működnek, amelyek maguk is közrehatnak a különböző konfliktusok megoldásá­ ban.) (Agrawala 1978, 116. o.). A pancsajat Rádzs mozgalmát 1959-ben indították el, éspedig India második legnagyobb és leginkább elmaradott északi államában, Rádzsaszthánban. Miután Pakisztánnal való határa nagyobb terjedel­ m i« 134

A „Nehru család” évtizedei

mű volt, így fejlesztése politikailag is fontosnak tűnt. Az elgondolás szerint a gazdasági tervezést a falusi lakosság bevonásával erősítik meg, így a lakosságot bevonják a nemzetépítésbe és -fejlesztésbe. A korábbi - a gyarmati időkben működő - pancsajatok vezetői a falu jómódú és idős korcsoportjaiból kerültek ki, éspedig leginkább örö­ kösödési alapon. Ezek a „természetes vezetők” nem is voltak a legfel­ világosultabb, a legjobb, és a leggyakorlottabb szakemberek. Általá­ ban nemigen érdeklődtek a változások iránt. Nem is csoda, hiszen ezek a vezető csoportokból és kasztokból választott emberek, inkább a megszokott élethez és munkához ragaszkodtak. A mai időkben azonban általában már ötven tagú választott vezetőtestület működik egyre jobb felkészültséggel. Az indiai nők felszabadításáért folytatott küzdelem már 1829-ben elindult, amikor az angol uralom megtiltotta a szati (az özvegy nők­ nek a férjükkel együttes elégetése) gyakorlatát. Hátrányos megkülön­ böztetésük azonban sok tekintetben megmaradt, és sok tekintetben különösen a falvakban - egyes vonásai még ma is élnek. Nehru azon­ ban ennek a szokásnak megszüntetésére törekedett. Leánya Indira a legnevesebb női „harcossá” vált, akárcsak lányának a nagynénje, Nehru húga is. Ok voltak ennek a küzdelemnek a vezetői. Megválto­ zott elsősorban a nők jogi státusa is. A szavazati és a politikai egyen­ lőtlenségből adódó jogaikat is biztosították számukra, és a házasság­ ban, a férfiakkal egyenlő jogot is. (Lásd az 1949. évi Hindu Marriage Validity Act) Az 1955. évi Hindu Marriage Act nem „csak” a válás jo­ gát biztosította számukra, hanem a házasság korhatárát 18 évre szál­ lította le. (Részleteire és működésére 1. Agrawala 1974.) Egy év múl­ va megjelent a Hindu Succession Law, amely például a leánygyermek­ nek ugyanolyan öröklést biztosított, mint a fiúknak, és lehetővé tette számukra a parlamenti (Lók Sabha) képviselői helyeket stb. (W Olper 'г 2000, 366-368. о.). A második ötéves tervet ambiciózus elgondolásokkal indították el 1956-ban. A szükségletek valóban megalapozottak is voltak, hiszen 440 milliónyi lakost kellett ellátniuk. A Kongresszus hivatalos prog­ ramja szerint ebben az időszakban gondoskodni kellett „a társadalom szocialisztikus mintájának megalapozottságáról is”. A Kongresszuson 135

5. fejezet

a jobboldali ellenzéket semlegesítették. A mezőgazdaság elmaradott­ ságát, az egyenlőtlen földbirtoklást igyekeztek megszüntetni, vagy legalább csökkenteni, és a termelést „modernizálni”. Nehru külpolitikája - amelyre később még visszatérek - az afro­ ázsiai nemzetekkel minél jobb gazdasági kapcsolatokat épített ki. Ar­ ra is törekedett, hogy megmaradjon a kapcsolat a British Common­ wealth országaival is, de Afrika felé is igyekezett ilyen kapcsolatokat teremteni. Az 1955. évi Bandungi Konferenciát is ebben az irányban törekedett hasznosítani. Meg kell jegyeznem, hogy az 1955. évben a Bandungban megtar­ tott Afroázsiai Konferencián Nehru rájött, hogy nem ő volt az egye­ düli, aki a 29 ország viszonyairól beszélt. Továbbá, hogy az ugyan­ csak jelen lévő Csou En-laj és Kína „rettenetes” kihívást jelent számá­ ra. Nehru ázsiai politikájában ugyan kulcselemet jelentett India és Kína együttműködése. Csou En-laj beszédéből és működéséből kide­ rült, hogy ezt Kína - az akkor már „bekebelezett” - Tibeten keresz­ tül képzeli el. Kínának ez a „mozgása” azonban élesen ellentmondott az India által kezdeményezett pancsa sila (öt elv) szellemének is (W olpert 2000, 358-365. o.).

A kínaiak ugyanis utat építettek Tibetben az ország nyugati ha­ táráig. (Hozzáteszem, hogy az útépítések mellett napjainkban Lhászától Kína felé a vasútépítés folyamatban van. A gépkocsi út ma már az indiai határig vezet.) Tibet Kínához csatolása India és Kína között nem kis feszültséget teremtett, bár a Dalai Láma, udvarával együtt már több évtizede Indiába menekült és ma is ott tartózkodik. Ebből is következően, miután maga a Dalai Láma is elszakadt a tibe­ ti viszonyoktól, főleg tanácsadói miatt nem tudott megegyezni Kíná­ val. A két ország (Kína és India) viszonya, főleg a Tibetben folyó je­ lentős kínai beruházások folytán és a tibeti vallási-kulturális politika engedélyezése miatt, ráadásul az új generációk megjelenésével, egyre inkább enyhül. (A tibeti kérdésre 1. K ulcsár 2007, 89-113. o.). Meg kell említenem, hogy a kínaiak az indiai és a kínai határt a he­ gyek között amúgy is bizonytalannak tekintették. Ráadásul, Tibet el­ foglalása után a kínai csapatok India egy részébe is behatoltak. 1962ben azonban Nehru utasította az indiai csapatokat, hogy vegyék

136 **“-

A „Nehru család” évtizedei

vissza ezt a területet. Az indiai katonák támadásba is lendültek, ám a kínaiak nemcsak visszaszorították őket, hanem további indiai terüle­ teket is birtokba vettek. Ez természetesen tovább zavarta a két ország viszonyát. Az elmondottakból kitűnik, hogy Nehru és munkatársai - bizo­ nyos kivételekkel ugyan - elvileg mégis valamiféle szocialista, azaz in­ kább szociális meggyőződéssel kívánták alakítani az indiai társadal­ mat. Ez az eszmekor azonban nem volt teljesen világos. Az üzemek szocializálása egyrészt éppen a legjelentősebbekre nem terjedt ki, másrészt bár működtek sajátosan szervezett, mondhatnám talán álla­ mi vállalatok, valójában nem valósult meg hatékony szocializálás. Sokkal inkább - a hagyományokra is építve - a mezőgazdaságban el­ terjedt „pancha shila” (pancsa sila) jellegű „szövetkezetek”-nek volt sikere. Talán nem tévedek, ha azt vélem, hogy minden kultúrkörben valamilyen módon a hagyományokhoz kapcsolódó társadalmi-gazda­ sági intézmények válnak leginkább életképes jelenségekké. Erre utal­ nak az ipar területén megmutatkozó jelenségek, illetőleg azok a tor­ zulások is, amelyek az „állami vállalatok” működése terén szinte min­ denütt észlelhetők. Egy idő múltán az indiai gazdasági élet alakulásá­ ból is levonhatók ilyen és ehhez hasonló tanulságok. Érdekes továbbá, hogy Nehru - a nyugati képzettségű és művelt­ ségű, mondhatnám „világfi” - szinte filozófiai szintű külpolitikai gondolkodással sokat dolgozott a külügyi összefüggések felfedezé­ sében, kialakításában. (Erre azonban e munka későbbi fejezetében térek vissza.) Nehru egyébként nyugati látogatóival vagy éppen saját nyugati útjain folytatott beszélgetései alkalmával megismert szellemi partnereivel a politika mellett társadalmi, filozófiai, művészeti tárgyú vitákat is folytatott. Neves beszélgető partnere volt például André Malraux filozófus, egykori francia miniszter és író, aki írásaiban is rögzítette benyomásait. Említettem már, hogy jóllehet nem volt vallásos, mégis vonzódott a vallási gondolkodókhoz. Egyik Delhiben tartott politikai beszédé­ ben utalt is erre, éspedig éppen Malraux-ról emlékezve. Nehru ezút­ tal is Buddháról szólt, akihez mint filozófus gondolkodóhoz különö­ sen vonzódott. 137

5. fejezet

Nyolc-kilenc esztendeje, amikor Párizsban voltam, Malraux furcsa kérdést tett fel nekem: „Mi tette lehetővé a hinduizmusnak, hogy több, mint ezer esztendeje, ám súlyosabb konfliktusok és különösen összetűzések nélkül kiűzzön Indiából egy jól szervezett vallást, a buddhizmust? Hogyan sikerülhetett a hinduizmusnak, hogy a szoká­ sos vallásháborúk nélkül, mondhatni magába szívjon egy széles kör­ ben elterjedt nagy vallást?”... Malraux számára ez a kérdés nyilván­ valóan nem volt igazán ismereden. Már találkozásaink pillanatában felvetődött. Szívem szerint való kérdés, jobban mondva olyan típusú kérdés, amelyet önmagámnak is gyakran felteszek - folytatta Nehru. Ám nem tudtam válaszolni kielégítően sem neki, sem önmagámnak. Persze bőven van válasz is, magyarázat is, csak éppen egyik sem érin­ ti soha a probléma lényegét (M alraux 1972, 267. o.). A buddhizmus azonban továbbra is izgatta, szeretett volna kielé­ gítő választ kapni, de nem talált. „Még mindig nem tudom, hogyan halt el a buddhizmus (Indiában) - szólt Nehru a francia filozófushoz - , én úgy hiszem, megéreztem, hogy miért. Buddha zsenije abból fakad, hogy ember. Az emberiség legmélyebb gondolkodóinak egyike, töretlen szellem, és a legneme­ sebb fegyelem és részvét jellemezte. Ám mégis vádló az emberek tömegével szemben. Amikor pedig istenné vált, beleveszett ebbe a tö­ megbe, s az összezárult mögötte.” (M alraux 1972, 269. o.). Később Nehru már más témára tért át: „Bizonyos értelemben mondta - a kolonializmus akkor született, amikor a modern fegyve­ rek jóvoltából apró expedíciós hadtestek el tudták söpörni a világ leg­ népesebb birodalmainak hadseregét, és akkor halt meg, amikor ezek a birodalmak rátaláltak saját fegyvereikre, amelyek nem szükségkép­ pen ágyúk.” Malraux válasza: „De a gépi civilizáció és az agrár civilizációk köz­ ti ellentéteket úgy tekintik-e, mint a materializmus és a spiritualiz­ musok, vagy más szóval a transzcendencia ellentétét?” Végül Nehru így zárta le a beszélgetést: „Valójában két különbö­ ző életet élünk: az egyik az, amelyet az emberek gyakorlati életnek neveznek, illetőleg, amelyik a gyakorlati ügyeket érinti. A másikat a belső magány pillanatai számára tartjuk fenn. Ekképp kettős szemé­ 138

A „Nehru család” évtizedei lyiséget fejlesztünk ki magunkban, úgy is, mint egyének és úgy is, mint közösségek vagy nemzetek (M alraux 1972, 273-274. o.).

Itt jegyzem meg, hogy Nehru és Malraux már a harmincas évek­ ben is találkoztak egymással ( M ai.raux et al. 2004, 176-180. o.).

IV. Nehru 1964. március 27. napján halt meg. Utána a Kongresszus kol­ lektív vezetése Lál Báhádur Sásztrit (1904—1966) bízta meg a minisz­ terelnöki tisztség ellátásával 1964. június 9. napján. A párt program­ ját ebben az időben a tamil születésű Kumaraswami Kamaraj Nadar irányította azzal a tervvel, hogy majd ő lesz az elhalt miniszterelnök utóda. Nehru utolsó éveiben valóban vele dolgozott, de ő igyekezett - amennyire ez lehetséges volt - a programot Gandhi korábbi elgon­ dolásai szerint alakítani, különös tekintettel a falvakra. A két új vezető elgondolásai több tekintetben is különböztek egy­ mástól. Ebben az időben alakult ki egy rövid, „háború”-ba torkollott konfliktus India és Pakisztán között. Ezzel összefüggésben Alekszej Koszigin, akkori szovjet miniszterelnök meghívta Taskentbe indiai és pakisztáni kollégáját az ügyek rendezésére. A találkozón - 1966. ja­ nuár 4-10. között - a szovjet miniszterelnökön kívül részt vett Ayub Kán pakisztáni vezető, aki találkozott Sásztri indiai miniszterelnök­ kel, és tárgyalásaik ígéretesnek is tűntek. Január 10. napján már dek­ larálták is határozott szándékukat a két ország közötti békés viszony helyreállítására. Megegyeztek abban is, hogy visszatelepítik hadifog­ lyaikat, és tovább folytatják megkezdett tárgyalásaikat. Ezzel is arra a határozott szándékra mutattak, hogy megakadályozzák a két ország közötti (vallási alapú) kölcsönös átvándorlásokat. Ennek az ígéretes egyezménynek az aláírásával - írta W olpert a már többször idézett könyvében - a dél-ázsiai békének új hajnala látszott kibontakozni (W olpert 2000, 371-376. o.). Az aláírás napjának hajnalán azonban az indiai miniszterelnök (szívrohamban) meghalt. Delhiben most ismét az a kérdés vált a legfontosabbá, ki követi az elhunyt miniszterelnököt? 139

5. fejezet

A küzdelem ezúttal és komolyan két jelölt között folyt: Indira Gan­ dhi, Nehru leánya, Feroze Gandhi népszerű újságíró (akit tréfásan „a nemzet vejének” neveztek) özvegye, valamint Mordrdzsi Deszáj kö­ zött. Személyükben a Kongresszus bal- és jobboldala versenyzett és csapott össze. Deszáj hatvankilenc évesen valószínűleg az utolsó lehe­ tőségét látta a miniszterelnöki szék megszerzésére. Gandhi asszony pedig - aki negyvennyolc éves volt - ráadásul „csak” nő, sőt mi több, özvegy, kisebb közigazgatási tapasztalattal rendelkezett. De fiatalabb volt, két fiúgyermekkel, így az ifjúság és a nők mögötte álltak. Már csupán apjára való tekintettel is tőle várták a jövő építését a keményfejű, idős és konzervatív emberrel szemben. Indira Gandhi pedig ugyancsak angliai egyetemen tanult, mint apja, akivel többször uta­ zott Európába, és aki a politikába is bevezette. Nehru halála után - mint láttuk - meglehetősen zavaros politikai állapotok alakultak Id. A kongresszus túlnyomó része korábbi régi képviselőkből állott, akik nem nézték jó szemmel a volt miniszterelnök leányának politikai arculatát. Indira Gandhi tehát nem várta meg a cik­ lus végét, hanem korábban elérte a kongresszusfeloszlatását. Ezzel együtt elérte azt is, hogy az alsóbb szintű választásokat (pl. az egyes államok vezetése) elkülönítse az országos parlamenti választás időpontjától. A miniszterelnök - aki a szegényebb lakosság szavazataira számított elsősorban - ennek sikere érdekében jelentős mértékben felemelte a szavazókörzetek számát, éspedig úgy, hogy gyakorlatilag minden lakos legfeljebb két kilométeren belül elérhette a választási helyiséget. Hallatlan mértékű agitációt folytatott, ráadásul sikerrel, mert rendkívül nagy arányban nyerte meg a választást. Meg kell jegyeznem, hogy éppen ebben az időben indította el Henry Kissinger - az USA elnökének tanácsadója - Nixon elnök és Mao Zedong kínai elnök találkozójának előkészítését. Ennek jegyé­ ben Pakisztánt és Indiát is felkereste, mindkét állam vezetőit meg­ győzve a találkozó szükségességéről és várható előnyeiről. Indira Gandhi győzött tehát (357 szavazattal, ellenfele 169 támoga­ tójával szemben). Gandhi asszony természetesen azonnal hangsú­ lyozta, hogy apja politikáját kívánja folytatni. Megválasztása után rögtön Londonba utazott, és tanácskozott Harold Wilson angol mi­ 140

A „Nehru család” évtizedei

niszterelnökkel. Ö volt az első indiai miniszterelnök, aki Moszkvában találkozott a szovjet pártfőtitkárral (azaz Nyikita Hruscsowal). Az indiai miniszterelnöknő a találkozón máris elfogulatlanul kér­ dezte meg Koszigin miniszterelnököt: „Nos, miniszterelnök úr, most már várhatja az amerikaiak kivonulását Vietnamból, ameddig még megtehetik és ’megőrizhetik arcukat’.” Gandhi asszony ez év novemberében az Egyesült Államok elnö­ kével is találkozott. Nixon Yahya Khan érdekében beszélt, és igye­ kezett meggyőzni az indiai miniszterelnököt arról, hogy a pakisztáni vezető nem táplál rosszindulatot Indiával szemben. Az Egyesült Álla­ mok elnöke, ezzel összefüggésben - akárcsak Henry Kissinger is igyekezett meggyőzni Gandhi asszonyt Pakisztán semlegességéről. Megjegyezte, hogy nem lesz elnök a pakisztáni elnök - Yahya Khan - eltávolításában, mert az ebből adódó katonai akció kiszámíthatadan veszélyekkel járna. Erre Gandhi asszony azt felelte, hogy éppen a pakisztániak beszélnek „szent háborúról” India ellen. Sőt, Pakisztán­ ban az (indiai) bengáliaiakról mint tűrhetetlen és veszélyes népről beszélnek. Ezzel szemben ők törekednek elválasztani őket Indiától. (Megjegyzendő, hogy Pakisztán ebben az időben is mintegy húszezer indiai bengálit részesített katonai kiképzésben, nem kétséges, hogy milyen célból.) Az indiai és amerikai vezetők tehát nem jutottak igazi eredmé­ nyekre. Sőt, nem ok nélkül tételezték fel Indiában, hogy Pakisztán­ nak az a része, amely India keleti szomszédja, feltehetően el kíván szakadni Pakisztántól, és önállóságra törekszik. Az Egyesült Államokkal kapcsolatban viszont a következőket je­ gyezte meg. Szükséges, hogy eltérjünk a múlt politikájától, s nem habozhatok ezt megtenni. Olyan politikát kell folytatnom, amely a legjobban szolgálja az országnak mint egésznek az érdekeit. Ha nem tetszik önöknek ez a politika, minden joguk megvan hozzá, hogy el­ mozdítsanak és megválasszák saját vezérüket. A Kongresszus nagy, de India még nagyobb (idézi M akihotra 1987, 98. o.). A miniszterelnök az ország belső rendjének és fejlődésének meg­ vitatásával nyilván az alapokat akarta rendbe hozni, illetőleg tisztáz­ ni. Ennek egyik „példája”, hogy nem sokkal hivatalba lépése után

141

5. fejezet

35%-kal leértékelte a rúpiát. Ezt azonban sem külföldön, sem belföl­ dön nem nézte jó szemmel mindenki. О azonban nyilvánosan védte a devalvációt, ha később privátim el is ismerte, hogy túlságosan elő­ reszaladt. Ráadásul ez az intézkedés sem a magán-, sem a közszférá­ ban nem bizonyult sikeresnek. A külföldi pénzintézetek nyilvánosan segítséget ígértek ugyan, de a valóságban nem tettek semmit. Másfajta nehézségei is támadtak. Dr. Rádhákrishnan a köztársasági elnök terminusának befejeztével Indira Gandhi Dr. Zakir Húszain alelnököt kívánta megválasztatni utódjául. О azonban muzulmán volt, bár kiváló tudósként és szabadságharcosként ismerték. Sőt az is vilá­ gos volt, hogy elfogultság mentes, Indiát szolgáló politikus. Deszáj és társai (főleg a „régi gárdából”) azonban nem kívántak muzulmán politikust az állam élére, és inkább még egy ciklust bizto­ sítottak volna a leköszönő elnöknek. Próbaszavazást is tartottak, de az nem eredményezte az imént említett második ciklus elfogadását. Ez a csoportosulás akkor meggyőzte K. Subba Kaot a Legfelsőbb Bíróság elnökét, hogy fogadja el a jelölést a köztársasági elnöki székre. Végül is egyetértett a megoldással. Néhány hónappal a tisztsége vége előtt le is mondott a bíróság elnökségéről. Gandhi asszony ez ellen formá­ lisan nem tehetett semmit, ám egyik beszédében a következőket mondta: „Amikor a nép majd kérdezni fogja, miért mellőzték Zakir Száhibot, mit fognak válaszolni?” Zakir Huszaint végül is többséggel elnökké választották. Ez egyszer­ re jelentette az indiai székularizációs törekvések sikerét, és Indira Gandhi győzelmét. A Kongresszus azonban a nem várt vereség után kissé megzavarodott. A történetírók általában arra utalnak, hogy Indira Gandhi kormá­ nya egyre inkább „balra tartott”. Nagyon hatásos volt „látványos át­ törése” a földművelés területén, az ún. „zöld forradalom”; Ameriká­ ban kifejlesztett magas hozamú búza meghonosításával érte el, hogy a gyorsan növekvő indiai lakosságot is elláthatták. Gyorsan növeke­ dett az ipari termelés is. 1967-ben évi 7%-os növekedés mutatkozott, és természetesen ez is csökkentette a munkanélküliséget. 1970-ben a miniszterelnök már saját ellenőrzése és irányítása alá vonta a Belügy­ minisztériumot (Home Ministry), az atomenergia felhasználását és 142

A „Nehru család” évtizedei

katonai alkalmazását stb. Indira Rádzs - írta W olpert - konszolidálta a központi hatalmat, s mindezek következményeképpen India függet­ lenebbé vált nyugattól. Egy idő múltán, 1968 elején azonban Kamaradzs és Deszáj arra a következtetésre jutottak, hogy Indira Gandhit el kell távolítani a mi­ niszterelnöki székből. Nem állt azonban mögöttük az ehhez elég erős és potenciális szövetséges. Jó példa volt erre Hijalingappa, a Kong­ resszus elnöke, aki bár azonosan negatív véleményt képviselt a mi­ niszterelnök asszonyról, mégis visszautasította az együttműködést. Véleménytársai ajánlatára azt válaszolta, hogy „mi lesz ebből a kísér­ letből előre nem látható?” Zavar és káosz keletkezne azonban a Párt­ ban, és ezt ő nem vállalhatja. Ráadásul a miniszterelnök őt is lemon­ datná. Ez a kísérlet tehát nem sikerült, bár a szervezkedőkkel több veze­ tő főbíró és képviselő is egyetértett. (Ok azonban - az eredeti szöve­ get idézve - „gyorsabban cserélik véleményüket, mint az alsónemű­ jüket”.) Röviden azt mondhatom, hogy Gandhi asszonnyal szemben elég sok politikus állott a parlamentben, éspedig azokon kívül is, akik azonban nem merték véleményüket kimondani. Még akkor sem, ha az adott helyzetben, titkosan ellene is szavaztak. A várakozás szerint a politikai napirend legnagyobb izgalmát a „fe­ jedelmek” privát jövedelmének és privilégiumaiknak eltörlése váltotta volna ki. Érdekes módon ez azonban nem keltett nagyobb figyelmet, mint ahogyan több, be nem váltott ígéret sem. Ilyen volt például a végre nem hajtott földreform, a gazdaságilag gyengék támogatásának elmaradása, vagy azoknak a jogszabályoknak a végre nem hajtása, amelyek minimálbért állapítottak meg a gyárakban és a földeken dol­ gozók számára. Am több politikai, világnézeti, gazdasági és más jellegű probléma is kiéleződött, így az 1971. évben a parlamenti szavazás gyorsan átala­ kult az Indira Gandhi kormányzását érintő referendummá. Ezt azon­ ban a miniszterelnök ízléstelenségnek tartotta (aligha véletlenül). Amikor a Newsweek munkatársa megkérdezte tőle, mik a következő választás legfontosabb témái, vidáman (de minden valószínűség sze­ 143

5. fejezet rint őszintén) válaszolta: „Én vagyok a tét.” (M antiiotra 1987, 126—

128. o.). A választási kampányt szinte egyedül küzdötte végig. Az egyszerű nép határtalan lelkesedéssel fogadta őt és beszédeit is. S a választás szenzációs győzelmet hozott számára. Az imént idézett könyv írója az ezután következett időszakot összefoglaló fejezetének címéül (kis változtatással) W. Churchill híres mondását választotta: „Her Finest Hour”. A parlamenti választáson aratott óriási győzelme után a miniszterelnök - mondhatni „kárpótló”, enyhítő jelleggel - alakította tovább a programját. Néhány hónap múltán - az alkotmány kiegészítésével lehetővé tette, hogy a parlament tovább alakíthassa, fejleszthesse az alkotmányt. Például kiegészítette az alapvető jogok listáját, változ­ tatott a Legfelsőbb Bíróság szavazási lehetőségén stb. Olyan jog­ szabályt alkottak, amely hatékonyságot biztosított az alkotmányban foglalt „directive principles”-пек, szabályozva ezeknek az elveknek a „biztonságát” akár a bírósági kihívásokkal szemben is. Ezek nagyon fontos elvek valóban, de sem az ország, sem a miniszterelnök nem fordított elég figyelmet a végrehajtásukra is. Banglades függetlenségi háborúját (Pakisztánnal szemben) India fegyveresen is segítette, így 1971. szeptember 15. napján, az ellenfél fegyverszüneti kérelme után, Gandhi asszony, India miniszterelnöke bejelentette a parlamentben: „Dákká most már egy független ország független fővárosa ”. India azonban továbbra is tartott a szomszédos Pakisztántól, ezért tovább folytatta atomkísérleteit. 1974-ben sikeresen végrehajtotta első atomkísérletét; hozzáteszem, hogy a nukleáris robbantást a fold alatt végezték el. Az Indira elleni támadások azonban ezután sem szűntek meg. Sőt! A miniszterelnököt például az allahabadi Legfelsőbb Bíróság bűnös­ nek találta, s hat évre eltiltotta bármilyen választott tisztség viselésé­ től. Az újságok többsége is azt hangoztatta, hogy a miniszterelnöknek vissza kell vonulnia. О azonban nem tágított, ahogyan ellenfelei sem. Zavargások kezdődtek, mígnem 1975. június 26. napján India köztár­ sasági elnöke (a miniszterelnök indítványára) „szükségállapotot” hir144 -Ж-“-

A „Nehru család” évtizedei

detet ki. Felfüggesztvén a polgári jogokat, beleértve a habeas corpust és a sajtószabadságot is. A fegyveres egységeket a miniszterelnök ria­ dókészültségbe helyzete, eltiltotta a repülőgépek mozgását Delhi fe­ lett stb. Nem sokkal a „szükségállapot” kihirdetése után Indira Gan­ dhi érvénytelenítette a korábban elfogadott „húsz pontot” az indiai gazdaság fejlesztéséről (nem feleslegesen). Július 4-én huszonhat szélsőjobboldali politikai szervezetet tiltott be, és még ebben a hó­ napban összehívta a parlamentet, hogy a „rendkívüli állapotot” meg­ határozatlan időre kihirdesse. A parlament ezt az indítványt felhábo­ rodással és tüntetéssel fogadta. A Lók Sabha többsége és a Felső Ház azonban elfogadta az indítványt. Sőt a parlament a kormánynak ama javaslatát is elfogadta, amely eltiltotta India bíróságait bármifajta olyan pertől, amely a szükségállapotot érintette. A Legfelsőbb Bíró­ ságot attól a lehetőségtől is megfosztotta, hogy a bíróságok e tárgy­ ban hozott ítéletei ellen benyújtott fellebbezéseit tárgyalja. Az intéz­ kedés egyébként Indiában „Emergency Radzs Disciplined Democ­ racy” címmel jelent meg. (L. W olpert 2000, 394-403. o.) Az 1977. évi általános választásokon azonban Indira Gandhi vere­ séget szenvedett. A választás előtt a miniszterelnök, sőt második fia Szandzsdj Gandhi ellen már több vizsgálatot is indítottak. Röviden szólva a választás során és utána Indira Gandhi híre és „képzete” jó­ val rosszabb lett.

V. Az 1977. évi választások után Morárdzsi Deszáj alakította meg a Dzsanata párt kormányát. Ennek jellegére az új miniszterelnök ki­ jelentéséből következtethetünk: „Mindig az volt a véleményem, hogy Mrs. Gandhi valójában nem hitt a demokráciában, s meggyőződéssel hajlott a diktatúra felé.” Ez összefügg azzal, folytatta, hogy a Kongresszus Párt jelentős ré­ sze hajlott a kommunizmus felé, s ő ezt sohasem értette m eg... Ezen túl pedig meg vagyok győződve arról, hogy Mrs. Gandhi a Szovjet­ unióval együtt politizált, pedig tudnia kellett volna, hogy ha már 145

5. fejezet

nincs szükség rá, a szemétdombra vetik. „Trójai faló volt tehát a kommunisták kezében.” (N arayan 1977, 3-4. o.). 1977 áprilisában - állapította meg Wolpert - úgy tűnik, hogy Mrs. Gandhi karrierjének vége (W olpf.rt 2000, 404. o.). Morárdzsi Deszáj (aki kormányfőként szinte megfiatalodott) Dzsanata párti kormányában Csaran Szing, a Lók Dal (Felsőház) elnöke vette át a belügyi tárcát, Jagjivan Ram „Morárdzsi érinthetetlenje” lett a hadügyminiszter, a miniszterelnök fia - Kantilal Deszáj pedig apjához költözött, s annak „füleként”, a belügyminisztérium­ ban kapott beosztást. Az új minisztérium abban követte Mrs. Gandhit, hogy azonnal 18 millió tonna élelmiszert vásárolt. (Emlékezzünk: Indira Gandhi annak idején ugyancsak vásárolt élelmiszert, sőt más népszerű intéz­ kedések mellett a Lók Sabhát is kiegészítette pótválasztásokkal.) A miniszterelnök azonban 1979 nyarán elvesztette a baloldal tá­ mogatását. Két miniszter is lemondott, és a kormány a parlamentben is kisebbségbe került. Különböző politikai alkudozások és próbálko­ zások után - minthogy a miniszterelnök nem volt hajlandó lemonda­ ni - bizalmi szavazást tartottak a Lók Sabhában. A képviselők - en­ nek eredményeként - megvonták bizalmukat a miniszterelnöktől. Reddy, a parlament elnöke először az ellenzék vezérét Y. B. Chavant kérte fel kormányalakításra, de ő nem fogadta el az ajánlatot. Ezután Csaran Szingez fordult. A jelölt korábban - a miniszterelnökkel együtt - lemondott, így ő sem kívánta helyét elfoglalni. Jagjivan Ram - a Dzsanata Párt új vezetője - lett a következő jelölt, ő azonban azt javasolta, hogy szervezzenek új választásokat, melyeket végül 1980. január 15. napjára tűzték ki. A hetedik általános választás a független Indiában visszavitte Indira Gandhit a miniszterelnöki székbe. О most már fiát Szandzsáj Gandhit is bevitte a parlamentbe. A „fiú” azonnal vissza is állította korábbi pozícióját, mint India második legfontosabb embere. Am nem élvez­ hette sokáig ezt a pozíciót, mert ez év júniusában, a saját maga által vezetett repülőgéppel Újdelhi felett lezuhant és meghalt. Ekkor mutatkozott meg igazán Mrs. Gandhi ereje és szilárdsága. Kétségtelenül Szandzsáj volt a kedvenc fia, akit bevont a „kormány­ -ия* 146

A „Nehru Család” évtizedei

zásba”, de halála nem zökkentette ki sem terveiből, sem munkájából. Idősebb fiát, a pilóta Radzsiv Gandhit - aki akkor még egyáltalán nem érdeklődött a politika és a kormányzás iránt - hívta magához. (Csak megjegyzem: Wolpert azt írta, hogy a Radzsiv név a germán Ruler szóból származik, és azt jelenti: uralkodó.) Zavaros nyugtalanság volt azonban érezhető. Szóbeszéd járta az országot arról, hogy India is több részre szakad, ahogyan annak ide­ jén Pakisztán keletkezett. Egyébként már 1981-re jelentősen megvál­ tozott Pandzsáb Indiához tartozó részének lakossági összetétele. A többségi lakosság a szikh lett, a lakosok számának 60,8%-át ők al­ kották. Hozzá kell tenni, hogy a szikh családoknál a gyermekszapo­ rulat magasabb volt. Nyugtalanság támadt a szomszédos államokban is. Kínában már megindult a nagy átalakulás, és a nyugati világ érdek­ lődése egyre inkább felé irányult, így India háttérbe szorult. Igaz ugyan, hogy a szikh Gyahi Dail Szing lett India belügyminisz­ tere, aki Gandhi asszony egyik legközelebbi munkatársa és szoros politikai szövetségese, sőt az első szikh, aki India elnöke lett (1987ig). Ám a szikh nyugtalanságot így sem tudták lecsillapítani. 1983-ban a pandzsábi szikhek vezetője Jamail Szing Bhindrawale az alig ismert fiatalember - aki konzervatív autonómiára törekedett már veszélyesebb volt, mint bármelyik korábbi szikh vezér. Szandzsáj Gandhi már nem élt, Zakir Szing pedig India elnökévé vált ugyan, de már „nem volt hatalma” Bhindrawale felett. 1984 időszakában a szikh vezér és fegyveres követői megszerezték a hatalmat az Aranytemplom „Halhatatlan Tornyában” (Akai Tabht). Megfogadták, hogy nem hagyják el Amritsar templomát, amíg Újdelhi nem biztosít teljes auto­ nómiát Pandzsábnak, Sikhristan vagy Khalistan néven. A kérdés megoldása nem volt könnyű. Igaz ugyan, hogy az indiai csapatok páncélosokkal körülfogták a területet, és tüzérséggel ostro­ molták, sőt ezzel jelentős számban ölték meg az ellenállókat, a „vé­ delmet” azonban nem törték meg. 1984. október 31. napján azonban tragikus esemény történt. Reg­ gel 9 órakor Indira Gandhi, India miniszterelnöke szokásos reggeli sétájára indult. A park kapujánál azonban két szikh testőre várta, és

147

5. fejezet

fegyverük lőszertárát rálőtte. (Mint később megállapították, 30 golyó érte a miniszterelnök testét.) Mire a kórházba ének már halott volt. Halálhírére Delhiben és környékén a felháborodott lakosság ezer­ nél több szikh lakost ölt meg, ahogy mondják, válogatás nélkül. A gyilkosság eleve véget vetett a még meg sem született szikh állam létének, és időszerűdenné tett minden ilyen törekvést. A gyilkosság hírére a Kalkuttában tartózkodó Radzsiv Gandhi azon­ nal a fővárosba repült, ahol mint India miniszterelnöke letette az esküt. „Nem csak az én anyám volt - mondta első rádióbeszédében Radzsiv Gandhi, hanem az egész nemzeté.” így folytatta: „Nyugodtnak kell maradnunk, és maximális önfegyelemmel kell viselkednünk.” Az öldöklés és a zavargások azonban addig folytatódtak, amíg Radzsiv Gandhi meg nem gyújtotta a lángot édesanyja sírján (1984. novem­ ber 3. napján). Itt azonban meg kell jegyeznem valamit. Igazságügyi miniszter koromban (1988-1990) világos volt Magyarország eltávolodása a Szovjetuniótól, sőt az előkészítő munka és a demokratikus választá­ sok után megszületett az új kormány, amelynek feladata volt az or­ szág demokratikus köztársasággá átalakítása. Ez időben tehát alkal­ mam volt - a néhány napig Budapesten tartózkodó - Radzsiv Gan­ dhival és feleségével, Szonjával találkozni, sőt alaposabb beszélgetést folytatni. Ugyanakkor - már hosszabb ideje Magyarországon tartóz­ kodott David Selbonrne neves amerikai újságíró, aki a magyarországi átalakulásról tudósította amerikai olvasóit. így többször beszélgettem vele, és mondhatom, jó viszonyba is kerültünk. Könyveiből is kaptam tőle, így az 1977-ben megjelent, Gandhi asszony miniszterelnöki időszakáról szóló elemzését. Ennek a könyvnek az alcíméből, „The Unmasking of a Tyranny” már világos lehet, hogy mi volt a vélemé­ nye Indira Gandhi indiai uralmáról. A könyv elsősorban újságírói és kevéssé történeti vagy szociológiai alkotás. Mégis bepillantást enged Gandhi asszony politikájába, amely­ ben a szegénység elleni küzdelmet igyekezett összekapcsolni a tiszta­ ságra való törekvéssel. Ebből kitűnik - talán túlzottan is -, hogy Indira Gandhi foglalkozott a politikai demokrácia minden követel­ ményével, adott esetben az emberi szabadság „szűk” értelmezésével is 148

A „Nehru család” évtizedei

alakítani próbálta az országot, például a nagyvárosokban tömörülő munkanélküli tömegek kitelepítésével stb. Általánosságban elmond­ ható vele kapcsolatban is: többet ígért, mint amennyit teljesíthetett. (Bár ez nem kizárólag őt jellemző politikai magatartás.) Már említettem, hogy ifjabb fia halála után a miniszterelnök asszony idősebb fiához fordult. Fokozatosan igyekezett bevezetni őt a politikába, fokozatosan áttekinteni vele a pénzügyek intézését a kormányzati munka területeit. Fia végül a Kongresszus Párt titkára lett. Radzsiv Gandhi munkatársakat, majd támogatókat gyűjtött ma­ ga köré (egyebek között elhunyt öccse volt környezetéből is). Mikor anyja halála után átvette a miniszterelnöki hivatalt. Röviddel ezután választásokat írt ki, és India történelmében addig ismeretlen többség­ gel nyerte meg a választásokat. Törvényesen megválasztott miniszterelnökként azonban súlyos problémákkal kellett szembenéznie. Elsőnek a szikh problémát említem, amely csak „látszatálomban” várta a megoldást. Korábban a miniszterelnök már megígérte Csandigarh városának Pandzsábhoz csatolását, és azt is, hogy Pandzsáb fővárosa lesz, a hindu nyelvű lakosság által lakott községekből pedig néhányat Harijánához csatolnak. Rehabilitálták a szikheket, sőt az Aranytemplomot is visszakapták, mi több, az elbocsátott katonák is visszatérhettek a hadseregbe. Radzsiv Gandhi később, az ugyancsak elszakadni kívánó Asszammal is kielégítő egyezségre jutott. Koráb­ ban a Pakisztánból menekültek indiai állampolgárságot kaptak, és erre építve a közvetlenül fenyegető konfliktust is megoldották. A miniszterelnöknek (és a lakosságnak) azonban legalább ilyen fon­ tos volt, ha nem fontosabb a gazdasági problémák megoldására való törekedés. Ennek érdekében Tervezési Bizottságot létesített, amely­ nek legfontosabb feladata az ipar fejlesztése volt, ezért liberalizálta az importot. Az ország, különösen az értelmisége lendületbe jött, és kö­ rülbelül egy évig a helyzet valóban optimálisan alakult. Ezután azon­ ban kritikai hangok is egyre inkább hallhatók voltak. Igaz, a kritika az államvezetéssel szemben megszokott jelenség, de ebben az esetben a baloldali bírálatok is erősödtek a liberalizálással szemben. A vallási in­ tézmények, és egyáltalán a vallással szemben a helyzet enyhült ugyan, 149

5. fejezet

de problémák is jelentkeztek, sőt erősödtek. A „jog és a rend” fenntar­ tása az élesen megosztott társadalomban már önmagában is problémát jelentett a kedvezőtlen gazdasági jelenségekkel együtt. Radzsiv Gandhi vezetésével szemben - már a következő években egyre erőteljesebbé vált az ellenzék, s egyre többen fordultak szembe politikájával. A miniszterelnök ugyan lényegesen megjavította az in­ diai politikai élet jelenségeit, ez azonban mégis a legtöbb területen a társadalom egésze előtt feledésbe ment. A helyi vezetők jelentős ré­ sze lelkesen támogatta, és munkássága során nem is szerzett elkese­ redett ellenfeleket, vagy éppen ellenségeket. Terminusa közepe táján azonban már szaporodtak az elégedetlenkedők. Külkapcsolatai vala­ melyest javultak (Japánnal, Kínával és az Egyesült Államokkal is), ám az elégedetlenség vagy éppen az ellenségeskedés inkább az országon belül vált egyre érezhetőbbé (W einer 1989, 311-317. о.). Indira Gandhi halála és a tömegbosszú megfékezése után helyre kellett állítani a rendet Pandzsábban is. Több tízezernyi paramilitáris erő ment Pandzsábba - nevezzük őket tartalékos rendőrosztagoknak (hivatalos nevük: Central Reserve Police, és Border Security Police) - éspedig India akkor legnevesebb rendőrtisztje, Julio Ribeiro pa­ rancsnoksága alatt. Anélkül, hogy rendkívüli állapotot hirdettek vol­ na Pandzsáb szinte a fegyveres erők táborává változott, sőt Ribeiro maga is „háborúnak” nevezte tevékenységét. A zavargások azonban - ha nem is pandzsábi méretekben - másutt is megjelentek. Ezek közül később tragikus következményekkel jártak a tamil lázadások. Srí Lanka - a korábbi Ceylon, India szomszédja (kb. 20 millió lakosával) - India számára is fontos volt, elsősorban gazdasági szempontból, de azért is, mert jelentős tamil lakossága kap­ csolatot tartott az Indiában élő tamilokkal. Sőt, a Srí Lankában élő tamil lakosság kisebb-nagyobb harcokat folytatott a központi kor­ mány ellen. Saját hadsereget szerveztek „Liberation Tigers of Tamil Eelam” névvel. 1986-ban a harcok eszkalálódtak, így Radzsiv miniszterelnök talál­ kozott a Srí Lankai vezetőkkel, és megállapodtak a rendezés kialakí­ tásában. A „Tigers” vezetői azonban elutasították, hogy tamil minisz­ ter képviselje őket a Srí Lankai kormányban. Később azonban a felek -“-T-150

A „Nehru család” évtizedei

további egyezményeket is - ismét az indiai miniszterelnök segítségé­ vel - elfogadtak. Ez volt az Indo-Srí Lankai Békeszerződés, amelyet az indiai és a Srí Lankai miniszterelnök írtak alá. A Colombói Szer­ ződés alapján a gerilláknak 1987. augusztus havának végéig be kellett szüntetni a harcot. Ezután választások következtek, éspedig az egész szigeten. Megegyeztek abban is, hogy a szerződés betartására, a ge­ rillák lefegyverzésére India tizenötezer főnyi katonai alakulatot küld a szigetre. Később India további csapatokat is küldött, hogy biztosítsák a ta­ mil erők lefegyverzését, mely egyáltalán nem ment simán. Különösen a fiatalabb és az ortodox alakulatok vonakodtak ettől. 1990. áprilisá­ ban az indiai csapatokat ki is vonták a szigetről. (Több száz indiai ka­ tonát megöltek vagy megsebesítettek azzal az indokkal, hogy ők is ta­ mil lázadók. Másrészről viszont jó néhány indiai katona is a „Tigers”ekhez csatlakozott és velük együtt folytatta a harcot.) Ez a fegyelmezetlenség is hozzájárult ahhoz, hogy egy kisebb ta­ mil csoport egy évvel később meggyilkolta Radzsiv Gandhit. (A röviden említett nemzetiségi csoport- és személyi kérdésekre lásd bővebben W oi . pf.r t 2000, 419-4-33. o.). A z új kormányfő, Visvanath Pratap Szing 1989. szeptemberben tette le a miniszterelnöki esküt. Mindennek ismeretében kérdés, hogy nem fogadhatjuk-e el Guha már idézett könyve, II. rész, 7. fejezetének címét: „A történelem leg­ nagyobb szerencsejátéka”?

IRODALOM A grawai.a, R. K. (1974) Matrimonial Remedies Under Hindu Law. NM

Tripa thi Private Ltd., Bombay. A graWAI.A, R. К. (1978) History of Courts and Legislatures. In The Indian

Legal System. Indian Law Institute. (Minittur. J. ed.) NM Tripathi PU T Ltd., Bombay. A ntonova , K. A .-B ongard-L evin , G. M .-K otovszkij, G. G. (1981) India története. Kossuth Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, Budapest. 151

5. fejezet II. E. (1974) The Scarlet Sword. Penguin Books, Middlesex, England. (Az első kiadás 1950-ben jelent meg.) C ami’bfi.i -J ohnson , A. (1985) Mission with Mounthatten. Atheneum, New York. C ollins, L .- L apif.rre, D. (2001) Szabadság éjfélkor. Indiafüggetlenné válásának drámai története. Corvina Könyvkiadó, Budapest. E dwardfs, M. (1973) Nehru. Political Biography. Pelican Books, Middlesex, England. G albraith, J. K. (1969) Ambassador'sJournal. Houghton Mifflin Co., Boston. GAi.BRArni, J. K. (1988) Egy kortárs emlékei. Európa Könyvkiadó, Budapest. G rfwaf, J. S. (1984) The Statesman as the Historian. Indian Institute of Advanced Study, Rashtrapati Hivas Shimla. G utia, R. (2007) India After Gamlhi. A History of the World’s Largest Democracy. Macmillan, London-Oxford. K ulcsár К. (2001) Nyugatról keletre. Balassi Kiadó, Budapest. K ulcsár K. (2007) Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest. I ndira G andhi Memorial T rust (1990) Towards New Beginnigs. Roli Books PVT. Ltd., New Delhi. Indira G andhi Memorial T rust (1993) Challenges of the Twenty-First Century. Wiley Eastern Limited, New Delhi. M alraux, A. (1972) l.e miroir de limbes. Antimémoires. Editions Gallimard, Paris. M alraux, A. et al. (2004) Andre Malraux et. la tentation de Finde. Gallimard et Ambassade de France en Inde, Paris. M anthotra, I. (1987) Indira Gandhi. Personal and Political Biography. Hodder and Stoughton. London-Sydney-Auckland. N arayan, J. P. (1977) Piéson Diary. (Ed. A. В. Shah.) Popular Prakashon, Bombay. N fhru , D zs. (1956) Ónéletrajz. Szikra Könyvkiadó, Budapest. S flbournf , D. (1977) An Eye to India. The Unmasking of a Tyranny. Penguin Books, Middlesex-New York. S urányi S. (1978) India gazdasága. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Buda­ pest. Vision of India (1983) Indian Council of Cultural Relations, Delhi. W f.infr , M. (1989) The Indian Paradox. Essays in Indian Politics. Sage Publications, New Delhi-London. W olpfrt, S. (2000) A New History of India. (6th ed.) Oxford University Press, New York-Oxford. B aits ,

-»a* 152

6. FEJEZET

A modernizáció Indiában

i. A modernizáció - mint tudományos fogalom - az 1960-as években terjedt el mindenekelőtt a szociológiában és a politikatudományban. A világ, elsősorban a nyugati világ megváltozott, ennek hatása a tár­ sadalom több jelenségében mint modemitás mutatkozott meg. Maga a „modern” kifejezés sokkal régebben ismert volt, de tudományos tartalmát - azon kívül, hogy új - nemigen fejtették ki. A modemitás századunkban a tradicionalitással együtt jelentett új tudományos fogalmat, éspedig a fejlett és az elmaradott társadalmak megkülönböztetésével együtt. A fogalom azóta is a szociológia, ille­ tőleg a politikatudomány vitáinak egyik fontos témája, miközben pro és kontra elgondolkodtató érvek és elemzések jelennek meg az érin­ tett tudományágakban. Itt azonban még nem kívánom sem a kifejezéseket, sem a tartal­ mukat elemezni, vagy éppen vitatkozni, abból kiindulva, hogy a tár­ sadalomtudományok a fogalom többféle tartalmát tárták már fel (1. például - hogy Indiánál maradjunk - Yogendra Szing ismert köny­ vét 1978). Erről is csak annyit jegyzek meg, hogy kiinduló felfogása, miszerint „a modernizáció alapvető problémája a harmadik világ nemzeteinél ideológiai jellegű” (1. i. m. 11-17. o.), túlzottan leegysze­ rűsítettnek tűnik. Ennek ellenére érdemes megismerkednünk a nagytekintélyű indiai tudós kiindulópontján túl elsősorban a politikai modernizációról (ami a könyv írójának bemutatásában akkoriban népszerű téma volt) kialakult nézeteivel. Annál is inkább, mert kiválóan ismerve az akko­ ri időknek a modernizációval kapcsolatos irodalmát, az indiai jelensé­ 153

6. fejezet

geket mégis sajátosan közelítette meg. „Véleményem szerint - írta — a jelenség történeti-relativistáinak megközelítése tűnik a leginkább helyénvalónak.” (Yogkndra Szing 1978, 44. o.). A nyugati moderni­ zációt - folytatta - csakúgy, mint a modern politikai intézményeket, amelyeket Indiában bevezettek ugyan, de az ország nem tudta általá­ nosan átvenni, mint társadalom nem tudta teljesen megemészteni. Ezek sokkal inkább a hosszú gyarmati „státusz” következményeiként élnek. „A politikai modernizáció a kifejezés elfogadott értelmében feltételezi a politikai konszenzus általánosan elfogadott univerzitását, amely a politikai individualizmuson, vagy az állampolgári szerepen alapul. A politikai rendszer szerveződése, a kormányzat és a pártok adminisztrációján, a politikai értékek és ideológiák kommunikációján - és a különböző politikai csoportok mint a nemzeti és a regionális politikai elitek és követőik - megy végbe. Ezektől ugyanis elvárható, hogy racionálisan alkották őket, és a politikai szerepeken és státuso­ kon keresztül a bürokráciákban szélesebb struktúrákon keresztül mű­ ködnek.” (uo.) Ez az állapot azonban nem csupán Indiában nem vált igazán gyakorlattá, hanem a volt európai „szocialista” államokban sem. Az idézett szerző azt is megállapította, hogy Indiában a politikai modernizációt két szinten kell vizsgálni. Egyrészt a függetlenség előtt, másrészt utána. A gandhizmus racionalitását például - írja - sohasem fogadta el a Kongresszus vezetőségének többsége, Nehmt is beleért­ ve, még a függetlenség elnyerése után sem. Csak egy perifériális moz­ galomnak tekintették. Ugyanakkor azonban a liberális-demokratikus hagyomány tömegmozgalommá válva már konszolidálódott, lé­ nyeges elemeit a föderális alkotmány is tartalmazta. Ilyen például a parlament demokratikus rendszere, a nyelvi törvények, az egykori fejedelemségek beolvasztása az államszervezetbe, a bírói szervezet racionalizálása az új politikai idiómának megfelelően. Jelentős változások következtek be a politikai modernizációnak megfelelően, és ami különösen lényeges: „a hangsúly a Gandhi által bevezetett tömegpolitikáról a Nehru-féle elit politikára tolódott át. Ez - hangsúlyozta az idézett indiai politológus - a társadalom olyan rétegződésére vezethető vissza, amelynek megfelelően a politikának 154*»=-

A modernizáció Indiában

dolgoznia kell. Azaz: a társadalmi rétegződés és a politikai pártok rendszere, a társadalmi rétegződés és a hatalom, valamint a politikai erőforrások koncentrálódása a különböző szinteken. Ilyenek például a kasztok, az osztályok, a pártok, az elitek és a bürokrácia. Továbbá a regionalizálódás növekedése és a régiók egyensúlytalanságainak hely­ zete, a politikai elitek és a régiók egyensúlytalanságainak alakulása, végül a politikai modernizációban a jövendő tendenciák strukturális kikényszerítettsége (Yogendra Szing 1978, 48-49. o.). Yogendra Szing mindezek után felteszi a kérdést: milyen irányban fejlődhet a politikai kultúra Indiában? „Megállapíthatjuk - hangsúlyozza -, hogy a strukturális és kultu­ rális ellentmondások, amelyek India politikai modernizációjának folyamatában kialakultak, komoly gondolkodást és korrekciós esz­ közöket kívánnak. A választás szükségessége Gandhi mobilizációs rendszerének szükséglete és az alkotmányos demokrácia között, igen hosszú folyamat lehet.” (uo. 60. o.). A modernizációnak is több mo­ dellje van - teszi hozzá a szerző -, nincsen „szent” változata, amely sikeresen alkalmazható lenne az ázsiai országokban. Ezek az országok gazdasági, politikai és más tekintetben hasonlóak lehetnek, de külön­ böző politikai, gazdasági és kulturális fejlődést éltek át. Nyitott szem­ mel és figyelemmel kell követni ezt a változást, még inkább mint másokat, és sokkal alaposabban, mint az eddig tapasztaltakat. Kérdés természetesen, hogy a tradicionális társadalom miben külön­ bözik a modemtől? Vajon az egyes társadalmak lényegileg és mindkét fejlődési fokozatban mennyire különbözhetnek egymástól? Forduljunk ismét Yogendra Szing logikájához. „A tradicionális társadalom különbözik a modern társadalomtól abban az értelemben, hogy az előbbiben relatíve kevesebb olyan sze­ rep található, amelyek túlnyomó részben operacionális értékek kor­ mányoznak, hiszen az alapvető értékek kormányozzák az operacionálisakat. A modern társadalomban a helyzet fordított, amennyi­ ben az előrehaladott tudományok, a technológia és egyre több kate­ gorikus érték kormányozza az operacionalizálásukat, és egyre több kategorikus érték jelenik meg operacionális terminusokban. A mo­ dern társadalomban a tudomány és a technológia egyre inkább fejlő­ 155 » w -

6. fejezet

dik, s egyre több kategorikus értéket formálnak meg operacionális terminusokban.” (Yogendra Szinc, 1978, 65. o.). Könnyen felfogható azonban - a politikai folyamatot és mechaniz­ musát ismerve hogy ebből a meghatározásból kiindulva a társa­ dalmi igazság egyetlen társadalomban és politikai rendszerben sem érhető el. A modernizáció valóban nehezen meghatározható fogalom, külö­ nösen, ha normatív elemmel vagy elemekkel próbáljuk vegyíteni. Kétségtelen ugyan, hogy a szó szerinti fordítás (korszerű vagy korsze­ rűsítés) is lehet normatív elem. Sőt, olyan valóságos folyamat is, amely a társadalom alakítása szempontjából megvalósítható, sőt meg is valósult, ha távolról sem mindenütt. Beszéltem már a modernizációról, most megismerkedtünk Yogendra Singh által adott fogalmáról is, bár tudjuk hogy közvetle­ nül korszerűsítést, korszerűsödést jelent. Ha azonban korszerűsödés­ ről vagy éppen korszerűsítésről van szó, akkor felmerül a kérdés: mi a „korszerű” mutatója (vagy mutatói)? A nyugati tudomány - különös­ képpen a politikatudomány - korszerűnek lényegében a fejlett nyu­ gati társadalmak jellemzőit tekintette, sőt tekinti. Ez egyes elemek­ ben meg is felel a valóságnak - gondoljunk a technikai színvonalra, a technika gazdaságos felhasználásának tényezőire, a szaktudás szere­ pére, a szervezeti megoldásokra stb. Am a nyugati intézmények, az életmód jelenségei, a kultúra egyes elemei s különösképpen a nyuga­ ti politikai berendezkedés és ezeknek intézményei mint a korszerűség mutatói, már problematikusak. Márpedig a modernizáció mérőeszkö­ zéül, különösen az űn. fejlődő országok viszonylatában éppen a fejlett tőkés országok, és ezek között is elsősorban az angolszász országok politikai rendszerét tekintették, ám ezek többfélék és bizonytalanok. Korábban és sok tekintetben ma is jó néhány, a fejlődő országok mo­ dernizációját kutató tudósban is fenntartásokat váltott ki. Ahogyan egy indiai politológus érvelt: miért lennének ma a modern politikai berendezkedés ismérvei a XVIII. században kialakult nyugati poli­ tikai eszmék, illetőleg az ezen eszméket megvalósítani próbáló politi­ kai intézmények? (Árosa 1972, 204. o.).

156

A modernizáció Indiában

A teljesség igénye nélkül - inkább a modernizáció fogalmának tipizálására törekedve - röviden hivatkozom néhány, a nyugati iroda­ lomban ismert fogalomra. A modernizáció fogalmának első típusa bizonyos mutatók, jelensé­ gek megléte, illetőleg fejlettsége alapján különböztethető meg a mo­ dern és a tradicionális társadalom között. így például M. J. Levy a modernizáció lényegét az „élő és holt” energiaforrás egymáshoz vi­ szonyított arányában látja; minél magasabb az utóbbi aránya, annál modernebb a társadalom (L evy 1966, 9-15., 35. és köv. o., 1972, 3. o.). Dániel Lenner az urbanizáció, az írástudás, a tömegközlekedési eszközök elterjedésével, az egy főre eső jövedelemmel és a politikai részvétel (szavazás) mutatóival méri a modernizációt (L ennf.r 1958). A második típus a modernizációt folyamatnak tekintve az átalakulás menetében találja meg a tényezőit. Karl Deutsch pl. a társadalmi mo­ bilizációban és összetevőiben látja a fogalom lényegét. Abban a folya­ matban, amelyben a „régi társadalmi, gazdasági és pszichológiai kö­ telékek főbb szempontjai széttörnek, és az emberek a viselkedés új mintái számára hozzáférhetővé válnak.” (D eutsch 1963, 463-515. o.). J. Kautsky - jóllehet sok tényező közrehatását is elismeri - a mo­ dern társadalom ismérvének azt a „hitet” tartja, amely szerint lehet­ séges az ember fizikai környezetének tudományos kontrollja. így tu­ lajdonképpen a modernizáció a szekularizáció folyamata lenne, amely gyors gazdasági és társadalmi változásokkal jellemezhető (Kautsky 1972,20. o.). A harmadik típus a fogalmat komplexebben értelmezi. Szükséges­ nek látja bizonyos tényezők meglétét, egyes mutatók kedvező szint­ jét, a lényeget azonban az önfenntartófejlődésfolyamatában látja. Ennek jellemzőit az újhoz való állandó alkalmazkodásban, a változás elfoga­ dásában és a társadalomba való beépülésében fogja fel. Ilyen fogal­ mat fejlesztett ki Rostow (Rostow 1964) és E isenstadt 1964, 1972). Eisenstadt megfogalmazásában a modern társadalom az a társadalom, amelynek az állandóan változó igényhez kell alkalmazkodnia, „felszí­ va” azokat politikai alkotásának terminusaiba, és biztosítva saját kon­ tinuitását a megismétlődő új igényekben és a politikai szervezet új formáiban (E isf.nstadt 1966, 20. o.). Ilyen komplex fogalmat használ

157

6. fejezet

Manning Nash is, aki szerint a modernizáció az igazolt tudás alkal­ mazása a termelés minden ágában és fázisában, amely azonban sajátos értékrendet, a társadalmi struktúra bizonyos fajtáját, az innovációt lehetővé tevő mobilitást és olyan „kritikus tömeg” jelenlétét igényli a társadalom központjában, amely képes megvédeni a modernizáció értékeit a politikában is ( N ash 1977, 20. és köv. o., és ezt a folyama­ tot fejleszti tovább Nash 1984). Végül negyedik típusként jelentek meg azok a fogalmak, amelyek a modernizációt a veszteni izációval azonosították, különös tekintettel a nyugati polgári politikai intézmények létére és működésére. A mo­ dernizáció fogalmi problémáival egyébként a magyar szociológiai irodalom is foglalkozott (lásd V arga 1973). A modernizációval kap­ csolatos elméleteket elemzi K ulcsár 1986, 1989. A fogalom bírálatá­ ra pedig lásd D f.sat 1972. A modernizáció fogalmáról szólva tehát az első megválaszolandó kérdés: mik a korszerűség ismérvei? Talán hangsúlyozni sem kell, hogy ezek az ismérvek történetijelle­ gűek, azaz nem egyszer és mindenkorra szólnak, vagy érvényesek, már csak azért sem, mert a történeti folyamat nem megállítható. így a kor, amelyből a korszerűség tartalmát jelentő igények és következ­ mények fakadnak, önmagában is változik. Tehát a modernizációfogalma napjainkban is történetileg értelmezhető. Ennek az értelmezésnek leg­ fontosabb összetevőit azok a történeti folyamatok jelentik, amelyek egyáltalán létrehozták a modernizációt mint társadalmi jelenséget és fogalmat. Ezek a történeti folyamatok azonban egy állam keretein belül eredményesen nem közelíthetők meg, sőt még egy földrajzilag és történelmileg egységes régió keretein belül sem. A világ egészében lezajlott és lezajló folyamatok összefüggéseiben ragadhatok meg akár egyetlen állam (történetileg egyébként is változó) kereteiben, akár egy nagyobb régióban mutatkozó jelenségekben (W allf.rstf.in 1998). Ha az elmondottakból indulunk ki, akkor a modernizációs folya­ mat mai összefüggéseiben mutatkozó legfontosabb tényezői a cent­ rum és perifériajelenségei és egymásra való hatásuk (Európán belül és Európa, valamint a világ más tájai viszonyában egyaránt \étező) jelen­ ségei a gazdasági és társadalmi fejlődésben. -*** 158

A modernizáció Indiában

Röviden szólva ez azt jelenti, hogy

a z európai centrum fejlődésé­

Ezek összefüggéseiben a m egkésett, illetőleg - jelentős részben ezzel össze­ függésben - m ásfajta fejlődési sajátosságok is jelen lehetnek. Föld­ részünkön például történetileg ilyen perifériának számított a feudális társadalom időszakában kontinensünkön Észak- és Kelet-Európa, a tőkés társadalom idején egy ideig Észak- és Dél-Európa, valamint Kelet-Közép-Európa. E régiók jellegét a gazdasági folyamatok jelen­ tősen alakították ugyan - a skandináv országok pl. az első világhábo­ rút követő időszakban már erőteljesen felzárkóztak a centrumhoz nagy általánosságban azonban Nyugat- és Nyugat-Közép-Európa centrumjellege a feudális társadalom kialakulásától állandóan hatott (bár a XV-XVI. századig még az olasz-, illetőleg az Ibériai-félszige­ ten is mutatkoztak centrumjelenségek). Ugyanezek a régiók töltötték be a centrum szerepét a legutóbbi időkig a gyarmati, illetőleg a volt gyarmati országok vonatkozásában is. Az utóbbi száz-százötven év­ ben vált „centrumjellegűvé” az észak-amerikai kontinens, legutóbb pedig Japán jutott el idáig. A centrum és a periféria viszonyának egyik nagyon fontos sajátos­ sága azonban, hogy a centrum fejlődése bizonyos fokig, esetenként jelen tős m értékben a periféria rovására tö rtén t és történik. Hozzá tehetem, hogy ugyanakkor ez a fejlődés a periférián lévő társadalmak számára - tör­ téneti távlatban nézve - vonzó, utolérendő m in tá t jelent. Ebből kö­ vetkezően az utóbbi száz-százötven évben a m odernizáció fo lya m a ta a periférián elhelyezkedő társadalm akban a m egkésettség következményei­ nek kiküszöbölésére irányuló törekvésként jelent meg. Ez a jelenség alapozhatta meg azután azt az elterjedt és már említett nézetet, amely szerint a modernizáció egyenlő a nyugatiasodással, a fejlett tőkés tár­ sadalmak intézményeinek elfogadásával (K ulcsár 1986; bővebben: K ulcsár 1989, angolul 1992). Kétségtelen, hogy éppen azok a viszonyok, amelyek a centrum­ periféria fogalompárhoz kapcsolódtak, történetileg hátrányos helyze­ tet teremtettek a periférián elhelyezkedő társadalmak számára. Az is történeti kérdés természetesen, hogy egyes régiók m ié rt kerültek p erifé­ riális helyzetbe. Ha e probléma valamennyi lényeges összefüggésének h ez képest kontinensünkön belül és k ív ü l is p erifériák m u ta tk o zn a k .

159

6. fejezet

feltárásával adós is a történettudomány és a szociológia, néhány fon­ tos eleme mégis megállapítható. Nem kétséges például, hogy a keletközép-európai régió, amelybe Magyarország is tartozik, már a feudá­ lis társadalom kialakulásakor is megkésett volt a nyugati „centrum­ hoz” képest. A megkésettség egyik következményeként a Nyugaton szervesen kialakult társadalmi-gazdasági-politikai rendet, illetőleg annak intézményeit vettük át, ahogyan hasonló, vagy még megkésettebb országok is (Кит,csaií 1986, 109-254. o.), éspedig sok vonat­ kozásban ezeket is eltérő feltételek között, akár mesterségesen vagy torzítva használják. Ezek az eltérő adottságok, feltételek azután nem egy „átvett” ele­ met is eltorzítottak (például a városi fejlődés elmaradása, egyáltalán a városok kisebb száma, a városi polgárság gyengesége, a nyugati orszá­ gokhoz képest jóval nagyobb létszámú nemesség stb.). Ez a körül­ mény már eleve közrejátszott abban, hogy a később bekövetkezett kedvezőtlen gazdasági és politikai változásokat ez a régió nehezebben tudta ellensúlyozni (ha egyáltalán képes volt erre), ennek folytán hátrá­ nya tovább fokozódott. A felzárkózási kísérletek ellenére a modernizáció ebben vagy ezekben a régiókban mind a mai napig társadalmi, gazdasági és politikai probléma maradt. Ez a jelenség, bár gyengülő hatással - kü­ lönösen а XIX. század első fele óta - állandóan jelen van például a magyar társalomban is. Sok szempontból más jellegzetességeket mutat a volt gyarmati or­ szágok modernizációs folyamata. Ezekben a társadalmakban az euró­ pai centrumtól, sőt az egész kontinenstől eltérő kultúra, hagyományrendszer, a gazdaság- és társadalomszerkezet sajátosságai a kolonizáció periódusában egyrészt sok tekintetben érintetlenül maradtak. Másrészt viszont egyes európai intézmények éppen úgy gyökeret ver­ tek, mint ahogyan kibontakozott egy sajátos nyugati típusú elit is. Az alapképlet azonban ugyanaz, ha az egyes régiók eltérő kulturális viszo­ nyai és a folyamatok időbeni különbségei sajátos jelenségekhez is ve­ zettek. Az elmaradottság mértéke, a külső minta követelésének kény­ szere periferikus gazdasági helyzetben és sajátos társadalomszerkezet feltételei között nem mindig alakul egyforma erővel. Sőt! „Megjele­ nik” egyúttal a folytonos védekezés is (az utóbbi időben egyre erősöd­ -* « *

160

A modernizáció Indiában

ve) a saját feltételeknek megfelelő cselekvés „kényszere”, a megőr­ zendő identitásra való törekvéssel és hivatkozással. Mindezek után, azt hiszem, a kérdés lényege világos: ha elfogad­ juk, hogy a modernizációs folyamatban a történeti elmaradottság és a külső (a fejlett nyugati) minta követésének kényszere nagy szerepet játszott, sőt játszik - akkor vajon miben különbözik a modernizáció az ún. veszternizációtól? A modern, a korszerű nem jelenti-e egyút­ tal mégis a fejlett nyugati országok feltételeit, szintjét, intézményeit stb.? (1. B o u r d ie u 1978, 337-338. o.). Ha elfogadnánk azt a - különösen a XIX. században oly népszerű - feltételezést, hogy a történelem ben csak egyvonalú, lin eáris fejlődés léte­ zik , s ennek megfelelően minden társadalomnak és minden országnak u g ya n a zt az utat kell végigjárni, a társadalmi fejlettséget tehát az adott korszakban leginkább fejlettnek tűnő társadalomhoz kell viszonyíta­ ni, akkor a feltett kérdésre igennel kellene válaszolnunk. (Még akkor is, ha továbbra is problematikus maradna, mit is tekintünk a fejlett­ ség mutatórendszerének.) Napjainkra azonban már világos, hogy a fejlődés ilyen m echanikus módon nem értelm ezhető; hogy az egyvonalú fejlődés legalábbis megkérdőjeleztetett, s egy ország fejlettségének mutatói nem érvényesít­ hetők minden további nélkül még a fejlődés szintjének mérésére sem egy másik társadalomban, amely társadalomnak feltéte lei egészen m á ­ sok lehetnek. Jóllehet a fejlődés különböző kulturális összefüggésekkel rendelkező variánsai nem zárják ki, hogy a különböző kultúrákban „funkcionálisan ekvivalens” elemek legyenek. Sok példa jelzi az olyan kísérletek kudarcát, amelyek a modern fej­ lődés számára elengedhetetlennek tekintett nyugati intézményrend­ szert (politikai vagy jogrendszert, közigazgatási szervezetet stb.), vagy éppen gazdasági szervezetet, sőt akár technológiát is a feltételeket figyelmen kívül hagyva kívánták meghonosítani egy másik társada­ lomban. Az angol-amerikai mintára kimunkált polgári demokratikus rendszer például egészen másként működik Indiában vagy Kenyában, mint az Egyesült Államokban, illetőleg Nagy-Britanniában. A nyuga­ ti országokból importált jogrendszer nem vált hatékonnyá azokban

—

161

6. fejezet

az országokban, amelyek egészen más társadalmi viszonyokkal, igaz­ gatási szervezettel, kultúrával rendelkeznek (D ávid 1963, 200. o.). Általános tapasztalat szerint a legfejlettebb technológiát vagy szerve­ zési elveket sem lehetséges egy teljesen más kultúrközegbe áthelyez­ ve, minden további nélkül eredményesen működtetni. Azok a társa­ dalmi viszonyok, amelyek eredendően is elmaradást eredményeztek a nyugati centrum fejlődéséhez képest, m ás tá rsa d a lm i stru k tú rá t , m ás hagyom ányokat, m ás beidegződéseket b o n takoztattak k i a k á r a m in den n api cselekvésben is, végül sajátos k u ltú rá t hoztak létre, s m in d ez a társadalom fejlődésében is különbségeket eredm én yezett (K ulcsár 1997, 288-327. o.).

Kétségtelenül kialakultak u n iform izáló tendenciák , és az sem vitás, hogy a világgazdaságban és a politikában ugyan korábban is jelenlévő, napjainkban azonban különösen erőssé vált interdependencia (amely egyébként a centrum-periféria viszony elmélyülésében is igen jelen­ tős, bár többnyire egyoldalú, pontosabban polarizálódásra vezető szerepet játszott) oly mértékben fokozódik, hogy ez önmagában lét­ rehoz bizonyos uniformizálódást. Ám az is egyre világosabban érez­ hető, hogy éppen e z a z uniform alizálódó tendencia, a m odernizálódás vesztem izá ció k én t való értelm ezése v á lto tta és vá ltja k i a z „ eltérő ”, a „ha­ gyom ányos ”, a „saját ”hangsúlyozódást j ó néhány társadalom ban.

Ennek a jelenségnek vannak olyan példái - mint az iráni vallási forradalom -, amelyek az erőltetett (és erőszakos eszközökkel végrehajtott) moder­ nizációval élesen szembefordulva szélsőségesen próbálják a hagyo­ mányos, többnyire vallási rendet életben tartani vagy újjáéleszteni és a társadalmat ennek alapján formálni, adott esetben törekedve a vilá­ got áthálózó interdepedencia kötelékeinek figyelmen kívül hagyá­ sára is. Bárhonnan is közelítsük azonban a problémát, megállapítható, hogy a m odernizáció - éppen, mert a nyugati minta alkalmazhatósága megkérdőjeleztetett, az unilineáris fejlődés koncepciója egyre inkább elhalványul - többet és m á st is je len t, m in t a n yu g a ti centrum fejlődéséhez való egyszerű felzá rk ó zá s. (A felzárkózás amúgy is egyre nehezebb az elmaradott társadalmak többsége számára, hiszen a pusztán a gazda­ sági fejlődést tükröző mutatók szerint egyelőre általánosabb jelenség a gazdasági különbségek fokozódása, mint csökkenése.) ->2* 162

A modernizáció Indiában

Mindezek ellenére a modernizáció sikere egyrészt bizonyos gazda­ sági fejlettségi szintet, a technológia korszerűsödését, az általános is­ kolázottsági és kultúrszint emelkedését, hatékony állami és közigaz­ gatási szervezetet jelent, másrészt ezek létrejötte a modernizációs folyamat további előrehaladásának a feltétele is. Az ilyen, „statiszti­ kai” jellegű mutatókban megfogható jelenségek tehát egyáltalán nem elhanyagolhatók. A modernizáció eddigi folyamata tartalmilag a következő elemeket bontakoztatta ki, amelyek fogalmi sajátosságokként is értelmezhetők: - bizonyos gazdasági fejlettségi szint a társadalom adottságainak megfelelő gazdasági struktúrával, amelyben lehetőség van a harmadik szektor növekedésére; - technológiai fejlettség az iparban és a mezőgazdaságban, amely képes a saját szintjének megfelelő szervezési elveket, munkaerő­ minőséget kialakítani, és mindezekhez alkalmazkodni; - a változó környezethez alkalmazkodni képes szervezetek; - bizonyos infrastrukturális fejlettség, különösképpen az oktatás, az egészségügy, valamint a közlekedés, a szállítás és a tömeg­ kommunikáció terén; - adaptációra kész politikai rendszer; - a modern elemek hatékony működését biztosító intézmények, normák, cselekvésmódok, valamint mindezek befogadására al­ kalmas tudati (pszichikai, értékrendbeli stb.) sajátosságok; - ezzel összefüggésben a tradicionális életmód visszafogó elemei­ nek, kötelékeinek felbomlása, illetőleg átalakulása, amely azon­ ban nem jelenti szükségképpen a tradicionális értékek eltűnését, de jelent bizonyos változásokat a gondolkodásmódban és az életmódban. Mindezek a tényezők akkor válnak különösen jelentőssé, ha elfogad­ juk W. W. Rostow megkülönböztetését a modernizáció két szakaszá­ ról (R o s t o w 1964, 278. és köv. o.). Az első a nekilendülés, az „át­ törés” szakasza, amelyet fennmaradás és az állandó felfelé ívelés szakasza követ. Lehetséges tehát, hogy egy-egy, a nekilendülést sike163

6. fejezet

résén végrehajtott társadalom nem képes fenntartani a modernizáció folyamatát, amely lelassulhat, sőt megállhat. A modernizáció tehát távolról sem jelent valamiféle statikusan felfogott fejlettséget. Azaz nem csupán olyan gazdasági struktúra és termelési szint, amelyben az ipar vagy éppen a nehézipar aránya magas; nem csupán olyan mezőgazdaság, amely korszerű technikával dolgozva csökkenti az élőmun­ kát; nem csupán olyan településstruktúra, amelyre az urbanizálódás fokozódása a jellemző; nem csupán az átlagos iskolai végzettség ma­ gasabb szintje, fejlettebb infrastruktúra, hatékonyabb közigazgatás stb. A z eredm ényes m odernizáció olyan g a zd a sá g i és tá rsa d a lm i stru k tú rá ­ ban m u ta tk o zik meg, am ely a z ad o tt ország feltételeire épülve képes a v á l­ to zó külső' és belső' feltételekn ek megfelelően m ű ködni, olyan társadalm i s tr u k tú rá t a la k ít k i , am ely —m inden összetevőjében —bá zis a fo ly a m a t to­ vábbi előrehaladása szá m á ra , végül olyan politikai rendszert igényel,

amely - s ez a közép-kelet-európai régióban történetileg különösen fontos - képes az új viszonyokhoz való aktív adaptációra, és ezzel bel­ ső elemeiben is, valamint a környezettel kapcsolatos in- és output összefüggéseiben is a folyamatos átalakulásra. Röviden, a modernizá­ ciónak mint társadalmi jelenségnek ismérve és feltétele a változások belső' tényezőinek folyam atos működése, a z a z a z önm ozgását biztosító f e l­ tételek kialakítása.

A modernizáció tehát csak akkor igazán sikeres, ha magában a z a d o tt társadalom ban kialaku ln ak a zo k a z igények, am elyek a folytonos ha­ ladást egyszerűen abból következően is követelik, hogy e n élkü l kielégítésük lehetetlen, és e z z e l együ tt létrejönnek a zok a feltételek is, am elyek a fo lyto ­ nos m egújulást lehetővé teszik. S ebben az esetben már nem külső min­ táról van szó (bár a külső környezetben megfigyelhető jelenségek hú­ zóereje mindig fontos marad), hanem a társadalmon belül kialakult tényezők szinte (vagy sok tekintetben) autonóm önmozgásáról. Ennek érdekében azonban politikailag pozitívnak kell tekinteni a mozgást, ki kell lépni a megadott életből, életmódból és igényekből. Közvet­ lenül a XX. század utolsó évtizedének kezdete előtt azonban Myron Weiner még így jellemezte az indiai gazdasági gondolkodást: „India alapvető politikai problémája az volt, hogy a kormányzó elit alkal­ matlannak bizonyult az ország mozgatására. Egyrészről képtelen volt 164 ->=■--

A modernizáció Indiában nagyobb gazdasági növekedés m egterem tésére ,

másrészt a jövedelmek nagyobb egyenlőségének kialakítására. Minden politikai rendszer, s minden nagyobb politikai erő megkísérli saját feltételeit és érdekeit előmozdítani. Amíg ennek a jól kialakult egyensúlynak a minőségi egyensúlya India számára a stabilitás olyan bizonyos fokát biztosítot­ ta, amely kevés más országban volt tapasztalható, és ugyanakkor nem éltek olyan jelentős politikai erők, amelyek a változást eredményez­ ték volna, addig India stabilitását sem igen lehetett megkérdőjelezni ( W finf.r 1989, 266. o.). A modernizálódási folyamatot „igénylő” társadalmakban ezt ter­ mészetesen sajátos viszonyaiktól, kultúrájuktól függően eltérő erős­ séggel is alakítják. Alapos és folyamatos gazdasági változásokra van szükség. A világkép említett biztonsága, a megingathatatlanságába vetett hit és ezzel a szembenállás az újjal, a változással bizonyos fokig összekapcsolódik életmódbeli jelenségekkel is. Olyan életmódhoz kötődik, amelyre nemcsak az jellemző, hogy többnyire tradicionális keretek között folyik, hanem az is, hogy a szükségletek egy m eghatáro­ z o tt szinten stabilizálódnak.

Ez a szint olyannyira „elfogadottá” válik (a kifejezést idézőjelbe teszem, hiszen itt többnyire nincs szó tudatos elfogadásról), hogy az adott társadalom másfajta életmódmintái nem is érvényesíthetik „hú­ zó” hatásukat. Emellett az ilyen társadalmakban is kialakulhat - egy szűkebb elitcsoporthoz kapcsolódva - magas és újabb szükségleteket produkáló életmód. Ez ebben az esetben a nagyfokú privilegizáltság eredménye, s éppen e privilegizált helyzet fenntartására való törekvés erősítheti a világ változatlan rendjének képzetét, s az adott társada­ lomban való megjelenését védő magatartást. Hadd idézzem azonban Naipault, az indiai származású világhírű író egy megjegyzését. Azt mondták az emberek..., „hogy az indiai tár­ sadalom kriminalizálódott”. Ez azt jelentette, hogy India átalakulása során, a politikai pártok az üzleti életben gengsztereket használtak, hogy végezzék el a munkát, azaz riasszák el a politikai átpártolást; hogy bátorítsák a politikai donációkat; hogy kikényszerítsék az adós­ ságok megfizetését; hogy kikényszerítsék a csatlakozást valamilyen írásba nem foglalt „fekete pénz” szerződéshez. 165

6. fejezet A bűnözés nagyon jól kifizetődik, ha a gangek harcolnak, mint a politikusok a területekért, és mint ahogyan a bombayi gangek ma is harcolnak (N aipaul 1990, 69. o.).

Japán példája mutatja, hogy amíg a privilegizált és a privatizált tár­ sadalmi szektorok között széles szakadék volt, a privilegizált szektor­ hoz tartozók a nyugati életszintet és életmódot követték, a többiek jórészt a tradicionális életmódot; a nyugati és a tradicionális között pedig antagonisztikus különbség mutatkozott. Ez a különbség meg­ jelent a kulturális identitás válságaként is, ám a „változatlanság” kép­ zete tovább élhetett. Mikor azonban a vesztes háborút követő társa­ dalmi átalakulás csökkentette a különbségeket az életmódban és a

nyugati elemek felhasználásában, a privilegizált elit és a társadalom tömegei ebben a vonatkozásban közelebb kerültek egymáshoz, és az identitás válsága olyan nemzeti bizalomnak adott helyt, amely a vál­ tozatlanság képzete nélkül is alkalmas a kulturális identitás felhaszná­ lására a társadalom fejlődésében. Az is igaz azonban - ahogyan ezt éppen egy japán kutató megjegyzi -, hogy a „kettős kultúra” eltűné­ se, a japán társadalom életszintjének általános emelkedése együtt járt más ázsiai országok olcsó munkaerejének kizsákmányolásával, azaz a „kettős struktúra” tulajdonképpen megmaradt, csak a tradicionális és szektorális összetevője Japánon kívül helyezkedik el, „olyan gazdasá­ gi egységben, amely magában foglalja az ázsiai országokat” (Isiiida 1983-84, 3. o.). Nem elhanyagolható szempont tehát az életmód ala­ kulása, úgy is, mint a modernizációs folyamat eredménye, és úgy is, mint feltétele.

П. „A változások Indiában sohasem varázsütésre következtek be - írta egy magyar közgazdász hanem hosszú évtizedek, gyakran év­ századok kellettek egy-egy jelentősebb átalakuláshoz. A tradicionális szektor még ma is igen fontos szerepet játszik az ország gazdaságá­ ban, az úgynevezett nem szervezett (unorganized) szféra a nemzeti jövedelem 60%-át adja. A háziipar és a mezőgazdaság (és ez a GDP 166

A modernizáció Indiában

egynegyedét teszi ki) a hagyományos indiai életmód szerves része, ám a falu és a vidék változása igen lassú. Mivel a munkaerő fő része nem a szervezett szektorokban dolgozik, ezért mind a foglalkoztatottság mind pedig a munkanélküliség mérése igen nehéz. A 2000/2 003-as felmérések szerint az ezredfordulón a munkaerő létszáma 363 millió volt, amelyből 337 millió volt a foglalkoztatott, azaz 26 millió fő volt munkanélküli. Ez valamivel több, mint 7%-os munkanélküliséget jelent, az 1993-as 6%-kal szemben. A szegénység mellett sok év­ századon át a mérhetetlen gazdagság is megtalálható volt az elitek körében. A függetlenség után a helyzet annyiban módosult, hogy a maharadzsák mesés kincsei az állam tulajdonába kerültek, felbecsül­ hetetlen vagyonuk pedig elapadt. A jólét ugyanakkor egyre nagyobb rétegnek vált elérhetővé olyannyira, hogy mára már mintegy kétszáz millióan élnek a nyugat-európai normák szerint is viszonylagos jólét­ ben.” (S zf.kei.y - D oby , A. 2003, 2. o.). Az 1990-es években tapasztalható visszaesést is hozó hullámzás azonban az ezred végére erősödött, és az új évezred első éveiben ez a tendencia kezdett aggasztóvá válni. (A csökkenés már a 10%-ot is el­ érte.) India hadserege azonban a korábbi szinten maradt, a felszere­ lést is modernizálni kellett - ha bizonyos fokig is. Az export viszont „nem növekedett”, sőt bizonyos árucikkekben csökkent, míg az import egyre többet emésztett fel (pl. az olajban és az olajtermékek­ ben). Az indiai termelés azonban ez időszak vége felé már növekedni kezdett, a recesszió évei után csökkent az infláció, bár korábban sem volt igazán magas, és a termelés különösen fellendült (minőségben is). Pl. a szoftvertermelés, bár ezt általában még nem tekintették az évezred első éveiben igazi kitörési pontnak (1. S zékei.y- D oby , A. 2003, 3-12. o.). Egy nemrégiben megjelent könyv előszavában Sunita Narain (az Indiai Tudományos és Környezeti Központ igazgatója) idéz egy Mahátma Gandhinak - még az ország függetlensége előtt - feltett kérdést: „Szeretné-e, ha India ugyanolyan fejlett lenne, mint gyarma­ tosítója, Nagy-Britannia?” „Nem” - mondta - megdöbbentve a kér­ dezőt, aki szerint Nagy-Britannia volt a követendő példa India, sőt

167

6. fejezet

más országok számára is Gandhi folytatta: „Nagy-Britanniának a fél világ kellene?” Mahátma Gandhi bölcsessége ma mutatkozott meg igazán, amikor India és Kína azzal „fenyegeti” a világot, hogy csatlakozik a gazdagok csoportjához. Növekedésük miatt azonban el kell gondolkodnunk a problémákon, az életmód alakulásán, az ipari fejlődés irányain, s egyéb kérdéseken is. Ez azonban nem az egyetlen elmélkedést és kí­ sérletet „gerjesztő” jelenség. Az idézett indiai szerző jó néhány gon­ dolkodásra vagy éppen aggodalomra vezető következményt is fel­ sorolt, sőt a változás előfeltételeiről, következményeiről is szólt. Ez utóbbiak közül csak kettőt említek. Elsőként a demokrácia magas fokára utalt, „amelyben változást követelhetnek a szegények, a környezetszennyezés és a perifériára szorult áldozatai. Fontos, hogy megértsük: a környezeti változás leg­ lényegesebb hajtóerői a fejlődő országokban nem a kormány, a tör­ vények, a szabályozás, a finanszírozás vagy a technika - ezek önma­ gukban nem elegendőek. A legnagyobb lökést az emberek adhatják, akik működtetni tudják a demokráciát. A demokrácia azonban sokkal több, mint az alkotmányban szereplő kifejezés. Tehát gondosan kell ápolni oly módon, hogy a tömegtájékoztatás, a bírói testületek és valamennyi kormányzati szerv a közjóért, s ne privát (értsd testületi) érdekekért hozzon döntéseket. Egyszerűen szólva a szegények kör­ nyezetvédelmének több, nem pedig kevesebb, hiteles közintézmény­ re van szüksége. A második feltétel az, hogy a változás tudást, azaz új és leleményes gon­ dolkodásmódot követel. A másként gondolkodás képességéhez arra van szükség, hogy bízzunk benne: át tudjuk törni a történelmi „szerecsenmosdatást”, a régi meggyökeresedett és végső fokon másoktól átvett gondolatok gőgjét. A „déli” államoknak áttörésre - mentális ugrásra - van a legnagyobb szükségük. A jelenlegi ipari növekedési modell legkárosabb hatása, hogy a „déli” államokban dolgozó terve­ zőket elbutítja: hadd higgyék, hogy nekik maguknak nincsenek meg­ oldásaik. „Csak problémáik vannak, amelyekre a választ a gazdag világ kipróbált módszerei adják.” ( K arain 2006, 11. és 13-14. o.).

168

A modernizáció Indiában

Ezek a megállapítások azért is jelentősek, mert szerencsésen eme­ lik ki azokat a legjelentősebb tényezőket, amelyekre a modernizáció előrehaladásának választ kellene adni. Ugyanebben a kötetben azonban a szerzők néhány ázsiaira és - el­ vétve összehasonlításul - más világrészekre is utalva vizsgálják az új világren d h atását a fejlő d ő társadalm akra, elsősorban In diára és K ín á ra

utalva. (L. a már idézett kötetben: F lavin - G ardner 2 0 0 6 ) „Igaz, hogy Kína és India közel egy időben ma fontos szerephez jutott a világ színpadán, soha nem látott módon „megrengették” a vi­ lágot. Ez a két óriási ország, amelynek népessége a világ népességé­ nek 40%-a - annyi, amennyi a következő 20 legnagyobb országé öszszesen -, sokáig elbújt Európa, Japán és az USA árnyékában. Ez utóbbiak uralkodtak a világon a XIX. és a XX. század nagy részében. De ennek vége... A kommentátorok ugyan a hidegháború végéhez kötötték felemelkedésüket, de újabban még jobb hasonlatok is szület­ nek: az egész civilizációt átalakító eseményekhez kezdik hasonlítani, mint amilyen egykor a Római Birodalom felemelkedése vagy az Új­ világ felfedezése volt (F lavin - G a rdner 2006, 22. o.). Ha a két országot összehasonlítjuk, akkor az egy főre eső évi jöve­ delem 2005-ben, Indiában 2500 dollár körül volt, Kínában pedig ugyanakkor már 4600 dollárt ért el. A különbség ellenére az indiai gazdaság is fellendülésben van. (Megjegyzem, hogy ez az arány - az idézett tanulmány szerzői szerint - a következő 15 évben már meg­ fordul. Az is megjegyzendő azonban, hogy ez a két ország, különösen Kína, gazdasági helyzetüknél fogva politikailag jóval fontosabbak.) A fentebb idézett szerzők azonban azt is hozzáteszik, hogy az „embe­ riség mai haladása szöges ellentétben áll a világ ökoszisztémájával és forrásaival”. (F lavin - G ardner 2006, 23. o.). Elmondható az is, hogy a mai világban az egyes régiókhoz tartozó országok gazdaságilag, sőt politikailag is egyre inkább közelebb ke­ rülnek egymáshoz. Ez Kína esetében is megállapítható, ha bizonyos körülmények miatt (1. például az India és Kína közötti belső-ázsiai el­ lentéteket - vö. K ulcsár 2007, 105-107. o.) más hatások is érvénye­ sülhetnek.

169

6. fejezet

A legutóbbi időkig ez a két ország komoly fenntartásokkal is visel­ kedett egymás iránt. Jelentős történelmi viszonyaikból, különböző kultúrájukból, politikai rendszerükből alakult ki ilyen fenntartás. In­ diában pedig erős gyökerei maradtak az angolszász kultúrának, poli­ tikai rendszernek és gyakorlatnak. Külpolitikai törekvéseiből követ­ kezően is bizonyos gyanakvással figyelte egymást ez a két jelentős ország. Ezek a rendszerek azonban bizonyos fokig már kiegyenlítőd­ nek, tehát ennek a folyamatnak az erősödése is várható, természete­ sen jóval hosszabb távon. Az érdekek és az érzelmek hatása tompul, így az ugyanazon nagy régióhoz való tartozásukból, a világpolitika alakulásából adódó közelítés - az ázsiai gazdasági és kulturális körülmé­ nyek hatására is —erősödik. Ezek a hatások sok tekintetben jelentkez­ nek. Az idézett tanulmány szerzői például rámutatnak arra, hogy egyes városok, így Bangalore (India) és Sanghaj (Kína), bár jelentős tradicionális különbségek jellemezték, mára már m agas szellem i s zin ­ te t is képviselő hatalmas városok. Igaz, azt is hozzáteszik, hogy az em­ lített nagy városoktól távolabb 800 millió indiai és 600 millió kínai még ma is napi 2 dollárból vagy még kevesebből él. (Tehát ez utób­ bi tényből is adódnak rokonvonások a két ország között.) India „gazdasági csodáját” azonban a igen súlyos problémák és gondok kísérik. Korábban már idéztem Narain Sunita véleményét az indiai fejlődésről, s azokról a problémákról is, amelyek e fejlődést kí­ sérik. Egyik problémaként ő is a lakosság és foglalkoztatása egyenetlen elosztását említette. Arra is utaltam, hogy Indiában ez konkrétan azt jelenti, hogy kb. 800 millió lakosnak h a v i jö v ed e lm e 2 dollár , vagy en­ nél kevesebb. Aligha kell indokolni, hogy az ország ipara még távol­ ról sincs olyan fejlett, hogy ezt a tömeget foglalkoztathatná. A mezőgazdasági népességben pedig szinte lehetetlen a munkanélküliek csökkentése, hiszen az ország ebben a tekintetben ugyan előre jutott a modernizációban, de az egész földművelő szektorra ez még kevés­ bé jellemző. Ha és amennyiben pedig előrejutott, éspedig a mezőgaz­ daság is - ahol modernizálódik - , ez a körülmény eleve a foglalkozta­ tottak további csökkenésével jár, ha csak az ország iparának stb. a fej­ lődése még gyorsabbá nem válik, nem fejlődik. (Arról már nem is szólok, hogy Indiában az erózió, az elmocsarasodás és az elsivata170 fcfie—

A modernizáció Indiában

gosodás folyamatosan pusztítja a földet, s ez további elszegényesedéssel jár, ha csak a lehetséges modern technikával ezen a helyeken nem változtatnak.) A népesség pedig gyors ütemben növekszik, így a probléma meg­ oldása - ha nincs megfelelő beruházási és foglalkoztatási lehetőség, amely eladás szempontjából, különösen export lehetőségeire gondol­ va - gyakorlatilag kilátástalan. Elvileg lehetséges lenne még a kiván­ dorlás előmozdítása. A volt brit gyarmatokon azonban nem fogadják szívesen az indiai bevándorlókat. Sőt, a függetlenség elnyerése után még ki is utasították a már ott élő indiai népességet, elsősorban Af­ rikába. Angliában pedig egyre súlyosbodik az indiai (és nem csak az indiai) bevándorlók helyzete. Inkább csak a magasan képzetteket fo­ gadják szívesen - még ma is -, ahogyan más országokban (például Kanadában) is. A „gyors gazdasági növekedés az ország környezeti problémáit odáig fokozta, hogy azok sok, civil környezetvédő szerve­ zet létrehozását ösztönözték”. (F lavin - G ardnf.r 2006, 27. o.). Természetesen nem „csupán” a túlnépesedés okoz problémákat. Beszélhetnénk még az elektromos áramfogyasztás fokozódásáról (ha Indiában a népesség jelentős része még nem is fogyasztó), az olaj­ fogyasztás problémáiról stb. De azt is meg kell jegyezni, hogy Indiá­ ban van a világ negyedik legnagyobb szél-energia-piaca, és sokat vár­ nak a növekedéstől is.

III. 1989-ben új kormányfő, a szikh Visvanat Pratap Szing decemberben tet­ te le a miniszterelnöki esküt Rámaszvámi Venkataraman elnök kezébe. Az új miniszterelnök első útja a szikh földre, Amritsarba vezetett, ahol az új-évet köszöntötte. Körüljárta az Arany templomot, sétált a harcok alatt megsérült városban. Később is igyekezett azonban a tel­ jesen még meg nem nyugodott tartományt visszavezetni a vallási el­ lentétek mezejére, sőt konfliktusokat támasztani az ország közösségé­ ben. A zavargások nem szűntek meg Kasmírban sem. A „Felszabadítási Front” még mindig működött, és más szervezetek is alakultak. 171

6. fejezet

V. P. Szing Dzsanáta koalíciós kormánya azonban még egy évig sem működött. Politikája és vallási elfogultsága lemondáshoz vezetett. 1991-ben Radzsiv Gandhi meggyilkolás után a néhai Indira Gan­ dhi asszony és később Radzsiv Gandhi kormányának külügyminisz­ terét, P. V. Naraszimha Raot egyhangúlag választották miniszterel­ nökké. „Az egyetlen lehetőség India továbbélésére a koegzisztencia” —mondotta az új elnök, aki Radzsiv Gandhi útján igyekezett vezetni az országot és a Kongresszust. India azonban gazdaságilag hanyatlóban volt, ezért Naraszimha Rao mint új miniszterelnök igyekezett az országot gazdaságilag és pénzügyileg is rendbe hozni. Keményen dolgozott, ráadásul minden jelentősebb hindu templomot meglátogatott, meghajolt a bráhmin papok előtt, imádkozott az istenekhez, és segítségüket kérte India problémáinak megoldásához. A vallási ellentétek sem múltak el. 1991 októberében például V. P. Szinget, a volt miniszterelnököt letartóztatták. Mintegy 50 mérföldnyire Ayodhyatól került erre sor, ahová 500 szekularizált embert ve­ zetett, akik le akarták törni a hindu próbálkozásokat. Ezek - Ayodh Boheri Mayjid vezetésével - kb. egy évvel korábban már felléptek a hindu-muzulmán ellentétek során. (Ilyen akcióval 1946M7 óta nem próbálkoztak.) A hindu fundamentalisták „Siva hadseregének” meg­ szervezésére is törekedtek, ahogyan többen is igyekeztek a 90%-os hindu lakosságot a mohamedánokkal szembeállítani. (Más példákat is találunk W oi.pf.ri ' könyvében, 2000, 442-447. o.) Radzsiv Gandhi halála után tehát a Dzsanata Párt volt uralmon. Ez a párt folytatta - ha kissé bizonytalanul és hiányosan is - az Indira és Radzsiv Gandhi által kialakított és megkezdett tervezési gazdál­ kodást. Szonja Gandhi (az elhunyt Radzsiv Gandhi özvegye) poli­ tikusként még nem lépett a színre. Anyósa örökében és emlékére tudományos kongresszusok, valamint kutatások szervezésével, irányí­ tásával foglalkozott, elsősorban India fejlesztésével összefüggő prob­ lémák megoldására törekedve. Az évtized vége felé azonban megjelent a politikai küzdőtéren, és­ pedig a családja által szervezett és vezetett Indiai Nemzeti Kongresszus politikusaként. A következő két választás alkalmával (1996 és 1998) - « < 172

A modernizáció Indiában

már dolgozott is a Párt érdekében. Hozzá kell tennem, hogy ez a Párt mindkét alkalommal a győzelem közelébe került, alig néhány kép­ viselői hellyel szerzett kevesebbet a Dzsanata Pármái. Az elemzők vé­ leménye szerint 1998-ban csak hajszálon múlott, hogy a Kongresszus Párt megszerezze a győzelmet. Ami Kohai a princetoni egyetem professzora - mindkét pártot jel­ lemezve lényegében ugyanígy vélekedett: a Dzsanata Párt a vallásos nacionalizmus híve volt, és implicite vagy explicite elutasította a más vallásúakat, különösen a mohamedánokat. Erős Indiát ígért, amelyre a hinduk büszkék lehetnek. Hangsúlyozta a reális nevelés fontossá­ gát; segítséget, biztos életvitelt és egészségügyi gondozást, végül jó kormányzást ígért gyakorlatilag mindenkinek. Ám különösen a vallá­ sos,, az erkölcsös és a nemzeti magatartást hangsúlyozta és várta el. A Párt különösen az idős emberekre és a kereskedő rétegre számított. Támogatta még a muzulmánellenes oligarchiát, a felső osztályok uralmát is. Kérdés, kik voltak a Kongresszus támogatói? Az európai Szonja Gandhi nyugodt, de jelentős módon befolyásol­ ta a Kongresszus ügyeit. A politikában való nyílt részvételével - mint potenciális „megváltó” - különböző utakon és módokon hatott a pártjára. О képviselte a Gandhi-dinasztiát, a túlélését és a jövőjét. Amikor - annak idején - Indira Gandhi átalakította (mondhatnánk „modernizálta”) a Kongresszus Pártot, ez a párt gyakorlatilag egy a vezető által irányított szervezetté változott. Most azonban a Kong­ resszus abban bízott, hogy olasz származású vezetője, férje halála után mint özvegye, csodát is tud tenni (Kom i 1998, 9-14. o.). India függetlenségének hatvanadik évfordulójára több tanulmány is megjelent, amelyek számot vetettek az ország függeden korszaká­ nak eredményeivel, problémáival. Az első ilyen probléma annak a kérdésnek az elemzését és meg­ oldását jelentette, hogy az indiai demokrácia vajon az angol uralomból származik-e, vagy ettől függetlenül alakult ki? Azokkal szemben, akik a demokráciát a gyarmati uralomra vezetik vissza, más szerzők hatá­ rozott véleménye az, hogy nem így történt. Sumit Ganguly, az indiai kultúra és civilizáció professzora és az Indianai Egyetem (USA) taná­ ra határozottan állítja, hogy a XIX. századtól kezdve India a naciona­ 173

6. fejezet

listák politikájának eredménye. Az Egyesült Királyságot a Kongresszus is visszautasította 1930-ban. Valójában - folytatja az idézett szerző India a demokráciába mentette át a struktúrának és a kontingenciának a gyümölcsét. A nemzeti mozgalom uralkodó struktúrája, sőt a nemzeti mozgalom maga elvileg demokratikus volt. Az 1950. évi alkot­ mány adoptálta a demokratikus struktúrát. Sőt, India alkotmánya el­ fogadta a federális államszervezetet, amelyben nagy lehetősége volt az alkotmány megújítására is. Ebben az alkotmányban azonban még több minden a Brit Indiából öröklődött. Legújabban, 2000-ben pe­ dig egy új államot „hasítottak” ki Biharból: Jharkhand államát, a re­ gionális autonómia követelményének megfelelően. A demokrácia az „egyedüli játék a városban” - idézte az imént hi­ vatkozott szerző; ez a kulcselem szilárdan szövi át India politikai kul­ túráját. India szegény s írástudatlan polgárai is részt vesznek a nem­ zeti és az egyes államok választásain. Ok jelentenek valóban hatékony elemet ezeken a választásokon, hiszen ők utasították el Indira Gandhi egyeduralmi törekvéseit az 1970-es késő években tartott választáso­ kon ( G a n g u i .y 2007, 30-32. o.). Kérdés, hogy hatvan évvel a függetlenség kikiáltása után hogyan működik ez az indiai demokrácia? Mik azok a fontos kihívások, ame­ lyekkel szembe kell néznie? Mik a teljes demokrácia bevezetésének a kilátásai? - teszi fel a kérdést az imént idézett szerző. Vajon a sikerek folytatása csak a demokrácia „elmélyítésén”, a soknemzetiségű, kü­ lönböző fejlettségű etnikumokon múlik? S hogyan alakul az emberi jogok tiszteletben tartása? Hiszen a 2002-ben elfogadott POTA tör­ vény (Prevention of Terrorism Activities Act = A terrorista cselekmé­ nyek megakadályozására alkotott törvény) nem aratott sikert. Nem váltak sikeressé a szekularizációs törekvések sem. A 2004. évi vá­ lasztások után a Kongresszus Párt és szövetségesei visszatértek a hata­ lomba, s ismét előkerült a szekularizáció problémája is; ám annak ellené­ re, hogy több intézkedés is született, a kérdést nem sikerült megoldani. Amiben sikerült előrelépni, az India gazdasági életének fejlesztése. Kielégítő gazdasági mozgás indult meg, emelkedett a nemzeti jöve­ delem, ami a magasabb életszínvonalban is megjelent. A növekedés és a lehetőségek fokozódásával a nemzeti és az állami kormányokat afelé 174* » -

A modernizáció Indiában

„nyomta”, hogy foglalkozzon a növekedés és következményei prob­ lémáival és sérelmeivel. A növekedő gazdaságnak segítenie kell a civil társadalmat, és ezt egy felelős kormánynak ki kell használnia. Végül, fenn kell tartani a gazdasági növekedést, támogatni a liberális demokrá­ ciát éspedig egy jobban képzett és kozmopolita középosztállyal ( G ang uly 2007, 39. о.). A függetlenség hatvanadik évfordulójára írott tanulmányokból fel­ tehetően levonhatók bizonyos általános következtetések is. Mielőtt azonban ezt megtenném, érdemes még egy-két szerző írását röviden áttekinteni. Ilyen szerző Aseema Sinha, az University of Wisconsin-Madison (USA) tanára. О is az indiai demokráciát vizsgálta, és álláspontját lé­ nyegében már, ha nem is saját tanulmányának, de bizonyos fokig annak a cikksorozatnak címe is jelezte, amelyben tanulmánya meg­ jelent: India’s Unlikely Demoa'acy. írását kérdéssel kezdi: „Mit jelentenek a piac alapú gazdasági re­ form-folyamatok a globalizálódó India demokráciája számára?” A kér­ désre adott válaszok pozitívak, ahogyan az indiai demokrácia is erős stabilizáló erő, vagy ahogyan a gazdasági változások és a liberalizáció is a demokrácia erősödését szolgálja - válaszolt a szerző (Sintia 2007, 41. o.). Vannak természetesen - éspedig a demokrácia hívei között is -, akik attól félnek, hogy a demokrácia hívei egyszer majd az elit által „aláaknázott” helyzetben találják magukat. Ezek a többnyire tehetős, vagy éppen gazdag emberek a tömegpolitikai mobilizációt követő redisztribúciótól tartanak. India demokráciájának változó természete a gazdaság alakulásával kapcsolódik össze, állapította meg az imént idézett szerző. Hogy azután a változó gazdasági folyamatok, a benne alkalmazott (de szé­ les értelemben vett) technikai szintje és tulajdonviszonyai mennyiben alakítják ezt a folyamatot, az már bonyolultabb kérdés. Az bizonyos, hogy nagyobb fegyelmezettséget, technikai tudást és szakszerű ko­ operációt, tehát bizonyos nagyobb műveltséget és fegyelmezettséget igényel. A korábbi társadalmi és gazdasági formációkban elegendő volt az „alacsonyabb” szint is. Csak egyetlen példát említek, nem Indiából, hanem több mint a két évtizeddel előbbi Afrikából. 175

6. fejezet

Tanzániában járva néhány modern termelőüzemet is meglátogat­ tam. A beruházó európai vezetők és a helyi mérnökök egyaránt az alacsony termelékenységre panaszkodtak, mondván, hogy a dolgozók nem járnak be rendszeresen. Ha úgy gondolják például, hogy elegen­ dő pénzük van egyelőre, vagy valamilyen családi, esetleg törzsi „ren­ dezvényt” tartanak néhány ember, vagy egy-egy csoport részvételé­ vel, akár hosszabb időre is otthon maradnak. így azután a termelés nem kiszámítható, nem egyenletes és aligha tarthatók be a megálla­ pított határidők, így az elvárt minőség sem jelenik meg. Indiában és Kínában jobb a helyzet - bár a családi kötelékek stb. ott is negatívan hathatnak a rendszeres munkára. Mi több, hasonlóak a munkavégzés problémái - bár kisebb mértékben -, akár Magyarországon is, nem is szólva a többi kelet-európai országokról. Az utóbbi időkben - és most már Indiáról beszélek - a helyzet ja­ vult. A javulás bizonyos fokig már Radzsiv Gandhi idején is észre­ vehető volt. A modern nagyüzemekben pedig sokkal jobb a helyzet. S ez a tény kedvezően hat a földművelésre is, ahol a technikai és szer­ vezeti változások tulajdonképpen már korábban megindultak. Az indiai gazdaság és politika helyes megértését akkor biztosíthat­ juk, ha számba vesszük, hogy 1980 óta hogyan változott az indiai politikai és gazdasági élet. Elméletileg, de valóságban is megmutatkozva szélesedő „szakadé­ kok” észlelhetők a gazdagok és a szegények között. Ezzel együtt a „győztes” és a „vesztes” rétegek „stabilizálódnak”, pontosabban mind­ két réteg számbelileg növekszik, közöttük pedig új feszültségek ala­ kulnak ki. Az újgazdagok továbbra is keresik vagyonuk és hatalmuk növelésének lehetőségeit, az újszegények a helyzetük akár erőszakkal is történő megváltoztatásának, megfordításának a lehetőségét. A me­ zőgazdaságban végbement változás azzal jellemezhető, hogy 1980ban a szükséges élelmiszertermelésnek a földművelés 42%-át kellett felhasználnia, 2004-ben pedig már csak 24%-át. Az 1980-as években gabona-forradalomról beszélhetünk, még a legelmaradottabb államokban is megjelent a tőke és növekedett a ter­ melés.

176

A modernizáció Indiában

Az indiai dolgozók átlagos munkabére az 1990-es években külön­ böző mértékben alakult. A mezőgazdasági munkások bére 2,5%-kai emelkedett. A középszintű menedzserek 2000 után 25%-kal kaptak többet. A városi munkanélküliek aránya 1994-ben 8% volt, 2004-ben pedig 6% volt. Az ország hét államában, amelyek gazdaságilag hosszabb ideje a legdinamikusabban fejlődtek (Gudzsarátban, Mahárástrában, Rádzsaszthánban, Nyugat-Bengálban, Tamilnáduban és Karnátakában), az ország lakosságának aránytalanul nagy hányada, 38,8%-a él. Ez máris jelzi, hogy az indiai lakosság (amelynek száma a legutolsó adatok szerint - 1 ,1 billió volt) még mindig nagyon kü­ lönböző feltételek között él. Indiában természetesen a gyarmati uralom alatt még inkább eltérő viszonyok között éltek az emberek, mint most. Ezek az eltérések vagyonilag, foglalkozások és jövedelmek szerint a falusi és városi lako­ sok számára jóval nagyobbak és kifejezettebbek voltak, mint jelenleg. A jelenlegi indiai társadalomban, noha vannak igen gazdagok és rendkívül szegények, mégis a nem szélsőséges csoportokban élők, vagyis nem a túlságosan gazdag vagy a nagyon szegényes viszonyok között lévő emberek alkotják a társadalom politikailag legjelentősebb csoportját. A „középszinten” élő csoportok politikailag is jelentősebb szerepet töltenek be, és nagyobb tömeget tesznek ki, mint amilyenhez a gyar­ mati Indiában, vagy függetlenségük első időszakában hozzászokhat­ tunk. A kétezredik évtized India számára gyakorlatilag olyan jelentős fordulatot hozott, mint azt Kínában láthattunk. Érthető, ha Indiában a 2004. évet a „reformok reformjának” is nevezik. A 2004. évi koalí­ ciós választási győzelem után a Kongresszus Párt Manmohan Szingct választotta az ország miniszterelnökének. Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül az egyik elemző, Sinha vé­ leményét, aki szerint India sikerei abból fakadnak, hogy meghatáro­ zott időkben választásokat tart, és a lakosság rendszeresen közremű­ ködik ezeken, akár a marginális közösségek tevékenységével is. Ez utóbbi egyébként 1990 óta megszokottá is vált. Ezt a helyeztet Atul Kohli a gazdasági folyamatokról szólva „procedurális demokráciá­ nak” nevezi. A gazdasági változások folyamata, amely az utolsó év­

177

6. fejezet tizedekben kibontakozott, és amely azóta piaci és globális politikai jellegűvé vált, a fe lső szin ten éppen úgy erősítette a dem okráciát , m in t a z alsó szinten. A politikai problémák ugyan továbbra is súlyosak, de m egoldhatók (S tntia 2007, 52-53. o.).

Elmondhatjuk tehát - egyes várakozások ellenére -, hogy a függet­ len India nem csak „életben maradt”, hanem jelentősen fejlődött is. Igaz, sok tekintetben új viszonyok között is élhetett már az angol ura­ lom alatt, de utána újjáéledt. Azaz bizonyos régebbi és megszokott te­ vékenységét is újjávarázsolta. A földművelés talán a legrégebbi, még­ is a leginkább elterjedt termelő tevékenység volt az országban. Hozzátehetem, hogy talán éppen régiségéből és elterjedtségéből adódóan is a leginkább elmaradott termelő tevékenyég. Az sem vitás, hogy a nagy meleg, a megszokottnál tovább tartó forróság, az elmaradó, illetőleg a szükségesnél kevesebb eső éhínséget, éhhalált hozott az or­ szág kisebb-nagyobb részére. Az ilyen katasztrófákat sem a gyarmati hatóságok, sem pedig a független ország első éveinek hatóságai nem tudták kivédeni. Éppen ezért igen érdekes fejleményről számolnak be Stanley és Ruth Freed az indiai „zöld forradalomról” és eredményeiről írott könyvükben. India a függetlenség óta két időszakban élte át a zöld forradalmat - írják a szerzők. Az első alkalommal a hierarchikus kasztrendszer keretei között ment végbe a munka, éspedig ebből adó­ dóan endogén társadalmi csoportok körülményei között. A falvak és a régiók kasztjai hierarchikusan megalapozott csoportokat alkottak. Az alsóbb szinten már ekkor sem aratott tetszést ez az elrendeződés. A második átalakulás korában már a m odernizáció került előtérbe. A modernizáción az indiai kormány ekkor már túlnyomó részben ve szte m izá ció t értett, és erőteljesen támogatta is. Természetesen az is közrejátszott - és nem is lebecsülhető mértékben -, hogy Indiában a felsőfokú oktatás már hosszabb ideje jelentős szakembergárdát kép­ zett ki. Az ország egészének modernizációja számára tehát sokat jelentett az a körülmény is, hogy a mezőgazdaságot sikerült viszonylag hamar korszerű termelésre állítani, és a termelésben is modern eszközöket használni. Hozzá kell tenni, hogy a lakosság növekedésével relatíve

-«a* 178

A modernizáció Indiában

egyre több tanult em bert képeztek, így a nevelés és az iskoláztatás különösen a nők részére - egyre fontosabbá vált (F reed- F ref.d 2002, 263-266. o.).

IV. 2004-ben a Kongresszus Párt a megnyert választások után - mint­ hogy az özvegy Szonja Gandhi nem kívánta elfogadni a kormányfői tisztet - Manmohan Szinget választotta miniszterelnökké. Ezzel is összefügghet, egy Indiába akkreditált angol újságíró véleményét idéz­ ve, miszerint nem működik megfelelően az új kormány. Az új miniszterelnök eddigi tevékenységét nem értékelhetem, de aligha tagadható, hogy tehetséges, ám aggályoskodó embernek tartják, és ez hozzá­ járulhat ahhoz, hogy az ügyek nem mennek jól a kormány kezében. M int ismeretes, az alkotmányozás (a kormány jogalkotása is) jelen­ tős részben a Köztársasági Párt kezében van. A Koalíció kisebb tagja azonban 2006-ban hatalmat vesztett India két nagy államában, és­ pedig a korrupció miatt. A miniszterelnök ugyan sajtóértekezletet is tartott (habár ezt ritkán teszi). Ezúttal rosszkedvűen jelent meg, rész­ ben az indiai gazdaság akkori rossz teljesítménye miatt, és mert India presztízsveszteséget szenvedett. M int megjegyezte, India a legutóbbi davosi értekezleten „sztár-attrakciót” teljesített a Világgazdasági Fórumon. De kedvetlen volt azért is, mert azt hitte, hogy ő, tehát Mr. Szing, hazatérése után kissé megpihenhet. Nem gondolta volna, hogy ehelyett hatalma elvesztésének fenyegetésével kell szembenéz­ nie. A Kongresszus és a United Progressive Alliance (Egyesült Haladó Szövetség) valóban veszélyes magatartást tanúsított. A Kongresszus egyik vezető egyénisége (Karnátaka főminisztere) le is mondott, minthogy a koalíció összeomlását látta a történtekben. Még két állam (fharkhand és Bihar) főminisztere ugyancsak lemondott és egy ne­ gyediket (Bihar kormányzóját) pedig a Legfelsőbb Bíróság kényszerített lemondásra. A miniszterelnök és Szonja Gandhi eddig együtt vezérelték az or­ szágot, ám kettőjük között távolságot tartva. Mindketten túlélték már 179

6. fejezet

a korrupcióra vonatkozó kirekesztéseket is, ám reputációjuk végül is megmaradt. Ahogyan túlélték az Irak számára „élelmiszert olajért” üzletet is, amely viszont a külügyminiszter lemondásával járt. Mi több, sikeresen kerültek ki (főként Gandhi asszony) egy fegyverszál­ lítási botrányból is, és nem fenyegették valóban lemondással ezek az „üzletek” sem. A hatalomban második személyt, Mrs. Gandhit a pártnak a család­ jába vetett hite éltette. Széles körben elterjedt ugyan, hogy fia, a fia­ tal Rabal Gandhihoz fűzött ambíciója (is) befolyásolja intézkedéseit (1. a „Bobbing along” cikket is. In Econom ist, February 4th, 2006, 4950. о.). 2007. július 25. napján Indiában új köztársasági elnököt választot­ tak. A köztársasági elnök ebben az országban is magas tisztség, s for­ málisan a hatalma is nagy, ez a hatalom azonban főleg a miniszterel­ nöki előterjesztések „jóváhagyása”. A valóságban azonban a minisz­ terelnök vezeti az országot. (Esetenként, mint most is, az elhunyt mi­ niszterelnök feleségének közreműködésével.) Mindenesetre az új köztársasági elnök, M rs. P rariph a P a til, a z első nő, a k it a K öztársaság elnökévé vá la szto tta k ebben a z országban. Nem el­ hanyagolható, hogy a választó kollégium (a nemzeti és az állami „par­ lamentek” tagja) kétharm ados többséggel sz a v a z ta m e g az elnökjelöltet. Az elnökválasztás rendszerint kétharmados többséggel történik, de (Mrs. Patil esetében) ez az arány most nem volt várható, bár ezúttal a muzulmán nők is rá szavaztak (Econom ist, July 28th, 2007, 5455. о.). Az elmondottak alapján nem kerülhető el, hogy röviden szóljak a korrupció helyzetéről Indiában. Nem tagadható, hogy a keleti társadalmakban (nem mintha isme­ retlen lenne Nyugaton) még mindig virágzik a korrupció. Ezen nem is csodálkozhatunk, hiszen ez a jelenség már beépült a kultúrájukba, éspedig több száz, illetőleg talán több ezer éve. Kétségtelen, hogy hatvan évi függetlenség nem elegendő ahhoz, hogy az ország megszabaduljon a kultúrája részévé vált szokásoktól. Ez még kemény büntetőjogi eszközökkel sem érhető el ennyi idő alatt. A küzdelem azonban megindult, és valóban komolyabban 180

A modernizáció Indiában

veszik az 1980-90-es évek óta. Amit Christopher Jaffreton „csendes forradalomnak” nevezett (2003), már megindult folyamat, amely - az indiai politikai vezetés aktivitása folytán - egyre szélesebbé és repre­ zentatívabbá válik. Roe Jenkins a valóságnak megfelelően írta, hogy a korrupció és a ko rm á n yza t minősége összefügg egymással. Lényegében ambivalens kap­ csolat mutatható ki közöttük, azonban az említett hiedelem a „nem elit”, tehát a „köznép” sikeres bekapcsolódása az elektronikus politi­ kába, amely a mélyreható indiai demokráciát jelenti, az sikert jelen­ tene. Ám ehhez bizonyos fokig a mindent átható korrupció is társult, s az is, hogy milyen sekélyes India demokratikus igénytelensége. Egyik oldalról ugyan lehetséges ezeket a gyakorlatban lényeges meg­ különböztetésnek látni, de ezek ellentmondásos következtetésekre is vezetnek. Másrészt hangsúlyozhatjuk az egyiket vagy a másikat, mint India jelenkori politikai valóságát (Jf.nkins 2007, 5 5 -5 6 . o.). Az indiai viszonyokat Kanchan Chandra „patronázs demokráciá­ nak” nevezi, éspedig annak alapján, hogy a munkások és a politikusok is szinte lehetetlen feladattal szembesülhetnek, amikor interaktív tevékenységüket, azonossági alapon működő kliensrendszerben foly­ tatják (C iiandra 2004). Egy másik indiai kutató azt állítja, hogy a kor ­ rupció a társadalm i m obilitás „kulcscsatornájává ” v á lt , mi több, a korrup­ ció a „népi legitimitás” elismerése. Ezek és hasonló megállapítások is megerősítik az általános tapasztalatot az indiai pénzügyi és anyagi kapcsolati rendszer viszonyairól. Az indiai demokrácia kutatói gyak­ ran felháborodnak, ha a korrupciós viszonyokat tapasztalják és re­ gisztrálják Indián, sőt Ázsián kívül is, holott előbb-utóbb észlelniük kell másutt is. Latin-Amerikában például a korrupcióban a régió „harmadik utas demokráciájának” kibontakozását és működését ve­ szélyeztető súlyos akadályát látják. (Ez a véleménye egyébként Harry Diamodnak, a neves Latin-Amerika kutatónak is.) Nem sorolom tovább a kutatói megállapításokat, hiszen aligha le­ het kétséges, hogy több - és nem csupán fejlődő - ország küzd ezzel a problémával, mint amennyien mentesek tőle. Valószínű azonban, hogy ha mentességet talán nem is, legfeljebb fokozati különbségeket találunk (részletesebben J enkins 2007, 56-68. о.). 181

6. fejezet

A korrupciót és a belső kormányzati és politikai változásokat figye­ lembe véve is elmondható azonban, hogy India az utolsó csaknem harminc éve alatt figyelemre méltó változásokon ment keresztül. Gazdaságilag is „erősödött”, s nemzetközi tekintélye is ennek meg­ felelően növekedett. Végül - ahogyan már jeleztem - az utóbbi évek­ ben sok tekintetben szinte minőségi változáson ment keresztül. Ismétlem, India növekedéssel párosult változása az 1980-as évek­ ben indult meg. Ez azonban - az 1991. évi tragikus eseménnyel pá­ rosult politikai bizonytalansággal - lelassult, hogy azután újból len­ dületet kapjon, ahogyan egy gazdasági elemzés később megállapítot­ ta (R odrik - S ubram anian 2004, 3 7 —3 9 . o.). Az 1980-as években meg­ indult fellendülés nem magyarázható a „keyseni szivattyúzással” (plump priming). Itt a termelési mozgások együttes javulásáról van szó, amelyet a különböző idősorok és keresztmetszetek mutatói jelez­ nek is, és ezek együttesen mutatták a produktivitás javulását. Hozzá kell tennem, hogy az említett intézet publikációja részletesen mutat­ ja be és elemzi ezt a jelenséget. Ugyanennek a sorozatnak egy koráb­ bi számában pedig azt olvashatjuk, hogy Indiának a szegénység ellen indított „hadjáratában” kimagasló eredményeket regisztrálhattak az 1978-97-es években. Az IMF Working Paper sorozatban több tanulmány is megjelent már, amelyek az indiai gazdasági reform első időszakát mutatják be. Ismertetik a megtett intézkedéseket, az eredményeket, sőt esetleg rá­ mutatnak a további tervekre is. Az egyik tanulmányt, Gordon és Gupta írását (2004) ebből a szempontból kiemelkedőnek is tartom. Az említett szerzők a szolgáltatásokat elemezve azokat a tényező­ ket kívánják feltárni, amelyek az indiai szolgáltatási szektor újabb nö­ vekedését eredményezték. Azt írják, hogy ez a gyors növekedés tulaj­ donképpen a kommunikációnak, a banki és az üzleti szektornak, va­ lamint a közösségi (community) szolgáltatásoknak az eredménye. Mi több, a szerzők az indiai gazdaság utóbbi tíz évének nagy növekedé­ sét is a szolgáltatási szektor teljesítményeire vezetik vissza. Elismerik, hogy a szolgáltatások 1980-tól úgy fellendültek, hogy általános nö­ vekedésük 7,4% volt évente. Ezzel pedig meglendítették az ipar és a földművelés eredményeit is (átlagban 5,9, illetőleg az utóbbit -« * 1 8 2 * » * -

A modernizáció Indiában

3,1%-kal). A szerzők hozzáteszik, hogy e tekintetben India nem ki­ vétel, mert a legtöbb országban ugyanez a jelenség észlelhető ( G o r d o n - G u pt a 2004, 4-18. o.). Egy másik elemző, éspedig A. Panagariva azt írja, hogy a reform 1991 előtt törékeny és ingatag volt, szinte válságként értékelhető. A hetvenes évek vége ugyan kiugrást hozott, sőt 1979-80-ban újabb ugrás mutatkozott, csakúgy mint 1982-88 kisebb-nagyobb időszakában, majd visszaesés következett. 1988-1991-ben ismét a fellendülés időszaka jött el, de 1991-ben és 1992-ben már ismét válság köszöntött be ( P anagariva 2004). Az indiai Kongresszus az 1970-es és 1980-as éveket alaposan ta­ nulmányozta. Jórészt ennek is köszönhető, hogy a következő évtized­ re, elsősorban az iparra jóval erősebb tervet alakítottak ki, amely 1991 előtt (az ismert gyilkosságig) valóban működött is. Sőt a későbbi idő­ szakban sikerült a pénzügyi ellensúlyt is helyreállítani. Kérdés azon­ ban, hogy India mégis miért maradt le Kína mögött a gazdaság fej­ lesztésében, különösen a konvencionális ipar területén. A magyarázat szerint Indiának először is meg kellett szabadulnia az iparban élő, és hosszabb ideig érvényben lévő megkötöttségektől. A munkások át­ helyezésével ésszerűbb elosztást kellett végrehajtani. Az iparban új iparágakat kellett kifejleszteni, éspedig sikeresen, mint például az in­ formációs technológiában. így azután az indiai ipar ismét fellendült, 2002-2003-ra a növekedés 5,9%-os lett. Kína Földművelés Ipar Manufakturális termelés Szolgáltatások India Földművelés Ipar Manufakturális termelés Szolgáltatások

1980

1990

2000

30,1 48,3 40,5 21,4

27,0 41,6 32,9 31,3

15,9 59,9 34,5 33,2

1980

1990

2000

38,6 24,2 16,3 37,2

31,3 27,6 17,2 41,1

24,9 26,9 15,8 48,2

183

6. fejezet

Indiát és Kínát összehasonlítva megállapítható, hogy a két ország haladása a legfontosabb ágakban (a W orld Bank számítása szerint) a táblázat szerint alakult, a GDP összetétele (%) alapján. K orábban m ár em lítettem India „nem egészen szilárd” pénz­ ügyeit, am elyek az 1990-es évtized vége felé a legrosszabbra fordul­ tak. E kkorra ugyanis a deficit és az adósságok is növekedtek. India ak­ koriban a világ legerősebben „decentralizált” gazdaságai között volt, bár a decentralizáció nagysága m égsem jelentette ennek a helyzetnek legfontosabb gyökerét. Szó esett m ár arról, hogy India államai közül néhány különösen m agas gazdasági szintet ért el. Ez egyúttal azt is je­ lenti, hogy a többiek gyengébb, ad o tt esetekben igen gyenge szinten állnak. Az ország tagállam ainak fiskális teljesítm énye teh át az egyes tagállam okban m eglehetősen szórtnak értékelhető. Egyes állam ok korm ányzatai felelősek a központi korm ányzat nagyobb pénzügyi hányadának az elköltéséért, m int ahogyan ez a legtöbb fejlődő o r­ szágban történik.

Az egyes államok azonban kevés biztatást kapnak deficitük rende­ zésére, amikor azt várják - éspedig korábbi tapasztalataik alapján -, hogy a központi kormány majd „leírja” adósságukat, l ény, hogy az állami pénzügyek a különböző reformok ellenére sem javultak. A kor­ mányok között a fiskális kapcsolatok átfogó (comprehensive) reform­ jára lenne szükség ennek a problémának a kezelésére, továbbá egу át­ fogó pénzügyi reformra. Egy komprehenzív reformprogramra, amely­ ben - egyebek között - lokális adóautonómia működne. De a reform­ nak határt kell találnia a morális véletlen kockázat számára. Az említett és a most megnevezett reformokat alkalmazni kell, és­ pedig szabályszerűen felülvizsgálva és megerősítve úgy, hogy a szö­ vetségi állam adott esetben (például súlyos katasztrófa esetén) csök­ kenthesse az adót, sőt kölcsönözhessen a nagy károkat szenvedett államnak. Hozzáteszem, hogy India pénzügyi gazdálkodása valóban felülvizsgálatra szorul, és ami a pénzügyi hivatalokat illeti, további segítségre lehet szükségük.

1 84*»-

A modernizáció Indiában

IRODALOM Á rosa, S. (1972) Political Development: Policy Contrains and Value

Prefernces. In Essays in Modernization of Underdeveloped Societies, (ed. Desai, A.), Thacher, Bombay. Aziz, J. (2002) Poverty Dynamics in Rural India. IMF Working Paper, International Monetary Fund. B ourdieu , P. (1978) A társadalmi egyenlőtlenségek újratermelődése. Gondolat, Budapest. C handra, К. (2004) Why Ethnic Parties Succeed: Patronage and Ethnic Head Counts in India. Cambridge University Press, Cambridge. D avid, P. (1963) A Civil Code for Ethiopia. Tulane Law Review, Vol. 17. D esai, A. R. (ed.) (1972) Essay on Modernazition of Underdeveloped Societies. Thacher, Bombay. D eutsch , К. (1963) Social and Political Convergence in Industrializing Countries. In Social Science and the Political Evidence, (ed. N. Ham­ mond). Michigan State University. D iamond, L. (2002) Advancing Democratic Governance: Global Perspective on the States of Democracy and International Assisitance. Stanford University, Stanford. D rezf., J.-S f.n , A. (eds) (1997) Indian Development. Selected Regional Perspectives. Oxford University Press, Delhi etc. Economist (2006) February 4th, 49-50. Economist (2007) July 28th, 44-45. E isenstadt, S. V. (1964) Breakdown of Modernization. Economic Development and Cultural. Changes, vol. 12. E isenstadt, S. V. (1966) Readings in Social Evolution and Development. Oxford. E isenstadt, S. V. (1972) Post Traditional Societies and the Continuity and Reconstruction of Tradition. Norton and Co., New York. E isenstadt , S. V. (1973) Tradition, Change and Modernity. Wiley, New York. E isenstadt , S. V. (1978) Revolution and the Transformation of Societies. A Camperative Study of Civilization. New York-London. F lavin, C h .- G ardnf.r, G. (2006) Kina, India és az új világrend. In A világ helyzete. A Föld Napja Alapítvány, Budapest. F reed, S. А - F reed, R. S. (2002) Green Revolution: Agricultural and Social Change in a North Indian Village. T he American Museum of Natural History.

185

6. fejezet G angui.y, S. (2007) Six Decades of Independence. Jourmil of Democracy, Vol. 28, No. 2. G ordon, J.-G upta, P. (2004) Understading India’s Services Revolution. IMF Working Paper, International Monetary Fund. I siitda, T. (1983-84) Political Development: T he Japanese Case. In Annals of the Institute of Social Science. J affrfton, C ii. (2003) India’s Silent Revolution: The Rise of the Lewer Caste in North India. Hurst, London. J f.nkins, R. (2007) Civil Society Versus Corruption. Journal of Democracy, Vol. 18, No. 2. Kautsky, J. (1972) The Political Consequences of Modernization. New York. Кони, A. (1998) Enduring Another Flection. Journal of Democracy, Vol. 9, No. 3. Kothari, R. (1985) Caste in Indian Politics. Orient hongman, New Delhi. K othari, R. (1996) Issues in Decentralized Governance. In Aziz, J. -A rnold, (eds) Decentralized Governments in Asian Countries. Sage Publications, New Delhi. K ulcsár К. (1986) A modernizáció és a magyar társadalom. Magvető Kiadó, Budapest. K ulcsár K. (1989) A modernizáció és ajog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Kulcsár, K. (1992) Modernization and Law. Akadémiai Kiadó, Budapest. Kulcsár K. (1995) A magyar modernizáció politikai összefüggései. Valóság, 38. évf., 11. sz. Kulcsár K. (1997) Jogszociológia. Kulturtrade Kiadó, Budapest. Kulcsár, K. (2007) Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest. L fnnf.r, D. (1958) The Passing the Traditional Society: Modernizing the Middle East. Free Press, Glencoe. Livy, M. J. (1966) Modernization and the Structure of Society. Princeton University Press, Princeton. L fvy, M. J. (1972) Modernization: Latecomers and Survivors. Basic Books, New York. M anor, J. (1998) Making Federalism Work. Journal of Democracy, Vol. 9, No. 3. N adia, M. (ed.) (1984) Development in the Non-Western World. Tokyo. N aipaul, V. S. (1990) India. A Million Mutinies Now. Minerva, London. N arain, Sunita (2006) Előszó. In A világ helyzete. Föld Napja Alapítvány, Budapest.

186

A modernizáció Indiában N asii, M. (1977) Modernization: Cultural Meanings - T he Widening Gap between the Intellectuals and the Process. In Essays on Economic Development and Cultural Change, Chicago. N ash, M. (1984) Unfinished Agenda: The Dynamics of Modernization in Developing Nations. Boulder-London. P anacariva, A. (2004) India in the 1980s and 1990: A Trumph of Reforms. IME Working Paper, International Monetary Fund. Ramasiiray, R. (1980) India. Social Sciences in Response to Policy Needs. (Ratoam, K. J. ed.) UNESCO, Bangkok. Rodrik, D .-S ubramanian, A. (2004) From „Flindu Growth” to Productivity Surge. The Mystery of the Indian Growth Transition. IMF Working Paper, International Monetary Fund. Rostow, W. W. (1964) The Take of into Self-Sustained Growth. In (Amitai and Eva Etziony eds), Social Change. New York-London. Siniia, A. (2007) Economic Growth and Political Accommodation. Journal of Democracy, Vol. 18, No. 2. S zf.kely- D oby, A. (2003) Széllel szemben: India gazdasága az ezredfordulón. Kihívások. MTA Világgazdasági Kút. Int., Budapest. V arga, K. (1973) Modernizáció és tömegkommunikáció. MTA Tömegkommu­ nikációs Központ, Budapest. V arsiinf.y, S. (1998) W hy Democracy Survives? Journal of Democracy, Vol. 9, No. 3. W ai.lerstfin, I. (1998) A modern világgazdasági rendszer kialakulása. Gon­ dolat, Budapest. W einer, M. (1989) The Indian Paradox. Essays in Indian Politics. Sage Publications, New Delhi-London. Woi.PF.RT, S. (2000) A New History of India. (6th ed.) Oxford University Press, New York-Oxford. Yogendra Singh (1978) Essays on Modernization in India. Manohar Book Ser­ vice, New Delhi.

187

7. FEJEZET

India bel- és külpolitikájának összefüggései i. India továbbra is többnemzetiségű állam maradt. Ezek a népek kisebb-nagyobb nemzetiségek jelenleg - többnyire mint tagállamok nagyjából elviselik az Indiai Köztársasághoz való tartozás tényét. Am mint láttuk már, időről időre hol az egyik, hol a másik törekszik több önállóságra, némelyik esetleg elszakadásra. Ez a jelenség ott, ahol a brit hódítást követő első konszolidálódás után az élet már elindult - és az ilyen helyzet már a szipoj lázadás előtt is kialakult -, az ellenállás még olyan erőtlen volt, hogy tagjai nem vállalkoztak ilyen akeióra. Volt ennek természetesen más oka is. így például azok az értelmiségiek, akik már művelt szinten éltek, vagy éppen angol nevelésben részesültek, egyetértettek a függetlenségi törekvéssel. Többen azonban európai értelemben annyira műveltek voltak, hogy világos volt előttük a felkelés kudarca. Tudták azt is, hogy a függetlenség elnyeréséig és megfelelő hasznosításáig még sok tanulnivalójuk van. A korábbi fejezetekben már utaltam e mozgalom és gondolkodás néhány jellemzőjére, sőt bizonyos tevékenységükre is. Érdemes azonban felhívni a figyelmet ezzel kapcsolatban Balogh András alapos tanulmányára: „A nemzeti kérdés Indiában” (In B alogh - R ostoványt - B úr - A n d f .ri.f, 2002, 161-245. o.). Balogh András részletesen elemzi az indiai nemzeti ébredést, és a mozgalom kialakulását, valamint fejlődését is. Az első valóban kon­ cepciózus és hatásos nemzeti vezetőnek a korábban már említett Ram Mohan Rój mutatkozott. Ha már röviden szóltam is róla, mégis érde­ mes kissé részletesebben felidézni személyét és munkásságát. Wolpert úgy említi személyét mint „az indiai Renaissance” régóta tisztelt leg­ 188» » -

India bel- és külpolitikájának összefüggései

jobb összefoglalóját és mindannak a kulturális szintézisét, ami War­ ren Hastings, Lord Moira és Marquess Hastings időszakában kialakult, és aki a kalkuttai Rádzs fölött elnökölt 1813 és 1823 között (1. W o lper t 2000, 210-212. о.). О egyébként Delhi mogulja képvisele­ tében a St. James Courtban is járt (angolul, görögül és latinul is tu­ dott a „klasszikus” keleti nyelvek mellett). Igaz, angliai tartózkodásai és kiterjedt tanulmányai folytán szinte jobban tudott angolul, mint más nyelveken. Az Indiában dolgozó misszionárius barátaival vitat­ kozva még a kereszténységgel is megismerkedett, ha nem is tért át va­ lamelyik vallására. Alaposan tanulmányozta az ősi hindu irodalmat is. A Bengálban kezdődött, a hindu vallás és gondolkodás reformáció­ jának és a hozzá kapcsolódó mozgalomnak egyik legalaposabb gon­ dolkodója és összefoglalója is Ram Mohan Rój volt. A hindu refor­ máció elindításának előkészítése, az elfogadott dogmák terjesztésé­ nek eszközei - sok tekintetben - Rój és társai által olyan magas fokú társadalmi-politikai tudatosságra épültek, ami példádan a vallástörté­ netben (B a logh és mtsai 2002, 167. o.). Az említett szerző és mtsai hivatkozott is Ram Mohan Rój egyik nevezetes okfejtésére, amelyet friss fordításban, az alábbiakban mutatok be. Feltételeznünk kell - fejtegette Ram -, hogy száz év múlva a benn­ szülöttek jelleme az európaiakkal való állandó érintkezéssel fejletteb­ bé válik, annak eredményeként, hogy általános és politikai ismeretre tesznek szert, továbbá megismerik a modern művészetet, valamint a fejlett tudományt. Lehetséges-e - teszi fel a kérdést -, hogy nem rendelkeznek majd az ellenállás szellemével és az arra való hajlandósággal, hogy szembe­ szegüljenek minden olyan igazságtalan és elnyomó intézkedéssel, amelynek célja a társadalom létráján leszorítani őket? Nem szabad szem elől téveszteni, hogy India helyzete nagyon kü­ lönbözik Írországétól. Az angol flotta az utóbbinak bármelyik pont­ jára gyorsan szállíthat csapatokat, amelyek azután a megfelelő irány­ ban előretörnek és elnyomnak minden pártütő szellemet. Ha India birtokában lenne ama ország tudása és energiája csupán negyedének, távoli helyekről is bizonyítaná gazdaságával és hatalmas népességével,

189

7. fejezet

hogy vagy engedelmes tartományként hozhat hasznot és profitot, vagy mint egy elszánt ellenségfolyamatosan fenyegetné az angol uralmat. Együtt azokkal, akik kedvezően részrehajlóaknak mutatkoztak a brit uralom irányában, mert az védelmet, sőt lehetőségeket kínált számukra, mint a Brit Birodalom szövetségeseinek, Ram is helyesel­ te az angolokkal való együttműködést. Rövid lejáratra esetleg kelle­ metlen volt a gyarmati uralom, esetleg gondot is okozott gazdasági­ lag, de a szövetség révén más oldalról és a jövőre nézve áldásos ered­ ményekre számítottak. Ram maga is - szükségképpen - látta a másik oldalt. Gyakorta látom - írta -, hogy a kormány törvényeket és sza­ bályokat fogad el, és nem veszi tekintetbe, hogy ez a nép immár több mint fél évszázada egy felvilágosult nemzet uralma alatt állva egyút­ tal kapcsolatban van a szabadság szószólóival, és a tudás előmozdító­ val. {The English Works of Raja Ram Mohan Roy. Brahmin Samaj, Kal­ kutta, illetőleg B alogh és mtsai 2002, 167-168. o.) Az ideológiák és a politikai mozgalmak ekkor már egyértelműen nemzeti jelleggel bonta­ koztak ki ugyan, amelyekben már az önállóság perspektívája is meg­ jelent. Ez a perspektíva azonban mint közvetlen nemzeti feladat (bár esetenként már ekkor is különböző formákban) a XIX. század vége felé bontakozott ki. Azelőtt is mutatkoztak ugyan nemzeti eszmét hordozó ideológu­ sok, de a szipoj felkelés óta (amennyiben az nemzetinek értékelhető) komoly, vagy „veszedelmes” nacionalista mozgalom - szélesebb fel­ kelésről nem is szólva - nem jelent meg. A század végén azonban már szervezett társulások is alakultak. T ö r­ ténetileg elsőnek akkor is kiemelkedett az Indian National Congress, ha „angol jellegű” társaságnak is indult. Sőt - mint korábban már emlí­ tettem - kezdetben két angol elnöke is volt. Az első nevezetes alak­ ként (a korábban ugyancsak már említett) Gopal Krishna Gokhale tűnt fel, akinek nézetei a reform és a forradalom vegyületeként értékel­ hetők. A Poonában kialakult forradalmi, kulturális és nacionalista csoport tagjai - akár a Marátha állam visszaállításáról is álmodtak. Ok azon­ ban - mint korábban már láttuk - Balwantrao Gangadhar Tilak veze­ tésével, politikai-forradalmi tevékenységgel is próbálkoztak. Szerve190

India bel- és külpolitikájának összefüggései

zetük a Lokamanya (a Nép által felébresztve) egyébként - Gandhi előtt - a legnevezetesebb kulturális egyesület volt Indiában. Sorol­ hatnám még különösen az első világháború után gyorsan szaporodó nacionalista egyesületeket. (Az érdeklődő olvasó azonban megtalál­ hatja őket - jellemzésükkel együtt részben W o lpert 2000, 231-264 o. illetőleg B a logh és mtsai 2002, 172-195. műveiben. A fentebb név szerint is említett ellenzéki vezetők részletesebb életrajzát 1. B alogh és mtsai 2002, 179-185.0.) Egy nacionalista hindu tudós-politikusról kell még szólnom, az Európában kevéssé ismert Sri Aurobindo Ghoshról. 1872-től 1950-ig élt, és az Indiával foglalkozó kutatók - egyebek között a már többször idézett magyar Balogh András is - sokra be­ csülik munkásságát. Talán leginkább átfogó műve a The English Works of Raja Ram Mohan Roy. Brahmin Samaj, К. Calcutta 1945-1951 mellett újabb fontos elemzés Karan Singh könyve, aho­ gyan már a címe is jelzi: Prophet of Indian Nationalism, 1967, valamint Sri Aurobindo Ghosh: Speeches Calcutta, 1970. Érdemes megismerkedni Balogh András értékelésével: „Auro­ bindo számára a hindu etikai értékek nem egyszerűen tömegmozgó­ sítási eszközök voltak, fő célkitűzése nem merült ki abban, hogy India visszaszerezze az önrendelkezést, hanem teljes erejével fellépett min­ denfajta európai hatás ellen és az eszményesített védikus társadalom helyreállítását sürgette.” (B alogh és mtsai 2002, 185. o.). Sri Aurobindo Ghosh alakja mindenképpen sajátságos. Képzeljünk el egy férfit, aki az indiai angol iskolái után a Cambridge-i angol egyetemen tanul, végül az egyetemi és a tradicionális hindu tanulmá­ nyai a régi hindu „szent” szövegekhez (elsősorban a Ramajánához) vezették. Érdekes, hogy - akárcsak Gandhi - ő is a passzív ellenállást látta célravezetőnek. Szerinte „a passzív ellenállás két dolgot jelent. Először azt, hogy bizonyos vonatkozásokban nem fogunk együttmű­ ködni az ország kormányával mindaddig, amíg nem adja meg nekünk mindazt, amit jogainknak tekintünk. Másodszor, ha üldöznek min­ ket, és az elnyomás igáját vetik ránk, nem erőszakkal, hanem szenve­ déssel, akkor passzív ellenállásban megmutatjuk az ország népének az egyeden olyan utat, amelyen haladva elérhetik jogos céljukat anélkül, 191

7. fejezet

hogy megszegnék a törvényt, vagy erőszakhoz folyamodnának. „Csak azt az utat ismerjük - mondta —, amelynek segítségével a béke és a rend fenntartásában együttműködhetünk. Viszonzásképpen Bengál alkormányzójától és az ország kormányzójától azt várjuk, hogy tisz­ teljék az ország népének elemi jogait, tiszteljék a gyülekezési szabad­ ságot, a szabad sajtó jogát, a társulás szabadságát”... és hozzátette: „egyetlen modern nemzet sem fogadhatja el törvényes és természetes reményeinek pusztulását. Csak akkor adhatjuk együttműködésünket, ha a mai idegen kormány a sajátunk lesz...” (Sri Aurobindo Ghosh bővebb szövegét 1. B alocit és mtsai 2002, 186-187. o.) Talán felesle­ ges is hozzátennem, hogy a fenti szöveg még India szabadsága előtt született. Világosan kifejezte, hogy egy idegen hatalom nem számít­ hat az alávetettek együttműködésére. Egy későbbi beszédében azt is kijelentette, hogy a nacionalizmus nem pusztán politikai program, hanem Istentől származik, vallásként je­ lent meg a nép előtt, éppen ezért halhatatlan. Hozzá kell tennem, hogy másutt pedig kijelentette, a nacionalizmus a néphez mint vallásjutott el, ezért a nacionalisták Isten eszközei. Mindenesetre sajátságos - bár nem egyedüli - jelenség, hogy a XX. században a nacionalizmus vallásként jelentkezzen. Akár arra is gon­ dolhatunk azonban, hogy az Indiában is jóval korábban megjelent nacionalizmus már vallásos jelenségként, sőt irracionális összetevőkkel rendelkezik. Idézhetnénk további jelenségeket is, amelyek az indiai nacionaliz­ mushoz kapcsolódnak. Sőt már korábban is szóltam egyes indiai né­ pek ilyen nézeteiről, azokról a mozgalmairól, mi több harcairól is, amelyek akár a függetlenség után is megjelentek. Természetes, hogy a nacionalizmus terjedése ebben a birodalmi jellegű országban nem csupán az „egynek tekintett” indiai népben találhat termékeny talaj­ ra, hanem nyíltan vagy kifejezetten is a magukat nemzetnek tekintő különböző kisebbségekben is. így azután az egészhez képest a kisebb népcsoportok között más törekvésekben is jelentkezett. A fundamentalizmus világjelenség - állapította meg Peter van der Veer -, azaz a globális diskurzussal és a modernizációval függ össze. Éppen ezért, ha a világ különböző részein bárhol nyitjuk ki az újsá­ 192 * » -

India bel- és külpolitikájának összefüggései

gokat, kapcsolatba kerülünk a fundamentalizmussal (Vf.fr 2003, 3 15. o., In G uidry et ab).

Ez a fundamentalizmus különösen jellemző az Indiában élő veze­ tő vallásokra, amelyek sajátos módon a nacionalizmussal is összekap­ csolták, éspedig a hinduizmusra éppen úgy, mint a mohamedániz­ musra. Sőt, a most idézett szerző kimutatja, hogy a szikh vallásban is elterjedt ez a jelenség. A fundamentalizmus erősödött India és Pa­ kisztán szétválása után, éspedig különösen 1984 óta. A két állam megszervezésének folyamatában a vallási gyökerű fun­ damentalizmus és a szembenállás erősödése főként India és Pakisztán esetében vezetett tömeges tragédiához, sőt többször háborúhoz is. Ez a kölcsönös bizalmatlanság, sőt ellenségeskedés világossá vált éspedig bizonyos fokig még Gandhi esetében is -, de Nehru és Indira Gandhi idején a politikai gyakorlatban is megjelenve, sajátos politikai jelenségeket is eredményezett. (Emlékezzünk például Indira Gandhi­ ra, aki éppen a „klasszikus” hindu politikai tiltakozással és ellenakció­ val szemben „emelte” a köztársasági elnöki székbe a mohamedán Hail Szinge.t.) Adott esetben az erőszakos eszközöket sem vetették meg a vallási­ lag szembenálló felek. Újból egy már ismertetett esetre utalok, és­ pedig a szikh ellenállásra, esetleg elszakadási törekvésre. A szikh és hindu lakosság, jobban mondva a szikh és az indiai központi kormány között feszültség keletkezett, amikor Pandzsáb Indiának juttatott ré­ szébe nagy létszámú szikh bevándorlók betelepülése következtében az állam e részében szikh többség alakult ki. A szikhek és a hinduk kö­ zött (különböző okok miatt) fegyveres konfliktusok is jelentkeztek, a szikhek ugyanis a sajátjuknak tekintett államot el akarták választani Indiától. 1984-től fegyveres konfliktusok pattantak ki. Amikor pedig az indiai kormányzat politikai és katonai eszközökkel is „pacifíkálni” akarta Pandzsáb Indiának juttatott és többségében szikhek lakta terü­ letét, katonai szembenállás következett. Ez a helyzet azután Pandzsáb állam szövetségi katonai megszállásával és pacifikálásával végződött. A bosszúállás sem maradt el. Az ezt követő időben ugyanis éppen szikh testőrei ölték meg Indira Gandhi miniszterelnök asszonyt.

193 #3«-

7. fejezet

Eddig a különböző vallási jellegű, de jelentős mértékben politikai tartalommal is rendelkező törekvésekről és konfliktusokról szóltam, inkább példázva ezeket. A kérdés ezután, hogy az indiai szekularitás és a szövetségi állam viszonya hogyan alakult és alakul. Természetesen, azóta is látunk olyan törekvéseket (hasonlóan pél­ dául a szikh esethez), amidőn a központi vagy a szövetségi államszer­ vezet nem, vagy elsősorban nem hindu politikai törekvésekkel kerül szembe. Ha a különböző vallási és politikai közösségek viszonyáról már szóltam is, akkor sem hagyható figyelmen kívül a szekularitás és az indiai nemzetállam viszonya. A nemzetállam „követelői” (a fent elmondottak ellenére továbbra is) a szikhek és a hinduk között találhatók tömegesen. A két „csoport” között természetesen óriási létszámkülönbség van. Sőt, azt sem hagy­ hatjuk figyelmen kívül, hogy a hindu vallás követői is többféle vallási és más jellegű „hitbeli és filozófiai csoportokra” osztódnak. A következő fejezetben látjuk majd, hogy az alapvetően vallási különbségek több tekintetben is más jellegű sajátosságokat tartalmaz­ nak. Ilyen például a jogrendszer. Ezt a fejezetet ennek „szenteljük” majd, így most csak megemlítem, hogy a folyamatos állami törekvé­ sek ellenére még ináig sem sikerült létrehozni a mindenkire kötelező egységes jogrendszert. Sőt, ahol elvileg már megvalósították, ott és abban is megtaláljuk a gyakorlatban fennmaradt, régi „törzsi”, „val­ lási”, „nemzetiségi” jogi, vagy jogként élő szokásokat, illetőleg ezek maradványait. A hivatalos politika törekszik ugyan a vallások közti különbségek­ ből adódó magatartások kiküszöbölésére, de ez aligha járhat sikerrel. Legalábbis belátható időn belül, és különösen nem a jogkövetést il­ letően. Követhetik a jogot - Indiában is - vallási meggyőződésből. Néhány kutató - egyébként nem ok nélkül - e jogkövetés mögött a vallás politizálódását látja. (Közbevetőleg megjegyzem, hogy Euró­ pában, de különösen a kontinens keleti és részben középső részén an­ nak érdekében, hogy a kontinens az első évezred végén és a követke­ ző elején a katolikus hitre térjen, a vallás kifejezetten politikai kérdés volt. Gondoljunk Szent István és korai utódai uralkodására, vagy ké­ sőbb az európai protestáns- és „boszorkány”-üldözésekre, amelyek 194

India bel- és külpolitikájának összefüggései

azután a gyarmatosítás következtében nem egy távoli kontinensen is megjelentek. Például a spanyol gyarmatokon.) Akkor is politikai akciónak volt ez tekinthető, ha a különböző val­ lási aktivisták - például Indiában is - megpróbálták elrejteni, vagy éppen tagadni működésük politikai jellegét. Van der Veer írta, hogy a khalistani és a hindu nemzeti mozgalom például tagadta politikai jellegét. Ilyen mozgalmak esetében nem az vitás - folytatta -, hogy ezek a mozgalmak politikaiak-e, hanem hogy milyen mértékben azok, mert adott esetben hiába keressük vallási jel­ legüket. Bár az is igaz, hogy nehéz megkülönböztetni, vagy éppen el­ választani a vallási, kulturális és politikai jellegű szervezeteket, s talán közelebb jutunk a problémához a történelmi, a territorális és az iden­ titás megkülönböztetéssel (Veer 2003, 255. о.). A khalistani mozgalom lényegében közel áll a szikh satha szektá­ hoz, amelyet - még а XIX. század utolsó harmadában - alapította Szilig Sabha, és amely a szikhek és az indiaiak barátságát hirdette, bár egyik jelszava éppen az volt, hogy a szikhek nem hinduk. A testvériség két része közötti határvonal a szikh hagyományok követői és a kha­ listani mozgalom között húzódik. Hozzá kell tennem, hogy 1966-ban Khushwant Szing az indiai Unión belül külön a szikh állam mellett írt könyvet. Sőt a globalizáció is megérintette a mozgalmat, hiszen nem kevés pandzsábi szikh (legalább egy millió) él Indián kívül, akik­ nek kapcsolataik az említett politikus híveihez is elvezetnek. Még egy mozgalmat kell röviden megemlítenem a hindu valláson belül. S ez a „visna hindu parishad”, amelyet Bombayban alapítottak 1964. augusztus 29-én, Krisna születésnapján. Ezen a napon százöt­ ven vallási vezető gyűlt össze a Sandeepany Sadhanalaya nevű hindu misszionárius központban. A vallás ezzel a hindu nacionalizmus köz­ pontjává fejlődött. Ez a mozgalom mind a mohamedán császárokat, mind az angol uralmat gyakorlatilag kizárta India történelméből. (L. erre bővebben: V eer 2003, 300-332. о.) Peter van der Veer végül így fejezi be írását: „Az állam legfonto­ sabb intézményeinek, nem különben a rendőrségnek és a közigazga­ tásnak (Civil Service) politizálódása egyik eleme annak, amit A nd

195 * » -

7. fejezet

Kohli 1990-ben mondott India kormányozhatóságának növekvő krízisé­ ről (India’s growing crisis of governability)”. A Kongresszus rendszerének fokozatos hanyatlása az elmúlt más­ fél évtizedben - amely különböző regionális és társadalmi konfliktu­ sokhoz vezet - nem magyarázható meg magának a vallásos naciona­ lizmusnak a jelenségével és különösen nem a tömegpolitika és a glo­ balizáció hatásaival. Nem magyarázhatók meg a kötelező etnikai uta­ lások sem a fundamentalizmussal. Ahogyan utaltam már a növekvő nyugati diskurzusra, a növekvő globális fundamentalizmusra, azt is meg kell jegyeznem, hogy mindez fontos, de nem annyira a tömeg­ mozgások megmagyarázására, mint a modernizáció globális nyelvé­ nek kialakítása szempontjából, ez ugyanis szemben áll a szekularitást ellenző vallással, amely egyúttal ellenzi a haladást is. Ahogyan már láttuk, a modernizációs folyamat „mindennapi” nyelve megaka­ dályozza a komplikált folyamatok történéseinek megértését, amelyet a posztkoloniális modernitás „teremtett”. Ezért szükségünk van a hosszú távú perspektíva elemzésére is, amely feltárja mind a gyarma­ ti múltat, mind pedig a nemzetállamok szekularitását és a vallási­ politikai mozgalmak vallásosságát (Vf.f.r 2003, 334—336. o.). A nacio­ nalizmus valamilyen formában és nem egyszer különböző tartalmi összetevőkkel gyakorlatilag egész Indiában elfogadott. Világosan meg kell azonban érteni, hogy a nacionalizmus az országban élő népcso­ portok szerint jelentős mértékben más tartalmat hordoz. Ezzel együtt ha­ tározottan kijelenthetjük, hogy e nacionalizmusok közül a legjelentő­ sebb mértékű a hindu nemzeti érzelem. Még akkor is így van ez, ha tudjuk, hogy a nacionalizmus hindu változata különböző tartalom­ mal, intenzitással vagy formában él. Előfordul az is, hogy az ország­ ban élő (általában nem hindu) nemzeti érzések valamelyike eseten­ ként a többihez képest erőteljesebben, túlzottan egy nemzeti cso­ porthoz különlegesen elkötelezetten nyilvánul meg. Ez az „érzelem” esetleg szélsőséges magatartásban, sőt mozgalomban - akár fegyveres akciókban is - „testet ölthet”. Fentebb az indiai nemzeti érzés(ek) változatairól szóltam röviden. Most pedig - ugyancsak röviden - ismerkedjünk meg azokkal a té­ nyezőkkel, amelyek a hindu tradíciót nemzeti jelleggel ruházták fel. Azt 196 *ös-

India bel- és külpolitikájának összefüggései

is említettem már, hogy ez a tradíció a XIX. század második felében alakult ki. Ennek a (tradíciókra épülő) később nacionalistává váló nem­ zeti érzésnek azonban emancipatórikus jellege volt - írta Vasudha Dalmia történész (Vasudha Dalmia 1999). Világos, különösen, ha a fentebb elmondottakat felidézzük, hogy ez a tradíció bizonyos érte­ lemben redukálja a klasszikus hagyom ányok sokféleségét, amelyek a szubkontinensen élnek, s egységes tradícióvá, éspedig á rja -h in d u hagyo ­ m ánnyá ötvözve. Ez a munka azonban gyakorlatilag mellőzte a mo­ hamedán anyagot. Ám kontinuitást tételezett fel a klasszikus és a ma élő hindu társadalom között. Az angol uralom megszilárdulásával azonban a Fort William College-ben készült a hindu nyelvről egy pragmatikus összeállítás, főleg a nyomtatott szövegek előállítása céljából. Ilyen, de már szélesebb a vallási elvek terjesztése céljából, ez a tö­ rekvés, ami bizonyos értelemben megerősödve a brit idők után még inkább elterjedt. A vallási gondolatoknál, külön fejezetet szántak a vesztem izá ció jelentőségének és hatásának is (S rintvas 1971, 16-88. o.) és az árja-hindu hagyomány adaptációjának. Ez azonban gyakorla­ tilag mellőzte a mohamedán anyagot, és kontinuitást tételezett a klasszikus és a mai hindu között. A brit időkben olyan kézikönyvet is alkottak, amely szélesebb célokat is szolgált, és amely törekvés bizo­ nyos értelemben a brit idők után megerősödve folytatódott. Ekkor szélesebb körben törekvések mutatkoztak a vallási gondolatoknál, külön fejezetet szánva a vesztemizáció jelentőségének és hatásának (S rinivas 1971, 16-88. o.). Az árja-hindu hagyomány „éltetésével” azonban gyakorlatilag mellőzték a mohamedán anyagot, és a konti­ nuitás vizsgálatát a klasszikus és a mai hindu nyelv között. Az így elő­ állított szövegek azonban bármennyire is a hindu nemzeti identitás részeként „szanszkritizálódtak”, mégis a hindi nyelvhez kötődtek. (Egyébként India alkotmányának készítői is általánosan ezt a nyelvet használták.) Az irodalmi hindi - az alkotmány elkészülése után is - egyre in­ kább elterjedt. Jóllehet a mohamedánok hivatalosan az urdut is használhatták, ám az urdu irodalmat hivatalosan nem volt szabad le­ fordítani hindire, ahogyan a hindu tradicionális szövegeket sem for­

197

7. fejezet díthatták urdu nyelvre. Nemrégen azonban változások indultak el.

A merev szétválasztások enyhültek, s muzulmán szövegek is meg­ jelentek hindu nyelven (Vasudita D ai.mta 1999, 424-439. o.).

A nyelv alakulása azonban összefüggött a lakosság nemzetiségi megoszlásával. M árpedig - írta egy hindu kutató —„a nacionalizm us az indiai b rit uralom m ellékterm éke” (D ash 1958, 63. о.). E zt azon­ ban aligha tulajdoníthatjuk a b rit gyarm atosításnak, vagy „m ellékter­ m éknek”. Az igaz, hogy az idegen uralom elősegíti a nacionalizm ust. Am eltekintve attól, hogy ez a gyarmatosítást nem szenvedett népek

esetében is élt, most is él, sőt egyes országokban, különösen a volt gyarmatokon rendkívül megerősödött. Az indiai nacionalizmusnak amint ez azóta világosan kitűnt és összetevőit fentebb is láthattuk többféle „forrása” is van. A fentebb idézett Dash annak is jelentőséget tulajdonít, hogy néhány jelentős hindu uralkodó időszakában - mint például Asóka, Csandragupta vagy a mohamedán Akhbdr - az ország egy és közös ad­ minisztráció alatt élt. Éspedig viszonylag jó adminisztráció alatt, amely elfogadható közlekedéssel, szerteágazó kereskedelemmel stb. rendelkezett. Ennek következtében az emberek általában könnyeb­ ben megismerhették és megérthették egymást, annak ellenére, hogy a többféle lakosság különböző nyelven beszélt. A nacionalizmus absztrakt fogalom —írta Dash —, de konkrét realitás. Mindenesetre a homogenitás a nemzeti egység és az aspirációk pozitív tudata, de ter­ mészetesen benne foglaltatik az idegeneknek való alávetettség alóli szabadulás is. India függetlenségre való törekvése jelentős mértékben elősegítette a nemzeti érzés, sőt a nacionalizmus fejlődését és erősö­ dését is. Nehru 1939-ben azt mondotta, hogy „a nacionalizmus ma rossz csengésű szó. Különösen Nyugaton érezhető az agresszivitás, az intolerancia, a brutális türelmetlenség és ezzel együtt az erőszak (D asii 1958, 64. о.). A jelenlegi világban - fejezi be fejtegetéseit —a növekvő nemzetköziség, a nemzetek és a régiók egymástól való füg­ gésében, a nacionalizmus helyett sokkal inkább az internacionalizmus fog végül is uralkodni.” ( D asii 1958, 72. о.). Cikke megjelenése óta már csaknem egy fél évszázad telt el. Ha pedig ennek az időszaknak a szellemi fejlődését, történelmét, politi­ 198

India bel- és külpolitikájának összefüggései

kai, nemzetközi tevékenységét és eseményeit áttekintjük, akkor alig­ ha mondhatjuk, hogy Dash optimizmusa - minden szervezeti és po­ litikai fejlődés ellenére - már valósággá vált. Ma még India belső (és többnemzeti) világában sem találjuk meg ezt a nyugalmat és az együtt élő nemzetek békéjét, amelyet Dash megjósolt. Remélem azonban, hogy Indiát az elsők között látjuk majd azon ázsiai országok között, ahol a háborúk, a történeti és nemzetiségi konfliktusok megszűntek.

II. India külpolitikája a domíniumi évek alatt sajátosan az ország ketté­ osztásából fakadó problémákhoz kapcsolódott. A lépések és ellen­ lépések - amelyeknek belső következményei is voltak - elsősorban India és Pakisztán között vezettek még fegyveres összecsapásokra is. Erre elsősorban azért került sor, mert India egy-két részét - jóllehet elsősorban a lakosság döntő és ennek következtében többsége és földrajzi elhelyezkedése miatt - Indiához kapcsolták. Ezek az államok azonban mohamedán politikai vezetés alatt éltek, például Haidarábád. De más államok, például Kasmír helyzete is vitatott volt. Ural­ kodója ugyan Indiához csatlakozott, mégis az államnak igen jelentős mohamedán lakossága élt az országban, akik akár erőszakkal, és ter­ mészetesen külső támogatással is pakisztáni polgárok szerettek volna lenni. Sőt, még inkább kívánták csatlakozásukat a Pakisztánban élő mohamedán törzsek. Egyes államok kettéosztása folytán elvileg megoldódott a helyzet. Haidarábád problémáját karddal (bár harc nélkül) „elrendezte” az in­ diai hadsereg. Mint már láttuk azonban a probléma újból és újból, vagy éppen előzmények nélkül is feléledt. Hangsúlyozom, hogy még egyes eredetileg „békésen” elválasztott, vagy a rendezést elfogadott államok között is támadtak később jelentős feszültségek. A független­ ség kezdetben tehát politikai probléma, az indiai domínium külügyei elsősorban ilyen és hasonló problémák köré csoportosultak. India első (még gyarmati) ideiglenes kormánya már 1946. szep­ tember 7. napján kinyilvánította az ország semlegességét. Ez a lépé­ 199

7. fejezet

se, nemkülönben az azóta is általában követett politikája; a különböző szőkébb vagy átfogóbb nemzetközi konferenciákon az ország általá­ ban a békés megoldások híve volt. Hadseregét - egy-két kivétellel, mint a Banglades Pakisztántól való elválása kapcsán kitört háborúban —ENSZ megbízatás alapján és irányítása alatt elsősorban békefenntartó célokra használta. Sőt, már az ázsiai országokkal az 1947-ben Delhiben megtartott tárgyalásokon is a békés megoldások híve volt. A békés megoldások és a háborúellenes­ ség bevezetésére tett erőfeszítéseken túl India külpolitikája kissé in­ gadozónak bizonyult. Nehru, aki 1949-ben járt az Egyesült Államok­ ban, politikailag alig volt sikeres. A függetlenség után húga - mint India nagykövete - az Egyesült Nemzetek Szervezetében hosszabb ideig is New Yorkban tartózkodott, munkájából politikai eredmé­ nyek kevéssé születtek, bár az USA-val jelentős gazdasági kapcsola­ tok alakultak ki. Az Indiai Köztársaság (1950) megalakulása után egyre inkább erő­ södtek az ország külkapcsolatai is. Azt is mondhatnám, hogy ezeknek a kapcsolatoknak az alapja Nehru szilárd meggyőződésén alapult, az­ az a pozitív semlegességen. Ez az elv természetesen magában foglalta, hogy India nem csatlakozik a két egymással szemben álló nagy katonai szövetséghez, illetve a világpolitikai tömbök egyikéhez sem. Ezzel szemben azonban elkötelezte magát a nemzeti (különösen afroázsiai) függetlenségi mozgalmak, majd a függetlenné vált orszá­ gok támogatására. A „harmadik világ” gazdasági és politikai fejlő­ désének segítése és védelme az indiai külpolitika fontos eleme volt. Határozottan fellépett az indokínai háború befejezése érdekében, Tibet kínai megszállása ellen, amely külpolitikájában - arra is tekin­ tettel, hogy a Dalai Láma Indiában talált menedéket - igen érzékeny ponttá vált. Hozzátehetem, hogy általában szemben állott a kolonializmussal. A helyzet rendezésére 1954-ben aláírták az indiai-kínai egyez­ ményt Tibet és általában Közép-Ázsia e részének státusáról. A poli­ tikai szerződések, amelyeket korábban egyébként India kezdeménye­ zett, mint például a „pancsa sila” szerződést is, jelentősen növelte India tekintélyét. Az országnak azonban, gazdasági eredményei is 200 •> = ---

India bel- és külpolitikájának összefüggései

születtek. Egyes vélemények szerint ez biztosította a későbbi (1955) bandungi szerződés létrejöttét és eredményeit. (Mint korábban már utaltam rá, ezt a szerződést Indiával szemben Kína szegte meg, ami­ kor magához csatolta, sőt ma is Kína részének tekinti Tibetet. IIozzátehetem, hogy Kína e terület birtokában Pakisztánnal is megegyez­ hetett.) Az 1970-es években - a háborújuk után - India és Pakisztán viszo­ nya egyre normálisabbá vált. 1972-ben barátsági szerződést írt alá a két állam. 1973-ban közös nyilatkozatban jelentették be azt is, hogy mindkét fél visszatelepíti hazájukba a hadifoglyokat és a polgári menekülteket. A bangladesi harcok után, a kölcsönös hadifogolycse­ re alapján ezúttal India szállíthatott vissza a szomszéd államba mint­ egy 93 ezer pakisztáni katonát és polgári személyt. Ezen túlmenően a független Bangladest élelmiszerrel, gyógyszerekkel segítette. 1974ben egyébként elismerte a független Bangladest, majd még ez év áp­ rilisában - India kezdeményezésére - a három ország külügyminisz­ terei Delhiben találkoztak. A köztük korábban meglévő és azóta ki­ alakított normális kapcsolatok fejlesztésével foglalkoztak. 1976-ban India és Pakisztán szerződést írt alá a diplomáciai kapcsolatok hely­ reállításáról is. A pakisztáni háborúban való részvétele, majd a Bangladesnek nyúj­ tott támogatások és segélyek azonban jelentős terhet róttak Indiára, amelyekhez egyéb problémák is kapcsolódtak. Később azonban a problémák mind politikai, mind pedig gazdasági értelemben elnehe­ zültek, például az ipari termelés növekedését, a gazdasági-politikai feszültségek felerősödését illetően. M int korábban már elemeztem az ország különböző területein feszültségek is robbantak ki. A rend és a közbiztonság tovább csökkent, és tovább növekedett a korrupció, amelyet az államapparátusban kialakult bizonytalanság is erősített. A következő években „szomszédlátogatásokra” került sor Nepál­ ban és Srí Lankán. Az utóbbi különösen fontos volt, mert kb. 150 ezer indiai élt ebben az országban, s mint láttuk, már a fegyveres összetűzések után sem sikerült békés állapotokat kialakítani. Sajnos Indiának a már említett 1962-es háború után sem sikerült igazán jószomszédi vagy baráti kapcsolatokat kialakítania Kínával. Az 201

7. fejezet

utóbbi katonailag jelentősen megerősítette az elfoglalt területeket, és az indiai és a kínai határ közelében lévő, de Indiához tartozó Nágaföldről és más területekről Kínába szökött felkelőket a kínai politika katonai kiképzésben is részesítette. Egyébként a gazdasági és pénzügyi kapcsolatok (bankhitelek) nö­ vekedésével párhuzamosan India és a nyugati országok közötti más jellegű kapcsolatok is javultak és természetessé váltak. Ez utóbbi kap­ csolatrendszer a volt „szocialista” országokkal - átmeneti csökkenés után - ma már növekedőben van. India számára azonban egyre jelentősebbé váltak az Egyesült Álla­ mokkal kiépített gazdasági kapcsolatok. Ennek alakulását - legalábbis 2003-ig egy USA hivatalos kiadvány (Council on Foreign Relations) alapján is megfigyelhetjük. Hozzá kell tennem, hogy a kiadvány alap­ jául szolgáló munkát egy igen tekintélyes tudósokból álló ún. Task Force végezte. A beszámoló szerint 1998-ban nem kevesen gyanakvó szemösszehúzással fogadták A. B. Vajpayee-nek, India miniszterel­ nökének kijelentését arról, hogy India és az Egyesült Államok „termé­ szetes szövetségesek”. Ö t évvel később ez a kijelentése már nem tűnt „diplomáciai hiperbolának”. Fél évszázadon át ezt a kijelentést senki sem fogadta volna el, s nem gondolta volna, hogy „a világ két legna­ gyobb demokráciájának” érdekei és politikájuk nagymértékben fedik egymást - olvashatjuk a Task Force elnöki jelentésének első oldalán. Valóban India és az USA jobb viszonyban vannak egymással, mint 1947, azaz India függetlenné válása óta bármikor. Ezzel is összefügg, hogy - a jelzések szerint - néhány év múltán India földünk egyik leg­ hatalmasabb gazdasága lesz, legfőbb biztonsági tényező az Indiai-óceánon, és állandóan növekvő hatalom, amelynek fontossága egyre jelentősebb Ázsiában. Ebből is következik, hogy az Egyesült Államoknak és Indiának egyre növekvő mértékben együtt kell működniük. (Közbevetőleg hadd jegyezzem meg, hogy a szerzők itt figyelmen kívül hagyják Kína világpolitikai és katonai jelentőségét, amely az USA, Kína, India és az említett hatalom viszonyát is érintheti. Tehát: a két keleti nagyhatalom együttműködése a jövőben Amerikával szemben is kialakulhat (K ulcsár 2007, 219, 228. o.).

202 3*

---

India bel- és külpolitikájának összefüggései

Mind a két ország megtanulta, hogy pragmatikusan kezeljék egy­ mást gazdasági, de politikai területen is, és figyelembe veszik ezt a tényt. A két ország tehát a gyakorlatból szűrte le, hogyan kell a má­ sikat kezelnie. Az Egyesült Államok és India megtanulta, hogy - a politikát a legmagasabb szinten kell alakítani egymással, s bü­ rokratáiknak hangsúlyozni kell a másik fél előtt, hogy támo­ gatják, sőt emelt szinten folytatják az együttműködést a másik féllel; - fenn kell tartani, s ha lehet kiegyensúlyozottan a hivatalos együttműködést, a politikai biztonsággal összefüggő dialógust, és a titkos szolgálatok tevékenységét; - újra intézményesíteni kell a bilaterális politikai megbeszéléseket a nemzetközi gazdaságpolitikai kérdésekben; - bilaterális kereskedelmi egyezményekről kell tárgyalni, és fej­ leszteni a gazdasági kötelékeket. Továbbá, az Egyesült Államoknak - könnyíteni kell azokat a megszorításokat a polgári szateliták szektorban, amelyek gátolják az együttműködést; - Indiát baráti államként kell kezelni a védelmi felszerelések kül­ kereskedelmének vonatkozásában. Indiának viszont - erősíteni kell a szándékát, hogy a hazai gazdasági reformokkal, politikai végrehajtásukkal és a gyorsabb növekedést előmozdító adminisztratív eszközökkel gyorsítja a gazdasági növekedést; - intenzív erőfeszítéseket tesz a gazdaságban a globális piac el­ érésére, éspedig az adminisztráció megszorításával és a külföldi kereskedelmet beruházásokat akadályozó rendelkezések lebon­ tásával; - módosítja azokat a politikai és közigazgatási megszorításokat, amelyek az akadémiai kutatásokat és tanulmányokat nehezítik, éspedig erősebben, mint más demokratikus országokban; -яа* 203

7. fejezet

- szigorúbb export ellenőrzést vezet be az érzékeny W M D tech­ nika és anyag vonatkozásában. (Vö. W isnf.r et al. 2003, 12-14. o.) Hozzá kell tennem, hogy India stratégiát dolgozott ki az Európai Unióval és a nyugat-európai nagyobb országokkal, valamint a dél­ kelet-ázsiai országok egy részével való kereskedelemre és kapcsolattartásra. A politika területén azonban kapcsolatai ezután is a szom­ szédos országok felé irányulnak. Hozzátehetem (az imént idézett amerikai jelentés alapján) azt is, hogy a statisztika szerint az indiai külgazdaság - a 2003. évi adatok szerint - még mindig igen alacsony szinten volt. Például a világkereskedelem mindössze 1%-a kapcsoló­ dott Indiához. Az ország viszonyait vizsgálva, az említett jelentés arra a következ­ tetésre jutott, hogy India a belátható jövőben demokratikus marad. Gazdasága - ha egyenlőtlen is - szilárd marad, s a legfontosabb fókusza szintén Pakisztán és a dél-ázsiai régió. India azonban, ha fokozatosan is, de a nagyhatalmi státusz felé halad. Tekintet nélkül arra, hogy a Bharatija Dzsanata Párt vagy a Kongresszus vezetése alatt India való­ színűleg megtalálja nemzeti érdekeit - az Egyesült Államokkal jó vi­ szonyban - és ezeket szolgálja. Éppen ezért meg kell ismerkedni az amerikai Task Force néhány további megállapításával és ajánlásaival. Világos, hogy India gyorsan fejlődő gazdaságával nagyobb hatást gyakorolhat a bilaterlási kapcsolatokra, és a kölcsönös gazdasági, sőt a területbe való beruházások is fokozódnak. Továbbá Pakisztánnal való kapcsolatai eléggé kiszámíthatatlanok ugyan, főleg a Kasmír megosztásával teremtett problematikus helyzet, de számításba kell venni, hogy ennek a problémának a megoldása az USA-nak fontos érdeke. Indiának pedig fenn kell tartani a belső társadalmi békét. A belső, de szélsőséges indiai erők azonban továbbra is nyugtalanok, sőt felizgathatok, ezzel pedig a belső társadalmi és kommunális egyensúly megbolydulhat. India nemzetközi helyzete romlik és mindez az USA-val kialakult kapcsolatait is negatívan érinti.

204

India bel- és külpolitikájának összefüggései

Végül, alapos tanulmányozás után, a Task Force az alábbiakat ajánl­ ja az Egyesült Államoknak és Indiának: - mélyítsék el a hivatalos kooperációt és a dialógust a külföldi po­ litikában biztonsági kérdésekben, a titkos szolgálatban és a jog kikényszerítése terén; - keressék a katonai együttműködés szélesítésének lehetőségét; - tárgyalják meg a bilaterális kereskedelmi együttműködés lehe­ tőségét a szolgálatokban; - növeljék a hivatalos gazdasági dialógusokat, a bilaterális lehető­ ségek szaporításától a kereskedelemig, és csökkentsék a különb­ ségeket a nemzetközi gazdasági problémák között. A Task Forcejavaslatai az Egyesült Államok számára: - kezeljék Indiát „baráti országként” export licencet garantálva a védelmi felszerelések stb. számára; - csökkentsék a korlátozásokat a polgári űrrepülési programban; - szervezzenek és vezessenek komprehenzív tanulmányokat India (és Pakisztán) számára a globális nonproliferációs rendszernek megfelelően; - bátorítsák az alapítványokat az üzleti élet és az oktatási, vala­ mint a tudományos intézeteket az együttműködésre. Tegyenek nagyobb erőfeszítéseket kooperatív programok végrehajtására Indiában; - bátorítani kell a magánszektort arra, hogy új szemlélettel köze­ lítsék meg az Indiába irányuló közvetlen beruházások érdeké­ ben. A Task Force ajánlásai India számára: - szigorúbb intézkedéseket tegyenek a politikai gátak lebontására és a bürokratikus eljárások egyszerűsítésére a külföldi beruházá­ sok számára; - gyorsítsák a hazai gazdasági reformok megvalósítását, és segít­ sék gyors növekedésüket; - liberalizálják a politikát, egyszerűsítsék az adminisztratív eljárá­ sokat a nevelési (oktatási) tevékenységet, a tudományos kutatá­ 205 -Ж---

7. fejezet

sokat és programjaikat, az együttműködést a társadalmi jólét (welfare), az egészségügy területén; - gyakoroljanak hatékonyabb ellenőrzést az érzékeny WMD technológia és anyagok felett. (W isnf.r et al. 2003, 36—38. o.).

III. Ázsia másik nagyhatalma Kína, India szomszédja. Ez az ország is az utóbbi két évtizedben tért új utakra a gazdaságban és sok tekintetben a politikában is. Igaz, Kína - elvileg - még jelentős mértékben tartja az eddigi államvezetés adminisztratív struktúráját, sőt formailag még több mindent őriz korábbi vonásaiból. Ez a struktúra (és a kezelt folyamatok) azonban változóban vannak, ha nem is minden esetben alakult még át szerkezetileg. így azután - különösen a távolabbi terü­ leteken - több minden még változatlan, sőt elmaradott. A szerkezeti és a gazdasági átalakulás jelentős mértékben megtörtént. Az or­ szágnak a világban elfoglalt helye és kapcsolatai, sőt a politika is már megváltozott, vagy változóban van. A jogszabályok, amelyek alapján az apparátus, a vállalatok és sok tekintetben az emberek is dolgoz­ nak, ugyancsak folyamatosan változnak. (Egyes esetekben korábban nem ismert szituációkra kell ezeket megteremteni.) A jogszabályi környezet egyre több esetben hasonlít a „nyugati” mintához, ha a sa­ játos kultúra és a környezet azokhoz képest változásokat is kikény­ szerít. M int korábban többször is utaltam rá, a két ország (India és Kína) viszonya nem volt barátságos. A „békés” viszonyok között is elég sok probléma akadt Kínában, majd a japán hódítás tovább rontotta a po­ litikai helyzetet. Szóltam már arról, hogy kapcsolat alakult ki a távo­ labbi időkben, amidőn az indiai területen kialakult buddhizmus szer­ zetesei térítő munkát végeztek Kínában, olyan sikeresen, hogy míg Indiában nagyon kevés már a buddhista közösség, addig Kínában egy időben „államvallás” is volt a buddhizmus. Bár a XX. századra már csökkent a befolyása, még ma is él, elsősorban vallásként, de politikai 206

India bel- és külpolitikájának összefüggései

befolyása jelentősen csökkent; a legutóbbi években azonban látszik valami megélénkülés. (A indiai buddhista misszionáriusok tevékeny­ ségére e mű első fejezetében foglaltaknál bővebben 1. B agchi 1950, 28-57. o., valamint 93., a kínai zarándokok indiai útjaira és befolyá­ sára 57-79. o., a buddhizmus kínai „útjára” és alakulására 93-145. o., a két civilizáció későbbi kölcsönhatására 193-202. o.) Háborús helyzet is kialakult közöttük, mi több, ténylegesen is har­ coltak egymás ellen, és India területi veszteségeket is szenvedett. Kapcsolatuk politikailag sem alakult szerencsésen. (Emlékezzünk például Tibet megszállására.) Sőt, Kína - formálisan és ténylegesen világpolitikai pozícióhoz jutott az ENSZ Biztonsági Tanácsának állandó tagjaként. A regionális szerveződésekben, sőt a világpolitikai szervezetek többségében, amelyekben mindkét ország tag, vagy belé­ pésre, illetőleg vezető pozíciókra is törekszik, természetesen kötele­ zettségek is vannak, így ezeket is figyelembe kell venni. Jövőbeni kér­ dés, hogy Indiának és Kínának egyaránt sikerül-e maga körül olyan szövetségi környezetet kialakítani, amely regionális hatalmi közpon­ tot is jelent, és milyen terjedelmű lesz az így kialakuló szövetség? Egyelőre - úgy tűnik - Kína van kedvezőbb helyzetben. Nem csu­ pán és nem elsősorban azért, mert jó néhány kisebb államban a be­ vándorolt kínaiak vannak többségben (vagy afelé haladó számban), hanem gazdasági, sőt politikai vezető pozíciót is egyre inkább ők töl­ tenek be. Hozzá kell tennem azonban, hogy ez a helyzet több helyütt a nagy szomszédtól való félelmet is gerjeszti. Ha a távlatokról gondolkodunk, akkor nem zárhatjuk ki, hogy a két ország egymástól elválasztva alakítja ki a maga regionális kapcso­ latát, és alkot EU típusú vagy hasonló alakulatot. Azt sem zárhatjuk ki azonban - bár ez csak hosszabb folyamat után lehetséges -, hogy az EU-hoz hasonlóan több nagy és kisebb ország (jelen esetben India és Kína, valamint jó néhány kisebb állam) fokozatosan létesít előbb egy gazdaságilag együttműködő, majd egyre szorosabbá váló, politi­ kai kapcsolatokkal is rendelkező régiót. 2005 januárjában az US National Intelligence Council „megjósol­ ta”, hogy 2020-ra Kína és India az Egyesült Államok versenytársává válik a globális gazdasági felsőbbségért. India attitűdje is megváltozik 207

7. fejezet

addig, éspedig pozitív irányban. Az új-delhi politika alkotói fokoza­ tosan többet beszélnek majd Kínáról (bővebben M u r a - T iio m pso n 2005, 30-33. o.). Wen Jiabao indiai látogatása során több egyezményt is aláírtak. Wen javasolta is, hogy India ezt nyilvánítsa ki. India most már készen áll arra, hogy megszüntesse ellenséges magatartását Tibet Kína ré­ szévé válásával szemben is. Viszonzásul Kína hallgatólagosan elisme­ ri India igényét Szikkim területére a Himalájában. Továbbá fenntart­ ja igényét a jelenleg kínaiak által ellenőrzött északi Kasmírra és a tá­ voli Aksai Chin területekre. Semmiféle nagyobb betörést sem vár egyik fél sem ezekre a jelenleg megszállt területekre. Kína azonban továbbra is vitában marad Indiával az északkeleten fekvő, jelenleg India részét alkotó területre. India és Kína az említetteken túl még több, más egyezményt is alá­ írt, amelyek a feszültség csökkentését szolgálták, sőt még kilátásba helyezték az 1962. évi háború megvitatását is. Radzsiv Gandhi indiai miniszterelnök 1988. évi kínai látogatása óta eltelt idő alatt már 14 alkalommal találkoztak India és Kína meg­ bízottai a határviták megoldására. Több közös deklaráció is elhang­ zott a két ország baráti viszonyáról, Kasmír helyzetéről stb. Az emlí­ tett amerikai szerzők azonban különösen fontosnak tartják az India és Kína közötti kapcsolatok fokozatos javulását, nemkülönben a gazda­ sági-kereskedelmi összeköttetés erősödését is. A bilaterális kereske­ delem értéke a két ország között 2004-ben 13 billió dollár volt. India globális kereskedelme 1%-át, Kína pedig 9%-át bonyolította le a szomszéd országgal. Hozzá kell tennem, hogy India és Kína kereske­ delmi és hadiflottája is jelentősen növekedett és modernizálódott. Ha a „szomszédos” három nagy tengeri államot összehasonlítjuk, akkor India áll az első helyen, majd Japán és Kína következik. Úgy tű­ nik azonban, hogy a kínai fejlesztés vitatottá teszi majd Japán helyze­ tét. Különösen, hogy az utóbbi nem rendelkezik nukleáris fegyverek­ kel. Valóban nehéz volna most pontosan meghatározni Kína pers­ pektíváját. Kína ugyanis saját hadi és kereskedelmi flottáját jelentősen fejleszti. A japán vizeken viszont az amerikai flotta is jelen van és erő­ síthető is. 208

India bel- és külpolitikájának összefüggései

Úgy tűnik, mindinkább Kínát tartják perspektivikusan a leginkább veszedelmesnek a tengeri biztonság szempontjából. Nem feledhető azon­ ban, hogy ebben az országban a politikusoknak igen jelentős belső ki­ hívásokkal kell szembenézni, s nem hanyagolható el az USA kritikus szerepe sem. Természetesen Kínát sem söpörhetik félre szomszédai. A világ számára az üzenet azonban világos: „Amíg Európa lényeges biztonsági dilemmái elmúltak, Ázsiáé éppen csak elkezdődnek.” ( C hunc ; -M in g L f.e 2005, 88-95. o.) Összefoglalóan elmondhatjuk, hogy India és Kína is közösen töreked­ nek olyan multipoláris világrend alakításában való részvételre, amely köz­ reműködésüket fokozottan igényli. Washington számára pedig kulcskérdés, vajon India és Kína egyenként vagy pedig közösen és hallgatólagos egyetértéssel elhatározták-e, hogy az ünneprontó szerepét játsszák Washington erőfeszí­ téseiben a Pax Americana kikényszerítésére, és olyan országok elszi­ getelésére, mint Irán és Szudán. Utóbbiak olajkészlete függetleníti őket a világ többi részétől. Az indiai és a kínai politikusok azonban nem kívánják tétlenül nézni az amerikai hegemóniát, különösen nem Ázsiában. Éppen ezért időszerű és szerencsés volna ebben a tárgyban egy háromoldalú csúcstalálkozó megtartása. (M ttra- T h o m p s o n 2005, 33. o.). Azok a nemzetközi szervezetek, amelyeknek India (és legtöbbjük­ nek Kína is) tagja, állandóan szaporodnak. Nincs ez másképpen az Ázsiára, vagy az éppen ebben a részben említett két országra és kör­ nyezetükre vonatkozóan sem. Nem is kívánom felsorolni ezeket a szervezeteket, csak a legfontosabbakkal foglalkozom. Azokkal, ame­ lyek nem csupán formálisan „élnek”, hanem belátható időben mű­ ködőképesek is maradnak, és tagságukat India (és Kína) is megőrzik. Meg kell jegyeznem, hogy a „legfontosabb” ilyen regionális szerve­ zet, az ASEAN, rendes és támogató tagokból áll. A rendes tagok az USA, valamint a közép- és kelet-ázsiai országok, a támogatók pedig Japán, Kína és Oroszország. (Az utóbbiak természetesen igyekeznek rendes taggá válni, az USA-t pedig „legfeljebb” támogatóként elfo­ gadni.)

209

7. fejezet

India közreműködött ebben a szervezetben már a második világ­ háború után is, de részint inkább formailag, részint kevés aktivitással, ám később növekedett ez az aktivitás. (Igaz, kezdetben inkább az an­ gol mint hivatalos nyelv miatt.) 1990 után azonban, amikor felismer­ ték az ASEAN irányultságát és jelentőségét politikailag, sőt egyre inkább regionális és globális szempontból is, India is felismerte fon­ tosságát. (Kína és India rivalizálására a nemzetközi terepen lásd M u ra—T homson 2005, továbbá Z iiao 2006, 151-168. o.). A „Look East” (nézz Keletre) politikája egyre inkább a délkelet-ázsiai országok felé irányította a politika figyelmét. Ez a politika Indiában 1991 óta erősödött meg, és egyúttal látogatta is a szervezet konferenciáit, 1995 óta a szervezet teljes jogú tagjaként. Az ASEAN vezetése a 2002. évi közgyűlésen, Kambodzsában írt alá egy szabadkereskedelmi egyezményt Kínával, amely 2010-ig ér­ vényesen határozza meg a szervezet és Kína kapcsolatát. Kérdés azonban hogyan alakul India helyzete az ASEAN-on belül? Minde­ nekelőtt meglátjuk majd, hogy India és az ASEAN mennyire ismerik fel saját szándékaikat tükröződni és tartósan összekapcsolhatónak a szervezettel? Ez természetesen csak egy része lehet az újabban egyre inkább elfogadott, a „vissza Keletre” politikájának. Vagy mennyire illeszthető be az ASEAN geopolitikai perspektívájába? Az ASEAN átfogó stratégiájának „csak” egy része lehet a tagországok független­ ségének biztosítása, így például kérdés, hogy vajon erősíti-e India helyzetét az APEC-ben, vagy az éves Azsia-Európa Találkozón? Másrészt a gazdasági kapcsolatok Délnyugat-Azsia és EszakkeletÁzsia között messze zártabbak, mint az India-ASEAN viszony. Az ASEAN mellett tehát közvetlen kapcsolatok kiépítésével kell töre­ kedni a bizalom megszerzésére. így tehát támaszkodni kell a gazda­ sági kötelékekre, de más geopolitikai és biztonsági megfontolásokra is. Az ASEAN jelenlegi politikája a kapcsolatok fejlesztése az USAval és Kínával. Kérdés, hogy ez mennyire, s hogyan érinti India és az ASEAN kapcsolatát? Vajon a kapcsolat befolyásolja-e majd Kína és az ASEAN viszonyát? A válasz talán kirajzolódik. 2004-ben például Kína exportja elekt­ ronikus termékekben a 2001. évihez képest 43,1%, majd exportja az

—

210

India bel- és külpolitikájának összefüggései

ASEAN országokban 50,2%-ra növekedett, India exportja pedig ezekben a termékekben 21,3%-ról 1,9%-ra csökkent. Az indiai vezetés igyekszik fokozni az ASEAN országokba irá­ nyuló exportját, de Kelet-Ázsiának is erősítenie kell kereskedelmét a saját régiójában. Úgy tűnik tehát, hogy Kelet-Ázsia integrációja is fokozódhat, éspedig úgy, hogy Kína szerepe egyre inkább erősödik. India - feltehetően látva ezt - 2004-hen Ázsiai Gazdasági Közösség szervezését javasolta, sőt ennek érdekében konkrét propozíciókat is kidolgozott, például egy Ázsiai Pénzügyi Rendszerre. 2003-ban pedig Kuala Lumpurban India, Kína, Japán és Kelet-Ázsia megerősí­ tették, hogy perspektivikusan létrehozzák a Kelet-Ázsiai Közösséget. Mindezeket figyelembe véve távlatilag nem lehetetlen egy Asian Community, tehát egy ázsiai közösség kialakítása (Z iiao 2006, 141-170. o.). Kétségtelen, hogy a röviden ismertetett elgondolás csak hosszú távon (ha egyáltalán) valósulhat meg. A rövidebb távú és szűkebb tag­ ságú szervezetek hamarabb megjelenhetnek, de ennek is több politi­ kai feltétele van. Mindenesetre már megindult, és ez távlatokat nyi­ tott a jövő felé. Az Indiai Unió 1998-ig - írta Christian Wagner - nem számított nagyhatalomnak. Kérdés miért? Ebből azután további kérdések adódnak. így például: nagysága ellenére miért nem játszott nagyobb szerepet a nemzetközi porondon? Miért tartották Indiát évtizedekig regionális középhatalomnak, mikor nagyságánál, földrajzi fekvésénél fogva - nem is szólva arról, hogy 1974 óta atomhatalommá vált nagy hadsereggel rendelkezik? Még több hasonló kérdést is feltehet­ nénk, de mi a válasz? Miért tarthatjuk akkor - a fentebb említett idő óta - Indiát nagyhatalomnak? Honnan eredeztethető a fordulópont? Az elméleti válasz, hogy a külpolitikát a különböző alapok határozzák meg. Mindenekelőtt a politikai viszonyok, a földrajzi helyzet, a kul­ turális és szociális viszonyok stb. határozzák meg. Az ország nemzet­ közi helyzetét és viszonyait a már fentebb hivatkozott szerző alapo­ san elemzi ( W agner 2005, 13-20. o.). Az indiai külpolitika azonban a hidegháború megszűnte után meg­ erősödött. Szóltam már arról, hogy a Kínával kapcsolatos problémák

-«*211

7. fejezet

„rendeződtek”, és később még részletesebben visszatérek India és Kína külpolitikai viszonyára és tevékenységükre is. Ugyancsak bő­ vebben szólok még India és az USA kapcsolatainak fejlesztését szol­ gáló kétoldalú szerződésekről. Végül megjegyzem, hogy India kül­ politikáját 1947 és 1998 között Wagner a „megakadályozott nagy­ hatalom” jelzővel illette ( W agner 2005, 329-335. o.). A hazai külügyi tevékenység és irodalom is felfigyelt már arra, hogy a Nehru által kimunkált külpolitikai koncepció és rendszer meg­ változott. Kisebb méretekben és más irányban már Indira Gandhi és hivatala is annak idején ezen dolgozott, ha nem is mindig elfogadható irányban. Ma azonban - ahogyan már a hazai Külügyminisztérium­ ban is megállapították - „India a világgazdaság új pólusává válása útján kíván haladni”. Ezért ezután, már korábban is észlelhető volt, hogy India „szoftver- és szolgáltatási hálózatának teljesítménye” megváltozott, háromszorosára növekedett. Fokozott kapcsolatba ke­ rült - ahogyan már korábban is jeleztem - a világgazdaság tekintélyes és fejlődő országaival, és láthattuk azt is, hogy az olajszállítások ese­ tében ez a kapcsolat az ázsiai olajtermelő országokkal igen jelentősen kezdett kialakulni. India különösen törekszik a közvetlen regionális kapcsolatokra, éspedig elsősorban Pakisztánnal (amely országgal a gazdasági kapcsolatok korábban, a „legviharosabb” időkben sem sza­ kadtak meg). Az ország szűkebb térségével sem gyengültek a gazda­ sági kapcsolatok, sőt az Indiai-óceán térségében is erősödnek, és­ pedig nem csupán gazdasági téren. (Lásd erre részletesebben N f.sz m éi .yi- K usai - P ap 2007, 126-132. o.) Összegzésként elmondható, hogy India kormánypolitikája első­ sorban befelé irányult, s nem kis nehézségekkel kellett megbirkóznia azért, hogy az országot „egyben tarthassa”. Külpolitikája még jórészt a Nehru által lefektetett elveken és gyakorlaton alapult. Tudjuk azonban azt is, hogy már egy évtizede egyre erősebben mutatkoznak a változás jelei. Az ország ebben a tekintetben is - főként a nagyhatal­ mi külpolitikából adódóan - törekszik a változásra. Korábban ezek a jelek elsősorban Nehru külpolitikájából fakadóan e tekintetben is a „pancsa sila” elveiből adódó, „békés egymás mellett élés” elvét követték. így elsősorban a fejlődő vagy éppen az elmara­

—

212

India bel- és külpolitikájának összefüggései

dott országokkal való szolidaritás jellemezte. Bár Kína hasonló törek­ vése nem mindig erősítette és erősíti az ezzel összefüggő enyhülési törekvést, mégis - ahogy korábban már láttuk - az „elvi” enyhülés jelei ebben a tekintetben megjelentek a két ország szomszédsági poli­ tikájában.

IRODALOM tonova, К. A .-B ongard -L fvin , G. M .-K otovszkij, G. G. (1981) Kína tör­ ténete. Kossuth Könyvkiadó-Gondolat Könyvkiadó, Budapest. Вас,cm, P. Ch. (1950) India and China. A Thousand Years Cultural Ralation. (2nd ed.). Hind Kitabs Ltd. Publishers, Bombay. B alogh A.-Ros fovanyi Z s.- B úr H .-A nderi.e A. (2002) Nemzet és nacionaliz­ mus. Ázsia, Afrika, Latin-Amerika. Korona Kiadó, Budapest. B ayly, S. (1999) The New Cambridge History of India. IV. 3. Caste, Society and Politics in India fi'om Eighteenth Century to the Modem Age. Cambridge University Press, Cambridge-New York. C iiung -M ing L ee (2005) China’s Rise, Asia’s Dilemma. The National Interest, Fall. D ash, В. C. (1958) Nature and Signification o f India Nationalism. The Indian Journal of Political Science, Vol. XIX, No. 1, January-March. J affrelot, C ii . (2003) India's Silent Revolution (The Rise of the Lower Castes in North India). Columbia University Press, New York. G arver, J. W. (2001) Protracted Contest. Sino-lndian Rivaliy in the Twentieth Century. University of Washington Press, Seattle-London. G uiia, R. (2007) India After Gandhi. A Histoty of the World’s Largest Democ­ racy. Macmillan, London-Oxford. K aram S zing (1967) Prophet of Indian Nationalism. India Books, Bombay. K ulcsár К. (2007) Kína a világpolitikában. Akadémiai Kiadó, Budapest. M itra, P .- T hompson , D. (2005) China and India: Rivals or Partners? Far Eastern Economic Review, April. N f.szmf.lyi G y. I.-K usai S. Z.-P ap L. (2007) Kína - az új kihívás és esély. Kül­ ügyi Szemle, VI. évf. N ulin , S. (2006) Indian Economic Development and India and China Cooperation. In Aziz, J.-Dunaway, S.-Prasad, E.: China and India International Monetary Fund, Washington.

An

213

7. fejezet O ommf.n , T. K. (ed.) (1997) Citizenship and National Identity in India: Front

Colonialism to Globalism. Sage Publications, New Delhi-London. P anagriya, A. (1994) India: a New Tiger at the Block? Journal of International

Affairs, V ol. 48, No. 1. S f.idman, G. W. (2003) Adjusting the Lens: W hat to Globalization,

Transnationalism, and the Anti-Apartheid Movement Mean for Social Movement Theory? In Globalization and Social Movements. Culture, Power and the Transnational Sphere. (Guidry, J. A.-Kennedy, M. D.-Zald, M. N. eds), University of Michigan Press, Ann Arbor. S rintvas,M . N. (1971) Social Change in Modern India. University of California

Press, Berkeley-Los Angeles-London. (1999) The Nationalization of Hindu Traditions. Oxford University Press, Kalkutta. V eer, P. van der (2003) Religious Nationalism in India and Global Fundamentalism. In Globalization and Social Movements. Culture, Power and the Transitional Public Sphere. Guidry, J. A.-Kennedy, M. D.-Zald, M. N. (eds), University of Michigan Press, Ann Arbor. V iesmant, A. (2006) India-China Economic Cooperation. In Aziz, J.-Dunaway, S.-Prasad, E.: China and India. International Monetary Fund, Washington DC. W agner, С и. (2005) Die „verhinderte" Grossmacht? Die Aussenpolitik der Indischen Union, 1947-1996, Nomos. Stiftung Wissenschaft und Politik, Berlin. W isner, F. G .-P i.a i t , N . - B outon , M. M .- K ux, D .- I spaiiani, M. (2003) New Priorities in South Asia: US Policy Toward India, Pakistan and Afganistan. Council of Foreign Relations, New York. W olpert, S. (2000) A New Histoty of India. (6th ed.) Oxford University Press, New York-Oxford. W olpert, S. (2005) India. (3rd ed.) Unviersity of California Press, Berkeley-Los Angeles-London. Z iiao, H. (2006) India’s Changing Relations with Asian: From Chinese Perspective. The Journal of East African Affairs, Vol. 20, No. 2.

V asudha D ai.mia

2 14

8. FEJEZET

A jogfejlődés Indiában

India már korábban (a védikus korban) is kialakította, és a gyakorlat­ ban is alkalmazta, sőt tovább formálta, fejlesztette viselkedési szabá­ lyait. Igaz, a kezdetben létrehozott szabályrendszerben még nehezen voltak elválaszthatók egymástól a kifejezetten vallási, erkölcsi és a ké­ sőbbi fogalmak szerinti jogszabályok. Kétségtelen azonban, hogy a jogszabályok „tisztításával” egyre világosabban kirajzolódott, hogy több tekintetben nem is váltak el teljesen egymástól a jogi és az erköl­ csi, illetőleg a magatartásra vonatkozó egyéb szabályok. Olvashatunk er­ re vonatkozóan autentikus indiai megállapításokat is, de most csupán egyet idézek. „A jog, amelyet eredetileg úgy tekinthettek, mint a nép egészének közös tulajdonát, az aktuális élet szerteágazó viszonyainak következményét, olyképpen indult fejlődésnek, hogy a jog is hamaro­ san elérte azt a fokot, amelyet nem foghatott át a nép egésze. A jogi szakértők elkülönült csoportja jött létre. Nem kétséges, hogy a nép­ ből jöttek, és a közösséget képviselték a jogi gondolkodás területén, de egyre inkább külön osztállyá váltak. A korábbi jog ugyan alapvető szemléletében még tovább élt a nép folyamatos tudatában, de spe­ ciális alkalmazása a szakértő osztály feladata volt. (R ajagopaul , G. R . 1980, 1. o.) A jogászok osztályába tartozott Yajnavalkya is, aki a korai hindu jog rendszerének szmritijét megteremtette. így tömörebben, rend­ szeresebben és logikusabban alakította ki, mint ahogyan elődei, a dharmasutrákat, szabályokat. Ezek abban is különböztek a volt dharmasutráktól, hogy azt többnyire prózában írták, néha ugyan keverték verses megfogalmazásokkal is. Yajnavalkya és tanítványai azonban -*«*215* » -

8. fejezet

már bevezették, hogy a dharmasutrákat versekben fogalmazzák meg, így a tartalmuk is világosabbá vált. Az indiai jogfejlődés második kiemelkedő alakja Manu volt, akinek tanításaira és rendszerezési munkálataira épülve született meg híres törvénykönyve (i. e. II. századtól az i. u. II. századig). Erre mind a mai napig emlékeznek, sőt hivatkoznak nem csupán a jogtörténet művelői, hanem az őt követő századok hindu jogászai is. Ismeretes ugyanis, hogy az angol hódítás után legalább négyjogrendszer működött az országban. A lakosság körében leginkább elterjedt hindu jog, egyre inkább a jogfejlődés „modernizálódó” változata volt. A mohamedán lakosság a mohamedán jogot, a sá rijá t követte, és részben követi, a p r im itív viszonyok k ö zö tt élő tö rzsi népek a hagyományos

szokásokat (szokásjogot). Végül, bizonyos és egyre sokasodó magatartá­ sokra az angol common law, illetőleg az angolok által India területére alkotott törvények és rendeletek váltak irányadókká mindegyikünk szá­ mára is. Tökéletesen érthető, hogy az ország fejlődésével, az életviszonyok változásával mindinkább az uralkodó angol hatalom, később pedig a (1946 után) a független India törvényt és szabályokat alkotó szervek te­ vékenysége vált irányadóvá - túlnyomó többségben - a kormányszer­ vek, az önálló szervezetek és a lakosság számára is.

I. Az egyes jogalkotó tevékenységek terjedelme és jelentősége változó volt, és bizonyos mértékig maradt is. így eredményeik is különböző mértékben és helyzetekben, esetleg szelektíven érvényesültek a la­ kosság „jogkövető” magatartásában. A hindu jognak - ahogyan röviden említettem - a szövege viszony­ lag hamarosan írásban is összefoglalva, tehát olvasva is hozzáférhető­ vé vált. A tartalma pedig - amint az P. V. Kané (mára már klasszikus­ sá vált munkájából is kitűnik), tulajdonképpen már i. e. 4000-1000 között és leginkább i. e. 500-tól követhető nyomon foglalták össze rendszeresen, éspedig Yajnavalkya, illetőleg Visnusztra nevéhez fű­ 216

A jogfejlődés Indiában

ződve. Kane professzor immár a XX. század közepe után „röviden” (mindössze 5, gyakorlatilag azonban 6 vaskos kötetben) adta közre a régi, illetőleg a középkori vallási és polgári jogot (K anf. 1962). Ez a munka 1730-ig foglalta össze a Dharmasastra részletes történetét. A Dharmasastra hatását az indiai jogirodalomra pedig - átfogóan és részletesebben is - 1. D e r r f it 1973, 1-64. o.) művében. A későbbi időszak legjellemzőbb változásait egy rövid történeti Epilógusban jegyezte fel. A Dharmasastra idáig terjedő és későbbi fejlődését természetesen - átfogóan, illetve részletekben - több indiai és angol jogtörténész is feldolgozta. Egyesekre esetenként hivatkozhatok ugyan, de részlete­ sen és átfogóan nem foglalkozhattam velük. Az indiai jogfejlődés elemzése során többször hivatkozom, vagy támaszkodom indiai kollégáim (elsősorban a kitűnő Upendra Baxi professzor fejtegetéseire, jogtudósi munkáira, és a velük folytatott be­ szélgetésekre. Baxi megállapította: „a klasszikus hindu jog forrásai dinamikus kapcsolatban vannak a szokásokkal, a dharma örökké való jogával, ép­ pen úgy, mint a fejedelmek szekuláris jogával” (B axi 1986, 217. o.). Ezek a források a dharmasutrák mellett a kommentárokat és a digestákat is átfogják, amelyek i. e. 600 után keletkeztek, és amelyek jogforrásokat alkotnak. így azután a sasztrák (sastric) jó néhány szokást is magukban foglalnak - ha számos fontos szokás ki is maradt -, de a feltüntetetteket a fentiekből kiindulva jogforrásokként is tekintették ( D er r ett 1968, 159-177. o.). Baxi azonban a továbbiakban jelentős mértékben Kingát munkájá­ ra támaszkodott ( L in g a t 1973); a fentebb már hivatkozott Derrett (1968) és R u d o lf —R u d o l f (1967) könyvére alapozva foglakozik a hindu joggal, így célszerű az eredeti forrásokra és más szerzőkre is tá­ maszkodni. (Itt megjegyzem, hogy a függetlenség óta több más jogi könyv és még több tanulmány jelent már meg, többnyire az első húsz esztendőben.) Lingat kiindulópontja szerint a dharma nem csak az örökké való jog összessége, hanem egyúttal morális üzenet is a társadalomban élő

» * 217 » »

embernek, illetőleg kötelességeket is tartalmaz, amelyek az egyénre nehezednek státuszának megfelelően. A dharma tehát transzcendens, mozdíthatatlan és megváltoztathatatlan. Tekintélye a dolgok termé­ szetes rendjéből fakad, így uralma megváltoztathatatlan, lerögzített, és „ajog fogalmának fundamentuma" ( L in g a t 1973, 3-6. o.). Megjegyzem, hogy a dharma lényegében ugyanolyan, mint a nyu­ gati természetjog fogalma. M int látjuk majd, rendkívül érdekes a jog­ fogalom alakulásában, hogy gyakorlatilag minden korai jogrendszer nem az „ember alkotta” jog fogalmából indult ki. A szabályalkotást (az ember alkotta jog helyett) átengete az „isten" vagy a „természet” produktumának. Az is érdekes, hogy a mai fejlett jogrendszerek mel­ lett több jogtudós is megőrizte a természetjog fogalmát, sőt fensőbbségét is az ember alkotta jog felett. Ahogyan a nyugati természetjog esetében, a dharmával kapcsolat­ ban még ma is feltehető a kérdés (ahogyan Baxi megfogalmazta): a Dharmasastrákban kifejezett jogszabályok vajon a jog direkt forrásai-e, vagy pedig csupán indirekten kötik a jogalkalmazót? (És „ter­ mészetesen” az embereket is?) Lingat még élesebben is feltette a kér­ dést: Rendelkeznek-e ezek a törvényhozás minőségével, megvan-e az a tekintélyük, amely közvetlenül köti a bírót? Vajon valódi jogforrá­ sok-e, vagy pedig a valláserkölcs „erejével” szabályozzák a bírót és az embereket? Lingat válasza szerint a Dharmasastrák nyilvánvalóan nem alkotnak jogi kódexeket a szó európai értelmében. Sőt az angol uralom előtt Indiában nem is volt olyan hatalom, amely jogot alkothatott volna, a szó európai és legalábbis a polgári jog (privat law) értelmében (L in g a t 1973, 141-143. o.). Lingat e fejtegetéseihez azonban Baxi hozzátette, hogy a jog alkal­ mazói folyamatosan figyelembe vették a jog értelmezőinek munkáját, és fel is használták a jogalkalmazási folyamatban. Sőt, egyes interpre­ tációk a helyi szokásokat is legitimálták, ahogyan Manu törvénykönyvét is alakította a jogalkalmazói értelmezés. Ugyancsak Baxi emelte ki Lingat fontos (és a mai jogászok számára is megszívlelen­ dő) figyelmeztetését. E szerint a kommentárok szerepét vagy funk­ cióját, illetőleg ennek eredményeit nem tekinthetjük a szokások kanrni2 18

A jogfejlődés Indiában

zációjántik. Az értelmezések vagy inkább az értelmezők gyakran eltor­ zították vagy félremagyarázták az adott rendelkezés valódi tartalmát. Előfordult, hogy szavakat is kiszakítottak az értelmezett szövegből, miáltal az pontatlanná vált. (Az értelmezés torzításait nem egyszer láthatjuk másutt is a szövegek kezelésében. Különösen gyakori volt ez az ötvenes-hatvanas évek jogalkalmazói gyakorlatában Magyarorszá­ gon is, de természetesen ma is egyre többször válik „jogalkotóvá”.) „A dharma és a jog utasításai éles ellentétben állnak a szokásokkal, a sasztrikus jog (a vallási és a jogi) didaktikus vallási koncepciójában és következményeiben is - írja Baxi - ... független mint örökké való természetjog, független az emberi akarattól.” (Вахт 1986, 220. о.). „А szokás szabályai pedig elvileg - idézi most már Lingat fejtegetését semlegesek a cselekmény vallási következményeitől, míg a sasztrák függetlenek az emberi akarattól, bár kormányozzák azokat ... a szo­ kások és a jogszabályok pedig társadalmi jelenségek.” (L in g a t 1973, 157-177. o.). Van azonban szerepük az eposzok (yugas) elméletének is, különösen a Parasara által „joggá” fejlesztetteknek, éspedig a társadalmi realitá­ soknak jobban megfelelő „szabályozásuknak”. Nem egyszer szólások­ ban is megjelentek. Lingat is elismerte, hogy a yugas elmélete lassan, de hatékonyan olyan eszméhez vezetett, hogy a viselkedés sasztrikus szabályai „örökre megőrzik megváltó jellegüket, ám nem mindig jó a követésük” (L ingat 1973, 189. o.). Kérdés azonban, mondja Baxi, hogy a dharma szabályai mindig követendők-e? A kommentárok sze­ rint nem, ha a szabály gyűlöletes a világ számára, vagy éppen elvetik őket. További kérdés, hogyan jönnek létre az új szokásszabályok és intézmények az ortodox pozíciókkal szánkén, amelyek praktikusan a sasztrákkal is szemben hatnak? Baxi itt is Lingatra hivatkozik, aki kimutatta, hogy a legtöbb kom­ mentátor kreative használja a „jó szokás doktrínájá”-t, és így legiti­ málja a meglévő szokásszabályokat is a különböző régiókban. A király kötelessége azonban kiterjedt a szokás, a konvenció stb. megőrzésé­ re, éspedig nem csak a meghódított területeken, de megtiszteltetésül saját alattvalói csoportjaira is.

--V*219*>x---

8. fejezet

Lingat gondosan megjegyezte (az itt nem említett esetekre adott válaszaiban is), hogy „egy koncepció teljes kudarcra is vezethetett a valóság és a jog között”, de tény, hogy az elfogadott jog „mélységesen gyökerezett a tradíciókban és a hindu világ aspirációiban” (L in g a t 1973, 258. о.). Hozzáteszi, a hindu világ arra törekszik, hogy számá­ ra fenntartsa az világ egységét, és ez éppen a jog tekintélyének kö­ szönhető. Ennek jelentős „eszköze” volt - mutat rá Baxi - a szokás, a dharma, a népi jog és állami jog együttese, amelyek jelentős változásokon mentek át a gyarmatosítás idején a „brahmanizáció” és az „anglicizáció” hatására. Különösen nagy szerepe volt ebben a prezidenciális vá­ rosi és a Legfelsőbb Bíróságnak, az angol bíráknak és jogászoknak. Az ún. „mofussil” bíróságok (ideértve a „suddar” bíróságokat, amelyek a főbíróságok funkcióit látták el) bírái kezdetben a civil service (közigazgatás) tagjai voltak, indiai ügyvédekkel. Ezeken a bíróságokon az eljárás kevésbé volt formális és kevésbé alkalmazták a kifejezett angol jogot is. Baxi megemlékezik az ún. Warren Hasting, első angol főkormányzó 1772. évi Judicial Plan 23. szekciójáról. О ugyanis arra törekedett — főleg a házasságra, az öröklésre, a kasztokra, a vallási szokásokra és az intézményekre vonatkozó szabályok alkalmazásakor -, hogy a bírósá­ gok hívjanak meg szakénő „maulvis”-okat, vagy bráhminokat, akik a bíróságnak megmagyarázzák a vonatkozó törvényeket, szokásokat. Ezek vegyenek részt az ítélet írásba foglalásában, és kötelesek az alá­ írt „szakvéleményt” a bíróságnak átadni. Az 1793. évi IV. reguláció valóban konkretizálta is Hastings elgondolásait, és speciálisan képzett hindu és mohamedán jogi szakértőket rendelt a bíróságok szolgála­ tára. (L. Вахт 1986, 223-224. о.). Itt kell megjegyeznem, hogy ezzel összefüggésben Baxi neves indiai jogtörténeti szakértők - egyebek között K ant. 1950-1962, 42-44. o ., D e r r f it 1968, 242-269. o. és J ajn 1966, 701-776. o. - könyveire is hivatkozik.)

220

A jogfejlődés Indiában

И. A jogfejlődés szakaszaira és tendenciáira vonatkozó irodalom azóta jelentősen szaporodott. Mondhatnám azt is, hogy szinte beláthatatlanná vált. A jog történetét valamennyire is társadalmi szempontból vizsgáló szerzők, Friedrich Kari von Savignytól kezdődően rákény­ szerülnek valamiféle „szakaszolásra”. Korábban sokan szívesen hivatkoztak a stagnáló és a változó jog­ típusok vonatkozó különbségeire. Ezt kísérelte meg például az indiai angol Henry S. Maine az Ancient Law c. munkájában ( M aine 1988, 24. о.). Vitathatatlan —írja, hogy az emberiség túlnyomó többsége, attól a pillanattól, hogy a jogszabályok maradandó dokumentumban jelentek meg, sohasem mutatott egy parányi vágyat sem megjavítá­ sukra. Alkalomadtán egy sor szokást erőszakosan megszüntettek és másokkal pótoltak. Ráadásul különböző helyeken nagy mértékben el­ terjesztettek egy természetfölötti eredetűnek tartott kezdetleges tör­ vénykönyvet, és a szövegmagyarázó papok a legmeglepőbb formák­ ban torzították el csűrés-csavarással a szöveget. Am - eltekintve a vi­ lág kis részétől - semmi sem történt, ami a jogrendszer fokozatos javításához hasonlítható. Anyagi civilizálódás többször is történt, de ahelyett, hogy kiterjedt volna a jogra, a jog korlátozta a civilizációt ( M aine 1988, 24. о.). Maine az ilyen stagnáló társadalom típusának tekintette az indiait, amely jog - nézete szerint - Mami törvényeinek közzététele óta nem fejlődött. A haladó társadalmak prototípusa viszont szerinte Róma és Anglia lenne. Ezekben a archaikus jogot lerögzítették. Maine bírálói ugyan szemére vetették, hogy elmulasztotta megjelölni, mit tekint Angliában archaikus jognak, de elmélete mégis elterjedt. A szüksé­ gessé vált változásokat azonban folyamatosan keresztülvitték, először a jogi fikció, majd a méltányosság és végül a jogalkotás segítségével. Nem kívánom most vitatni a Maine felfogásában rejlő leegyszerű­ sítéseket és pontatlanságokat. Azt például, hogy milyen mértékben volt valóban „merev” a hindu jog. Állíthatnám például azt is, hogy a jogi fikció - nem szólva más, általa is a változást szolgálónak tartott mechanizmusokról - éppen a „merev” jogrendszerekben tölt be je­ 221

8. fejezet

lentős szerepet. Példa erre az iszlám jog, vagy az a tény, hogy a kom­ mentáló és az értelmező gyakorlat a hindu szakrális jog alakulásába is bevitte a legszükségesebb változásokat. Azt is csak megjegyzem, hogy a jog változásának általa megjelölt technikái természetesen nem csak időbeni egymásutániságban, hanem egymásmellettiségben is éltek és élnek. (Az első kettő egymásmellettiségének lehetőségét egyébként Maine is elismerte.) Végül, kétségtelenül vitatható elméletének „etnocentrikus” jellege is. Utalásai, például az, hogy a „progresszívnek” és stagnálónak tekin­ tett jogrendszerek egyaránt megtalálhatók az indoeurópai etnikum­ ban, hogy a „progresszív” és a „stagnáló” társadalmak közti különb­ ség a legnagyobb „titkok” körébe tartozik, hogy a „stagnáló” az álta­ lános, és a „progresszív” a kivételes társadalomban, nem kérdőjelezik meg gondolkodásának ilyen jellegét. A z általa jelzett különbségben ugyanis kulturális összefüggések jelennek meg, így az „etnocentrizmusa” sajátos „kulturcentrizmusban” manifesztálódik; a jogi gondolkodásba leginkább beivódott megállapítása a jog fejlődési tendenciájáról, a stá­ tuszról a kontraktusig. Ebben a státusz a „stagnáló”, a kontraktus, az­ az a szerződés a „progresszív” a változó társadalomban lenne tipikus - ugyancsak sok kritikát kapott már. Különösképpen jellemző volt a státus jelentőségének a monopoltőkés vagy az egykori „szocialista” jogban való újbóli felbukkanása. Említhetném azonban a szerződés egyes formáit, illetőleg a feleség, a részvényesek, sőt a szociális ked­ vezményezettek stb. jogainak és kötelességeinek „státuskötöttségét”. Ez elsősorban a fejlett országok jogában állított fel kérdőjeleket. Az ilyen és hozzájuk hasonló jellegzetességeknek az összekapcsolódása történetileg azonban mégsem utasítható el egyszerűen. Az „ősi” kínai jogban például - konfucianizálódása után - az i. e. II. századtól az i. u. XX. századig erősen érezhető volt a státus fontosságának felbukkaná­ sa, bizonyos túlbecsülése, éspedig mind a társadalom rétegződésében, mind pedig a családi-rokonsági kapcsolatrendszerben elfoglalt helye­ ként. Oly mértékben alapozódott a státuszra a jogrendszer, hogy a konfuciánus jog a „li” által kifejezett társadalmi helyzethez kapcsoló­ dott hierarchikus magatartásszabály, pontosabban magatartási minta talán „példátlan” jelenséggé is vált. ( U n g e r 1977, 93. о.). Ebben az 222

A jogfejlődés Indiában

időszakban a kínai társadalom stagnáló jellege (még a külső beha­ tásokkal elindított változásokat is tekintetbe véve) jellemző volt. A mongol hódítás következményei és a mongol dinasztia adaptálódása a kínai szokásokhoz, a társadalom alapszerkezetére és kulturális sa­ játosságaira gyakorolt kínai hatás aligha lenne vitatható. Nem feledhető természetesen, hogy a feudális európai jogban is élt a jog ilyen státuszhoz kapcsolódó hierarchikus tagozottsága. A kínai és az európai „feudális” politikai struktúra között azonban jelentős különbség, hogy a kínai rendszerből hiányzott a király és a fejedel­ mek közötti viszony szerződési eleme. Ez ugyanis a „vazallusviszo­ nyok” tágabb megalapozására is szolgált, amelynek megsértése vagy az arra való hivatkozás az ellenállást is megalapozhatta (B üngf.r 1980, 442. o.). Továbbá, a római jog elterjedése egyebek között a kimun­ kált szerződési jellegzetességével is segítette a gazdaság mozgását, fejlődését. Végül is mindez közrehatott abban a folyamatban, amely a tőkés termeléssel a státuszt hangsúlyozó összetevőket tüntette el vagy jelentős mértékben gyengítette a társadalomban, illetőleg poli­ tikai-jogi struktúrájában. A „stagnáló” vagy tradicionális társadalom jo g á t jellemző néhány további, a moderntől eltérő sajátossága a következőkben foglalható össze. - Az első és leginkább elismert vonás a szabályrendszer kevéssé d iffe­ renciált volta: azaz olyan társadalmi kontroli-mechanizmus, amelyben a jogi, a vallási, s a szokási elemek kevéssé különíthetők el. K ínában ilyen volt a tradicionális „li”, sőt hordozta ezt a sajátosságot a későb­ bi, az európai jog fogalmához közelebb álló „fa” is (U ngf.r 1977, 92-96. o.). Ezt a sajátosságot érvényesítette világosan a gyakorlatban is az angol Privy Council Judical Committee az in d ia i jogra, amikor megállapította, hogy a régi szövegkönyvek és kommentárok lényegé­ ben vallási és erkölcsi megfontolásokat „kevernek” pozitív joggá. „így ahhoz, hogy megfelelően tanulmányozhassuk és megérthessük a jog­ szabályokat, el kell különíteni őket, de nem elszakítani, és teljesen izolálni az erkölcsi és a vallási járulékos elemektől...” (S ri Balasu G urui.ingaswaram V. Sri Remalxaman, 22 I. L. R. 389., illetőleg P andra 1981, 11. o.). A szabályrendszer ilyen kevéssé differenciált 223

8. fejezet

volta különösen jellemzi az iszlám jogot, s más, hasonló kulturális, „nagy tradícióval” kevéssé vagy egyáltalán nem megalapozott „ha­ gyományos” jogrendszereket is. - A tradicionális szabályrendszer a z élet teljességét átfogja, nincs a jogi szabályozástól mentes szféra. „A hindu jogi gondolkodás... a jog olyan fogalmán alapszik - írja H. I. Zaveri -, amely az életet integ­ ráns egésznek tekinti. Aligha van még egy olyan jogi gondolkodás, amely a konfliktus potenciális területeit ilyen pontossággal azonosí­ taná és olyan hatékony jogorvoslatot írna elő, amely az érintett egyé­ neket kondicionáló állapothoz kapcsolná.” (Z averi 1979, 39. o.). A hindu jogi gondolkodás azonban ebben a vonatkozásban nem kü­ lönbözik a kínaitól, a muzulmántól, vagy éppen az afrikai törzsi-nem­

zetségi jogi szokásokban megmutatkozó felfogástól. Csak egy példát: Kínában a szorosabban vett jog kifejezése a „fa” eredetileg a nagy, a világot átfogó és kormányzó kozmogóniai elvekkel volt kapcsolatban, jelezve, hogy az elvek közül melyeket kell szabályba öntve a társadalom kormányzására hasznosítani (V andf.rmf.f.rsch 1985, 21. o.). Hooker is megalapozottan általánosíthatott, amidőn - minden esetleges kü­ lönbség ellenére - a jognak a többé-kevésbe szakrális szövegekben található fogalmát az emberi magatartás olyan szabályozásának tekin­ tette, „amely a dolgok természetének része” (H ooker 1978, 96., 1975, 4. о.), és amely éppen ezért, egységes egésznek felfogott tár­ sadalmi rendszert és ideális; morális vagy etikai rendet ír le; alapja pedig nem a legalitás, hanem az etika i rend m egvalósítása (H ooker 1978, 108. о.). -Jóllehet a keleti társadalmak jogával kapcsolatban állapították meg, hogy inkább a békítést, az egyezkedést szolgálja, mint a nyugati értelemben vett pereskedést, úgy tűnik, hogy ilyen jellemvonás min­ den ún. tradicionális társadalomban legalábbis bizonyos értelemben megtalálható. Mehren például a japán joggal összefüggésben írja: „a keleti társadalmak békítő jelleggel közelítik meg a viták elintézését, s ez így alapvetően különbözik a nyugati peres megközelítéstől, amely­ ben a felek vagy mindent megnyernek vagy egyáltalán semmit” (M ehren 1963, 148. о.). Ez a felfogás - ezúttal Japánnal példázott élt (sőt bizonyos fokig él) az indiai politikai és jogi kultúrában is. 224

A jogfejlődés Indiában

Ezért azután a konfliktusok megoldásának tradicionális módja a békítés ( W f.inf .r 1965, 214-215. o.). A modern jogrendszer bevezetésével - amelyben a konfliktus bizo­ nyos összefüggéseire, ti. a jogilag megfoghatókra szűkül le - a jog nem a konfliktusok megoldásával járt, hanem sokszor kiterjedésüket eredményezte (C oiin 1965). így ezután szinte kézenfekvő következ­ tetés egy az indiai jogra vonatkozó vizsgálat adataiból, hogy a meg­ kérdezettek „a társadalom szinte minden részéből előnyben részesítik a békítést a bírói ú tta l szem ben ” (S iiarma 1976, 43. o.). Ezek a felfogások - például, hogy a pereskedést szégyennek tekintik, mint a mai thai jogi kultúrában (Kasemsup 1989, 284—285. o.), vagy Koreában, ahol a perindítást szinte más személlyel szemben indított háborúnak, a bü­ rokrácia támogatásának tartják (F rifdman- M acculay 1977, 1026. o.), illetőleg m int a tradicionális Japánban erkölcstelennek vélik, m ert a per megbontja a harmonikus viszonyokat (Kawasiiima 1969), Kínában

pedig az egész jogrendszer csökkenti a pereskedésre való hajlandósá­ got - valójában abból a felfogásból adódnak, hogy a v ita nem szakad­ ván el a társadalm i kontextusoktól, megoldása is ennek a kontextusnak a harmonikus zavartalanságát igyekszik biztosítani (Baxi 1986, 277. o.). Bizonyos értelemben a jognak az imént felvázolt alapvető jellegze­ tességét, pontosabban a „keleti” társadalmak mai modern jogéletében való jelenlétét igazolja az is, hogy a legtöbb ilyen társadalom ban a perek aránya m ég m in d ig alacsonyabb, mint az ún. nyugati társadalmakban. A modernizáció magas fokát elért Japánban például a perek aránya alacsonyabb, mint Magyarországon. „Általánosan elfogadott, hogy a japánok nem szeretnek pereskedni.” Ennek részben pszichológiai okai vannak. Az emberek ugyanis kényelmetlenül érzik magukat vita során, így el sem ismerik a viták létét, ebből kiindulva békülésre tö­ rekszenek és a bíró is erre ösztökéli őket. (Ez a „pszichológiai teher” azonban a kollektív vagy szervezeti perek esetén már kevéssé érvé­ nyesül.) Közrehatnak a perek számában gazdasági okok is - a bírósági eljá­ ráshoz szükséges pénz vagy idő -, végül hiányzik a megfelelő jogi szolgáltatás is. Tovább idézhetném a békítő jelleg, a kö zvetítési elem je­ lentőségére vonatkozó megállapításokat más kulturális kontextusban, 225

8. fejezet

már a mai legmodernebb jogrendszerekről is. Azt hiszem tehát, ez a tipikus vonás általánosan igazoltnak tekinthető még akkor is, ha egyes - például afrikai - jogi kultúrákban a per kifejezetten a „küzde­ lem” formájában zajlik le. —Az egyezkedés, a békítés elemének nagyobb súlya nyilvánvalóan összefügg egy másik, a tradicionális jogra általánosan jellemzőnek te­ kintett sajátossággal, éspedig az in d ivid u u m bizonyos mértékű h á ttér­ be szondásával. Pontosabban, a tradicionális jogrendszerek többségét kifejlesztő kultúrák - éppen a viszonyok zavartalan és harmonikus fennmaradása érdekében - kevesebb sú lyt adnak a z egyénnek. A közös­ ségi kötelékek státust hangsúlyozó hatása, amely kijelöli az ember he­ lyét a világban, természetszerűen hangsúlyozza is a kötelesség elsőbbsé­ g ét a fo rm á lis jogosultsággal szemben (Z avf.ri 1979, 40. o.). Ez a szemlélet tükröződik az egyes jogintézményekben is. A leg­ jobb példa talán a hindu nagycsalád. A korai hindu jog szerint a szer­ zés, a megtartás, a tulajdon csak a család intézm ényén keresztü l történ­ hetett, ahogyan a család mint egész volt az adós is. A Mitakshara is­ kola szerint a hindu nagycsalád minden tulajdona ko llektív tulajdon, a család meglevő és ezután születendő tagjai számára megőrzendő célvagyon íraríként kezelendő (S tiarma 1976, 91-117. o.). Ismert a földtulajdon még szélesebb egységekhez való kötődése, vagy egyenesen mint a társadalom egészének (esetleg a nemzetség, az uralkodó stb.) tulajdona. Hogy ismét nemcsak a hindu jog jellegzetességéről van szó, ele­ gendő idézni Gérard Conac utalását, amely szerint a jog individualis­ ta felfogását valló európai jogászokat valósággal megrendítették azok az afrikai rendszerek „amelyekben az ember csak a közössége által és számára létezett, és amelyek mindenekelőtt a csoport kohéziójának védelmére és garantálására, a környezetébe való beilleszkedésére törekedtek.” ( C o n a c 1980, VIII.). Az etióp jogrendszerben a császár paternalista jogalkotása jellem­ ző az apa-gyermek viszonyban; a gyermekek nem kérdezhetik meg, hogy mi a legjobb számukra mint egyéneknek. Ez például Etiópiában az am hara politikai kultúra tekintélytiszteletéből következik, amely­ nek pszichológiai alapjai ugyancsak a családra nyúlnak vissza. A csa­ 226

A jogfejlődés Indiában

ládi pátriarcha, a helyi főnök, a gazdag földbirtokos, az egyházi mél­ tóság, a politikai vezető, a katonatiszt, valamennyien az elképzelt apa képében jelennek meg, aki engedelmességet követelhet, de akitől vala­ milyen jótétemény várható (L evinf, 1965, 250-251. o.). Ebből adódik azután, hogy „az állami intézmények nem csupán in loco parentis csele­ kednek, hanem egyenesen a szülő akaratának megnyilvánulását jelen­ tették” (B rietzke 1982, 96. o.). Ebben a jogrendszerben a kötelesség hangsúlya szinte az 1794. évi porosz Allgemeines Landrecht szellemé­ re emlékeztet. S jóllehet az etióp gyorsan viszi sérelmeit a bíróság elé, a bírói tekintély olyan nagy - hiszen ez is része az autoritariánus kul­ túrának -, hogy a kimondott ítéletre gyorsan belenyugszik a vesztes is, legfeljebb később fellebbez a felsőbb bírósághoz (L evine 1965, 252. о., továbbá K ulcsár 2001, 317-331. o.). Az egyén jogi háttérbe szorítottsága, pozíciójának elsősorban a kö­ telesség oldaláról való szabályozottsága összecseng az ázsiai társadal­ mak ideológiai sajátosságával, azaz az egyén jelentéktelenségével, a stabilitásra való elsődleges törekvéssel, a világ adott rendje mozdulat­ lanságának képzetével. Az egyén ilyen jogi és társadalmi helyzete egy ideig valóban előmozdíthatta a társadalom stabilitását, azzal azonban már aligha érthetünk egyet, hogy ez lett volna a haladásnak záloga is. Az eddigi sajátosságok már világosan összefüggenek a tradicioná­ lis jog ama már említett alapvonásával, hogy ha természetesen nem is hiányzik belőle a változás eleme, mégsem a változás eszközéül szol­ gál. A hindi jogra leghatározottabban ezt N. Subrahamanian állapí­ totta meg: „A jog a hindu kontextusban nem a társadalmi változás eszköze... csupán a már bekövetkezett társadalmi változás regisztrá­ lója, így redundáns... a hindu társadalomban megengedett azonban változások bevezetése.” (S ubrahamanian 1976, 104. o.). Nem független ettől azonban a tradicionális jogrend modell jellege sem, amely szinte kulturális kontextusoktól függetlenül fellelhető az ázsiai fejlett kultúrájú társadalmakban, s az afrikai törzsi-nemzetségi társadalomban is. A sasztrikus jog alapja a tekintély, az autoritás szin­ te modellszerűen mutatja azt az utat, amelyen az embernek járni kell (L ingat 1973, 253. o.). Vagy - ahogyan Elooker megfogalmazta - a dharma nem csupán a „van” világának és a „minek kell lenni” norma­

227

8. fejezet

tív szintjének a szabályait foglalja magába, hanem e két állapot össze­ függéseinek szabályait is (H ooker 1978, 4. о.). A társadalmi normá­ kat lefektető hindu szent iratok elméleti értekezések, amelyek szö­ vegükben abszolút terminusokban fogalmazzák meg a társadalom as­ pirációit és eszméit, mint a Dharmasastrában közzétett előírásokat... A Dharmasastra nem jogalkotás, társadalmi elveket rögzít, élhetnek alatta különböző szabályok, de ... az ember által alkotott jogszabá­ lyoknak nem lehetett azonos érvénye a kinyilatkoztatott előírások­ kal.” (Subratiamanian 1976, 109. o.). A Dharmasastra, a „helyes ma­ gatartás tudománya” tulajdonképpen kéttípusú rendelkezést tartal­ maz. A dhishtartha olyan rendelkezés, amelynek indokai világosak, láthatók, az észből, a józan észből levezethetők. A második típus az adhishtartha, amelynek indokai nem evidensek. Ezeknek is megvan az ésszerű oka, de ezoterikusak, nem szigorúan praktikusak, változóak. A „látható” szabály szekuláris célokat szolgál, például a fiú elsőbbsé­ get élvez az öröklésben az özveggyel szemben. A „láthatatlan” szabály transzcendens „szellemi” célokkal van összefüggésben, például egy férfi nem vehet feleségül olyan lányt, akinek apai felmenői az övével egyező családnevet viselnek. Az első típusba sorolt szabályok elhanyagolhatóak, ha megfelelő indok van rá, míg a másodikba tartozók soha. A Dharmasastra éppen ezért bizonyos szabályaiban elnéző lehet a helyi szokásokkal, a kirá­ lyi jogalkotással szemben, sőt kikényszerítheti azt az elvet, hogy a jog méltányosság nélkül igazságtalanságot eredményezhet a „látható” szabályok esetében. Bizonyos értelemben ezt a lehetőséget használta ki az angol-indiai jogalkotás és jogalkalmazás, de nem jelentéktelen még ma sem, ahogyan például a Special Marriage Act egyes szabályai jelzik (D f.rrf. i t 1968, 92-101. o.). A Dharmasastra tulajdonképpen - úgy tűnik - feloldja és egybeolvasztja a „természetjog” és a „poziti­ vizmus” kettősségét. Hasonló funkciót teljesített a különféle szokások és a jogszolgálta­ tás változataival szemben a shari’a mint a mohamedán világ ideológi­ ai egységének szimbóluma (C oulson 1968, 55. o.). Sőt, a kínai „fa” fogalma, amely a legalista tradícióban már a császári ediktumokban megerősített kötelességeket jelentette, egyetlen értelmében sem fog­ 228

A jogfejlődés Indiában

lalta magába a római jog lex fogalmát. Leginkább talán jogi modell­ nek értelmezhető (V andermefrscii 1985, 23. o.). S hogy ez nem csupán a hindu, a kínai vagy az iszlám jog sajátos­ sága volt, igazolja például René David elemzése az etióp polgári jog kódex forrásairól. Az ősi etióp törvénykönyv, a Fetha Negast is inkább eszmék gyűjteménye volt, mintsem jogszabályoké. Jognak tekintet­ ték, de tulajdonképpen alig követték. A jognak olyan morális aspek­ tusát jelentette az etiópok számára, amely eleve kiküszöbölte a gya­ korlati, mindennapi életből. A társadalmat tulajdonképpen egy sajá­ tos méltányossági rendszer tartotta össze. Ezzel összefüggésben álta­ lánosabban is feltehető, mondja David, hogy a jog mint a magasabb rendű, tökéletes állapot eszméje fogalmazódott meg, ami a tökéletlen társadalomban nem is valósulhat meg, csupán elfogadhatja, indokolt­ tá teheti az igazságosabb társadalmi rend felé irányuló szabályozást ( D avid 1967, 342-343. о.). Igaz ez azonban nem csupán az etióp jogra, hanem az afrikai jog egészére, amelynek „sajátos víziója, mindenekelőtt filozófia, s nem technika”. ( C o n a c 1980, XXVII.). Mindebből következik, hogy ebben a jogban tiílsúlyos a szimbolikus elem. Conac mondja az afrikai jogról: „jelentősége ambivalens, néha inkább szimbolikus, mint operacionális” ( C o n a c 1980, VII. о.). A „néha” megjelölés „alulértékelésnek” tűnik. A szimbolikus jelleg, amely inkább „szabály”, orientatív vonását hangsúlyozza, természete­ sen fellelhető (mondhatjuk „egyre inkább”) a mai modern jogban is. Ennek alapvető jellemzője azonban mégis a pozitivitása, vagy még in­ kább a magatartást konkréten irányító, normatív jellege. A döntő mo­ mentum tehát a szabály orientatív és a normatív elemének tipikus jel­ lege (ugyanúgy mint a többi említett sajátosság esetében). A jogsza­ bálytömeg változhat és változik is, hiszen a legtöbb tradicionális jog­ rendszerrel rendelkező társadalomban is hosszabb ideje kialakult (többnyire már a gyarmati uralom alatt) az eszközként felfogott és határozott konkrét normativitásra törekvő jogi szabályozás. Lassabban változik azonban - és ez már napjaink problémája - ti jogi kultúra, amely orientatív maradhat a normatívnak szándékolt jogalkotás elle-

229

8. fejezet

nére is, különösen akkor, ha ezek a jogszabályok túlságosan távol es­ nek a valóságtól; ezért nem, vagy csak részben végrehajthatók. (Ilyen orientatív jellegű kultúra kialakulása közrehathat a már modernizá­ lódás útján levő társadalmak retradicionalizálódásának folyamatá­ ban is.) Ebből a jogelfogásból azonban - látszólagos merevsége és „transz­ cendens” jellege ellenére - sajátos pragmatizmus következett. Ez a pragmatizmus egyrészt teret adott a helyi szokások érvényesülésének, adott esetben az uralkodói jogalkotásnak, hiszen a sasztrikus jog alap­ elve, hogy az uralkodó kötelessége a dharma érvényesítése, amelynek „termékei” Indiában, Thaiföldön, de Burmában is - értelmezés révén a „jó szokás” terminusának közbejöttével - a sasztrikus jog szintjére is emelkedhettek. A sasztrikus jog ezzel az abszorpciós képességével elősegíthette a változásokat, egyes felfogások szerint még a moderni­ zációt is, hiszen bizonyos konzisztenciát, relatív kiszámíthatóságot és biztonságot tett lehetővé (D errf/it 1968, 316. o.; Rudolpii-R udolph 1967, 274. o.; Baxi 1986, 228-230. o.). Aváltozások lehetőségére pél­ da a dharmasutrákban, az első árja jogkönyvekben található jog kez­ deti ignoranciája a kereskedelmi tevékenységgel szemben, amelyet azonban a buddhizmus hatását is inkorporáló Manu-szmriti, valamint későbbi kommentátorok már kimunkálták (Sharma 1986, 20. o.). Az elmondottakból következik a vallási megalapozottságú jogi kul­ túrák egy nagyon lényeges vonása, amelyet Kasemsup ugyan a thai jogrendszerre fogalmazott meg a dharm a kirá lyi kikényszerítésével kapcsolatban. Ez azonban mégis általánosabb érvényű: „A király sze­ repe ... nem a jogalkotás volt, hanem a jog adminisztrálása, a király időleges eszközökkel tartotta fenn a társadalmi rendet.” (Kasemsup 1989, 282-283. o.). Ehhez két további megjegyzés tartozik: egyrészt a királyi rendeletek a thai jogrendszerben csak a király uralkodásának idejére szóltak, másrészt a dharma maga tanácsolta a királyoknak a szokások figyelembevételét. A kínai „li” érvényesítésében is jelentős szerepe volt az uralkodónak abban az értelemben, hogy a kormány­ zás az ember, a „nagy ember” feladata. Nagy ember nélkül, még ha a jog teljes is, az alkalmazás folytán összevisszaság keletkezne, alkal­ matlan lenne a változásoknak való megfelelésre, és rendetlenségre

A jogfejlődés Indiában

vezetne. Az értelmezés jelentősége a muzulmán jogi kultúrában is ismert, amelyben az isteni kinyilatkoztatás ugyan elvileg mindig fe­ lette állt a rációnak, az értelmezés azonban mégis összhangba hozhat­ ta a kinyilatkoztatást a mindennapok igényével. A szabályozási igény másik oldala, a m indennapok életének irányítá­ sa, tehát részben a szokásokkal elégült ki, részben pedig az uralkodó rendeletéivel; mindkettő azonban elvileg az elvont, az ideális társa­ dalmi és erkölcsi állapot megvalósítójaként működött. így azután na­ gyon sokszor a szabályozásnak ez a második szintje is kevéssé értékel­ h ető no rm a tívn a k a szó m a i értelm ében. Nem is fejlesztett ki olyan jog­ elveket, amelyek az előrelátást és a normativitást a „kalkuláló” em beri m agatartás egyik összetevőjévé tehették volna. Csak utalásképpen, a nulla poena sine lege elve alig jelent valamit ezekben a kultúrákban. Kínában például a jognak az i. e. VI. századig tartó titkos jellege ele­ ve lehetetlenné tette ennek az elvnek a valódi érvényesülését, sőt, a nulla poena sine lege elve oly mértékig érdektelen volt, hogy még az egyik későbbi kódex is úgy rendelkezett, hogy mindenkit meg kell korbácsolni, aki úgy cselekszik, ahogyan nem kellett volna. Az indiai sasztrikus jogot fenntartó értelmezési munka - a tudo­ mányos, sőt később a bírói értelmezés is - lényegében a társadalom egészétől távol ment végbe. Az emberektől nem is várták el ennek a jognak az ismeretét, így az magatartásukat is csak az esetleges bírósá­ gi eljáráson keresztül befolyásolta. Érdekes, hogy a későbbiekben - az adaptációs kényszer folytán - éppen a különböző behatásoknak meg­ felelően különböző attitűdök jelentek meg a különböző kultúrákban. Thaiföldön - amely soha nem volt gyarmat - a mai napig él egy sajá­ tos húzódozás a jogtól, sőt a jogi foglalkozás sem túlságosan nagyra becsült abból kiindulva, hogy a tisztességes embernek nem kell is­ mernie a jogot, bíróságra sem kell mennie, elegendő, ha a szokásokat, erkölcsi normákat megtartja. Ki kell emelnem azonban a harmadik világ társadalmainak egyik jellemzőjeként az ezen országokban, legalábbis legfontosabb vonása­ iban azonos vagy hasonló politikai kultúrát: ehhez hasonlóan azonos

231

8. fejezet

vagy hasonló vonásai vannak a tradicionális jogi kultúrának is (M yrdai. 1974, II. fejezet.). A tradicionális jogi kultúra legáltalánosabb vonása orientatívjellege. A modern jogi kultúra pedig - ahogyan látjuk majd - normatív, vagy „legális” jellegű. Az orientatív politikai kultúrában a jog tipikusan nem normatív, azaz nem eo ipso kötelező. Tartalmilag nem közvetle­ nül és kikényszeríthetően igényli a követést, tehát nem a közvetlenül végrehajtandó magatartásszabályok összessége. A jognak inkább el­ igazító, orientáló jelentősége van, s ez a tradicionális jog eddig jel­ lemzett vonásaihoz kapcsolódó „eredendő” jellegzetesség bizonyos értelemben erősödött - a függetlenség elnyerése után is - és erre még visszatérek - a végrehajthatatlan, sokszor csak szimbolikus jogsza­ bályok számának növekedésével. A zömében végrehajthatatlan, lát­ szatra azonban a modern elemet képviselő, tehát normatívnak tűnő jogi szabályozásnak diszfunkcionális következményei jelentős mér­ tékben fenntartották az orientatív jogi kultúrát, amely egészében kor­ látozza a modern jogi szabályozás hatékonyságát. A tradicionális orientatív jogi kultúra a „harmadik világ” országai­ ban néhány más jelenséggel való összefüggésben napjainkban rész­ ben tovább erősödött, részben sajátos jelenségekre vezet. A Myrdai által kifejtettek aligha vitathatók ugyan, az „erőtlen ál­ lam” vonásait és társadalmi összefüggéseit pontosan fogalmazza meg, még akkor is, ha elemzését egyes indiai kutatók etnocentrikusnak te­ kintik. Megállapításai azonban esetenként mégis leegyszerűsítettnek tűnnek. Az „erőtlen állam” alapvető magyarázatát abban látják, hogy „minden hatalmat a felsőbb osztály tart kezében; ez ugyan megen­ gedheti magának az egyenlőségre alapozott törvényeket és az ennek megfelelő politikai rendszabályokat, egyszersmind azonban vitatha­ tatlanul abban a pozícióban van, hogy meg is akadályozza ezek való­ ra váltását”. (Uo. 290. o.) így azután, nem meglepő, hogy például a magánvállalatok irányítását végző szabályozó rendszer önkényes, s „az önkényes adminisztratív szabályozókat működtető közhivatal­ nokok meg politikusok hagyományos érdeke ezek fenntartása, sőt további szaporítása”. (Uo. 296. o.)

232

A jogfejlődés Indiában

Az „erőtlen állam” Myrdal által leírt jelenségei - kisebb-nagyobb intenzitással - valamennyi, a modernizáció útján levő társadalomban megmutatkoznak, tehát nem csupán az ún. fejlődő országokban. Az a jelenség például, hogy „az erőtlen államban a társadalom minden rétegében sokkal szélesebb körű az általános hajlani az állami szabá­ lyozó rendszabályokkal és azok megvalósításával szemben tanúsított ellenállás” (Uo. 274. o.), semmiképpen sem magyarázható elsősorban a fegyelem hiányával, mert - mint ahogy Myrdal maga mutat rá - a tekintélyuralmi államokban is (Délkelet-Azsiában) ugyanazok a je­ lenségek mutatkoznak. Az „erőtlenség” tehát Myrdal szerint sem az állam liberális jellegével azonos, s ezt igazolják az Európa keleti peri­ fériáján, illetőleg félperifériáin modernizálódó —és az e folyamatban már előbbre tartó - országok példái is. Ezek a jelenségek ugyanis - ha különböző intenzitással is - ezekben az országokban is megtalál­ hatók. III. Az indiai történelem fordulópontjához érkeztünk. Warren Hastings India első főkormányzója kezdte el - jóllehet még a Brit Indiai Társaság működése alatt - Indiában Nagy-Britannia gazdasági, politikai, közigazgatási, katonai és bizonyos fokig szellemi uralmát is kifejleszteni, szabályokba foglalni. Időnként ugyan erőszakkal próbálta felépíteni a fentebb említett tevékenységeket, s ezzel lényegében India függet­ lenségét is előkészíteni. Ennek a folyamatnak megfelelően, ekkor kezdődött el az angol­ indiai jog kifejlesztése is. Hastings idején feltételezték, hogy az igazi hindu jog a sasztrikus szövegekben található szabályok szerint él. Nem vitathatjuk azonban az indiai szerzők mai álláspontját sem, hogy ugyanis az ebben az időben alkotott angol-indiai jog alapelveit sokkal inkább az igazság, az egyenlőség és a jó lelkiismeret irányítot­ ta, mint a bennszülött szokások. A választás elkerülhetetlen volt: „ha a kormányzat a szokásjogra támaszkodott a sasztrikus jog mellett, a szokásrendszerek százaival kellett szembenéznie, amelyek tekintetbe jöhettek” (D erreti 1968, 317. o.). Az eredmény végül is a sasztrák el­ —a* 233

8. fejezet sőbbsége lett a szokásokkal szemben, jóllehet az utóbbiakat támogatók

protestáltak és harcoltak az „angol-sasztrák” ellen. Ezzel természetesen a bráhmanizmus került előnyösebb helyzetbe, hiszen a sasztrákat ők ismerték a legjobban. A vitákról, de főleg a társadalom további alakulásától függően bi­ zonyos fenntartásokkal elmondhatjuk, hogy a korai modernizáció erősödése, a külföldön és az indiai egyetemeken képzett értelmiségi réteg fejlődése (az első világháború előtt elszórtabban, de utána egy­ re inkább a „bennszülött” jogászok is betöltötték már bírói tisztsé­ geket) határozottan éreztette hatását. Nem csak az indiai értelmiségi réteg hivatalos állami, vagy regionális pozícióba kerülésében volt ez megfigyelhető, hanem az angol képzettséggel rendelkezők (a felsőoktatás, sőt a középiskolák túlnyomó része Indiában is angol jellegű volt) szakmailag és nyelvileg is egyre inkább alkalmasokká váltak jelentős állami, egyetemi, ipari és más gazdasági (életben vezetői) pozíciók betöltésére. A hindu jog szerkezetét, lehetséges felosztását és hatékonyságát többen is elemezték az indológusok és a jogászok közül. Részben em­ lítettem és megkíséreltem bemutatni munkálkodásukat. Nem szól­ tam azonban a Rudolph házaspár elgondolásáról, amely bizonyos tekintetben különbözik az eddig említett „elméletektől”. Másokkal szemben ők nem kifejezetten a jogról, hanem a jo g i ku ltú rá ró l beszél­ tek, amelyet azonban különböző csoportokra osztottak. Az első cso­ port az ún. m agas ku ltú ra joga, jórészt kozmopolita jellegű és általá­ ban írásban foglalt. Ezeknek a szövegei nem kis részben a klasszikus szövegekben leírtán is megtalálhatók. A „népi” vagy „szokásjog” álta­ lában nincs írásba foglalva, és inkább „parochiális” jellegű. A parasz­ ti társadalomban van az igazi otthona. A tradicionális hindu bíráskodás - ahogyan ez a fennmaradt írá­ sokból kiderül - a felek közti vitát konszenzussal törekedett megol­ dani. Nem szigetelték el azonban a vitát az általános társadalmi kon­ textustól, de főleg békés megoldást kerestek a felek számára. Ma általában - a Rudolph házaspár szerint - a fenti csoportok há­ rom jogi kultúrára oszlanak: a parochiális, a bráhm anikus és a nacionális rendszerekre. Világos azonban, hogy a parochiális döntés - általam 234

A jogfejlődés Indiában

a parasztság vitamegoldására jellemző - szokásjogra támaszkodik. A bráhmanikus rendszer a magas kultúra jogát alkalmazza és a lénye­ ges normákat tartalmazza. Ma már egészen közel áll az angol jogi mintához, sőt magához az angol joghoz is, és a „modernizáció jármű­ ve”. A magas kultúra joga a Rudolph házaspár szerint - állítja Baxi ma már sokkal közelebb áll a modern joghoz, az írott, kozmopolita jellegű jogfelfogáshoz. Világos - írta - hogy a brahman jog nem emelkedett ki a lénye­ gileg magas kultúrájú normákból, sem pedig eljárása a vita elintézé­ séből. Lényegi és eljárási normái a bráhmanikus jog szerint működ­ nek jobban, és sokkal inkább hasonlóak a parochiális szokásjoghoz, mint az univerzális jellegű angol joghoz. Kérdés azonban, hogyan le­ hetett így a bráhmanikus jog a „modernizáció” járműve? (B axi 1986, 228. o.). A Rudolph házaspár nem egyszer konfrontálódott is ezzel a kér­ déssel, de egy nagyon általános megfigyelés azt súgja, hogy ez a meg­ közelítésük nem alaptalan. A szokásjoghoz hasonlítva a magas kultúra joga sokkal inkább „uniformális” és „kozmopolita”. Nem úgy, mint a szokásjog, a magas kultúra joga ráadásul általában írott volt és rela­ tíve hozzáférhetősége, biztonsága és konzisztenciája irányítja az indi­ ai és az angol bíráskodást, minthogy egyaránt törődik a rend és a sza­ bályozottság fenntartásával (R udolph- R udoi.pii 1967, 274. о.). A „struktúra és a forma” vonásai tartatják fenn és alkotják a magas jogi kultúrát, állítja a Rudolph házaspár. Hozzátehető, hogy angol-indiai jog tekintélye, ahogyan Derrett is állítja, például „a nők jogi helyze­ te minden anomáliája ellenére sokkal biztosabb, és sokkal uniformálisabb lett” (D errett 1968, 316. o.). A bizonyosság és az uniformitás a modern jogrendszer előnye, ami Rudolphék szerint is abból adódik, hogy „a modernizáció járműve” lehet. A jog fejlődése és a jog változása nagyon gyakorta együtt járnak, és a jog változása megkíván­ ja a bizonyosság (biztonság), a konzisztencia és az uniformitás el­ hagyását. A magas kultúrájú jog jelentős mértékben szolgálja a mo­ dernizációt. Fontos volt abban a folyamatban, amelyet a sasztrák szövegei nyitottak az értelmezésükre (az ellentmondásokra is), és mert az autoritativ értelmezők (a panditok) gyakran kétséget éreznek. 235

8. fejezet

A sasztrák normái ugyanis időnként nem gyakorlatiasak, következte­ téseik nem ritkán abszurdummá válnak, ellentétes értelmezéshez ve­ zetnek. A magas kultúra joga a modernizáció eszköze, amelyet a ko­ rábbi értelmezések alakítottak ki, s amelyet követni kell (D f.rrf. it 1967, 294-315. o. Lásd m ég Вахт 1986, 228-229. о.).

Indiában azonban különös jelentősége volt (és van ma is) a népijog­ nak, amely tulajdonképpen a lakosság (főleg a parasztság) körében terjedt el. A „népi jogot” sokan kutatták és kutatják Indiában, sőt lépéseket is tettek (már hosszabb ideje) nem csupán a kutatása érdekében, hanem működésének terjesztésére is. M. N. Srinivas, a kiváló jogtudós és szociológus és mások is foglalkoztak ezzel a problémával (S rinivas 1971, vagy C oiin 1965). Alaposan elemezték a kérdést, de végül is a pancsajat mozgalom keretei között oldották meg. Ezek végül rend­ kívül nagy mértékben különböztek egymástól struktúrájukban, fel­ adataikban stb., mégis három csoportra voltak oszthatók: a) kevés lakosságú falvak, amelyekben az emberek ugyanahhoz a kaszthoz tartoztak; b) több kaszthoz tartozó lakosság lakta falvak, amelyekben egyet­ len vezető gyakorolta az „autoritást” is; c) több kaszthoz tartozó lakosság, de a domináns kaszt gyakorolta a vezetést. Több vizsgálat is elemezte ezeket a falusi közösségeket, amelyeket nem csupán a termelés tartott össze. Vezetőjük ugyanis a pancsajatok szervezetével, vezetésével együtt bírói feladatokat is ellátott, és mint ún. népi bíróságok (Lok Adalat) ma is ellátnak. Ezeknek a bíróságok­ nak a munkáját sokoldalúan elemezték és értékelték (pl. Baxi 1986, 243-248. o.). A törzsek ügyeiben is sajátos jog és bíróság működik. Milyen tehát az indiai jogrendszer? - teszi fel a kérdést V. Deshpande (a Delhiben székelő Legfelsőbb Bíróság elnöke). Nem csupán egy ország vagy régió jogának a gyűjteménye. A rendszer korpusza különböző elemekből áll. A jog változásai a jogrendszerből és a bíró­

236

A jogfejlődés Indiában

sági határozatokból adódhatnak. A jog anyagi, tartalmi koncepciói és módszerei állandó (konstans) elemekből tevődnek össze. Materiális tartalmában azonban sok átfedés lehet a különböző államokban. A jog konstans vagy fundamentális eszméi gyakran átfedik egymást, így a különböző országok jogrendszereiben azonos jogszabályokat talá­ lunk, de a jogrendszert fenntartó elemek, alapvető eszmék esetében azonosak és időtállóak. Fontos azonban, hogy az angol uralom bevezette a common la w -t Indiában is. Ez adja meg a jelenlegi jogrendszer alapjait, bár nem ka­ pott általános elismerést annak ellenére, hogy néhány tekintélyes jo­ gász erre törekedett. Holmes (az amerikai Legfelsőbb Bíróság tagja) mondta, „hogy a jog élete nem a logika: hanem a tapasztalat”, fel­ ismerte tehát a jog természetét - jegyezte meg Deshpande. A britek - írta Yogendra Szing -, akik bevezették Indiában a koloniális jogrendszert, sohasem becsülték a tradicionális jo g ren d szert és a bírói eljárást. Hangsúlyozták is a diszkontinuitás elemeit, a rendszer hiányát és a normatív többféleséget. Mégis ezek jól „működtek” a gyarmati kizsákmányolás és a profit érdekében. A rend szükséglete azonban rákényszerítette őket az új jogrendszer kiépítésére, amely­ ben a brit tisztviselők a benthami utilitarizmus tradíciói alapján dol­ goztak (Yogenda Szing 1989, 57. o.). A jogalkotásban azonban egyre inkább szaporodott az angol szellem és technika, a jogalkalmazás különösen azután, hogy az indiai bírák száma egyre magasabb lett a jogalkalmazó szervezetben az első világháború után (Fisciier-T infM ann 2004, 1-4. o.). Korábban láttuk már, hogy a brit jogalkotás elgondolásait Hastings főkormányzó vázolta fel. A tényleges jogszabályrendszer ki­ építése azonban utóda, Cornwallis főkormányzósága alatt készült el. Cornwallis mindenekelőtt olyan „formális bázist” teremtett az igazságügyi adminisztráció számára, amely azóta is fennmaradt. En­ nek a bírósági rendszernek egyik legfontosabb vonása az volt, hogy a személyi és a házassági jog a két alapvető vallás (hindu és mohame­ dán) szerint elkülönült ugyanúgy, mint az angol mintára alakított közigazgatási szervezet és igazságszolgáltatás. Elindultak az indiai büntetőjog munkálatai is - T . R. Macaulay vezetésével - , ám a tör­ -**=-»

8. fejezet

vénykönyv a szipoj lázadás és az utána következő szervezések és átala­ kítások miatt csak 1860-ban, a polgári és a büntető eljárásjogi törvé­ nyek pedig gyakorlatilag ebben az időben (a polgári eljárásjogi tör­ vény 1859-ben, a büntető eljárásjogi törvény pedig 1861-ben) léphet­ tek hatályba. A korábban megalkotott törvények, például az örökösö­ dési jogról (1856), szerződési jogról (1872) stb. ezután léptek hatály­ ba. A következő években, de még a XIX. században is születtek - a to­ vábbi, elsősorban a gazdasági összefüggésekkel rendelkező polgári jogterületet érintő - törvények. Ezek és a hasonló törvények (ahogyan a később alkotott jogsza­ bályok túlnyomó többsége is) jelentős szerepet játszottak India belső életének rendezésében, és lehetővé tették a gazdaság növekedését, ren­ dezését és normális tevékenységét is. A korábban idézett Yogendra Szing tehát joggal állapíthatta meg: „a gyarmati jogi rendszer így új kihívásokat és lehetőségeket vezetett be Indiában a társadalmi változások számára”. Az angol uralom „ szisztematikus kodifikációt indított el a jog számára, amely azonban kulturálisan és filozófiailag is idegen talajban gyökerezett a már meg­ szokott családi törvénykönyvek és a vallási tradicionális szabályok a Drahmasastrák, a Korán és a Hadith, és egyéb szokások, konvenciók helyett... Két jogi kultúra jelent meg a jogászi foglalkozásban és a jog szervezetében, éspedig drága és idegen bíróságokat hozva létre” (Yogendra Szing 1989, 50. o.). Indiában azonban már neves orientalisták is dolgoztak, mint pél­ dául William Jones vagy Nathaniel Hathed, akiket (és másokat is) W arren Hastings főkormányzó hívott meg. India - állították - már jóval korábban magas fokú civilizációval rendelkezett, amely sajnos „degenerálódott” a történelem folyamán. A brit adminisztráció első generációja azonban kötelességének érezte felemelni Indiát, és meg­ reformálni a régi tradíciónak megfelelően. Ezért igyekezett Hastings és orientalistái a kutatásaikkal, a feltárt szövegekkel megállapítani az indiai értékeket. A brit kormányzat stabilizálni kívánva az országot, a „rule of law” elvét célozta bevezetni, ebből következően a nyugati kormányzás elveit, ami így az országot, a népét megjavította (Fisciier-T ine- M ann 2004, 8-10. o.). A brit uralom végéig - amint 238 »к*-

A jogfejlődés Indiában

már céloztam rá - egyre inkább fontossá vált a jogalkotás, a formális bírói eljárás. A függetlenség után több jogász nem tartotta szükségesnek a jog változását, mert nem látott jelentős különbséget a korábbi jog és a megváltozott uralom jogi szükségletei, sőt nézetei között sem. Ez volt a véleménye egyébként az indiai jogászok egy részének, mi több a Jogi Bizottságnak is, amely még 1958-ban, a jogrendszer kiépítésé­ vel kapcsolatban a következő véleményt adta ki: Amidőn értékelte a jogrendszert, nem tartaná szükségesnek a jelenlegi jog átalakítását, mert semmi olyan nagyobb ellentmondást nem lát a mai jogrendszer és a nép „géniusza” között, amely ezt szükségessé tenné. A Jogi Minisztérium ugyanebben az évben a következő közle­ ményt adta ki. „Igaz, hogy a Jogi Bizottság véleményében az indiai jogrendszer kétségtelenül egy idegen rendszer lenyomata, de a működése folya­ matában modernizálódott az indiai feltételeknek megfelelően. Mi több, a hazai jogrendszernek megengedték, hogy szabadon fejlődjön a gyarmatosító beavatkozása és más minden beavatkozás nélkül. N or­ málisan fejlődhetett tehát hasonló időben, mint ahogyan a jelenlegi jogrendszer tette.” A függetlenség óta fontos innováció volt a pancsajat rendszer, tet­ te hozzá mint idézett szöveget Yogendra a pancsajatok átalakulására hivatkozva. Ezeket az adott falusi közösség fejlődésével együtt alakí­ tották ki. Egyúttal életre keltették a nyuya pancsajatokat az alacso­ nyabb helyi jogi adminisztráció fölé helyezve (Yogendra Szing 1989, 62-63. o.). Yogendra Szing hivatkozik egyébként Baxira is, aki szerint ez az egyébként nagy jelentőségű intézmény nem gyakorolt nagyobb hatást, éspedig az ideológiai homályossága és intézményi bizonyta­ lansága, illetve kötelékeinek marginálása miatt. Mindezek ugyanis in­ kább korlátozták funkcióit (Baxi 1982, 323-327. o.). Az indiai jog azonban még mindig nem igazán szakadt el korábbi forrásaitól, és a Legfelsőbb Bíróság tevékenysége is lényegében az angolszász mintára (de már amerikai hatásra is) épült fel.

239

8. fejezet

Röviddel első látogatásom (1978) után jelent meg az Indian Legal Institute szerkesztésében a The Indian Legal System c. munka - Joseph M inittur szerkesztésében. Ma már dokumentálták mind a kötöttsége­ ket, mind az elszakadási törekvéseket. Ezek megjelenése az eddigiek alapján is világos, hiszen az önállóság megszerzése után Indiának nem volt azonnal szüksége a jog minden területén, s minden ágában tör­ ténő változásokra. Leginkább a közjogban és a közigazgatási jogban indultak meg a továbbfejlesztések és az új jogszabályok kialakítása. Itt sem kellett azonban túlságosan gyors munkát végezni. Az ország 1947-ben nyerte el a függetlenségét, de például a jövendő alkotmányt - amelyen már jóval korábban folyt a munka - 1949 végén fogadták el, és azóta többször is változtatták. Első látogatásaim idején világos volt előttem, hogy - az előbb említett jogágazatokon kívül - a jogal­ kotásban és értelmezésben nehéz volt elszakadni az angol hagyomá­ nyoktól. Hozzáteszem, hogy az imént említett kitűnő munka indiai jogászprofesszorok és tudósok tollából származó tanulmányokkal át­ fogta az indiai jogrendszer gyakorlatilag minden ágát (NM Tripathi PVT Ltd., Bombay kiadónál). A tekintélyes munka (több mint 600 oldal) a bevezető tanulmá­ nyok után sorra veszi a jogrendszer ágait, és nyomon kíséri fejlődésü­ ket a brit hódítás első századától kezdődően és a XX. század utolsó harmadában fejezi be az egyes jogrendszerek fejlődésének elemzését. Nincs itt lehetőségem arra, hogy végigkísérjem az egyes jogágak útját, ráadásul az is bizonyos, hogy az utóbbi harminc évben további jelentős változások következtek be az indiai jogrendszerben. A figye­ lem felhívásán túl csak arra utalok, hogy ez a munka az egyes jogágak fejlődését követi nyomon. Természetesen - minthogy angol típusú jogrendszerről van szó - azt a bírósági gyakorlatot is bemutatja a leg­ fontosabbak elemzésével együtt, amelyek az egyes jogágakat, az egyes rendelkezéseket alakították, vagy éppen politikai változások jogi összefüggéseit tükrözik. Az említett hasonló, vagy akár már a mé­ lyebb változásokat is elemző szakkönyvek, e munka megjelenését kö­ vető évtizedekben láttak napvilágot. Tudomásom szerint azonban ez volt a független Indiában kialakult jogrendszer első alapos elemzése.

240

A jogfejlődés Indiában

Az angol tudományos irodalom India jogi helyzetét a gyarmati uralom előtt és utána is úgy jellemzi, hogy az országban gyakorlati­ lag több szempontból is különböző „jogrendszer” élt. Az űn. „szolgáló” jogok a különböző vallásokhoz, elsősorban a hinduizmushoz és az iszlámhoz kapcsolódó jogrendszerek, szokás­ jogok, ideértve az angol-hindu, az angol-buddhista és az angol-mo­ hamedán jogot is. (Áttekintésükre nem vállalkozom ebben a munká­ ban.) Ezek azonban a különbségek ellenére azonos vonásokkal is ren­ delkeznek. Először az uralkodó jogrendszer, elismerve (admitting) a szolgáló jurisprudenciát, meghatározza azokat az elveket, amelyek különbözhetnek az uralkodó rendszertől (principles ad hoc); ilyen ese­ tekben „ésszerűen” a brit jogot kell alkalmazni. Olyan esetben, ami­ kor hiányzik az esetre vonatkozó hindu (vagy adott esetben a moha­ medán) jogi rendelkezés, ismét a brit jog alkalmazandó. A második közös rendelkezés pedig azt jelenti, hogy ha hiányzik az alkalmazható jogszabály, és az a fentebb leírt módon nem helyettesít­ hető, akkor - különösen az első időben - az angol szokást kell alkal­ mazni. A harmadik közös vonás szerint úgyszintén, ha a nagy vallási rend­ szerek (amelyek ebben a felsorolásban szerepeltek) leírt jogszabálya alapján úgy találják, hogy a formula, amelyet alkalmazniuk kell a sa­ ját szövegükben, speciálisan és leírtán is megtalálható, akkor ezeket kell alkalmazniuk is. Ezzel összefüggésben találhatók a gyarmati idő­ szakból vagy a függetlenség kinyilvánítása után készült, már leírt (az utóbbi esetben modern) szövegek mint jogi tudósítások (law reports). Negyedszer, a jelenlegi rendszer megtartása (retention), valamint a com m on law alapvető feltevései és koncepciói a gyarmati jogrendszer és a common law lényegét jelentik (H ooker 1975, 2 4 - 1 0 1 . о., illetve 116-118. о.).

Nagyon érdekes elemzést adott közre kitűnő könyve végén Guha professzor. „Azt gondolhatjuk a független Indiáról, hogy Európa múltjához tartozván éppen úgy hozzátartozik a jövőjéhez is. Európa múltja az, amit újjáteremtett, ám erőszakosabban, intenzívebben mu­ tatkoznak meg a társadalom modernizációjának, iparosodásának és urbanizációjának konfliktusai. Valószínűleg így lesz ez az elkövetkező - и * 241

8. fejezet

50 évben is. Európa megkísérel egy soknyelvű, sokvallású, soketniku­ mú politikai és gazdasági közösséget teremteni. De esetleg össze­ hasonlíthatjuk Indiát az Amerikai Egyesült Államokkal.” (G uiia 2007, 567-568. o.). Az összehasonlítás azonban a különböző történeti és szociológiai tényezők miatt mégsem hozhatna valóságos eredményt. Kétségtelen, hogy két évszázaddal később születvén az Indiai Köztársaság bár a vi­ lág legnagyobb demokráciája lehet, mégis a viszonyok, amelyek kö­ zött létezik, a mód, ahogyan működését szabályozzák, az alkotmány, ami a politikai rendszer alapja jelentősen megkülönböztetik az USAtól. A régi amerikai modellt, az asszimilációt „melting pot”-nak ne­ vezik (a különböző csoportokat, színeket, ízeket, szokásokat egyetlen üstbe „öntötték”, melyek ezután egyeden masszává forrtak). India nagy politikai ideológusai, mint például M. S. Golwakar azzal érvel­ tek, hogy Indiának uralkodó kultúrája van, és ez a hindu kultúra. Ezt azonban a hindu nemzet alapítói és az indiai alkotmány megfogalma­ zói, első politikusai és a független India vezetői vitatták, sőt nem fo­ gadták el. így India sokkal inkább nemzet lett, mintsem „melting pot” (G um 2007, 768-789. о.). „Mint modern nemzet, India egy­ szerűen siti generis. Saját lábán áll, és különbözik minden más politi­ kai modelltől.” (Uo. 771. o.).

IRODALOM Aziz, J.-A rnold, B. D. (eds) (1996) Decentralized Governments in Asian Countries. Sage Publicatíons, New Delhi. Basu, D. H. (1959) Shorter Constitution of India. (2rd ed.) Sarkai and Sous PVT Ltd., Calcutta. Вахт, U. (1980) The Indian Supreme Court and Politics. Eastern Book Company, Lucknow. Baxi, U. (1982) The Crisis of the Indian Legal System. Vikas Publishing House, P N T KTD. B axi, U. (1985) Courage Craft and Convention. The Indian Supreme Court in the Eighties. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. 242

A jogfejlődés Indiában Вахт, U. (1986) People’s Law India - The Hindu Society. In Chiba, M. (ed.) Indian Indigenous Law. KPI, London-New York. Baxi, U. (1987) The Conflicting Conceptions of Legal Cultures and the Conflict of Legal Culture. A Paper presented for the Thirteenth World Congress on Legal Social Philosophy. Kobe, 1987. Mimeo. B rietzke, P. H. (1982) Law, Development and Ethiopian Revolution. Brucknell University Press, Brunswick-London-Toronto. B ünger , К. (1980) Entstehen und Wandel des Rechts in China. In Fickentscher, R.-Köhler, O. (Hrsg.) Entstehung und Wandel rechtlichen Tradition. Verlag Karl Alber, Freiburg. C hiba, M. (1989) Legal Pluralism. University Press, Tokyo. C oiin , В. D. (1965) Anthropological Notes on Disputes and Law in India. American Anthropologies, 67. (Special Issue: Ethnography of Law). C h ’E r Kenneth, K. L. (1973) The Chinese Transformation of Buddhism. Princeton University Press, Princeton. Conac, G. (1980) Dynmiques et Finalités des droits Africans. Economica, Paris. Coulson N. J. (1968) Islamic Law. In Derrett, J. D. M.: Religion, Law and State in India. Faber and Faber, London. D as, M. (1974) „Sociology of Law'’. A Survey of Research in Sociology and Social Anthropology. Vol. II. Populat Prakashan, Bombay. D avid, R. (1967) Sources of the Ethiopian Civil Code. Journal of Ethiopian Law, IV, No. 2. D errett, J. D. M. (1957) Hindu Law: Past and Present. Muher, Calcutta. D errett, J. D. M. (1963) Introduction to Modern Hindu Law. Oxford Univ­ ersity Press, Bombay. D errett, J. D. M. (1968) Religion, Law and State in India. Faber and Faber, London. D errete, J. D. M. (1970) Critique of Modern Hindu Law. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. D errett, J. D. M. (1973) Dharmasastra and Juridical Literature. Otto Harassowitz, Wiesbaden. D frrf i t , J. D . M. (1977) Essays in Classical and Modern Indian Law. Vol. III. Leiden. D iiagamwar, V. (1989) Towards the Uniform Civil Code. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. E isenstadt, S. N. (1973) Post-Traditional Societies. W. W. Norton and Company Inc., New York.

—a* 243

8. fejezet Fischer-T ine, H.-M ann, M. (eds) (2004) Colonialism as Civilzing Mission. Cultural Ideology in British India. London. F riedman, L. M .- M accui.ay, S. (1977) Law and the Bahaviour Science. (2nd ed.) Bobbs-Berril, Indianapolis. G alanter, M. (1984) Competing Equalities. Law and the Backward Classes in India. Oxford University Press, Delhi. G andhi, J. S. (ed.) (1989) Professions, Law and Social Change. Liar Anand Publ., Jaipur. G athy V. (1982) A közigazgatás társadalmi problémái a mai Indiában. Akadé­ miai Kiadó, Budapest. G átiiy V. (1985) Államigazgatás a gyarmati és a független Indiában. Akadémiai Kiadó, Budapest. G onda, J. (ed.) (1981) History of Indian Literature. Vol. IV. Otto Harrassowitz, Wiesbaden. G uiia, R. (2007) India After Gandhi. A History of the World's Targest Democ­ racy. Macmillan, London-Oxford. H ooker, M. B. (1975) Legal Pluralism and Introduction to Colonial and Neo­ colonial Laws. Clarendon Press, Oxford. H ooker, M. B. (1978) A Concise Legal History of South-East Asia. Clarendon Press, Oxford. Iyer, C. R. Krishna (1978) Law India: Some Contemporary Challenges. Law Lecture Series Publication, University College of Law, Nagpur. Jain, M. P. (1966) Outlines of Indian Legal History. Vol. 2. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. Kane, P. V. (1950-1962) History of Dharmasastra. Vols I-V (I—II). Bhandakar Oriental Research Institute, Poona. Kasemsup, P. (1989) Reception of Law in Thailand. A Buddhist Society. In Chiba, M.: Legal Pluralism. University Press, Tokyo. Kawasiiima, R. (1969) Dispute Resolution. In Aubert, V.: Sociology of Law. Penguin Books, Harmodsworth. Kiiosi.a, D. (1986) Law and Social Reality Towards a Humanistic Perspective. Relevant Sociology Vol. Ill, Nos 1-2. Kulcsár К. (1989) A modernizáció és a jog. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest. Kulcsár K. (2001) Nyugatról keletre. Balassi Kiadó, Budapest. L evine, D. N. (1965) Ethiopia: Identity, Authority and Realism. In Pye, L. W ,Veaba, S. (eds) Political Culture as Political Development. Princeton University Press, Princeton. --•35; 244

A jogfejlődés Indiában

Lingat, R. (1973) The Classical Law of India. University of California Press. Berkeley.

Maiiakan, R. (1989) Law, Social Change. In Gandhi, J. S. (ed.) Law and Social Change. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay.

Maiimood T ahir (1972) Islamic Law in Modern India. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay.

Mainf,, H. S. (1988) Az ősijog összefüggése a társadalom korai történetével és kap­ csolata a modem eszközökkel. Gondolat Kiadó, Budapest. Manu törvényei (1915) Máhava dharmasastra. Benkő György könyvkereske­ dése, Budapest. Manu törvényeiből. Részletek. (1979) In Hahn I. (szerk.) Olvasókönyv, 1-2. kötet, Budapest. Meager, E. F. (ed.) (1988) Law and Social Changes. Indo-American Reflections. NM Tirpathi PVT Ltd., Bombay. Mehren, A. T . von (ed.) (1963) Law in Japan: The Legal Order in a Changing Society. Harvard University Press, Cambridge, Mass. M yrdal, G. (1974) Korunk kihívásai: a világszegénység. Gondolat Kiadó, Bu­ dapest. Pandra, I. (1981) Hindu Jurisprudence. Indian Socio-Legal Journal, Vol, VI., Nos 1-2. P ufszky, J. (1874) Az indiai jogról. Budapesti Szemle, 4. köt. Rajagopaui., G. R. (1980) The Drafting of Laws. NM Tripathi PVT Ltd., New Delhi. Rudolph, L. I.-R udoi.pii, S. H. (1967) The Modernity of Tradition. Political Development in India. University of Chicago Press, Chicago. Siiarma, G. S. (1976) Law and Socio-Legal Change in India. Indian SocioLegal Journal, No. 2. Siiarma, G. S. (1986) Shaping of the Traditional Legal System in India: An Explanation into Scriptual Conscription. Relevant Sociology, Vol. 3, Nos 1- 2 . Srinivas, M. N. (1971) Social Change in Modern India. University of California Press, Berkely-Los Angeles-London. S iwas iava, J. N. (et al.) (1968) A Simple Book of Indian Administration and Constitution. (3rd rev. ed) Sirjeet Book Depot, Delhi. S иurai iámANiAN, N. (1976) Law and Social Change. Indian Socio-Legal Jour­ nal, No. 2. S u-M fi Chen (1970) On Analogy in Ch’ing Law. Harvard Journal of Asiatic Studies, Vol. 30. 245 **►-

Befejezés M. (1972) Islamic Land in Modem India. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. U nger , R. M. (1977) Law in Modern Society. Free Press. New York-London. V andermeerscii, L. (1985) An Enquity into the Chinese Scope of State Power in China School of Oriental and Asian Studies. The Chinese University Press, London-Hong Kong. W einer, M. (1965) The Indian Paradox. Sage Publications, New DelhiLondon. Y ogendra S zing (1973a) T he Pole of Social Sciences in India: A Sociology of Knowledges. Sociological Bulletin, Vol. 22, No. 1. Y ogendra S zing (1973b) Modemiaztion of India Tradition. A Systematic Study of Social Change. Oriental Press, New Delhi. Y ogendra S zing (1978) Essays on Modernization in India. Manohar Book Ser­ vice, New Delhi. Y ogendra S zing (1986a) Law and Social Change in India: A Sociological Perspective. Relevant Sociology. Journal of Contemporary Sociology, Vol. Ill, Nos 1-2. (World Congress Special). Y ogendra S zing (1986b) Indian Sociology. Social Condition and Emerging Concerns. Vistaar Publications, New Delhi. Y ogendra S ingh (1989) Law and Social Change in India: A Sociological Perspective. In Gandhi, J. S.: Law and Social Change. NM Tripathi PVT Ltd., Bombay. Z averi, H. I. (1979) Hindu Concept of Law in Its Bearing on Reform in Indian Legal Education. Indian Socio-Legal Journal, Vol. V, Nos 1-2. T ahir,

- « * 246

BEFEJEZÉS

Az indiai társadalom válasza a Nyugat kihívására

„Ironikusnak tűnik, hogy m odem nek lenni egyet jelent egyes önké­ nyesen kiválasztott XVTII. századi célok elérésével. Nem kétséges, a modern nemzetek magukénak vallhatnak, be is kell vallaniuk néhá­ nyat a múlt kiválasztott gondolkodóinak eszméiből. De ez a megkö­ zelítés csak a felvilágosodást magasztalja.” S miért a modernizáció fűzi tovább ezeket a gondolatokat Satish Arora indus szociológus -, ha nem akarunk másik Amerikát, sem pedig bekapcsolni a felvilágo­ sítás céljait elérő hazai „történeti hajtóművet”? (Arora 1972, 204. o.) Ez a kérdés, ha nem is ennyire világosan kimondva, de jelen van nem csupán az indiai szociológia és politikatudomány fejlődésében, ha­ nem India s talán más fejlődő országok politikájának fő vonulatában is. A kérdés ilyen feltevésében benne rejlik az indiai kultúra identitá­ sának aggódó őrzése, a gyarmatosító hatalommal szemben szükség­ szerűen kialakult nacionalizmus, s a kiábrándulás eleme a nyugati tí­ pusú „modernizációból”. (Ezért meg kell jegyeznem, hogy az indiai értelmiség jelentős része számára, akik elfogadták a modernizációt, a nyugati típusú modernizáció a „szocialista” jelzővel illetett társadal­ mat jelentette. Ez a modernizáció - bizonyos értelemben - számuk­ ra, mint az indiai viszonyokhoz közelebb eső m odellt je le n ti a „szocialista” társadalom. Akik szemben állnak a „modernizációval” jórészt, mint ilyennel állnak szemben a XX. század második felében.) A fejlődés sajátos in d ia i m odelljének kimunkálása, amely érvényes lenne a tervgazdálkodásra éppen úgy, mint a politikára, a függedenné válás két évtizede talán legtöbbet hangoztatott kívánságaként élt a társadalomtudományok művelői között. Kétségtelen, India viszonyai - « * 247

Befejezés

ma is sajátosak és feltehetően azok is maradnak még jó ideig. Kérdés azonban, hogy a modell sajátos vonásait milyen jelenségekből kíván­ juk levezetni, azaz hogyan kíván válaszolni India a maga sajátos mód­ ján a nyugati fejlődés sokszor hangoztatott „kihívásaira”? Sajátos, hogy a hetvenes-nyolcvanas években és különösen később, századunkban már alig találunk Indiában olyan társadalomkutatót, aki a gandhizmusban látná a problémák megoldását. (Más kérdés, hogy a gandhizmus egyes eleinek korábban felhasználták politikai cé­ lokra, főleg a konzervatív, jobboldali elemek. A gandhizmus egészét nem is ítélhetjük meg m a i felhasználói gyakorlatából.) Találkoztunk azonban korábban olyan sajátos értelmezésekkel is, amelyek kiindulópontja a gandhizmus lenne. Rajni Kothari írta, hogy a Kongresszus Párt átfogó és viszonylag jól definiált ideológiája kon­ tinuitást kívánt teremteni a múlt és a jövő között, éppen ezért Gan­ dhi óta a hagyom ány állandó újraértékeléséről beszélnek. Főleg azért, mert nekik sikerült, ami elődeiknek nem: együttesen aktivizálni az in­ diai társadalom modern és tradicionális elemeit. Ez a „modernizálás” tehát az újnak a tradicionálissal való leg itim izá lá sá t jelentené. S ennek egyik módja, ahogyan Kothari (1970) írta, a tradicionális elit tevé­ kenysége a köz és a fejlődés érdekében. Hozzátehetem, tulajdonképpen bizonyos értelemben és bizonyos fokig ez volt a gandhizmus. (Ma már azt is hozzá kell tenni: egy idő­ re.) Ahogyan Kothari fogalmazását is csak történetileg értelmezhet­ jük, mert ma már aligha beszélhetünk egyértelműen jelentős „tradi­ cionális elitről”. A tradíció egy régi civilizáció tudatosságát jelenti, de szelektívvé is válik. Nem modernizáció azonban, ha az egész kultúra és társadalmi élet a tradícióval mint egésszel legitimizálható. így pél­ dául a modern parlamentarizmusra épülő politikai rendszer, a fel­ világosodás öröksége beépült az indiai hagyományokba is - mondta Kothari - (szemmel láthatóan azonosítva ezt a modern politikai rend­ szert a felvilágosodás politikai eszméivel). Ez azonban nem fogadható el, s mint láttuk Arora meg is kérdőjelezte. Felmerül azonban a kérdés - és nem csupán Indiában és abszolút értelemben, hogy mire vezethető vissza a múlt és a jövő kontinuitá­ sának ez az igen erős hangsúlyozása, a tradíció és a modernizmus egé­

248

Az indiai társadalom válasza a Nyugat kihívására szének összebékíthetetlen kísérlete? Magyarázat sokféle lehet. Gon­ dolhatunk mindenekelőtt az indiai társadalom fejlődése alapvető sajátosságának hatására, és ebből adódóan a „fiatal” nemzet (teljes egészében talán még nem is nemzet) identitásra való törekvésére. Tekintetbe jöhet a történeti tényezőkkel való nagyon is racionális, de túlzott számvetés, a régi formák és értékek felhasználása az új érde­ kében. Ha pedig a weberi terminológiát használjuk, akkor a célra­ cionális érdekében való törekvésnek „bizonyos történeti folyamatok­ kal a megalapozott” értékracionálissal va 1ó összeegyeztetése. A kérdés­ re aligha adhatnék egyértelmű választ, de talán példázza a problémát a pancsajat, a falusi tanács sajátos felélesztésének esete. A falu még ma is az indiai társadalom legfontosabb települési egy­ sége, bár a földművelés már csökkent. Továbbá, jóllehet jelentősen kisebb mértékben, de még az elszigeteltsége is megtalálható. Egyes vi­ dékeken az elszigeteltség természetesen nem, vagy nem teljesen ha­ gyományos értelmű, amennyiben már jelentős az árutermelés, a munkaerő-vándorlás. A mai világ pedig sok szállal köti össze a falva­ kat az urbanizáltabb településekkel és régiókkal. Az önálló falusi közösség gazdasági alapja általánosságban már Indiában is csökke­ nőben van. Am a pancsajat, a falusi tanács egykor az ilyen, tehát az önálló életet élő falunak érdemben is tradicionális szervezete volt. Ma már azonban az új rendszer bevezetése után egyes falusi területeken bizonyos zavart keltett az, hogy ezt a „tradicionálisan” hierarchikus jellegű intézményt választások ú tjá n kell újraalkotni. Egyes kutatók ebből olyan következtetéseket is levontak, hogy a fa lu si tanácsok hatékonyságának gyengesége (jórészt) arra vezethető vissza, hogy egy szegmentikus és hierarchikus természetű társadalomra mint alapra épülve a demokratikus, formális struktúrát erőltették, de nem valósították meg. Éspedig akkor, amidőn ennek a demokratikus struktúrának az egyenlőtlenségen alapuló értékrendszerben kellett mű­ ködnie. Márpedig az „egyenlőség” még ma sem jellemző az ország társadalmi struktúrájára. Ezt a gondolatmenetet folytatta Hunter (1972, 60-61. о.), aki a paraszti társadalmak modernizációjával fog­ lalkozva megkérdőjelezte a függetlenség után szervezett pancsajat tradicionális jellegét. Szerinte ilyen formában, azaz „demokratiku­ - « * 249

Befejezés

san” választva inkább éppen a hagyományos „igazolása” hiányzik, és csak az életformák idegenek az indiai társadalmaktól. A probléma tehát az, hogy a pancsajat-rendszer nem csupán nevében tradicioná­ lis-e, és a valóságban a „modernizációs” folyamatnak csupán eszköze, lévén maga is lényegében „modern” intézmény (hiába találhatók meg a korábbi társadalomban is, ám nem egészen a jelenlegi tartalommal). Ma ugyanis demokratikusan választott tanácsot jelent egy olyan tár­ sadalomban, amelyben - különösen a falvakban - a demokratikus vá­ lasztásnak aligha van hagyománya. Ám az is látható, hogy az időseb­ bek helyett - újabban - a jobb képzettségűeket is „honorálják”, és szakértők, sőt külföldi szakértők is közreműködnek a mezőgazdasági

termelésben is. Nem érdektelen természetesen azoknak a körülményeknek a vizs­ gálata, amelyek között a pancsajat rendszer kialakult. Az 1952-ben megindult a községfejlesztési program (community development program), amelynek alapvető célja lett volna „annak a hiátusnak a fel­ számolása, amely a rurális társadalmat a kormányzati rendszertől el­ választotta”, ám éppen ezt a célkitűzést nem érte el. Éspedig jórészt azért nem, mert túlságosan is „közigazgatási” elképzelésekkel és esz­ közökkel próbálta megoldani feladatát. Ennek eredménye végül is az lett, hogy nem tudta mozgósítani a lakosságot, sőt azok minden kez­ deményezést a kormányzattól vártak. A kudarc egy következménye­ ként jelent meg a „pancsajati rádzs” (azaz a tanácsuralom) elképzelé­ se és rendszere, most már azzal a céllal, hogy teljesítse a demokrati­ kus decentralizáció és a tervezett fejlesztési programokban való rész­ vétel kettős célkitűzését. Politikai szociológiai terminusban megfo­ galmazva: lehetőséget adjon a „nem hivatalnok” politikusnak arra, hogy a helyi érdekeket képviselve hidalja át a helyi társadalom és a politikai hatalom között a távolságot. A pancsajat rendszerben ugyan­ is valóságos helyi- és csoportérdekek mutatkoztak, sőt értékelői eb­ ben látják igazi lehetőségét és hatalmi súlyát. Az indiai politikusok éppen ezért kezdték felismerni a pancsajat rendszer előnyeit a szemé­ lyes politikai karrier szempontjából is. Nehéz lenne most eldönteni, hogy milyen mértékben felel majd meg a pancsajat rendszer azoknak a várakozásoknak, amelyeket hoz­ -* * #

250

Az indiai társadalom válasza a Nyugat kihívására záfűztek és fűznek. Hogy a régi név és tekintély valóban alkalmas lesz-e arra, hogy fokozza a politikai aktivitást, és ezzel mozgósítsa az indiai parasztság több százmilliós tömegét az új befogadására. Arra sem adható egyértelmű válasz, hogy vajon a tradicionális falu ilyen, legalábbis nevében tradicionális intézménye segítségével mennyire szüntethető meg az „elszigetelődés” és a tradicionális életvitel még megmaradt nem kis mértéke. Formailag megvan erre a lehetőség, hi­ szen tudnunk kell, hogy a pancsajat rendszer nem csupán a falusi tanácsokat jelenti, hanem az indiai közigazgatás egységeinek szintjén ugyancsak jelentősége van. A falusi és a kerületi szint között van a blokk, és a blokktanácsok elnökei alkotják a kerületi testületet. így közvetlen kapcsolatot jelenthetnek a kerületi közigazgatás vezetője (district officer) és az alárendelt közigazgatási gépezet, valamint a he­ lyi tanácsok között. Ennek az egész rendszernek a működését azon­ ban jelentős mértékben még ma is az ökológiai viszonyok és az inf­ rastruktúra fejlettsége - inkább fejletlensége - kondicionálja, nem szólva most az egyik legfontosabb, a helyi hatalmi viszonyokat erősen befolyásoló tényezőről, a földbirtokrendszerről és a kasztrendszer következményeiről. Annyi azonban már ma is megállapítható, hogy a földművelés termelékenysége jelentősen megnövekedett. A falusi tanácsok tradicionális intézményének újraélesztése jogsza­ bályi aktussal történt. Ebben az esetben tehát központi intézkedésre indult el egy folyamat, amelynek eredményei ma helyenként jelentő­ sek, másutt alig-alig, ha egyáltalán működnek az eredeti elgondolás­ nak megfelelően. Ezzel szemben a kasztok funkcióváltozása, amelynek nyomai már a függetlenséget megelőző indiai társadalomban is ész­ lelhetők voltak, a társadalom fejlődésével fokozatosan - jóllehet nem egyes jogszabályi rendelkezések hiányában - alakult ki. Úgy tűnik, ál­ talános vélemény az indiai szociológusok és a politikai tudomány mű­ velői között, hogy a kasztok szerepe a mai indiai társadalomban poli­ tikává vált, pontosabban politikai funkciót is betöltenek. (Ezt állítják egyes vezető indiai szociológusok, mint például Srinivas, Kothari és az Indiát jól ismerő külföldiek is, mint Rudolph.) Ha ez valóban így van. Miután a valóság ábrázolásában nincs okom kételkedni, akkor nagyon érdekes folyamat játszódhatott le az indiai társadalomban. -* 3*251

Befejezés

Nevezetesen egy valóban hagyományos, a társadalmi haladást kétség­ kívül gátló, éspedig a „modernizálódás” folyamatát eredeti formájá­ ban nehezítő intézmény korábbi lényegéhez képest „diszfúnkcionális” továbbélése és beintegrálódása a „modernizáció” előmozdítá­ sára törekvő, sőt „szocialista” célkitűzéseket is hangoztató politikai rendszerbe. Indiában mindenekelőtt a földbirtokos-főbérlői rendszer radikális megszüntetéséről, azaz a hatékony földreformtól, másrészt pedig a fa­ lusi írástudatlanság felszámolásától várható az egész társadalomban érezhető javulás. Az első jelentősége - gondolom - kézenfekvő. A je­ lenlegi földbirtokos rendszer nem csupán a parasztság kizsákmányo­ lásával jár (amelyet csak fokoz a parasztság eladósodásához vezető hitelrendszer), hanem a gazdasági hatalom mellett a politikai hata­ lomban való részesedést is elsősorban a földbirtokos és a gazdag pa­ rasztok számára biztosítja a helyi és az alsóbb regionális igazgatásban, nemkülönben az egyes államok törvényhozási testületéiben. Ma már a parlamentben is jelentős erővel van jelen az ún. gazdag parasztság. Ez a körülmény természetesen megnehezíti a már megszületett föld­ reformtörvények végrehajtását, a hitelrendszer gyökeres átalakítását. Márpedig India falusi lakossága főleg kisparasztokból, ideértve az ún. marginális parasztot is (maximálisan két hektár földdel) és mezőgaz­ dasági munkásokból áll. A falusi szegénység fő oka az alacsony anya­ gi bázis mellett az, hogy a parasztok jórészt elmaradtak az ország nagy részein a már működő modern agrotechnika használatától és kevéssé jutnak olyan kisegítő foglalkozáshoz, amely a földművelésből származó alacsony jövedelmüket kiegészítené. India egyik legnagyobb - a falusi területeken különösen nyomasz­ tó - problémájának, a túlnépesedésnek a megoldásával is - főleg „elvi” szinten - a kutatók és elemzők „légiója” foglalkozik. A túlnépesedés következmény, nem csupán beidegződött szokásoknak, hanem a gaz­ dasági és a társadalmi viszonyok sajátos történeti alakulásának a kö­ vetkezménye. Ezek a szokások természetesen visszahatnak azokra a folyamatokra is, amelyek szülték. Annyi bizonyos - és ezt ellenkező irányú hazai példák is mutatják -, hogy a gazdasági-társadalmi viszo­

252

•> * * -

Az indiai társadalom válasza a Nyugat kihívására nyok által kialakított születési szint spontán alakulása csak bizonyos mértékig visel el tudatos beavatkozást. (Most nem az egyéni családtervezéssel járó beavatkozásra utalok, hanem a társadalmi méretű szabályozási törekvésre.) Ez az automatizmus ugyanis összefügg a születési „kedvtől” látszólag messze fekvő tényezőkkel is. A tudatos szabályozás kellően át nem gondoksága a gazdasági-társadalmi viszo­ nyokban okoz diszfunkcionális következményeket. Aligha vitatható azonban, hogy a gazdasági tényezők által kondi­ cionált műveltségi szint jelentős elem a születések számának alakulásá­ ban. A magasabb műveltségű szülőknél ugyanis megjelenik a gyer­ mek megfelelő felnevelésének igénye is. Ez valójában annak a fel­ ismerése, hogy az igény kielégítésének mindenképpen anyagi korlátái vannak. Ebből is következik, hogy a társadalomban, ha nehezen is, de szükségképpen el kell jutniuk a családtervezéshez. Ahhoz a gondolat­ hoz, hogy a gyermekek számát a jövedelem szabta korlátokhoz is ala­ kítani kell. Alacsonyabb műveltséggel rendelkezők körében ez a fel­ ismerés kevéssé születik meg. A nevelési igény is alacsonyabb, sőt a gyermekekről való gondoskodás tartalma sem függ össze a jövedelem és a gyermekszám alakulásának tudatos mérlegelésével. Ez a körül­ mény tehát nemcsak a születésszabályozási eszközök igénybevételét, el­ fogadását lehetővé tevő műveltségi szint meglétét, nemcsak annak felismerését jelenti, hogy a születések száma szabályozható. Nem csu­ pán az eszközök ismerete, valamint a vonatkozó kormányprogramok kedvező fogadtatására való készség szükséges tehát, hanem annak fel­ ismerése, hogy a születésszabályozás motiváltsága is fontos. Hangsúlyozom, a fentebb leírtak csak utalások a népesedéspoliti­ kával összefüggésben éppen úgy, mint a társadalomalakítás általáno­ sabb kérdéseivel kapcsolatban. Csupán azt jelzik, hogy a társadalom­ alakítás problémája mindenütt - de egy fejlődő országban különös­ képpen - rendkívül bonyolult. E bonyolult összefüggéseknek szinte egyetlen ponton való megragadása is további problémák rendkívüli sokaságát hozza magával. A parasztság helyzeténekjavulása tehát mindenképpen és elsősorban a további hatékony földbirtok-politikától függ. M int korábban emlí­ tettem ez esetleg hosszabb időn keresztül végrehajtva is alkalmas az -*** 253

Befejezés

elmaradott agrostruktúra átalakítására. A továbbfejlődés, a modern mezőgazdasági kultúra kiépítése és a paraszti jövedelem emelkedése azonban már egy másik tényező függvénye is, és ez a műveltségi szint emelése. Könnyen belátható, hogy ez összefügg az imént említett lényegi problémával, a földbirtokreformmal, a parasztság anyagi s ezzel együtt politikai „felemelkedésével”. Különösen világossá válik ez, ha tudjuk, hogy India jól fejlett egyetemi-főiskolai hálózattal rendelke­ zik, az alacsonyabb szintű oktatás azonban gyenge. Éspedig minél alacso­ nyabb szintre jutunk, annál gyengébb. A falusi iskolai hálózat jelen­ tős mértékben még az írástudást sem tudja biztosítani, jóllehet állan­ dó és lassú fejlődés észlelhető ezen a téren, különösen a gyarmati időkkel szemben. Nehéz lenne azonban azt a következtetést elkerül­ ni, hogy az oktatási rendszer ilyen alakulásában is közrehat a „két tár­ sadalom” jelenlétének ténye. Különösképpen az a körülmény, hogy a falusi területek politikai képviselete az előbb említett módon alakult. A helyzet paradox jellegét mi sem mutatja jobban, minthogy In­ diában, ahol olyan nagy szükség van a művelt emberfőkre, éppen az egyetemet-főiskolát végzettek között számottevő probléma a munkanélküliség. Ez jelentős mértékben arra vezethető vissza, hogy az egye­ temet végzettek aránya a műszaki-természettudományi és humánjogi megkülönböztetés szerint hagyományosan alakulva, nem fedi a tár­ sadalmi igényeket. A humánjog-képzés aránya hagyományosan túlnyomó volt. Az sem elhanyagolható, hogy a népesség általános oktatási-művelődési szintje - rendkívül komplex mechanizmuson ke­ resztül - közrehat az egyetemet végzettek tudása hasznosításának „korlátozottságában” is. Végül meg kell említeni, hogy a politikai és gazdasági mechaniz­ musok, a központi kormányzat minden törekvése ellenére akadályoz­ zák egyes programok végrehajtását. így fordulhat elő, hogy az ország közismerten rossz egészségügyi viszonyai ellenére bizonyos orvosmunkanélkiiliség van. Bár talán az sem közömbös, amire vezető in­ diai kutatók többször is utaltak, hogy az értelmiség húzódozik a falu­ si munkavállalástól, illetőleg az indiai orvosok kivándorlása is jelentős visszafogó tényező.

-=*