Háborúk a vízért a XXI. században 9638666404 [PDF]

Zitiervorschau

Z. Kárpát Dániel

Háborúk a vízért a XXI. században & i VI

A címlapot Lovas Erika fotójának felhasználásával Varga Gábor tervezte

© Z. Kárpát Dániel

ISBN 963 86664 0 4

Szöveggondozás: Lovas Erika Tördelőszerkesztő: Mocsonoky Gábor

Gaia lázadása ciklus 1.

Z. Kárpát Dániel

HÁBORÚK A VÍZÉRT a XXL században

Kárpátia Műhely, 2004

TARTALOM

GAIA LÁZADÁSA Alapvető tények a Föld elpusztításáról.................................................. 7 VIZEINK VÉGVESZÉLYBEN! l'.lvész a „folyékony arany” ..................................................................... 12 ÖRÖKSÉGÜNK ELHERDÁLÁSA Mekkora a vízhiány?...............................................................................16 GLOBÁLIS ŐRJÖNGÉS A nélkülözés gyökerei - a világválságának okai................................... 20 MINDENNAPI KENYERÜNK Aföldek is veszélyben vannak - terjed a sivatagosodás........................ 24 HA MEGSZAKAD AZ ÉG... Víz és klímaváltozás.............................................................................. 27 GAIA MEGRÁZZA TESTÉT Mit él át az Ember?................................................................................ 30 HALOTT FALVAK Városaink sorsa........................................................................................33 VILÁGRÉSZVÉNYTÁRSASÁG Kik irányítják a víz kisajátítását?..........................................................37 GATSasztrófa! A közszolgáltatások kiárusítása............................................................. 39 CANCUN ÖSSZEOMLÁSA A globális világ kudarca........................................................................ 42 A „VÍZIPAR” CSÁSZÁRAI Rablók pandúrok nélkül........................................................................ 46 ÚJVILÁG ÚJ URAI A vízhiány kihasználója, a Monsanto....................................................49

5

NYOMOK AZ EMBER UTÁN... Gátak borítják a Földanya testét........................................................... 51 A VILÁG GÓCPONTJAI Régiók, tűzbe és vérbe borulva...............................................................54 FOLYÉKONY ÉLET A víz, mintfegyver a Közel-Keleten és világszerte.................................57 AZ ELLENÁLLÁS GYŐZELME Bolívia sikertörténete..............................................................................66 ÁZSIA VÉGZETE Ökológiai összeomlás............................................................................ 69 VISSZAÜT A GLOBALIZÁCIÓ AZ USA SORVADÁSA.......................................................................... 73 VÍZ-APARTHEID Dél-Afrika tüzei..................................................................................... 79 EU-TANÁZIA HYDROLOGICA Az EU lassú vonaglása...........................................................................81 ÓCEÁNJAINK ÚJ SZEREPE Világóceán - világcsatorna................................................................... 83 KINCSEINK VÉDELME Magyarország a XXI. században........................................................... 86 SÖTÉT FELHŐK A VÍZÜGYI HELYZET KÖVETKEZMÉNYEI................................... 100 KIÚT Minden probléma megoldása adott!.................................................... 107 A KORONA ORSZÁGA Megoldás Magyarország szám ára........................................................123 U T Ó SZ Ó .................................................................................................. 133 FÜGGELÉK 1. A víz körüli konfliktusok kronológiája................................................ 135 FORRÁSOK ÉS FELHASZNÁLT IRODALOM..................................... 145 A FONTOS DOKUMENTÁCIÓKAT TARTALMAZÓ VILÁGHÁLÓS OLDALAK....................................................................... 153 6

GAIA LÁZADÁSA Alapvető tények a Föld elpusztításáról

Új kor kezdődött, hamarabb, mint azt bármelyikünk gondolta volna. A világ forrong, napról napra változik, és valahogy nehéz követni az események sodrát. Az emberiség több ezer éves tör­ ténelme során először jutott el odáig, hogy az általa teremtett „civilizáció” túlnőtt rajta, és már csak néha képes szabályozni azt, amit önnön kezeivel alkotott meg. Olyan ez, mint a részeg sofőrrel száguldozó buldózer, mely mindent romba dönt, ami útjába kerül, és az elkábult vezető csak akkor kap néha a kor­ mánykerékhez, ha látja, hogy betonfal felé robog. Minden mást eltipor, legyen az ember, állat, vagy a teljes élettér. Az ENSZ kutatásai alapján bebizonyosodott, hogy 1950 óta a Föld ter­ mészeti erőforrásaiból többet fogyasztottunk el, mint előtte az emberiség összesen! Ezalatt a világgazdaság termelése ötszörö­ se lett, évi 3,8 billió dollárról évi 18,9 billió dollárra növekedett. Csakhogy eközben a szegények és a gazdagok közötti szakadék folyamatosan szélesedett, és mára a Föld lakosságának 40%-a nem jut tiszta, iható, biztonságos vízhez, valamint kétmilliárdan szenvednek hiányt élelmiszerellátás terén. Mára teljesen egyértelművé vált, hogy kiaknáztunk mindent, ami mozdítható volt, az ember pedig a halál szélére sodorta nemcsak magát, de a planéta élőlényeinek többségét is. Pusz­ ta létünket veszélyeztetik azok a nagyon bonyolult, egymással összefüggő folyamatok, melyeket olyan gyűjtőnevekkel szoktak illetni, mint klíma-katasztrófa, a földek elsivatagosodása, az élel­ miszertermelés válsága, az új népvándorlások, a környezetszenynyezés, a vízkészletek rohamos fogyása, valamint az ember, mint 7

szuverén nemzettudattal rendelkező lény lelki megsemmisítése, termékké sorvasztása. Egymást érik a soha nem látott árvizek, hurrikánok, az idolként bámult USA-ban egész Floridát elmossa a víz, Indiában tízmillióknak kell elköltözni csak az esőzések vál­ tozása miatt, a világ nagyvárosainak feléről pedig kiderül, hogy folyamatosan süllyednek, megállíthatatlanul. Franciaországban kétszáz kilométer/órás viharok tombolnak, Olaszországban nyáron havazik, és ezek már nem álomképek, nem tudományos­ fantasztikus filmek. Anélkül, hogy odafigyelnénk, a jóslatok va­ lósággá váltak. Ezeket a kérdéseket rengetegen taglalták, sokan diagnoszti­ zálták a problémákat, mégis adósak maradtak a megoldásokkal. Ennek oka nem csak az, hogy bonyolult kérdésekre bonyolult válaszokat kell adni, hanem az is, hogy az alkotó ember önzése okán kevesen vállalkoznak arra, hogy kitörjenek a ránk erősza­ kolt keretek közül, és új utakat keressenek, melyek természete­ sen gyökeres változásokat követelnek. Nem tartható tovább, hogy évente 90 millióval vagyunk töb­ ben, mert ennyi ember számára nincs se élelem, se víz. Egy gyors fejszámolásból kiderül: havonta annyi lélek születik a Földön, mint New York teljes lakossága! Sok szörnyű háborúról hallunk, mégis ritka az olyan eset, amikor egymillió ember hal meg. Ezt a veszteséget négy nap alatt „visszaszaporodjulc”... Nem tartha­ tó tovább, hogy évente 23 ezer négyzetkilométer válik sivatag­ gá (pont annyi, mint teljes Nyugat-Virginia állam területe), mert nem lesz elég oxigén a levegőben, és a világ „tüdői” az erdők el­ tűnnek. Ezerszer hallottunk már ezekről a problémákról (ha a konkrét számokról nem is), tehát itt az idő, hogy a visszafordítá­ sukról is beszéljünk. Ez a kötet ezzel a céllal íródott. A változtatás sok munkával jár, fárasztó, a mai ember pe­ dig olyannyira elkényelmesedett, hogy egyszerűen nem hajlan­ dó végiggondolni a körülötte zajló eseményeket. Ez az a pont, ahol az olvasó annyi „rosszat” hallott, hogy becsukja a könyvet, és inkább valami kényelmesebb foglalatosság után néz, mond­ juk megnézi a politikának nevezett szappanopera mai epizódját, ahol a számára felépített személyek folytatnak „ál-háborúkat”, 8

különböző zászlók alatt, és elérik, hogy a társadalom nagy ré­ sze magának is zászlót válasszon, valamint hogy ugyanazokat a mondatokat szajkózza, melyeket közvetítenek számára. Ez utób­ bi pedig a legnagyobb árulás, amit egy gondolkodó lény magával szemben elkövethet. Aki úgy érzi helyesnek, csukja be a könyvet. Viszont azt tud­ nia kell, hogy ez a kötet nem csak utat keres, de mutat is, hisz a megoldások a kezünkben vannak. A megvalósításukhoz szük­ séges értékrend, erkölcsi alapok több száz éve a magyarság ke­ zében vannak. Hiába beszélünk globálisan érzékelhető problé­ mákról, minket elsősorban mindig a magyarság megmaradása és lehetséges gyarapodása foglalkoztat, és persze így van ez jól. Mert hogy néz ki a mai világ? Mindennapi életünk egyre ne­ hezebb, világszerte is, de különösképp a Kárpát-medencében. Egyre nehezebb figyelmen kívül hagyni a minket elárasztó híre­ ket, melyek természeti katasztrófákról, civilizációk harcáról, erő­ szakról szólnak, és ahol a valódi terroristákat sokszor felcserélik a hazafiakkal. Egyre nehezebb a munkába, hivatásba menekülni, lévén hogy lassan nincsenek munkahelyek. Egyre körülménye­ sebb csak a családnak szentelni magunkat, mivel a társadalom alapegységét, a családot a rohanó élet majdnem szétverte, az ok­ tatás, a kultúra totális elnyomását használva eszközként. Min­ den biztos pont, amit ismerünk, bizonytalanná válik. Ez azért nem akkora baj, mint első látásra tűnik, hisz a minket körülve­ vő világ változtatásra szorul. Pedig ez a planéta és az élet maga szép, gyönyörű. Még akkor is, ha bármelyik csatornára kapcsol az ember, negatív és véres dolgok ömlenek a nyakába. A mé­ dia nem akar építeni, szépséget közvetíteni, profitérdekei sokkal könnyebben kielégíthetők, ha csupán az ösztönökre hat. Mint Kómában, az arénában... De arra nem kötelezhet minket senki, liogy elrohanjunk az élet szépségei, egy séta, egy mosoly vagy ;i természet mellett. Ezekkel felvértezve megváltoztathatjuk a minket körülvevő világot is, mely ma még stabilnak tűnhet. Egyet tudunk: amiben most élünk, nem rendelkezik jövővel. Az éhező, szomjazó milliárdoknak nem terem magától élelem és víz, lassan elindulnak felénk, és a mi jólétünk is összeomlik. 9

A több mint hatmilliárdból 4 és fél milliárd nélkülöző, mégis, egy negyed századon belül várhatóan még 3 milliárddal többen leszünk. Ki fogja ellátni őket? Ez többé már az önzőbb embe­ rek számára sem félresöpörhető lázálom, hiszen a maiak közül a legtöbben még javában élni fogunk akkor, de gyermekeink bi­ zonyosan. Akkorra 70%-al több víz kellene az emberiség ellátá­ sához, de már ma sincs elég! A hiány pedig átterjed oda is, ahol ma még nem jelentkezik, így Magyarországra is. A megoldások adottak: a vízkészletek kézben tartása és megőrzése, a vízpa­ zarló ágazatok átalakítása, a környezetvédelmi előírások betar­ tatása. Csak azzal, ha a multik kifizetnék környezetszennye­ zési számlájukat, elég fejlesztést lehetne végrehajtani ahhoz, hogy hazánkban alapvető életfeltételeinket tekintve, senkinek ne kelljen hiányt szenvednie! Persze csak abban az esetben, ha szuverén ország maradunk, és valóban egy magyar kormány irányíthatja Magyarország életét, minden eddiginél erősebb ci­ vil kontroll mellett. Nem túl rózsás kép, de többé nem lehet elbújni előle. Most még van eszköz, és van ember, aki tehet valamit. Ma a plané­ tát olyan társaságok, cégek és korporációk uralják, akiket nem izgat a Föld jövője, és gátlástalanul pusztítják el a környezetet. Ezen nem is csodálkozhatunk, de azon már sokkal inkább, hogy nem igazán ismerünk olyan példákat, amikor egy multi kifizette volna az általa okozott kárt. A világ kormányai egyszerűen te­ hetetlenek a multinacionális hatalommal szemben, és sok eset­ ben már nem is akarnak harcolni, hisz az ő hatalmuk is attól függ, hogy mennyiben felelnek meg a gazdasági élet szereplői­ nek. Pedig olyan egyszerű lehetne minden... Csak a szépítősze­ rekre költött milliárdokból el lehetne látni a világ éhezőit - leg­ alábbis még ma. A mai készletek ismerete mellett 10 milliárdból meg lehetne szüntetni a tömeges szomj ázást világszerte, miköz­ ben évente 11 milliárdot költünk fagylaltra... Ezzel még nem ol­ danánk meg a jövő problémáit, de legalább egy lélegzetvételhez juthatnánk, és felkészülhetnénk a szűkös időkre. A fenti számok minden esetre tökéletesen demonstrálják a világon tapasztalha­ tó egyenlőtlenségeket. 10

A polgárok egyre inkább felismerik ezeket a folyamatokat, így tehát csökken a politikába, politikusokba vetett bizalom, és egy­ re több az apatikus ember. Viszont ahogy az elnyomás növek­ szik, úgy ébrednek fel egyre többen és veszik saját kezükbe sor­ suk irányítását. A klímaváltozás, a földek, vizek elszennyezése, a készletek fo­ gyása mind megoldható problémák, melyekhez az eszközök is adottak. Ezek a természeti tényezők szoros összefüggésben áll­ nak egymással, de egyik sem kezelhető addig, amíg az emberiség a szűkös erőforrásokért folytat folyamatos harcot. A két legalap­ vetőbb cikk az élelem és a víz, a XXI. század fegyverei. Elsőként mégis a vízzel kell foglalkoznunk, hisz ez az élet alapja, enélkül nincs élelmiszertermelés, de emberi élet sem.

11

VIZEINK VÉGVESZÉLYBEN! Elvész a „folyékony arany”

Ma már tudjuk, hogy vizeink biztonságának szavatolása nélkül Földünkön csak évtizedekig folytatható az emberhez méltó élet. Vessünk egy pillantást a mai helyzetre'. A planéta vízkészleteit szinte mindenhol olyan mértékben fogyasztjuk, hogy a termé­ szet képtelen pótolni a kivett mennyiséget. Ennek következté­ ben a tartalékok rohamosan fogynak, miközben 1990 óta az em­ beriség vízfogyasztása 600%-al nőtt! Már napjainkban is csak másfélmilliárd embernek jut egész­ séges ivóvíz, anélkül, hogy mi itt Európa közepén erről tudo­ mást vennénk. Évente hárommilliárd(!) megbetegedést okoz a rossz minőségű folyadék, mely kórságok kezelési költségei dollármilliárdokra rúgnak. Ráadásul az ilyen összegek nagy ré­ szét a fejletlenebb országoknak kellene előteremteni. És akkor még nem is szóltunk arról az évi hárommillió lélekről, aki csak azért hal meg, mert a szomjazás helyett a fertőzött víz fogyasz­ tását választja. A „fejlettebb” régiókban - így hazánkban is - egy­ előre nem hiánycikk a víz, de ahogy mennyisége egyre fogy, és ahogy eladják mind a vízkészleteket, mind a szolgáltató cégeket, ára egyre emelkedik. Az árnövekedés folyamatos, és sok gazdag országban is tömegek nélkülözik a csatornázást és az ivóvizet azért, mert nem tudják megfizetni az árát. Mielőtt megnyugod­ nánk saját sorsunk felől, nem árt megemlíteni, hogy a víz ára Magyarországon az utóbbi tíz évben több száz százalékkal nőtt, és a folyamat mostanában kezdettfelgyorsulni, ahogy vízszolgál­ tatóink nagy része külföldi kézbe került. Ezek az idegen cégek szinte szabadon határozzák meg áraikat, sőt, kormányainktól 12

garantált profitot is kapnak! Ha az USA-ban milliók élnek úgy, hogy nem tudják kifizetni a vizet, és lekapcsolják őket a háló­ zatról, miért gondoljuk, hogy egy szegényekkel teli országban, mint a miénk, nem történik meg ugyanez? Nyugodtak csak ak­ kor lehetnénk, ha alkotmányunkban szerepelne a „vízhez való jog”, hisz ez esetben az államnak mindenki számára kötelező len­ ne biztosítani az ivóvizet. Erről azonban nálunk szó sincs. Az árak emelkednek, a készletek pedig fogynak, így nem meg­ lepő, hogy a mai komoly vízhiány 20 éven belül világszerte drá­ maivá válik. Mi lesz majd akkor, ha már ma is minden nyolca­ dik másodpercben meghal egy gyermek hasmenés, mocsári láz és egyéb napjainkban már könnyen legyőzhető kórság következ­ tében? A világnépesség felének nincs hozzáférése vízszolgálta­ táshoz, egész egyszerűen nincs csap, amit kinyisson, a helyzet pedig rosszabbodik, ahogy egyre többen leszünk. Egy-két évti­ zed kérdése, hogy az emberiség egynegyede ne jusson magához vízhez sem, nemhogy kiépített szolgáltatáshoz. Addigra M a­ gyarországnak biztosítania kell saját ellátását és helyzetét, an­ nak érdekében, hogy méltó és domináns nép maradhassunk a Kárpát-medencében. Talán ma sem lenne ennyire súlyos a helyzet, ha az édesvízkészletek eloszlása egyenletes volna, de ahogy az lenni szokott, a világon akadnak nélkülözők és indokolatlanul gazdagok. Az édesvízforrások 25%-át, Kanada birtokolja, miközben a statisztikák szerint Észak-Amerika a legnagyobb pazarló! Az iz­ raeliek és palesztinok közötti egyenlőtlen háború egyik fő eszkö­ ze megint csak a víz: mára elérték a Jordán-folyó kihasználható­ ságának végső határát, a vízhozam háromnegyedét elhasználják, és csak a negyede ömlik a Holt-tengerbe, aminek szintje ezért húsz év alatt 20 méterrel csökkent, és a közeljövőben megszű­ nik létezni! (Erről bővebben a közel-keleti helyzetet összefoglaló fejezetben). A Földközi-tenger keleti medencéjében ötszáz éve nem volt olyan szárazság, mint mostanában, így az elmúlt húsz évben felére csökkent az egy főre jutó vízfogyasztás. Mégsem kell ijedten várni az elmúlást, hiszen a probléma megoldható lenne, ha elérnénk hozzá a politikai és civil akaratot. 13

Katasztrófa akkor következne be, ha az emberiség a következő évtizedekben is tétlenül szemlélné saját balsorsát. Ahhoz, hogy változást érjünk el, alapvető szemléletváltáson kell keresztül­ mennünk, mely nagyon nehéz lesz. Egyrészt a már kialakult sze­ mélyiségű embereknek kell megtanulniuk, hogy alapértékeink, a felelősség vállalása, egymás megsegítése, az erős és markáns nemzeti érzet és önvédelem alapfeltételek azon az úton, mely vé­ gigjárása esetén egy nemzet megmaradhat és gyarapodhat egy szűkös világban is. Másrészt az „objektív” természeti problémák megoldása mellett szót kell ejtenünk a „szubjektív” tényezőkről is, tehát azt a feltevést kell megvizsgálnunk, hogy milyen formá­ ban fordul elő az ember által tudatosan okozott szűkösség, az a folyamat, melynek során a világot uraló elit és gazdasági hatalom tudatosan tart nélkülözésben milliárdokat, azzal a céllal, hogy az általuk megtermelt javakat és erőforrásaikat megszerezze, civi­ lizációikat a sajátjukhoz igazítsa, modern vazallusként. Ezt hív­ hatjuk öko-diktatúrának, de valódi terrorizmusnak is, amit azok hajtanak végre, akik a „terror elleni háború” élharcosai... E feje­ zet fő célja a fenti két tényező elemzése. Az objektív természeti tényezők vizsgálata során kiderül, hogy mindenkinek jutna víz a planétán, ha értelmesen használ­ nánk fel a rendelkezésre álló forrásokat. A teljes földi vízkészlet 1400 millió köbkilométer, aminek 2 és fél százaléka édesvíz, te­ hát alkalmas emberi fogyasztásra. Ennek a két és fél százalék­ nak is csak alig egy százaléka hasznosítható, a többi víz ugyanis gleccserekben, jégsapkákban és egyéb „kitermelésre” alkalmat­ lan formában található meg. Mégis, a maradék óriási vízmennyi­ ség, az általános vízigény pedig mindössze a megújuló készletek (folyók, tavak, tározók) 1%-a, mintegy 5 ezer köbkilométer. Ez a mennyiség rendelkezésre áll, sőt, még kevesebből is megélne az emberiség, ha nem öntözné el a víz négyötödét! Pedig a World Watch Institute (Világfigyelő Intézet) szerint ha világszerte 10%kal nőne az öntözés hatékonysága, minden embernek jutna elég folyadék. Megállapítható, hogy a világon elterjedt, „fejlett” nyu­ gati mezőgazdasági kultúra olyan mértékben pazarolja a termé­ szeti erőforrásokat, így a vizet is, hogy egész egyszerűen nem ma­ 14

rád elég emberi fogyasztásra. Szomorú tendencia, hogy főleg a harmadik világ vidékein évszázadok alatt kialakult élelmiszer­ termelési kultúrák sokkal kevesebb vizet pazaroltak, a lakosság kényelmesebb életvitele mellett, mégis eltüntették őket a föld színéről. Mára a „fejlődés” jegyében se élelem, se víz nincs elég. Magyarországon még nincsenek ellátási zavarok, hisz a meg­ újuló vízkészlet évente 168 köbkilométer, melyből 49,5 elpárolog. 1997-ben például 6,2 köbkilométer vízkivétel történt, és ennek 10%-át fogyasztottuk el. Mégis, a tartalékok nálunk is fogynak. Az igazi veszélyt egyelőre szennyezésük jelenti. A folyók, tavak elszennyezése amúgy is egyre kritikusabb (világszerte naponta 6 millió tonna hulladék kerül a vizekbe!), a kárrendezéssel alig tö­ rődnek, tehát a víz ára egyre magasabb és magasabb. Figyelem­ be véve, hogy a KSH adatai szerint már ma is több mint egymil­ lió ember él a számlák kifizetése után havi kevesebb mint 3400 forintból, valamint 3-4 millió ember kifejezetten szegény, a szol­ gáltatások árának emelkedése számukra komolyan veszélyezteti az ellátást. Ezt erősíti az a tény, hogy a víz árnövekedése a terme­ lésben is emeli az árakat, hiszen rengeteg termék alapanyagai­ hoz vagy gyártásához kell felhasználni a „folyékony aranyat”. Ha pedig milliók nélkülöznek, az ő ellátásukat a dolgozóknak kell megfizetni, azaz nincs olyan ember, akit ne érintene a problé­ ma! Ezt támasztja alá az is, hogy Magyarországon több méterrel csökkent az alföldi ártéri kutak vízszintje, sok helyen már nehéz vizet biztosítani, és a folyamatos árvizek, természeti csapások következtében megroppanhat a természeti egyensúly.

15

ÖRÖKSÉGÜNK ELHERDÁLÁSA Mekkora a vízhiány?

H abár a Föld felszínének kétharmada víz, akut vízhiánnyal kell számolnunk, már napjainkban is. Jelen pillanatban ez a legfe­ nyegetőbb veszély a földön. 1998-ban 28 ország szenvedett vízhi­ ányban. 2025-re ez a szám 56 lesz. 1990 és 2025 között az abszo­ lút nélkülözők száma 131 millióról 817 millióra emelkedik. Egy ország vízhiánnyal számol, ha évi vízellátása kevesebb, mint ezer köbméter fejenként. Ezen ellátási mennyiség alatt az egészségügy komoly veszélyben van, és az ország gazdasági fej­ lődése is lehetetlen. Ha az érték évi 500 köbméter alá esik, a la­ kosság puszta túlélése sem lehetséges. 1951-ben például India fejenkénti vízellátása 3450 köbméter volt évente, a 90-es évek végére ez 1250-re esett. 2050-re 760-as érték várható. 1970 óta a fejenként rendelkezésre álló víz 33%-kal lett kevesebb. Az új ember minden szinten rombol, megszüntette a lehetősé­ get a víz kinyerésére és konzerválására. Még az olyan egyértelmű hibákat is elkövettük, melyek szúrják az ember szemét: vízhi­ ányos területeken termesztjük a leginkább vízigényes növénye­ ket, amikor több száz év tapasztalata mutatja, hogy az említett helyeken mindenki számára biztosítható az ellátás a régi termé­ nyek ültetésével és felhasználásával. A legjobb példa erre nap­ jaink egyik „divatnövénye” az eukaliptusz esete. A fajta Auszt­ ráliából származik, mégis, szinte kipróbálás nélkül kezdték el termeszteni sokkal szárazabb területeken, a nagy világgazdasá­ gi társaságok (Világbank, később a WTO) támogatásával. Azóta bebizonyosodott, hogy olyan helyeken, ahol eredetileg is 1000 milliméter alatt van az éves csapadék, az eukaliptusz nagyban 16

hozzájárul a terület teljes(!) kiszáradásához, melynek oka az, hogy a növény vízből a többszörösét fogyasztja, mint az eredeti­ leg termeltek, tehát leköti a vizet mind más termények, mind az emberek és az ökoszisztémák elől. A helyzet főleg a harmadik világban súlyos, hiszen a rosszul választott terményskála mellett ráadásul fosszilis üzemanyaggal vagy elektronikusan működő kutakat erőltetnek, melyek továb­ bi károkat okoznak, és sokkal több energiát igényelnek, mint a hagyományos kutak és források használata. Emellett 1970-től a Világbank is a szennyező kutak építésére adott hiteleket, főleg a harmadik világban, melynek eredménye, hogy mindenhol a vi­ lágszervezet által megszabott mezőgazdasági rendszert vezet­ ték be. Több száz éves kultúrákat dobtak a kukába, és például cukorrépa ültetését támogatták, mely nyolcszor annyi vizet igé­ nyel, mint más növényfajták, mégsem ad több tápanyagot vagy élelmet. Az ok: a multinacionális cégeknek kellett az alapanyag feldolgozás céljára... Tehát a profit megintfontosabb, mint milli­ ók élete. Egyes helyeken csak a földek 3%-án ültettek cukorrépát, mégis, ez a 3% használta fel a régió teljes vízkészletének 80%át! Az eredmény: kiszáradás, szomjúság, vízhiány. Azóta kétezer cukorrépaföld száradt ki teljesen, elpusztítva a helyi vízforráso­ kat, és ma ezekre a helyekre tankerekkel kell ivóvizet szállítani, a mezőgazdasági tevékenység és az önellátás lehetősége gyakorla­ tilag megszűnt. A „rekorder” Belawati indiai tartomány, ahol az 500 telepített kútból már csak négy működik, a többi kiszáradt. India amúgy is az „állatorvosi ló” szerepét tölti be, amennyi hibát el lehet követni a folyékony arany felhasználása terén, el is követték. A ’70-es és ’80-as években a Világbank rossz techni­ kákat erőltetett, ezekre adott hitelt, keményen támogatták a pri­ vatizációt és a „piaci alapú vízelosztást”, tehát azt, hogy az em­ berekfizessenek azért, ami alanyi jogon já r nekik. Sok esetben a Világbank a saját maga által javasolt rossz technikákat privatizáltatta, magyarán elsorvasztott egy régiót, majd olcsón eladatta a helyi szolgáltatókat és készleteket a kormány segítésével! Ez is mutatja, hogy a technológiai javaslatok egy ökológiai problémá­ ra nem jelentettek megoldást: szemléletváltásra lenne szükség. 17

Már csak azért is, mert 1972-ben 150 ezer vízhiányos indiai fa­ luról tudtak, ebből 94 ezer számára vezették be a nemzetközileg is támogatott állami programot. Itt is a készleteket felélő techni­ kákat alkalmaztak, 1980-ban a programok ellenére már 231 ezer falu szenvedett hiányt, és ezt a szám ma is százezres nagyságren­ det képvisel. A vízkészletek pusztulásához több okból is nagyban hozzájá­ rul a bányászati tevékenység. Egyrészt a vízbe kerülő szennyező anyagok több mint a fele köthető bányászati tevékenységhez gondoljunk csak a Tiszát agyonciánozó vegyesvállalat aranybá­ nyájára, ahol a románok bűnszövetkezetben követtek el merény­ letet Magyarország ellen. Ez is egyfajta terrorizmus. Másrészt a bányászat a felszín alatti vízkészletek egyik legkomolyabb „ellen­ sége”: a föld átformálásával megváltoztatja a vizekfolyását, irá­ nyát, tavakat hoz létre és pusztít el, pusztán azzal, hogy hegyeket hord el. A bányászathoz köthető földmozgások pedig nagy gon­ dokat okoznak más régiókban is, hiszen nélkülözők elvándorlá­ sát okozzák. A bányászati tevékenység szinte száz százalékban multinacionális cégek kezében összpontosul, tehát indokolt len­ ne felmérni a tényleg szükséges bányászandó anyagok listáját, és csak azok kitermelését engedélyezni úgy, hogy az esetleges kár­ okozók fizessék is meg a számlát. A pusztán profitszerzésre irá­ nyuló és társadalmi hasznot nem hajtó bányászatot pedig viszsza kell szorítani. Még egy pontról beszélünk, ahol szembe kell szállni a multikkal, ebben mégis azok a legjobbak, akik leginkább ki vannak szolgáltatva nekik: Indiában úgy akadályozták meg az ökoszisztémák további rombolását, hogy a helyiek még akkor is bojkottálták a bányákban történő munkavállalást, ha semmi egyéb munkájuk nem akadt. Ők már tudták, hogy saját nélkü­ lözésük legrosszabb esetben a saját halálukat jelenti, de legalább nem írják alá unokáik halálos ítéletét is. Ez a legtisztább felelős­ ségvállalás esete, amit, tetszik vagy sem, de meg kell tanulnunk. Az alumíniumgyártás és egyéb feldolgozó-tevékenységek is köthetők a bányászathoz, és itt is van lehetőség a káros tevékeny­ ség visszaszorítására. Ne gondoljuk, hogy a nagyhatalmak nem tudják: káros, amit tesznek. Ennek köszönhető, hogy Japán radi­ 18

kálisan csökkentette alumínium-termelését (1,2 millió tonnáról 140 ezerre!), és ma az anyag 90%-át külföldről vásárolja, tudván, liogy máshol dől romba a környezet. De ez nem érdekli őket... Mégis, egyfajta isteni válaszként több szegény országban újraé­ ledt a környezet károsításától mentes, ősi törzsi előállítási tech­ nológia, az eladásokból pedig haldokló falvak virágoznak fel!

19

GLOBÁLIS ŐRJÖNGÉS A nélkülözés gyökerei - a világ válságának okai

Mégis, hogy állhatott elő a fenti kritikus helyzet? Hiszen tuda­ tában vagyunk a veszélyeknek, és annak is, hogy milyen szen­ vedésben van részük a nélkülöző milliárdoknak. Azt is tudjuk, hogy a globalizált világban már nem léteznek helyi válságok, mindegyik továbbterjed, hiszen a nélkülözők egyre könnyeb­ ben jutnak más régiókba, ahol azt remélik, hogy életük könynyebb lehet. Vandana Shiva fizikus, környezetvédő aktivista, számos ki­ váló tanulmány szerzője tökéletesen rálátott a problémára: a globalizáció a béke és a növekedés ígéretével érkezett, de háború és gaz­ dasági válság lett az eredmény. Való igaz. Nem csak a növekedés bi­

zonyult múlandónak, hanem az országok és népek gazdasági stabilitása is eltűnőben van. Az évtizedek óta megszűnt éhínség újra felütötte a fejét Dél-Amerikában, például Argentínában, pe­ dig az élelmiszerellátás a dél-amerikai országban rég nem jelen­ tett problémát. Egészen addig, amíg a nagy hitelintézetek nem ajánlották pénzük mellé gazdasági tanácsaikat, a „fejlődés érde­ kében”. Az éhezés visszatért olyan országokba is, mint India. Pe­ dig a gyarmati kötelékeitől megszabadult India sikeresen előzött meg olyan katasztrófákat, mint amilyen az 1942-es, kétmillió ál­ dozatot követelő éhínség volt, mely helytelen beavatkozás ese­ tén tízszer ennyi halottal járt volna. De még a gazdag európai országok, az USA vagy Japán is közelgő válsággal néznek szem­ be. A globalizáció tehát nem tudta tartósan javítani az embe­ rek, az országok jólétét. Teljesen egyértelmű, hogy a globalizáció olyan új vallásként söpört végig a világon, amivel szemben szinte 20

sehol nem állítottak alternatívát - mindenki behódolt neki. Az emberiség történelme során elég ritkán fordult elő, hogy ellen­ kezés nélkül elfogadjon valamit, amit még soha nem próbáltak ki annak előtte. Ilyen volt a technikába vetett feltétlen bizalom, melynek következménye, hogy majdnem elpusztítottuk a boly­ gót, ahol élhetünk. És persze ilyen a globalizáció is, mely által majdhogynem megszűnt az emberhez méltó életünk, hiszen a növekedés folyamatos hajszolása olyan gyors ritmusú, görcsös életet követel meg tőlünk, amit az ember egyszerűen nem képes lelki sérülések nélkül átvészelni. A nyugati típusú modernizáció a családokat is szétveri, hi­ szen azoknak csak egy meghatározott szeletét igényli: a mun­ kaképes bérrabszolgát. Viszont ha a család meg akar maradni, meg akar élni, kénytelen teljes egészében reprodukálni önmagát, amihez az Új Világ nem nyújt segítséget. A megélhetés szem­ pontjából kifejezetten káros dolog mondjuk gyermeket vállalni. Ennek költségei csak és kizárólag a családokra hárulnak, tehát támogatás helyett akadályokat kapnak. Összefoglalva a nyugati típusú globalizáció és az amerikai bi­ rodalom ámokfutását, megállapítható, hogy ezek a demokrácia és a szabad piac álarca mögé bújva létrehozzák e kettő ellentétét, ahol a globális hatalmat gyakorlókat senki nem választja meg, nem is ellenőrzik őket, sőt, maguk a hatalomgyakorlók sem azo­ nosíthatók. Ezt a perverz diktatúrát irdatlan katonai hatalom mellett orwelli elnyomással támasztják alá, mára a média ab­ szolút hatalma erősebb bármilyen fegyvernél. Már persze azok­ kal szemben, akiket be lehet etetni... Sajnos ezek közé tartozik a magyarság nagy hányada is, pedig a médiadiktatúrát egy gomb­ nyomással le lehet törni. Csak ösztöneink uralása és a velük való egészséges együttélés a kulcs. Ez a letörés azért lenne fontos, mert a már említett öko-dik­ tatúra pont a mediális diktatúrán alapszik, ha nincs TV, újság, rádió, ami előbbit alátámasztja, milliárdok számára lesz egyér­ telmű az elnyomás barbár mivolta, és megindul a harc a termé­ szeti erőforrások, és a legfontosabb, a víz igazságos elosztásáért az első és második világban is. 21

Vannak, akik átlátják a világ helyzetét, nem véletlen, hogy kö­ zel két éve II. János Pál p áp a minden ember vízhez való jogát hangsúlyozta az ENSZ élelmezési és mezőgazdasági bizottsá­ ga igazgatójához írt levelében: „A vízhez való hozzájutás jogát alapvető emberi jogként kell elismerni”, majd hozzátette, hogy a „nemzetközi jognak figyelemmel kell kísérnie a felbecsülhe­ tetlen értéket, mely nem kisszámú közösség, hanem az egész emberiség közös javát képezi...” A vízkészletek megszerzéséért ma már szerte a világon harcolnak, bár e könyv függelékéből ki­ derül, hogy ez a harc egy az emberiség történelmének hajnalán kezdődött háborús folyamat betetőzése, hiszen legalább ötszáz konfliktus robbant ki csak a folyékony arany birtoklásáért. A mediális diktatúra letörésének bárki által elősegíthető mód­ ja a valós, megkérdőjelezhetetlen információk terjesztése a „mo­ dern” világról. Vegyünk egy példát! Az USA GDP-je (bruttó ha­ zai összterméke) a 30-szorosa Albániáénak, mégis a születéskor várható élettartam Albániában 75, az USA-ban pedig csak 76 év! Tehát a számok szintjén is könnyen, ezer példával levezethető, hogy a gazdasági mutatószámok szerint mért „jólét” semmivel nem jelent jobb életkilátásokat az egyszerű állampolgárokra néz­ ve, hiszen a gazdasági javakból minden országban csak az irányí­ tó öt-tíz százalék részesül vágyai szerint. George Monbiot, a kiváló publicista többször megírta, hogy a világ népességének leggazdagabb öt százaléka 114-szer annyit keres, mint a legszegényebb öt százalék. Ma a Föld 500 leggazda­ gabb emberének vagyona 1,54 trillió dollár, ami több, mint egész Afrika nemzeti összterméke... Monbiot elemzéseinek legmeg­ döbbentőbb pontja mégis az, amikor a világ átalakulása során mégis fennmaradó történelmi „emlékekről” szól. Rémisztő, hogy ma is megvannak a globális arisztokrácia ál­ tal fizetett bölcsek, ezek az egyetemek, az újságok, a kormány­ tanácsadók. Ugyanazt bizonygatják, mint mondjuk római elő­ deik, miszerint „a mai rendszer a rendszerek lehető legjobbika, a világok lehető legjobbikában”. Van már mai Bastille-ünk is, a guantanamo bay-i Delta tábor, ahol vádemelés nélkül tartanak fogva, akit csak akarnak, gyakorlatilag határidő nélkül. Emellett

a Versaille-i Udvarra emlékeztet, hogy a régi-új rend gazdagsága és csillogása az éhség uralta, bűzös nyomornegyedek közvetlen közelében kerül körbehordozásra, világszerte. Eközben a világ csendben haldoklik: Ausztriában pár évtize­ den belül a gleccserek teljes eltűnésére lehet számítani, Indiában évente 837 ezer hektár erdőt vágnak ki. 1950 óta a népesség dup­ lázódott, a vízhasználat viszont többszörös lett...

23

MINDENNAPI KENYERÜNK A földek is veszélyben vannak - terjed a sivatagosodás

A vízzel való visszaélések és a készletek pusztításának egyik leg­ súlyosabb következménye, hogy az évmilliók óta egyensúlyban működő bolygónk ijesztő ütemben sivatagosodik. Ez a tény Gaia pusztításán kívül azért is súlyos, mert az ott élők elvándorlásá­ hoz vezet, akik elsősorban a városokba költöznek, és ott eme­ lik a lélekszámot a kritikus mérték fölé. Munka nem igazán jut nekik, és a városok kasszáiból kell segélyezésüket finanszírozni, ami többhelyütt összeomláshoz vezet. így gyűrűzik tova a vidék válsága a városokba, melyek növekvő problémái teljes gazdasá­ gokat is képesek szétrombolni. Ezt támasztották alá a 2004. jú­ nius 21-25-ig tartó brazíliai környezetvédelmi konferencia meg­ állapításai is. A Föld felszínének egyharmadát fenyegeti az elsivatagosodás veszélye, és ma már nem csak a Szahara és a Góbi-sivatag tar­ tozik a veszélyeztetett területek közé, hanem például az egész magyar Alföld is! Az elkövetkező ötven évben Spanyolország te­ rületének 31%-a válhat sivataggá, Kína pedig 1950 óta egy Ma­ gyarország nagyságú termőterületet vesztett el. Az erőfeszítések ellenére az elsivatagosodást nem sikerült megállítani, sőt az 1970-es évek óta sokkal erőteljesebb a folya­ mat. A környezeti katasztrófa oka az erdőirtásos gazdálkodás, a területek elmocsarasodása, a vízkészletek túlzott felhasználása, valamint a népességrobbanás. Ebből teljesen egyszerűen levezethető, hogy a megoldás világ­ szerte hasonló.

24

Az erdők további irtását meg kell akadályozni, sőt, olyan területeken, ahol sivatagosodás vagy árvíz tapasztalható, vissza kell telepíteni a fákat. Ennek fontossága abban rejlik, hogy az erdő megtartja a vizet, lassítja lefolyását. Az aka­ dály nélkül özönlő víz elmossa a talajt is, valamint árvize­ ket okoz, mint hazánkban a Tisza vidékén. Az elmocsarasodást és a mocsarak kiszáradását közösen kell kezelni, mindkettőre megoldást nyújt az ésszerű vízgazdálkodás, melynek egyik legfontosabb eleme, hogy semmilyen közegben sem szabad engedni, hogy az erede­ ti természeti egyensúlyt felborítsák ostoba beruházások­ kal. Ebben az esetben a lakosságra is nagy felelősség há­ rul, hisz ha hasonló tervekről szerez tudomást, nem elég, ha az önkormányzatok egy-két kisebbségben lévő tagja tiltakozik, sokkal eredményesebb lehet a civil ellenállás, mely még a törvények betartásával is elhúzható évekig, amíg a beruházás eleve veszteségessé válik, vagy túl ne­ hézkes lesz a kivitelezése. Persze ahol lanyha a lakosság figyelme, nem szabad csodálkozni a természeti egyensúly összeomlásán... A vízkészletek tűhasználatának megállítása is végtelenül egyszerű feladat. Ehhez fel kell mérni, hogy mennyi emel­ hető ki a helyi készletekből, és egyszerűen megtiltani, hogy többet használjanak fel. Ezen alpont megoldásairól külön fejezetben beszélünk. A legsúlyosabb kérdés talán a népességrobbanásé, mely­ nek megoldása többoldalú. Egyrészt sok helyen bevált a születésszabályozás, de napjaink „demokrácia-eszméi” kö­ zött ennek kivitelezése nehéz, hiszen az „egyéni jogokat” többre tartják a közösség jogainál és jövőjénél. Másrészt a globális szegénység leküzdése nagyban segíthet a harmadik világ népességrobbanásának lelassításában, majd megállí­ tásában. Mert a népesség növekedése úgyis megáll, pusz­ tán azért, mert a rendelkezésre álló készletek végesek, és az emberek végül egymást falják fel...

25

Ha a fenti problémákat nem oldjuk meg, sötét jövő vár ránk. A jelenlegi tendenciák fennmaradás esetén (tehát ha tehetetle­ nek és ostobák leszünk) 2025-re Afrika megművelhető területei­ nek kétharmada, Ázsia egyharmada, valamint Dél-Amerikáénak egyötöde sivataggá válik, és 135 millió ember lesz kénytelen el­ vándorolni a terméketlen területekről, ami Franciaország és Né­ metország együttes lakosságának felel meg! Ahol egyszer elindult a sivatagosodás, megállítani szinte le­ hetetlen. A lakosság növekedésével a veszélyeztetett területeken növekszik a feszültség: a fákat kivágják tüzelőnek, a mezőket „túllegeltetik”, a megművelhető területeket agyonhasználják, a víz pedig egyre szűkösebb és koszosabb lesz. Spanyolországban, Portugáliában, Olaszországban és Gö­ rögországban a parti települések „lenyelik” a vizet, többszörösét használják fel annak, mint ami indokolt lenne, így az ország bel­ ső részén egyre nehezebbé válik a földművelés. A belső terüle­ tekről fokozatosan vándorolnak el a családok. Bár az időjárástól függően lesznek jobb és rosszabb évek, a folyamat nem vissza­ fordítható, a sivatagok lassan tovaterjednek - véli az ENSZ is. A probléma persze szorosan összefügg más tényezőkkel is: 2032-ig a Föld felszínének 3%-át fedi majd beton, népességének több mint fele aszályokkal küszködik, a maradék földterület és az állatok 70%-ának fennmaradása veszélyben van, és 16 milliárd tonna szén-dioxid kerül a levegőbe évente. A Boeing Aircraft cég adatai szerint a globális teherhajózás, mely ma évente 140 millió tonna olajat használ el üzemanyagként, a következő évtizedben 85%-os növekedést produkál. A világ tehát „halad” A mi felelős­ ségünk, hogy megállítsuk!

26

HA MEGSZAKAD AZ ÉG. Víz és klímaváltozás

A huszadik században még csak mendemondák terjengtek ar­ ról, hogy valami nincs rendben a Föld klímájával. Azóta két óri­ ási változás történt. Egyrészt kiderült, hogy a feltevéseknek van alapja, és a legmagasabb tudományos szinteken is elismerik, hogy drámai változások előtt állunk. Ezek jórészt visszafordítha­ tok, és külön könyvet is meg lehet tölteni a jellemzőikkel, mégis össze kell foglalnunk azokat a változásokat, melyek valószínűek, és fel kell készülnünk a feldolgozásukra. Másrészt már a Pen­ tagon is jelentéseket ad ki a klímaválságról, tehát a média nyo­ masztó hatalma sem képes többé elrejteni, mi zajlik a Földön. Az amerikai szervezet kutatásait komolytalannak nevezni még senki sem merte, tehát ki kell találni, hogyan birkózzunk meg a gondokkal. Mik ezek? A Golf-áramlat megszűnésével az évszázad köze­ pére Európára új jégkorszak köszönthet, a világban pedig hábo­ rúk dúlnak majd a megmaradt ivóvízkészletek birtoklásáért. A felmelegedés következtében folyamatosan olvadnak a sarki jégsapkák, nagy mennyiségű édesvizet juttatva az óceánba, ami lecsökkenti annak sótartalmát. Emiatt már az évszázad első fe­ lében megtörténhet, hogy a Golf-áramlatot fönntartó cirkulá­ ció valóban leáll, mert a felhígult „könnyű” víz nem süllyed le a tenger fenekére, ahol normális esetben visszafordul, és dél felé veszi az irányt. így a Mexikói-öböl térségéből a Golf által szállí­ tott melegvíz nem jut el Európa nyugati és Észak-Amerika keleti partjaihoz. A tengerben lévő „folyó” leállására amúgy már volt példa a Föld történetében. A potsdami klímakutató intézet ál­ 27

tál megjelentetett elemzés szerint az elmúlt százezer évben húsz esetben állt le ez a nagyon fontos meleget szállító áramlat, leg­ utóbb éppen a 8000 évvel ezelőtt véget érő jégkorszak hatásá­ ra. Ha ez ismét bekövetkezik, akkor Skandináviában az átlaghő­ mérséklet 5-10 Celsius-fokkal, míg Németországban 3-4 fokkal csökkenhet, miközben a Föld átlaghőmérséklete a század végére 1,4-5,8 Celsius-fokkal emelkedhet. A két folyamat tehát nem el­ lentétes egymással, az egyik regionális jellegű, a másik globális változás. M ára a klímaváltozás miatti károk anyagilag is felmérhetők: 2005-re 200 milliárd dollár, 2012-re 400 milliárd, míg 2050-re 20 trillió várható. Elképesztő összegek. Az óceánokba jutó nagy mennyiségű víz értelemszerűen emeli a vízszintet. Gondoljunk csak bele, az ENSZ szerint két évtizeden belül az egész északi sarki jég eltűnhet nyáron! Az emelkedő vízszint elmossa az alacsony területeket, lera­ dírozza a partvidékeket, megszünteti a mocsarakat, árvizeket okoz, és a vízkészletek sószennyeződését is növeli. Emellett a hasonló egyensúlyzavarok következményei a ciklo­ nok, melyekből az utóbbi öt évben több száz pusztított. Ez tehát valószínűleg bekövetkezik. Illene azonnal elkezdeni a hatástanulmányok elkészítését, és felkészíteni az érintett terüle­ tek mezőgazdasági kultúráit arra, hogy lényeges mennyiségi és minőségi visszaesés nélkül folytathassák a termelést annak érde­ kében, hogy az érintett lakosságok legalább az alapvető élelmi­ szerek és fogyasztási cikkek tekintetében ne szenvedjenek hiányt. Ennek legegyértelműbb módja a termelt növényfajták skálájának enyhe szélesítése, tehát erősíteni a változásokat jobban tűrő faj­ ták arányát. A vízkészleteket biztosítani kell, valamint hasznos lenne elkülöníteni környezetrendezési alapokat, melyekből a vál­ tozások veszteségei részben vagy egészben helyreállíthatok, és a változások vesztesei is kártalaníthatok. Ez önmagában nem elégséges, mert ha a tenger szintjének változása miatt valakinek el kell költöznie eredeti lakhelyéről, számtalan egyéb költségre kell felkészülni, például az új életet kezdők átképzésének díjára. Sokadszor emelhetjük ki, hogy a megoldások megvannak, csak­ 28

hogy a bajt még senki nem veszi komolyan - legalábbis vezetői szinten. Eljön ennek az ideje is. Csak nehogy későn legyen. Az utóbbi évtizedek Új Világában már megtanulhattuk, hogy politi­ kusoktól ne várjunk lényegi változásokat és megoldásokat, tehát megint csak mi maradunk, a nemzet komolyabbik fele.

29

GAIA MEGRÁZZA TESTÉT M it él á t az Ember?

A század elején a világ országainak harmada szenved vízhiány­ tól. Athéntól Oszakáig kritikus a vizek túlaknázása. . Bangkok­ ban, Dzsakartában, Manilában és Mexikóvárosban olyan szintre csökkent a talajvíz, hogy a városok omladoznak, hiszen elporlik a talaj, amire építették őket. Nyugat-Amerikában csak azért vá­ sárolják a földeket a városok, hogy a vizek felett jogot szerezze­ nek. Bombayben már helyi maffiák uralják a vizet, Ausztráliában 20 ezer dollárt (!) fizet, aki vizet lop. Walesben tüntetnek a gáta­ kon, hogy ne kelljen vizet adni Liverpoolnak... Chile-ben már a felhőket használják vízforrásként: 10 millió ködcsepp tesz ki egy csepp vizet, egy 40x13 méteres ködfelhő ad 45 gallon folyékony aranyat. 50 ilyen elég ezer embernek egy napra... Ezek elég riasztó jelek, és azt bizonyítják, hogy valami nagyon nincs rendben a világban. Pedig a városok is megmenthetők lenné­ nek okos vízgazdálkodással, Wales megállapodhatna Angliával a víz elosztásáról, hiszen tisztában vagyunk a problémákkal. Akkor miért nem történik előrelépés? A válasz egyszerű. Az ember oly­ annyira csak a növekedésbe vetett hitével és saját boldogulásával, előretörésével van elfoglalva, hogy nem veszi észre: pont vaksága által veszti el a helyet, ahol élhet. Tehát önző felfogása arra sarkall­ ja, hogy legyen jó neki, amíg lehet. Hogy meddig tart az „amíg” azzal nem törődik, és azzal sem, hogy egy katasztrófa nem „folya­ matosan” következik be, hanem lassú gyorsulás után szinte azon­ nal. Tehát hamarabb, mint ahogy a fejünkhöz kapnánk... Az ember által tapasztalt első élmény az, hogy sokhelyütt nem jut hozzá a folyékony aranyhoz, emellett több mint egy30

milliárd ember kénytelen rendszeresen szennyezett vizet inni. I /. azt jelenti, hogy bármennyire is kívánja az emberhez mál­ ló életet, nem teheti meg, és méltóságát feladva kell harcolnia puszta életben maradásáért. Az ilyen ember sajnos képtelen produktív életvitelt folytatni, hiszen léte hasonlatos azokéhoz, akik nem tudtak elköltözni Csernobilből a katasztrófát köve­ tően. Ezek az emberek tisztában vannak azzal, hogy nap mint nap megmérgezik magukat, mégsem tehetnek mást, mert nem tudnak hova menekülni. A legtöbbjüknek arra sincs pénzük (és erejük...), hogy a szomszédos országig eljussanak. Az embei iség teljes, értékelhető szellemi fejlődését elősegítő emberek számából tehát nagyjából le lehet vonni ezt a milliárdos nagy­ ságrendet. Egy a végzete felé rohanó világban ez megenged­ hetetlen luxus. A világ másik fele, amely köp a nélkülözőkre, magáról állít ki szegénységi bizonyítványt. Az általános tév­ hit ugyanis az, hogy a harmadik világ gondjai nem gyűrűznek iil hozzánk, például Magyarországra. Ehhez képest mára szép csendben elözönlettek minket a harmadik világ lakói, és persze problémái is. Ez még kezelhető is lenne, ha az új jövevények .1 magyarság életébe beilleszkedve képzelnék el jövőjüket. Saj­ nos nem ezt teszik. Budapestnek már saját kínai negyedei van­ nak, az említett kisebbségnek pedig van saját bankja, kórháza, most már iskolája is, mely a nemzettesten belüli önálló életü­ ket segíti elő, az egészséges együttélés és beilleszkedés helyett. 1/.eket a társadalmi problémákat a magyar adófizetők pénzé­ ből kell megoldani, a számla végösszege pedig világszerte na­ gyobb, mintha tisztességesen bánnának a harmadik világgal... A végeredmény pedig az lesz, hogy le kell húzni a rolót a be­ vándorlók előtt, ami beláthatatlan konfliktusokhoz vezet. Az említett egymilliárdon felül további 2,6 milliárd embernek kifejezetten rosszak az életkörülményei a megfelelő higiéniai léte­ sítmények hiányában - ezt még az Egészségügyi Világszervezet (WHO) és az ENSZ Gyermekalapja (UNICEF) is elismeri. Fekete-Afrika higiéniai helyzete a legborzalmasabb, és az ebből ere­ dő betegségek sajnos pont a jövő, a gyermekek körében szedik a legtöbb áldozatot. 31

Mára tisztán látszik, hogy a harmadik világ szegénysége két té­ nyezőbőlfakad-. 1., a Nyugat rengeteg erőforrást és nyersanyagot von el a régiókból, szinte ingyen, hogy saját jólétét biztosíthassa, 2., ezt pedig a helyi kormányok árulásával érheti el, valamint úgy, hogy a hiteleket nyújtó világszervezetek szó szerint zsarolják a szegény államok vezetőit: csak akkor van pénz, ha az általuk ja­ vasolt gazdasági programokat követik. A Világfigyelő Intézet (Worldwatch Institute, évente adja ki a Föld ökológiai állapotát tárgyaló jelentését) 28 év után először mondta ki, hogy „a bajokforrása a fogyasztói társadalom ” A wa­ shingtoni elemzők ezúttal a vétkeseket is feltüntetik: hozzáve­ tőlegesen 1,7 milliárd ember tartozik a globális fogyasztói osz­ tályhoz. Természetes, hogy van televíziójuk, számítógépük és telefonjuk, és lényeges, hogy azt az életstílust követik, amely az Egyesült Államokban, Nyugat-Európában és Japánban jellemző. A világ lakosságának 12 százaléka magánfogyasztásra az embe­ riség értékeiből 60 százalékot vesz el, miközben a Föld lakóinak 33 százaléka, főleg ázsiaiak és afrikaiak mindössze 3,2 százalék­ hoz jutnak. A legutóbbi becslés szerint 2,8 milliárd embernek még 2 dollárja sincs a napi megélhetéshez. A gazdagok és szegények valós képét a jelentés készítői érzék­ letesen rajzolták meg. íme néhány tétel az előbbiek kiadásairól: Amerikában és Nyugat-Európában 18 milliárd dollárt költenek kozmetikumokra, 17 milliárdért vásárolnak eledelt kedvenc ku­ tyáiknak, macskáiknak, emellett 15 milliárdos az illatszerszám­ la. A másik oldalon az éhség megszüntethető lenne 19 milliárd dollárral. A szellemi koplalás felszámolásához, az analfabéták írásra-olvasásra tanításához elég lenne 5 milliárd. A betegségek­ nek kiszolgáltatott kisgyerekeket védőoltásban lehetne részesí­ teni 1,3 milliárdból. A víz nélkülözése többek között a fenti pa­ zarlásnak köszönhető. Megállapítható tehát, jórészt a fogyasztok döntik el, merre tartson a világ, hisz mi vagyunk az agyonbutí­ tott rabszolgák, akikfenntartják a rendszert, gondolkodás, és ami még rosszabb, kérdések nélkül.

32

HALOTT FALVAK Városaink sorsa

A víz gondozása nem jelentett problémát, amíg a népesség nö­ vekedése és a városiasodás mértéke nem tette szűkössé a ren­ delkezésre álló erőforrásokat. Ennek ideje 1950-től számolandó, köszönhetően többek között a „megavárosok” létrejöttének és a migráció felgyorsulásának. 1950-ben csak a globális népesség 30%-a lakott városokban, mára ez az arány 50%, és a trend folytatódik. Ez persze csak át­ lag, a mérés során megtalálhatók a szélsőségek is. Nigériában például a városlakók száma 10%-ról ment fel 50%-ra! 1994-ben 10 nagyvárosból csak 3 volt a fejlett országokban. Ez azért lényeges, mert amikor London és New York növekedni kezdett, a népességszaporulat üteme sokkal lassabb volt (XIX. század...), tehát a problémák kezelhetőbbek voltak. Viszont az új nagyvárosok nem tudják infrastrukturálisan követni a né­ pességrobbanást. Például Mexikó Cíty-ben 1950-ben 3,1 mil­ lióan laktak, 1980-ra 13,4 millióan, ami 425%-os emelkedés 30 év alatt! Mára a lakosság 18 millió fő... Régen a gazdasági fejlő­ dés kiegyensúlyozottabb volt, viszont a mai harmadik világbe­ li nagyvárosok országai sokszor visszafelé „fejlődnek”. Nagy az eladósodás foka, rossz a források elosztása, gyenge a kormány­ zás, ráadásul a lakosság harm ada él „nem tervezett” városré­ szekben, tehát olyan nyomortanyákon, amiket nem a városrendezés során alakítottak ki, hanem egyfajta „táborjelleggel” jelentek meg, amikor nagy számú szegény érkezett egyszerre az adott régióba, majd a fejlődés során városrészekké váltak.

33

A városiasodás mértéke meghaladja a kormányzatok tervezési képességeit, ezután a sürgős (például vízügyi) szükségleteket nem lehet kielégíteni. A „megavárosok” miatt az árvizek által érintettek száma a ’70-esről a ’90-es évekre megtriplázódott, napjainkban 2 milli­ árd emberről van szó. Ez azért van, mert a tropikus éghajlatról milliók menekülnek a folyók deltáiba vagy a külvárosokba. Az emberek szenvedése természetesen érinti élőhelyüket is, és mivel már egyre többen élünk városokban, a nagy települések sorvadását nem lehet nem észrevenni. Hollandia parti városai az idők kezdete óta harcolnak a tengerrel, egyre kilátástalanabbul. De nem csak Hollandia süllyed, hanem Szentpétervár, a japán Köbe Bay (ember által emelt sziget!), Kelet-London, Velence, és több száz más város. Ezek a települések szó szerint a pusztulás felé rohannak, mert kettős harcot folytatnak. Egyrészt a tengerszintfolyamatos emelkedése egyre többe ke­ rül számukra, hiszen a városok védelme nem csak a gátak, töl­ tések folyamatos emeléséből áll, hanem például az édesvízkész­ leteik megóvásából, sótalanításából is, hiszen minél magasabb a sós víz szintje, annál jobban mossa át a környéket. Másrészt maguk a városok is folyamatosan süllyednek, mely­ nek elsődleges oka az, hogy építésükkor nem készültek fel arra, hogy az átfolyó vizek egyre nagyobb sótartalma szó szerint ki­ mossa, kimarja a talajt az épületek alól, így teljes utcák, kerüle­ tek omladoznak. Ezt elősegíti a város környékének átalakítása, az erdőirtások és a bányászat is. A városok tehetetlenek, hiszen a legkisebb védelmi munkához is meg kell bontani a csatornázást, elektromos rendszert és minden kisebb eret, ami a települést át­ szövi. A várost nem lehet „odébb rakni”, tehát sok helyen már fel­ osztották a kerületeket, és a lényeges fejlesztéseket csak a hosszú távon megmenthetőkben oldják meg. Kiút persze ez esetben is van, de ehhez ismernünk kell a „nemzetközi helyzetet” mert az bizony fokozódik... A világ lakosságának 60%-a él parti területeken (nagy vagy kisebb városokban, falvakban), az ipari és a mezőgazdasági te­ vékenység pedig szintén ide koncentrálódik. Tehát durván ennyi 34

embert érintenek a klímaváltozásból, tengerszint-emelkedésből, árvizekből, katasztrófákból származó csapások. Ráadásul a vá­ rosokban a szegények aránya nagyobb, mint valaha, és főleg az ő víz- és egészségügyi ellátásuk fontos, hogy termelékenyek lehes­ senek, és a társadalom eltartottjaiból többletet termelő tagjaivá váljanak. Persze ez durva leegyszerűsítés, de egész egyszerűen nem le­ het figyelmen kívül hagyni a nagy számok törvényeit. A sok sze­ gény rengeteg erőforrást von el a középosztálytól, elősegíti an­ nak lecsúszását is, tehát a középosztályban is kevesebb érdemi szellemi munkát végző és az emberiség lelki felemelkedését elő­ segítő lélek marad. 2003. nyarán több európai régióban (például Szicíliában és környékén) nem lehetett vízhez jutni, még palac­ kozott formában is hiány volt belőle, a költségeket pedig abból fizették, hogy több kulturális beruházást és kutató-fejlesztő ter­ vet egyszerűen elhalasztottak. Nézzük, milyen munkák megvalósításával lehet megmenteni a települések többségét! A legfontosabb talán a víz újrahasznosítása, mely azért fon­ tos, mert a vízgyűjtők többsége túlterhelt, tehát sokhelyütt nincs több tartalékvíz, a népesség pedig folyamatosan emelkedik. A víz sótalanítása szintén fontos, mely egyre jobban behozza magas árát, minél drágább a víz, tehát hosszú távon az édesvízszerzés fontos forrásává válhat. A klasszikus árokásó-munkákat ökoló­ giai csatornázással kell felváltani, mely nem borítja fel a termé­ szeti egyensúlyt, és úgy biztosítja a vízszolgáltatást, hogy nem pusztít el erdőket, parkokat, nem emeli vagy csökkenti a talaj­ víz szintjét, nem épít ki ipari parkokat zöldövezetekben, és nem használ környezetszennyező technológiákat. A városokon átfolyó víz fontos a túléléshez, de az iparnak, a kórházaknak és egyéb városi létesítményeknek is kell belőle. Sok nagyvárosban 10-20 évente duplázódik a lélekszám, de a szennyezés növekedése mindig gyorsabb, mint a népességé. Ha ez utóbbi kétszeres, a szennyezésé 5-10 szeres(!), a Stockholm Water Symposium kutatásai szerint. Tehát a fenti munkák kivi­ telezése abszolút indokolt. 35

A városok környékén folytatott élelmiszertermelésnek szin­ tén elég vízhez kell jutnia. Sok helyen a már említett probléma ütötte fel a fejét: olyan vízigényes növényeket termesztenek, me­ lyek elszívják a vizet a városok elől. Az ilyen hibákat be kell látni, és átalakítani a termények skáláját, legalább a nagyüzemi mezőgazdasági üzemekben, ahol könnyebb az átállás, mint a családi gazdaságokban.

36

VILÁGRÉSZVÉNYTÁRSASÁG Kik irányítják a víz kisajátítását?

A szegények vízhez való hozzáférését korlátozni terrorizmus. Tehát terrorista a WTO, a NAFTA, az IMF, a Világbank, csak nem barlangokban bujkálnak, hanem irodákban. Amikor Bush és Blair bejelentették, hogy a globális háború cél­ ja az amerikai és európai életforma megmentése, egyúttal azt is mondták, hogy háborúznak a planétáért - olajáért, vizéért, egészséges élete ellen. Ez az életmód a Föld lakosságának 20%át érinti, mégis az erőforrások 80%-át pazarolja el, ennek ará­ nyában szennyezve az egész földet. Az egyik oldalon szomjazok milliárdjai, a másikon a multik: a Suez Lyonnaise des Eaux, a Vivendi Environment, a Bechtel, a Világbank-IMF-WTO hár­ mas és a G7-ek segítségével. A világ vizeinek magánkézbe vonását az USA már 20 éve el­ határozta, az első „hivatalos” csapást mégis csak a Washingtoni Konszenzus néven ismert egyezmény mérte a folyékony aranyra. Ezen konszenzus alapvető tézise, hogy a liberális piacgazdaság az egyetlen megoldás a világ problémáira. Az eredmény: a nem­ zetállamok elvesztik kontrolijukat a természeti erőforrások fe­ lett és elprivatizálják közös ökológiai örökségüket. A Washingtoni Konszenzus ajánlata: privatizálni a vizeket, mindenhol, mert ez a „fejlődéssel egyenértékű” Hogy miért? In­ doklás nincs... Beárazni a vizet, dobják a piacra, és a piac befo­ lyásolja a jövőjét. No igen, ez szó szerint a multinacionális cé­ gek vágyálma, melyekkel az alábbiakban megismerkedünk. Nem túlzás kijelenteni, hogy ezen a ponton már kirajzolódik az em­ beriség elleni összeesküvés egy szelete: életünk alapfeltételeinek 37

birtoklásával kontrollálni lehet mindannyiunkat. I la ezek .1 / ér­ tékek pár multi kezében összpontosulnak, tucatnyi enibri dönt jövőbeni életünkről. A fenti őrületet támogatja a Világbank és az UNSZ is, mely szervezetek szerint a víz „emberi szükséglet” nem pedig „embe­ ri jog”. A különbség óriási! Az „emberi szüArrég/eí''sokféléképpen elégíthető ki, például sok pénzért. Tehát ezen szabályozás sze­ rint egy liter víz ára lehet 5000 forint is, jogilag rendelkezésre áll, és mint szükséglet, bárki számára „elérhető” emellet l adható ve­ hető. Undorító cinizmus. Viszont senki nem adhat cl emberi jo­ got. A WTO és társai másik meghatározása szerint a ví/ „áru” a NAFTA-nál „befektetés” a GATS és FTAA szerint „szolgáltatás” is. Ez lett tehát az élet vizéből, életünk alapjából. A legveszélye­ sebb és legújabb szerződés már szó szerint a vizek eladásáról és a vízszolgáltatás privatizációjáról szól, az alábbiakban ezzel kell megismerkednünk.

38

GATSASZTRÓFA! A közszolgáltatások kiárusítása

GATS. Négy betű, melyeket egyre jobban ismerünk. Előző köny­ vemben részletesen kifejtettem a szolgáltatások és közszolgál­ tatások privatizációját erőltető egyezményt, most tehát a vízre vonatkozó információkat elemzem mélyebben. A GATS (General Agreement on Trade in Services, általános szolgáltatáskereskedelmi egyezmény) követeli a szolgáltatások szabad kereskedelmét, beleértve a víz-, élelmiszer- és környeze­ ti szolgáltatásokat, oktatást, kutatást, kommunikációt és szállít­ mányozást. Pedig sok közszolgáltatásnak nem a nyereség a cél­ ja, hanem az emberhez méltó élet. Hogyan is lehetne például a vízszolgáltatásból profitot kihúzni? Csakis a fogyasztói árak emelésével... A GATS az első szabályrendszer, mely képes lépé­ seket elérni a központi, helyi vagy regionális kormányzatokon keresztül éppúgy, mint a WTO és más nagy nemzetközi társa­ ságok segítségével. Viszont szabályait csak a korporációk, nagy gazdasági tömbök állapították meg, nem az emberek, akik életét fenekestül felforgatja! A 2001. novemberében, a dohai WTO miniszteri tárgyaláso­ kon elfogadott GATS-megállapodások ismeretében egyértelmű, hogy a szolgáltatások nagy üzletnek számítanak, a világ teljes össztermékének (GDP) 60%-át adják, Magyarországon ez az ér­ ték a KSH szerint 62%. A GATS 160 szolgáltatási ágazatra terjed ki, valamint vonat­ kozik minden olyan helyi és országos szintű szabályozásra, nor­ marendszerre és folyamatra is, amely érinti a szolgáltatások el­ látását. Több mint 110 ország köteles eltávolítani minden olyan 39

kereskedelmi gátat, amely hatással lehetne például a vízszolgálta­ tó cégek, olajvállalatok, utazási irodák, vagy a hulladékfeldolgozó cégek működésére, tehát egész emberi környezetünk védelmé­ re! Az EU 109 országhoz nyújtott be hivatalos, ám titkos kérést, melyben az érintett államokat arra szólítja föl, hogy liberalizálják szolgáltatási szektoraikat. Ez kiterjed olyan, a környezetvédelem szempontjából kényes ágazatokra is, mint a víz- és energiater­ melés, illetve -szolgáltatás. Ezen kérés végrehajtása leginkább a multinacionális cégeknek jelent hasznot, míg a helyi közössé­ geknek és a természeti környezetnek komoly károkat okoz. Környezetvédő aktivisták megszerezték az Európai Bizottság által a WTO tagországok felé benyújtott 29 kérés anyagát. A do­ kumentumokból világosan kiderül, hogy az EU javaslatai mek­ kora veszélyt jelenthetnek az emberekre és környezetükre. Pél­ dául az EU azon kérése, hogy nyissák meg a nemzetközi cégek előtt a víztermelést és -ellátást, a vízforrásokhoz való hozzájutás alapvető emberi jogát veszélyezteti. Az EU lépéseinek mértéke és célja riasztó, ugyanis ők is tud­ ják, hogy a GATS képes korlátozni, vagy akár teljesen lehetetlen­ né tenni az egyes országok számára, hogy az egyezmény köré­ be tartozó szolgáltatási szektorokban a környezet védelme vagy más közcél érdekében bármiféle intézkedést hajtsanak végre. A GATS annyi csapdát rejt, hogy az egyenesen ijesztő. A „nem­ zeti elbánási elve” azt jelenti, hogy a kormányoknak tilos nem­ zeti alapon diszkriminálni a külföldi és helyi szolgáltatók között, még akkor is, ha egy helyiekből létrehozott, közösségi ügyek­ re figyelő non-profit szervezet áll szemben egy olyan multival, mely csak profitra törekszik, és figyelmen kívül hagy mindenféle környezetvédelmi irányelvet. Tehát ha a profitéhes multi egy fo­ rinttal többet kínál, neki KELL eladni a helyi vízszolgáltatót. így a helyi kormányok a helyi ellenőrzésbe sem szólhatnak bele. A piaci belépés („markét access”) szabálya megtiltja a kormá­ nyoknak, hogy meghatározzák például a szolgáltatás mennyi­ ségét és körülményeit, tehát nem korlátozhatják, hogy egy vízszolgáltató megvétele esetén az új tulajdonos maximum mennyi 40

vizet vehet el a készletekből. Elvileg megengedett, hogy egy vá­ sárló egy-két év alatt teljesen kimerítse a helyi készleteket, elad­ ja azokat máshol, majd a maradék ingatlanok értékesítése után továbbálljon. A GATS a „vízszolgáltatások” alá sorolja a vizek tisztítását, ki­ termelését, tárolását. Fogalmaik szerint a „tárolás” jelentheti azt is, hogy nem adnak senkinek semmit... Teljesen egyértelmű, hogy egy multinacionális bűnszövetke­ zetben elkövetett merényletről van szó, melyet az emberiség feje felett döntöttek el. Ez az Új Kor „igazsága” A világ népei azonban nem fogják eltűrni.

41

CANCUN ÖSSZEOMLÁSA A globális világ kudarca

A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) cancuni, Mexikóban meg­ tartott konferenciája 2003-ban zajlott le, mégsem esett szó az ott tárgyalt talán legsúlyosabb kérdésről, mely a vízkészletek priva­ tizációjáról szólt, miniszteri szintű találkozó keretein belül. Még a résztvevők is megjegyezték, hogy az energiát faló iparágak hi­ hetetlen és indokolatlan mennyiségben pusztítják a vizeket, rá­ adásul olyan természeti kincsről beszélünk, amely már most hi­ ánycikk az egyre szárazabb planétán. Cancunban is egyértelművé vált, hogy a XXI. század fő erő­ forrása a víz, és a legtöbb háború emiatt indul, viszont az ezek elkerüléséért folytatott csatákat ma kell megvívni. Talán a kérdés „veszélyes” volta miatt állt elő olyan helyzet, hogy a médiában az említett WTO-találkozóval kapcsolatban csak arról hallhattunk, hogy a szegényebb országok vezetői követelték a mezőgazdasági támogatások lebontását a fejlett államokban, hogy az elmaradot­ tak termékei is eladhatók legyenek, valamint azt, hogy a harma­ dik világ is olcsó gyógyszerekhez és készítményekhez juthasson. Az ENSZ minden évben megszervezi vízügyi „szuperkon­ ferenciáját” Stockholmban (Stockholm Water Symposium), és egyre mélyebben foglalkozik a problémakörrel. Ez is azt bizo­ nyítja, hogy már nem csak pár szakértő kongatja a vészharangot annak ügyében, hogy évtizedeken belül nem lesz mit innunk. Márpedig a történelmi távlatokat tekintve ez igencsak rövidtáv... A 2003-as ENSZ-előrejelzés (figyelem: nem jóslat!) szerint az ad­ dig megtett óvintézkedésektőlfüggően 2050-re 2 és 7 milliárd kö­ zötti ember szenved majd krónikus vízhiányban. Tehát a legjobb 42

esetben, minden költséges és ma még elfogadhatatlannak tűnő megelőző akció esetén is kétmilliárd embertársunkra vár lassú, ám biztos pusztulás. A hiányt szenvedők szinte kizárólag a har­ madik világ országaiból kerülnének ki ez esetben. Ekkora geno­ cídium a történelem során mégnem volt, és a jelek szerint utána sem lesz... Az ember egyik legsúlyosabb, történelmét végigkísérő hibája az, hogy a vizet (és egyéb természeti erőforrásokat) gyakorla­ tilag ingyenes, korlátlan mennyiségben rendelkezésre álló „se­ gédanyagnak” tekintette. Milliárdokat költöttünk vízvezeték­ rendszerekre, folyószabályozásra, arra mégsem ügyeltünk, hogy pont a mai helyzetbe belekényelmesedett emberi lét az oka a mezőgazdaság esetenként indokolatlan vízpazarlásának, és an­ nak, hogy pont ilyen nagyságrendű befektetések, gyárépítések szennyezik vizeinket fogyasztásra alkalmatlanná. A Világbank pedig napjainkban erőlteti a vízkészletek teljes privatizációját, szinte követeli ezt minden országtól. Pont akkor, amikor a víz már hiánycikk, és pont azelőtt, hogy felmérnénk, mekkora kincs is valójában. Ráadásul a készletek magánkézbe adásával legiti­ málnánk az ökológiai fasizmust, azt a tényt, hogy egy szűkös erő­ forrás magánkézben legyen, és tulajdonosai döntsék el, ki élhet a Földön és ki nem. Szögezzük le még egyszer: a vízhez való jog emberi alapjog, és része az emberi élethez való jognak! Sokan másfelől közelítik meg a problémát: azzal érvelnek, hogy a Világbank és az ENSZ szerint a víz nem emberi jog, ha­ nem csak emberi szükséglet, tehát érdemes lenne törvénybe fog­ lalni, hogy az előbbi megállapítás igaz. így az alkotmányok sza­ vatolnák, hogy mindenkit kötelező ellátni a folyékony arannyal. Csakhogy a törvények nem maguktól születnek, és pont azon az apparátuson kellene átpasszírozni őket, amely minden idegszá­ lával ellenzi ezt az emberi jogot, hiszen privatizációpárti, és bár­ mit eladna a költségvetés bevételeinek növelése érdekében. Miközben ezen vitázunk, a történelem csendben rohan to­ vább. Az olyan társaságok, mint a Coca-Cola, a Nestlé vagy a Pepsi rájöttek arra, hogy ma még lehet a zavarosban halászni, és zászlajukra tűzték, hogy új vízellátó-csatornákra és források­ éi

ra van szükségük a zavartalan működés érdekében. Mivel tud­ juk, hogy ezek a multinacionális társaságok a kormányok sze­ mében szentek és sérthetetlenek, senki sem mert azzal érvelni, hogy a palackozott mérgek gyártása az egyik leginkább vizet pusztító iparág. Az eredmény: világszerte tapasztalható, hogy a társaságok farmokat, lakatlan földterületeket és komplett vízel­ látó rendszereket vásárolnak, méghozzá bagóért, hisz ők rendel­ keznek azzal a tőke- és információ előnnyel, mely által tudják, hogy hol és mit érdemes megvenni. A nagyobb gond az, hogy ezt követően kimerítik ezeket a lelőhelyeket és odébbállnak. Hogy mi marad helyben? Egy megbontott ökoszisztéma, no meg a la­ kosság, szomjasan és tehetetlenül. Ezt a folyamatot hívhatjuk bioterrorizmusnak. A helyiek lázongása szerencsére erősebb, mint a világsajtó csendesen aggodalmaskodó suttogása, és sok helyen (szó szerint) kapával-kaszával zavarták el azokat a „befektetőket”, akik úgy gondolták, hogy képesek bankókkal játszani emberek életével. A jövőben a tendencia erősödése várható mindkét oldalon, csak­ hogy víz nélkül nem lehet életben maradni, tehát a kifosztott lo­ kálpatriótáknak nem is lesz más választásuk, mint megnyerni a „vízháborút”. A társaságok remélhetőleg meghátrálnak, hisz sok más technikával is élnek: óriási csővezetékeken szállítják a friss vizet, méghozzá eladásra, vagy szupertankereken, hatalmas ha­ jókon, mindegy hogyan, csak eljusson a fizetőképes kereslethez. Többek között olyan országokba is, ahol előzőleg már tönkre­ tették a vízszolgáltatást. Ez már önmagában visszatetszést keltő, ráadásul az árak meghatározása is országról országra különbö­ ző. Mindig annyi, amennyit a helyiek még éppen ki tudnak nyög­ ni. Tehát nem egy drága árucikk szolgáltatásáról van szó, hanem ártatlan emberek kifosztásáról, olyan javakért cserébe, melyek­ hez joguk van! Sokan erre azt mondják: a világ már csak ilyen, az erősebb felülkerekedik. Éppen ez okozza a bajt! A nélkülözni kénytelen százmilliók nem fognak csendben meghalni azért, hogy mi nyugodtan élhessünk a Kárpát-medence közepén. Már régen elindultak azok a népvándorlások, melyek kényszerből erednek: a harmadik világ lakói már nem bírják a nélkülözést, és mindegy, 44

milyen áron, de életteret szereznek maguknak. Ez a vándorlás még lassan hömpölyög, nem túl látványos, de megállíthatatlanul gyorsul. A célpont a „fejlett” világ, hisz ott az elkényelmesedett emberek még ellenállni sem tudnak. Az egyik legkönnyebb cél­ állomás pedig Kelet-Közép-Európa. És tessék csak egy pillantást vetni az EU bevándorlási adataira, hogy eltűnjön az a kétkedő kis mosoly... A kontinens mára képtelen megbirkózni a kisebb­ ségek és bevándorlók millióival, teljes nemzetgazdaságok men­ nek rá erre, és ez az egyik oka (a három közül) annak is, hogy az EU gazdasági fejlődése gyakorlatilag megállt. A vizeink megmentésének alapfeltétele, hogy „nemzetiesíteni” kell az összes vízkészletet, még akkor is, ha átfolyó vizekről van szó, és szigorúan állami tulajdonban tartani, civil kontrollal. Emellett a hazai és nemzetközi intézményi háttér lehetne meg­ oldás, de csak akkor, ha képes megállítani a multinacionális pro­ fitvadászok őrjöngését.

45

A „VÍZIPAR” CSÁSZÁRAI Rablók pandúrok nélkül

Az előbbiekben említett egyezmények és árulások sorozatának eredménye az, ami világszerte zajlik a vízügyi „beruházások” te­ rén. A nagy vízügyi „projektek” szinte kivétel nélkül a gazdasá­ gi erőfölénnyel bíróknak kedveznek, és ártanak a szegényeknek. Még ha egy program közpénzből közjót szolgál, akkor is az ide­ gen építészeti cégek, iparágak a kedvezményezettek, hisz ők a ki­ vitelezők, mely munka során saját alapanyagaikat használják fel. Annak ellenére, hogy világszerte ellenzik a privatizációt, a folyamat gyorsul. Az eladósodott országok szinte mindegyike kénytelen privatizálni vizeit, hiszen a hitelt biztosítók ezt írják elő számukra. A Világbank és az IMF is ezt követeli, a „kereske­ delmi akadályok lebontása” címszó alatt. 2000-ben 40 IMF köl­ csön közül 12 követelte a vízellátás teljes vagy részleges privati­ zációját és a nemzeti támogatások leépítését. Afrika kormányai adták be leggyorsabban a derekukat, és például Ghánában a Vi­ lágbank és az IMF nyugodtan fenntarthatja, hogy a lakosság ke­ resetének felét vízre költse, hiszen világpiaci áron adják a vizet a helyieknek, akiknek keresete a világszerte mért átlag töredéke. A 90-es évek elejétől a nagy vízprivatizációs programok világ­ banki támogatással indultak el Argentínában, Chilében, Mexi­ kóban, Malajziában és Nigériában is. Chilében például évi 33%osfix profitot garantáltak a privatizátor Suez Lyonnaise des Eaux számára... Sajnos sok helyütt jellemző, hogy a vízszolgáltatókat megvásárló gazdasági társaságok számára a helyi kormányok ga­ rantálják a profitot. Ez két okból aggályos.

46

Egyrészt egy olyan stratégiai szolgáltatás, mint a vízé, soha nem működött piaci alapon, és célja egyáltalán nem a nyere­ ség szerzése. Tehát azzal, hogy egy befektető lép a képbe, olyan pénzt vesz ki a szolgáltatásból, mely eddig az ágazatban maradt, és mondjuk fejlesztéseket szolgált. Egyértelmű, hogy ezzel for­ rást vonnak el a vízellátástól, hiszen ki látott már olyan befekte­ tőt, aki több pénzt rak egy üzletbe, mint amennyit kivesz onnan? A cégek plusz profitját több visszatetsző módon szerzik meg: a víz árának emelésével, a szolgáltatás minőségének visszaesésé­ vel, vagy egyszerűen állami pénzek felhasználásával. Másrészt az üzleti életben nem szokás, hogy egy kockázatos befektetés garantált profittal járjon. Mindenki kockáztathatja pénzét, de vállalja is a felelősséget, hogy elveszti, ha nem jól gaz­ dálkodik mondjuk az általa megvett vízszolgáltató. Ehhez képest ezek a rabló cégek akkor is megkapják garantált hozamukat, ha szétverik az egész infrastruktúrát, hiszen a szerződésükben ez áll! Tegyük hozzá, Magyarországon is ez a helyzet... Vessünk egy pillantást a világtérképre, és vegyük szemügy­ re, kik a legnagyobb haszonélvezői annak, hogy mások nélkü­ löznek! A „vízipar” két legnagyobbja a Vivendi Environment és a Suez Lyonnaise des Eaux, az ő birodalmuk 120 országra terjed ki. A Vivendi éves forgalma 17,1 milliárd dollár. A Suezé 5,1 volt 1996-ban. A Vivendi nemrég 43 millió eurós szerződést nyert Svájcban és van vegyesvállalata Csehországban is. Az az Onyx, amely Magyarországon vegyi anyagokkal szennyezte a Dunát, a Vivendi leányvállalata. A Vivendi hasonló cégeken keresztül több kontinensen van jelen a hulladékfeldolgozó-iparban. Az egy kézen megszámlálható vízbirtokos óriások felosztották a világot: az Aguas de Barcelona (spanyol) Dél-Amerika nagy részét uralja, brit részről Thames Water és a Biwater szerepel - Mexikót és a Fülöp szigeteket kapták meg, de van érdekeltsé­ gük Indonéziában, Hong Kongban, Irakban, Kenyában és Ma­ lawiban is. Mikor már túl egyértelmű volt a Biwater erőfölé­ nye, vegyesvállalatot hozott létre a hollandokkal: így született a Cascal cég. Ennek szerződései vannak az Egyesült Királyságban

47

(tehát otthon, idegen néven!), Chilében, Kazahsztánban és Me­ xikóban is. Amint a multik megjelennek a vízpiacon, az árak felmennek, az összes példa ezt mutatja. A Fülöp-szigeteken a Biwater meg­ jelenése után az árak 400%-kal emelkedtek, Franciaországban a privatizációt követően 150%-kal, ráadásul egyik pillanatról a másikra drámai minőségromlás ment végbe a szolgáltatónál: 5,2 millió ember számára a vizek bakterológiai szempontból nem voltak biztonságosak többé. Az Egyesült Királyságban a multik 450%-kal emelték a díjakat, miközben a tulajdonosok profitja 700%-kal emelkedett! Uj-Zélandon utcai lázongásba torkollt a vízprivatizáció elleni tiltakozás. A Suez Lyonnais des Eaux átvette Dél-Afrika vízellá­ tását, mire a víz hamarosan koszos és drága lett. Több ezer em­ bert kapcsoltak le a szolgáltatásról és kolera ütötte fel a fejét. A vízszolgáltatás privatizációja az első lépés a teljes vízpri­ vatizáció felé, hiszen már a privatizáló is gyakorlatilag azt csi­ nál a készletekkel, amit akar, emlékezzünk csak a GATS kitéte­ leire! Jelen pillanatban azonban még nincs késő. Ginger Adams Otis szakértő kiválóan ismerte fel, hogy eddig (2004. elejéig) a világ lakosságának még csak 5%-afügg társaságok vizétől, tehát a teljes privatizációs folyamat még csak az elején tart. Rohamos tempója ellenére is kell még egy-két évtized, mire minden csepp vizet megvesznek. Tehát most még meg lehet állítani a „vízlor­ dokat”. Ha a privatizáció mégis befejeződne, a társaságok min­ den esetben díjat szabnak meg, ha kinyitjuk a csapot vagy lehúz­ zuk a WC-t. Dominanciájuk már ma is visszataszító, például ha valahol a lakosok kevesebb vizet fogyasztanak a vártnál, a társa­ ságnak joga van annyit emelni a tarifán, hogy a garantált profit meglegyen. A víz ára helyenként az olajéval vetekszik. Ha a „lor­ dok” megszerezték a vizet, termelhetnek többletet, és eladhatják azt a legjobb ajánlattevőnek, tehát végleg árucikké silányíthatják az életünket megalapozó áldást.

48

ÚJVILÁG ÚJ URAI A vízhiány kihasználója, a Monsanto

A Monsanto nevű cég ismert a génkezelt vetőmagok forgalmazó­ jaként is, mégis iskolapéldáját mutatta be annak is, hogyan kell nyerészkedni a „víziparban”. Az utóbbi években megszámlálha­ tatlanul sok szolgáltatót vett meg, Indiában például a Mahyco nevű óriási vízügyi céget. Jack Kennedy a Monsanto részéről úgy fogalmazott: „be akarunk törni az indiai mezőgazdasági szektor­ ba, ehhez pedig a víz nagyon jó eszköz.” Egyenes beszéd... Róbert Farley hozzátette: „amit önök látnak, az egy-két élelmiszeripa­ ri cég privatizációja. Valójában viszont az egész élelmiszer- és egyéb ellátási formákat vettük irányítás alá. A víz alapvető az élelmiszer előállítása során, víz nélkül pedig élet sem lehetséges”. Fenyegető beszéd... A Monsanto már 1999 óta dolgozik azon, hogy rátegye a kezét a vízügyi érdekeltségeket Indiától Mexikó­ ig, érdekes módon pont és csak azokban az országokban, ame­ lyek vízhiánytól szenvednek. Emellett a Monsanto vezetői úgy fogalmaznak, hogy „megpró­ bálják feltárni a nem szokványos finanszírozás lehetőségét, olyan tervekét, melyek csökkentik a befektetések árát vagy helyi ellátás kiépítését teszik lehetővé” Ez alatt a nem kormányzati szervek, a Világbank és egyéb társaságok pályázatainak kihasználását ér­ tik, melyek közül például a Világbank pont olyan pályázatokat ír ki, melyek a multiknak „fekszenek” A multik közül pedig ma a világon a három legnagyobb hatalommal bíró között található a Monsanto. Tehát a cég üzleti lehetőséget lát mások nélkülözésé­ ben, sőt, a szennyezésben és a vízkészletek kimerülésében is!

49

Beszéljenek a számok! A Monsanto üzleti terveiben az szere­ pel, hogy 2008-ig 420 millió dollárnyi bevételt és 63 millió dol­ lár profitot realizáljon csak az indiai és mexikói vízérdekeltsé­ geiből. Mindezt olyan körülmények között kell értelmeznünk, mikor (ahogy már említettük) 2010-re várhatóan 2 és fél milliárd ember nélkülözi a biztonságos ivóvizet, és Kína, India, Mexikó, valamint az USA (!) 30%-a lesz a hiányt szenvedők között. Kitől fogják tehát „elnyerni” ezeket az óriási összegeket? Ki lesz képes kifizetni őket? A Monsanto egy másik üzletben is belevágott: Ázsia vízkul­ túráját is meg kívánja szerezni. Ezalatt elsősorban a halastava­ kat, halászatot érthetjük, és az ezzel kapcsolatos mindenféle biotechnológiai tevékenységet. Az üzlet volumene megint csak elképesztő: 2008-ra 1,6 milliárd dollár bevételt és 266 millió dol­ lár profitot kívánnak realizálni. A kormányok annak érdekében, hogy a céget beengedhessék a piacra, még törvénymódosítások­ ra is készek voltak, pedig a tiltások pont azért születtek, mert is­ meretesek a magáncégek által okozott katasztrófák az ökoszisz­ témákban!

50

NYOMOK AZ EMBER UTÁN. Gátak borítják a Földanya testét

Kétségtelen, hogy Gaia helyreállítja önmagát, és ha az ember ne adj’ Isten kipusztítja saját fajtáját, a vizek áramlása helyreáll, a természet éli tovább zavartalan életét. Talán csak egy dolog za­ varja majd: mementókként, az elpusztított erdők és hegyek kö­ zött ott emelkedik az a több tízezer gát, amivel az ember elterelte a folyókat, megváltoztatta az élet rendjét, magyarul életet adott egy-egy területnek, úgy, hogy elvette az életet egy másiktól. Attól függetlenül, hogy az embernek van-e joga ily módon bánni az élettérrel, maga az emberiség is szenved, nem csak az élővilág egésze. Az utóbbi négy évtizedben csak Indiában és csak a gátak miatt 50 millió falusit mosott ki a víz otthonából! A gátépítés az egyik leginkább nagyszabású munka a vállala­ tok számára, ahol a profit garantált, hiszen támogatás nyerhető a világszervezetektől és a kormányoktól is. Az üzlet megéri az építőknek, a helyi vezetésnek (amit lefizetnek...), a bankoknak, az alapanyaggyártóknak, a multiknak, egyedül az embereknek nem. Ennek oka egyszerű: még ha egy régióban több víz lesz a gátak eredményeképp, máshol bizonyosan kevesebb. Ha egy te­ rületen a víz által energiát termelnek, a szomszédos régióban va­ lószínűleg nem marad elég víz ugyanehhez. Pedig építkeznek, hisz a vízenergia ma a világ energiaellátá­ sának 20%-átfedezi. Napjainkban 1600 új gát épül, őrületes pén­ zekért. A kormányok számára mégsem érheti meg ez az üzlet, hiszen hiába virágzik fel az egyik irányításuk alatt álló terület, ha emiatt egy másik elsorvad, és segélyezni kell az ott élőket. Ez is csak a vezetők megvesztegethetőségét bizonyítja, amellett, hogy 51

nem vesznek tudomást életterünk pusztulásáról. Egyre több a bizonyíték arra nézve is, hogy a tömeges gátépítések kapcsolat­ ban állnak azzal, hogy nagyon megszaporodtak a földrengések, ezek számláit pedig nem a beruházók, hanem szintén a kormá­ nyok, tehát a lakosság viseli. De a nemzetközi gátiparban több tízmilliárd dollár fekszik évente, ebből pedig jut mindenkinek, az állampolgárokat leszámítva. A gát maga hasznos is lehet, hisz általa elérhető, hogy tároljunk vizet szűkösebb időkre, szárazabb évszakokra, de ez csak akkor éri meg, ha közben nem okozunk megoldhatatlan problémákat máshol. Hiszen Gaia megrázza magát, ha megelégeli a testén ejtett sebeket... Hogy miért emlegetjük ennyiszer Gaiát, a Föld istennőjét? Nem vallási vagy mögöttes okokból, hisz e sorok írója keresztény ember, nem követi sok más szerző útját, akik látszólag semleges mondanivaló mögé rejtik nézeteik (vagy szektájuk...) népszerű­ sítését. Jó pár éve történt, hogy Lovelock Gaia-elmélete elter­ jedt, és bár nem osztom nézetei többségét, abban egyetértek vele, hogy a Föld, mint ökoszisztéma egységes egészet alkot, és tekinthető egy bonyolult, kifinomult élőlénynek, mely megfelelő védelmi reflexekkel reagál az őt ért sérülésekre. A testén ütött kisebb sebeket (mint amilyen egy vihar) pillanatok alatt begyó­ gyítja. Ha valahol elhagyatottá válik egy betondzsungel, hónapo­ kon belül kidugják fejüket az első fűszálak, és újra előtör az élet. A Föld csodálatos: még a legkegyetlenebb sugárzó anyagokat is lebontja, ártalmatlanná teszi, igaz van amit csak évmilliók alatt. Ilyen hosszú idő emberi aggyal alig fogható fel, a planéta életét tekintve mégis csak egy szemvillanás. Ez a bolygónak nevezett entitás képes arra, hogy 100-200 mil­ lió évenként még a kozmikus katasztrófákat is túlélje, immáron évmilliárdok óta. Ezt még a NASA tudósai is szóról-szóra vissz­ hangozzák. Gaia ügyel arra, hogy mi történik vele: nem engedi, hogy korlátlanul garázdálkodjanak rajta. Nem ad többet, mint amennyi ésszerű, tehát a túlszaporodást éhhalál, az alulszaporodást élelmiszerbőség követi. Egyre több ember meggyőződése, hogy az emberiség fenn­ m aradásának kulcsa: képes-e megtanulni együtt élni Gaiával. 52

Többször bebizonyosodott, hogy aki vagy ami megsebzi őt, előbb-utóbb elpusztul. Az ember az első faj, mely tartósan ké­ pes neki sérüléseket okozni. Az archaikus korok embere talán jobban tudta ezt, és megteremtette az összhangot, mely to­ vábbélését biztosítja. Talán nem véletlen, hogy a pusztai népek a helyet, élőhelyet a „lét” részének tekintették, és mivel a lét Is­ ten műve, nem lehetett a helyet sem elpusztítani, mert az Isten műve. Ők tehát együtt éltek a természettel, és nem szaggattak ki belőle darabokat, mint kései utódaik. Illene megtanulni ezt, mert még nem késő.

53

A VILÁG GÓCPONTJAI Régiók, tűzbe és vérbe borulva

Megismerkedtünk a világ vízügyi helyzetével, és azzal a ténnyel, hogy természeti erőforrásaink óriási veszélyben vannak, szűkös­ ségük miatt milliárdok nélkülöznek. Emellett megtudtuk azt is, hogy vannak olyan társaságok, melyek hatalmas hasznot húznak az emberi nélkülözésből, szenvedésből, és a szűkös erőforrás­ ok birtoklásával képesek kontroll alatt tartani az érintett népe­ ket. Ez a világ újrafelosztása, a sokadik gyarmatosítás, és ahogy az eddigiek is óriási háborúkkal végződtek, nagy valószínűség­ gel megállapítható, hogy ez a mostani is azzal fog. Viszont most még van lehetőség arra, hogy megálljt parancsoljunk a folyam at­ nak, és ha legalább regionálisan is, de emberhez méltó életet biz­ tosítsunk saját magunk számára. Ismert tény, hogy a világ számos pontján a helyi lakosok ké­ pesek voltak lerázni magukról a multinacionális társaságok el­ nyomását, és felszámolták saját kiszolgáltatottságukat. Ezt pél­ dázza Bolívia esete, és világszerte számos kisebb akció. Vannak viszont teljes régiók, melyeket a világ „forró” pontjaiként tarta­ nak számon, és a részletes vizsgálat során kideríthető, hogy a problémák mögött itt is az erőforrások igazságtalan birtoklása és kihasználása áll. Ilyen a Közel-Kelet is, melyről szintén részle­ tesen szólunk ebben a fejezetben. Ha megismertük a regionális eseteket is, minden információ a kezünkben lesz, ami szükséges a megoldások felvázolásához. Már a Porto Alegre-i szociális világfórumon is küldöttek soka­ sága mesélte el harcát a helyi vízszolgáltatók privatizálása ellen, és azt, hogy mi vár a világ sok más országára, ha a víz magánkéz­ 54

be kerül. Ezek a küldöttek Bolíviából, Argentínából, Ghánából, Indiából, Kanadából és Paraguayból érkeztek. Lassan azonban nem lesz érintetlen ország a Földön. Az argentínai Tucuman tartomány viszont sikersztorit köny­ velhet el. A helyi vízszolgáltatás eladása után a vízárak 104 szá­ zalékkal növekedtek. A lakosok szervezkedni kezdtek, és töme­ gesen tagadták meg a számlák kifizetését. Nagy feszültségek árán, de sikerült elérni, hogy a szolgáltató újra állami kézbe ke­ rüljön, az árak pedig visszaálljanak majdnem az eredeti szintre. És ezek után Magyarországon megpróbálják bemesélni nekünk, hogy a civilek mozgalmai semmit sem érhetnek el... Persze ná­ lunk a politikai élet minden oldala ezt próbálja tudatosítani, a hibát pedig azok követik el, akik elhiszik. A kanadai Vancouverben a Water Watch nevű, környezetvédő csoportok, szakszervezetek, egyházak és parasztok széles bázisú szövetségének sikerült leállíttatnia a regionális vízművek magá­ nosítását. A Dél-afrikai Köztársaság Kwa Zulu-Natal tartományában a privatizáció után elzárták azoknak az embereknek a csapjait, akik túl szegények voltak ahhoz, hogy vagyonokat fizessenek a vízért. Ezek az emberek kénytelenek voltak szennyezett vizet fogyasztani, amiből következően kolerajárvány tört ki, a nélkü­ lözés pedig átterjedt más területekre is. Mégis, a falusiak sok helyütt újra elkezdték feléleszteni az ősi víztisztítási technoló­ giákat, és sikeresen biztosítottak emberhez méltó életet család­ juk számára. Ghánában a Világbank és az IMF arra kényszerítette a kor­ mányt, hogy szüntesse meg a vízárak támogatását (ami által a lakosság olcsóbban juthatott vízhez) és készítse elő a vízellátás privatizációját. Erre különböző társadalmi szervezetek orszá­ gos koalíciót hoztak létre, hogy megakadályozzák a nemzetközi pénzintézetek diktátumának megvalósítását. A példákat köteteken keresztül lehetne sorolni, mégis talán fontosabb az, hogy nálunk miért nem találkozunk hasonlókkal, mikor vízkészleteink óriási veszélyben vannak. Emögött a ma­ gyar nemzetbe plántált kishitűséget kell keresnünk, ami ellen 55

egyvalaki tehet: mi magunk. Érdekes, hogy Európa minden népe képviseli nemzeti érdekeit, ha úgy tetszik, nacionalista, egyedül hazánkban tartja ezt az elit „nem EU-konformnak” Magyaror­ szágon élni ma olyan, mint részt venni egy tömeges kísérletben, melynek lényege az, hogy mekkora a nemzet toleranciaküszöbe, más szóval mit lehet megtenni vele, és mit nem. A válaszra még várni kell, hiszen annak ellenére, hogy válogatott provokációt je­ lent minden közéleti esemény, még mindig nem értük el azt a pontot, amikor kimondjuk: elég volt! De örökké nem lehet mil­ liókkal játszadozni...

56

FOLYÉKONY ÉLET A víz, mintfegyver a Közel-Keleten és világszerte

A Közel-Kelettel kapcsolatban általános beidegződés, hogy a múlt és jelen folyamatos válságait az olaj, valamint a fekete arany iránti fékezhetetlen nagyhatalmi vágy okozza. Mióta 1932-ben Bahrein területén felállították az első olajkutat, országok tucatjai gondolták úgy, hogy akár csak egy sivatagi sáv birtoklása is bizto­ síthatja számukra a gazdagságot. Tévedtek, de mire ez kiderült, rengeteg ártatlan életet áldoztak fel. Mára a régióban a határok stabilizálódni látszanak, az olajmezők feltérképezése elkészült, kiaknázásuk folyamatos. A térségben mégis állandóak a villon­ gások, és ezeket egyre kevésbé lehet kizárólag az „olajhajszára” fogni. Talán kevesen gondolnánk, hogy a területen még egy, talán az olajnál is fontosabb kincs található, ez pedig a víz, melynek lelőhelyei részben feltáratlanok, sőt, kiaknázásuk sem kezdődött meg olyan ipari méretekben, mint az olaj esetében. Egyre több esetben derül fény arra, hogy valamely közel-keleti villongás va­ lódi oka a víz birtoklása vagy elbirtoklása, a biztonsági szakér­ tők többsége pedig egyenesen azt állítja, hogy az olaj fogytával a helyi konfliktusokat szinte kizárólag a víz robbantja majd ki. Ez utóbbi amúgy nem új keletű „jóslat” Adél Darwish már az 1994es genovai konferencián kifejtette. Már 1979-ben, amikor Anwar Sadat elnök békét kötött Izrael állammal, kiemelte, hogy Egyip­ tom soha többé nem kíván háborúzni, kivéve, ha vízkészleteit kell megvédenie! Sőt, ugyanezt jegyezte meg Húszéin jordániai uralkodó is. Talán ennek köszönhető, hogy az ENSZ Biztonsági Tanácsa is úgy véli, a térség következő konfliktusa valószínűleg a

57

víz miatt tör ki. Vagy talán már a XXL századot bevezető ameri­ kai ámokfutás is ezt jelzi? A helyzet olyannyira drámai, hogy a régió m ajd’ mindegyik országa (Törökországtól Ománon keresztül az Indiai-óceánig) retteg attól, hogy a következő években miként lesznek képesek ki­ elégíteni „fejlődő” iparuk vízigényét, vagy egyáltalán megoldani az évente születő milliók és milliók ellátását, a mezőgazdaság szükségleteiről pedig még csak szót sem ejtettünk. Viszont ez utóbbi megint csak a helyben élők alapvető szükségleteit biz­ tosítja. A Közel-Kelet állam ai mind ugyanattól a nagy folyó­ rendszertől függnek, de a víz elosztása és felosztása egyáltalán nem arányos a szükségletekkel. Ezért több ország már a vége felé jár olyan vízkészletek kiaknázásának, melyek nem megúju­ lok, és szikes, kiszáradt területek maradnak utánuk. A folya­ mat meglehetősen előrehaladott, éveken belül komoly ökoló­ giai katasztrófák láncolatát indítja el a térségben. Azonban ez nem jelenti azt, hogy ne lehetne, és ne kellene felkészülni. Ve-" gyük például a térség legnagyobb vízforrását, a Nílust! Kiakná­ zása helyenként már így is meghaladja az egészséges mértéket, de a helyzetet súlyosbítja az a tény, hogy a környékén élő népek szaporulata borzasztóan gyors (világviszonylatban is), még az óvatosabb előrejelzések is (az ENSZ-től származók...) azt mu­ tatják, hogy kevesebb, mint harminc éven belül a Nílus partjain élők száma megduplázódik. Márpedig a folyó ugyanannyi vizet szállít majd akkor is... A vízforrások jó részéről elmondható, hogy időnként meg­ újulnak. Csakhogy amíg egy folyónak körülbelül 18 nap kell ah­ hoz, hogy minden cseppje cserélődjön, egy tó esetében ez az időintervallum már több ezer év is lehet. Sőt, ha a világ egyik legrégebbi vízforrását nézzük, mely az észak-afrikai, tudnunk kell, hogy akkor képződött, amikor a Föld felszínét elöntötte a víz, tehát csak földtörténeti korok során újulhat meg, de ez ér­ telemszerűen minket már kevéssé érint... Ha egyszer elhasznál­ juk, sivatag marad mögötte, semmi más. A víz szűkösségéről olyan országok esetében beszélhetünk, me­ lyekben kevesebb, mint 1700 köbméter víz ju t egy lakosra évente. 58

Mint már említettük, kimondottan kritikus a helyzet fejenként 1000 köbméter alatt, ezt már vízhiánynak nevezzük. A KözelKeleten az olaj őrült ütemű kitermelése hatalmas vízigénnyel jár, többek között ennek is köszönhető, hogy már az 1955-ös „vízhiány-listán” is a hét legjobban nélkülöző között találjuk a térség három országát, Bahreint, Jordániát és Kuvaitot. 1990-re a re­ gionális lista 13 tagra bővült: a felsoroltak mellé „csatlakozott” Algéria, Palesztina, Katar, Szaúd-Arábia, Szomália, Tunézia, az Egyesült Arab Emirátusok és Jemen. Ugyancsak az ENSZ előre­ jelzései szerint 2025-re további hét közel-keleti ország szenved majd krónikus vízhiányban (Egyiptom, Etiópia, Irán, Líbia, Ma­ rokkó, Omán és Szíria), melyekkel együtt gyakorlatilag az egész térség hiányt szenved, ökológiai katasztrófa áll be. A probléma ettől a ponttól érinti az egész világot, hiszen az indiai, kínai, távol-keleti és közel-keleti vízhiány egyszerre túl sok lesz ahhoz, hogy a világ kezelni tudja: elindul a menekültek áradata a „fej­ lett világ”, és ezen belül Kelet-Közép-Európa felé is. Izrael állam erőszakos politikája és a palesztinok harca (me­ lyet többek között azzal vívnak, hogy sokkal gyorsabban szapo­ rodnak a környező népeknél) részben visszavezethető arra, hogy ugyanannyi természeti erőforráson kell osztozniuk, amiből vi­ szont a zsidó állam aránytalanul nagy részt képes kihasítani ma­ gának, katonai és politikai erejénél fogva. Ennek következménye a palesztin nép egyre keservesebb ellenállása. Izrael már kényte­ len Törökországtól vizet vásárolni, melyet tankerhajókon szállí­ tanak a vevőhöz. Palesztina viszont, fallal elzárva, abból kényte­ len megélni, amije van. Ez esetben talán az sem lenne elegendő, ha komoly és betartható nemzetközi szabályok lennének a ter­ mészeti erőforrásokhoz való jogot illetően, hiszen a probléma legkomolyabb része pont az, hogy olyan államok kellenének, akik betartják a nemzetközi normákat... A térségben már most nagy a káosz vízügyi téren. Jordánia lakossága az utóbbi 50 évben megduplázódott, viszont az elér­ hető édesvíz mennyisége csak 327 köbméter évente, fejenként (jegyezzük meg még egyszer, 1000 köbméter alatt beszélünk vízhiányról!). Irán 1990-ben még képes volt 2025 köbméterrel 59

ellátni lakóit, ez a szám mára erősen csökkent, az előrejelzések szerint pedig 2025-re 800 köbméterre esik vissza. Jordánia la­ kossága a következő harminc évben várhatóan háromszorosára nő, míg meg nem újuló vízkészleteit nagyrészt már felhasználta, tartalékai nincsenek. Egyiptom 1990-ben mért 58 milliós népes­ sége 2025-re bizton túllépi a 100 milliót, de már ma is csak 1017 köbméter víz jut egy emberre évente. A helyzet tehát drámai, de még van idő rájönni a megoldásra. További nagy probléma, hogy a közel-keleti vízkészletek nagy része határokon átívelő, és még a meglévő egyezmények vagy el­ osztásra vonatkozó irányelvek is igazságtalanok, nem képviselik megfelelően az érintett lakosság érdekeit. A folyók forrásvidé­ kén elhelyezkedő országok minden esetben elveszik a termé­ szettől, amit tudnak, és nagyon keveset hagynak azoknak, akik nem élnek olyan szerencsés körülmények között, mint ők. Még­ is, a világ nagyhatalmainak eddig eszük ágában sem volt nyo­ mást gyakorolni ez ügyben. Ez a tény szörnyű dilettantizmusra vall, hiszen a nagyhatalmak addig tekintik zsákmányszerzésre al­ kalmas terepnek a régiót, amíg a szabályok vagy lazák vagy nem is léteznek. Viszont figyelmen kívül hagyják azt, hogy a terület teljes felprédálása után az ott lévők pont azokban az országok­ ban keresnek majd menedéket, akik a zsákmányszerzésben részt vettek. A történelem keserű fintora ez, csak sajnos még kevesen látják, hogy megelőzhető volna. Ennek legnagyobb gátját nem csak a már említett nemzet­ közi (főleg az ENSZ részéről történő) tunyaság és nemtörő­ dömség jelenti, hanem a nagy pénzügyi konszernek újabb és újabb nyomásgyakorlása. Ennek legfőbb eszköze „természete­ sen” a vízkészletek privatizációja, majd eladása jó haszonnal, mégis, már az 1940-es évek végén előfordult Indiában, hogy a Világbank hitelt biztosított egy gát-tervezet megvalósításához, azzal a feltétellel, hogy a kidolgozással bízzanak meg „függet­ len” szerveket, és fogadjanak el egyéb gazdasági „jótanácsokat” Ez az IMF világszerte használt és már kifejtett politikájának elődje, olyannyira, hogy a Világbank kipróbálta az ’50-es évek­ ben Törökországban és Szíriában is. Az idők folyamán ezek a 60

tervezetek kifulladtak, hiszen egyik állam sem volt hajlandó szomszédjai számára is elfogadható módon rendezni vízügyi helyzetét, és természetesen egyetlen normálisan gondolkodó közép-keleti állam sem kívánta kiszolgáltatni magát a Világ­ bank vezetőinek. Emellett a nemzetközi szabályozási kísérle­ tek világszerte figyelmen kívül hagyják a környezetvédelmi és etikai normákat, ez a globalizáció divatja... Napjainkban a térséget kiválóan jellemzi az Egyiptom és Szudán közti konfliktus. Egyiptom Nasser tábornok uralma alatt felépítette az Aswan-gátat, mely által sokkal több víz jut az egyiptomi mezőgazdaságnak, áramot állítanak elő és műkö­ dő farmokat teremtettek olyan helyeken, ahol addig alig lehe­ tett elvegetálni. A világ ezzel mégsem nyert sokat, hiszen Egyip­ tom ezt olyan áron tette meg, hogy egyszerűen „kölcsönvette” az 1959-es egyezmények szerint Szudánnak járó víz 60%-át! Tehát saját boldogulásuk érdekében tönkretették egy legalább ugyan­ akkora terület ökológiai rendszerét, földjeit, halászatát, és mint­ egy 100 ezer embert tettekföldönfutóvá. Ez a jelenség korántsem egyedi, sőt, nem csak a Közel-Keleten tapasztalható, hanem vi­ lágszerte. De említhetnénk Izrael politikáját is, mely állam csőés vezetékrendszeren szállítja a vizet a Jordán folyóból. 1990 felé már évi 440 millió köbméter vizet vezettek ki a folyóból (forrás: Stockholm Water Symposium), mely mennyiség annak előtte a Holt-tengert táplálta. Az eredmény: mára a Holt-tenger kiszá­ radt, két különálló tóra vált, és várhatóan egy-két évtizeden be­ lül már csak négy-öt kisebb tó marad a helyén... Utána a kisebb tavak is elpárolognak, a „tenger” tehát megszűnik létezni. Míg a megszállt területeken lévő izraeli telepesek úszóme­ dencékben úszkálnak, a környékükön egész falvak szomjaznak. 100 ezer izraeli telepes ugyanannyi vizet használ fel, mint 1 mil­ lió palesztin. Ennek semmi köze származáshoz vagy valláshoz, egész egyszerűen etikátlan. Az Irak-Irán konfliktus 1991-ben odáig fajult, hogy az iraki fél megmérgezte az iráni vizeket, lehetetlenné téve az ottaniak éle­ tét. Ennek következtében mintegy 15 ezer négyzetkilométeren nem lehetett iható vízhez jutni. 61

Törökország 1990-ben ilyen-olyan indokokkal szó szerint el­ terelte az Eufrátesz folyót, részben azért, hogy feltöltse egy tó vízgyűjtőjét. Az akció mégis inkább erődemonstrációként ha­ tott: meg akarták mutatni Szíriának, hogy képesek tönkretenni szomszédjuk életét, hogyha továbbra is támogatják az Anatóliában székelő lázadókat. Az Eufráteszt természetesen három hét múlva visszaengedték eredeti medrébe, ennyit a „vízgyűjtő feltöltéséről”... A víz tehát politikai tényezővé vált. Ahogy az egyik régió sajátfejlődése érdekében elveszi másoktól a természeti erőforrásokat, a szomszédos környezetet tönkrete­ szi, ahonnan az elvándorlók árja szükségszerűen elindul, zavaro­ kat okozva máshol is. Egészen addig, amíg nem marad a Földön egyetlen egészséges ökoszisztéma és társadalom sem. Ennek legjobb példája a térségben Izrael és Törökország kö­ zös „akciója”. 2003. végén bejárta a világsajtót a hír, hogy Izra­ el 20 éven át évi 50 millió köbméter ivóvizet vásárol Törökor­ szágtól egy Jeruzsálemben aláírt kormányközi megállapodás alapján. A törökországi vízimport jóval drágább, mint a tenger­ víz sótalanítása lenne, Izrael stratégiai okokból mégis az ügylet megkötése mellett döntött. A zsidó állam részben áruval, talán fegyverekkel fizet majd az ivóvízért, amely, mint tudjuk, stratégi­ ai cikknek, a túlélés zálogának minősül a tikkadt Közel-Keleten. Az ügylet Törökországnak évi több tízmillió dolláros bevételt jelenthet, s megerősítheti pozícióját, mint regionális hatalom. Izraelnek politikai okokból fontos a népes muzulmán országhoz fűződő szoros kapcsolat. A két ország fontos stratégiai partnerré vált egymás számára az elmúlt években, és erősítették a bizton­ sági együttműködést is. Az izraeli külügyminisztérium szerint a vízügyi megállapodással tovább erősítik stratégiai együttmű­ ködésüket. Szemmel látható, hogy ebben az esetben nem csak a folyékony arany adásvételéről van szó, hiszen a török víz az izraeli szükséglet mindössze 3 százalékát fedezi. A szállítás pon­ tos módját még nem tisztázták, talán speciális tartályhajók­ ban vagy gigantikus műanyagtartályokban juttatják el az „árut”. Jószéf Paricki infrastruktúraügyi miniszter becslése szerint egy köbméter török víz importja kb. 1 dollárba kerül majd, ami két­ 62

szer annyi, mint a tengervíz sótalanítása útján nyert ivóvíz ára. A pénzügyminisztérium szerint a törökországi import túl drá­ ga módja a vízhiány enyhítésének Izraelben, különös tekintet­ tel arra, hogy kétévi bőséges csapadék nyomán csordultig teli az ország fő víztartaléka, a Kineret (Tiberias)-tó, s két éven belül tengervíz-sótalanítók kezdik meg működésüket. Paricki minisz­ ter szerint a kicsit drágább vízimport alacsony ár a kapcsolatok megszilárdításáért egy fontos szomszéddal. A talán leginkább vérlázító a török külügyminisztérium nyilatkozata, mely szerint az ügylet elősegíti a békét és a stabilitást is a Közel-Keleten... A fenti helyzetkép és az utóbbi évek történéseinek ismeretében en­ nél nagyobb ostobaságot nem is mondhattak volna, hisz a civi­ lizációk harcát nem csendesíti el az a tény, hogy a régió egy-két erősebb országa közösen zárja ki a gyengébbeket a vízkészletek használatából. Az Izraelbe exportált vizet a Földközi-tengerbe ömlő Manavgat folyóból emeli ki Törökország, amely reméli, hogy az ügylet révén sikerül majd nemzetközileg elfogadott áru­ cikké tenni a vizet, és más országok is vásárolnak majd tőle. Ez érthető magyar nyelvre fordítva annyit jelent, hogy Törökország gátlások nélkül szétrombol egy ökoszisztémát, megváltoztatja egy folyó élővilágát, mely által emberek tízezreinek életkörülményei romlanak. A mérleg másik serpenyőjében a nagypolitika talál­ ható, mert még csak azt sem mondhatjuk, hogy p ár izraeli ember ivóvízhez jut, hiszen ők eddig sem nélkülöztek. Az optimisták annyit mondanak, hogy ha béke lesz a KözelKeleten, az arab olaj és az izraeli technika együttesen elérheti, hogy a régióban ne 85%-ban mezőgazdaságra használják fel a vizet, hanem közelítsenek a világszerte mért átlaghoz, mely 69%. Ezt követően talán több víz jutna az embereknek. Emellett aján­ lásokat fogalmaznak meg, hogy napenergia segítségével kell ihatóvá tenni a tengervizet. Ennyi telt a világ vezető kutatóitól... Azt nem gondolják végig, hogy amíg ugyanannyi erőforráson el­ térő mértékben osztoznak, a kisemmizettek jogosan háborognak, és eszük ágában sincs békére törekedni. A béke utáni el­ osztást ugyanis az erő jogán diktálják, ami a jelenlegi helyzetben például Szíriát nem sok jóval kecsegteti... 63

A Közel-Kelet 314 milliós lakossága harminc éven belül még 40 millióval növekszik. Ennek eredménye, hogy addigra a víz­ igény évi 470 milliárd köbméter lesz - 130 milliárddal több, mint amennyit a régió produkálni képes. Tehát a béke iránti sóvárgás reménytelen, ha bizonyos államok erre nem hajlanak, és még a természeti erőforrások mennyisége sem teszi ezt lehetővé. Kétféle megoldás kínálkozik. Az idealistább szerint a nemzet­ közi megállapodásokat kell olyan szintre emelni és betartatni, hogy azok alól egy állam se húzhassa ki magát. Erre a mai körül­ mények és a világ újbóli felosztásának ismeretében nincs túl sok esély, legalábbis addig már nem, amíg a térség végleges ökológiai katasztrófája bekövetkezik. A másik út logikusabbnak tűnik. A világ nem képes elég poli­ tikai akaratot kifejezni arra nézve, hogy a térség stabilizálódjon. Ennek eredménye erősödő válság, melynek során azok győze­ delmeskednek, akik képesek stabilan megőrizni erőforrásaikat, valamint bírják a versenyt népszaporulat terén. Izrael és Egyip­ tom lassú visszaszorulása várható, egyre komolyabb török befo­ lyással, ami persze nem tartható sokáig, mert Törökország sem tud mit tenni, ha a környező államok félreteszik régre visszanyú­ ló ellentéteiket, és összefognak a közös ellenséggel szemben. Tehát a Közel-Kelet forrongása után a helyi államok kiegyezé­ se várható, aki pedig nem hajlandó megegyezni, egyszerűen eltű­ nik a föld színéről. Ez a harc sajnos nem a demokráciáról szól, a térségben ilyesmiről gondolkodni badarság. Már csak azért sem, mert a mi „újkori demokráciánk” taszította a világot eddigi leg­ mélyebb válságába, nem pedig mondjuk az iszlám vallás és vi­ lágnézet. Amerikai szemmel biztosan diktatórikusnak hat az, ha a Közel-Kelet államai kemény kézzel irányítják saját életüket, és nem vesznek tudomást állítólag demokrata „csendőrök” intel­ meiről. Ezek a közel-keleti államok ugyanis nem tudnak arrébb költözni, tehát azt kell okosan felhasználniuk, amijük van. El­ képzelhető, hogy stabilizálják vízügyi és ökológiai helyzetüket, de ezt csak saját maguk képesek megtenni, hisz csak ők ismerik saját körülményeiket elegendő mélységben. Az sem kizárt, hogy

64

a megoldást a születések szabályozásában vagy hasonlóan drasz­ tikus módszerekben találják meg. S hogy miért fontos nekünk, magyaroknak ismerni az otta­ ni helyzetet? Mert a természeti erőforrások szűkössége nálunk is jelentkezik, vizeinket pedig már ma is gőzerővel privatizálják. Ha nem leszünk elég gondosak, nálunk is hasonló ökológiai ka­ tasztrófák állhatnak elő. Tehát elengedhetetlenül fontos ismer­ nünk a közel-keleti képet annak érdekében, hogy képesek le­ gyünk túlélni a minket is elérő szűkös időket. Persze a magyar nép nem véletlenül maradt fenn, nem véletlenül élt túl annyi csapást, melyek tizedébe a legtöbb nemzet belepusztult volna. Nem félni kell. Tenni.

65

AZ ELLENÁLLÁS GYŐZELME Bolívia sikertörténete

A természeti örökségükért és vizeikért harcoló népek a legtöbb erőt Bolívia példájából meríthetik, ahol az erős nemzeti érzelmű lakosokból alakult Basta! (Elég!) mozgalom egy már befejezett­ nek hitt privatizációs folyamatot csináltatott vissza, és saját ke­ zébe vette sorsát, erősebben, mint valaha. Remélhetőleg hazánk fiait is a fenti népek közé sorolhatjuk a közeljövőben, mert ná­ lunk fokozottan fontos a gazdag természeti kincsek, a földek, vi­ zek magyar kézben tartása, hacsak nem akarunk tartomány len­ ni az Új Római Birodalomban. Jelen pillanatban a legjobb úton haladunk az utóbbi felé... Bolíviában megmutatták a kivezető út egy szakaszát. Az álla­ mi cégeket ott is sorra adták el: kezdték a légitársasággal, majd jött a vasútvállalat, a vasúti szolgáltató, az áramszolgáltató, majd a víz- és csatornázási művek. A bajok ekkor kezdődtek, hiszen míg a repülőutazás közvetlenül nem érintette a lakosság nagy ré­ szét, a víz árának 200%-os emelkedése már mindenki felháborí­ tott, főleg mivel annak minősége sem javult, és mindenféle civil kontroll megszűnt a szolgáltató tevékenysége felett. Hogy fordulhatott ez elő? A bolíviai Cochabamba, ahol a la­ kosság a legnagyobb ellenállást fejtette ki, félsivatagos terület, a víz hiánycikknek számít. A Világbank javasolta a helyi vízellá­ tó eladását, sőt, ki is jelentette, hogy a legjobban annak örülne, ha a Bechtel cég leányvállalata tehetné rá a kezét a társaságra! 1999 októberében a kormányzatban kersztülvitték az ivóvízről és egészségügyről szóló törvényt, mely véget vetett a kormány­ zati támogatásoknak és megengedte a privatizációt. A bolíviai 66

kormány 40 éves koncessziót adott az Aguas dél Turani-nak, ami a Bechtel és az olasz Edison közös cége, és vízszolgáltató­ ként jelent meg a bolíviai piacon. A konzorciumnak spanyol és bolíviai partnerei is voltak, mely utóbbi tény hazaárulásként ér­ telmezhető. A Turáni szerződése gátak építésére és vízenergia kitermelésére is szólt, tehát iszonyatosan nagy üzletet kötöttek. Mégis profitéhségük indította el a katasztrófát, hisz nem eléged­ tek a gátépítés milliárdos bevételeivel, hanem a lakossági árak emelésével is többletbevételre tettek szert. Egy olyan városban, ahol a minimálbér kevesebb, mint 100 dollár havonta, a vízszámla elérte a havi 20 dollárt, ami meg­ egyezett egy négytagú család kétheti élelmezésének árával. 2000 januárjában alakult meg a helyiek szövetsége, La Coordinadora de Defensa dél Agua y de la Vida (Koalíció a víz és az élet vé­ delmében). A szövetség tömegmozgósítással négy napra lezár­ ta a várost. Egy hónapon belül bolíviaiak milliói masíroztak Cochabamba-ba sztrájkolni, és leállítottak minden szállítást. A tüntetők elfogadták a cochabamba-i deklarációt, ami megha­ tározza a nemzetközi vízjogokat. A folyamat ahhoz volt hasonlítható, mint amikor 2002-ben Magyarországon tömegek vonultak az utcákra a közállapotok elleni tiltakozás gyanánt. Aztán ahogy július 4-én az Erzsébethídon tiltakozókat brutális terrorral verték le, csend támadt. Bolíviában a civilek nem is gondolkodtak azon, hogy csendben tűrjenek, és körülöttük nem is duruzsolt párt vagy szervezet (szerencsére), mely „nyugalomra intette volna őket”. A kormány megígérte az árak visszaállítását, de nem tett sem­ mit. A szervezet békés tüntetést szervezett, hogy vonják vissza az ominózus vízügyi törvényt, követelték a vízszerződés fel­ mondását és a városiak részvételét az új törvény meghozásában. A kéréseket keményen elutasították. A húr 1999-ben pattant el, ahol az egyik tüntetés vérfürdőbe torkollott: a katonák minden látható ok nélkül a tömegbe lőt­ tek, csak azt nem tudták, hogy ezt a helyi televízió élő adásban közvetíti... 175 ember sérült meg, az ország felháborodása pe­ dig nem ismert határokat, és mivel a probléma a vízellátás körül 67

robbant ki, a kormány kénytelen volt beadni a derekát, és felbon­ tani az idegen céggel kötött szerződését - a helyiek győztek. A legtöbben csak ekkor tudták meg, mit is tartalmazott az áruló kormányzat által aláírt szerződés: 15%-os profitot garan­ táltak a magáncégnek, ezért emelhették szabadon a víz árát több száz százalékkal! Szerencsére a Bechtel leányvállalata elhagy­ ta Bolíviát, a kormánynak pedig vissza kellett vonnia a privati­ zációt megengedő törvényt. A vízszolgáltató céget a helyiek és a munkások vették át, közös tulajdonosokként, a rendet pedig együtt állították helyre. A Bechtel beperelte Bolíviát, mégis, a végeredménytőlfüggetle­ nül a helyi kormányzatok valószínűleg soha többé nem merészelik veszélybe sodorni a helyiek ellátását. A közszolgáltatások sorsa olyan központi kérdéssé vált, hogy amelyik kormány nem akarja elveszteni a választásokat, kénytelen előre garanciákat adni arra nézve, hogy milyen fejlesztéseket hajt végre. Ha nem tartja be, örökre megbukott. Ha egy politikus csak megpendíti a privati­ záció lehetőségét, akár vissza is vonulhat. Az egyik párt képvise­ lője erre mondta, hogy a választók zsarolják őket, és csak akkor kerülhetnek a hatalom közelébe, ha engednek az „erőszakos kö­ veteléseknek”. Erre reagált egy helyi aktivista: „mi nem zsarolunk senkit, egyszerűen jogunk van azokat megválasztani, akik embe­ ri életet biztosítanak számunkra, és leszámolni azokkal, akik el akarják venni ezt tőlünk”. Tiszta, egyenes beszéd, egyben a bizo­ nyíték arra, hogy még olyan kormányokat is meg lehet dönteni, akiket az egész nemzetközi pénzügyi maffia támogat.

68

ÁZSIA VÉGZETE Ökológiai összeomlás

Kína és India, valamint Ázsia egyes részein a rablógazdálkodás­ nak köszönhetően nemsokára teljesen kimerülnek a talajban ta­ lálható vízkészletek. A New Scientist folyóiratban (és a National Geographic magyar nyelvű összefoglalójában, Pócza Gábor tol­ lából) olvashattuk 2004-ben, hogy a már említett stockholmi vízügyi szuperkonferencián Tushaar Shah, a Nemzetközi Víz­ gazdálkodási Intézet indiai kirendeltségének vezetője sokak szá­ mára elég rémisztő előadásában egyenesen azt állította, hogy ha nem történik komolyabb változás az ázsiai vízkészletek felhasz­ nálása terén, akkor 5-10 éven belül nem lesz mivel öntözni Ázsia egyes részein a termőföldeket. Márpedig az öntözés Kína északi részein, Pakisztánban és Vietnámban, de India egyes tartomá­ nyaiban is elengedhetetlen ahhoz, hogy legalább annyi élelmet állíthassanak elő, mint ma. A helyzetet jól jellemzi, hogy India Gujarat tartományában egy generációval ezelőtt még ökrök se­ gítségével, bőrből készült vödrökben hozták felszínre a közvet­ len a felszín alatt található vizet, ma már 300 méteres mélység­ ből húzzák fel, elektromos szivattyúkkal, a földművesek által kialakított kis csatornarendszerekbe. Egyes becslések szerint évente 6 méterrel (!) süllyed a talajban található vízréteg legfelső szintje, ami elképesztő. Tushaar Shah ugyanakkor felhívja a fi­ gyelmet arra, hogy tulajdonképpen semmi meglepő nincs a do­ logban: ma Indiában több mint 21 millió fúrt kút szívja a vizet a föld alól, így természetes, hogy elfogy a felszín alatti víz. Talán hamarabb kellett volna gondolkodni...

69

India ugyan ezzel az állandó éhínség rémétől megszabadult, de sokak szerint csak időlegesen. Egészen pontosan addig, míg teljesen ki nem merülnek a talajban található vízkészletek. A gaz­ dagabbak persze ez esetben is jól járnak: még mélyebbre fúratják kútjaikat, még drágábban adják a gabonát és cukornádat, míg a szegényebbek felszínközeli kútjai lassan, de biztosan teljesen ki­ száradnak. Az indiai gazdák minden évben további egymillió kutat fúratnak, noha az eddigiek is legalább 200 köbkilométernyi (!) vi­ zet hoztak a felszínre. Jellemző, hogy Kína északi tartományában évente 30 köbkilométerrel több vizet szivattyúznak ki, mint ami természetes úton visszakerül a talajba, miközben a kínai gabo­ natermelés 40 százalékát csakis öntözéses formában tudják biz­ tosítani. Kínai illetékesek szintén figyelmeztettek: ha a tendencia folytatódik, akkor az ázsiai nagyhatalom nemsokára gabona­ importra fog szorulni, mivel az apadó vízkészletek miatt nem lesz képes annyi gabonát termelni, amennyi a lakosság amúgy sem túl nagy igényeit kielégítheti. Vietnámban az utóbbi egy évtizedben megnégyszereződött a talajba fúrt kutak száma, ez­ zel elérte az egymilliót, de Pakisztánban is egyre mélyebbre kell jutni ahhoz, hogy az ország éléskamrájának tekintett Punjab tar­ tomány földművelői vízhez jussanak. Hogy mi lehet a helyzet megoldása? Hindu papok arra ösztönzik a hívőket, hogy első­ sorban a monszunesőket próbálják meg felfogni azzal, hogy ki­ sebb tavakat ásnak. Ez monszun idején megtelik, majd vissza­ szivárog a talajba és így pótolja az elapadó készleteket. Mások a folyókra tervezett duzzasztógátakban látják a megoldást, míg az előző indiai kormány 200 milliárd dolláros programot terve­ zett a vízkészletek csökkenésének megakadályozására. A gátak­ ról és kormányprogramokról viszont már elegendő információt szereztünk az előző fejezetben, önmagában a tavak ásása pedig nem tűnik elégségesnek. Ezért szentelünk külön fejezetet a ké­ sőbbiekben a megoldásoknak. Többek között a fentiek következménye, hogy Kínára ökoló­ giai összeomlás vár. Erről már olyan lapok is cikkeznek, mint a Financial Times, melyet még a liberális üzleti körök sem szoktak 70

komolytalannak minősíteni... Észak-Kínában számos folyó telje­ sen kiapadt, és az ottani nagyvárosok alatt - a talajvízkészletek felélése miatt - óriási üregek képződnek. A hatalmas ország te­ rületének nagyjából harm adát savas eső áztatja; a kén-, szén- és nitrogén-oxidok kibocsátása miatt a nagyvárosok levegője az év­ tized végére gyakorlatilag alkalmatlanná válik emberi életre. Je­ lenleg az ország területének 18 százalékát borítja sivatag, de ez a terület évente több százezer négyzetkilométerrel nő. Kína la­ kossága, természeti erőforrásai és környezete terhelhetősége ha­ táraihoz érkezett - foglalja össze a helyzetet Pan Csüe, az állami környezetvédelmi ügynökség helyettes vezetője. Szerinte csak a gazdasági fejlődés fenntarthatóvá tételével és új energiaforrások igénybevételével lehet megelőzni az összeomlást. Talán ennek köszönhető, hogy a legfrissebb energiapolitikai tervekben már a szénerőművek részarányának visszaszorítása és egyéb, a levegő minőségét javító intézkedések is szerepelnek. Ennél is nagyobb horderejű lehet az autógyártás esetleges re­ formja. Az elmúlt évtizedek egyik húzóágazatának számító te­ rületen egyre több érv szól a környezetkímélő elektromos vagy legalábbis hibrid üzemű járművekre való átállás mellett. Lester Brown, a washingtoni Earth Policy Institute igazgatója szerint Kína a világ vezető hatalmává válhat az öko-jár műipar terén, amennyiben a hatóságok határozottan kiállnak az ilyen irányú fejlesztés mellett. Sajnos a tervek egyelőre csak tervek maradnak, hiszen a köz­ ponti szinten megjelenő környezetvédelmi törekvések megvaló­ sítását nagymértékben hátráltathatják a helyi tisztviselők. Az ő teljesítményüket a GDP- és foglalkoztatási mutatók alapján íté­ lik meg a felettesek, így nem csoda, hogy mindent megtesznek a beruházók bármi áron való megnyerése érdekében. Eközben a kormányzat olyan tömeggyilkosságokat tűr el, mint a lakosok vizének arzénnal való megmérgezése. Egyes tar­ tományokban (de Bangladesben, Nyugat-Bengáliában, és Indi­ ában is) millióknak kell arzénnal szennyezett vizet inniuk, mely méreg bőrelváltozásokat, rákot, hosszú távon pedig halált okoz. Természetesen az ivóvízszolgáltatók is tudnak arról, mi van a 71

vízben, mégsem tesznek semmit. Itt is a „bolíviai virtusra” len­ ne szükség... Hihetetlen, de igaz, hogy azok az emberek halnak meg a mér­ gezéstől a nemzetközi szervezetek apátiája közepette, akiket pont ezek a szervezetek „mentettek meg” a szomjhaláltól a ’70es években azzal, hogy hiteleikkel lehetővé tették a vízellátás ki­ építését. Például a bangladesi mérgezés egyik oka a bányászat, a má­ sik, hogy a kutakat 150 méternél mélyebbre fúrták. A kevésbé mély kutak nem vagy nem jelentősen szennyezettek. Bangladesben ma példátlanul magas összegeket emészt fel a betegek folyamatos egészségügyi ellátása. Az arzént el kell távolítani a vízből, ez is pénzbe kerül, az összegeket pedig a teljesen eladó­ sodott helyi vezetéseknek kellene előteremteni. Prognosztizál­ ható, hogy az ökológiai katasztrófa eredménye soha nem látott népvándorlás lesz.

72

VISSZAÜT A GLOBALIZÁCIÓ Az USA sorvadása

Las Vegasban, Nevada államban egy óriási jelentőségű konfe­ renciát tartottak 2004-ben, melynek címe „Víz 2025, Megelőzni a Nyugat válságát és konfliktusait” volt. Nem véletlenül. A sajtó teljes elhallgatása közepette tartott előadást a Bush-adminisztráció több vezető beosztású hivatalnoka, valamint Bennett Raley, az USA vízügyi államtitkára. Az esemény teljes csendben zajlott az MGM Grand Konferencia Centrumban, e sorok írója is csak a Znet.org egyik munkatársán keresztül értesült a történtekről. A találkozó üzenete egy mondatban összefoglalható: ha az USA nyugati állam ai nem tesznek csodát a vízellátás tekinte­ tében, a terroristáknak nincs más dolguk, mint hátradőlni és ki­ várni, mire véget ér a második, amerikai államok közötti háború, mely most már a vízértfolyik... Ráadásul ez a mondat a már em­ lített Raley-től származik. Az amerikai vízügyi gondok régi keletűek, több évszázadra nyúlnak vissza. Mégis, a közvélemény csak mostanában kezd fi­ gyelmet szentelni a témának, mióta 2001-ben Oregon államban több tízezer hektárnyi föld öntözéshez szükséges vizét zárták el, mely tény mintegy 1400 farmot érintett. Az indoklás szerint erre azért volt szükség (jogosan), mert különben a vidék ökoló­ giai egyensúlya összeomlott volna. A farmerek nézőpontjából ez úgy festett, hogy a vezetők „inkább a lazacok megmentését vá­ lasztották helyettünk”, tehát agresszív tüntetésbe kezdtek, majd összecsaptak a helyszínre özönlő környezetvédőkkel is. Ezután fegyveres rendfenntartókat kellett a helyszínre küldeni, akik valószínűleg a végtelenségig ott posztoltak volna, ha nem szól 73

közbe szeptember 11. A konferencián napvilágot látott adatok szerint viszont ehhez hasonló esetek a jövőben, főleg 2025-től tömegével fordulnak majd elő, és nem csak kisvárosokban. A vízellátás krízise az USA-ban már a ’90-es években látható volt, a helyzet pedig folyamatosan romlik, a legsúlyosabb Új-Mexikóban. A nyugati partvidéken még akkor is krízishelyzetről be­ szélhetnénk, ha máról holnapra a jelenlegi vízmennyiség duplája állna rendelkezésre... Amerika nyugati részének térképe külön­ böző színekben pompázik, attól függően, hogy mekkora hiányt szenvednek a régiókban élők. A konferencia résztvevői szerint ezen színek mentén helyezkednek el a jövő frontvonalai. A „sú­ lyos kockázatnak” kitett területek: San Fransisco, Sacramento, Fresno, Las Vegas, Santa Fe, Salt Laké City, Denver, Houston, va­ lamint a Phoenix-Tucson és a Los Angeles-San Diego folyosók. Elég illusztris lista ahhoz, hogy az egész USA-t fenyegető öko­ lógiai katasztrófáról beszélhessünk, már csak azért is, mert 40 millió emberről van szó. A fent felsorolt városok szinte ugyanak­ kora eséllyel pályáznak arra, hogy egyszerűen megszűnjön a biz­ tonságos vízszolgáltatásuk. Akkor pedig az emberek elvándorol­ nak, olyan helyre, ahol még van víz. Ebből következően ott sem lesz elég semmiből... A kör bezárul. A fenti információk hiteles­ ségéről és realitásáról annyit, hogy minden szavuk az amerikai kormányzati anyagok részét képezik, többségük a belügyminisz­ tériumból származik. Ugyanakkor a probléma megoldható lenne, ha már napjaink­ ban ésszerű és hosszú távú tervek szerint rendeznék a helyzetet. Az USA délnyugati részén például az okoz gondot, hogy a nagy­ fokú bevándorlás (a Távol-Keletről és Mexikóból) és gazdasági terjeszkedés miatt a víz iránti kereslet és igény eszeveszett tem­ póban nő. A háború egyre inkább akörül zajlik, hogy az emberek­ nek jusson víz, a mezőgazdaságnak, vagy a védett élőlényeknek, melyek az életet adó folyadék és az ökológiai egyensúly nélkül ki­ pusztulnak, újabb öko-katasztrófákat okozva ezzel. Maga az or­ szágon belüli egyenletes vízelosztás is javíthatna a helyzeten, de az államok ebben sem tudnak megegyezni. Mivel a víz többsé­ ge a „vidékről” származik, az ott élők jogosan várják el, hogy a 74

vízszolgáltatásért kompenzálják őket. Természetesen a városiak ezzel nem értenek egyet, és közös nemzeti kincsnek tekintenek mindent, ami vidéken megvan, de városaikban nem áll rendel­ kezésre... Nevada állam azzal próbálkozik, hogy tárolókban vi­ zet halmozzon fel a Colorado folyóból, egyfajta tartalékolás gya­ nánt, abban viszont minden szakértő egyetért, hogy komolyabb válság esetén ezek a készletek pillanatok alatt elfogynak. Eközben a Mojave indián törzs Nevada vizének csak 4%-át használja fel, de annak minden cseppjét okosan, megfontoltan. Az ő higgadtságukat egy idő után kénytelen lesz átvenni egész Amerika. Az említett konferencián természetesen szó esett a lehetsé­ ges megoldásokról is, bár a siker reménye elég csekély alapvető szemléletváltás nélkül. Talán a leginkább reális alternatíva a víz csöveken keresztül való átvezetése, a jobban álló területekről a hiányt szenvedők felé. Viszont ahelyett, hogy sürgősen meg­ terveznék a megvalósítást, a szükséget szenvedő Kalifornia és Nevada fizetésképtelenséget jelentett, magyarán azt, hogy nem hajlandók áldozni saját jólétükért, mi több, túlélésükért. Ter­ mészetesen erről az állampolgáraikat nem kérdezték meg... A vezetők fontosabbnak tartják az útépítéseket és oktatási-be­ fektetési programokat, mint az élethez alapvető (az olajnál is fontosabb) folyadék biztosítását. Washington pedig belső kör­ ben, maga szeretné megoldani a problémát, ahogy teszi 1866 óta, pedig el lehet képzelni, víz nélkül mennyi értelme lesz a színvonalas oktatásnak... A megoldáshoz kétségtelenül állami beavatkozás szükségelte­ tik, de olyan paradox helyzet állt elő, ahol ezt kizárólag a környe­ zetvédő szervezetek támogatják, őket viszont nem hívják meg a konferenciákra, és nem vehetnek részt a döntéshozatalban. A környezetvédők óriási dilemmája pedig az a tény, hogy támo­ gatottságukat, forrásaikat a nagyvárosok biztosítják, viszont ha ezeknek követelik a hiánycikké vált vizet, pont azt a környezetet teszik tönkre, aminek megvédésére szövetkeztek. Eközben a környezeti katasztrófa valósággá vált az USA-ban. A víz 90%-a öntözésre megy el, melynek következtében a Rio 75

Grande Új-Mexikóban ötször annyi sót tartalmaz, mint régen. (870 mg-ról 4000 mg/liter). Az öntözés miatt évente 500-700 ezer tonna só jut a Colorado folyóba! Ez évente 113 millió dollár veszteséget jelent, ennyibe kerül a kárrendezés azon része, amit fizikailag el lehet végezni. Az USA-t fenyegető másik veszély, hogy a globalizációba ve­ tett ostoba hit itt a legmélyebb. Ezért is avatkoznak bele gátlá­ sok nélkül az élet természetes körforgásába, azaz engedik, hogy mezőgazdaságukat génkezelt alapanyagokkal és terményekkel árasszák el. Ennek biológiai és környezeti hatásait külön kötet­ ben érdemes tárgyalni, vízügyi magyarázatát viszont itt és most: a felelősök szerint a génmanipuláció alkalmas arra, hogy olyan terményeket alakítsanak ki, melyek sokkal kevesebb vizet igé­ nyelnek, így megoldható, hogy az öntözés ne pazarolja el az em­ bereknek és ökoszisztémáknak szán vizet. Ez így nagyon szépen hangzik. Ha leszámítjuk azt, hogy a génmanipuláció kipróbálatlan genetikai torzulásokat hoz létre, és ezekkel árasztja el a vilá­ got, ráadásul ahhoz nem telt el elég idő, hogy megmondhassuk, milyen hatással jár ez az emberi szervezetre, két tény még min­ dig azt bizonyítja, hogy egyrészt álomképről beszélnek, másrészt csak a gén-ipar létjogosultságát kívánják megmagyarázni. A két tény: a „vízigénytelen” növények több ezer éve ismertek, és a több száz éves, vízszegény területeken létező mezőgazdasági kultú­ rák ezeket termesztették az idők hajnala óta. Egészen addig, míg pont az amerikai érdekeltségű nemzetközi szervezetek hitele­ ik fejében azt a „tanácsot” adták ezeknek a kultúráknak, hogy szüntessék meg eddigi jól bevált rendszereiket, és termesszenek olyan vízigényes növényeket, melyekhez véletlenül éppen ame­ rikai vetőmagot adnak... Másrészt a géntechnika a mai napig nem volt képes olyan új növényt létrehozni, mely kevesebb vizet igényelne, mint a régóta ismert fajták. Tehát nem szabad bedőlni a politikai manipuláci­ óknak. A megoldás felé sokkal inkább vezet az, hogy a régi víz­ gyűjtő-tartási technikák újra terjednek. Indiában és Pakisztán­ ban sok helyen már minden csepp vizet elraktároznak, és jut is mindenhova - a régi-új rendszer működik. Az ilyen szisztémák 76

kiépítése és meghonosítása azért is fontos, mert már tudjuk, hogy a vízellátással egész kontinensek kontrollálhatók, népeiket rá lehet bírni, hogy úgy éljenek, ahogy azt megszabják nekik az Új Világ urai. Ebből pedig köszönjük, nem kérünk. Magyaror­ szágnak is vissza kell térnie régi kultúrájához, szokásrendszeré­ hez és jogrendjéhez, mely utóbbi nem is veszett el, csak a jog­ folytonosságát kell helyreállítani. Sokan talán nem értik, hogy miként szembesülhet a fenti problémákkal az az Amerika, mely pár más náció mellett tulaj­ donképpen az egész globalizációs folyamat menetét képes be­ folyásolni. Mivel Európa vízszolgáltatását már privatizálták, a harmadik világ pedig bizonytalan piac, sok befektető figyelme fordult az USA felé, ahol a lakosság csak 15%-a kapja vizét kor­ porációtól. így üt vissza a globalizáció, hiszen a társasági érde­ kek nincsenek tekintettel arra, hogy hol szerzik profitjukat, ma­ guk az államok (még az amerikai „egyesült” is!) képtelenek gátat szabni a multiknak. Mára a polgári csoportok Kentucky-tól Illinois-on keresztül Kaliforniáig harcolnak a privatizáció leállítá­ sáért. Több ezer vízszolgáltató van cégek kezében. Adódik a kérdés, hogy miért nem vette észre Amerika népe a bajt hamarabb? Egyrészt azért, mert a leginkább elbutított tö­ megről van szó. Másrészt pedig szinte titokban adták el lábuk alól kincseiket. Ezt legjobban egy példán keresztül tudjuk szem­ léltetni. Az 1890-as évek végén Los Angeles vezetői titkos üzletek so­ rán földet és vízügyi jogokat vásároltak a szomszédos Owensvölgyben. Ezután 1907-ben a helyi területet birtokló társaság nevében részvényeket dobtak a piacra, gyakorlatilag kiárusítva a vízellátást, és egy 240 mérföldes csatorna építését helyezve ki­ látásba, hatalmas összetűzést okozva a völgy és Los Angeles la­ kossága között. Tervük lényege az volt, hogy a farmok vizét szál­ lítsák a városnak. Los Angeles mögött ott állt a hadsereg, de a völgy lakói is felkészültek: kezdetét vette a vízháború. Pár sza­ botázsakció után már városi katonák védték a vizet, felfegyver­ kezve, tűzparanccsal. A konfliktus folyamatos volt: 1926-ban fel­ építették a Saint Francis gátat, mely összeomlott, megölve 400 77

embert. Ezután olyan szárazság köszöntött be, hogy a helyi víz­ készleteket agyonaknázták, a 75 négyzetkilométeres Owens-tó kiszáradt. 1976-ban a csatornát újra felrobbantották... A hábo­ rúnak csak vesztesei vannak. Az USA-ban a nagyszabású gátépítések során a társaságok a kormányokkal együttműködve szereztek kontrollt a vízkészletek felett. Több nagy társaság birtokolta a gátakat, a helyi lakosságot soha sehol nem kérdezték meg, hogy mit szól az ökológiai rend­ szer átrendezéséhez. Ennek következtében ma több körzet nél­ külöz, míg Kalifornia abszolút haszonélvező: arányait tekintve világszerte is itt fogyasztják el a legtöbb édesvizet, melyet egyik ökoszisztémából a másikba hoztak át a vezetékeken. Az USA államai és régiói közötti háborút már a számok is bizonyítják, sőt, ezek azok az adatok, melyekre nem lehet rá­ fogni, hogy találgatások. Nyugat-Amerikában a gyapottermesz­ tés 300%-al nőtt, míg délen 30%-kal csökkent. Nyugaton a gyü­ mölcs- és zöldségtermesztés 237%-al növekedett, míg északon felére esett vissza. Ugyanitt 450 ezer hektárt kivontak a terme­ lésből, de eközben nyugaton duplázódott a megtermelt földte­ rület nagysága. Nyugat-Amerika öntözéses mezőgazdaságának elterjedése a kelet és dél költségére jött létre. A víz feletti irányítás eközben az államoktól a központi veze­ téshez került, tehát a népnek nem maradt más lehetősége, mint a végsőkig ellenállni annak, hogy magánkézben hagyják a termé­ szeti kincseket.

78

VÍZ-APARTHEID Dél-Afrika tüzei

A „Demokrácia Halála” című könyvemben a Dél-Afrikai Köztár­ saság helyzetén keresztül világítottam meg az ökológiai terroriz­ mus jelenségét, ezért most csak egy rövid áttekintésre vállalko­ zom Afrika helyzetéről, hogy azok is megismerhessék ezt, akik az említett kötettel nem találkoztak. Dél-Afrikában egyszerűen „víz-apartheid”-nek nevezik azt a folyamatot, mely során a helyi lakosságtól nemes egyszerűséggel elvonják az életet jelentő fo­ lyadékot. A Dél-Afrikai Köztársaság a világ egyetlen állama, ahol az alkotmányban szerepel a polgárok „vízhez való joga”. A későb­ biekben megérthetjük, miért lenne fontos ezt Magyarországon is bevezetni. Sokáig sikeresen zajlott a vízforrások privatizációja elleni harc, melynek központjai a Johannesburg és Durban kör­ nyéki agglomerációk voltak. Egészen addig, míg egy a Világbank által erőltetett és támogatott „költségmegtakarítási” programot el nem kezdtek... Ennek keretein belül rögzítették azt, hogy csak azok juthatnak alanyi jogon vízhez, akik esetében ez „gazdasá­ gilag biztonságos”! Vagyis főleg a profitképes társaságok, míg az önkormányzatok esetében a helyzet egyáltalán nem ilyen egyér­ telmű. Az intézkedés következménye: több mint 10 millió lakos maradt ki a vízellátásból. Ilyen súlyos humanitárius katasztrófa az apartheid idején sem érte a helyieket. Azután, hogy a fizetésképtelen helyi közösségektől megvonták a víz- és orvosi ellátást, több százezren kaptak kolerát vagy más­ fajtafertőző betegséget! A Dél-Afrikai Köztársaságban a népesség növekedése négy­ szerese az elérhető víz mennyiségi növekményének, így szinte 79

minden politikai harc középpontjában a víz áll. Az etnikai el­ oszlás is figyelemre méltó: 600 ezer fehér lakos fogyasztja el az ország vizének 60%-át (főleg öntözésre), míg 15 millió feke­ te egyáltalán nem képes biztonságos vízhez jutni (ez minden ENSZ-jelentéseben szerepel!). A fekete népesség természetesen lázong, helyenként polgárháborús állapotok dúlnak. Az igazsá­ gos megoldáshoz nincs meg a politikai akarat. Dél-Afrika példája tökéletesen jellemzi az egész kontinens helyzetét: Afrika a leginkább kiszolgáltatott a globális szerveze­ teknek, óriási adósságállományokkal, és önálló gazdasági tevé­ kenységre majdhogynem képtelenül, amellett, hogy erről a helyi lakosság egyáltalán nem tehet. Ez az egyetlen kontinens, mely gyakorlatilag menthetetlenül összeomlott, a gödörből kihúzni csak külső segítséggel lehet. Egy tisztességes világ ezzel az egy problémával még elbánna, azzal viszont már nem, ha két vagy három kontinens lenne hasonló helyzetben. Ezért a mi felelőssé­ günk, hogy ne süllyedjünk ilyen mélyre.

80

EU-TANÁZIA HYDROLOGICA Az EU lassú vonaglása

Európában sokáig nem volt komoly probléma a vízellátással. Az EU a vízről szóló törvénykezést is csak a ’70-es években kezdte. Eleinte főleg a szennyező anyagok kibocsátásának korlátozását célozták meg - ebből Magyarország, kapott rendesen... Ellen­ tétes hatásokat váltottak ki, bár a vízminőség sokhelyütt javult. Holisztikus, a teljes problémát rendszerben látó képet csak a ’90es évek elejére voltak képesek kialakítani. 1997-ben az Európai Bizottság létrehozta a ,Water Framework Directive”-t (WFD), mely 2000. decemberében lépett életbe. Ez az egyezmény főleg a minőség javítására törekszik, nem véletlenül, mert Európa az a kontinens, ahol talán a legmélyebben dúlták meg a természet eredeti rendjét, már az ipari forradalom idejétől kezdve. Európá­ ban egyelőre van elég víz, csak a szennyezettsége veszélyes fokú. Az EU még csak most kezd foglalkozni a víztározók helyzeté­ vel és a tengerbe folyó vizek minőségével, tehát kicsit mintha megint késésben lenne. Az Európai Egyesült Államok mindig is ilyen volt: egy dinoszauruszhoz hasonlít, amelyiknek, ha megüti a lábát, az agyáig csak öt perc után jut el a fájdalom... Szokásos „európai” tehát látszatmegoldást választottak víz­ ügyekben is: 2015-re akarnak elviselhető állapotokat teremte­ ni, olyan környezetvédelmi előírások mellett, hogy elérhessék: a szennyező fizessen. Szerényen feltenném a kérdést, hogy ne­ künk ki és mikor fizet a Tisza szennyezéséért vagy az Onyx nevű cég Duna elleni merényletéért, vagy a Kárpátalján kivágott erdő­ ségekért, mely tény miatt úgy ömlik le a víz a medencébe, hogy nem tudjuk elkerülni az éves rendszeres árvizeket. 81

Kelet-Európára tekintve megállapítható, hogy sok probléma még az előző érából származik: „történelmi szennyezések” for­ dulnak elő, melyeket a kommunista öreg iparágak, elöregedett csatornák, elmaradott intézményrendszer okoznak. Itt nem csak Csernobilra kell gondolni, hanem mondjuk a magyarországi utak azon szakaszaira, melyek alatt veszélyes, nehézfémekkel szennye­ zett hulladék található... Kelet-Európában is igaz, ami az EU-ban: a felszíni vizek 20%-a komolyan szennyezett vagy veszélyeztetett. A talajvíz, ami az EU ivóvizének 65%-át biztosítja, talán a legmocskosabb. Az európai nagyvárosok 60%-a túlhasználja tartalékait. A mocsarak fele ve­ szélyben van, szintén a talajvíz túlszivattyúzása miatt, pedig a források jó részét pont mocsár táplálja. Az öntözés szintén pa­ zarló, és 1985. óta az öntözött földek aránya 20%-al nőtt. A vá­ rosi vízszolgáltatás kifejezetten drága, nagy problémát pedig az okozhat, hogy a szolgáltatók privatizáltsága talán Európában a legnagyobb. Gondot okozhat, hogy az EU tagországai közül három is nagyban érdekelt a vízpiacban (Anglia, Németország és főleg Franciaország), és nem ritka, hogy francia cégnek van németországi érdekeltsége, vagy fordítva. A közszolgáltatások esetében ez komoly feszültségeket kelthet, ha továbbra is folya­ matosan drágul a víz ára. Az Európai Unió nem képes megoldá­ sokat kínálni Magyarország vízügyi problémáira, tehát minden­ képpen külön utakat kell keresnünk.

82

ÓCEÁNJAINK ÚJ SZEREPE Világóceán - világcsatorna „Csakis az jelentheti mindannyiunk számára a végső megoldást, ha felismerjük, hogy a Föld nyersanyagforrásai végesek. Mindannyian ugyanabban az űrhajóban utazunk.” Frank Borman űrhajós, 1972.

A Földön alig találhatunk olyan patakot vagy folyót, amely úgy folyna bele az óceánba, hogy ne szállítana valahonnan biológiai úton nem lebomló vegyi szennyeződést. Mégis, ha a vizek szenynyezettségéről beszélünk, mindig a folyókról és tavakról érteke­ zünk. A vegyszerek az ipari üzemekből, a városokból, vagy a me­ zőgazdasági területekről jutnak be a természetes vizekbe, tehát azokból a közegekből, melyek nem csak a szennyezésért, hanem a víz pazarlásáért és hiányáért is felelősek - ez kiderült az előző fejezetekből. Jelenleg az emberiség tönkreteszi a víz természetes körfogását, ugyanis több szennyező anyagot önt a folyókba és a patakokba, mint amennyivel a természetes tisztulási folyamatok meg tudnak birkózni. Az óceán azért magától is tisztul, de amíg egy folyóban gyorsan cserélődik a víz, a tengernek több idő kell. Ennek oka, hogy nincs levezetése, gyakorlatilag egy zsákutca, pihenőhely a világ szemete számára. Sokan fogalmazták meg ezt úgy, hogy az óceán „az emberiség közös lefolyója”, tehát a planéta minden te­ lepülése használja, akár tud róla, akár nem. Az óceán öntisztu­ ló rendszerként működik. Az ember megjelenése előtt is több millió tonna szennyeződés került a tengerekbe: iszap, rothadó 83

növényi maradvány és állati ürülék. Azonban az óceán az öntisztulási folyamatok segítségével elbánt ezekkel. Mára viszont több mocskot juttatunk az óceánokba, mint amennyivel az öntisztulási folyamat meg tud birkózni. A helyzetet tovább ront­ ja, hogy az emberi tevékenységből származó hulladék egy része nem bomlik el a természetes folyamatok során. A híres francia mélytengeri kutató, Jacques Cousteau mondta: „Bárhol merü­ lök is le, mindenütt látom az óceán lassú haldoklását. Az utóbbi 20 évben az óceánban az élet 40 százaléka pusztult el. Ha ez így folytatódik tovább, azt jósolom, hogy az ember legfeljebb még 50 évig képes élni ezen a bolygón.” A helyzet ennyire talán nem vészes, de nem mindegy, hogy milyen minőségű ez az élet. Mitől ekkora a veszély? Ezt dr. Lamont Colé, a Cornell Egye­ tem ökológia professzora foglalta össze: az óceán halála az em­ berek fulladásos halálát fogja maga után vonni, ugyanis az óce­ ánban élő planktonok termelik fotoszintézissel az oxigén 70 százalékát a Földön. Mintha nem is lennénk ezzel tisztában: egyedül a Földközi tengerbe körülbelül 100 ezer tonna (!) olaj kerül évente gondat­ lanság következtében. A tankhajók tartályait gyakran a tenger közepén mossák ki erős vízsugárral, így az olajmaradványok a tengerbe jutnak! A Parti Őrség becslése szerint minden évben közel 100 ezer olajszennyeződés történik az óceánokon. Az olaj természetesen mérgező, és ráadásul úgy viselkedik, mint az itatóspapír. A vegyszereket, növényvédőszereket magá­ ba szívja. Az olaj nem oldódik a vízben, ezért a felszínen lebe­ gő planktonok és más tengeri élőlények megkötik, és végül el­ pusztulnak. Az olaj megfojtja a tengeri moszatokat és rátapad a kagylókra, a tengeri férgekre és a rákokra is. Ezeket megeszik a halak és a tengeri emlősök, így ők is mérgezetté válnak. Mi pe­ dig ezeket a halakat esszük meg és dolgozzuk fel. A kör bezárul. Ráadásul az emberiség jelentős része a tengerpartokhoz közel él. A partvidékeken élők számára az óceán kényelmes szemétlera­ kó hely. A tengerparti nagyvárosok, így New York közelében is a tengervíz olyan szennyezetté vált, hogy még a legellenállóbb tengeri élőlények is elpusztultak benne! Gyakorlatilag az összes 84

ökoszisztéma meghal, ami a nagyvárosokhoz 50 kilométernél közelebb van... Ez egészen addig nem változhat, amíg az USAban minden évben annyi hulladékot öntenek a tengerparti vi­ zekbe, hogy az ország minden egyes lakosára több mint fél tonna jutna belőle. A hulladék sokféle mérgező anyagot tartalmaz, pl. higanyt, arzént, savakat és szerves vegyületeket. Ezek közül talán a rovarirtók a legveszélyesebbek, melyek mint a DDT - emberek millióit mentették meg a maláriától és a tífusztól, valamint növelték a terméshozamot, azonban káros hatásuk vitathatatlan a környezetre nézve. Az óceán vizéből beépülnek a tengeri élőlények szervezetébe, szinte mindegyik szervezetében kimutatták e szerek jelenlétét. Az Antarktiszon a pingvinek húsában, az Északi-sarkvidéken pedig a jegesmed­ vék agyszövetében mutattak ki rovarirtószer-maradványokat. Ezek felhalmozódnak az állatok testszöveteiben és károsítják a sejteket, megzavarják a szaporodás folyamatát. Az óceán az élet bölcsője. Thor Heyerdahl figyelmeztet minket: „A halott óceán egyben halott bolygót is jelent” Még egy dolog, amit fel kéne végre fogni.

85

KINCSEINK VÉDELME Magyarország a XXL században

Már említettük, hogy hazánkban édesvíz bőven rendelkezésre áll, talán éppen ezért vagyunk olyan vonzók a privatizátorok és a nemzetközi maffiózók szemében. Jelen pillanatban még sokkal nagyobb veszély vizeink elszennyeződése, ami már ma is akut probléma. A magyar lakosság vízellátását több mint 90%-ban a felszín alatti vizekből oldják meg, ahol egyik részről van elég víz jó hoszszú évekre, másrészt a készletek nagyon sérülékenyek, és napja­ ink iparszerű szolgáltatási rendszere nem is képes megóvni mi­ nőségüket. Magyarországon a tényleges vízigénybevétel durván 3 millió köbméter/nap, a kiemelhető mennyiség pedig (a mai ka­ pacitással) 4 és fél millió köbméter/nap. Emellett a fogyasztás az utóbbi években a víz árának emelkedésével még lassan csök­ kent is. Tehát megállapíthatjuk, hogy a világban tapasztalható óriási hiány ellenére nekünk rengeteg vizünk van, sőt, lénye­ gesen nagyobb fogyasztást is meg lehetne oldani anélkül, hogy rendelkezésre álló készleteinket felélnénk! Ez óriási hatalmat je­ lent - amíg magyar kézben van... Talán ezért gyorsult fel a vízszolgáltatók privatizációja Magyarországon, csendben, a kertek alatt, érdemi ellenállás nélkül... Ha belegondolunk, aki ráteszi kezét ezekre a készletekre, nem csak a magyar nemzet életét tarthatja kontroll alatt, hanem ha gondol egyet, akár külföldre is közvetítheti vizeinket, jó pénzért, abban az esetben, ha belőlünk nem lehet elég pénzt kicsikarni. Ez azért lehetséges, mert a víz fogyasztói áron történő eladását nálunk is támogatják, és a vízhez való jog nálunk sincs rögzítve a 86

jelenlegi alaptörvényben! A világ okosabb országai pont ellenté­ tesen viselkednek: Kanadának vannak a legnagyobb édesvíztar­ talékai, mégis, még soha senki nem merte felvetni, hogy adjanak el belőle külföldre, bármennyit is kínáltak érte. Az a politikus, aki ilyesmiről beszélne, már gondolkodhatna is, hogy miből él meg a jövőben. Talán ők már tudnak valamit... Ebben a pillanatban már hallom is a „szakértők” fejtegetését, mely szerint a mindenkori magyar kormány szavatolja „bizton­ ságunkat”, „gazdasági fejlődésünket”, és az enyémhez hasonló csúnya gyanú kimondottan veszélyes, mert velünk ilyesmi úgy­ sem fordulhat elő... Valószínűleg Bolíviában is ezzel hitegették a népet, mielőtt kitört a vízháború, sőt az Egyesült Államokban is, ahol Texasban ma már nélkülöznek! Emellett a magyar kor­ mány EU-tagként szinte semmilyen jogkörrel nem rendelkezik, ami által megvédhetne minket a külföldi tőkétől, és egyetértett a már kifejtett GATS-szerződések terveivel is! Még a szokásos évi árvizektől és folyószennyezésektől sem tudnak megvéde­ ni minket, majdnem a nyakunkra robbantják Paksot, és olyan cégeknek adnak működési engedélyt, melyek a Dunába több százféle vegyi anyagot engednek, melynek következtében az esztergomiak egyszerűen elpusztulhattak volna, ha isznak csapvizükből! Ezek után pedig vissza is adják a cég működési engedélyét. Ők fognak megvédeni minket bármitől is? Az em­ bernek nevethetnékje támad... A kormányaink által is támogatott, csak üzleti alapú gaz­ dálkodás eredménye, hogy talajvizeink szinte 100%-ban szenynyezettek! Ez azért nagyon súlyos probléma, mert az ökológiai rendszerek megsemmisítése mellett a talajvizek biztosítják a nö­ vények életfeltételeit is, ráadásul az ivóvíz kiemelésére használt felszín alatti vizek elsőszámú forrásai is. A szárazabb évek miatt utánpótlásuk lelassult, és a mezőgazdasági vízkivétel növekedé­ se miatt a készletek gazdasági használata emelkedik, eközben a víz minősége rohamosan romlik. A vízkivétel növekedéséből adódik az a tény is, hogy a víz szintje M agyarország legnagyobb részén gyorsan csökken, kiug­ róan alacsony a Duna-Tisza közén, de az ország nyugati részén 87

is, tehát szó szerinti ökológiai összeomlás felé masírozunk, és akkor még nem is említettük, hogy az Alföld és környéke sivatagosodik. A jelenlegi, demokráciának csúfolt politikai rend­ szerünk szavatolja, hogy csak akkor védhetjük meg magunkat, ha helyi szinten állunk ellen mindenféle idegen tulajdonszer­ zésnek, és saját vezetőinktől követeljük ki jogaink biztosítását. Ők nem fognak helyettünk helytállni. Erre kiváló alapot nyújt­ hat a polgári körök és helyi érdekvédők hálózata is, de az új szemléletű „nemzetőrség” bevezetése is, melyet a későbbiek­ ben részletezünk. Vegyük sorra további értékeinket! A hévizek hazánk legna­ gyobb kincsei közé tartoznak. Ezeknek a hő mellett rendszerint magas ásványi sótartalmuk és gyógyhatásúk is van, tehát érté­ kesebbek annál, hogy csak az energiatartalmuk hasznosuljon, mint ahogy az manapság megszokott. Minél nagyobb az ásványi anyag- és hőtartalmuk, annál nehezebb az utánpótlódásuk, an­ nál körültekintőbben kell felhasználni őket. Egyik legfontosabb értékünk a holtágak hálózata, ezek hasz­ nosítási formái a következők: belvíztározás és belvíz-továbbvezetés, öntözővíz-tározás és -szállítás, halászat, horgászat, üdü­ lés, vízi sportok, ipari hűtővíz tározása. A holtágaknak, mint vizes élőhelyeknek, sajátos és kiemelkedő szerepük van a termé­ szetvédelemben, s tájformáló szerepük is figyelemreméltó. Kü­ lönösen a hullámtéri holtágak védelme fontos, mert ezek több ritka állat- és növényfaj szinte kizárólagos előfordulásának he­ lyei. Emellett fontos részei az árvizek és a szárazság ellen véde­ kezni képes rendszernek, tehát megőrzésük kiemelt feladat! Az ország állóvizei nagyon fontos természeti értékek, de víz­ minőségi helyzetük kedvezőtlen. A Balaton esetében hozott je­ lentékeny anyagi ráfordítások ellenére is bekövetkeztek a negatív jelenségek - a tó sorvadása megállíthatatlannak látszik. A nem­ törődömség legfőbb jele az, hogy több balatoni településen már azelőtt felparcellázták a víz alatti föld szélső sávját, hogy a víz egyáltalán kiszáradt volna! A helyrajzi számokat már kiadták a telkekre, miközben a tó megmentésével kellett volna foglalkoz­ ni. Az állóvizek minőségének javulása a költséges beavatkozások 88

mellett is csak bővebb vízutánpótlódást követően várható. Vég­ leges megoldást a szennyvíz-elhelyezés és szemételhelyezés ren­ dezett megoldása hozhat. Ma még a közműves ivóvízzel ellátott hazai lakosság 98%a megfelelő minőségű és mennyiségű ivóvizet fogyaszt, s ez az arány meghaladja még az EU-elvárások szerinti normákat is. Csakhogy Trianon óta vizeink 95%-a külföldről ered, két leg­ fontosabb folyónk helyzete pedig kritikus. A Duna vízhozamát északi szomszédaink akkor változtatják meg, amikor csak akar­ ják, és mire a folyó ideér, már több ország önti bele mocskát, te­ hát kiszolgáltatottságunk egyértelmű. A Tisza esetében a ciánés egyéb szennyezések, valamint az árvizek jelentik a legnagyobb veszélyeket. A főváros sincs nagy biztonságban: vizét a Duna biz­ tosítja, méghozzá a Szentendrei-sziget környékéről. Csakhogy a szigetet megnyitották a turisták előtt, és azóta a Budapest víz­ ellátását biztosító terület folyamatosan szennyeződik: nem tud­ juk, mi kerül vizünkbe, mire a kerületekbe ér. Tehát a kétmilliós Budapest harcképtelenné tehető, ha valaki a Szentendrei-sziget környékén merényletet követ el. Ezek csak egyirányú veszélyforrások, de vannak sokkal ko­ molyabbak is, melyek „vezetőinknek” köszönhetők. Az 1990-es évek közepén a neokommunista kormányzat tevékenységéből kifolyólag a vízi-közmű szolgáltatást állami kézből átjátszották az önkormányzatok, majd a külföldiek kezébe. Az alapvető vál­ tozást az önkormányzati törvény jelentette, amely kötelező fel­ adatként írta elő az önkormányzatok számára az ivóvízellátás biztosítását, csakhogy az ehhez szükséges forrásokat nem biz­ tosították garanciákkal. Ekkor indult meg az üzemeltetők szét­ aprózódása: míg a kilencvenes évek elején 33 ilyen vállalat volt hazánkban, ma ez a szám már megközelíti a 400-at. Bunyevácz Zsuzsa kiváló összefoglalójából kiemelhetjük: ter­ mészetesen ugyanúgy, mint máshol, itt is megjelent a külföldi tőke. Hazánk vízszolgáltatásában jelentős szerepet játszanak a francia cégek - ki tudja miért... A helyi önkormányzatokkal együttműködve a francia vállalatok részt vesznek a magyaror­ szági közszolgáltatások fenntartásában - igaz egyelőre még csak 89

az önkormányzatok többségi kontrolljával, mivel jelenleg a ma­ gyar törvények tiltják, hogy magáncégek többségi tulajdonhoz jussanak az önkormányzati vízszolgáltatásban. A francia cégek azonban nagyobb részesedéshez szeretnének jutni, és a törvé­ nyek átalakítását folyamatosan erőltetik. Azt az olvasó fantázi­ ájára bíznám, hogy kinek a szava dönt: a külföldi tőkéé vagy a magyarországi vezetésé... „Magyarországon a múlt rendszer maradványaként az önkor­ mányzatok félnek 100 százalékos tulajdonú szerződéseket kötni, mert úgy érzik, ezzel kiszolgáltatott helyzetbe hozhatnák a vá­ rost” - panaszkodott az egyik francia cég illetékese. Magyarul nem elég nekik, hogy több magyar város ivóvízzel való ellátása már tőlük függ, azt akarják, hogy teljesen a kezükben legyen a stratégiai szempontból egyáltalán nem elhanyagolható vízmű­ vek üzemeltetése. Vajon elképzelhető lenne, hogy egy magyar cég arra panaszkodna, hogy a franciák nem akarnak vele 100 százalékos tulajdonú szerződéseket kötni? Úgy tűnik, a francia kommunális vállalatok felől akkora a nyo­ más, hogy már kormánytervezet készült, amely az állami tulaj­ donú vízszolgáltató cégek további privatizációjának feltételeit foglalja magában. A franciák számára a magyar vízművek birtoklása további előnyökkel jár. A francia cégtulajdonosok például csak francia autókat engednek vásárolni a cég számára, a műszaki fejleszté­ seket pedig majdnem teljesen leállították. Különösen érdekes, hogy ennyire külföldi kézbe adtuk ivóvízellátásunkat, ha tud­ juk, hogy a vízszolgáltatásnak tulajdonképpen nem lenne sza­ bad profitorientáltnak lenni, hiszen az államnak kötelessége az ivóvízellátás biztosítása, akkor is, ha nincs rajta semmi haszon. Eközben már a kiváló minőségű hazai ásványvizek palacko­ zását is külföldiek végzik, jelentős haszonnal. A külföld még úgy is hasznot húz belőlünk, hogy nem a saját, jó és olcsó vizün­ ket isszuk, hanem a drágább és nem egyszer rosszabb, messziről idehozott folyadékot. Ugyanakkor megvannak azok az ásvány­ vizeink, melyek kizárólag magyarok, például a közelmúltban a világ legjobb ásványvízének választott Szentkirályi. Hiába keres­ 90

sük azonban a multinacionális áruházláncok polcain, nem talál­ juk sehol. A cég tulajdonában lévő telken találtak rá a forrás­ ra, ami valójában egy földalatti folyó 17 Celsius-fokos rendkívüli tisztaságú vize. A víz kitermelése tíz éve folyik, évente 28 millió liter mennyiségben, de csak kis részét palackozzák. Az eladott ásványvíz mennyiséget nem tudták 2,5 millió palack fölé emel­ ni, pedig a minőségre nem lehet panasz. Jelenleg csak néhány élelmiszer-üzletláncnál kapható, a nagy bevásárlóközpontokba nem sikerült betörniük, pedig a Szentkirályi nem drágább, mint bármely hazai víz. Eközben olvashatjuk, hogy a Vöslauer (Ausztria kedvenc ás­ ványvize) arra törekszik, hogy a magyarországi ásványvízpiacon a három legnagyobb külföldi márka egyikévé váljon. Már meg­ valósították első céljukat: termékük hazánkban megtalálható az áruházláncok szinte mindegyikében, sőt több benzinkútháló­ zatnál is, valamint a Vöslauer a Bécs-Budapest Szupermaraton nevű verseny hivatalos ásványvízszállítója. A helyzet megoldása megint csak a fogyasztók kezében van, akik azonban még nem eszméltek rá, hogy csak azzal lehet megtartani magyar iparunk, termelőink maradékát, ha vásárlásaikat azokra összpontosítják. Nem csak a vizünk, hanem a piacunk is idegenek kezében van, és ha egyszer úgy döntenek, hogy szomjazzunk, akkor nem lesz más lehetőségünk, mint szomjazni... A folyamatot most le­ het leállítani. Először is a kirívóan durva szennyezések okait és felelőseit kell megkeresni ésfelelősségre vonni, tehát láttatni velük, hogyt itt nem tehetnek meg bármit. Jelen pillanatban vezetésünk nem képes ilyen felelősségre vonásra, de helyi szinten a lakosok képesek le­ hetnek a csodára: gombamód szaporodnak az önvédő polgári szervezetek, melyek több régióban visszaszorították a multikat, vagy legalábbis belátó gazdálkodásra bírták őket, folyamatos tár­ sadalmi ellenőrzéssel. Persze ahol a helyi önkormányzat is cinkos a környezetkárosító beruházások támogatásában, a feladat nehe­ zebb. Hosszú távon mégsem kerülhető ki, hogy azok fizessék meg a számlát, akik a bajokat okozták, már csak azért sem, mert az elszegényedett roncstársadalom már nem képes mások helyett 91

tartani a hátát, és finanszírozni mondjuk a nagyberuházók kör­ nyezetszennyezéseit vagy a vízkészletek megmérgezését. Sokan fanyalognak, hogy az apátiába borult lakosság úgysem képes változásokat elérni, tehát biztosan valami csodatévő ve­ zérre kell várni, aki majd elintéz helyettünk mindent. Őket ki kell ábrándítanom: bárki gyakorol hatalm at a világ országai­ ban, kormányzati szinten soha sehol nem oldanak meg semmit a társadalom kedvéért és helyett, csak akkor, ha az kikényszeríti a számára fontos intézkedéseket. Tehát lehet panaszkodni, hogy úgysem képes megmozdulni a nép, fel kell fogni végre, hogy mu­ száj. Régen nem csak saját érdekeinkről van szó, és arról, hogy a számunkra szimpatikus szervezet kerüljön a hatalom közelébe. Sokakat az sem izgat, hogy természeti örökségünk szétszakad, és egy emberi életre alkalmatlan környezetet hagyunk utódaink­ ra. Többen erre azt mondják, hogy az ő életüket ez már úgysem érinti. Ez a legaljasabb, liberális agymosás által terjesztett „érv” mely ellentmond mindennek, ami évszázados emberi értéknek tekinthető. Ha valaki ilyen gondolatokat fogalmaz meg, legalább gondoljon arra, hogy saját utódainak bőrével játszunk. Persze ha valakit nem érdekel a saját fia vagy lánya, az menthetetlen, azt már nem lehet emberi mércével mérni, vagy a társadalom pro­ duktív tagjának tekinteni, hisz ilyen mértékű lelki torzulás álta­ lában korlátlan önzésbe torkollik. Tehát el lehet dönteni, hogy csendben meghalunk, vagy teszünk végre valamit. Nyugodjunk meg, mindig lesz egy-két „őrült” aki kiáll a barikádra, és felemeli szavát a globális világ embertelensé­ ge ellen. Ezeket az embereket mindig is meg fogják bélyegezni, de ők akkor is ott lesznek, csak oda kell állni melléjük. A szkeptiku­ sok számára legyen elég annyi: az 1956-os forradalmat csak pár ezer (5-20 ezer, a valós magyar kutatások, és nem a liberális agy­ mosás szerint) ember harcolta végig fegyverrel, tehát egy elenyé­ szőnek látszó kisebbség lépett a történelem színpadára, a világ legtisztább forradalma és szabadságharca során (persze a nem­ zet egészének lelki támogatásával), mégis megroppantottak egy világbirodalmat. Hősi cselekedetük értékét tovább növeli, hogy ilyen kevesen szálltak szembe ekkora túlerővel. A nagy multi­ 92

nacionális cégek bűneiről általában egy vagy két ember szerzi meg az adatokat, és a Danone-botrány idején is csak egy tucatnyi magyar ember vállalta, hogy továbbviszi a híreket, és közügyet csinál a cég visszaéléseiből. A nemzeti média csak ezt követő­ en volt hajlandó foglalkozni az eseményekkel. Több privatizá­ ciós ügyletet azért sikerült megakadályozni, mert három-négy civil ellenállásba, tüntetésekbe kezdett, és magától megmozdult az egész régió (például a kórházak esetében). Ki lehet használni a média aljas szemléletét is, miszerint előszeretettel tudósít az emberi szenvedésről, és vevő a „forró ügyekre” ahol balhéra le­ het számítani. Két-három ember tüntetése és bátor kiállása ilyen eseménynek minősül. Tehát mégis fontos és elengedhetetlen az egyes személyek önfeláldozó munkája. Ha az elszámoltatás országhatáron belül elkezdődik, ki lehet terjeszteni azokra az államokra, melyek képesek szennyezni kör­ nyezetünket, vizeinket, gondolok itt Romániára és a többi szom­ szédos területre. Ezek fontosságát legjobban a Tisza helyzete jellemzi, melynek folyamrendszere ellátja a környező tájak talaj­ víz-tartalékát, valamint növények és állatok sokféleségét honosí­ totta meg. Vízfolyásánál tanyák, falvak, városok és ipari üzemek tülekednek. A bányászat, a papír- és a vegyipar viszont gyakran szűretlenül vezeti a Tiszába, vagy annak oldalágaiba a mérgező szennyvizet, így olyan erősen mérgező anyagok kerülnek a vízbe, mint cianid, nehézfémek, klór és szerves klór vegyületek. Az ipari mérgek rá­ kot okozhatnak. A klór- és klórvegyületek a belső szervekben ra­ kódnak le, és ez az áldott állapotban lévő (nem pedig új szóhasz­ nálattal élve „terhes”!) nőknél gyakran vetéléshez vezet. A PVC gyártása során keletkezett hulladékok és adalékanyagok károsít­ ják a nemi szerveket, a veséket, a májat és a csontokat. Pedig a környezeti mérgek nem szükséges rosszak: az ökoló­ giai alternatívák léteznek. Ezek alkalmazásánál számos esetben még az előállítási költségek is csökkennek és hosszú távon a ha­ szon is növekszik. Ugyanakkor a folyó vidéke emberemlékezet óta jelentős gazdasági régió. Számos iparág a Tisza partjain és vízgyűjtő területein telepedett meg, s a folyót olcsó szeméttáro­ 93

lónak használja az erősen mérgező vegyszerek számára. így nem csak a folyót, hanem az embereket is megmérgezik: környeze­ tünket szennyezni ugyanaz, mint saját magunkat. Áttekintésként álljon itt a környezeti katasztrófák krónikája a Tisza esetében, a legutóbbi években: - 1998-ban a brádi aranybánya egy balesete következtében cián- és nehézfém-áradat került a Tisza egyik mellékágá­ ba. - 1999-ben több ezer köbméter ciánfertőzött víz áramlott az aranyosbányai bányából a Tisza vízrendszerébe. - 2000-ben a romániai Nagybánya aranybánya felelős Euró­ pa valaha volt legsúlyosabb folyószennyezéséért. A heves esőzések miatti gátszakadás után több mint 100 ezer köb­ méter magas cián- és nehézfémtartalmú szennyvíz került a Tisza egyik mellékágába. A kibocsátott szennyvíz nagy­ tömegű halpusztulást okozott a folyó 700 kilométeres sza­ kaszán. - Szintén 2000-ben Romániában a borsabányai ólom- és vörösrézbánya átszakadt gátjánál 20 ezer tonna mérgező szennyvíz került a Tisza folyórendszerébe. Ezek az adatok mindennél beszédesebbek, egyáltalán nem esik túlzásba az, aki azt állítja, hogy tudatos a román fél merény­ let-sorozata. A szennyezések gyakorlatilag tömeggyilkossággal egyenértékű­ ek, vegyük például az arzénmérgezés esetét! Az arzénes ivóvíz már egészen alacsony koncentrációban is tüdő- és hólyagrákot okoz. Jelenleg az EU és a WHO a 10 ppb arzénszintet fogadja el egészségügyi határértéknek az ivóvízben. Magyarországon is ez az érvényes határérték, de a Dél-Alföldön ennél jóval magasab­ bat mérnek. Ennek egyik oka a természeti adottságokban kere­ sendő: a talajvíz több arzént tartalmaz, mint másutt, a másik ok viszont a Tisza tisztítatlan hulladékkal való elárasztása. A magyarországi vízügyi helyzetet kiválóan mutatja be egy tatai, regionális eset, melyről szinte az összes nagy sajtótermék cikkezett, mégis alig volt visszhangja. Siralmas, hogy ennyire nem vesszük észre, mi zajlik körülöttünk. Ismerjük meg azt 94

a példát, melyet településeink kétharmadának bármelyikéből hozhattuk volna! A tatai Öreg-tónál valóságos vízháború dúl. Az iparvállalatok, erőművek, halgazdaságok versenyében a természetvédelem ma­ radt alul. Az Öreg-tóban alig van víz, emiatt beláthatatlan káro­ kat szenved a nemzetközi jelentőségű madárrezervátum, pusz­ tul a parti élővilág. Csaba Attila, a tavat féltők által létrehozott Bizottság az Öreg-tóért Egyesület alapítója a Magyar Hírlapnak a következőket nyilatkozta: „Elkeserítő, hogy miközben a kör­ nyék összes halastavának, tározójának medre csordultig tele van, heteken át öntözik a szomszédos eperföldeket és a golfpályát, a tóból egyméternyi víz hiányzik” A tó és a part élővilágát fenye­ gető helyzetért a környezetvédők elsősorban az Észak-Dunántúli Vízügyi Igazgatóságot (ÉDVI) okolják. A vizet évtizedek óta, minden ősszel leengedik, a lehalászás miatt. A tavat a vár mellet­ ti zsilip lezárásával a téli csapadék és az azt követő esők megfo­ gásával tavasszal kellene feltölteni. Tavaly februárban azonban a vízügyi igazgatóság éppen akkor kezdte meg a zsilip rekonstruk­ cióját, amikor vissza kellett volna tartani a vizet. „Úgy jártunk, mintha novemberben, a legnagyobb hideg beállta előtt szétszed­ ték volna a cserépkályhát” - jellemezte a helyi állapotokat Csaba Attila. Ráadásul a zsilip elkészülte után sem alakultak kedvezően az események. A tavat egyedül tápláló Által-érből előbb a víz­ jogi engedéllyel rendelkező különféle felhasználók részesültek, így fordulhatott elő, hogy a golfpálya füvének ápolására, kertek locsolására is jutott elegendő víz, de a tóba nem. Sőt, még innen engedtek le nem kevés vizet egyes halastavaknak! Alulmaradt a tó a vízért folyó versenyben - összegezte tapasz­ talatait a Világ Természetvédelmi Alap (WWF) magyarországi szervezetének igazgatója. Márkus Ferenc szerint a tatai fejlemé­ nyek azt bizonyítják, hogy nálunk is megkezdődött a küzdelem a tiszta, egészséges vízért, ez tapasztalható a szintén vízhiánnyal küszködő Balaton vagy a Velencei-tó esetében is. A helyi állapo­ tokat pontosan ismerő szakember szerint vegetációs időszakban beláthatatlan károkkal járhat a vízhiány. A part menti nádasok pusztulása már most szemmel látható, az pedig majd csak ké­ 95

sőbb derül ki, hogy a vízre épülő tavi ökológiai rendszert mi­ lyen sérülések érték, illetve érik. Márkus egyetért a zöldekkel: a tavat nem az aszály, hanem egy rossz vízgazdálkodási rendszer sújtja. Más a véleménye a tavat kezelő ÉDVI igazgatójának. Egy halászati hasznosítású tó esetében természetes a jelenlegi álla­ pot - fogalmazott Janák Emil. A vizet a halászati cég és a tatai önkormányzat megállapodásának megfelelően engedték le most is, mint évtizedek óta mindig - állítja az igazgató. „A vízigények között a törvények értelmében rangsorolni kell” - hangoztatta Janák Emil, aki azzal egyetért, hogy „kevesebb a tiszta víz, mint amennyire szükség van”. Ebben a helyzetben a vízgazdálkodásról szóló törvény értelmében elsőbbséget élvez az ivóvíz, aztán az egészségügyi intézmények, a halászat, majd az ökológiai, gazda­ sági célok következnek, s csak utolsó a sorban a sport és az üdü­ lés. A vízügy ennek megfelelően járt el, amikor a tavi vitorlázók, a tó esztétikai képe miatt aggódók érdekeit rangsorolta leghátulra. Éppen ez a baj - állítják az Öreg-tóért aggódók: a vízügy nem vette figyelembe, hogy a tó nem csupán turisztikai, hanem világviszonylatban is jelentős ökológiai érték. A vízügy vezető­ je nem fogadja el a bírálatokat: szerinte megfelelő időben kezd­ ték meg a zsilip javítását. Úgy véli, nem ez, hanem a rendkívüli tavaszi aszály okozta a vízhiányt. „De már léptünk az ügyben” - büszkélkedett Janák Emil: „vízkorlátozást rendeltünk el, meg­ tiltottuk a golfpálya locsolását és nem engedünk vizet a tóból a halastavakba sem.” A vízügyi intézkedések apró szépséghibája, hogy minderre hónapokat kellett várni. A korlátozásokat azt kö­ vetően rendelte el az ÉDVI, hogy 24 civil szervezet demonstráci­ ót tartott, s a parlamentben interpelláció hangzott el az ügyben. Tehát újfent kiemelhető, hogy a helyiek szervezett fellépésével komoly eredmények érhetők el. A legnagyobb bűnt azok követik el, akik szkeptikusok a civil megmozdulásokkal szemben, és ezt a nézetüket még terjesztik is. A szennyezés visszaszorítása, a felelősök elszámoltatása és készleteink biztonságba helyezése mellett önvédelmünk nagyon fontos eszköze a Tisza és környéke rendezése, hiszen ez közvet­ lenül az ország felét, vízellátás szempontjából az egészét érinti. 96

Különösen sürgető ez, ha figyelembe vesszük, hogy az elmúlt öt évben 120 milliárd forintba került a tiszai árvízmentesítés, hely­ reállítás és kártalanítás. Valamikor mind a Tisza forrása, mind a torkolata Magyaror­ szág fennhatósága alá tartozott, azonban - jelen pillanatban egyik sem. Ez nagyban megnehezíti a tiszai élővilág és általában a víz és a környezet védelmét, valamint a folyószabályozás kér­ déskörét. Magyarországon az éghajlati és topográfiai adottságok miatt gyakoriak és veszélyesen változó mértékűek az árvizek. A világban eluralkodott éghajlatváltozás (felmelegedés) feltéte­ lezhetően növelni fogja a szélsőségeket. A Tisza magyarországi mellékfolyói - a Zagyva kivételével - mind külföldön erednek, vízgyűjtőterületének is csak 30%-a tartozik hazánkhoz. Nem tett jót a rendszeres árvizeknek az utóbbi évtizedekben a volt kommunista országok rablógazdálkodásából eredő fékte­ len erdőirtás sem. A jó elgondolásokon alapuló Vásárhelyi-terv az, am it „elvi­ leg” minden kormány támogat, és kiszélesítése esetén sok nyi­ tott kérdést megoldhat. A terv elkezdésekor megvizsgáltak több lehetőséget is. Felmerült az elképzelés az árvízi töltések áthelyezésére, valamint további magasítására, ez azonban 633 milliárd forintjába került volna az adófizetőknek. A szakem­ berek megoldásnak tekintették még az árvizek szempontjából a „meanderezést” (visszakanyargósítást), amely 1647 milliárdba kerülne. A legnagyobb volumenű munka pedig a töltések elbontása és a „meanderezés” együtt lett volna, amely a teljes infrastruktúra kiváltásával 3223 milliárdba kerülne. A tervek elkészítését a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium fel­ ügyeletével több szakmai intézet és fórum végezte el, az MTA közreműködésével. A lényeg az, hogy a rendkívüli árvizek károkozás nélküli leve­ zetésére a legkedvezőbb megoldásokat találjuk meg. Erre a ter­ vezés két megoldás ötvözetét valósítja meg. Az egyik a nagyvízi meder rendezése, ez a szakértők szerint mintegy tízféle beavat­ kozási módszer kombinációja. Az Alföldön hozzávetőlegesen 10 milliárd köbméternyi vizet kellene tározni ahhoz, hogy a véd­ 97

vonalak nagyobb részére ne legyen szükség. Ennek a vízmenynyiségnek a tározására a jelenlegi életfeltételek és -körülmények megtartása mellett nincs terület. A másik, a hazai árapasztó tározórendszer megvalósítása, amely a következőket fogja össze: - a töltésben megfelelő helyeken elhelyezett nagyméretű zsi­ lipek megcsapolják az árhullámok csúcsait, - az árvizeket síkvidéki tározók tartják vissza az árhullám le­ vonulásáig. Ehhez 1,5 milliárd köbméter tározótérfogat szükséges, meg­ felelő területi elrendezésben a Tisza mentén. A tervben javasolt árapasztó-rendszer tározói jövedelmezőséget növelő földhasz­ nálati változásokat hozhatnak, és hozzájárulhatnak egy ökológi­ ai hálózat (zöld folyók) kialakításához. A koncepció olyan árvízvédelmi rendszer kialakítását jelenti, amely magában hordozza a tiszai környezet gazdasági fejlesztésének lehetőségét. Ez a terv 1,5 millió állampolgár életét teszi biztonságosabbá, csökkenti vagy megszünteti azokat a károkat, amelyeknek eddig minden évben ki voltak téve. A beruházás mindössze 170 mil­ liárd forintba kerül, amely 5-6 év alatt megtérül, ha belegondo­ lunk az utóbbi árvízkárok négy évben okozott káraira, amelyek 120 milliárd forintra rúgtak. Ennél gyorsabban megtérülő befek­ tetés kevés van, hiszen amennyit a kormányok évente költenek az árvízi védekezésre, a helyreállításra és a kártalanításra, szinte elég a megvalósításra. A fentiek ellenére a terv még mindig nem bír nagy társadal­ mi támogatottsággal, pedig Cs. Szabó László a Kapu c. folyóirat hasábjain kiváló elemzésben foglalta össze előnyeit. A visszhang szinte értékelhetetlen volt, pedig ilyen minőségű munka ritkán lát napvilágot. Vízkészleteink tartós megőrzésének alapvető feltétele a fen­ ti terv megvalósítása, mégis, az egésznek kevés értelme van, ha a vízszolgáltatóink privatizációjával nem kezdünk valamit. Már tudjuk, hogy szolgáltatóink durván 90%-a nincs magyar kézben, tehát több úton kell változást elérni.

98

A már privatizált szolgáltatók felett állami és helyi, civil kont­ rollt kell gyakorolni, a törvények betartásával és megváltozta­ tásával. A szolgáltatók teljes privatizációját és az idegen cégek totális uralmát támogató GATS-szerződéseket nem szabad tá­ mogatni, ki kell őket iktatni életünkből. Hosszú távon pedig elkerülhetetlen lesz, hogy szolgáltatóin­ kat visszavásároljuk, rosszabb esetben az állampolgárok alkot­ mányos jogainak biztosítása miatt visszavegyük! Erre számtalan ürügy kínálkozik: például alkotmányba ütközik az, ha hazánkból a szolgáltatók tömegével viszik ki a vizet, és ürügy lehet arra, hogy szerződéseiket újratárgyaljuk. Sokan jogosan hangoztatják, hogy ne hagyatkozzunk csak a törvényekre, mert hiába módosítják azokat, be is kéne tartani az előírásokat. Igaz. A parlamenti demokrácia Magyarországon is meghalt, csődöt mondott. Átmeneti megoldásokat kell talál­ ni, melyek nem esnek kívül a jelenlegi törvényi kereteken (így támadhatatlanok...), mégis új utakat mutatnak, önvédelmi és mozgalmi jelleggel oldják meg azokat a problémákat, melyekről pártok már nem mernek beszélni.

99

SÖTÉT FELHŐK A vízügyi helyzet következményei

Könnyű, de egyben keserves feladatra vállalkozik az, aki meg kí­ vánja jósolni, mi történik az emberiséggel, ha nem tesz semmit saját maga megmentéséért, és nem tanul meg újra egyensúlyban élni a természettel és Gaiával, a földanyával, akinek létét köszön­ heti. Nem, nem kívánok totális összeomlásokról és buta próféci­ ákról mesélni, hiszen az ember és életterének kapcsolata sokkal mélyebb, összetettebb. Még a legdurvább esetben sem lehet az emberiség kipusztulásáról beszélni, hiszen mindig vannak túl­ élők, és mindig vannak, akik felemelik a „legintelligensebb faj” zászlaját a mocsokból. Lehet, hogy ez már többször meg is tör­ tént, aztán többször összeomlott minden, amit emberi civilizá­ ciónak nevezünk? Nem kizárt. Egy valami bizonyos: az emberiség történelmefolyamán az idő nagy részében képes volt harmóniában együtt élni a természettel, és ezek többnyire a fejlődés időszakai voltak. Persze ide datálha­ tó rengeteg háború, pusztítás is, de keserű éllel megjegyezhetjük, hogy ezekben az esetekben az ember legalább csak saját magát perzselte, környezete nem észlelt sokat butaságából... Persze átestünk a kollektív fejlődés fontos lépcsőin, mely lé­ pések soha nem egy-egy embernek voltak köszönhetők, mindig közös teljesítmények álltak mögöttük. Ezért sivár lelkivilágra vall az, amit a harmadik évezred Magyarországán érzünk, hiszen a többség egy-egy ember hatalomra kerülésében látja mindennek a kulcsát, és figyelmen kívül hagyja azt, hogy annak az egy em­ bernek semmi esélye komoly teljesítményt nyújtani egyedül. De ez a világlátás tökéletesen alkalmas arra, hogy mi is beleessünk 100

a mai ember csapdájába: nem foglalkozunk azzal, amit mi meg­ tehetünk, hanem várunk másokra, és (főként verbális) gyűlölkö­ désben éljük ki magunkat. „Eredményeink” pedig szintén verbá­ lisak... Ez az út nem vezet sehová. Kitörni azért nehéz, mert a média uralma, vezetőink két arca mind ezt a lelkületet erőltetik ránk, érdekes módon ugyanazt, amit a nemzetközi multinacionális érdekek is „megkívánnak” tő­ lünk. Pont azon nemzetközi szervezetek érdekei, melyeknek a mai állapotok köszönhetők... Hogy lehet összefoglalni ezt a hely­ zetet? Az emberiség végső válsága, utolsó előtti stációja, amikor végleg eldől, hogy képes-e kiemelni fejét a koszból. Ez nem a veze­ tőink, hanem a mi felelősségünk. Azok a multinacionális bűnszövetkezetek, melyek létrehozták a Földön tapasztalható szűkösséget, nélkülözést és emberek milliárdjainak szenvedését, sokadszor vannak jelen a történelem szín­ padán. A Római Birodalom, a gyarmatosítók szenvtelensége, a Harmadik Birodalom ostoba és önhitt őrjöngése, a legvéresebb sztálini diktatúra mind-mind kellékei, díszletei a „nagy előadás­ nak”, mely során az aktuális birodalom mindig másokat elnyom­ va terjeszkedett, és mindig barbárnak tartotta azt, aki a határain kívül él. A mai globális világrend is ezt gondolja például a har­ madik világról, de egyfajta „gazdasági rasszistaként” rangsort ál­ lítanak fel a többi országról, beleértve hazánkat is. Néhol elvisel­ hető szinten jelennek meg, máshol totálisan elnyomják azt, ami helyi, ami csak az ott élőknek értékes. Hogy hol mit tesznek? Ezek a döntések mindig a központban születnek, mely ma már nem Róma, hanem sötét irodák mélye. Ebből következik, hogy a régi hagyomány sem változott: egy maroknyi kisebbség uralkodik a „birodalom” felett, tönkretéve a csendes többség életét. Ez egy évezredes folyamat, mely alól az emberiség a mai na­ pig nem tudott kiszabadulni. Mi erre a bizonyíték? Már a római kor előtt is csak úgy lehetett gyarmatosítani, birodalmat építeni, ha a birodalom vezető elitje megtalálta a tartományokban, a pe­ riférián azokat az ügynököket, akik az érdekeiben eljárnak. Ezek az ügynökök sokkal jobban ismerték a helyi szokásokat, és azt, 101

hogy hogyan lehet kijátszani az adott tartomány eljárási rendjét, szokásjogát, és hogyan lehet csendben átalakítani az egész éle­ tet úgy, ahogy az a birodalomnak megfelel. A rómaiak ugyanezt fejlesztették tökélyre, csakhogy pont abba pusztultak bele (sok más birodalom mellett), hogy túl sok jogkört osztottak ki a peri­ fériákra, tehát a központ végletesen elgyengült. Az elgyengülést minden esetben a felbomlás követte: már túl sokat költöttek ere­ jük fenntartására, és túl keveset a fejlődésre. A fenti taktikát alkalmazza a cégvilág és az amerikai biroda­ lom is, mely a globális világfellegvára. Helyi ügynökeik a leányvállalatok és a helyi, jól megfizetett és támogatott kormányok. Mivel ma már a nagy cégek támogatása is nagyban befolyásolja egy adott ország választási eredményeit (gondoljunk csak bele, egy párt miből finanszírozná a médiamegjelenéseket, reklámo­ kat...), az lesz helytartó, aki betartja a globális játékszabályokat. Hogy ezekbe mi nem fér bele? A saját nemzeti érdekek képvise­ lete. Ezért egyre több a lázadó, a rendszer összeomlása egy-két évtized kérdése. Csakhogy a multinacionális uralom nem úgy működik, mint a klasszikus birodalom: akár túl is élheti a központ összeomlását, legalábbis ideig-óráig. Ez a kis idő lehet több évtized is, ennyi idő alatt pedig szörnyű pusztítást okozhat. Tehát elengedhetet­ len, hogy helyi ellenállást is kifejtsünk, melynek legegyszerűbb eszköze a multinacionális termékek és bevásárlóközpontok tel­ jes bojkottja. Magyarországon azt sulykolják, hogy ez nem mű­ ködhet, mert a fogyasztókat csak az árak mozgatják. Nem ezért nem működött eddig, hiszen a „fogyasztók” pár országgal nyu­ gatabbra és keletebbre is az árakkal törődnek, mégis mind a két régióban képesek voltak tönkretenni teljes cégcsoportokat az­ zal, hogy nem vásárolták termékeiket, mert tudták, hogy életmi­ nőségük javításának érdekében ez az ellenállás elengedhetetlen! Hazánkban tehát az a baj, hogy nem tiszták a fejek. Viszont saját és kollektív tapasztalat az, hogy ahol a valós információk terjedni kezdenek, a búvópatak folyammá válik, és az emberek figyelni kezdenek magukra, belülre. Nagyon primitív példa: mikor Magyarországon az egyik környezetvé­ 102

dő szervezet okosan ismertette a közvéleménnyel (már azok­ kal, akiket elért szórólapokon keresztül...), hogy a hazánkban árult rágógumik többsége cukor helyett aszpartammal édesí­ tett, mely köztudottan káros anyag (visszafordíthatatlan agyká­ rosodást és idegrendszeri zavarokat okozhat), több településen egyszerűen abba kellett hagyni a rágógumik árusítását, annyi­ ra nem volt rájuk kereslet. A Danone-botrány idején hivata­ los céges kimutatáshoz nem lehetett jutni arról, hogy mennyit esett a cég forgalma, de azt nem lehetett nem észrevenni, hogy sok tisztességes boltos pultjairól eltűntek a Danone termékei. Ugyanígy kell elbánni minden egyes olyan multival, ami szű­ kösségünkből gazdagszik meg. Ez a kitétel igaz a vízipar cégeire és a vízkészleteket vásáro­ ló új tulajdonosokra is, hiszen egyre vészesebben fogyó értéket birtokolnak, mely, mint az élet ajándéka, nem is lehetne ma­ gántulajdon. Ha nem teszünk semmit, a helyzet csak romolhat. Tekintsünk a jövőbe! A becslések szerint húsz év múlva a Közel-Kelet országai­ ra fele annyi ivóvíz fog jutni, mint ma, de ez a mennyiség sem egyenletesen oszlik majd el. Sok jordániai városban ma is csak hetente egyszer folyik a csapból víz. A Marokkótól Irakig terjedő térség 75%-a sivatag, ahol a lakóknak állandóan súlyosbodó víz­ hiánnyal kell szembenézniük. Az izraeli-palesztin viszonyban a jövő azt takarja, hogy a vízhiány évi 3-400 millió köbméter lesz, de elérheti az 5-600 milliót is. Ilyen körülmények között a hábo­ rúk totális terjedése egyértelmű lesz, mint ahogy a kevés vízzel való maffiaszerű visszaélések sorozata is. Ahogy a népesség száma világszerte nő, a személyenkénti vízfogyasztás 20 évente duplázódik. (Ez persze nem úgy értendő, hogy 20 évente kétszer annyit iszik minden ember, hanem az őket kiszolgáló ipar és mezőgazdaság fogyaszt el arányaiban enynyivel több vizet). Ennek hatása a maradék készletek kiszáradá­ sa, melynek következtében a mocsarak több mint fele eltűnik, sok folyó többé nem éri el a tengert, a halászati területek 40%-a megszűnik vagy veszélyessé válik. És ezek még csak a mértéktar­ tó és visszafogott ENSZ előrejelzései! 103

A főleg Ázsiában rohamos mértékben fejlődő ipari tevékeny­ ség a vizek negyedét használja fel, az egyre intenzívebb mezőgazdaság pedig a 65-70%-át. Mindössze a maradék 5-10% marad az embereknek! A gond pedig az, hogy az ipar és a mezőgazda­ ság „fejlődése” várhatóan még sokáig rombol, tehát ahogy fogy a víz, egyre többen nélkülöznek. Már csak azért is, mert a népes­ ség növekedése kegyetlen: Ázsiában: 2000-ben 3,7 milliárd lakos (ebből 1,35 városlakó) 2025-re 4,74 milliárd (2,4 milliárd) 2050-re 5,22 milliárd A kevésbéfejlett országokban: 2000-ben 4,9 milliárd lakos 2025-re 6,6 milliárd 2050-re 7,7 milliárd A fejlettebb államokban: 2000-ben 1,193 milliárd lakos 2025-re 1,241 milliárd 2050-re 1,219 milliárd (forrás: UN Population Division)

Tehát a növekedés még a szerényebb jóslatok szerint is meg­ állíthatatlan, az új népvándorlások biztosra vehetők. Egy régió van, ahol már nagyjából megállt a népesség gyarapodása, sőt még vissza is eshet a lélekszám: a „fejlett világ” A népvándorlás célállomása tehát ez a régió lesz, mint ahogy már többször emlí­ tettük ebben a kötetben. A felkészülést most kell elkezdeni. A nélkülözők száma félelmetes arányban növekszik, az ENSZ népesedési osztályának előrejelzése szerint 2050-re 7 milliárdan nélkülöznek vizet, mintegy 60 országban. A víz elérhetősége drámai, a „World Water Development Report” című nemzetközi jelentés felsorolja a víz terén legsze­ gényebb országokat (ne feledjük, hogy vízhiányról évente 1000 köbméter alatt beszélhetünk!):

104

Kuwait (10 m3 elérhető személyenként évente!) Gázai övezet (52 m3) Egyesült Arab Emirátusok (58 m3) Bahamák (66 m3) Katar (94 m3) Maldív-szigetek (103 m3) Libia (113 m3) Szaúd-Arábia (118 m3) Málta (129 m3) Szingapúr (149 m3) Félelmetes számok, gyakorlatilag az említett országok puszta létét veszélyeztetik, és ez még csak a vezető 10 ország. Mi lesz akkor, ha 60-an szenvednek majd? A sivatagosodás erősödése nem csak a vízkészletek mennyi­ ségét veszélyezteti, de felrúgja az eddig létező ökológiai rendsze­ reket. Ahogy durva szűkösség lép fel, már nem lehet válogatni az eszközökben, és minden létező földet fel kell használni, minden csepp vizet meg kell inni vagy elöntözni, nem lehet válogatni az eszközökben: a helyiek a környezetvédelmi megfontolásokat tel­ jes mértékben figyelmen kívül hagyják. Ennek következményei pedig beláthatatlanok. A helytelen öntözés miatti sófelhalmozódás durván erősödik, rövidesen már 110 ország lesz veszélyeztetett, leginkább Afri­ kában, Ázsiában és Latin-Amerikában, de az USA területének 30%-a is! A fenti tények következménye az a civilizációs válság, melyet Sámuel P. Huntington foglalt össze a legrövidebben, mint az er­ kölcsi hanyatlás jeleit: 1. elharapózik az antiszociális viselkedés: nő a bűnözés, a kábítószerfogyasztás és az erőszak. 2. a család mint modell elveszti vonzerejét; növekszik a válá­ sok, házasságon kívül született gyermekek száma, megnő a fiatalkorú terhesség és a gyermeküket egyedül nevelők aránya.

105

3. csökken az önkéntes szervezetekben való tagság, és a tag­ ság iránti bizalom, vagyis hanyatlásnak indul a „társadalmi tőke” 4. általánosan gyengül a „munkamorál" s előtérbe kerül az egyéni élvezet kultusza. 5. csökken a tanulás és a szellemi tevékenység iránti hajlan­ dóság. Ezek a jelek régóta jelen vannak, de együttes kritikussá vá­ lásuk maguk után vonják a teljes emberi kultúra összeomlását. Ez a pont a legkiábrándítóbb, hisz ha nem történik semmilyen csoda, tényleg így járunk. Tehát épp itt az ideje a megoldások felvázolásának!

106

KIÚT Minden probléma megoldása adott!

Minden lényeges információ összegyűjthető arról, hogy milyen problémák okozzák a szomjúságot, a nélkülözést és az emberi­ ség kiszolgáltatottságát a szűkös forrásokat birtoklóknak. Olyan világban élünk, ahol magunk okozzuk a problémákat, annak el­ lenére, hogy a hatékony vízügyi alkalmazások lehetőségei világ­ szerte megvannak, csak lehetőségeket kell biztosítani a kivitele­ zésükre. Az alacsony vízigényű helyi alkalmazásoktól a csöpögő öntö­ zésen át (ahol nem elárasztják a földeket, hanem sokkal kevesebb vízzel, csövek segítségével pont a termény gyökérzetére csepeg­ tetik a szükséges mennyiséget) az olyan épületek tervezéséig, melyek tetőszerkezete könnyen gyűjti össze az esővizet, minden ötlet és terv adott, ráadásul sikeresen működnek a gyakorlatban is. Csakhogy a polgárokon kívül senkinek nem érdeke, hogy eze­ ket szélesebb körben használják. A kormányoknak megéri, hogy a nemzetközi nagyberuházóktól és multiktól hiteleket is kapnak. A vállalkozók és alapanyaggyártók szintén haszonélvezők, sőt, lefizetik a helyi önkormányzatok tagjait is, ezzel pedig minden ellenállás megszűnik a „beruházásokkal” szemben. Az egyre in­ kább cselekvésre kész civilek tömege egyelőre nem képes saját kormányokat alakítani, legalábbis addig már biztosan nem, amíg be nem fejeződik vízforrásaink privatizációja. A multikat pedig jó szóval nem lehet meggyőzni. Egy út marad: a helyi önkor­ mányzatokra kell helyileg nyomást gyakorolni, mégpedig azok­ nak a civil szervezeteknek és aktivistáknak, akik ismerik a helyi viszonyokat. E sorok írója már külön kötetben (A „Demokrácia 107

Halála”) kidolgozta a helyi ellenállás kulturált és előbb-utóbb ki­ kerülhetetlen rendszerét, mely tökéletesen illeszkedik az itteni helyzethez. A legfontosabb, hogy a multik privatizációját meg kell állíta­ ni, ahol pedig megtörtént, kordában kell tartani a működésüket, majd a későbbiekben vissza kell szerezni a szolgáltatókat. Sokan bebizonyították, hogy a korrupt multik kezében nincs jó helyen a víz. Ha őket kiszorítjuk (ennek lehetőségeiről az utolsó feje­ zetben), két lehetőség marad tulajdonos tekintetében: a közszfé­ ra (melyben tulajdonolhat a kormány vagy helyi önkormány­ zat) és a nem-kormányzati szféra, civil szervezetek által. A civil szervezetek (főleg a helyiekből álló, önellátást biztosító csopor­ tok) olyan helyeken képesek kisebb mérvű vízellátást biztosíta­ ni, ahol nem akarnak profitot kiemelni az ágazatból, valamint a központi kormányzat nem rendelkezik megfelelő eszközökkel az ellátáshoz. Sok helyen viszont még nem lehetséges a helyiekből álló csoportok irányítása, mert például London vagy Budapest felépítése túl szövevényes ahhoz, hogy odaengedjenek csak civil, nem profitorientált, kizárólag a helyi érdekeket szem előtt tartó csoportokat. Ehhez túl sok a városokban az üzleti összefonódás, túl mocskos a világ, legalábbis egyelőre. Hosszú távon persze ez lesz a jó megoldás, hisz így kell a helyieknek betörni az irányítás­ ba, de nekünk rövid távú és megvalósítható lehetőség is kell. Marad tehát a helyi (ön)kormányzati szféra, mely globálisan még mindig a vizek 95%-ának elosztását végzi. Csakhogy ezek közül sok a túlméretezett szolgáltató, melyek „lassú dinoszauru­ szok” tökéletes alanyai a privatizációnak. Itt a helyiekre megint csak óriási feladatok várnak, és látható: komoly eredményeket lehet elérni, ha a civilek végre elhiszik, hogy képesek ellenállni a globális nyomásnak. Számtalan példa bizonyítja, hogy az ilyen ellenállás nagy eséllyel sikeres, ha az aktivisták elég kitartók. Lássunk egy-kettőt ezek közül: - Stockholm Vatten/Svédország: a nevezett egy kft., melyet a stockholmi önkormányzat birtokol, és eszébe sem jutott eladni a külföldieknek. 1995-re a köbméterre vetített mű­ ködési költségei alacsonyabbak voltak a nagy-britanniai át108

lagnál is, a fogyasztói díj pedig kevesebb mint harmada! A befektetés célja az volt, hogy behozza a költségeket, nem pedig a profittermelés. Ebből következik, hogy maradtak erőforrások a minőség javítására és a környezetvédelmi előírások betartására, amit máshol figyelmen kívül hagy­ nak. Még a fertőtlenítőszerek használata is megfelel a vi­ lág egyik legszigorúbb környezetvédelmi előírás-rendsze­ rének, mely a svéd. - Debreceni Vízmű/Magyarország: kb. 220 ezer embert lát el. Debrecen 1992-ben vette át az előtte állami céget, és a zavartalan működés érdekében nagy összegeket kellett be­ fektetnie. 1993-ban és 1994-ben kísérleteket tettek a priva­ tizációra, előbb a Generale des Eaux, majd az Eurowasser akarta megvenni a szolgáltatót, de a befektetők szerencsére egyik esetben sem jártak sikerrel. 1995-ben a helyiek vég­ re úgy döntöttek, ők folytatják az ellátás biztosítását. Az új cég, a Debreceni Vízmű sokkal olcsóbban hajtotta végre a fejlesztéseket, mint ahogy az a privatizőrök terveiben sze­ repelt, például azáltal, hogy nem akart francia importból szolgáltatni... Az árak nem haladták meg a 75%-át annak, amit a vásárolni szándékozók előrejeleztek. - SANAA/Honduras: A szolgáltatót ’94-ben szintén privati­ záció fenyegette, gyenge működése és magas adósságállo­ mánya miatt, de a vezetők inkább az átszervezés mellett döntöttek, a szakszervezetek és az alkalmazottak részvéte­ lével! Az árak enyhén emelkedtek, de a társaság képes volt kedvezményesen biztosítani a háztartások számára min­ den nap az első húsz liter vizet, amivel a túlhasználatot is megállította, mivel mindenki megbecsülte az olcsóbb vi­ zet, és nem szívesen használta a drágábbat, tehát takaréko­ san osztotta be a rendelkezésre álló mennyiséget. Emellett a szolgáltatás minősége nagy mértékben javult! - SABESP/Brazília: A világ legnagyobb vízügyi üzeme, mely 22 millió embert lát el. Ő szolgáltatja a víz 100%-át és a szennyvízelvezetés 80%-át ezeknek a millióknak. Ilyen ma­ gas ellátási arány nagyon impresszív egy fejlődő országban. 109

A Sabesp híres a környezet védelméről, 900 millió fontnak megfelelő összeget fordított a Tiett folyó megtisztítására, és tisztítja a parti vizeket is, valamint javítja a parti állapo­ tokat, feltételeket. - Saguapac/Bolívia: 1979-ben alapították, 96 ezer tag öszszefogásával (a helyi vásárlók Santa Cruz-ban). A tagok választják a cég adminisztratív és felügyelő tagságát. Nagy infrastrukturális fejlesztéseket hajtottak végre (1996-ra el­ készültek), alacsony költségvetéssel, mivel képesek vol­ tak bevonni a helyi dolgozókat a beruházásokba, így még a munkanélküliséget is tartósan csökkentették! Az első 15 köbméter vizet havonta kedvezményes áron tudják adni, és megakadályoztak egy kísérletet arra nézve, hogy külső céghez kerüljön a számlázás, mely társaság egyfajta behaj­ tóként le akarta kapcsolni a fizetésképtelen fogyasztókat a hálózatról. Ehelyett önsegélyező szervezetet hoztak létre, és a tagok befizetéseiből kisegíthették az átmenetileg fize­ tésképtelenné válókat is! Ez az igazi szociális felelősségvál­ lalás, a legnagyobb siker, amit helyi közösség elérhet. A fentekhez óriási hozzájárulást jelentene, ha két szinten si­ kerülne megfogalmazni a víz, mint alapvető létfeltétel fontos­ ságát! A víz elosztásának megreformáláshoz le kell szögezni, és hosszú távon törvényileg szavatolni, hogy: - A vízhez való jog alapvető emberi jog, mely nem fűződhet fizetőképességhez! - A vízkészleteket csak fenntartható ütemben lehet kiaknáz­ ni, azaz csak annyi folyékony aranyat szabad felhasználni, amennyit a természet képes pótolni! Ez az alapelv kimond­ ja azt is, hogy bűnt követ el, aki a készleteket csökkenti, te­ hát kevesebb „életet” hagy utódainkra, még nehezebbé téve fennmaradásukat, esetleg gyarapodásukat. Ha ez törvény­ ben szerepel, alapot képez arra, hogy el lehessen számol­ tatni ezeket a bűnözőket, hiszen jelen pillanatban éppen az a legnagyobb probléma, hogy nem lehet felelősségre vonni a multinacionális cégeket. A jogszabályok átalakítása azért is fontos, mert a kiaknázás elsősorban a szolgáltató fele110

-

-

-

-

lőssége, tehát alapvető fontosságú, hogy a civil társadalom kierőszakolja magát az elszámoltatást is, hiszen minden törvény annyit ér, amennyit megvalósítanak belőle. Sikerre akkor van esély, ha felfogjuk végre, hogy a földünkön pro­ fitot gyűjtő idegenek játszanak saját utódaink életével. Saj­ nos ez már nem demagógia, bárcsak az lenne! Minimalizálni kell a víz mozgását! Ez annyit takar, hogy a jövőben nem szabadna támogatást és áldást adni olyan be­ ruházásokra, melyek által természetes ökoszisztémák borul­ nak fel, messzire szállítják a vizeket, megváltoztatják a folyók irányát és a tavak elhelyezkedését. Hogy miért fontos ez? Minél több a víz mesterséges mozgása, annál több kárt és szennyeződést okoz. A legalapvetőbb példa az, hogy minél erőteljesebb a mezőgazdasági területek elárasztása, az öntö­ zővíz annál több sót hoz felszínre a mélyből. Csakhogy a víz elpárolog vagy elfolyik, a só pedig ott marad, elszennyezve, kiszárítva a földeket, melynek a végeredménye az, hogy nem lehet folytatni az addigi termesztést. Sokkal ésszerűbb, ha a helyi ellátást mindenhol helyi vízből oldják meg, és csak oda szállítanak, ahol a források egyáltalán nem elegendők még a legalapvetőbb feltételek biztosítására sem. Annak érdekében, hogy a felelősök tényleg elszámoltatha­ tok legyenek, nem elég a törvényi háttér, arra is szükség van, hogy/z helyiek részt vehessenek a szolgáltatók felügye­ letében, fórumokon keresztül, vagy akár részt vehessenek a választásokon, esetleg közülük kerüljenek ki a felügyelő bizottságok egyes tagjai. Átláthatóságot kell elérni! Csak akkor lehet elérni, hogy a multinacionális privatizátorok ne garázdálkodjanak szaba­ don, ha minden egyes üzleti lépésük átlátható és a nyilvá­ nosság elé kerül. Önmagában ez a tény sok rabló társaságot elriaszt a privatizáció gondolatától is, a már tulajdont szer­ zett társaságokat pedig óvatosságra inti. Persze ez esetben is inkább elérni nehéz a változtatást, nem pedig betartatni. Szükséges az ökológiai szükségletek fokozottabb figyelem­ be vétele! Ez vonatkozik a folyórendszerek fenntartására, 111

a mocsarak megőrzésére, a halászati tevékenység kordá­ ban tartására. - A fejlesztéseknél át kell gondolni a helyi vízügyi helyzetet! A világ legtöbb pontján (hazánkban különösen) minden­ féle átgondolás és tervezés nélkül kezdenek építkezésekbe vízszegény területen, ahol a lakosság vízellátása eleve meg­ oldhatatlan a helyi készletekből, tehát szavatolható, hogy át fogják rendezni a környezetet. Ugyanígy életveszélyes dolog vízszegény területeken átfogó mezőgazdasági tevé­ kenységbe kezdeni, amikor sokkal olcsóbb lenne a termelés hatékonyabbá tétele más helyeken. A másik szint a fogyasztók közvetlen környezetéé, ahol is le kell szögeznünk, hogy az ésszerű vízfelhasználást, a túlhasználat elő­ segítését maguk az átlagemberek is elősegíthetik. Az egyik környe­ zetvédelmi mozgalom semmi egyebet nem tett, mint több kerü­ letben kiosztotta az alábbi szöveget, szórólapok formájában: „Tippek kevesebb víz fogyasztásához: 1. Gyújtsd az esővizet kerted és virágaid öntözéséhez! 2. Csak telepakolt mosó- illetve mosogatógéppel kezdj neki a mosáshoz/mosogatáshoz! 3. Ha új gépeket vásárolsz, keress víztakarékos modelleket! 4. Inkább zuhanyozz a teli kádban történő fürdőzés helyett, és a WC öblítésekor is próbálj meg vizet spórolni! 5. Javítsd meg minél hamarabb az elromlott csapokat, WC tartályokat: egy csepegő csap kb. 17 liter vizet pazarol na­ ponta, egy rossz WC kb. 40 litert!” Sokak számára meglepő lehet, de miután fél év elteltével meg­ vizsgálták a helyi körülményeket, azt tapasztalták, hogy a vízpa­ zarlás majdnem a felére esett vissza! Ezek ismeretében ócska ci­ nizmus arra hivatkozni, hogy „a kisember úgysem tehet semmit” Szintén helyi kezdeményezések érték el a világ sok pontján az újraerdősítést, sok régióban egyszerűen azért, hogy szebb legyen élőhelyük. Az eredmény: az erdő segít megkötni a földet, amit 112

nem mos el a víz, tehát a termelés feltételei adottak maradnak. A fák megfogják a szelet, elősegítik a föld tisztulását, megtartják a vizet, lassítják annak lefolyását, csökkentik az árvizeket, emellett levegőt is adnak! Tehát minden vidéken élő magyar tehet vala­ mit, már azáltal is, ha megfelelő módon kezeli saját portáját. Megint csak a civilek láthatják hasznát annak, hogy sok he­ lyütt a „zöld-energia” már olcsóbb, mint a hagyományos. A kör­ nyezetvédő módszerekkel kinyert energiával foglalkozó belga Test Acahts fogyasztóvédelmi csoport egy család konkrét ház­ tartási költségei alapján mutatta be, hogy a szél és víz erejéből kinyert energia egyes esetekben kevesebbe kerül a fogyasztónak, mint a hagyományos módszerekkel előállított és „leszállított”. A Test Achats számítása szerint a vallon régió Andenne városában élő család 5000 kW évi energiafogyasztásért a hagyományos, ál­ lami vállalkozásnak 866 eurót fizet, szállítási költséggel és adóval együtt. Ha ugyanez a család a City Power magáncég környezetvédő módon előállított energiáját vásárolja meg, akkor ez csak 714 eurójába kerül, a megtakarítás tehát évi 152 euró. A kör­ nyezetvédő módszerekkel előállított energia más, távolabbi vá­ rosokban viszont egyelőre drágább, mint a hagyományos, a pél­ daként idézett család fogyasztását alapul véve 909 euróba kerül évente, de még ez is olyan kis különbség, amelyet az intelligens fogyasztó boldogan megfizet, ha végiggondolja, hogy a környe­ zeti csapások által okozott károkat vele fizettetik meg, és azok bizony többe kerülnek, mint az évi 50 euró többletköltség... A zöld-energiát felhasználók tehát nem költenek többet a „ha­ gyományos fogyasztóknál”, mégis nagyban hozzájárulnak élette­ rünk megőrzéséhez. Fontos kitérőt kell tennünk, mivel a víz ésszerű felhasználása az emberi szervezetre is nagyon jó hatást gyakorol. Amit a népi orvoslás évszázadok óta tud vagy gyanít, mára bizonyossá vált: még egy konzervatív angol orvosi lap is beszámolt arról a felmé­ résről, amelynek keretében 50 ezer angol férfit kérdeztek ki napi folyadékfogyasztási szokásai felől, és az eredmény azt mutatta, hogy akik naponta 2,5 litert isznak, fele olyan gyakran beteg­ szenek meg rákban, mint azok, akiknek a napi folyadékbevite­ 113

le csak 1,3 liter. A keveset ivó dohányosoknál a megbetegedés háromszorta gyakoribb. Különösen jó eredményeket tapasztal­ tak azoknál, akik tiszta vizet isznak, tehát olyan minőségűt, mint Magyarország sok régiójában. Korunk népbetegségét, a rákot nagy mértékben vissza lehetne szorítani rendes vízfogyasztás­ sal és táplálkozással. A víz minősége már csak azért is fontos, mert több kutatócsoport vizsgálatai is kimutatták, hogy egyes szív- és érrendszeri megbetegedések leghatékonyabb gyógyszere a csapvíz. A berlini Humboldt Universitát kutatói az American Heart Association évente megrendezése kerülő konferenciáján ismertetett tanulmányából kiderült, hogy az érrendszeri problé­ mák okozta, hirtelen vérnyomáseséssel járó általános gyengeség (ortosztatikus hipotenzió) legjobb gyógymódja a vízivás. A kutatók ajánlása a következő: felejtse el az üdítőket! Ha szomjas, igyon vizet: lehet szénsavas vagy szénsavmentes, a szervezet számára nincs jobb, mint a víz! Igyunk meg naponta 1,5-2 liter folyadékot! Vagyis 10-11 pohárnyit... Ez majdhogy­ nem lehetetlennek tűnik, pedig nem az. Apránként kortyolgas­ suk, nem kell feltétlenül 4 pohárral egyszerre magunkba dön­ tenünk, és úgy éreznünk magunkat, mintha béka nőtt volna a hasunkba... A szakemberek szerint a legjobb, ha váltogatjuk a különféle ásványvizeket, így a vizek ásványtartalma is változa­ tos, ami jótékonyan hat a szervezetre. Leggyakrabban azonban alacsony ásványtartalommal bíró vizeket válasszunk. Tehát a víz élettani szerepének fontossága vitathatatlan, viszont helyettünk senki nem fog odafigyelni egészségünkre. A civilek ébredésével párhuzamosan eljött az a pont, ahol már az intelligensebb vállalatok felismerik, hogy a környezet védelme az ő érdekük is. Ennek számtalan oka van. Egyrészt ahogy nő a környezetvédelem iránti közérzékenység, a vásárlók egyre in­ kább tudni akarják, hogy a megvásárolt termékek környezetkímélők-e, tehát milyen eljárásokkal készülnek, vagy milyen mér­ geket használnak. Ennek persze gyakorlati jelentősége akkor van, ha például Magyarországon nem csak a pénztárca lenne az egyetlen szem­ pont vásárláskor. Minden évben legalább 200 alkalommal van 114

lehetőségem előadást tartani, tehát körbejárhatom az országot. Iszonyatos a nyomor, valóban, a társadalom négyötödének alig jut valamire. Mégis, ha csak az árakat nézzük, és a boltban azt kérdezzük: „mi van akciós?”, a saját halálos ítéletünket írjuk alá. Óriási dilemma ez, főleg hogy az utóbbi évtizedek agymosása pont azt verte a fejekbe, hogy a mának kell élni és csak a kéz­ zelfogható értékek számítanak. Ezzel a hagyománnyal szakítani kell, hiszen gazdaságilag is a csőd pontján túlra viheti az orszá­ got, még ebben az évtizedben. Magyarországon van pénz, csak nem nálunk, az egyszerű átlagembereknél. Ezen a politikai elit nem fog változtatni, tehát nekünk kell. Például azzal, hogy egy­ szerűen elfordulunk azon termékek láttán, melyeket életterünket károsítva hoztak létre. Világszerte megy ez, nálunk sokkal szegé­ nyebb országokban is, mert ott tudják, hogy ha valamit mondjuk a vizek agyonszennyezésével állítanak elő, a tisztítás számláját is a lakossággal fizettetik meg. Ezt pedig nem hagyják. Ennyit talán még a csak pénztárcájukkal foglalkozók is meg tudnak érteni: az olcsó termék így lesz a legtöbbször drágább... Mivel a Föld egy­ re több pontján terjed el ez a hozzáállás, a cégek egyre inkább kénytelenek figyelembe venni ezt a termékek előállítása során. Érdemes még egy példával alátámasztanunk az „olcsó termé­ kek” becsapós voltát! Sok magyar eleve a fejét csóválja, ha arról hall, hogy vegye meg a magyar terméket, mely pár forinttal drá­ gább, mint az ócska külföldi behozott áru, de általában a kör­ nyezet lényegi károsítása nélkül hozzák létre. Hazánk társadal­ ma tökélyre fejlesztette az egy-két forintok „megspórolásának” képességét, mely által látszólag több termékhez jutnak hozzá ol­ csóbban. Ez egy óriási csapda, melyet be is mutathatunk. A ma­ gyar tej helyett sok bevásárlóközpontban olcsóbb szlovák vagy cseh tejet raktak a pultokra, hazánk „polgárai” pedig boldogan vásároltak az igénytelen portékából. Ezzel literenként mintegy 10-20 forintot spóroltak. Azt viszont nem gondolták végig, hogy ez a gyatra minőségű termék nekik sokkal többe került, mint­ ha mindannyian a forintban mérve drágább magyar tejet vették volna meg, ugyanis a külföldi áru tömeges előnyben részesítésé­ vel a magyar tejesek kénytelenek feladni hivatásukat. Mivel ál­ 115

lami vagy más forrásból nem jutnak olyan tőkéhez, mely segít­ ségével másfajta mezőgazdasági tevékenységbe foghatnának, a legtöbben a munkanélküliek amúgy is népes táborát gyarapít­ ják. Ez azzal jár, hogy a társadalom számára már nem tudnak termelni, segélyezésüket, esetleges átképzésüket és az új mun­ kahelyek teremtését pedig pont azok az adófizetők finanszíroz­ zák, akik spórolni akartak a tej árán! Szintén ezek a polgárok fizetik ki a környezeti katasztrófák és szennyezések költségeit is. Hogy miért? Mert Magyarországon a multik szinte nem is fizetnek adót, a bankok alig valamit, a többséget pedig az Euró­ pában legmagasabb személyi jövedelemadót fizető polgárok adják össze. Az állam ebből fogja fizetni az összeomlott ma­ gyar ágazatok kárvallottjait, tehát kevesebb marad más beru­ házásokra, vagy legalább életminőségünk megtartására. Tehát, kedves „spóroló” magyar polgárok, Önök óriási hibát követnek el, tömegesen és folytatólagosan! Visszatérve a cégek környezetvédelmére: sok társaság azért kénytelen jobban figyelni a környezetvédelmi előírásokra, mert főleg az elmaradottabb régiókban a szabályozás egyre kemé­ nyebb, és még keményebb lesz a jövőben. Itt azokról a vidékek­ ről és országokról van szó, melyek már nem hajlandók asszisz­ tálni ahhoz, hogy környezetüket lakhatatlanná tegyék. A cégek jó része kutatja azt is, hogy miként fordulhat a nem hagyományos energiaforrások felé, hisz ahogy az általuk hasz­ nált fosszilis tüzelőanyagok elérhető mennyisége csökken, áruk folyamatosan nő. Említettük, hogy már ma is sok helyen olcsóbb a „zöld-energia” ez a tendencia mindenképpen erősödik. A nem környezetbarát technikát használó cégeknek egyre nehezebb a dolguk a helyi önkormányzatokkal is, hiszen azok a környezetszennyezés várható költségeit már előre beépíthetik az árakba, például annyival drágábban adhatják el ingatlanjaikat a beruházóknak. Persze csak olyan helyeken, ahol nem lehet meg­ kenni az egész díszes társaságot, pártállástól függetlenül... A legfontosabb „motivációs tényező” pedig tőlünk függ! Min­ den környezetei katasztrófa súlyos, de a maiaknak egyre nagyobb visszhangja van. Tehát nekünk is egyre hangosabban kell tilta­ 116

kozni minden ilyen esetben. így érhető el, hogy a katasztrófákból származó perek költségei és büntetései se legyenek nevetségesek. Ezeket csak akkor lehet a mai minimális szinten tartani, ha a köz­ vélemény nem figyel oda eléggé, hogy ki milyen büntetést kap. Egyetlen cégcsoport az, amit közvetlenül nem érhetünk el: a multinacionális vállalatok köre. Velük szemben hosszú távon be kell vezetni az ökológiai adóztatást, átláthatóvá tenni tevékeny­ ségüket, és vasszigorral útját állni minden manipulációs törek­ vésüknek. Ameddig ez nem adott, két fontos fegyverünk marad: a bojkott, és az alternatív termékek vásárlása, helyi árukat, a he­ lyi termelőktől. Ezek világszerte beválnak a multikkal szemben, tehát mellébeszélésnek helye nincs. Mégis hova vezetne, ha hagynánk a környezetkárosító tech­ nikák használatát és vizeink agyonszennyezését? Víz nélkül élelmiszert sem lehet termeszteni. Ezért minden vízprobléma élelmezési problémákhoz vezet. Nem véletlen, hogy a világ min­ den táján mást termesztettek évezredeken át. Ázsiában rizst, máshol búzát vagy árpát, attól függően, hogy hol mi termett a legjobban. De ahogy a világra eresztették a monokultúrákat (ráadásul egységesített, kizárólag egy adott fajtát előnyben ré­ szesítő, a többit kizáró technikákat), a helyi adottságok figyel­ men kívül hagyása miatt ökológiai katasztrófák következtek be. Vízigényes növények jelentek meg, az ipari mezőgazdaság pe­ dig rontja a víz sótartását, mely így a földet szikesíti, kiszárítja. A fertőtlenítőszerek és műtrágyák pedig további elképesztő mér­ gezésekért felelősek. Ugyanannyi víz felhasználásával a cirok a rizsnél 4 és félszer több proteint, négyszer annyi ásványi anyagot és nyomelemet, 7 és félszer több kalciumot és 5 és félszer több vasat termel, rá­ adásul háromszor akkora mennyiséget! Tehát sokkal ésszerűbb lenne az ehhez hasonló terményeket termelni, hiszen radikáli­ san csökkentenék a világszerte dúló éhínséget és vízhiányt. Eh­ hez egy dolgot kell felfogni: nem szabad ész nélkül elfogadni a gazdasági világszervezetek gazdálkodási „tanácsait”, hisz nekik az az érdekük, hogy nyomor uralkodjon a világon, mert csak ez esetben van szükség hiteleikre, tehát csak így képesek dollárjaik 117

mellé feltételeket is szabni. Hogy ellenkezés esetén nem adnak hitelt? Ez így van. Mégis, ha ezek a testületek tűrik az általuk okozott nélkülözést, és rendkívüli állapotot kell bevezetni a har­ madik világ országaiban, ugyan hogyan kérik majd az érintettek­ től, hogy fizessenek? Mert háborúkat nem indítanak csak azért, hogy behajtsák az adósságot, egy ilyen hadjárat ugyanis drágább lenne, mint a har­ madik világból elhordható nyersanyagok összességét megvásá­ rolni piaci áron. Tehát ahogy a szegények függnek a világszerve­ zetek hiteleitől, úgy függnek tőlük a gazdag államok (melyek az olcsó nyersanyagok nélkül megszűnnek növekedni) és maguk a világszervezetek is. Utóbbiak puszta léte válna értelmetlenné, ha nem tudnák kezelni a szegény országokat. Ezt a kétirányú függőséget kellene kihasználni. Ugyanakkor az érintett országok vezetői a legtöbbször korruptak és gyávák. A helyi emberek ellenben megtalálták a megoldást: kormányzati támogatás nélkül kezdtek termelni, gazdaságosan, a környezetre figyelve, és láss csodát, jólét köszöntött rájuk! Nem gazdagság, „csak” jólét, mégis, a régóta nélkülözők rájöttek, hogy nem gaz­ dagok akarnak lenni, hanem emberhez méltó életet élni. Ez az igény azért is sürgető, mert a világszervezetek „tanácsa­ inak” köszönhetően az egész világ mezőgazdasága átalakul, az átállás következtében mára a harmadik világban csak három­ szor annyi vízzel lehet ugyanannyi élelmet termelni! Több tízezer településen indult el az önellátás, az önkéntes „lekapcsolódás” az állami rendszerekről, a folyamat pedig a világ mai urainak hata­ lomvesztésével végződik. Akkor lesz itt az Isten adta lehetőség, hogy az emberiség úgy éljen, ahogy azt az emberek érdekei kí­ vánják meg, és ne egy törpe minoritás uralkodjon milliárdok fe­ lett. Előre szavatolható, hogy a mai tendenciák folytatódása ese­ tén a gazdag országok kénytelenek lesznek elengedni a harmadik világ adósságait, mert azok nem is tudnak fizetni, de lakosaik már nem is akarnak, akkor sem, ha kormányaik ezt erőltetik. Akkor majd rendelkezésre állnak a szükséges források, és kivi­ telezhetek lesznek azok a fejlesztések, melyek által a harmadik világ kiszabadul az adósrabszolgaságból. 118

Az indiai Karnataka tartomány állapotai tipikusan jellemző­ ek a világszerte tapasztalható helyzetre. Fővárosa, Bangalore a leggyorsabban növekvő indiai város, melyet elsősorban a csúcs­ technológiai üzemek, a gyógyszerészet és a vegyészet megtele­ pedésének köszönhetik. Ezek viszont nagyon energia- és vízigé­ nyesek. A helyi vízellátás a monszuntól függ, tehát ha a monszun gyenge vagy egyáltalán nem jön, a városi fogyasztóknál hetente négy vagy öt alkalommal van áramkimaradás, hogy „megvédjék a kereskedelmi felhasználókat”. A vizet „racionálisan” osztják be: a csap általában csak pár órát folyik naponta, nagy ritkán pe­ dig egész nap... Mindenhol más előírt időben folyik: „ha a rád eső szakasz reggel 4-kor kezdődik, korán kelsz és feltöltesz víz­ zel mindent, ami otthon van”. Ha egész nap folyna a víz, komoly ellátási gondok lennének a cégeknél... A helyzet várhatóan rosszabbodik, mert a népességnövekedés értelemszerűen magasabb, mint máshol Indiában, ezért az élelem és víz iránti igény növekszik. A mezőgazdaság is vízfüggő. A tá­ rozóknál még mélyebbre fúrnak, hogy több öntözővíz legyen, így elpusztítják a mélyen lévő, nem megújuló vízkészleteket is, szenynyezik a környezetet. A városi vízigény növekedése és a mezőgaz­ daság miatt elszívják más területek vizeit, így a nem messze lévő Madras, Madurai és Coimbatore városok kiszáradhatnak. A megoldás hasonló, mint bárhol máshol: a globális felmele­ gedés miatt a múlt századhoz képest a környéken 13 esős nappal kevesebb van, de az eső mennyisége nem csökkent, csak kemé­ nyebbek a záporok. Ez azt jelenti, hogy még könnyebb is felfogni az esővizet, és intelligens víztározással, beosztással mindenki­ nek jutna folyékony élet. A víztározás lassítaná a lefolyást, viszszatöltené a föld alatti készleteket, akadályozná a víz útjának eltömítődését, valamint meghosszabbítaná a folyók hosszát, több terület ellátását megkönnyítve. A vízgyűjtők kiépítése öt éven belül eredménnyel jár, a mezőgazdaságra nézve is, tehát érthe­ tetlen, hogy sok helyen miért nem dolgozták ki a fennmaradás rendszerét a mai napig sem. A modern technikai civilizáció egy-egy vívmánya is segíthet megmenteni azt a kevés vizet, ami az emberiség rendelkezésére 119

áll, és megakadályozni annak elszennyeződését. A New Scientist című lapban olvasható, hogy kifejlesztettek egy szenzort, mely a növényvédőszerek földbe juttatásakor pontosan mutatja, hogy hány csepp nitrogénra van szüksége egy adott terménynek. Így a földből élők nem vegyszerezik agyon földjeiket „a biztonság ked­ véért” csak azért, mert nem tudják, mennyi szer kell a növény megvédéséhez. Ez csökkenti a gazdák kiadásait és megelőzi a túlvegyszerezést is, tehát csökkenti a vizek nitrátszennyezését. A rendszer elhelyezhető egy traktoron, a beteg levelek és az egészségesek között a fehér és a piros árnyalataiban jelez. Ez alapján számítható ki, mennyi vegyszert kell felhasználni. A farmerek a felhasznált szer mennyiségét általában az elő­ ző évben használt kilogrammok alapján számítják ki... Nem túl pontos módszer, ennél sokkal ésszerűbb bevezetni ezt az olcsó találmányt. A Mississippi a vegyszerek túlhasználata miatt olyan szennyezett, hogy halott zónái elérnek a Mexikói-öbölbe, és ott 18 ezer négyzetkilométert tesznek életre alkalmatlanná! A szenzor és rendszere 2-3 ezer dollárba kerül. A műtrágya és vegyszerek kilója átlagosan 60 cent, tehát hamar megtérül a befektetés. Minél tovább nélkülözzük a vizet, annál jobban változik a nél­ külözők étrendje, és ez ma már annyi ember érint (világszerte 840 millió ember alultáplált), hogy a világ étkezési szokásai át­ alakulnak. 550 liter víz kell annyi liszthez, amivel egy kenyeret elő lehet állítani. 7000 liter kell 100 gramm marhahús nyeréséhez, mivel itt az állat által legelt növény szükségleteit is be kell számítani. Tehát ahogy egyre kevesebb a víz, egyre többen térnek vissza szükségből a túlnyomórészt növényi étrendhez. A Stockholm Water Symposium előrejelzései szerint a ’90es évek és 2020 között a gabona iránti kereslet 40%-kal nő, vé­ ges vízmennyiség mellett, tehát a jelenlegi fogyasztási szokások fenntarthatatlanok. A hús fogyasztása és az állattenyésztés ko­ moly visszaesésre számíthat, viszont így lesz elég víz a növénytermesztés számára.

120

M a m ár tudjuk, hogy egy átlagos háztartás napi 50 liter vizet használ fel, de 70-szer ennyi, 3561 liter kell naponta (azaz 1,3 millió liter évente), fejenként az élelmiszertermeléshez. A meg­ oldás a városok esetében adott lenne: a nagyvárosi víz felhasz­ nálása a városmenti mezőgazdasági tevékenység során. Ehhez viszont tisztítani kell a városi vizet, ami költséges, és a telepü­ lések a számla kifizetése helyett sokkal drágább megoldást vá­ lasztanak: a vízkészletek teljes kiaknázását a városok környékén. Ez a későbbiekben oda vezet, hogy egyáltalán nem lesz honnan vizet szerezniük, és vagyonokat költhetnek a víz megvásárlásá­ ra és odaszállítására, valamint a nélkülözők segélyezésére. Talán érdemes lenne ma áldozni egy kicsit többet... Párhuzamosan elkezdődhet a vizek körüli jogi előírások tisz­ tázása. Nem véletlen, hogy az ősi társadalmakban a víz magántulajdona tilos volt! Az iszlám jogban, a Sharia-ban benne van a vízhez való jog, de ez használatra vonatkozik, nem birtoklás­ ra. A biztos vízhasználat az élethez való jog része, tehát a világ nagyhatalmai, akik privatizációikkal veszélyeztetik a vízhaszná­ latot, ezt a jogot kérdőjelezik meg! A helyi szintű megoldások jól beváltak évszázadok alatt, és megfelelő átalakítással jól használhatók ma is. Például Indiában minden 1000 egységnyi termésből 250 a falué lett, mely által a közösség képes volt létrehozni saját szociális rendszerét, és nem függött úgy az államtól, mint ahogy mondjuk a magyarországi önkormányzatok. A közös vagyon felett felügyelőbizottság őr­ ködött, melynek tagjai közt minden családból ott volt valaki, te­ hát nagyon felértékelődött a közösségi lét, ami a települések fel­ virágzásához vezet. Az országok között is tisztázni kell, hogy mindenkinek joga van az átfolyó vizek használatához, de ettől a jogtól nemfoszthat meg más országokat azzal, hogy eltéríti a folyókat vagy lecsapolja a tavakat. Az országos szintű vízfelhasználás során nagyon jól al­ kalmazható az ősi társadalmak joga, ahol a helyi közösségekben nem a föld nagysága, hanem a család tagjainak száma határozta meg, hogy ki mennyi vízhez juthat! Így eleve kizárható lenne,

121

hogy a gazdasági vízfelhasználás előrébb álljon a sorban, mint az embereké. A megoldás természetesen szükségessé teszi, hogy átlássunk azon a pár szervezeten, melyek a világ eseményeit irányítják. Ennek a hatalomnak két fő eszköze van érdekei érvényesítésére. Az egyik: a rendelkezése alatt álló tömegtájékoztatás és a vele egybefonódó tömegszórakoztatás (televízió, mozi, újság, rádió) révén nagymértékben meghatározza, hogy a választók kikre szavaznak. A másik: a pártoknak sok pénzre van szükségük mű­ ködési költségeikre, reklámra, a „megélhetési politikusoknak” való juttatásokra. E költségek fedezetét szinte mindig külföldről, a nagy gazdasági szervezetektől kapják. Ennek fejében gondos­ kodnak róla, hogy a közhatalmi döntések lényegében egybees­ senek a háttérhatalom döntéseivel. Ha „homok kerül a fogaske­ rekek közé” akkor jön a puccs, a katonai diktatúra, a politikai gyilkosság, aminek révén a „rend” helyreáll, és vissza lehet térni a szokásos „demokratikus” technikákhoz. Ezt a rendszert kell átlátni, és szakítani a politikai életbe vetett bizalom örök ábrándjával.

122

A KORONA ORSZÁGA Megoldás Magyarország számára

Nagyjából vázoltuk, hogy milyen kiút vázolható fel a világ szá­ mára, melyről egyértelműen kiderült, hogy végigjárható, ha idő­ ben észbe kapunk. Tehát sokak önkéntelen vádja, miszerint ez a kötet megvalósíthatatlan dolgokat vetít elénk, eleve alaptalan­ nak bizonyul. Magyarország számára mégis sokkal több lehe­ tőség adott, hiszen azon ritka kultúrák közé tartozunk, melyek képesek voltak évszázadokig virágzó államrendet fenntartani. Amellett, hogy gyarapodtunk, meg is védtük egész Európa testét a kelet felől érkező hódítókkal szemben. Más kérdés, hogy ezért nem sok köszönetét kaptunk a nyugattól, még ’56-ban sem. Ez már legyen az ő elszámolnivalójuk. A hazánkról szóló fejezetben nagy vonalakban már vázoltuk, hogy milyen vízügyi megoldások szükségeltetnek túlélésünkhöz, gyarapodásunkhoz, és szóba ejtettük azt is, hogy ehhez milyen szemléletváltás szükségeltetik. Ezen záró fejezetben nyúljunk te­ hát mélyebbre, vizsgáljuk meg, hogy a természethez való viszo­ nyulásunk tekintetében a magyarok példam utatása történelmi léptékben miért is fontos, és vázoljuk, hogy Magyarország milyen értékei alapján tud önálló, önellátó nemzettestté válni a Kárpát­ medencében, a történelmünk adta jogos élőhelyén! Ez tehát már nem csak ökológiai fejtegetés, hanem egyfajta útkeresés lehetséges jövőképeink között. Ahhoz, hogy az egész régiónak ilyen hosszú időn keresztül uralkodó nemzete lehessünk, több feltételnek kellett megfelel­ nünk egyidejűleg. Történelmi alkotmányunk stabilitása ehhez elengedhetetlen volt, a Szent Korona misztériuma szerinti élet­ 123

vezetés pedig eleve élhetővé tette mindennapjainkat. A történe­ lem első autonómiáját szintén mi adtuk, az Aranybulla után két évvel, 1224-ben, Andreanum néven, mely a szászoknak adott szabadságlevélként híresült el. Tehát bizonyítottuk, hogy képe­ sek vagyunk együtt élni azokkal, akikkel megosztottuk a Kárpát­ medencét. A hosszú távú fejlődés történelmünk egyes időszakaiban puszta ábránd lehetett, például a tatárdúlást követően, amikor is durván 600 ezer magyar maradt országunkban. Mégis képe­ sek voltunk felemelkedni, mindannyiszor, ennek záloga pedig a vidék magyarságának, a parasztságnak belátó munkája volt, mely soha nem aknázta ki jobban a természetet, mint amenynyire feltétlen szükséges volt, ennek keretein belül pedig intel­ ligens módon használta fel a természet ajándékait, így a földet és a vizet is! Az ő üzenetük napjaink számára egyértelmű: a Vásárhelyi­ terv használható részterveinek kivitelezése mellett ki kell építe­ nünk egy megfelelő öntözőrendszert, mely nem is lenne olyan drága, ha speciális módon készülne el. Méghozzá úgy, hogy az Andrásfalvy-modell alapján a lehető legnagyobb víztározókat kell kialakítani, melyek csökkentik az árvízveszélyt, aszályos időkben pedig megmenthetik az ország mezőgazdaságát. Ami pedig a legfontosabb: szuverén vízellátást kell biztosítani az or­ szágnak. Ezt az értéket nem szabad átadni senkinek, legyen az EU, USA, akárki. A víztározós fokgazdálkodást a magyarság 150 évvel ezelőttig használta! Újfent bebizonyosodik: vissza kell nyúlni a gyökerekhez. Az utóbbi századok során Magyarországon a falu egész hatá­ ra, hegy, víz, sík, erdő, legelő, nádas, mező, szántó, szőlő együt­ tesen a falu élőföldje, „élése” volt, melyet a faluközösség minden tagja egyenlő joggal használhatott. Az egyenlő használat jogát a faluközösségbe való tartozás, a faluban lakás ténye biztosítot­ ta. Tehát megvalósult a lokális szintű, igazi önkormányzatiság, mely nyomokban sem emlékeztet a mai, kormányzati pénzekért lihegő és ácsingózó, hasonló nevű politikai intézményekre... A helyi önállóság és erő foka akkora volt, hogy a faluközösség sok 124

helyütt még a 18. században is dönthetett afelől, hogy a közös­ ségbe befogad-e idegent, ha az ezt a falutól kérte! A közösség egyik legfontosabb feladata az volt, hogy minden tagjának biztosítsa a közjavak egyenlő használatát, oly módon, hogy senki mások kárára előnyhöz ne juthasson. A határ, az élő­ föld, az egész természeti környezet a közösségé volt, nem lehe­ tett magántulajdonba vonni, mint ma. Mennyire belátó és in­ telligens rendszer volt ez! Nem szipolyozta ki környezetét, és generációk élték le életüket úgy, hogy semmi kárt nem okoztak életterükben, gyarapodva hagyták azt az utókorra. Persze előfordult, hogy a földművelésre alkalmas felületeken egy család bizonyos időre másokat kizáró használati jogot kap­ hatott, e témáról dr. Andrásfalvy Bertalan írt kiváló összefogla­ ló munkát. Amíg bőven rendelkezésre állt a művelhető föld, az első foglalás jogán minden család törhetett fel magának szántót, és annak kimerülése után, 4-5 év elteltével, új földet választha­ tott. Ez a vadtalaj-váltó gazdálkodás. De a művelés ideje alatt sem zárhatta ki a közösséget teljesen a család használatába vett földjéről, az aratás, a termény betakarítása után az egész határ ismét a közösség szabad legelőjévé, az egész a falu élőföldjé­ vé, élésévé vált, melyen a faluközösség minden tagja legeltethe­ tett. Tehát a demokrácia mai álszent megfogalmazása előtt több száz évvel a magyarság már kialakította a népképviseleti rend­ szer valódi formáját! Szintén dr. Andrásfalvy Bertalan fejtette ki a legbővebben, hogy milyen formában éltek együtt eleink a természettel, ezen belül is a vízzel. Az évenként ismétlődő nyáreleji árvizek, bár különböző mértékben érkeztek, nemcsak az árterekben és az e körül élő növényzet és állatvilág számára voltak meghatározó je­ lentőségűek, hanem az egész ország számára is. Már a megtele­ pedés utáni első századokban a lakosoknak sikerült a természet­ tel való együttműködés minta-értékű formáját megvalósítaniuk. A hegyekből a hóolvadás vize (kiegészülve a június-júliusi csa­ padék vizével) a folyók természetes övzátonyai közt megduzzad­ va hol itt, hol ott tört ki, és óriási területeket borított el. Az itt élő emberek nem bízták a véletlenre azt, hogy hol tör ki a víz: ma­ 125

I

guk nyitották meg, nemegyszer tetemes földmunkával, fokok, csatornák vájásával - így irányították a víz útját az ártérbe, úgy, hogy a víz lehetőség szerint a legkevesebbet romboljon, és az áradás után ugyanazon a fokon, melyen kijött, vissza is mehes­ sen a mederbe. Ilyen egyszerű és logikus, a környezetet alig ala­ kító védelmi rendszert azóta sem sikerült kitalálni! így a kiöm­ lött víz nem rekedt lefolyással nem rendelkező területen, nem ölte ki a fákat, a bokrokat és a gyepet sem, a kitódult halak pedig nem pusztultak el a gyorsan párolgó, posvánnyá váló ártéri mé­ lyedésekben. Éppen a kiáradást, majd a víz visszafolyását bizto­ sító fokok legszűkebb pontjain vált lehetségessé a visszaigyekvő halak kiszűrése, az apadáskor bezárt rekeszek segítségével. A re­ keszeken túljutott a víz és az apróbb hal, de kifogták vele a na­ gyokat, az értékeseket. A sekély, kiáradt víz ugyanis ívásra és az ivadék fejlődésére a lehető legalkalmasabb volt, így gondoskod­ tak az eljövendő évek halállományáról is. A fok tehát a természet védelmének emberalkotta, tudatos létesítménye volt. Ezért kö­ rültekintően ott ásták, ott fakasztották meg vele a folyó termé­ szetes gátjait, ahol az ártéri szakasz legmélyebb pontja volt, hogy a víz maradéktalanul eltávozhasson, visszatérhessen a medrébe apadáskor. Ez az elhelyezés azt is biztosította, hogy a víz alulról felfelé, csendesen, és rombolás, valamint hordalék szállítása nél­ kül töltse fel az árteret. A 12. századtól már adatolt, említett fo­ kokat tehát mesterséges, ember által létesített vízkapuknak, csa­ tornáknak tarthatjuk. Emberkéz alkotására utal maga a fok szó is, mely a fakaszt igéhez tartozik. Ha időben nem ástak fokot, vagy azt nem tisztították rend­ szeresen, a víz akárhol kitörhetett az ártérbe, és a visszautat nem találó, kintrekedt víz az ártér elmocsarasodását és a halállomány nagy pusztulását okozhatta. Erről számos feljegyzésünk van, és a mai „modern” árvízvédelmi eszközök is ilyen következmények­ kel járnak a világ számos pontján. A fenti összefoglaló csak egy szeletét mutatja be annak a gaz­ dag hagyománytömegnek, melyet eleink ránk hagytak, nem egyet azért, hogy mai eszközökkel használjuk is őket. Hogy milyen fon­ tos gyökereink vannak még? Nagyon fontos dolog, és külön ta­ 126

nulmányban kerül kidolgozásra a közeljövőben, hogy miként éleszthető fel a régi magyar vármegyék többségének átgondolt működése a mai magyar viszonyok között, figyelembe véve azt, hogy az EU regionális politikája nem csak a polgárok életére, hanem környezetünkre, földjeinkre és vizeinkre is nagyon ká­ ros. E politika alapja, hogy a régiók közvetlenül Brüsszel felé tar­ tozzanak elszámolással, melynek óriási hátrányai vannak. Egy­ részt a régiók egymással kezdenek egészségtelen versengésbe: az egyik kiaknázza, tönkreteszi a folyókat, hogy több befekte­ tőt nyerjen, emiatt a másik vizei is szennyezetté válnak, és hiába akar az egyik környezetre ügyelő vidéket kiépíteni, ezt már nem képes megtenni. Másrészt a nagyberuházásokat Brüsszelből ve­ zénylik, ahol nem ismerik a helyi feltételeket, hatalmas környe­ zeti károkat okoznak, nem tudják, hogy mit kell megvédeni, és hogyan. Ennek legjobb példája a Duna többszöri megmérgezése, vagy akár az Onyx nevű cég ámokfutása Magyarországon. Ezzel szemben a régi magyar vármegyerendszer egyik legna­ gyobb előnye az volt, hogy képes volt elérni a szomszédos ré­ giók egészséges együttélését, pontos környezeti szabályozással, másrészt azzal, hogy a vármegye általában független egységként működhetett, tehát esetleges zavarai nem terjedtek át automa­ tikusan a szomszédos régiókra is. Így a helyi válságok kezelése megmaradhatott helyi szinten, és azok nem is terjedtek tovább olyan könnyen, mint napjainkban. Abban az időszakban, amikor forrong a világ, és mindenki két­ ségbeesetten kutat az új modellek, gazdasági eszközök, filozófi­ ák után, meg kell jegyeznünk, hogy Magyarország gyarapodá­ sának minden szükségszerű feltétele megtalálható múltunkban, mindössze annyit kell tenni, hogy mai, modernebb rendszerekké formáljuk azokat a már bevált „recepteket”, melyek életben tar­ tották a magyarságot évezredeken keresztül. A Hangya Szövetkezetek rendszere pontosan azt a lényegi ele­ met valósította meg, melyre ma is óriási szükség lenne: a ter­ melőtől a fogyasztóig tartó láncolatot olyan értelemben moder­ nizálta, hogy nem engedett be külföldi érdekeltséget és olyan felvásárlót, terjesztőt, feldolgozót, aki az árakat az egekbe verhet­ 127

te volna. Ma a termelőtől jó esetben is csak alamizsnáért veszik át terményét, a felvásárlók maffiaszerűen egyeztetik megalázóan alacsony áraikat. A feldolgozók mögött minden esetben külföldi, tőkeerős bankok állnak, az elárusítóhelyeken pedig előnyben ré­ szesítik a külföldi, bóvli importtermékeket. A mai rendszer tehát a magyar termelés végét eredményezheti, amellett, hogy a ter­ melési költségek több százszorosát fizetjük ki a termékekért. Mit ért el ezzel szemben a Hangya? A termelőt, feldolgozót, fogyasztót egy szervezetbe tömörítette, kizárva a több ezerszá­ zalékos drágulást, biztosította a helyi termelés minél nagyobb mértékű helyi elfogyasztását, biztonságot teremtve ezzel mind a termelőnek, mind a helyi munkavállalóknak, hiszen tervezhető­ vé vált a termelés, nem fenyegetett a munkanélküliség veszélye. Emellett a termelőket saját Hangya-hitelszövetkezet segítette, tehát nem voltak kiszolgáltatva külső személyeknek, szerveze­ teknek, ha anyagi forrásokra volt szükségük, mondjuk bővítés esetén. így nyerhettek elég forrást arra nézve, hogy megvédhessék földjeiket, vizeiket, és ha ez ma is így működne, szóba sem kerülne, hogy elprivatizálják kincseinket. Hogy milyen kiterjedésű rendszerről volt szó? 1940-re a Han­ gya Szövetkezeti Központ több mint 2000 tagszövetkezete 700 ezer taggal és 400 Hangya-bolttal működött Csonka-Magyarországon! A hatalmas szervezetnek 30 saját konzervgyára és 20 ipari üzeme volt. Amellett, hogy a termelők biztos bevételhez juthattak, a Hangya-tagok közvetve is részesültek a haszonból: a vezetők a profitot hasznos beruházásokba fektették, mely így „visszaforgott” a tagok pénztárcájába is. Hol láthatunk ma ilyen modellt? A magyarországi gazdaságban biztosan nem... Már 1908-ra egész Nagy-Magyarországon elterjedt a Hangya Szövetkezet hálózata, vidéki kerületi értekezletet tartottak, év­ könyvet adtak ki, 14 millió korona volt az áruforgalmuk és 20 ezer korona vásárlási visszatérítést adtak a tagoknak. Tehát nem vitték ki a hasznot az országból - mint manapság a multik - , ha­ nem visszaforgatták a szövetkezeti tagokhoz! Nincs állami elvo­ nás, mint a nyereséges tsz-ek esetében a gulyáskommunizmus­ ban, hanem befizetés és gyarapodás mutatkozik! 128

Érdemes felidéznünk a Hangya történetének tanulságait, mert egyrészt minden sorával egyetérthetünk, másrészt felvá­ zolja, hogy mennyivel jobb rendszer volt, mint a mai! „Az egyik fő tanulság, hogy a Hangya-mozgalom eredményeként vidéken az árak szilárdan kialakultak. Hangsúlyozottá vált a Hangya köz­ ponti szerepe, állandó összeköttetést tudott tartani a bel- és kül­ földi piacokkal, ismerték az összes számottevő árakat. Ezenkívül össze tudták gyűjteni a falusi árukat, ezeket feldolgozták, piacké­ pessé tették, tömegben tudták szállítani és eladni, gondosan fi­ gyelembe véve a termelők érdekeit is, akik szintén Hangya-tagok voltak! Sajátos volt a Hangya Szövetkezet filozófiájában, hogy a magyar típusú mozgalom nem szüntette meg az egyéni gazdál­ kodást. A fő cél a gazdák összefogása volt a szakszerű termelés, a gazdálkodás érdekében, és nagyon fontos volt a legcélszerűbb modern gépek beszerzése is, melyek aztán termelékenyebbé, jövedelmezőbbé tették az egész gazdálkodást.” Ahogy ezt egy Hangya-újság megfogalmazta: „Az eredeti Hangya rávezette a falut az egymás segítés, az önsegélyezés jelentőségére, életet, sorsot formáló erejére. Ésszerűen számító, okosan takarékosko­ dó kisemberek tömegeit nevelte fel.” Talán ez utolsó a legfonto­ sabb mondat, hiszen a tiszta lelkű magyarok tömegei maguktól is működőképes életteret alakíthatnának ki. Fontos megemlítenünk, hogy a Hangya és a szövetkezeti moz­ galom szakirodalmat, ismeretterjesztőket adott ki, konferenciá­ kat szervezett, 1937-ben csak Erdélyben 166 magyar szövetke­ zetnek volt saját könyvtára és olvasóköre! A Hangya központ 1924-tól könyvtáralapjából évente jutalmazta sikeresebb tagszö­ vetkezeteit, a középiskolákban szövetkezeti szakkönyvtárakat is létesítettek adományaiból. Ez a fenti csodálatos és bevált struk­ túra kiválóan alkalmas lenne arra is, hogy helyi Hangya-egységek lássák el a vízszolgáltatók felügyeletét, vagy akár társadal­ mi alapon a teljes vízszolgáltatást! A szakemberek bérezését és egyéb költségeket még olcsóbb is lenne megfizetni, hiszen nem kellene profitot kitermelni a szolgáltató munkájával. Annyira lo­ gikus volna, hogy szinte fáj, mégsem kerülnek elő a hasonló ötle­ tek. A helyzet az, hogy a nagypolitika „elintézi”, hogy a jó kezde­ 129

ményezések elsikkadjanak. Ezen megint csak az egyes emberek változtathatnak. De hogyan? Hisz a magyar állampolgárok jobban félnek, mint eddig bármikor. És egy kedves barátomtól idézve: érdekes, hogy ez a félelem nem vált ki ellenállást, nem válik szervező erővé, pedig ez lenne indokolt. Amikor az emberek már nem csak szellemileg hanem fizikai értelemben is fenyegetve érzik magukat, általában minden törvényes eszközzel megpróbálják biztosítani saját védel­ müket. Nálunk eközben csend honol... Mára ugyanis, akinek van fizikai ereje, megvédi magát, vagy csoportokba, riadóláncokba szerveződik, a többség viszont csendben fél. És ez nem jó így. Aki fél, az korlátozott cselekvésé­ ben, és ami rosszabb, gondolkodásában is. A fent említett úr is úgy gondolta, hogy az Antall-kormány a feloszlatott munkásőrség helyett létrehozza azt a polgárőrséget (nevezzük nemzetőrségnek!), amely önkéntes alapon védi a m a­ gyar közrendet és bennünket. Ez kiváltotta volna a zsoldoshad­ sereget is, és az utóbbi létéből adódó összes problémát. Ugyan­ is a zsoldoshadsereg fő bázisai az őrző-védők és a munkásőrök utódjai lehetnek, akik mindennel vádolhatok, csak túláradó ha­ zaszeretettel nem. A legnagyobb veszély talán az, hogy egy ilyen zsoldoshadsereg bármikor bevethető a saját állampolgáraink el­ len is, hiszen erkölcsi gátjai nincsenek, pénzben kifejezhető do­ loggá teszi azt, amit őseink hazaszeretetnek, becsületnek hívtak. Emellett a külső ellenséggel szembeni védekezés során egy zsol­ dos morálja soha nem érheti el azt a szintet, mint egy a földjét, hazáját védő, patrióta magyaré. A fentiekkel szemben a nemzetőrség helyi csoportjai kise­ gíthetnék egymást akár elemi kár, természeti csapás esetén is, szervezhetnének olyan közös programokat, amiket ma már sen­ ki sem vállal, védhetnék életünk rendjét. Velünk együtt, hiszen közülünk kerülnének ki a tagjai, ami nem kis társadalmi mozgó­ sító erőt jelent. Talán ezért félnek az ötlettől annyira „odafent” hiszen itt egyértelműen a hiányzó szociális védőháló részleges helyettesítéséről van szó! A nyugodt, tevékeny élethez alkotmá­

130

nyos jogunk van. Ha hagyjuk tőle megfosztani magunkat, meg­ érdemeljük a sorsunk. Fizikai feltámadásunk nem lehetséges lelki, spirituális ébredés nélkül. Ezt szolgálná az önkéntes nemzetőrség, mely visszaad­ hatná az alkotó élethez szükséges biztonságérzetet. Ezt az utat kellene választani. Mert ha nem, a magyar nép is felkel, de addig­ ra sokan elvesznek közülünk. Én ezt nem szeretném, mint ahogy utcai harcokat sem, és arra sincs szükségem, hogy azoktól véd­ jem meg magam, akiket azért fizetnek a mi forintjainkból, hogy biztonságunkat szavatolják. Ezen a ponton a szerző már hallja a kérdést: jó, igaza van, meg kell teremteni, de kivel, miből, hogyan? És különben is, rengeteg munkával jár! No igen, az élet már csak ilyen. A legtöbb hely­ zetben az előrelépés rengeteg munkába kerül, és ez jó, mert az ember ettől a munkától nemesedik, erősödik. Nekünk viszont van még egy előnyünk: az a tudat, hogy ha nem teszünk semmit, megint busongani kezdünk, szinte bizonyos, hogy a saját ha­ zánkban csak megtűrt személyek leszünk. A helyzet talán még nem is most a legsúlyosabb, hanem évek, egy-két évtized múlva lesz az. De akkor bizonyosan. A nemzetőrség szervezése lokális alapokon kezdődhet, helyi szinten elkezdhetik a polgári körök (végre egy értelmes feladat, mellyel kiterjeszthető a tevékenységük!), a Szent Korona-sejtek, vagy egyszerűen a civilek. Helyi szinten mindig lehet hat-nyolc olyan aktív személyt találni, aki tenni akar, de nem elégíti ki a pártok által nyújtott „kampányolási szolgáltatás” Önvédelmünk mellett nagyon fontos funkció lehet a sport, az önképzés, mely szó szerint felkészíti az önkénteseket jövőbeni tevékenységükre. Lehet szervezni kirándulásokat, felolvasóesteket, ápolni a tör­ ténelmi emlékhelyeket, nevelni a gyermekeket, megszervezni a helyben termelt áruk helyi adás-vételét, hogy ne a multik élje­ nek meg gazdáink munkájából. Mennyivel szimpatikusabb ez önkéntes alapon, mint zsoldosként becsatlakozni egy ki tudja, honnan irányított szervezetbe! Ha egy ilyen helyi kezdeménye­ zés már megáll a lábán, felveheti a kapcsolatot a többi regionális

131

szerveződéssel, közös programokat, akciókat szervezhetnek, ki­ segíthetik egymást, tehát szép lassan, de biztosan feláll egy or­ szágos nemzetőrség. Ha ez a világ több tucat művelt országában működik és nélkülözhetetlen, miért lenne nálunk tilos? Ha ez a rendszer elkezdene kiépülni, pillanatokon belül óriási civil hatalmat nyerhetne. Ekkor válna lehetségessé, hogy a teljes helyi élet felett ellenőrzést gyakorolhassunk, és ezen a ponton le­ het elég eszközünk arra, hogy megvédjük a földeket, megállítsuk a privatizációt, megóvjuk a víz- és egyéb stratégiai ellátó ágazatokat, tehát önvédelemre és önellátásra rendezkedjünk be egy olyan vi­ lágban, ahol egyik régió sem érezheti magát biztonságban, mert: - labilis kormányzatoktól függ az anyagi támogatásuk - saját gazdasági tevékenységük hazánkban elhanyagolható - a multik vásárlásaikon keresztül befolyást gyakorolnak éle­ tünk minden része felett. Az önellátás alapján megállítható a privatizáció, saját gazda­ sági egységek indíthatók be, tehát a kormányzati függés gyen­ gül. Ez a lehetséges út a gyarapodás felé egy ingatag, haldokló világban. E sorok írója vallja, hogy nagy segítséget jelentene a Szent Ko­ rona országait irányító történelmi alkotmányunk jogfolytonossá­ gának helyreállítása. Ez alapján maradhatott fenn Magyaror­ szágjával több mint egy évezreden keresztül. A Szent Korona tana szerint a Szent Korona testéből nem téphető ki egy darab sem: ez válasz a privatizációra, egyszerűen nem engedi azt. Pontos elő­ írásokat tartalmaz minden idegen befolyás megakadályozására. A legfontosabb mégis az, hogy ellenállási záradéka értelmében az uralkodóval (ma „uralkodó osztállyal”, vagy „kormányzattal”) szemben is foganatosíthatók intézkedések, ha azok nem az előír­ tak szerint képviselik hazánk érdekeit. Tehát adott egy olyan, a legfelsőbb vezetői szint felett álló értékrend, előírás-gyűjtemény és irányelv, melyet egyetlen hatalmat szerző csoport sem kérdő­ jelezhet meg, tehát az ország ügyeinek intézése folyamatos és ki­ egyensúlyozott mederben történhet. Magyarország számára ez mutatja a kiutat.

132

UTÓSZÓ Olyan világban élünk, ahol az erő dominál. Birodalmak emel­ kednek, majd tűnnek el nyomtalanul. „Erős emberek” irányítják mindennapjainkat, mi pedig áhítattal nézzük, hogy micsoda ki­ váló emberi példányok szerepelnek életünk egén. Pedig ezek az „erős emberek” olyanok, mint a hatalmas hadvezérek: erő van ugyan a kezükben, mégis harmatgyengék, mert folyton mene­ külnek valami elől. Leginkább önmaguktól félnek. A legtöbb hó­ dító ilyen volt, mint ahogy napjaink hódítói is hasonlók. Nérók és Sztálinok... Minden megváltozik, talán akkor, ha nem csak a „jogainkra” figyelünk, hanem a kötelességeinkre is. Mára egyfajta pszichés betegséggé vált, hogy nekünk „jogaink” vannak, melyeket folya­ matosan hangoztatni kell, akkor is, ha esélyünk sincs arra, hogy éljünk ezekkel. Lassan elismerjük minden férfi jogát a gyermekszüléshez... Te jó ég, hol tarthatnánk, ha legalább ennyire figyel­ nénk a kötelességeinkre! Minden megváltozhat, talán akkor, ha nem lesz közöttünk ennyi kallódó emberi lélek, ennyi társunk, akinek nincs vélemé­ nye a világról, a körülötte zajló eseményekről. Ezek a kallódók feladták a gondolkodás csodálatos jogát, tehát agyhalottnak te­ kinthetők. Nem produktívak. Pedig mennyi új irányvonal pat­ tanhatna ki a fejükből, ha arra használnák, amire az Isten meg­ teremtette! Minden megváltozhat, talán akkor, ha világ nem olyan lesz, mint az orvostudomány, amely úgy tesz, mintha versenyt futna a vírusokkal, de az új kórságok mindig hamarabb ütik fel fejüket és pusztítanak, minthogy eleve megoldás lenne rájuk. Örök ver­ senyfutás ez, ahol az ember csak veszíthet.

133

Sokan elmondhatjuk: nem öltünk, nem loptunk, nem csal­ tunk. Minden megváltozhat, ha egyszer feltesszük azt a kérdést is, hogy mit tettünk ezek mellett! Világunk beteg: uralkodni megtanultunk, gondoskodni alig. Bizony, a középkori jobbágynak pompás élete volt a miénkhez képest. Nem kellett versenyeznie, „megvalósítani önmagát”... Ha megfizette a tizedet vagy a helyi adót, nyugodtabban élhetett, mint napjaink dolgozó embere. Hova jutottunk azóta? Ha kiderítjük, minden megváltozik. Talán egyszer, ha majd kevesebbet beszélünk és többet mon­ dunk...

134

FÜGGELÉK 1. A víz körüli konfliktusok kronológiája

A Pacific Institute 2003-ban is közzétette a világ legújabb vízügyi konfliktusairól szóló összeállítását, emellett a korabeli feljegyzé­ sek és dokumentumok összegyűjtése és feldolgozása segítségé­ vel teljes kronológia állítható össze arról, hogy az emberiség tör­ ténelme során mikor és milyen konfliktusok törtek ki a víz miatt, vagy mikor és hogyan használták eszközül a folyékony aranyat. A végeredmény elképesztő: mintegy ötszáz háború indult csak a víz megszerzéséért! Lássunk néhány példát ezek közül! Kr. e. 3000 Az ősi sumér legenda szerint Ea istenség megbüntette az em­ beriséget bűneiért, hat napos özönvizet zúdított rájuk. Az ember megmenekülésének története valószínűleg Noé legen­ dájának „eredetije”. Kr. e. 2500 A Lagash és Umma közötti határvita egyértelműen a víz miatt robbant ki, mivel Urlama, Lagash királya (Kr. e. 2450-2400) csatornákkal vezette el a vizet a szomszédos régióból, hogy így szárítsa ki Umma készleteit. A lagashi király fia, II megvonta a vizet Girsu-tól, egy ummai településtől, melynek eredménye óriási feszültség volt a térségben. Kr. e. 1790 Hammurabi törvényei közül több állítólag Sumérra is vonat­ kozott: számos előírás tette lehetővé, hogy az öntözőrend­ 135

szerekből elvonják a vizet, valamint hogy meglopják a közös forrásokat. Kr. e. 1720-1684 Hammurabi unokája, Abi-Eshuhi Abish elzárta a Tigris-folyó útját, hogy megakadályozza az Iluma-Ilum által vezetett felkelők elmenekülését, akik kikiáltották Babilónia független­ ségét. A kísérlet sikertelenül végződött, és elindította a régió nagy birodalmának összeomlását. Kr. e. 720-705 Miután Sargon asszíriai uralkodó legyőzte a mai Örményor­ szág területén élő törzseket, teljesen megsemmisítette öntö­ zőrendszerüket, és elárasztotta az egész területet, megaka­ dályozván, hogy a riválisok erőt gyűjthessenek és a jövőben fenyegetést jelentsenek. Ártatlanok tömegei haltak meg. Kr. e. 705-682 A Kr. e. 605-ben lezajlott asszíriai lázadás során lerombolták Ba­ bilont, és az egyik fő öntözőcsatorna szétverésével árasztották el a romokat, hogy „semmiféle élet ne maradjon ott”. Kr. e. 699-681 Asszíria egyik feljegyzője egy korábbi időszakra hivatkozik, amikor „az istenek hatalmas árvizeket bocsátottak a földekre”. A korabeli források szerint ekkortájt vették be Tiruszt, mi­ után elvágták a vízutánpótlást. Kr. e. 669-626 Az asszíriaiak több támadást indítottak Arábia és a környező vidékek ellen. Assusbanipal, mint katonai vezető parancsba adta, hogy szárítsák ki és csapolják le a kutakat, így vágta el az ellenséges hadtestek utánpótlását. Szintén ő volt az, aki a korábbi arábiai háborúban elzáratta a menekültek elől a víz­ forrásokat. Miután legyőzte Elamot, a csatornák szétrombolásával elárasztotta Sabipel városát, mely Elam szövetségese 136

volt. Egyes feljegyzések szerint az Ulai-folyót az ellenséges ka­ tonák holttesteivel (!) zárta el, és az összes környékbeli elől elzáratta a az élelem- és vízutánpótlást. Ezt nevezhetjük kora­ beli ökoterrorizmusnak. Kr. e. 612 Ninive megtámadása. Egyiptomi, perzsa és babilóniai szövet­ ség jött létre, hogy megsemmisítse az asszír fővárost. A ba­ bilóniaiakat Nabukodonosor apja, Nebopolassar vezette. Az előretörő seregek elterelték a Khosr-folyót, hogy ezzel árvizet okozzanak, és az elterelt víz folyásának irányában a város kö­ zelébe juttassák ostromgépeiket. Kr. e. 605-562 Nabukodonosor védvonalat hozott létre Babilon körül, mely­ nek egyik legfontosabb eleme a csatornák hálózata volt. A bel­ ső kastély egyetlen védereje is ez volt! Kr. e. 558-528 Babilon katonai és védelmi célokból 360 vízelterelő csatornát ásatott. Kr. e. 539 Hérodotosz feljegyzései szerint Babilont úgy támadták meg, hogy az ellenséges seregek az eltérített Eufrátesz-folyó kiszá­ radt medrében masíroztak be. Kr. e. 355-323 A perzsák megakadályozták a győzedelmes Nagy Sándor se­ regének visszatértét, úgy, hogy új töltések emelésével lehetet­ lenné teszik a hajózást. Kr. u. 1503 Leonardo da Vinci és Machiavelli elkészítette az Arno-folyó eltérítésének tervét, mely a Pisa körüli összetűzésekben ho­ zott hasznot az itáliai város számára. 137

Kr. u. 1573-1574 A 18 éves háború elején a hollandok elárasztották a földe­ ket, hogy a spanyol csapatok ne tudják bevenni Alkmaar vá­ rosát. Ugyanezt a védekező technikát alkalmazták 1574-ben Lieden városa esetében, és még vagy húsz alkalommal a ké­ sőbbiekben. Kr. u. 1642 Gaon Mingeng kínai katonai vezető több folyón is átvágatta a gátakat, tönkretéve ezzel a környékbeliek utánpótlási rend­ szerét. Ezt a hadászati célú merényletsorozatot többször meg­ ismételték a következő évszázadokban. Kr. u. 1672 XIV. Lajos ekkor indította harmadik háborúját Hollandia el­ len, mely során a francia seregek lerohanták a területet. A hol­ landok erre „eret vágtak” a csatornáikon, elárasztották az egész országot, látható akadályt emelve a francia seregek elé. Kr. u. 1898 Franciaország és Nagy-Britannia összetűzése. Egy francia expe­ díció megpróbált kontrollt szerezni a Nílus forrásvidéke felett, mire a britek katonai csapást helyeztek kilátásba. Végül hajlan­ dók voltak bevonni az egyiptomiakat is a vita rendezésébe... Kr. u. 1907-1913 Los Angelesben az Owens-völgyből csővezetékeken keresztül próbáltak vizet szállítani a nagyváros számára. A helyieknek alig maradt víz, ezért merénylet-sorozatokat és robbantáso­ kat követtek el a csatornák ellen. Kr. u. 1915 A dél-afrikai egyesített seregek elfoglalták Windhoeket, mely német irányítás alatt állt. A visszavonuló német csapatok az összes forrást megmérgezték, megszegve ezzel a hágai egyez­ ményt is. 138

Kr. u. 1935 Arizona kivezényelte a nemzeti gárdát Kalifornia állam hatá­ rához, hogy védjék a Parker-gát megépítését, mely körül azért robbant ki vita, mert Kaliforniától erőforrásokat vont el. Kr. u. 1938 Kína és Japán konfliktusa. Chiang Kai-shek elrendelte a Sárga-folyó határvidékének elárasztását (a gátak átvágásával), mert úgy vélte, hogy a japán seregek veszélyeztetik birodal­ mát. Több gátat dinamittal robbantottak szét, hogy semmi se állhasson a lezúduló víz útjába. Az áradat elpusztította a japán sereg egy részét, annak teljes nehézfelszerelését. Az elárasztott terület több tízezer négyzetkilométert tett ki, ahol több tízezer kínai lelte halálát, saját vezetőik miatt! Kr. u. 1939-1942 Japán kémiai és biológiai fegyverekkel rendszeresen mérgezte meg a kínai vízforrásokat. Kr. u. 1940-1945 A II. világháború rendszeres stratégiai célpontjai a gátak és vízforrások voltak. Ennek oka egyrészt a lakosság ellátásának nehezítése, másrészt a vízenergia kinyerésének leállítása volt. Kr. u. 1943 A brit királyi légierő május 16-án és 17-én Németország terü­ letén több gátat bombázott szét, a halottak száma több ezer volt. Kr. u. 1944 A német hadsereg a vízkiemelő rendszerek tönkretételével elárasztotta az ellenséges területet. Ezt az akciót Franciaor­ szág területén többször megismételték. A német mérnökök '44 telén Belgium területén is létrehoztak egy 16 kilométer hosszú, 3-6kilométer széles mesterséges tavat, mely a védvo­ nal fontos részét képezte. 139

Kr. u. 1947-től A Gangeszt felosztották Banglades és India között, a mennyi­ ségről szóló viták azóta folyamatosak, hogy India egyoldalúan kezdett építkezni, változtatva a folyó medrén. Kr. u. 1947-1960 Az Indus folyót is felosztották, India és Pakisztán között. A konfliktus az öntözésre szánt víz elosztása körül alakult ki, India meggátolta, hogy a pakisztáni csatornákba víz kerüljön. A tárgyalások csak 1960 körül jutottak el odáig, hogy viszony­ lagos nyugalom álljon be a két fél viszonyában. Kr. u. 1948 Az első arab-izraeli háború során az arabok elvágták NyugatJeruzsálem vízutánpótlását. Kr. u. 1950-1960 A koreai háború során támadás érte a Yalu-folyón emelt gá­ takat, melyek Észalc-Korea és Kína számára biztosították a ki­ egyensúlyozott vízellátást. Kr. u. 1951 Eszak-Korea mesterséges árvizet zúdított a területén állomá­ sozó ENSZ-erőkre, melyek a hidakat működtették és ellen­ őrizték. Kr. u. 1951 Jordánia közzétette, hogy medencéjét a Yarmouk-folyóból kí­ vánja öntözni, miután Izrael bejelentette, hogy lecsapolja a mocsarakat az Izrael és Szíria közötti demilitarizált zónában, hogy pótlólagos forrásokhoz jusson. Ezután a konfliktus ál­ landósult Szíria és Izrael között. Kr. u. 1953 Izrael elhatározta, hogy a Jordán-folyóból öntözi sivatagos területeit, elvonva ezzel a vizeket máshonnan. A szíriai táma­ dások és a nemzetközi ellenállás arra késztette Izraelt, hogy 140

részben feladja a Jordánnal kapcsolatos terveit - legalábbis egy időre... Kr. u. 1958 Egyiptom és Szudán konfliktusa a Nílus vízhozamának bir­ toklása miatt. Kr. u. 1960-tól A vietnámi háború során az USA hadereje megsemmisítette a helyi polgári lakosságot ellátó teljes öntözőrendszert, embe­ rek tömegeit ítélve nélkülözésre és halálra. Kr. u. 1962-1967 Brazília és Paraguay vitája a Paraná-folyó vízhozama miatt. Brazília öt évig állomásoztatta haderejét a Guaira-vízesés környékén, csak 1967-ben jutottak megegyezésre. Kr. u. 1963-1964 Az etiópiai és Szomáliái határ kijelölése után a Szomáliái no­ mádok etióp uralom alá kerültek. A konfliktus az Ogadessivatag környékén robbant ki, ahol a legfontosabb vízfor­ rások találhatók. Több százan lelték halálukat a fegyveres harcokban. Kr. u. 1967 Az arab-izraeli háború során Izrael megsemmisítette az arab vízügyi egységeket a Jordán-folyón, majd elfoglalta a Golánfennsíkot és a Jordán vidékét, megszerezve a vízkészletek el­ osztásának „jogát”. Kr. u. 1975 A Dél-afrikai Köztársaság csapatai bevonultak Angolába, hogy elfoglalják a Ruacana vízerőművet, egy gáttal együtt. Céljuk az volt, hogy megszerezzék az irányítást DélnyugatAfrika vízellátása felett.

141

Kr. u. 1980-1988 Az iraki-iráni háborút végigkísérte a víz körüli harc, Irán pél­ dául elárasztotta az iraki védelmi vonalat. Kr. u. 1982 Izrael nemes egyszerűséggel elzárta Bejrút vízellátását. Kr. u. 1984 Egy vallási szekta megmérgezte az egyik oregoni város víztar­ talékait, melynek következménye rengeteg szalmonellás meg­ betegedés. Kr. u. 1990 Dél-Afrikában a vízért fizetni nem képes lakosokat (mintegy 50 ezret) lekapcsolták a szolgáltatásról. Az eredmény egész­ ségügyi összeomlás. Kr. u. 1991 Az Öböl-háború során Iraknak még visszavonulás közben is volt gondja arra, hogy megsemmisítse Kuvait majdnem öszszes sótalanító egységét, melyek által édesvizet biztosítottak a lakosság számára. „Cserébe” az amerikaiak szétlőtték Bagdad összes vízellátó egységét... Kr. u. 1992 Magyarország felmondta a Csehszlovákiával kötött szerző­ dést a Duna vizének elosztásáról, az északi fél mégis folytatta az építkezéseket, egyoldalúan: befejezte a gátat, és egy csator­ nán keresztül elvezette a folyó vizének egy részét. A vízhozam a magyar oldalon megváltozott, ökológiai katasztrófa állt be. Kr. u. 1992 Boszniában a délszláv-válságot végigkísérték a vízellátást megsemmisítő merényletek.

142

Kr. u. 1993 Irakban a Szaddam-rezsim több síita területen lévő víztározót mérgezett meg, egyszerűen azért, hogy likvidálja saját ellen­ zékét. Kr. u. 1998 Egy 12 éves (!) számítógépes kalóz teljes irányítást szerzett az arizonai Roosevelt-gát felett, tehát egy gombnyomással elönt­ hette volna Mesa, Tempe és Phoenix városait. Bár nem tör­ tént incidens, mégis bebizonyosodik, hogy minimális ráfordí­ tással tönkretehetők a nagyvárosok is. Emellett sok helyen (pl. Kazahsztán környékén) az egyik ország elzárja a másik vízellátását, amíg nem kapja meg a számára fon­ tos nyersanyagot, emberi hullákkal mérgezik meg az ivóvízkészle­ teket, vagy tudatosan mérgezik a folyókat, mint ahogy a Kárpát­ medence Trianonban nyertes népei teszik azt Magyarországgal. A víz birtoklása élet és halál kérdésévé vált. Ha valakinek nincs, inkább tönkreteszi másét is. Rohanunk a szakadék felé.

143

FORRÁSOK ÉS FELHASZNÁLT IRODALOM

Agence Francé Press (AFP). “Macedonian troops fight fór water supply as president moots amnesty.” AFP, 2001. június 8. http://www.balkanpeace.org/hed/archive/june01/hed3454.shtml. Ahmed, A. “Fifty húrt in Bangladesh strike violence.” Reuters News Service, Dhaka, 1999. április 18. American University (Inventory of Conflict and the Environment ICE). Cauvery River Dispute. 2000. http://www.american.edu/projects/mandala/TED/ice/CAUVERY. HTM. American University (Inventory of Conflict and the Environment ICE). Lesotho “Water Coup.” 2000. http://www.american.edu/projects/mandala/TED/ice/ LESWATER.HTM. American University (Inventory of Conflict and the Environment ICE). „Marsh Arabs and Iraq.” 2000. http://www.american.edu/projects/mandala/TED/ice/MARSH. HTM. Associated Press. “Earth Liberation Front members threaten Colorado town’s water.” AP, 2002. október 15. Associated Press. “Water targeted, magaziné reports.” AP, 2003. május 29. Barry J.M. „Rising Tide: The Great Mississippi Flood of 1927 and How it Changed America. Simon and Schuster” 67. o. New York. 1997. 145

Bingham, G., A. Wolf, and T. Wohlegenant. “Resolving water disputes: Conflict and cooperation in the United States, the Near East, and Asia.” US Agency fór International Development (USAID). Washington DC. 1994. BBC “World: Asia-Pacific Timor atrocities unearthed.” 1999. szeptem ber 22. http://news.bbc.co.uk/hi/english/world/ asia-pacific/newsid_455000/

455030.stm BBC „US bombed Afghan power plánt” 2001. http://news.bbc.co.Uk/l/hi/world/south_asia/1632304.stm BBC “Cyanide attack foiled in Italy.” 2002. február 20. http://news.bbc.co.uk/hi/english/world/europe/ newsid_1831000/1831511.stm Burns, J.E „Tactics of the Sarajevo Siege: Cut OfF the Power and Water,” New York Times, 1992. szeptember 25. Butts, I