Hipster 9786155603990 [PDF]

Zitiervorschau

B ódi Pé t e r

Hipster

Bódi Péter

Hipster — regény —

kalligr am

Copyright © Bódi Péter, 2017 ISBN 978-615-5603-99-0

„Too late to die young And too young to burn out” Fidlar – Leave me alone

0. Ezt a könyvet el kell lopnod. Ha meg akarod érteni, hogy mi zajlik le bennem, csúsztasd be a kabátod ujjába, esetleg a pulcsid vagy a nadrágod zsebébe, és egyszerűen csak sétálj ki az üzletből. Amikor én csináltam ilyet, a hasamhoz tettem, a gatyámmal fogtam föl. Csak kicsit meg kellett húznom az övem. A lopásgátlót simán lekaparhatod. Engedd el magad ! Ha mégis rajta maradt a csipogó, és olyan boltban vagy, amiben a kijáratnál sípolni fog, jobb, ha lenyomsz egy sprintet, mert a biztonságiak ott lesznek hamar. Persze néha csak a rohanás marad. Vannak már cselesebb rendszerek is, bár igaz, lefutni ezek sem tudnak. Amúgy is rád fér a mozgás, nem ? Sokszor mondod magadnak, hogy „valamit sportolni kéne”. Hát hajrá ! Ha ezt nem teszed meg, legjobb esetben is csak elolvasod a könyvet, de semmit sem fogsz megérteni belőle. Ott van az a rohadt unalmas életed, a hülye műsoraiddal meg a netes haverokkal, és igazából csak a filmekben látsz némi izgalmat. Minden film a lélek maszturbációja. Megtörténnek másokkal azok a dolgok, amikre mi is flashelünk, de csak nézzük őket. Minden film pornó. Lélekpornó. Ráadásul a könyvek is, csak van az a különbség, hogy ha olvasol, elhiszed magadról, hogy műveltebb vagy az átlagnál. Cseszett jó lenne ettől elszakadni, de nem lehet. Annyit tudok tenni, hogy megkérlek, rakd el ezt a könyvet, és húzz ki a boltból, amint tudsz. Ha ezt megteszed értem, nem egy kezdő junkie me5

moárjának fogod tartani az írásomat, mert végre megérzed a halántékodon az adrenalin folyékony halmazállapotát, az izzadságot, ami nem a melegtől vagy az esetleges mozgástól ült ki rád, hanem azért, mert be vagy szarva. Azzal, hogy ezt a könyvet ellopod, kialakul köztünk egy bizonyos kapcsolat. Semmi irodalmi nyavalygás, semmi romantika vagy ilyesmi. Egyszerűen csak fontossá válok számodra. Ha ezt nem teszed meg, elolvashatsz, de nem lesz az igazi. Ne mentegetőzz netes letöltéssel, két mitesszer kinyomása közt bármelyik idióta le tud kapni illegálban egy könyvet. Ha azt hiszed, hogy viccelek, képzeld el, mit fogok ezért az újságíróktól kapni. Hány ötlettelen zsurnaliszta fogja ezt kihasználni, és azt írni, hogy „lehet, hogy tényleg el kellett volna lopnom a könyvet, mert úgy amúgy egy szar az egész” ? Na mindegy, ezt a poént most ellőttem helyettük, majd kitalálnak valami mást. Ha ugyan foglalkoznak velem.

6

I.

1. Lemegyek a konyhába, és bár a vérnek már nincs szaga, a másnapos pezsgőé eléggé megcsapja az orrom. Tegnap, mikor hazaértem, csendben a konyhához lopóztam. Tudtam, hogy nyikorog az ajtó. Óvatosan kinyitottam, majd a hűtőhöz mentem, hogy valami kajához jussak. Cseszettül megéheztem. Fater egy karácsonyfás mágnessel a hűtőajtóra ragasztott valami üzenetet. Gratulálok az ifjú egyetemistának  :-) Ha jól emlékszem, ennyi volt rajta, de az a szmájli úgy vigyorgott, ahogy apám még soha. Miután a papírt a hűtő tetejére tettem, elég fura hangulatba kerültem. Hat órával korábban éreztem ugyanezt, amikor fater felhívott, hogy mi van az eredménnyel. Elmondtam neki, hogy felvettek, majd görcsbe rándult a gyomrom, de ezt ő nyilván nem tudta. Egyből elkezdett gratulálni, meg mondta, hogy pont megy haza, szóval beugrik egy pezsgőért, és este koccinthatnánk. Annyit válaszoltam, hogy nem jó, mert még maradunk a parkban, majd valami extragyors kifogással letettem. Tudtam, hogy hosszú időre elegendő gyomorgörcs vár rám. Kalival voltam, meg egy haverjával, aki úgy nézett ki, mint Ryan Gosling, csak fiatalabb kiadásban. Ők persze örültek az eredményüknek. Egy olyan bulin voltunk, amit minden évben meghirdetnek. Kint van több ezer diák, meg egy rohadt nagy kijelző, ami adott időben elkezdi vetíteni a felvételi ponthatárokat. Volt nálam egy üveg vodka, mert tudtam, ha felvesznek, azért, ha meg nem, akkor azért lesz rá szükségem. Végül rohadtul benyomtunk. Kali amúgy régi h­ aver, 9

osztálytársak voltunk. Kimentünk egy parkba, csináltunk egy cigit, a Gosling gyerek meg vett sört, Coronitát, hogy legyen kísérő a vodkához. Kali nem ivott, sosem iszik, csak szív. Mikor biztos voltam benne, hogy fater már alszik, csak akkor indultam haza. Nem akartam a szeme elé kerülni.

2. Felraktam az üzenetet a hűtő tetejére, majd újra eszembe jutott, hogy milyen éhes vagyok. Az üres has és a takarékon égő gyomorgörcs nyomasztó kombináció. Ahogy kinyitottam a hűtőt, egy üveg pezsgő azzal a lendülettel kiszaltózott, le a terrakotta csempénkre. A padló jól elkente az üveget, széttört, képzelheted. Rohadt hangos csattanás, én rohanok a felmosóért meg a seprőért, mindezt matt készen. Még visszhangzik a fejemben az a rövid, mégis éles hang, ami kábé annyira volt feltűnő, mint egy atombomba egy népesebb amerikai agglomerációban. Egészen odáig olyan kussban voltam, mint egy halott. A falak rohadt vékonyak, szerintem még két lakóteleppel lejjebb is hallották, hogy mi történt. Fater persze nem hagyhatta ki, meg kellett néznie, hogy mit csinál az ő idióta fia. Egy szál libidóban belépett a konyhába, majd megszólalt. – Hát te meg mi a lófaszt csinálsz, fiam ? Utálom, mikor kirakott brével mászkál a lakásban. Mit lehet tenni, nem szólhattam rá, elvégre az apám. Ő viszont rám szólt, én meg ott álltam magányosan, farkasszemet nézve a pöcsével. Fater amúgy elég álmosnak tűnt. Látszott rajta, hogy még a kislámpa is elvakítja azzal a harmatnyi fényével, az álom még nem ment ki a szeméből. Ezt kihasználva megkockáztattam egy „Semmi, csak valamit eltörtem, menj nyugodtan aludni, majd megoldom” jellegű választ. Úgy fél percig csak nézett, ami nem sok, de el lehet képzelni, ebben a helyzetben nincs időérzéke az embernek. Betépve, részegen, hajnalban, üvegszilánkokon állva, általában csak egyvalamire tudok gondolni, ami az ilyen, vagy legalábbis az ehhez ha10

sonló helyzetekben mindig segít : az idő nem lineáris, csak mi éljük meg annak, tehát a kellemetlen pillanat habár állandó, a nyugalom is az, ami utána következik. Ez valószínűleg baromság, de talán mégsem, hisz segít. – Bazdmeg, fiam – nyögte ki végül. Nem igazán értettem. Csak nézett, miközben párszor halkabban is megismételte ezt a „bazdmeg fiam”-ot, de a szavak színe valahogy folyamatosan változott, élénkült, lazult, vagy valami ilyesmi. Elkezdte csóválni a fejét, meg le is eresztette a kezét. Mikor már vagy tízszer kimondta, hogy „bazdmeg fiam”, nekem is szólnom kellett valamit. – Bocs, lehet, hogy rosszul nyitottam ki a hűtőt, egyszerűen csak kiesett. Ő meg csak nyomta megint, hogy „bazdmeg fiam”, és már mosolygott is hozzá. Csinált még valami ciccegést is, de nem azt a cinikus fajtát, hanem azt, amikor az ember meglepődik valamin. „Csssz !”, sőt : „csSSZ !” Még utoljára kimondta – immáron kissé nevetve –, hogy „bazdmeg fiam”, és némi hallgatás után még hozzátette, hogy : „leszarom”. Elég hülyén éreztem magam. Ha közben elindulok takarítani, az olyan idétlen, meg benne van ez a james deani „kitérdekel” gesztus, amit igyekszem elkerülni, mert ez már Camus óta annyira divatos, hogy jajj. Na mindegy, amellett döntöttem, hogy nem mondok semmit. Gondoltam, megvárom, míg lebasz, aztán mielőbb húzok aludni, mert ilyen szar napom is rég volt már. Közben rohadtul ki is száradtam a cucctól, de az is furcsa lett volna, ha töltök magamnak egy pohár vizet. Megpróbáltam nyelni egyet a nem létező nyálamból, és csak vártam, míg fater legyintett egyet, majd megismételte : – Leszarom. Ezt olyan hangnemben mondta, mint valami nagypályás maffiózó, akinek mentegetőznek, mire megpróbálja lazán megmutatni, hogy ő mennyire nagyvonalúbb annál, hogy ilyesmivel foglalkozzon. A legyintéssel együtt az egész teste is rándult egyet, amibe a farka is beletáncolt. Ebben a második leszaromban már volt va11

lami egészen furcsa, valami váltás, bár úgy gondoltam, hogy nem igazán bízhatok meg most az emberismeretemben. Kivagyok, mint a kutya. Ahogy apám is.

3. Reflexből vagy ösztönből, nem tudom, de most óvatosan nyitom ki a hűtőajtót. Kiveszem a megszokott dupla tojásomat, egy paradicsomot, egy kis fej hagymát meg valami kecskesajtot, és majdnem el is dobom az egészet, amikor megérzem, hogy valami megvágja a lábam.

4. Mikor apa megindult felém, meglepettségemben elejtettem a seprőt meg a felmosót. Ismét elnevette magát, majd megszólalt. – Leszarom azt a kurva pezsgőt, hát hogy a picsába ne szarnám le, ha az én áldott jó fiamból egyetemista lett ! – Nem pontosan ezt mondta, de ez volt a lényege. Széttárta a karjait. Nem tudtam, hogy mi a francot csináljak, úgyhogy az időre meg a sorsa, a földanyára bíztam magam, nekem mindegy alapon. – Hát hadd öleljem már meg végre az én egyetemista fiamat – mondta kissé artikulálatlanul, továbbra is himbálózó pöccsel. Nagyon boldog volt. Mivel én is kivoltam, nem figyeltem a körülményekre. A lényeg az, hogy apa belelépett az üvegbe, és még mielőtt megölelhetett volna, elcsúszott. A szilánkok mély és hosszú vágásokat ejtettek a testén. A talpa volt a legrondább, de esés közben az egyik kezét is rendesen felsértette. A testéből több helyen is folyt a vér, úgy nézett ki, mint Jézus a Passióban, a korbácsolás után. Na jó, nem után, de mondjuk közben. Egy ideig nézegette a kezén az egyik sebet, majd ismét megszólalt. – Bazdmeg, fiam. 12

Ez már más volt, egészen más. Lehangolóbb, nem az a jópofa fajta. Pár másodpercig nem tudtam eldönteni, hogy Kali beletett-e valamit a cigimbe, ami nem fű volt, vagy most mi is van velem, de végül úgy döntöttem, hogy segítek apámnak. Aztán csak álltunk ott egymással szemben. Az alkohol miatt nem érezte a fájdalmat, úgyhogy ott folytatta, ahol abbahagytuk. – Rohadtul bíztam benne, hogy megcsinálod. Erre határozottan emlékszem, mert ez még jól is esett volna, ha nem ebben a helyzetben vagyunk. Miután kiszedett egy szilánkot az alkarjából, megölelt. Azt hiszem, ez volt az a pillanat, amikor eszembe jutott, hogy a fekete-fehér csíkos Emerica pulcsimnak lőttek. Kár, szerettem, és olcsó sem volt. Tiszta vér volt minden, mint egy Tarantino-moziban. Fater régi motoros, baszott rá, jó erősen szorított, hümmögött, meg ilyenek. Ez eltartott vagy másfél percig, majd megfordult, és kiment a konyhából. Ha nem is zavart, de azért eszembe jutott az is, hogy dobhatom ki a szinte új, világoskék Pull&Bear pólómat is, amit Renitől kaptam. Teljesen véres volt.

5. Most is tükörtojást terveztem reggelire, mint mindig. A recept a következő : kevés olajat öntünk a serpenyőbe, hagyjuk egy darabig melegedni, majd rádobunk fél fej apróra vágott hagymát, megpirítjuk, rátesszük a két tojást és a serpenyő tetejét, bár én sosem találom az aktuális fedőt, szóval másikat szoktam. A tojásra reszeljünk egy kis sajtot, mikor félkész állapotban van. Bors, só, esetleg egy kis erős paprika vagy fokhagyma. Hozzá egy pirítós, és kész is van a legjobb reggeli. Néha teszek gombát is a hagyma mellé, meg ilyesmi, lehet még tunningolni, sonkát alátenni, vagy kolbászt. Nem árt amúgy egy rendes serpenyő, valami újabb fajta, porcelán vagy teflon, vágod, olyasmi, amiben nem nagyon égnek oda a dolgok. Ez persze már csak profizmus kérdése, én megcsinálom simában is bármi13

kor. Na, most ezt az egészet baszhatom, mert vérzik a nagylábujjam. Keresek gyorsan valami zsepit. Mindig a hűtő tetején van, de most nem, úgyhogy fogom apám tegnap esti levelét és leülök a gagyi műbőr fotelra – ja, amerikai konyhánk van, szóval egyben van a nappali a konyhával –, aztán rácsavarom a vérző ujjamra a papírt, és várok, hogy elálljon a vérzés. Mivel úgy vagyok vele, hogy most már kezd kicsit elegem lenni ebből az egészből, miféle pechsorozat ez, visszamegyek a hűtőhöz egy sörért. Fater megmondta, hogy ne igyam meg a nullhármas Heinekenjeit, egy ideje most nem is ittam, úgyhogy ezt úgysem fogja észrevenni. Ezúttal figyelek, hogy ne lépjek bele semmibe, és ezredik alkalommal is megfogadom, hogy – apámra hallgatva – rászokom a papucs használatára. Érdekes, hogy az ilyen közhelyek, mint sapka-sál, meg húzz föl zoknit és papucsot, mennyire be tudnak égni az ember agyába, még akkor is, ha a szülő sem tartja be őket. Sosem láttam még például apámon sapkát. Mikor kiskoromban mindig mondta, hogy vegyem föl, sosem értettem, hogy neki miért nem kell. Persze nem volt mindenben ilyen képmutató, néhány fölösleges beidegződésnél azért többet tanultam tőle. Ott van például a zenei ízlésem. Zeneileg sok szar korba lehet beleszületni, na, de akik a kilencvenes évekbe érkeztek, azok aztán tudják, hogy milyen az, mikor az agyad eldugott hippokampuszában sok hányadék lappang. Volt valami baj ezekkel a kilencvenes évekkel, elég csak megnézni egy könyv- vagy lemezborítót ; egy hetvenes-nyolcvanas évekbeli design, ha gagyi is, van benne valami feszes, retrós rock’n’roll feeling, míg egy kilencvenes évekbeli… akármi, úgy néz ki, mintha ma csinálta volna valaki poénból. Persze vannak kivételek, elvégre a Nirvana is ekkor nyomult, talán értük még meg is érte volna ez az egész, de a kort kitűnően tükrözi Kurt Cobain antikapitalista ideákkal kipárnázott öngyilkossága. Kizárt, hogy az ember nagy zenész legyen azok után, hogy a hippokampuszában ezernyi, kilencvenes évekbeli audiovizuális hatás raktározódott el. Vanilla Ice – Ice Ice Baby, Britney Spears – Baby One More Time, Scooter – Endless Sumer, Ricky Martin – Livin la Vida Loca, Dj Bobo – Love Is All Around 14

és persze Mc Hammer – U Can’t Touch This. Elég a címekre vagy a nevekre gondolni, egy jó ízlésű embernél már ezek is kiverik a biztosítékot. Ezt a hippokampusz dumát amúgy egy cikkben olvastam, ez az agy memóriaközpontja. Amíg a társaim memóriaközpontjai olyan egészségkárosító roncsokat tároltak el, mint a Back Street Boys Everybodyja vagy Shaggytől a Mr. Bombastic, addig én Rolling Stones-t és Beatlest hallgattam. Néhány régi haverom apja hülyébb volt. Mikor meghallották, hogy a fiuk vagy lányuk madafakás, jeahhbiccses, ájlávjubébis szarságokat hallgat, leültették őket a hangfal elé, és beleordíttatták a fülükbe Richard Strauss Zarathustráját, miközben azt visították, hogy „na, látod fiam, ez bazdmeg zene” – így gondoskodva arról, hogy a gyerek soha többet ne próbáljon meg komolyzenével foglalkozni, akár csak kísérleti szinten is. Az én apám szimplán kiröhögte az Eminem-lemezemet, majd, mint egy titokba avatott be olyan együttesek világába, mint a Jehtro Tull vagy a Pink Floyd. Tizen-egynéhány évesen az ember sokkal kaphatóbb egy Jim Morrison-anekdotára, mint egy Wagner-szólamra. Feküdtünk a kanapén, a hangfalakból félhangosan szólt a zene, miközben arról meséltem apámnak, hogy szerintem miről szólhat a szám a hangulata alapján, mire ő lefordította a szöveget, és mikor a kettő nagyjából egyezett, megdicsért, és én büszke voltam magamra. De persze legtöbbször a történetekre voltam kíváncsi, úgyhogy idővel észrevettem, hogy a szobájában megszaporodtak a könyvek. Csak a Led Zeppelinről két vaskos albumot szerzett be, kész kutatóvá vált, csak azért, hogy nekem többet mesélhessen. Mind a ketten élveztük, mert ő a tinédzserkori kedvenceinek olvasott utána, elmerülve a nosztalgiában, míg én mindenféle érdekes sztorikat tudtam meg különös emberekről, miközben kialakult a zenei ízlésem. Ma már csak ritkán hallgatom a klasszikusokat, de ezek a délutánok még mindig hatással vannak rám : szinte beteges kényszerrel olvasok utána íróknak, zenészeknek, művészeknek, csupán azért, mert érdekel a sorsuk, úgyhogy végül sikerült a fősodor hatásától teljesen független zenei ízlést kialakítanom. Ha fater nem lett volna ilyen jó fej, akkor lehet, hogy most én is a Spotify toplistáját hallgatnám ? 15

6. Benyomom a tévét, de semmi rendes adót nem találok. Persze, soha sincs semmi. Aztán valami külföldi csatornán leragadok a South parknál, németül megy, nem is értem, de nézem, mert bírom. Úgy félórával később, mikor a sör már rég elfogyott, egy közszolgálati adón nézem a híreket. Az egyik politikus épp az előtte megszólalót baszogatja, mikor eszembe jut, hogy apám egy zseni. Olyan részeg volt, mintha előírás lenne, mintha nem lehetett volna más választása, mintha törvény írta volna elő, mégis, reggel szó nélkül elment melózni. A tévében dolgozik. Még vagy tíz éve szerepelt rövid ideig egy valóságshow-ban, aztán valakivel összespanolt, úgyhogy fölvették az egyik irodájukba robotolni. Még csak fel sem ébredtem arra, hogy készülődik, a fürdő is tiszta volt utána és a szobája is rendben van. Magához képest legalábbis. Én délig aludtam, és jóformán másnapos vagyok. A pezsgő szaga is hányingert kelt bennem, és a sör sem segített. Jobban kívánom az üdítőt, mint a tejet, úgyhogy megfogok egy flakon narancslevelet, és a felét kiiszom egy húzásra. Megszoktam már, hogy nem pohárból nyomom, fater úgysem iszik gyümölcslevet, azt mondja rá, hogy „buzivíz”. Akármilyen laza figura is, azért azt tudom, hogy most kínosan érzi magát a tegnap este miatt. Ez egyfelől elszomorít, másfelől örülök, mert elodázhatom a beszélgetésünket. Persze tudom, hogy minél tovább hagyom lógni a levegőben, annál több szar ömlik majd a nyakamba, de pillanatnyilag ez most nagyon nem érdekel. Később veszem észre, hogy fater nem csak azt a pezsgőt vette, ami kiesett. Hozott egy másikat, egy üveg viszkit és néhány sört is. Naná, hogy a viszki és az egyik pezsgő üresen szobrozik a kuka mellett. Nem egy nyerő páros. Ekkor beugrik, hogy apa mindig emlegette, hogy ha egyszer majd egyetemista leszek, berúgunk ketten, együtt, mert akkor már felnőtt ember leszek.

16

7. Amúgy nem hazudtam a telefonban faternak, tényleg fölvettek. Csak az a para, hogy szerintem ő már nem emlékszik arra, hogy amikor jelentkeztem az egyetemre, három helyet ugyanannyiért lehetett bejelölni, mint egyet. Szóval a fotó mellé még beírtam valami alibi büfészakot is, a kommunikációt, meg fotóból a fizetőset is. Így jött ki a három. Bár szóltam faternak, hogy talán nem kéne a fizetőset bejelölni, mert semmi értelme, csórók vagyunk, azt mondta, hogy „nem baj, fiam, valahogy lesz, megoldjuk”. Én mindenképp fotóra akartam menni, legszívesebben csak azt jelöltem volna meg, támogatotton. Ösztöndíjjal, vagy hogy mondják. Úgy voltam vele, ha nem vesznek föl, akkor majd jövőre. Addig meg készülök megint a felvételire vagy dolgozom, érted. Esetleg elkezdek valami képzést, ami jól jöhet a fotó előtt. Nem vágom, hogy mi lesz, de abban biztos vagyok, hogy nem fogok fizetni. Nem fogok tudni fizetni. Nem azért, mert akkora géniusz vagyok, hogy nehogy már én fizessek, meg ilyenek, hanem egyszerűen csak nem tehetem meg. Fatertól már az is megható volt, hogy a felvételim miatt rendesen bevásárolt. Bérházunk gyomra, az a kopott kis frigó, még sosem volt en�nyire jóllakva. Csillapíthatatlan feszültséget érzek, úgyhogy pillanatnyilag a legjobb döntések egyikének azt tartom, hogy kimozduljak itthonról. Be akarok ugrani Kalihoz vagy a csajomhoz, Renihez. Még nem tudom, merre, csak abban vagyok biztos, hogy készülődés közben Ting Tingst fogok hallgatni. Egy óra múlva az ajtóban állok, indulásra készen. Elég jó az idő, csak egy turkálóból összeszedett Tommy Hilfiger inget veszek föl, és egy régi, térdnél szakadt Columbia farmert. Nem fújok magamra parfümöt, pazarlás lenne, viszont az eBayről rendeltem egy RayBan napszemcsit, egész jó áron. Elvileg eredeti. Mivel a nap pirít rendesen, berakom az ingzsebembe. A cuccaimat a szokásos metódus szerint nézem át : kulcs, oké, tárca, oké, teló, oké, füles, oké, zsepi, oké, cigi, oké, fényképezőtáska, oké. 17

8. Útközben előkapom a telóm. Egy kamu iPhone-om van, nem valami nagy szám. Rányomom a fülest, és megint Ting Tingst hallgatok. Imádom, főleg Katie White-ot, na, mindegy, bár annyira nem, mert jönnek idén a Szigetre. Én biztosan ott leszek. Nincs az az Isten, hogy én egy Ting Tings-koncertet kihagyjak. Ha Katie vígoperetteket énekelne, én azt is meghallgatnám. Amúgy épp indulok a strandra, Reni mindenképp oda akart menni. Vissza is kellett ugranom a lakásba a fürdőgatyámért meg egy törölközőért. Már hívtam Kalit, hozzá este nézek csak be, csinálunk valamit. A villamosmegállóban rohadt jók a fények, lövök is pár képet a homleszekről. Van egy pályázat, amire hajléktalanokat kell fotózni, bár mindig szívok ezekkel a művészeti versenyekkel. Egyszer kaptam egy különdíjat valamelyik fotómra, amin egy nagypapához futott oda az unokája, és ennyi. Tudom, kicsit szentimentális, de majd megmutatom, szerintem be fog jönni. Van egy egész jó Nikonom, típust nem mondok, kiröhögnél, hogy ezzel tartom magamat fotósnak, de ez van, egy olcsóbb tükörreflexesre futotta. A gépért két nyarat, a második objektívért meg három hónapot güriztem így is. Nem olcsó dolog ez, de nem lehet mit tenni, ha el sem tudom képzelni, hogy mással foglalkozzak. Különben is, kábé akkor tudtam volna fotótörténeti szempontból fontosabb korba születni, ha Daguerre-rel egyszerre pirítottuk volna az első fotók egyikét Párizs utcáin, miközben Joseph Niépce-en röhögünk teli pofával, akitől le lett koppintva a műfaj csírája. Már hétévesen volt fényképezőgépem, még analóg, amikor az volt a természetes. Emlékszem a kattanásra és a filmszalag tekeredésének hangjára, amit a fénykép ellövése utáni másodpercekben hallottam, ha egyből felhúztam a nehéz, fémes testű Minoltámat. A zsebpénzemből csak havi két tekercs jött ki, és bár a nagybátyám néha megdobott egy tízes csomag Fomapan classic 100-zal, azért eléggé meg kellett tanulnom használni a gépet. Nem úgy, mint ma, hogy lő az ember kétezer képet, és egyszerűen a nagy számok törvénye alapján kell 18

köztük lennie kettőnek, ami öt kiló photoshoppal még el is megy. Nekem még gondolnom kellett arra, hogy néhány képet hagyjak meg későbbre is, mert hazafelé még bármit megláthattam. Szelektálnom kellett, tehát gondolkodnom. Az ezredfordulón, mikor átlagfogyasztó számára is elérhetővé váltak az olyan technikai lehetőségek, mint a fényképezős mobil vagy a digitális kamera, az emberek, mint az őrültek, elkezdtek mindent lefotózni. Úgy értem : tényleg mindent. Nem azért, mert fontosnak tartanak egy jelenséget, vagy, hogy emlékké tegyék a pillanatot, hanem azért, mert egyszerűen csak unatkoznak. Nemrég találtam egy csomó képet egy rég használt memóriakártyán Tamiról, az egyik volt barátnőmről. Manapság már szinte alig jut eszembe a csaj, de ahogy a képeket néztem, összeszorult a gyomrom, és néhány percig azt hittem, hogy mindjárt ráírok. Utána egész nap szar kedvem volt, csak cigiztem, bámultam ki a fejemből, és azon agyaltam, hogy mit basztam el, még akkor. Évekkel ezelőtt ! Persze nem csak képek alapján emlékszünk, de ha a Facebookon nem találom szembe magam kétnaponta Tami kiírásaival, frissítéseivel meg persze a fotóival, akkor szerintem már rég elfelejtettem volna, hogy egyáltalán létezik. Érdekes módon elfojthatatlan szexuális vágyat éreztem, de nem vertem ki, mert attól csak szánalmasnak éreztem volna magam. Ő volt az első, és ahogy lenni szokott, szar vége lett. Mindezt csak azért mesélem el, mert a rákövetkező napokban sokat gondolkodtam azon, hogy ez a helyzet húsz évvel korábban elképzelhetetlen lett volna, egyszerűen azért, mert az emberek akkor még tudtak felejteni. Ritkábban (persze nem soha) kerültek elő öt-tíz éves fotók, hogy a régi énünk érzéseit csempésszék bele egy új életbe. A testünk minden atomja kicserélődött már kétszer, de még mindig a régi szerelmet siratjuk. Ha egy egyszerű, de bensőséges kép el tud cseszni egy egész napot, mire képes több ezer fotó ? Rengeteget töröm azon magam, hogy vajon miben fog az én generációm megváltozni csupán azáltal, hogy még azt is dokumentáljuk, ha ebédelni megyünk. Persze könnyű elengedni a gondolatot, de a kapitalizmusra jellemző tárgyi halmozást sem félte szinte senki akkor, amikor elkezdődött, és 19

most nem kell sokat ecsetelnem azt, hogy hol tartunk miatta. Úgy gondolom, az internet és a digitális fotózás megjelenése miatt már nemcsak tárgyakat, de emlékeket is a korábban ismeretlen mértékben halmozunk föl, és azt hinni, hogy ennek semmi következménye sem lesz, naiv hozzáállásra vall. Csak tippelni lehet, de szerintem ez is csak a felszín kapargatását fogja erősíteni. Hiába mondják, hogy a mai fiataloknak végtelen lehetőségük van, korlátok nélküli tudástáruk – ez lenne az internet –, ha közben a gyümölcsöskertből átsétálunk a boltba egy üveg kóláért. A végtelen információba az ember inkább belefullad, hisz nem tud benne eligazodni. Mindenre találunk ellenpéldát, cáfolatot, nem hiszünk semmiben, így csak érintőlegesen foglalkozunk a témákkal, mint a híradó, ami csak belekóstol az élet szeleteibe, és nem dolgozza fel őket. Azt hiszem, a kortársaim öregkorukban többet fognak azzal foglalkozni, hogy tizenévesen milyen ciki hajuk volt, mint azzal, hogy, mondjuk, az adórendszer seggbe rakja őket. Semmi illuminati, haver, szimplán csak beletáncolunk a halálba.

9. Kamaszkoromban egész délutánokon át a pincelaborban ügyködtem, este úgy kellett kirángatni, de másnap mindig egy kicsivel korábbra állítottam az ébresztőt, és mentem is vissza Tibiékhez. A fotólabor volt az egyetlen gyermekkori játékom, amit sosem untam meg. Persze már rég nem használom, de ennek az oka a digitális technika térnyerésében keresendő. Minél több időt töltöttem Tibiéknél, fater annál több fotóval kapcsolatos könyvet vásárolt. Az én lelkesedésemet és az ő figyelmességét felhasználva gyorsan megtanultam az eszközök kezelését. Mikor tudtam, megvártam, hogy összegyűljön néhány tekercs, de a legtöbbször nem bírtam ki, és amint ellőttem a huszonnégy vagy a harminchat képkockát, rohantam is előhívni őket. Még ma is úgy érzem, mintha a csuklómba rögződtek volna azok a gyermekkori mozdulatok, amiket an�20

nyiszor ismételtem meg a föld alatt. Először le kellett kapcsolni a lámpákat, még a vörös fényt is, majd kivenni a gépből a tekercset, és belehelyezni egy hívótank nevű hengerbe, ami fénymentesen zárható volt. Egy lyukon keresztül, ötvenszeres hígításban öntöttem bele az edénybe a Fomadon R09-et, majd úgy tíz percig hagytam állni. Miután kivettem, már felnyomhattam a villanyt. Felvágtam a szalagot, hagytam száradni, és közben átnéztem, hogy hány olyan kép van, amiről akarok majd nagyítást készíteni. Mivel igyekeztem nem pazarolni a fotópapírt, mindig készítettem egy kontaktmásolatot is. Ezeket rendszerezve gyűjtöttem az előhívott filmtekercsekkel együtt, hátha kéne valamikor valamelyik kép. A nagyítógéphez bár volt stopperem, valamiért inkább érzésre használtam. Lekapcsoltam a sima lámpát, felnyomtam egy vörös fényűt, kicsomagoltam egy fotópapírt, a helyére raktam, majd betettem a szalagot a gépbe. Három másodperces nagyítás. Hét másodperces nagyítás. A papírtól, az expozíciótól és a kívánt végeredménytől függően. A félkész képet betettem az első edénybe, amiben a filmhívó folyadék volt. Ebbe a vegyszerbe elvileg csak csipesszel lehetett volna nyúlkálni, de én mindig kézzel mártogattam a fotókat, élveztem, ahogy az ujjaim közt megjelennek a fekete-fehér képeim. Ezek után fixírbe kellett helyezni a majdnem kész fotókat, majd néhány percig vízben áztatni őket. Néha betettem néhányat a szárítógépbe, főleg, ha egyszerre sok képet hívtam elő, de valamiért élveztem a labor tetején végigvezetett madzagrendszeren szabadon lógó, sarkaiknál felkunkorodó, száradó fotók látványát. Utólag belegondolva főleg nevetséges jelenségeket kaptam le : kutyákat, macskákat, virágokat satöbbi. Talán a gyerekekről készült képeim lehetnek érdekesek, a naivitásuk és a közvetlenségük miatt, de utólag már tudom, hogy nem ezért volt fontos ez az időszak, hanem azért, hogy megismerjem a kép tiszteletét. Gyermekként megtanultam, hogy milyen súlya lehet egyetlen adott pillanatnak.

21

10. – Kövér vagyok… – Na, ez Reni. Néha vannak ilyen klisés dolgai, de alapvetően jó arc. Egyetemista, irodalmat tanul, így ismertem meg, egy könyvesboltban, komolyan, mint a filmekben. Épp venni akartam faternak karácsonyra valami fasza krimit, de tanácstalan voltam, úgyhogy odamentem az első olyan csajhoz, akit ott dolgozónak néztem. Háttal állt nekem, de nem csinált semmit, szóval megkértem, hogy segítsen. De nem ilyen Agatha Christie-szerű nyavalygást kerestem ! Meg is mondtam neki, hogy valami rendes, keményvonalas cucc kell, tökösebbet adjon Dashiell Hammettnél, olyat, amitől James Ellroy elpirul, és kereszteket vetve rohan ki a kertbe, miközben az égre meredve elkönnyezi magát. Megfordult, és azt mondta, menjünk, segít. Már vagy tíz perce baszakodtunk a könyvek közt, az egyik kezében Jim Thompson volt, ami bejött, mert a figura rendes bűnöző volt, a másik kezében meg Elmore Leonard, aki viszont szépirodalmi minőségre tornászta fel magát a műfajban. Reni őt javasolta, mert szerinte Leonard jobban ír. Mondtam neki egyből, hogy teljesen mindegy, mert a másik, amit mutatott, Thompson meg igazat ír, rendes tapasztalatot. Ekkor vettem észre, hogy Reni pólója üres. Meg is kérdeztem, hogy neked meg milyen felsőd van, a többieknek rá van nyomtatva a bolt neve, a tiédre meg nem. Azt válaszolta, hogy ő nem ott dolgozik. Elvörösödtem, ő kinevetett, aztán megvettem a Jim Thompson-könyvet, mert már olvastam bűnözőktől regényeket, az egyik Edward Bunker volt, a másik meg Mark Brandon „Chopper” Read, és mind a kettő bejött. Főleg Bunker, vele bármikor meginnék egy sört. Renivel mászkáltunk még egy kicsit. Meghívtam valamire, egy hónap múlva meg már nálam ébredt. Nem valami nagy tempó, de ez van, ha rendes lánnyal kezd az ember. – Nem vagy kövér. – Ó, de… – Miért lennél ? – kérdezem, és közben megfogom a combját. Végignézek rajta, és szerintem teljesen rendben van. A köldöke mel22

lett van egy kis anyajegy, megcsókolom. A térdéig végigsimítom a combját, utána már a víz jönne, abba lóbálja a lábát a medence szélén. Szerintem viszonozná is az érintésemet, de az egyik kezével támaszkodik, a másikkal meg a kóláját fogja, persze lightot, hisz mi mást is inna egy huszonegy éves lány, mint édesítőszerezett, szénsavas vegyszert. – Mert kövér vagyok… – Nézd meg a hasad, tök lapos. Én meg még egy kicsit be is húzom, hogy ne lógjon ki – mondom, majd nevetünk, mert a szerelmes filmekben is mindig nevetnek, amikor olyasmit mond az ember, ami nyilvánvalóan nem igaz. Tök vékony vagyok, igazi csontkollekció. – Nem is a hasammal van a baj… – Mással sem, nem vagy kövér. – De… – Mondom, hogy nem. Ott van például a melled, az se olyan nagy, nem lóg, meg semmi – miközben ezt mondom, rájövök, hogy ez a szöveg felért egy harakirivel. Szóval bele is kezdenék valami másba, de persze megelőz, a kóla már koppan is a medence szélén, és bár a szívószál még táncol a lendülettől, mégis, magányában az üveg úgy néz ki, mint valami megalitikusan fallisztikus, ókori kőoszlop. – Hogy mi… ? Szerinted kicsi a mellem ? – Nem kicsi, hanem nem nagy – mentegetőzöm, de késő, már mondja is : – Olyan nincs… Vagy kicsi, vagy nagy. Ha ez szerinted nem nagy, akkor kicsinek nézed… – a teste kissé megmerevedik, a fejét elfordítja. Engesztelésre vár, arra, hogy percekig dicsérgessem a testét. Kéne neki adni belőle egy kis ízelítőt, mármint a bókolásból, mert jó lenne csobbanni egyet, aztán úgy terveztem, hogy átmehetnénk hozzánk. – Nem nagy a melled, hanem pont jó. – Felém fordul megint –, tökéletes. – Jó. – Na, de látod, nem vagy kövér, tök jó vagy meg minden. 23

– Nem… – már kezd kicsit idegesíteni ez a nyavalygás. Voltam vele meg a szaktársaival kocsmázni, pedig fiatalabb vagyok mindegyiknél vagy három évvel. A legtöbb meg akarja dugni a nőmet, láttam rajtuk, ahogy a zsíros pofájukkal megpuszilták köszönés gyanánt, tudod, ilyen elhagyott ölelések, gyatra mosolyok meg a többi. Hagyjuk már. – Ha a melled tökéletes, a hasad meg lapos, akkor mi a baj ? Azt ne mondd, hogy a segged nagy, mert belefojtom magam a vízbe. Sőt, inkább a csúszdáról ugrom le, vagy nem is, a kóládat dugom le a torkomon. – Hm… Nem. – Na, akkor ? – A combom vastag. – Na, erre már nem is nagyon lehet mit mondani, de azért megpróbálom. – Nem para szerintem, nem lehet mindenki átlagos. – De amint kimondom, megint megbánom, pedig komolyan gondolom, és szerintem nincs is ebben semmi sértő. Mégis tudom, hogy ezért kapni fogok. Jön is a nyavalygás, hogy jaj, ezzel most elismertem, hogy kövér, de aztán stoppolom a témát, mire annyit mond, hogy „jól van, csak szívatlak”. Kicsit ráncolom a homlokom meg ilyenek, majd azt javaslom, hogy csússzunk egyet, de csak a közeli, kisebb csúszdára megyünk, hogy rálássak a cuccainkra. Mégiscsak ott van a gépem. Később kicsit úszunk meg fröcsköljük egymást, csók, tapi, ilyesmi, semmi extra, a strand tele van gyerekekkel meg a vízben horkoló nagymamákkal. Közös lében ázunk, mint valami nagy húsleves, gusztustalan is, úgyhogy kimegyünk. Reni még napozna, én meg mégsem mondhatom, hogy hagyjad már, menjünk inkább kefélni, úgyhogy magára hagyom, és kimegyek egy standhoz, hogy megnézzem a sörárakat. Reni nem kér semmit, amit nem is bánok, mert alig van nálam pénz. Útközben veszem észre, hogy egészen megpirultam. Hiába nem falfehér a bőröm, még árnyékban is kábé ötödfokú égési sérüléseket szenvedek, de otthon hagytam azt a százezer faktoros naptejet, amit a korábbi csajom, Tami vett nekem. Annyira közönséges. Annyira tipikus. Az ilyen helyzetekbe magyarázzák be24

le folyton azt, hogy nincsenek véletlenek. Amint eszembe jut Tami napteje, meglátom őt, ahogy a medence szélén áll. A fürdőruhán kívül csak egy kendő lengi körbe a testét. Ahogy a szél folyton belekap, mintha megrendezték volna, mintha egy jól megkomponált reklámfilm forgatásába csöppentem volna bele, csak itt nincsenek kamerák, meg nem lehet az egészet újravenni, hogy okéka, köszönöm, ennyike, próbáljuk újból. Tami, mint minden nő, nagyon jól tudja, hogy egy ilyen kendőben még sokkal izgatóbb, mint nélküle, mert a férfifantázia a szépet gyönyörűként képzeli el, ha megadjuk számára a lehetőséget. Természetesen egyből felmerül bennem, hogy úgy teszek, mintha nem venném észre, hogy rohadna le a sunyi pofám, de persze amint elfordulnék, rám néz, és a szél belekap a hajába is. Mint a filmekben. Úgy néz ki, mintha néhány törpeparaszt vasvillával felfogta volna a haját, csak néhány tincs ugrál a szeme körül, és mégis, az egész olyan természetes, olyan egyszerű, olyan gyönyörű. Tami tipikusan az a csaj, akinek akármilyen teste lehetne, mert az arca önmagában annyi nőiséget sugároz, hogy az embernek kedve sincs megnézni a többit – persze ezek csak szavak. – Szia – szólalok meg erőtlenül. Mondanék még valamit, de érzem, hogy szinte elcsuklik a hangom, és félek, hogy nem fogom tudni irányítani a szavaimat, ha sokat pofázom. – Bence ! – mosolyog rám, majd kecsesen a nyakamba borul. Ahogy átölelem, a hátán az egészen apró, pihére emlékeztető szőrszálak közt végiggurul egy izzadságcsepp. Amikor elhúzom a kezem, a dereka íve egyből eszembe juttatja az első alkalmat. Mind a ketten szüzek voltunk, ami nem is csoda, tekintettel arra, hogy Tami majdnem három évvel fiatalabb nálam. Én épphogy betöltöttem a tizenhatot, azt hiszem, súroltuk a liliomtiprás fogalmának határát, habár ez akkortájt elég gyakori szitu volt a baráti körömben. Négy hónapja voltunk együtt, rózsaszirmokkal szórtam tele a szobámat, finom vörösbort ittunk, romantikus volt az egész, és nagyon odafigyeltünk mindenre, még a spurinak is külön utánamentem, amit aznap szívtunk fel. Akkoriban még nem nagyon tudtuk elképzelni a szexuális életet drogok és/vagy alkohol nélkül, 25

mert bár vágytunk egymás testére, azért még féltünk is az egésztől. Senki sem ült le velünk, hogy normálisan elbeszélgessünk a témáról, mindig csak a méhecskés szarakodások voltak, meg az iskolai felvilágosítások, amik jóformán arra jók, hogy összezavarják az embert, pláne, hogy néhány frissen ivarérett fasz minden alkalommal végigordibálta az egészet, mert nem tudták máshogy kezelni a fiatalkori szexuális frusztrációikat. Én minden alkalommal figyeltem, ha a szexről tanulhattam egy keveset, mert tudtam, hogy Tami lesz az első, és azt akartam, hogy az legyen élete legszebb napja. Úgy voltam vele, hogy nekem inkább legyen szar, de rettegtem a gondolattól, hogy egyszer esetleg megbánhatja azt, hogy én vettem el a szüzességét. – Mióta elballagtál a gimiből, nem is láttalak ! – mondja nevetve. Nehéz eldönteni, hogy az arcára kiülő mosoly stratégiai lépések láncolatának egy apró motívuma, vagy tiszta öröm-e. – Megvagyok – felelem színlelt közömbösséggel. – Veled ? Vannak helyzetek ? – Ne szórakozz ! Velem ? Most megyek másodikba, mi lenne. Viszont amikor volt ez a ponthatáros dolog, még eszembe is jutottál, megnéztem a fészed, és nem volt ott, hogy hova vettek föl. – Á, milyen nyomi dolog már egyből kirakni – jegyzem meg, és közben elképzelem, ahogy őszinte örömmel az arcomon Facebookbeállításokkal szarakodom ahelyett, hogy az arcomon pörögjek. – Na, de felvettek ? Fotóra, ahogy mindig is akartad ? – kérdezi, és a szemében meglátom egy korábbi délutánunk tükörképét, ahogy jó két évvel ezelőtt meztelenül feküdtünk az ágyamon, miközben ő a pöcsömmel játszadozott, egy filctollal nevető arcot rajzolt neki, míg én a világmegváltó fotóművészeti törekvéseimről beszéltem. – Fel, fel, persze – mondom erőtlenül. – De ha már suli, akkor jó, hogy nem egyből időjárás – ezen a ponton színpadiasan elnevetem magam. – Inkább mesélj valamit magadról, rég hallottam rólad ! – Ahogy ezt kimondom, észreveszem, hogy a melltartójából kilóg egy címke : Victoria’s Secret. – Régebben nem lett volna kessed ilyen márkás cuccokra, csak nem robbant a bank ? Új pasid van ? – 26

teszem hozzá ösztönösen, majd észreveszem, hogy pont úgy beszélek, mint egy idegesítő ex, úgyhogy elkussolok. – Á, mostanában nagyon sok diákmunkát csinálok, meg dolgozom… ilyenek – mondja, majd lesüti a tekintetét. Mintha bűntudata lenne amiatt, hogy melózik. Amúgy ez jellemző. Tami családja a középosztálybeliségnek nagyjából azon a szintjén helyezkedik el, ahol én is vagyok. Kicsit a közepe alatt, de azért nem alul. A különbség csupán annyi, hogy én odafigyelek arra, hogy mire van szükségem, és ennek megfelelően osztom be a pénzem és a vágyaimat. Tami az egész, nagyjából egyéves kapcsolatunk alatt azon sopánkodott, hogy ők milyen csórók. Hogy nincs pénze új nadrágokra. Hogy nincs pénze új körmökre. Hogy nincs pénze új drogokra. Érdekes módon, én sosem nélkülöztem. Felkapom a tavalyi farmerom, leszarom a körmömet, és mostanság csak akkor használok mást, mint zöldet, ha ingyen elém teszik. A diákok java azért megy el dolgozni, hogy olyan igényeket elégítsen ki, amiket a nagyipari vállalatok ültettek el a hippokampuszukba. Ha a Meki helyett beérem egy péksütivel, ha a műköröm helyett levágom a körmöm, és jó napot, ha a Victoria’s Secret melltartó helyett beérem egy olyannal, ami ugyanolyan, csak nem kell kilógassam belőle a címkét, hogy mások is lássák, hogy milyenem van, akkor egyszerűen azt az időt, amit diákmunkára fordítok, azzal is tölthetem, hogy jól érzem magam. Ez nem lustaság, ez nem igénytelenség, hanem átgondoltság. A diákmunka gyakorlatilag a rabszolgaság gyakornoki programja. Óránként két sör áráért vásárolják föl az emberi életet, hogy aztán adókedvezménnyel végeztessék el az olyan munkákat, amiket normális ember nem csinálna meg, csak ha kényszerítik rá. És mindezt többnyire csupán azért, hogy eg�gyel jobb telefonunk legyen, amivel jobb minőségben tudjuk magunkat fotózni, hogy azt az időt, amit hírek olvasásával tölthetnénk, a profilképeink szerkesztésére pazaroljuk. Nem vagyok az erőszakos megoldások híve, legalábbis nem mindig, de egy kiadós pofon kijárna a generációm minden tagjának. Még én is bevállalnám a többiekért. 27

Tamival megígérjük egymásnak, hogy keresni fogjuk a másikat, majd puszi, ölelés, helló, szia. Egyikünk sem mondja ki, de logikus, hogy mind a kettőnk a saját valakijével van a strandon. A pultnál nincs nagy sor, de azért ülnek ott egy páran. Néhány muter sült krumplit és a lángost vásárol a gyerekeknek, míg a faterok a fröc�csükbe meredve bámulják a horizontot. Kérek egy sört, a felét egyből le is húzom. Már nagyon ki voltam száradva. Eljátszom a gondolattal, hogy a találkozásunk zászlaja alatt újra bevegyem Tami erődjét, de aztán eszembe jut a folyton máshogy idézett töltött káposztás történet, és arra gondolok, hogy talán igaz lehet, hogy csak az jó újramelegítve, ha annyian mondják. Amint lerakom a pultra a műanyag korsót, meghallom, hogy hozzám beszélnek. – Na, mi van, te fényképezős kis buzi, mi újság van apáddal ? Nem ismerem föl egyből a hangját, de azt hallom, hogy csámcsog meg rág, teli szájjal beszél. Tudom, így csak fater káromkodik, persze ez nem ő, de azért majdnem, mert az öccse az, Tibi. Odafordulok, és kierőltetek magamból egy laza intést. A szakállán sörhab és néhány hasábmorzsa díszeleg. Olyan napszemcsije van, mint a rendőröknek az amerikai filmekben, szóval nem nagy szám a forma, pláne, hogy neonzöld színű hawaii virágokkal van tele a kék gatyája, ami azért elég gáz. Ahogy jön felém, a napolajtól nyálkás, szőrős sörhasa csillog a napfényben, ami egy pillanatra el is vakít, mert a pult egész jól le van árnyékolva. Tibi félig cigány, mert a nagyapám második almából való, szóval faterral féltestvérek, de nagyjából együtt nőttek fel, miután nagyapám – úgymond – eltűnt. Amikor Tibi nagy néha eszembe jut, mindig az ugrik be, ahogy nyolcévesen az ablakban ülve kérdezgettem anyát, hogy mikor jön már Tibibá. Mint a legtöbb nagybácsi, szeretett, mert felelősség nélkül gyakorolhatta rajtam a gyereknevelés élvezetesebb részeit. Viccelődött velem, folyamatosan szórakoztatott, ő volt az egyetlen, aki káromkodott a jelenlétemben, és ettől úgy éreztem, hogy felnőttként kezel. A tízes csomag Fomapan classic 100 mellé többnyire hozott nekem pár szelet pizzát is a kajáldából, ahol akkortájt futárként dolgozott, szóval a gyermekkoromat kilóra megvet28

te. Néhány évvel később az egyik születésnapomon apáék elvittek hozzájuk, majd a garázshoz cipeltek, amiben egy szűk lyukon keresztül egy vékony, de erős fémlétra segítségével be lehetett mászni a padló alá, ahol egy újabb helyiség volt. Sosem értettem, hogy miért volt a garázs alatt még egy szoba, de természetesen lenyűgözött már a hely titokzatossága is. Hát még az, ami lent várt. Először három tálat vettem észre, mellettük néhány flakonnal, mindenféle folyadékokkal megtöltve, fixír meg hívó feliratokkal felcímkézve. Egy hosszúkás asztalon állt a Durst DA900-as nagyítógép, mellette két oszlopban Foma és Forte fotópapírok. Halvány, vörös fény világította át a falakat, tornyokban álltak a különböző minőségű filmtekercsek, sőt még egy szárítógép is várt rám a sarokban. A Fomadon R09-es filmhívó illata mintha még ma is átitatná a jobb kézfejem bőrfelületét. Tibi egyik haverja el akarta passzolni a halott faterja régi „fotós szarságait”, úgyhogy apámmal gondoltak egyet, és „nagyapa bunkerében” csináltak nekem egy fotólabort. Mindezek után nem tudom, hogy manapság már miért nem érzek iránta rajongást. Ahogy elmúlsz tizennégy éves, a nagybácsik, a nagynénik meg úgy az egész bagázs elkezd szarni a fejedre, csak azért, mert ekkor már nem vagy „aranyos”. A rokonok addig szeretik a gyereket, míg annak nincsen szexuális élete. És ezt valahol a gyerekek is tudják. Egyszerűen azok után, hogy Tibivel az elmúlt négy évben alig beszéltünk, már nem érzem iránta azt, amit kiskoromban. – Kösz, megvagyok – mondom, majd megint meghúzom a söröm. – Látom, már kurvára nagyfiúk vagyunk – állapítja meg, és a pulthoz lép. – Ide is egyet ! Aztán persze rám néz, elmosolyodik, megjegyzi, hogy mennyire megnőttem, majd szinte szétroppantja a kezem, mikor túlesünk ezen az általam sosem értett köszönési formulán. – Na, mi a fasz van, kivel vagy, kispöcs ? – Csak a csajommal, de lassan megyünk… – Mit iszol ? Sört, mi ? Helyes, az vitte el a nagyapádat is, meg a pálinka. – Ez szerinte vicces, úgyhogy nevet. – Iszol még egyet ? – Aha, ja. 29

– Ej, de kurva régen láttalak, hát mi a faszvakarás van veled ? Nyári szünet ? Vakáció meg minden ? – Hát, így ja. Nyár. – Az iskola milyen ? – Iskola… – válaszolom, mire elneveti magát. – Hát a te kibaszott jó apád, amikor utoljára találkoztunk, azt mondta, hogy érettségizel. Hogy lassan kész férfi leszel ! – Így van. – Aztán merre tovább ? – Még nem tudom… – Szerencsére ekkor kijönnek a sörök. Tibi elővesz egy doboz cigit, persze piros Marlbit, de nem kínál meg. Miután rágyújt, megkérdezi, hogy nem iszunk-e meg egy kis Unicumot is, hisz ez az első találkozásunk, mióta „felnőtt ember” lettem. Ezt nehéz is lenne kihagyni, lenyomunk egyet, de csak nullhármasat, nem rendes felest. Eszembe jut, hogy vissza kéne mennem Renihez, úgyhogy megpróbálom lerázni a nagybátyámat, mire persze egyből mondja, hogy menjünk át hozzájuk – aha, hogy a csajom seggét nézegesse. Lehajtom a söröm, megfogom a másikat, és elindulok. Ahogy kilépek a napra, kicsit a fejembe száll az alkohol. Ezerrel megy a strandfeeling, a klórozott víz szaga a sült krumplis, lángosos olajéval harcol, de persze érezni a vattacukrot is. Jobb oldalt egy főttkukorica-árus aprót ad vissza egy idős asszonynak, egy gyerek beugrik a vízbe, a lábamra és a Nike papucsomra hűsítő vízcseppek zúdulnak. – Jó sokáig vetted azt a sört… – jegyzi meg Reni, miközben az – eredeti – iPhone-ját nyomkodja. – Hát tudod, nagy a sor, meg ilyenek. Ja, meg találkoztam egy haverral is. – Aha… – Na, mindegy, adsz egy cigit ? – kérdem, majd lefekszem mellé a fűbe, félig egy pad árnyékába, ami amúgy tök üres, mármint teli van valami Nesquik-család cuccaival, de ember az sehol. A pszichológiai védelmet képző törülköző alatt látok egy kétliteres kólát és vagy ötvenféle felfújható szarságot, az anya cuccai közt pedig 30

egy számomra ismeretlen ponyvát, szóval minden olyan hülyeséget, amit megvásárolhatsz a fejlődő országok gépiesítéséből vagy Amerika szemetesgödréből. Felvágnám az ereimet, ha nekem is Coccolino családban kéne élnem. Reni ad egy Camelt, pattintós-mentolos, jólesik a sör mellé. Nem igazán értem, eddig miért nem vettem föl a napszemüvegem, úgyhogy belenyúlok az ingem zsebébe. Épp meg akarom kérdezni, hogy nem ken-e be azzal az ultragyenge naptejjel, amit magával hozott, mikor megelőz. – Nem kensz be ? – kérdi. Mondom, hogy oké, majd letolja a napszemcsijét, és kinevet, hogy mennyire lepirultam. Rámászok a hátára, a segge mögé, aztán megnézem a flakont. Egy izmos férfi teste van rajta, és az, hogy 3 faktor. Ennyi erővel borotvahabbal is kenegethetnénk egymást. Arra azért jó ez a vacak, hogy Renit jól letapizzam, majd mikor már kezd merevedésem lenni, megkérem, hogy viszonozza a szívességet. Még kábé félórát vagyunk a strandon, mert idővel kezdjük megunni egymást.

11. Nála kötünk ki, mert egyrészt attól tartok, hogy fater lassan hazaér, másrészt Reni Colgate fehér fogú anyja mindig főz nekem valami király kaját, amikor náluk vagyok. Most gombás makarónit eszünk, még egy picit érzem a strandon benyomott alkoholt is, jó ez az egész. Kaja után elszívunk egy cigit a teraszon, ahol muter nem látja. Nem olyan nyamvadt házban élnek, mint mi, több erkélyük is van, az egyik Reni szobájából nyílik. Kicsit még megsértődik, mikor megjegyzem, hogy niveás, DM-es vagy talán schwarzkopfos a családjuk, nem érti, sértésnek veszi, pedig nincs ebben semmi pejoratív. Az elméletem szerint a családok kilencven százaléka jellemezhető egy márkával. Mikor bemegyünk, kicsit nyűgösködik, de aztán megadja magát. Smárolunk, benyúlok, leveszem a leheletnyi kis nyári gatyáját, végigsimítom a szerinte túl vastag combját, 31

odanyúlok, már nedves is, kigombolom a felsőjét, leveszem, és egy perc múlva már benne is vagyok. A furcsa az, hogy Reni hiába az egyik legjobb szőke csaj, akit valaha ismertem, a mai nap mégis ekkor érzem először azt, hogy egy kicsit szerelmes vagyok, vagy valami olyasmi. Mikor elmegyek, Tamira gondolok, csupán azért, mert igyekszem nem rá gondolni.

12. Narancsos árnyalatok szelik ketté a villamost, mintha betörnék a buszablakot, mikor kisiklunk a hatalmas épületek fedezékéből a mellékutcák kereszteződésébe. Csak azért vagyok ennyire szentimentális, mert naplementekor rohadt jó fotókat lehet lőni. Amíg a megállóban dekkoltam, elkaptam a tökéletes képet. Az egyik padon feküdt egy hajléktalan, játék mackóval a kezében. Pont annyira giccses, amennyire kell, és jók a fények is. Ezzel akár még meg is nyerhetem azt a pályázatot, amiről korábban meséltem. Holnap van a jelentkezési határidő, képzelheted, hogy mekkora mákom van. Kaliékhoz megyek. Klasszik Royal vodka család. A faterja sosincs otthon, nagy piás, az anyja meg folyton az új pasijánál lóg, míg a testvérei, ha egyáltalán hozzá is szólnak, csak basztatják. Becsöngetek, de nincs válasz, úgyhogy elkezdem törni a fejem a kódon, ami idővel eszembe is jut. Mikor kinyitom a hatodikon a liftajtót, hallom, hogy Kaliék lakásából ordít Talamascától a Back to Bach, szóval már tudom, hogy a szülei most sincsenek otthon. Ekkor kinyílik a szomszéd ajtó, és egy öreg hölgy, akinek a nevét már rég elfelejtettem, rám szól, hogy „Bence fiam, szólj már a cimborádnak, hogy ha lehet, kicsit csendesebben !” Oké. Kaliék ajtaja nincs kulcsra zárva, belépek, és áthágok a poros kis panel szinte teljesen üres előszobáján. Kalit egy régi, bár számomra új bordó kanapén látom meg kockás alsóban, egy antik dohányzóasztal társaságában. A hatalmas tincsei szabadon lógnak, olyan a feje, mint egy tigrisé, igazi jah-rastafari, vagy valami ilyesmi. A lazán kidolgozott testé32

ben mozog néhány izom, mert cigit sodor. Rám néz, és úgy mosolyog, ahogy mindig is szokott : az arcán alig mozdul meg néhány izom, csak az ajkai húzódnak fel kissé. Pontosan emlékszem, hogy mikor láttam ezt a mosolyt először, persze még borosta nélkül. Kiskoromban iskolát kellett váltanunk, mert apa valóságshow-szereplése után rám szálltak a többiek. Persze ott sem volt jobb. Vékony, törékeny kissrác voltam, aki alig tudott megszólalni. Akkortájt arról álmodoztam, hogy egyszer majd ugyanolyan gondtalan „nagy” leszek, mint akiket a fölöttem járók közt láttam. Sosem stresszeltek, ha volt csajuk, volt, ha nem, hát nem, ha volt suli, volt, ha nem, nem. Eljártak bulizni, de ha nem, az sem zavarta őket. Mintha minden mindegy lett volna. Csak ültem a padomon, és néztem az idősebb fiúkat. Így menekültem a saját évfolyam- és osztálytársaim elől, akik rajongásig tiszteltek valakit a műsorból, és ezért apámat folyton szidták. Azt hittem, mindenki fel fog rám nézni apa szereplése miatt, de az igazság az volt, hogy a kínálkozó alkalmat nem tudtam meglovagolni, így inkább megvetéssel kezeltek, mintsem mellém álltak volna. Mindig egyedül voltam az iskolaudvaron. Legalábbis a szünetekben, mert amikor óra volt, kénytelen voltam az iskolapadban ülni. Legelöl, mert amikor a tanárnő kitöltetett egy kérdőívet a diákokkal, hogy ki a legros�szabb gyerek az osztályban, négy kivétellel mindenki az én nevemet írta le a papírra. Volt köztünk egy jóval idősebb cigánygyerek, aki igazán rossz volt, de tőle mindenki be volt szarva. Legutóbb azt hallottam róla, hogy börtönben ül. Neki nem tetszett, hogy én vagyok a legrosszabb, ezért a következő szünetben rám borított egy padot, és megrugdosott a földön. A többiek pedig szurkoltak neki. Más volt, mint ők, de őt nem merték kiközösíteni. Nem sírtam el magam, makacsul védekeztem, és ha ezt más nem is vette észre, de az idősebb srác legalább tiszteletben tartotta, és soha többé nem szólt hozzám egy rossz szót sem. Ő értette meg egyedül az osztályból, hogy egy verekedésnek csak egyetlen vesztese lehet, az, aki vesztesként viselkedik. Persze attól még szeretetszolgálatot ő sem nyitott értem. A következő kellemetlen eset egyszer órák után volt, 33

mikor már hazamehettem volna. A menzások rohantak az ebédlő felé, és az egyik gyerek lecsúszott a lépcsőn. Eltörte a karját. Hárman látták, hogy én löktem el. Pedig nem is jártam menzára, nem volt rá pénzünk, támogatást meg hamarabb kap az, akinek három gyereke van és ötször annyi keresete, mint mi, akiknek nincs is pénzünk három gyerekre. Ez idő tájt apám tévés faszsága miatt csak anyám fizetéséből éltünk. Azonnal kaptam egy igazgatói intőt, és behívták a szüleimet is, hogy megvitassák, eltanácsoljanak-e az iskolából, bár még csak nemrég érkeztem. Másnap, mikor a megszokott padomon ültem, hiába néztem az idősebb srácokat, hallottam, hogy az osztálytársaim a nevemen szólongatnak, miközben mögöttem fociznak. Arra gondoltam, talán kellhet még egy ember. Hátrafordultam, mire az egyik srác telibe találta az arcom a labdával. Az orromból ömlő vér szinte csattant a pólómon, egyből leszédültem a padról, és bevertem a fejemet. Ezt az egész osztály úgy látta, hogy én fejeltem le a padot, miközben velük játszottam. Aztán Kali egy nap odaült mellém. Akkor még persze nem Kalinak hívták, sőt még rasztái sem voltak. – Bence vagyok – mondta. – Tudom. Én is Bence vagyok – válaszoltam. És dumálni kezdtünk. Nem volt hozzá kedvem, mert azt hittem, hogy a többiekről akar majd velem beszélgetni, és attól féltem, hogy elsírom magam. Akkortájt minden reggel úgy mentem suliba, hogy tartottam tőle, hogy el fogom sírni magam a többiek előtt. De nem, addig mindennap sikerült nem elsírnom magam. – Nagyon fáj ? – kérdezte, majd a sebemre mutatott. – Nem – válaszoltam tömören. – Tudod, aki később jön, azt mindig kiközösítik. Egészen addig, míg ki nem derül róla, hogy ő is ugyanolyan, mint a többiek. Sokat gondolkodtam azon, téged miért nem fogadnak be. – És szerinted miért nem ? – Mert te nem vagy olyan, mint a többiek. – Ezt hogy érted ? – Nem tudom. Csak így érzem. 34

– Akkor jó. – De azon is gondolkodtam, hogy hülye vagy. – Hogy ? – kérdeztem. – Más vagy, mint a többiek, de ez nem jelenti azt, hogy okos is vagy. Ha okos lennél, úgy csinálnál, mintha olyan lennél, mint a többiek, hogy elfogadjanak. Vagy legalábbis elhitetnéd velük, hogy úgy csinálsz, mint ők. És akkor békén hagynának. Nem értettem, de nagyon tetszett, hogy őszintén beszél velem, meg hogy egyáltalán : beszél velem. – Köszönöm – mondtam némi hallgatás után. – Mit ? – Nem tudom. Nem félsz, hogy téged is megutálnak ? – Nem – jelentette ki határozottan, majd elkezdtünk beszélgetni a pokemonokról, a kosaras kártyákról, meg minden olyanról, amiről már nagyon szerettem volna beszélni valakivel. – Kedves testvérem, ez aztán a precíz időzítés – állapítja meg. Ekkor észreveszem, hogy van valami hang a zenén kívül, ami talán a zuhanyzóból jöhet. Megkérem, hogy vegye lejjebb a zenét. A távirányítóhoz nyúl, az 5.1 elhalkul, ami többnyire a tévéhez van kötve, de most valahonnan máshonnan szól a zene, mert a képernyőn az Apokalipszis most megy, némán. – Bence testvérem, legékesebb barátom, ne érezd szégyellnivalónak, ha a térded beleremegett a látványba ! Íme… a huszadik század kulturális csodája… a mozgókép, amiért megérte a több száz éves ipari fejlődés végett lezajló társadalmi és természeti változásokat elszenvednünk ! Az élmény… amiért a mozi műnemét a tizenkilencedik század végén feltalálták ! A pszichedelikus képszerkesztés mintapéldája, aminek egy jelenetéért Jodorowsky, Gaspar Noé vagy David Lynch nemcsak az egyik, de talán mind a két heréjét is odaadná, ha tehetné ! Csak bólogatok, majd terelem a témát. – Ki van a zuhanyzóban ? És mi ez a kanapé ? Múlt héten még csak néhány matrac volt itt. 35

Kali először csak nevet, miközben folytatja a cigisodrást, majd néhány másodperc múlva megszólal. – A  héten volt szerencsém a  bátyáim társaságában kiélvezni a lomtalanítás nyújtotta előnyöket. Folytatná, de ekkor az a srác, aki úgy néz ki, mint Ryan Gosling, kijön a zuhanyzóból. Egy szál faszban van, nem is értem, mi ez, divat lett kirakott pélóval rohangálni ? – Csá… – így köszön rám, mikor észleli a jelenlétem. Azért mondom ezt az észlelés szót, mert nem néz rám, talán csak a perifériás látómezejéből érzékeli, hogy van ott még valaki, aki nem Kali. Pár másodperccel később félig-meddig magára csavar egy fehér törülközőt, majd úgy, ahogy van, leül a vörös fotelba, ami a kanapéhoz tartozik, majd belebámul a képernyőbe. Sötétedik, és csak Martin Sheen tekintete világítja be a szobát. Nincs nehéz dolga : a frissen guberált kanapén, a fotelen és a dohányzóasztalon kívül csak egy plazmatévé és az 5.1-es hangrendszer van a helyiségben. – Mit szólnátok egy kis lantmuzsikához ? – kérdi Kali, majd egy bűvészt imitálva az alkarja mögül előkapja a hosszú, de vékony hangszert. Rágyújtunk, és közben némán nézzük az Apót : rengeteg helikopter emelkedik fel a vörösen izzó horizontról, így törve meg a naplementét. Erről apám jut eszembe, mert ő is szereti ezt a filmet. Nem odázhatom már sokáig, el kell mondjam neki, hogy megszívtam, és csak fizetősre vettek föl. Nem tudom, hogy beiratkozzam-e, vagy mi legyen, a segítsége kéne, hogy mondja meg, mit csináljak. A cigi felénél elsőként szólalok meg. – Kali, vágod, én megszoptam. – Mi az, testvér ? – Lehet, hogy már most elbasztam az egész életem ? – Engedd meg magadnak a tévedés lehetőségét – kifújja a füstöt, átnyújtja a cigit a Gosling szerű gyereknek, egyenesen a szemembe néz, majd folytatja –, más tinédzserek ezt az időszakot a takarójuk alatt töltik, hogy olyan lányokra kényeztessék a lángoló, lila 36

makkjukat, mint a te kedves, szemrevaló és még értelmi képességeit nézve sem épp hátrányos helyzetű barátnőd. Nos, ami a családot illeti, kénytelen vagyok emlékeztetni téged arra az apró, de igen szembetűnő tényre, miszerint édesapád ritka kellemes teremtés. Ezt, valljuk be, kevés korunkbeli mondhatja el magáról. Az egészségtől duzzadó tested sosem nélkülöz, sem szellemi, sem természetes tápanyag terén nem szenved hiányt. – Nyel egyet, majd a mutatóujjával végigsimítja a dohányzóasztal lakkozott felületét. – Nem vagyunk messze tőle, hogy átlagos életet élhessünk – ismét rám néz. A szeme hiába vörös, nem azt a sápadtságot látom benne, mint mindenki máson, aki be van tépve. Inkább olyan, mintha égne az arca, mint egy raszta harcos forradalmár, vagy valami ilyesmi – Szívjuk itt ezt a kitűnő füvet, megjegyzem, a környék legjobbja, és plazmán nézzük az előző évszázad legjobb moziját. Előkapunk mindjárt valami innivalót, nincs okunk panaszra, ha mindezek mellett szó nélkül elmegyünk, tudod… – folytatná, de félbeszakítom. – Ez mind igaz, de engem arra a kibaszott fizetős szakra vettek föl – itt elakad bennem a szó, de Kali simán folytatja, miközben a cigi hozzám ér. – Testvérem, ide figyelj. A pénz minden esetben csupán eszköz, mert mint cél, az értelmét veszíti. A pénz önmagában semmi, csupán a közmegegyezés miatt van egyáltalán értéke. Abban a pillanatban, hogy egyszer összeomlik a bankrendszer, teljesen mindegy lesz, korábban kinek, mennyi volt a számláján, és ezt mi nagy eséllyel még meg is élhetjük. Na, akkor mit fogsz mondani magadnak, mikor majd rájössz, hogy a korábbi életed sikerét egy értékét tekintve semmis papírhalomba fojtottad ? Nekem is kell pénz, legalább an�nyi, mint neked. Új életet akarok kezdeni, a bátyámék és a szüleim nélkül. Nekem kell a tér, kell a levegő, kell a szabadság, hogy elvonulhassak tőlük. Nincs para, csak vágod, függetlenedni akarok. Odaadom neki a cigit, beleszív, majd egyből továbbpasszolja Goslingnak, aki szó nélkül el is fogadja. Ekkor veszem csak észre, hogy a srác farka kicsit kilóg a törülköző alól. Kali közelebb ül, rá37

teszi a vállamra a kezét, majd Goslingra néz, és azt mondja, hogy „pardon”, aztán odahajol hozzám. – Testvérem. Nem nézel te híreket ? Nem olvasol újságot ? Nem gondolkodsz el néha az életen ? – közben előveszi a gépem, a fotóimat nézi –, itt van ez a kép is. Tökéletes. A fény áthatol a lenyugvó nap forró tisztaságában a hatalmas épületek törzse között, csupán azért, hogy a szemlélődés piedesztáljára emelje ezt a molekulákig szétrombolt villamosmegállót, amiben ott fekszik az emberi test, a főszereplő, mint egy Atlasz-szobor, úgy tartja egybe a mocskot a gyönyörrel. Meg persze a kezében egy játék medve. Ahogy a francia mondaná, „nostalgie de la boue”. – Az mit jelent ? – kérdezem. – A szenny varázsa. Érted ? A szenny varázsa. Kali ilyen, folyton úgy beszél – vagy legalábbis próbál úgy beszélni –, mint valami elbaszott sznob. Persze ez paradox helyzet, mert ha valaki sznobként próbál meg viselkedni, akkor az azzá is válik, vagy nem tudom. Nincs igazam ? Sosem kérdeztem, hogy miért csinálja, mindig is ilyen volt, talán ezzel akar varázst csempészni a családja szennyébe. – Aha. Jól hangzik. – Ha belenézel az újságokba, vagy megnézed a képeket a neten, hogy miket lőnek más újságírók, akkor te is láthatod, hogy erre te is képes vagy. Maximum a gépük jobb. Te művész vagy, és jelenleg minden pillanattal messzebb kerülsz az álmodtól. Ha addig másba fogsz, be kell majd állnod a sorba, és elveszel. Iratkozz be arra az átkozott egyetemre, együtt megcsináljuk ! Elnyomom a cigit, mert elszívtuk, most hallgatunk. Kali sokszor úgy beszél, mint egy telepi Coelho, de általában a sok közhely közt ott pihen a valóság is valahol. – Jól hangzik, de csak ennyi – mondom szórakozottan. – Testvér, ne legyél hülye, ezt nézd ! – Megfogja a távirányítót, elkapcsolja a filmet, és gyorsan keres egy híradót, amit hamar meg is talál. – Hát nézd már ezt ! Mi ez ? Tegnap elloptak ötvenmilliót, eltűnt, ma autópályát adnak át milliárdokért, holnap kórházat zár38

nak be kétszázmilliós tartozás miatt, de még aznap elsikkaszt valaki félmilliárdot, még mielőtt bejelentik, hogy újra megdőlt az egy festményért kifizetett összeg világrekordja. Értesz már ? – Egyáltalán nem. – Nem, nem, nem… pedig egyszerű a helyzet. Ott van az a rengeteg pénz a nagyvilágban, eszméletlen, monumentális és fantasztikus összegek. Ott van előttünk, nő, minden tavasszal, csak szüretelni kell. Értesz már ? – De nem értem, csak nézek, úgyhogy folytatja. – Nincs más dolgunk, mint leszedni a fáról a gyümölcsöt ! Csak be kell kerülnünk a véráramba ! Emlékszel, amikor kiskorunkban elemeltük apám Smith & Wesson pisztolyát, hogy az elhagyatott raktárépületek mögött befőttesüvegekre lövöldözzünk ? Már akkor is volt bennünk vakmerőség. Rengeteg lehetőségünk van, és mi meg fogunk harcolni azért, hogy átlagos életet élhessünk. Csupán azért, mert egyszerű környezetből származunk, még nem kell meghátrálnunk. Mi is ott lehetünk az átlagos emberek között ! Nekünk is lehet McDonald’s családunk, ha akarjuk, és semmit sem akarunk jobban, testvérem ! Nem vár tőlem választ, nem érdekli a véleményem, ő már tudja, hogy valamit tenni fogunk. – Persze hogy emlékszem – mondom végül –, a klasszikus, hatvanas modell volt, hatos tárkapacitással. Nem pisztoly, hanem revolver. A pisztoly nem forgótáras.

13. Kimegyek a konyhába, és közben figyelem, hogy Gosling mennyire leszar mindent. Pont olyan, mint amilyenek a nagyfiúk voltak az iskolában. A fotelban elpunnyadva fekszik, a farka továbbra is kilóg. Még némi kisebbségi komplexusom is támad, nekem sem kicsi, nyugodtan meg lehet kérdezni Renit, de ennek a gyereknek hatalmas. Ellenállhatatlan késztetést érzek, hogy elkezdjem GosLongnak szólítani, de aztán elvetem az ötletet. Megnézem, hogy a hűtőben 39

van-e valami üdítő, de csak nullhármas kólákat találok. Kiveszek hármat. A dobozos kóláról mindig Kali ugrik be. Sosem vett még magának, nem költene ilyenekre, de a bátyjai tucatszám hordják haza, és mindig hozott néhányat, ha valahol szabadtéren téptünk. Valamelyik panel tetején voltunk, mikor először szívtunk. Tomival és Kalival kiültünk az épület sarkára, a lábunkat lógattuk a közel negyven méteres magasságból, vagyis Kali meg én, mert Tomi kettőnk közt, a derékszög csücskében állt, az egyik lábával a szabadesés fölött, a másikkal a perem szélén egyensúlyozva. A jobb kezében cigi volt, a balban pedig az egyik nullhármas kóla, miközben a halállal pettingelt. Mi mást csinált volna, ő tizenhárom volt, vagy talán tizennégy, mi meg úgy tizenkettő körül lehettünk. – Remélem, hogy egy cigitől még nem lesz butább az ember – mondtam, miután kiköhögtem magam. – Állítólag a bátyám egyik haverja zöld embereket látott tőle, meg halott sztárokkal beszélt, Bob Marleyvel és Tupackkal is, úgy beflesselt – válaszolta Kali. Tomi hangosan elnevette magát, majd elhajította a kólás flakont. Néhány nappal korábban egy rendőr látogatott el hozzánk az iskola dísztermébe. Úgy kezdte, hogy megkérdezte a következőt : – Ismertek öreg embereket, akik drogoznak ? – Mindenki csöndben maradt. Úristen, mindenki, aki kipróbálja a drogot, fiatalon hal meg, gondoltuk. Ekkor egy nyolcadikos diák fölállt. – Tulajdonképpen… Mick Jagger, Keith Richards, Ronnie Wood, Bob Dylan, Iggy Pop, Paul McCartney, Ringo Starr, Rod Stewart, Art Garfunkel, csak hogy néhány zenészt említsek. De nyugodtan mondhatnánk például a parl… – …És ? – vágott a szavába a kopasz, középkorú rendőr, aki az emlékeimben valamiért úgy néz ki, mint Irvine Welsh. – Te is olyan akarsz lenni, mint ők ? Irvine folytatta volna az érvelést, de a matektanárunk és egy német szakos félnyugger, aki felülről súrolta a hatvanat, már kirángatta a nyolcadikos srácot a székek közül. Pont olyan tekintettel néztek 40

rá, mintha felhajtva hagyta volna az vécéülőkét. Mindig ez volt, ha valaki érvelni próbált az iskolában, úgyhogy elég korán megtanultuk, hogy kussolni kell akkor is, ha igazunk van, mert gyakorlatilag úgysincs igazunk. Utólag már tudom, hogy ez volt Irvine nagy szerencséje, mert ember legyen a talpán az, aki egy csapat tizenévesnek azt mondja, hogy ne drogozzatok, mert a végén még a Rolling Stones-ban végzitek. A nyolcadikos fiú igazgatói intőt kapott, ha jól emlékszem, „közösségromboló magatartás” és „vendégelőadó provokálása” címszó alatt. Ezek után Irvine elmagyarázta nekünk, hogy a fű veszélyes. Azt mondta, sokszor kevernek bele a fűbe még veszélyesebb drogokat, amikre első használat után rá lehet szokni. Azt mondta, hogy a fűszívó agya nem működik helyesen. Azt mondta, hogy a fű szívásától agresszívak és ingerültek lesznek az emberek. Azt mondta, hogy aki füvet szív, valószínűleg ki fog próbálni keményebb drogokat is. Azt mondta, hogy a fű rossz. A fű a lustáknak való. A fű a „lúzerek” mentsvára. A fű tönkreteszi az életünket. A fű, a fű, a fű. Emlékszem, hogy mindettől nagyon megijedtünk. Kali mellettem ült, egy szórólapot tartott a kezében, amin volt egy hatalmas, bekarikázott és áthúzott marihuána levél, mellette meg zacskóban valami por és egy injekciós tű. Kali, ahogy a szöveget olvasta, bólogatott hozzá. – Mi az ? – kérdeztem. – Ezt ki kell próbálni – mondta. – Hogy ? Viccelsz ? Most mondták, hogy csomó méreg lehet benne. – Ez nem olyan, mintha azzal érvelnénk egy alma ellen, hogy akár mérgezett is lehetne ? – Nem tudom – válaszoltam őszintén. Irvine teljesen összezavart. Kali a kezembe nyomta a szórólapot, majd rámutatott egy táblázatra. – Ezt nézd ! Sorba voltak szedve a kábítószerek, hatásuk szerint. Emlékszem, hogy a „kannabisz” a pszichedelikus szerek csoportjába volt sorolva, és szó szerint ez állt alatta : „A marihuána (fű, marcsi, mari-hónalja, zöcsi, zöld, spangli, vicces cigi, cucc, cuccos, spanya) – fogyasztó viszonylag hamar, úgy húsz perc után már érzi a szer hatását. Ilyenkor 41

a színek hangokká, a hangok színekké alakulnak át. A szer élvezője átmenetileg úgy érzi, feldobottabb, boldogabb hangulatba kerül. – A színek hangokká, a hangok színekké ? – kérdeztem Kalitól. – Azt írja ! – De az milyen lehet ? – értetlenkedtem. Egyből jobban érdekelt az előadás, nagyon kíváncsi voltam már rá, milyen szernek lehet ilyen érdekes hatása. Irvine levetíttetett nekünk egy filmet. Egy fiú bemegy a diszkóba, majd két másodperc múlva bekap egy tablettát, de előtte még gyorsan odaszól, hogy „nem kérem, én nem vagyok olyan”. Aztán hirtelen vágás, a srác egy lepratelepen fekszik, mellette egy ismeretlen lány, akiről valahogy kiderült, hogy „AIDS-es”. Eszem ágában sem volt HIV fertőzött emberekkel szexelni, tablettákat bevenni meg pláne nem, úgyhogy ez önmagában nem vette el a kedvem semmitől. A következő kisfilmben a marihuánát támadták. Először egy rövid snittet láttunk, amin néhány fiatal tornacuccban rohangált egy erdőben. Mindegyik nevetett, mintha akkora poén lenne futkározni. A következő képen pár srác sokkal lazább, de azért elég pöcs ruhában üldögélt egy parkban, sört ittak és cigiztek. Sokkal szimpatikusabb jelenet volt, úgy tűnt, jól érzik magukat. Volt köztük egy csinos lány is. Nagyon megtetszett. Ekkor az egyik fiú elővett egy ormótlanul nagy, borzalmasan rondán megtekert cigit. – Kértek egy kis mariskát ? – kérdezte unottan. – Nem, ez tönkreteszi az életem – felelte a csaj közömbösen. – Jaj, Dani, tedd azt el, hisz ez kábítószer – szólt valaki olyan hangon, mintha az időjárásról beszélne. – Ne vicceljetek, ez csak egy vicces cigi – mondta a fiú, majd elnevette magát. Látszott a felvételen, hogy azt hitte magáról, élethűen játszik. Mint mikor valaki elmélyíti az egyszínű hangját, és úgy énekel… – Na jó, egy kis mari-hónaljától még nem lehet bajunk – adta meg magát a lány, majd taplómód kitépte a srác kezéből a cigit. Azt már akkor is tudtam, hogy alapszabály, hogy az gyújtja meg a spanglit, aki sodorta. 42

A következő képeken mindenki szívott, és közben úgy köhögtek, mintha félrenyeltek volna. – Hú, ez nagyon baró drog – mondta az egyik srác. – Igazán ütős a cucc, öregem – válaszolta valaki. Itt vált unalmassá a mozi. A következő képeken minden szereplő a földön fetrengett valami idióta zenére, amiben valaki azt énekelte, hogy a fiatalságot nem szabad veszni hagyni. Ekkor így tök lazán, a park közepére beparkolt egy rendőrautó. Persze mind futni kezdtek, csak az maradt ott, aki a cigit hozta, mert ő már a második slukktól úgy kivolt, hogy nem tudott fölállni. A menekülők közül az egyik elesett egy lépcsőn, és kórházba került. Kábé mindenkivel történt valami szívás, egyedül a csaj úszta meg. – Szerintem olyan helyen kéne csinálni, ahol senki sem vehet minket észre – súgta oda Kali. A következő kisfilm a lány spinoffja volt. Már heroinozott, de ebben nem vagyok biztos, mert a heroin olyan távoli dolognak tűnt akkor számunkra, hogy egyszerűen csak nem törődtünk vele. Érdekes módon szinte minden prevenciós alkalommal mégis csak a spangliról és a heroinról volt szó, meg arról, hogy idegenektől ne fogadjunk el cukorkát. Már a következő szünetben megkerestük Tomit, hogy tud-e nekünk „vicces cigit” szerezni. Tudott. – Nem lesz ettől lófasz se – mondta Tomi néhány nappal később a panelház tetején, majd leugrott a peremről. Persze befelé, majd háttal ült le nekünk, és beleszívott a cigibe. – Semmi ilyen pszichoizé, csak jobb lesz tőle a kedved, ennyi az egész. A hangok nem váltak színekké, a színek nem váltak hangokká. Nem voltak látomásaink. Rá kellett jönnünk, hogy a drogprevenció miatt túlságosan magasak voltak az elvárásaink. Úgy állították be a füvet, mintha az alma lenne az édenkert fáján, de közben csak egyszerű élvezeti cikk volt. – Egy valóban káros hatása azért van a zöldnek is – jegyezte meg Tomi némi gondolkodás után –, az, bazmeg, hogy elkaphatnak azok a buzi rendőrök. 43

Visszamegyek a szobába, a kólákat leteszem a többiek elé, majd egyet kinyitok magamnak. Kali benyomja az Apót, ezúttal hanggal, persze az elejéről. A rendezői változatot nézzük. Csinálunk még egy cigit, majd Gosling kábé a film felénél magára csavarja a törülközőt, és kimegy. A vége felé jön csak elő, mikor már Marlon Brando tölti be a képernyőt. Elegáns Hugo Boss inget, szűk Versace farmert és Omega karórát visel, míg a levegőt Calvin Klein One Summer 2012-je tölti be. Ordít a srácról, hogy nem csóró a gyerek. Kezet fog velünk, majd szó nélkül elmegy. Mikor a stáblista felugrik, Kali lekapcsolja a képernyőt. – Drága barátom, mennyi pénzről lenne szó ? – A tandíjra gondolsz ? – kérdem ásítva. – Bizony. – Négyszáz. Összesen kettőmillió-négyszázezer. De ez csak az alap. Érted, az alapképzés. Van még mester is. – És az plusz négy szemeszter. – Ja, ha minden simán megy. – Jó, mondjuk, ez tényleg nem egy leányálom – mondja némileg kiábrándulva. – Mondtam én. Para. – Fel kell venned a diákhitelt. – Vesz fel a faszom hitelt. Több millás tartozásom lenne, mire megkapnám a diplomát. – Nem. Csak az első néhány félévre kéne. – Hagyjuk már… – Csak vedd fel, amíg egyenesbe jövünk. – Hogy jönnénk egyenesbe ? – Szüretelünk, leszedjük a gyümölcsöt. – Ja, mert az úgy megy. – Így van testvérem. – Jó, oké. Tegyük föl, hogy belemegyek, felveszem a hitelt, az kettőötven félévente. – Már utánanéztél, ez jó jel. 44

– Ne szomoríts már el ! Még jó, hogy utánanéztem, de vágod, az kevés. Még azzal együtt is marad százötven. Azt sem kérhetem el fatertól. Bármennyire is gáz, egy havi fizetést nem tudunk megspórolni. – Munka ? – Nem megy. Beszéltem pár sráccal az egyetemről. Heti négyszer vannak bent, reggeltől estig. A péntek szabad, három nap a hétvége, vágod, de adnak egy csomó feladatot. Gazdag gyerekek játéka ez, hagyom a faszba. Kali elneveti magát. – A gazdag gyerekeké, akik elvesznek útközben, mert nem becsülik meg az ajándékot, amit az élettől kaptak. – Te is tudod, hogy nem fog menni… – Apád mit mond ? – Nem tud róla… – Nem tud, de miről nem ? – Hogy fizetősre vettek föl. – Akkor tényleg nyakig ülsz… Ekkor erős kopogás hallatszik az ajtóból. – Ki az ? – kérdem Kalitól. – Nem tudom. Pakold el a cuccot, megnézem. Odamegy, de az már nyílik is. Miközben a pakkot meg a többi gyanús cuccot próbálom meg betuszkolni a kanapé alá, hallom, hogy csak Tomi az. Hónapok óta nem láttuk, külföldön volt valamerre. Korábban bejárta stoppolással egész Európát, de Amerikába is kijutott hajón. Azt mondta, még Kaliforniában is volt, mondjuk, ez szerintem kamu, mert arról tuti tett volna fel képet. Oldalra zselézett barna haja van, a sötétben is viselt, hatalmas napszemüveg egyértelmű jelzés : nagyon be van szívva. Az utazótáskát leejti Kali mellé, elterül a kanapén, félig az ölembe, majd a füle mögül előkap egy kisebb, korábban már megkezdett cigit. Az erős izomzatát nem rejtegeti, atlétában nyomul. Szürke, bő rövidgatya van rajta, és hatalmas Vans cipő. Folyton ilyet vesz. Az arcában mindig cserélődnek a piercingek, csak két állandó van : egy a szájában és egy másik 45

a szemöldökében. Nyújtja a kezét, felé hajolok, de csak öklözünk. Meggyújtja a cigit, rám mosolyog az attribútumnak számító, Shellsárga fogaival, majd kedvesen hozzám szól. – Na szevassz, te fasz, kérsz ? Eredeti marokkói hasis, green peace, bazmeg, vagy legalábbis brown peace. – Az alkohol, a füst és a parfümje érdekes egyveleget alkot. Mindig ilyen szaga van, és folyamatosan rágózik, gondolom, a speed miatt, amit kábé folyamatosan tol. Rave-partikra és hasonló helyekre jár, soron kívül engedik be egy csomó klubba. Csak most veszem észre, hogy a fültágítójába be van fogva négy szál cigi. – Merre jártál, testvér ? – kérdi tőle Kali. – Váágod… lementem Törökbe egy csajhoz, de előtte Bulgáriában nyomultam egy kört, aztán a picsa offos volt, szal trippeztem egyet a környéken, Szíria, Izrael meg Jordánia, aztán ha már ott nyomtam, átmentem azon a csatornán, szuez, haver, szuez, meg Egyiptom, piramisok, szfinx, meg minden szar. Tunézia fasza, de Líbia jó szar hely. Aztán Gibraltár bazmeg ! Onnan meg jöttem vonattal, mert a spanyol-francia témát már unom, meg a kess is fogyott. Párizsban van sok spanom, ott volt egy stopp, aztán Olasz, elpasszoltam az előző mobilom egy buszjegybe, így néhány nappal később beértem, és vágod, felhívtam egy csajt, az meg mondta, hogy az A38-on van egy buli, valami techno, nem vágom a dj-t, de eléggé adta, még jó, hogy egy haverom, a ruhatáros pöcshuszár, vigyázott a táskámra. Hazakísértem a csajt, de nem hívott föl hozzájuk, mert az anyja még ébren volt, meg ilyenek, de vágod, tökmindegy, mert azóta bejelölt fészen, szal így kábé meglesz… – csak mondja és mondja, de én pillanatnyilag épp leszarom. Kalira nézek, és látom, hogy ő bezzeg őszinte élvezettel hallgatja Tomi beszámolóját. Mindig is csodáltam a jóindulata miatt. Akárki akármiről beszél hozzá, ő lelkesen hallgatja, mindennemű előítélettől vagy rosszallástól mentesen. Talán ezért lehet, hogy egy kicsit ő a példaképem. Én nem nagyon tudok másra gondolni, mint arra, hogy egy bő hónap múlva kezdődik az egyetem. Tomi rám sem néz, úgy nyújtja felém a cigit. Nagyon kellemes, édesebb, és valahogy talán teltebb is a zöld46

nél, viszont van valami megnevezhetetlen mellékíze is. Egy kis hasisfüsttel megfenyegetem a plafont, majd a tekintetem úgy marad, míg megpróbálom összeszedni a lehetőségeimet : 1. Beiratkozom : a – kurva sok munka + még több munka b – diákhitel + kurva sok munka c – alternatív pénzszerzési lehetőség (mi ?) 2. Nem iratkozom be : a – az autodidakta művészeti forma éltetése egy életen át b – egy év kemény készülés a következő felvételire c – egy év kurva kemény munka a tandíj miatt Valamelyik nap osztottam-szoroztam, és az jött ki, hogy egy napnak közel harminckét órásnak kéne lennie ahhoz, hogy diákmunkával elő tudjam teremteni azt a pénzt, amire szükségem van. A diákhitel szótól pedig szimplán csak rosszul vagyok. Nagyon ijesztő az a gondolat, hogy mire elvégzem az egyetemet, több millió forintos tartozást halmozzak föl, arról nem is beszélve, hogy a hitel csak a tandíj hatvan százalékát fedezi. Mellette még pont annyit kéne dolgoznom, hogy ne legyen se életem, se időm a kiosztott feladatokra. Ennek így semmi értelme. Viszont hogyan lehetne máshogy pénzt szerezni ? Mit szüreteljek, mi a fasz baja van Kalinak ? Szépen pakolja egymás mögé a biztató szavakat, katolikus filmekben kéne beszédeket mondania, vagy nem tudom, de ha olyan egyszerű lenne azt a pénzt leszüretelni, hát nem mindenki ezt csinálná ? „Akinek van hozzá mersze, csinálja is” – súgja a fejemben egy másik, alternatív Kali. Nem tudom. Nem akarok börtönbe kerülni. Ráncosra kúrnák a seggem. Aztán eszembe jut az a rengeteg könyv, film és újságcikk is, ami azokkal a lányokkal foglalkozik, akik az egyetemi tandíjért prostituáltakká váltak. Őket persze mindenki sajnálja, jaj szegények, mit tesz velük ez a hanyatló társadalom, de ismerek néhány hozzájuk hasonló lányt, és mi a fasznak mászkálnak Gucci táskával, ha tényleg a tandíjra kell nekik a pénz ? Nem mind ilyenek, de a többség simán. Engem tuti nem sajnálna meg senki, ha, mondjuk füvet termesztenék, dealerkednék vagy ilyesmi. Mivel a közvéleményt soviniszta fér47

fiak határozzák meg, mindig csak a fiatal lányok vannak lesajnálva, mindössze azért, mert a férfitársadalom irigykedik arra, aki helyettük kapja meg a fiatal, átmenetileg még szűk puncit. Ez tiszta ösztön. Ha elméletileg is, a szárnyaik alá veszik a megtépázott áldozatot, ha már a farkukat nem tudják a szájukba rakni. Ez is pornó, ez is maszturbáció. Lélekpornó. A fiúk meg le vannak szarva. Kár tagadni, ez is genderkérdés. Persze a tévedés lehetőségét itt is fenntartom magamnak. Mikor áttérnék a következő lehetőségre, eszembe jut, hogy a beiratkozás melletti érvek közül mindegyiket kivégeztem. Ahhoz, hogy elkezdhessem a szemesztert, vagy feketén kéne pénzhez jutnom, vagy robotmunkát kéne végeznem aprópénzért, és még ráadásul a diákhitelt is fel kéne vennem. Ez rabszolgaság, nem ? Beleszívok a cigibe, és ahogy megkaparja a torkom, eszembe jut, hogy ez nem is az enyém, hanem Tomié. Átadnám, de látom, hogy már egy másikat teker. Hát jó. Megint hátradőlök. Tomi bezzeg nem stres�szel ilyeneken, még érettségi előtt otthagyta a gimit. Mikor utoljára lépte át az iskolakapu küszöbét, emlékszem, lehugyozta az igazgató Skodáját, és azóta ki sem ejtette a száján az egyetem szót. Fog a faszom beiratkozni. Várnom kell egy évet, aminek amúgy is hagyománya van a művészeti egyetemeken, csak hát persze én is azt hittem, hogy akkora lángelme vagyok, hogy majd elsőre felvesznek. Egy év alatt amúgy elég sokat fejlődhetek, már csak azt kell eldöntenem, hogy arra koncentráljak-e, hogy meglegyen egy-két szemeszter ára, vagy inkább a fotóra menjek rá, hátha felvesznek ösztöndíjasnak. És persze apát is ki kell még ábrándítanom valahogy. Az autodidakta művészek meg szopják ki, a nagy részük könnyen pofázik, unatkozó gazdagok majdnem mind. A szüleik kapcsolathálózata felér egy egyetemmel, úgy könnyű. Az elméleti osztályharc végül csak akkor szakad meg, mikor tudatosul bennem, hogy mennyire kiszárított a hasis. Felkászálódom a kanapéról, és a konyha felé indulok. – Szép karika – szólal meg Kali. – Mi ? Van nálatok E ? – kérdem ösztönösen. – Hogy ? – kérdez vissza Tomi. – Laszti, eki. 48

Mindketten elnevetik magukat. Kurva vicces. – Úgy értettem, hogy az út – mondja Kali. – Hogy ? – értetlenkedem. – Amit Tomi bejárt. Törökország, Izrael, Egyiptom, Líbia, Spanyolország, Franciaország, Olaszország. Pont kijön egy nagy kör, ami három kontinenst érint. – Aha – mondom, majd ismét kinevetnek. Miközben a csapból vizet engedek egy bögrébe, Kalit látom, ahogy nevetve figyeli Tomi nagyelőadását. Lehet, hogy mégis igaza van. Fasz tudja. Kalinak mindig igaza van. Már akkor is az volt, amikor először beszéltünk. Ma már semelyik gyerek sem foglalkozik kosaras kártyákkal. Ma már csak SIM- meg memóriakártyákkal játszanak a kis srácok. Akkortájt viszont a kosaras kártyák még fontosak voltak nekünk. Mi voltunk az utolsó olyan generáció, amelyik képes volt anyagi értékkel nem bíró tárgyakhoz szellemi értékeket kötni. Az internet gyermekei már csak olyan tárgyakkal játszanak, amik valódi, anyagi értékkel bírnak, ezekhez kötnek nem létező, reklámokból elsajátított érzelmeket. Több időt töltenek az okostelefonjukkal, mint a testvéreikkel. A személyes találkozások már nekem is egy kicsit fárasztóak, olyan sok mindenre kell figyelnem, ha valakivel szemtől szembe kerülök, hogy ahhoz nem mindig van kedvem. Az online tér kényelmes, mint egy jól megszokott párna. A legjobb az, ha fel sem hívsz, egyszerűen csak írsz egy levelet, én meg majd válaszolok, ha éppen nagyon nincs más dolgom. A suliban az egyik szünetben, miután kiültem magam a padomon, a terem felé vettem az irányt. Az előző órán a tanárnő körbekérdezte a gyerekeket, hogy a szüleik melyik pártra szavaztak. Épp azon gondolkodtam, hogy vajon jót mondtam-e, mikor megláttam, hogy a termünk előtt néhány srác a matektanárnő mellett állva rám mutogat. Az meg persze, mint valami cápa, ideges tekintettel és ráncos homlokkal gyűrte fel a csempéket a sarka alatt, míg hozzám nem ért. Köszönés gyanánt felpofozott. Először tenyérrel, majd fonákkal. Összeestem, de hamar fölálltam, majd végighallgattam a faszsága49

it. Ma már tudom, hogy a földön kellett volna maradnom, mozdulatlanul, hogy jól beszarjon a vén picsa. – Mire nevel téged az idióta anyád meg az apád, Bence fiam ? Azért, mert tévésztár az egyikük, már bármit lehet csinálni ? Nem válaszoltam, nem értettem. Nem sokkal később kiderült, hogy a szünetben eltűnt az egyik gyerek padjából vagy ötven kosaras kártya. Ahogy beléptem a terembe, megláttam, hogy szanaszét hevernek a cuccaim, a szendvicsem például szétesve feküdt a földön, egy margarincsík kíséretében. Nem csak olcsó kártyáim voltak ismeretlen játékosokról, de addigra már néhány egészen erőset is összeszedtem. Michael Jordanem még nem volt, de Dennis Rodmanem már igen. Kobe Bryant, LeBron James és Shaquille O’Neal mozdulatlanul hevertek a padlón egy szelet kolbász és a matekkönyvem társaságában. Elvileg átkutatták a cuccaimat, és megtalálták a lopott kártyákat is. A tanárnő ordibált, miközben a diákok java rajtam röhögött, élvezték, hogy tanulás helyett showműsorral telik a matekóra. Kali odalépett hozzánk. Mikor a tanárnő egy pillanatra elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön a megalázásomhoz, a legjobb barátom átvette a szót. – Az ember lop vagy sem, én úgy tudom, önkényesen nem lehet áttúrni a tá… De a tanárnő leordította őt is, mert elvileg tiszteletlenül viselkedett. A nő még be sem fejezte, Kali már sarkon fordult, és kiment a teremből. Nem esett jól. Kicsit úgy éreztem, hogy cserben hagy. Néhány perc múlva már a padokban ültünk. Legalábbis a többiek. Én egy addig nem tanult egyenlet alapján próbáltam meg kiszámolni valamit a kártyákkal kapcsolatban. – Na, hány kártyát kell ellopni az enyveskezű Bencének ahhoz, hogy… – mondta a tanárnő, de nem értettem minden szavát. Úgy éreztem magam, mintha a szememmel kellett volna egyensúlyoznom egy hordónyi vizet. Úgy csináltam, mintha percenként kellett volna kifújnom az orrom, pedig csak a szivárgó könnycseppeket töröltem föl a tábla felé fordulva. Persze, ha háttal is, de az osztály előtt álltam, mikor először sírtam el magam az iskola falai között. 50

Mindezt nem azért mondom el, hogy jól meg legyek sajnálva, hanem Kali miatt. Az óra végéig nem volt sehol, nem jött vissza. Akkor viszont egyenesen az igazgatóval. A pocakos, unott arcú férfi bejött a terembe, oldalán Kalival. Elég távol álltak egymástól, látszott, hogy nem haverkodni jöttek. A tanárnő elmesélte, hogy mi történt. Számoltam : apám nevét háromszor említette meg a közel kétperces beszámoló alatt. „Azt hiszi, hogy azért, mert az apja a tévében van…”, „Biztos ezt is a tévéből vette, mint az apja, hogy szabad” satöbbi. Az igazgató figyelmesen végighallgatta, majd annyit mondott, hogy nem Bence volt az. Az egész osztály szó nélkül bámult, ahogy a tanárnő is. – Miért ? – kérdezte végül valaki, mire Kali színpadiasan megindult a saját padja felé. – Mert a másik Bence látta, hogy végig a mosdóban volt – mondta az igazgató. – Biztos, csak megsajnálta – mondta a tanárnő. – Különben is, honnan emlékszik ilyen pontosan a mi másik Bencénk, hogy melyik szünetben ki és hol volt ? – Cigiztem, tanárnő – felelte Kali lazán. – Nagyon féltem, hogy lebukom, így végig az ajtón lévő lyukon figyeltem, hogy kik vannak bent. – A mosdó itt van kétteremnyire – válaszolta a tanárnő sértődötten. Látszott rajta, hogy nem az igazságot, hanem a maga elképzeléseit védi. – Ez a másik mosdó volt, kedves asszonyom. Ha elmegy megnézni, a csikk még a vécében van. Az imént mutattam meg az igazgató úrnak is – mondta Kali. És akkor megfagyott a csend a teremben. Ekkor lett Kali a legjobb barátom. Abban az évben mind a ketten pótvizsgáztunk matekból. Hiába derült ki, hogy nem én voltam a tolvaj, azért a „konfliktus miatt” még kaptam egy osztályfőnökit, Kali pedig egy igazgatóit, hisz „dohányzott a mellékhelyiségben”. Csak később derült ki, hogy ez volt Kali életének első doboz cigije, azután rohant ki megvenni, miután a tanárnő beszólt neki. 51

14. Renivel épp feltöröljük a zsebkendővel azt, ami a szex után maradt, mikor meghallom, hogy fater kinyitja az ajtót. Szerencsére nem az enyémet, csak a bejáratit. Három napja kerülgetem, szólok is Reninek : tudja, el kell mennie, mert ez most „férfias dolog lesz”. Kapkodni kezd, én meg csak fekszem mozdulatlanul az ágyon, és nézem, ahogy keresi a ruháit. Elképesztően jól néz ki. Majdnem úgy, mint a legjobb csaj a világon, aki természetesen Katie White. Be van sötétítve a szobám, de az öltözködéshez felnyomtam egy kislámpát. A női testet uraló kontrasztok tökéletes arányban oszlanak el. A Nikonom az ágy mellett van, el is kezdem kattogtatni. Semmi rossz szándék, egyszerűen csak kurva szép ez a lány. Aztán persze észreveszi, és elkezd nyafogni, hogy töröljem ki a képeket. Látni akarja, ahogy törlök, úgyhogy megmutatom neki, ahogy rákattintok párszor a DEL gombra, de egyet meghagyok, amin amúgy sem látszik a feje, legalábbis annyira nem. Nagyon erős kép lett, kár lenne megszabadulni tőle. Én is magamra kapok valamit – sötétkék DC póló szürke Dakine rövidnadrággal –, aztán megindulunk. Útközben találkozunk faterral. Félmeztelenül, farmerban jön ki a mosdóból, egy újsággal a kezében. Az egyik lábán a nadrágszára a térdénél gyűrődik, alatta tisztán, frissen, míg a karján összevissza tekereg a mocskos kötés. Gondolom, a lába sérülhetett meg igazán. Teljesen elfelejtettem azt a rohadt esését. Fel kellett volna hívnom, vagy ilyesmi. Reni bírja fatert, mindig vén rockernek nevezi, ami nem is nagy melléfogás. Apámnak hosszú, világosbarna haja van, borostás meg minden, de jól áll neki, mint azokban a filmekben, ahol ilyen igényesebb vén motorosok vannak. Két puszi, ölelés, helló, szia. Renit lekísérem a lifttel, egy darabig hallgatunk, de inkább kínos hallgatás ez, mint az a nagy, szerelmetes egymásra nézés. – Nem lesz baj, meg fogja érteni – nyugtat Reni. – Ja, lehet. Az elköszönésig már meg sem szólalunk, akkor is csak egy hellót ejtünk el. Smárolunk a bejáratnál egy darabig, aztán szó nélkül elin52

dul a villamosmegálló felé, ahol a faterja várja. Az öreg persze nem kint fog állni a peronon, mint mi, rendes emberek, hanem bent ül majd a tengerkék BMW-jében. Nemrég vette. Zakóban lesz, mert a tökéletes légkondi miatt valójában nem is érzi majd, hogy milyen kurva meleg van. Harminchét fok volt délben, és még csak le sem izzadt tőle rendesen. Visszaindulok apához, a pusztulat meleg bérlakásunkba. Már a liftben görcsöl a hasam. Úgy érzem, hogy jobb lenne megfutamodni, jobb lenne hátat fordítani, és elmenni Kalihoz. Még mindig üres a lakásuk. Jól beszívnánk és lazulnánk, megnéznénk valamit, este meg elmennénk valamerre, de nem… Túl kell esnem ezen a beszélgetésen, tudom, meg kell tennem.

15. Az ajtót résnyire nyitva hagytam. Már az előszobában érzem az olajszagot, fater épp mirelit sült krumplit dobál bele egy serpenyőbe, mire az jellegzetes, sercegő hanggal válaszol. Elbátortalanodom, óvatosan kihátrálok. Még nem látott meg. Elvonulok a szobámba, hátha attól erőre kapok. Körbenézek : egy kihúzhatós kanapé, persze még nyitva, rajta a Nikonom, egy tök üres asztal, egy kis gardrób ruhákkal megtömködve, és egy nagy polc, tele könyvekkel és a hangcuccommal. Kábé ennyi. Semmi más nincs a szobámban, csak a falon az a rengeteg poszter. Ököllel rácsapok egyet az asztalra, persze nem túl erősen, majd megfordulok és kimegyek. – Apa, beszélnünk kell – mondom, de ő hátra sem fordul. – Minnyá, minnyá, csak odaég ez a szar. Nem kérsz te is ? Valami félkész húst süt ki a krumplihoz. – Nem, kössz… – Biztos ? – Nem vagyok éhes. És tényleg nem. Gyomorgörcsöm van, alig ettem ma valamit. Reni hozott sütit, amit a Colgate-fehér fogú anyukája sütött nekem, nekünk, kedvességből. Azt ettem, meg reggelire egy csokit, 53

két deci Fantával. A kiszalvétázott tányér epekedve várja az első adag krumplit. Idétlenül érzem magam, ahogy csak állok, mint egy szobor. A hátam mögött a Natgeón valami repülő gyíkról van szó. Legtöbbször csak úgy benyomjuk a tévét, aztán hadd menjen, ami van. – Vegyél egy sört, ha gondolod. Bár nem sikerült együtt innunk a Nagy Napon, de egy sört azért leguríthatnál az apáddal. Hozz egyet nekem is – mondja, majd meglötyögteti a mellette nyugvó, rég üres fémflakont. A hűtőhöz lépek, megnyitok egy Heinekent, majd kikapok egy másikat is. Fater már velem szemben áll, épp az asztalra teszi le a tányérját. Egy pillanatra rám néz, megáll, majd megszólal. – Bocsánat a viselkedésemért. – Nem történt semmi – vágom rá gyorsan, de egyből meg is bánom, mert így látszik, hogy mégis kellemetlen számomra a téma. – Nem, fiam. Ez más. Elbasztam, és kész. Hiába, kurva nehéz nekem ez az egész, mióta anyád elment. Nincs mentségem. Bocsáss meg nekem, teljesen elcsesztem. – Már el is felejtettem. – Miután ezt mondom, apa elneveti magát, majd egy darabig csak engem néz, aztán újra megszólal. – Jó gyerek vagy te. Kurvára megérdemelted ezt az egyetemet. – Ezeket úgy mondja, mintha rohadtul jól tudná, hogy nem is vettek föl, mintha szívatni akarna. Mindketten leülünk. Megköszörülöm a torkom, és hallom, ahogy fater rág, aztán azt is, ahogy beleiszik a sörébe. Hallom, ahogy a gyomráig csurog, ahogy a szénsav bugyog. Az erős, sötét szemöldöke mellett a ráncokban zaklatottságot látok, de nyugalmat is. Az arcán az izmok megfeszülnek az újabb falat megrágásától, majd a szája hangokat ad ki, de mivel egy pillanatra elkalandoztam, visszakérdezek. – Mi ? Megismétli a kérdését. – Van még itthon ketchup ? Talán valami konzerv- vagy mirelitcsalád vagyunk. Mi lehetünk a Globus család, bár a Ristorante félkész pizza család megnevezés 54

talán helytállóbb : az utóbbi években a mirelit kaján és az édességen kívül épp, hogy csak néhány élelmiszer volt itthon megtalálható. – Ööö… van, van. Maradj csak, hozom – mondom, és fel is állok egyből. Nem válaszol semmit, de mikor visszaülök és belekortyolok a sörömbe, már kérdez. – Miről is akartál beszélni ? Iglo halrudacska család vagyunk, gondolom. Forró az arcom, biztos, hogy elpirultam, és érzem, ahogy egy izzadságcsepp végigfut a halántékomon. Pedig csak faterral akarok beszélni. Ő csak apa. Kívülről úgy képzelem el magam, mint egy anime figurát, kivörösödve, egy hatalmas könny- vagy izzadságcseppel az oldalán. Be vagyok szarva. Nem tudok kibökni egy szót sem. Nem mondok semmit. Megint nézem, ahogy rág. Van egy gödröcske az arcán, arra gondolok, hogy amikor fiatal volt, biztos bejött a nőknek. Tőle örököltem a szemem, nem hiába, a lányok mindig dicsérték. Én nem tudom. Sosem figyelem a szemeket, de most apáén látom, hogy egyszer az enyém is ilyen lesz. Igen. Nekem is ilyen erős szemöldököm és érett ráncaim lesznek. Kali szerint fater amúgy hasonlít Iggy Popra, de szerintem ezt csak a vékony arca és a hosszú, világos haja miatt mondja. Nem is hasonlítanak, max egy kicsit. Ahogy elmerülök apám arcának barázdáiban, egyszer csak megrándul az egész, a kék szemei megcélozzák az enyémeket, mint az a lézerszemű fazon az X-menből. Csak néz. A tekintetétől elsorvadok, mert szeretetet áraszt, büszkeséget és kíváncsiságot. Újra kérdez. – Nem akartál beszélni valamiről ? Hallgatok, majd belekortyolok a sörömbe. – Valami baj van ? Azt mondtad, hogy felvettek az egyetemre. Hogy szeptembertől fotóra járhatsz. – Igen, persze, csak… – Akármi is az, fiam, szard le ! Megcsináltad. Lazulj – mondja, majd rám mosolyog. Ez a mosoly őszinte, ez a mosoly büszke, nem az a leszarom fajta. Hirtelen gyűlölni kezdem apámat, hogy nem 55

ver, hogy nem ordibál velem, hogy ilyen jó még akkor is, amikor nem kéne, hogy az legyen. – Hozz magadnak még egy sört, ha gondolod. Meg akkor már nekem is. Hozok. Egy darabig elmerülünk az Élet a rácsok mögött IV. – Igazság és hazugságok című dokumentumfilmben, csak pár perccel később szólal meg újra. – Nem is tudom, hogy mit csinálnék, ha börtönbe kerülnék – mondja, de mindketten a börtönnel kapcsolatos első képzettársításra gondolunk. – Hát, én sem. – Megpróbálnám kiolvasni a könyvtárat, és a maradék időmben szarrá gyúrnám magam. – Ja, én is – bólintok, és belekortyolok a sörömbe.

16. Mikor húsz perc múlva az ablakomból kitámaszkodva titokban dohányzom, két dologra jövök rá. Az egyik az, hogy a szobámból kitűnően látszik a naplemente, bár egy bérház teteje a horizont. Ezt eddig észre sem vettem. A másik az, hogy ez az utolsó alkalmam, hogy közöljem apámmal, hogy nem vettek föl, nem kaptam támogatást, csak eddig féltem elrontani a kedvét. Később ez már vis�szafordíthatatlan, irreverzibilis dolog lesz, vagy mi. Ezt a szót még a suliban hallottam. Ezredik alkalommal is előjön a gyomorgörcs, de aztán eszembe jut az, amit Kali mondott. Gondolom, arra utalt, hogy az én pármillió forintom mennyire apró porszem a világ pénzéhez képest ; egy pancser lettem, ha ennyit nem vagyok képes elvenni magamnak. Elhatározom, hogy megnyugszom, hogy minden más lesz, és kurvára megcsinálom az egyetemet. Végignézem, ahogy egy mentő beparkol a ház elé. Két faszi pattan ki belőle a lépcsőházunk felé rohanva. Innen a hetedikről kis szardarabnak tűnnek. A csikkel megcélzom a szirénát, de odébb megy vagy öt mé56

terrel, a bokrok közé, amikbe hazafelé annyit szoktam pisálni, amik közé régen lejártunk játszani, majd a már rég elfeledett haverokkal az első cigiket elszívni. Megvárom, míg a mentők kivisznek valami nyuggert a másodikról, majd becsukom az ablakot, és bemegyek fater szobájába a laptopjáért. Leülök az asztalomhoz, és írok fészen Kalinak, hogy ma este is beugrom hozzájuk. Megírom azt is, hogy gondolkodtam a dolgon, és beszélnünk kéne. Egyből érkezik egy smiley, rám kacsint, majd miközben épp egy csaj fotóit nézem, Kali újra ír. „Tízre legyél nálam, van egy kis meglepetésem.” El is kezdek készülni, pisálok meg le is zuhanyozom, na, jó, egyszerre csinálom a kettőt, és közben rájövök, hogy a strand óta nem érte víz a testem. Mikor kijövök, kellemes hűvöst érzek. Néhány vízcsepp makacsul csillog a bőrömön, de a legtöbb persze egyből szaladgálni kezd a gravitációnak engedelmeskedve. A nappaliból Sylvester Stallone szinkronhangját meg egy újabb sör pisszegését hallom. Mire felöltözöm, már teljesen sötét van. Eszembe jut, hogy nem küldtem még el a képet a pályázatra. Kicsit húzok a színeken Photoshoppal, és már megy is a mail. Megnézem, hogy mennyi pénz van nálam, és mivel kevés, kérek apától egy kis aprót, ő meg van olyan hülye, hogy ad is. Kissé hűvös van, úgyhogy fölveszek egy H&M-es kötött pulcsit és a kedvenc New Era LA sapkám – úgyszintén turkáló –, befújom magam az egyik kedvenc illatommal – Carolina Herrera 212 Men – és készen is vagyok. Gyakorlatilag mindig turkálóban vásárolok, mert anya jut róla eszembe. Kiskoromban gyakran tartottunk úgynevezett „mászkálós délutánt”. Ez volt a kedvenc programunk. Céltalanul indultunk el a városba, sétáltunk, beültünk valahova enni valamit, esetleg egy moziba, vagy csak a Margit-szigetre a fák közé. Nem úgy viselkedett, mint a többiek anyukája, valahogy lazább volt, de nem abban az értelemben, ahogy az emberek elsőre gondolnák. A lazasága nem engedékenységben vagy szabadelvűségben nyilvánult meg. Egyszerűen csak nem foglalkozott azokkal a sémákkal, amiket a többi anyuka lemásol egymásról. Nehéz erről beszélni, de talán érthető. Mikor a szigeten a fák között a fűben beszélgettünk, nem volt köztünk hierarchia, inkább mintha két ha57

ver lettünk volna. Elmeséltem neki, hogy melyik lányok tetszenek az óvodából vagy később az iskolából, hogy mennyire örülök az új, Jordanes kosaras kártyámnak, meg a többi. Nem csak meghallgatott, hanem őszintén válaszolt is a kérdéseimre. Hogy hogyan ismerkedtek meg apával, milyen volt az ő gyermekkora, hogy milyenek voltak a nagyszüleim, meg ilyesmi. Órákig beszélgettünk, miközben a várost jártuk. Mindig változott a program, de két pont stabil volt : könyvesboltba és turkálóba mindig mentünk. Anya azt vallotta, hogy a magunkfajta embernek ez a két hely olyan kell legyen, mint másnak a templom. Azt mondta, hogy ha a turkálóban jó minőségű ruhát veszünk olcsón, marad pénzünk a könyvesboltra, ahol pedig „belülről lehet öltözködni”.

17. Leugrom sörért meg egy olcsó borért. Sejtem, hogy lesz ma valami arconpörgés Kalinál, mert holnap este jönnek haza a tesói. Nem is nyúlok mellé, negyed tizenegykor, mikor megérkezem, vannak már ott páran. Lazulgatnak. Kali valami jeges zöld teát iszik, miközben a szokásosnál is keményebben lángol a szeme. Tomi megkínál egy sörrel, rábontok, a Gosling-szerű gyerek meg odaint nekem az ablak mellől. Visszaköszönök, aztán kicsit odébb tolom a dohányzóasztalt, hogy odaférjek Kali mellé, aki bár épp egy egész jó, fültágeszes csaj mellett ül, látom, hogy pont leszarja. Érdekes, hogy ugyanott ül, mint tegnap, mintha a kanapé közepe lenne a trónja, de most fel van ő is öltözve rendesen. Vékony, zöld nadrág van rajta és egyszínű fekete póló, a levegőt új parfüm szaga járja át, talán Tom Ford, Kali nagy kedvence, vagy nem is, ez valami más lesz, nem akarok találgatni. A tőle megszokott archaikus mosoly erőteljesebb, mint máskor, bár lehet, hogy csak a cucctól. Mivel ott van mellette az a csaj, aki ráadásul egész jól is néz ki, szólok neki, hogy majd ha ráér, jöjjön ki egy cigire. Egyből közli, hogy bent is lehet cigizni, majd leesik neki a helyzet, úgyhogy feláll, és kimegyünk. A csaj csak néz, 58

hogy mi van. Ahogy a teraszra érünk, még el is gondolkodom rajta, hogy át kéne venni az ügyet, de akkor megszólal a telefonom, Reni az. Persze, hát ki lenne. – Csak azért hívlak, hogy nem hagytam véletlenül nálatok a fülhallgatóm ? – Nem hiszem. Nem. Láttam volna, amikor készültem. – Ja, hogy nem vagy otthon… – Nem… – És… ? – Kaliéknál vagyok. – Ja, értem… – Ha gondolod, gyere te is – mondom, mert tudom, hogy ezt várja, hiába ugyanaz a válasz mindig : – Á, késő van már, szerintem ledőlök. – Okés, aludj jól. – Te is, és ha netán meggondolnám magam, hívlak ! Miután leteszem, Kali megkínál egy arany Marlbival, majd rágyújtunk. – Elkezdem a sulit. Ha kell, halasztok, lógok, de dolgozni fogok mellette, pénzt fogok csinálni. Kali csak mosolyog, bólogat, megpaskolja a vállam, és annyit szól, hogy „jó srác vagy”. Elszívjuk a ciginket, és kussolunk. Miután elvétem egy teherautó platóját, Kali közli, hogy valamit el szeretne mondani. Ettől kicsit kínosan érzem magam, de azért kíváncsi vagyok. Megkér, hogy csukjam be a szemem és nyújtsam ki a kezem. Beletesz valamit. Kezdem úgy érezni magam, mintha épp eljegyeznének. Mikor kinyithatom végre a szemem, látom, hogy két karszalag az. Nem is akármilyenek : Sziget fesztiválos, sajtós, szóval staff, és egy másik, amin a staff helyett az van, hogy photo. Szaporábban ver a szívem, pont olyan érzés, mint mikor kiskoromban megpillantottam a karácsonyfa alatt a rég várt ajándékot. Legszívesebben megölelném Kalit, ha az nem lenne olyan fura dolog. Nem tudom, hogy mit illik ilyenkor tenni, ritkán kedves velem ennyire bárki is. – Ezt most tényleg köszönöm – mondom végül. 59

– Ting Tings – válaszolja, miközben egy vállrándítással nyugtázza az örömöm. Visszamegyünk, de csak szorongatom a karszalagot a kezemben, el sem hiszem, hogy tényleg az van nálam, ami. Kali a hűtőhöz megy, hogy betegye a borom és a söröm. Beülök a fültágeszes csaj mellé. A szokásosnál egy fokkal barnább árnyalatú a bőre, az a fajta lány, akinek nincs szüksége szoláriumra. Szeretem az ilyet. Sötét a haja, az arca gyönyörű, bár a szeme alatti finom táskák jelzik, hogy egyre jobban áll neki a távolság, két szezon múlva eljön annak is a divatja. Valamivel mindenki szétszedi a testét. Persze most még minden kétséget kizárólag szúrnám. A telóját nyomkodja. Nem tudom, miért pont a fültágeszére figyeltem fel egyből, alig lehet másfél centis. Szólok neki, hogy bocs az előbbiért. Nem történt semmi, feleli, aztán dumálni kezdünk. Mesélek neki valamit a Ting Tingsről, mire csak mosolyog egyet, majd elkezd nevetni. Miközben nyerít, mond valamit, de nem értem, hogy mit, csak azt, hogy szerinte a Ting Tings egy nyálas szar. Ahogy a kanapén vihogva hátradől, idiótábbnak tűnik, mint korábban ; van ebben a megnyilvánulásban valami buta, mély sötétség. Még hogy a Ting Tings egy nyálas szar. Hol van ez a csaj Katie White-hoz képest ? Mit képzel ez ? Meg egyáltalán : mi a fasz ? Hirtelen kedvet kapok leitatni a csajt, és revange szexet nyomni rajta, valami fasza megalázással a végén, de aztán rájövök, hogy úgyse lennék rá képes, a végén még beleszeretnék a hülye fültágítójával együtt. Csak ekkor gondolok arra, hogy beszedhetett valamit. A szomszéd fotelra szó szerint ledobja magát Tomi, majd átnyújt nekem egy üveg valamit, nem ismerem föl, hogy mit, de az íze a ginre határozottan emlékeztet. Megkívánok rá egy újabb sört, elindulok a hűtőhöz. Tomi utánam jön, rácsap a hátamra, majd szól, hogy vigyázzak a csajjal, mert egy haverja ismeri, harmadikos egy szakiskolában, a vécében szopja a srácokat pénzért és kristályért. Totál rá van kattanva a cuccra. Kár érte, nagyon csinos, gondolom. Mondani meg valami olyasmit mondok, hogy „mekkora ribanc”. Tomi nevet egyet, röhögve ráordít valakire, majd magamra hagy. 60

18. Reggel vagy inkább dél fele csavarok magamnak egy cigit. Pár napja vettem egy ötös pakkot Kalitól, mert van valami új haverja, egész grammokat hoz a szokásos áron, ha ötöst veszel. Nem a legjobb befektetés, de hosszabb távon jobban megéri, mint folyton a nullhetesnullnyolcas pakkokért rohangálni. Ha hív egy haver, hogy segítség kell neki, adok egy nullnyolcast, és mindenki jól jár. Egy régi bérletből tépek le csigának valót, majd papírt keresek a táskámban. Van méretre vágott barna Smokingom és végtelenített mini OCB-m is. Mivel csak egy lazulós cigit akarok, és már csak egy kettesem van, a Smoking papírt választom. A füvet felszórom egy kis dohánnyal. Vékony, elegáns cigit hajtok, visszafelé tekerek, hogy minél kevesebb papírt szívjak. Kihajolok az ablakon, majd körbenézek. A város ég, a nap már magasról tűz le a lakótelepre. A közeli erkélyeket csekkolom. Egyedül a szomszédunkat, Margó nénit látom meg teregetni. Tuti nem ismeri fel a fűszagot, azt hinné, hogy cigizek, de azért frusztrál a jelenléte. Jobb nyugiban. Elhatározom, hogy megvárom, amíg bemegy, de aztán észreveszem, hogy még szinte üres a szárítója. A ház sarkából a nap már megcélzott, pirít rendesen, kényelmetlenül érzem magam. Amellett döntök, hogy fölnézek a tetőre. Kislattyogok a poros lépcsőházba úgy, ahogy vagyok, papucsban, félmeztelenül. Csak a napszemüvegem veszem föl. Beszállok a liftbe, három emelet fölfelé. Tudom, hogy a kijárat kulcsa a lábtörlő alatt van. Milyen sablonos, gondolom. A tetőn nincs semmi más, mint egy vékony eresz és rengeteg drót. Elfekszem, nem érdekel, hogy nyomja a beton a hátam. Az eget nézem, miközben a napszemüvegem kerete mellett az alsó horizontról a fény bekúszik a retinámba. Nem zavar. Rágyújtok a cigire, és közben megpróbálok formákat kivenni a felhőkből, de most valamiért mindegyik ugyanolyan, szóval nem jutok semmire. Mégis jólesik csak úgy itt feküdni. Valamiért most fontosnak tűnik a nyugalom.

61

19. Mikor Reni kopog, még javában be vagyok tépve. Elhatározom, hogy nem hallgatom végig a prédikációt, tehát megjátszom, hogy nem vagyok teljesen ki. Felveszem a napszemüvegem, és az ajtóhoz indulok, de egy pillanatra megállok, majd bemegyek a szobámba, és befújom magam dezodorral. Elfelejtettem „készülődni”. Beengedem Renit, megcsókolom, majd megkérdezem, hogy mizu. – Á, semmi… – Semmi ? – kérdezem, miközben a szobámba indulunk. – Apám teljesen felbasz. – Mivel ? – A szokásos taktikát választom. Hagyom magáról beszélni, akkor legalább nem rám figyel, tehát nem veszi észre, hogy be vagyok tépve, ráadásul még csak nem is kell semmi olyasmit csinálnom, ami megerőltetne. Talán még figyelnem sem kell. Miután úgy tíz percig magyarázza, hogy a faterja nem akar kiadni neki valami horribilis összeget egy tanulmányi utazásra valamelyik nyugati városba – amiről nem is tudom, hogy melyik országban van –, rájövök, hogy nem tudok jelenleg mást elképzelni Renivel, mint hogy keféljünk egy jót. Megvárom, míg befejezi a panaszkodást, majd olyanokat mondok neki, hogy „nyugi”, „szerintem amúgy meg fogod kapni a pénzt”, meg hogy „ez a probléma is meg fog oldódni”. Elkezdem simogatni, és ráflashelek arra, hogy milyen jó lenne, ha a Ting Tingstől a We started nothing menne, miközben csináljuk. Felállok, odamegyek, és egyszerűen csak megnyomok egy gombot, mert tudom, hogy ez az album lesz az első, és már szól is. Visszafekszem, és később majdnem elnevetem magam, mert mikor beteszem Reninek, Katie épp az énekli, hogy „Oh !”.

20. Kali este rámír, hogy kísérjem el egy buliba. Villamos, metró, majd sétálunk egy kicsit. Mikor az udvarra érünk, a második emeletről 62

valami borzalmas zene hallatszik ki. Valószínűleg viccből tették be, de nekem most nem működik tökéletesen a humorérzékem. Egy ismeretlen gyerek leordít, mutatja, hogy hol a lift. Az egyik kezében pezsgő, a másikban cigi. Két részeg csaj odadől mellé, röhögcsélnek, sikítoznak. Túl magas a hangjuk, nem értem, hogy mit vonyítanak. Így kívülről annyira nem jön be a buli, úgyhogy a liftben azon reménykedem, hogy legalább sok pia lesz, vagy valami hasonló. Hiába érzem úgy, hogy nem csalnám meg Renit, az ösztöneim azért egy random csajban is bíznak. Mikor belépünk a lakásba, odaszól a srác, aki a korlátnál ordibált, hogy vegyük le a cipőnket. Ez bizony rossz előjel, mert még sosem voltam olyan házibulin, ahol le kellett venni a cipőnket, és még jól is éreztük volna magunkat. Mikor kicsit beljebb megyünk, látom, hogy borzalmas állapotok uralkodnak. Csupa elkényeztetett, egész nap Facebookon lógó bölcsész ingben meg elegánsnak látszó ruhákban faszkodik. Rettenetesen részegek. Kali odasúgja, hogy nemrég hívták, hogy nem tud-e rajtuk „segíteni”. Ha valaki már a buliban találja ki, hogy lehet, hogy be is kéne szívnia, akkor azt többnyire rohadt könnyű átverni. Egy rendes szmóker szinte mindig tart magánál legalább egy kevés zöldet. A csajok közt látok néhány egész vállalhatót, de a legtöbb annyira tipikus bölcsésznek tűnik, hogy legszívesebben vagy nagyon leinnám magam, vagy csak simán elmennék innen. Pár percig állunk, csak nézünk. Kali lazán mosolyog az arcokra, míg azok párnacsatáznak, sörrel locsolják a sikítozó csajokat és a különböző egyetemi előadókat figuráznak ki. A mellettem lévő asztalon meglátok egy nyitott búzasört, tele van, talán még bele sem ittak. Becápázom. Megjelenik előttünk egy vékony, napbarnított gyerek, felfelé zselézett hajjal, koktéllal a kezében. Fehér Gas inget, koptatott Ralph Lauren farmert, franc tudja, hogy milyen szemüveget, idióta vigyort és egy unisex Cartier karórát visel. Igényes replika. Nincs jobb szó rá : pöcs. – Szia, Kali, mi újság ? Ki a barátod ? – kérdi. – Ő Bence. 63

Odaintek, és bár habozva, de kezet fogunk. Elmondja a nevét is, de nem értem, mert épp ekkor kezdődik el egy újabb olyan zene, amit viccből tehettek be. – Tomi mikor jön ? – kérdi Kali a pöcshöz fordulva. – Csak később, még lent van valami klubban. Inni mit kértek ? – Semmit, köszönjük – vágja rá Kali – Nincs egy viszkitek ? – kérdem. Bemegyünk a konyhába, a srác elővesz egy Chivas Regalt, és tölt. Talán nem is akkor pöcs. – Van nálatok ? – fordul Kalihoz. – Persze. Bezárkózunk a házigazda szüleinek szobája. A falon nyaralási, esküvői és ballagási fotókat látok, szóval a szokásos. Kétszemélyes ágy, éjjeliszekrények, könyvespolcok. Az ágyon ülök, fekszik mellettem egy tök részeg csaj, néha felhörög valamit. Van mellette egy vödör, telihányva. Könnyű lehet elképzelni, hogy milyen szagok uralkodnak. Betakarom a csajt egy pléddel, és közben nézem, ahogy Kali átad öt pakkot a gyereknek, mielőtt az elővenné a pénzét. Még dumálnak valamiről, úgyhogy lehúzom a viszkim, kimegyek, töltök egy másikat, aztán megkeresem az erkélyt, hogy rágyújthassak. Van már kint néhány srác – ugyancsak bölcsészek –, Dunhillt szívnak és hevesen gesztikulálnak, miközben valami csajról beszélnek, hogy mennyire megkúrnák. Azon gondolkodom, hogyan képzelheti valaki, hogy valaha is le fog vele feküdni egy aránylag jó nő, ha már kora huszonévesen sörhasat növeszt, és az arcáról nem képes levakarni azt a jellegzetesen sörhabra emlékeztető, gyér szőrzetet, mikor az egyikük megjegyzi, hogy „jó lenne valami cucc”. Ki akarom használni az alkalmat, mert két pakk van nálam, és így jó áron el tudnám passzolni az egyiket. – Spangli kéne ? – kérdezem erőltetett sármmal az arcomon, miközben rágyújtok egy kék Chesterfieldre. Csak néznek, nem igazán tudnak mit kezdeni az infóval. – Te ki vagy ? – Jó kérdés, nem tudom. Ti ? 64

– Ő Gergő, az ott Slovic, én meg Bálint vagyok. – Tényleg kéne a spanya ? – érdeklődöm ismét. – Mennyibe ? – Kettő-fél. Mindenhol annyi – hazudom. Összedobják a pénzt, odaadják, majd előhalászom a táskámból az egyik pakkot ; persze azt, amelyiknek a jó részét már elszívtam. – Megcsinálni nem tudod nekünk ? – kérdi az egyik, de nem tudom komolyan venni, úgyhogy visszamegyek a lakásba. Kali még mindig beszélget. Szólok neki, hogy menjünk, majd észreveszek egy lányt, aki valahogy kitűnik a többiek közül. A hosszú, vékony, fehér egyberuhán át finoman rajzolódik ki a kecses, nőies teste. A konyha felé tart, eltűnik. Miközben azon agyalok, hogyan is szólíthatnám meg, lehúzom a viszkit, majd elindulok utána, de aztán látom, hogy az egyik tipikus bölcsész fasszal smárol. Ettől persze rossz kedvem lesz, úgyhogy töltök még egy viszkit, majd visszamegyek Kaliékhoz, és másodjára is szólok neki, hogy mennünk kéne. Elhatározom, hogy kint várom meg, de előtte még odamegyek a hűtőhöz, és elemelek egy Pilsnert, a konyhapultnál meg, mivel épp koccintanak, befurakodom egy vodkakörbe. Lifttel akarok menni, de ahogy odaérek, hallom, hogy kefélnek benne. Kirántom az ajtót, vaku, hangosan felvonyítanak, nekirohanok lépcsőháznak. Hallom, hogy nem követ senki, úgyhogy megnézem a fotót. A csajnak fel van hajtva a szoknyája, tök éles a kép, még az is látszik rajta, hogy apró, sötét virágminták borítják a bugyiját, ami a lábai közt, a szandálja mellett pihen. Szép csaj, az a fajta, akiről nem gondolná az ember, hogy megpumpálják egy liftben. A faszi világoskék ingben, hosszú farmerban nyomul, épp, hogy csak le van tolva a nadrágja, látszik a fél farka, ahogy épp tölt. Ő még azt a klasszikus élvezkedős fejet nyomja, amiről akarva akaratlanul is Matthew McConaughey ugrik be, de a csaj már telibe bámulja az objektívet, a modortalanságom ellen tiltakozva. Két emelettel lejjebb néhány kapucnis, bőgatyás srác lófasz nagyságú filcekkel bassza a falat, olyanokat írnak föl, hogy peace meg fuck cops. Mikor leérek, egy fiatal párba botlom, akik a földön fekve szenvednek. Kellemetlen látvány, mert miköz65

ben a – még így is gyönyörű – csaj belealszik a rosszullétbe, a srác mintha szándékosan letaperolná. A férfiúi énem azt mondja, hogy menjek oda a gyerekhez, és törjem el az orrát, de aztán eszembe jut az az eshetőség is, hogy a figura talán a csaj pasija, ami bár nem segít sokat a helyzeten, mégiscsak megmagyarázná azt valamennyire. Egy darabig csak állok, pofákat vágok, értetlenkedem. Önbíráskodó seggfej legyek, vagy képmutató fasz ? A srácon neonzöld ing van, bermuda vászongatya – ráadásul katonai mintás –, és szandál. Nem zoknival, de azért még így is béna. Képtelenség, hogy valaki így öltözködjön. Meggyújtok egy cigit, majd észreveszem, hogy a faszinak kecskeszakálla is van. Elönt a teljes kétségbeesés. Dogmatikus képtelenségnek tartom, hogy egy neonzöld inges, szandálos, kecskeszakállas bölcsész együtt legyen egy ilyen csajjal. Vagy egyáltalán. Akármilyen csajjal. Nem tudom elképzelni, hogy egy ilyen figura bejöjjön valakinek, akinek pina van a lába között. Unatkozom, és van is bennem némi büszkeség, úgyhogy odamegyek hozzájuk. – Hú, nagyon kivan a barátnőd – mondom közömbös hangon ‒, segíthetek ? – Ööö. Nem – válaszolja, miközben rám sem néz. Mivel ebből sok minden nem derül ki, megpróbálok az egójára hatni. – Hát, haver, én kicsit jobban figyelnék a barátnőmre, ha a helyedben lennék ! – Nem a barátnőm, csak segítek neki. Ekkor végre leemeli az egyik kezét a csaj seggéről, de a másikat még mindig a melle mellett pihenteti, majdnem rajta. – Ja, tök azt hittem. – Mert ? Átfut az agyamon, hogy hagyni kéne a faszba az egészet, minek a balhé, de egyrészt nem akarok lelkifurdalást okozni magamnak, másrészt attól tartok, hogy Mr. Kecskeszakáll előbb-utóbb szobára viszi a csajt. Bár, hogy mi közöm hozzá, azt nem tudom. – Csak ne tapizd ilyen feltűnően. Kurva gáz. Undorító – mondom, majd hátat fordítok, és elmegyek, de ekkor nevetést hallok, ami na66

gyon felbasz. Megfordulok, és mire rám emeli a tekintetét, már ott is vagyok. Pont akkorát rúgok, hogy összevérezhesse az ingjét. Nem adok bele mindent, egy ilyen köcsögért nem erőltetném meg magam, de azért kap keményen. Odahajolok, kiveszem a lányt a keze közül, és lefektetem egy padra, amíg a faszi az arcát fogdossa. – Te geci ! – ordítja. – Te geci ! A csaj meg sem mozdul. Odaszólok a figurának, hogy kussoljon már, de persze nem hagyja abba. Ha csak néhány ujjammal is, de finoman megütögetem a lány arcát. A bőr minden tapintásba beleremeg, ezen kívül semmi reakció. Megfogom a nyakát, de mivel pontosan nem tudom, hogy mit kell érezzek rajta, nem vágom, hogy van-e egyáltalán pulzusa. Ekkor hirtelen rántást érzek a nyakamon, ütést a fejemen, majd a földön találom magam, és éles csípést érzek a bordáim között. Beletelik néhány másodpercbe, míg rájövök, hogy lekúrtak a földre, és bordán rúgtak. Ahogy megpróbálok felállni, majdnem elvesztem az egyensúlyomat. Csak ekkor tudatosul bennem, hogy be vagyok baszva. Ahogy kiegyenesednék, egyszer csak egy hatalmas ütést kapok az arcomra. – Te rohadt geci, te ! Sunyin pofán rúgsz ! Én ájkídózom, bazdmeg ! Nyolc kurva éve ájkídózom ! Az ájkí… – Ekkor a faszit kiviszi a képből egy gyorsvonat. Megjött Tomi. Háromévnyi bokszedzés tapasztalatával sorozza meg a faszi gyomrát, mire az ájkídó nagymestere erőtlenül esik össze. Le kell üljek, úgy érzem, hogy nehezemre esik beszélni. Tomi odajön hozzám, hogy mi van velem, és mondja, hogy lépnünk kéne. Felnézek, és bár a bevert orrom miatt kön�nyezik a szemem, látom, hogy a társasház függőfolyosóin felsorakozott a szomszédság. – Tomi, Tomi ! – Ordibálja valaki ismerős hangon. Oldalra nézek, és ott van a fültágeszes csaj. – Szia – odaintek, és miközben elmosolyodom, érzem, hogy az ajkaim közé becsúszik egy adag forró vér, egyenesen az orromból. – Mennünk kéne, haver – szól Tomi, és megpróbál segíteni fölállni. – Nem lehet, haver – felelem, és a padon elterülő csajra mutatok. Tomi két másodperc múlva már a lány pulzusát méri. 67

– Gondolom, van nálad, haver – mondja, majd ráordít a fül­tá­ge­ szes csajra, hogy hívja a mentőket. – Persze, haver – válaszolom, mire valamit elővesz a zsebéből, majd anélkül, hogy hátrafordulna, odadobja nekem. Egy apró tégely, közel három gramm zölddel, néhány tablettával és egy kis fehér porral. – Akkor most elmenekülsz a tetthelyről, vagy mi, haver – mondja Tomi, majd oldalra fordított fejjel a lány arcához hajol, és néhány másodperc múlva már szívmasszázst ad neki. Sosem láttam még Tomit így viselkedni, mármint ilyen komolyan. Négyet pumpál, majd a lány arcához hajol, és az orrán keresztül szakszerűen lélegeztetni kezd. – Vigyük föl ! Vigyük föl ! – ordibálja három csaj, akik nem tudom, hogy honnan jöttek elő. – Nem lehet – mondom. – Rosszul van. Ekkor az egyikük közelebb lép hozzám, majd egészen halkan megjegyzi, hogy a csaj bevett „valamit”, valami designer cuccot, és hogy nem kéne kihívni a mentőket, mert valaki még börtönbe kerül. Szegény, ha tudná, hogy hányan halnak meg emiatt. Több buliban is voltam már, ahova nem merték kihívni a mentőket valami kábszer miatt. – Mondjatok nemet a drogokra – közlöm tök nyugodtan. Ekkor veszem észre, hogy megérkezett Kali is. Odaszól Tominak, hogy jobbra az első kocsmában megtalál minket, majd futólépésben távozunk. Ahogy kiérünk a kapun, meghaljuk a szirénát.

21. Mikor Tomi tegnap este megtalált minket a kocsmában, elmesélte, hogy kijöttek a mentők és a rendőrök is, és hogy most járhat majd hónapokig vallomást tenni meg tanúskodni. Először persze a lányról kérdeztük, pedig valahol már mind tudtuk, hogy mi történt. „Az az újraélesztés csak Hollywodban sikerülhetett volna, ez 68

pedig nem Hollywood, basszameg.” Sajnos a designer drogok nem mutathatóak ki a különböző vizeletteszteken. Azért mondom, hogy sajnos, mert sokan ezért szedik őket. Félnek attól, hogy lebuknak az ártalmatlan zölddel, úgyhogy inkább designereket vesznek be, amiket nem lehet másnap leellenőrizni. Sportoló kamaszok például, akiknél az orvosi alkalmassági vizsgálat pisitesztje tönkretehet egy karriert is akár. Meg persze ezek a szarok legálisak is, mert folyamatosan változtatják az alkotóelemeiket. Ha beszélsz tíz percet egy átlagos szmókerrel, észre sem fogod venni, hogy szív, hacsak nem tépsz néha te is, vagy az illetőnek nincs valami más baja, de egy aktív designeren egyből látszik, hogy van valami para. Ezek az új cuccok úgy építik le az embert, ahogy a filmekben a sima drogok. Egy darabig még szívesen feküdnék, de aztán megjön a postás, ki kell kelnem az ágyból. Kapok egy csekket meg egy levelet az egyetemtől, miszerint gratulálnak a sikeres felvételimhez, lesz beiratkozás, gólyatábor meg tandíj. Teljesen elment az életkedvem, úgy fekszem itt az ágyamon, mintha másnapos lennék, pedig alig ittam valamit. A képeket már majdnem végignéztem, csak azok vannak hátra, amiket hazafelé fotóztam a városban botorkáló részeg figurákról. Hiányérzetem van. Tegnap elszívtuk az összes füvem, és most egy light ciginyi sincs, pedig kurva jól esne. Hallom, hogy rezeg a telefonom. Meg sem nézem, hogy ki hív, mert tudom, hogy Kali az. – Szép reggelt, mi újság ? – Megvagyok, kösz. Te ? – Csodásan. – Fasza. – Nem húz a szíved egy kis éjszakai élethez ? – Haver… szinte reggel van. – Ami azt illeti, egy szóval sem említettem, hogy a jelenre gondolok. Szélesítsd kicsit a perspektívákat, testvérem ! Nem mellesleg… Ha nem is veled, de én biztosan megyek : itthon lesz az én drága bátyám, és tiszteletét teszi nálunk néhány kedves, kopasz, böfögő, ordibáló barátja is. 69

Nem válaszolok, felsóhajtok. – Látod, tudtam én ! Később kereslek, hogy mi az irány – mondja határozottan. – Rendben. – Akkor szép napot, testvér ! – Várj ! Itt vagy ? – Én mindig. – Tudunk tölteni ? – Magától értetődő. Mennyiről lenne szó ? – Mint a múltkori. Az okés volt. – Öt ? – Öt, ja. – Bence, figyelj, átdobtam egy linket fészen. Miután leteszem Kalit, végképp elmegy a kedvem mindentől. Kihozom fater szobájából a laptopot, ránézek a dolgokra, de csupa üres faszság. Kali levelét hagyom utoljára. Egy rövid bejegyzés „Újabb tizenéves droghalott” címmel, és egy fotó a lányról, de ki van takarva az arca. Lerohad a helyéről a pofám, olyan bűntudatom van. Az a lány ott haldoklott, én meg tini nindzsa teknőcöt játszottam ahelyett, hogy gyorsan kihívtam volna a mentőket. Jó lett volna, ha a gimnáziumban tanultunk volna újraélesztést, egészségügyi alapismereteket vagy valami ilyesmit. Esetleg KRESZ-t. Esetleg valami hasznosat. Tudom, hogy hány elektronja, neutronja meg kisfasza van a héliumnak, de ha összeesik mellettem valaki, azt sem tudom, hogy belerúgjak-e egyet, vagy szájon csókoljam. A PH-értékeket tudom, de az adórendszerünkről csak annyit, amit a Wikipédián olvastam. Sőt, a logaritmust is ismerem, de azt nem tudom, hogy hogyan zajlik le egy választás. Nem is érdekel, hisz tudom helyette a fél periódusos rendszert. Van érettségim, többek közt történelemből, de azt is a Wikipédiáról kellett elolvasnom, hogy mit jelent az, hogy republikánus meg demokrata. Ha ez nem bizonyíték a tudatos népbutítás mellett, akkor semmi sem az. Ha mindez véletlen, az csak még rosszabb, mert az azt jelentené, hogy segghülye emberek rakták össze a tanulnivalót. Elhatározom, hogy megnézek 70

egy filmet, úgyhogy elkezdem letölteni a Mulholland drive-ot, mert már rég láttam, majd összedobom a tükörtojásos reggelimet és elgondolkodom azon, hogy mennyire adná most ez a lynchi pszichedelikus őrület beszívva, de aztán arra jutok, hogy nem is baj, hogy nincs füvem, nem kell folyton betépni. Végül nem nézem meg a filmet, megtartom inkább egy olyan napra, amikor van zöldem. Helyette, hogy megnyugtassam a lelkiismeretemet, elkezdek olvasni egy Bolaño-regényt, de inkább lustaságból, mint a könyv minősége miatt, hamar beleunok, és a GTA legújabb részével kezdek el játszani. Mostanában mindig csinálnom kell valamit, mert már nem tudok úgy lazulni, mint régen, mikor egyszerűen csak hátradőltem, és képes voltam nem gondolni semmire. Most, ha megpróbálom elengedni magam, egyből az a sok szar jut eszembe, amivel foglalkoznom kéne : hogyan szerezzek pénzt ? Mit érzek Reni iránt ? Hogyan kommunikáljam le apámmal a helyzetem ? Felvegyem azt a kurva diákhitelt ? Mikor töltsem ki ezt a sok hivatalos szart az egyetemre ? Mi a fasz lesz a jövőmmel ? Lehet, hogy sosem lesz belőlem hivatásos fotós ? Lehet, hogy néhány év múlva belenyugszom a kompromisszumokba, és elhelyezkedem valami irodában, mint valami rabszolga ? Lehet, hogy az ötvenedik születésnapomon egy romkocsmában fogom verni az asztalt, miközben egy fotómagazin lapjaira fogok mutogatni, mondván, „ilyet én is tudnék” ? El kell tehát terelnem a figyelmemet, mert különben görcsbe rándul a gyomrom, mint valami komolyabb dolgozat előtt, és órákig csak stresszelek, minden eredmény nélkül. Megpróbálom inkább jól érezni magam : általában csinálok egy cigit, mert az segít ellazulni, és olyan filmeket, sorozatokat nézek, amikre különösebben nem kell odafigyelni, csak szórakoztatnak. Bár ez korábban nem volt rám jellemző, játszani is elkezdtem. Leginkább a GTA-ban szórakozom azzal, hogy minél több köcsög rendőrt végezzek ki. Valamiért jólesik. Ha egy komolyabb filmbe vagy könyvbe kezdek bele, az egész csak szenvedés. Nem tudok odafigyelni a részletekre, idegesít a sok töprengés, és különben is, szarok az egészre, kit érdekelnek másnak 71

a kínlódásai ? Van nekem elég bajom. Inkább ide néhány robbantást, lövöldözést, lézercsatát meg minden szart, de senki se merje azt mondani, hogy igénytelen vagyok. Ráérek még stresszelni, ezek a legszebb éveim. Legalábbis azt mondják.

22. Este egy olyan kocsmában ülök, aminek nem tudom a nevét, és egy olyan együttes játszik, amiről most hallok életemben először, de most is csak azért jegyzem meg őket, mert az énekes minden második szám végén magyaráz valami személyeset, majd megjegyzi, hogy ez itt a Féktelen fekália zenekar, és most következik a Rektális menstruáció című dal, vagy épp ami. Az előző számuk jobban adta, annak Hörgőhurut maszturbáció volt a címe. Imádom a punkot. Persze nem az esztétikai értéke miatt, hanem csak úgy. Hangulat. Kalival azt beszéltem meg, hogy itt fogunk találkozni, mert napközben írt egy haverom, hogy mennek le a spanokkal nyaralni valamerre, úgyhogy venne tőlem kettőt. Kapóra jön, mert pénzszűkében vagyok, és így az ötös pakkból, amit délután Kalitól intéztem, másfelet el tudok passzolni kettő áráért, szóval jómagam olcsóbban szívhatok. Amúgy semmi kedvem ehhez az egészhez : várakozni a vevőre, meg telefonálgatni egyfolytában, hogy van-e zöld, mikor és mennyi. A fű terjesztésének folyamata egész embert kíván. Minden alkalommal, mikor eladok egy pakkot, szólok a vevőnek, hogy ne nagyon reklámozza, hogy tőlem van, mert csak szűk baráti rétegnek segítek. Ez így tiszta. Én is elvárnám, hogy segítsenek nekem, ha szükségem lenne rá. Mikor már lassan tíz perce szorongatok egy pohár sört, kicsit hülyén érzem magam, de aztán tartanak egy szünetet, és a haver végre átvág a szerény, lelkes tömegen. Kimegyünk cigizni. Ahogy rágyújtunk látom, hogy megérkezett Kali is. Gyorsan lerendezem a srácot, két soványka pakk, két ropogós bankjegy, és már megyünk is. Kali valami goapartiról magyaráz. Rájövök, hogy semmi kedvem most 72

ehhez. Inkább kiülnék lazulni valahova, vagy beülnék egy kávéra a Starbucksba, és a járókelőket nézegetném.

23. Másnap, mikor átmegyek Renihez, a Colgate-fehér fogú édesanyja enged be, és azt mondja, hogy menjek föl nyugodtan, ott lesz a lánya, és, hogy úgy félóra múlva kész az ebéd. Megköszönöm, majd elgondolkodom azon, hogy milyen vicces lenne valami kellemetlen szituációban találni a barátnőmet, de amikor kinyitom az ajtaját – az izgalom kedvéért kopogás nélkül –, be kell érnem annyival, hogy lenge öltözetben, az ágyon fekve olvas. Mégsem ez tűnik fel először. A füleim szinte elélveznek, mikor meghallom, hogy Reni épp a Hang it upot hallgatja a Ting Tingstől. Köszönünk, majd úgy ahogy vagyok, beugrom mellé a szépen megvetett, baldachinos ágyba. – Csak nem ? – kérdem. – Hm ? Csak nem mi… ? – Megszeretted a Ting Tingst ? – Ó, hát annyit beszéltél róla, hogy letöltöttem… – Kurva jó, mi ? – Hm… nem rossz… – Mit olvasol ? – McInerney-t. Fények, nagyváros a címe. – Jó ? – Hát, végül is igen, egy kortárs szemináriumra kell majd… Neked is tetszene. – Ismerem, ez a kedvencem ! – Ó, tényleg ? Olvastad ? – Persze, Nagyvárosi fények, vágom. – Ne hülyülj már ! Ez Fények, nagyváros… Odabújok hozzá, és elkezdünk smárolni. Egyből föláll, benyúlok neki, majd módszeresen elkezdem levetkőztetni. Némi segítséggel 73

magamat is, majd mikor végzünk, nem mászom rá egyből, inkább csak végignézek rajta. – Rohadt jól nézel ki. Várt reakció : nagy mosoly. – Van egy ötletem. – Mi ? – kérdez vissza. Lekászálódom az ágyról, előveszem a Nikont. Miközben a farkam elkezd lankadni, leülök az ágy szélére, felteszem a portréobjektívet és beállítom az ISO-t, mert elég szarok a fényviszonyok. – Mit csinálsz ? – kérdezget, mert háttal ülök neki. – Tudod, hogy mi a művészet definíciója ? – kérdezek vissza anélkül, hogy hátranéznék. – Hát, tanultunk erről. Elég összetett kérdés. Picasso szerint a lázadás egy formája, de Braque azt mondta, – Nem, nem. Nem Braque-ot kérdeztem, hanem téged. – Hát, én nem tudom. Bölcsész. – Én sem, de az tuti, hogy ha valami kurva szép, az kurva szép. Megfordulok, mellé bújok, megcsókolom, majd fölállok, és fókuszálok. Először takargatja magát, majd ahogy győzködöm, egyre jobban belejön, csodás aktokat lövünk. Igyekszem úgy fotózni, hogy a képek ne pornóra, hanem a valódi szépségre hajazzanak, de közben azon gondolkodom, hogy Reni egyre inkább hasonlít Katie White-ra. Néhány kattintás után leteszem a Nikont, visszamászom az ágyba, és átölelem a barátnőmet. Ekkor halljuk meg, hogy az édesanyja felszól a lépcső aljából. Kész az ebéd.

24. Kutyaugatás, szmog nélküli, pollennel telített levegő, képzeletbeli szlalompályákon közlekedő, idős biciklisek. Olyan érzés fog el, mintha vidéken lennénk, pedig ez még csak a külváros. Kali dealeréhez megyünk. A gondozatlan kerten és a ház küllemén egyértelműen 74

érződik a sztereotipizált nőiség hiánya. Csöngetünk, majd nem sokkal később meglepetten látom, hogy maga Scooter áll előttem. A kilencvenes évek elektronikus zenei szcénájának fenegyereke szó nélkül enged be minket az otthonába. A levegőt harapni lehet, íze is van : kesernyés. Az apró házacska viszonylag üres, a redőnyök le vannak húzva, elég sötét van. Látom a működő ventillátort, de nem hallom, mert elnyomja a Maria című track dübörgése. Egyből feltűnik, hogy minden szürke vagy barna. A fal, a bútorok, de még a padló is. A sarokban van egy asztal, rajta számítógép, klaviatúra, monitor és fülhallgató. A képernyőn a GTA általam is játszott verziója vibrál. Amikor leülünk, Scooter semmivel sem kínál minket, nem húzza az időt, és nem is erőltet semmilyen kamu spanolást. – Mennyi kéne ? – Attól függ – válaszol Kali. – Ne szórakozzatok már, sietek. – Ne aggódj, hamar megyünk. – Na, mitől függ, hogy mennyi ? – Hogy mennyire érsz rá a héten. – Ha szólsz előre, akkor ráérek. Meg amúgy is. Ekkor észreveszi, hogy milyen meglepetten nézem. – Mi az ? – kérdi. – Semmi extra – mondom, miközben előveszem a telefonom. Rákeresek Scooterre a neten, kinagyítok egy képet. – Nyögd már ki – erősködik, de nem állom a tekintetét, a képpel baszakszom. – Mit ? – Tudod jól. – Jó, de te is. Kurvára hasonlítasz Scooterre. Elneveti magát. Még a ráncai is ugyanolyanok. – Nem hasonlíthatok a Scooterre, mert az egy együttes. – Hát, de érted… izé – mondom szórakozottan. – Maximum H. P. Baxxterre hasonlítok, eredeti nevén Hans-Peter Geerdesre. Született : 1966. március 16.-án, a németországi Leer városban. Na, őrá hasonlítok, igen. És tudod, hogy miért ? 75

Ezen egy darabig elgondolkodom, majd a következő választ kockáztatom meg : – Mert szereted ? – Hogy szeretem-e ? – kérdez vissza kissé hangosabban a kelleténél, miközben lendületesen gesztikulálni kezd, hogy ezzel is kifejezze értetlenségét. – Hogy szeretem-e H. P. Baxxtert ? Hát tudod, kurvára szeretem. Mindent tudok róla. – Igen ? – A Scooter a mindenem. Nem csak a legjobb együttes, hanem egy életérzés is. Maga az élet. Szerintem H. P. Baxxter nem is ember. – Akkor mi ? – kérdezem, majd Kalira nézek, aki a rá jellemző archaikus mosollyal nyugtázza a beszélgetésünket. – Hans-Peter Geerdes a messiás, ő Isten fia, csak a világ még nem látta be ! Rick J. Jordan pedig egy kiválasztott ! A próféta ! Kali még mindig mosolyog, én pedig nem nagyon tudok mit mondani. Beindul a Hyper Hyper című szám. Mr. Imitátor belenyúl az asztalon lévő sótartóba, a mutatóujjával az orrához emel egy kevéske fehér port, majd szippant egyet. – Ahhh ! – Ordítja el magát – Kértek ? Intek, hogy nem, és Kali is elutasítja. Manapság már az ember nem bízhat meg senkiben sem. Régebben, ha megkínáltak valamivel, az szinte garantáltan spuri volt, eki vagy esetleg kokain, de mostanában mindenki ezeket a designer szarokat nyomja, és még le is tagadják, azt mondják, hogy rendes gyorsító, vagy ilyesmi. Mivel én leginkább csak szívok, sokszor még csak nem is ismerem föl a különbséget a kettő között, legalábbis nem időben. – Ne nézz így – mondja az imitátor –, mielőtt megvilágosodtam, először én is furcsálltam, de ha végiggondolod, teljesen logikus. A Scooterizmus mára már világméretű vallási mozgalommá nőtte ki magát, ha érdekel, majd mesélek róla, mert a neten nem találsz semmit, underground szerveződünk. – Kedves Hans-Peter, nem lehetne, hogy először a materiális dolgokat intézzük el ? – veti közbe Kali. 76

– Amúgy hova sietsz ? – kérdem, majd a számítógépre nézek. – Ja, nyomom a GTA-t, és ez a kurva küldetés nem megy, pedig már vagy a negyvenedik alkalommal próbálom újra. De erre a Baxxter dologra még visszatérünk. – Ránézhetek ? Én már majdnem kipörgettem. – A választ meg sem várva türelmetlenül a játékhoz nyomulok. – Ha gondolod… – bólint Scooter, majd Kalira nézve folytatja : – Szóval, mennyi kell ? – Mielőtt Kali bármit is mondhatna, feláll, és bemegy a fürdőbe, vagy legalábbis abba, ami annak látszik. Mikor visszajön, egy cipősdobozt tart a kezében, aminek rettentően zöldszaga van. – Legyen ötven – mondja Kali, mire úgy felvonom a szemöldököm, hogy elvesztem az irányítást az autóm felett, nekiütközöm egy üzletnek, és lerohannak a rendőrök. – A Szigetre visszük, a felét csúszóba kérném. – Állj, állj, állj ! Nincs csúszó ! – Pedig pillanatok alatt kiszórjuk. – Nem, nem fog menni. És ha elkapnak titeket ? Bukok mindent. – Sosem vertelek át, barátom. Emeld meg ezernyolcba per gramm, és fogd fel veszélyességi pótlék gyanánt. Ezen elgondolkodik. – Oké, de hagyj itt érte valamit. – Ennyi lenne a bizalom ? – Hagyd itt a telód ! – Dehogy hagyom. – Na, elég jó telód van. Kapsz addig tőlem kölcsönbe egy szar, régi Nokiát. „Business is business” – súgja a fejemben ücsörgő, alternatív Kali. – Rendben – mondja végül az igazi, majd előhúzza a telefonját, leveszi róla a hátlapot és kikapja belőle a SIM-kártyát, miközben Scooter feláll, és egy fiókban matat. – Sikerült ! – szólok oda a házigazdának nem sokkal később, mire odarohan a géphez, és hangos üdvrivalgásban tör ki. 77

II.

25. Kali kábé másfél éve írja a blogját, újságírói referenciaanyagok meg staffos karszalagok miatt. Mivel az aktív Facebook-felülete és a jó témaválasztásai miatt már van napi néhány ezer látogatója, kábé bárhova tud egy-két jegyet szerezni, és persze én vagyok az állandó fotósa. Amúgy annyi az egész, hogy a rendezvény vagy a klub honlapján meg lehet nézni a sajtóelérhetőséget, írni kell nekik, és ha van valami médium, amire rá lehet fogni a kérést, már meg is van a jegy. Amíg Kali nem nyomta a saját blogját, többnyire olyan nagy lapok nevében írtunk, akiknél lehetett e-mail címet csinálni, sok ilyen van, és minél nagyobb a felület, annál könnyebben írnak rá a listára, persze csak akkor, ha még nem írt senki az eredeti szerkesztőségből, de sokszor még ez sem gond. „Másik rovattól vagyunk” – mondtuk, ha lebukunk, vagy csak szimplán nem írtunk vissza, hisz mindig más címet használtunk. Ez főleg akkor működik könnyen, mikor nagy külföldi fesztiválra akar jegyet szerezni az ember, mert nekik szinte bármit lehet mondani, úgysem ismerik a hazai sajtóéletet. Mindig furcsa volt nekem, hogy miért akarnak mások beúszni meg bemászni fesztiválokra, menekülni a magukat James Bondnak tartó biztonságik elől, ha két e-mail az egész. Még sajtóigazolványt sem kértek tőlem soha, és nem is fognak, mert a WEB 2.0 világában az már semmit sem jelent. Sok olyan bulira kaptunk jegyet, amiről végül egyetlen képet sem tettem föl sehova, apám laptopján várakoznak, hogy egyszer kezdjek velük valamit. Ha látom, hogy Kali ráfeszül a témára, átküldök neki néhány fotót, de megerőltetnem még sosem kellett magam. 81

A Sziget bejáratánál van egy külön sajtóépület, ahol regisztrálunk, aztán irány a VIP kordonoszlop. Persze nem megyünk be egyből, megállunk oldalt cigizni, hogy lássuk, mennyire nézik át az embereket. Gyakorlatilag annyi történik, hogy egy szekus elég felületesen ugyan, de átnézi a táskákat, megkérdezi, hogy van-e nálad kábszer vagy valami fegyver, aztán mivel ugye azt mondod, hogy nem, beenged. A probléma nem is ez, hanem a másik biztonsági, aki szorgosan számolja az embereket, hogy minden tizediket megmotozza. Még néhány rendőr is besegít nekik, de ha találnak valakinél valami cuccot, csak kidobják egy nagy konténerbe, és az illető már mehet is tovább. Így tisztább a rendezvény jogilag, gondolom. Van egy régi, használhatatlan objektívem, aminek a lencséje már betört. A fű egy részét ebbe tesszük, a másikat egy belső zsebbe, amit Kali tegnap este varrt rá a gatyájára. Visszaállunk a sorba, hogy bejussunk. Előttünk egy csapat részeg, félmeztelen holland újságíró csápol, ordibálnak valamit. Mindegyiken mikulássapka és narancssárga nadrág virít, gondolom, a válogatottjuk meze miatt. Hamar sorra kerülünk, szakmai és sajtós jeggyel ez alig néhány perc, még egy forgalmasabb napon is. Kali már bent is van, az én fotótáskámat viszont félig-meddig átnézi egy kövér, vörös hajú nő, majd felteszi a sablonkérdéseket. – Kábítószer van nálad ? – Nincs. – Szúró-, vágóeszköz ? Bármilyen fegyver ? – Nem, dehogy. – Rendben, jó bulizást ! A másik, motozós biztonsági szigorúan rám néz, de aztán a mögöttem jövő, szőke csaj gyanúsabbnak bizonyul. Közlöm is Kalival, hogy szerintem figyelni kéne a jövőben, hogy kik közé állunk be a sorba, csupa jó nők és kiélt arcok közé kéne, hogy ne tűnjünk föl senkinek. Kali csak bólogat. A rengeteg kajálda és piálda között a színpadok felé tartunk. A mögöttünk lévő hatalmas, fehér, plasztik S, Z, I, G, E és T betűkkel rengetegen fotózkodnak, percenként kétszáz selfie, jópofa látvány, elő is veszem a gépem, és elkapok pár kiscsajt. 82

Mivel tudom, hogy az egyik volt osztálytársunk a közelben dolgozik valami gyümölcsös standnál, odamegyünk. Egyébként Tomi unokatesója. Na, nem mintha olyan jó arc lenne, hogy meglátogassuk, de miért is ne. Az utunkat rengeteg, különböző tematikára és marketingre felépített bódé szegélyezi. Az árak inkább a nyugati, gazdag srácoknak kedvezőek, mint nekünk, és bár a rengeteg ennivaló illata kellemes, az utat néhol hányó franciák, fetrengő részeg hollandok és böfögő, kövér, szőke németek szegélyezik. Nemcsak a koncertek basszusát halljuk váltakozva és összemosódva, de a legtöbb stand saját hangszettel is rendelkezik. A divatos diszkózene őrült metálba vált át, halk rap megy a másik oldalon és közben fel-felcsendülnek a különböző folkok. Az emberek nem csak részegek, de minden harmadik kolléga díszes, giccses, őrült jelmezbe is öltözött. Van, aki hatalmas nyuszifülekkel mászkál, van, akinek rettenetes méretű pénisz díszeleg a pólójára festve, de akadnak King Kong- vagy Sztálin-maszkban rohangáló srácok is, és persze majdnem mindenkinek vannak színes, világító, foszforeszkáló szarságai : karkötők, nyakláncok, sípok és világító botocskák. A feltűnési viszketegség elkeveredik a porral és az izzadsággal. A bábeli nyelvmaszlagból bár néha felsejlik egy-egy hazai beszédfoszlány, a legtöbbször mégis azt hallom, ahogy a világ különböző, lerészegedett nyelvein nyalják fényesre a hazai hostess lányok seggét, ami még akár természetes és szerethető dolog is lehetne, ha mindezt ízlésesen tennék. Csapkodják egymás seggét, feltűnik egy faszi, anyaszült meztelenül rohangál, idegen nyelven ordibálva. Az alkohol és a testnedvek elegyednek, egy pillanatra sincs megállás, és én igyekszem mindent megörökíteni, hátha összejön egy rendes sorozat. Persze nincs könnyű dolgom. Sok fesztiválozó, aki az egyéniség és a stílus címszó alatt furcsa álruhákba bújik, legtöbbször csak valami közhelyes göncöt ölt magára, ami egy ilyen helyen gyakrabban jön velünk szembe, mint a póló-farmer-kombó. Sosem értettem azokat az embereket, akik az egyéniségüket szélsőséges öltözködéssel próbálják meg illusztrálni. Kék-zöld csíkokkal feltunningolt hajú lányok, merészen szaggatott, lila és pink nadrágok, szándékosan provokáló, 83

fasz alakú minták, pinák a pólókon, sértő szövegrészletek, agresszív tetoválások. Fuck off a világnak, és mindezt csupán azért, hogy bebizonyítsák, ők egyediek. A stílus egyéniséget jelent, tehát csupán az első extrémen öltözködő személy volt újszerű. Mindenki más csak úszik az árral. Szerintem, ha valaki annyi szart aggat magára, mint egy karácsonyfa, az egyszerűen csak a belső űrtől rettegve menekül a külvilágba. Minden kiegészítő azt bizonyítja, hogy a viselője elégedetlen magával. Akinek van stílusa, annak még egy tetoválásra sincs szüksége ahhoz, hogy ezt bebizonyítsa. Persze nincs bajom azokkal, akik magukra varrnak valamit, azokkal van, akik úgy gondolják, hogy pusztán ettől bármivel is többek lesznek. Mondjuk, azt sem értem, amikor valaki felvarrja magára egy kisebb afrikai ország éves költségvetését, miközben azon panaszkodik, hogy nincs pénze. Ez amúgy a környezetemben eléggé megszokott. A volt osztálytársunkat Topinak hívják, mert mindig is szeretett volna Tomira hasonlítani, jóval kevesebb, mint több sikerrel. A gyümölcsárus, ahol dolgozik, egy kis, nyitott lakókocsi, ahonnan egy euróért banánt, négy euróért negyed kiló, előre szeletelt narancsot lehet venni. Mikor az árakat nézve kiszalad a számon egy „azt a kurva”, Topi közli, hogy a részeg külföldiek duplaennyiért is megvennének bármit, szóval igazából mindegy, mennyi az ára és minek. – Van füved ? – kérdi Topi, miután egy részeg kiscsaj három banán társaságában távozik. – Van – mondja Kali. – Hát, nekem kéne kettő, de van még egy-két haver, lehet, hogy nekik is jól jönne. – Akkor mennyi kell ? – kérdi Kali, miközben azon agyalok, hogy ezt fogjuk-e egész héten csinálni. – Kettő. És még hívlak, ha van valami. Topi a tárcájához nyúl, elővesz négyezret, majd Kali felé nyújtja. – Ötezer – vágja rá Kali. – De hát mindenhol négy lenne kettő. – Tudod, barátom, a részeg külföldiek bármennyit megadnának érte, így mindegy, hogy mennyiért kínáljuk. 84

– Hát jó – bólint Topi, majd elővesz még egy ezrest, és átadja Kalinak. Bár eszünk ágában sincs vele bulizni, udvariasan felvetjük, hogy majd később találkozhatnánk, és elnézhetnénk néhány koncertre, amire igent mond, mi meg továbbállunk. Nem sokkal később meglátjuk a többi fesztiválról már oly jól ismert sátoróceánt. Ahogy Kali a végtelen horizontot nézi, eszembe jutnak Topi szavai. Talán igaz, hogy a gazdag külföldieken lehetne keresni egy kis pénzt. Kalinak tetszik az ötlet, azt mondja, hogy próbáljuk ki. A sátrak közt egyből találunk néhány tökéletes vevőnek látszó, pihenő turistát, úgyhogy bár ódzkodom a dologtól, de kiveszem az elcseszett objektívből a nálam lévő pakkokat, majd különválunk. Kalinak tökéletes angoltudása van, nekem viszont az érettségin is csalnom kellett, hogy ne bukjak meg. Az egyik sátornál svéd zászló lobog, mellette néhány szőke, több centi vastagon naptejjel bekent srác hever hálózsákokon. Nem csak a leégéstől vörösek, az alkohol is meggyűrte az arcukat, úgyhogy bepróbálkozom a szemük kifestésével is. A nyers angolom elhangzás szerint a következőket produkálja : 1. Hi ! 2. Would you like some weed ? 3. One pack is… Öhm. Ten euro or three thousand forint. 4. Yes, it’s a very good weed. Fuckin’ good. 5. Thank you ! Thank you ! A válaszaikból csak keveset értek, nevetgélnek a dadogásomon és a béna angolomon, de végül vesznek egy grammot, amit forintban fizetnek ki. Látom, hogy Kali is épp átvesz egy adag pénzt. Tuti jól csinálja. Ahogy továbbmegyek, meglátok egy biztonságit. Az adóvevő úgy pihen a karjaiban, mint egy éles fegyver, és a tekintete is pont olyan szigorú, mintha a családját kéne védenie, úgyhogy inkább várok néhány percet, míg eltávolodik, csak később megyek oda ahhoz a néhány eszméletlenül jó francia csajhoz, akiket korábban néztem ki magamnak. Ebben az esetben sajnos az előbb felsorolt öt pontból csak az első kettőig jutok el, mivel a lányok nem 85

sokkal később ékes franciával küldenek el a halál retkes faszára, ha bízhatok a hangsúlyuk érzékeléséhez köthető képzettársításaimban. Ez kicsit elbizonytalanít, úgyhogy a maradék három gramm füvet elteszem későbbre. Kali felé veszem az irányt, mikor megszólal a telefonom. Tomi az. – Na szevasz, te fasz, nem tudod, hogy mi van Kalival ? Nem veszi föl. – A hangján egyből meghallom, hogy részeg. – Itt van velem, csak épp egy havernak segít. – Ó szuper, szóval van nálatok. – Akad. – Ráérsz egy percre ? – Szigeten vagyunk, te is, nem ? – Hogy a faszba ne lennék itt ! – Merre vagy ? – A nagyszínpadnál, ti ? – Nem tudom. A sátraknál. – Hát, az mindenhol van, haver. – Figyelj, odamegyünk. Úgyis érdekel. – Itt leszünk… van egy ilyen kiállításos lófasz, fából csináltak valami szobrokat, szóval a  faszobroknál vagyunk, érted, a fasszobroknál ! Siessetek ! – Amúgy kikkel vagy ? – Á, én sem vágom őket, valami idióta nyugati picsák. Kicsit meglepődöm, mikor meglátom, hogy megint hívnak. Most Topi az. Először nem akarom felvenni, de aztán eszembe jut, hogy valami haverjairól is beszélt, akiknek lehet, hogy kéne zöld, úgyhogy megerőltetem magam. Magyaráz, magyaráz… a lényeg, hogy kettő kell nekik. – Úgy tűnik, mákunk van. – Miért ? – kérdezi Kali. – Topi haverjának kell kettő, Tomi haverínáinak meg még valamennyi. – Intézd te Topit, én lenyomom Tomit, és meg is vagyunk mára. – Nekem okés. 86

Mielőtt találkozom Topi haverjával, bemegyek egy szaros, mentol szagú ToiToi vécébe, hogy mind a két pakkból lecsípjek egy keveset. Engedek egy sárgát, aztán kint megvárom, míg megszólal a telefonom. Mivel nincs koncert, közvetlenül a színpad előtt találkozunk. A srác – egy szakadt punk gyerek –, szó nélkül kifizeti az ötöst, mire én odaadom neki a két csonkított pakkot, majd elindulok Kaliékhoz. Ahogy Tomi mondta, a faszobroknál ücsörögnek, egy oroszlán lábánál. Kali cigit sodor, Tomi részegen dülöngél. A huszonéves nyugati csajok a közeli sátorból beszerzett sört szopogatják, szívószállal. Tomi bemutat nekik. A nevüket nem értem, de irtózatos melle van mind a kettőnek. Tomi sem tudja levenni róluk a szemét, csak Kali képes végig a cigire koncentrálni. A jó fényviszonyok eszembe juttatják a Nikonom, lövök néhány képet, a csajok nevetgélnek, becsillan a nap, divatos és szexi mindenki, mint egy Facebook-profilképen. Tomi megkérdezi, hogy kérek-e én is a cigiből, mondom, hogy persze, majd a kezembe nyom egy laposüveget, ami úgy félig lehet. – Behoztam egy kis viszkit. Húzd meg ! Meghúzom, majd visszaadnám, de az egyik csaj kiveszi a kezemből, és elneveti magát. Képtelen vagyok másra koncentrálni, mint a mozdulatba beleremegő melleire. Megkívánok egy sört, de rádöbbenek, hogy nincs fesztiválkártyám, amivel vásárolni lehetne, úgyhogy elkérem Tomiét, és adok neki egy ötszázast. Mikor vis�szaérek, Kali épp meggyújtja a cigit. Szép darab, és még van bőven. Később az egyik csaj a vállamra hajtja a fejét. Teljesen beindít, hisz felső gyanánt csak egy melltartó van rajta. Ahogy az egyik kezével a cigiért nyúl, elmozdul egy pánt, és az egyik mell tejfehér bőre feltárul előttem, szinte teljes egészében. Egyből merevedni kezdek, és ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy hozzáérjek a lány testéhez. Eljátszom a gondolattal, hogy milyen lenne megfektetni, de mikor a cigi végére érünk, eszembe jut, hogy Reni mégiscsak létezik, úgyhogy el is határozom, hogy írok neki egy SMS-t, amint lehet. A holland csajokon viszont látszik, hogy bejövünk nekik, ami komoly érv a fiatalkori tapasztalatok perifériájának szélesbítése mellett. Bas�sza meg, mikor máskor keféljek, ha nem az érettségi utáni nyáron ? 87

Aztán meggondolom magam. Szomorúvá tesz a vágy. A legés�szerűbb az lenne, ha megkérném Kalit, hogy menjünk el valamerre, de nem bírom megtenni. Tomi megkínál még egy kis viszkivel, jó nagyot húzok belőle. Olyan, mintha éhezőként kéne kirángatnom magam egy frissességtől gőzölgő pékségből. Kali példája talán követendő. Az alkohol teljesen szétkúrja az embert. Soha máskor nem vagyok ilyen kanos, csak ha lenyomok minimum egy fél üveg bort. Apám túl sokat iszik, ráadásul a nagyapám is alkoholista volt, szóval szép reményeim vannak. A probléma az, hogy mikor eszembe jut a habzó sör és az édeskés viszki íze – és illata –, egyből offolom az alkoholmentes projektet. Megszólal a holland himnusz, csörög az egyik csaj telefonja. Érthetetlenül hadoválnak, majd felállnak, és némi udvariaskodás után távoznak. Az egyik – nem az, amelyik rám dőlt – köszönés gyanánt lesmárolja Tomit. Kérek még egy kis viszkit, és rájövök, hogy alapvetően jól érzem magam. Mellettünk a nagyszínpadon valami divatos mű-underground banda készülődik a fellépésére. Kifújom az orrom, és nem takony, hanem nedves homok, azaz sár jön ki rajta. Tomi felajánlja, hogy hoz nekem még egy sört, miközben három részeg csaj megy el mellettünk. Egyiken sincs felül semmi, a melleik úgy táncolnak, mintha koncerten volnának. Megőrülök. Tomira nézek, mert az ilyen dolgoktól mindig be szokott indulni, de most csak szótlanul bámul, miközben az egyik piercingjét birizgálja. – Na, mi van ? – kérdem. – Á, hagyjuk. – Legyint, majd erőltetetten elneveti magát, és a kezembe adja a cigit. – Kúrjunk meg valakit – teszi hozzá elcsukló hangon, míg én azon agyalok, vajon mire gondolhat valójában.

26. Amikor fölkelek, égető forróságot, légszomjat, szárazságot, szomjúságot, fejfájást és hányingert érzek. Jó kombó. Ha voltál már fesztiválozni, akkor egyből leeshetett, hogy egy sátorban vagyok. A tö88

megtermelésben tízezrével gyártott, elvileg két másodperc alatt felállítható Quechua sátrak vásznain úgy szűrődnek be a napsugarak, mintha kardokkal döfködnének. Megfulladok. Valahonnan a távolból a technozene mély monotonitása és a reggeliző fesztiválozók nejloncsörgései hallatszanak, különböző nyelvekkel fűszerezve. A fejemtől alig fél méterre lévő konyhakés, mikor a közeli hipermarket polcairól származó paprikát vágja, mintha az agyüregeimbe hatolna be. Mozdulatlanul fekszem, de tennem kell valamit. A kesernyés szájízemben már nyoma sincs annak, hogy itt egykoron folyadék is csordogált volna. Egy idő után föltápászkodom, hogy leltárt tartsak a tárgyaimról. Teló megvan, tárca megvan, kulcs megvan, cigi sehol, és ami a legfontosabb : a Nikon megvan. Nagyjából annyira emlékszem az estére, mint egy részegen megnézett nagyjátékfilmre. Néhány képkocka. Tudom, hogy ilyen felelőtlen viselkedéssel könnyen elérhetem azt, hogy egyszer elhagyjam a fényképezőgépemet, ezért bűntudatot érzek. Kihúzom a sátor cipzárját. A fény és a levegő vízesésként ömlik be, de sajnos a hangok is. Néhány másodpercre teljesen elvakulok, a dobhártyám pedig mintha beszakadna, a halántékom lüktetni kezd, hideg veríték ül ki rá. A szemem csak fokozatosan nyitom ki, minden lépcsőfok fáj. Jó dolog a valóság, csak nehéz hozzá vis�szaszokni. Az előttem lévő zöld fűre próbálok fókuszálni, de hamar észreveszem, hogy van ott egy hányás is. Csak ekkor ugrik be, hogy jó lenne rájönni, hogy kié a sátor. Kissé elszomorít, hogy a mellettem lévő táska egyértelműen egy hímnemű társamé, de aztán észreveszem, hogy ezek Tomi ruhái. Nem akarok turkálni a cuccai között, de mikor egy tescós szatyorban megtalálom az éléskamráját, felcsillan a szemem. Szükségem van valami alkoholmentes folyadékra. A szatyrot kinyitva egy fél rúd kolbászt, egy olvadozó sajtot és néhány zsömlét látok meg először, de ekkor mintha Isten megpróbálná bebizonyítani a létezését : felfedezek egy félliteres szénsavmentes, természetes ásványvizet is. Bár szinte forró, egyből lehúzom a felét. Kössz, Tomi. Megnézem a tegnap esti képeket, de semmi új. A tárcámat is megvizsgálom, ott sincsenek komolyabb 89

hiányok. A hányástócsa szaga facsarja az orrom, de nem zavar, inkább csak örülök, hogy nem a sátoron belülre került a cucc. A tegnapihoz képest a telefonom híváslistáján sincs semmi változás, csak az SMS-ek között árulkodik arról egy húsz óra negyvenkét perckor elküldött üzenet, hogy be akarom bizonyítani Reninek, hogy szeretem. Huszonhárom óra tíz perckor érkezett egy viszonylag szűkszavú válasz, miszerint ő is. Erre nem emlékszem, tehát tizenegykor már szét voltam csapva. Megpróbálom elérni Tomit, mégiscsak az ő sátrában vagyok, de nem veszi föl. Felállni nehezebb, mint gondoltam volna. Még a húgyhólyagom is belefeszül. Ránézek az órámra, lassan fél tíz. Rég voltam már ilyen szarul, haza kell mennem és mivel elképesztően távolinak tűnik a szobám, jobbnak találom, ha egyből megindulok. Az átmeneti lakhelyek cölöpjei és a belőlük kiálló madzagcsóvák komoly akadálynak bizonyulnak. A sátorvölgyekben olykor bennszülötteket veszek észre, reggeliznek vagy csak regenerálódnak. Európa alternatív fiatalsága egyszerre nyitja ki a konzervjeit, sörök pisszenek fel, reggeli cigik kesernyés füstje lengi körbe a levegőt. Nincs határozott vége a sátoróceánnak, de egyszer csak ritkulni kezd, és végül egy kis szellő is homlokon talál. Újra megszomjazom. Előveszem a vizet, és húzok pár kortyot. Néhány lépéssel mellettem egy idegen rám fújja a füstöt, és ettől még inkább rosszul leszek. A padokon emberek fekszenek : egy még részeg, egy már másnapos, egy már részeg és egy még másnapos. Ahogy haladok, a por egyre sűrűbb, az ezernyi láb úgy veri föl a homokot, mintha szmogban mászkálnánk. Hamarosan feltűnnek a mobil zuhanyzók. Hatalmas sorokban állnak a meztelen férfiak és nők, egy-egy törülközőben nyugtatva a lelkiismeretüket. Várnak, hogy a testüket megfürdethessék a nemi betegségek és a baktériumok gőzében. Akkor fogadtam meg, hogy többet ilyenbe nem megyek be, amikor a Volt Fesztiválon véletlenül nekidőltem egy zuhany falának, és rá két napra viszkető, vörös kiütések jelentek meg a combomon és a karomon. Amúgy két hatalmas sátor gyomrában vannak a zuhanyzók, de mivel a női tönkrement, a sor triplázódik a férfirészleg előtt, hisz a csajok mellé azok is csatlakoznak, 90

akik abban reménykednek, hogy végre láthatnak valami ritkán látott női testrészt. Csak ekkor jövök rá, hogy sajtós behoppom van. Egyből a nagyszínpad felé veszem az irányt, úgy negyedóra alatt ott is vagyok. Hamar megtalálom a VIP-et, ahol nemcsak a kellemesen árnyékos székek, de a kellemes árnyékszékek is várnak. Most már szarnom is kell. A biztonsági őr, mint mindig, van olyan ostoba, hogy nem képes megjegyezni, hogy milyen szalaggal engedhet be embereket, így simán bejutok sajtósként is. A VIP vécéknél nincs sor, nincs mocsok, folyamatosan takarítanak, van vécépapír, kézmosási lehetőség és ivóvíz is, ami nagy luxus egy fesztiválon. Bemegyek, az ülőkét azért – a biztonság kedvéért – gondosan körberakom a jó minőségű vécépapírral, majd megkönnyebbülök. Miközben a flakonomat töltöm tele friss csapvízzel, elkezd csábítani a kényelmes babzsákfotelek világa, de aztán mégis inkább ös�szekapom magam, és elindulok hazafelé. Háromnegyed óra alatt otthon vagyok.

27. Pontban este hatkor, mikor az Elektro Guzzi, a Beatsteaks, a The Ced­ric Burn­side Project és Anna Calvi szinte egyszerre kezdik el az első számukat, én felkelek, és bár valamivel jobban vagyok, azért még eléggé lüktet a fejem. Fater meglepődik, mikor meglátja, hogy itthon vagyok. Nem tudom, mikor találkoztunk utoljára, úgy egy hete, pedig egy háztartásban élünk, kábé ötven négyzetméteren. Kibont két sört, majd egy darabig csöndben nézzük a híradót, míg a dohányzóasztalon hagyott kamu iPhone meg nem szólal. Reni az. Áthív, úgyhogy nála alszom. Nem sokkal később már a villamoson vagyok, a fémvázak nyikorgását hallgatom, erősen fogom a kapaszkodót és apán gondolkodom. Lehet, hogy legalább egy kicsit beszélgetnem kellett volna vele. Még a sörömet is csak félig ittam meg, pedig az ilyesmi egyáltalán nem jellemző rám. A fotótáskámban találok egy programfüzetet, leülök egy üres ülésre, és meglá91

tom, hogy lesz holnap Korn, The Roots, Citizens, Anti Flag, Crystal Fighters, Crookers, Friendly Fires és még Emir Kustorica & The No Smoking Orchestra is. Elmosolyodom, mert Kustoricáról eszembe jut a Macskajaj, de hirtelen nem ugrik be egy poén sem. Megnyomom a leszállásjelző gombot.

28. Kali bokszeralsóban ül az ágyamon, a celluxszal szarakodik. Az ötvenet szétkapjuk nullnyolcas pakkokra, négy zacskóba osztva. Egy konyhai törlőkendőt csíkokra vágok, majd mind a két combom köré tekerek egyet. A maradékot Kalinak adom, cserébe átdobja a celluxot. Korábban lemostam a síkosítót négy óvszerről, hogy kön�nyebben kezelhetővé váljanak. Mindegyiket megtöltjük egy pakkal, többszörösen áthúzva rajtuk a vékony latexfelületet, rétegenként csavarva egyet a nyikorgó, továbbra is nyálkás óvszeren. A gumi azért jó, mert nem engedi át a szagokat, mint a pamut vagy bármelyik ruhaanyag, ugyanakkor nem is recseg, mint a szatyrok borzalmas polietilén felületei. Először egy régi, vékony gumilabdát vágtunk föl, de miután becsomagoltuk a pakkokat, olyan vastag volt a fedőréteg, hogy könnyen látszott volna nadrágon keresztül is. Az óvszer vékony gumija biztonságot ad, most is. – Tedd minél feljebb, nehogy kitapintsák egy motozásnál – figyelmeztet Kali. Jogos. A konyharuhából vágott csíkot a combom köré kötöm, egészen a tököm alá, majd az egyik kezemmel ráillesztem az óvszeres pakkot, hogy aztán az egészet körbetekerjem néhányszor a celluxszal. A konyharuha megvéd a ragasztó okozta gyantázástól, a cellux pedig a combomon tartja az anyagot. Tökéletes. Végül fogok néhány gémkapcsot is, majd a két kendőmaradványt az alsónadrágomhoz erősítem, hogy le ne csússzanak. Nevetségesen nézünk ki. Előveszek két vastagabb nadrágot, hogy felvegyük őket. A tükörben állva terpeszkedünk, guggolunk, hajolgatunk, látsza92

nak-e valahogy a pakkok, de semmi. Büszkébbek vagyunk magunkra, mint érettségi után. – Mehetünk ! – jelentem ki színpadiasan. – Várj ! – mondja Kali, majd az orromhoz nyom egy Bruno Banani férfiparfümöt. Beleszagolok. – Ez borzalmas – fanyalgok, mert utálom a fűszeres illatokat. Inkább a citrusos, tavaszias árnyalatok vonzanak. Kali ekkor a farkamra és a combomra célozva lövöldözni kezd az üvegcse tartalmával, majd magát is befújja. – Na, most mehetünk ! – jelenti ki, mielőtt a polcomra teszi a parfümöt. – Ha esetleg a szag mégis kijutna valahogy gumin keresztül – teszi hozzá magyarázatképpen. Nem sokkal később beállunk a sajtós sor mellé, megvárjuk, míg az első embert átmotozzák, majd a másodikat. Ma is pont minden tizedik figurát vizsgálják át. Kiszámoljuk a sort, hogy mikor beállunk, nagyjából a közepén legyünk a ciklusnak. Előttünk és utánunk is csajok vannak, szerintem jók leszünk. Mikor sorra kerülünk, én épp a Nikonomat nyomkodom, míg Kali a telefonján keresgéli a napi programot. Természetesek vagyunk. Lazák vagyunk. Dolgozni jöttünk. – Fegyver, szúró-, vágóeszköz, drog ? – Semmi ilyesmi – felelem, majd udvariasan a biztire mosolygok. – Mehet ! Előremegyek, és figyelem, ahogy Kali is bejön. Az első biztonsági unottan megkérdezi a fegyver-drog témát, és tovább is engedi, de a második már úgy nézi, mintha egy sorozatgyilkos hasonmása lenne. Végül csak bólint egyet, majd tovább számol, de be kell látni, hogy a raszta haj erős hátrány ebben a helyzetben. – Esetleg egy jó mobil vécézés ? – kérdi, mert le akarja szedni a csomagokat. – Menjünk a VIP-be, ott kevesebben vannak – javaslom az utolsó nagy kalandom emléke nyomán. – Majdnem elfelejtettem valamit… – Azzal elővesz a zsebéből néhány papírpénzt, és a kezembe adja őket. 93

– Kössz. – Az eddigiekért, testvér. Na, nem vagy szomjas ? – De, dehogynem. – Összebarátkoztam egy sráccal, a kólának van kint marketing stábja, ott melózik. Ő a dobozos kóla. – Hogy ? – Beöltözik dobozos kólának, hogy minden nap sétáljon néhány kört a Szigeten. – Szar meló lehet. – Az. De mesélt egy jó sztorit. – Na. – Tavaly az egyik kollégája, egy üveges kóla, vagyis egy üveges kólának beöltözött fiatalember nyelte a Sziget porát a harminchét fokos melegben, szórólapokkal a kezében. Tök egyedül volt, gondolta, megy két kört, ahogy kell, és kész. Egyszer csak hangos nevetést hallott, hátulról. A következő pillanatban már a földön volt, valaki meg is rúgta. Egy csapat részeg holland turista ugrált rajta,, mert „kíváncsiak voltak arra, hogy mennyire puha”. Legalábbis az egyikük ezt mondta egy szemtanúnak, mikor távoztak. – És mi lett a sráccal ? – Eltört néhány bordája, az egyik lába és a csuklója pedig kificamodott. – Szép. És a haverod nem parázik ? – Azóta van egy biztonsági minden plüssemberrel, és többnyire megy velük pár szórólapos is. Mikor odaérünk a standhoz, Kali haverja épp kibújik a kólás ruhájából, ami nagyon vicces folyamat. Beállunk mögé, várunk. Kali komoly képpel nézi, de nekem nevetnem kell. Mikor végez, Mr. Kóla hátrafordul, mint a filmekben a csajok, megrázza hatalmas, barna haját, és odaköszön, hogy helló. Beleizzadt a feszülős, világos, lila izompólójába, sőt mindene csupa testnedv, de azért kezet nyújt, míg a másik tenyerével csábosan beletúr a fürtjeibe. – Szia, Dávid vagyok. – Cső. Én Bence – mondom, majd gyorsan viszonzom a kézfogást. 94

– Szia, Kali, helyzetek ? – kérdi, majd vele is kezet fog. – Elég jó, van pár kólád ? – Persze, gyertek hátra. Leülünk egy padra. Mr. Kóla sürög-forog, majd egy hűtőből elővesz néhány egydecis kólát. – Mennyit kértek ? – Amennyit lehet – válaszolom. – Van itt több raklapnyi ilyen szar, néha kimegy két hostess csaj, tolnak egy ládát, és ingyen osztogatják. Jól megpakolom a fotótáskámat, aztán viszek néhányat Kalinak is. Mind a hárman egyszerre bontunk rá. Mr. Kóla benyúl a pult mögé egy törülközőért, majd elkezdi törölgetni magát. Hamar kiürül a doboz, becélzom a kukát, mellé megy, de leszarom. – Na, szóval mennyibe adjátok ? – kérdi. – Kettőfél magyaroknak, turistáknak három. Leteszi a törülközőt, majd sóhajt egyet. – Négy kéne – mondja.

29. Épp a True romance szól, mikor beérek a Citizensre. Kali elment valami olyan koncertre, ami engem nagyon hidegen hagyott, szóval majd hív. Eszembe jut, hogy ma még egy átkozott képet sem lőttem, úgyhogy előkapom a Nikont, és a tömeg elejére megyek. Ekkor még nem tudom, hogy ez az egyetlen olyan koncert a mai nap folyamán, ami engem is érdekel, úgyhogy idővel továbbállok, lövöldözni kezdek. Megörökítek néhány hányó tinit, egy rejtélyes, nyugati nyelven hadováló, Batmannek öltözött faszit, készül néhány kép a dolgozó biztonságiakról, de elkapok egy tökéletes pillanatot is : az előtérben két betépett, etalontestű szőke csaj smárol, míg a háttérben egy pasas letolt nadrágban, lógó pélóval az objektívembe bámulva integet. A legtöbb fesztiválozó eleinte úgy viselkedik, mintha benyeltek volna egy matekfüzetnyi bélyeget, majd amint meglát95

ják a fényképezőgépem, rendezik a soraikat, összekapják magukat. Mintha valami őrmester lennék, egy veszélyes fegyverrel. Néhányan elmenekülnek a Nikonom elől, vagy csak eltakarják az arcukat. Érdekes módon, ha telefonnal látnak meg fotózni valakit, az nem zavarja őket. Korán van még. Tíz-húsz év múlva már talán nem is lesznek olyan eszközök, amik csak fényképezni tudnak majd. Ahogy az emberek, úgy természetesen a gépek is abba az irányba fejlődnek, hogy egyszerre minél több csatornán tevékenykedhessenek. A telefonjaink olyanok, mintha virtuális svájci bicskák lennének, lassan már a hajunkat is számítógéppel szárítjuk, ha pedig vécén ülünk, és nincs a kezünkben egy képernyő, már kellemetlennek érezzük a helyzetet, mondhatni, fölöslegesnek. Ha megfigyeljük, a legtöbb ember már sosem csinál szinte semmit sem úgy, hogy ne csinálna valami mást is közben. Filmezés közben zabálnunk kell, zabálás közben beszélgetnünk, beszélgetés közben innunk, ivás közben zenét hallgatnunk, zenehallgatás közben táncolnunk, táncolás közben spuriznunk, spurizás közben kefélnünk, kefélés közben filmeznünk, hogy ne hallatszanak ki a hangok. Ami szerintem a legérdekesebb, az az, hogy a szellemi elmélyülés hiányát szokták a leginkább hangoztatni, pedig a figyelem mértéke nem változik meg, egyszerűen csak megosztódik, míg a test szükségleteinek tere folyamatosan elsorvad, nem szóródik szét millió apró darabra, mint az információáradat, egyszerűen csak funkcionálissá válik. Túlságosan technokrata társadalomban élünk már ahhoz, hogy bárminek is spirituális mélységgel adózzunk, így senki sem eszik már úgy, hogy közben nem csinál semmit, a szexhez minimum zenére van szükségünk és úgy általában, szerintem az internet, vagy nem is, inkább az ipari forradalom, sőt, talán már a könyvnyomtatás óta, folyamatosan lépünk ki a testünkből. Előbbutóbb rácsatlakozunk az agyunkkal a netre, hogy aztán valami furcsa biológiai áttörés keretén belül a testünk összenőjön a technika történelmével. A jövő gyermekei jókat fognak nevetni azon, hogy az ősemberek – ezek leszünk mi – szervezetéből barna, büdös salakanyagként távozott az élelem, hogy a bőrfelületünket apró bak96

tériumok, rákokra és férgekre emlékeztető élőlények milliói lepték el, és azon is, hogy egykoron fasszal és pinával szaporodtunk, pontosan azzal az eszközzel, amiből az a sárga vegyszer is szivárgott. Hogy lehetett így élni ?, gondolják majd a leszármazottaink. Valljuk be, jogosan. Annyi mindennel vesszük körbe magunkat, hogy semmire sem figyelünk oda igazán, még magunkra sem. A kérdés csak az, hogy meddig képes erre az agyunk. A nagyszínpad mellett sétálok. Az Anti Flag játszik borzalmasan rossz kaliforniai punkot, de azért elnézem őket egy darabig. Mikor már továbbmennék, észreveszem, hogy a dobos épp bepakoltatja a szerkóját a közönség sorai közé, miközben az énekes gitárral szólózik. Ratyi dolognak tartom ezt a nyavalygós punkot, úgy vagyok vele, hogy ha már punk, akkor legyen igazi őrület, de amikor a szőke, tüsi hajú dobos szólózni kezd a tömegben, egy kicsit még én is elérzékenyülök. Hatalmas tapsot kap. Megpróbálom összeszámolni, hány lány ülhet valakinek a nyakában, de nem megy. Ezt amúgy sosem értettem : mi ennek a célja ? Egyikük sem tudja normálisan nézni a koncertet, mert azzal foglalkoznak, hogy ne essenek le, meg azzal, hogy fotózzák magukat, miközben persze ordibálni kell a többieknek, hogy lássák, ők fent vannak. Mondjuk, a kollégán is érdemes elgondolkodni, aki úgy élvezi a koncertet, hogy közben a nyakába rak vagy ötven kilót. A lányok nem azért ülnek oda, hogy a koncertet bárki is jobban élvezze. Az egyhatvanas csajok, ha kellőképpen önzőek, még talán, de ahogy elnézem, a legtöbb alapból megvan vagy egyhetvenöt, akár egynyolcvan is. Csak mutogatják magukat, a srácok meg örülnek, mert ilyen közel ritkán jutnak nőhöz. Ez is ugyanolyan, mint itt minden más. A fesztiválozók nem azért tesznek meg bizonyos dolgokat, mert attól jól fogják érezni magukat, hanem azért, mert látták vagy hallották valahol, hogy az jó, és úgy vannak vele, hogy ezt kell ahhoz tenniük, hogy boldognak érezzék magukat. Ha a Sziget reklámjában látok egy napszemcsis, szőke csajt, aki elképesztően vagányan lazul valakinek a nyakában, akkor beleülök én is, és kurva jól érzem magam. Mindenki csinos, mindenki trendi. Felveszem a napszemüvegem, 97

mert kiégeti a retinámat a nap, rábontok egy kólára, és elindulok. Nem sokkal később meglátom Tomit, Kalit és Topit, amint a Tomi sátra előtti fűben hesszelnek. – Bocs a hányásért – mondom köszönés gyanánt. – Az nem te voltál, hanem egy csaj, akivel idehoztunk, hogy aludj egyet – feleli, majd nevetni kezd. – És te, hol aludtál ? – A hányós csaj barátnőjénél. Hol máshol ? Eszembe jut, hogy megkérdezhetném, hogy mi volt, de aztán elvetem az ötletet. Persze Kali elkezdi mesélni magától is. – Elég derűs este volt. Megittátok Tomi viszkijét, vettél még egy sört, csináltunk egy cigit, és te már rosszul voltál. – Itt abba is hagyja, csak mosolyog egyet. Ebből rájövök, hogy azt hiszi, emlékszem az este további részére. Hát, látszik, hogy nem iszik. Tomi persze folytatja. – Az a süti rendesen szétkapott, haver ! – Milyen süti ? – kérdem meglepve. – Semmire sem emlékszel ? – Nem nagyon. – Ittunk, ittunk, meg persze szívtunk, aztán elmentünk egy koncertre, ott összekoccantunk Kali valami ismerőseivel, ők kínáltak be sütivel. – Topi nekikezd nevetni, eszméletlenül idegesítően és idétlenül. – Táncoltunk két csajjal, majd Kali mondta, hogy mennie kell, szal kábé megígértette velem, hogy lefektetlek a sátramba, mert teljesen széthúztad magad, tesó. Topi a telóját nyomkodja, a távolból egy gitárszóló hangja zakatol, a szomszéd sátrakban pedig mindenféle nyelveken sztoriznak. Az egyik piros Quechuaból jellegzetes mocorgás hallatszik, Tomi mutogat, súgja, hogy ezek kúrnak, de amúgy egy darabig nem csinálunk semmit, és ez így jó is. Csak akkor veszem észre, hogy Tomi fültágítójából kilóg öt szál cigi, mikor elfordul. Valamikor régebben mesélte, hogy az a célja, hogy egy fél doboz cigit el tudjon hordani a fülcimpájában. Remélem, egyszer összejön neki. 98

Topi mond még valamit, de nem értem, hogy mit, úgyhogy csak morgok, hogy ja, majd megkérdezem, nem tart-e valaki velem, mert elmegyek fotózni. A többieket nem veti fel a lelkesedés, így megint egyedül vágok neki a tömegnek. Semmi érdekeset sem látok, csak néha kér valaki tüzet, vagy ad egy szórólapot. Ahogy az árusok közt sétálok, meglátom, hogy a közelben egy nemzetközi ivóverseny készülődik kibontakozni. Hollandia, Németország, Magyarország, Anglia és még néhány másik nemzet fiataljai ülnek egy-egy asztalnál. A négyfős csoportok előtt hatalmas tálcák, különféle piákkal. Van pohár, amiben két deci tömény várakozik, van korsó, amiben bor, és van pezsgőspohár, amiben csak sör lazul. Mégis, igazán csak akkor vonom föl a szemöldököm, mikor látom, hogy az egyik asztalnál még töltik az italokat, és némelyik pohárba tej vagy citromlé is kerül. Ezt nem hagyom ki. Felszerelem a portréobjektívemet, hogy szép közeliket tudjak lőni a szerencsétlenekről, ahogy ezt a sok szart igyekeznek majd lenyelni. Állítólag minden csapatnak ugyanannyit kell meginnia, mindegy, hogy melyik tag mennyit nyom be, csak le kell üríteniük az asztalt. Természetesen az italok sorrendjét is ők választják ki, de a mikrofonba ordibáló fekete, göndör hajú hangulatfelelős többszörösen, több nyelven is kiemeli, hogy egy csepp sem maradhat a poharak alján, és egyből kizárják azt, aki kiönt valamit. A csapatoknak persze már rég mindegy, a legtöbbjük olyan részeg, mintha előírás lenne. Egyedül a németek azok, akik úgy bámulják az asztalt, mint egy csapat admirális, akik a csatatéren néznek végig. Kurva komolyan veszik, hogy a németeket nem lehet leinni, pedig rajtuk kívül szerintem senkit nem érdekel igazán a dolog. Mikor az egyikük telibe okádja az asztalt, pont lemaradok a képről. Persze le kell fújni a versenyt, vagy legalábbis új csapatot, vagy eszközt, vagy mindkettőt kell választani. Felbasz, hogy lemaradtam a képről, meg már unalmas is az egész, úgyhogy végül mégis továbbsétálok. A szomszédos padoknál egy csaj hatalmas adag hányásban fekszik, miközben smárol egy faszival, akin csak alsónadrág van. Megengedek magamnak egy képet, majd elképzelem a csajt, ahogy egy 99

német nagyipari vállalatánál dolgozik gyakornokként, mint recepciós. Tegnap óta gondolkodom a helyes kifejezésen, és végül arra gondoltam, hogy ezt talán lehetne ösztönturizmusnak nevezni. A társadalom minden osztályából és népcsoportjából vándorolnak el otthonról emberek minden évben néhány hétre csupán azért, hogy ellazuljanak. Ez azért érdekes, mert úgy beszélünk ezekről a pihenésekről, mintha azért mennénk el az adott helyszínre, mert van ott valami, ami otthon nem volt meg, miközben mindenhol ugyanazt csináljuk, mint otthon. Ugyanazt isszuk, ugyanazt hallgatjuk, ugyanazt az adást nézzük, ugyanazt szívjuk, max egy kicsit drágábban. Azért mennek el az emberek máshova pihenni, mert ahol laknak, sok az ismerős, rokon, barát, munkatárs, tehát van az irányukba egy alapvető társadalmi elvárás, ráadásul az otthoni emberekkel minden találkozás alkalmával el kell hitetni, hogy olyanok vagyunk, amilyen képet a másik fejében igyekeztünk kialakítani magunkról. Az olcsó tengerpartok kiégett parti negyedei és a tömegfesztiválok azért népszerűek, mert a lányok úgy kefélhetnek, hogy utána a folyosón nem súg össze senki sem a hátuk mögött, a férfiak pedig úgy pofázhatnak baromságokat a nőknek, hogy senki sem fogja lejáratni őket, mondván, kamu az egész. Ha otthon még esküt is tettünk maguknak, mikor elutazunk, elgondolkodunk egy-egy örökké eltitkolandó aktuson vagy őrültségen, és rendszerint, amikor erre lehetőségünk adódik, ki is használjuk azt. Görcsösen, izzadtan, csak hogy végre ez is meglegyen. Az ösztön és a tudatos én harca ez. Olyan állatok vagyunk, akik rendelkeznek éntudattal, de ebből is látszik, hogy az ösztönök erősebbek. Az elvárásoknak persze a külső hatások miatt is igyekszünk megfelelni, hisz tudjuk, hogy ha nem így teszünk, akkor kirekesztenek minket. Az emberek lényegében a környezetük elől menekülnek, az elől, amit maguk körül alakítottak ki, ami viszont azt jelenti, hogy végeredményében maguk elől menekülnek. Szerintem az igazán boldog ember folyamatosan úton van. Folytatom is a sétát. Amint eszembe jut, hogy mennyi zöld van nálam, elkezdek sóvárogni egy cigi után, de mivel rengeteg időm van, és semmi dolgom, nem sietem el. 100

Az óriáskereket nézve eszembe jut, hogy a fotós karszalagom miatt lehet, hogy beengednek egy-két olyan helyre, ahova másként ingyen nem mehetnék, úgyhogy csinálok egy kis cigit, és megkérdezek egy ott dolgozót, hogy nem engednek-e fel fotózni egyet. Meglepetésemre simán beleegyezik, pedig rohadt drága a beugró. Beülök egy magányos kabinba, és miközben emelkedünk, rágyújtok. Már majdnem a tetején vagyok, mikor megállapítom, hogy ez nem sokkal szebb annál, mint amit a panelból látok. Jót nevetek, de azért lövök néhány közepes fotót, majd kényelmesen körbenézek. Nem sokkal később felfedezem a civil szervezetek sátrait. Az egyik tövében leülök egy műanyag székre, hogy megpihenjek. Előttem néhányan egy hatalmas képet festenek, de Katie White bal melléért sem tudnék rájönni arra, hogy mit ábrázol. Az egyik srác a vászon közepén ül, egy apró ecsettel pöttyöket fest, egy másik a tenyerét mártogatja az akrilba, az ujjaival csíkokat húz, míg egy tolószékes fiú az ecsetek közt válogat. Az óriáskeréken végül eldekkeltem a cigim, hogy tudjak nyugodtan fotózni, úgyhogy ismét rágyújtok. Ahogy beleszívok, néhány zöld levél recsegő hanggal válaszol, ropog a parázs. – Hé ! – hallom meg oldalról. – Hé, te ! Kifújom a füstöt, majd odanézek. A tolószékes figura felém gurítja magát. Hatalmas, göndör haja van, a felsőteste félmeztelen és izmos, a vállai szélesek. Olyan egészségesnek tűnik, hogy legszívesebben megkérdezném tőle, nem csak szórakozásból ült-e be a székbe. Először semmit sem válaszolok, hisz nem tudom, hogy milyen szándékkal jön. – Csak nem tépsz ? – kérdi, mikor odaér hozzám. – Hát… – Órák óta el akarok szívni egy spanglit, kössz főnök ! – Azzal kikapja a kezemből a cigit és hatalmasat slukkol. Mikor rájövök, hogy azért nem zavar a modortalansága, mert tolószékes, elgondolkodom azon, hogy diszkriminatív-e a viselkedésem. Ahogy kifújja a füstöt, valahogy az egész teste ellazul, már nem olyan görcsös, mint korábban volt. 101

– Á, basszameg, ne haragudj – mondja. – Kifizetem ! – Hagyd a faszba. Miközben mentegetőzik, újabbat slukkol, majd belenyúl az egyik zsebébe. – Pénz nincs nálam. Viszont van jobb ! – mondja, majd előkap egy hatalmas zacskót, teli apró, kiszárított, sárgás-barnás gombadarabokkal. – Termelői termék, hazai minőség, a kisvállalkozóké a jövő ! – ordítja el magát. Előveszek két kis pakkot, odaadom neki, mire teljes önkívületbe esik. Válaszul egy kisebb marok gombát nyom a kezembe. Elég lenne legalább két-három alkalomra, de igazából egyszer élünk, és gombázni elég ritkán szoktam, szóval az egészet megeszem. Miközben a műanyag székkel hintázom, és egyenként kapom be az apró, száraz darabkákat, elbeszélgetek a sráccal. Eriknek hívják, három éve tolószékes. Korábban versenyszerűen vízilabdázott. A balesetét követő időkben kezdett el tépni. Állítása szerint, ha ez nincs, most legjobb esetben is depressziós lenne. A THC segített neki feldolgozni a balesetet követő traumatikus időszakot. Állítólag a rehabilitációs központban elég sokan fogyasztanak zöldet, de sokan csak sütiben, hogy ne kelljen szívniuk. Erik szerint a törvényhozók, ha tisztában lennének vele, hogy egy beteg embernek mit nyújthat a spangli, gondolkodás nélkül legalizálnák. Szerintem a törvényhozók nagyon is jól tudják, hogy mire képes a zöld, egyszerűen csak leszarják, hogy mi lesz azokkal, akiknek szükségük van rá. Mivel Erik alapvetően optimista, az én véleményemet előítéletesnek tartja, mondhatni, egy naivabb nézőpontot képvisel. Jót beszélgetünk. Egészen addig el is felejtem a gombát, míg észre nem veszem, hogy a testem mintha nagyon elgyengült volna. Egy darabig kellemetlenül érzem magam, fázom is, majd a furcsa érzések egyik pillanatról a másikra egyszerűen csak elpárolognak, és valahogy mégis, mintha befelé áradna minden. Hirtelen nemhogy jól, de tökéletesen érzem magam. Egy másik, viszonylag nagy, körülbelül ötméteres vászonra kezdünk el festeni négyen, ki-ki a maga feje szerint, engedve a teljes alkotóközösségi demokráciának. Ele102

inte olyan, mintha részegen felszívtam volna egy csíkot, és rátéptem volna egy cigit. Úgy érzem, órákig festjük a hatalmas képet, és közben mintha folyamatosan tisztulnék, de nem a szó klasszikus értelmében, sokkal inkább transzcendentálisan. Némelyikünk bort vagy sört iszik, én nem akarom keverni a dolgokat, úgyhogy csak néha kortyolok bele a mellettem lévő üdítős flakonba. Rettenetesen idegesítenek a többiek. Egyedül Erik nem, ő csöndben fest, ahogy én is. A másik kettő viszont részegen, hangosan röhögcsél. Egy csaj a vászon mellett ül, de még a festékekhez sem mer hozzáérni. Néha felsikít, hogy megjelent előtte egy seregnyi madárraj vagy medúza, miközben az általa vizsgált részlethez ráncigálva bizonygatja, hogy ott meg ott van, mutogat a kusza, nonfiguratív vonalakra. Komplett mozit lát. – Táncolnak, nézd – mondja, mire egy kicsit elkezdem irigyelni. Nem az élményért, hanem a tapasztalatért. Nem érzek semmi ilyesmit. Aztán egyszer csak, mikor egy hatalmas, göndör hajú férfi szemét rajzolom meg, a perifériás látóteremből érzékelem, hogy a keze – amivel egy kutya pórázát tartja –, mintha megmozdulna. Súlyos másodpercekig figyelem, hogy történik-e még valami, de semmi. Leteszem a kezemben lévő filctollat a fűbe, ledőlök, majd a sátor oldalában meglátok egy vezetéket, ami egyszer talán egy égőtest segítsége lehetett. Hangosan szalad ki a számon, hogy „gyönyörű”, de senki sem hall meg. Egyszerűen csak meg akarok szüntetni minden külső erőt, hogy csupán a drótot vizsgálhassam, kettesben szeretnék vele lenni, megnézném, hogy melyik négyzetcentiméterén hogyan sérült meg, hogy mi lehet a múltja. Előveszek egy cigipapírt, majd percekig figyelem a ragasztócsíkot, hisz gyönyörű, ahogy vis�szatükröződik rajta a fény. Nem sokkal később, mikor a többiek elmennek valami kajáért, egyedül maradok, de nem zavar, a magány most úgy esik, mint a hűvös zuhany egy kimerítő túra után. Ahogy a festményünket nézem, az egyszer csak életre kel : a kontúrvonalak egyszerre közelednek és távolodnak, mind más térben és színben jelennek meg, gyönyörűen váltakoznak, mint egy rideg filmben. 103

A vászon életre kel, a színek hangokká, a hangok színekké alakulnak át. Az időérzékemet elvesztem, de az biztos, hogy csak valamivel később fedezem föl, hogy a folyamatosan váltakozó vonalak anyaga sem állandó, az egyik mintha fémből, a másik mintha műanyagból, a harmadik pedig mintha gumiból lenne. Ez már nem lehet placebo, gondolom, és kifújom a füstöt, bele ebbe a monumentális, absztrakt szerkezetbe. Jól érzem magam. Egészen addig, míg a betrippelt csaj egy hamburgerrel a kezében bele nem ugrik a vászonba, hogy nézzek gyorsan a plafonra, mert tele van zsiráfokkal. Erre persze a látomásom eltűnik, és habár még vissza-visszatér, már közel sem olyan intenzíven, mint ahogyan azt én szeretném. Zsiráfok persze sehol sem voltak, ahogy plafon sem.

30. Mikor benyitok a lakásunk ajtaján, apa még ébren van, hallom, ahogy zuhanyzik. Komoly kajaflashem van, úgyhogy kihasználom az alkalmat, és feltúrom a hűtőt, majd fogok egy flakon olcsó narancslevet, és a szobámba indulok. Nem sokkal később kopogást hallok. Apám az. Vizes hajjal, törülközőben. – Szia. – Szia ! – Mi újság ? – Semmi. Megvagyok. – Jól van akkor. – Te ? – Én is. Csend. – Arra gondoltam… – kezdi, majd megszólal a telefonom. – Várj, kinyomom. – Nem, vedd csak föl – mondja, és elindul kifelé. Ránézek a kamu iPhone-ra, Kali az. Gyorsan felveszem. – Mindjárt visszahívlak, jó ? 104

Fater után megyek. Hallom, hogy a konyhában van. Mikor belépek, épp egy Heinekent vesz ki a hűtőből. – Bocs, Kali volt az. – Semmi gond. Kérsz te is ? – Aha. Mondani akartál valamit. Ad egy sört, majd becsukja a hűtőt. – Csak gondoltam, hétvégén elmehetnénk valamerre. Moziba vagy ilyesmi. Régen sokat jártunk még hármasban, most meg egy ideje nem voltunk sehol. – Hát, most hétvégén a Szigeten vagyok. – Ja, hogy úgy – bólint, majd nekitámaszkodik a hűtőnek. – Ja. – Akkor mindegy. – De a jövő héten bármikor jó. – Jól van, akkor majd megbeszéljük – mondja, és kinyitja a sörét. – Jó. Visszahívom Kalit. Reggel áthozna egy nagyobb pakkot, azt kéne bevinnem a Szigetre. Mikor megkérdezem, hogy miért nem ő csinálja, azt mondja, hogy a rasztái miatt. Oké, egyezem bele. Elugrom a csomagért még este, mielőtt átmennék Renihez. Mikor leteszem a telefont, elgondolkodom azon, hogy odamenjek-e apámhoz, de fogalmam sincs, hogy mit mondhatnék neki. Hogy miről beszélgessünk. Hogy hogyan beszélgessünk. Tudom, le kéne üljek vele, de könnyebb erre rájönni, mint az elméletet átültetni a valóságba is. Aztán hirtelen gyomron vág a gondolat : vajon ő is ugyanezt érezte, mielőtt megkérdezte, hogy a hétvégén nem csinálunk-e közösen valamit ? Elhatározom, hogy a fesztivál után mindenképp én kérdezem majd meg őt, hogy nem csinálunk-e valamit, majd ettől kicsit jobban érzem magam, pedig basszameg, valahol mélyen mégiscsak tudom, hogy ezzel a szöveggel nem fogok odamenni hozzá. Halogatni fogom, majd végül elfelejtem, de már maga az elhatározás is elég ahhoz, hogy valamivel jobb kedvem legyen. Gyakorlatilag maszturbáltam egyet a lelkemmel. Mi lenne, ha most mennék oda hozzá, hogy nem csinálunk-e valamit a Sziget esti programjai 105

előtt ? Az sem jó, mert abból meg látszik, hogy a korábbi beszélgetésünk miatt egészen mostanáig téptem az agyam. Valamiért nem szeretem, ha az emberek ismerik a motivációmat. Fingom sincs, hogy miért van ez, de sokszor halogatok vagy másítok meg ezért dolgokat. Valamiért ragaszkodom a gondolathoz, miszerint én egy bonyolult ember vagyok. Mindegy, a lényeg az, hogy beszélnem kéne apával. Majd hétfőn. Vagy kedden. Legyen úgy, hogy hétfőn odaállok elé, és akkor már biztosan, úgy értem : BIZTOSAN – Biztosan ! –, leülök vele dumálni egyet. De legkésőbb kedden.

31. Másnap reggel, vagy inkább délelőtt a telefonomra kelek. Kinyitom a szemem, kikászálódóm a baldachinos ágyból, próbálom minél gyorsabban felkapni a nadrágom, hogy ne ébresszem fel Renit, de persze elesem valamiben, és be is verem a lábam az éjjeliszekrény sarkába, amitől az feldől, én pedig felordítok. Négykézláb támaszkodva előveszem a nadrágom zsebéből a telefonomat. – Jó reggelt, kicsim ! – mondom, mikor meghallom a barátnőm nyöszörgését. Amint a fülem mellé helyezem a telefont, a csengőhang ismét rákezd. Belefájdul a fejem, mire végre sikerül fölvennem. – Na helló. – Üde, harmatos reggelt, testvérem ! – Mi az ? Még szinte hajnal van. – Helyi idő szerint kereken tíz óra tíz perc van. Tíz, mint a tízparancsolat, tíz, mint a tíz csapás, tíz, mint a Tíz kicsi néger, tíz, mint Puskás, Maradona, Zidane vagy Pelé mezszáma, tíz, mint a velencei Tízek Tanácsa vagy a pesti Tízek Társasága. A periódusos rendszer tizedik eleme a neon, és a tízes az, ami a Püthagoreusok szerint a legtökéletesebb szám. A múlt héten tíz kiló marihuánát foglaltak le a rendőrök a nyugati határon, és nem mellesleg : minden órareklámban pontosan tíz óra tíz percre vannak állítva a mutatók… 106

– Komolyan rákerestél ezekre, mielőtt felhívtál ? – érdeklődöm, miközben leülök az ágy szélére, mert az eséstől fáj a seggem. Válaszra sem méltat. Már miért ne keresett volna rá. – Lenne egy kis munka, persze csak ha érdekel. – Vigyek be többet ? – Pontosan. Scooter ajánlotta fel, hogy ha egy kedves barátjának beviszek tisztán száz grammot… – Akkor ? – Akkor ad tizenötezret. Vagy tíz grammot. Ahogy neked jobb. – Te nem jössz ? – Nem tudok. Hozd úgy, ahogy tegnap. – Miért nem viszed te ? – Mert, mint ahogy már említettem, a kecsesen omladozó raszta fürtjeim okán egyfolytában úgy motozgatnak a biztonságiak, mintha Tourette-szindrómás mámorban ordítoznám minden adandó alkalommal, hogy „hé, vizsgáljatok át, drogos vagyok !”. Arról nem is beszélve, hogy én csak később tudnék kimenni, de ez mindegy is. – Mikorra kell kivinni ? – Fél tizenkettő. – Nem lehet kiérni Scooterhez és a Szigetre is ennyi idő alatt. – Nem is baj. A sajtóbejáró előtt fog várni rád. Egy darabig gondolkodom, kábé kötelességtudatból, hisz tudom, hogy igent fogok mondani. Mielőtt elmenne zuhanyozni, Reni közli, hogy ma ő is szívesen kijönne velem a Szigetre. Mikor egyedül maradok, kettéosztom a hatvan grammot, egy keveset lecsípek belőle, majd mivel tegnap az összes gumit elhasználtuk, ezúttal mind a két adagot celofánba tekerem, de jó szorosan, hogy ne recsegjenek. Reni kihajol a fürdőszobából, és megkér, hogy vegyek neki egy belépőt, ott van a kártyája az asztalon, a tárcájában. Néhány perc alatt lefoglalok egy napijegyet a Sziget oldalán. Ha már börtönbe megyek, legalább tudjam, hogy miért – valami ehhez hasonló, teljesen logikátlan érvelésnek engedelmeskedve – csinálok egy light cigit. Miközben az erkélyen szívok, meghallom, hogy Reni hajat szárít. Furcsa érzéssel tölt el ez 107

a zaj, mert kiskoromban utáltam, folyton erre kellett kelnem. Idővel viszont rá kellett jönnöm, hogy anya nem azért szárítja fél hatkor a haját, mert velem akar kicseszni, hanem azért, mert korán kell munkába mennie. Érdekes, hogy a gyermekként elkövetett hülyeségeinkre úgy emlékszünk, mintha egy másik ember követte volna el őket, miközben a korábbi erényeinkre oly büszkék vagyunk. Reniék autójában én ülök egyedül hátul. Reménykedem benne, hogy az öreg nem vágja a fű szagát, mert amennyire én érzem, egy drogkereső kutya eldobná az agyát idebent. Ennyit a celofánról. Reni az anyósülésen ül. Nyáriasan, de csinosan ki van öltözve : nagy napszemüveg, finom, majdhogynem áttetsző egyberuha, telepakolt oldaltáska, hatalmas mosoly. A faterja most is elegáns zakót visel, bár csak egy fuvarra jött ki a lakásukból. Érzem a fenyőfaillatú légfrissítő szagát, ami ott lóg a visszapillantóról, hallom a rádióban a Krónikát, vagy mit, de ugyanaz a kínos csönd van, mint mindig.

32. Scooter szerintem egy egyszemélyes Xanax család. Biztos vagyok benne, hogy orvosilag is őrült, valami betegsége lehet. Miután találkozunk, elsétálunk az autójáig, beszállunk, majd mielőtt bármi is történhetne, begyújt egy hatalmas spanglit, és ismét meg kell hallgatnom, hogy Baxxter az újdonsült megváltó. Persze a zene is ordít. „How much is the fish ?” Mivel az új csomagot is el kell rejtenem, legalább le tudom foglalni magam valamivel, amíg pofázik. Mielőtt kiszállnék, megkér, hogy nézzek el hozzá valamikor, mert a GTA-ban ismét megakadt az egyik küldetésnél. Jó, mondom. Még szerencse, hogy Reni először a barátnőivel találkozik, és csak aztán lesz velem, mert Scooter cigije nagyon szétszed. Nem sokkal később rutinosan beállok a szakmai sorba, és csak nézem, ahogy a szomszédos kordonok mögött hosszan állnak az embertömegek, mint a marhák, mikor a vágóhídra vezetik őket. Ahogy végiggondolom, hogy mi történhet velem, ha elkapnának, egy pillanatra megszédülök. Ha ekko108

ra pakkot, pakkokat találnak nálam, azt már tuti nem úszom meg a konténerrel. Közel százhatvan gramm zölddel már nehéz lenne elhitetni bárkivel is, hogy saját használatra kell, pláne egy fesztiválon. Itt ül a farkam alatt minimum két-három év letöltendő börtönbüntetés, mégis, nekem csak annyi a dolgom, hogy úgy tegyek, mintha ez nem így lenne. Pár perc múlva sorra kerülök, de ennyi idő épp elég ahhoz, hogy bár elfogadjam a tényt, miszerint börtönbe kerülök, azért még olyan távolságból szemléljem az eseményeket, mintha csak egy filmben látnám az egészet. Érzem, hogy odaszartam az oroszlán barlangja elé, de azért még úgy gondolom, hogy most nincs otthon. Meg máskor sem, legalábbis akkor nem, amikor én szarok oda. Mint minden áldott nap, most is átnézik a táskámat, majd egy fazon fölteszi a sablonkérdéseket. – Drog van nálad ? – Nincs – felelem természetesnek tűnő hangon. – Fegyver, szúró-, vágóeszköz ? – Nincs. – Jó bulizást ! – mondja végül, mire megszólal a fejemben a Halle­ lujah, Leonard Cohen előadásában. Na, a kritikus részt ezzel szkippeltük is, gondolom, majd határozott léptekkel megindulok a VIP felé. Már azon agyalok, hogy mekkora cigit tekerjek, mikor meghallom, hogy : – Kérem, álljon meg, fiatalember ! Jellegzetes hang. Kedves, de határozott : érződik rajta, hogy készen áll a  megkérdőjelezhetetlen utasítások kiosztására, ahogy a még udvariasabb elköszönésre is. Minden csak azon múlik, hogy mennyire járulok hozzá a rendvédelem munkájához. Reflexből megfordulok. Első gondolat : FUSS !, második gondolat : WTF ? Hova a faszba futhatnék ? Az egyik biztonsági felém integet, gondolom azért, hogy menjek oda, de a szemkontaktushoz már lusta a vén fasz. Mögötte az a nagy konténer magaslik, amibe az elkobzott drogokat szórják. Pár lépésre tőle két rendőr, odébb több biztonsági ácsorog napszemcsiben, hatalmas izmokkal megpakolva, adóvevőkkel felfegyverkezve. Menekülési útvonal nincs, nagy mennyiségű illegális 109

kábítószer viszont van. Ráadásul nálam. Minden szívverésemmel érzem, ahogy a pórusaimból ritmikusan előtör egy jó adag izzadság. Jó, jó, bármennyire is be vagyok szívva, csak természetesen, gondolom, de ekkor észreveszem, hogy a mögöttem tébláboló külföldi srác megy feléjük. Nem nekem, hanem neki intettek. Sunyin odébb megyek úgy tíz métert, tisztes távolságot tartok, hogy ne szúrhassanak ki, majd leguggolok, és kifújom magam, mint egy olimpikon. Az első ToiToi vécében lekapom magamról a pakkokat, majd Scooter adagját egy tescós szatyorban helyezem el. Egy közeli standhoz megyek. Hivatalosan hotdogot árulnak. A megbeszéltek szerint kidobom a srácok kukájába a csomagot, és szólok nekik, hogy az esti koncertet ne hagyják ki – ez a jel. Teljesen olyan az egész, mint a filmekben. Hallom, ahogy a Noah and the Whale leköszön a színpadról, úgyhogy keresek egy helyet, ahol csapolnak sört, és várok a soromra. Közben rájövök, hogy még mindig nincs fesztiválkártyám, és valószínűleg már nem is lesz. Megkérem a mögöttem lévő francia fiatalokat, hogy vegyenek már nekem egy sört, kifizetem, mire csak részegen hátba veregetnek, majd röhögcsélés közben vesznek nekem három korsóval. Valami olyasmit próbálok mondani, hogy „I just need one, I just one need !”, mire még jobban kiröhögnek. Hamar rájövök, hogy a tört angolságom olyan szórakoztató lehet a számukra, hogy az megér nekik három sört. Elmutogatják, hogy nem kell fizetnem, és ez elég jó üzletnek is tűnik, úgyhogy egyszerűen csak továbbállok. Ki vagyok száradva. Az egyik sör felét húzóra megiszom, majd egy közeli placcon leülök a fűbe, a sátrak közé. Csinálok magamnak egy cigit, hisz mindjárt fellép a The Horrors, ami az egyik kedvenc együttesem. Miközben szívok, odajön hozzám egy srác, ad egy ezrest, majd megkérdezi, hogy nem hívom-e be a cigibe. Bólogatok, majd beszélgetni kezdünk. Felvetem, hogy jöjjön velem a Horrorsra, de azt mondja, hogy az neki „túl hipszteres”. Pedig már azt hittem, hogy jó fej a srác. Amíg a cigi ég, játszunk egy olyat, hogy ki tud meredekebb sztorit mesélni a másiknak. Egyből a túladagolt csaj ugrik be, de még mindig pocsék érzés, mikor az eszembe jut, és nagyzolni sem szeretnék vele, 110

úgyhogy végül azt mondom el, mikor Tomi benyugtatózott engem és Topit is, hogy a mellettünk lévő kanapén megcsinálhasson egy betrippelt kiscsajt. A figura persze egyből bealáz, mert azt mondja, hogy ismeri azt a legendás tagot, aki két éve bevett tíz ekit, és felment a darura bungee-jumpingozni, majd ugrás közben megállt a szíve. Jó ez a sztori, mondom neki, csak mindig máshogy hallom. Van, hogy a faszi egy A4-es lapnyi LSD után megy fel a darura, van, hogy egy féltéglányi PCP bevételét követően, de a lényeg mindig ugyanaz : megállt a szíve, testen kívüli élménye volt, így kívülről látta magát, miközben zuhant. Aztán újraélesztették. Tíz darab ecstasy volt az, mondja srác, majd elneveti magát, és megjegyzi, hogy ő ott volt, személyesen. Egy darabig azon gondolkodom, hogy mikor testen kívüli élményünk van, vajon hogyan láthatjuk magunkat, hisz a szemünk is a testünkben van, de aztán inkább nem mondok semmit, mert fáradtnak érzem magam az ilyesmihez. Kali hív, ő is régóta várja a Horrorst. Hülyén érzem magam, ahogy eszembe jut, hogy mit mondott róluk az újdonsült haverom. Miért lenne túl hipszteres a Horrors ? Világszerte milliók hallgatják a zenéjüket, élő legendák előtt lépnek föl, és még majdnem, hogy tinédzserek. Hogy lehetne ez hipsteres ? Semmi értelme az egésznek. Persze azt is jó lenne tudni, hogy a srác mit értett túl hipszteres alatt. Én a hipster szót egy Kerouac-regényben olvastam először, úgy kéthárom évvel ezelőtt. Ha jól emlékszem, Kerouac azokat a srácokat nevezte hipsternek, akik a beatnikekkel – tehát a beatgeneráció képviselőivel – próbálták fölvenni a tempót, sikertelenül. A hipster szó ekkori legjobb magyarázata talán ennyi : divat beatnik. Kerouac úgy írt róluk, mint a srácokról, akik igyekeznek úgy öltözni, mint ők, igyekeznek a Neal Cassadyre jellemző viselkedésformába bújni, de már az első spangli után kidőlnek, nem bírják a hajtást. Mégis, a szó legkorábbi használata a második világháborút követő időszakra tehető : azokat nevezték hipsternek, akik San Fransisco HaightAsbury nevű körzetébe költöztek. Sokan a hippi szót is a hipsterből eredeztetik. Ebben azért lehet igazság, mert a hippik megörökölték a beatgeneráció eszméinek egy jelentős részét, többek között iste111

nítették Kerouacot, még akkor is, mikor az író megvetéssel beszélt róluk. Egyszer unalomból még a Google-fordítóba is beírtam, hogy hipster, és a fordításban ez állt : dzsesszrajongó. Bár első ránézésre ez hülyeség, mégis van benne igazság. A beatnemzedék egyik fontos motívuma és motivációja a dzsessz volt, azon belül is a bebop. John Coltrane, Art Blakey, Dizzy Gillespie, Thelonious Monk, de Miles Davis munkásságának egy szakasza is idesorolható. És persze a bebop csúcsa : Charlie Parker. A bebop a korábban megszokott dzsessznél sokkal gyorsabb, őrültebb tempójú, improvizatívabb zene volt, ami a hatvanas években nyerte el a végleges formáját, pont akkor, mikor a beatnemzedék a csúcson volt. Valójában tehát nem is tudom, hogy mit jelent a hipster, hisz a jelentése folyton változik. Ma éppen pejoratív értelemben használjuk, holnap talán már divatirányzat lesz, aztán egyszer majd elfelejtjük. Sokszor olvashatunk vagy hallhatunk az enyémhez hasonló érveléseket ros�szul használt szavakhoz, kifejezésekhez. A legtöbben abba a hibába esnek bele, hogy nem veszik figyelembe azt az egyszerű tényt, miszerint a nyelv változik, tehát a hipster szónak is joga van hozzá, hogy egy bizonyos jelentésbeli átalakuláson végigmenjen. A hipster szó egy időben szinte mintha kihalt volna, az underground kulturális tér ritka kifejezésévé vált. Manapság mégis a reneszánszát éli. Tévedésből ugyan, de a legtöbben azokat nevezik hipsternek, akik feltűnősködve, trendi ruhákat hordanak, giccses, kihívó kiegészítőkkel : hatalmas napszemüvegek, bajusz formájú gyűrűdíszek, méretes, színes fülhallgatók, nyáron is hordott rózsaszín, kötött sapkák, csicsás fullcapek satöbbi. Ezeket a felületes, magamutogató, excentrikus stílusú alakokat nevezhetnénk leginkább SWAG-eknek, vagy egyszerűen csak idiótáknak, bohócoknak, kreténeknek vagy akármiknek. Persze a stílus szót fáj ilyenkor megemlíteni, hisz a stílus pont azt jelenti, amit ezek a fiatalok hírből sem ismernek : egyéniséget. A hipster kifejezés helyesebb használata inkább azokat illeti, akik különböző divatirányzatokból állítanak össze egyet, a sajátjukat. Tehát : fölvesznek egy, a rap zenét kedvelőkre jellemző fullcapet egy metál együttes logójával ellátott pólóval és hozzácsapnak egy 112

kötött pulcsit, miközben láncokat aggatnak a divatos Zara nadrágjukra. Míg a SWAG csupán egy külsőségekben megnyilvánuló majomkodás, addig a hipster szó mai jelentése magában hordozza azt is, hogy akit ezzel a névvel illetnek, az alkalmanként a kultúra bizonyos területeiben is elmélyül, és szinte már hivatalból, kötelező módon kerüli a fősodort. A legkézenfekvőbb példa a zene. A hipsterek jelentős része, mondjuk, afrikai grindcore-t, indiai drum and basst vagy norvég black metalt hallgat, kanadai ambienttel és japán zajzenével fűszerezve. Persze az ilyesfajta keverék azt eredményezi, hogy a kolléga valójában egyetlen irányzatban sincs otthon, csak mindenhonnan lecsípi azt, ami épp bejön neki – a költői kérdés persze adott : miért bánt egy szubkultúrát az, ha valaki belekóstol a zenéjébe ? A hipsterség tehát több annál, mintsem, hogy a külsőségekre vezethessük vissza. Nem tudom, hogy én hipster vagyok-e. Bár, meg kell hagyni, igyekszem művelt lenni a kortárs könnyűzenében és irodalomban, sőt, néha még kiállításokra is eljárok, de milyen társadalom az, ahol a kultúra iránt érdeklődő fiatalokat szitokszóval illetik ? Meg amúgy is… lehet, hogy épp azért vagyok hipster, mert tudom a hipster szó eredeti jelentését ?

33. A Sum41-ba belenézünk, de csak nevetünk rajtuk egyet, hogy milyen nevetségesek. A Horrors tökéletes szereplése után minden együttes fellépése szánalmas vergődésnek tűnik, úgyhogy csak sétálgatunk a sátrak közt, kólát iszogatva, cigizgetve, betépve. Valamivel később az egészségügyi sátornál ránk köszön egy velem egykorú, szőke, rövid hajú csaj. Mint kiderül, Kali ismerőse. Elkezdünk dumálni, és azt mondja, neki az a feladata, hogy lefotózza a sérülteket. Kábé az EÜ-sök munkáját örökíti meg, dokumentál. Leülünk a sátor elé, a lány hidegvízzel kínál bennünket, majd hosszú sztorikba kezd arról, hogy kit hogyan hoztak be túladagolással, alkohol113

mérgezéssel, meg ilyesmikkel. Elképedve hallgatjuk. Mesél egy csávóról, aki a Balaton Soundon megivott két pálinkát, majd úgy csinált, mint aki kifeküdt, és végül miután befektették a pihenősátorba, megerőszakolt három alkoholmérgezéses és/vagy túladagolt fiút és két lányt, majd kiderült, hogy a legparább szifilisze van, ami létezik. – Azóta mindig van felügyelet azok mellett, akik szétcsapták magukat – mondja a lány, és rögtön új sztoriba kezd. – Azt tudtátok, hogy a Szigeten gyakorlatilag eddig még alig volt halálos kimenetelű baleset ? Legalábbis hivatalosan. Ha valaki haldoklik, azt a mentő kiviszi a rendezvény területén kívülre, hogy ott haljon meg, így nem rontja a hibátlan statisztikát. Egy darabig csöndben ülünk, isszuk a vizünket. Rágyújtok. – És a faszi ? Akinek megállt a szíve a bungee-jumping közben ? – Ó, ő egy legenda – mondja a lány. – Állítólag annyi gombát evett meg előtte, hogy szabályosan jóllakott vele. – Ti honnan ismeritek egymást ? – kérdezem, hátha esetleg ez az a csaj, akinél Kali ott aludt. – Van egy közös barátunk, és aznap, amikor nem jöttél ki, lógtam itt az egészségügyin pár órát – mondja Kali. – Van még ilyen sztorid ? – kérdezem a csajt. – Hát, rengeteg… de nem is tudom, most hirtelen nem ugrik be semmi. Amúgy… van most nálatok ? – Ha van sztori, van spangli is – válaszolom nevetve, de a lány komolyan veszi, Kali pedig nekiáll egy cigi megtekeréséhez. – Rendben. Egy srác mesélt valami érdekeset. Ő kábé három éve volt egészségügyis, néha járőröznie kellett egy lánnyal. Az egyik este, amikor épp a kijelölt útvonalon haladtak, láttak valakit a fűben. Amikor közelebb mentek, a csaj, aki vele volt, elhányta magát és sírni kezdett. A fűben egy félig-meddig eszméletlen, alig artikulálva nyögdécselő lány feküdt. Nem volt rajta sem nadrág, sem bugyi, csak a felsője, az is megtépve. A melle is kilátszott. Elég gyakran hoznak ide beginázott csajokat, na, ő is ilyen volt. Valaki meghívta egy italra, majd mikor már szét volt esve, hárman szedték le róla a ruhát, és mind megerőszakolták. Az sem zavarta őket, hogy 114

menstruált. Olyan helyen történt, ahol senki sem láthatta őket, vagy aki mégis, az azt hihette, hogy csak egy furcsa orgiát lát, ami itt előfordul. Kali abbahagyja a tekerést, mozdulatlanul ülünk és nézünk. – Ez komoly ? – kérdezem. – Hát, magamtól ilyen dolgokat nem szívesen találnék ki. De amúgy gina miatt tényleg elég sok csaj kerül be ide. Én nem is iszom meg semmit soha, amiről korábban leemeltem a szemem akár csak egy másodpercre is. Négy grammot kérek szépen. Kali gyorsan befejezi a cigit, aztán egyből belefog egy másikba is. Szótlanul üldögélünk. A csaj végül még elmeséli, hogy tavaly, mikor a Szigeten már csak ők, a bent dolgozók és a rendőrök maradtak, kifelé menet látta, hogy a rendvédelmi sátor nyílásain keresztül áramlik ki a füst, miközben mindenhol fűszag volt. A rendőrségi hot boxozáson jót nevetünk, a lánytól nem fogadjuk el a teljes összeget, aztán megszólal a telefonom. Reni az, kibarátnőzte magát.

34. A barátnőm úgy néz ki ebben az egész fesztiválmocsokban, mint egy ötös a gimnáziumi ellenőrzőmben. Mégis, csak mosolyog minden őrültségen, amit lát. Nem bassza fel magát, mint én. Irigylem. Mindig is szerettem volna ilyen nyitott lenni. Ha elmegyünk egy hányó, kövér német mellett, ő csak kedvesen nevet egyet. Ha néhány álló faszú, húsvéti nyúlnak öltözött holland állja el az utunkat, ő ismét csak nevet, ahogy a sikítozó, egymás nyakába ugráló lányokon is. És így tovább. Örülök, hogy Reni ma jött ki, mert a Horrorson kívül egyetlen olyan koncert sincs, ami valójában érdekelne. Jobban belegondolva, eddig sem volt sok olyan fellépés, amit amúgy ne tudtam volna kihagyni. Elmegyünk néhány színpadhoz, megiszunk ezt-azt. Kellemesen telik a délután, de semmi extra. A The XX-koncert szar – bár Reni nagyon élvezi –, aztán hajnali egy körül megunjuk egymást, és magunkat is. 115

Reniék házában az a jó, hogy övé az egész legfelső szint, szóval nem kell lábujjhegyen téblábolva, a másikat csitítgatva botorkálni a sötétben, ha hajnali fél kettőkor úgy gondolja az ember, hogy még ébren van. Mikor lepakolunk a szobájában, Reni szól, hogy elmegy zuhanyozni, jön mindjárt. Nem szokott sokat inni, és most érzi azt a néhány koktélt, amit lenyomott. Látszik rajta : nevetgél, kicsit szédült a járása, lazább a viselkedése és az arca is olyan, mintha folyamatosan el lenne pirulva. Nem tudom, hogy azt várja-e, hogy utánamenjek a zuhanyzóba vagy sem, mindenesetre nem beszélünk meg semmi konkrétat. Benyomom a szoba sarkában lévő tévét, és ahogy kapcsolgatom, találok egy Bill Murray-filmet, úgyhogy – természetesen – békén is hagyom a távirányítót. Elkezdek tekerni egy light spanglit, és közben azon gondolkodom, hogy mostanság egyre több füvet teszek bele a gyenge cigikbe is, ezért elhatározom, hogy a közeljövőben kicsit visszaveszek, majd kiállok az erkélyre rágyújtani.

35. 2012. augusztus tizenkettő, vasárnap. Életem első – rég tervezett – Ting Tings-koncertjének napja ez. A terv az volt, hogy jól kialszom magam, reggel csinálok egy cigit, lazulok, átmegyek Renihez, lefekszünk, aztán négy-öt felé kiérek a Szigetre. Megint lazulok, iszom néha valamit, betépek, majd jóval a koncert előtt beállok az első sorba, megnézem Katie White-ot, ahogy bevonul a színpadra, mint egy underground, indie királynő, vagy inkább istennő, lövök pár tökéletes fotót, majd végigélvezem a koncertet, az utolsó pillanatig ott maradok, és ha netán Katie lejön az emberek közé, megérintem őt a saját kezemmel. Akárhol. Nincs ebben semmi szexualitás, egyszerűen csak meg akarom tapintani a bőrét. Nem éppen úgy alakul a napom, ahogy elterveztem. Mikor délután egykor felkelek, egyből érzem, hogy a Szigetről egy tompa fejfájást is hazahoztam magammal, ráadásul úgy ki is vagyok szá116

radva, hogy ordítani tudnék egy kis vízért, viszont a testem még nem áll készen arra, hogy fölálljak. Idővel mégis megteszem, föltápászkodom, bár az izmaim még alig működnek. Megrohanom a konyhát, kinyitom a hűtőt, narancslevet keresek. A hideg üdítő ilyenkor szükségszerűbb, mint az oxigén, igaz, anélkül sem lennék előrébb. Komoly fizikai és lelki fájdalmat érzek, mikor rájövök, hogy a kedvenc másnapos üdítőm ELFOGYOTT és NINCS MÁSIK. A hűtőben csak sör van, amire rá sem bírok nézni, úgyhogy a csaphoz rohanok, és hatalmas, öblös kortyokkal megduplázom a vízszámlánkat. Ez egy kicsit segít. Kiegyenesedem, nyújtózom egyet, ásítok, és közben elejtek egy mély, szarvasbőgésszerű „basszameg”-et. Leltárt tartok a testemen. Nem fáj semmim, csak a fejem, de nem zavar, hisz tudom, hogy egy-két órán belül elmúlik. Az már sokkal parább, hogy büdösnek is érzem magam. Leizzadtam, a kezem dohány- és borszagú, a hajam ragacsos, tele van a Sziget porával, a pórusaimból egy abszurd koktél párolog. Hányás, zuhany, hajmosás.

36. Volt olyan, hogy Kali napi negyven-ötven grammot is elpasszolt minden különösebb erőlködés nélkül. Csak mászkált az emberek között, beszélgetett velük, a zöld felé terelte a társalgást, majd nem sokkal később megjegyezte, hogy „jajj, ne is mondd, itt vagyok egész héten, és a nyakamon maradt pár gramm”. Az illetőben, ha feltámadt az igény, úgyis jelezte. Persze a legtöbben csak be akarták hívatni magukat egy cigibe. Az ilyen esetekben Kali azt válaszolta, hogy a barátnőjével van, aki nem szereti, ha szív, ami kár, mert egyből észreveszi a rajta, ha be van állva. Azt már senki sem kérdezte meg tőle, hogy akkor miért is van nála a füve vagy éppen a barátnője. A napokban Kali angoltudása meghatványozódott, ráadásul olyan rutinossá vált ezekben az irányított beszélgetésekben, hogy már öt perc alatt le tud rendezni egy átlagos kuncsaftot, bár az igaz, 117

hogy nem minden alkalommal járt sikerrel. „Lassabb így dolgozni, de biztonságosabb, és kevésbé is modortalan. Kali idővel arra is rájött, hogy három tényező növelheti az eladási esélyeket : 1. ha az illető külföldi, 2. ha az illető részeg, 3. ha az illető reggae- vagy valami keményebb elektronikus zenei koncertre igyekszik. Ha a potenciális vásárlóról kiderült, hogy nem vesz semmit, udvariasan le lett rázva. Kali lelkiismerete tiszta maradt, hisz csak füvet adott el, aminek a káros hatásait elenyészőnek tartja. Keményebb cuccot nem árult, és olyannak sem adott el, aki még szűz volt ilyen téren. Ha Kali talán nem is az etikett jeles képviselője, és köztársasági érdemrendre sem fogják fölterjeszteni, mégsem hiszem, hogy olyan nagy gond lenne az, amit csinál. Mindenki jól jár : ő keres egy kis pénzt, míg a fesztiválozó jól érzi magát. Sőt, mondok jobbat : a Sziget vezetőségének is az a jó, ha van bent fű. Aki tép, többet eszik-iszik, nem balhézik és jobban is érzi magát. Minél jobb a hangulat, annál nagyobb a fogyasztás, a kajaflash és a sörigény, így a bevétel is. A fesztivál formája a szintetikus boldogság, a tartalma pedig csupán a fogyasztás. Már sejtem, hogy Kali mit értett szüretelés alatt. Ez oké is, a zölddel a világ legegyszerűbb dolga pénzt keresni, a baj csupán az, hogy egy szinte ártalmatlan növényért a fasznak van kedve éveket ülni. Bár, mennyivel jobb az, ha egy ártalmas szerért ülök ugyanannyit ? Fasz tudja, mindenesetre én nem szívesen tölteném az egyetemi éveimet azzal, hogy folyton azt figyelem, hogy mikor veri rám valaki az ajtót pénzért, drogért, szabadságért. Csak hát persze a fasz tudja, mert még én is, aki jóformán alig csináltam valamit az elmúlt egy hétben, kerestem vele annyit, amennyi valami diákmunkával két-három kemény hétnyi robotolásba tellett volna. Gyorsan utánaszámolok, és rájövök, hogy nem is túloztam nagyon. Elvégre egy napibért meg lehet szerezni néhány pakk eladásával. Lehet, hogy félállásban dealerkedni kéne, és közben élvezni az egyetemet. A kérdés az, hogy a szabadság a fontosabb vagy a nyugalom. Ebből 118

a szemszögből nézve a törvényhozás olyan, mintha nem is tiltaná az illegális tevékenységeket, csak árat szabna nekik.

37. Mikor kimegyek inni egy csaphoz, mellettem egy lány épp a saját testét locsolja le vízzel. Nem csoda, hogy csak fürdőruha van rajta : sportos, mégis finom a teste. Apró kezeivel úgy lapátolja magára a vizet, mintha a mézbarna bőre lángokban állna, ahogy a meztelen talpa alatt porzó homok is. Az egész haját leöblíti, majd lerázza, a zuhogó vízcseppekből én is kapok egy markánsabb adagot. Rám néz azzal a gyermekien kedves, mégis karakteres arcával, hatalmas zöld szemét az enyémbe mélyeszti, majd megszólal. – Kurva meleg van ! Ebben a „kurva meleg van”-ban semmi vulgáris nincs, a hangja teljesen kiolt minden mocskot. Alapesetben csak visszamosolyognék, és innék pár kortyot, de most válaszolok. – Hát, a Volton sokkal szarabb volt a helyzet, itt még egész borult az idő. Miközben dumálni kezdünk, fölemeli a fűből a neszesszerét, és – sajnos –, felhúz egy világos pólót, amin – szerencsére – teljesen átüt a vizes melltartó, majd felajánlom neki, hogy elkísérem egy darabig. Érdekel a lány, van benne valami szelíd vadság, megpróbálok úgy flörtölni vele, hogy ne tűnjön nyomulásnak, és Reni se vegye zokon, ha esetleg látna minket. Bár nem lát… Az idei Ozora Fesztiválról beszélünk, hogy milyen para, hogy betámadták a rendőrök, meg ilyesmi, aztán elmesélem neki, hogy a barátnőm egyik csoporttársát be is vitték néhány ecstasy miatt. Furcsa kettősséget érzek : egyfelől tisztára mosom magam, mert közlöm, hogy van barátnőm, tehát egyértelműsítem, hogy nincsenek csajozási szándékaim, másfelől egy másik játék veszi kezdetét. – Amúgy Angéla vagyok, mutatkozik be. A maradék pár percben sokkal bensőségesebben kezel : mint egy régi havert vagy egy távoli rokont. Rossz is elszakadni tőle, tudom, hogy soha 119

többet nem fogom látni, jövő ilyenkorra nemhogy a nevemet felejti el, de azt is, hogy valaha egyáltalán a föld színén voltam. Nem kérem el a számát, nem lenne értelme, pedig teljesen elvarázsol. Mélyen belül ismeretlen eredetű fájdalmat érzek, valami olyasmit, mint mikor az első nap a holland csajokkal dumáltunk. Az elszalasztott lehetőség bűntudata. Ismét elszomorít a vágy : tudom, hogy Angéla és köztem soha sem lesz semmi, és nem is lehetne, hisz a mi közös sorsunk csupán ebben a rövid találkozóban nyilvánulhatott meg. Nem tudom eldönteni, hogy mohó vagyok, vagy csak minden fiatalban megvan-e ez a visszatérő érzés. Ránézek az utcán egy gyönyörű lányra, és a látványa nem kellemes, mert tudom, hogy sosem érhetek hozzá. Nem lehet minden szép nő az enyém, és ha mégis megszerezném őket, akkor is csak új lányok iránt vágyakoznék, de mégis, mindig, minden alkalommal részt veszek a játékban. Olyan ez, mint mikor kifújom az orrom azért, hogy fél perc múlva újabb zsebkendőt vehessek elő.

38. Mivel egész délután iszogattam, kicsit érzem az alkoholt, és ez eléggé ellazít ahhoz, hogy jól érezzem magam, de azért persze izgulok is a koncert miatt. Kezd sötétedni, és mikor már csak egy óra van hátra, a szívem olyat üt, mint egy harang. Már majdnem a sátornál vagyunk, mikor elered az eső. Az a fajta nyári zápor ez, amire a „mintha dézsából öntenék” kifejezés gyenge és sablonos is, mert igazából tényleg egybefüggő vízréteg zúdul ránk. Belépünk a tízezer vízököllel vert PVC-bevonatú poliészter szövetréteg alá, nem ázunk meg. Még jó, hogy Katie White-ék nem szabad ég alatt koncerteznek. Viszonylag elöl sikerül megállnunk, de még tolakszunk rendesen. Az emberek csak úgy ömlenek be a koncertre, az eső elől menekülnek, ami egyfelől ad egy hangulatot, másfelől zavar, hogy rengetegen csak száradni jönnek be. Amikor már látom, hogy nem tudunk előrébb menni, rágyújtunk egy spanglira, és leszarom a körülöttem állók méltatlankodását. 120

39. Katie White és Jules De Martino huszonegy óra negyvenkét perckor lépnek a színpadra. Shut up and let me go. Ez életem egyik meghatározó pillanata. Csak állok, és tátott szájjal bámulok. Amikor Katie magyarul szólal meg, megvallom őszintén, egy kicsit könnyezem és a hideg is kiráz. „Nadzson orülok, hodzs itt le ettünk” – amit ezután mond, azt nem értem, majd : – „inkáb, nem bessz elek, zenejjünk, hodzs taanc ol haassátok !”

40. Hiába van hajnal, hiába vagyunk szanaszét, hiába van vége a Szigetnek, hiába gyújtottunk rá egy cigire, mégis szokatlan Tomit ilyen szótlannak látni. Kali a mutatóujját az ajkához emeli, benedvesíti, majd elkezdi simogatni a cigi végét, pont a parázs alatt. – Ez félreég, haver – mondja. Nem válaszolok. Tomit nézem, és egyszerűen csak abból, hogy kussol, meg ilyen búvalbaszottan nézi a földet, tudom, hogy valami para van. Hallom, ahogy Kali szív egyet. A nedves papír serceg, ahogy a parázs hamuvá változtatja át. – Nyögd már ki, hogy mi a baj ! – mondom Tominak. – Á, tényleg lófasz. Tuti feszül valamin. Tominak akármit mondhatsz, az általában beindítja a képzettársításait, és akkor nincs megállás. Míg egy átlagember agya a különböző jelekből, impulzusokból és az ezekre épülő ösztönökből a személyiségszintjeinek korlátai között asszociál, addig Tomi egyszerűen csak kiad magából minden beláthatatlan agymenést és zavaros ötletet, ami az eszébe jut. Nála nincs szelekció. – Na jó – szakítja félbe a gondolatmenetemet, mikor már épp újra kinyitnám a számat. – Csak azon agyaltam, hogy ti jó haverok vagytok. 121

– Ez természetes, barátom – vágja rá Kali, majd Tomi felé nyújtja a cigit. Nem szólok, hogy én következnék. – Szóval… azon agyaltam, hogy van egy nagy rakás haverom, de azért úgy igazán, úgy értem, az ilyen barátok, azok azért mégiscsak ti lennétek. Nem válaszolunk, bólogatunk. – Tehát… vannak dolgok, amiket az ember nem nagyon mond el senkinek – folytatja Tomi, majd beleszív a cigibe. – Csak így kábé a barátoknak. És nektek el is mondanám, mert megbízom bennetek, csak kérlek, tényleg ne pofázzátok el másoknak. – Tudod, hogy ez alap – mondom, mert már nagyon kíváncsi vagyok. – Szóval. Volt nemrég az a csaj, annak a bulinak az udvarán, aki designolta magát, és az kábé tökre felkavarta az egészet. – Újra beleszív a cigibe, majd átadja nekem. – Szóval… emlékeztek arra a karikára ? Amikor lementem törökbe, meg onnan Egyiptomba, és így körbe, a franciákon keresztül. – Persze, Gibraltár meg minden – bólogatok. – A lényeg, hogy én erre a tripre kábé kitisztulni mentem. Előtte egy hónappal volt egy olyan sztori, amit nem mondtam el azóta senkinek. – Egy pillanatra elhallgat, a zsebéből egy doboz cigit vesz elő, majd gyorsan rágyújt. Nem néz ránk, mintha csak magához beszélne, vagy inkább gyónna. – Egy buliban fölszedtem egy csajt, egy elég jó kis gáré volt, kábé tizenhat vagy inkább tizenhét, nem tudom már, de felmentünk hozzá, mert azt mondta, hogy az anyja meg a testvérei lementek az Adriára. Az volt, hogy elfogyott a spurim, és ott helyben akartunk valamit intézni, és találtunk egy faszit, akinek végül nem gyorsítója volt, de nem is tudta megmondani, hogy mi, csak, hogy nagyon bepörget, én meg már nagyon kattogtam, akkortájt kábé minden nap toltam, vágod. Meg aztán a csaj is rá volt csúszva keményen a gondolatra, hogy toljunk egy kis spét. Felmentünk hozzájuk, ittunk még valamit, és közben sorra löktük be a csíkokat, pedig tudtuk, hogy nem igazi gyorsító a cucc, de valahogy azt gondoltuk, hogy épp ezért gyengébb is lesz. 122

– És ? – szólok közbe reflexből, mikor elhallgat, de egyből megbánom, mert olyan bután teszem föl a kérdést. – Hát keféltünk, sokáig. Be voltam pörögve attól a szartól, meg részeg is voltam, így nem nagyon tudtam elmenni. A csaj már az elején se nagyon csinált semmit, csak elhempergett és élvezte, de idővel belesúgtam a fülébe, hogy ne hagyjam-e abba, vagy megvárja-e, míg elmegyek, de nem mondott semmit. Először gondoltam is, hogy jó nagy paraszt, de aztán néztem, hogy valami lehet, elaludt vagy ilyesmi. Elkezdtem felkelteni, de semmi. Jó mélyen alszik, gondoltam. Aztán ilyen filmesen kitapogattam a pulzusát a nyakán, de nem találtam, úgyhogy a csuklóját is néztem, de nem tudtam, hogy melyiket kell. Csekkoltam, bazdmeg, mindkettőt, de egyiken sem volt pulzus. Meghalt, a rohadt életbe. Kalival csak hallgatunk. Eldobom a csikket. – Csak ezután húztam ki belőle a farkam, érted ? Ki tudja, mióta tolom a csaj üres testét, erre megkérdezem tőle, hogy megvárja-e, míg elmegyek, vágod ? Mi a fasz ? Hirtelen összeáll a kép. Tomi nem csikágózni ment el Törökbe, hanem menekült. Megvárta, míg kiderül, hogy keresni fogják-e a rendőrök, csak akkor jött haza, mikor már biztos volt benne, hogy a nyomok nem vezették el őket hozzá. Kali belekezd valami lelki egyensúlyos, zen mesteres szövegbe, bár engem még rohadtul érdekelne a sztori vége. Hogy mit csinált utána, meg ilyenek. Kali szövegére automatikusan nem figyelek, erősen koncentrálok arra, hogy amíg ágyba nem kerülök, már csak a feltétlenül szükséges információkat gyűjtsem be. Nagyon fáradt vagyok, és kellemetlen érzéssel tölt el, hogy nem különösebben zaklatott fel Tomi sztorija. Elhiszem, hogy szarul esik neki, de úgy gondolom, hogy ez nem az ő bűne. Elvégre nem akart rosszat, csak felelőtlen volt. Szeretnék ítélkezni felette, érzem, hogy kéne, mégsem megy. Ahogy felnézek, a sarkon meglátok egy épp felénk kanyarodó rendőrautót. Az utca üres, a zsebeink viszont tele vannak. – Srácok – szakítom félbe a lelkisegély szolgálatot. – Itt vannak a haverok ! 123

Tomi és Kali, mint a tükörképek, egyszerre emelik a tekintetüket az autó irányába, és a tenyerüket is mind a ketten a zsebükre csapják. Ezt ismerem. Ha rendőrt látok, még akkor is leizzadok, ha nincs nálam semmi. Mindhárman kussban maradunk. Az autó lassan halad, az anyósülésen lévő, bajszos, behatárolhatatlan korú járőr arcát megvilágítja egy utcai lámpa. Minket néz. Ki mást nézne. A szívem erősebben ver, mint bármelyik Daft Punk track. Buy it, use it, break it, fix it. Megpróbálom magam azzal nyugtatni, hogy mindjárt mennek tovább, de amíg ezen agyalok, az autó megáll mellettünk. Egy másik, parkoló autó van csak köztünk. Kali odasúg nekünk, hogy ne álljunk meg, csak lazán menjünk tovább, de ekkor az elektromos ablakemelő csendes, nyugodt hangja majd beszakítja a dobhártyámat. – Sziasztok, megállnátok egy kicsit ? – Persze – mondja Kali, majd megállunk. Az első gondolatom az, hogy nem egy ilyen kényelmetlen nadrágot kellett volna felvennem, mert nagyon zavarni fog, miközben a rendőrök vernek. Mekkora faszság. A fű a fotóstáskámban egyre nehezebb, mintha egy kiló lenne, pedig már csak egy kis pakk van nálam, éppen annyi, amennyi elég lenne egy jóéjt-cigire. – Merre voltatok ? – A Szigeten – mondja Tomi, miközben teszünk néhány lépést a rendőrautó felé, hogy kevésbé legyünk gyanúsak. Lehet, hogy el kellett volna futnunk. Kicsit zavar, hogy én vagyok a legközelebb a rendőrökhöz, mert így nekem kell beszélnem, és félek, hogy elcsuklik a hangom vagy remegni kezdek. – Milyen koncerten ? – Nem maradt meg a neve – mondom őszintén. – Éjfél után már csak összevissza mászkáltunk. – Igen ? Én mindig szoktam tudni, hogy hova megyek. – A sátraknál voltunk… a barátainkkal beszélgettünk. – Terelek ösztönösen. A halántékomon egy izzadságcsepp előtör a hajszálaim közül, és érzem, hogy másodperceken belül a haverjai is követni fogják. Kíváncsi vagyok, a rendőrök szokták-e figyelni, hogy le124

izzad-e a faszi, akivel beszélnek. A kis pakk már két kilót nyom, de ekkor szerencsére Kali közbeszól. – Na jó… csajoztunk, uraim. Nem illik ilyet mondani, de hölgytársaságban múlattuk az időt. – Vagy úgy – mondja a rendőr, miközben az ujjaival dobolni kezd a kocsi oldalán. Belülről valamelyik gagyi közszolgálati rádió adása hallatszik ki, de nem ismerem föl, hogy melyiké, mert lehalkították. Egy darabig így vagyunk, majd a másik rendőr szólal meg. – És hogyhogy nem aludtatok ott ? – Minek ? – száll be Tomi is. A két rendőr elneveti magát. – És, külföldiek voltak ? – Érzem, ahogy a táskámban az a pár gramm fű már vagy öt kilót nyom. Ahogy a faszi rám néz, megremeg a lábam, hiába tűnik úgy, mintha spanolnának, lehet, hogy csak etetnek. Sőt biztos. Megint megremeg a lábam, a testsúlyom áthelyezem a jobb oldalamra, hogy stabilabb legyek, nem tudom miért, de így valamivel jobb. Vajon mennyire feltűnő, hogy stresszelek ? A kezem zsebre teszem. Érzem, hogy az is remeg, de igyekszem természetes lenni. – Hollandok – válaszolom. – Megdugtuk a legjobb holland csajokat a Szigeten. – Minden évben megdugjuk a legjobb holland csajokat a szigeten – veti közbe Kali, de az ő hangja valahogy lazább, mint az enyém. – Fogyasztottatok valamit ? Ezen majdnem elnevetem magam, de aztán szkippelem a dolgot. – Én néhány sört megittam – mondom, majd Kali hozzáteszi, hogy ő semmit. Tomi csak annyit szól, hogy igen, és jó is volt. Érzem, ahogy a fotótáskám teljesen elnehezedik, van vagy tíz kiló, húzza a vállam, és egyre jobban izzadok is, de remélem, hogy senki sem veszi észre, még Kaliék sem. – Elkérhetjük a személyieiteket ? – kérdi a rendőr. – A személyeiteket – mondja a másik. – Személyieieket ? – Nem, hanem személyieieteket. 125

– Hogy ? – Várj… Személyi-eiteket.. ? – Személyi… igazolványaitokat. Hm… Egy darabig hallgatnak. – A papírokat, légy szíves – zárja le végül az egyikük. Most még el lehetne futni, de az persze elég para, viszont ha az egyikünk elkezd rohanni, akkor a többiek is kénytelenek őt követni, mert ha maradnak, biztos kipakoltatják őket. Tomiból viszont bármit kinézek, úgyhogy nagy a rizikó. Gyorsan kell reagálnunk, hogy ne legyünk gyanúsak. Mondok egy perszét, majd a tárcámért nyúlok, de tudom, hogy az is a fotótáskámban van, ami már lassan tizenöt kilós. Kicsit oldalra fordulok, nem akarom a táskát a rendőr orra elé dugni. Nem csak a szaga miatt, de valahogy ösztönösen, azt sem tartom előnyösnek, ha a fű egy centivel is közelebb kerül a rendőrautóhoz. Miközben a személyimet keresem, próbálom nyugtatni az idegeimet, mert a kezeim nagyon remegnek. Simán kiszúrhatják. Kali nyújtja át először az igazolványát, mire a bajszos előkap egy elemlámpát. Én szinte egyszerre adom oda Tomival, és csak reménykedem abban, hogy az egyik rendőr sem veszi észre a remegő kézfejemet. A bajszos úgy veszi el, hogy oda sem néz, szerencsére. Néhány másodpercig csöndben állunk, majd az egyik rendőr szólal meg. – És legalább volt jó koncert ? – Egytől egyig – mondja Kali. – Tényleg ? – Kurva nagy volt – vágja rá Tomi. – Valódi hangorgia – teszi hozzá Kali, miközben bólogat, de úgy érzem, hogy ez csak a remegés levezetése. A táskám olyan nehéz, hogy a vállpánt teljesen megfeszül. Ahogy megmozdulok, érzem, hogy a pólóm teljesen benedvesedett az izzadtságtól. – És már vége is ? – Dehogy, csak eljöttünk korábban, mert fáradtak voltunk – mondom. 126

– Hát, akkor tényleg jó koncertek lehettek – mondja a bajszos, majd visszaadja a személyimet, amit talán túlzott gyorsasággal teszek el. Kaliét kezdi el nézegetni. – Azt, ugye, tudod, hogy ez lejárt ? – amikor a rendőr ezt kérdi, a táskám súlya felugrik úgy ötven kilóra. Eléggé húzza a vállam, alig bírok normálisan állni, és érzem, ahogy a pánt alatt felgyülemlik az izzadság. – Ne, tényleg ? – Látom Kalin, hogy valójában nincs meglepve, ami kicsit fel is idegesít. A rendőr egy darabig csak hümmög, majd erőltetett lazasággal szólal meg. – Na, mindegy – mondja, azzal kinyújtja a személyiket az ablakon. – Csináltass egy újat, mert ezért be is vihetnénk. – Természetesen, biztos úr, hálás vagyok a figyelmeztetésért. – Figyelmeztetéséért – javítja ki a tőlünk távolabbi rendőr. – Hogyne – vágja rá Kali. – Vigyázzatok hazafelé ! – búcsúzik el a bajszos. Köszönni sincs időnk, elhajtanak. Amíg el nem tűnnek a szemünk elől, csak szótlanul állunk, majd Kali szólal meg először, rá nem jellemző stílusban. – Azt a mocskos kibaszott rohadt életbe. Hú. – Te, ez kurva para volt – mondom remegő hangon, de a táskámat már ismét az eredeti súlyában érzem. Tomi újabb cigire gyújt. – Kis híján beszartam… ha ezek kipakoltatnak minket… nem is tudom, hogy mi van – mondom. – Nektek elterelés, nekem börtön. Meg persze egy verés – veti oda Kali. – Kurva jó, tényleg. Holnap meg elmész a baszott személyidet megcsináltatni, mert én így többet nem flangálok veled – jegyzi meg Tomi. Még mindig remeg a lábam, az adrenalin ömlik az agyamból kifelé vagy befelé, mit tudom én már. – Te, én ezt nem fogom csinálni – szólalok meg rövid hallgatás után. – Mit, tesó ? – kérdi Kali 127

– Többet nem viszek senkinek sem zöldet. Néhány percig szótlanul sétálunk. – Veszek cépét valahol. Csinálunk egy levezető cigit ? Ehetnénk is valamit. Menjünk el abba a nonstop Mekibe, ahol újratölthetős a kóla. Meghívlak titeket. – Ha már meghívsz, legyen KFC. Ott is újra lehet tölteni. – Ne legyél már teljesen hülye, tudod, hogy ovo-lakto vegetáriánus vagyok, ott meg csak csirke van. – Kurva csirke.

41. A nyaram hátralevő része már nem telik ennyire mozgalmasan. Kiszámoltam : körülbelül 550 forintot lehet keresni óránként, ha bejelentett diákmunkás az ember. Ez félévente 727 óra, ami hattal osztva, azaz fél évre lebontva, havi 121 óra, ha a vizsgaidőszakokat és a nyári szünidőt is belevonjuk a számításba. Ha ezt továbbosztjuk néggyel, szinte kereken harmincat kapunk, ami azt jelenti, hogy ha a hétvégét is beleszámítjuk, és az év minden létező napján dolgozom, akkor napi négy-öt óra munkával előteremthető a tandíjam. Pontosan annyi időt kéne a munkában töltenem, mint amennyit eddig a középiskolában voltam. Ez persze a valóságban járhatatlan út, hiszen így nemcsak a fiatalságomat emésztené föl a monoton diákmunka, de az óráimra sem tudnék bejárni, nem is beszélve az otthonra kiszabott egyetemi feladatokról vagy a vizsgákra való készülésről. Két további lehetőség van : az egyik a már ismert diákhitel, a másik a halasztás. A kettő együtt nem megy, ha halasztok, nem kaphatok diákhitelt. Tehát vagy aktív félévet teljesítek, miközben a diákhitel és a tandíj különbözetét teremtem elő, azaz 150 ezer forintot, vagy passziválom a félévet, és megpróbálok minél több pénzt előteremteni, hogy a jövőben maradjon időm a tanulmányaimra. 128

Egyelőre döntésképtelen vagyok. Fater viszont megérdemelne annyit, hogy ne kelljen csalódnia bennem. Úgy érzem, hogy az apámmal való beszélgetésnél még a tandíjam árát is egyszerűbb lenne megkeresnem valahogy. Egészen kiskorom óta tudatosan úgy nevelt, hogy egyetemre menjek, gondolom azért, mert neki korábban nem jött össze. Úgy igazán sosem követelt semmit sem tőlem, pedig mindig nagyon pedálozott, hogy jó apa legyen belőle. Ha nem mennék egyetemre, mindez fölöslegessé válhatna, vagy nem tudom, mindenesetre apám azt az egy dolgot várja el tőlem, hogy továbbtanuljak, én meg még erre sem vagyok képes. A rendőrök mindig ott vannak valahol a közelben, azért fizetik őket, hogy minket basztassanak, úgyhogy abba kell hagyni ezt a gengszteres faszkodást, a filmekben oké, ott menő, de a valóság sokkal kiszámíthatóbb, tehát váratlanabb is. Egyszerűen elkapnak, egyszerűen lesittelnek, egyszerűen seggbekúrnak a börtönben, majd egyszerűen csak el van baszva az életem. Nincs happy end, esküvő meg naplemente, semmi Hollywood. Sokat agyalok azon, hogy apám mit sejthet az egészből, de szerintem semmit. Pedig alig vagyok otthon, alig beszélünk, még zsebpénzt sem kértem egy ideje. Nem hiszem, hogy mindez ne tűnt volna föl neki, csak arra lennék kíváncsi, hogy mire fogja az egészet, vagy mit gondol, hogy vajon miért kerülöm. Lehet, hogy úgy gondolja, nagy változásokon megyek keresztül. Tényleg nem tudom, talán észre sem veszi a jeleket, elvégre reggelente a kuka körül megint egyre több üveg sorakozik, a legtöbbször csak sör, de néha bor, vagy akár tömény is. Fura, hogy tudom, hogy csak az apám miatt kezdem el az egyetemet, de ez nem zavar, inkább örülök, hogy legalább ez ösztönöz. Talán erre van szükségem, hogy felnőjek, felelősséget vállaljak, vagy valami ilyesmi. Még az is lehet, hogy a sorsnak tényleg van keze, amivel az életünkbe nyúlkál, talán pont úgy, ahogy a harcos ököllel veri a puszta falat, hogy megerősödjön az ütése.

129

42. Miután kiheverem a Szigetet, az első teendőm a regisztrációs csomag kitöltése, amit az egyetemre kellett volna elküldenem, még augusztus tizedikéig. Azt hittem, pár perc lesz az egész, de a fél napom rámegy. Minden létező okmányt és iratot elő kell szednem, ami valaha a kezembe került, és mindenféle számokat kell róla átmásolnom egy nehezen kiismerhető dokumentumra, szóval nem vagyok a helyzet magaslatán. Még aznap postára adom. Másnap az okmányirodába indulok, hogy új diákigazolványt igényeljek, aztán két órát várakozom a bankban, hogy beszélhessek valakivel a diákhitelügyintézés miatt. Ne hagyjam ki, fantasztikus lehetőség, elképesztően kedvező kamat ! – bekaphatja, de azért átgondolom. A következő nap nekiállok új bankkártyát csináltatni, mert amit korábban használtam, eredetileg az apám nevén volt. Ekkor úgy háromnegyed órát ülök arra várva, hogy a kezemben szorongatott cetlin lévő szám megjelenjen egy LED lámpás kijelzőn, majd ugyanennyi ideig intézkedünk. A diákhitel igénylésekor megint várhatok vagy másfél órát, míg sorra nem kerülök. Ekkor közlik, hogy elfogyott az a kurva okmány, amit ilyenkor ki kell töltenem. Teljesen fölöslegesen vártam, szóval ők is bekaphatják. Átsétálok a szomszéd utcában lévő bankba, ahol szintén várok egy bő órát, majd egy nálam alig pár évvel idősebb csaj közli, hogy ők nem adnak nekem ilyen papírt, csak akkor, ha az ő bankjukhoz van kártyám, és különben is, miért nem őket választottam, hisz náluk a számlanyitás mellé kétezer forintos könyvkupont is kaphattam volna. Amikor válaszként megemlítem, hogy azért, mert apám is annál a másik banknál van, csak fintorog egyet, mintha személyes krízis lenne számára az, hogy az „ő” bankjánál vagyok-e, vagy sem. Ő is bekaphatja. Szépen megkérem, hogy adjon egy diákhitel-igénylő lapot, de nem ad, úgyhogy mehetek a harmadik bankba, ahol ötven perc várakozás után sorra is kerülök, és végre elkezdhetem az életem első hiteligénylését. Az ügyintéző azt mondja, hogy nagyon gondosan töltsem ki a formanyomtatványt, mert ezt mindenki el szokta cseszni, nyomtatott be130

tűkkel írjak, ne lógjak ki a négyzetekből, mert gép olvassa be. Fél órán keresztül körmölök. Jutalmul mindössze huszonöt percet kell várnom, mert bár soron kívül jövök, valami faszfej épp ott van, és húzza az időt. Ez már péntek, és mire végzek, kimegy a lábam alól a nap. Hazafelé menet roskadtan szidom ezt az egész bürokrata szarakodást, képtelen vagyok ellazulni vagy csak akár másra gondolni. Megígérem magamnak, hogy a hétvégén nem foglalkozom ilyenekkel, de eszembe jut, hogy minél később kezdek el munkát keresni, annál kevesebb annak az esélye, hogy lesz is valami, úgyhogy a szombatom és a vasárnapom azzal megy el, hogy a neten nézegetem a diákszövetkezeteket és az állásajánlatokat. Nem várok sokat, talán csak annyit, hogy ne legyen kurva unalmas, amit csinálnom kell és fizessenek is ki érte. Hamar rá kell jönnöm, hogy erre kábé annyi esélyem van, mint egy aranyhalnak megtanulni biciklizni.

43. „Unod már, hogy az egyetem miatt nem tudsz elmenni dolgozni ? Fantasztikus ajánlatunk van számodra ! Éjszakai műszak a külvárosban ! Pakolás, takarítás !” „Az adatbázis-kezelés áll közel a szívedhez ? Szeretnél részt venni egy új vállalati rendszer kiépítésében ? Ha értesz az MS ACCESS szoftverhez, várjuk az önéletrajzodat !” „Ez a munka kész buli ! Csomagolás, összeszerelés, címkézés, minőség-ellenőrzés egy barátságos, fiatalos csapatban !” „Hosszú távú karrierlehetőséget keresel az egyetem mellett ? Egy innovatív, vidám csapatban szeretnél dolgozni ? Fontos számodra az előrelépési lehetőség ? Budapest környéki fizikai munkák, elsősorban srácoknak !” 131

„Sokak szerint ez a legkényelmesebb diákmunka ! Kimenő és bejövő hívások kezelése, értékesítés, kommunikáció !” Legelőször nem is a munkák minősége, hanem az ajánlatok megfogalmazása basz föl. Nem elég, hogy csak monoton, szar feladatokat bíznak ránk, de mintha még külön örülnünk is kéne annak, hogy elvégezhetjük őket. Amihez egy csipetnyi kreativitásra is szükség lehet, ahhoz már szakmai tapasztalatot, nyelvvizsgát és/vagy végzettséget várnak a jelentkezőtől. Abba már bele sem merek gondolni, hogy mit jelenthet az „innovatív csapat” kifejezés, ha az életem nagy lehetősége csavarok csomagolásában és pakolászásában rejlik. Hétfőn elmegyek egy diákszövetkezethez és beregisztrálok. Korombeli fiúk és lányok szívják a véremet. Egy szőke csaj készségesen rám vigyorog, úgy nyomja a hülyeségeit a vidám csapatról meg a fasza hangulatról, majd egy zselézett hajú srác a pofámba hazudja, hogy autóalkatrészeket összeszerelni egész izgalmas, ráadásul a munkakör előrelépési lehetőséget is rejt magában. Hát, ők is bekaphatják. Mindig az a kurva csapat, meg a vidám környezet, pedig én nem haverkodni, hanem pénzt keresni jöttem. Mikor esetleg rákérdezek a fizetésre, kissé megemelkednek a szemöldökök, egy árnyalatnyit mintha megváltoznának a hangszínek, és már szinte hallom is az agytekervények zakatolását, hogy micsoda számító egy alak vagyok én, csak a pénz, csak a pénz, majd – általában egy halk sóhaj után – elhagyja az ajkakat egy szánalmas órabért előrevetítő számsor, pontosan olyan lemondással teli orgánummal, mint mikor a szülő végül igen mond a bolt közepén visítozó gyereknek, aki az ötödik édességet is a kosarukba akarja dobni. Nem elég, hogy ilyen bulis munkák várnak rám, de még pénz is akarok velük keresni. Miket nem képzelek ! Kábé fél óra, míg kitöltöm a papírokat. A regisztráció ezerötszáz forintomba kerül. Csak ezután közlik, hogy el kell mennem orvosi alkalmasságira is, ami további négyezrembe fáj. Elképedve látom, hogy pont az ellenkezője történik annak, mint amit elterveztem. Itt nem én kapok pénzt, hanem nekem kell adnom egyáltalán ahhoz, hogy dolgozni kezdhessek. Elmegyek egy másik szövet132

kezetbe is, mert a neten azt olvasom, hogy a beiratkozást követően a legtöbbször vissza sem hívják az embert. Itt is ki kell csengetnem egy ezrest, de legalább konkrét munkákra jelentkezhetek. Összeszerelés baglyoknak, Kasszasiker ! – Pénztáros munka Budapesten. Egyik sem tűnik túl izgalmasnak, de nem is azért vannak. Nagyon kell a meló, mert novemberig még össze kell kaparjak százötvenezret – akkor kell befizetni a tandíjat. Elmegyek egy orvoshoz, hogy megkérdezze, hogy jól vagyok-e, megmérje a pulzusom és végignézze, ahogy letakarom a fél szemem, míg egy tábláról leolvasok néhány betűt. Négyezer forint. Nagyon idegesít, hogy ezért kell kidobnom ennyit, de megpróbálok befektetésként tekinteni a dologra, mert orvosi alkalmassági nélkül nem lehet legálisan melózni. Néhány nap múlva kapok egy e-mailt, miszerint egy árufeltöltői pozíció megüresedett, csak rám várnak, mindössze egy iskolalátogatási igazolást kell bevinnem az irodába, és már mehetek is, de ez szopás, hisz még nem tudok beiratkozni az egyetemre, a gimnáziumban pedig még több mint egy hét, mire ügyel a titkárság. Végül úgy vagyok vele, hogy az egész bagázs nyugodt lélekkel bekaphatja. Nincs már sok hátra a nyárból, tíz nap, plusz az a két hét a szeptemberből, amikor még nincs egyetem. Nem tudom, hiba-e vagy sem, de fotós munkát meg sem próbálok szerezni, mert ennyire azért nem vagyok naiv. Egyik nap mégis, mikor meglátok valakinek az üzenőfalán valami ocsmány partifotót, csak úgy passzióból megnyitom a linket, és az oldalon észreveszem, hogy partifotóst keresnek. Persze írok nekik, és másnapra válaszolnak is. Az első nyolc parti csak próba. Ha bevállalom, később elvileg kétezret fizetnek partinként, amiből egy este két-három belefér, ha már profi az ember. Ez tetszik. Elvégre bulizni és fotózni kell. Fizetésért. Másnap találkozom az oldal főszerkesztőjével, aki egy auchanos szatyorban a kezembe nyom egy egyszerű papírdarabot, hogy ezt akasszam a nyakamba fotózáskor, és több száz apró cédulát, amin a honlap neve van feltüntetve. Azt mondja, ezeket adjam oda azoknak, akiket lefotóztam. Mikor megkérdezem, hogy kapok-e vala133

mi vackot, amivel a nyakamba tehetem azt a másik papírt, közli, hogy most nincs, és szól előre, hogy tok sincs hozzá. Akkor kuka, gondolom. Két nappal később kezdek az Instantban, százhúsz képet kell lőnöm. Mailben azt írták, hogy éjfélre menjek, de már tízre ott vagyok, hogy hamar végezhessek. Kénytelen vagyok tudomásul venni, hogy ez rossz döntés volt, tízkor még mindenki józan, ilyenkor sokkal nehezebb dolgozni. Nem csak téma nincs még, de emberek sem, akik fotózkodni szeretnének. Éjfélre elkezd becsiccsenteni a társaság, hajnali egykor végzek. Két nap múlva már éjfélre megyek, másfél-két óra alatt végzek, a fotóimmal pedig meg vannak elégedve. Szeretek az Instantban fotózni, mert sok az ember, sok a terem, mindig van mit lőni, de azért elvállalok egy techno partit is az A38-on.

44. Csoda történik : le kell mondanom a következő fotózást, mert másnap reggel hatkor kezdek a Samsung egyik leányvállalatánál. Azt beszéljük meg, hogy heti három napot fogok dolgozni, nyolcórás műszakokban. Szerencsére nem kértek iskolalátogatásit, csak a diákomat kellett megmutatnom, ami még bőven érvényes. A diákszövetkezet előtt találkozunk, hajnali fél hatkor. Innen visznek ki minket a gyárba, ami kint van valahol a városhatáron túl. A buszon ülve azon agyalok, hogy milyen szánalmas az, hogy két gramm fűért nyolc órát kell lehúzzak, és akkor még csak félre sem tettem. Mikor odaérünk, látom, hogy a gyár kábé akkora, mint egy sportaréna vagy egy koncertterem. Őrült hangzavar van. A munkagépek tört ritmusú, monoton morgását éles kopácsolások és csattanások szakítják meg. Tisztára, mint egy zajzenei performansz. A hatalmas gépsorok közül egy távol-keleti fazon tör elő, hadonászva, siettetve minket. Úgy csinál, mintha valami hibát követtünk volna el, miközben még csak meg sem érkeztünk. Ha hozzánk szól, idegesen néz 134

ránk, fölemeli a hangját, és egyfolytában sürgeti a körülötte lévőket. Semmi helló-szia. Igazi pöcs a figura. Magyarul nem tud, csak mutogat. Egy szekrénysorhoz vezetnek minket, itt kell lerakni a cuccainkat. Amikor megkérdezem, hogy hol a kulcs, a fazon feje elvörösödik, és ordibálni kezd valamit. Jól van, akkor a kurva anyád, gondolom. A tárcám és a telóm a biztonság kedvéért zsebre teszem, majd körbenézek. Lányokat látok egy gépszalagnál, csomagolnak meg ilyesmi. Az idegesítő fazon elkezd mutogatni, és már megint ordibál, úgyhogy megyünk utána, amikor elindul. Miközben haladunk, véletlenül nekimegyek egy Metallica-pólós, hosszú hajú srácnak. A láncok az oldalán megcsörrennek, majd idegesen rám néz. – Bocsánat – mondom. – Vigyázzál már, te hipszter geci ! Valóban. Nem volt a legjobb ötlet a világos, kockás Fred Perry inget választanom a tengerkék Springfield szövetnadrághoz, de hajnal ötkor azt kaptam magamra, ami először esett ki a szekrényemből. Akárhogy is, ez a hipster dolog egy kicsit sok volt. Talán a RayBan napszemcsimre mondta ? Vagy a Converse tornacsukámra ? – Oké – fogom végül rövidre, mert nem igazán érdekel a srác. Válaszul fintorog. Az első négy órában nagyjából olyasmi feladatra osztanak be, mint amit Chaplin nyom a Modern időkben. Egy szerszámmal kell meghúznom egy ugyanolyan csavart az ugyanolyan alkatrészeken, kábé négy másodpercenként, ahogy elhaladnak előttem a szalagon. Hatvan perc múlva már ideges vagyok, és rájövök, hogy ezt inkább zombiknak, és nem nekem találták ki. A meló olyan monoton, hogy az agyam már az első fél óra után belefárad. Kétóránként van tíz perc szünet, képzelheted, hogy várom az elsőt. Mikor végre meghallom a jelzőcsengőt, remegő kézzel rohanok ki cigizni. Sajnos olyan messze van a dohányzó, hogy nem érek vissza időben a táskámhoz, pedig abban van a csokim, amit reggeli meg ebéd gyanánt hoztam magammal. A második szünetre nagyon felidegesítem magam, és mivel egy kerek percet kések a gépszalagtól, a távol-keleti figura elvörösödött fejjel kezd el velem ordibálni, de per135

sze nem értem, hogy mit. A harmadik szünetben a Metallica-pólós srác megint beszól valamit a dohányzóban, de nem törődöm vele. Már az első nap teljes szívemből meggyűlölöm ezt a munkát. Folyton az jut eszembe, hogy mennyire király lenne valami érdekesebb, kevésbé monoton dolgot csinálni. A gyárban minden szürke és hangos, meg lehet őrülni. Az olajszag beissza magát a ruhámba, és ami még rosszabb, a bőrömbe is. Az utolsó órában visszafelé számolom a perceket, kész szenvedés, de azért csinálom, amit kell. Miután kiszállok a diákszövetkezet kisbuszából, elköszönök mindenkitől, de amikor a rocker formához lépnék oda, az csak köp egyet. Hát, ő tudja. Egyenesen hazamegyek, összeroskadok a szobámban, és félálomban fetrengek egy darabig. Idővel abbahagyom az önsajnálatot, fölállok, és elindulok lezuhanyozni, mert folyton belefájdul a fejem abba, ha a bőrömön megérzem az olajszagot. Bár időközben megbeszéltem Renivel, hogy este átugrom hozzájuk, a zuhanyzó alatt – talán unalomból vagy megszokásból – kiverem, és közben akarva-akaratlanul is Katie White és Reni furcsa keverékére gondolok. Mikor már a tükörben nézegetem az arcom, megint a gyáron gondolkodom. Amikor olyanok ugranak be, hogy ezt fogom nyomni a nyugdíjig, meg, hogy jó eséllyel még ezek a legszebb éveim, egy pillanatra olyan érzésem támad, mint mikor ökölbe szorítom a kezem, pedig a nyakizmomon kívül nem feszítek be semmit. Aztán eszembe jut, hogy korábban hogyan képzeltem el az életem. Úgy terveztem, hogy gimnázium alatt én leszek a legbulisabb figura, és, hogy a lányok majd engem hoznak föl példaként, ha a jó pasikról beszélgetnek. Úgy gondoltam, hogy ilyenkorra már megnyerek néhány fotópályázatot, esetleg felfigyelnek rám néhány helyről, hogy szép lassan bedolgozhassam magam a szakmába, miközben a munkáim miatt kialakult protekció élén táncolva könnyedén leteszem a diplomát. Úgy képzeltem, hogy vagy ez lesz, vagy nagyon korán elbaszom az életem. Az, hogy a kettő közt legyek valahol, még csak fel sem merült bennem. Eszembe sem jutott, hogy meg kell majd szenvednem a sikerért, vagy, hogy esetleg meg kell majd harcolnom azért, hogy egyáltalán rájöjjek arra, hogy nem is leszek sem gazdag, 136

sem híres, sem egy géniusz, sem különösebben jóképű, csak egy tök átlagos srác, aki szép lassan feladja az álmait, és beletörődik az „ilyen az élet” jellegű közhelyekbe. Manapság a felnőtté válás azt jelenti, hogy kialakítunk magunk körül egy unalmas, nem túl mozgalmas életet, majd belenyugszunk az állóvízbe. Aki nem így tesz, az a „sosem fog felnőni” kategóriába esik. Nem fura ez ? Kedves kis robotokat nevelnek belőlünk. Eddig csak feketében vagy fehérben láttam a jövőt, pedig most minden olyan szürke. Ahogy kilépek a fürdőszoba ajtaján – inkább kötelességtudatból, mint önkéntelen cselekedetként –, belebaszok egy jobbost az ajtóba, aztán gyorsan meg is nézem, hogy nem horpadt-e be. Mikor látom, hogy nem, ránézek az öklömre is, de csak az ujjbütykeim vörösödtek be egy kicsit. Nem is ideges, inkább csalódott vagyok. Nem, ez sem elég pontos. Inkább mondjuk úgy, hogy tudom, hogy hamarosan csalódott leszek. Mielőtt elindulok Reniékhez, csinálok egy cigit, hogy kicsit ellazuljak, majd a villamos felé elszívom. Mikor odaérek, nem nagyon tudok másra gondolni, mint arra, hogy legalább kirázzam a farkamból a feszkót, de aztán – a kapcsolatunk során először –, Reni azt mondja, hogy ma nem akar lefeküdni velem. Fáj a hasa. Pedig még nem jöhetett meg neki… vagyishát… már egy ideje nem is… Egy pillanatra felvillan bennem, hogy mi van, ha terhes, de aztán egyből lecsapom a gondolatot. Túl drámai, túl sorszerű lenne. Aztán eszembe jut, hogy a sors mással már nem is tudna jobban megszopatni, mint ezzel. Megrémülök. Ez az én kryptonitom. Mikor Reni már vagy egy órája szuszog mellettem, rettegve, izzadva, két kézzel a takaróba kapaszkodva próbálok meg elaludni. Gyerekként, mikor elképzeljük magunkat szülői szerepkörben, mindig megfogadjuk, hogy mi leszünk a legjobb apák és anyák. Ezt még tizenévesen is elhisszük, habár akkor már tudjuk, hogy ha az események túl korán következnének be, akkor még nem tudnánk betartani a fogadalmunkat. Ezért is félünk annyira a fiatalkori terhességtől. Tudjuk, hogy most még a legjobb esetben is csak olyanok lehetnénk, mint a szüleink, pedig mi mindig is jobbak akartunk lenni náluk. Forgolódom, és folyton azt hiszem, hogy nemsokára elalszom, de 137

nem megy, egyszerűen csak kattog az agyam. Próbálok arra gondolni, hogy nem történt semmi, csak fájt a hasa, de úgy érzem magam, mintha egy történet részese lennék, amiben nincsenek véletlenek, és ha véletlen sincs, hát a hasa sem fájhat csak úgy valakinek… Nem értem, hogy miért látok bele minden apróságba végzetes előjeleket. Véletlenek márpedig léteznek. Nem sokkal később megsodrok egy viszonylag erős jóéjt-cigit, kiülök a teraszra, és miközben belebámulok a budai összpanorámába, nagyon ráérősen, nagyon lassan, egyre nyugodtabban beszívok. Ahogy a nyár végi, esti szellő megsimítja az izzadt hátamat és a nedves hajamat, egy pillanatra úgy érzem, fázom, de leszarom, mert jólesik. Minden rendben lesz. Mielőtt elnyomom a csikket, arra gondolok, hogy mi van akkor, ha ez nem is szürke, hanem már rég a fekete. Bár már lendületet vettem, nem indulok el befelé, maradok még egy kicsit. Valamiért most fontosnak tűnik a nyugalom.

45. Kár, hogy nem tudtam kialudni magam, mert a mai napom elég sűrű. Nemrég vettem egy tízes pakkot, aztán most hívott Topi, hogy tudok-e segíteni, úgyhogy találkozom vele, és adok neki másfelet négyezerért. Már nem maradt sok, lassan hívnom kell Scootert. Jó lenne, ha nem kéne ekkora pakkokat vásárolnom, mert ha kevés van nálam, sosem szívok annyit, mint egy ekkora adaggal, de a helyzet változatlan : egy grammot egyetemistáktól, gimnazistáktól, maffiafilmeken edződött tinédzserektől, szóval komolytalan emberektől tudok csak venni, aminek kábé annyi köze van az 1.0 grammhoz, mint az izlandi experimentális rocknak a bolíviai folkzenéhez. Jobb esetben is 0.7-eket adnak, de ha mondjuk Scootertől veszek öt grammot, akkor mérlegről kiszámolt 5.0-át kapok. Ha tízet, akkor 10.0-t, de már 1900-as áron. A vasárnapi dealereknél egy gramm ára 2500 forint. Ha egy tízesből ötször-hatszor eladok 0.8 grammokat kettőfélért, akkor összességében egész jó áron szívhatok. 19000-et 138

költök el, de hat pakkal már kerestem 15-öt, szóval lényegében négyért veszek bő öt gramm füvet, ami most úgy másfél-két hétig elég is. Így oldom meg azt, hogy a diákmelóm bevételét ne kelljen teljes egészében zöldre költenem. A Topival való találkozás után sietnem kell egy call centerbe, ahol egy számítógépes teremben kell kitöltenünk egy viszonylag hosszú tesztet. Olyan kérdések vannak benne, hogy „mit csinál, ha egy ügyfél ezt és ezt mondja”, „mit mondunk, ha egy ügyfél ezt és ezt csinálja” és, hogy „hogyan írjuk helyesen azt a szót, hogy…” A teszteket viszonylag hamar kiértékelik, majd egyenként szólítanak át minket a szomszéd szobába. Mikor sorra kerülök, közli az ügyintéző, hogy nagyon jók az eredményeim, ritka a 80% fölötti tesztlap, de most azért mégiscsak el kéne járnom egy oktatásra is, hogy „szakképzetten kerülhessek a vonal mögé”. Elvileg négy napot kell ezzel eltöltenem, reggeltől estig. Aztán lesz egy vizsgaalkalom is. Szóval lényegében ötöt. Megkérdezem, hogy mennyi lenne a fizetés, ha végeztünk, és mond valami ötszáz körüli összeget, ami egy fillérrel sem több semelyik diákmelónál. Ez eléggé felbasz, de sajnos bele kell gondolnom abba is, hogy mennyire utálom a gyárat. A Samsung bekaphatja. Talán ez jobb lesz. Valahogy szóba kerül, és végül megtudom, hogy igazából az oktatásokért már alapból kapunk fizetést, bár csak felean�nyit, mint a melóért. Nagyszerű, gondolom. Eljárok az előadásokra, hozok magammal egy jó hosszú regényt, és azért fognak fizetni, mert a hátsó sorban olvasok. Kezet fogunk, köszönök, majd sietve távozom a szürkés-barnás hangulatú unalomközpontból, mert este még fotóznom is kell az A38-on.

46. Na, igen. Tudtam én, hogy merész megoldás lesz egy fotózást betenni egy újabb meló előtti napra, de szerencsére egy olyan partira mentem, ami már kilenckor elkezdődött, így éjfélre hazaérhettem. Öt és fél órával később, mikor a diákszövetkezethez érek, magam139

ban káromkodom, olyanokat gondolok, hogy én ezt nem fogom csinálni, abbahagyom satöbbi, de aztán lenyugtatom magam. Mire beérünk a gyárba, rájövök, hogy egyáltalán nem biztos, hogy jó döntés volt beszívni egy nyolcórás robotmunka előtt. Az első fél óra már önmagában egy teljes műszaknak tűnik. Annyira unatkozom, olyan idegtépő a monotonitás a gépszalag mellett, hogy néha megfeszülnek az izmaim, és legszívesebben földhöz vágnám azt a szart, amit épp csavarozni kell ezzel az elektromos valamivel, ami a kezemben van. Elég furcsa érzés nyolc órán keresztül valami olyannal dolgozni, aminek nem tudom a nevét, valami olyanon, amiről fingom sincs, hogy micsoda, de azért csinálom. Meg kell szoknom. Kell az a rohadt pénz. Úgy unatkozom, hogy az első szünetig a bérezésemet számolgatom : 550-es órabért, szal percenként kábé 9 forintot keresek, ami azt jelenti, hogy másodpercenként úgy 0.15-öt. Tehát, egy forintot kábé hét másodpercenként szerzek meg. Vissza is számolom, megszorzom hatvannal, aztán megint hatvannal, és kijön : 550 óránként. A hátralévő húsz percben csak minden hetedik másodpercnél veszek levegőt. Egy forint, egy levegő. Az anyagi helyzetem ekkor válik hivatalosan is fullasztóvá. Egyre jobban felidegesítem magam, a lábam beleremeg a gépszalag zúgásába, a fejemben pedig görcsös fájdalom alakul ki az olaj szagától. A szünetben egyből rohanok a mosdóba, inni akarok, mert nagyon ki vagyok száradva. Kézmosás közben belenézek a tükörbe. Mit keresek itt ? Önkéntelenül, szinte reflexszerűen, a jobb térdemmel belerúgok a csapba, kicsit meg is lazul, de szerencsére nem esik le. A lábam viszont fáj. Le kell, hogy higgadjak. Sántítva sietek, hogy a teraszon még cigizhessek egyet. Már nem vagyok beszívva, de van utána az a tompult, bódult állapot, na, azt eléggé érzem. Nincs kedvem senkihez, úgyhogy csak leülök egy járdaszegélyre, és gyorsan rágyújtok. Meglepődve látom, hogy a rocker gyereken ugyanaz a metallicás póló van. Én most csak egy egyszerű, fekete trikót kaptam magamra, nem nagy szám, a C&A-ban vettem, és hozzá egy szakadt farmert, amit már tizedikes korom óta nem hordtam. A metallicás időközben szövetségesekre talált, a hozzám közeli padra már hárman ül140

nek le. Feltűnően röhögcsélnek, úgy érzem, rajtam. Valószínűleg nem tévedek, mert kicsivel később Mr. Metallica hozzám szól, valamivel hangosabban a kelleténél. – Hát te, hipszter gyerek, hogyhogy itt ? Nincs nagyon kedvem válaszolni, de aztán inkább mégis mondok valamit. – Dolgozom. – Ja, azt látom – mondja, majd röhögni kezd, amit a másik kettő követni próbál, félsikerrel. – Nem hittem volna, hogy bejössz még egy napra. A magadfajták többnyire nem bírják egy műszaknál tovább. – A milyen fajták ? – kérdezek vissza. – Az ilyen hipszter gecik ! – mondja nevetve. A csikkem szép lassan beledörzsölöm a betonba. Nem válaszolok. – Lejönnek, mert kell nekik egy kis pénz piálásra, épp vita van a gazdag anyucival, aztán azt hiszik, hogy képesek húsz év tespedés után egyik napról a másikra csak úgy melóba állni. Ez nem így megy, baszki – mondja, majd eldobja a cigijét. – Itt köcsögöket nem látunk szívesen ! – Rendben. – Hogyhogy rendben ? – Semmi, csak tudomásul vettem. – Akkor jó lenne, ha valami magadnak való, buzis melót keresnél ! – Na, én visszamegyek – közlöm, majd felállok, és a csikkemet kidobom egy közeli kukába. – A kurva anyáddal legyél ilyen baszott arrogáns, azzal ! – kiáltja a srác. Megnézem a telefonomon az időt, egyfajta pótcselekvés gyanánt. Aztán odamegyek hozzájuk. Megfogom a metallicás pólót, elrántom, mire elszakad, de azért a gyerek is jön a foszlányokkal együtt. Mielőtt elkezdhetné megkeresni az egyensúlyát, lelököm a földre, és egy hatalmasat rúgok a bordái közé. Pont úgy, ahogy Mr. Ájkídótól tanultam. Mikor felordít, jobb lábbal megcélzom az arcát. Tizenegyedikig fociztam, belsővel rúgom meg, nem úgy, mint a bordáit. 141

Az orra egyből vérezni kezd, ahogy a szája is. Lehajolok, megfogom a szakadt pólóját, magamhoz húzom a felsőtestét, és ahogy a szemébe nézek, mintha az ázsiai figura féregszerű pofáját látnám. Az arcába ütök egyet ököllel. Az adrenalin teljesen elhomályosít mindent, de valahogy mégis tisztábban látok. Körbenézek, a másik két srác már felállt a padról, de csak meglepetten bámulnak. Mekkora csicskák. Nem tudok másra gondolni, mint arra, hogy mennyire utálom ezt a kurva gyárat. Meg ezt a kurva olajszagot. Meg ezt az ázsiai faszt. Mr. Metallica hörögni próbál valamit, úgyhogy ököllel még kétszer, teljes erővel szájba vágom. Rohadjon meg a fajtája, de komolyan. Elengedem a pólóját, a felsőteste lehanyatlik, és a fejét bele is veri a földbe. Az egyik szeme bevérzett, az orra eltört, a szája fölszakadt. A haja minden irányból felitatja az arcáról lecsorduló vért. Legszívesebben addig ütném a mozdulatlan testet, ameddig bele nem fáradok, de valami rátelepszik az ösztöneimre, és kordában tart. Úgy érzem, mintha az egész gyárat vertem volna szét, pedig valójában csak ezt a szerencsétlent kaptam el. De miért ? Nem is rá vagyok mérges. Az adrenalin mámorából kijózanodva, csak ekkor veszem észre, hogy a gyár teljes személyzete körbevesz minket. Senki sem segített a srácnak. Érdekes, talán ez volt a napi szórakozásuk, és nem akarták elrontani. Elvégre érthető. Fölállok, és véres kézzel rágyújtok. Mint a filmekben. Furcsa érzés.

47. Anyám tizennégy éves koromban halt meg. Ilyenkor a filmekben mindig az jön, hogy Afganisztánban volt kém, de elcsípték, miközben próbált megmenteni egy raklapnyi csecsemőt, és négy év kínzás után hunyt el, miután kétszázezren megerőszakolták, de semmi ilyesmi. Sima autóbaleset volt. Késő este jött haza a munkából, valami balfasz ittasan elaludt a volán mögött, és áthajtott a másik sávba, ahol történetesen pont az én anyám jött vele szemben. Anya persze egyből ráfeküdt a dudára, és elhúzta a kormányt. Az éles hang142

tól a piás fasz felébredt, lefékezett, anyám meg a félrerántott kormányával együtt az árokba borult. Érdekes : anya utolsó cselekedete az volt, hogy megmentette a gyilkosát. Érdekes, de nekem kurva mindegy : anya halott. Ha a faszi nem hajt el egyből, és alkalmazza a jogosítványhoz szükséges egészségügyi ismereteket, anyám állítólag még ma is élne. Az egyik rádió bemondta, hogy az úton, ahol az anyám meghalt, óvatosan vezessenek, mert baleset volt, meg a helyi tévé bejelentette, hogy egy „középkorú nő életét vesztette”, és en�nyi. A részeg pöcs egy gazdag családból származott. Az apja egyik orvos haverjának kollégája bebizonyította, hogy a faszi lelki beteg volt a baleset idején, vagy valami ilyesmi. A lényeg az, hogy azóta is szabadlábon van. Jól keres, családja van. Tudom, hogy hol lakik, a címe beleégett az emlékezetembe. Mindennap eszembe jut, hogy egyszer meglátogatom. Sosem fogom elfelejteni a tárgyalóteremben azt a pillanatot, amikor a bíró felmentette. Nem volt pofája túlzottan örülni, de azt a nyamvadt mosolyt nem lehetett levakarni az arcáról. Az ítélet után két héttel jutott el valahogy a sajtóhoz az, hogy apám, a félig-meddig elfeledett valóságshow-celeb, egy baleset végett özvegy maradt. Néhány bulvárlap írt egy-egy cikket a dologról, sőt, egy tévéstáb még ki is jött a házunkhoz, de mivel nem engedtük be őket, elmaradt a riport. Fater azóta iszik, ráadásul az emberi kapcsolatait sem tudja normálisan kezelni. Kicsit olyan, mint egy nagyszívű, töketlen zombi. Egyetlen előnye van annak, ha az anyud meghalt. Az ismerőseid semmilyen körülmények között sem kurvaanyáznak le. Ha mégis, azt csinálhatsz velük, amit akarsz, senki sem fog megvetni érte. A cégvezetőkkel és a diákszövetkezet képviselőivel még aznap délután megbeszéltük, hogy senki sem látott semmit, Mr. Metallica meg inkább kussban feküdt pár hetet a kórházban, mintsem, hogy nagydobra verje az elverését. Cserébe ott kellett hagynom a szövetkezetet és a gyárat is. Talán még örültem is. Amint lehet, próbálj meg minél több ismerőst lebeszélni arról, hogy diákszövetkezeten keresztül próbáljanak meg munkát keresni. Nagy valószínűséggel stabil melót nem kapnak, csak hívogatni fogják őket, hogy 143

„holnap nem érsz rá Tahitótújfalun lekvárt csomagolni tíz órán át ?”, meg ilyesmi. Ennyi, semmi több, de ha el is vállalsz néhány napot, abból is csak a lehúzás van, és még azt is elvárják, hogy mindenféle jelenléti ívekkel meg igazolószelvényekkel rohangálj be hozzájuk, mielőtt azt a kis pénzcafatot megkaphatnád, amit a környék legszarabb melójából összeszedtél.

48. Szar ez a könyv. A regényekben minden szereplőnek szüksége van motivációra, míg a tinédzserkorban épp az a szép, hogy „csak úgy” csinálunk dolgokat. Azért, hogy rájöjjünk arra, hogy meddig lehet elmenni, hogy meddig tudunk elmenni, és, hogy hogyan tudunk elmenni. Az összes túlkoros figura, aki úgymond „feltárta a kamaszlelket”, valójában a középkorú és idős emberek lelkének nosztalgiájára feküdt rá. Ez nem jelenti azt, hogy ezek rossz könyvek lennének, egyszerűen csak hazudnak a fülszövegek, az irodalomnak meg senki sem tilthatja meg, hogy hazudjon, hisz a fikcióra épül. Aztán persze vannak kivételek, de ez a könyv nem tartozik közéjük. A főhős szerelmes, de mintha eszébe sem jutna megcsinálni a csajt. Ez hazugság. Nem azért, mert a srác egy görény, hanem azért, mert kibaszott állatok vagyunk, és ha beleesünk valakibe, az bizony azzal jár, hogy föláll a farkunk. Főleg tizenévesen ! Becsukom a könyvet, és a hátulján meglátom az írót. Vén fasz. A mi nyelvünkön próbál írni, a mi gondolkodásunkat akarja bemutatni, és az ő korában lévő emberek mondják azt, hogy mindez sikerült neki. A korombeliek meg elolvassák, és elhiszik, hogy ilyenek, vagy hogy legalábbis ilyennek kéne lenniük. Miért írják rá, hogy az internetgeneráció lelki fejlődése van benne ? Honnan tudja a vén fasz, hogy mi van a mi lelkünkben ? Miért nem ír ez a pöcs arról a generációról, amit ismer ? Nem értem. Aztán folytatom a könyvet, és mikor a figura néhány oldallal később elmegy egy buliba, majd „füvet szív”, amitől „látomásai lesznek”, elhatározom, hogy kész, ennyi volt. Belefáradtam. 144

Egy szűk teremben vagyunk, a kötelező gépjármű- és felelősségbiztosításról kapunk okosítást. Néhány lány jegyzetel, a többiek a padokon fetrengenek, zabálnak vagy csak a telefonjukat nyomkodják. Én a hátsó sorban az olvasgatásommal egyáltalán nem vagyok feltűnő. Az előadást egy mérhetetlenül idegesítő ember tartja. Hangosan beszél, folyton gesztikulál, és közben úgy élvezi a saját szavait, mintha letolt volna egy adag tiszta MDMA-t. Az első húsz perc arról szólt, hogy pár éve még ő is azokban a padokban ült, mint amikben most mi. Kemény munkával még mi is lehetünk olyanok, mint ő. „A cégnél bármi megtörténhet” – mondja. Elvileg a vezetőség hamar észrevette, hogy rendkívül tehetséges telefonos tanácsadó, úgyhogy hamarosan már kimenő hívásokat is intézett, majd végül ő irányította az egész osztályt. Most komolyan : ki nem szarja le ? Én az aprópénzért jöttem. Hátrazselézett, szőke haja van, mint a legtöbb ilyen fakó pöcsnek, de drága öltönyt visel, talán Pierre Cardin lehet. Az egész előadás alatt próbál jóarcoskodni, poénkodni, de igazából senki sem figyel rá. A végén kapunk egy harmincoldalas jegyzetet, amit meg kell majd tanulnunk a vizsgára. A villamoson beleolvasgatok a papírokba. „11. § (1) Gépjárműflottára kötött szerződés esetén a szerződő felek az e törvényben meghatározottaktól eltérhetnek a szerződés létrejöttét, megszűnését, a biztosítási időszakot, a díjfizetést illetően.” A netnek köszönhetően már hozzászoktam ahhoz, hogy szinte mindent abban a pillanatban kapok meg, amikor megkívánom : pizzát, meztelen női testet, filmeket, könyveket, sorozatok egész évadjait, adatokat, dátumokat, híreket, emberi kapcsolatokat és élményeket, sőt, néha még akár drogokat is. Lehet, hogy velem van a baj, de egyszerűen képtelen vagyok elfogadni azt, hogy idáig kelljen sül�lyednem a pénzszerzésért. Nem fogok napi nyolc órákat azzal tölteni, hogy óránként fél doboz cigi áráért olvassak fel a telefonba részleteket egy szabálykönyvből. Ebben a munkakörben egyszerűen képtelenség elképzelni, hogy bármilyen sikerélményem vagy akár 145

eredményem is lehessen, ráadásul még csak nem is fizetnek rendesen. Nem tudom, hogy velem van-e baj vagy a világgal, de egyszerűen képtelen vagyok erre a szarságra. Ha ennyire aljamunkát végzek, akkor egyszerűen csak butának érzem magam, harmadrangúnak és értéktelennek, miközben az is kellemetlen, hogy nem tudok megoldani egy látszólag nagyon is egyszerű feladatot. Mindenhol azt hallom – és hallottam is, amíg felnőttem –, hogy higgyek az álmomban, legyek önmagam, ne adjam fel, különleges vagyok satöbbi, erre most idáig kell aljasodjak. Nem vagyok én képes évekig, de még csak hónapokig, vagy akárcsak hetekig sem szenvedni valamiért, amiben alapvetően nem látom meg a perspektívát. Megbénít a bűntudat, amit amiatt érzek, hogy lehet, nem is vagyok különleges. Korábban még csak nem is jutott eszembe ilyesmi. Nem volt olyan reklámszereplő, aki azt mondta volna, hogy „átlagos vagy, érd be a középszerrel”. Ugyanakkor hiába érzem azt is, hogy mindez csak kifogás, attól még tudom, vannak korlátok, amiket nem fogok átlépni. Mondhatnám úgy is, hogy vannak elvek, amiket nem adok fel, de ez kissé hamiskásan csengene, hiszen éppen ahhoz lenne szükségem több akaraterőre, hogy elvégezzek egy ilyen munkát, nem pedig fordítva. Motiváció nélkül képtelen vagyok az erőkifejtésre. Nem tudok mit tenni. Feladom.

49. Scootert a szomszédjai annyiszor jelentették föl a folytonosan dübörgő techno miatt, hogy végül el kellett költöznie otthonról. Azt mondta, semmi para nincs, de egy ideig egy haverjánál fog lakni – részvétem –, ahol nem tudunk találkozni, úgyhogy átmenetileg kávézókban és kocsmákban kell lerendeznünk a vásárlásokat. Egy csöndes, egyszerű kajáldát nézünk ki. Miután megeszem a hamburgerem, beleteszem a dobozába Kali pénzét, és a saját tizenkilencezremet is, majd az egészet becsúsztatom a csupán kólát ivó Scooter elé. 146

– Nagyon lefogytál – jegyzem meg az utolsó falat rágása közben. – A sok hajtás, tesó ! A hajtás ! Persze. Meg a szintetikus szarok. – Így már annyira nem is hasonlítasz Scooterre. – Arra nem is, mert az egy szájba baszott együttes, már ezerszer mondtam ! – Ja. Vágom. – H. P. Baxxter. Rá hasonlítok – mondja, majd óvatosan kiveszi a kesst a dobozból, és a helyére teszi a pakkomat. – Kaliét is. – Hogy ? – Kali pénze is a dobozban volt. – Ja, bocs. Nem figyeltem. Visszahúzza maga elé, bele akarja ejteni a másik, nagyobb pakkot is, de az ingujjából ezúttal nem jön ki semmi sem. Kali odaszól, hogy ne ilyen feltűnően, de Scooter továbbra is csak a kezét rázza, és valami hülye hangot is kiad magából, valami olyat, mint mikor erőlködik az ember. Egy pillanatra abbahagyja, kifújja magát. Mikor újrakezdi, sokkal erősebbek, lendületesebbek a mozdulatai. Az alkarja egyre nagyobb szöget nyit meg, úgy néz ki, mint egy maszturbáló ló. Kábé annyira vagyunk feltűnőek, mintha azt ordibálnánk, hogy „hahó, hahó, fűvel üzletelünk !”. Mikor a pakk végre előbújik, nem a dobozba, hanem a földre zuhan. Scooter egyből utánavetődik, aminek köszönhetően a széke is feldől. Mi Kalival csak ülünk és nézzük, nem igazán hisszük el azt, ami történik. Scooter visszateszi a széket a helyére, visszamászik rá, jajgat egyet, majd beleteszi a füvet a dobozba, és visszatolja elénk. – Tessék ! Nem egyszerű olyan hamburgerezőt találni, ahol nem kell előre fizetni. Még másfél órával később is az asztalunknál ülünk. Megettem három duplahúsosat, két sült krumplit, egy fagyit, és megittam három Fantát. Kali is valami ilyesmit tolt, csak vegában. Természetesen beszívva jöttünk, és kajaflashünk volt. Várunk még tíz percet, míg leülepszik a szervezetünkben a gyorséttermi szenny, 147

majd úgy csinálunk, mintha kimennénk cigizni. Miközben kajálsz, néha ki kell menni rágyújtani. A negyedik után már rád sem néznek. Sem a McDonald’s vagy a Burger King családok, sem az alkalmazottak. Ami fontos még : hagyj ott az asztalon egy fél hamburgert vagy valamit, hogy lássák, még nem fejezted be az evést. Mikor kint vagyunk, kicsit odébb sétálunk, miközben elszívjuk a ciginket, majd futásnak eredünk. Utánunk sem jönnek, de mi azért csak rohanunk. Jólesik. Szörnyülködnek rajtunk a mamák, furcsán néznek ránk a középkorúak, egyesek pedig bevásárlószatyorral a kezükben húzzák a szájukat, de mindenki bekaphatja. Futunk egészen a bérházunkig, ahol aztán nevetés közben kifújjuk magunkat. Még akkor is röhögünk, amikor belépünk a lakásunkba. Ömlik rólunk az izzadság, vörösek vagyunk, de valahogy mégis király az egész. Bemegyek a szobámba, és azt látom meg először, hogy a föld tele van papírokkal. Micsoda rendetlenség. Egyből észreveszem, hogy ezek a munkavállalási és a felvételis szarságaim. Az asztalom tök üres. Illetve annyira mégsem, a közepén meglátom a négyszázezer forintos befizetési csekkemet. – Apa – mondom halkan.

148

III.

50. Megcéloztam a vén picsa fejét, majd sokáig tartottam a fegyvert, de nemcsak éreztem, láttam is, hogy a kezem egy kicsit remeg. Nem szoktam még meg a fegyvert, és a filmekből ismert képek miatt még féltem is tőle. Nyugi, gondoltam, ez csak egy darab fém. Önmagában nincs ereje, nem tud gondolkodni, több vagyok nála. Le kell győznöm. Becsuktam a szemem, és nem csak a madarakat, a szellő és a növényzet harcát, de Kali lélegzetvételét is hallottam. Lassan felemeltem a szemhéjaimat. A fegyver mereven nézett előre, mintha csak egy szobor lettem volna. Semmi remegés. A félig ös�szehajtott mutatóujjam középső percén felgyülemlett bőrrétegbe, mint egy párnába feküdt bele a ravasz. A kezemben megfeszültek az izmok, de csak annyira, hogy ne tartsam görcsösen a Smith & Wessont. A vén kurva szemei közé néztem, hiába volt olyan mes�sze, élesen láttam a vigyorgó pofáját. Eszembe jutott a megaláztatás, amit akkor éreztem, amikor felpofozott. Hirtelen tüzeltem. A fegyver rántott egyet, de mint a rugó, újra felvettem az eredeti állapotom. Ismét tüzeltem. Aztán újra és újra. Néhány másodpercig továbbra is mozdulatlanul álltam. – Szép – mondta Kali, majd megvárta, míg leengedem a fegyvert, és csak utána indult el a célpont felé. Mikor odaért, én még mindig mozdulatlanul álltam, csak a fegyvert engedtem le. – Kettő még össze is ért. Mármint a lyuk, amit okoztak. Megnéztem én is. A háromból két lövés tényleg szép találat volt, de a többi sajnos kicsit elcsúszott. – Azt, ugye, tudod, hogy én ezt nem fogom annyiban hagyni – mondta Kali. 151

– Mit ? – kérdeztem. – Hogy tönkretette a nyarunkat. Hogy végig tanulhattunk a matekra. – De mit akarsz csinálni ? – kérdeztem, mire elmosolyodott. – Azt hiszem, megtaláltam a gyenge pontját. – És mi lenne az ? – Mi lenne ? Általános iskolai matektanár. Azok csinálják ezt a munkát, akik jók voltak matekból, de azért annyira nem, hogy fölvegyék őket egy normális egyetemre. Példát kell vennünk a legprofibb sztrájkolókról. Tudod, hogy ők mit csinálnak ? – Mit ? – Nem leállnak a munkával, hanem minden előírást betartva, magát a bürokráciát kihasználva bénítják meg a rendszert. – Értem – mondtam, de még csak nem is sejtettem, hogy mire készül. A bürokrácia szó jelentését akkor még nem ismertem, azt hittem, hogy a kommunizmus egy másik vetülete. De ennek így nem volt sok értelme. Mivel nem tudtam felmérni, hogy én vagyok-e a hülye, vagy csak ő ködösít, pótcselekvés gyanánt kiszedtem a fából a tanárnő nyomtatott portréját tartó rajzszögeket.

51. Az ősz az elmúlást jelképezi, szóval elég sablonosan alakulnak a dolgok. Pont, mint a filmekben. Nagyon bírom Tomit, de csak egy ideig. Nem könnyű együtt élni vele. Olyan retkes a lakás, mintha egy tucatnyi hajléktalan élne a nagyjából harminc négyzetméteren. A tapéta le van szaggatva, a föld kajás dobozokkal és csikkekkel van tele. Gáz nincs, mert rég volt kifizetve. Tomi már hajnalban felkel. Felteszi a kávét, cigit teker, telefonálgat, szervezkedik, aztán nyolctól négyig melózik – szakács egy gyorsétteremben –, majd mire ötkor hazaér, már full kivan. Részeg, és egyből cigit akar tekerni, bár ez annyira nem zavar, mert folyton behív. A lakás egyetlen rendezett pontja egy kényesen takarított polc, bakelitlemezekkel és egy 152

Altec Lansing inMotion MAX iPhone Sound Systemmel megpakolva. A lemezek közt csakis jazzalbumokat találtam, de mindenhol kerestem, és bakelitlejátszó nincs hozzájuk. Az átlagos délután Tominál úgy néz ki, hogy miután hazajön, eldobja az agyát, ordíttatni kezd valami Dizzy Gillespie szerű dolgot, majd a zenétől függően akár órákat is elüldögél, csukott szemmel. Nem szereti, ha pihenés közben zavarom, de nem is szoktam, mert jólesik a nyugalom. A kényelmetlen kanapé ellenére esténként a legtöbbször elég mélyen alszom, aminek örülök is, mert kell a relax, tudom, hogy nem tart örökké. Furcsa, de korábban Tomi semmilyen jelét sem adta annak, hogy jazzrajongó lenne. Sem azt nem vettem észre, hogy szarnak tartja a zenéket, amiket a bulikban nyomnak nekünk, sem azt, hogy míg mások rockegyüttesek nevét viselik a pólójukon, addig ő a jazz történetéről gyűjtögetett könyveket. Tomi ma John Coltrane és Miles Davis közös anyagait hallgatja. Ránézek a kijelzőre. Az első szám a Walkin’ címre hallgat, de már be van téve mögé egy teljes koncertalbum is. Mióta itt vagyok, eléggé megszerettem a jazzt. Ennek az oka valószínűleg a biológiaórán tanult pavlovi reflexszel függ össze : amíg jazzt hallok, minden rendben van, mert ez hatástalanítja Tomit, de amint lemegy az utolsó, aznapra kinézett szám, kinyitja a szemét, majd, mint akinek beüt a gyorsító, hirtelen feláll, kilövik a rakétát, és ő csak pörög és pörög, magyaráz, mint egy gép. Ilyenkor minden alkalommal megbánom valamennyire, hogy miután kitaláltam, hogy elköltözöm otthonról, az első dolgom volt idetelefonálni. Apa nem baszott le. Egyszerűen csak alig szólt hozzám, míg otthon laktam. Nem mérges volt, hanem csalódott. Munka után elköhögött egy erőltetett sziát, majd a szobájába vonult. Minden áldott nap. Egy négyezer darabos puzzle-t rakosgatott ki, szép sorjában. Az Eiffel-tornyot. Egy ideje már nem volt sör a hűtőben, meg úgy egyáltalán, semmi alkohol. A függőségek sosem múlnak el, maximum helyettesíteni tudjuk őket átmenetileg, vagy véglegesen. Mivel otthon harapni lehetett a feszültséget, néhány nappal később fogtam az Eastpak sporttáskámat, megpakoltam az összetur153

kált ruháimmal, a Nikonnal, egy-két könyvvel, ja meg persze a füvemmel, cigipapírjaimmal, dugipénzemmel és minden olyannal, amit apának nem kellett látnia, majd leléptem. Persze nem örökre. Úgy terveztem, hogy addig maradok, míg fater rám nem csörög, valahogy így : „Merre vagy, fiam ? Napok óta nem láttalak, minden rendben ?” Seggfejség vagy sem, de mielőtt eljöttem, egy puzzle-darabot is zsebre tettem, hogy jól kibasszak vele. Egyből a suliba mentem, majd a bankba. Kiiratkoztam az egyetemről, és még utolsó pillanatban visszavontam a diákhitel-igénylésem, mert rájöttem, hogy csak faternak akartam bizonyítani azzal, hogy így is belekezdek ebbe az egészbe. Szabad voltam. Kalinak összejött : talált egy olcsó, de okés albérletet a belvárosban. Azt mondta, hogy csak a rezsibe kell beszállnia. Mivel magától nem ajánlotta föl, hogy egy darabig aludjak ott, nem is kérdeztem. Mint kiderült, Rolanddal költözött össze. Mivel fingom sem volt, hogy ki az a Roland, és ezt észre is vette rajtam, elmagyarázta, hogy ki az. Persze, a Gosling gyerek. Segítettem Kalinak csomagolni, aztán Tomi eljött értünk az apja régi furgonjával. Kali cuccait Goslinghoz vitte, engem meg magához. Fater persze nem hívott, semmit sem tudtam róla, ahogy ő sem rólam. Mikor már ráunok Art Blakeyre, a tököm tele van Wes Montgomeryvel és a könyökömön jön ki Herbie Hancock, rájövök, hogy miért alszom olyan jókat esténként : Tomi, ha csajt hoz haza, minden alkalommal benyugtatózza az italomat, hogy „ne zavarjon az alvásban”. Egyszer még oké volt, de, hogy mindig, amikor kanos, bedobjon valami ismeretlen szert a piámba… ez már kicsit meredek nekem a múltkori, ismeretlen eredetű fehér poros sztori után. Alig maradt hátra néhány oldal, jó lenne befejezni ezt a fejezetet. Tomi kiugrik a fürdőszobája ajtaján, meztelenül, álló fasszal, majd miközben elordítja magát, két kézzel veri a falat. Becsukom a könyvet, és arra gondolok, hogy tovább kell álljak.

154

52. A városliget egyik padján a rajtam röhögő faszkalapok hangjára riadok fel. Mikor meglátják, hogy ébredezem, elfordulnak, majd nevetve továbbállnak. Jobb kezükben egy-egy energiaital, a balban duplaszelet kétszázas pizza, szóval valami buliból tarthatnak hazafelé. A táskámat elég erősen átöleltem alvás közben, hogy ne vegye el senki sem. Jó nagy hülyeség volt ez a padon alvás, nem is tudom, honnan jött. Végiggondolom az estét : kevés az emlékem, de az rémlik, hogy hozzácsapódtam néhány sráchoz, akiknek rengeteg vodkájuk volt, amit apró műanyag poharakból ittak, sörrel kísérve. Csak egy cigibe hívtam be őket, aztán annyi felest adtak, amennyit akartam. Úgy kettő körül hazaindultak. Bóklásztam még egy darabig, majd elálmosodtam. Talán még visszamehettem volna Tomihoz, de már nem volt kedvem. Ekkor jöhetett a pad ötlete. A zsebemhez akarok nyúlni, de egyből észreveszem, hogy ki lett ürítve. Sőt, egyenesen kivágták a gecik. Mivel az oldalamon aludtam, csak a bal zsebemet érhették el, abból viszont elvitték a mobilomat. Szerencsére a tárcám megvan. Amatőrök. Ahogy a szétvágott zsebet nézegetem, találok valamit az aljában. Apa egyik puzzle-darabkája. Az Eiffel-torony rácsos szerkezetének lehet egy eleme. Egész sokáig nézem, és közben tudom, hogy buzis, hatásvadász meg minden, de elsírom magam. Na, azért nem nagyon, de kibuggyan pár csepp. Átnézem a táskám, és nagyon örülök, hogy a gépemnek nincs semmi baja. Valamiért a táskát nem is basztatták. Talán rájuk ijeszthetett valaki vagy valami. Nagyon ki vagyok száradva, szomjas vagyok, és lassan egy napja nem is ettem semmit. Eszembe jut az a lehetőség, hogy lopok valami reggelit valahonnan, de aztán meggondolom magam. Kérjek segítséget Renitől ? A baj az, hogy a szülei nem bírnak annyira, hogy napokig ott legyek. Kali biztosan szívesen látna, hiába nem mondta. Valószínűleg csak elfelejtette. Meg tudom érteni. Makacsságból nem érdemes nekiállni csövezni, úgyhogy a zsebemhez nyúlok, hogy előkeressem Kali számát, miközben rájövök, hogy ellopták a telefonom. Hogy a faszba tartották az emberek a kapcsolatot régen, kamu iPhone nélkül ? 155

53. Goslingnak sokkal rendezettebb a lakása, mint gondoltam. Nekem kicsit túlságosan IKEA, de azért ellaknék benne. Újak a bútorok, és még a friss, barackszínű festék szagát is érzem a falakról. Van egy hangulata. Lecuccolok a kanapé mellé, és megköszönöm Goslingnak, azaz Rolandnak, hogy vendégül lát. A konyhapultnak támaszkodva rám emeli a tekintetét, és csak bólint egyet. – Körbenézhetek ? – kérdem Kalit. – Persze. Miközben a frissen csempézett fürdőt nézzük, arról beszélünk, hogy el kéne mennünk Scooterhez, talán még ma. Szerencsére visszaköltözött, szóval nem kell nyilvános helyen találkoznunk. A konyha talán a legikeásabb a házban, de azért jól néz ki. – Hát haver, jó dolgod van. Szép nagy szoba, franciaágy, baszod. Az igen. – Ami azt illeti, tényleg elég kényelmes. – És, hol alszik Roland ? Kali nem válaszol. Ránézek Goslingra, de ő csak néz meredten, mintha szobor volna. – Ő is itt – mondja végül Kali. Azt meg hogy ? Nem kényelmetlen ? Akkor minek költözött ide ? Udvariatlanságnak érzem feltenni a kérdéseimet. Egy darabig úgy állunk, mint néhány zsák ottfelejtett szar, majd Gosling szólal meg. – Bence. Mi együtt vagyunk. Megemelem a szemöldököm, a homlokom ráncolom. Először Goslingra, majd Kalira nézek. Úgy bámulom őket, mint mikor egy kiállításon tudom, hogy az a legfontosabb kép, amit éppen nézek, de akárhogy is figyelem, nem tudok rájönni, hogy miért. Megszűnik az időérzékem. Olyanok vagyunk, mint egy szoborkompozíció, egyikünk sem mozdul meg. Lehet, hogy csak tíz másodpercig, de az is lehet, hogy kínos percekig maradunk így. Az emlékképek sorozatvetőként szakítják szét a fejem, mint minden thrillerben, amiben a főhős visszaemlékszik a jelekre, amik a fordulatra utaltak. Kali 156

tényleg meleg. Mindig is az volt. Sosem tagadta le. És én mégsem tudtam. Egyszerűen bele sem gondoltam. Kali sosem nyomult rá a csajokra, hiába volt jóban mindegyikkel, soha semelyiküket sem dugta meg. A többiek túlzottan udvariasnak, én aszexuálisnak tartottam. Volt, hogy lebuzizták, de hát kit nem ? Engem is számtalanszor buziztak le a ruháim miatt, vagy csak szimplán azért, mert miért ne. Sajnos a másik lebuzizása sem a régi már. Korábban, ha buzinak neveztél valakit, az illető ideges lett, de ma már mintha csak annyit jelentene az egész, hogy „jajjte”. Buzi. Még leírva sem vált ki semmilyen hatást. Nincs súlya a dolognak. Pláne nem egy olyan embernél, mint Kali. Ő az a ritka típus, akinek az esze és a lelke is a helyén van. Erre nincs jobb kifejezés. Emlékszem, az iskolában, ha megszólalt, a nála több évvel idősebb, sportos testalkatú wannabe rosszfiúk is befogták a szájukat, és figyeltek. Egyszerűen tisztelték, tisztelik, mert olyan szavakat használ, amiket nem ismernek, de úgy, hogy mégis megértsék őket. Sosem látták még megtörni, miközben egy egészségtelenül vékony, csóró srácról beszélünk. Kíváncsiak a titkára, ki akarják figyelni, meg akarják fogni. Ha valaki, akkor Kali tényleg karizmatikus személyiség. Ami persze elengedhetetlen ahhoz, hogy tiszteletet követeljen ki magának, de önmagában mégsem elég. Néha cselekedni is kell. Kali, miután hibátlanra megírta a matek pótvizsgát, kénytelenek voltak jobb jegyet beírni neki, mint amilyet alapból kapott volna. Én épphogy átmentem, de a lényeg az volt, hogy közös osztályban folytathattuk, az egyikünk sem bukott meg. Mint minden tanév legelején, az első órán most is megrohamoztuk a padokat, mert ilyenkor alakult ki az ülésrend, ha nem találtak ki másikat, de ahhoz rendszerint lusta volt az osztályfőnök, és ezt mi nagyon is jól tudtuk. Úgy álltunk az osztályterem bezárt ajtaja előtt, mint akik képesek lennének akár még ölni is egy ablak melletti hátsó helyért. Mikor a tanárnő megjelent, egyből nekiállt visítozni, hogy nem fér az ajtóhoz. Megfeszített izmokkal vártam a rohamot, de mikor az ajtó kinyílt, Kali finoman megfogta a vállam, és csak annyit mondott, hogy „várj”. Nem akartam, és kellemetlenül is éreztem magam, 157

de már megbíztam benne annyira, hogy hallgassak rá. Míg a tanár letörölte a tábláról az Ó, IÓ, CIÓ, ÁCIÓ, KÁCIÓ, AKÁCIÓ, VAKÁCIÓ feliratra ráerőszakolt hatalmas, szőrős faszt, Kali egy grófot megszégyenítő eleganciával az első sor üresen maradt padjaihoz vonult. Mielőtt leült volna, kihúzta a maga mellett lévő széket, udvariasan rámutatott, a szemembe nézett, majd leült. Követtem. Az osztály felfigyelt ránk, hisz ilyet még senki sem tett. Mivel az első három pad mindig üresen maradt, általában a tanár jelölte ki a három párt, akik előre ültek, és ezek – természetesen – a legros�szabb diákok voltak, vagy legalábbis azok, akik a legtöbbet ártottak az osztályfőnöknek. A vén ribanc épp az utolsó szabadon árválkodó, kósza szőrszálat törölte le az egykoron sárga, immáron barna szivaccsal, mikor még a tábla felé fordulva éles, magas hangon elkezdte sorolni az első padba kényszerítendő neveket. Velünk, a két Bencével kezdte, mire az osztály hangos nevetésben tört ki. Ekkor a nő hátrafordult, majd elvörösödött fejjel csitítgatni kezdte a diákokat. Kali keményen visszanyalatta a fagyit a tanárnővel, és ezt mindenki tudta. Gondoltam, hát ez volt a Kali-féle szívatás. Tévedtem. Mivel a tanévet egy varázslatos duplamatekkal kezdtük, a tanárnő hamar fáradni kezdett. Ez hiba volt. Kali egész órán jegyzetelt és a táblát figyelte. Még csak felém sem fordult. Tudtam, hogy készül valamire. Nem sokkal később az egyik gyerek beleszólt az órába, hogy miért nem beszélgetünk inkább a nyárról, elvégre ez még csak az első napunk, meg hogy egyáltalán, minek tanulunk matekot, hisz az életben sosem fogunk semmit sem kezdeni a Pitagorasz-tétellel meg a többivel. A tanárnő rendre utasította a srácot, majd azt mondta, hogy készülnünk kell a kompetencia tesztre, és különben is, a matematika gondolkodni tanít meg minket. Mekkora hülyeség. Mintha azt mondanám, hogy azért eszem csakis kizárólag pizzát, mert enni azt márpedig kell… Ekkor Kali hirtelen, élesen rám nézett, ami azt jelentette, hogy kussoljak. Érdekes, de csak ezt követően néhány másodperccel fogant meg bennem a vágy, hogy én is közbeszóljak. Kali nagyon jól ismerte a véleményemet : hiába tanítanak meg gondolkodni, ha semmi gyakorlati ismeretet nem sa158

játítunk el, pláne, hogy hasznos tudnivalókkal is meg lehet tanítani gondolkodni az embert. Amíg ezen agyaltam, rájöttem, hogy talán tényleg nem éri meg vitatkozni. Egy dialógusnak csak akkor van értelme, ha a válaszokat a másik fél át is gondolja, és azok alapján értékel, nem pedig a vágyvezérelt gondolkodás ösvényein rohangálva próbál meg ellenünk érveket felállítani. Persze akkor még nem így fogalmaztam volna meg a dolgot, de érezni ezt éreztem. Ma már azt is tudom, hogy ezt kognitív disszonanciának hívják. A Wikipédia a legjobb dolog, ami a generációmmal történhetett. Elbambultam, azon agyaltam, hogy milyen fölösleges is az iskola, mígnem Kali egyszer csak fel nem szólalt. – Tanárnő ! – ordította, miközben a bal kezét becsúsztatta a dereka mögé, a hátával homorított, a lábait derékszögben, párhuzamosan tartotta és a jobb kézfején lévő mutató- és középső ujjával nyuszifület formálva az ég felé mutatott, pontosan úgy, ahogy azt hét éve tanította nekünk néhány pszichopata, akik alsó tagozatos tanítóként futottak. – Mi az ? – Van egy hiba az egyenletben. A táblára kaptam a tekintetem. Egy addig sosem látott, nagyon hosszú számsor futott végig rajta, olyan jelekkel, amiket addig még csak filmekben láttam, és csak annyit tudtam róluk, hogy nehezítik a műveletet. Nagyon sok nagybetű volt a képletben, talán az E-ig vagy az F-ig is eljutottunk. A teremben mindenki elhallgatott, a pad alól előkapott csokoládéfalatok megakadtak a kezekben, a matekkönyv mögött lapozott divatmagazinok érintetlenül, árván hevertek az asztalokon. – Hogy mi ? – kérdezte a tanárnő. – Egy korábban hibásan alkalmazott számítás végett rossz lett a végeredmény. A tanárnő szemöldöke olyan formát vett fel, mint a viharfelhők egy város fölött. Az egyik lány már neki is kezdett az ellenőrzésnek. Fél perc múlva a tanárnő kénytelen volt nyilvánosan is elismerni, hogy hibát vétett. Beállt az egyenlet elé, amit, mint utólag kiderült, 159

azért írt föl, hogy bebizonyítsa nekünk, hogy nagyon kemény évünk lesz, majd elkezdett izzadni a számok, betűk és egyéb írásjelek fölött. Pont, mint mi, mikor a táblánál feleltünk. A tanárnő persze hamar megtalálta a hibát. Zavartan bocsánatot kért, majd gyorsan folytatta az órát, hogy minél rövidebb legyen a jelenet, hátha úgy elfelejtjük. Mintha az olyan egyszerű lenne. Az első alkalomnál még csak kellemetlen volt, de mikor egy hét kitartó figyelés után Kali újabb bakit vett észre, a tanárnő már szabályosan kiborult. Miután ismét megtalálta a hibát, körülbelül öt percig magyarázkodott, hogy a családja miatt milyen fáradt mostanában. A harmadik alkalommal ugyanez történt, de ezúttal még hosszabb, még kínosabb magyarázkodás kíséretében. A következő naptól fogva a diákok fogadásokat kötöttek a matekórák előtt. A pénznyeremény miatt sokan előre átnézték az anyagokat, utánajártak, hogy melyik témakör mennyire nehéz. A legrosszabbként megbélyegzett diákok azzal töltötték a szüneteket, hogy az idősebb tanulók régebbi jegyzeteit olvasgatták. Erről a fogadás dologról néhány infó a tanárnőhöz is eljutott. A kivárásos taktikát választotta. Minden óra előtt hatalmas bögre kávékat kortyolt el a büfében. Persze ehhez a technikához fejlődni kellett. Kalinak addigra már kétszer is le kellett felelnie, de mivel minden feladatot hibátlanul oldott meg, sőt még a kívánt képlet megoldásához felhasznált megoldókulcs felfedezőjével kapcsolatos kultúrtörténeti anekdotákat is megosztott velünk, a tanár kénytelen volt ötösöket beírni neki. A matekórák néhány hét után olyan görcsössé váltak, hogy legtöbbször már a jelzőcsengést követően befejeztük a munkát. Aztán az egyik alkalommal, mikor Kali kijavított egy körátló-számítást, a tanárnő kiborult. „Kotródj az igazgatói irodába !” – ordította teli torokból. Kali gondolkodás nélkül felállt, mintha csak erre várt volna, de mikor már az ajtóban volt, a tanárnő visszatessékelte őt a helyére. Itt rontotta el. Ez az egyértelmű visszatáncolás arra sarkallta a többieket, hogy még a korábbinál is jobban figyeljenek. Eddig csupán azért volt csend, mert a diákok is kivárásra játszottak. Tudták, hogy a matekóra olyan, mint az élet : kussolni kell, még akkor is, ha igazad van. A fogadás, a hibák, szóval Kali egysze160

mélyes projektje csupán egy szórakoztató elem volt számukra, de most, hogy a tanárnő megtört, esendő emberként jelent meg előttük, már sokkal inkább kihívásnak tekintették a helyzetet. Kali csak erre várt. Állítása szerint ezekben a napokban matekozott utoljára, az ekkor fölszívott tudásból csinálta meg még az érettségit is. Innentől kezdve csak hátradőlt, és figyelte, ahogy a diákok szétszedik a tanárnőt. A vén ribanc válasz gyanánt néha kihívott valakit felelni, de Kalit soha, mert azt hitte, hogy még mindig tud mindent. A pláne az volt, hogy szinte bárki állt ki a táblához, majdnem mindenki jól szerepelt, hisz a diákok már nem csak a szünetekben, de otthon is szenvedéllyel tanultak. Ahogy teltek a hetek, egyre gyakrabban jelentkeztek a diákok. Mikor a tanárnő már egy szimpla szorzást is elrontott, egyszerre négyen emelték magasba a kezüket. Erre persze fogta magát, az egyik gyerektől elkérte az ellenőrzőjét, és valami mondvacsinált ürüggyel beírt neki egy osztályfőnöki intőt. Úgy ordibált, mint egy idegbeteg. Pofonra lendítette a kezét, de lassú volt, a srác egyszerűen csak odébb lépett. Mindenki nevetett, engem és Kalit kivéve. Én azért hallgattam, mert tudtam, hogy mi történik, és le voltam nyűgözve, míg Kali, mint egy komoly tartalommal bíró színházi komédia rendezője, ült a páholyában, és rezzenéstelen tekintettel figyelte, ahogy a nézők a darabján szórakoznak. Arra már nem emlékszem, hogy a tanárnő mit ordibált, csak arra, hogy végül elpattant valami ér az agyában. A bal szeme tiszta vörös volt, mintha valaki bevert volna neki egyet. Hetekig egy fiatal srác tartotta meg az órákat, mert a vén ribancnak helyettesítésre volt szüksége. – Bence ? Minden rendben ? – kérdi Kali, majd előkapja az archaikus mosolyát, mire észbe kapok, és kénytelen vagyok visszatérni a jelenembe. – Persze. Persze… Csak… fasz vagyok. Gosling és Kali elnevetik magukat. Két barátom van, az egyiknek az ízlését, a másiknak a szexuális hovatartozását nem ismertem. – De… miért nem mondtad soha ? – Nem kérdezted. Én meg azt hittem, hogy egyértelmű. 161

– Hm. Jól van – nyugtázom, majd arra gondolok, hogy ha tényleg szeretik egymást, és most költöztek össze, akkor boldognak kell lenniük. Nem akarok zavarni. Ha a legjobb barátom boldog, akkor én is az vagyok. Elhatározom, hogy hazamegyek apához.

54. Mikor hazaérek, apa épp zuhanyzik. Lerakom a táskám a szobámba, kiveszem a zsebemből a puzzle-darabot, és fater szobájába indulok. Ahogy sejtettem : az Eiffel-torony ki van rakva, egyedül az a darabka hiányzik, ami nálam van. Betöltöm tátongó lyukat, majd a konyhába indulok. Apával a folyosón találkozom. – Szia – mondja. – Szia ! – mondom. Bemegy a szobájába, becsukja az ajtót, és öltözködni kezd. Leülök az ágyamra. Hirtelen nem tudom összeszámolni, hogy hány napot voltam távol, de abban biztos vagyok, hogy több mint egy hete nem látott. Erre nemhogy lebaszna, de még csak el sem kezd lelkizni. Sőt, míg távol voltam, fel sem hívott. Igaz, én sem őt. Ennek semmi értelme, gondolom. Eszembe jut, hogy föl kéne tölteni a telefonomat, de aztán bevillan, hogy ellopták. Meglepődve látom, hogy apa ki sem vitte a gépet a szobámból. Bekapcsolom, és amíg tölt, kiosonok a konyhába valami ennivalóért. Nincs kedvem kaját csinálni, úgyhogy csak egy pohár vizet és két szelet csokit veszek magamhoz. Valami van apámmal. Sokkal tovább öltözködik, mint szokott. Mikor végre kijön a szobájából, a legjobb ruhái vannak rajta. Egy viszonylag új Levi’s farmer, egy galléros Lacoste pólóval, amire elegáns kardigánt húzott. Új lehet, még nem láttam. A fürdőbe megy, ahol parfümmel fújja be magát. Acqua Di Gio Essenza by Giorgio Armani – kissé klisés, de kellemes illat. Odamegyek hozzá, épp fogat mos. – Mi újság ? – kérdem. 162

– Semmi különös – mondja, majd beleköp a mosdókagylóba. – És veled ? – Megvagyok. Elhagytam a telefonom. – Igen ? Valahol van egy régi. Majd előkeressük. – Látom, kiraktad a tornyot. – Igen – bólogat, majd ismét köp egyet. – Az egyetemet nem kezdem el idén. Nem válaszol, csak még erősebben dörzsöli a fogait. – Jövőre megpróbálom újra, addig pedig dolgozom, ha csak a fizetős maradna, legyen egy kis pénzem, és akkor diákhitellel meg tudom csinálni. Nem válaszol. Köp egyet, majd lemossa a fogkefét, és a helyére teszi. – Én mindenben támogatlak – szólal meg váratlan engedékenységgel. Esetlenül megköszönöm. – Most megyek. – Hova ? – Találkozom valakivel – közli, majd kimegy a fürdőből. – Kivel ? – kérdezek vissza néhány másodperc múlva, de nem válaszol. Hallom, ahogy a szobájában felkapja a tárcáját, a kulcsait és a telefonját, majd mielőtt becsapná előttem a bejárati ajtót, felém fordul. – Az asztalom alsó fiókjában van egy régi Samsung. Nem nagy szám, de még működik. Vedd ki nyugodtan, már úgyis járatos vagy arrafelé.

55. Mikor összerakom a telefont, meglepetten látom, hogy van pénz a kártyáján. Először Renit hívom. Megkérdezem, hogy nem találkozunk-e, de azt mondja, hogy most tanulnia kell, mert az egyetem első heteiben sok ZH-ja van, vagy valami ilyesmi. Ez kicsit bos�163

szant, mert már nem is emlékszem, hogy mikor feküdtünk le utoljára, de aztán újra eszembe jut, hogy mi van, ha terhes. Hamar elnyomom a gondolatot, inkább elmegyek lefürdeni. Nagyon jólesik. Tomi fürdőszobája egy zuhanyrózsából és egy vécéből áll, mindezt két négyzetméteren, meleg víz nélkül. Korábban még nem láttam ilyesmit. Olyan forrón engedem magamra a vizet, hogy kicsit már fájjon. Ahogy elkenem magamon a tusfürdőt, arra gondolok, hogy Katie White simogat, és ettől nagyon beindulok. Szűk egy perc alatt, kábé minden élvezet nélkül verem ki. Elhatározom, hogy írok Reninek. Hiányzik. Kilépek a zuhany alól, és fázom, mert hiába van meleg, a testem már hozzászokott a forrósághoz. Ahogy a tükörbe nézek, látom, hogy a bőröm szinte mindenhol vörös. Nincs kedvem törülközni. Amíg száradok, újra kiverem, ezúttal lassabban, és valamivel jobb is a végén. Nem sokkal később az ágyamon fekve rágyújtok, majd rájövök, hogy semmihez sincs kedvem. Mit csinálhatnék itthon ? Azért jöttem haza, hogy apámmal beszéljek, és ez elvileg már megvolt. Kihajítom az ablakon a csikket, majd ránézek a zsebemben megbújt pakkra. Egy lightos cigire való lehet még benne, nem több. Ilyenkor mindig át kell gondolni, hogy megcsináljam-e, vagy eltegyem-e inkább későbbre. Persze végül mindig elszívom. Már kicsit be is téptem, mikor felhívom Kalit. – Figyelj, lenne az a szüretelés dolog – vágok a közepébe rögtön. – Hogy érted ? – Azt mondtad, hogy a világban rengeteg a pénz, és nekünk csak szüretelnünk kell. – Ez így igaz, barátom, de hogy állnak a munkáid ? – Sehogy. A gyárból kirúgtak, a partifotó csak lehúzás, a call centerből pedig nem hívtak, mióta levizsgáztam, sőt, az előadásokat sem akarják kifizetni. – Hogyhogy ? – Nem tudom. Nem hívtak be dolgozni, amikor meg elkértem a pénzem, azt mondták, hogy mutassak igazolást, hogy jelen voltam az előadásokon. De erről korábban nem szóltak. Az igazság az, hogy tele van a faszom az egésszel. 164

– Nos, drága barátom, bevallom férfiasan, csak arra vártam, hogy szóba hozd. De előre szólok, nem lesz leányálom. – Mondd már. – Ne telefonba. Gyere át. – Figyelj, tudunk tölteni ? – Mennyi kéne ? – Egy ötös jó lenne. Vagy talán egy tízes. A felét lepasszolom. – A Sziget miatt még jövök neked egy kevéssel, ezt megkapod ingyen. Mikor megérkezem, kávéval kínál, majd nekiáll megsodorni egy cigit. Csak amikor rágyújtunk, akkor tér a lényegre. – Az egyetemen sokkal többen akarnak minőségi zöldet venni, mint azt korábban gondoltam. Bármennyit viszek be a kollégiumba, a kereslet egyre csak nő, fél óra múlva üresek a zsebeim, csak a tárcám van tele. Főleg esténként. – Ez jól hangzik. – Bizony. De így sincs komoly pénz. – Miért ? – Mert Scooternél van a haszon ! – Szerezzük mástól a cuccot ? – Így is mondhatjuk. A lényeg az lenne, hogy meg kéne szereznünk a termelői kontaktot. Egyszer elejtette azt az infót, hogy a kolléga, akitől veszi, a saját garázsában termeszt. Nagy tételben akár az utcai ár feléért is megkaphatnánk a füvet. – De hogy léphetnénk kapcsolatba a faszival ? – Scooter biztos nem fogja megadni a számát. – Akkor ? – Elvesszük. – És ha meglesz ? Csak úgy felhívjuk ? – Azt majd kitaláljuk akkor.

165

56. Este egy üveg vodka és néhány doboz sör társaságában becsöngetünk Scooterhez. – És ha nincs itthon ? – kérdezem, mikor már percek óta várjuk, hogy ajtót nyisson. – Mindig itthon van. – Jó. Hogyhogy visszaköltözött ? – Végül lefizette a szomszédokat. – Korábban is eszébe juthatott volna. Mindketten hallgatunk, majd Kali szólal meg. – Figyelj, lenne még valami. – Mi ? – Scooter olyan, mintha egy naiv lelkű gyermek lenne, de jobb, ha tudod róla, hogy négy évet ült emberölésért. Egy amerikai tanulmányban olvastam, hogy nem szükséges a spangli füstjét három másodpercnél tovább lent tartani, mert a THC-nek ennyi idő is elég ahhoz, hogy felszívódjon. Később már csak kátrány rakódik le a tüdőben. Ennek megfelelően csak egykét másodpercig tartom lent a slukkokat, és jól be is kajáltam, hogy ne üssön be a vodka, amiből Scooter mindig másfélszer annyit kap, mint én. Csak a harmadik sör után megy ki a vécére. Hiába próbálkoztam, keményen bebasztam. Felállok, és a budiajtót figyelem, amíg Kali belecsöpögteti a ginát Scooter sörébe. – Ettől elhallgat egy időre – mondja Kali. – Jön, jön, tedd el, bazki ! – szólok gyorsan, majd a helyemhez sietek. Mikor Scooter visszaül, Kali odaszól neki. – Figyelj, tudunk most venni tőled ? – Hogy a faszba ne ! Mennyi kéne ? – Kétszáz gramm. Scooter szeme elkerekedik. – Mennyi ? 166

– Kétszáz. Hívd fel az embered, hogy van-e neki most ennyi, mert sürgősen kell. Jól megfizetjük. Scooter szó nélkül föláll, előveszi a telefonját és tárcsáz. Nem hülye, nincs elmentve a szám a telefonkönyvében, de azért reménykedem, hogy a híváslistáról elfelejti majd kitörölni. – Eleget tettél bele ? – súgom oda Kalinak. – Hát, nem tudom, lehet, hogy para van. – Tenni kéne még bele ? – Nem. – Hát akkor ? – Lejött a csöpögtető teteje… elég sok kifolyt. Rákérdeznék, hogy mégis mennyi, de ekkor Scooter beugrik mellénk a kanapéra. – Na, mehet a biznisz ! Igyunk egyet ! – ordítja. Töltök egy kört, és koccintunk, mi vodkával, Kali kólával. Scooter a kutya vonyítására emlékeztető hangot hallat, majd hatalmasat kortyol a GHB-val feldobott söréből. Nem sokkal később, mikor Scooter csöndben fekszik a kanapén, elvesszük a telefonját, felírjuk a termesztő számát, majd egymásra nézve sóhajtunk egy nagyot. – Nem feltűnő, hogy velünk volt utoljára ? – kérdem. – Szerintem semmire sem fog emlékezni, de ha mégis, megmondjuk, hogy kiütötte magát, úgyhogy elmentünk. Hihetné azt, hogy később betörtek hozzá. Megkeressük a fűvel telepakolt cipősdobozt, betörjük az ablaküveget, majd nekiálltunk értékes tárgyakat keresni, hogy hihető legyen a sztori. Kali összeszed három aranyláncot és néhány gyűrűt, míg én a dohányzóasztal fiókjában turkálok. – Nem fogod elhinni, hogy mit találtam – szólok oda Kalinak. – Mit ? – Ezt nézd ! Kali meglepetten nézi a zsákmányomat. – Ez igen. Figyelj, ez olyan, mint amin gyakoroltunk ? – Ugyanolyan. 167

– Ezt is el akarod hozni ? – Egy betörő sem hagyná itt. – De ezt nem adhatjuk be a zaciba. – Eszem ágában sincs, ez egy ritkaság. Egy 60-as modellű Smith & Wessont tartok a kezemben. Néhány óra múlva, mikor már Kaliéknál lazulunk, az én telefonomról tárcsázunk, mert tudjuk, hogy a hasonló arcok rejtett számokat nem vesznek föl. Kalinak fontosabb, hogy para esetén megmaradhasson a száma, mert már régóta ugyanazt használja. Mikor rányomok a zöld ikonra, és a kijelzőn megjelenik Tibi neve, először elnevetem magam, majd közlöm Kalival, hogy valamit félrenyomtam. Újra próbálkozom, de megint a nagybátyám neve ugrik fel. – Akkor valamit te csesztél el – mondom Kalinak, aki kiismerhetetlen tekintettel néz a kezemben lévő telefonra, majd rám. A szája apró mosolyra húzódik. Egy darabig hallgat, majd elneveti magát. – Hát, barátom… akkor az a kérdés meg is oldódott, hogy melyikünk beszél vele.

57. Másnap este, mikor ránézek a leveleimre, találok valami érdekeset. Az üzenet témája így van megjelölve : „Egymásért fotópályázat : kiállításanyag”. Egyből megnyitom, és úgy falom a sorokat, hogy az információ nagy részét le sem szűröm. Mire a végére érek, elönt valami egészen furcsa extázis. Elolvasom újra, de csak nehezen tudom elhinni : a hajléktalanról készített képem második lett a pályázaton, a nyereményem ötvenezer forint, és egy kiállításon való megjelenési lehetőség. Egyből fotóművésznek érzem magam. Fölhívnám Renit, de aztán eszembe jut, hogy a csoporttársaival ment valahova, így aztán nem erőltetem a dolgot, inkább csinálok egy cigit. A boldogságtól olyan transzba esem, hogy valami egészen abszurd zenét akarok hallgatni, meg úgy általában : jó lenne valami különlegeset csinálni, megünnepelni, hogy a képem szerepelni fog egy kiállításon. 168

58. Fölszerelem a külső vakumat. Yongnuo YN-467. Ötven dollárért vettem eBayen, bár igaz, használtan. Ár-érték arányban elvileg ez az egyik legjobb TTL vaku a piacon. Állítható zoom, két másodperc alatt újratölt, szóval pont olyan, amilyen nekem kell. Egyelőre nem kapcsolom be, csak azért teszem föl, hogy szükség esetén kéznél legyen. Meg persze jól is néz ki. Amíg nem indul be a buli, rendszerint vaku nélkül nyomom, csak magamnak. Hetente egyszer-kétszer még eljárok a partikba, de már rég nem a pénz miatt. Egy fotósorozaton dolgozom. Az elmúlt időkben egy furcsa megfigyelést tettem : a szórakozni járók nagy része feszülten, gátlásokkal telítve vág bele az éjszakába, és bár ez természetes is lehetne, mégis elbűvölő, ahogy kényszeresen akarnak ellazulni. Határozottan, gyorsan isznak, fennhangon, erőltetetten nevetnek, hogy mindenki lássa, hogy ők mennyire jól is érzik magukat. Kicsit olyanok, mintha basznának a szüzességért, tehát a gátlásaik, görcseik beidegzett felerősítésével próbálnának meg ellazulni. Nehéz elkapni ezeket a pillanatokat, pláne, hogy szinte teljesen sötétek a klubok, bár igaz, a sorozatomat sokszor kiegészítem a szórakozóhelyek előtt készült képekkel is, de ott nincs meg ugyanaz a hangulat. Néha egy gumiszalag segítségével egy széthajtott zsebkendőt teszek a vaku elé, majd leveszem a fényerősséget a leggyengébb fokozatra, így próbálkozom meg az egészen közeli képekkel. Máskor az asztalnál ülőket fotózom alsó gépállásból, türelmesen várva, míg a különböző partifények olyan szögben világítják meg a terepet, ahogy az nekem a legjobb. Némelyik képen az alanyok olyan kiábrándítóak, mintha profi színészekkel próbáltam volna meg groteszk, narratív fotókat készíteni. Nem csak a fiatalok, de a bulizásból kiégni készülő harmincasok, a kiégett negyvenesek és a füstölgő ötvenesek is szerepelnek a sorozatban. Nem az a komikus bennük, hogy kétszer olyan idősek, mint én, hanem az, hogy úgy öltöznek, mintha feleannyi idősek lennének, mint valójában. Pocakos, borostás férfiak, oldalra vasalt, belakkozott hajjal, narancsbőrös, miniszoknyás anyukák, rózsaszín 169

ingek, csillámporral leplezett ráncfölvarrások. Olyannyira meg vagyok elégedve magammal, hogy biztos vagyok benne, hogy ez a sorozat lesz a belépőm az egyetemre. Ha jövőre így sem kapom meg az ösztöndíjat, hát nem is akarok odamenni. Hazafelé, mikor még mindig egy Sonic Youth remix refrénje zúg a fejemben, eszembe jut, hogy el kéne kérni Tibitől a régi fotólabor eszközeit, és azokkal csinálni a felvételi anyagot, hogy a sok vén fasz nosztalgiájára hassak. Ők tuti bírják az analóg technikát.

59. Másnap reggel az ágyamon fekszem, és a Smith & Wessonommal a plafonra célzok. Azon gondolkodom, hogy beszélnem kéne Tibivel, hátha eladna nekem is. Legrosszabb esetben is nemet mond, apának nem szólhat, mert azzal magát is be kéne neki köpnie. Ha esetleg összeomlana a terv, még mindig tudom azt mondani, hogy igazából a fotólabor eszközei kellenének. Nem sokkal később már azon agyalok, hogy milyen lehet lelőni valakit. Nem határozott tervként ugrik be, csupán egy halvány gondolatként, mint amikor azon filózol, hogy milyen lenne lefeküdni a kedvenc színészeddel, színésznőddel. A GTA-ban a statisztikák szerint eddig 1657 embert öltem meg, de az csak egy virtuális tér, és biztos vagyok benne, hogy a való életben nem tudnék megölni senkit sem. Ez valamilyen szinten elszomorít. Gyengének és méltatlannak éreztem magam a fegyverhez, úgyhogy visszateszem az ágyneműtartóba Scooter füvének egy része és a zsákmányolt cuccok árának fele mellé. Már nekem is van saját cipősdobozom. Egyszerre érzek magam iránt gyerekesen naiv szánalmat és büszkeséget, mikor már azon kezdek el agyalni, hogy most akkor bűnözővé váltam-e. Tehetetlennek érzem magam, képtelen vagyok a saját kérdésemre válaszolni. Inkább átnézem a tegnapi képeket. A partifotókat még hajnalban felraktam egy FTP szerverre, mert a megállapodás szerint reggel hétig el kell küldenem mindet. Így persze nem volt időm a lényegre. A képek je170

lentős részét kitörlöm, majd hármat áthúzok abba a mappába, ahol a sorozatomat gyűjtöm. Ötven képet már majdnem összeszedtem, és ezek tényleg csak a legjobbak. Az elmúlt napokban csak szívtam és olcsó akciófilmeket néztem. Korábban szerettem a komplikáltabb, igényesebb sztorikat, de manapság már csak Schwarzeneggert, Bruce Willist, Sylvester Stallonét, Jean-Claude Van Damme-ot és Steven Segalt tudom bámulni betépve, márpedig szívás nélkül nehéz elképzelni, hogy nekiállnék filmet nézni. A múlt héten még egy Chuck Norrist is megnéztem, csak úgy voltam vele, hogy ezt inkább elhallgatom. Igazából mindegy. Most a Total Recallt töltöm le, az annyira nem is vészes. Korábban el sem tudtam volna képzelni, hogy rendszeres nézője legyek a B-kategóriás akciófilmeknek, de valamiért élvezem ezt a sok szart. Mindig elhatározom, hogy most már másként lesz, de ha sok mindenem nincs is, időm az rengeteg. Lusta vagyok kimenni a tetőre elszívni a cigit, úgyhogy bemegyek a fürdőszobába, megengedem a meleg vizet, majd a párában, a résre nyitott ablakon keresztül fújom ki a füstöt. Schwarzenegger épp belekezd egy keményebb verekedésbe, mikor Reni hív, hogy nem ment be az egyetemre, úgyhogy jó lenne, ha délután találkoznánk. Mert beszélnünk kéne. Megkérdezem, hogy baj van-e, de ragaszkodik ahhoz, hogy majd délután beszéljük meg. Köszönés nélkül teszi le. Nők, gondolom. Néha betépve még ráparázom erre a terhesség témára, de már valahogy lehetetlennek tartom az egészet. Elhatározom, hogy még Reni előtt elugrom Tibihez, majd szép lassan visszahangolódom Kalifornia 38. kormányzójára.

60. Tibi hivatalosan egy jól menő drogériát üzemeltet, amit időközben fel is vásárolt, javarészt hitelből. Úgy tűnik, ez a vállalkozás mossa tisztára a pénzét. A lakása ugyanúgy néz ki, mint a többi. Tipikus külváros. Becsöngetek. Csak percek múlva nyit ajtót, de akkor rendesen elkerekedik a szeme. 171

– Hát, te meg mi a bánatos lófaszt keresel itt, Bence fiam ? – Csá Tibi. Bemehetek ? – Hogy a kivertbe ne ? Gyere csak ! – A zsíros kezével jelzi, hogy kövessem. Félmeztelen, a felsőtestén mindenféle olcsó tetoválások látszanak, és alul is csak a strandról már ismert, neonzöld árnyalatban izzó, hawaii mintás fürdőruhát viseli. – A többiek ? – kérdezem. – A gyerekek az iskolapadban, az asszony meg bement valamiért a városba. Egy sört bedobnál ? Néhány perc múlva már a hátsó kertben üldögélünk, sörözünk. Tibi a kötelező udvariassági köröket kihagyva mutogatja a frissen felhúzott medencét, és arról mesél, hogy milyen jó lenne egy nyaralás „Olaszba”, ha az ideje engedné. – Figyelj, Tibi. Gondolom rájöttél, hogy nem csak csevegni jöttem. Elneveti magát, majd elővesz egy doboz cigit, és rágyújt. Idegesít, hogy nem kínál meg. – Pénz kéne, te kis takonytúró, mi ? – ismét nevet, ezúttal hangosabban. – Inkább munka. – Hát, Bence, elhiszem, hogy rááll az ember farka a drogériás picsákra – beszéd közben egyre hangosabban nevet –, de egyet elhihetsz nekem : napi nyolc órában kicsit idegesítőek. Főleg, ha ott vannak a sok kozmetikai szarság között. Ráadásul üresedé… – Inkább a füvedből kéne. Tibi hirtelen abbahagyja a nevetést. Az arca elkomolyodik, a cigit kiejti a kezéből. – Mi van ? – Persze nem ingyen. Heti egyszer leszállítok száz grammot, mondjuk, ezernégyért grammját. – Tibin látszik, hogy szóhoz sem jut. – Őszinte leszek veled : ismerem a cuccod, kiváló. Egy haverom az egyetemi koleszban szétszórja, úgy veszik majd, mintha kötelező lenne. 172

Egy darabig csöndben ülünk, aztán Tibi feláll, és bemegy. Először nem értem, hogy miért, de aztán meghallom a nullhármas Heinekenek csörömpölését. Csak akkor szólal meg, mikor már rábontottunk a második sörre. – Abba bele sem gondoltál, hogy ezt elmondhatom apádnak ? – Lófaszt. – Nem állna velem szóba többet. Rafkós kis genya vagy te, Bence fiam. – Nézd, Tibi. Eszem ágában sincs megfenyegetni téged, hogy add oda a füvet, vagy köpök, meg ilyesmi, egyszerűen csak vásárolni akarunk, és kifizetni a részed. – Ez nem ilyen egyszerű, te kis pöcs. Először is : honnan tudod, hogy füvet termesztek ? Másodszor is : honnan vetted a bátorságot, hogy ezzel a szöveggel ide gyere ? Harmadszor pedig : hol a faszban van az a kisgyerek, akinek néhány éve még Batman figurát vettem ? – Az egyik embered telefonjában láttam meg a számod, akkor esett le. Kicsi a világ, meg ilyenek. Ha nem jutok pénzhez, sok pénzhez, sosem járhatok egyetemre… gondolom, innen a bátorság. És jobb, ha tőlem tudod, hogy sosem vettél nekem Batman figurát. Az Pókember volt. – Ne gyere nekem ezzel a szöveggel, te nagyonhülye. Rengeteg diák keresi meg a pénzt tisztességes munkával a tandíjra – mondja, majd sóhajt egy nagyot. Tudja, hogy tudom, hogy csak kötelességtudatból mondja ezt. – Aha – mondom. Tibi elgondolkodik, merengve néz a semmibe. A ráncok az arcán ismeretlen formákat öltenek, nem szokták meg, hogy ezt a mimikát szolgálják. – De ha az apád ezt egyszer megtudja… – Nem tudja meg. – Ha mégis, engem megöl. Szó szerint. – De nem tudja meg. – És még csak nem is ellenkezhetnék. – Miért tudná meg ? 173

– Mondjuk, mert lebuksz. – Nem vagyok akkora csicska, mint hiszed. Tibi bambán nézi a medencét, majd előveszi a cigijét. Először engem kínál. Nagyon helyes. – Biztos, hogy nem Batman volt az ? Nem emlékszem Pókemberre. – Aha. Köszönöm. Rágyújtunk. – Rendben, csináljuk – mondja végül –, de akkor az én szabályaim szerint. Nem jöhetsz metróval, hülye gyerek. Van egy régi robogóm, nem használjuk, de még működik. Azzal fogsz szállítani. És van egy ötletem. Eladok nektek hetente egy százast, ha egy másik melót is elvégzel. Az egyik emberem nemrég kómába esett, bevett valami faszságot, ilyen diszkódrogot, vagy mit, és túladagolta magát. Hetente néhányszor ő vitt be a városba egy-egy csomagot. Jó pénzt kapott érte, bár utólag azt kell gondolnom, hogy megbízhatatlan a srác. – Figyelj, Tibi. Hogy nézett ki a faszi ?

61. Fél négy van. Reni sehol, pedig háromra beszéltük meg, hogy átjön. Mostanság kevésbé figyelek oda arra, hogy mit veszek föl, de „a barátnő az barátnő” alapon felkapok egy Heavy Tools inget, bár igaz, tiszta nadrágot már lusta vagyok elővenni. A két hete hordott American Apparel farmeromba bújok bele, még nem büdös. Megmosom az arcom, hogy egy kicsit felfrissüljek, mert nagyon be vagyok punnyadva. Ahogy egy pohár kólával a kezemben ledőlök a tévé elé, egyből elálmosodom. Néha erősen meg kell ráznom az arcom, mert mikor becsukom a szemem, már egyből olyan dolgokat látok, amik a valóságban nem is léteznek. Semmi konkrétum, csupán a tévéből kiragadt motívumok ötvözése az elmúlt napok eseményeivel. Egyszer csak megszólal a telefon. Reni az. – Igen ? – szólok bele ásítva. 174

– Szia. – Mikor jössz ? – Nem megyek… – Miért ? – Mert nem tudok. – Jól van, holnap pótolhatunk. – Hm… Nem értesz… – Vagy holnapután. – Nem… – Mi nem ? – Nem szeretnék találkozni. – Miért nem jöttél át ? Mi van ? – Elindultam, de képtelen vagyok rá. Egy darabig egyikünk sem mond semmit, majd Reni így folytatja : – Csak azért akartam volna találkozni veled, hogy szakítsak. Egy ideig ismét csendben vagyunk, aztán én szólalok meg : – Összejöttél valakivel az egyetemről ? – Nem, dehogy… – Hát ? Megint hallgattunk, majd Reni töri meg a csendet. – Már nem érzem azt, amit régen. – Pont, pont, pont. – Korábban, mikor találkoztunk, mindig volt előtte valami bizsergés, de ez egy ideje teljesen elmúlt. Mintha csak magadnak lennél. Úgy viselkedsz, mintha nem is érdekelnélek. Nem csinálunk semmi mást, csak lefekszünk egymással. Átjössz hozzánk, eszünk, kefélünk, majd kicsit később elmész. És ugyanezt csináljuk nálatok is. Arról nem is beszélve, hogy mikor együtt vagyunk, olyan, mintha nem is velem szeretkeznél, hanem egy guminővel. Amikor szex közben rám nézel, nem is engem látsz, hanem egy tárgyat, ami felizgat. De csak szexuálisan ! Amikor hozzám érsz, nem engem érintesz meg, hanem csak valamit, amitől feláll. Nem velem vagy, hanem az egyik lehetőséggel a sok közül, amin ki tudod elégíteni a vágyaidat, csak épp rajtam könnyebb, mert együtt vagyunk. Értesz ? 175

– Nem tudom, lehet – mondom, és közben azon gondolkodom, hogy vajon készített-e jegyzetet, esetleg leírta-e az egész szöveget. – Úgy érzem, hogy mind a ketten jobban járnánk, ha egy darabig egyedül lennénk, aztán mással próbálkoznánk, mert így egyikünk sem lehet boldog. És, bár ezt nem akartam fölhozni, de az sem normális, hogy rengeteget szívsz. Eltűnt a szemedből az a csillogás, amibe korábban beleszerettem. Úgy viselkedsz, mintha lehetne úgy élni, hogy mindent leszarsz. Nekem ez így nem megy. – Szóval, van valakid ? – kérdem szórakozottan. – Nem, nincs – válaszolja gyorsan. – Nyugodtan elmondhatod, tudok róla. – Honnan ? – Tehát van… – De honnan tudsz róla ? – Észrevettem rajtad. – Tényleg ? – Nem, csak blöfföltem, de összejött. – De még nagyon friss, nem csaltalak meg. – Hát, akkor baszódj meg – mondom, majd kinyomom a telefont, mert úgy érzem, a beszélgetés további része csak szenvedés lenne. Magyarázkodás, jópofizás, esetleg sértődés, vagy valami ilyesmi. Kicsit még reménykedem benne, hogy visszahív, de semmi ilyesmi. Megpróbálom én, kétszer, de nem veszi föl. Elveim vannak : sosem hagyok kettőnél több megválaszolatlan hívást egy telefonon. Ledőlök. Mégsem tudok elaludni. Pedig elég álmos vagyok. Nekiállok egy ciginek, mert biztos vagyok benne, hogy az majd ellazít. Pedig fáj. Kurvára fáj.

62. Az este sem éppen úgy alakul, ahogyan terveztem. Körbetelefonálom az összes haveromat, de senki sem ér rá. Felmegyem Face­ book­ra, és látom, hogy a családi állapotom „Kapcsolatban”-ból 176

„Egyedülálló”-vá változott. Remek. Most mindenki tudja, hogy szar a kedvem. Reni az összes szakítás utáni tünetet produkálja : új profilkép, boldog kiírások, kommentelgetések fiúismerősökkel és a többi szarság. Idegesen lehajtom a laptop kijelzőjét, majd felhívom apámat, hogy mikor jön haza. A hangjában meglepettséget érzékelek. Nem is csoda, alig váltunk egymással néhány szót naponta, közös esténk pedig hónapok óta nem volt. Mikor közli, hogy nem alszik itthon, meglepődöm, mert úgy mondja, mintha ez rendszeres lenne. Lehet, hogy nem vettem észre. Utálom magam, amiért egyetlen haverom sincs, akit áthívhatok a szakítás utáni éjszakára. Tomi most sok lenne, Kali pedig nem ér rá. Egy antiszociális fasz vagyok. Be akarok nyomni. Lejöttem egy közeli Tescóba, a röviditalok között nézelődöm. Nem tudok választani. Ez az én bajom. Eredetileg vodkát akartam venni, de az igazság az, hogy a Ballantines úgy le van értékelve, hogy a csábító kifejezés közel sem írja le azt, amit érzek. Egy darabig csak nézelődöm. Elveszek a Nutella, a Persil és a Sprite családok között. Mind megrohanták az üzletet, hisz hosszú hétvége következik. Két nap a Tesco nélkül olyan hatást gyakorol az emberekre, mint egy zombi apokalipszis. Visszamegyek a töményekhez, és érthetetlen módon két üveg viszkit is leveszek a polcról. Kinézek néhány üveg sört is, majd a pénztárnál várok vagy húsz percet, mert a Chio, a Pampers és a Fanta családok a gépszalagra emlékeztető monotonitással pakolják fel a pultra azt a rengeteg szart, amit a hétvégén a szervezetükbe akarnak tömni. Miután fizetek, bemegyek a pénztárral szemben lévő dohányboltba. – Egy pipát szeretnék venni – mondom az eladónak.

63. Mikor hazaérek, beteszek egy Pixies albumot, majd letöltök egy Black Keys és egy Queens of the Stone Age válogatást. Eszembe jut, hogy milyen hülyén éreztem magam, mikor Tomi bakelitjeit néztem át. Alig ismertem közülük valamit, úgyhogy rákeresek azok177

ra az előadóra, akiknek megjegyeztem a nevét, és tőlük is letöltök néhány albumot. Tudom, hogy nincs sok esély rá, hogy valaha is meghallgatom valamelyiket is, de különösebben nem zavar. Szabó Gábor, Zoller Attila, Szabados György, Ornette Coleman, Charles Mingus, Satoko Fujii, Masayuki Takayanagi. Kultúrember vagyok. Míg elkortyolok egy viszkit, meghallgatok néhány számot, majd felmegyek nCore-ra, és a friss feltöltések között nézelődve meglátom az egyik Star Wars filmet. Mivel kedvet kapok hozzá, és rég is láttam, elkezdem letöltögetni a korábbi részeket. Mindig ez van, ha szarul érzem magam, és semmihez sincs kedvem : addig keresgélek zenékre, filmekre és könyvekre, míg bele nem zsibbad az agyam. Elgondolkodom, hogy csináljak-e egy cigit, de rájövök, hogy jobb lesz később, úgyhogy elhatározom, hogy csak a film előtt fogok tépni. Rátöltök a viszkimre, a hűtőből kiveszek egy sört, majd a frissen beszerzett pipámmal kiülök az erkélyre. Nem szeretek itt dohányozni, mert kívülről nem lehet rendesen becsukni az ajtót, így bemegy a füst apám szobájába, de most leszarom. Megtömöm a pipát, begyújtom, és faszán működik, bár folyton köpködnöm kell, mert a nyálam átveszi a dohány savanyú aromáját, és borzalmas íze van. Idővel rájövök, hogy csak a begyújtás után kell pöfékelni, utána kicsiket kell szívni, és akkor akár le is lehet tüdőzni a füstöt. Amint végzek, ellenállhatatlan vágyat érzek, hogy tömjek még egyet, ezúttal fűvel. Kiürítem a poharam, bemegyek a dohányért, a zöldért, a viszkiért és egy újabb sörért. Körülbelül annyi füvet teszek a pipába, dohánnyal elkeverve, amennyit amúgy is elszívnék. Lehúzok egy viszkit, majd rágyújtok, és pár perc múlva megállapítom, hogy jó pipában szívni. Szép lassan ég, tisztább az íze, mert nincs papír, és talán erősebb is. Mire beteszem az Új reményt, az első kiadott Star Wars filmet, rettenetesen szét vagyok csapva. Úgy terveztem, hogy egy este alatt megnézem az összes részt, de már az első után rájövök, hogy ez lehetetlen, pláne, hogy folyton kijárok cigizni, meg ilyesmi. Úgy este tíz körül lehet, azon agyalok, hogy betegyek-e még egy részt, vagy sem. Pótcselekvés gyanánt ránézek a telefonomra, majd elkezdem lefelé görgetni a névjegyzéket. 178

Mikor meglátom Reni nevét, egyből lenyomom a zöld gombot. Végigcsörgetem. Nincs válasz, de nem adom föl, újrahívom. Magam is meglepődöm, mikor fölveszi. – Mi az ? – szól bele. – Szia, Bence vagyok – mondom megtört hangon. – Te részeg vagy. – Remélem, te nem. – Nem, én nem. – Kicsit sem ? – De, egy kicsit lehet. Ennek a mondatnak most legalább olyan súlya van, mintha azt mondaná, hogy épp kefél valakivel. Nincs annál rosszabb, mint mikor tudod, hogy az is részeg, akiért leittad magad, és te nem lehetsz vele. – Hol vagy ? – kérdem, mert a háttérből nevetgélést és egyéb zajokat hallok. – Eljöttem szórakozni a barátaimmal. – A barátaiddal ? – Igen. – Az jó. – Na, most mennem kell – mondja. – Ne, várj – fogom könyörgőre, de leteszi. Megpróbálom újrahívni, de nem veszi föl. Kitöltök egy viszkit, megbontok egy sört, majd kimegyek rágyújtani. Amikor visszaérek, megpróbálom megint fölhívni, de ki van kapcsolva. A figyelmemet megpróbálom azzal elterelni, hogy beteszem a Birodalom visszavágot.

64. Reggel, mikor a kanapénkon felkelek, beugrik, hogy három részt néztem meg a Star Warsból, de a harmadikból mégsem emlékszem egyetlen képkockára sem. Érdekes, de nem vagyok másnapos, 179

csak kiszáradtam. Gyorsan ránézek az asztalra, de csak dohányt, cigipapírt, sörösdobozokat és egy fél üveg viszkit látok. Felállok, hűtő, narancslé. Hatalmas kortyokban kezdem inni, mert rohadt jólesik. Eszembe jutnak a tegnap este pillanatai, és mint ilyenkor mindig, kicsit zavar, hogy az emlékek minél későbbiek, annál homályosabbak is. Azt tudom, hogy kábé óránként elszívtam egy spanglit, vagy tömtem egy pipát, tehát valószínűleg már nem is nagyon lehet füvem. Folyamatosan ittam a viszkit és a sört, de szerencsére később egy literes kólát is benyomtam. Talán a viszkivel ? Nem tudom, de ha nem, akkor lehet, hogy emiatt nem vagyok másnapos. Ettem is, mind a három itthon talált chipset elpusztítottam. Még jó, hogy nem vagyok hízékony, mert különben rohadt dagadt lennék. Ha szívok, annyit tudok zabálni, mint az a hawaii énekes, az a kövér, aki a Somewhere over the rainbow-t énekli. Újra kéne nézni a második és a harmadik részt, mert még csak a cselekményt sem tudom felidézni. Ismét a narancsléért nyúlok, a számhoz emelem, és hatalmas kortyokban iszom. Sajnos arra is emlékszem, hogy miután befejeztem a filmezést, elkezdtem kapcsolgatni a tévét, és miközben a pörölycápák párzási szokásairól hallgattam egy dokumentumfilmet a Net Geón, a régi képeimet nézegettem Reniről. Itt el is sírtam magam, meg mintha maszturbáltam is volna, de hajnaltájt már nagyon szét voltam csúszva. Lehet, hogy betettem a negyedik Star Wars-részt is ? Annak az elején van, hogy a birodalmi lépegetők jönnek a hóban egy eldugott katonai állás felé és a jóknak ki kell onnan törni ? Neem, az nem lehet. Mindegy. Nézegettem olyan oldalakat is, ahova meztelen tinik képeit teszik fel. Eléggé be lehettem kattanva, mert azt kívántam, hogy Reniről is bárcsak felkerülne egy ilyen, hogy süllyedjen el szégyenében. Csak azért nem bánom meg, hogy ennyire szétcsaptam magam, mert most jogosnak érzem a mámort. Mégis, mikor a következő emlék beugrik, félrenyelem a narancslevet, majd ami még a számban van, kiköpöm, és a géphez rohanok.

180

65. A http ://www.excsajok.eu című honlapot már ismerem egy ideje, de ha pornót vagy meztelen csajokat akarok nézni, inkább valami videós oldalra megyek fel. A Youtube-on nincs pornó, de a kisebb videómegosztók rendelkeznek „erotika” menüponttal, hogy így is fölverjék a nézettséget. Szó szerint. A keresőbe többnyire azt írom be, hogy „tini” vagy „teen”, mivel én is tini lennék – legalábbis nemrég még az voltam –, így természetesen a fiatal lányokra izgulok. (És Katie White-ra, de ez most mindegy.) A „tini” címszó alatt is többnyire kiretusált, narancsbőrös, vénülő kurvák videói szerepelnek, de ha ügyesen figyel az ember, hamar talál egy minőségi (bár megrendezett) kolis pornót, egy japán, amatőr, kamasz dugást vagy egy felbőszült amerikai pompomlányt maszturbálás közben. Ha mégsincs semmi jó, a nubiles és a casting szavakra keresek rá, hogy mindenképp friss csajokat láthassak. Az excsajok.eu azért ugorhatott be elsőként, mert ez az oldal a volt barátnők meztelen, megalázó képeire szakosodott. Épp ilyen fotókhoz volt kedvem. Később kitisztul a kép : egy barna hajú, teljesen meztelen lányra vertem ki, aki egy kád szélének dőlve izgatta magát, miközben kecsesen a kamerába bámult. Korombeli csaj lehetett, tökéletes testtel, feszes mellekkel, frissen borotválva. Ritka eset, de az arca is szép volt. Mindezt onnan tudom, hogy nemrég visszanéztem az excsajok.eu-ra, és amikor megláttam a képet, beugrottak az emlékek. Sokáig vertem, és közben átkattintgattam néha más fotókra is, amiket korábban nyitottam meg. Mikor a fiktív hölgy seggére gondoltam, olyan képet néztem, amin egy nő pucsít, mikor másik pózt képzeltem el, egy baseball sapkás csajt néztem, ahogy a melleit fogdossa, de a legtovább a szép arcú csajt néztem a kádban. Nem volt egy Katie White, de azért nagyon bejött. Elég sokáig csináltam, mert nem tudtam elmenni, de mikor végeztem, lehúztam a viszkim, talán az utolsót, és elsírtam magam. Fájt a szánalmasságom, a tehetetlenségem és a magányom is. Valószínűleg ekkor, még letolt gatyával kezdtem el újra nézegetni a Reniről készül képeket. Hogy miért nem azokra masz181

turbáltam ? Magam sem tudom, de mintha zavart volna a tekintete. Túlságosan ismertem : mintha leskelődött volna. Arról nem is beszélve, hogy tisztában voltam vele, hogy felejtenem kell. Az igazi baj akkor kezdődhetett, mikor megláttam egy pirosan villogó menüpontot : „Képbeküldés !”

66. Senkitől sem tudok tanácsot kérni. Kinek mondhatnám el, hogy mit tettem ? Ezért mindenki megvetne, még Tomi is. Tomi ? Igen, tuti ő is, ilyet normális ember nem csinál. Mondjuk, ő nem normális, de akkor is. Írjak még egy e-mailt az excsajok.eu-nak, hogy „bocsi, mégse” ? Le sem szarnák. Időközben apa hazajött, de csak beugrott valamiért, és el is ment a melóba. Szerencsére korábban nagyjából már összeszedtem a szemetet, miközben percenként rohangáltam a géphez, hogy frissítsem a honlapot. Most is itt ülök, elszívtam már fél doboz cigit, és közben be is téptem, de nem tudok lehiggadni, sőt, a zöldtől teljesen be is paráztam. Magatehetetlen vagyok. Hozzám képest Júdás ártatlan, Hannibal Lecter egészséges lelkületű és Brutus a tökéletes mintagyerek. Ki csinál ilyet ? Hogy lehetek ekkora fasz ? Nagyjából tízpercenként azon kapom magam, hogy a karom remeg, a lábam rángatózik, néha ordítok egyet, és már négyszer is belevertem az öklöm a falba. Három képet küldtem be, kettőn látszik a pinája és a melle is, az egyiken nevet, a másikon a telefonját nézegeti. A harmadik kép régebbi, nálunk lőttük, ezen csak a segge látszik. Amúgy jó fotók. Nem adtam alább, a legszebbeket küldtem be, bár nem tudom, hogy miért. Gondolom büszkeségből. Az excsajok.eu kínálata amúgy sokkal durvább képeket is tartalmaz, a legtöbb lánynak az arcára élveztek, a seggéből vagy a szájából áll ki épp a „fényképész” farka, meg ilyesmi, de néha feltesznek egy-egy lazább fotót is, olyat, mint az enyémek. Nem tudom, hogy minden felkerül-e amit beküldenek, vagy mi alapján válogatnak, de egyetlen opcióm maradt : várni. Vagy fel kéne hívni Renit ? Áh, megőrül182

ne. Rám küldené az apját. Beperelnének vagy hat vádponttal. Fenyegető leveleket kapnék a csoporttársaitól. A saját barátaim nem akarnának velem többet találkozni. Apám nem is tudom, hogy mit csinálna, de ha esetleg lenne túlvilág, anyám szemébe sem szívesen néznék bele… Basszameg, ez mind rám vár ? Az ember azt hinné, hogy drogokkal foglalkozni veszélyesebb, mint részegen leülni, és netezni egyet, pedig ez egy elég súlyos tévedés.

67. Miután odaérek Tibihez, megkérem, hogy mutassa meg a palántákat, és bár először húzza a száját, nem sokkal később mégis bemegyünk a garázsba. Egyből beugrik : persze, a növények a régi fotólabor helyén termeli meg azt sok finom és egészséges THC-t. Oldalt polcok állnak dobozokkal, flakonokkal, festékes vödrökkel, hátul fűnyíró, gereblye és egyéb kerti szerszámok. A lejárat csapóajtajára egy szőnyeget és néhány banános doboznyi könyvet helyeztek el. Már látom is az újságcímet : Az elmúlt évtizedek alacsony kultúrája extra C-vitaminnal nehezedik rá a kannabiszpalántákra. A garázsajtótól nem messze egy ponyvával fedett tárgyat veszek észre. Mikor rákérdezek, hogy mi az, Tibi odalép hozzá, és leleplezi a robogót : egy kissé lestrapált, de mégis gyönyörű, olajzöld Vespát. Nem mai modell, de látszik rajta, hogy tartós darab. – Csak kérlek, nagyon vigyázz rá – mondja Tibi. Miután kapok néhány gyakorlati tanácsot a kezeléséhez, további unszolás után megmutatja a legféltettebb titkait : a palántákat. – Beszarás, mi ? – teszi fel büszkén a költői kérdést, majd felemeli a csapóajtót. Az emlékeket meglovagolva az ösztöneim egyből jelzik, hogy le kell hajoljak, de látom, hogy Tibi már guggol is, és az ujjait rutinosan a csapóajtó pereme alá rejtett kapcsolóhoz nyomja. Kissé nehézkesen, de elkezd lemászni, és én követem. Úgy egykét méterrel a föld alatt azt veszem észre, hogy a helyiség összement, aztán rájövök, hogy csak én nőttem meg. A palántákat erős, vakí183

tó fény világítva meg, ami ráadásul még a falakra felaggatott alufóliaszerű anyagról is visszatükröződik. Valami halkan zúg, gondolom, a légtisztító. – Baszki, ez az életművem – mondja Tibi, majd egy darabig csöndben nézi a munkásságát. – Tudod, hogy miért olyan fontos apádnak, hogy egyetemre menj ? – Hát, hogy jobb életem legyen, gondolom. – Biztos tudod, hogy nem te vagy az első faszi, aki egyetemre ment a családból. – Apa azt mondta, én leszek az első diplomás… mármint, ha ös�szejön. – Az nem ugyanaz. – Hogy érted ? – Nagyapádnak az volt az álma, hogy legalább az egyik fia bejusson az egyetemre. Apád szart az egészbe, de nem tőlem tudod. Elég rossz gyerek volt… – Igen ? – Majd egyszer mesél ezekről, ha akar. De az biztos, hogy ő nem ment egyetemre. Én viszont igen. De két év után kirúgtak. – Hogyhogy ? Tibi elneveti magát. – Nem csak apád volt rossz gyerek. – Mondja, miközben egy vízpermetezővel meglocsol néhány növényt. Eddig úgy éreztem magam, mint egy múzeumban, ahol csak nézni szabad a műtárgyakat, de aztán rájövök, hogy kábé otthon vagyok, és ez nyugalommal tölt el. Megérintem a legközelebbi növény egyik levelét, majd beleszagolok a termésébe. Ugyanaz az illat, mint amit Scootertől kaptunk. – Tudod a fajtája nevét ? – Persze. Wappa. Egy kevés White widow-t szoktam még csinálni, meg, ha van jó mag, egy kis Purple Haze is befigyel néha. – Megnézhetem ? – Ahogy akarod. – A helyiség másik vége felé mutat. Ekkor észreveszek egy kisebb halmot a sarokban, ponyvával letakarva. A kilógó, poros tárgyakból hamar felismerem a régi fotólabor eszközeit. 184

– Ja, ezeket, ha nem para, majd valamikor elvinném. – Rendben – bólint Tibi, miközben egy kis cserepet a kezembe ad. – Óvatosan, ez egy White Widow csecsemő. Bár a Wappa vált be leginkább, néha kísérletezem más fajtákkal is. Most például egy Pandora meg egy Acid nevűvel. Így, hogy egy durvább drog a neve a cuccnak, talán kapósabb lesz, egészen addig, míg rá nem jönnek a szarrágók, hogy ez is ugyanolyan, mint a többi. – Gondolom, a netről szeded a magokat. – Honnan tudod ? – Úgy kell ejteni, hogy eszid, és nem úgy, hogy acid. Tibi megrántja a vállát, nagy ívben leszarja. – Egy holland és egy amerikai webshoppal állok kapcsolatban. Megírom, hogy mi kell, utalok, és egy hét múlva már ültethetek is. Kiküldik postán, diszkrét csomagolásban, a csekkekkel együtt jön a mag. – Tibi a kezembe nyom két pakkot, és a mögöttem lévő asztalra mutat. Itt van egyedül rendetlenség : olló, vágódeszka, szétmorzsolt cucc, kisebb és nagyobb csomagok, csomagolópapír, szalagok, mérlegek. Néhány dobozban leméretlenül pihen a zöld. – Vigyél magadnak is, ha kéne. Nem kell kétszer mondani. Egyből odafordulok, megnyitok egy dobozt, majd az egyik pakkot megtömöm. A White Widow édeskés illata mintha kényelmesen elterpeszkedne az orromban. – Nem is olyan bonyolult – mondja Tibi, miközben az egyik lámpát kissé odébb irányítja. – Csak néhány mag kell, víz, ventilátorok, elszívó, időzítők, speckó lámpák és virágföld. Ezeket egy délután alatt össze lehet szedni. Van néhány erre szakosodott bolt is, de a legtöbb eszközt egy Praktikerben vagy Baumaxban is meg lehet kapni. Tulajdonképpen otthon, a szekrényében is tudná bárki csinálni. Beszarás, nem ? Ez csak egy kurva gaz. De persze sokat segít egy fasza hely, mint nekem ez a kis pince. Nagy pénz van ebben a szarban ! Ez az egyik legjobb áron értékesíthető növény a világon, a kormány meg olyan hülye, hogy meghagyja a bevételi lehetőséget a magamfajtáknak. Tudod miért ? – Nem, miért ? – kérdem, bár most nem vagyok nyitott az ilyesmire. 185

– Mert a legtöbb ember még ma is azt hiszi, hogy a fű egyenlő a heroinnal. Ha a mindenkori miniszterelnök kiállna, és azt mondaná, hogy legalizálunk, elhagynák a szavazói. Ráadásul, mit gondolsz, ki venne nyugtatókat, ha legális lenne a fű ? – Senki. – Az kurva biztos ! És reggelig lehetne sorolni a hasonló tényeket. Ha majd végre a többség is belátja, hogy a fű tényleg olyan hasznos, mint azt mondják, akkor a gyógyszeripar jelentős részére nem lesz szükség. Arról nem is beszélve, hogy rengetegen hizlalják a számlájukat a prevenciókkal meg a szűrésekkel. A rapid teszteket is legyártja valaki, és az elterelő programra szánt milliókat is zsebreteszi néhány fasz. Ez egy többmilliárdos üzlet, amit az állam még egy jó darabig meg fog hagyni nekünk, mert gyáva. Az egyetlen ember, akinek érdeke lenne, hogy legalizálják, az a fogyasztó, márpedig neki van a legkevesebb beleszólása. Tudod, van, aki könyvet ír a rendszerről, van, aki politikai aktivista és van, aki füvet termeszt. Én így lázadok. Na, de mindegy is, baszki, itt a százasod. – mondja, majd az egyik asztalról leemel egy ajándékcsomagot. – Kössz – válaszolom vigyorogva, majd előveszek a zsebemből egy kisebb pénzköteget. – Ezt hogy szereztétek ? – Legálisan. – Hogy ? – Diákhitel. A haverom igényelte meg az egyetemen. Ez a fele. De nálam van a másik fele is, azt mondta, az első héten lehet, hogy megnyomná kicsit. Tibi felsóhajt, a vállamra csap, majd elővesz egy mérleget, leemeli az egyik dobozt, és számolni kezd. – Óvatosan, srácok. Óvatosan, baszki. – Figyelj, Tibi, kérdezhetek valamit ? – Most már bármit, te kis pöcs ! – Milyen szakra jártál az egyetemen ? Biológia, vagy ilyesmi ? Tibi elneveti magát. – Rendvédelem, faszikám ! Rendvédelem ! 186

Az nem is normális egyetem, gondolom. – És… mire épült ez a pince ? – Az apád fasza a pince ! Ez egy külön épület ! – Akkor… a helyiség. – Már a nagyapád is csinálta – meséli Tibi, és olyan hangosan neveti el magát, hogy beleremegnek a falak. – Na, jó, nem füvet termesztett, hanem pálinkát főzött. Elég nagy tételben. Ami azt illeti, inkább a hatásfok, mint a gasztronómiai élvezet kedvéért. Elég komolyan vette, inkább hivatás volt ez számára, mint pénzszerzési lehetőség. Ezért építette a bunkert. Mindig azt mondta, hogy ha eljönne a harmadik világháború, az atombombák ellen is jó lesz. Óvóhely, fiam. Nagyapád mindennél előrébbvalónak tartotta a biztonságot ! Aztán mivel a pálinkafőzéshez olyan nagyon mégsem értett, egyszer elvitt egy friss főzetet valami haverjához, és mikor másnap reggel felkelt a koma felesége, holtan találta mindkettőjüket. – Azt hittem, beteg volt. – Az – morogta Tibi, miközben egy kisollóval lemetszett egy elszáradt levelet. – Idegbeteg. De azért jó fej volt. Úgy tűnik, a metanol kevésbé volt jó fej. Tibivel megbeszéljük, hogy mikor hova kell szállítanom, a lelkemre köti, hogy soha nem mondom el senkinek, amit ma láttam, aztán ad egy köteg pénzt, hogy majd levonja a jövő hetiből, de mindig legyen nálam, ha le kéne fizetnem valakit. Végül nyakon önt még egy adag politikai ideával megtöltött rendszerellenes önigazolással, majd utamra enged. A robogó persze teljesen át van alakítva. A karosszéria elemei több helyen is lecsavarozhatóak, kitűnő rejtekhelyek. Fejben tudom, hogy félnem kéne, de ahogy a kollégium felé hajtok, csak nyugalmat érzek. A menetszél becsap a ruhám alá, csiklandozza a bőröm. Kellemes, kora őszi levegő van. A nap lemenőben, narancsos sugarak csapnak le rám az épületek fedezékei mögül. A motor hangja szinte transzba ejt, most gyönyörűnek találom a monotonitást. Próbálok minden szabályt betartani, hogy ne legyek feltűnő, és minden probléma nélkül a kollégiumhoz is érek, miközben azon agyalok, hogy nemcsak, hogy egyetemre mehetek, de akár azon keve187

sek közé is tartozhatok, akik a társadalmi osztályukat hátrahagyva feljebb lépnek egyet. Az így megszerzett pénzzel, ha nem is leszek könnyen nagy művész, mindenesetre rövidebb utat kell majd bejárnom. Még az is lehet, hogy nem lesz szükségem arra, hogy évekig izzadjak a különböző érdektelen vizsgákkal. Elvégre minek. Fasz tudja. Kali már a parkolóban vár, és bár beinvitál, csak átadom neki az ajándékcsomagot, ami a zöldet rejti. – Ki sem próbáljuk ? – kérdi. – Á, hagyd a faszba, ezt kóstold meg – mondom, majd átadom neki a két kiscsomag White Widow-t. Még két helyre viszek zöldet, de miután végeztem, jó érzés lesz cucc nélkül vezetni. – Hagyj nekem is ! – Mondom, majd felkapom a bukósisakot. Eszembe jut, hogy szólni kéne Kalinak Scooterről, de tudom, hogy csak túllelkizné a dolgot, meg bűntudata lenne. Úgy érzem, az én felelősségem, hogy ezt lenyeljem. Talán majd később, ha kicsit elsimultak a dolgok. Amint beindítom a motort, eszembe jut, hogy ez egy logikai bukfenc, hisz miért lenne az én dolgom elviselni ezt az egészet, ha nekem nincs is semmi bűntudatom, de aztán úgy döntök, hogy leszarom. Ártani igazán nem akartunk senkinek, és én még csak nem is… áh, mindegy. Tibi szerint Scooter – vagyis Attila – úgyis kezelhetetlen volt az elmúlt időkben, látszott, hogy több cuccra is rákattant, csupán idő kérdése volt, hogy baj lesz.

68. Fél órával később elhaladok az egyetem előtt, és köpni támad kedvem, de aztán rájövök, hogy a bukósisak nem nyújt túl nagy segítséget ebben. Az egyik padon meglátok egy jellegzetes firkát, amiről eszembe jut, hogy Reni itt várt rám, míg leadtam a felvételi anyagom. Megpróbálok nem rá gondolni, inkább elképzelem, hogy vajon hova mehetek most. Csak címet kaptam, nevet nem, de Tibi azt mondta, hogy jó fej a faszi, úgyhogy ne aggódjak. Elég jó környék, szóval gondolom, valami újgazdag, gengszterrapen szociali188

zálódott pöcs nyit majd ajtót. Ahogy elképzelem, úgy néz ki, mint a Wu-Tang Clan egyik tagja. A kanapéjukon ül, Playstationözget, chipset zabál, néha el-elszív egy bluntot. Egyszer csak Reni lép be a képbe. Odamegy Method Manhez, letérdel elé, lehúzza a nadrágját, majd a szájába veszi a farkát. Kis híján áthajtok a piroson, de aztán az utolsó pillanatban lefékezek. Furcsa, gyomorgörcsszerű érzés tör rám. Egy gyalogos rám szól, hogy mi az anyám van, mert majdnem ráhajtottam a zebrára. Oké, ez most jogos volt, de azért azt nem értem, hogy az emberek miért nem gondolnak arra, hogy a másik anyjával bármi lehet. Mi van, ha éppen hozzá tartok a kórházba ? Néhány perccel később megérkezem. Magamhoz veszek egy ajándékcsomagot, majd beütöm a kapukódot, és felliftezem a harmadik emeletre. Jobbról a második, emlékszem vissza, de egy pillanatra elbizonytalanodom, mert az ajtóra erősített apró fémtáblán nem csak egy név, de egy foglalkozás is fel van tüntetve : igazságügyi orvosszakértő. Azért bekopogok. – Gyere beljebb – mondja nem sokkal később az általam elképzelt figura teljes ellentéte. Nem fiatal, hanem öreg, inkább tűnik Claude Debussy, mint Notorious B.I.G rajongónak, és nem úgy öltözködik, mint Method Man, hanem inkább úgy, mint egy… igazságügyi orvosszakértő. – Te ki vagy ? – kérdi. – Tibi… öhm. Barátja. – A kézbesítő ? – Igen – felelem, és meglengetem a kezemben lévő ajándékcsomagot. – Ez mi ? – kérdi elkerekedett szemekkel. – Hát, a cucc – válaszolom bizonytalanul. – Milyen cucc ? – Hát, a… cucc, cucc. A zöld. – Hogy mi ? Elhallgatok, mire először mélyen a szemembe néz, majd hangos röhögésben tör ki. 189

– Csak szopatlak ! – mondja. – Ne nézz már így ! Mikor új srác csönget, sosem tudom, hogy valamelyik páciensem érkezett-e korábban, vagy a ganjám jött-e végre meg ! Betessékel egy nagyobb, puccosabb szobába. Minden fából van, ami meg nem, az bőrből vagy könyvekből. – Foglalj helyet ! – mondja, miközben egy kényelmes design székre mutat, ami egy hatalmas íróasztallal néz farkasszemet. Ő a másik oldalára ül le, egy bőrfotelba. – Lássuk ! – mondja, mire odatolom elé az ajándékcsomagot. Egy pillanatra eszembe jut, hogy csak akkor kéne átadnom, mikor már nálam van a pénz, de aztán rájövök, hogy ez egyrészt nem egy film, másrészt meg már ott is van előttem a boríték. Akkor én végeztem is, gondolom, majd felállok. – Ne csináld már, maradj egy kicsit ! – kérlel, miközben beletúr az ősz hajába. – Á, mennem kéne… – Tépjünk be – szól, miközben rám kacsint. Feltépi a zacskót, kibontja a légmentesen záró nejlont, majd beleszagol a cuccba. – AAHHH ! ! ! – ordít fel. – KURVÁRA ! IMÁDOM ! A GANJÁT ! Nem sokkal később kiderül, hogy azért marasztalt, hogy segítsek neki egy hétre előre legyártani a cigijeit. Nem tud tekerni. Miután befejezem a negyediket, a tanulmányaimról kérdez. Először hárítok, de aztán rájövök, hogy jólesik valakinek elmondani a gondjaimat. Udvariasan végighallgat, majd mikor már végeztem vagy hét cigivel, az egyikre rágyújt. Néhány percig adogatjuk, de közben tovább mesélek. Mikor befejezem, leteszi a cigit, felkap egy távirányítót, és megnyom rajta egy gombot. Halk zúgást hallok. Ventilátor. – Fél óra múlva vendégem lesz – mondja, majd a történetemmel nem foglalkozva benyúl a fiókjába, elővesz egy papírt, és valamit írni kezd rá. Hülye fasz, gondolom. Kikérdez a sztorimról, majd nekiáll itt flegmázni. Elveszem a cigit, beleszívok, és közben eszembe jut, hogy egy címre még el kell majd mennem. Szerencsére nincs messze. Mikor befejezi az írást, visszaveszi a cigit, és egy hatalmasat slukkol. 190

– Kell még néhány cigi ? – kérdem, és közben az előttem heverő halomra mutatok. A kezével int, hogy köszöni, majd elém tolja a papírt, amit írt. – Mi ez ? – kérdem. – Igazságügyi orvosszakértői vélemény – közli, miközben hangosan elneveti magát. – Hogy ? – Hogy fogyatékos vagy. – De én nem is vagyok fogyatékos. – Most már igen. Gratulálok ! – Megint nagyot röhög. Mivel látja, hogy nem értem, hozzáteszi : – A diszkalkulia is fogyatékosságnak számít. De ha akarsz, lehetsz diszlexiás, diszgráfiás, vagy bármi. Tőlem aztán autista is. – Miért akarnék ? – Negyven pluszpont a  felvételin. Még néhány évig elfogadnak orvosszakértői véleményt is, aztán később elvileg már csak az NMHH-tól lehet igazolást kapni, persze kurva drágán. Elveszem a papírt, de közben próbálom leplezni a gyermeki örömöm. Épp most kaptam egy emelt szintű nyelvvizsgányi pluszpontot. Ezzel már idén is bejuthattam volna. – Ha gondolod, majd körbetelefonálok, hátha van arrafelé valakinek valami kapcsolata – teszi hozzá.

69. A második kuncsaft sem hallgat gengszterrappet. Egy középkorú nő áll előttem, nem is akármilyen. Hiába van otthon, ráadásul egyedül, a sminkje és a ruhája mégis tökéletes. A teste már nem huszonéves, de látszik rajta, hogy sokat és igényesen foglalkozik magával. – Kérsz valamit ? Üdítőt, teát, kávét ? Na jó, üdítőből csak kombucha van – mondja, miután leveteti velem a cipőmet. – Köszönöm, egy pohár vizet elfogadnék. 191

Ahogy a konyhaasztalhoz ülök, szinte megvakulok a fényt vis�szatükröző lakkrétegtől. Mire magamhoz térek, egy nullhármas Perrier pihen előttem, márkás pohárral. Mielőtt belekortyolok, leteszem az asztalra az ajándékcsomagot, mintha azzal fizetnék az italért. A nő visszalép a konyhabútorok közé, egy fiókban matat. Nem tudom, hogy direkt pucsít-e felém, de irtózatosan megkívánom. Egyszer Reni is ilyen lesz, úgy tizenöt év múlva. Míg megiszom a vizet, ő leméri a zöldet. – Pontos – állapítja meg. – Mint mindig. Nem szagol bele a pakkba, alig néz rá, és úgy ér hozzá, mint egy zacskó kutyaszarhoz. Egyből látom, hogy nem szív. Ekkor megszólal a telefonja. – Francba már ! Nem értem, hogy minek kell folyton zaklatni ! – mondja, majd átrohan a szomszéd szobába. A falon nincsenek képek, ahogy gyűrűje sincs, de nehéz eldönteni, hogy egyedül él-e. Arra gondolok, ha szingli, akkor tuti, hogy marhára kívánja a szexet. Nem hallom mit beszél, csak azt, hogy valakivel vitatkozik. Mikor visszajön, zaklatottan a hűtőhöz rohan, majd előkap egy üveg rozét, és az első kezébe eső pohárba kitölt vagy két decit. Kinéz az ablakon, miközben kortyol egyet, majd egy felső fiókból előkap egy kis dobozt, kinyitja, és rutinos mozdulattal a szájába dob egy tablettát. Kifejezetten izgató, ahogyan a fitnesz életmód takarója alól kibuggyannak az önpusztítás zsírpárnái. Újabb hatalmas kortyot nyel, majd rám pillant. Megfeledkezett rólam. – Bocsánat. – Semmi baj. – Kérsz ? – mutat a borra. – Aha – felelem ösztönösen, de aztán eszembe jut a robogó. – Vagyis… – mondanám, de már tölt. – Mi az ? – Semmi. – Mondom, majd átveszem a borral teli poharat. Beszélgetni kezdünk. Azzal jön, hogy ő sosem szívná „ezt a vackot”, viszont a munkahelyén és „a teremben” is mindenki rá van állva, és mivel dolgozott Tibinél, tudta, hogy tud szerezni jó áron, így 192

aztán, ahogy ő mondja, „kitöltötte a piaci rést”. Megkérdezi, hogy én szoktam-e szívni „ezt a vackot”, de biztosítom róla, hogy nálam ez csupán üzleti érdekeltség, hisz nem akarom tönkretenni az egészségemet. A fű a vesztesek mentsvára, mondja, mire én hevesen bólogatok. Miközben arról magyaráz, hogy az általa fogyasztott gyenge nyugtató mennyivel biztonságosabb, és hogy a borral együtt milyen relaxációs hatása van, eszembe jut, hogy talán még vörös a szemem az előző cigitől. Lassan elfogy a bor. Megkóstoljuk a nyugtatót is, majd kinyitunk még egy palackot. Nem sokkal később, már részegen, Aida arról magyaráz – merthogy így hívják –, hogy a férje a fiára hagyta az összes pénzét, mert rákos volt, de a gyerek még csak embrió volt, így ő elvetette, hogy megkapja a pénzt, és abból vette a lakást. Fenntartani viszont nem tudja. Aidán látszik, hogy ritkán iszik társaságban, mert a harmadik pohár után teljesen fejre áll. Ennyi lehet az adagja, vagy ilyesmi. Elmond még néhány meredek sztorit, majd rám jön az önsajnálat, és nemcsak taktikai okokból mondom el neki a Renivel való szakításunk feljavított változatát, de azért is, mert egyszerűen csak jólesik. Húsz perc múlva már meztelenek vagyunk. Csókolgatjuk egymás testét, én ujjazom, és közben izgulok, izzadok és józanodom, mert olyasmi történik velem, mint még soha : nem áll föl. Megcsókolom, majd ránézek a mellére. Nagyon szép, bár teljesen másmilyen, mint Renié. Az jut eszembe, hogy ha lenne egy mellpiramis, aminek a tetején a világ legjobb melle lenne, akkor Renié lehetne az egyik, Aidáé a másik oldalán. Fent persze Katie White-é pihenne. Egy darabig a hasát csókolgatom, majd a lényegre térek, és elkezdem kinyalni. Ekkor elneveti magát. – Mi az ? – kérdezem anélkül, hogy felemelném a fejem. – Csak eszembe jutott, hogy ez a nyugtató okozhat merevedési zavarokat. – Akkor jó. Kössz – vetem oda sértődötten, és felemelem a fejem. Ekkor abbahagyja a röhögést, majd határozottan megragadja a hajam. Dologra. 193

70. Az elkövetkező heteim nagyjából az excsajok.eu frissítgetésével, az áru leszállításával, Aida fűzésével és cigizgetéssel telnek. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy már nem fognak felkerülni a képek, a százalékok meg csörögnek szépen, úgyhogy azt hiszem, lassan a helyére áll az élet. Ha faterral sikerül visszavergődni a régi állapotba, és összeszedek valami normális csajt is, akkor minden fasza lesz. A pénzemet a cipősdobozomban tartom. Van elég. Költöttem kicsit a motorra, most úgy néz ki, mintha új lenne. Vettem egy normális iPhone-t, egy új Nikon objektívet, egy Iolite vaporizátort, néhány ruhát és Tomi egyik haverjától egy lopott Breitling karórát, de amúgy próbálok nem költekezni. A dokit megkértem, hogy kicsit járjon utána Scooter ügyének : a faszi tényleg meghalt, de nem nagyon stresszeltek rá az ügyre, mert több olyan designer drogra is rá volt szokva a szervezete, amelyekről a gyógyszerkutatás vagy az orvostársadalom még csak nem is hallott korábban. Ezeket csak a házkutatás során találták meg, nem is értem, hogy hol lehettek. A GHB különösebb feltűnést nem keltett a vérképben, hisz a kórlapon egy hosszabb bekezdést tettek ki a különböző toxikus szerek. Amikor a dobozban turkálva észreveszem Scooter fegyverét, egy pillanatra mégis elönt a bűntudat. Nem azért, mert meghalt, hanem azért, mert tudom, hogy emiatt rosszul kéne éreznem magam, mégsem érzek semmit. Vagy talán mégis. Mikor megerőltetem magam, találok egy halvány érzelemfoszlányt, de ez csak öröm. Örülök, hogy nem az enyém, hanem Kali feladata volt beleönteni a ginát a sörbe.

71. Életem első kiállításának reggelét úgy kezdem, hogy csavarok magamnak egy ünneplős cigit, és berakom mellé Serge Gainsbourg kultikus, 1970-ben kiadott Cannabis című albumát. Zuhanyzás közben azon gondolkodom, hogy milyen jó volt korábban, mikor még 194

rendesen betompultam a zöldtől, és különleges esemény volt egyegy szívás. Mostanában teljesen más, de azért nem vagyok függő vagy ilyesmi. Bár ez önmagában ugyanolyan közhely, mint a naplemente előtt elvágtató tűzpiros Ferrari, mégis, minden hiteles forrás azt állítja, hogy a fűre nem lehet rászokni. Persze mind ismerünk olyan arcokat, akiket a szíváson kívül semmi sem érdekel. Reggeli cigi, egész napos tespedés, céltalanság. De mi van, ha ezek a fogyasztók egészen egyszerűen csak a maguk lustaságát fokozzák a fű bódító hatásával, tehát magától a függőségtől függenek, és nem a marihuánától ? A lényeg nem az, hogy mennyi cigit teker az ember, hanem az, hogy milyen tevékenységeket végez közben. Minden füvesnek azt kéne megkérdeznie önmagától, hogy számára a zöld cél vagy eszköz-e. Amennyiben eszköz, általában az érzékek fokozása végett használják, amennyiben cél, csupán azért, hogy „üssön”. Az első esetben a fű használata önmagában nem veszélyes, a másodikban, ha a jelenség rendszeres, az egyénnel van baj, és nem az eszközzel, amit használ. Hisz olyan arcot is ismerünk, aki egyfolytában szív, és közben mégis felfelé ível a karrierje, boldog családfő, vagy csak egy kiegyensúlyozott, egészséges ember, esetleg mindez egyszerre. Hogyan csinálja ? – teszi föl a háta mögött a kérdést a sok kezdő stoner, aki nem érti, hogy abban az állapotban, amit ők éreznek betépve, hogyan lehet bármit is csinálni. Sokan azt felejtik el, hogy a szívás mindenkire más hatással van. Van, aki felpörög tőle, van, aki képtelen utána megmozdulni, van, akinek betépve be nem áll a szája, és olyan is van, aki az első slukk után legszívesebben már meg sem szólalna. Arról nem is beszélve, hogy a hatás alkalmanként is változhat a tolerancia mértékétől, a fű minőségétől és a környezeti tényezőktől függően. Ha egy szer különböző hatásokat vált ki a fogyasztóból, a következmények is eltérőek lesznek. És – szerintem legalábbis – ezek a következmények számítanak csak igazán, tehát az, hogy a szívás mellett mennyire vagyunk képesek aktívan részt venni az élet egyéb területein. Ez pedig semmi máson nem múlik, mint a motiváción. Amennyiben van célja az embernek, addig mindig az lesz az első, a zöld legjobb esetben is csak a má195

sodik lehet. Én például sokszor már reggelente beszívok, de mikor felvételi időszak volt, előfordult, hogy hetekig tiszta maradtam. Ha mégis függőségnek tekintjük a fű miatti sóvárgást, akkor mondhatjuk úgy, hogy a zöld egy olyan drog, ami iránt a függőségünket könnyen lecserélhetjük – gyakorlatilag – bármi másra. Művészetre, munkára, tanulásra, szexre, szerelemre, alkoholra, dohányzásra, kokainra, designer drogokra. Sokak szerint a fű ezért is lehet kapudrog. Elméletileg. Mert, ha épp nincs jobb dolgom, és áhítozom a bódulatra, kipróbálhatok egyéb drogokat is. Ez akár még igaz is lehetne, de nem az. Ha motiválnak a szüleim, az iskola vagy a saját céljaim, akkor lesz jobb dolgom is a drogok rendszeres fogyasztásánál, így a legrosszabb esetben is csak kipróbálom őket. Persze ahhoz, hogy új szerekkel találkozhassak, szükségem van arra is, hogy ismerjek egy dealert, tehát legyen egy „alvilági” kapcsolatom. Az internetnek köszönhetően a generációmhoz már számtalan valódi tapasztalatra és kutatásokra épülő film és publikáció jut el, amik a zöldet egy új nézőpontból közelítik meg, hitelesebben, mint azok a „szakemberek”, akik a borzalmas minőségű drogprevenciós előadásokat tartják. Ennek következtében vagy sem, de gyakorlatilag alig találkozni olyan fiatallal, aki még sosem szívott füvet. Hogy lehet egyáltalán illegális valami, amit egész generációk használnak ? A törvénynek szolgálnia kéne a népet, nem korlátoznia. A kérdés nem az, beszerezzük-e a füvet, hanem az, hogy honnan. Tehát : az ismeretlen eredetű gazból vagy az ellenőrzött körülmények közt előállított fűből szívjunk ? Nyilvánvaló, hogy gyermekeknek és kamaszoknak még orvosi füvet sem szabad eladni, de ez még nem jelenti azt, hogy mindennek maradnia kell a régiben. Magát a piacot kéne kicserélni, hogy a lehetséges kockázati faktorokat felszámolva kivegyük az alvilág kezéből ezt az elképesztő tőkét, hisz ne feledjük, hogy a marihuána a leggyakrabban használt illegális kábítószer. A gimis dealer egy egyetemistától vásárol, az egyetemista egy rég lecsúszott haverjától, aki viszont valószínűleg már egy életvitelszerű bűnözőhöz jár. Így tereli a tiltás a feketepiacra az amúgy tisztességes emberek jövedelmének egy részét, akár tetszik, akár nem. Minden alkalommal, 196

mikor valaki a legalizációért tüntető aktivistákat drogosozza le, valójában a feketepiac bőrcipőjét polírozza csillogóra. A legegyszerűbb nyilván az lenne, ha nem tépnénk, de nem igazán vagyok hajlandó elfogadni azt, hogy valamit csak azért ne csináljak, mert a tudatlan többség hibás információk és beidegződések alapján ítél el miatta. Akármelyik begyöpösödött kisnyugdíjas akármit is mond, amikor szívok, másnap képes vagyok kipihenten kelni, nem vagyok rosszul tőle, ha élvezek valamit, segít mélyebben koncentrálni, ha nem tudok aludni, álomba ringat. Ellazít, kikapcsol egy kicsit. Ennyi. Tizennyolc évesen, ha lehet, szeretnék én dönteni a szokásaimról. Különben is, a legtöbb ember, aki azt mondja, hogy a fű káros az agyra, nem is nagyon szokott gondolkodni. Én egy-két hetente elolvasok egy könyvet, foglalkozom kiállításokkal, zenével, ilyesmi, aztán kénytelen vagyok végighallgatni azt, ahogy az idősebbek, akik már nem olvasnak – mert univerzálisan műveltnek tartják magukat, és amúgy sincs idejük –, bort vedelve, gyógyszert zabálva arról értekeznek, hogy a füvezés tönkreteszi a fiatalokat. Ti tesztek tönkre minket, nem a fű. Sok fiatal van, aki a szívás által megismert, illegális tevékenységekre korlátozott pénzszerzési lehetőségeket meglovagolva kíván érvényesülni az életben. Vagy azért, mert nincs más alternatíva, vagy azért, mert ez a legkézenfekvőbb megoldás, esetleg azért, mert irreális börtönbüntetéseket kapnak azok, akik fűvel buknak le, hogy aztán a börtön falait nézve minden ambíciójukat lerombolva sajátíthassák el a szakma fortéjait. Semmi értelme az egésznek. Míg a dohányzásnak – és persze az alkoholnak – köszönhetően csak hazánkban tízezrek halnak meg évente, addig marihuána fogyasztása miatt a világtörténelemben egyetlen feljegyzett haláleset sincs. A társadalom zöldebbik részével mégis könnyen lehet példálózni, és ha néha elkapnak egy-egy termesztőt, még azt is mondhatják, hogy újabb harcot nyertek a drogokkal vívott háborúban. Elég a fű szó két ártatlan betűjét kimondani, és nagymamák milliói ugranak szavazni, mert bele lett verve az agyukba, hogy a drog rossz. Ami igaz is, a kérdés csak az, hogy melyik drog. Az emberek mil197

lióinak halálát okozó alkohol ? Az egyre nehezebben beszerezhető, ámde annál veszélyesebb heroin ? A változatos összetételű, zsákbamacska minőségű, veszélyes designer drogok ? Esetleg a szinte teljesen veszélytelen marihuána ? Az illegális kábítószerekről mindig úgy beszélnek a fiataloknak, mintha azok egyformák volnának. Nyilván azért, mert nem akarják elmondani az igazat. Bár kétséges, hogy a szívás mennyire káros, egy dolog biztos : a szintetikus drogokhoz képest elenyésző a veszélye. Értem én, hogy a „szakemberek” célja az, hogy a gyerekek ne szívjanak sem füvet, sem mást, de a hazugsággal csak azt érik el, hogy a többi drogot a már kipróbált zöldhöz hasonlítják, így hajszolva bele magukat abba a hibás képzettársítási rendszerbe, ami szerint a különböző szerek a hatásukat tekintve körülbelül hasonló szinten állhatnak. „– Próbáltad már az ekit ? – Nem, de szívni szívtam már.” Ez mind elkerülhető lenne egy olyan társadalomban, ahol a marihuána legális. Hiába áltatjuk magunkat, egyszerűen csak tájékoztatásra lenne szükség, vagy talán inkább mondjuk ki : propagandára – a lehető legkevésbé pejoratív értelemben. Csak el kéne mondani az embereknek, hogy a fű megadóztatásából mennyi pénz folyna be, és, hogy ezt mire lehetne fordítani. A legális piac ellenőrzött munkahelyeket teremtene, arról nem is beszélve, hogy mindenhol, ahol legalább dekriminalizáltak, visszaesett a bűnözés. Lehetne még ecsetelni a THC egészségügyi alkalmazásának hatásait is, hisz nem csak az epilepsziásokon, a Dravet-szindrómásokon, az ALS-betegeken, a skizofréneken, a migréneseken, a szív- és érrendszeri betegségben szenvedőkön, a cisztás szindrómásokon, a leukémiásokon vagy az alkoholistákon, de a rákos betegeken is lehet vele segíteni – ha hihetünk az elmúlt évek kutatási eredményeinek. Nem akarok egyoldalú lenni. Két mellékhatástól azért csak tartok : az egyik a tüdő károsodása, a másik az agysejtek pusztulás. Az első probléma miatt vettem meg a vaporizátoromat, ami gyakorlatilag a füst mellékhatásai nélkül juttatja be a szervezetbe a THC-t. A másodikról pedig annyit, hogy még ha igaz is, évtizedekig csak az alapján gondolták ezt az emberek, hogy egy kísérlet során né198

hány majomnak hosszú perceken keresztül nyomatták az arcába a marihuána füstjét, oxigén nélkül, aminek a következtében ugyanaz történt velük, mint ami velünk történt volna : megindult az agysejtjeik pusztulása. Zuhanyozás közben eszembe jut, hogy az életrajzi filmje alapján Basquiat úgy futott be, hogy adott néhány képeslapméretű festményt Warholnak, aki ezután felfigyelt rá. Elhatározom, hogy lemegyek, és veszek egy csomag méretre vágott, ízléses papírlapot, majd kinyomtattatom néhány fotómat, hogy valamit összehozzak belőlük. Hátha. Mire visszaérek, Tomi már az ajtóban vár. Amint elmeséltük neki, hogy mivel szedjük össze mostanában a kenyérrevalót, természetesen be akart szállni. Addig könyörgött, még el nem hoztam neki ötven grammot. Miközben kipróbáljuk a cuccot – nem mintha nem ismernénk tökéletesen, de a filmekben is így szokták –, megkérdem Tomit, hogy minek van annyi bakelitlemez a lakásán, ha nincs is hozzá lejátszója. Azt mondja azért, mert mikor az aluljárókban és az antikváriumok előtt meglát egy nagy halom olcsó lemezt, nem tud otthagyni olyan ritkaságokat, mint egy Jimmy Smith vagy egy Django Reinhardt. Aztán halkan megjegyzi azt is, hogy ha egyszer lenyugszik az élete, vesz egy profi hangrendszert, bakelitlejátszóstul, mindenestül. Majdnem elnevetem magam, mikor rájövök, hogy még Tominak is csak az a célja, hogy beilleszkedjen a fogyasztói társadalomba. A legnagyobb lázadók csak normális életet szeretnének élni, olyat, ami nem adatott meg nekik. – Figyelj már – mondom, miután meggyújtom a cigit –, te tudtad, hogy Kali meg Roland melegek ? Tomi hangosan elneveti magát, majd annyit mond, hogy persze, ezt ugyanúgy nem titkolták soha, mint ő sem azt, hogy cigány. Ezen röhögünk egyet, de kellemetlenül érzem magam, elvégre Kali a legjobb barátom, és úgy látszik, rajtam kívül mindenki ismerte. Gyorsan témát is váltok, és megkérdezem, hogy túl van-e a túladagolt csaj esetén. Válaszul elmeséli az egészségügyi tanfolyamot, amire be kellett lógnia egy KRESZ-oktatás keretein belül. Azt mondta, 199

többször is elment, hogy profin tudjon újraéleszteni, mert azzal talán megmenthette volna a lány életét. A hátralévő délelőttöm azzal megy el, hogy a képeim között szelektálok, javítgatom őket. A végterméket feltöltöm a Behance-re, majd a link címét, a nevemet és az elérhetőségeimet ráírom a papírokra, amikre már korábban ráragasztottam a kinyomtatott fotókat. El is készültek a névjegykártyáim. Berakom a Tribe Called Questtől a Low End Theory című albumot, előhalászok a szekrényemből egy fehér Lacoste inget, és felveszek hozzá egy jobb állapotban lévő Etnies farmert. Kiülök az erkélyre egy sörrel és egy jól megtömött pipával, fölveszem a napszemüvegem, belebámulok a külváros sodródásába, rágyújtok, és valami hasonlót érzek, mint mikor először szállítottam a Vespával.

72. A kiállítás előtt még el kell intéznem egy fuvart, de szerencsére csak a belvárosban. Gyorsan le akarom tudni, mert utána még el szeretnék ugrani Aidához is. Annak ellenére, hogy mindössze két évvel idősebb nálam, Henriknek mégis saját lakása van. Akármikor látom, zakó van rajta, Hugo Boss, és elegáns bőrcipő, mindig más, legutóbb Bugatti. Kevés ismerősömnek áll olyan jól a szakáll, mint Henriknek. Neki nagyobb csomag ajándékot viszek, heti kétszer, néha háromszor is. Hivatásos dealer. A gimnáziumot még érettségi előtt otthagyta, hiába volt dísztanuló, megunta, hogy csuklóból többet keres, mint azok, akik – „szánalmas diplomájuk és ismereteik ellenére” – el akarják neki magyarázni az élet értelmét. A lakás persze kicsi, talán inkább garzonnak mondanám, de a minimalista designon jól látszik, hogy ennek inkább praktikai, mint anyagi okai vannak. Henrik napi négy és fél órát alszik, hajnalban csomagol, szervírozza a pakkokat, majd egy bő órát testmozgással, főleg futással tölt, nem hobbiból vagy sportból, hanem azért, hogy növelje az állóképességét. Délelőtt autóba száll – egy egész pofás Audiba –, aztán ellátogat a fontosabb megrendelőkhöz. Délután egytől kettőig 200

nem lehet elérni, ilyenkor kikapcsolja a telefonját. Kötelező pihenés. Ebben az órában ritkán fogad látogatót, de értem mindig szívesen szakítja meg az olvasgatást. Henrik kedvenc cigijébe a következők kerülnek : 0.2 gramm zöld Tibi Wappájából, 0.1 a White Widowból és ugyanennyi Orange-ból, amit valahonnan máshonnan szerez be. Erre az alapra szór rá egy csipetnyi heroint, és néha egy vékony csík tiszta speedet, abban az esetben, ha a nap hátralévő részében sok energiára lenne szüksége. Csak nála szívunk heroint, és ha minden igaz, Henrik csak engem tisztel meg ezzel a turmixszal. Állítása szerint azért, mert én vagyok az egyetlen ismerőse, aki olvasta a Meztelen ebédet, ami szerinte a posztmodern irodalom legfontosabb műve. Osztottam a véleményét, bár ezzel azért tudnék vitatkozni. Korábban eszem ágában sem volt kipróbálni a heroint, de tudom, hogy néhány év múlva el fog tűnni a piacról, én pedig a Rekviem egy álomérton, a Trainspottingon és a Félelem és reszketés Las Vegasbanon nőttem föl, szóval… mondjuk úgy, hogy égető kíváncsiság lett úrrá rajtam, mikor először nyílt meg előttem a lehetőség. Ugyanúgy betéptem, csak valahogy tisztábban. Képes lettem volna mellette akár vizsgázni is, sőt talán még könnyebben is ment volna. Elképesztően nyugodt voltam, és minden problémámat elfelejtettem, vagy legalábbis leszartam, míg a fűtől éppen hogy rá szoktam parázni a dolgokra. Közel két óráig basztam az életre, és ez ijesztőnek is tűnt. Mármint az, hogy egyszerűen csak túl jó volt beherkázva lenni. Minden elviselhetőbbnek látszott, valahogy akármi történt, azt éreztem, hogy oké, rendben van. Ha például láttam, hogy mindjárt piros lesz a lámpa, nem rátekertem még tíz lóerőt a motorra, hanem lelassítottam, és amíg álltunk, a napfény játékát néztem egy kirakatüvegen, és ezzel be is értem, egészen addig, míg nem váltott a lámpa. Akkor már az érdekelt, ahogy a menetszél a bőrömet csiklandozza. Túl jó volt. Nem akarok ekkora klisé lenni. Nem kell több heroin. Ezt meg is mondom Henriknek, aki bár magyaráz valamit Burroughs Narkósáról, meg arról, hogy cigiben szívva teljesen más, mint intravénásan vagy akár orrba tolva, főleg ha ilyen keveset teszünk bele, mert ez csak kóstoló, de végül tudo201

másul veszi, hogy ez lesz az utolsó alkalom. Az első slukk után néhány másodperccel már érzem, ahogy a testemben úgy árad szét a nyugalom, mint egy szénsavas folyadék. Tíz perc múlva kettő, elnyomom a csikket. Szólok Henriknek, hogy lassan magára hagyom. Kettőtől négyig a lakásán fogad kuncsaftokat. Egy elég szűk, de annál pénzesebb réteget elégít ki ilyenkor, mégis, négy után akárki jön, nem engedi fel. Mesélte, hogy már országgyűlési képviselőjelöltre is csapta rá a telefont csak azért, mert nyolc perccel négy után akart felmenni hozzá. Henrik persze nem a zöldből, hanem a kokainból szedte meg magát. Egyszer azt is kipróbáltuk, bár annyira nem jött be. Rohadt nagy királynak éreztem tőle magam, meg folyton pörögtem, de ennyi. Nem tudom. Valahogy az egész olyan mű volt. Míg a herointól a környezetemet ítéltem meg tökéletesnek, addig a kokaintól csak önmagam. Talán azért is illik a szegénységhez jobban a heroin, míg a gazdagsághoz a kokain. Mielőtt elmennék, veszek két gramm spurit, aztán felhívom Kalit, hogy jönnek-e a kiállításra, és hogy este nem bulizunk-e egyet. Mindenben benne van. Mikor leteszem, elgondolkodom, hogy mikor találkoztunk Kalival utoljára nem üzleti ügy miatt, és rájövök, hogy nem emlékszem a napra. Aidánál most sikerült először elérnem, hogy ne csak a csomag ürügyén mehessek át hozzá. Bár egyáltalán nem kívánom, veszek egy drága rozét, majd visszamegyek még egy üvegért, mert le akarom itatni. Az egyik alkalommal leszopott, de eddig vagy háromszor nyaltam ki minden válaszcsapás nélkül. Délután fél négyre le is is�szuk magunkat, úgyhogy az aznap esti edzés is kimarad. A bor nagy részét amúgy ő issza meg, mert be vagyok szívva, és még a herkát is bőven érzem. Még szerencse, hogy a gyógyszeripar néha kitermel olyan csodákat is, mint az Iridina szemcsepp. Aida épp arról magyaráz, hogy egyszer csinált egy házibulit, és előtte bekamerázta az egész lakást, hogy megnézze, hogyan viselkednek a barátai, mikor ő nincs ott. Több ismerőséről van rejtett kamerás pornófelvétele, vagy egy-egy kép arról, ahogy az illető épp elemel valamit. Könyvet, ékszert, akármit. Unalmas. Felállok, kimegyek a fürdőbe, és egy jólla202

kott kígyóra emlékeztető fehér csíkot feltolok a száraz mosdókagyló pereméről. Mikor visszamászom Aida mellé, addig csókolgatom a nyakát, addig simogatom a hasát és a mellét, addig izgatom, míg már szinte könyörög azért, hogy berakjam neki.

73. A galériában tökéletesen érvényesül a „white cube” elmélet lényege : hatalmas, üres, fehér terekben lógnak a képeink, igényes nagyításban. Egyből a saját fotómat kezdem el keresni, még a pogácsából és a borból sem veszek. Természetesen az enyém van az egyik legszarabb helyen, a személyzeti iroda bejárata szomszédságában. Még alig érkezett meg valaki. Néhány csaj a pogácsákat és a szendvicseket rendezgeti, két fiatal srác a bort töltögeti, néhány idősebb, „nagyonértekaművészethez” öltözékű fazon pedig a képeket nézegeti, mutogatnak és okosakat mondanak egymásnak. Fogok egy pohár bort és kimegyek rágyújtani. Nincs kedvem visszamenni, elszívok néhány cigit. Holnaptól amúgy is le akarom tenni, fél év múlva ilyenkor már füvet is csak vaporizátorból akarok szívni. Épp elnyomok egy dekket, mikor Kaliék megjönnek. Már a látogatók is szállingóznak, sokan rá is rombolnak a borra meg a pogácsára. A kiállító művészeket onnan lehet fölismerni, hogy kisebb-nagyobb csoportok közepén állnak, és a saját képükről magyaráznak. Ekkor jövök rá ismét arra a furcsa, sokáig átgondolatlan tényre, miszerint nagyon kevés barátom van. Henriket elfelejtettem meghívni, csak Kali, Tomi, és Topi jöttek el. Igen, Topi. Bárcsak mondhatnék valami érdekeset a kiállításról, de tulajdonképpen bóvli az egész. Mikor már elpusztítottuk a pogácsát, a szendvicseket és a bort, kihoznak még néhány kancsó rozét és három tál sajtos rudat, majd egy magát kurátornak nevező középkorú bölcsész mikrofonnal a kezében elkezd magyarázni a Jövő Nagy Reménységeiről. Baromi unalmas, és el is tart vagy húsz percig. Közvetlenül utána egy esélyegyenlőséggel vagy mivel foglalkozó ala203

pítvány elnöke Brooks Brothers öltönyben tart előadást a rászorulók kiszolgáltatottságáról. „Nagy öröm látni, hogy a fotóművészek következő generációja is foglalkozik a perifériára szorult embertársainkkal”. Mikor végre abbahagyja, hárman lépnek oda mellé. Bartis Attila – az író –, egy idős nő SZTK-keretes szemüvegben és egy vénülő fazon kopott öltönyben, óriási sörhassal. Mikor bemutatják őket, Kali megjegyzi, hogy nem is tudta, hogy Bartis fotózik is, mire Tomi csak annyit mond, hogy nem is tudta, ki az a Bartis Attila. Ők lennének a zsűri, gondolom. Bartis képviseli a művészetet, a nő a pénzt – tehát az alapítványt –, míg az öreg, sörhasú fazon csak azért van ott, mert a zsűri akkor jó, ha legalább három tagból áll. Különben is : vén, szakállas férfi nélkül hiteltelen lenne az egész. Ő amúgy a Digitális Fotó Magazin egyik esztétája, szerkesztője, vagy valami ilyesmije. Az SZTK-keretes nő színpadiasan magához emeli a mikrofont, majd belekezd egy borzalmasan jellegtelen monológba. Ezek után néhány másodpercig nem történik semmi, de aztán a nő észbe kap, és megkér minket, azaz a pályázat nyerteseit és a többi kiállító művészt, hogy fáradjunk melléjük. Odafáradunk, és ekkor derül csak ki igazán, hogy ezen a rendezvényen semmit sem szerveztek meg. Egyesével adják oda mindenkinek a mikrofont, hogy mutatkozzunk be. Ebből persze az lesz, hogy a művészek a lehető legsebesebben böfögik bele a nevüket a mikrofonba, majd gyorsan továbbadják azt. A kínosan csöndes közönség minden név után tapsikolni próbál, de alapvetően elég vérszegény az egész. Bartis Attilán és az esztéta csávón is látszik, hogy kellemetlenül érzik magukat : a padlót bámulják, a kezüket nem tudják hova tenni, pofákat vágnak. Összességében : az alapítványt képviselő nőn kívül mindenki hülyén érzi magát. El sem fogod hinni, de a legparább az, amikor egyik-másik kiállító nem is a saját nevét mondja a mikrofonba, hanem valami kitalált művésznevet. Így aztán a társaság felét kínjában ki is röhögi a szerencsétlen közönség, tök jogosan. A művészek olyan nevekkel rukkolnak elő, mint Dorina the Provocator, François Tobin, Patrick von Lepsény vagy Michel Arisztid – bevallása szerint : „franciásan ejtve”. Ráadásul a le204

vegő is fogyni kezd a teremben, meleg van, kurva meleg, izzadunk, mint a picsa. Az egész olyan, mint egy elbaszott vígjáték. Ezután már szinte senki sem figyel oda arra, mikor kihirdetik a harmadik helyezetteket, két csajt, akik holtversenyben érték el az eredményt, így kénytelenek osztozni a huszonötezres pénzjutalmon. Utána engem szólítanak. Silány taps fogad, de azért eléggé jólesik, mikor Bartis Attila a kezembe adja az ötvenezres csekket és az oklevelet. A nyertest – „Michel Arisztidet, franciásan ejtve” – viszonylag hangos ováció fogadja. A fazon már ott elvesztette nálam a hitelét, hogy egy kazetta van a nyakára tetoválva, ami a hajában neonzölden rikító melírcsíkkal kifejezetten idétlen párosítás. Az eredményhirdetés után mind a három zsűritagnak adok egy-egy névjegykártyát, majd megkérdem Kalit, hogy szerinte kinek lenne érdemes még adnom belőle. Meglepődöm, mikor Gosling szól közbe, hogy látott néhány egész jelentős kurátort és kritikust, akiket ismer, ha gondolom, ő odaadja nekik. Jó srác. Kap tőlem négyet, a maradékot pedig elosztogatom.

74. A megnyitó után elhatározzuk, hogy hivatalosan is szétcsapjuk magunkat. Néhány üveg vodka társaságában felmegyünk Goslingék lakására, majd végighallgatom Kali nagymonológját arról, hogy mennyire tetszik neki Tibi White Widow-ja. Tomival kiterítünk öt csík spurit, mindenkinek egyet. Topi a fényképezőgépemet nyomkodja, több ezer kép van a kártyámon. Néha hangosan felnevet, majd egy-egy fotót közszemlére tesz. Alapból nem engedném meg neki, hogy a Nikonomat fogdossa, de most jó napom van. Mikor Topi megtalálja azt a képet, amit még néhány hónapja a liftben csináltam, körbeadja a gépet. Tomi nevet egy jót, Gosling csak elmosolyodik, de Kali hosszú másodpercekig bámulja a kijelzőt. Nem értem, hogy mi tetszik neki annyira rajta, de ráhagyom. Nem sokkal később Tomi unszolására „most az egyszer” Gosling megenge205

di, hogy bent is rágyújthassunk – tekintettel a szomszédokra –, de én csak a spanglikba szállok be. Útban a parti felé Kali a kezembe nyom egy bélyeget. Évek óta még csak nem is láttam ilyet. Az egyik gimnáziumi osztálytársunk folyamatosan tudott LSD-t hozni, de aztán egy jobb élet reményében elhagyta az iskolát, és azóta sehonnan nem tudtunk szerezni, amikor meg mégis, pont nem akartunk vagy nem volt rá kessünk. Mivel Kali szerint egy goapartiba megyünk, gond nélkül meghánytatom magam a villamosmegállónál, mert tudom, hogy az alkohol csak lehúz a bélyeg ívéről. Miután elhelyezem a szájpadlásomon az apró, savas papírdarabot, megkezdődik a várakozás. Tudom, hogy még legalább fél óra, míg beüt, úgyhogy megkérdem a többieket, hogy nem szívjuk-e el az egyik cigit, amit még otthon tekertünk. Mivel lassan beérünk a buliba, mindenki benne van. Miközben tépünk, megérdeklődöm Kalitól, hogy miért olyan szótlan, de csak annyit mond, hogy valamit nem tud kiverni a fejéből. Minden rendben lesz, mondja. Mikor még egyszer rákérdezek, csak annyit válaszol, hogy valahonnan nagyon ismerős neki az a csaj, de azt pontosan nem tudja, hogy honnan. Nem értem, de most nincs is kedvem ilyesmivel foglalkozni. Már bent vagyunk a tánctéren, mikor rájövök, hogy a mai nap folyamán súlyban mérve talán több kábítószert fogyasztottam, mint élelmiszert, de nem zavar, mert már szaggat a bélyeg. A terem falai minden villanással mintha beljebb vagy épp kijjebb lennének, és nem tudom eldönteni, hogy a körülöttem táncoló alakok közül melyik valóságos, és melyik csupán egy túlságosan gyors képzettársítás, egy ártatlan árnyék vagy tükröződés okozta érzéki csalódás hatása. Mikor felgyorsul a stroboszkóp, egy pillanatra úgy érzem, hogy az agyam épp kettéválik, majd hirtelen nagyon melegem lesz. Olyan, mintha folyékony halmazállapotban lennék, és csak egy ismeretlen, szent erő tartana egyben. Mikor kimegyünk egy másik cigit is elszívni, talán én vetem fel, hogy nem megyünk-e át egy másik buliba, úgyhogy ismét nekiindulunk a városnak. Szerencsére a többiek sem érezték jól magukat, szar volt a zene, és a tömeg is túl nagy volt. 206

A villamosról a körutat bámulva nagyobb flashem van, mint addig bármikor. Semmi extra, egyszerűen csak gyönyörűnek tűnik a város, és úgy érzem, hogy én is a részese vagyok. Ha le tudnám írni ezt az érzést, nem lenne szükség kábítószerekre ahhoz, hogy megtapasztaljuk őket. Nem a testemben érzem magam egésznek, csupán egy végtag vagyok, vagy nem is, inkább sejtnek tartom magam a város hatalmas egységében. Nem tudok elszakadni attól a gondolattól, miszerint ha most elhagynám a környéket, az egész elpusztulna, kihalna, felrobbanna, megsemmisülne. Olyan vagyok, mint egy fontos ideg, vagy egy nélkülözhetetlen szívbillentyű. Aztán Kali áll elém, megtörve a csodát, és azt mondja, hogy ezt nem fogom elhinni. Elővesz egy új telefont – Nokia Lumia 920 –, majd betol elém egy Facebook-adatlapot. Hagyjál már az ilyen hülyeségekkel, gondolom, de aztán ránézek a profilképre, és valahonnan nagyon ismerős. Csinos lány, intelligens tekintetű, jó testű, barna hajú, egyszóval : szúrnám. – Ki ez ? – kérdem. – Lift, barátom. Lift – mondja, miközben arra is rájövök, hogy honnan olyan ismerős a csaj neve. Persze, mikor megérkezünk a másik klubba, már rég nem érdekel sem a lift, sem a lány, de még az apja sem, úgyhogy csak belemerülünk a buliba. Fél óra múlva már senkit sem találok, a termek közt mászkálok, hátha észreveszek valakit, de nincs szerencsém. Mikor kezdeném magam kellemetlenül érezni, Tomi jó erősen vállon ver, majd megkér, hogy kövessem. Már a mosdóban vagyunk, mikor egy fehér porral teli pakkot vesz elő, de mondom, hogy kössz, van nekem is, majd előkapom a spurimat. – Áh, ez jobb annál, testvérem ! – Hidd el nekem, ennél tisztábbat nem találsz a városban. Végül kiderül, hogy Tominál kokain van. Elutasítom, mondván, szeretném meghúzni a határaimat, mire csak hümmög egyet. Kirak egy adagot az ablakpárkányra, majd egy bankkártyával vékony, elegáns csíkot formál belőle. Egy kevés spurit én is feltolok, majd visszamegyünk baszatni. Kali még mindig sehol, Topi már rég el207

tűnt, a telefont pedig senki sem veszi fel, habár sokszor nem is próbálkozunk, mert ahhoz túl jól érezzük magunkat. Aztán észrevettem, hogy Reni is ott van. Néhány barátnőjével egy távoli bokszban koktélozgatnak. Tudom, szabad ország meg minden, de azért rohadjon meg. Tomi elmondása alapján a következő húsz perc azzal telt, hogy egy faszit szidtam, aki Reni mellett ült a bokszban, és persze végig neki magyarázott. Az egész asztal tele volt barátnőkkel, és mikor Tomi beleszeretett az egyikbe, elhatároztam, hogy ez remek kifogás arra, hogy odamenjünk hozzájuk. Meg sem lepődtek rajtunk, valószínűleg már korábban észrevettek. Mikor láttam Renin, hogy flegmázik velem, beszóltam a mellette ülő faszinak, aki ekkor felállt, és halványan még emlékszem is rá, hogy egy baszom állat volt, a Wolves nevű amerikai focicsapat irányítója, vagy valami ilyesmije. Nem tudom, hogy büszkének kéne-e erre lennem, vagy sem, de kiprovokáltam belőle egy kurvaanyázást, amiért Tomi rendesen szájba is verte. Két dolgot tudni kell Tomiról. Az egyik az, hogy régebben sok időt töltött nálunk, és anya mindig kedves volt vele. A másikról már talán hallottál : Tomi egy idegbeteg. A hecc kedvéért eltörte a kolléga állát. „Ha már volt nálam egy bokszer, vágod, hát csak használtam” – mondta később. Engem a pulcsimnál fogva, Tomit a levegőben lóbálva vitt ki egy-egy kétméteres, másfél mázsás biztonsági. Kint még néhány pofont is kaptunk. Szerencse, hogy még csak azt tudták, hogy le lett ütve a faszi, mert ha már akkor kiderült volna, hogy nyolc napon túl gyógyuló sérülést szenvedett, akkor valószínűleg ránk is hívják a rendőrséget. Mikor Tomival megindultunk egy üveg vodkáért, hirtelen megjelent másik három Wolves-tag is, és úgy elvertek minket, hogy csoda, hogy nem kerültünk kórházba. Tomi szerint az egyiket orrba vágtam, míg őt lefejelte egy másik, majd mind a kettőnket megrugdostak. Még szerencse, hogy az arcom sértetlen maradt, sok magyarázkodást kíméltek meg ezzel nekem. Egyetlen biztos emlékem van ebből a néhány órából. Ahogy a földön feküdtem, mintha testen kívüli élményem lett volna, de nem láttam magam kívülről, csak tudtam, hogy nem ott vagyok, ahol lenni szoktam. Nem éreztem fizikai 208

fájdalmat, csupán együttérzést és sajnálatot, mint mikor a szemünk láttára vernek meg valakit, de ez az érzés most sokkal erősebb volt, szavakkal le nem írható.

75. Felkászálódom, néhány izmomat megmozgatom. Mintha az egész testemben izomlázat éreznék, de azért meglepetten veszem tudomásul, hogy egész kényelmes Kaliék kanapéja. Hallom, hogy valaki zuhanyzik. Gosling lehet, mert látom Kalit, ahogy az ágyon fekve olvas. – ’Reggelt, haver ! – mondom, miközben a testemen lévő kék-zöld foltokat nézegetem. Ahogy ráteszem az ujjhegyem az egyikre, fáj. Persze elkezdem erősebben is nyomkodni. Úgy is fáj. – Neked is, testvér, hogy aludtál ? – Kösz, jól. Mit olvasol ? – Kerouactól a Cody látomásait. Ismered ? – Nem, ezt nem olvastam. Jó ? – Terjedelmes mű, de érdekes. Ennél valamit ? – Aha, simán. Leteszi a könyvet, gyorsan feláll, és a konyhába igyekszik. – Mit szólnál egy olyan tükörtojáshoz ? Ahogy ezt kimondja, eszembe jut, hogy milyen rég ettem sajtos tükörtojást. – Jó. Király lenne. Nagyon fáj a fejem. Talán inkább a veréstől, mint a piától. Az érzéseim már nem bújhatnak el a kémia mögé. Gyorsan tekerek egy fájdalomcsillapító-cigit, mert még abba is belefájdul az oldalam, ha egy párnát odébb teszek. Szarrágó banda volt, egyetlen csontom sem tört el. Kihívom Kalit is az erkélyre. Miközben rágyújtok, rájövök, hogy egész jó ez a környék. Közvetlen előttünk egy felújított játszótér emlékeztet minket arra, hogy a közelmúltban még mi is tudatlan, de legalább ártatlan élősködők voltunk, és hamaro209

san nekünk is kell csinálni ilyenből párat, ha az ösztöneinkre akarunk hallgatni. – Bence – szól Kali, mielőtt beletüdőzik a rövid, ráncos cigibe –, nekem sincs ínyemre, de ami azt illeti, a szüretelésben az a lényeg, hogy mikor szezon van, mindent le kell szedni. – Érthetőbben ? – Barátom, attól tartok, hogy ha van lehetőségünk pénzt szerezni, azt ki is kell használnunk. – Hogy ? – értetlenkedem. – A lány. – Azzal előveszi a telefonját, és megmutatja annak a (jogi okokból konkrétabban meg nem nevezett) politikai személyiségnek a Facebook-adatlapját, aki nagyon nem örülne annak a fotónak, ami a memóriakártyámon van. – Mit is kezdenénk a jó öreg osztályharc nélkül – mondom, majd átveszem a cigit, és jól megszívom. Ilyenkor már az első slukkot megérzem, és el is kísér kora délutánig. Reggel szívni takarékos, mert olyankor jobban beüt. – Mióta eszembe jutott, rosszul vagyok még a gondolattól is, de már átgondoltam a dolgot. – Kefélt egy gyorsat a bulin. Nem vagyok én egy álszent fasz, hogy elítéljem. – Arra nem is lenne szükség. Elég csak megmondani neki, hogy van ez a kép, és hogy nem szeretnénk megmutatni senkinek sem. – És ? – kérdem, majd beleszívok egy utolsót a cigibe, de érzem, hogy csak a csigát szívom, úgyhogy megcélzom a játszóteret. – És a rokonszenves lovagiasságunk biztosítéka gyanánt megdobhatna minket két-három szemeszternyi pénzzel az egyetemi munkásságod támogatása végett. – Zsaroljuk meg ? – nézek rá csodálkozva, és közben elképzelem magam a lánnyal, ahogy a városban mászkálva nevetgélünk. Szinte már meg akarom ölelni. – Nevezhetjük máshogy is, de lényegében erre próbálok célozni – mondja Kali, és elővesz egy másik, sokkal nagyobb cigit. Mikor csinálhatta ? 210

– De miért ? Jön most be elég pénz. Ha meghúzzuk magunkat, néhány év múlva akárkik lehetünk. – A szüretelésnek éppen az a lényege, hogy akkor történik, amikor a szezonja van – magyarázza, miután kifújja a füstöt. – Eleinte arról beszéltünk, hogy a tandíjadra szánt pénzt akarod összeszedni. Ha a lánytól elkérsz két-három félévnyit, akkor néhány hónap múlva leállhatnánk, és a haszonból jó darabig ellehetnénk. Leállni ? Mi a faszról beszél ez ? Hónapokig építgetünk egy hálózatot, pénzt, energiát, időt nem kímélve, majd tegyem hátra a kezem ? – És mi lesz akkor, mikor elfogy a pénz ? – Egyszer minden pénz elfogy. – Eszem ágában sincs pont akkor abbahagyni, amikor elkezd beömleni a bevétel. Kali kifújja a füstöt, és úgy néz rám, mint egy aggódó szülő, akinek a fia hülyeséget beszél. – Bence. Ebben a szakmában nem az a kérdés, hogy elkapnak-e, hanem az, hogy mikor. Minél tovább csináljuk ezt a faszságot, annál közelebb van az a pillanat, amikor leültetnek minket. És bizony hosszú időre. Ilyen mennyiségeknél három évnél kezdődik a büntetés, ha épp szerencsénk van. Megpróbálom elképzelni néhány másodperc alatt, hogy milyen lehet három évet lehúzni egy cellában, de nem megy, úgyhogy hagyom a faszba. – Tibit még nem kapták el. Ha ügyesek vagyunk, nem lesz baj. – De nem vagyunk ügyesek. Sem én, sem te. Vitában nem illik a másikkal példálózni, de tegnap részegen, betépve vittél ki csomagot. Bence, basszus, még jogosítványod sincs ! – Elneveti magát. Nem rajtam röhög, hanem rajtunk. A kifogások úgy sorakoznak a szájpadlásomon, mint egy középkori hadsereg. Csak egyszer fordult elő, ez bizony ezzel a szakmával jár, mi közöd hozzá satöbbi, de aztán eszembe jut, hogy vitánál, ha részben elismerjük a másik igazát, sokkal előrébb juthatunk a kommunikációban. Nem akarok Kalival is összeveszni. Ha le akar állni, álljon, én ezt a lehetőséget nem fogom kihagyni. 211

– Annyi pénzt kell kérni a lánytól, hogy könnyen elő tudja teremteni, hogy ne kelljen mást is beavatnia – mondja. – És ha nem küldi el a pénzt ? – Akkor csak töröld ki a fotót. – Jó – mondom. – Így oké. – Délután csinálok egy kamu Facebook-profilt, és írok neki – mondom. Egy darabig csendben adogatjuk egymásnak a cigit, míg el nem fogy. – Egy kevés pénzt még félreteszek – közli Kali a távolba meredve. – Hogy itt minden okés legyen. De amúgy abba akarom én ezt hagyni. Jövő hónaptól ne számolj velem.

76. Miközben Kali felvágja a kenyeret, én megterítek. Ahogy látom, kétfajta sajtot reszelt a tojásokra, és gombát is tett alájuk, úgyhogy rossz már biztosan nem lesz. Goslinggal leülünk az asztalhoz, Kali odajön a serpenyővel, és szedni kezd. Épp az első falatot kapnám be, mikor megszólal a csengő. Hangos, éles, berregő hangja van. Kis híján szétesik tőle a fejem. Gosling megköszörüli a torkát. – Biztos a postás. Elintézem. Föláll, majd az ajtóhoz igyekszik. – Várjuk meg – mondom Kalinak, és leteszem a villát. Szó nélkül ülünk, míg Kali rá nem mutat a karomra. – Ez mi ? – Egy óra. – De milyen óra ? – Breitling. – Jó ég. Óvatosabban kicsit, jó ? Nem válaszolok. Az ő telefonja sem volt olcsó. – És mi van Renivel ? 212

– Nem emlékszem – felelem, mire mindketten hallgatunk, majd egyszerre nevetjük el magunkat. – Remélem, nem volt túl kellemetlen a tegnap – teszem hozzá, mire csak annyit mond, hogy sosem az, majd ismét hallgatunk, míg Gosling vissza nem jön néhány borítékkal a kezében. Leteszi őket a konyhapultra, és visszaül az asztalhoz. – Mit hozott ? – kérdi tőle Kali. – Többnyire számlákat. – Hogyhogy többnyire ? – Jött még neked valami valamelyik lakótól. – Lakótól ? Nem ismerek itt senkit. – Nincs rajta sem bélyeg, sem cím, csak a beceneved, de az kétszer aláhúzva. A postaládában volt. – Jó étvágyat – mondja Gosling, miközben Kali a borítékot nézegeti. A tojás finom, bár nekem kicsit sótlan, úgyhogy elkérem Goslingtól a sótartót, miután ő is megszórta a maga adagját. – Jól főz, de fűszerezni azt nem tud – súgja oda cinkosan, mire rámosolygok. Kali a még tiszta késével felvágja a ragasztócsíkot, de mielőtt belenézne, még egyszer rápillant a becenevét formáló betűkre. – Furcsa. Tényleg nem ismerek itt senkit sem. Ahogy belenéz a borítékba, erősen eltorzul a tekintete. – Mi az ? – kérdem teli szájjal. Gosling szó nélkül elveszi tőle a borítékot, majd belenyúl, és letesz az asztalra egy borotvapengét.

77. Kali a remek szociális képességeinek köszönhetően már a gólyatáborba is szép számmal vitt le pakkokat. Több mint tízezren járnak az egyetemére, és ahogy ő mondta, „tapasztalatom szerint a diákok az ösztöndíjuk jelentős százalékát tudatmódosításra költik”. A piackutatás tehát jól sikerült, jöhetett az igények kielégítése. Míg korábban a jegyzetek alatt átbújtatott pakktól eltekintve csak a kiörege213

dett, magukat gengsztereknek gondoló diákoktól lehetett füvet venni, rossz minőségben és mennyiségben, addig Kali közvetlen volt, jót adott, és árban is kedvezőbbet nyújtott. Nem maradt ki a kollégiumi bulikból sem, ahova húszasával hordta a pakkokat, így hamar megismert szinte mindenkit. Szobát csupán azért bérelt, hogy legyen egy stabil helye a koliban, mint egy iroda, ahol cuccot tarthat, porciózhat vagy ügyfelet fogadhat. Ebben a szobában gyakorlatilag sosem aludt senki. A takarító le volt fizetve, ő sem ment be, csak Kalinak volt kulcsa a helyiséghez. Mindez persze pénzbe került, de Scooter nem túl etikus kirablása kitűnő befektetésnek bizonyult. Kali hamar szerzett maga mellé olyan embereket, akik alaposabban ismerték a felsőbb éveseket is. Tízesével, húszasával vitték a pakkokat, majd egyesével osztogatták szét őket. Bár Kali konkrét számokat nem mondott, az biztos, hogy hihetetlen gyorsasággal nőtt a bevétel, az ötödik hét után már csak a kollégiumi szobába kellett néha bejárnia, hogy szétossza a füvet. Ekkor már hat ember dolgozott neki. Folyamatosan szórtak, hisz a tandíjukat vagy a lakhatásukat próbálták meg ebből finanszírozni. Mindenki jól járt : az egyetemisták végre jó füvet kaptak a pénzükön, Kalinak úgy csorgott a bevétel, hogy arra korábban fel sem készülhettünk volna, ráadásul az emberei is tudták fedezni a saját kis életüket. Kali zsenialitása abban rejlik, hogy nem kapta el a gépszíj, és bár hiába kérdezték többször is, hogy van-e nála más, mint fű, minden alkalommal nemet intett, és nem tervezte, hogy ez valaha is megváltozna. Úgy volt vele, hogy a komolyabb cuccokat meghagyja az idősebbeknek, nem csak taktikai, de elvi alapon is. Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a kollégiumi bulikon Kali egyre közelebb került az amfetaminhoz és a kristályhoz, eladni mégsem akart semmit, ami fizikai függőséghez vezethet. Állítása szerint csak kísérletezgetett, de nem igazán jöttek be neki ezek a „szintetikus nyavalyák”. Mindezek ellenére azok a srácok, akik korábban dealernek gondolták magukat, most néhány ekin és egy kis spurin kívül nem nagyon tudtak mit eladni. Az első incidens – amiről eddig én sem tudtam –, úgy két hete történhetett. Feltörték Kali „irodájának” az ajtaját, és feltúrták azt 214

a pár dolgot, ami benne volt (egy éjjeliszekrény, egy íróasztal, három szék meg egy lámpa). Kali nemigen tartott ott semmit, csak ha nagyon muszáj volt. Legalábbis mindenkinek ezt mondta. Valójában az ablakpárkányt alakította át úgy, hogy ha leemelted, találhattál alatta egy rekeszt. Azért jó filmekből lenyúlni a valódi élet problémáinak a megoldásait, mert bár az emberek ismerik a cseleket, azt hiszik, ilyesmi csak a moziban létezik. Kaliék azt az egyet furcsállták, hogy a zár „profin” volt feltörve. Egy határozott mozdulattal ránthatták ki az ajtót, valószínűleg feszítővassal, ami nem egy részeges diákcsínyre utal. Kali még aznap kicseréltette a zárat, mondván, ő a hibás, és így mindenféle egyetemi vagy rendőrségi vizsgálattól mentesen lehetett megoldani az ügyet. El is felejtették volna a dolgot, de hamar elterjedt egy pletyka, miszerint Kali ajtaját a felsőbb éves kamudealerek törték föl. Bár kellemetlen volt, senki sem tudott mit kezdeni az infóval. Mit lehet ilyenkor tenni ? Odamenni hozzájuk, hogy „bocs, legközelebb ne törjétek föl az ajtóm” ? Mindenesetre Kali beszerzett egy elég egyszerű biztonsági szerkezetet : az ajtó alá kellett csúsztatni, és ha benyitottak, pár másodpercen belül hangos vinnyogásban tört ki, hacsak nem nyomtak meg rajta egy egyszerű számkombinációt. A következő lépés az volt, hogy Kali egyik haverját elkapták hazafelé. Nem súlyosan, de azért rendesen megrugdosták a srácot. Esés közben eltört az egyik ujja, egy fejrúgástól bevérzett a szeme, és ha jól emlékszem, az egyik bordája is megrepedt. Nyolc napon túl gyógyuló sérülések, de feljelentés nem volt, mert a srác a kórházban azt mondta, hogy „sportbaleset” történt. Ez persze már Kalit is jobban felzaklatta, de nem tudott mit tenni : a vásárlók kitartóak voltak, a pénzre meg szüksége volt, viszont érthető okokból majdnem az összes srác, aki segített neki, szinte azonnal abbahagyta. Ezért nem is haragudhatott rájuk, de így csak hárman maradtak. Ő és két másik elsőéves. Nekik nem volt más lehetőségük, tartoztak valakinek, aki ugyanúgy elverte volna őket, ha nem fizetnek. Pár nappal később olcsó potpourri-keverékek árasztották el az egyetemet. Ez a legelterjedtebb, talán legkevésbé kockázatos designer drog. 215

Ezerötszázért, azaz Kali grammonkénti fűárának a hatvan százalékáért kaphattál a zöld hatására emlékeztető szintetikus cuccot, ami rövid ideig nagy divat lett, de amint csökkent a lelkesedés a rengeteg rosszullét miatt, a dolgok újra visszaálltak az eredeti vágányra. A különbség csak annyi, hogy az emberek szívesebben vesznek füvet Kalitól : jobbat ad, és a rossz minőségű potpourri után a vásárlók nehezen bíznak meg a régi arcokban. Ezt viszont már csak maguknak köszönhették, mert egy darabig a zöldet is potpourrival keverték, amire persze mindenki hamar rájött. A következő lépés volt az, hogy elküldték azt a pengét, egyértelműen jelezve, hogy ha Kali nem száll ki, ő következik, és valószínűleg komolyabb verést fog kapni, mint a haverja. Itt tartunk most.

78. A nap minden szakában levert vagyok, nem tudok aludni – kivéve, ha betépek előtte –, nem találok különösebb örömet semmiben, és mivel alig eszem, le is adtam néhány kilót, mióta Reni elhagyott. Kali szerint ezek a depresszió tünetei, bár egy filmben azt hallottam, hogy a depresszió csökkenti a szexuális étvágyat, de ami azt illeti, én egy papucsot is meg tudnék dugni. Aida egész tűrhető, de valahogy nincs meg benne az, ami Reniben megvolt. Sajnos miután lefeküdtünk, rá kellett jöjjek, hogy Aida egyáltalán nem érdekel, legalábbis szexuális értelemben nem. Amúgy jó vele lenni, meg minden, de erről meg mindig Freud jut eszembe, és csak felbaszom magam. Renivel elég aktív volt a szexuális életem, és mivel most ez kiesett, a szervezetem úgy ordít a másik nemért, mint egy tisztuló heroinista, aki a józansággal együtt nyeri vissza a libidóját. Jobb híján bejelentkezem a Facebook-chatre. Az elmúlt napokban egyre gyakrabban gondolok azokra a lányokra, akiket Reni miatt hagytam ki. Többnyire rájuk is maszturbálok, bár igaz, az emlékeim valószínűleg az összes csajt megszépítik, legalábbis tökéletes modelleket és pornószínésznőket formálnak belőlük. Katie White-ra 216

viszont egyre kevesebbet gondolok, legalábbis ami a küllemét illeti. Amikor Katie arca jut eszembe, szép lassan mindig átalakul Renivé, a köztük lévő hasonlóság miatt. Ahogy az ilyenkor lenni szokott, a chaten semmi jó nő nincs fent, aki meg mégis, az vagy valami régi haver barátnője, vagy túl fiatal, vagy túl öreg, vagy egyszerűen csak nem az esetem. Idővel mégis rámír valaki. Illetve, nem valaki, hanem Tami. Ez már önmagában is hihetetlen szerencsének tűnik, de mikor azt írja, hogy találkoznunk kéne, furcsa melegség önt el. Aztán persze hamar rájövök, hogy csak fű kell neki. Meg lehet próbálni titokban tartani, hogy zölddel foglalkozik az ember, de sosem fog sikerülni. Nagy volna a meglepetés, ha jelennének meg arról statisztikák, hogy a tinédzserek beszélgetéseinek hány százalékát teszik ki a különböző drogok, de most ez az egész egyáltalán nem érdekel. A világon nincs olyan ember, akinek a kedvéért még egygrammos pakkokat méregetnék fél doboz ciginyi haszonért, már csak a komolyabb pénz érdekel, de úgy vagyok vele, hogy jólesne dumálni valakivel, pláne, ha csaj az illető. Megkérdezem, hogy mennyi kéne, mire közli, hogy nem tudja, a pasijának lenne névnapja, és az ajándék része lenne egy „füves cigi” is. Egyszerre szörnyülködöm és mosolyodom el Tami tapasztalatlanságán, de még ennél is jobban bánt az, hogy szóba került ez a pasi dolog, mert innentől kezdve lényegesen csökkennek az esélyeim. Mégis, miért ne, gondolom, és megírom neki, hogy jöjjön át, csinálhatunk egy cigit, „amúgy is rég dumáltunk”. Elköszönünk, megbeszéljük, hogy egy óra múlva itt lesz, lehajtom a laptop képernyőjét, majd elképzelem Tami barátjának a fejét, miközben azt mondja, hogy „azt szeretném, ha leszopnál, miközben én spanglizom”.

79. Mielőtt Tami megérkezik, rendbe rakom a szobám, felveszek egy viszonylag elegáns, de mégis sportos Quiksilver inget, megiszom egy viszkit, hogy erőt nyerjek, és csinálok egy cigit. Ahogy pako217

lászom, megtalálom a tegnap estéről megmaradt spurimat. Felhajtok egy csíkot, mert a veréstől még eléggé fáj mindenem, és úgy érzem magam, mint egy rokkantnyugdíjas. Kettő után pár perccel megszólal a kapucsengő. Mikor beengedem Tamit, elgondolkodom azon, hogy hova kéne betessékelnem. Ha a szobámba invitálom, az túl bensőséges, ha a konyhanappalinkba, az túl rideg. Lesz, ahogy lesz. Mikor kinyitom az ajtót, azt veszem először észre, hogy ha módjával is, de kicsípte magát. Szűk, fekete legginget visel, laza, kék-fehér csíkos felsővel, és a szeme ki van húzva. Rég éreztem ezt az illatot : Dolce & Gabbana Light Blue. Sablonos, mizu-szerű beszélgetést folytatunk. Próbálok minél természetesebben viselkedni, hogy ne alakulhasson ki köztünk kellemetlen helyzet. Nemcsak izgat a jelenléte, de ki is zökkent a már-már megszokott érdektelenségből. Jólesne minél több időt eltölteni vele. – Nem szívunk el egy cigit ? – kérdem. – Akartam amúgy is, de gondoltam, akkor már megvárlak. – Olyat ? – kérdez vissza. – Persze, ha gondolod. – Nem nagyon szoktam… – Csak ha szeretnéd. – Jó, legyen – mondja, úgyhogy felajánlom neki, hogy menjünk ki a tetőre, mert onnan szép a kilátás. – Remélem, nem sietsz – jegyzem meg már a tetőn –, olyan rég beszélgettünk. – Nem, van még egy kis időm. Tami majd összehugyozza magát a kilátástól, pedig csak a külvárost látjuk. Igaz, viszonylag magasról. Hamar megérzi a cigit, talán a harmadik slukknál. Mikor visszafelé megyünk, a liftben már folyamatosan röhögcsél, majd egyszer csak elhallgat, és a vállamnak dől. Én nem igazán vagyok ki, pedig tettem bele rendesen. Miután visszaérünk a lakásba, megkérdezem, hogy iszunk-e valamit, és bele is megy, mert természetesen nagyon ki van száradva. Először egy pohár kólával kínálom meg, majd Reniről beszélünk. Óvatosan kezelem a témát, nehogy elkezdjen a barátjáról mesélni. Csak annyit 218

mondok, hogy a csajom otthagyott, nagyon rossz volt, de már kihevertem. Ha úgy vesszük, 2 :1 arányban igazat is mondtam. Elgondolkodom rajta, hogy csak simán töltsek-e ki neki egy viszkikólát, vagy előbb kérdezzem meg, hogy kér-e, de végül amellett döntök, hogy azt mondom, én megiszom egyet, mert megkívántam, ha gondolja, csatlakozzon. Először elutasítja azzal, hogy még túl korán van ehhez, majd mégis elfogadja. Az ivás okát a kiállításom ünneplésére fogom. – Akkor igyunk egyet a sikerre – emeli föl a poharát, és már látom is rajta, hogy egészen más szemmel néz rám. Úgy, ahogy egy „kiállító művész”-re illik, mert fingja sincs az egészről, és nem tudja, hogy ez önmagában még lófaszt sem jelent. Eszembe jut, hogy alapból egy spangliért jött ide, úgyhogy még mielőtt megemlítené, nekiállok tekerni, nem akarom, hogy ő hozza szóba, mert a végén még a barátja ajándékáról kezdene el dumálni, ami egyrészt nem érdekel, másrészt túlságosan illúzióromboló lenne. Látszik, hogy a fű megtette a hatását. Tami szeme vörös, a mondatokat nehezen rakja össze, alig találja a szavakat, és úgy issza a viszkikólát, mintha sosem kóstolt volna még ilyen finomat. Kitöltöm a második kört is. Miközben a cigit csinálom, ő a füvezési szokásairól kezd el mesélni. Kiderül, hogy eddig csupán három-négy alkalommal szívott, egyszer a barátnőivel egy pizsipartin, a többi esetben pedig velem. Ecstasyt sokszor vett be, mert azokban a klubokban, ahova ő jár, „ez a divat”. Hozok jégkockát a mélyhűtőből, és amikor visszajövök, kicsit közelebb ülök le hozzá. Nagyon szép. A legging kihangsúlyozza a formás lábát, míg a laza felső bepillantást enged a mellei közé. Semmi másra sem tudok gondolni, mint arra, hogy lesmároljam, a szobámba vigyem, lefektessem az ágyra, és szép lassan elkezdjem levetkőztetni. Talán ő lenne felül, mint régen, hogy a testének minden izgalmas pontját egyszerre fogdoshassam. Ahogy elneveti magát, rám néz, és némi zavart látok a tekintetében. A nadrágomban érzem, ahogy megfeszül a farkam. A fű, a spuri és az alkohol hatása alatt könnyen el tudom képzelni, ahogy a puha szája körbezár, és föl-le mozog. Teljesen beindulok, de nem tudom, hogy mit csinálhatnék, úgyhogy töltök még egy kört, ezúttal több viszkivel. Ő ve219

ti föl, hogy menjünk ki egy cigire, és én persze beleegyezem. 120as, mentolos Eve-et szív, míg én sima sodortat, de mielőtt rágyújtanék, szólok, hogy „egy pillanat és jövök”, majd berohanok Nikonért, helyre teszem a félig merev farkam, és visszamegyek az erkélyre. – Lövök rólad néhány képet – mondom, mire tükörben edzett, idétlen pózt vesz fel, de legalább engedi, hogy fotózzam. Mikor elszívjuk a cigit, visszamegyünk, és leülünk a kanapéra. Bekapcsolom a tévét, hogy a közelgő kínos csendeket lehessen mire fogni. Ahogy ott ül, szinte teljesen belátok a két melle közé. Megpróbálom felidézni, hogy hogyan néztek ki régen, mikor még minden nap láttam őket meztelenül, de alig emlékszem valamire. Érzem, hogy megint merevedek. Végül egy elég béna „cselt” vetek be. A részegségem okán félig-meddig átölelem, majd azt mondom, hogy nagyon örülök, hogy újra láthatom, és remélem, a jövőben is tartani fogjuk a kapcsolatot, mert „mi azért elég jóban voltunk a gimi alatt”. Viszonoz, helyesel, szóval minden úgy alakul, ahogy szeretném. Néhány másodperc múlva megpróbálok kialakítani valami szemkontaktust, mert ha máskor nem is, ilyenkor a szem mindent elárul. Más egy baráti, és más egy félénk, mindent tudó pillantás. Azzal nem számolok, hogy rettenetesen be van szívva, így a szeme akár csalhat is, de mikor összetalálkozik a tekintetünk, látom, hogy próbál csábosan nézni, ráharap az ajkára meg ilyesmi, ráadásul kicsit zavarban is van, ami nem a feltétel nélküli barátság legfőbb jele. Odahajolok, és amilyen lágyan csak tudom, megcsókolom. Magam is nehezen hiszem el, de viszonozza. Mivel korábban csináltam már ilyet, tudom, hogy ha valamiért abbahagyom a dolgot, akkor el fogja önteni a bűntudat, tehát csak ez az egy esélyem van. Egy darabig smárolunk, miközben a tévéből a Garázs varázs : Cosworth krízisben című dokumentumfilmet hallgatjuk. Ekkor érkezem el a nagy dilemmához : benyúlni vagy nem benyúlni ? Vagy inkább : mikor kezdjek el nyúlkálni ? Ez egy bizonyos szintig orosz rulett, hisz lehet, hogy a csaj már rég engedné, de az is lehet, hogy még izgatni kell egy kicsit, vagy ami a legrosszabb : talán egyáltalán nem engedi. Végül úgy döntök, hogy nem agya220

lom túl, amúgy is bármikor megszólalhat bármelyikünk telefonja, becsöngethet egy faszszopó szomszéd vagy ilyesmi, és akkor úgyis vége. Megfogom a mellét, és mivel semmi ellenállást nem tapasztalok, már tudom, hogy szabad a pálya. Elnyúlunk a kanapén, és ruhán keresztül izgatni kezdem, majd mikor egyre hevesebb lesz, benyúlok a nadrágjába. A teste egy-egy pillanatra megfeszül, aztán teljesen elenged. Szerencsére nem kell utalnom rá, elkezd magától simogatni, majd kigombolja a nadrágomat, és előveszi a farkam. Valami egészen izgató bizsergés jár át már attól is, hogy hozzáér, mintha ezernyi apró orgazmus áradna szét bennem. Hát még akkor, amikor elkezdi. Nem sokkal később lehúzom a nadrágját. Bár igaz, én vagyok felül, azért nem panaszkodhatok. Erőteljesen, gyorsan csinálom, mert teljesen beindulok, aminek a hatására ő elég hamar, megmerevedett testtel, halk nyögdécselések közepette élvez el. Egy darabig még mozgok benne, majd kiveszem, mert látom rajta, hogy észbe kap. – Nyugi, csináltuk már így, nem élvezek beléd – mondom. Félig-meddig rám fekszik, a mellkasomat kezdi el simogatni. A kezét a farkamhoz irányítom : veszi a lapot. Jól csinálja. Mondhatni, profin. Hamar a szájába élvezek, ami bár meglepi, lassan tovább csinálja néhány másodpercig, majd legnagyobb meglepetésemre lenyeli. Korábban nem csinált ilyet. Mik vannak. Reni sosem nyelte le. Adok neki egy zsebkendőt, de csak megtörli a száját. Nem tudom, hogy mit kell ilyenkor mondani, úgyhogy csendben magamhoz ölelem, és így fekszünk egy darabig. Az agyamban kinyíltak az endorfinraktárok, úgy érzem magam, mintha valami újfajta cuccot próbáltam volna ki. Valami megnyugvásszerű dolog árad szét bennem, gondolom, a hormonok. Végigsimítok a testén, és bár most mentem el, ismét izgalomba jövök. Addig simogatjuk egymást, míg le nem nyomunk még egy menetet, ezúttal hosszabban. Megiszunk egy újabb viszkikólát, majd mivel kezd kínos lenni a helyzet, nekiáll készülődni. Fogalmam sincs, hogy mit kéne tennem, úgyhogy csak befejezem a cigit, és leteszem a táskája mellé. Nem tudom, hogy kérjek-e 221

tőle pénzt, nem akarom, hogy azt higgye, a szexszel fizetett a cigiért. Végül úgy döntök, hogy szó nélkül otthagyom, és csak akkor térek vissza a témára, ha ő hozza fel. Mikor visszajön, egyből megkérdezi, hogy mennyi lesz. Mind a kettőnknek kellemetlen a helyzet, pláne, hogy normális szituációban most azt kéne mondanom, hogy „nem tudom, hogy a barátod mennyit szokott szívni, gondolom, te sem, úgyhogy beletettem egy fél grammot, az tuti elég”, de persze rohadtul nem akarok a barátjáról csevegni, úgyhogy csak annyit mondok, hogy : – Egy felet tettem bele, az kábé bárkinek bőven elég, sőt. – Az mennyi ? – kérdi, és erre megint nem tudom, hogy mit feleljek, mert alapesetben egy ezres, de úgy érzem, olyan közelségbe kerültünk, hogy el kéne engednem a pénzt, de ha így teszek, akkor megint azt gondolhatja, hogy a szexszel fizetett a fűért. Végül annyit mondok, hogy egy ezres, mire ad két ötszázast, és elneveti magát. Megkérdem min nevet, és azt válaszolja, hogy kicsit furcsa a helyzet. Miért, kérdem újra, de megint csak nevet, és azt mondja, mindegy, hagyjuk. Átölelem, megcsókolom, majd megkérem, hogy árulja el, mi olyan vicces, mert én is szeretnék nevetni egyet, de csak annyit válaszol, hogy tényleg furcsa ez a helyzet. Bólogatok, hogy igen, tényleg furcsa a helyzet, mire azt mondja, félreértem. – Tudod… nem emlékszem olyanra, hogy szex után adtam volna pénzt bárkinek is. Én szoktam pénzt kapni, bár igaz, valamivel többet. Amúgy te vagy az első fiú, akivel nem pénzért feküdtem le, mióta együtt vagyok a barátommal – magyarázza, majd újra elneveti magát. – Nem is tudom miért beszélek erről, biztos csak a pia miatt. Ne mondd el senkinek, kérlek, csak ítélkeznének fölöttem, pedig ők nem is tudják, hogy milyen nehéz diákként, ha nem kapsz pénzt a szüleidtől. Eddig kérdés volt számomra az is, hogyan köszönjek el Tamitől. Smárral vagy két puszival. A smár ugyan lehet közömbös is, de legtöbbször azt jelenti, hogy „én akár a folytatásban is benne lennék”, hacsak nem az a fajta smár, ami azt mondja, hogy „tökéletes volt, és most tökéletesen is zárjuk le”, de a sima pusziszkodós elkö222

szönés egyértelműen azt üzeni, hogy „szép volt, jó volt, ennyi volt”. Tami mondandója viszont nyilvánvalóvá teszi a helyzetet : két puszival köszönök el.

80. Egy darabig csak üldögélek az ágyamon, töröm az agyam, hogy akkor most mihez is kezdjek, de aztán végül elindulok a városba, és keresek egy helyet, ahol még vannak gépek netezni, onnan csinálok kamu profilt, hogy ne legyen para az IP címemmel vagy ilyesmi. A következő levelet fogalmazom meg : Szia ! Előre szeretném leszögezni, hogy végtelenül elragadó lánynak tartalak, és semmi bajom sincs veled. Viszont, mint a társadalmi osztályharc elkötelezett híve, az édesapád által képviselt politikai eszmék megrögzött tagadója és elszenvedője, kötelességemnek tartom, hogy az adott lehetőségeket megragadva léphessek tovább az élet különböző szintjeire. Tudnod kell, hogy hozzád képest sokan vagyunk hátrányosabb helyzetben, és úgy gondolom, hogy a gondtalan élet által leszűrt tapasztalati síkon nehéz elképzelni, hogy amit én teszek, nem hitvány embertelenség, hanem sokkal inkább a köztünk lévő igazságtalan különbségek egyfajta jelképes kiegyenlítése. Mint a társadalomtudományok több ágában is aktív szerepet betöltő fiatal egyetemista, bizonyára tudsz arról a XX. században felismert nézőpontról, miszerint az emberi cselekvést elsősorban nem a belső tulajdonságok, hanem a külső hatások határozzák meg. Ez esetben ez az én helyzetem a tény, miszerint van egy fotóm arról, ahogyan az állati ösztöneidet kiélve folytatsz nemi aktust egy fiatalemberrel. Tudnod kell, hogy minden szexizmustól és sovinizmustól mentesen fordulok hozzád. Nem ítéllek el a tetted miatt, egyszerűen csak belekapaszkodom a társadalom által képviselt normákba, hisz az egyén, aki kihagyja az egyszeri 223

lehetőségeket, jobb, ha egyből le is mond a jobb élet reményéről. Szívem szerint kerülném is a fenyegetőzés összes, mindkettőnk által jól ismert szintjét, és egyből a lényegre térnék. Szeretném, ha nem kéne elküldenem senkinek ezt a képet, és amennyiben átutalsz az alábbi számlára nyolcszázezer forintot, ki is törlöm. Ha kéred, elküldöm neked a fotót, de mint azt tudjuk, ami egyszer felkerül az internetre, az ott is marad, szóval – hacsak nincs igény ennek az ellenkezőjére –, ezt a kört elkerülném. Mindenesetre meglepődnék, ha nem emlékeznél rám abból a buliból, ahol túladagolta magát egy lány, mert mélyen meg lennék lepve, ha nem okozott volna kisebb-nagyobb erőfeszítést eltussolni a szerény jelenléted. Átolvasom. Kitörlöm a nyolcszázezret és átírom egymillió-kettőre. Az már a fél diplomám. Jelenleg úgy másfél szemeszterre lehet meg a pénz. Ha tudom, hogy ilyen egyszerű összeszedni a kesst, egyszerűen csak halasztok egy félévet, de már mindegy. Elgondolkodom rajta, hogy okos dolog-e megadni a saját bankszámlaszámom, de aztán arra jutok, hogy ha süllyedek, azt fogja hinni, hogy ő is jön velem. Elküldöm a levelet, majd néhány percig nézem, hogy nincs-e gépnél, elolvassa-e, de aztán rájövök, hogy ennek semmi értelme, és lehajtom a kijelzőt.

81. Reni képei másnap hajnalban kerülnek föl az excsajok.eu-ra. Egyből átvette őket két másik hazai és egy nemzetközi oldal is. A hazaiak közül az egyik kifejezetten pornográf képekkel foglalkozik. Ők csak egy képet tettek föl, a leginkább kompromittálót. A másik hazai site aktképekkel foglalkozik. Ez egy kisebb blog, de a Facebook szerint ezt is követik 3542-en. Ezen a képen csak a segge látszik, és ha őszinte akarok lenni, ez életem egyik legjobb fotója. A nemzetközinek számító argentin oldalt közel 800.000-en követik a Facebookon. Ők kifejezetten azzal foglalkoznak, hogy olyan tartalmakat szedje224

nek össze az internetről, amiken fiatal lányokkal baszik ki valaki. Nem épp a feminista dialógust erősítik : vannak fent trágár viccek, videók, amiken valaki beszól egy lánynak, de akadnak kemény esések női sportolóktól, bár cenzúrázott, de a nőiség számára mégis megalázó pornóképek és persze olyan fotók is, amiket a férfiak az exeikről készítettek, „erotikus” szituációkban. Mire Reni szeme elé került a bejegyzés, már 1200-an szóltak hozzá, 4000-en osztották meg és 16000-en lájkolták be. A Facebookra amúgy az ilyen oldalak esetében csak egy erősen cenzúrázott változat kerül fel, mert különben hamar törölve lennének, de ez számukra nem valódi probléma, hisz így is rengeteg látogatót tudnak magukhoz csalni a közösségi média segítségével. Reni bölcsész spanjai persze mást sem csinálnak éjszakánként, mint az ilyen oldalakon verik a farkukat, és így nem is meglepetés, hogy a kép felkerülése után másfél órával már meg is kapta az infót. Állítása szerint az első reakciója az volt, hogy teljesen elvörösödött, de már nem tudta, hogy az idegességtől vagy a rémülettől. Egy órán keresztül a képeket és a kommenteket nézegetve sírt. Olyanok voltak köztük, hogy „fap-fap-fap”, meg „yeahh, real bitch, i wanna fuck it ! big dicky’s from spain”, „burn baby, burn bitch” és persze a hazai stílus szerint : „de megbasznám”. Egyébként később megszámoltam a Ctrl+F billentyűparancs segítségével, és az akkorra már 2100-ra emelkedett kommentorgia 1400 „bitch”-et tartalmazott. A hazai csapat kevesebbet termelt, a „kurva” billentyűkombináció mindössze 56-szor, míg a „basz” 42-szer jelent meg az excsajok.eu-n és a másik két oldalon együttvéve. Reni – állítása szerint – még sosem érzett olyat, mint mikor meglátta a képeket. Azt mondta, már tudja, milyen zombinak lenni. Anyanyelvünk méltán híres szókincse szánalmasan kevés ahhoz, hogy ki lehessen fejezni azt a lebaszást, amit ezután kaptam. Az olyan szavak, mint az „ideges”, az „őrült” az „idegbeteg” vagy az „elmeháborodott”, csak árnyalataiban fejezik ki Reni mentális állapotát. Miután felvettem a telefont, tíz percig még csak szóhoz sem jutottam. Sorban kaptam a „te fasz”, a „te utolsó geci” és a „rohadt pöcs”-szerű pofonokat, sőt még néhány „kurva anyád” is befigyelt. 225

Furcsa, de örültem a folyamatos szitokzápornak, mert legalább nem kellett semmit sem mondanom. Egyetlen gondolat ugrott be folyton, az is Wittgensteiné volt : „Amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.” Persze ez most Renin nem segített volna sokat. Mikor abbahagyta, meg sem várta a válaszom, éles, sikítozó, reményvesztett sírásban tört ki. Bocsánat, mondtam, de szerintem meg sem hallotta. Negyedóráig sírhatott, aztán egyszer csak megszakadt a vonal. Gondolom, letette.

82. A következő lépés az lett volna, hogy fölmegyek Facebookra, és én is ránézek a dolgokra, de keserűen kellett tudomásul vennem, hogy fater magával vitte a laptopot a munkahelyére. Hosszú percekig próbáltam az iPhone-ommal rácsatlakozni az otthoni wifire, de nem ment. Gondolom, apa elfelejtette befizetni a csekkeket. Gyorsan beleugrottam a tegnapi ruhámba, és elindultam Tomi lakására, mert biztos voltam benne, hogy nyitva lesz az ajtaja, és ha gáz nem is, de internet biztosan lesz nála. Mikor az excsajok után megnyitottam a Facebookom is, egészen furcsa meglepetés várt : harminchat olvasatlan üzenet és huszonkét értesítés. Egy volt osztálytársunk kitette az üzenőfalamra az argentin oldal bejegyzését, amit eddig nálam 146-an kedveltek, és kábé harmincan szóltak hozzá. A legtöbben csak röhögős fejeket írtak, de volt néhány szidalmazó és kifejezetten támadó jellegű komment is. Kész vita alakult ki, folyamatosan jöttek az értesítések. A leveleket még nem nyitottam meg mind, de ahogy nézem, fele-fele arányban kaptam gyűlölködő és biztató üzeneteket. Sok nőismerősöm írt, hogy csalódott bennem, de néhány – magát igazi férfinak tartó – srác is beszólt, hogy ezt nem várták volna tőlem. Az üzenetek másik felét az olyan fiúsmerőseim írták, akik korábban röhögős fejeket nyomtak az üzenőfalamon lévő bejegyzés alá : „jól megadtad a ribancnak, tesó”, meg ilyesmi. Egy darabig nézegetem a többi oldalon is a kommenteket, és eszembe jut, 226

hogy milyen jó, hogy otthon hagytam a telefonom. Ahogy néhány percenként visszamegyek frissíteni a bejegyzést, szomorúan állapítom meg, hogy a képek vírusszerűen terjednek. Kikapcsolom Tomi gépét, és elhatározom, hogy elmegyek berúgni.

83. Miután veszek egy kisüveges vodkát, kisétálok a Duna-partra. Rég voltam már itt. A lépcső végét úgy nyaldossa a víz, mint egy perverz öregember a kiszáradt ajkait. Nézem, ahogy a szellő a kezemen lévő szőrszálakkal játszik, és azon gondolkodom, hogy vajon most min kéne gondolkodnom. Pár korty után meggyújtok egy cigit, de hamarosan rá kell jönnöm, hogy rohadtul nem kívánom a töményet. Úgy húsz perc alatt leerőltetek magamba másfél deci vodkát, majd elindulok Kaliékhoz, mert bár hozzá is biztos eljutott már a hír, nekem mégis szükségem van a baráti támogatásra. Néhány villamosmegállóval odébb feltűnik, hogy az emberek néha-néha megbámulnak a vodkásüveggel a kezemben, de igazából nem érdekel, annak tulajdonítom a szúrós tekinteteket, hogy Kaliék egész normális környéken laknak. Babakocsis kismamák és öltönyös férfiak közt megyek el, és teljes ürességet érzek. Nincs bennem düh, csalódottság, félelem vagy keserűség. Hamar rájövök : innentől kezdve akárhogy is, de az életem más lesz. Sokáig nyomom a kapucsengőt, mire Gosling lassan előkerül, és elnézést kér. Már megint zuhanyozott. Mielőtt beengedne, figyelmeztet, hogy nincs sok ideje.

84. Mikor meglát, Gosling arcára furcsa, halvány mosoly ül ki. Meglep, hogy milyen beszédes. – Gyere, ülj le ! Kérsz valamit ? 227

– Hát, nem tudom. Te vodkát ? – Nem, kösz, de egy sört meginnék, te ? – Jöhet – bólintok, majd leülök egy fotelba. – Kali nincs itthon ? – Órája van, de már meg kellett volna jönnie – mondja Gosling, miközben kivesz a hűtőből két 0.33-as Tuborg Goldot. Kinyitja őket, majd az egyiket leteszi elém a dohányzóasztalra. – Körülbelül tízszer hívtalak és vagy három üzenetet hagytam. – Ne már, te is ? – Hogyhogy én is ? – Mindegy. Mondd. Persze nem válaszol egyből. Lehajtja a fejét, majd úgy néz rám, mint egy apuka, mikor a kisfia az első karácsonyi ajándékát bontja ki. – Úgy tűnik, összejött – mondja halkan. – Mi ? – Kezdem magam kellemetlenül érezni. Kinyitom a vodkásüveget, de egyelőre nem húzom meg. Valószínűleg ez is csak valami pótcselekvés. Gosling, mielőtt válaszolna, összecsapja a tenyereit, majd az egyiket felemeli és csettint egyet. Kicsit idétlenül néz ki. – Ma reggel felhívott egy galériatulajdonos, hogy eljutott hozzá egy egész érdekes fotósorozat. Szívesen foglalkozna vele. Egy kurátortól kapta, akinek a kiállításon adtuk oda az anyagodat. Mindkettőjüket érdekelnék a további munkáid, sőt beszéltek egy kiállításról is, ahol feltörekvő fiatal fotósokat mutatnának be. Te vagy eddig az egyetlen autodidakta… Miközben Roland csak magyaráz és magyaráz, elönt valami olyasmi, amit korábban örömnek neveztem volna. Nem érzem túl sokáig. Különböző lehetőségeket, perspektívákat vázol föl. Beszél a galéria korábbi jelentős kiállításairól, és néhány fiatal, de ígéretes művészről, akiket ez a kurátor fedezett föl. Rengeteg információval áraszt el, olyanokkal, amikre mind azt lehet mondani, hogy jó hírek. Sőt, ezek az eddigi életem legjobb hírei, valóságos örömtáncot kéne járnom, mégis, valahol az egészet tökéletesen leszarom. Nincs meg bennem sem a kellő kitartás, sem az erő ahhoz, hogy aktív résztvevője lehessek a művészeti életnek. Sőt, nem érzek magamban ahhoz sem kellő energiát, hogy bárminek is a részese lehessek. 228

Egy félárva korcs vagyok, egy ártatlan nőket zsaroló, szexista, perverz, junkie-szar. Semmi több. Amikor Roland befejezi a nagymonológját, húzóra megiszom a sörömet, fölállok, mondok egy őszinte köszönömöt, és elindulok.

85. Mire hazaérek, a vodka már elfogy. Tudom, hogy apám otthon van, mégis csak egyetlen vágyam van : kimenni a tetőre, beszívni, majd befeküdni az ágyba egy flakon kóla társaságában, és addig pusztulni, míg el nem alszom. Bízom benne, hogy faterhoz nem jutottak el a képek, hisz nincs fent a fészen, még netezni sem nagyon szokott, csak táblázatokat kezel a gépen, meg ilyesmi, ráadásul a kollégái közül senki sem ismeri Renit, tehát be vagyok biztosítva. Amikor kinyitom a lakásunk ajtaját, egyből meghallom, hogy fater valami gagyi kvízműsort néz. „Mi Afganisztán fővárosa ? a) Kabul b) Kuvait c) Pretoria d) Kairó” – A – mondja apám. Csendesen bemegyek a szobámba, zsebre teszem a cigipapírom és egy kevés füvet, majd elindulok a konyha felé, hogy kivegyek a hűtőből egy üveg kólát. Ehhez el kell haladnom apám mellett, de úgy vagyok vele, hogy ennyit megér. Már a folyosón vagyok, mikor meghallom az iPhone-om rezgését. Visszamegyek kinyomni, de mivel Tomi az, mégis felveszem. – Hát bazki, hatalmas szar van – mondja, majd elhallgat. – Na, mi ? – kérdem. – El kell menni Rolandékhoz, és el kell hozni tőlük a zöldet ! – Mi van ? – Kali egyik haverja most hívott az egyetemről, hogy valaki köpött. 229

– Ezt hogy érted ? – Kimentek a rendőrök a koleszba, kábé betörték a szobája ajtaját, és csináltak egy ilyen átkutatást vagy mit. – Most ugye csak szórakozol. – Figyelj, nem tudom, de lehet, hogy érted is mennek majd, vágod, jobb, ha tudsz róla, szerintem tüntess el mindent. Ezernyi kérdésem lenne, de képtelen vagyok megszólalni. Mintha egy számomra ismeretlen, idegen nyelvvel próbálkoznék. – Köpött ? – nyögöm ki végül. – Kali ? Téged ? Lófaszt, de elég, ha megnézik a telefonját, és találnak benne valami bizonyítékféleséget, vagy kikérdeznek valaki mást, az egyik emberét vagy ilyesmi. Még az is lehet, hogy most is lehallgatnak minket. Egy darabig egyikünk sem szólal meg. – Otthon vagy ? – kérdem. – Igen. – Nemsokára átmegyek. Várj meg. Ahogy leteszem, látom, hogy van egy tucatnyi nem fogadott hívásom és négy SMS-em is. Csak az egyik üzenetet nyitom meg. „Tisztelt Ügyfelünk…” Azt a kurva. A bank. Egy önkéntelen, heves mozdulattal földhöz baszom a telefont, és nem tudom meddig, talán eltart néhány percig, csak bámulok kifelé az ablakon. Aztán meghallom, hogy fater a nevemet kiáltja. „Évente átlagosan hány élőnyelv hal ki a Földön ? a) egy b) hat c) tíz d) egy sem” – Bé vagy cé – mondja apám. Nem tudom, hogy apa miért szólít, de a hangja nem árul el semmit, teljesen közömbös. Kimegyek a nappaliba. Fater a kanapén ül, a tévét nézve sörözik. A dohányzóasztalon egy megkezdett viszkisüveget látok, két pohárral. 230

– Szóltál ? – kérdem. – Igen. Ülj le, kérlek – mondja, majd a mellette lévő fotelra mutat. Szót fogadok. „Mikor kezdődött a százéves háború ? a) 1453 b) 1733 c) 1337 d) 1373” – Dé. Egy sört kérsz ? – kérdi, majd a távirányítóval kikapcsolja a tévét. – Nem, kösz – válaszolom, mert érzem, hogy már kicsit részeg vagyok. Odaadja az egyik viszkit, majd felemeli a sajátját, és koccintunk. – Húzóra ! – mondja, mire mindketten kiisszuk, bár nekem egyáltalán nem esik jól. – Jim Beam. Ez az egyik legjobb viszki, elérhető áron. Megvan : Jim Beam család vagyunk. Még le sem tettem a poharam, de már tölti is a következőt. – Tudod, fiam, a számítógépemről lenne szó. – Ahogy ezt kimondja, biztos vagyok benne, hogy látta Reni képeit. Mi van, ha a zsarolólevelem is olvasta ? Érzem, ahogy a feszültség lassan birtokba veszi a testem, de már kezdek immúnis lenni a stresszhelyzetekre. – Néha el kell vinnem a gépet, mert előadásokat tartunk a gyakornokoknak, hogy mit hova és merre. Bár mostanság nem beszéltünk, így nem is tudhatod, de előléptettek, egy kicsit több a fizetésem is. Sőt, ahogy azt már bizonyosan észrevetted, édesanyád óta először, egy kapcsolatot is kialakítottam. Nagyon rendes nő, remélem, kedvelni fogod. De a lényeg most nem ez… – megköszörüli a torkát, majd eluralkodik köztünk a mindenki által jól ismert kínos csönd. – Akkor mi ? – kérdem, csak hogy csökkentsem a feszültséget. – Koccintsunk – mondja, majd iszunk. A gyomrom szinte ordibál, hogy nem kér többet, hányingerem van, de próbálom megjátszani a józant, és remélem, hogy nem kell összefüggő mondatokban sokat beszélnem. 231

– Tudod, tegnap este kivittem tőled a számítógépet, amíg nem voltál itthon. – Mondja, miközben újabb kört tölt mindkettőnknek. – Este még gyorsan meg akartam nézni, hogy az előadás anyagai rendben vannak-e. Mikor a géphez ültem, láttam, hogy működésben van, pedig megkértelek, hogy mindig kapcsold ki. – Elnézést. – Most már mindegy. Eléggé siethettél, amikor elmentél, így nem is haragudhatok. – Nem siettem, tényleg az én hibám – mondom, majd a kezembe veszem a viszkispoharat, hogy valamit szorongathassak, és arra gondolok, hogy a férfiak csak azért szeretik a viszkit, mert a pohár egy tökéletes fogódzkodó. Mint a cigaretta. – Pedig szerintem siettél. Túlzottan is, ugyanis nem léptél ki semmiből, mindent úgy hagytál, ahogy felálltál a géptől. – Te turkáltál a leveleim közt ? – kérdem. – Nem turkáltam, te hagytad úgy ott őket, hogy mindet láthassam. Mindet. Az arcomat kiveri a verejték, a lábam remegni kezd és a szám kiszárad (bár ez valószínűleg inkább az alkohol miatt lehet). – Sok chatablak volt megnyitva, vagy én nem is tudom, hogy nevezitek azt a szart. Elkezdtem belőlük kilépkedni, de az egyiken megakadt a szemem. A volt barátnőddel beszélted meg, hogy átjön, és te adsz neki „cuccot”. – Apa itt óvatos hatásszünetet tart, miközben a mutató- és a középső ujjaival macskakörmöket rajzol a levegőbe. – Fiam, minden harag nélkül kérdezem, de áruld már el nekem : mióta működik droglabor a lakásomban ? Mióta árulsz te itt veszélyes kábítószereket ? Képtelen vagyok válaszolni, úgyhogy egyszerűen csak fogom magam, és lehúzom a viszkit. Mivel néhány másodperccel később sem szólalok meg, kiveszi a poharat a kezemből, lehúzza a sajátját is, majd miközben újra tölt mindkettőnknek, folytatja : – Hogy őszinte legyek, az volt az első gondolatom, hogy legalább megbasztad-e a kiscsajt, de aztán rájöttem, hogy van barátnőd. Egész rendes lány. Ő mit szól ahhoz, hogy átjárnak hozzád a lányok kábítószerért ? És ha egyszer belehal valami drogba az egyik ? 232

És ha itt fog fetrengeni az ágyon, tűvel a kezében, meg mit tudom én ? Mit fog ahhoz szólni a barátnőd ? – Semmit. Szakítottunk. – Nyögöm ki, miután rájövök, hogy hiába kezdek el érvelni a fű tisztasága mellett. – És igen, megbasztam – teszem hozzá. – Kit ? – A csajt. Aki a fűért jött. – Nagyszerű… – Épp azon a kanapén, amin most ülsz – mondom, mire apám hirtelen feláll, és pohárral a kezében átül egy konyhaszékre. – Fiam. Mikor anyád elment, megígértem magamnak, hogy jó embert nevelek belőled. Mindent megpróbálok a cél érdekében. Tényleg mindent. Azt már korábban is észrevettem, hogy füvet szívsz. Hazajössz véreres szemmel, és kipakolod a fél hűtőt… oké, úgy voltam vele, hogy ennyi belefér, majd kinövöd. De azt nem várhatod el tőlem, hogy egy dealerrel éljek egy fedél alatt. Szét fogod szívni az agyadat ! Legalább utánaolvasnál, és akkor láthatnád, hogy milyen veszélyes ez az egész. Emberek milliói halnak bele a drogozásba, mert az AIDS-es tűkkel adják át egymásnak a betegségeket ! Úgyhogy vagy megígéred, hogy abbahagyod ezt az egészet, vagy keress magadnak egy másik otthont, ahol tolerálják az ilyesmit. Ebben a házban nem lesz semmilyen kokós, LSD-s lövés meg varázsgombázás ! Ha bocsánatot kérsz, és megígéred, hogy soha többet nem árulsz kábítószert, akkor elfelejtjük ezt az egészet, megisszuk a maradék viszkit meg a néhány sört, megnézünk valami filmet, és holnap, mintha mi sem történt volna, éljük tovább az életünket. Örülök, hogy nem voltál itthon, mikor megláttam az üzeneteiteket azzal a lánnyal, mert így le tudtam higgadni, szépen átgondoltam az egészet. Nem lesz baj. Egy darabig hallgattunk. Már a beszélgetés előtt is tudtam, hogy mit fogok tenni. Nem lehet így vitatkozni. Utálom ezt az érzést : tudom, hogy igazam van, és nemcsak hogy a másik fél állítása, de még az érvei is hamisak. Mikor olvasott apám utána bármilyen drognak is ? Hagyjuk már. Én töröm meg a csendet. – Figyelj, akkor szerintem én megyek. 233

Felállok, komótosan a szobámba sétálok, a szekrényem aljából előtúrok egy Eastpak sporttáskát, és találomra elkezdem kitömni a ruháimmal. Kiveszem az ágyneműtartóból a cipősdobozom. A pénzt, a füvet és a Smith & Wessont is beteszem a táskába. Hallom, hogy apa leül a fotelba, majd a viszkisüveg nyaka nekikoccan a pohár szélének. Kimegyek a fürdőszobába, fogok egy fogkefét, egy tusfürdőt, egy törülközőt, és elindulok visszafelé a szobámba. Újabb pohár-kontra-viszkisüveg csörömpölést hallok. A fényképezőgépem táskájába is beleteszek minden kelléket. Körülnézek a szobámban, és meglepetten állapítom meg, hogy semmilyen más tárgy nem köt ide ; és ha úgy vesszük, már érzések sem nagyon. Az előszobából hallom, hogy fater újabb viszkit tölt magának. Az ajtóhoz megyek, és amíg fölveszem a cipőm, odatámolyog hozzám. Két pohár van a kezében, az egyiket odanyújtja. – Ezt nem ittad meg – mondja részegségtől opálos hangon. Nem válaszolok. Közelebb lép hozzám, majd leteszi a poharakat a mögötte lévő szekrényre. Úgy érzem, egy utolsó ölelést akar, vagy valami ilyesmit, de aztán mintha meggondolná magát, fölemeli a jobb kezét, és egy hatalmas pofont ken az arcomra. Kissé megszédülök, de aztán kihúzom magam, és az ütéstől elvörösödött arccal egyenesen a szemébe nézek. Ezúttal meg akarok szólalni, azt akarom mondani, hogy „még sosem ütöttél meg”, de látom, hogy még nincs vége. A második pofon fájdalmasabb, mint az első : elered az orrom vére, és kicsit a számon is felszakad a bőr. Néhány másodpercig csak nézzük egymást, de aztán újra felemeli a jobb kezét, és az egész törzsével hatalmas lendületet vesz. Hirtelen két kézzel, szinte teljes erőmből meglököm a mellkasát, mire nekiesik a szekrénynek. A poharak a gravitációnak engedelmeskedve megindulnak a terrakotta csempék irányába. Mind a kettő egyből összetörik, viszkicseppes szilánkok borítják a padlót, a levegőt átjárja a bourbon édeskés illata. Apám a szekrénybe kapaszkodva próbál meg felállni, de elveszti az egyensúlyát. Ismét összecsuklik. Furcsa látvány. Nem lehet megszokni. Végül a csempén marad, erőtlenül lihegve, hisz minden mozdulattal újabb és újabb szilánkokba nyúl bele. A kezén és a lábán egyre több a véres 234

seb. Hirtelen, azt hiszem, mindkettőnknek eszébe jut, hogy jólesne a másiknak azt mondani, hogy szeretlek, de aztán túlzottan giccsesnek találjuk ezt az egészet. Benyúlok a zsebembe a kulcscsomómért, kiteszem egy másik szekrényre, kinyitom a bejárati ajtót, majd halkan becsukom magam mögött.

86. A lépcsőházban előkeresem a spurimat, majd feltolok az orromba egy erősebb adagot, hogy képes legyek vezetni. A metamfetamin egy kicsit összekap, de azért még rendesen be vagyok baszva. Utálom az alkoholt. A cigi után ez lesz az első, amit leteszek. Elég sok bankautomatánál kell kivennem pénzt, mire lemerítem a kártyám. Megtankolok, majd keresek egy pénzváltót. Amíg egy olasz nő azon vitatkozik a pénztárossal, hogy az váltsa be neki az aprót is, elolvasom a szabályzatot. Nagyjából pont annyi pénzt cserélek be, amen�nyiért még nem kell személyit meg lakcímkártyát felmutatni, majd a környék pénzváltóinál megismétlem magam, számtalanszor. Egy darabig csak gurulok Budapest utcáin, és ez valamiért jólesik. Nézem az embereket. Van köztük néhány vidám pár vagy nevetgélő kisdiák, de többnyire csak elhízott, megkeseredett, a munkájukból a még monotonabb hétvégéjükbe menekülő, rideg Tesco anyukákat és családfőket látok, bár igaz, a legtöbbjük valószínűleg már rég elvált. Ez a környezet arra ingerli az embert, hogy ő is ilyen legyen. Mindenki ugyanolyan. Mindenki kurva idegesítő. Bár tudom, hogy máshol sem lesz jobb, visszaülök a Vespára, és odébb gurulok. A Teréz körúton robogok úgy tíz percen át, sodródom az autók és a bicajok, a villamosok és a buszok közt, mintha mindenkitől elköszönnék. Sikerült megnyugodnom. Ez jó érzés. Már ismerem az eszközöm, de még egyszer, utoljára erőt veszek magamon, főleg azért, mert a célomat még nem ismerem. A kora ősz késő délutáni fényei érdekes játékot játszanak az unalmasan egyforma emberi arcokon, és nekem ennyi elég is. 235

87. Már a lépcsőházból hallani a vad, zilált free-jazz szaggatott szaxofonszólóját. Tomi, mikor meglát, szokatlan módon megölel. A remegő kezeivel összevissza mutogat, folyamatosan rágja a semmit, és közben a lábaival kitartóan dobol. Olyan, mintha a zene követné az ő ritmusát, és nem pedig fordítva. – Tudsz valami újat Kaliról ? – kérdem. – Semmisemmi – feleli, majd letörli a homlokáról az izzadságot. – És most… akkor mi van ? Az elmúlt évek során először fordul elő, hogy Tomi nem válaszol. Mit is mondhatna. Azon sem lepődnénk meg, ha Kalit húsz perc múlva szabadon engednék, és azon sem, ha tíz év letöltendő fegyházbüntetést kapna. Már annyi sztorit hallottunk, annyi végkimenetellel, hogy nem tudjuk eldönteni, hogy melyikhez viszonyítsunk. Amit az igazságszolgáltatásról tudunk, az számtalan dühös, szubjektív, vágyvezérelt véleményen és néhány pletykán alapszik. Szó nélkül kimegyünk a teraszra, leülünk két műanyagszékre, majd belebámulunk a lakótelepbe. Tomi rágyújt, megkínál, majdnem elfogadom, de aztán meggondolom magam. – Amikor azt mondtad, hogy találhatnak nála bizonyítékot, akkor valami konkrétra gondoltál ? – kérdem. – Nem, csak bukott már le így haverom – mondja, majd kifújja a füstöt. – Még jó, hogy te nem adtál el sokat. – Hát vágod, párszáz azért elment. – Igen ? – Ja. Csend. – El kéne kapni azt a faszt, aki beköpte Kalit – mondja Tomi. – Lehet tudni, hogy ki volt ? – kérdem, majd benyúlok a táskámba. – Hát, én már Kali haverjait sem mere… MI… A Fassz ? – mondja Tomi suttogásba áthajló ordítással, mikor meglátja a Smith & Wessont. – Ezzel valamit kezdenünk kell. – mondom. – Meg ezzel is. 236

Kirakok egy nagyobb pakk füvet is a fegyver mellé. Tomi feláll, majd bemegy a szobájába. Mikor visszajön, egy nagyjából tízes csomag ecstasyt, körülbelül harminc gramm füvet és két pakk fehér port tesz le az asztalra. – Maradt még kóla ? – kérdem az egyik pakkra mutatva. – Aha, bár nem sok. Eltoljuk ? – Persze. Fogom, kiöntöm, majd a bankkártyám segítségével felosztom a kokaint. – Máris jobb – mondja Tomi, miután felszívjuk a csíkokat. – Honnan volt kólád ? – kérdem. – Így ünnepeltem meg az első százasom eladását. – Szép. – Honnan a faszomból van pisztolyod ? – Ez amúgy nem pisztoly. – Mármint ? – Revolver. A pisztoly nem forgótáras. – Szóval, honnan a faszomból van neked… revolvered ? – Hát… – Mi a faszom ez, a Volt egyszer egy vadnyugat ? – Egy faszi hagyta nálam, épp nem volt pénze. Nem válaszol. Valószínűleg tudja, hogy hazudok. Megint bemegy. Egy törlőkendővel és egy zacskóval tér vissza. – Majd gondoltad, hogy lövöldözni fogunk ? Minek hozod ezt ide egyáltalán ? – értetlenkedik. – Nem hagyhattam otthon – mondom. – Úgy töröld le, mintha a faszod lenne ! Aztán tedd be a zacskóba, este ledobjuk az egyik hídról. Furcsa elképzelni a Duna alján nyugvó revolvert. Olyan értelmetlen. – Jó. – Hogy a faszomba lehetsz te ilyen elképesztően nagyon hülye ? És ha elkövettek valamit ezzel a szarral ? Akkor mi van ? És ha lelőttek vele valakit ? Erre bezzeg nem gondoltál, mi ? 237

– Jó. Nagyon szeretnék mást is mondani, de nem megy. – A többit meg eladjuk. – Van rá embered ? Válasz helyett csak rám mosolyog. A fejemben még lüktet az alkohol, de a kokain már tisztít, szaggatnak a gondolatok. Néhány perc üldögélés után, mikor már úgy érzem, hogy a nap és az agyam kellemes zsongásában végre újra békére találtam, hirtelen kapcsolok. Ha most megállok, talán végem. – Figyelj, mit szólnál hozzá, ha ebben a pillanatban elindulnánk, valamerre, kurva messze ? – Miért ne ? – vágja rá Tomi, majd elnyomja a cigijét, és feláll. Bemegy a nappaliba, a kanapé mögül előkapar egy táskát, aztán a szoba különböző pontjaihoz rohangál, hogy eltegyen egy-egy ruhát, vagy valami mást. – Hiányozni fognak – jegyzi meg kikiabálva. – Kik ? – A lemezeim. Ezen elnevetem magam. – Megérnek annyit, mint a lakbértartozásod. Egy darabig figyelem, ahogy pakol, majd elfordulok. Csak bámulok, és valamiért úgy érzem, hogy most jó. Relax van. Ahogy az egyre melegedő fény, úgy a lakótelep is gyönyörű. Valószínűleg azért, mert olyan üres az egész. Nem csak mert nincs lent senki, hanem amúgy is. Lehet, hogy csak a lemenő nap vöröses-sárgás fényei juttatják eszembe azokat az időket, amikor Kalival még folyamatosan az utcán lógtunk. A szürkület mindig a vége volt valaminek, mert akkor még nappal voltunk az utcán, és éjszaka otthon. Olyan furcsa, hogy az emberi agynak ennyi is elég. Néhány emlék. Eszembe jutnak azok az idők, mikor még az volt a legnagyobb gondom, hogy mit kell bepakolni másnapra az iskolába, és ettől jól érzem magam. Beérem ennyivel is. Valamiért most fontosnak tűnik a nyugalom.

238

Megjelent a Pesti Kalligram Kft., Budapest kiadásában 2017‑ben. Első kiadás. Oldalszám 240. Felelős kiadó Mészáros Sándor. Felelős szerkesztő Toldi Veronika. A borítót és a könyvet Hrapka Tibor tervezte. Nyomta az OOK-Press Kft., Veszprém. Felelős vezető Szathmáry Attila.