Gyalogszerrel Európában 9632803620 [PDF]

Zitiervorschau

John Hillaby

Gyalogszerrel Európában

GONDOLAT • BUDAPEST 1976

„VILÁGJÁRÓK” 108

A fordítás alapjául szolgáló mű John Hillaby Journey through Europe Constable and Co., London, 1972

Fordította BORBÁS MÁRIA A fordítást az eredetivel egybevetette DETRE JÓZSEFNÉ ISBN 963 280 3620

©John Hillaby, 1972 © Hungarian translation by Borbás Mária, 1976

Alapozás

A régi mesében megkérdezték a százlábútól melyik pár lábával indul el. Meghökkentette a kérdés. Az, ami eddig a haladás tökéletesen természetes módja volt, egyszeriben elképesztő probléma lett. Jóformán mozdulni sem tudott. Hasonló bajba jutok én is, ha megpróbálok számot adni arról – nem hogy hogyan, hanem hogy miért gyalogolok. Abban reménykedem, hogy az itt következő oldalak bőségesen kifejtik, micsoda öröm egyik lábat a másik elé rakni majd kétezer kilométeren át. Lotaringiában találkoztam egyszer egy fiatalemberrel, aki elmondta, hogy egész életében magányosan szeretett volna vándorolni, úgy, ahogy én, de valahogy sosem tudta rászánni magát, hogy nekiinduljon És voltaképpen mi a legjobb az egészben? Hajnali két óráig beszélgettünk, s akkor úgy éreztem, megközelítettem a dolog lényegét. A függetlenség, mondtam. Ha az ember gyalogol, nem kell magát megszabott órarendhez tartania, nem kell sehol vesztegelnie, míg csatlakozást kap, nem kell megvárnia, míg mások elindulnak. Egyedül, hátadon a pakkoddal, akármikor útra kelhetsz, akárhová és ha úgy tetszik, útközben meg is változtathatod a terveidet. Körülnéztem a fiatalember szépen berendezett lakásában, s azt mondtam, persze attól függ, mi a foglalkozása. El tud-e szabadulni néhány hétre? Szomorúan rázta meg a fejét. Nem, mondta. Nagyon nehéz. Ő ugyanis egy utazási iroda tulajdonosa. Most, hogy a gyaloglás önéletrajzom fejezetévé vált, lassan megvilágosodik előttem, hogy az élvezetes függetlenségért mennyi hálával tartozom milyen felbecsülhetetlen segítséget kaptam. Londonban, indulás előtt, hosszú hónapokat töltöttem az útvonal kidolgozásával könyvtárakban, múzeumokban, követségeken és egyetemeken szereztem hozzá anyagot. Amikor hazatértem, megint csak alaposan kiszipolyoztam mások tudását és jóindulatát. Örökre lekötelezett ama kivételes intézménynek, a London Librarynek munkatársa, Douglas Matthews: a nottinghami egyetemről Donald Bullough, és sok más régi barát, kivált Otto, Renate és Helli Koenigsberger, Peter Elstob, Jocelyn Kingsley, Mary Usherwood és John Worsley. Sok egyéb segítség mellett Graham Bishop kidolgozta fényképfelvételeimet, és terveim alapján megrajzolta a térképeket, amelyeket megjegyzéseimmel és firkálmányaimmal kiegészítettem. Lehetetlenség megemlékezni mindenkiről, aki feledhetetlenné tette gyalogutamat, de büszkén említhetek meg néhány nevet: Annie-t Wassenaarból, Gerritet, a solymászt, Gastont Liège-ből, Moyshét, a strasbourg-i bölcset, belfort-i, molarettói, guillestre-i jó barátokat, meg azt a két ifjú embert Pierrelatte-ból, Alaint és Henrit, aki megtanított egy balga bukdácsolót, hogyan kell havon gyalogolni.

Tengerparton

Az utasok javarészt kocsival hajtottak ki a partra. Egymásra dudáltak. Aztán énrám. Rendes körülmények között mit sem utálok jobban, mint ha rámdudálnak, kivált a nyilvánosnak mondott közúton. Ilyenkor fellengzős gondolataim támadnak, hogy én vagyok az egyetlen gyalogutas a kerekeken tomboló őrült világban. De azon az áprilisi reggelen, hat órakor, annak vettem a sok vidám tutulást aminek szánták: az istenhozzád, az istenáldjon elektronikus tizenhatodainak. Azok az autósok köszöntek el, akikkel fél éjszaka üldögéltem a Harwichból Hoek van Hollandba tartó kompon. Szerte rajzottak egész Európába. A két autóversenyző, két profi az úrvezetők között úgy számolt, ha egy kicsit ráhajtanak, tizenkét óra múlva Monte-Carlóban lehetnek. Hat én? Alig valamivel tartott tovább két hónapnál, míg az Északi-tengertől az Alpokon át a Földközi-tengerhez értem. Volt közben mindenfele hangulatom: emelkedett, nyomott, magabiztos, ideges, súlyosan túlterhelt, és bizony, gyakran ostobán éreztem magam az ormótlan bakancsban az utazónak álcázott könnyed utazók között. Integettem azután a tengerpart felé vettem utamat; vitt az a nehezen körülírható vagy, amit általában úgy ismernek: szabadulni az egésztől. Mindjárt meg is magyarázom, miért indultam a parton felfelé Scheveningen felé – alkalmasnak véltem arra, hogy onnan forduljak délnek. Kedvenc térképemen, egy atlaszlapon úgy néztem, Európa nyugati szélén végig lehet gyalogolni a Rajna torkolatától valahova Monaco vagy Nizza közelébe. Nizza – Nice – Niké – Győzelem. Tudtam, hogy gyalogszerrel járható út húzódik a legnagyobb részén vagyis az Ardennektől a Vogézekig és az Alpoktól a tengerig. A magasan fekvő területek között azonban, kivált Hollandiában és Belgium északi részén, Lotaringiában és Belfort körül, a Franche-Comtéban erősen iparosított övezetek vannak. Fél évig terveztem, hogyan kerülhetném el az elviselhetetlen országutak vesszőfutását. Nem is olyan régen az útonjárás egyszerű volt és áttekinthető; az ember változatosságot keresett, útközben valami mást akart látni, mint mindig. Daniel Boorstin szerint a modern élet egyik ravasz veszedelme, mi több, egyik legnagyobb vesztesége, hogy elveszítettük ezt a menedéket. Ahogy mind kisebb és kisebb időbeli különbséget jelent ide vagy amoda elérni, a tér összezsugorodik, és jóformán eltűnik. A világ nagyjából ugyanolyan, ha modern szállodából szemléljük, vagy az autósztrádán rohanó kocsiból, lökhajtásos repülőgép üléséből, vagy egy óceánjáró fedélzetéről. Az „instant” leveskocka és a Nescafe után közeleg az „instant” utazás kora. Manapság, mondja Boorstin, többe kerül, és nagyobb találékonyságot, fantáziát és vállalkozó szellemet igényel az utazással járó kockázat kitervelése és elviselése, mint valamikor az elkerülése. Jóformán ugyanannyi erőfeszítésbe telik az „úttalan” útvonal megtervezése, mint buktatóinak elkerülése. Németalföldön a gyalogutas a tengerparton maradhat és a csatornákon végigvándorolhat, egészen az Ardennekbe tartó hegyi út kezdetéig. Vízinövénnyel benőtt part. Sárszalonka fütyült, csigaforgató bukott alá, akár az elhajított kő. A tenger meg-megcsobbant, és elhalt a dudálás. Béke mindenütt. A hullámok mentén, egy szilárd sávon haladtam tovább. A homokot, akár az ementáli sajtot, lyukak pettyezik. Nyaralók védekeznek így az éles északi szél ellen. Az egyik lyukból egy ifjonc bukkant fel, bozontos hajú fiú,

szembeszökően foltozott farmerben. Felállt, nyújtózkodott. Hippi, aki ez egyszer önállósította magát, gondoltam. Mi tagadás, magam sem szeretem a tolakodást. Intettem hát, és tovább mentem. De még több figura nőtt ki a homokból, öt-hat fiú és lány, egyetlen nagy lyukban, s mögöttük mások. A tengerpart egyszeriben benépesült helyes fiatalokkal; virággyermekek, beatnikek, összegöngyölt hálózsákkal – többnyire angolok és amerikaiak. Ott aludtak a szabad ég alatt. Amszterdamba igyekeznek, valami kommunába, mondták. Megkérdezték, hová megyek. Tudtam, hogy utam célja messze túl van azon a messzi városon, annyit mondtam hát, hogy át Hollandián, gyalogszerrel délnek. Utam kezdetén sosem visz rá a lélek, hogy egyenesen kinyilvánítsam szándékomat. Úgy vélem, pimaszul kihívnám a sorsot. A kérdést megfordítottam, s rájuk kérdeztem: hát Amszterdam után hová? Indiába, mondták. Valószínűleg Kasmírba. Néhányuk bizonyára odaér. Lassan vándorolnak várostól városig, változó nagyságú csoportokban; közös bennük az elégedetlenség, az ifjúság kereső vágya, gyors barátkozó kedve. Én ezzel ellentétben magam voltam: elvben szabad, mint egy csavargó. S mégis – hisz gondosan kidolgozott útvonalat kell követnem, kevés a szabad időm, és szüntelenül és rendszeresen tudatnom kell hollétemről szerető és szorongó feleségemet – ők mennyivel szabadabbnak látszottak, mint én! Csakhogy mi is a szabadság? E pillanatban úgy gondoltam, a kényszer hiánya, a cselekvési, választási szabadság, hogy az ember maga határozhatja meg sorsát, meg a többi. Igaz, csakhogy… a kényszer hiánya a legjobb esetben is viszonylagos, és talán az a szabadság, amelyben ezek az ifjoncok láthatólag dúskálnak, nem több mint az, hogy én egyszerűen nem vagyok képes meglátni a problémáikat, mert annyira lekötnek a magaméi. Minden különbség ellenére – beleértve azt az óriási különbséget, hogy több mint negyedszázad választott el korban – volt sok közös is bennünk, de ettől még társalgási témánk alig akadt. Nem érdekelte őket, ha azt kérdeztem, hol voltak, mit láttak. Valami vén különc kockafej kérdezősködik. Talán a kor az oka, vagy belőlem hiányzik valami fontos, de nem tudok kapcsolatot találni ezekkel az ifjoncokkal. Pedig gyakran megpróbáltam. Akkor reggel is. – Honnan jöttök? – Brightonból. – Tetszett? – Lepra. – Miért? – Hát, a szokásos. Döglött. Lepra. – És miért épp India? – Sokan megyünk oda. – Miért? – Logikus – mondta ő. Fontolgattam magamban a választ, míg tovább talpaltam Scheveningen felé. Autósok, kempingezők, hippik, gyalogjárók – mindenki vándorol. Máshova akar jutni. Miért? Logikus, mondta ő. „Sajátos őrület – mondta Petrarca ágrólszakadt titkárának – ez a vágy: mindig idegen ágyban aludni.” Helen Waddelltől* tudjuk, hogy jó titkár volt az ifjú. Belopta magát gazdája szívébe, mert kilenc nap alatt tizenegy canzonet tanult meg. Pártfogója verseit szép, tiszta betűkkel másolta. Csak épp stabilitasban szűkölködött. *

Helen Waddell (sz. 1889) – angol írónő.

Felelőtlenül beszélt; elmegy Konstantinápolyba, mondta, hogy megtanuljon görögül. Hosszú évek múltán Pisából jött vissza, egy garas nélkül, éhesen – a tékozló fiú hazatért. De nem maradt sokáig. A vándordiák, az Ordo Vagorum (kóborlók rendje) tagja, hamarosan eltűnt megint, s legközelebb Rómából hallottak róla. Európa tele volt efféle vándorlókkal. Századokon át valóságos átka voltak az egyháznak. Ediktumokat bocsátottak ki ellenük, úgy igyekeztek otthon tartani őket. „Egyetlen írnok sem hagyhatja el az egyházmegyéjét püspöki engedély és szabadságlevél nélkül; egyetlen püspök sem fogadhatja be, ha nincs a birtokában efféle levél.” Ha valaki le akarta tromfolni vitapartnerét, aki ésszerűnek mondta az ismeretlen kutatását, azt vágta a fejéhez, hogy gyrovagus – vagyis szellemi szöcske. Szent Benedek azokat a barátokat illette e névvel, akik hol itt, hol ott töltöttek néhány napot, mindig más klastrom vendégszeretetét élvezték, örökké vándoroltak, s nem maradtak meg sehol, „csak a maguk örömére és nyomorult bendőjére volt gondjuk”. Azokat, akiknek lehetetlen beszédéről azt mondja: „jobb hallgatni, mint beszélni”. Logika? Milton szerint steril tudomány, „hacsak nem kívülről ered”. Walesi Gerald hosszú történetet mesél egy ifjúról, ki nagy költségen öt esztendőt töltött Párizsban, s amikor hazatért, bizonyítani tudta atyjának, hogy az asztalon levő hat tojás valójában tizenkettő: amire az atya megette a látható hat tojást, és az ifjúnak hagyta „azokat, amelyeket logikájának tyúkja tojt”. Megdorgálták, s visszaküldték Párizsba. A mai talajtalan hippik messze vannak a vándordiákoktól, akik megéltek abból, hogy latinul vitáztak, de ugyanaz űzi őket: otthagyni a mindennapit, valami mást látni. Ami pedig látszólagos kommunikáció-képtelenségüket illeti, hogy nem tudják megmondani, mi a szándékuk – már nem csodálkozom rajta annyira, ha eszembe jutnak azok a srácok ott a tengerparton. Különböző okokból, én sem magyaráztam meg, mit keresek ott. Még kevésbe azt, hogy miért talpalok Scheveningen felé. De valamit el kell mondanom arról, mit jelentett nekem srác koromban az a hely, mert ha megmagyarázom, honnan jövök, jobban megértethetem azt is, hol állok.

Családom minden évben átvonult Leedsből egy bérelt házba, a közeli parti városba, Scarborough-ba. Ottani padlásszobácskámból minden reggel néztem, hogyan kel fel a nap az Északi-tenger egy öble fölött. Ma már jóformán csak lagúnának látom azt a sekély tengert, az Atlanti-óceán meleg áramlatainak közlekedő edényét. Olaj- és gáztartályok vannak benne, s az egyre szennyezettebb folyók rothadó hordalékát is magába fogadja. A halászat visszafejlődött. A nyüzsgő tőkehal, a rajzó hering, „az ezüst kedvenc” jóformán kipusztult. No de ezt a mai eszemmel mondom. Egy dán nevű és romantikus történelmi érzékű gyerek szemében ez volt a világ legesleghatalmasabb víztükre. A helybéli múzeum őre, türelmes, tudós férfiú elmondta, hogyan hajóztak ide Jorundsfjord és Borre, Hollingstedt és Hedeby vikingjei – s ez utóbbi helynév mennyire hasonlít az én nevemre! Magát Scarborough-t egy Skadis nevű vén kalóz dúlta fel, Csapottorrú Ketill, Selyemszakállú Sigtrygg, Ökörlábú Thorstein és Farhang Olaf vérrokona. Micsoda remek nevek! Gyűjtöttem a hosszú törzsű, rémítően horgas orrú viking hajók képét, s ott helyben felcsaptam magam is vikingnek. A harmincas évek elején Scarborough élénk kikötő volt. Pitymallatkor felvijjogtak a sirályok; alkonyatkor felhangzott a zsákmánnyal hazafelé tartó halászhajók mély orgonahangja. Meleg napokon halbűz és kátrányszag úszott a kikötő fölött. Gerald v. Giraldus de Barri (1146-1220) – walesi földrajztudós, történész és krónikaíró.

Heringszezonban berajzoltak a holland bárkák, kivált Scheveningenből, Scarborough testvérkikötőjéből. Nem hasonlítottak a mi vén, rozsdás halászhajóinkhoz, a Fekete macskához, a Rose-Maryhez meg a Heringkirálynőhöz; takaros vízi járművek voltak, a fedélzetük tisztára sikálva, orrukra, tatjukra hatalmas, fehér betűkkel ezt festették: SCH. Mintha a világ túlsó oldaláról jöttek volna ezek a hajók. A vetélkedő halászbárkák legénysége együtt ivott; örök barátságot fogadtak, s végezetül rendszerint összeverekedtek a part menti kocsmák előtt. Én a mólón horgásztam, s úgy éreztem, az élet valahogy elmegy mellettem. Egyik este egy öt centis csuka-horog mélyen belefúródott a hüvelykujjamba. Ültem a kikötő lépcsőjén, s nem mertem hazamenni a tiltott szórakozásnak ezzel az áruló bizonyítékával. – Lökd ki a túloldalon – ajánlotta egy részvétlen matróz. Toltam nagy lassan, s kis híján elájultam. Valaki más azt tanácsolta, menjek fel a Gert Janra, a holland kórházhajóra. A kapitány csakugyan ki is szedte a horgot egy szempillantás alatt. Adott egy pohár snapszot; akkor ittam először életemben szeszes italt. Könnyed intéssel bemutatott a feleségének. Megrázó élmény volt. Vérkeringésem egyszeriben egészen más sebességfokozatba kapcsolt. Felhúzott térddel, egyenes háttal ült a szépséges teremtés az aprócska bádogfürdőkádban, a meleg vízben. – Feltétlen gyere el hozzánk Scheveningenbe – mondta. Évekig nem felejtettem el. Ezekben a boldog időkben minduntalan kieveztem a déli öbölben horgonyzó fekete kéményű, barna vitorlás vén bárkákhoz. Ott, az iszamós fedélzeten meséltek nekem a halászok a hering-holdakról, amelyek október vége felé derengenek fel. Elmesélték, mily csudásan fehérük a víz, a tenger színét valósággal fehérre festik a parányi organizmusok, a planktonok, ez a vándorló anyag, temérdek fogások záloga. Én is tűzdeltem a halászokkal hosszú zsinórokra a csalétket, a sózott csukadarabkákat, s megtudtam, hogyan alkot hetven-nyolcvan háló úgynevezett rajt, ami voltaképpen hálók hosszú függönye, s úgy vontatják be, hogy az orrukkal szélirányba forduló kis halászbárkák, mint megannyi alvó halászmadár siklanak át az éjszakán. Történelemkönyvekből tudom, ugyanazokból a könyvekből, amelyek kötelező olvasmány korukban oly unalmasnak tűntek, hogy a dánok kezdetben a Hanzavárosok kereskedői számára fogták a heringet, míg a hollandok át nem vették az északi-tengeri ipart. Mivel a dánok viking őseimmé lettek, ez bizony bosszantott, s még többet olvastam Csapottorrú Ketillről és leányáról, Audról, a Mélyenérzőről, aki Krisztus kedvéért faképnél hagyta Odint. Annak, amit valójában tanulnom kellett volna, csak egy-két futó gondolatot szenteltem, de faltam mindent, amihez csak hozzájutottam a skandinávokról, aztán a magam szerény kis történelem-szigetecskéjét benépesítettem a hősök valóságos láncolatával, a merovingoktól egészen a tengeri szegénylegényekig, akik kiakolbólították a spanyolokat Németalföldről. Ehhez csupán azt a csekély mennyiségű természetrajzot vehetjük még hozzá, amelyet halászoktól, vadászoktól csipegettem fel – alig hinném, hogy hosszú éveken át sok egyebet tanultam volna, amit érdemesnek ítéltem. Menekültem a nedves, ködös Leedsből, s bejártam a környék völgyeit, lápvidékét, gyalogoltam, növényeket, rovarokat gyűjtöttem. A történelem helyébe vándor természettudósok léptek: kivált Lubbock és Watterton, Russel Wallace *, Darwin és Charles Kingsley , akinek Water Babies (Vízibabák) című könyve lényegében egy folyó, méghozzá egy yorkshire-i folyó története. A gyufaskatulyákban hazaszállított élőlények latin nevének felkutatása révén felületes ismeretségbe kerültem a

*

Sir John William Lubbock (1803-1865) – angol matematikus, asztronómus. Alfred Russel Wallace (1823-1913) – angol természettudós. Charles Kingsley (1819-1875) – angol lelkész és író.

klasszikusokkal: ily módon a gyönyörűséges pávaszem pillangó (Vanessa io), amely kertünk nyári orgonabokrára telepedett, Héra argoszi papnőjével asszociálódott, a futrinka (Feroria) minden felszabadított ember védőszentjével, a rubinfarkú darázs (Chrysis) meg Terentiusszal. Szótárakban, lexikonokban búvárkodtam. Gondolatok kincsesbányái voltak a könyvek. A dolgok neve része lett az asszociáció bűvöletének, amely véleményem szerint a tanulás kanóca. Az ifjú számára az elgondolkodással kezdődik valami filozófiaszerűség, nem pedig, mint később oly gyakran, a kételkedéssel. Később, újságíró koromban, sikerült pótolnom műveltségem legordítóbb hiányait, amikor a West Riding-beli hetilapoktól a Guardianhoz, később pedig a New York Timeshoz kerültem. Két óriási lépés egy rendezetlen életmódban. Erkölcsi súlyt adtak, és annak izgalmát, hogy kiváló hivatásos írókkal dolgozhattam együtt. Egzotikus helyekre utaztam, Kanada sarkköri vidékére, Afrikába, de hamarosan rájöttem, hogy minél tovább utazom az újságíróskodás katapult-ülésén, annál kevésbé látom meg a mélységeket. Gyrovagus lettem. Egy-egy út rövid volt, akár az élvezethez, akár a megértéshez. Az újságírás, mondotta valaki, irodalom – sebtiben. Az, ami napjainkban történik, a történelemre csak annyiban igyekszik hasonlítani, hogy pontosságra törekszik. Lassítani akartam a felszívódás folyamatát. Észak-Kenyában hosszú szafarin vettem részt, s ott kezdtem gyalogszerrel bejárni azokat a helyeket, amelyekkel addig csupán könyvből vagy futó látogatás során ismerkedtem. Egy angliai gyalogtúrán megsejtettem az összefüggést – mozaikká álltak össze előttem az addigi elszórt információ-és élménymorzsák. Most már tovább akartam lépni, hogy megpróbáljam összefüggésbe hozni Angliát Európa többi részével. Nem remélhettem, hogy bejárhatom az egész világrészt, kelettől nyugatig, de hogy Hollandiából eljussak gyalogszerrel a meleg déli országokba, reálisnak tűnik; úgy számoltam, olyan országok szegélyén haladok majd át, ahol a legfeltűnőbb a keveredés folyamata. Praktikusabb lett volna a partnak valamely északibb pontjáról indulni, de fel akartam újítani ismeretségemet a tengerrel, amellyel együtt nevelkedtem. Lágyan mosták a hullámok a partot, menekültek a homoki szöcskerákok, csak az áttetszőn csillogó medúzák maradtak ott, mint kísértet-tehéncsordák megannyi elpottyantott lepénye. A dűnék füve közül a nyugatnak vándorló pipiskék szüntelen „csip-csip”-je szólt. Fecskék kapaszkodtak a tüskésdrótba, hosszú, északnak tartó vándorútjuknak csaknem a végére értek, megpihentek hát egy kicsit. A partot egyáltalán nem ismertem, azt gondoltam hát, végigmehetek a dűnéken, s lenézhetek a tengerre és mindarra, ami a bosszantó tüskésdrótsövény mögött fekszik. Csakhogy a hollandok bizonyosak akarnak lenni a dolgukban: az ő nemzeti védvonalukat ugyan ne tapodja senki. Könnyebb bejutni az anyakirálynő palotájába, mint áthatolni a homok védőpadjain. Sűrű kerítés szegélyezi. Magát a területet szüntelenül járja a rendőrség, kutyákkal. Hatalmas táblák figyelmeztetnek félreérthetetlenül: Verboden Toegang . Ahol egy kicsit is megsüpped a homok, a zinkstukkent nyomban kipótolják a drót mögé telepített fűzfák vesszejéből készült sűrű fonadékkal. Ha a gát összerogy, Hollandia nagy részét elborítja a sós víz. De a hollandok nem érik be annyival, hogy ellenállnak a tengernek – meg is hódítják. Mérnökök tartják szemmel a dagály útját a partról induló változékony csatornákon. Elszigetelt homokpadok összekötésével egy sereg lagúnához jutnak, s ezeket bekerítik és kiszivattyúzzák. Vegyi anyagok segítségével dús legelővé változik a nyers sómező, és Hollandia évről évre növekszik, igaz, csak lassan, úgy, ahogy az erdei Verboden Toegang (holl.) – Belépni tilos.

vöröshangya növeli fészkét. A legkülső dűnesor mindössze hat-nyolc méter magas, de már ez is tekintélyes magaslatnak számít a jórészt kétdimenziós tájban. Kissé sántítva botorkáltam gátjuk meg a tenger között. A sántítás meglehetősen aggasztott. Kevéssel az indulás előtt megrándítottam a térdemet. Azt olvastam valahol, hogy a római katonákat úgy edzették a harcra, hogy sokkal nehezebb fegyverzetben kellett küzdeniük, mint amit aztán a valóságos csatában viseltek. Ezt az elvet akartam én is átültetni a gyakorlatba. Tudtam, hogy a gyalogláshoz nem kell különleges edzés. Mindennap elgyalogolok valahova, már évek óta. Csakhogy egyensúlyban, izom-koordinációban ég és föld a különbség, ha az ember könnyedén jár, csomag nélkül, vagy ha tizenhat-tizennyolc kilós terhet cipel a hátán. A terheletlen gyalogló – ujjon-járó. Előre dől, valósággal tovasiklik, jóformán nem is érinti a talajt. A kezdeti energiát a talp puha része biztosítja, majd jóformán rögtön utána a nagyujj. Mihelyt elindul, az energiát a nehézkedés szolgáltatja, amelyet a lábak ütemes mozgása irányít. Csodálatos ez a mozgás. Lépésről lépésre a katasztrófa szélén egyensúlyoz a test. És mégis, az egyenesen járás képessége világosan elhatárolja az embert azoktól a majom-forma csoszogóktól – legrégibb őseinktől. Ezzel ellentétben a megterhelt ember lúdtalpasan jár. Míg hozzá nem szokik a megváltozott testhelyzethez, úgy tántorog, mint holmi barlanglakó. Gyakorlat révén azonban magasra lehet rakni a pakkot, és úgy egyensúlyozni, hogy egy-két heti súlyemelés után már úgy érzi az ember: nem találja meg az egyensúlyát, ha nincs a pakk a hátán. Az edzés időszakában túlsúlyt pakoltam a hátamra. Naponta hosszú gyalogutakra mentem, s mintegy huszonkét-huszonhárom kilónyi öntöttvas-korongot cipeltem, a londoni telefonkönyv vaskos kötetei közé csomagolva. Mindezt beleszíjaztam hátizsákomba, ami úgy passzolt, mint holmi jól szabott melltartó. Ha megráztam a vállamat. alig mozdult ide-oda a teher, csakhogy a fel-alá irányuló mozgással nem számoltam, s ezáltal meglehetősen lepipáltam a rómaiakat. Ez alatt az időszak alatt végigjártam Anglia déli dombvidékét, és pompásan éreztem magam. Heves önbizalom-túltengésemben átugrottam egy kis árkot. Az eredmény merőben váratlan volt, és ugyancsak fájdalmas. Úgy értem földet, mint valami madár, csakhogy a pakkom nehezen letottyant, és térdkalácsom izmaiban megrándított egy drót-feszes ínszalagot. Aggodalmas napok következtek: kötözés, masszázs, még kortizon-injekcióról is szó esett. A fájdalom és a duzzanat fokozatosan alábbhagyott, de olykor-olykor még sántikáltam, és kellemetlen előérzetem volt, hogy mi lehet még ebből. Reggel könnyű volt a hátizsák. Hogy a felfelé kapaszkodó szakaszban könnyítsék a súlyon, a sátramat előreküldtem Liège-be. Ha szabadban akarnék aludni, még mielőtt odaérek, belemászhatok a szükség-hálózsáknak kinevezett plasztik-holmiba, a hosszú, áttetsző burokba. Zsákomban a térkép és a pénz, lábam előtt egész Európa – mi az ördögöt aggodalmaskodom hát? Amíg a Vogézekbe meg a Jurába nem érek, semmi probléma az útvonallal. Bárki épkézláb ember eljuthat gyalogszerrel Genfig. És mégis, ez a krónikus szorongás nem hagyott nyugton. Felrémlett előttem az Alpok hóborította csúcsainak fala, a két tenger között emelkedő akadály. Hogy elhessegessem a képet, átvergődtem a tüskésdrót-akadályon, hogy szemügyre vegyem a dűnék tetejéről Németalföldet. Keserves és kiábrándító erőfeszítés. Csatorna sehol. Szélmalom sehol. Még egy szál tulipán se. Amerre a szem ellát, kukorica, sárgarépa és spárgaföldek, közöttük meg melegházak. A fakó vetés polietilén lepedők alatt nőtt, a műanyag szárazon csörgött a szélben. Én pedig visszamentem a tengerhez.

Hogy a hullámok békés locsogását a legkedvezőbben kihasználjam, megpróbálkoztam egy számjáték-variációval, mely végső menedéke mindazoknak, akik semmiféle hasznos dolgon nem tudják az eszüket jártatni. Ha jól nekilendülök, percenként százhúszat lépek. A hullámok vagy tíz másodpercenként csobbantak. Kicsit hozzájuk igazítottam a tempómat, s így a lépések megszabott számából előre tudtam, mikor szisszen fel a visszahúzódó víz, s ezzel az egyszerű fortéllyal húsz kilométert haladtam nagy lendülettel, metronómnak használva a tenger ritmusát. Sajátos dolog a holland fény. A tengerpartról olyan, mintha a csillogó vizet finom metszésű kristályon át szemlélnénk, szüntelenül változik a nedves léglökésekben, és még felhős napokon is szikrázik. A hullámok a part mentén a legragyogóbbak, ahol meghőkölnek, és elkapják a fényt. A holland tengerfestők mégis általában árnyékban hagyják képeik előterét, hogy így is hangsúlyozzák az ég ragyogását. A fény és a hullámok drámai módon árulkodnak a félelmes tengerről. A nagy árapályos folyótorkolatokon kívül aránylag kevés a holland tengeri kikötő. A bárkákat korábban lovakkal vontatták fel a partra. Viharban gyakran felborultak és összetörtek. A halászok kábán és szinte szélütötten állták körül bárkájuk roncsát, mintha legkedvesebb családtagjuk halálos ágya volna. Scheveningen, a heringipar egykori nagy központja, ifjúkori álmaim kikötője, most nagy volt és sivár. Hová lettek a kékzubbonyos, sárga bőrkalapos férfiak; hová az asszonyaik, virágos pruszlikban, korallnyaklánccal, hová a scarborough-i lányok sóvár irigységének tárgyai? Tudom, hová lettek. A bofje-ben vannak, vagyis a szegényházban. Vagy öreg napjaik tisztes visszavonultságát élvezik Wassenaarban. Vagy holtan nyugszanak az Algemene Begraafplaatsban, a madarak kiserdejének temetőjében. De az emlékük él ma is. A holnapnak élünk, de a tegnapból táplálkozunk. Valahol ebben a kikötőben visszanéztem, hogy erőt merítsek a tegnapból, és nehéz volt megpillantanom. A hajók, ezek a Diesel-motoros óriás jószágok, a sarki tengerek vizének megfelelő vonóhálókkal felszerelve, jóformán üres dokkokban álltak, amelyeket hitvány kis modern házak szegélyeztek. Villamosok döngtek át a kerékpárosok raján, vitték a vakációzókat a tengerész-lakónegyeden túl, a modern plage-ra. Bizony, elszomorított az egész, s kiballagtam a városból a part mentén, Katwijk felé, ahol a jácintok kék párája úgy lebeg a tőzeges föld fölött, akár a cigarettafüst. A virágmezők egyáltalán nem olyan gyakoriak, mint Kentben vagy Normandiában a gyümölcsöskertek – főként a geestgrondra korlátozódnak; ez a keskeny agyag- és homoksáv Hága és Haarlem között húzódik, alig harminc kilométeren át. Elsőnek a kikerics és a nárcisz virít. Áprilisban nyílik a jácint, imittamott tátongó sebként vöröslik a korai és meglehetősen közönséges tulipán. Errefelé hiába is keresné az ember a rövid szárú Vörös Császárt, a finoman cirmos Robin Hoodot. Nincs porcelán-rózsaszín, se Kaufmann-hibrid, ama törzsek leszármazottai, amelyeknek egyetlen hagymájáért ezer meg ezer tallért adtak a tizenhetedik század tulipán-rajongói. Ezek viaszos betegszoba- és temetővirágok, nem kecsesek és nem illatosak. Még akkor szeretem őket legjobban, amikor elnyílnak, jóformán szirmukat hullajtják, s kitárják rikító belsejüket. Katwijk környékén kordén szállítják a tulipánhagymát, mint más országban a krumplit. Ezen a végeláthatatlan laposon mintha mindenki a virágokból élne. A hollandoknak a kertészkedésben is, mint jóformán mindenben, amihez csak hozzányúlnak, csodálatos érzékük van a közös munkához, így építették ezer meg ezer kilométernyi töltésüket, védőgátjukat, csatornáikat, meg a szélmalmokat. Dolgosak, és élére rakják a garast, hiszen a gazdagságukat maguk teremtették. Nem hagyták, hogy önző individualisták kezén elolvadjon.

Hollandiában egy történet járja Maurice hercegről, aki fiatal korában egyszer az egyik csatornán egy bárkán, elegáns kis trekschuiton utazott, és segített a hajósnak a vontatásban. Amikor elfáradt, az öregember azt mondta, kenjen meg magának vajjal egy szelet rozskenyeret. A herceg elfogadta a kínálást, és még egy szelet sajtot is rakott a kenyérre. Kétféle tejterméket enni egyszerre: az ilyesmit arrafelé esztelen pazarlásnak tekintik, no meg modortalanságnak. Fittyet hányva az utasa rangjára, a hajós méltatlankodva nyakon legyintetté a herceget, mondván: – Így aztán sosem gazdagodott volna meg a mi hazánk! Másnap reggel találkozóm volt Hágában egy régi barátommal, úgyhogy csak poroszkáltam tovább, nemigen néztem meg semmit alaposabban. Úgy látszott, mindenkinek megvan a kiszabott dolga. Hollandiában az ember vagy dolgozik, vagy játszik, de azt sem céltalanul. A hollandok módfelett elnézőek az ifjúsággal, a hippikkel meg effélékkel, akik csak lézengenék, borsot törnek a hatóságok orra alá. Majd kinövik, mondják. De ha épp nem voltam úton, az a kényelmetlen érzésem volt, hogy az én koromban az ember az aljanép, a granre közé tartozik, akik a társadalmi ranglétra legalsó fokán vannak, a bajkeverő munkanélküliek közé. Ahelyett tehát, hogy délnek fordultam volna, visszamentem Scheveningenbe, ahogy az ember a fogát tapogatja: vajon fáj-e még, s nehezen magyarázható hirtelen ösztön hatására aznap éjjel kint aludtam a tengerparton. A plage lendületes fényreklámai alatt, amelyek több nyelven kínálnak minden elképzelhetőt. Tűzijáték sistereg a tengerpart fölött. Nagydarab lányok szemérmetes fél-striptease-t művelnek a föld alatti bodegákban. Pukkannak a dugók, kisebb vagyonba kerül egy schottische steack. A holland étel jó, drága, és rosszul szolgálják fel. Letelepedtem egy elegáns kis helyen, meglehetősen feszélyezett pukkadásig tömött hátizsákom. De senki sem lepődött meg. Nem így azonban a tengerésznegyedben, a keskeny, rosszul, világított utcák, mocskos házak között. Ahogy felbukkantam egy-egy kocsmában, úgy fogadtak, mintha balett-táncosnőnek lennék öltözve. A tengerész, ha szárazon van, gátlástalanul kinyilvánítja, ha szórakoztatja valami. Harsányan hahotáztak. Az első kocsmában sehogy sem tudtam rájönni, milyen nyelven beszélnek. Végre kiderült, hogy finnül. Délután futott be Helsinkiből egy hajó, s az egész legénység a genever meg az igen keserű amsteli sör hullámain úszott. A csapos egy másik helyet ajánlott, de ott is csak nyelvi nehézségekbe ütköztem. Scheveningen dokkjaiban ékesszóló cáfolatot nyer az az elmélet, hogy Hollandiában mindenki legalább két nyelven beszél. Egy szívélyes tolmács segítségével megpróbáltam rábukkanni néhány velem egyívású halászra, aki a gőzuszályok idején Scarborough-ba hajókázott, de senki sem hallotta hírét a helynek. Minekutána az összes kiejtésváltozatokat végig próbáltam, egy nem-olyan-nagyon vén tengerész, egy vontató kapitánya, valószínűtlenül áramvonalas olasz öltönyben, biccentett. – Haachh-br-cbh – mondta. Ja, ismeri a kikötőt. De soo régen volt. Emlékszik-e, tudakoltam, némelyik régi hajó nevére? A Fekete macskára, a Heringkirálynőre? Vagy a rakparti kocsmákra? Megrázta a fejét. De eltűnődő mosolyából ítélve holmi régi-régi húrt pendítettem meg benne. Dadogva kereste a szavakat. Egy lányra emlékszik. Hogy hogyan hívták? Az, az a széplábú. Ezúttal én ráztam a fejemet. Akkoriban én egy lányt sem ismertem, se jót, se rosszat, legkevésbé a telt idomú hölgyeket, akik a befutó hajókat várták. – Micsoda láb! – mondta a kapitány. Mindenki ismerte. Eszembe jutott a lány a fürdőkádban. Talán a Gert Jan kapitányának a felesége volt az? De nem is figyelt rám. Az a lány, akire ő gondol, cilindert viselt. Végül kiderült, hogy hajósinas korában látta Marlene Dietrichet a Kék

angyalban. – Az első film, amit láttam – mondta. – Isten az atyám, azóta se felejtettem el azt a lányt! Visszatérve a tengerpartra, kényelmetlenül elhelyezkedtem egy gödörben a homokon. Valahol a dűnék között fülemüle dalolt. És szüntelenül ugatott egy kutya. Szöcskerákok zörögtek plasztik zsákom alatt, s ahogy loccsantak-csobbantak a hullámok, mintha sóhajtoztak volna.

A vízi városok

Hága holland neve, Haag, vagy s'Gravenhage, egyszerűen Flandria egykori grófjainak vagy földesurainak sövényét jelenti. A nemesség egy kis magányt, egy kis védelmet igényelt a szeles tájon a védőgát mögött. Városi házukat tekintélyes fasorral vették körül, amelyet az egyszerű nép grófok sövényének nevezett. Ami abból a kis erdőből megmaradt, a Scheveningenweg körül található – ez a szép út a védőgáttól a palota felé ereszkedik. A királyi kocsiút nyugalma érdekében a városi tanácsnokok megengedték, hogy fű nőjön a villamossínek között. Az erdőben ma javarészt fiatal tölgy és bükk nő, mert az öreg fákat jórészt kivágták és feltüzelték a német megszállás hideg napjaiban. Kevesebb a vaskos fatörzs az erdőben – de annál több a madárdal. Akkor reggel hat órakor hangban fürdött a sűrű mogyorós meg a lőne. Szerencsésebb órát nem is választhattam volna. A madáriskolában nincs helye lustáknak, későnkelőknek. Aki nem akar semmiről lemaradni, idejében ott van a tanteremben. A feketerigók, ökörszemek teli zengéséből kihallottam egy húros rigó kontraaltját, a sisegő füzike meg a szürkebegy éles szopránját, olykor a csalogány is megszólalt, és felsivított a rozsdás farkú gébics. Mind fecsegett, mind csacsogott, mind túl akarta zengeni a másikat, míg közös kórusban egyesülve egyetlen szabad zugért könyörögtek az ujjongó vadonban. Valahányszor kint vagyok a szabadban, egyedül, s hallgatom, mi van a levegőben, a hosszú és örömteli napokra emlékezem, amelyeket régi barátom, Eric Warmington társaságában töltöttem. Eric humán tagozatos volt, és akármit hallott, jóformán mindent felismert, még a nagy londoni forgalom zajában is. Pedig ez nem csekélység. Télen az ember látja, mi énekel. Akkor a szem segít. De ha sűrű a lomb, akkor éles fül kell. A kórus eleinte úgy összeszövődik, mint a szőnyeg fonalai, de mihelyt kiszűrtük a közrendűek jellegzetes füttyeit, a hangzónákat már alkotóelemeikre bonthatjuk. Akár a rádióamatőr, a madárhang-hallgató is jóformán szüntelenül pásztázza a levegőt, s csak arra összpontosít, ami igazán érdekli: egyetlen hangfoszlányra az előtérben – mondjuk a meggyvágó madár füttyszavára –, vagy éppenséggel a szólisták igen-igen távoli, alig hallható dalára. Eric apjával járta a vidéket, aki természettudós volt, és fiatalon elvesztette a szeme világát. Szorosan egymás mellett lépdeltek, észlelték szomszédaikat, és hosszú évek múltán a fiú révén én is elsajátítottam közös adottságukból valamicskét. Hollandia madarai szívderítőén szelídek. Amikor letelepedtem, hogy elmajszoljak egy szendvicset, pintyőkék csipegették a morzsákat, vörösbegyek fogócskáztak felfordított zsákomon, amikor meg tovább ballagtam, cinegék, kékharkályok és erdei szürkebegyek rebbentek ki a fák közül. Az emberek jóindulatába vetett hit méltán megilleti a türelmes hollandokat, akik tiszteletben tartják apró honfitársaikat.

Mozgalmas napom volt, bevásároltam, néztem az oromtetős házakat és a galériákat, Annie barátnőmmel, a wassenaari tanítónővel; pompás festmények idéződnek fel előttem, száz meg száz bicikli, és gyönyörű indonéz asszonyok. Fontos holmikat kellett beszereznem, térképeket, nadrággombot, más effélét, lehetséges tehát, hogy sok minden elkerülte a figyelmemet – de nem hiszem. A Királyi Könyvtárnak és Daniel Marot néhány szép városi házának kivételével kevés a szembetűnő épület, és oly meghitten csoportosulnak, mint akármelyik csendes londoni tér házai. A város többi része zajos, és alaktalanul terjeszkedik. Hága az ország politikai fővárosa és a kormány székhelye. Ha az esténként kivilágított kirakatokban ácsorgó prostituáltakról nem vesz tudomást az ember – ami nem könnyű –, a város meglehetős öntudatosan tiszteletre méltó, sőt, öntelt, de igyekszik kedvező benyomást kelteni. Azt mesélik, némelyik köztisztviselő hegedűtokban viszi magával a hideg ebédet a hivatalba, természetesen – kerékpáron. A hollandoknak a kerékpár nem is annyira hasznos gép, mint a kiegyensúlyozott életmód jelképe. Elegánsan ülik meg. A Koninginnegracht sarkán egy hosszú ruhás lány úgy állt meg, hogy egyenesen belekarikázott az első kerékkel egy bicikliállványba, s a kerek alig érintette a keskeny vájatot. A kép a fészkére leszálló madarakat idézi. Gyakran látni kerékpározó apácákat, falatozó biciklistákat, gyereket vagy kutyát hordozó kerékpárosokat. A városok biciklistái közös testületfélét alkotnak. Karel Čapek szúnyograjhoz, rajzó ázalaghoz hasonlította őket. Mint mondja, a nyeregben ülés tudománya révén tanulták meg a hollandok, hogy a tehetetlenségi erőre hagyatkozzanak, meg azt, hogy micsoda érték, ha az ember önmagára van utalva, hiszen a kerékpáros hamar megtanulja, hogy vigyázzon magára, s ne gabalyodjék össze a más biciklijével. Egyéb közlekedési eszközökkel ellentétben, a kerékpár zajtalan és szagtalan – hanem amikor egy rendőr egy ujjpattintással elszabadított egy biciklistahullámot, én az utca kellős közepén úgy foglyul estem, mint a barátságos marhacsordába keveredett cowboy. A holland köztisztviselők és üzletemberek kissé ünnepélyesek, túlságosan komolyak, de az egyensúlyt némiképp helyreállítja azoknak a fiataloknak egyre növekvő száma, akik forrongásra készek minden ellen, amit polgárinak és elnyomónak ítélnek. Ezek a provotariaat, meg könnyű szívű követőik, a Gnómok, Manók, meg Dolle Minák, akik amszterdami székhellyel, Hollandia valamennyi nagyobb városában kommunákat alapítottak.. „Kedélyes hadjáratot” hirdetnek a konformizmus ellen. Plakátok hívnak fel „gyújtogató akciókra”, mindenféle összeírással szembeszállnak. Orruhába, gázálarcba öltözve időnként feltartóztatják a csúcsforgalmat, hogy bemutassák, mint vélekednek a levegőszennyezésről és a zajról. Abbeli igyekezetükben, hogy csorbát ejtsenek ,,a férfi-felsőbbrendűség mítoszán”, barátnőik, az új felszabadulás-pártiak, könnyedén megcsipkedik a széles nyilvánosság előtt a hatósági közegek fenekét, ráfütyülnek a rendőrökre, míg mozgalmár nők egy csoportja, huszonegytől hatvan esztendősig, totális önmegtartóztatással fenyegetőzik, ha nem kap nagyobb beleszólást házi és városi ügyekbe. Mind ez ideig azonban a Gnómoknak nem sikerült nagyobb hatást gyakorolniuk Hágára. Sokkal fontosabb kulturális tényező az utóbbi esztendők folyamán a sok ezer színes bőrű gyarmati áttelepülő, többnyire az egykori Holland Kelet-Indiákról. Most már tekintélyes az arányuk az amúgy is egymás hegyen-hátán élő helyi lakosság közt. Ragyogó megjelenésű emberek; a férfiak arca kedves és részvétteljes. A fiatal nők pedig a Sövény virágai.

Daniel Marot (1661-1752) – francia építesz, rézmetsző és díszítménytervező. 1685 után Hollandiában élt.

Ébenfekete hajú, aranybőrű lányok, Surinamból, az Antillákról, Jáváról és Baliról, rátartian, gyönyörű öltözékben suhannak végig az utcán. Egyszer egy gyerekkocsit toló ifjú anya nyomába szegődtem; tizennyolc éves forma volt, a kicsinye pedig szépséges miniatűr képmása. Egészen valószínűtlen öltözéket viselt: melltartót és sortot; valószínűleg így tudta a legjobban megközelíteni a Bali-szigetek sapoetjét, a szárong fölé kötött mellkendőt. A pici kidobott-kiejtett a kezéből egy haj szalagot. A csatornában kötött ki. Az anya egy pillantást vetett a kis szalagcsokorra, és tovább suhant. A virágot, amely tánc közben a földre esik, már nem lehet visszatűzni a hajba. Ezt mindenki tudja. A hollandok otthont nyújtottak a bevándorlóknak és hazatelepülőknek. Az ország hagyományos türelme nyilvánult meg napnál is világosabban Julianna királynő üdvözletében, amikor behajózott az első hajórakomány; azok, akiket Szukarno elnök kiutasított. A virágok, a meleg, az ünnepek hazájából érkeztek január derekán, sokan tengeribetegen, agyonfagyva. – Szívből köszöntöm valamennyiőjüket – mondta a királynő. – Bizonyára nehéz volt elhagyniuk szülőföldjüket. De most a tulajdon országukba érkeznek, tulajdon népük közé, és remélem, egy kis meleget azért megéreznek majd azoknak a szívében, akik fogadják önöket. A hollandok nagy nehézségek árán tudtak csak helyet szorítani az immár közel háromszázezer főnyi ráadásnak. Alig tértek magukhoz a német megszállás után. Keserves volt a lakásínség. De a kormány első pillanattól fogva vállalta a felelősséget. Házépítési segélyt, ingyen ruhaneműt osztott az érkezőknek. Tanfolyamokat indítottak a beilleszkedés megkönnyítésére, új szakmákra oktatták az új honpolgárokat, meg arra, hogy hogyan keressenek munkát. Szokatlanul jó érzékkel, vékony rétegekben terítették szét az országban az új jövevényeket, mint holmi ízes és pikáns mártást, mert tudták, hogy mihelyt megvetik a lábukat, úgyis egyes városok (például Hága) felé fognak vonzódni. És az indonéziaiakat jóformán mindenütt szívesen fogadták, vagy legalábbis számottevő ellenségeskedés nélkül. A visszahonosodás gépezete manapság már leállt, a munkát elvégezték. A hollandoktól, azt hiszem, tanulhatnánk egyet-mást, mi angolok. Számos oka van, amiért a programot ily zökkenőmentesen sikerült lebonyolítani. A hollandok nemcsak türelmesek – hajlékonyak is; tudják, mit jelent elnyomás alatt élni. Bár három évszázadon át uralkodtak a Kelet-Indiákon, jól megvoltak az ottaniakkal. A kormányuk magáévá tette a faji integráció elvét. Nincs szín szerinti megkülönböztetés. A régi időkben az ültetvényesek gyakran fogadtak házvezetőnőágyast. Némelyek feleségül is vették, és hazavitték őket. Hideg, szeles városokba, amelyeket azonban már megszíneztek a távol-keleti kultúra elemei, művészete, formái, ételei és élet-szeretete. A galériákban gyakran látni, amint egy-egy szép, bali-szigeti lány, talán diák, a modern festményeket nézi. Nincs férjnél. Fülcimpájában apró jade- vagy elefántcsonthengert visel. Balin vagy Lambokon ezt összesodort pálmalevél helyettesíti. Ahogy olvas a képről a katalógusban, bal kezének szabad ujjai csuklóban felfelé fordulnak. A maguk kis ellenpontját rebegik. Nem csupán megannyi végződése a kéznek: részei a lány egész testének, mozgásuk éppoly kifejező, mint egy mosoly, egy homlokráncolás. Ennek a lánynak az ősei táncban stilizálták az életüket. Az indonéziaiakat hullámokban érte a hatás buddhista, hinduista és kínai taoista forrásokból, egy árnyalatnyi moszlim beütéssel tetézve. Vallásuk alapja az élet folytonosságába vetett hit. A bali-szigetiek, mondja Margaret Mead, tudják, hogy a hétnek melyik napján születtek, de azt nem, hogy hány évesek. Szerelmük és gyűlöletük lüktetésében nincsenek tetőpontok. Nem érzékelik a megszakítást, és akármilyen erősen hisznek is a véglegességben, a halált sohasem tekintik

véglegesnek. Az ember sorsa, hogy megszülessen és újraszülessen. A holtak lelke: megannyi kisbaba, akiket meg kell tanítani imádkozni. A vallásbölcselet, mint például a teozófia, mindig is virult Hollandiában. Az emberi testvériséget, mint a fejlődés szükséges feltételét fogják fel. Ezeket az eszméket erősítette a Távol-Kelettel való kapcsolatuk. A visszahonosodók bizonyára hasznát látják annak, amit a hollandok megtanultak becsülni. Könnyen belebújtak új életükbe, mint egy régi ruhadarabba, amelyet egy ideig valaki más hordott. Aznap reggel Hágát éppen a királynő közelgő születésnapjára díszítették. Füzéreket akasztottak a lámpaoszlopokra; hatalmas bokréták lógtak a tetők ormáról. A tereken a sudár fákat oda nem illően megrakták a királyi gyümölcs, a narancs tömérdek plasztikutánzatával. A nagy sürgés-forgásban hiába kerestem a nemzeti típusként emlegetett anomáliákat, fonák jelenségeket, mindössze néhány idősebb hölgyet láttam gyászruhában. A hagyományos fekete- és vörösbélésű köpenyt viselték, és kis, arany szarvakkal ékesített fejdíszt. Afféle kegyes gesztus, gondoltam, habár Annie, a realista azt mondta, szívesen öltenek gyászruhát; ha más nincs, akár egy szomszéd távoli rokonáért. Hollandiában egyebütt, kivált a szigeteken meg a halászfalukban, a helybeli lakosság felölti a csíkos alsószoknyát meg a szárnyas főkötőt, amelyet szabott áron lehet fényképezni, s ehhez hozzájárul még a százalék az idegenforgalmi irodától. Az ódon Hollandia hamisítatlan képét az olajfestmények kincsesházaiban kell keresni, a Mauritshuisban, a Gemeentemuseumban, meg a Panorama Mesdag című, furán festett kép-,,sátor”-ban. Hendrijk Willem Mesdag olyan impresszionista fortélyt talált ki, amilyen, tudomásom szerint, azóta sem sikerült senki másnak. Akkora üveghengert készített, amibe bele lehetett ülni. Ezt Scheveningen fölött a dűnén felállította, hetekig ült benne, és amit csak köröskörül látott, mindent felvázolt az üvegre. Ezt a körképvázlatot azután óriásira nagyítva ráfestette egy házmagasságú hengeres vászonra. Egy-két shillingért megtekinthetjük a száz év előtti Scheveningent, a horgonyzó bárkákat, a partra vont csónakokat, a helyi halásznépet, feleségestül, kutyástul. Ha megfordulunk, a szárazföld képét látjuk, egészen a távoli leideni templomtornyokig. Minden látható, a látóhatár pereméig. Az előtér valószerűségét Mesdag azzal fokozta, hogy a vászon aljába több tonna valódi scheveningeni homokot zúdított. Ügyes ötlet, csak aznap épp egy kissé nevetségessé tette egy valódi macska, amely valahogy betévedt, és a rövidülésben látható távlat előtt akkora volt, mint egy tigris. Mesdag megér egy félórát, de mint a Niagara-vízesés, ez a körkép is egy kissé túlságosan lenyűgöző. Méretétől eltekintve az ember úgy érzi, sosem fog – mi több: nem is akar – hasonlót látni. Sokkal izgalmasabbak az Annie által Kis Mestereknek nevezett festők művei: enteriőrök, vizeket ábrázoló tájképek és tengeri látképek; a vidék a lecsapolások előtt meglehetősen egyforma képet nyújthatott. Kicsinynek e művek csupán a vászon mérete alapján mondhatók. Néhány kimagasló kivétellel a holland mesterek többnyire kisméretű képeket festettek, kicsi szobákba. Amikor a spanyolokat kiebrudalták, megszűnt a Mennybemenetelek, a Szent Antal megkísértése és más efféle óriásvásznak piaca, nemigen volt hely hova akasztani az ilyeneket, hiszen a kálvinisták lecsupaszították a templomokat, kidobtak mindent, ami szerintük bálványimádásnak minősült. A festők tehát kénytelenek voltak a burgomaster, vagyis a polgármester meg a felesége igényeihez alkalmazkodni, ahhoz, amit a keskeny ablakokból láttak; így kerültek a vásznakra a halszagú kikötőkben horgonyzó heringesbárkák, az avercampi jégvásár. Nézhették a varjakat, élvezhették Ruisdael fényes és felhős egét vagy Cuyp csokoládébarna teheneit, amint állig eltűnnek legelészés közben a mező dús, nedves füvében. Meghitt a képek légköre. Ha

N. Maes, Jan Steen és G. Terborch enteriőrjeit látjuk, mintha magánházak szobáiba kukucskálnánk az ablakon át. A reneszánsz művészeknek pápák, fejedelmek, jámbor bankárkereskedők adták a megbízatásokat. Óriási állványzaton, életveszélyesen egyensúlyozva faragta a márványt, rakta fel a festéket a művész. Ezzel ellentétben, a holland művészet, mint Čapek oly találóan megjegyezte, „ülő festők műve kényelmes városiaknak”. A világ, amelyben ül, békés, beszédes, barátkozó. Kényelmes, tárgyilagos, szívesen fecseg. Észrevesz mindent, ami ott van körülötte. Alaposan és élvezettel figyeli meg. Ültessük csak le az izgatott embert, mondja, s nyomban lehámlik róla a hősi póz, a nagyképűsködés. Ülve nem lehet prédikálni. Legfeljebb beszélgetni. Annie nagy beszélgető. Érdekli a művészet, s érdekli a természet is, de csak a maga helyén. Amikor elmeséltem neki, hogy a homokdűnék között csalogányt hallottam, Annie rábólintott: kedves madár, de véleménye szerint kissé szószátyár. Egy fülemülepár fészkelt abban az esztendőben a kertjében, mesélte, s kénytelen volt egyszer hozzávágni valamelyikükhöz egy cipőt, mert aznap reggel épp nagyon korán gyújtott dalra. Annie beszélt még a helyi betegellátásról, a vaj áráról, Vlaminckról, Tooropról, Corneille-ről , és arról, hogy mik a szándékai azzal az azáleabokorral, amelyet a kapuja tövébe ültetett. Mindez nagyon is jellegzetesen holland módja annak, hogyan kell rendet teremteni a világ dolgaiban, s nekem ugyancsak tetszik. Nem hangsúlyoztuk különösebben a dolgot, de megegyeztünk benne, hogy a holland művészet jobbára képriporterek műve. Úgy ábrázolják az életet, ahogy az emberek élni szeretnek, takarosan, szervezetten, polgárian, akárcsak a szobabelsők csempézett padlója, vagy éppenséggel túltengően falusiasan, amint a lakodalomban a kutyák nyalogatják a földre ejtett fatányért. De hová soroljuk Rembrandt homályát és fényét? Vagy Franz Halsot, a szőrös és marcona férfiak festőjét, van Goghot, aki egy tenyérnyi vászonról vad, elgyötört pillantással néz le ránk? Az az önarckép a Gemeentemuseumban, megcáfolja valamennyi általánosításunkat. Rémületes ez a szempár. A döbbenet, az iszonyat villan fel benne, olyan emberé, akit szörnyű katasztrófából mentettek ki, valakié, aki olyat látott, amit nem mer elmondani. Az önarckép bűvöletében sikerült eljutnom Zundertbe és Nuenenbe, ahol van Gogh élt, és megpróbáltam összeilleszteni magamnak valamit arról, hogy miért halt meg. Nem hiszem, hogy sokat fedeztem volna fel. Általában félrevezetők a zsenikkel kapcsolatos általánosítások, de olykor felvillantják előttünk azt, amit keresünk. Van Gogh szüntelenül arra törekedett, hogy tiszta, látható képet adjon mind az érzéki, mind a szellemi élményeiről – s nagyjában-egészében ez a művészet. Valószínűleg még fontosabb, hogy egyik helyről a másikra vándorolt, s mindig remélte, hogy sikerül végre valahol úgy éreznie: odatartozik; hogy tudja, hol van. Lehetséges, hogy tudat alatt azt akarta kifürkészni: ki ő? Mint Humberto Nagera könyvéből megtudjuk, két Vincent van Gogh volt. A festő apja, meglehetősen jómódú lelkész, első gyermekét keresztelte Vincentnek. A gyermek csecsemőkorában halt meg, pontosan egy esztendővel a második Vincent születése előtt. Feltételezik, hogy az a gyermek, az a piszkos, makrancos, életszerető fiú úgy érezte, nincs saját személyisége, hogy évekig a halott és keservesen siratott báty eszményített lényének árnyékában élt – annak a személynek az árnyékában, akit nem látott soha. A zunderti temető sírkövén a maga nevét látta, és a maga születési Maurice de Vlaminck (1876-1958) – francia festő; Jan Toorop (1858-1928) – holland festő, Corneille de Lyon (1505 k.–1574 k.) – francia arcképfestő.

dátumát, de mind a kettő a másik Vincenté volt, aki meghalt, mielőtt még ő élni kezdett volna. A tanítók nem tudtak mire menni vele. Nem látott semmi valóságosat abban, amire próbálták megtanítani. Amikor felszólították, határozza meg a különbséget alanyeset és részeseset között, Vincent így felelt: – Tanító úr kérem, engem igazában nem érdekel. – De bámulatra méltóan rajzolt, a pasztellkrétáról fokozatosan áttért az olajfestékre, megpróbálta megragadni azt, amit látott, a dolgok lényegét. Azt mondja, Isten megérintette a szívét, de amikor igyekezett megbarátkozni apja hivatásával, a teológia formaságaival, a szemináriumból kicsapták fegyelmezetlensége miatt. Túlságosan sokat kérdezősködött. A borinage-i szegény bányászok, a krumplievők között műveivel gyakorolta a hitet. Világi prédikátor lett, s mai megjelöléssel élve, egészségügyi gondozó, de a hatóságok szerint túlságosan jóságos volt, vagyis túlságosan szabálytalan. Bűnös fényűzésnek tekintette és száműzte a szappant; piszkosabb lett, mint azok, akiket látogatott. Szétosztotta szegényes fizetését. Még a barátai is úgy vélték, túlságosan részvétteljes. Ha hernyót talált a földön, óvatosan felemelte, és visszarakta a fára. Egy ízben, amikor a prostituált Christine gyereket várt valaki mástól, ő befogadta, és úgy emlegette, hogy „ragaszkodik hozzá, mint a szelíd galamb”. Csavargó életet élt, keresett, kutatta az útját, hogyan fogalmazhatná meg a valóságról alkotott képét. Japán fametszeteket másolt, keleti nádtollat használt tintarajzaihoz, és olajban reprodukálta a rajzokat. Ahány technikát ismert, mindet kipróbálta, míg végül a provence-i nap forró fényében fellángoltak őrjöngve száguldó ecsete alatt leghíresebb vásznai – a napraforgók, a ciprusok, a vérfolt-pipacsokkal pettyezett búzamezők. És a mindennapi tárgyak is. Így ír arles-i szobájáról: „Egyszerűen csak a hálószobám, de itt a színnek kell mindent megtennie, és egyszerűsítésével nagyobb stílűvé teszem a dolgokat, hogy megsejthető legyen bennük a pihenés, az álom általában … az árnyak fojtottak . . .” Ekkor már tisztán látta a dolgokat. Az öngyilkosság, amely pontot tett egy művészileg éppen csak kibontakozóban lévő élet végére, az ember útjának paradoxona. Végre sikerült eljutnia ahhoz az érzéshez, hogy van valahol, de a folyamat során elpusztította önmagát. Én is Gabriel Marcel véleményét osztom, amely szerint szilárd rendet talán csak akkor lehet kialakítani, ha az ember mindvégig nagyon is tudatában van annak, hogy állapota az utazóé. Annie aznap délután hazament, én pedig elindultam Delft felé. Kényelmes, mintegy kétórányi, vízparti séta volt. Hogy elkerüljem a bohókás nevű Rijksweijk Sc'weg, a széles autóút forgalmát, fittyet hánytam a térképnek, és toronyiránt átvágtam a város mellékutcáin, egy csomó, amolyan sáros kis vízi úton, amelyet grachtnak neveznek, míg ki nem értem a várost átszelő széles csatorna partjára, a helyes irányban. Utamat merev nyakú, gőgös hattyúk társaságában folytattam, akik hatalmas harangzúgás közepette bárka-kerülésből tartottak szemléltető oktatást fiókáiknak. A harangszó a spieltorrenből, vagyis beszélőtornyokból eredt; ezzel a szép szóval jelölik hollandul a harangtornyot. A harangozok már a királynő születésnapjára hangoltak. Delft árkot jelent, azt az árkot, amelyet azért ástak, hogy azon szállíthassák a sört meg a gyapjúbálákat, a Schien át a ma Rotterdamnak nevezett kikötőbe. Bizonyára vannak ősibb vízi városok, bizonyára van impozánsabb is, mint a grachtoknak ez a kicsiny hálózata, de meghittebb egész Németalföldön nem akad. Turisták özönlenek át a városon, mint valami nemzetközi hírű múzeumon, de jobbára Gabriel Honoré Marcel (sz. 1889) – francia egzisztencialista filozófus, drámaíró.

gyalogosan. Az utcákat itt vízzel kövezték. A házak szokatlanul magasnak és keskenynek látszanak, ahogy ott állnak a tulajdon tükörképük tetején, remegve, mintha könnyes szemmel nézné őket az ember, de úgy néztem, a tejes-kék és bizony meglehetősen szagos vízben akad jó adag háztartási hulladék. Reggelente, mikor tisztára súrolják az üzletportálokat, a kereskedők vödörszám zúdítják a hígított mosószert a maguk árokrészébe, s a hab órákig lebeg a víz színén. Delft apró, rózsaszín téglából épült, és homokon áll, ám abból ítélve, ahogyan a házakat, akár a szendvicset, sűrűn egymáshoz lapították, abból sem lehetett valami sok. Helytakarékosság végett a lépcsőházak keskenyek és iszonyúan meredekek. Mintha tyúklétrán kellene felkapaszkodni. A bútort az emeletre a felső ablakokon át, holmi állandó daruféleséghez erősített kötélen húzzák föl; s a szerkezet diszkréten el van bújtatva a díszes oromzatok mögött, amelyek között nincs két egyforma. A házak földszintjét csak a bejárat meg a névtábla különbözteti meg, amelyet itt egy halárusnak, ott egy jómódú ügyvédnek, amott egy halászbárka-kapitánynak vagy egy bankárnak a felesége pucol. Vagy láthatjuk esetleg magát a bankot. Igen demokratikus város. Itt az ember társadalmi és hivatásbeli helyzete ritkán derül ki a lakása külső megjelenéséből, és mivel a jólét alsó határa itt lényegesen magasabb, mint bárhol máshol, mindenki meglehetősen jómódúnak látszik. Szeretném tudni, milyen volt a régi város, de 1536-ban leégett, ami pedig megmaradt, az is elpusztult a következő században, amikor felrobbant a lőportár. Mindennek semmi nyoma Vermeer derűs képein, holott a robbanás idején a művész már sokat ígérő helybéli ifjonc volt. Vermeer fénykezelését, amely varázslatos jelenléttel ruházza fel a valóságot, pontatlanul holland stílusnak nevezik, pedig Vermeer az olaszoktól örökölte a kompozíció rejtett mértaniságát. Nagyra becsüljük a holland enteriőrök nyugodt derűjét, higgadtságát, csodálatos rendérzékét, ahogyan a nagy művészek szemével látjuk, ám a történészek meg a pszichológusok újabban egész másként szemlélik a képeket. A tizenhetedik században, az aranykorban a hollandokat fölvetette a pénz. Európa szállítói voltak, és a Távol-Kelet kizsákmányolói. Amszterdam hamarosan a világ pénzügyi köz-pontja lett. Ellentétben a spanyolokkal, akik szórták a könnyen szerzett aranyat, a takarékos hollandok beruházták osztalékaikat. Új földet szaggattak ki a partvidékből, de a kereskedelmi haszon oly gyorsan szaporodott, hogy még ez sem tudta elnyelni. A jómódúak nagy házakat vettek, s telerakták képekkel, bútorokkal, és más értékes holmival. A holland enteriőrök gyakran lakatlannak tűnnek – megannyi kis múzeum, a székek előtt zsinórkorláttal –, mint ahogy legtöbbjük az is volt. A temérdek társadalmi kötelezettséggel sújtott gazdagoktól eltekintve, a hollandok java része beérte azzal, hogy házának csak kisebb részét lakta. A lakatlan szobák – megannyi kincseskamra: Viktória-korabeli szalonok, nagyban. A hollandok egyik hivatalos történetírója, G. J. Reinier szerint még a konyha is túlságosan szép volt mindennapi használatra a csillogó-villogó rézedényeivel: ott csak egyszer egy héten főztek, a hét többi napján az ételt a konyha mögött melegítették, egy kis benyílóban, ahol a család télen meghúzódott. A jobb idő beköszöntével a család kivonult az udvarra, vagy akár a ház elé a járdára, ahonnan száműzték a piszkot, a hulladékot. A „szép”-et jelentő schoon szó hamarosan a „tiszta” jelentését öltötte fel – olyasmi, amit fényesíteni és porolni kell. A pszichológusok jól ismerik a birtoklási vágy és a túlságos tisztaság közötti összefüggést. Ma a „szép” fogalmát hollandul a mooi szó jelöli, ami voltaképpen csinosát jelent. Kifelé haladva a városháza és a muzsikáló Nieuwe Kerk közötti nyüzsgő piactérről, két-három óra alatt átérezhetjük egy ilyen Delft méretű kicsiny hely szellemét. Más városoknál hosszabb időbe telhet. Senki sem tud mindent befogadni,

amit a turista-hirdetőtáblák ajánlanak, még ha csak kóstolgatja is a látnivalókat. Az idő leggazdaságosabb kihasználása érdekében térkép, útikalauz és iránytű kell, megfelelő tájékozódási képesség, és óriási adag kíváncsiság, amit csupán az mérsékel, amit az adott hellyel kapcsolatban nem tartunk kellően érdekesnek. Ez jó sok előtanulmányt igényel, vagy pedig gyorsolvasást a feltalálható legvonzóbb kávéház teraszán. Hogy elkerüljük egy esetleg unalmasnak bizonyuló múzeum csapdáját, legjobb összehasonlítani a drága régiségkereskedések kínálatát az ócskásoknál árult limlommal. Hasonlóképpen, egy római katolikus templom – Delftben a Szt. Hippolit – gyakran megmutatja, milyen kincseket dobtak ki a kálvinisták. A kulturális spirális helyes útja az általánostól az egyedinek kényelmesebb szemrevételezéséig halad. Én egypár üzletben egyeztem ki, három templomban, két múzeumban, végigsétáltam a mellékutcákon, és elbeszélgettem egy emberrel, aki a burgomaster afféle társadalmi titkára volt. A nagy Nieuwe Kerk harangjátéka olykor népszerű melódiákat játszik, a Träumereitől az Oklahomáig. Rombout Verhulst híres szobra, Van Tromp ellentengernagy, aki elagyabugyálta az angol hajóhadat, az óriási, de néma Oude Kerk egyik fülkéjében fekszik. A hideg, zöld fényben olyan az admirális, mintha a tengerfenékről kotorták volna ki. Szerintem az oltár nélküli templomok nyomasztóak, úgyhogy inkább a város híres porcelánjának nyomába eredtem. A régi delfti fajansz olyan haj szál vékony, oly finom a festése, hogy csak azt nem értem, miért olyan népszerűek ma is az agyonfényezett modern másolatok. Mint megtudtam, ez a majolika vagy fajansz az olaszországi Faenzából ered, ott tanulták ugyanis a hollandusok az egész mesterséget. Egérbajuszból kötött pirinyó ecsettel festik rá a pávát vagy a csillagot a delfti fajansz egyre bővülő skálájára – a csempétől egészen a madárkalitkáig. Delft hamarabb sajátította el a mesterséget, mint vetélytársa, Haarlem, mert a helyi serfőzőipar csődbe ment, üresen álltak a gyárak, munka nélkül maradt a képzett munkaerő. Más országok is igyekeztek utánozni, amit a hollandok oly tökélyre vittek, holott az elmúlt század folyamán Delftben mindjobban eluralkodtak az efféle szörnyetegek, mint az udvari cipellők, a szélmalmok meg a bamba fríz tehenek porcelánmásai. Jó darabig azonban hasznos holmival kereskedtek. A kancsókra, tányérokra bordalok kottáját és szövegét festették, úgyhogy amikor a társaság jóllakott, egyszeriben dalra gyújthatott – csak a kancsókat kellett fölemelni. Az iskolában oktatási célokra használták a delfti csempét, csakúgy, mint nálunk az első osztályban a faliképeket. Kék-fehér négyzetek sora ábrázolta a spanyolok kiűzetését vagy a heringflotta történetét, az újonc pedig a kaszárnyában a feje fölött a fába foglalt csempékről tanulhatta meg, hogyan tisztítsa, töltse, süsse el a flintát. Míg kószáltam az alkonyaiban, szállást keresve, a hattyúk kürtszóra emlékeztető hangon szólongatták egymást, és a Nieuwe Kerk harangjátéka lassan elkongatta a „Künn a cowboytanyán-t. A Prinsenhof mögött találtam egy kis házat, ahol a háziasszony némi gyanakvással szemlélte dagadozó hátizsákomat, amikor ugyanis felkapaszkodtam a lajtorjaforma lépcsőn, ugyancsak veszélyeztettem a félhomályban alig látható temérdek csecsebecse épségét. Amitől mindketten rettegtünk, bekövetkezett, rémisztő zenei aláfestéssel, épp a szobám ajtaja előtt, ahol, minden ügyes manőverezésem ellenére, meglöktem egy barokk állóórát – szépséges darab volt, számlapjába mindenféle szerkentyűt építettek be. Azon nyomban vad csilingelősre fakadt, mint valami elszabadult villamos. Az ódon Utrecht képe mögött valami eljátszott egy népdalt, hallhatólag visszafelé, s ahányszor

a percmutató átszáguldott a XII-es szám előtt, mozgásba hozott egy csomó icipici szélmalmot, rokkát és kétdimenziós gólyát, amelyek vadul csapkodtak a szárnyukkal. Döbbenten és lenyűgözve bámultam, milyen sok minden történhet ilyen rövid idő alatt! Háziasszonyom azonban bölcs egykedvűséget tanúsított. Csak nézett, s amikor az óra végre kimerítette évszázadok felgyülemlett energiáját, ennyit mondott: – Jó ideje nem szólalt meg –, majd hozzátette, hogy később visszajön az útlevelemért.

Brabanton át

Csak az ostobaságomnak köszönhetem, hogy olyan békességes országban, mint Hollandia, hozzám vágtak egy téglát, de azt már nem láthattam előre, mi minden történik azon a napon – a legkevésbé azt, hogy egy nagy forgalmú, többszörös útkereszteződésben egy jávorszarvassal találkozom. No de ne vágjunk az események elébe, amelyek különben is békésen kezdődtek, a csatorna mentén, Delft és Rotterdam között. Ha az ember szedi a lábát, körülbelül három óra az út. A gyorsaságot nem azért hangsúlyozom, mintha én különösebben siettem volna. Csak épp a Waterstaatrendelkezések értelmében a bárkák nem pöföghetnek óránként nyolc kilométernél gyorsabban, vagyis ha az ember utolér egyet, néhány percig lépést tarthat vele, ha a szokásosnál egy kicsit nagyobb sebességre kapcsol. – Ugorjon föl! – kiáltott rám a Pieter de Roose kapitánya. Ez volt aztán a csábító ajánlat! Szép hajó. Rövid úton a Rajnáig. Vagy a Maas felé tart? Megtudhattam volna, ha csakugyan fölugrom a hajóra. És megismerkedhettem volna a bárkák életével. De én nem ugrottam, és aki azt mondja, hogy nagy szamár voltam, annak igaza van. Ahogy a Pieter de Roose lassan tovadohogott, meg is mondtam magamnak a véleményemet. – Isten vele! – kiáltott a kapitány. – Isten vele! Jó erős lehet, hogy annyi pakkot cipel! Az ám, gondoltam, meg egy kicsit tökkelütött, kérem. Még javában vitatkoztam magammal, amikor utolért valami hajóféleség, Brémából. A kapitány németül kurjantott rám, meg valami más nyelven, talán svédül. – Ainglander – mondtam mogorván. – Engländer? – ismételte. Biccentett, és mosolygott. Pontosan tudtam, mit jelent ez a mosoly. Magamban épp néhány hízelgő német mondatot fogalmazgattam a következő hajónak, amikor váratlanul egyszerre csak nyugatnak kanyarodott a csatorna, Rotterdammal ellenkező irányba. Meglehetősen barátságtalan köd volt épp leszállóban, felmásztam hát az útpadkára, és egyszeriben ott találtam magam Brabant legnagyobb autóútkereszteződésének egyik felhajtóútján. Mint jószerint hivatásos gyalogló, nemigen tanulmányoztam ezeknek a „bélrendszereknek” az anatómiáját. Itt legalább hat út szövődött össze, egyik a másik fölött, vasbeton gólyalábakon. Elképesztő sebességgel zúgott el mellettem a forgalom, míg felkapaszkodtam a legmagasabb pályára, valamennyi érdekelt őrjöngő tülkölése közepette. Odafent a forgalom szétágazott Dordrecht, Utrecht, Gouda és a Beneluxalagút irányába, de amennyire megítélhettem Rotterdam felé egyik út sem vezetett. És leszállt a köd, meleg, fehér, és sűrűbb, mint a sötétség. Alaposan megijedtem, mert a ködlámpák sárga fényénél is alig lassult a forgalom. És odalentről, a kikötőből, a világ valamennyi hajója bőgött, mint egy riadt tehéncsorda. Idegesen kerülgettem az útkanyarokat, s végre-valahára egy háromszorosan áldott táblára bukkantam, Centrum felirattal. Mentem is rögtön, egészen a Vroessen Waterstaat (holl.) – vízügyi hatóság, iparigazgatóság.

Laanig, ahol a hajókürtök szava sajátosan elegyedett az oroszlánüvöltéssel, meg valami mély, torokhangú ugatással, amelyet a ködben és a zűrzavarban nemigen tudtam azonosítani. De annyi bizonyos volt, hogy egészen közelről eredt. Mint kiderült, egy gyönyörű kanadai jávorszarvastól, amely kidugta a fejét a rotterdami állatkert rácsán. Boldogtalanul ugatott, mintha a vízről felhangzó szarvasbőgésre válaszolna. Megesett a szívem a szegény párán: ő is csak magamfajta bajba jutott gyalogjáró; letelepedtem hát mellé a járdára, míg fel nem szállt a köd, és folytathattam utamat. Olykor zavaró ez a szokásom, hogy népes helyeken gyors ütemben menetelek át. Megfeledkezem arról, hogy úgy lépkedek, mint holmi testőr, és a látvány nyilvánvalóan mulattatja azokat, akiket kiképző őrmesterekre és a gyakorlótérre emlékeztet. Angliában is, máshol is, számos alkalommal megesett, hogy az út szélén dolgozó kubikosok félbehagyták munkájukat, és elkurjantották magukat: – Bal, jobb, bal, jobb – vagy, néhanapján: – Vigyázz! – vagy: – Tisztelegj? –Rotterdamban is ilyesmi történt. Egy félkész épület állványzatáról utánam kiáltott egy építőmunkás: – Links, rechts, links, rechts –, s mert talán sötétzöld nadrágom és zubbonyom láttán azt gondolta, valaha a német hadseregben szolgáltam, hozzátette: – Heil Hitler! Ez már bosszantott! Ostoba fejjel sarkon fordultam, és jobb karomat náci üdvözlésre lendítettem, mire egy fél tégla zúdult a járdára, épp mellém, én pedig gyorsabban meneteltem tovább, mint valaha. Rotterdamban nem való a nácikról tréfálkozni. Ma már nincs látható nyoma annak a bombázásnak, amelynek alig félóra alatt harmincezer polgári személy esett áldozatul. A várost jóformán tökéletesen újjáépítették, de a negyven éven felüliek mind emlékeznek, miért. A város porig rombolására az utasítást állítólag egyenesen Göring adta ki. Az ember azt gondolná, a városnak több hasznát vették volna ép állapotban a németek. Csakhogy híre terjedt, hogy brit csapatok szállnak partra a holland tengerparton, a Maas folyótól délre. Ezzel a németek veszélyeztetve látták a maguk Dordrecht felől előretörő ékeit, ultimátumot küldtek tehát a hollandoknak, hogy azonnal adják meg magukat, vagy vállalják a következményeket. Az ultimátum feltételeit még jóformán fontolóra sem vehették, amikor felberregtek az első német repülőrajok. Dornier-féle „repülő ceruzák” voltak , ugyanazok a gépek, amelyek Guernica terrorbombázásában részt vettek. Perceken belül lángokban állt Rotterdam központja. A városból menekülni igyekezők áradata csak növelte a zűrzavart. Még le sem hullottak az első bombák, az utcákat már eltorlaszolta a forgalom. És a polgári lakosságot bombázták és bombázták, míg jóformán valamennyi épület a porba omlott. Öt órával a bombatámadás után bevonultak a németek. Napokig égett a város, és Rotterdam neve az egész világon egyértelmű lett az iszonyú és esztelen pusztítással. Ma utcaszámra mást sem látni, mint új lakótömböket. Akár a földszinten van a lakás, akár a harmincadik emeleten, mindegyiknek három nagyon is jellegzetes tulajdonsága van. Az első: a minden elképzelést felülmúló tisztaság. Mintha épp előző nap lett volna festés és tavaszi nagytakarítás. A második: hogy az ablakok mögött nemcsak néhány cserép virág áll, hanem valóságos virágoskert virul. Vadul burjánzik itt a növényvilág. Talán a sajátos fény hatására. A harmadik jellemző tulajdonság a hollandok különös előszeretete a kis bordó szőnyegek iránt. Ez a szőnyegfajta a bokharára emlékeztet, mintáját a jávai batik Links, rechts, links, rechts (ném.) – Bal, jobb, bal, jobb! Claudius Dornier – német repülőgép-tervező és gyáros.

ihlette. Asztalkákon, térítőnek, takarónak használják, karosszékek támlájára terítik, de a padlóra soha. Senki sem tudta nekem megmagyarázni, miért olyan népszerű ez a szőnyegfajta, és amíg az ember fel nem hívja a figyelmüket, a hollandok nem is tudják, mennyire különleges ez a holmi. Alkonytájban, amikor a legjobb a kilátás, megálltam az Euromast legmagasabb tornyán, és lenéztem a térképszerűen szétterülő rajnai hordalék szigeteire. Szép időben több mint harminc kilométerre ellátni. Némelyik sziget világosan kivehető, s akad, amelyik csak elmosódott füstfolt a mérhetetlen, kétdimenziós tájban: ott van Voorne és Overflakke és Putten és Hoeksche Waard és Schouwen és Walcheren; a tizenhatodik század derekán itt folyt le V. Károly emlékezetes beszélgetése Fülöp fiával és Ferdinánd öccsével. Oost-Souburg várában határozták el Európa kettéosztását. Fülöp kapta Németalföldet, Nápolyt meg az Indiákat, Ferdinándé lett a német-római birodalom. Több mint ezer év legnagyobb hatalommegosztása volt ez. Hollandia is, akárcsak Egyiptom – delta. A szigeteket a folyók hordaléka alkotja. Hollandia azonban nemcsak lapos – homorú. A hordalék jórészt víz alatt van, várja a feltöltést. A hordalékot lassan mosta el Európa magasabban fekvő részeiről három igen nagy, igen lomha és napjainkban igen mérgezett folyó. És ezek a mérgek most kiszivárognak az Északi-tengerre. Némelyik gyakorlatilag elpusztíthatatlan. Hollandián át távozik a civilizáció legalattomosabb szennyeződésének egy része: a rovarirtószerek, a difenilek, az olajszennyeződés, a foszfát- és a nitrát-túltelítődés, vagyis mindaz az anyag, amely a részvényesek állítása szerint elengedhetetlen kelléke a nemzet felvirágzásának. Nem egészen ilyen színben festette le a deltát egy simabeszédű, aktatáskás fiatalember három kelet-afrikainak. A világ egyik legnagyobb nyersolaj kémiai országának ügynöke szájából hallgathattuk az igét. Az illető afféle modern Mózes mozdulatával mutatott le az Ígéret Földjére, Capelle legelőire, Spui gyümölcsöskertjeire, Ceres dúsan termő földjének végtelen látképére – hektáronkénti átlagban fejezte ki elragadtatását. S mindez, úgymond, a rovarirtó mérgeknek köszönhető, amelyek a kártevő állatok központi idegrendszerére hatnak. Termékeik, jelentette ki emberünk, átalakították a világot. És szavamra – igazat beszélt! A pingvinekre gondoltam, amelyeket a déli Sarkvidéken megfertőztek az Európából, Amerikából az Atlanti-óceán egész hosszában odamosódó rovarirtószerek. A folyókra gondoltam, amelyeknek olyan szennyezett a vize, hogy a felülete lángba borul, és napokig ég. A milliókra gondoltam, amelyeket hirdetésre és propagandára költenek, hogy leplezzék mindazt, ami a valóságban folyik, és megfordult az agyamban, hogy a reménybeli vevők jelenlétében kérdőre vonom ezt az embert. De míg azon jártattam az eszemet, hogyan fogalmazzam a mondókámat, hogy ne legyek túlságosan agresszív, ők már sarkon fordultak, és a közelben játszó gyerekek rágyújtottak a tüzes Zilvervlootra, a dalra, mely arról szól, hogyan ejtették foglyul a vén Piet Hein meg az emberei a spanyolok hatalmas Ezüst Hajóhadát. A gyerekekre felügyelő tanítónő elmesélte, hogy torkig van már a nyolcvanéves háborúról szóló mesékkel. Ideje lenne másról is beszélni. De hát mit tehet az ember? Mind csak arra kíváncsiak. – Hallgassa csak! – mondta, és Voorne felé mutatott, Brielle-re, ahol 1625-ben, azon az éjjelen, amelyet a hollandok a Vörös Csillagok Éjszakájának neveznek, az orániai herceg az első csapást mérte az ellenfélre a függetlenségért folytatott hosszú harcban. Nagyszerű történet. A csillagok annak a huszonkét hajónak a tatlámpái voltak, amelyek között ott volt a de Hoorn, az Egmont, a Compromise és a Swan, az Annie-Mie meg a Willem de Zwyger. Ezek voltak a tengeri szegénylegények hajói. Brielle eleste után a hajók úgy

lopakodtak végig a Nedves Partok mentén, mint a baromfi – a spanyol – felrebbenésére váró róka. Három lobogójukat lengette a szél: a fehér a szabadságot, a kék a bátorságot, a narancsszín a herceget jelképezte. Sok vérontás, és mindkét részről sok gaztett után, Fülöp meghalt, és a spanyolok Alba herceg vezérletével hazavonultak. A tengeri szegénylegények pedig, ezek a rongyos kalandorok, Európa leggazdagabb emberei lettek. Hogy lássak valamit a szélmalmok pompás sorából, a Kinderdijkből, a Nieuw Lekkerlandon át indultam el Dordrecht felé, de azt tapasztaltam, hogy gyalogos embernek Rotterdamból kivergődni valószínűleg még keservesebb, mint bejutni. A város központjában nincs semmi baj, minden a legnagyobb rendben megy. Az emberek reggel fél nyolckor indulnak munkába. Az utcán csupa kerékpáros és gyalogos. A kereszteződéseknél a tömegnek elég a fiatal és magabiztos politie egyetlen kurta biccentése. Tódulnak a Vilmos-hídon a rakpart felé, velük tódultam magam is, és azon elmélkedtem, milyen szép dolog olyan városban élni, amely tiszteletben tartja a gyalogjárókat. És ez igaz is, de csak a város határán belül. Ott azután eltűnnek a kerékpárok, el a gyalogosok, s én magamban vágtam neki Capelle felé az útnak, a bőgő forgalom közepette. Az úton nyoma sincs gyalogjárdának, s ami még komiszabb, Krimpen után legalább harminc méter magas partra kúszik fel a mélyföld fölé, ahol az ember védtelenül ki van szolgáltatva mindenféle veszedelemnek. Megrémített a zaj, meg a hatalmas teherautók léglökései, lemásztam hát Hollandia zöld padlatára. Kicsit tocsogósan és nagyon lassan haladtam, mert minduntalan át kellett vergődnöm az árkok meg a készülő csatornák hálózatán. De a békességet itt nem zavarta semmi. Fekete-fehér tehenek legelésztek, a fű között rengeteg pitypang és boglárka virult, meg lila virágú réti foszlár, amit a falusiak kakukktormának, kakukkfűnek neveznek. Vén Gerard, a gyógyfüvek tudora leírja, hogyan bukkannak elő, „javarészt április és május havában, amikor a kakukk kellemetes szava már nem dadogva szól”. De ez még nem minden. A virág népszerű elnevezése franciául fleur de tonnerre, németül meg Donnerblume, s azt tartja a néphit, hogy tömeges előfordulása vihart jelez. A Vogézekben azt mesélik, hogy ha csak megérint az ember egy ilyen virágot, a házába belecsap a villám. De aznap reggel egyetlen felhő sem látszott az égen, s én egyre gyorsabban haladtam, és közben figyeltem a vadrécéket. Tavasszal a holland mélyföldet sűrű rajokban népesíti be a világ bizonyára legismertebb vadkacsája. Negyvenével, ötvenével rebbentettem fel őket. Fütyölve húztak el fölöttem, keresték a párjukat a nádas közti kis tocsogókban. Csak az egyszínű tojó bocsátja ki azt a bánatosan egyhangú kvaaaak-kvakk-kvakkot. A fényes fejű gácsér éles kviiket hallat, de csak módjával, mintha nemigen akaróznék felfednie szándékait. Nem kér a vetélytársakból. Nem így azonban a tojó. Csak nyüzsögjenek a széptevők! Ő gyorsabban szárnyal bármelyiknél. A szó valamennyi értelmében ő diktálja a tempót. Amikor hajlandó elfogadni a komoly udvarlást, egyszeriben kacér lesz, egyik izgatott madártól a másikhoz úszik, míg valamennyit össze nem tereli. Akkor aztán egyszerre csak elszökik, a csapat meg eszeveszett vad hajszában utána. Ide-oda cikázik, a hímek meg röptében akarják elkapni a párjukat. Láttam, amint egyikük a hölgy jó csomó farktollát kitépte, de hosszú hajsza után végül is lemaradt egy csalafinta vetélytársa mögött, amelyik tartotta az iramot. El is vitte magával egy kis fahíd alá, de csak rövid időre. Azután megint felkerekedtek; most is a tojó volt az élen, de ezúttal már helyet keresett, ahol megtelepedhet. Az asszony dolga eldönteni, hol akarja felnevelni mimóza- és csokoládészín fiókáit. Meglehet, jó messzire a víztől. politie (holl.) – rendőr.

Olykor egy fa ágai között. A tojó költ, és rendben tartja a fűvel bélelt gyerekszobát. A hím dolga tisztes távolban tartani a szomszédokat, s ennek fejében olykor-olykor megint megkaphatja a hölgyet, de csak amikor annak nincs okosabb dolga. A Lekkerland réce-népe közt sok mindent lehet tanulni a házaséletről. Az Overwaard boezem -nek nevezett csatornája két partján több a szélmalom, mint bárhol máshol Németalföldön. Akár valami Don Quijote-illusztráció. Ez a híres Kinderdijk, a Gyerek-gát, a tizenötödik századbeli árvízkatasztrófa emlékműve. Sok monda fűződik a gáthoz, közülük azt mesélem el, amelyiket az alblasserdami postamestertől hallottam; de először hadd mondjak néhány szót magukról a szélmalmokról. Alig ezer szélmalom maradt fenn Hollandiában, s ezeknek mindössze egyharmadát használják napjainkban. Kétféle szélmalom van. Az egyik fajta a földet tartja szárazon. Ez lényegében szél-meghajtású szivattyú; a lassan forgó szárnyak vízmerőlapátokat hajtanak, vagy légcsavarszerű szerkezetet, amely árokból vagy tavacskából emeli ki a vizet, majd az a magasabban álló malmok sorának segítségével belefolyik a folyóba, onnan pedig a tengerbe, s ezáltal szaporodik a megművelhető mélyföld. A szélmalom másik fajtáját ipari célokra használják, búzaőrlésre, olajütésre, de ebből már kevés van, és a megmaradtak gyomrából is villanygenerátor zümmögése hallatszik. Valamikor régen a hollandok a „malmok nyelvé”-ről beszéltek – így jelölik azt, amikor bizonyos helyzetekben álltak a vitorlák, és jeladásra használták őket. Ha például az egyik pár vitorla függőleges, a másik vízszintes helyzetben volt, a molnár azt közölte, hogy munkára készen áll, várja az őrölnivalót. Hanem amikor a vitorlák óriás X-et formáltak, a szomszédok menten tudták, hogy a molnár bajban van. Lehet, hogy csak szélcsönd volt, vagy a csatornarészét nagyon benőtte a gyom. Akármi lett légyen az ok, messziről olyan volt a malom, mint egy ember, aki kétségbeesetten égnek emeli a karját. A kétféle alaphelyzetnek számtalan változata volt; így tudatták a születést, a halált, a kézfogót, hirdették az ünnepet, vagy ha támadó bukkant fel a látóhatáron, vagy éppenséggel adószedő. Az 1421-és Erzsébet-napi nagy szökőár okozóját manapság mélységi hullámnak mondanák a földrajztudósok; a tenger szintjének rendellenes emelkedését szélvihar, viharos hullámzás és szokatlanul magas tavaszi árhullám idézi elő együttesen. Hasonló jelenséget észleltek 1953-ban. Az Északi-tenger sekély. Amikor a doggeri partot északi szelek ostromolják, iszonyatos vizek tornyosulnak a Temze és a Rajna torkolata között, és csak korlátozott mennyiségnek sikerül a doveri szoroson elszöknie. A többi Hollandia felé áramlik, és túlcsordul a medence vékony peremén. Az 1421-es szökőár óriási katasztrófát idézett elő. A felduzzadt folyók az Északitenger felől közeledő vízfalnak rohantak. Hat métert emelkedett a vízszint. A védőgátak leomlottak. A szárazföld vonala tökéletesen átalakult. A Biesbosche, a Dordrechttől keletre elterülő tóvidék egyik napról a másikra beltengerré változott. Legalább hatvan falu tűnt el a föld színéről. Ezerszámra sodorta el az embereket a víz, hetekig hízott a holttesteken a Maas torkolatában a temérdek rák. Ezeket a tényeket korabeli feljegyzések rögzítik. A postamester meséje azonban arról, hogy hogyan kapta nevét a Kinderdijk, oly ingatag, hogy veszedelmes volna firtatnunk, de mégis érdemes elbeszélni. Nem messze Alblasserdamtól élt egy asszony, akit széltében-hosszában Jó Feleség néven ismertek, habár a férje kegyetlen Water-Signoorke* volt, akiről a

*

boezem (holl.) – tengeröböl. Water-Signoorke (holl.) – Vízi-Signoorke, itt: vízi uraság

legjobb indulattal sem lehetett semmiféle jót elmondani. Ideje java részét vadászattal, ivászattal töltötte; a gátakat elhanyagolta, s olyan kegyetlen adókat rótt ki a népre, hogy ha a felesége titokban nem jótékonykodik, bizony sokan éhen pusztultak volna. Meg is fogadták nagy esküvéssel, hogy addig nem nyugszanak, amíg a gonosz urat holtan nem látják, nyomorultul elpusztulva, a tulajdon házában. S meg is halt csakugyan, de azt már nem sejtette senki, hogy Szent Erzsébet napján legtöbben vele pusztulnak. Hétországra szóló mulatságot csaptak aznap éjjel a nagy házban. A Jó Feleség leánygyermeket hozott a világra, húszévi házasságuk első gyümölcsét. A kicsiny leány vállán levő anyajegyből megjósolta anyja, hogy a gyermeket szeretni fogja mindenki. Amikor a ház összeomlott, a gyermek fabölcsője kisodródott az emeleti ablakon. Bizonyára elmerült volna a vízáradatban, hanem egy cirmos cica beugrott a kicsiny csónakba, s az állat életösztönével addig mozgatta, billegtette a kicsiny lélekvesztőt, míg az megmaradt szépen a hullámok hátán. A mai Dordrecht város közelében, egy tenyérnyi száraz földdarabkán meg is állapodott, és a falusiak gondjaikba vették a talált gyermeket. Baetkennek, vagyis Beatrixnak, boldog leánynak keresztelték. Amikor felcseperedett, Jakab Roeromhoz ment feleségül, akinek a nevét arrafelé a mai napig is emlegetik. Szép lenne, ha a mese úgy végződne, hogy visszatértek Alblasserdamba, és boldogan éltek, míg meg nem haltak, segítették az árvíz sújtotta népet – hanem ha a feljegyzéseknek hihetünk, bizony hosszúhosszú ideig nem élhetett ott meg senki, mert iszap borította a Lekkerlandot. A Kinderdijk fölött fújdogáló szellő aznap alig négy másodperc alatt körbeforgatta a malmok vitorláit. Odafent pacsirta dalolt, én meg ültem a kakukkfüves réten, és a malmokat néztem. Az enyhe szélben vígan forognak, bevonva, vagyis a bordákat részben összecsukják, hanem amikor viharos szél fúj, a vitorlák üres rúdon forognak, vagy ahogy a molnár mondja: meztélláb. A súlyos vitorlákat belülről a főtengely kupakjával lehet szabályozni, afféle kezdetleges dobfékkel, de a féktuskón látható elszenesedett nyomok arról tanúskodnak, hogy a túlságosan heves fékezéstől könnyen tüzet foghat az egész szerkezet. Aligha tudnám közérthető módon megfogalmazni, mi történik arrafelé a Rajnával; mindenesetre az egyik főágat Waalnak, a másikat Leknek hívják. Dordrecht közelében ezeket a gyanús küllemű víziutakat összekapcsolják a Maas mellékfolyói, és együttesen poroszkálnak el, s hordják szennyüket a tengerbe, bonyolult csatornalabirintuson át. WSWDordrecht jókora sziget. Az igen öreg város a sarkában bújik meg, szemközt magasodnak Zwijndrecht gyárkéményei. A folyó felől nézve – de azt bizony meg nem tudnám mondani, melyik is volt az a folyó –, egykori pompa nyomai észlelhetők rajta. Itt is, akárcsak Delftben, víz van a járda helyén. Keskeny utcák, hatalmas, gótikus székesegyház; hagymaleves és főtt szalonna szaga terjeng – ugyanis a királynő születésnapjának előestéje volt. A házak felső emeletéről kurta sikkantások hallatszottak – duda nyikorgott, fuvola trillázott, fa- és fémfúvósok eregettek mély és illetlen hangokat. Mintha zenekar hangolna, várva, mikor emeli fel pálcáját a karmester. Másnap reggel épp letelepedtem illetlen méretű reggelimhez – sonka, sajt, uborka, szalámi, háromféle kenyér és kávé –, amikor a város egyetlen robajjá vált. Jöttek a rezesbandák, jöttek a dalárdák. Végigmasíroztak a városon, nyomukban tapsoló gyerekhad, és büszke szülők, és áradt az umta-umta-umtatta, bumm-bummBUMM! Elmasíroztak egyenesen a Nagytemplomig, Koppelstockról, a révészről

énekeltek, aki a nép szószólója volt Brielle-nél. Az Ezüst Hajóhadról énekeltek, és rázendítettek a „Gelukkig is het Land”-ra .

Ó boldog, boldog ország, Az Úrra bízta sorsát, És szörnyűséges gyilkosai Meghódolnak Neki… A különféle zenekarok hangja összevegyült. Olykor mintha azért játszottak volna, hogy borsot törjenek a másik banda orra alá. Nagy nehezen megkülönböztettem a dordrechti tűzoltózenekart a Flamand Bika Klub csinnadrattájától, amikor felbukkant három vidám legény: egy kintornát toltak, jellegzetes hollandi verklit, gépdobokból és sípokból álló alkotmányt. Kopogós táncokat nyekergett, keringőket, és holmi spanyol tangó-féleségeket, de ezen kevésbé csodálkozik az ember, ha utánagondol, hogy a flamenco annyit jelent – flamand. És a zenebona fölött állandóan kongott a Nagytemplom harangja. Mindezek közepette kissé kábultan ballagtam le a Catharinje-kikötőbe, ahol egy töpörödött öregember előhozta ócskásboltja kincseit. Érméket, porcelánokat mutogatott; egy ósdi mordályt, amelynek tusán az „Isten az Igazak Pártfogója” felirat ékeskedett, meg egy csomó puszpángfa-rudacskát, amiről nem tudtam, mire való. Az öreg az ujjara húzta, és félig összeszorította az öklét. Baguette volt az – kínzószerszám. A kéz vagy a láb ujjai közé illesztve oly ügyesen lehetett megszorítani, hogy az ínszalagok megfeszültek, a csontokról lehámlott a hús, és lassan szétmorzsolódtak, és egészen bizonyos volt, hogy az áldozat sikoltozva összerogy, és kész bevallani az isteni kegyelem avagy az eredendő bűn felől táplált kételyeit, vagy pedig, hogy hová rejtett el száz forintot. Odakintről rezesbanda hangja szólt, és gyermekhangok énekeltek.

Adjunk hálát az égnek, Örök nagy Istenének, Mert Urunk magasztaltatik, Ha győz igaz hada itt… Dordrechttől délre az út egyet-kettőt kanyarodik: erőt gyűjt a nagy ugrásra a Hollandsch Diep fölött. Mint saját tapasztalatom alapján állíthatom, a híd közel ezerháromszáz lépés hosszú, az alatta elterülő konok vízről azonban mindössze annyit mondhatok, hogy tekintetbe véve szennyezettségét, igazán egészen tetszetős volt az ágyúfüsthöz hasonlatos apró felhőcskékkel pettyezett mérhetetlen ég alatt. Sok-sok kilométeren át a tájat szinte tökéletesen a cukorrépa- és burgonyatermesztésnek szentelték, ami igen jövedelmező, de kevéssé látványos dolog. Alkonyattájban erdőcskék tünedeztek fel Breda járásban. A templomok külseje egyre inkább katolikus. Észak-Brabantba értünk; ez Hollandia egyik legszebb vidéke. Két napig egyenesen a felkelő napnak mentem, Hilvarenbeek és Donk irányába; apró gombaforma jelzőoszlopocskákat követtem Chaam és Gorp nyírfaerdein át, Valkenswaard felé; ott, a híres fenyérben fogták évszázadokon át a sólymokat. Szél „Gelukkig is het Land” (holl.) – boldog ország. Tandori Dezső fordítása. Tandori Dezső fordítása.

kerekedett, jó erős. Jó erősen hátba is taszított, s én minden percét élveztem ennek a vad, meleg, földet dajkáló levegőnek, amely egyenesen az Atlanti-óceán déli részéről jött ide. Dalra fakasztotta a nyírfákat. Kitakarított. Elfújta az alig megkezdett kaland iránt valamennyi kételyemet. Arra gondoltam, mi van előttem, a sok hegy, az Ardennek, a Vogézek, a Jura és az Alpok, és gyorsabban szedtem a lábamat.

Brabant a vándormadarak északnyugati országútján fekszik; valóságos madarak folyója, az apró énekesmadaraktól a legnagyobb ragadozókig, a légi forgalom rablólovagjaiig. Látcsővel pásztáztam az eget, de két nap alatt alig néhány, búbánatosan nyávogó egerészölyvet sikerült megpillantanom, s egy magányos réti héja szárnyalt a nádtenger fölött. A magasban sehol egy galambászhéja, vadászsólyom, de még egy árva sas sem. Ha akad is néhány ezekben a héjaszegény időkben, már jószerével elvonultak. De a csöndes légzónákban szinte mozdulatlanul lebegtek a vörös vércsék, márpedig kevés szebb látvány akad, mint a lebegő vércse.

Ott függ fönn, széttárt magasan, maga-szárnyverése! Ó, eksztázis! hogy csapsz át zuhanó repülésbe… hőköltetsz hatalmas szelet, S az ég siklik veled. Rejtőző szívemet Reszkettető madár – ó, dolgok telje, tökélye! Valkenswaardba azért mentem, hogy a solymászmesterrel találkozzam. Gerrit egy, ma már jórészt szivargyártással foglalkozó modern város közelében él. De valamikor régen a falusiak itt Európa legszebb héjáival, sólymaival kereskedtek. A valkenswaardi vásárra évente eljöttek a nagyurak, bíborosok, királyok küldöttei, mert tudták, hogy itt kedvükre való madarat vásárolhatnak.

Császárnak sas, királynak vadászsólyom, hercegnek vándorsólyom, lovagnak kerecsen, hölgynek kissólyom; galambászhéja a lovasnak, papnak karvaly, sekrestyésnek a hímje, és a szolgának vércse. A valkenswaardiak specialitása a vonuló héja volt, vagyis a helyben, csapdával fogott kifejlett madarak. Ezek gyorsabbak és erősebbek, mint a fészkükből kiszedett, idomított fiókák. Ma azonban már nem árulják őket. Veszedelmesen apad a ragadozó madarak száma. Tömegével esnek a rovarirtószerek áldozatául. Egy vándorsólyom ma körülbelül száz fontot ér, következésképpen a fészekrablás fölöttébb jövedelmező sport. Amíg Gerritet nem ismertem, azt hittem, igen helyes volna végképp betiltani a solymászatot, de most már nem vagyok ebben annyira bizonyos. A holland Valkeniersverbond (Solymászszövetség) titkára egy személyben erdészeti felügyelő és szakképzett solymász. Imádja a sólymokat, és eltérően a televízió képernyőjén fantasztikus jelmezben ágáló ,,showman”-ektől, őt nagyon is aggasztja az a hatalmas reklám, amelyben ez a sport mostanában részesül, ideje jó részét ugyanis fogolymadarak szabadon eresztésének szenteli. Ezt nevezik visszaszoktatásnak. Tandori Dezső fordítása

Annak a fenyérnek a szélén, ahol egykor megszámlálhatatlan madarat fogtak és adtak el, egy napot töltöttem annak az embernek a társaságában, aki ma a visszaszoktatók fejedelme. Szanatóriummal kombinált iskolát tart fenn eltévedt madarak számára. A kertből, egy kalitkából, vadul felvijjogott egy karvaly alkatú, csíkozott farkú madár. Elgyötört volt a hangja. Szívszorító kiáltása megrémítette a szomszédos kalitka lakóját, a vércsét, amely szemrehányó kii-kii-kii-t hallatott válaszul. Más madarak is idegesen kapkodták a fejüket. – Rá se ránts az öreg galambászhéjára – mondta Gerrit. – Falánk, zsörtölődő vénasszony. Bárcsak elrepülne – én szívesen elereszteném, de tudom, hogy csak itt lebzselne a közelben, és megint bajba kerülne. Majd idővel talán megyek vele valamire. De ahhoz sok türelem kell. A solymászok pontosan meg tudják különböztetni madaraik hangulatváltozását, meg azt is megértik, amit a madár közölni akar velük. A solymászat nyelve gondosan stilizált. Szárny helyett vitorlát mondanak, tollazat helyett páncélt, láb helyett karmot, és a madár nem lecsap, hanem rávág a zsákmányra. A siránkozó madár nem tudta türtőztetni magát az eleség láttán. Gerrit bőrkesztyűt húzott, átnyújtott neki egy darab húst, s közben halkan beszélt hozzá. Nem való így rikácsolni, magyarázta. És a galambászhéja elégedett csik-csik-csik-kel válaszolt, mire Gerrit puszta kézzel megsimogatta a melltollait. Gerrit madarait a rendőrök szállítják, meg azok, akik sérült bagolyra, karvalyra bukkannak, és nem tudják, mit csináljanak vele. Némelyik madara tengeri hajóról származik. Mesélt egy kimerült Lanner-sólyomról, amely Port Sudannál szállt le egy olajszállító hajóra, és sehogy sem tudta otthagyni a konzervhúst, amit a hajószakács mindennap kirakott neki. Ilyen gondjai vannak a madarakkal. Vad jószágok, amelyek tökéletesen hozzászoktak az ember jelenlétéhez. Éhező madarakat fel lehet táplálni, szárnytollakat meg lehet reparálni, ezeket idővel majd kivedlik. Amelyik madár szerencsés, és gondos házigazdához kerül vendégségbe (és bizony sok vendég akad), annak nem akarózik továbbállni, az ilyeneket szabályszerűen ki kell dobni. Ahhoz meg csak solymász ért, hogyan kell idomítani – vagy átidomítani – a madarakat, hogy megéljenek a maguk erejéből. Gerrit azt tapasztalta, hogy az egerészölyvek néhány hónapos fogság után olyan kezessé válnak, mint a kiskutyák. Akármerre járt, nem tágítottak a sarkából. Meg vannak róla győződve, hogy minden emberi lény derék fickó, aki eteti a madarakat, és menedéket nyújt nekik. Elfelejtik, ha ugyan tudták valaha is, hogy az ember puskát használ, kutyái vannak, a gyerekek meg köveket hajigálnak, Gerrit isten háta mögötti vidéken ereszti szabadon az ölyveit, ahol döglött nyulakat meg pézsmapatkányokat rak ki nekik, míg meg nem szokják, hogy maguk keressenek elhullott állatokat. Meglehetősen nagy gond, hogyan lehet a madarakat természetes étrendjükre visszaszoktatni. Találtak egyszer a Valkenswaardban egy darázsölyvet, amelynek tökéletesen összefagyott a melltollazata. Délnek repült, s útközben érte a fagy. A darázsölyv voltaképpen nem is ragadozó madár. Órákig ül mozdulatlanul, s csak figyeli messziről a darazsak és méhek röptét. Fogságban földbe ásott mézesléppel lehet táplálni. Csakhogy a madarat novemberben találták, amikor nyoma sincsen mézeslépnek. Gerrit – jobb híján – palacsintával, sziruppal, almamártással, körtekompóttal etette, s ezek után egy évig tartott, míg visszaszoktatta, s az ölyv ismét jó étvággyal fogyasztotta a darázs- és méhlárvákat. Egyszer valaki vitt Gerritnek egy kabasólymot. Ez az elbűvölő, kis testű jószág egészen olyan, mint egy vándorsólyom. Lisztkukaccal etette, aminek azonos a

takarmányértéke azokkal a rovarokkal, amelyekre ez a madár alkonyatkor vadászik. Csakhogy a kabák csontot is esznek, és amikor behozták, a szegény kis jószág olyan mészhiányban szenvedett, hogy alig tudott megállni a lábán. Beletelt egy évbe, míg Gerrit rávette, hogy ismét szárnyra keljen. Gerrit véleménye szerint a sövények fölött suhanó, fiatal madarakra, állatokra lecsapó karvaly a legkényesebb ragadozó madár. Gerrit gyerekektől szerzi példányait, akik fészekből szedik ki a fiókákat, de amikor megnőnek, már nem tudnak bánni velük. Azok pedig addigra már ugyancsak silány vadászok. Egyik madarat, mielőtt eleresztette volna, száznál is többször kellett felröppentenie, míg néhány verebet végre megfogott. A hajóról származó Lanner-sólymot (magyarul használatos neve: Feldegg-féle sólyom) úgy kellett röptetni, hogy ne legyen a közelben ember. Gerrit tollbábu pörgetéssel is kísérletezett, és a madár csodálatosan vágott reá, de repülő madarak egy cseppet sem érdekelték. Gerrit azonban tudta, hogy öreg, tapasztalt jószág, és jócskán van vadásztapasztalata, úgyhogy mégis szabadon eresztette. Néhány hét elteltével felhívták Gerritet és közölték vele, hogy ÉszakHollandiában néhány gyerek elfogta az általa levágott gázló-madár fölött gubbasztó sólymot. Aztán a sólymot ismét szabadon eresztették, és többé soha senki sem látta. Delelt a nap, s Gerrittel átmentünk az óriás fenyér maradványán, ahol egykor napok hosszat kuporogtak a földbe vájt üregekben a sólyomfogók, mint pók a hálója közepén, s figyelték a dróthálókat, csalimadarakat. Az üregeket hangából és fűzfavesszőből font álcázás borította. A sólyomfogók mesterei voltak a rejtőzködésnek. Hiszen a legélesebb szemű ragadozóra lestek: rövid szárnyú héjára, amely a markával öl, és hosszú szárnyú sólymokra, mint a vándorsólyom, amely karmával rúgja le az áldozatát. Az elhagyatott üregeket ma már benőtte a gyom. És nem is láttunk más sólymot, csak egyetlen, sarlósfecskére emlékeztető kabát, amint éppen szitakötőre vadászott. A madarászok jóval pirkadat előtt kimentek, mert már akkor meg kellett pillantaniuk a sólymot, amikor még épp csak egy kis pötty az égen: madarat madárral vadásztak, ugyanis egy fogoly nagy őrgébicset alkalmaztak riasztónak. Ennek a madárnak a latin neve excubitor, vagyis őrszem. Valamilyen oknál fogva vad izgalom vesz rajta erőt, ha csak a távolban is megpillant egy ragadozó madarat. A nagy őrgébics jelzése alapján eresztették el a solymászok a kipányvázott galambot. Volt, aki tollbábút forgatott, vagy idomított héjával csalogatta le a zsákmányt a földön heverő csalétekhez, ahol, azt remélte, könnyen elfoghatja a hálóval. A hadművelet, így leírva, nem tűnik különösebben nehéznek, de a gyakorlatban hosszú órákat vett igénybe, sokszor több mint egy napot is, míg elfoghattak egy körbe szárnyaló madarat, amelyet izgatott ugyan a kirakott csalétek, de gyanakodott is. A solymászat aranynapjaiban húsz-harminc szakképzett ember működött a Valkenswaardban. Néhány család erre a mesterségre specializálta magát. A Bot, a Dam, a Danker és a Peel család, a Van Heuve-lek, és a nagy sólyomvadászok utolsó ivadékai, a Mollens család, kivált a vén Adrián, két király solymásza, és Karel fia, aki mintegy negyven éve halt meg. A város egyik utcájának Mollenstraat a neve; a városházán lóg a mester képmása, amely solymászás közben ábrázolja. És a Valkenswaardban mindenki ismeri Gerritet. Olyan dolgoknak őre, amelyeknek, mondja, nem szabad feledésbe merülniük soha.

Észak-Frankföld

Nagyjából úgy reagálok a határállomásokra, mint héjára az őrgébics. Elég egy csíkos oszlopot megpillantanom, elkezdek idegesen hadarni, próbálgatom a különféle szövegeket, amelyek valahogy sehogy sem sikerülnek. Igyekszem elfojtani mély és tökéletesen érthetetlen bűntudatomat. Azzal magyarázom ezt magamnak, hogy a francia tudásom vagy tán éppenséggel a gondolatmenetem túlságosan szeszélyes olyanok használatára, akiknek a szabály – az szabály. A schaft-acheli határőr számára udvarias mondókát készítettem elő, mert a belga garde-ok köztudomásúlag bogarasak, ha ugyan nem egyenesen ellenségesek. Állt és nézett rám kifürkészhetetlenül. Mielőtt egy szót szólhatott volna, előperdült egy rózsásképű holland ifjonc, amitől lényegesen megkönnyebbültem; ezek ugyanis udvarias emberek, és könnyen elboldogulnak két-három nyelvvel. – Goeden morgen – mondtam én. Nagy bánatomra bőbeszédű németségben tört ki, s feltételezésein szerint azt tudakolta, van-e elvámolni valóm. Hevesen megráztam a fejemet. Nincs! A világon semmi. Absolument rien. Gar

nichts.

Erre alaposan begorombult. Angolul és németül. Ha jól értettem, azt közölte, hogy nincs jogom így átgyalogolni az országon. Törvénybe ütközik. A mellette álló belga elvigyorodott, és angolul szólalt meg: – Csak az útlevelét kéri. Szó nélkül átnyújtottam. A holland ingerültnek látszott. A belga kacsintott, és a hüvelykujjával bökött egyet: mehetek. – Jó utat – tette hozzá.

Belga-Limburg meglehetősen vegyes hely. A Campine lankáit habosán borító cseresznyevirág láttán az embert merőben készületlenül éri a Meuse partján, Mechelen aan-de-Maas körül terpeszkedő szénbányák szörnyű füstje. A lakosság flamandul beszél, németül és franciául káromkodik. Belgium arrafelé nem annyira összesség, mint inkább lelkiállapot. Az egykori Kongó állapotainak ismeretében azzal hízelgek magamnak, hogy valamennyire ismerem a belgákat. Szorgalmas, szívélyes üzletemberek; nagyban űzik a pénzügyeket, a sportot és az adócsalást. Pereskednek, pedánsak, és nem szeretik, ha idegen szem bepillant takaros családi házukba, ritkán hívnak vendéget, s akkor is csak olyat, akit hosszú évek óta ismernek. Az angolok iránt rokonszenvvel viseltetnek, amit sosem értettem, mert 1914-ben harcoltunk ugyan a belgák függetlenségéért, de ezt nem annyira a gyámkodás szelleme diktálta, mint az erőviszonyok egyensúlyának megóvása. A belgák különben nagy barátai evésnek-ivásnak. Ha az embert délelőtt tizenegy órakor bekötött szemmel, Belgiumban pottyantják le, nyomban tudja, hova került, mert akkor váltja fel a kávéillatot a frites, az olajban vagy zsírban sütött hasábburgonya átható, orrfacsaró szaga. És ha az ember kinyitja a szemét egy Goeden morgen (holl.) – jó reggelt. Absolument rien (fr.) – egyáltalán semmi; Gar nichts (nem.) – egyáltalán semmi.

kisvárosi piactéren, bódésorokat pillant meg, ahol madarakat árulnak, meg fánkot és édességet. És mindenhol nyüzsögnek a papok, egész Belgiumban; csak akkor menekülnek el, ha valahol messze új gyarmatot alapíthatnak. Ha évekkel ezelőtt Észak-Kanadában nem találkoztam volna eggyel, talán elkerülöm az ipari övezetet, és átvágok az országon, Liège-ig, hogy egy másik régi barátommal találkozzam, akit Kongóból ismertem. De a Sarkkör peremén eltöltött látványos napok emléke nem hagyott nyugodni. Ki akartam kerekíteni az emlékeket, annál is inkább, mert Leó atya így búcsúzott tőlem: – Majd ha visszamegyek Belgiumba, jöjjön el hozzám Neerharenbe, ahol imádkozni tanultam. – Mindez Stony Rapidsben hangzott el, az Athabaska folyó menti indián településen. A BBC tudósítójaként mentem fel oda, magnófelvételeket készítettem az urániumbányákban. Akkor még nem sejtettem, hogy ez az alkalomszerű út, balszerencse és jószerencse keveréke, fordulópont lesz az életemben. Ahelyett, hogy továbbra is újságírói rutinfeladatok rabja lennék Angliában, vándor lett belőlem. Sokkal izgalmasabb világba pillanthattam be, mint amit addig tapasztaltam; láttam a világ fagyos tetejét; vándorló rénszarvascsordák fölött repültem el. A bozótban háltam, prémvadászokkal és erdőkerülőkkel ismerkedtem meg, és amikor fogytán volt a pénzem, megtanultam, hogyan kell olcsón, gyalog utazni. A Hudson Bay-i boltban újságolta valaki, hogy azt hallotta, a folyó mentén, feljebb, egy táborban a rézbőrűek „tüzet gyújtanak”. Ezek csipevé indiánok voltak, egyike az utolsó törzseknek, amelyek még táncolnak, mielőtt rénszarvasvadászatra indulnak. Ha át tudok vergődni a bozóton, ő ismer egy prémvadászt, akinek van kenuja, és szívesen felvisz engem a folyón egy üveg ital áráért. – Leó atya nincs nagyon elragadtatva az efféle régi indián mókáktól – mondta. – Sok baja van idén a csipikkel. Merthogy éhesek. Nem fizet a prémvadászat. A sarki fóka darabja tíz ruppóra zuhant. Pedig volt idő, amikor ötvenet is megadtak érte. Órák hosszat gyalogoltam egymagámban, át a sarki törpefenyvesen, és több moszkitót hessegettem el, mint amennyivel hosszú hónapokon át Kongóban találkoztam. A prémvadász egyetlen pillantást vetett idomtalan BBCmagnetofonomra, és közölte, hogy ilyen szép Geigyt se látott még soha. – Maradjon veszteg, ha nem akarja, hogy vizes legyen a segge – tette hozzá, és eltaszította a kenut, be a mélybe. Odafent, a sarkköri vidéken, nincs éjjel és nappal, ahogyan nálunk. Májusban a nap valamivel éjfél előtt lebukik a látóhatár alá, majd fél kettőkor megint felkel. Ez alatt a rövid naplemente alatt az ég vérszínű, a habzó folyó pedig átveszi az ég színét. Ahogy ebben a wagneri fényben a falu felé eveztünk, eszkimókutyák vonítását hallottuk – és gyerekkacagást. A kis emberpalánták karibubőrbe kötözött fenyőtobozzal baseballt játszottak. Közben számomra érthetetlen csipevé nyelven buzdították egymást, de a kacagás a világ minden gyerekének nevetése volt. Éjfélkor megkondult a misszió harangja, és minden egyes kondulása eltörölt valamit a nevetésből, míg végül más nem hallatszott, csak a kutyák vonítása. A gyülekezet kötelességszerűen besorjázott a misére, mert Leó atya alkut kötött nyájával. Ha mindenáron ragaszkodnak aznap éjjel a tánchoz, mondta, tűzgyújtás előtt el kell menniük a templomba. Mint a szénaboglya, úgy lángolt a tűz. Akár a világ valamennyi szegénysorban élő népe, a csipevék is híjával vannak a józan előrelátásnak. Amit csak találtak, fölégették. Húztak egypárat valami méregerős italból – amit jávorszarvas-tejnek neveznek, s legjobb tudomásom szerint metilalkoholból és mazsolából készül –, megverték a tam-tamot, és morogva, mint a kutya, körülugrálták a máglyát.

Idővel belefáradtak a bakugrásokba, letelepedtek, és meghallgattak egy öregembert, aki reszketeg, kontratenor-forma hangjával énekre gyújtott. A dobok egyhangú lüktetésének kíséretével néhány mély hangot énekelt, azután váratlanul siránkozó falzettbe csapott. Tolmács útján közölték velem, hogy az öreg „az ég segítségét kéri”. A dal címe: Híd-ének, mivel ezen közlekednek ég és föld között. Lenyűgözve hallgattam, és felvettem magnóra az éneket. Bent a missziósállomáson Leó atya megkínált szárított hússal, kenyérrel, meg egy pohár miseborral. Türelmetlenül hallgatta a behallatszó lármát, és minduntalan az órájára nézett. Ne higgyem, mondta, hogy ezek itt pogányok. De hát a táncról nem hajlandók lemondani. Nem is érti, miért nem érik be a zsoltárokkal, amelyeknek szövegét lefordította nekik. Reméli, néhányan azért eljönnek a nyolcórás misére. De bizony egy lélek se jött el. Az egész falu fölségesen berúgott. Még amikor másnap elindultam, akkor is rakták a fát a tűzre. Leó atya majdnem elsírta magát. Olyan nagy baj, mondta, hogy olyan rossz képet kapok a nyájáról. Kétszer egy évben engedélyezi nekik a táncot, és eltökélte: addig nem nyugszik, amíg ki nem deríti, honnan szerzik azt az italt. Délnek tartó utamon benéztem Stony Rapidsbe, és megtudtam, hogyan élnek a rezervátumban az indiánok. Mint törzs, jóformán végük. Mocsokban élnek; legtöbbjük reménytelenül eladósodott a boltnak. Az asszonyok vérbajosak és meddők, s évszázados táplálékuk, a karibu, rohamosan gyérül. Gyakran elgondolkodtam, vajon kapnak-e segítséget az égtől. Szó ami szó, rájuk férne.

Leó atya városkája, Neerharen, a Meuse partján épült, néhány kilométerre északra Maastrichttől. Kis szerencsével, úgy számítottam, másnapra odaérek. Angliát átszelő gyalogutamon* tanultam meg azt a hasznos fortélyt, hogy a csatornák partja aránylag jól pótolja a vidéki ösvényeket, és ipari országban a főfoglalkozású gyalogjárónak nem is kínálkozik más útvonal. St. Huibrechts-Lille-től a fákkal szegett Kempisch-csatorna vonalát követtem, amely a Scheldet köti össze a Meuse-zel. A parti vontatóutat fűzfák és csipkebokrok szegélyezik, s ebben a madárparadicsomban annyi fülemüle csattog, amennyi egész Árkádiában sincs. Vagy háromszáz lépésenként helyezkedtek el az énekesek, s körülbelül ilyen távolságra hallatszik el egy-egy madárka éneke a szellősusogásban. Eleredt az eső, az a lágy tavaszi eső, ami csak jólesik. Nem is csökkent a szüntelen csuk-csuk-csuk, meg a szenvedélyes dalnokok tiú-tiú-ja. A néphit szerint a fülemile akkor szól a legszebben, ha a madárka begyét egy tövisnek szegezi, „s a fájdalom dalol belőle”. A görög monda szerint Téreusz, Thrákia ifjú királya, kivágta felesége, Prokné nyelvét, nehogy az asszony elárulja, hogy húgát, Philomélát Téreusz meggyalázta. Szörnyű, mi mindent csináltak abban az antik Hellaszban. Az istenek Proknét csivitelő fecskévé változtatták, amelynek jóformán nincs is hangja. Philomela pedig, a csalogány, a mai napig is siratja keserves megpróbáltatását.

„Fáj, fáj!” – rítta – szíve bús –, S egyre: „Térj, térj, Téreus!” A csatorna emlékképét élénk színbe vonja az a pillantás, amelyet a túlsó parton heverő fiatal lányra vetettem; meztelen volt, karját-lábát kecsesen kinyújtotta az *

John Hillaby a Journey through Britain (Gyalogszerrel Angliában) című művében számol be erről a gyalogútról. Shakespeare: Versek változó dallamokra. XXI. 15-14. Garai Gábor fordítása.

esőben. Hogy is írhatnám le tárgyilagosan a röpke látványt, ami még most is felfelbukkan az emlékezetemben? Apró közjáték, se eleje, se vége. Nem tudom, miért volt ott. Talán úszott egyet. Talán a kedvesét várta. Talán egyedül volt, és örült volna, ha meglát. Sosem fogom megtudni, mert tovább mentem, láthatatlanul a tapintatos nádés fűzfafüggöny mögött. De akárcsak Turgenyev barátnője, ő is halhatatlan emlékfoszlány marad. Edmond de Goncourt meséli a bájos kis történetben, hogy Flaubert-nél voltak estélyen. A társaság arról beszélgetett, mi az, amire ki-ki örökké emlékezni fog. Turgenyev ezt mesélte: – Fiatal koromban volt egy kedvesem, egy molnár leánya, aki SzentPetervár közelében lakott, s valahányszor vadászni mentem, betértem hozzá. Gyönyörű leány volt, igen sápadt; sajátos tekintetű szeme nem ritka népünk leányainál. Sohasem fogadott el tőlem semmit. Hanem egyszer mégiscsak így szólt: „Hozzon nekem ajándékot.” „Mit kívánsz?”, kérdeztem tőle. „Hozzon nekem szappant.” Vittem neki egy darab szappant. Elvette, eltűnt, azután irulva-pirulva visszajött. Felém nyújtotta illatos kezét, és így szólt: „Csókolja meg, ahogy a szentPetervári szalonokban csókolja a dámák kezét.” Ekkor, meséli Turgenyev, ő a szép molnárleány lába elé borult. Bree városka azzal büszkélkedik, hogy egyszer megszállt itt a király. Lehet, hogy jövőre megint eljön, s én igazán sajnálom, hogy nem talál majd árnyékot a Szent Mihály-templom előtti téren, délidőn, mert épp aznap, hogy beértem, vágták ki az utolsó nyolc gyönyörű hársfát. Hat már ledőlt. Feküdtek egymás mellett, mint a kivégzett túszok, s én végigkérdeztem egy csomó embert, köztük egy jegyzőt meg a községháza egy tisztviselőjét. Nem rá tartozik, mondta a jegyző, és finoman éreztette, hogy énrám még annyira se. A boltosok nem tudták mire vélni a dolgot. Ők igazán kedvelték a fákat, mondták, s egy ember, aki, azt hiszem, mézet árult, azt mondta: – Hát nem igaz? Ha nincs fa – nincs méh. Tönkreteszik ezt a várost. – Egy arra járó utcaseprő úgy vélekedett, könnyebb lesz ezentúl tisztán tartani a teret, és több helye lesz az autóknak. A tisztviselő, egy túlbuzgó kis fonctionnaire, közölte velem, hogy a fákat „a nép óhajára” döntik le, s én kénytelen voltam ennyiben hagyni a dolgot.

Kelet felé, a távolban, a Mouse hurkot ír le, s ez visszavert egy napfény-pászmát, majd lassan belefakult a messzeségbe, ahogy az eső végigsöpört Észak-Frankföldön. Sokat szenvedett vidék. Vexata et afflicta. Az ősi keltákat, akik itt éltek – a rómaiak galloknak nevezték őket – legyőzték, leigázták, és részben kolóniába kényszerítették a légiók, noha hódítóik, kevés kivétellel, mint amilyen például a treverek törzse, nem voltak nagy véleménnyel a kolónia lakosairól. Bátorságukat elismerték, de nem sokra becsülték hetvenkedő és állhatatlan természetüket. Miután Rómát feldúlták, kirabolták és megfosztották császári méltóságától, beözönlőitek a kinti barbárok. Új vér, új eszmék, új szokások ömlőitek Európába. Germán beáramlás hatalmas hullámai indultak a Dunától nyugatra, és áramlottak délnek, az Alpokon át. A hunokat leverték, de a germán terjeszkedés nem állt meg, sőt fokozódott. A hatodik század vége felé a száli frankok már megtelepedtek Északkelet-Galliában, a parti frankok pedig a Rajna, a Meuse és a Moselle partjain. Feltünedeztek az egység halvány körvonalai. Az első frank vezér, akiről tudunk, egy Merovech nevű száli frank, megalapította a hosszú hajú Meroving-dinasztiát, amelyben oly erőszakos uralkodók követték egymást, hogy ehelyütt óvakodom többet mondani róluk. Az életfogytig dúló párharc két királynő, Austrasiai Brunhilda és a gyönyörű macskaasszony, Neustriai

Fredegunda között a történelem legrémesebb fejezetei közé tartozik, s mégis, ez a harc erősítette Nagy Károly őseinek hatalmát; és én merő véletlenségből Nagy Károly Lothar unokájának birodalmán át terveztem meg útvonalamat a Földközi-tenger felé. Meg akartam nézni az aacheni nagy palota maradványait, de nem sikerült eljutnom oda. Az erősen iparosított vidéktől visszariadtam. Inkább átvándoroltam az Ardenneken, a hajdani királyi birtokok sűrűjén, és át a Meuse, a Moselle és a Rajna közti tájon. A Meuse-on Nagy Károly halála után bukkantak fel az első normann (viking) hajók. Maastricht és Liège, Tongres és Malmédy szerzetesei hanyatt-homlok menekültek, amikor megpillantották a szörnyeteg hajóorrokat. A király tudta, hogy meg fogják támadni. Alkuin tulajdon szájából hallotta, hogyan ütöttek rajta Northumbrián, Skócián és Írországon. Követek mesélték, hogyan értek el egészen Konstantinápolyig. Dániai Gotfried „hiú reménnyel felfuvalkodván” (vana spe inflatus) megesküdött, hogy meghódítja Frankföldet és elviszi az aacheni kincset. Nagy Károly egyik palotája ablakából megpillantotta a távoli hajókat. Szent Gallen-i Notker írja le, hogy a király abbahagyta az étkezést, és sírt. Senki sem mert szólani hozzá. Nagy Károly végül háza népéhez fordult, mondván: neki magának nincs félnivalója a kalózoktól, ám fájdalom tölti el mindama gonoszság gondolatára, amellyel utódait sújthatják. Meglehet, hogy gonoszok voltak – de mindenesetre találékonyak. Hogy ott támadhassanak, ahol a legkevésbé számítottak rá, olykor szárazföldön vontatták át hajóikat egyik folyótól a másikig. Az első támadásokat mindig „félelmet nem ismerő, válogatott emberek” hajtották végre. A Kaspi-tó és a Fekete-tenger partján fejedelemségeket alapítottak. Nagy Kanut nemcsak Angliában uralkodott, hanem Norvégiában és Dániában is, rövid életű birodalma azonban halála után széthullott. A barbárok jellegzetes politikai gyengesége okozta a vesztét: az uralkodó fiainak torzsalkodása. Ha meg nem támadják a normann néven letelepedett skandinávok, Kanut házából Amerikától Oroszországig nyúló hatalmas tengeri hatalom alakulhatott volna ki.

Hogy a kellemesnek látszó erdős vidéket elérjem, délnek tartottam, Opglabbeek, Genk, és még furább nevű helyek felé. Ez a Campine, homokos talajú, dimbes-dombos fenyves – az Isten is hadgyakorlatra teremtette. A belga újonc fülében a Beverloo név szakasztott úgy cseng, mint az angol regrutának Aldershot, és a két hely valóban hasonlít is egymásra. Messziről hallatszott az automata fegyverek zaja. A sípszó és a nyomában felhangzó mélyhangú ugatás kellemetlenül felidézte az aknavetők régi, ismerős hangját. Az utakon oszlopokban haladtak a teherautók, vitték a jókedvűen gúnyolódó embereket, vontatták a hosszú, vékony, csövük végén kidudorodó ágyúkat. Sehogy sem tetszett nekem a dolog, és szaporán igyekeztem tovább, annál is inkább, mert megnyíltak az ég csatornái. Ó, az az eső, örök átka mindama szerencsétleneknek, akik északi tájakon hideg és meleg levegő elegyében gyalogolnak! Milyen kellemes lett volna ugyanott szép, napos időben! Én is sokkal jobban vágyódtam valami menedék, mint a fenyőerdő boltozata után – mint ama névtelen költő, akit csak a száműzetésben írt sorairól ismerünk.

Nyugati szél, ha fújsz, ha fújsz, Finom eső szitái. Ölelhetném csak a kedvesemet,

Hogy ágyam ölelne már! Messze, nyugat felé, csapatszállító repülőgépek tucatszám köpték ki az ejtőernyősöket, s azok mint megannyi apró fehér gomba libegtek lefelé. Megint ágyútűz, ezúttal hangosabban. Ügy látszik, egyenesen belesétáltam az arcvonalba. Egy motorkerékpáros katona döcögött előttem az ösvényen, de amint megpillantott, megfordult, és visszadöcögött. Átvágtam egy erdei ösvényre, sudár lucfenyősor közt húzódó füves sávra, de úgy látszik, még ott is észleltek, mert a fejem fölött egy helikopter zümmögött. Fél percre megállt, alig három méterrel a fák csúcsa fölött, aztán tovazakatolt, oldalvást. Én meg még szaporábban szedtem a lábamat. A tűlevelű fákat elszórt tölgyek és nyírfák váltották fel, amelyek sípolva lélegzenek az esőben. Ez a lombhullató fák jellegzetessége. Szakadó esőben a fenyőerdőre különös némaság borul. A fenyőtűk kiválóan szigetelik a hangot, de a lombok között az ember szüntelenül tudatában van a szélrohamoknak, mert a felfeltámadó s megint elülő széllökések úgy hangzanak, mint megannyi hosszú sóhaj. Annak a csuromvizes erdőnek egy pontján rajtam ütöttek. A szó legszorosabb értelmében. Öt vörös tányérsapkás, tereptarka egyenruhás ifjonc ugrott ki egy bokorból. Míg egy őrmester, kezében géppisztollyal, rám nem ordított: – Állj! –, nem is tudtam, hogy ott vannak. Ha tudtam volna, hogy besétálok egy fontos NATO hadgyakorlat kellős közepébe, talán nem ragaszkodom annyira polgárjogaimhoz, azonban, mint már említettem, esett. Nem voltam hajlandó vízhatlan védőrétegeimet lehámozni, hogy előkotorjam az útlevelemet. Éppoly kevéssé voltam kapható erre, mint a medve, hogy levesse a bundáját. Udvariasan, noha, mint később kiderült, tévesen kijelentettem, hogy csak csendőrnek vagy polgárőrnek van joga igazoltatni. Erre megparancsolták, hogy kövessem őket, és az ösvényre mutattak. Nem úgy van az, mondtam én. Kövessenek ők engem, az ellenkező irányba, arra, amerre én megyek, kétségtelen, hogy előbb-utóbb úgy is elérkezünk a gendarmerie-hoz . Őszinte meglepetésemre és megkönnyebbülésemre beleegyeztek, habár, érthető módon, nem minden vonakodás nélkül, ugyanis a bokrok közé, eladdig láthatatlanul, kisebb fegyvertárat rejtettek el, közte egy hordozható rakétaágyút, több kisméretű, de könnyűnek éppenséggel nem mondható lőfegyvert, valamint két összehajtható motorkerékpárt, amelyet ismeretlen okból szintén magukkal kellett hurcolniuk. Limburgi gyalogutamnak ezt a katonai őrizetben megtett szakaszát addig tart elmesélni, ameddig maga az út tartott, vagyis nem sokáig. A menetoszlop élén szaporábban kiléptem, mint az előző napokon bármikor. Az eső már nem esett, olyan konokul, és még arra is képes voltam, hogy a Georgia című indulót fütyüljem, mindazok ismertetőjelét, akik valaha tábori ágyú mellett szolgáltak. A menetoszlopból elsőnek az a két ember szakadt le, aki a súlyra láthatólag egy ekével vetekedő rakétaágyút cipelte. Vagy nyolcszáz méternyi szuszogás után a lőfegyveres páros is követte példájukat, hangos és semmiképpen sem hízelgő megjegyzések kíséretében. Ezek után nem maradt más, csak aki eredetileg utamat állta: az őrmester a géppisztollyal, aki ezen felül még egy doboz lőszert is cipelt. Ő is kezdett hátramaradozni, amire én is lassabbra fogtam lépteimet, úgyhogy nagyjából egymás mellé kerültünk. Megkérdeztem, hova való, és mióta szolgál a hadseregben. Erre megállt, és válasz helyett káromkodni kezdett, szinte közönyösen. Egyhangú patakként csordogáltak szájából a szavak. Amint sarkon fordult, és elballagott, csupán Tandori Dezső fordítása. Gendarmerie (fr.) – csendőrség.

az utolsó szavaira emlékszem, mert mindössze ezeket címezte nekem, és igen könnyen lefordíthatok. – … meg a nénikédet! – mondotta ő. Estefelé egy kocsmában nyaldostam sebeimet, ahol tűrhető udvariassággal bántak velem, noha figyelmüket egy fűzfakosárban őrjöngő harci kakas kötötte le, és nemigen törődtek egy csuromvíz angol gyalogutassal. De én hálás voltam, hogy ott ülhetek, mert ugyancsak rászorultam egy pohár italra.

Elértem Mechelenbe, azután Opgrimbie-be; a kettő együtt a világ legkomorabb táját alkotja. A félhomályban mást nem láttam, csak füstöt és ipari hulladékot, rakásszám, kéményeket és téglagyárakat és szénbányákat, felfordított bicikli módjára forgó kerekeikkel. Ez a Meuse ipari központja; és rajtam lehangoltság lett úrrá. Mintha elapadt volna bennem az életerő. Hilaire Belloc* szerint bennünk, emberekben az a legszomorúbb, hogy az élénk szellem, amely, akár a lámpa, bensőnkben világít, olykor elhalványul. Nem olyanfajta helynek látszott ez, ahol az ember egy pap után érdeklődhet. Neerharen? A kocsmáros az ajtóhoz lépett, és egy pacnira mutatott, amelyet alig lehetett e pokoli völgy többi pacnijától megkülönböztetni. – Ott van – mondta. – Vagy hét kilométer. Adja át üdvözletünket a lányoknak. Kiderült, hogy még a falu névre is alig-alig méltó. A modern bárok és bungalók bámulatos gyülekezetét a széles országút két oldalán villany- és telefonhuzalok szerpentinje kötötte össze. Leó atyáról senki sem hallott, mert mintha senki sem lett volna odavaló. Ami meg a diszkrét világítású bárokat illeti, az előttük parkoló óriási autókból arra következtettem, hogy odabent nemcsak alkoholt árulnak. Kettővel megpróbálkoztam. Az ajtó zárva volt. Szétvált a függöny. Valaki kikukkantott, azután egyetlen pillantás után már csapódott is megint össze a függöny. Bentről wurlitzer nyekergett. Más hang nem hallatszott, csak a Maaseik és Maastricht felé száguldó teherautók. Mérhetetlenül nyomasztott az egész, úgyhogy addig mentem, amíg nyitott ajtajú kocsmát nem találtam. Odabent – vagy egy tucat kopottas öltözékű vendég sörözött. Óvatosan ejtett Maysieurs-vel köszöntöttem őket. Biccentés a kocsmárosnak, aztán halkan kértem egy pohárral, és letelepedtem a pult végénél, egymagámban iszogattam. A kocsmáros szívélyes volt. Igen, mondta, van amarra egy szálloda. Ha akarom, odatelefonál. Svéd vagyok? Angol, mondtam én. Ennek hallatán egy jól öltözött, ám kissé kapatos ifjonc elordította magát: – Mondja meg az igazat. Maga nyavalyás német. Tökéletes csönd. Kutyaszorítóba kerültem. Különös dolgokat művel az alkohol. Nem tudnám megmagyarázni, miért fordul elő olyan gyakran, hogy ha az ember nálánál kevésbé józan társaságba kerül, gyakran nem tud elsőre számot adni kilétéről – de így van; magam is tapasztaltam már nemegyszer. Az ifjonc – meglehetősen vékony dongájú volt – hozzám lépett. Megismételte a vádat, miszerint én kétségtelenül sale Boche vagyok, és azon a baljós napon másodszor fordult elő velem, hogy igazoltatni akartak. Erre szóváltás kerekedett. Már nem emlékszem rá pontosan, mert az ifjonc érthetetlenül agresszív volt, én meg ingerlékeny és fáradt. Franciaságomat végső határáig megerőltetve – ugyanis feltételes módot kellett alkalmaznom – felettébb *

Hilaire Belloc (1870-1955) – angol író, történész, újságíró, kritikus sale Boche (fr.) – aljas boche (vagyis német; a boche franciául a németek gúnyneve).

gunyorosan kijelentettem, hogyha ő történetesen kellőleg tehetős lenne ahhoz, hogy egy százfrankost helyezzen a pultra, nyomban eldönthetnők a kérdést. Vitapartnerem rám bámult. A söntéspult alkalmasnak látszott a játékra. Ő kezdte, egy zöldhasú bankóval. Én a tetejébe raktam egy azonos értékű bankjegyet. Miután a téteket elhelyeztük, a társaság lenyűgözve figyelte, amint ellenfelem felmutatott egy kis fehér kartont, amelyet Mechelen polgármestere írt alá. Én azonban a fordulót is, a játszmát is megnyertem, amikor lecsaptam egy aláírt fényképet, amely elidegeníthetetlen része volt az angol királyi külügyminisztérium által kibocsátott útlevélnek. Száz frank egyenértékű kilenc pohár sörrel. Hozzátettem egy kisebb címletű bankjegyet, s nyomban egy tucat ideiglenes barátot nyertem, ezzel a könnyed mondattal: – Az urak a vendégeim. A kocsmáros viszonozta a fordulót, s ifjú agresszorom visszavonult magányos székére, ahol tenyerébe hajtotta homlokát, s úgy üldögélt, mint egy régi francia film főszereplője. Borzasztóan elszontyolodott. Megkínáltam egy pohárral abból a fordulóból, amit nagyrészt az ő pénzén rendeltem. A győztes könnyen jótékonykodik. Felpattant. Megragadta a kezemet. A nevemet tudakolta. Közölte a magáét. Biztosítási ügynök, s én a barátja vagyok. Szívbéli barátja. – Miért van ez? – kérdezte. – Miért nem hiszem el, amit az emberek mondanak? Mindig azt képzelem, hogy hazudnak. Kérdem önt, M’sieur. Mi ez a fogyatékosság? – Megkocogtatta homlokát, és elbúsultan hozzátette: – Van idebent valami, amit nem értek. Nem értem, nem, egyáltalán nem értem. Hitetlen Tamás bemutogatott az egész társaságnak. Meg akart invitálni még egy pohárra, aztán közölte, hogy majd ő szerez nekem szobát. Elvégre ez a kötelessége! És nyomban fel is kerekedett. – Furcsa madár ez – mondta a patron. – Nagyon is sokat töri a fejét azon, mit gondolnak mások, és ez nem való a férfiembernek. Az ifjonc jó hírrel tért vissza: szobát foglalt nekem, és húsz perc múlva kész a vacsora. Vacsora után pedig szeretne elvinni engem a kocsiján, mert van egy jó barátnője a Zöldpapagájban, egy derék asszony, aki a környék minden csuhását ismeri. Kinyitotta előttem a kocsija ajtaját. Szívesebben megyek gyalog, mondtam. Hitetlenül bámult rám, de valahányszor ezek után hitetlenségének adta tanújelét – márpedig hajnalig együtt maradtunk –, csak ránéztem, és megkocogtattam a homlokomat. A szemöldöke felszaladt, de csak vigyorgott. A Zöldpapagájban józan üzletiesség érződött a levegőben. Ezt sugározta a hangulatvilágítás, a parfümillat meg a giccses tapéta. Zsúfolásig tele volt a lokál. Csengett a telefon. Csilingelt a kassza. Ittak a férfiak. A lányok (három volt) csinosak voltak, de durcásak, mosolyuk gépies: egyszer bekapcsolták, egyszer ki. Csak Madame, aki a környék minden csuhását ismeri, csak ő látszott emberszabásúnak. Talán egy picikét nagyobb volt az életnagyságnál. – Ki következik? Ki következik? Persze, persze, ön, M’sieur Valois. Uramisten! Nemsokára már a saját nevemet is elfelejtem. Micsoda forgalmunk van ma! Hogyne, hogyne! Várja már a kicsike odafönt. Türelmetlenül varjai M’sieur! És már indult is felfelé a pocakos emberke, de még akkor is valami részvényekről vitatkozott. Majd felmennek megint. Erre mérget lehet venni. A lépcsőfordulóban megállt, kissé kifulladt, kereste a megfelelő szót. Au fond* még az övék Kongó. Elvégre joguk van hozzá. Az ember csak nem engedi kiszedni a szájából a falatot, no nem? És a *

au fond (fr.) – alapjában véve.

többi rábólintott. Ha nem voltak is tökéletesen meggyőzve, később még elvitatkozhatnak. Van idő. A későnjövők egy órát is várhatnak. Madame eközben Hitetlen Tamással beszélgetett. Azzal az eltökélt szándékkal indultunk el, hogy megkeressük Lisette-et, azt a lányt, akit a barátom mint menyasszonyát emlegetett, de miután az éjszaka folyamán több házat végiglátogattunk, már nem voltam egészen bizonyos benne, hogy valóban az arája-e, vagy csupán fel akarja újítani ismeretségét egy szabott árú prostituálttal. Hitetlen Tamás mindenkit ismert a lokálban. Egy nyelven beszéltek. Hogy ki ne húzzák alóla a szőnyeget (faire le tapis), azoknak a lányoknak (les putes) ugyancsak meg kellett edződniük. Az ember nem lehet velük elég óvatos. A háta mögött úgy emlegette Madame-ot: la taulière, a foglár. Három éve ismeri. Azt azonban mégsem tudta, vagy inkább nem volt hajlandó elfogadni, hogy az érvényes piaci árból nem lehet alkudni. Azoknak a lányoknak ezer frank darabja, és kész. Madame láthatólag meglepődött, hogy jó barátja alkudni próbál. Ez a tisztátalan hang nem illik ahhoz, amire ő mint „elfogadott szokás”-ra utalt. Mintha csak az érvényben levő jelzálogkamat csökkentéséért vagy a szentmise megkurtításáért folyamodott volna. – Kérdezze csak meg a barátját – mondta Madame. – Az angolok tisztelik a hagyományokat. Majd ő megmondja, hogy igazam van. – Hitetlen Tamás mogorván odébb állt, s engem otthagyott, hadd csevegjek kedvemre a ház dúskeblű asszonyával. Madame szinte átlátszó estélyi ruhát viselt. Alsóneműjét valamivel preparálhatták, mert visszaverte a foszforeszkáló fényt. Nem, így névről nem emlékszik Leó atyára, de hát a papok oly gyakran cserélődnek, nehéz mindenkit számon tartani. Az ő édesnővére kolostorba vonult. Ő maga is nagy tisztelője az egyháznak, és szombaton éjfél előtt néhány perccel bezár. Nem is illenék másképp. Erről a higiénikus kis bűntanyáról még háromba rándultunk át. Mindet egy bordában szőtték. Lent bár, az emeleten két-három szoba. Sötétedéskor nyitottak, és hajnali kettőkor zártak. Kívülről meg sem lehetett volna különböztetni őket a külvárosi lakótelep téglaházaitól, azzal az egy különbséggel, hogy ide mindenki a hátsó ajtón ment be. Hitetlen Tamás nem ment semmire. Les putes órákra be voltak táblázva, telefonon. Sokuknak állandó kuncsaftjai voltak, akik, az érvényes tarifa alapján, mintegy húsz percre tarthattak igényt a lányok idejéből. Nehéz élet. Egy üveg igen drága sör áráért elbeszélgettem egy-két türelmetlenül várakozó kuncsafttal. De nem sokat tudtam meg tőlük. Szemük állandóan a karórájukon volt. Bennem csak a kíváncsi kívülállót látták; úgy éreztem magam, mint a Közvéleménykutató Intézet munkatársa, vagy egy tehetségtelen szociális gondozó. Annyi hasznom mindenesetre volt a dologból, hogy egy elég helyes lány, egy nagydarab barna, Düsseldorfból, emlékezetes szóval gyarapította szókincsemet. Megkérdeztem, honnan jönnek a „barátai”. A középkorúak, mondta, többnyire helybeliek. Rendszeresen látogatják. Akárcsak egy klub. De az öregek, azok mindenfelől jönnek. Szomorú dolog megöregedni, vélte, kivált amikor – mint legtöbbjükön – kitör a Torschlusspanik. Érdekes szó. Kétszer is elmondanám vele. Azt jelenti, amikor valaki retteg a kapuzárástól. Visszafelé menet Hitetlen Tamás mindenáron be akart még egyszer kukkantani a Zöldpapagájba. A kocsik javarészt eltűntek. Madame egymagában ült a pult mögött, kávét iszogatott. Nem örült nekünk különösebben. Barátom ezúttal egyenesen a tárgyra tért, s nyomatékképp letett a pultra egy ezerfrankost. Madame a bankjegyre nézett, azután az órájára. Megrázta a fejét.

– Nem – mondta. – Elkésett. Ha akarja, engem megkaphat, de tíz perc múlva megint le kell jönnöm. Kettőkor zárunk.

Hogyha Hollandiát közönségesen tehénhez hasonlítjuk, tőgye az a gazdag vidék, amely a hasa alatt csüng, vagyis a lábakat jelképező Belgium és Nyugat-Németország között. Egyetlen napon belül becsúsztam Holland-Limburgba, és ki is csusszantam megint. A tartománynak bonyolult a történelme, nem is akarok részletesen foglalkozni vele, de legalább egy városa van, Maastricht, amelyet Európa legvonzóbb városai közé számlálok. Lehetetlennek tűnik, hogy alig nyolc kilométerre a Meuse bűzös szénmedencéjétől egy ilyen szívderítő kicsi hely virulhat. A város központja a kávéházakkal szegélyezett Vrijthof, de a hely szellemét az utca hangjaiban, a nevetésben lehet tetten érni. Tetszettek a kajla épületek, a tarka lovacskák trappolása, amint a zöldséges kordékat húzták a keskeny, macskaköves utcákon. Áhítatot áraszt a Szűz nagy bronzszobra, egyszerűséget Szent Antalé, aki a halak gyülekezetének prédikál a Boschstraaton, és a nevetség szellemét a Mestreechter Geis, a jókedv koboldja. Bárcsak többet tudnék abból, amit a piacon fecsegnek, de ők a maguk nyelvét beszélik. Egy kedves pincér tolmácsolt egy beszélgetésfoszlányt, két öregasszonyét a kávéházi asztalnál. – Azt mondják, új papjuk van Leidenből, fiatalember. Azt gondolják, jól fog boldogulni. A gyerekek megszerették, és a méhek is. – Hamarjában nem is tudom, máshol a világon hallhatna-e ilyesmit az ember. Nehéz volna megmondani, honnan ered ez a szeretetreméltóság. Talán mert sok gonddal kellett megbirkózniuk. A hely, amelyet a rómaiak Traiectum ad Mosamnak* neveztek, a Meuse legalkalmasabb átkelőhelye. A bástyafalakat legkevesebb egy tucatszor rombolták le és építettek újjá. A lakosok évszázadokon át két urat tűrtek, Liège püspökét és a brabanti herceget. Bámulatra méltó tapintattal két, farkasszemet néző lépcsőházat építettek a városházán, úgyhogy a két nagyúr egyszerre léphetett be, s nem kellett az elsőbbségen vitatkozniuk. Ez természetesen az adminisztratív gépezetet is megkettőzte, de azzal az előnnyel járt, hogy ki-ki megválogathatta, melyik urat akarja szolgálni. Kedvük szerint megváltoztathatták nemzeti hovatartozásukat is – de csak egyszer. Ez a rendszer, úgy látszik, eléggé bevált, mert fennmaradt a szólás: „Egy úr – ó jaj! Két úr – nincs baj.” A szabadban elköltött bőséges ebédem közben könnyen tettem szert barátokra, a pávafarkú galambokat ugyanis a vla nevű finom sütemény morzsáival etettem, amiért mindössze szelíd szemrehányásban részesített pincér barátom – azt mondta ugyanis, hogy a kenyér olcsóbb. Lebeszélt arról, hogy Aachen felé menjek, ahol meg akartam nézni Nagy Károly sírját. Szerinte csak forgalmas utakon lehetne odaérni, szerintem is; elszántam hát magam, hogy egyenesen Liège felé menyek, vagyis az Albert-csatorna mentén, valamint az útikönyvekben Hunok Hegye és a Meuse Szörnyei néven emlegetett helyeken át. Az említett szörnyek mesosaurusok voltak, a tenger ősgyíkjai. Ezeknek a bálna nagyságú, félelmetes állatoknak a maradványait, kövületeit a várostól délre emelkedő mészkődombból ásták ki, A térkép alapján úgy láttam, ha a Geer vagy Jeker nevű vidám kis folyót követem, elérek a barlanghoz, ahol a mesosaurust találták – csak azt felejtettem el, hogy egy fallal körülvett városban drága kincs a hely, s ezért a Geer

*

Tacitus nevezte így a Maas (Meuse) gázlóját és hídját.

útja java részén a föld alatt bugyog. De azért csak elvezetett egy csinos kis múzeumba a Bosquetpleinen, ahol jó társaságra leltem. John Steinbeck mondja egyhelyütt, az Egyesült Államokat átszelő útjáról szólva , hogy gyakran elgondolkodott, vajon mi az oka, hogy amikor pontról pontra megtervezte az útvonalát, rendszerint füstbe ment az egész, de ha boldog nemtörődömséggel csak nekivágott, és ment az orra után, rendszerint gyönyörűen célhoz ért. Ugyanezt a jelenséget jómagam oly gyakran tapasztaltam, hogy nem könyvelhetem el pusztán véletlennek. A múzeumba véletlenül érkeztem el. Történetesen épp ott volt a helybeli iskola egyik tanítója. Meglátta, amint a mesosaurosokat nézem, s megkérdezte, nem volna-e kedvem találkozni két ismerősével, akiket érdekel az őstörténet. Már ment is, és tíz perc múlva visszatért egy egyetemi előadóval meg egy amatőr geológussal, aki jó csomó őskori leletet ásott ki Angliában.

Plinius Hunok Hegyének nevezi azt a helyet, amely a mai térképen St. Pietersberg néven található. A mészkőhegy közepéből annyit kifejtettek, hogy Wolder környékéről nézve az ikerhegy olyan, mint két égnek szökő kebel. Barátaim tanácsára egy gyalogösvényen indultam el, és mélyet lélegeztem a mintegy háromszáz kilométeres gyalogút után az első hegytetőn. A fele magasságban levő fennsíkról a látogatók már hazamentek, és a kapus egyáltalán nem szívesen engedett be, de hála a múzeum említésének meg az egyguldenes borravalónak, félóra hosszat enyém volt a barlang. St. Pietersberg óriási föld alatti útvesztő, amelynek kövét már a rómaiak előtt is fejtették. A föld alatti folyosók hossza körülbelül tizenhat kilométer. Annyira szövevényesen kanyarognak, hogy csak gyakorlott vezetők merészkednek el távolabbra a főjáratoktól. Félreeső vájatokban gyakran bukkantak azok szánalmas maradványaira, akik eltévedtek a labirintusban. A csontmaradványok rendszerint egy kupacban hevernek, mert a szerencsétlenül jártak összebújva kerestek egy kis meleget utolsó óráikban, a sötétségben és a síri csendben. A falon egyhelyütt ez a felirat olvasható: „Négy istenfélő ember veszett el s lelte itt halálát az 1640-es esztendőben.” Amikor francia vagy spanyol seregek hatoltak az országba, a helyi lakosság a barlangokba menekült. Föld alatti csatákról is szólnak a krónikák; elmondják, hogy visszhangzottak a folyosók a muskéták lövöldözésétől. Egy maroknyi menekült hónapokig élt egy távoli alagútban, s végül a magukkal vitt kakas kukorékolása árulta el őket. Támadóik berobbantották az alagutat, és elevenen befalazták őket. A barlangban ma csak hatalmas denevérnyájak tanyáznak, turisták járják, s az a pár ember, aki cikóriát meg gombát termeszt odabent. Az Albert-csatorna partján, egy kocsmában, aznap este különös történetet hallottam a közeli Eben-Emaelről, amelynek az volt a híre, hogy a földkerekség legerősebb erődítménye. 1933-ban építették a belgák, magasan a csatorna fölé. Tüzérségi állásokkal és külső védelmi övezettel látták el, hogy minden oldalról állja a támadást. A nyugatra vezető utakat és hidakat őrizte az erődítmény, és a második világháború kitörésekor a szövetségesek azzal számoltak, hogy ennél a szakasznál biztonságosabbat még nem alkotott a hadmérnöki tudomány. Optimizmusuk túlzottnak bizonyult. Német rohamosztagosok egy negyedóra leforgása alatt lerombolták az erődítményt. Ez volt nyugati támadásuk gyújtópontja. Hónapok előkészítő munkája után egy Németország fölött eloldott vitorlázórepülőgépJohn Steinbeck: Csatangolások Charleyval. Gondolat, 1973 („Világjárók”).

raj a hajnali félhomályban némán leereszkedett Eben-Emaelre. Az erődítmény tetején nem fogadta őket sem akna, sem tüskésdrót-akadály. Az utászok bombákat hajítottak a szellőzőaknákba, és felrobbantották a lövegállásokat. Ahogy az ellenséges csapatok bezúdultak Hollandiába, a védők foglyul estek a tulajdon erődítményükben. Ma ez már a hadtörténet egy fejezete, de Lanaye-ben másképp mesélik el a históriát. Azt mondják, a csatorna építésében részt vevő német munkások titkos utasítást kaptak, hogy ott telepedjenek le. Helybeli lányokat vettek el. Cikóriatermesztés ürügyén tonnaszám halmozták fel a nagyhatású robbanóanyagot a barlangfolyosókban. Amikor a németek elhatározták a támadást, csupán egy gombot kellett megnyomniuk. – Puff! Levegőbe röpült az egész – mesélte tájékoztatóm. – Mit lehet tenni ilyen emberek ellen? Nem volt semmi esélyünk.

Az Ardennek felé

Emlékszem, hosszú órákon át mentem az éjszakában, Herstal felé, ahol Nagy Károly, a Sötét Korok e Dávid királya, tartotta udvarát, és tette pecsétjét mindennemű fontos határozataira. Napjainkban, mint nagyon jól tudtam, Herstal ipari nyomornegyed. Andrien polgármester levélben figyelmeztetett: „Annak a nagy kornak, fájdalom, semmi nyoma nem maradt.” A palota alapja a gázművek alatt rejtőzik. De ahogy a csatorna partján meneteltem, szívesen gondoltam azokra, akik közel tizenkét évszázaddal ezelőtt járták ezt az utat. Úgy éreztem, mellettem lépdel Paul diakónus, Peter, a grammatikus, és Godescall, a miniátor. Vajon mit mondhatnék a nagy tudósnak, az ír Clementnek, és Dungalnak meg Durcuilnek? Csupa jámbor férfiú, mind Herstalba igyekszik, a király rendeletére. Én azonban nem értem oda, legalábbis aznap éjszaka nem. Fele-úton jártak a csillagok, amikor kimondhatatlan fáradtság lett úrrá rajtam. Sajgott a lábam. Körülnéztem: az erdei ösvénynél puhább talajt kerestem, hogy leheverjek, s csak az Isten tudja, végül is hol dőltem el. Alig pitymallott, amikor egyetlen élvezetes pillanatra azt hittem, isten fény- és hangjátékká alakította, zsoltárba öltöztette képzeletem játékait. Reggel hat órakor a víz túlpartjáról mintegy zsolozsmaként válaszolgattak egymásnak a hangok. És felhangzott tisztán a csengettyűszó, majd újra, másodszor is, és elhalt a susogás, mint Úrfelmutatáskor. És bevallom, hálát adtam az Úrnak, fohászkodtam, megfogadtam, hogy ezentúl jó leszek, és még aznap írok az anyámnak. Isten azonban nemcsak a megszentelt helyeken lakozik. Az a csengettyű egy kis mozdonyon függött, amely felalá pöfögött egy óriási acélmű előtt. Deus ex machina. Megcsendült a kis harang: megcsendült még egyszer, s a második „csin-csin”-re egy automata merítő kokszot kezdett kikanalazni egy lehorgonyzóit bárkából, s eközben olyan hangot adott, hogy az ember esküdni mert volna rá: templomi kórus énekét hallja. Felkeltem, felöltöztem, felmálháztam, s lassan indultam tovább, mert, mint mondom, sajgott a lábam. Amikor a harangocska nem kettőt, hanem hármat csendült, megálltam. Talán előjel volt? Lehetséges. De Quinceyvel* vallom magam is, hogy csak a kicsinyes elme nem babonás legalább egy icipicit. Talán a lábam rosszabb állapotban volt, mint gondoltam. A láb olykor sajátos jelenséget produkál, amit csak gyalogos katonák és hosszú távú gyaloglók ismernek: ha huzamosabb időn át talpal az ember, ellapul a lába. Szétterpeszkedik, akár a medvetalp. Én úgy tapasztaltam, ez a folyamat legjobban mintegy háromszáz kilométer után nyilvánul meg; ennyi a távolság a szárazföldön átvágva Land’s Endtől Bristolig, ahol néhány esztendeje azt hittem, végső pontjához ért Angliát átszelő gyalogutam. Most történetesen nagyjából ugyanekkora utat tettem meg a tengertől, ideje volt tehát, hogy elvégezzem a gyógykezelést. Igen egyszerű dolog. Lábat kell áztatni. Vagy tíz percig belelógattam a lábam a csatornába. Aztán gondosan meg kell törülni, és vékony zoknit húzni, vagy egyáltalán semmilyen zoknit. Zokni nélkül, kényelmesen, elbaktattam Herstalba és Liège-be, s áldottam a kisharangot, míg végül elhalt a hangja. *

Thomas de Quincey (1785-1859) – angol író, újságíró.

Herstalban nehéz fegyverzetet gyártanak, többek közt ágyút és atomberendezéseket, s a lakosság jómódú mocsokban él, hasmenésszínű füstfoltokkal szennyezett ég alatt. A füstöt a nagyolvasztók eregetik. A bányászokat itt szénfejtőnek nevezik, a szénszállító uszályok hajósainak az elnevezésére már nem emlékszem, de remélem, hízelgő a név, mert rendesebb emberekkel nemigen találkozni. Ahol a csatorna a folyóba ömlik, Albert király gorilla-méretű szobrának tövében fényesen kivilágított uszály-faluk tanyáznak, amelyeket éjszakára barátságosan összekötnek. A legénység átlátogat a szomszédokhoz; reggel pedig felkerekednek, s éjszakára már másutt verődnek ismét falkába. Odaintettem egy férfinak, aki uszálya előfedélzetén újságot olvasott, és Lamartine kapitány visszaintett: jöjjek fel a hajójára, reggelizzem vele meg Madamemal, és a három kis Lamartine-nal. A család a folyó menti Huybe való. Lamartine kapitánynak az a dolga, hogy meddókőzetet zúdítson a tengerbe, de aznap úgy ki volt csinosítva a La Grandeur, mintha regattára készülne. Zászlócskák lobogtak a televízióantennán, és Madame tortát sütött a villanysütőben. A legkisebb M’sieur születésnapját ünnepelték. Madame csöndes büszkeséggel mutatta meg az olajtüzelésű központi fűtőberendezést, meg a fürdőszobában a zuhanyt. A nappali szoba, szőnyegpadlójával és indiai tölgyfa bútoraival egy luxuslakásnak is díszére vált volna. A hajó közepén rögzített, majdnem vadonatúj Mercedesből ítélve, az uszálykapitányoknak van mit a tejbe aprítaniuk. Meurice Lamartine szerint a legnagyobb gond a legénység toborzása, meg az, hogy hova adják iskolába a srácokat, nem kevésbé Madame lelki egyensúlyának megóvása. Ő ugyanis mindig azt emlegeti, hogy jó lenne letelepedni valahol. Ami őt magát illeti, azt sem bánja, ha akkor látja Huyt, amikor a háta közepét. Itt nem fizet lakbért, sem adót. Vakációra sem kell mennie. Hisz utaznak mindenfelé. Nincs a világon ehhez fogható. Csak legénységet honnan toborozzon… A németek, mesélte, úgy próbálják megoldani a problémát, hogy pazarul felszerelt kirakat-hajókat horgonyoznak le a rajnai folyókikötőkben, ahol a legnagyobb középiskolák működnek. A gyerekeket meghívják a hajóra; bizonyosodjanak meg a saját szemükkel, hogy tetszenék nekik ez az élet: bejárni Európát a tulajdon fedelük alatt. Habár, vélte Lamartine kapitány, nyolcezer német uszály van vízen, hát bízvást ők is keserves emberhiánnyal küszködnek. Odakint, a csatornán, az átmeneti táborban, a kapitány szomszédai nyugodtan töltötték az időt, várták, mikor szedhetik fel a horgonyt. Nem voltak türelmetlenek. Micsoda tülkölés, micsoda szentségelés folyna itt, gondoltam, ha autósokat tartanának fel másfél óra hosszat! De ezek a nyájas fickók láthatólag nem zavartatták magukat. Némelyik a fedélzeten bóbiskolt. Mások tereferéltek, s csak néha-néha pillantottak hátra, vajon ki következik, aztán egyesével, az elképzelhető legkényelmesebb tempóban, átcsusszantak a zsilipen, s csak épp egyetlenegyet tutultak nagy derűsen, hogy ezzel jelezzék: azért nem bánják, hogy felkerekedhettek. Az uszályhajós megállással és indulással, evéssel és alvással méri az időt. Ami ezen kívül marad, az a csöndes szemlélődésé. Azt mondta valaki, hogy az uszályhajós, ha tisztességesen táplálják, voltaképpen örökké is elélhet. A franciául Liège, flamandul Luik és vallonul isten tudja milyen nevű városról azt mondják: papok paradicsoma, férfiak purgatóriuma, asszonyok pokla. Keményen dolgoznak, korán fekszenek a hetenként kétszer áthúzott ágyba, és megszentelik az Úr napját. Az állítólagos száz toronyból azon a füstködös reggelen csak vagy tucatnyi látszott. A messzeségben, a levegőben lebegni látszó meglehetősen koszos vattacsomóféleség fölött emelkedett az Ardennek lapos teteje.

Csodával határos mód újjászületett lábammal átcsörtettem az Oisellerie-n, a folyóparti nagy madárpiacon, s csak annyi időt szakítottam, amíg megbámulhattam a legfantáziadúsabb karikatúrarajzolót is megszégyenítő galambcsodákat. Kapható itt komikus frizurájú blondinette, bluette és satinette, angol golyvás galamb, közép-ázsiai bukfencező galamb, berber galamb, csámpáslábú tokásgalamb, begye helyén tollgömbbel, és mind turbékol, mind tollászkodik, ám elrepülni láthatólag egy se tudna. Egy szállodában, amelyet csak az éktelen nagy wurlitzer csúfított el, találkoztam Gastonnal, biológus-barátommal, akit évekkel ezelőtt, Kongóban ismertem meg. Ittunk egy pohárral, s ittunk volna még eggyel, hanem a zenegép iszonyatosan rázendített, úgyhogy útra keltünk, megkeresni a Liège-be feladott sátrat. Két óra hosszat hajszoltuk. Ha nem olyan ember a társam, aki gyönyörű karriert futhatott volna be diplomáciai szolgálatban, még tovább is kergethettük volna. A postahivatalban közölték velünk, hogy a csomag minden kételyt kizáróan a pályaudvarra érkezett meg, amikor pedig odabaktattunk, és sorra paroláztunk az információs ablakban üldögélő tisztviselővel, a csoportfőnökével meg az osztályvezetővel, az utóbbi végül a vámhivatalba utasított, ami természetesen a város túlsó végében volt található. Erre már kissé lanyhább lelkesedéssel fogtam kezet a jóemberrel, s amikor sarkon fordultam, megláttam, hogy a két „felvilágosító” is ott áll, levegőbe emelt kézzel, a rituális parolára várva. Meglehet, fajankó vagyok, hogy becsmérlően nyilatkozom erről a szokásról, amelyet Belgiumban valósággal megszállottan űz a nép. Szemmel láthatólag általánosan kötelező, bajusz alatt elmotyogott M’sieur avagy Madame kíséretében, mintegy félóránként parolázni valakivel. Köztisztviselői körökben bonyolult protokollrendszer szabja meg, ki emeli fel elsőnek a jobbját, ezzel határozván meg, hogy a parola tárgya milyen helyet foglal el a parola alanyának értékrendszerében. Liège beláthatatlan vízi, országúti és vasúti forgalom csomópontjában fekszik, s fonctionnaire-ek kiskirályságai kormányozzák, akik igyekeznek egymástól a legmerevebben elhatárolni magukat. A tetejében még más-más helyen székelő vámhatóságokkal kell számolni, mindezektől meg kell szerezni a vámcédulát, a személyazonosság igazolása, kisebb vámilleték lerovása és újabb jókora adag parolázás ellenében. Ha a lelkemet kellene megváltani, akkor sem csinálnám végig még egyszer ezt a cirkuszt. A városnak egy kiváltképp sivár kerületében végre lefüleltünk valakit, egy üvegezett őrbódé-féleségben, aki óvatlanul bevallotta, hogy mintegy két nappal azelőtt érkezett Hollandiából egy hengeres alakzatú csomagféleség, amelyen az én nevem volt olvasható. Le tudnám-e írni vajon a csomagot? Széttártam két kezem, halászok módjára. Ekkora, mondtam. Jó vaskos, és rikító sárga papírba van csomagolva. A douanier* erre bólintott. Nagyon jól emlékszik a csomagra. Csakhogy, fájdalom, van egy kis probléma. Sajnos még egy hivatalnak bele kell folynia a vámolásba, ugyanis a csomagféleség a németországi Aachen érintésével érkezett. Érzékeltetvén, hogy részéről az ügy lezártnak tekinthető, kezét nyújtotta. Mielőtt még kiköphettem volna, mi a véleményem róla és kiváltképp a nyavalyás bürokratikus rendszerükről, Gaston előrelépett, és ügyesen elkapta a kinyújtott jobbot. Komótosan megrázta, közben mélyen a douanier szemébe nézett, mintha elveszettnek hitt kebelbarátját vélné benne felfedezni, s azt mondta: egészen bizonyos benne, hogy már találkoztak. Úgy emlékszik, hogy Brüsszelben futottak össze, legjobb *

douanier (fr.) – vámtisztviselő.

barátjának, a Vámhivatal Főparancsnokának vendégszerető házában! Amikor épp valakinek a kitüntetését ünnepelték. A douanier óvatosan bólintott. Igen, igen, könnyen lehetséges, vélte. Gaston felragyogott, mint akinek végre sikerült a dolog lényegére tapintania. Ejnye! hiszen ennek már közel tizenkét esztendeje! Uramisten, hogy megváltozott a világ! Mindenütt a szakértelem hiánya, politikai rothadás, és ez bizony a lelkiismeretlen emberek műve, akiknek fogalmuk sincs arról, hogyan kell a közhivatalokat igazgatni. Nomármost ami ezt a csekélységet, a sátrat illeti, erről valami nagyon furát mesélhetne. Bármilyen hihetetlennek hangzik, a barátja pontosan annyi idő alatt ért ide gyalogszerrel Hollandiából, ameddig a csomag vonaton befutott Liège-be! Hogy miért? Majd mindjárt megmondja azt is. Mivelhogy Németországban bizonyos ellenzéki elemek kezébe került, akiknek egyetlen vágya, hogy rossz hírét keltsék Belgiumnak és kormányának. Kell-e ennél többet mondani? Amire természetesen a douanier azt felelte, már hogy is kellene. Érti ő tökéletesen. Felemelte a telefont. Néhány éles parancsszó, és a sátram már siklott is lefelé egy csúszkán, mint automatából a virsli. Lefizettem a pár franknyi vámot. Körbeparoláztunk, és visszatértünk a szállodába, a wurlitzerhez.

Aznap este azután sor került igazi témánkra: Kongóra, népére, meg az ott töltött szép napokra. Kivu fennsíkján játszódott egyik történetünk, s Gaston hangosan morgott, egy idült hímgorilla modorában, amire több vendég idegesen hátrapillantott, azután kissé odébb húzták a széküket. Egy pap a vállát vonogatta. Én sem akartam lemaradni, hát meglehetősen élethűen imitáltam a beszélődobokat: kanalammal ütögettem felváltva a kávécsészém peremét meg egy félig kiürült üveget. A beszélődob a bozóttávíró igen fejlett formája. A mai Kinshasa körül élő lokelék gondosan megszárítanak egy fatörzset, s úgy hasítják fel, hogy ha erős ütést mérnek az egyik felére, magas, úgynevezett nőhangot ad, a másik oldalra mért ütés pedig sokkal mélyebbet – ezt nevezik hímhangnak. A helybéli hangnyelven, magas és mély hangok váltakozásával, mint morzéban a pontokkal és vonásokkal, üzenetet lehet kikopogni az éjszaka csendjében, és ez tíz-tizenkét kilométeres körzeten belül hallható. A morze-kódot alapul véve a „mocsár” szó, amely fonetikus átírásban „li-szárkár”, megfelel a ti-tá-tá-nak. A nagyon hasonlóan hangzó szavak elkerülése végett a lokelék összetett kifejezéseket alkottak. A fehér ember „az erdő szelleme”, míg a csirke – „kis madár, amely így szól: ki-u, ki-u”. Gaston is, én is jó csomó szót ismertünk ebből a nyelvből, s bizonyítandó, hogy nem feledtem a hosszú yangambi éjszakákat, lelkesen zörögtem a kanalammal. A pap fájdalmas arccal hajolt előre. – M’sieur – mondta –, így lehetetlen a zenét hallgatni. Aztán újra hátradőlt a székében. Mindaddig sikerült nem tudomásul vennünk a távoli sarokban dübörgő wurlitzert, amely a Mersey mocsárvidékéről avagy Manhattan partjairól származó dobzenét adott ki magából. Sűrű bocsánatkérés közepette távoztunk.

Kölcsönös hátbaveregetés és áldomásivás után másnap a kocsmaajtóban elváltunk, s én elindultam a Liège és Luxemburg Nagyhercegség között magasodó, finom zöldbe öltözött dombok felé. Jócskán cipeltem túlsúlyt: hátamon a sátram, bennem egy liter felséges Corton, de hát tudjuk, mit tesz a bor: minél tovább értem,

annál könnyebben ügettem, s jó volt végre messzire kerülni attól a bűzös iparvidéktől. Hollandia megjárja, hanem az Alsó-Meuse vidékét az ellenségemnek sem kívánom. Abban bíztam, hogy vagy háromszáz kilométeren át szabad tájon vezet az utam, s csak Metz környékén kerülök megint iparvidékre. Van, aki vándornak születik; mást csak később ver meg vele a sors. Az utóbbi kategóriába tartoztak azok a búbánatosak, akik a kereszteződéseknél az út mentén üldögéltek, és autóstopot igyekeztek fogni Aachenbe, Luxemburgba – akárhova, csak el Belgiumból. Maga a rendőrfőnök saját személyében lökte ki őket a városból, mert elege volt a hajnalig pengő gitárokból a Jardin d'Acclimatationban, kijelentette hát, hogy ha másnap még Liège-ben vannak, becsukatja őket. – Nem engedte a rohadt, hogy ott aludjunk – mondta egy lány, a massachusettsi Springfieldből. – Mondhatom, szép. Hisz az ember csak barátkozni akar, vagy mi. – Társa, egy dán fiú, halkan gurgulázott. – Mólés – magyarázta a lány. Mindketten összecsavart hálózsákot cipeltek, hátizsákjukon cifra felirat díszelgett: LUXIMBERG – NÁSZUTASOK. Belgium nem nagyon állhatja az ilyeneket, akiket itt les nozemnek* neveznek. Jómagam nemigen tudom, hányadán állok velük. Ugyancsak vegyes társaság. Fiatalok, gátlástalanok. Zsebre vágott kézzel, előregörnyedő vállal, csoszogó lépteikkel, egyenes tagadása a járásuk az én gyaloglás-eszményemnek. De hát nem is gyalogutasok, vagyis hát még olyannal nem találkoztam. Meglepődtek, valósággal nehezteltek, amikor szóba mertem hozni, hogy talán kellemesebb lenne gyalogolni, mint addig várni, míg valaki föl nem veszi őket. Ezek megrögzött autóstoposok. Ami szedett-vedett öltözéküket illeti, véleményem szerint az csak a derék polgárok pukkasztását szolgálja. Van, akit egy tenyérnyi meztelenség látványa éppúgy felháborít, mint amikor Vaskeresztet vagy keménykalapot lát egy sehonnai kölykön, aki alkalmatlan lett volna háborús szolgálatra csakúgy, mint holmi tőzsdei ügyletre.

Hátam, vállam pőre bár… Nincsen ebben semmi új. A gyrokat a tizenegyedik században szigorúan büntették. „Pucéron járkálnak a köz láttára – mondja Salzburg város tanácsa –, sütőkemencékben alszanak, csapszékeket, játéktanyákat, örömleányokat látogatnak, bűneik révén keresik kenyerüket, s megátalkodott konoksággal ragaszkodnak szektájukhoz, úgyhogy semminemű remény nincs megjavulásukra.” Ami pedig az erkölcsöket illeti, esküvel kötött férfiak számára van valami különösen izgató a szabados fehérszemélyekben. A devoni jámbor Szent Bonifác, avagy más néven Wynfrith, semminemű kétellyel nem viseltetik ama zarándokutak felől, amelyekkel kapcsolatban az egyház legkomolyabb elméi mindig is fenntartással éltek. Asszonyoknak, apácáknak egyszer s mindenkorra meg kellene tiltani. „Egyetlen városa sincs Frankhonnak s Itáliának – mondja –, hol ne volna angol cemende avagy házasságtörő asszony.”

Annak idején, amikor használható útvonalat kerestem az Alpokon át s azon is túl, hosszas és kimerítő levelezésbe bonyolódtam különböző minisztériumokkal meg turistaegyletek titkáraival, Párizsban, Brüsszelben, Luxemburgban. Kisebb úthálózatokról értesültem, de egy majdnem kész nemzetközi terepútvonalról is, gyalogjárók számára, amely idővel Liège-től délre egészen a Földközi-tengerig vezet *

nozem (holl.) – huligán. William Stevenson: Pompás, öreg sör (1575). Nagy László fordítása.

majd. Ez a Sentier de Grandé Randonnée . Az út francia szakaszának felügyeleti szerve egy bizonyos Comité National, amely Párizsban, az Avenue de la Grandé Armée-n székel, ahol topoguide-eket, gyalogostérképeket is árulnak, az ellenőrzött és némiképpen jelzett utak leírásával. Csak akkor keseredtem el, amikor kiderült, hogy az útvonal bizony alaposan foghíjas, kivált Lotaringiában és a Jurában. Úton Fraipont felé azon a napsütéses délelőttön szüntelenül nézelődtem, hol pillantom meg az utat jelző jalonokat. A jalon két vízszintes festékcsík, egy fehér, alatta egy piros – ezt váltakozó távolságban sziklákra, falakra, fákra és kapufélfákra festik. A nehezen felismerhető irányváltoztatásra kettős jalon figyelmeztet, egyiket a másik fölé festik. Mindez megnyugtatónak és könnyen követhetőnek hangzik, hamarosan azonban azt tapasztaltam, hogy a jelzéseket eltörölték a földbirtokosok, vagy annyira elkoptatta őket az időjárás, hogy amikor erdőn-tisztáson több ösvény között kell választani, a gyalogos kénytelen úgy fürkészni a terepet, mint a zsákmány után szaglászó vizsla. Épp ezért rendszerint magam terveztem meg utamat, és csak nagyjából követtem az ajánlott útvonalat. A Sentier Ardennais csupán a boldog nemtörődöm népség számára megfelelő merész kanyarokat írt le Banneux és Hautregard, Spa és Vielsalm körül. Fejembe vettem, hogy megnézem a Fagnes nevű nagy mocsárvidéket (Hautes-Fagnes), ezért egyenesebb úton törtettem át a bükkösökön, s a mélyen bevágódó, sebes sodrú Vesdre vízválasztóvonalához tartottam magam. Ez itt a vallonok vidéke. A Walloon teuton eredetű szó, „idegen”-t jelent, rokona a holland Waalschnak és az angol Welshnek. A vallonok vidám, ösztönös, kockafejű emberek; egyesek a híres gall törzstől, a belgáétól származtatják őket, némi római keveredéssel, akik kemény ellenfélre leltek bennük, amikor megtámadták őket. Estefelé betértem egy kis kocsmába Theux közelében, ahol a ház csodája egy kedélyes, cigarettázó korcs kutya volt. Megnyugtattak, hogy esténként kettőnél sosem szív többet, s még csak el sem kezdhettem töprengeni, hogyan oltja el, amikor az állat takarosán belepottyantottá a félig szívott csikket a köpőcsészébe, amiért egy kekszet meg egy kis fülvakargatást kapott jutalmul. Ágyat? Az ő házában találom Belgium legjobb ágyát, nyugtatott meg Madame. Maga vette Brüsszelben, ami meg az ételt illeti, most már nem emlékszem, honnan szerzi be a hozzávalót, de bőségesen elárasztott részletekkel, és csakugyan ízletes vacsorát szolgált fel a söntésben. Olyan helyeken, ahol társaság van, nem viselem el, ha étkezéskor magánzárkába kényszerítenek, kivált amolyan alkalmi vendégek számára fenntartott, agyoncicomázott kis szobácskákba. Madame megtérítette az asztalt, és visszament a söntésbe, közben simogató pillantást vetett arra a férfira, aki ugyancsak kitűnően biliárdozott. Egy kiváltképp sikeres lövés után a játékos felemelte dákóját, felnézett, és várta Madame elismerő bólintását. A kedélyes kis söntés túlsó sarkában íróasztalánál üldögélt a fehér bajuszos patron, s gondosan másolt valamit egy halom alumíniumkarikáról. Versenygalambok jelzőgyűrűi voltak. A madarakat kint tartották az udvaron álló galambházban. Az este folyamán egy gyerkőc, akit a tulajdonos unokájának néztem, izgatottan berohant; két markában óvatosan egy madarat hozott. Amikor az öreg elkiáltotta magát: – Ide nézzetek! –, az egész társaság odagyűlt köréje. A szárny-tollán levő tusírás tanúsága szerint a madár Marseille-ből jött, és nyilvánvalóan eltévedt. Hosszan töprengtek, vajon miféle szelekkel találkozhatott útközben, s hogy kerülhetett ide, ahol előbb Franchimont romjai fölött körözött, majd kimerülten lebukott az udvarba, a többi Sentier de Grandé Randonnée (fr.) – jelentése szó szerint: Nagy, fárasztó út.

galamb közé. Végül aztán az öreg határozott mozdulattal becsapta a nyilvántartókönyvet, a söntéshez csoszogott, és megtudakolta, vajh’ az Isten szerelmére miért, hogy mindenki kap inni, csak ő nem: Madame gyengéd egyszerűséggel azt mondta: – Mon vieux , micsoda vén szamár vagy! Hát nem tudsz beszélni? –, amire az öreg átvette a feléje nyújtott poharat, és visszacsoszogott a helyére, miközben jót szellentett, kényelmetlenül közel a híresnevezetes biliárdoshoz. Nagy adósságot törlesztenék, ha mindent elmondhatnék, amit ezek a vallonok tettek jó közérzetem érdekében akkor este. Itallal kínáltak; megmagyarázták majdnem tökéletesen érthetetlen nyelvükön előadott tréfáikat. Dalra gyújtottak. S mint minden vidék lakói, ők is az eredetükkel dicsekedtek. Parázs vita támadt egy namuri fuvaros meg egy St. Hubert-be való virágkertész között. Az első azt kérdezte, vajon melyik város dicsekedhet többel, mint hogy ott nyugszik Don Juan d’Austria szíve, aki mindannyinkat megmentette a töröktől? Ám a virágok embere nem engedett a szakmai dicsőségből. Az ő szülővárosából nemcsak Szent Hubert, az Ardennek apostola származik, aki egy szép nap vadászat közben szarvast látott, amelynek agancsa között feszület ragyogott – a város szülötte volt Pierre-Joseph Redouté is, a rózsa festészet Raffaellója, akinek megrendelői közé tartozott Párizs valamennyi szépasszonya. Fél tizenkettőkor a kutya körbeslattyogott aznapi utolsó cigarettájával; Madame közölte, hogy ideje volna mindenkinek hazamenni, én meg jó éjszakát kívántam, és megkérdeztem, mikor kaphatnék legkorábban reggelit. Ha annyira sietős a dolgom, mondta Madame, akár rögtön is elkészítheti, de neki éppenséggel a reggel hét óra lenne a legalkalmasabb. S csakugyan, a mondott időben ott is volt a reggelim az asztalon, a már kitakarított söntésben. Megkérdeztem Madame-ot, általában mikor kel. Többnyire fél hatkor, mondta, de az este nagy volt a forgalom.

Az Ardennek kelta eredetű szó – sötétet, homályosat jelent. Ha egy-egy hegytetőről lenéz az ember a fák végtelenbe vesző szőnyegére, érzékelheti, milyen lehetett az a rengeteg erdő és fenyves, amikor még sűrűn lakta a farkas, a medve meg a vaddisznó. Ma is sok róka él itt, amelyeket azonban módszeresen irtanak a belgák az úgynevezett ellenőrző eljárással. Aznap reggel elindultam Spa felé – ennek a városnak mintájára szaporodtak el a gyógyforrások köré épülő üdülőhelyek. Mint rendesen, az erdőben mentem, a fák közötti hasadékokon átvágva. Az utat aligha lehetett egyenesnek nevezni, de ez egyszer nem bántam. Volt időm bőven. Mintegy hetven-nyolcvan kilométernyire, Malmédyben volt találkozóm egy barátommal, ő azonban késni fog, úgyhogy bőséges három napom volt, hogy odaérjek. A járást eltorlaszolt csapások, kötéllel elkerített ösvények nehezítették. Két nyelven, világosan beszéltek a feliratok: – Vigyázat! Életveszély! – Az Ardennekben ugyanis rókákat gázosítottak. Érződött is a ciánszag. A földből egy oszlásnak indult rókafej bámult rám iszonyú vigyorral Ezrével pusztulhattak el a föld alatt. Ott voltak most is, lassan rothadoztak. Az erdészek még azzal sem bajlódtak, hogy kiásták volna a tetemeket. Piactereken hirdetmények adták tudtul, miszerint a polgármesternek van szerencséje közölni a községgel, hogy a Pasteur Intézet megállapította a veszettségi Mon vieux (fr.) – öregem. Don Jüan d’Austria (János) (1547-1578) – spanyol hadvezér, V. Károly természetes fia. Pierre-Joseph Redouté (1759-1840) – francia festő.

eseteket. Ezért tehát, az Ilyen vagy Amolyan Törvény értelmében, valamennyi kutyát szájkosár viselésére kötelezi, a lakosságot pedig figyelmezteti, hogy a kóbor kutyákat elfogják és haladéktalanul elpusztítják. A veszettség körülbelül harminc esztendeje lángolt fel Lengyelországban, s minden irányban terjedt, akár az ekcéma. Noha valamennyi melegvérű állat, denevéreket is beleértve, megfertőzhető, a betegséget elsősorban a kutya viszi át az emberre, és egyik legjelentősebb nemzetközi hordozója a kutya vad rokona, a róka. A veszettség iszonyú betegség, és emberre jóformán kivétel nélkül halálos. A megfertőzött áldozat csak a kínvallatáshoz hasonlítható gyötrelmeket áll ki, és egy hónapon belül meghal. Amikor a vírusok az idegrendszeren át a gerincoszlopba jutnak, és az agyszövetekben elszaporodnak, nyughatatlanság és depresszió lép fel, majd láz és leküzdhetetlen izgatottság. A hideg levegő és a vízivás fokozza a görcsöket, ezért nevezik hidrofóbiának, víziszonynak is a betegséget. Nagy probléma a kór leküzdése. Kutyára lehet szájkosarat, pórázt tenni, de a róka fékezhetetlen vándor. A rókapárok családot nevelnek, és az ivadékok új otthont keresnek. A belgák egy alapvetően elhibázott művelettel megkísérlik valamennyi rókát megsemmisíteni az Ardenneken át húzott széles egészségügyi záróövezetben. Ez az eljárás alighanem a kívánttal épp ellenkező eredménnyel fog járni, mert mihelyt az érintett állatok lakta terület elnéptelenedik, kívülről hamarosan új honfoglalók bukkannak fel. Az Ardennek üres rókaföldje seregnyi állatot vonz majd onnan, ahol a legszámosabbak, és minden bizonnyal a legsúlyosabban fertőzöttek. Ez a vákuum-effektus. Ha az állatokat békén hagynák, a veszettség valószínűleg lokalizálódnék, és idővel kihalna, vagy legalábbis igen ritka lenne, így azonban megzavarják azt a bonyolult helyzetet, amit a természet biológiai egyensúlyának szokás nevezni. A természetvédőket nemcsak a ritka növények és állatok kipusztulása aggasztja; mindenki másnál jobban tudják, hogy versenyképes változat hiányában némely fajok túlságosan is elszaporodnak, kivált amelyeket nem tartanak kordában természetes ellenségeik. A róka esetében a szaporodás oka valószínűleg a rókaprém csökkenő népszerűsége. Már nem mészárolják le tömegestül az állatokat a szőrméjükért. A probléma lényegében az, hogyan lehet a túltengő állományt józan mértékkel és emberségesen szabályozni. Egy rókától hemzsegő földrész szélén egy picike ország aligha remélheti, hogy erdős vidékét rókamentesen őrizheti meg. Előálltam ezzel a problémával a staneux-i főrókasintérnek, aki azt mondta, harminc kilométeres körzetben nem tudok neki egyetlen szál eleven rókát sem felmutatni. – De nem jönnek vissza? – kérdeztem. – Talán nem – mondta –, de valamit tennünk kell.

Spát egykor az Ardennek Gyöngyének nevezték. A foglalata gyönyörű. Tömör kis város, magas, erdős szirtek karma között, de a gyöngyöt annyit fogdosták, hogy elvesztette régi fényét. Amióta ide tódult Európa arisztokráciája, kúrázni, és biribirit játszani rubelban, tallérban, frankban, Spa kicsit olyan, mintha jó néhányszor megjárta volna már a zálogházat. Az előkelő házakról hámlik a vakolat. A régiségkereskedések ócskaságokat árulnak, a levegőben ánizspálinka, róseibni és benzingőz szaga terjeng. A francorchamps-i Grand Prix-re száguldottak épp át a városon az autók. Egy elázott szabadtéri szépségverseny látványától kissé lehangoltan bandukoltam tovább, a Marie-Henriette forráshoz, ahol manapság több sör fogy, mint gyógyvíz. Idővel felvertem visszaszerzett sátramat egy szigeten, egy lakókocsi-

parkolóhelyen, és négy méltatlankodó hattyú és számos harsány rádió társaságában töltöttem az éjszakát. Olykor kissé kiábrándító a visszatérés a természethez. Legutóbbi gyalogtúrám alkalmával a Dartmoor fennsíkon keserves napokat éltem át, úgyhogy alaposan fontolóra vettem, megkockáztassam-e a járást a Baraque-Michel hatalmas lápvidékén, de mindenki megnyugtatott, hogy száraz esztendő volt. A Fagnes, mondták, tökéletesen biztonságos. Mivel helybeliek bizonygatták, hát hittem a szavuknak. És joggal, mert aligha láttam ennél szebb mocsárvidéket, s jártam könnyebben mohán vagy gyapotsáson. Azt azonban már nem említették a Fagnes derék lakói, hogy vagy fél tucat folyónak ezt a mohos forrásvidékét olyan szövevényes, olyan áthatolhatatlan erdő övezi, amilyet aligha találni máshol Nyugat-Európában. A Vecquée-n át jut oda az ember; ezen a mély hasítékon a fák között, Baronheiden túl. Nyugat-Poroszország és Belgium ősi választóvonalán templomi csönd honol az ezüst bükkfatörzsek között, csak a füzike szomorú pittyengetése töri meg olykor-olykor. Az ösvény szinte észrevétlenül emelkedik, s eztán már sudár lucfenyők között vezet. A kékeszöld, pagodaforma fák ága olyan szőrös és úgy görbül, mint a hosszúszőrű vizsla farka. Csak mentem-mentem, és fényes délig nem is volt gondom az útkereséssel. A fenyőtűk vastag szőnyege alatt, azt hiszem, római út húzódik, valószínűleg Spától Aachenig, és az iránytű, mintha csak behunyt szemmel bízna az irányban, alig egy-két fokot tért ki kilenc kilométeres, szaporaléptű sétám során. Annak, akit hidegen hagy egy nagy fekete fakopáncs látványa, hiába is magyaráznám, miért tértem le az útról egy nagy fekete fakopáncs nyomában – érje be hát annyival, hogy ha engem valami izgat, nemigen hagyom magam lebeszélni. Hogyha a lompos kis nyaktekercset is beleszámítjuk, Európában tíz harkályfajta él, és életem során itt vagy ott már valamennyit láttam, csak ezt a jókora fekete fickót nem, amely nagyságra a varjúval vetekszik, és igen takaros jószág a kis bíborossipkájával. Amikor tehát egy gyönyörű példány felrebbent előttem egy vörösfenyő ágai közül, az ösvény túloldalán a fák közé vetette magát, és közben gúnyosan kodácsolt, én legott utána csörtettem, nem sok ügyet vetve rá, hogy kerülök vissza az ösvényre. A madár egy kiszáradt fa ágára szállt, és olyan robajjal kezdett kopácsolni, mint a sportszurkolók a kereplőikkel. Csak épp a harkálykopácsolás kongóbb, erősebb hangot ad, és a madár sokkal kitartóbban zajong, mint a drukkerek. Mérhetetlen örömömre megjelent a párja, és kergetőzni kezdtek a fatörzs körül, de hogy haragosan-e vagy épp enyelegve, azt meg nem mondhatom. Olyan kecsesen járták, akár a spanyol táncosok, és az illúziót csak fokozta a kasztanyetta-csattogáshoz hasonló zaj. Percekig csodáltam az előadást, bámultam fürgeségüket. Európa-szerte érdekes népi mesék fűződnek ehhez a harkályfajtához; legtöbbjük esővel és termékenységgel kapcsolatos. Az egyik úgy szól, hogy az Úr elrendelte: minden madár és más állat ásson vízgyűjtő lyukat, aszály idejére, és mind engedelmeskedett is, csak a harkály nem, aki vígan libbent ágról ágra, és magában csacsogott. Amikor az Úr szemére vetette henyeségét, a madár azt mondta: esze ágában sincs bemocskolni a tollat ilyen alantas munkával. – Hiú teremtés! – kiáltott az Úr. – Mától fogva bizony csak koromfekete ruhát viselhetsz, s szomjadat nem olthatod sem csermelyből, sem patakból. Az égből aláhulló esőcseppek lesznek az italod, s hangod akkor hallatszik csupán, amikor más teremtményeim búvóhelyre menekülnek a közeledő vihar elől. A vörössipkás manó meséje, aki a vándort romlásba csalogatja, jobban illenék a harkályra, hisz én is egészen egy patak partjáig követtem a fakopácspárt. Ott elrepültek, de még akkor is gúnyosan kodácsoltak, és én órák hosszat keresgéltem az utat vissza a Vecquée-hez.

Ha az ember hátán viszi a kosztját meg az éjjeli menedékhelyét, nem érheti nagy baj, ha eltéved az erdőben – hanem az időveszteség annál nagyobb. Összevissza karmolt a bozót, végsőkig felbosszantott az egész helyzet, és alaposan elfáradtam. Ahol a patak egy erdő borította szirtféleségről zuhogott le, más irányba indultam, egy szarvascsapáson, de idővel ez is túlságosan meredek lett. Ezután már ahány nyiladék az utamban akadt, átcsörtettem rajta, mindig felfelé; tőlem telhetőleg igyekeztem kerülgetni a szúró-bökő cserjéket, kivált pedig a vörösfenyőt meg a borókát, apró fekete hangyák buzgó csapatainak fedezékét. Napszállatig végigpróbáltam valamennyi fortélyt. Egy lisztesebb dombocska tetején felmásztam egy fára. De még a tetejéről sem láttam mást, csak fát, fát mindenütt. Megkíséreltem tartani az északkeleti irányt, mert azt reméltem, így sikerül valahol az úti célom közelében kibukkannom. De csak egy mocsárba keveredtem, a fák között. Mi tagadás, ugyancsak elcsüggedtem. Leültem egy fatörzsre, és azon törtem a fejem, menjek-e vissza – pedig az sem lenne könnyű –, vagy töltsem ott az éjszakát, és aztán majd másnap meglátom, hogy alakul a dolog. Mielőtt azonban elhatározásra jutottam volna, valahonnan halk trillát hozott felém a szél, ami kissé ismerősnek hallatszott. Hegyeztem a fülemet. Nagyon messziről hangzott, de azért kivehető volt kacskaringós dallama, és amikor rájöttem, mi is az, egyszeriben úgy éreztem, ennél szebb zenét még nem hallottam aznap – póling dalolt, ez a nyílt lápvidéken fészkelő madár. Madár csalogatott be az erdőbe – miért ne vezethetne hát ki egy másik madár? Ekképp felbátorodva nekiindultam a merőben valószínűtlen nyugati iránynak, s átbotladoztam a lucfenyők között, míg végül egyenesen a Felső-Fagnes szélén bukkantam ki. Egyszeriben vége szakadt az erdőnek. S a fák tövében itt már nem volt se bozót, se aljnövényzet. Mintha csak tűlevelű oszlopokkal aládúcolt mérhetetlen kriptából kerültem volna ki a napvilágra. A Fagnes sivár vidék, csak madarak és tőzegvágók járják. Nyugat-Európa tundravidéke ez, azoknak az időknek a maradványa, amikor az Ardennek volt a Skandináviából lefelé utazó jégtakaró legkülső fala. A félhomályban ameddig a szem ellát, zsombékos gyapotsás mindenütt, de nem merészkedtem rá. Iszonyúan elfáradtam. Megvacsoráztam, s mielőtt még rámsötétedett volna, kiteregettem egy út menti kis kápolna padlatán a hálózsákomat, és végigaludtam a több évszázadnyinak tűnő éjszakát.

Malmédyben a székesegyház oltára áldozócsütörtöki díszt viselt, annak a napnak tiszteletére, amikor Isten egyszülött fia megdicsőült. Csengtek-bongtak a harangok. Galambrajok szárnyaltak a tiszta légtérben, a város apraja-nagyja ünneplőben feszített. Amikor én szembeszökő mód koszosan besétáltam, már vagy harminc gyereket vezettek a püspök elébe. A nagy esemény végeztével az ünnepélyes kisfiúk meg a menyasszonynak öltöztetett kislányok végigvonultak a fellobogózott utcán. Lassan mentek, kéz a kézben, így adózva meg nem érdemelt tisztelettel felmenőiknek. Sorra mindegyik gyereket megpuszilták, megpaskolták, fagylaltot nyomtak a kezébe, a másikba zsebkendőt, használati utasítással, és elküldték szórakozni. A piactéren rezesbanda játszott, a polgármester száz léggömböt eresztett fel. Aznap este megint összegyűltek az emberek: elsőáldozó-zsúrra. Három is zajlott kint a szabadban, a szállodákban meg vagy egy tucat.

A Bristol főpincére egy tucat pezsgősüveget cipelt. – Ez is? – kérdeztem. – Nem, M’sieur – hangzott a válasz. – Ez most esküvő. Néha még itt is akad egy-kettő. Stavelot és Vielsalm felé az erdők ritkaszövésű szőnyege az az ibolya, amelyet a nyugat-angliai gyerekek kékegérnek hívnak. Hamisítatlan pásztori táj ez itt. Mintha megállt volna fölötte az idő. Hanem azért az út mentén imitt-amott tanyaházak üszkös romjait látni, és aknaszilánk hasogatta öreg fákat. A hatodik SS páncélos hadosztály tankjai dübörögtek itt végig az Ardennekben dúló véres ütközetben, a Katlancsatában. Nem voltam egyedül: Peter Elstob hadtörténész volt velem, aki látni akarta a terepet, amelyről ír. Beszélgetésünk inkább a taktika, mint a madarak és növények körül forgott, de a földrajz közös talaján remekül elboldogultunk, s alig vettük észre a magunk mögött hagyott kilométereket. Peter elmagyarázta, hogy Hitler csodával határos módon tudott összevakarni tizennyolc hadosztályt és vagy hétszáz tankot, s azokat nekizúdította aztán a mérhetetlenül erős Szövetségeseknek. Még Hitler tábornokai között is akadt, akit meglepett ez a hadművelet, mert 1944 szeptemberében már ugyancsak közel volt a Harmadik Birodalom a vereséghez. Antwerpen, a nagy utánpótlási kikötő végre felszabadult, ezáltal a Szövetségesek utánpótlási vonala sok száz kilométerrel megrövidült, és az angol, kanadai és amerikai hadseregek ugrásra készen várták, katonai nyelven szólva, a totális bevetést. Csakhogy rengeteg értékes időt elvesztegettek, kiváltképp a Montgomery és Eisenhower között dúló torzsalkodással, hogy kinek mi legyen a része a Berlinért folyó versenyfutásban. Ezáltal Hitler időt nyert a szervezésre, és megindíthatta a második világháború egyik legváratlanabb, hirtelen ellentámadását. A támadás célja Antwerpen volt. Reménye pedig, hogy sikerül megosztani a Szövetségeseket, súlyos kárt okozni csapataikban, és kellő ideig feltartóztatni őket, hogy a német hadtestek visszafordulhassanak Oroszország ellen. Mai szemmel nézve vitathatatlannak tűnik a dolog kimenetele. Ám a támadás tökéletes meglepetésként hatott, és az amerikai Első Hadsereg katonái ott és akkor nem látták olyan nyilvánvalónak a dolgot. 1944. december 15-ének hosszú éjszakáján legtöbben aludtak a tökéletesen csendesnek tartott frontszakaszon. Pitymallat előtt azonban lecsapott a kétszáznegyvenezer főnyi német támadó él, tankok és ágyúk, a háború kezdete óta a nyugati fronton bedobott legnagyobb erő. Mint a nemzetközi sakkbajnokok, a hadseregparancsnokok is rendszerint meg tudják állapítani ellenfelük stratégiáját a kezdeti taktika alapján. A Szövetséges Titkosszolgálat ugyan felháborító gyöngeségről tett tanúságot, mert nem tudtak előre a támadásról, az azonban már hamarosan kitudódott, hogy az erkölcsi hatás érdekében az öreg, de még akkor is köztiszteletnek örvendő von Rundstedt tábornagyot rávették: térjen vissza aktív állományba, és vegye át az offenzíva parancsnokságát. De az már talány volt a Szövetséges parancsnokok szemében, hogy Rundstedt jó csomó olyan fortélyhoz folyamodott, amely ellentmondott ismert hadvezetési módjának. Szövetséges egyenruhába bújtatott német osztagok zsákmányolt járműveken előrehajtottak a főerő előtt, hamis visszavonulási parancsokat adtak a Szövetségeseknek, és demoralizáló híreket terjesztettek. Akiket ezek közül elfogtak, minden teketória nélkül főbe lőtték. Fényszórók gyöngysora irányult az alacsony felhőkre éjszaka, és mesterséges holdfényt teremtett, amelyben tankok serege mászott, akár a poloskák a fehér lepedőn. Negyven esztendő legkomiszabb telén ejtőernyősök libegtek alá az Hautes-Fagnes-ra. Hóban rekedt járműveket ezerszám pótoltak az orosz frontról áthozatott lovakkal. De nem Rundstedt adta ki a

parancsokat. Fokozatosan kiderült, hogy maga Hitler vette át a parancsnokságot. És az iszonyú fejetlenségben és pánikban a hitleri páncélosok mélyen előrehatoltak az Ardennekbe. Csak akkor álltak meg, amikor kifogyott az üzemanyaguk. Egyetlen létfontosságú tényezőt azonban Hitler kihagyott a számításból. Nemhogy megosztotta volna a Szövetségeseket: a támadás ereje és hevessége láttán csak még szorosabbra zárták soraikat. Eisenhower nem nézte, kinek a tyúkszemére lép: átadta megtört frontvonala északi felének parancsnokságát Montgomerynek, a délit pedig Omar Bradleynek. Német oldalon az új Népi Gyalogság, a Volksgrenadiers hadosztályait veteránokkal erősítették meg. Az orosz frontról SS-csapatok jöttek, amelyek nem szoktak hozzá, hogy kegyelmet kérjenek vagy adjanak. A Meuse felé rohamozva nem voltak hajlandók azzal vesztegetni az időt, hogy hadifoglyokat ejtsenek. Közel száz fegyvertelen amerikai katonát mészároltak le Malmédy mellett a mezőn. További ötven, akit arra kényszerítettek, hogy töltsék meg a legerőszakosabb német páncélos vezér, Joachim Peiper tankjait, ugyanilyen sorsra jutott. A mészárlások híre erőt adott az ellenállásnak. A hegytetőn épült benzinraktár felé kaptató német tankokat égő benzinfolyam fogadta. Senki, még Peiper sem érte el a Meuse-t. Légi támogatás híján, az amerikaiak makacs ellentámadásainak csapásai alatt, összeomlott az offenzíva. Iszonyú vesztesége volt mindkét félnek; és az emberekre, akik történetesen épp azon a vidéken éltek, ahol a csata fellángolt, gyakran mindkét fél ágyútüzet zúdított. Ezrével pusztultak el. Aki szerencsés volt és még idejében elmenekült, mire visszatért, üszkös romokat talált az egykori városok, falvak helyén. Mind a mai napig fel nem derített tévedés folytán Malmédy ősi városát három, egymást követő éjszaka bombázta az amerikai légierő, abban a tökéletesen téves hitben, hogy ott még németek vannak. Az ember azt gondolná, ilyesmi megtörténhet egyszer, különlegesen kivételes tévedés esetén talán kétszer. De háromszor semmiképpen! És mégis így történt. A harmadik alkalommal a katonák és civilek kitódultak, hogy üdvözöljék a magasan repülő gépeket, amelyek – úgy képzelték – megtorolni jöttek az őket ért csapást – és megint csak bombazápor zúdult rájuk. Malmédy, akárcsak Bastogne, Vielsalm, St. Vith és a környék más helységei, most már szinte teljesen újjáépült. Noha a sok-sok évszázad építészeti stílusait gondosan reprodukálták, az alapozás és a belső szerkezet, természetesen a vízvezetékés a csatornahálózat is, tökéletesen modern. Ez nagy visszatetszést szült olyan városokban, ahol épp csak befoltozták a házakat, ahol kilyukadt a tető vagy a fal. Az emberek arra kíváncsiak, vajon miért nem élhetnek ők is olyan komfortosan, mint Malmédy és Vielsalm lakosai. Persze, mondják, a turizmus miatt. Az emészti fel az egész pénzt. Vielsalmban elbúcsúztam Petertől, és tovább gyalogoltam a mindjobban keskenyedő senkiföldjén, a belga, a luxemburgi és a nyugatnémet határ között. Hacsak fel nem kapaszkodik az ember a magas, erdős fennsíkra, hogy onnan nézzen le a Trois Frontières nevű pici helyre, a nyílt vidék olyan mindennapi, mint egy tál főzelék, amit a penzióban raknak az asztalra. Nincs azokon a keskeny kis földeken semmi, ami a szemet sértené, gondozottak is, csupán csak a végletes semlegesség érződik rajtuk. Az embereket nem fűzi vérségi kapcsolat sem az országhoz, sem egymáshoz. Nincs más kívánságuk, csak hagyják őket békén. Olyan könnyen elillannak, mint a mezei egér, a házacskájukat beborítja a futónövény. Ha nem látok minden ajtóban egy nyaláb frissen vágott karót, azt hittem volna, lakatlan a ház. Sehogy sem értettem azokat a karókat. Mindenhol beléjük botlik az ember. Borsóvesszőnek vastagok, tűzifának vékonyak. Mi az ördögöt akarnak velük?

Megkérdeztem Crombach mellett egy kocsmárost, s úgy nézett rám, mintha azt kérdeztem volna, miért isznak a vendégei. A vaskos tájszólásból kibogoztam az heritage (örökség) és a patrimoine (családi vagyon) szavakat. A kocsmaablakon át a mezőre mutatott, ahol három sor karó jelölte négy ember birtokát. Belgiumban igen szigorú az örökösödési törvény. Az özvegy és a fiai elidegeníthetetlen jogú örökösök, s ez gyakran azzal jár, hogy a földet felosztják, aztán újra felosztják, míg végül akkora parcellák lesznek belőle, mint a normann jobbágytelkek. Oly mértékben eluralkodott ez az önállósági vágy, hogy a karókra helyenként villamos drótot lógatnak, még ha így nem is lehet traktort használni, és akadályozza a szennyvízelvezetést. Én csak azt nem értem, miért gyűjtik az emberek szorgalmasan a karót, amikor pedig életükben legfeljebb kétszer örökölhetnek. A kocsmáros bólintott. Igen, ezt elismeri, de, mint mondta, „az ember mindig remél”.

Luxemburg

Egy szép nyári reggelen besétáltam a Nagyhercegségbe, amit meglátni és megszeretni egy pillanat műve volt. A határőr odakurjantotta: – Moien –, és tovább kártyázott. Luxemburgban nemigen bajlódnak útlevelekkel. A falusiak meg elmondhatatlanul barátságosak. Nemhogy iszkoltak volna be a házukba – egyenesen kijöttek a kapuhoz, és ők is elmondták az udvarias Moient. Kivétel nélkül mindenki. Jó reggelt jelent, vagy épp csak hellót, és hasonlít annyira ahhoz az elharapott „Mornin”-hoz, amit Észak-Angliában hallani, hogy mindjárt otthonosan érezzem magam. – Moien – feleltem, utolsó cseppig kimerítve helyi nyelvismeretemet. Leballagtam a folyóhoz, és pompásan éreztem magam. Nem volt sietős az utam. Echternachtban húshagyókedden az utcán járják a táncot honfitársam, Szent Willibrord tiszteletére, és eltökéltem, hogy megnézem a mulatságot, így aztán három egész napom volt hatvan kilométerre. Az Our folyását követtem; a határnál még csak apró schlinder, csermely; olyan takaros, mint egy miniszoknyás kislány. És olyan karcsú. Itt-ott át is lehet ugrani, de aztán néhány kilométer után már mélyül, és komolyabban veszi határkötelességét. Szeretetteljesen ragaszkodtam hozzá, és bizony megsajdult a szívem, amikor feladta egyéniségét; először testvér-folyója, a Sure (vagy Sauer) nyelte el, majd a fájdalmasan szennyezett folyó, a Mosel. Utamat ezekhez a folyókhoz szabva végigbaktattam a határ mentén, Burg Reulandtól egészen Mondorf-les-Bains-ig. Ha a térképen nézzük ezt a vonalat, mintha acsargó, tátott szájú kutya lenne, amint épp bele akar marni Németország alfelébe. Aztán úgy tűnik, mindjárt megfordul, és Franciaországnak megy neki. Vagy pedig vicsorogva várja az esetleges északról jövő támadást. Luxemburgnak van is oka az éberségre. Európa legfenyegetettebb népei közé tartozott mindig is. Egyetlen nagyobb háborút sem úszott meg sértetlenül. Számos iga alatt nyögött; volt már ura Burgundia, Spanyolország, Franciaország, Ausztria és Németország. Az elnyomás ellenére, vagy tán éppenséggel azért, a luxemburgiak engedékenyek, jóindulatúak, pontatlanok; jelszavuk: Maradunk, amik vagyunk. A nyelvjárás, vagy ahogy jogosan nevezik, az ő nyelvük, francia és német nyers keverékének hangzik, amelyből a szakember kihallja fél tucat ősi nyelv nyomait, a rómaiak előtti keltától egészen a Nagy Károly udvarában használatos nyelvig. Thomas Henry Passmore szerint „felnémetből hollandba csap át, azután vissza, és óriás arpeggiókat játszik a Grimm-törvény egész skáláján”. Lehetséges. A nyelv szószátyár, a ragozást csak hírből ismeri, így a legegyszerűbb gondolatra is marékszám kell fecsérelni a szavakat. A hivatalos érintkezés nyelve általában francia. Franciák az utcanevek, a cégtáblák, a szállodai étlapok. A templomban jórészt németül folyik a szó. Az újságok német nyelvűek, néha egész jó aktuális cikkeket hoznak, a kulturális témák nyelve azonban francia. A rendőrbíróság háromnyelvű, a bíró meg az ügyész nagyon jól tudja, hogy a védelem álláspontját lassú beszédű, luxemburgi nyelvű tanúvallomásokra alapozzák. Sok szónak angolos az íze. A fecsegés itt gabber – angolul gabble. Ami Luxemburg lakóinak többsége a német nyelv frank eredetű tájszólását, a letzeburgischt beszéli. A francia és a német mellett 1939 óta ez a tájszólás is hivatalos nyelv Luxemburgban.

rossz, elvetemült, az náluk knaeschteg, nálunk nasty. A káposzta luxemburgi nyelven is cabbage, és itt is, nálunk is shabby, ami hitvány, kopottas; a lovat angolul így fékezik meg: Whoa! – ugyanez luxemburgi nyelven: Woa! Mihelyt azonban egy kicsit kezdtem belekóstolni, szomorúan tapasztaltam, hogy délnek haladván a nyelv is változik. A Nagyhercegség felső, illetve legészakibb része, az Ösling, zord, sziklás, mészben és foszforban szűkölködő vidék – ez Ézsau jussa. Délre van a Gutland (avagy Bon Pays); sok közös vonása van a szomszédos Lotaringia gyümölcsöskertjeivel és búzamezőivel, dúsan termő föld, Jákob méltó öröksége. Baktattam tovább, bámultam a békés tavacskákat, a jégmadarak villanó röptét, de alig hat kilométert haladtam, amikor kis csermelyem ledobta fűzköntösét, és pucéron belevetette magát az előtte meredező kristályos- és szürkepala-szakadékba. Egyszeriben sötét és ellenséges lett minden. A nap olykor-olykor tört csak át a felhőfátyolon. Hang nem hallatszott más, csak a víz robaja, a cinkefütty, meg a magasból az egerészölyv macskanyávogása, amint fenn körözött, akár a lengő szobor, a komor szirtek fölött. Az ösvényt sárga festék-pacnik jelzik. Figyelmesen követtem, kerülgettem a kiszögellő sziklaormokat, csak akkor néztem jobbra-balra, ha durván összerótt keresztek és kőomladék jelezték az ősi szentélyek helyét. Eredetileg a sötét kelta isteneknek szentelték ezeket, talán Cernunnosnak, a szarvakat hordónak, vagy Eponának, aki királynő volt és bűnre csábító lidérc egy személyben. Amikor Szent Willibrord erre járt, hogy „felébressze a világ lelkét”, megparancsolta hittérítőinek, hogy állítsanak kereszteket a pogány oltárok közé. És az ősi oltárok is álltak évszázadokig, mert a papok tudták, hogy mindig akad, akinek kedvesebbek a pogányság ősibb és dúsabb isteneinek szertartásai. A gazdag kelta mondakincset az udvari regösök roppantul erkölcsös fabulákká változtatták, amelyekben kivétel nélkül mindig a keresztény erény diadalmaskodik. Nem óhajtották a nyakukat kockáztatni egy kegyes főrangú püspök előtt azzal, hogy elregélik a bika-álmot, a tarbfeist, a szűzleányok beavattatását, avagy hogy hogyan kell elhárítani a terméketlenséget a megfelelő éjszaka megfelelő órájában. De ha a feje tetejére állították a történetet, egyszerűen behelyettesíthették az ördögöt és praktikáit bármilyen régi rítus, ősi érzékiség helyébe, és ha a történet nem hangzott elég meggyőzően, mindig bedobhatták egy-két népszerűtlen nagyúr nevét, hogy hiteles legyen a mese háttere. Itt van például Eufrozina története. Falkenstein urának szép leánya éjnek évadján arra riadt, hogy halkan megkoppintják ablakát. Talán véletlen volt, de épp a nyári napéjegyenlőség éjszakáján történt. A szép várkisasszony kinézett, és kérőjét vélte megpillantani. Az hívó kézmozdulattal nyergébe invitálta a leányt. Messze jártak már, az Our fölé magasodó szirteken, „egy tölgyfa mellett”, amikor a holdfény magának a Sötétség Fejedelmének arcára hullott; s olyasmit próbált a leánnyal elkövetni – egybehangzó vélemények szerint nem csupán megerőszakolásról volt szó –, amiért a szép várkisasszony a sziklás szakadékba vetette magát, mely mai napig is az ő nevét viseli. A dologhoz az is hozzátartozik, hogy a rettegett várúr leánya bízvást nem először kalandozott el éjnek éjjelén. Mi több, a szomszéd várúr szabályszerűen igényt tartott reá. Olyan mese is járja, hogy ügyes fortéllyal foglyul ejtették az ördögöt a folyó mentén lejjebb épült viandeni kastély kriptájában, de mert idővel elmentem megnézni, ott, van-e még, ezt a történetet későbbre hagyom. Más vidéken aligha burjánzanak dúsabban a mesék, mint az Ösling szirtjei közt, hacsak a Vogézekben nem. Alig akad barlang, remeteszikla, magányos fenyő vagy

kőrakás, amelyhez ne fűződnék népi hagyomány. Vajon miért? Nem hiszem, hogy csak a luxemburgiak képzeletének számlájára írható, hiszen ezek gyakorlatias emberek, nem hányják magukra a keresztet minden egyes nyári villámlásnál. Ezer meg ezer évre megy ez vissza, mielőtt még idegen tévedt volna arra a tájra. Lehetséges, hogy fizikai és kulturális választóvonal húzódik az Alpoknak ezen az oldalán, azon a tájon, ahol valaha az északról és a központi sztyeppéről lezúduló hordák összeütköztek a földközi-tengeri népekkel. A skandinávok és a mongolok honosították meg a lovat; a kaukázusiak az ekét. Állattenyésztők harcoltak földművelők ellen, századokkal később pedig kocsihajtók a római gyalogság ellen. A kereszténység fokozatosan kiszorította a pogány vallást, de a Rajna menti nagy síkságokért tovább folyt a csatározás, a környékbeli lakosok nagy bánatára, és nehéz időkben jólesik vigaszért a természetfölötti régiókhoz folyamodni. Egy folyóparti kis kocsmában, Ouren tanya és a dasburgi híd között, magam is hajlottam egy kicsit a természetfölöttiben való hitre. Kérem, döntsék el, volt-e hatása azokra a hatalmas fekete macskákra, amelyek általam kiismerhetetlen rosszban sántikáltak. Vagy csak merő véletlenségből iszkoltak el nagy rémülten. Macskánál sosem lehet tudni… Barátságos kis helynek látszott. Egy vén vizsla nagy felháborodására, amelynek megtiltották, hogy megmozduljon, csirkék sétafikáltak be a söntésbe. A kutya az asztal alatt ült, nyújtózkodott, tekergett, igyekezett nem tudomásul venni a csirkéket. Én kint ültem a kísérteties napsütésben, kolbászt és kenyeret majszoltam, és egy pohár Mirabelle-lel vidítottam magam, amit játékgolyó nagyságú, sárga szilvából párolnak. Odajött az első macska, és egyetlen „miau” nélkül szép rendesen letelepedett. De merőn bámult rám. Ekkora nagy macskát se láttam még életemben, gondoltam, de különben igyekeztem nem észrevenni az állatot. Hanem amikor alig néhány perc elteltével megjelent meg két ugyanakkora macska, s azok is letelepedtek, már más szemmel néztem a dolgot. Az ember vagy szereti a macskát, vagy nem. Egész nemzeteket osztott meg, hogy hogyan vélekednek az emberek egy állatról, amely ország-világ színe előtt párzik, nesztelenül jár, és megőrzi titkait. Legtöbben tudják, hogy az egyiptomiak hódolattal adóztak az állatnak, ha elpusztult, gyászukban leborotválták szemöldöküket, és a macskát szentelt földbe temették. De arról már lényegesen kevesebben tudnak, micsoda macskalopás és macska-visszalopás ásta alá az egyiptomiak és a macskátlan görögök viszonyát, és mérgesítette el a háborút, amely végül mindkét nemzet vesztét okozta. És így történt, hogy a magtárak köztiszteletben álló őrzője Rómába került. A macskák a kereszténységgel együtt terjedtek el Európában, de a tizenötödik század közepére valamilyen oknál fogva ugyancsak rossz hírbe keveredtek. Egyesek a járványszerűen terjedő félelmet a boszorkánynak és elmaradhatatlan macskájának tulajdonítják. Lehetséges, hogy Európa nyugati részén, kivált a Meuse és a Rajna közötti erdőségekben, időlegesen háttérbe szorította a kereszténységet Freyja ősi kultusza. A szerelem és a termékenység istennőjét, aki macskafogattal vont ragyogó szekéren közlekedett, az év bizonyos szakaszaiban kéjvágyó asszonyok vernyákolva, tüzelő macska módjára imádták. A legényemberek nagyon helyeselték ezeket a szokásokat, azok a nős férfiak már kevésbé, akik éjszakánként üresen találták ágyukat, legkevésbé pedig a papok, akik rávették VIII. Ince pápát, hogy kegyetlen átokkal sújtsa a macska-imádat mindenféle formáját. Ezután már rosszul állt az állat szénája. Kínozták a macskákat, befalazták az új épületekbe, hogy így szilárdítsák meg Freyja – germán mitológiai alak.

az alapokat. Ezért bámul úgy a macska. Mert tudja, mire megy ki a dolog. Ezért bámultak rám azok a macskák. És akkor figyelemre méltó dolog történt, illetve inkább eseménysorozat, amelynek lehet, hogy van valami köze ahhoz, amit a mutatóujjammal az asztalra írtam – lehet, hogy nincs. Hátam mögé pillantva észrevettem, hogy még két macska surrant elő, és nagyjából ugyanolyan távolságból bámultak, mint elülső kartársaik. Nomármost, ha három macska idegesítő – öt egyenesen tébolyító. Eszembe jutott, hogy nem csekélyebb tekintély, mint Dioszkoridész említi egyes gyümölcslevek különös tulajdonságait, belemártottam hát ujjamat a poharamba, és egy bizonyos jelet rajzoltam az asztalra. Nevezzék véletlennek. Nevezzék, aminek akarják. Tény, hogy szinte abban a szempillantásban vérfagyasztó rikácsolás hallatszott a söntésből. Kirepült egy kis fehér kakas, a nyomában meg az öreg, keservesen megpróbált vizsla. Egyenesen belerontottak a macskák körébe, azok meg nyomban harci készültségbe helyezkedtek. A kavarodásra megjelent egy férfi, és hozzávágott a kutyához egy téglát. A macskák eltűntek. Nyomtalanul eltűntek. A kakaska úgy menekült meg, hogy felszállt egy szekér saroglyájára. A kutya visszaódalgott, várta a verést, én meg a bűvös jelek hatékonyságán és a macskák tudományán merengve, visszatértem az Ourhoz.

Akárcsak Urspelt és Urhausen, az Our szó is, valószínűleg holmi ősi képzettársítás révén, kapcsolatban van az aurochsszal vagy urral, a ma ismeretes legszelídebb szarvasmarha ősszüleivel. A jókora szarvú, fekete bőrű aurochsnál bizonyára nemigen ismertek a korai európaiak látványosabb állatot, de aztán addigaddig lézengett a lengyel vadonban, míg végül, a tizenhetedik században, az utolsó vén tehenet is elvitte a manó. A helységnevek tanúsága szerint Bereldingen, Berweiler és Berdorf erdőségeiben meglehetősen gyakori lehetett a medve. Kétségtelenül sok hódot (angolul beaver, ejtsd: biver) ejtettek Biewelsben és Bivingenben, farkast (németül Wolf, angolul wolf, ejtsd: vulf) Wolverlangében és Ulfingenben, és talán hiúzt, azaz louswolffot Luxemburgban. Jómagam legfeljebb őzzel találkoztam az Ösling erdeiben, de azon az éjszakán sokáig hallgattam a világ legszebb bagolykórusát. Méghozzá az erdei tűztorony legmagasabb tornyocskájából, ahol vetett ágy és terített vacsoraasztal mellől néztem le a végtelen vörösfenyő-tengerre. Az a madár, amelyet mi macskabagolynak, a franciák bulotte-nak neveznek, alkonyattal indul vadászni. Én csak keveset láttam, de ők egész éjjel beszélgettek, és amennyire ismerem a nyelvüket, meglehetősen pontosan megítélhettem, miről folyik a szó. A macskabagolynyelv lényege három mondat. A magas hangú kuvik, akármilyen élesen hangzik, barátságos beszéd bagolyéknál. A nőstény nemigen bánja, ha a párja magányos vadászatra indul, de elvárja, hogy a „Hol vagy?”-ra ugyancsak fürgén rávágja a kuvikot. Olykor kissé ingerültnek éreztem a választ. Ha meggondoljuk, hogy az öreg hallókészülékét épp beirányozta egy finom, hízott mezei pocokra, aligha vehetjük zokon, ha olyasmit morog a bajsza alatt, hogy ha az asszony abba nem hagyja a karattyolást, alighanem cserebogár lesz csak vacsorára. A macskabagollyal legtöbben azt a nyújtott ú-húúú-t asszociálják, ahol is gyakran közbeékelődik egy kurta ú-hú a siránkozó húúú előtt. Jelentése: – Takarodj az én vadászterületemről! – Ez a macskabagoly egyéni szignálja. Ő tudja, mit szabad, mit Dioszkoridész Pedaniosz (i. sz. I. sz.) – görög orvos. Ötkötetes gyógyszerkönyve a növényi, állati és ásványi eredetű gyógyszerek részletes leírását tartalmazza. Az 500 növényt ismertető mű a középkor végéig alapvető forrásmunka volt. Der Bär (nem., ejtsd: ber) – medve.

nem, és a többiektől is elvárja, hogy tartsák tiszteletben a vadászterületét. Ha pedig baj van, sivít. A torony tetejéről hallottam, hogy az összesereglő madarak egyre izgatottabbak, majd egy sor eszeveszett vészkiáltás után szinte láttam, micsoda csetepaté zajlik a levegőben. A bagolykoncert során kétszer is hallottam az éjszakai madarak fejedelmének, a fülesbagolynak nehezen lekottázható mély torokhangját – ez a hatalmas bagoly a mezei nyúllal is elbánik –, habár lehet, hogy tévedtem. Távolról hallatszott, és jócskán elnyomta a helybeli madarak locsogása.

A dasburgi hidat árgus szemmel figyeli a keleti parton egy elegánsan feszítő német határőr, és ugyancsak félvállról veszi a túloldalon luxemburgi kollégája. Ez utóbbit kérdeztem meg, ráléphe-tek-e a közös területre. Hogy mit válaszolt, azt nem tudom, a szája ugyanis tele volt sterzelennel, ropogósra sült hajdinakása-féleséggel, de könnyed legyintéssel juttatta tudomásomra, hogy felőle a magaménak tekinthetem a hidat. Nem úgy a német. Fél lábbal léptem csak át a feleutat jelző vonalat, már kimasírozott házikójából, ott állt, és bámult rám. Megálltam egy pillanatra, aztán néhány lépést hátráltam. A német visszavonult, de előzőleg még baljós pillantást vetett rám a szeme sarkából. Megint előreléptem egy párat, megint előcsalogattam az odújából, de most már nem ment lépre ennek, a gyermeteg trükknek, és csak az ajtóból bámult rám. – Moien? –rikkantottam, majd rögvest visszafordultam, és mentem tovább a magam útján. Odalent a folyó partján nyüzsögtek a horgászok, kivált azokon a szakaszokon, ahol szigorúan tilos a horgászat. Megkérdeztem egy embert, akinek már jó néhány pisztráng díszelgett a kosarában, nem kerülnek-e olykor bajba. Sajátos logikával rámutatott, hogy nem a maguk oldalán horgásznak, és hogy illusztrálja is állítását, nyomban bedobta a csalit – a nyugatnémet part irányába. Eleredt az eső. Szemergett csak, de az út mentén megállt a víz. Egy nyitott sportkocsi száguldott el veszedelmesen közel, és tetőtől talpig bevert sárral. Láttam a vezetőt. Fekete baszksapka volt rajta, s ő is meg a mellette ülő nő is iszonyúan jól mulattak. Oda is kurjantottak valami trágárságot, németül. Mielőtt még megfelelő modorban visszakiálthattam volna, eltűntek a szemem elől, én meg tovább talpaltam, és fortyogott bennem a düh. Csip-csup ügynek vélhetik, de tapasztalatból tudom, hogy a napnak többnyire a kezdeti események adják meg az alaphangját, kiváltképp, ha az ember épp gyalogol. Az autó-epizód következtében szét kellett szednem az egész pakkomat, száraz pulóvert és ballont halásztam elő, aztán úgy mentem tovább, hogy megpróbáltam mélységes érdeklődéssel szemlélni a csuromvizes tájat. Inkább akaraterőmnek, mint lelkesedésemnek köszönhetem, hogy megütötte a fülemet egypár madár szóváltása. Az útmenti árokban párkányos bangó nőtt, a réten hatalmas fehér százszorszépek csillagmiriádja, de mindezek ellenére elértem már Vianden határába is, mire sikerült napirendre térnem a nyavalyás csibészek fölött. Vianden már akkor Vienna avagy Viennense névre hallgatott, amikor Duna menti névrokona, Bécs, még a világon sem volt. A szó sziklást jelent – és a hely méltó a nevére. Az egymás hegyén-hátán épült, összevissza házak olyanok, mint valami kőgörgeteg. Mintha a szirtfokról zúdulnának alá, amelyen a várrom áll. Szívesen megnéztem volna a bástyafokról a kilátást, de feleúton sem voltam még felfelé, amikor valóságos trópusi szilajsággal szakadt le az eső.

Egy pajtába húzódtam, s az ajtóban állva különös, nyöszörgő hangot hallottam fentről, a levegőből. A függővasút mozgó kábele bocsátotta ki a hangot. A kétüléses kis libegő kényre-kegyre ki volt szolgáltatva az elemeknek. Valamennyi lift üresen tartott fölfelé – egy kivételével. Abban, nagy meglepetésemre, a baszksapkás úrvezető ült barátnőjével. Nem láttak engem, én meg nem kurjantottam rájuk. Hanem ahogy lassan elnyelte őket a sűrű, szürke felhő, úgy éreztem, a magasabb hatóságok segítségével kiegyenlítik a számlájukat, hisz legalább húsz perc beletelik, míg felérnek a csúcsra. Vianden az ősi székhelye a Nassau-háznak, a holland királyi család őseinek. A város kiváltságlevele a tizennegyedik századból való. Valaki egyszer amforához hasonlította a várost, amely megőrizte az egykori bor aromáját. Csakhogy igen zajos. Egy híd mellett szálltam meg, amelyen állandó dugót képeztek a kocsik meg a Dieselmotoros autóbuszok: szüntelenül szállították a már eleve túlzsúfolt városba a turistákat. Napszállatra azonban furamód elcsöndesedett a vidék, s én jártombankeltemben szóba elegyedtem gazdákkal meg kocsmárosokkal, akik elvből egy kortyot sem isznak a saját házukban, miután felszolgálták az utolsó kávét. Szívesen mesélnek olyan történeteket, amelyek rajtuk magukon csattannak, bőségesen hangsúlyozzák nemtörődömségüket és butaságukat, amely tulajdonságoknak pontosan az ellenkezőjét tapasztalhatja náluk az ember. Szentül állítják, hogy az éghajlatuk csak a vaddisznónak való, no meg a luxemburgiaknak. Koponyavastagító, agysorvasztó klíma, mondják. Elmesélik, hogy a német megszállás vége felé egy bizonyos burgomaster házába becsapott egy akna. Ahogy a derék ember az ajtó felé tántorgott, a fejére zuhant a mestergerenda, de nem tett benne más kárt, csak épp olyan lúdtalpat szerzett, hogy mai napig is attól koldul. Hálásak a Szövetségeseknek, akik felszabadították őket, habár, mondják, mire kivonultak, alig akadt a városban tizenkét esztendősnél idősebb szűzleány, aki részt vehetett volna az adventi színjátékban. A hegytetőn álló nagy kastélynak akkora a lovagterme, hogy ötszáz vitéz elférne az asztalánál. A kastélybeli szellemjárásról számos könyvet írtak, pedig a kastély kriptájában folyó örök kockajáték részvevőinek kivételével ugyancsak közönséges kísértetek „lakják”. E történet hőse egy vérmes fickó, egy híres-nevezetes gróf, annak a Falkenstein úrnak leszármazottja, akinek Eufrozina leányát annak idején maga az ördög csábította el. A gróf részt vett egy keresztes hadjáratban, egyszer-kétszer hadba vonult a Rajna-vidékre is, azután már csak a helybéli élvezeteknek szentelte energiáját, vaddisznóra vadászott, püspökökkel kereskedett, szomszédaival csatározott, s a fennmaradó időt ivással és szerencsejátékkal verte el. Egy éjszaka, a Vianden nagytermében elköltött lakoma után, lement a kriptába a házigazdával, Siegfried gróffal, és kockát vetettek tizenöt akó helybéli borra – jó erős bor volt, Térdroggyantónak becézték. Hol az egyik úrhoz, hol a másikhoz szegődött a szerencse; idővel megemelték a tétet egy darab földdel, egy szőlőskerttel, de ahogy a krónika mondja, „egyikük mellett sem tartott ki a szerencse, s mindketten felhevültek”. Teltek-múltak az órák. Siegfried megelégelte a játékot, s végét akarta vetni, Falkenstein azonban egy óvatlan pillanatban elkiáltotta magát: – Az ördög vigye el, aki elsőnek kel fel! – A folytatás előrelátható. Teátrális mennydörgés közepette megjelent a Sötétség Fejedelme. – Uraim – mondotta –, kérem, folytassák a játékot, mert én a végtelenségig ráérek. Mint mesélik, az urak mind a mai napig űzik a játékot, késő éjjel hallani is a kockák csörrenését a márványasztalon. Mivel ízig-vérig lovagiasak, hát állják a szavukat, az ördög azonban, aki nem úriember, nem hisz nekik, s ott ül és nézi a

játékot, ördögi türelemmel, pedig bőven akadna dolga máshol is. Ő is része annak a hatalomnak, amely mindig rosszat akar, s néha mégis jó lesz a vége. Akik manapság az aprómunkáját végzik, a Haladás álarcát öltötték magukra – avagy a nemzeti gyarapodásét.

Aznap reggel, mielőtt felkerekedtem volna, Madame közölte, hogy a patron megtiszteltetésnek venné, ha néhány percre befáradnék az irodájába. A barátságos szobácskában a gazda bemutatott az alpolgármesternek meg még valakinek. Konyakkal kínált. Diszkréten köhintett, azzal szónoklatba fogott. Abban a pillanatban, amint a „nagy hegyet” említette, már tudtam, mi vár rám. Összetévesztettek. Amikor elmondta a mondókáját, azt válaszoltam: végtelenül kitüntet, azonban sajnálatos félreértés forog fenn (malentendu) – és tökéletlen franciaságommal megkíséreltem elmesélni, hogyan jártam szakasztott így egyszer Kongóban. Ketten másztuk meg a Ruwenzori avagy Holdhegyek nevű hegyláncot. Nem volt megerőltető gyaloglás, volt néhány teherhordónk, meg tapasztalt vezetőnk. A túra befejezése után már csak nyolcnapi utazás várt ránk, hogy eljussunk egy rozoga, farlapátkerekes gőzösön Léopoldville-be. Szerencsétlenségünkre London és a Banque du Congo Belge közötti összeköttetésben némi fennakadás történt, úgyhogy egy másodosztályú kabinban találtam magam, jóformán pénz nélkül, és az Office d'Exploitation des Transports Coloniaux csak nagy keservesen adott hitelbe hajójegyet. A második estén Vanmessen kapitány a kabinjába invitált. Átnyújtott egy óriási pohár italt, és szívből gratulált, hogy megmásztam a hegyet, amely tett, mint mondotta, az egész világ csodálatát vívta ki. Nem is volt olyan nehéz, szabadkoztam, és voltaképpen nem is másztunk fel a csúcsra, hanem megkerültük a Margheritagleccsert. Erre a kapitány érthetetlen dühbe gurult. Hát hazugság volt az egész!? – kérdezte. Csak arra kíváncsi, miért közölnek ilyesmit az újságok?! Lassan kiderült, hogy az utaslistán Hillary néven szerepelek: a híres alpinista épp az előző évben mászta meg a Himaláját. Amikor végre tisztázódott a félreértés, Vanmessen kapitány harsányan hahotázott, aztán rendelkezésemre bocsátotta hajója legszebb kabinját. Viandenben is szakasztott ez a félreértés történt, és barátaim igazán nagyon kedvesek voltak, amikor fény derült rá. Még egy pohár italt erőltettek rám, és azt mondták, nem baj, legalább van ürügyünk inni egyet. Hosszas kézszorongatás után elindultam Kis-Svájcon (Luxemburgi-Svájc) át Echternachtba. Wallendorf után az Our a Sure-ba ömlik – ez a folyó Közép-Luxemburg főcsatornája –, és Sauer néven követi az ország keleti határát, egészen a Moselig. Nemigen tudtam, hogy kerülhetném meg a folyóparti szirteket, s keserves eszmecserébe bocsátkoztam egy kedves öreg útjavítóval, aki a helybéli nyelven kívül csak pár szót beszélt németül. Felfogta a problémát, de én sehogysem tudtam neki megmagyarázni, hogy „toronyiránt”, csak azt, hogy nem az országutat keresem. Keine Strasse. Én gyalogutas vagyok. – Ich laufe lieber – mondtam. Kis-Reisdorf irányába mutatott, egy megfelelőnek tetsző ösvényre, aztán szép jó napot kívánt és elbaktatott. Lefékezett mellettem egy angol kocsi. Nemigen volt ínyemre, ahogy a vezetője a feleségéhez fordult, mondván: – Kérdezzük meg az öregfiút. – A fölényes – Hé, hallja csak! – meg egyenesen a gyomromra ment. Mérgesen és lassan mentem közelebb.

– Sprechen Französisch? – Keveset – mondtam. – Mi a baj? – Ó, tehát beszél valamit angolul? Bólintottam. Hallhatják. – Nos, figyeljen csak ide. Nous sommes perdus, vous comprenez? Eltévedtünk. Érti? Viandenbe szeretnénk menni. De azt halljuk, Wangertonnál akadály van. Nem tudom, hogyan kerülhetnénk meg. – Menjenek vissza Berdorfba, és forduljanak északnak. Az ott főútvonal. – Ejnye, milyen jó ötlet! Hanem tudja-e, maga csuda jól beszél angolul! Hol ragadt magára? – Köszönöm – mondtam. – Az az igazság, hogy Etonban voltam hadifogoly. – Csakugyan? Nahát, ez igazán érdekes! Au revoir, M’sieur. – Isten áldja – mondtam én.

Hessenmühle gyümölcsöseiben a pirók, míg a bimbókat csipkedi, azt kiáltja: –

Dieu, Dieu! – Istennek nevét hiába veszi ugyan a csőrére, de kellemes hallgatni, kivált

mert a szellő minden egyes rezzenésére, akár a hópelyhek, hullanak a szirmok a Fehér-Erenz vizébe. Két Erenz nevű folyócska van, a Fehér meg a Fekete, közöttük a göröngyös vidéken izmos legények teremnek. Reggel derékig meztelenül vágják hatalmas lendülettel a szénát, zizzenve írja le hatalmas félköreit a kasza a lágy csenkeszben. A lakosság a vitéz, kelta treverek leszármazottainak vallja magát, akik oly ádázul harcoltak Caesar ellen, hogy amikor végre leigázta, mindjárt fel is szabadította őket. Sokukat besorozták a császári testőrgárdába; magas, erős testalkatuk bizonyára hatalmas sutyorászást keltett a római pesztonkák körében. Ebből a nemzetségből származott a rőtszakállú pogány vezér, Roderic, Zorodersbourg ura, aki keresztény leányt szeretett meg. Szerelméről szépen ír a nagyhercegség kiváló krónikása, Thomas Henry Passmore tisztelendő úr, Az Ardennek mélyén című könyvében – átadom hát neki a szót. „Volt tehát egy német nemeslány, Schwanhilde, ki Vallida húgával nagy vidéki udvarházban élt Christnach mellett. Hosszas üldöztetés után mindketten Krisztusnak szentelték magukat. Történt, hogy a szilaj Roderic szemet vetett Schwanhildére, s meg akarta őt szerezni. Ám a keresztény hölgy elhallgattatta tulajdon szívének vágyó szavát, s azt felelte: nem lehet az övé, hacsak Roderic el nem hagyja alantas isteneit, s át nem tér a keresztény hitre. Roderic ekkor szörnyű esküvést tett Odinnak vagy más hasonlónak, elragadta a bátor leányt, és sötét pincebörtönbe vetette, hol az hónapokig sínylődött, ám hiába járult minden nap az ajtó elé Roderic, hiába kérlelte, hiába fenyegette, amaz egy tapodtat sem tágított.” A kor szellemében Roderic végül is csodálatos módon megtért, s feleségül kérte a leányt. És itt érte a meglepetés. Mindaddig ugyanis nem is sejtette, hogy Schwanhilde nemhogy szabadulásért fohászkodott volna – éjt nappallá téve csak az ő, Roderic megtéréséért ostromolta az eget. Mivelhogy tiszta szívéből szerette őt. Passmore megjegyzése: „Schwanhildét ez a természetes vonása sokkal rokonszenvesebbé teszi az egykori szokásos szent hajadonoknál, akiknek szemérmes szívét nem olvasztotta meg pogány udvarlóik heve. Azoknak a jégkeblű hölgyeknek semmiféle kísértést nem kellett legyőzniük.” Sprechen Französisch (rossz németséggel!) – beszél franciául?

A Fekete-Erenzen túl elterülő vad vidék, Kis-Svájc, nagyon is sörét, és nagyon is sok mély szakadék szaggatja, hogysem rászolgálna nevére. Kaotikus hely. Meredek szirteken ülő sziklákat a jég meg a víz faragott ki, csupa sárkány meg óriásbéka formára. Több száz méter mély repedéseken szivárognak át a patakok. Itt-ott alig tudja átpréselni magát az ember; ha csak harminc centivel szűkülne össze a fal, már halálra zúzná. A Sólyomszikla magasából nézve a szoros alján járkáló emberek olyanok, mint a túlérett Stilton-sajt maradékában tanyát vert sajtkukac. Csak úgy özönlenek Berdorfból és Vogelsmühléből, mindenáron látni akarják az Ördögnadrágot, a Farkasszurdokot, meg Herkules Oszlopát. Egy útjelző tábla Werschrummschluff és Zickzackschluff között kínál választást. Ezen tessék eligazodni… Kis-Svájc lekopott homokkő plató, amelyet óriási erővel tolt fel az oldalsó nyomás. A legfelső sziklák nem bírták a nyomást és széthasadtak. A beömlő patakocskák kimosták a puhább üledéket, s óriások léptékére tervezett sziklakertet hagytak maguk mögött. Nekem nem nagyon volt ínyemre a hely, de lehet, hogy csak a gyomrom volt elrontva. Késő délután vihar tört ki a Farkas-szurdok fölött, de a kinyúló sziklák bőséges oltalmat kínáltak, s még élveztem is a visszhangzó égzengést. Minden csak úgy csöpög arrafelé a nedvességtől. Páfrányok izzadnak, moha csillog, vizet sír a sziklafal. Lent meg májvirág terem, kígyónyelvfű, holmi sápkóros fokhagyma-féle, és piciny zöldfehér virágú kosbor. Elvonult a vihar. Vagy ötszáz lépésnyire a szurdokon túl az ösvény egyszeriben egy sugárút ragyogó fényébe torkollt, s másfél kilométerrel lejjebb, messziségbe nyúló síkság szélén áll Echternacht városka. Aznap este az utcán nyüzsögtek a turisták és egyéb zarándokok, egy-egy papi sipka is felbukkant, imitt-amott meg egy bíborszín reverenda. Az újjáépített bazilika előtt megtorlódott a tömeg és az irdatlan róseibni-szag. Ha mindezekről beszámolva egy kis fanyarság érződik a hangomon, az csupán annak tulajdonítható, hogy háborgó gyomorral érkeztem a városba, mely rendellenességet alkalmasint önnön óvatlanságom okozta: ittam ugyanis egy csillámkő-tartalmú patakból, s ez az ásvány holmi vérhas-féleséget idéz elő. Madame egy pohár Buff-fal kínált; címkéje szerint ezen elixírt melegen ajánlja mindenki figyelmébe egy hajdan gyomorbántalmakban szenvedő királyi herceg, aki ma makkegészségesen éldegél Neuchátel közelében. Egy óvatos korty után ettem egy-két falat omlettet, azután lefeküdtem, s enyhe csuklás közepette Szent Willibrord életrajzát tanulmányoztam. Ez a rettenthetetlen northumberlandi bencés barát, akit Isten atlétájának neveztek, a hetedik században végiggyalogolt egész Európán tizenegy társával, és bizony nem mindenhol részesültek túlságosan szíves fogadtatásban. Sok helyütt azonban ezerszámra tértek meg ott helyben az emberek. Százával járultak elébe tanításért. Néhányan kételyeket tápláltak. Radbot, a frízek királya, kinek egyik felséges lába már bent volt a keresztelőkútban, óvatosan megkérdezte, hol remélheti viszontlátni jeles őseit. – A pokolban, a többi cudar pogánnyal egyetemben – mondta erre Wolfert püspök, a nem éppen tapintatáról közismert főpap. – Úgy? – mondta erre Radbot, és menten visszahúzta a lábát. –No, akkor szívesebben vacsorázom őseimmel a Walhallában, mint hogy a te éhenkórász pereputtyoddal zengjem a zsoltárt – s ezzel újfent egy lélekkel szegényebb lett az Úr kertje. Hanem azért a tizenkét férfiú csak megvetette lábát vagy fél tucat királyságban, és Echternachtban ütötték fel missziós-tanyájukat, ahol akkoriban a betolakodó idegenek nemigen haltak meg ágyban, párnák között.

Hatvanadik esztendejét jócskán maga mögött hagyta már Willibrord, amikor hívatta öreg cimboráját, Wynfrith Boniface-t, mondván: – Te derekabb vagy nálam. Fölöttem eljárt már az idő. Vedd pásztorbotomat, és viseld gondját nyájamnak. Én meg hadd vonulok cellámba, mert el kell végeznem számadásomat. – Boniface szelíden megrázta a fejét. De bizony az öregember még az éjjel, álmában csöndben átcsusszant a másvilágra. Echternachtban húshagyókedden Szent Willibrord tiszteletére vonul ki a nép az utcára, s járja a táncot, míg a lába bírja. Ősrégi szertartás a Springprozession, az ugráló körmenet, de senki sem tudja pontosan, milyen régi, sem hogy hogyan kezdődött. A legenda szerint egyszer egy halálra ítélt férfi bűverejű dallamot csalogatott elő a hangszeréből. Valószínű, hogy évszázadokkal ezelőtt a tánc egyfajta hasonszenvi gyógymód volt az ugyancsak gyakori, járványos vitustánc elűzésére. Lehetséges, hogy volt valami halvány kapcsolat is e két dolog között, hiszen a vitustánchoz hasonlatos ideges bántalmakat boszorkányságnak tulajdonították, és a vérpadra vitt férfit azzal vádolták, hogy fekete mágiát űzött. Utolsó kívánságaként a hegedűjét akarta még egyszer a kezébe kapni. Hetyke dallamot játszott, amire mindenki táncra perdült, s ropták is vígan, míg azon nem kapták magukat, hogy nem tudják abbahagyni. Még a püspök is csak némi nehézséggel tudta az ördögöt elűzni; nyilvánvaló, hogy helytelen eljárást alkalmazott, és mire bevégezte szörnyűséges átkát, a hegedűs elillant. Aznap Echternacht népe már hajnalhasadáskor kint volt az utcán. A szerencsések széken ültek, mögöttük sűrű sorokban szegélyezték a bámészkodók a felvonulás útvonalát. Emberfürtök csüggtek az ablakokból, kettős sorok álltak a hídon is. A zászlók, lobogók alatt víg ünnepi hangulat uralkodott, s mégis mintha valami komoly dolog előérzete lógott volna a levegőben – mintha hamarosan ünnepélyes eseményre kerülne sor. A hangulat szokás szerint jelentősen alábbhagyott, mire a voltaképpeni szertartás megkezdődött. Mint tömegben mindig, hamarosan híre terjedt, hogy négy püspök nem jelent meg. Talán defektet kaptak, talán a süvegét nem találta valamelyik, netán holmi elsőbbségi kérdésen különböztek össze. Nélkülük pedig nem lehetett elkezdeni a processziót, és a tömegnek, ha tetszett, ha nem, várnia kellett, és vártak is példás türelemmel – hiszen a kocsmák hajnalban kinyitottak. Tíz óra felé, vagy tán egy kicsit még később, a rendőrfőnök zajos tetszés közepette, veszedelmes gyorsasággal körbekerékpározott, s szócsövön tette közhírré, hogy minden rendben. Az elkallódott főpapok megkerültek. Megkondult a bazilika nagyharangja. A Péter-Pál plébániatemplom felől felzendült a mélyhangú litánia: „Sancte Willibrorde, stella lucida patriae nostrae, ora pro nobis.” És kiözönlött a bazilikából a kereszténység hierarchiájának áradata. Elsőnek egy bíboros, a nyomában egy érsek, aranyszövetű köntösén csillogott-villogott a boglár. Utána legalább négy püspök, ki-ki teli torokból éneklő kórusával: „Sancte Willibrorde, almae pater pauperum, ora pro nobis.” Coblenz – avagy talán Metz? – püspöke sápadtan sántikált a sleppje előtt, jobb lábát görcsbe merevítette a köszvény meg az ima. Áldást osztogatott, s az emberek lehajtott fővel vetették a keresztet, és halkan mormolták a jól ismert litániát. Ahogy az egyre éneklő menet elhaladt, távolból rezesbanda hangja közeledett. Az ünnepélyes hangulatban ugyancsak kirívóan hangzott – mintha utcai trombitás tört Sancte Willibrorde, stella lucida patriae nostrae, ora pro nobis” (lat.) – Szent Willibrord, hazánk fényes csillaga, könyörögj érettünk. Sancte Willibrorde, almae pater pauperum, ora pro nobis” (lat.) – Szent Willibrord, szegények kegyes atyja, imádkozzál érettünk.

volna be a szabadtéri imaórára. Ordenáré rézfúvós zengzetek hangzottak, de a dallam ugyancsak hetyke volt. Az echternachti tánc így megy: Tá-tá-li-tá – titi tá-tá-tá – bizony sokat merített a ,,Zilvervloot”-ból vagy az „Adam hatte sieben Söhne” kezdetű régi német dalból. A banda nyomában a táncosok következtek: oly makacsul ropták és ropták, hogy az ember óhatatlanul úgy érezte, ha valamelyikük elesik, gyorsan ki kell rángatni a sorból, mert a sarkában járók áttáncolnak rajta. Akár a skót kopogósban, felemelt kezükben könnyedén tartott zsebkendő kapcsolta össze a kecses táncosokat. Sokan bizony öregnek látszottak már az efféle testgyakorlathoz. De azért csak ropták, öregemberek, öregasszonyok, telivér ifjak és kisgyerekes anyák, s a gyerekek is ott ugrabugráltak, és látszott, hogy nemigen értik az egészet. Láttam a táncolok közt egy felkötött karú katonát, és láttam egy asszonyságot, akinek irdatlan keble lenyűgöző ritmussal járta a maga táncát. Kegyes egyházatyák minden igyekezetükkel el akarták tiporni a fesztivált, pedig ez ésszerűtlen elgondolás, hiszen a vallásos tánc a történelemelőtti időkből származik, Echternachtban meg a vallási és a világi elem gyönyörűen elegyedik. Egyik pillanatban még megsiketítik az embert a luxemburgi tűzoltóság kornétásai, aztán jönnek, jönnek sorra a táncosok. Még ott zsong a zenéjük a közelben, s már rá is zendít a legújabb püspök sleppje a Sancte Willibrorde strófáira. Közel négy óra eltelik, mire az egész processzió kikanyarog a bazilikából, s visszatér a rue des Merciers-n át, mert a szorgos rendezők mindig újabb és újabb erősítést indítanak. A cél az, hogy mindenki, aki csak valamit is számít, valamelyik egyházi csoport után csatlakozzék a menethez. S még amikor a felvonulás hivatalosan véget ér, még akkor is fújják a bandák az utcasarkokon, s a későnjövők táncra perdülnek a virágzó orgonabokrok között. Némelyik kórus körüljárja a várost, és énekelve alamizsnát gyűjt. „Sancte Willibrorde, almae pater pauperum.” Echternachtban ez az esztendő legmozgalmasabb napja. Sokan minden évben eljönnek erre az alkalomra, és amikor hazatérnek a falujukba, bizonyára hosszasan mesélik, hogyan zajlott aznap Echternachtban az élet. Meg a halál. A város szélén kis csoport vett körül egy felfordult autót. Egy pap térdelt egy csendőrköpennyel letakart fekvő alak mellett. „Sancte Willibrorde, salus infirmorum.” A Grevenmacher felé vezető sziklás ösvényen érkezünk a folyó mentén Wasserbillig kikötőbe. A hely neve „olcsó viz”-et jelent; itt ömlik a legtöbb luxemburgi víz a Moselbe. Amikor érik a szőlő, a falu térdig jár a borban: rizling és zöldszilváni, auxerre-i, pinot és tramini terem itt. Bárki láthatja, hogy ez itt csakugyan Gutland ; puha ködbe burkolózik reggelente, a talaja dús, és ameddig a szem ellát, sehol egy darab csillámpala. A jó melegben, a távoli galambturbékolás hallatán, a nagy folyó társaságában magam is rágyújtottam volna egy Moselliedre, ha tudok, hanem egy eszeveszett teherautó-vezető beledöntött az árokba, és a szép napomnak egyszeriben befellegzett. Ha visszagondolok az esetre, nem hiszem, hogy szándékosan hajtott annyira közel, hogy szinte horzsolt, csakhogy a kocsiról hátul lelógott valami, az elkapta a pakkomat, és már kalimpáltam is a levegőben. Felszedelőzködtem, Nem görbült meg egy hajamszála sem, de éktelen dühbe gurultam. A félelem vak dühe fogott el.

Zilvervloot (holl.) – Ezüst Hajóhad. „Adam hatte sieben Söhne” (nem.) – Hét fia volt Ádámnak. „Sancte Willibrorde salus infirmorum” (lat.) – Szent Willibrord, betegek gyógyítója. Gutland (nem.) – jó ország, jó vidék. Das Mosellied (nem.) – moseli dal.

Utánacsörtettem, mert befordult az út mentén egy kőfejtőbe, amelynek egy bizonyos J. Schmuck volt a tulajdonosa. Tudomásom szerint jiddisül a Schmuck szó igen nagy gorombaságot jelent. Tökéletesen idegen nyelven nehéz sértegetni. Megláttam a teherautósofőrt, és dühösen rátámadtam: – Rohadt Schmuck! Amire ő felhúzta a szemöldökét. – Nein, nein – mondta. – Josef Schmuck, Zementwerk –, és mert bizonyára azt hitte, hogy ismerem a górét, mindenáron megszorongatta a kezemet.

A grevenmacheri Kálvária-domb tetején egy hófehér kis kápolna áll; a keresztre feszített Krisztus hóna alatt fecske fészkel. Alant, a messziségben, a Mosel körülöleli a várost. Aznap délután galagonya-és hársfa-illattal volt terhes a lég, s én ott aludtam el, kótyagosan a St. Laurent-i Bernard Massard, és még a jó ég tudja, ki mindenki pincéjéből való bortól. Ismeretlen okból a fejükbe vették, hogy én újságíró vagyok és a borukról akarok írni, ezért aztán a szőlősgazdák termésük legjavával kínálgattak. Egymást érte a sok invitálás. Elmagyarázták, hogy termésük nagyobbik fele Belgiumba kerül, egyharmada Hollandiába, és jó része Németországba, ahol a gyöngyöző moseli borral keverik. De azért szemmel tartják az angol piacot is, és lanyha szabadkozásom ellenére – hogy én igazán nem tehetek semmit az érdekükben –, újra meg újra teletöltötték a poharamat. Mit nem adtam volna egy fél liter világos sörért, amikor magamhoz tértem – de azt aztán hiába keres itt az ember. A társaság hazakísért a szállásomra, s csöndes elégtétellel szemlélte az asztalon sorjázó tucatnyi palack pinot-t; és három órára járt, mire ágyba kerültünk. A folyó német partján csúnyán szennyezi a levegőt a Joseph Schmuck másik cementgyárának kéményeiből okádott sáfránysárga füst. Egyenesen belegyalogoltam a lekvárba, s csak azt csodálom, hogy nem mételyezte még meg a Mosel legszebb szőlőskertjeinek szegélyét. Pusztán az érdeklődés kóstoltatott meg velem egy pohár bort Wellenben, és azt találtam, hogy ez a könnyű moseli sokkal, de sokkal különb annál, amit a barátaim rám tukmáltak. Igazán méltánytalan vagyok a luxemburgiakkal, akik olcsó asztali bort termelnek. A németek azonban nem általános termelők, hanem specialisták. Kifejlesztették a hideg éghajlat alatt termelt szőlő sajátos tulajdonságait. Könyörtelen szőlőgazdálkodással létrehozták a világ néhány legjobb borfajtáját. Az a csodálatos, hogy oly feltűnő a különbség az ugyanazon folyó két partján termelt borok között, kivált mivel arrafelé csak egy icipicit több a napsütéses órák száma. Ameddig a szem ellát, szőlőskertek mindenütt. Az egyik köztes ösvényen traktor dohogott, lassan, s egy kocsirakomány víg moseli hajadont vitt munkába. Magasba emelt puttonyukkal katonásan szalutáltak, s kedélyes és zaftos üdvözlő szavakat kiabáltak, legalábbis azt gondolom, mert egy jól megtermett hajadon valami érthetetlent kurjantott, és magasan a térde fölé emelte a szoknyáját. Nemigen érthették, amit én visszakiáltottam, de úgy látszott, igencsak jót mulatnak rajta. Aznap reggel rémületes helikopter-zúgás nyomta el a pacsirta énekét. A szitakötőforma cingár masinák szüntelenül ott lebegtek és rovarirtó szerrel permetezték a szőlőt. A Mosel, akár a tajtékot, apró döglött halak millióit sodorta, ölyvek és varjak eledelét. A magasabban fekvő szőlőskertekből vitte le a víz a folyóba a túladagolt szerves klórvegyületet, az pusztította el a halakat. Idővel a halakból élő Nein, nein. Josef Schmuck, Zementwerk (nem.) – Nem, nem, Josef Schmuck, cementgyár.

madarak is kipusztulnak vagy csírátlan tojást raknak. Soha eddig nem tapasztalt mértékű fertőzése ez egy organizmusláncolatnak, s felkavarodott a gyomrom, ahogy néztem az égből aláhulló halálos permetet. Nem azt akarom ezzel mondani, hogy a szőlősgazdák térjenek vissza az egykor használatos fahamu-tehénvizelet-keverékhez. De okosabbat is tehetnének, mint hogy sorozatban alkalmazzák a jóformán elpusztíthatatlan mérgeket, s így szennyezik még az óceánok legmélyét is. Grevenmacher egyik szindikátusában szóba hoztam ezt egy vegyésznek. Megértett, de a fejét rázta. – Az óceán nagyon-nagyon messze van Luxemburgtól – mondta –, és ebben az üzletágban igen nagy a konkurencia.

Ha azok a Mosel menti leányok – akik a szőlőben elhaladtak mellettem – tudták volna, hogy olyan férfival táncolnak, aki élete java részében meglehetősen irracionális ellenszenvet táplált az országuk meg a népük iránt, talán nem lettek volna annyira kedélyesek, de ha visszagondolok az esetre, nem hiszem, hogy nagyon sokat számított volna. A két világháború, amelyektől az én előítélet-bőröm annyira megtüskésedett, nekik nem jelent többet, mint nekem a krími hadjárat vagy a búr háború. Az ital pedig demokratikus jószág, és ők már nem az első pohár fenekére néztek aznap. Amint beléptem a kocsmába, megismertek. Ach mein Liebchen! Der fabelhafter Engländerl! Mi tagadás, német tudományom csupán az alapvető szókincsre korlátozódik: – Egy pohár fehér bort kérek –, és: – Hol van az illemhely? – De nem is igen volt alkalmam sokat beszélni. Valaki bedobott egy pénzdarabot a wurlitzerbe. Egy nagydarab leányzó, akihez foghatót nemigen láttam még életemben, hastáncosnő módjára vonaglott. Megragadta a kezemet, és holmi istentelen lármára körbe-körbe forogtunk. Jártam egyet a barátnőivel is, de Masszív Mitzi nem engedett ki a markából. Én csüggedten ráztam a fejem, és a pultra mutogattam. Azt szerettem volna érzékeltetni, hogy innám egy pohárral. Ők azonban arra értették a mozdulatot, hogy valamennyien igyunk, és harsányan kiabáltak a Herr Ober, vagyis a kiszolgáló személyzet után, aki vélhetőleg a pincében keresett menedéket. Felóvakodott a lépcsőn. Nem tudom, mit mondtak, de annyi bizonyos, hogy büszkén mutogattak rám, mint a vadász a különleges példányra, amelyet sikerült elevenen elfognia. Herr Ober mosolygott, és szívből fakadó tősgyökeres amerikaisággal megszólalt: – Jó reggelt. Ha nem akarja, nem kell ám itatni a csajokat. Van elég dohányuk. Én azonban nagystílűén intettem, hogy csak rajta, tankoljon az egész társaság. – Négy márka – mondta a csapos. – Hová, hová, apuskám? Megmondtam, s miután nagy vonalakban ismertettem vele útitervemet, megkérdeztem, hol tanult meg angolul. – A hűvösön – közölte. – Tizennyolc hónapot nyomtam le Floridában. – Hogy a csudába került oda? – Tengeralattjárón. A Karib-tengeren halásztak ki minket. – Elsüllyedtek? – Még mit nem! Magunk süllyesztettük el a bárkát. Elfogyott az üzemanyag. – Önként jelentkezett tengeralattjáróra? – Hogy önként? A víz alá? Ne vicceljen, apuskám! Be voltam én rezelve alaposan. Hogy önként? A világ minden dohányáért se! Tankbrigádba akartak bevágni, Ach mein Liebchen! Der fabelhafter Engländerl! (nem.) – Ó, kedvesem! A nagyszerű angol!

csakhogy én sose állhattam a zárt, levegőtlen helyeket. Van rá orvosi bizonyítványom. Hát erre hol találom magam? Egy rohadt tengeralattjárón! Jó humoruk van katonáéknak, igaz-e? Bólintottam. Ismerős humor. Ismerős nyomor. Ismerős háború. Kicsit felengedtem a németek iránt. Ő is csak veterán, mint jómagam, megkérdeztem hát, mit csinált az amerikai vizeken. Ujjával lerajzolta az Északi-tenger és az Atlanti-óceán körvonalát a söntéspultra. Tizenöt tengeralattjárójuk volt. Sorra kifutottak éjszaka Kielből. Az Atlanti-óceán felé tartottak, úgyhogy északnak mentek Norvégia felé, aztán át Izland és Grönland felé, majd délre, Labradornak. Átkarolták az amerikai partot, olyan közelről, hogy látták Atlantic City és a Nassau-szoros fényeit. A határvonalon belül egyetlen őrjárattal sem találkoztak. – Hogy vettek fel üzemanyagot? – Curaçaónál kellett volna várni ránk a tankhajónak. – Kellett volna? – Az ám! Csakhogy elsüllyesztették, mire odaértünk. Tizenöt árva kis tengeralattjáró, mi? Hát erre fogtuk s elsüllyesztettük magunkat. A söntés egy csapásra elcsöndesedett. Elmentek a moseli hajadonok. Mielőtt kitódultak volna, Mitzi cuppanós csókot nyomott kétfelől az arcomra, a barátnői meg akkora pohár bort tukmáltak rám, mint egy aranyhalas medence. Szopogattam a bort, és régi előítéleteimen tűnődtem. – Gyűlölte az angolokat? – kérdeztem a csapost. – Mit gondolt rólunk, mikor ott volt abban a tengeralattjáróban? – Gyűlöltem-e magukat? – kérdezte. – Uramisten. Nem gyűlöltünk mi senkit, csak azt az őrült kapitányt. Mindenáron ellentengernagy akart lenni. Nem gondoltunk mi másra, csak hogy megússzuk.

Odakint a ragyogó napsütésben nemigen akarózott sietnem. A felhőket mintha egymásra kopírozták volna, ahogy párosával vonultak.

Ó, Mosel, Sok jó borod terem. A németek rajnai bornak nevezik. Szakértő tudja csak a rajnai fehéret megkülönböztetni a moselitől, aminek alacsonyabb az alkoholtartalma, és finomabb a bukéja meg az íze, mint bármilyen általam ismert bornak. A Dhroner Hofberg vagy a Bernkasteler Doktor már-már makulátlanul tökéletes, olyan bor, amilyet Athéné erőltetett Pénelopéra, hogy így biztosítsa lankadatlan szeretetét. Azon a tájon a leggyakoribb két szőlőfajtából a szilváni almazöld és szinte áttetsző, a rizling halványabb, és aranyfoltok pettyezik. És a dúsan termő áldott szőlőskertek között mégis szennyezett folyó kanyarog. j A remichi híd fölötti étteremben fruits de Moselle-t kínálnak – helyi halkülönlegességet. Kinéztem az ablakon, és megláttam a víz színén lebegni egy ragadozó madarat. Élettelen volt, szárnya szánalmasan szétterpedt, mint a német zászlón a sasé. Gyorsan valami mást rendeltem.

Lotaringia

Meg sem próbáltam kerülgetni a Pays du Fer-t, Lotaringia vasvidékét, hanem toronyiránt átvágtam ezen az istentől elrugaszkodott tájon, többnyire éjszaka. Metz vonzóbban cseng, mint Saarbrücken és Sarreguemines, úgyhogy Siercktől Sentzichig kitartottam a holdfényes Mosel mellett, s éjféltől kis híján hajnali négy óráig egy kordé tövében aludtam. Egy óra múlva már nagy zajjal ébredeztek a tanyák. A kutyaugatás hallatán vágtam egy derék botot, s mentem tovább, álmosan ugyan, de nagyobb önbizalommal. Előző nap nézeteltérésem támadt egy vérengző fenevaddal, s azóta idegesen tekingettem a csupasz lábikrámat szimatoló korcs kutyákra. Ahogy délnek tartottam, kavicsbányák tünedeztek föl, megannyi csalhatatlan előjele a tökéletesen elvárosiasodott folyónak. A bányákon túl ceruzavékony toronyházak, csatahajó nagyságú acélöntödék emelkedtek, rozsdás füstfellegbe burkolózva. Thionville külvárosában elhajítottam a botot, és hosszú nadrágot húztam; itt már nem akartam annyira hasonlítani Keresztelő Szent Jánoshoz, hisz a városi nép errefelé tisztes farmernadrágot hord, meg baszksapkát. Elásítoztam egy darabig egy jókora, zsírban sült sertéskaraj meg savanyúpaprika fölött, aztán egyenesen a Bolhatoronyba tartottam, a csupa-kincs, csodálatos múzeumba. Hanem a szemem majd lecsukódott, míg nézegettem. Ellenállhatatlan erővel, hullámokban tört rám a fáradtság, s hátamat Marguerite de Sierck sírkövének vetve elaludtam. A múzeumőr rázott fel, szelíden, a vállamnál fogva, majd bőbeszédűen bizonygatta, hogy igazán szívesen látnak, de sajnálatos mód néhány perc múlva kénytelenek zárni, mert ebédidő van. Talán szíveskedném átfáradni az irodájába, egy pohár borra. Mint mondta, nagy gyöngéi az angolok. Egy londoni család sokat tett a fiáért a háború alatt. Láttam-e a fegyvertermüket, az ékszereket és a régi üvegeket? Bordóit töltött egy kehelybe, amely valaha Luxemburg első grófjáé volt, és a toronyról mesélt. Szerinte a középkori várnak ez a lakótornya nem a bolhákról (puces), hanem a mély kutakról (puits) nyerte nevét, amelyekbe a vár utolsó védőit belehajigálták. A délután java részét együtt töltöttük, és tanácsát követve az országos főútvonalnál jóval nyugodtabb úton indultam tovább Metz felé. A nyugati ég kokszkohók fényétől izzik. Idehallik az ipar távoli robaja. Fémes ízű a szél, akár a rézpénz. Keletre azonban erdős a vidék, a kecskefejő rneg a halkan panaszkodó bagoly hazája. Öt óra hosszat róttam ezt a sajátos mezsgyét, s csak kétszer álltam meg közben. Guénange óriási vasműveinek közelében, egy ütött-kopott bisztróban óvatlan módon egyenesen belesétáltam egy verekedés közepébe. Két kalózképű algériai gyalázkodott nagy hangon, arcukat egy arasz választotta csak el. A jelenlevők közül néhányan beavatkoztak. Nehezen tudtam volna elérni az ajtót, hát ott maradtam. Tettetett nemtörődömséggel kibontottam a hátizsákomat, jegyzetfüzetet kerestem. A hatást körülbelül ahhoz hasonlíthatnám, mint amikor a zsibongó tanterembe bevisznek egy baglyot, kalitkában. Egy csapásra elült a harci zaj. Minden fej felém fordult, és fürkésző tekintetek figyelték, míg ott kotorásztam a zörgő sátorpeckek meg a nylonzacskókba csomagolt alsónemű között. Amikor tisztára idegességből egy marék ultraszeptilt kiszórtam a padlóra, ugrott az egész társaság, hogy segítsen felszedegetni, és még az algériaiak is mosolyogtak.

Odakint a meleg éjszakában a Pays du Fer szemsértő izzása apró fényrózsákká sorvadt. Egypár autó száguldott el mellettem, vakító reflektorfénnyel, harsány tá-titiket tülkölve. Hegyeztem a fülemet, mert a tülköléstan tudományát ismerni kell némiképpen, ha az ember kellőleg vakmerő, hogy éjszaka kivilágítatlan útra merészkedjék. Az első tutulásnál gyorsan határozni kell: ugrás a sövénybe, vagy merészen inteni és tovább menni. A titi-k általában rokonszenvről, a tá-k ellenséges érzületről tanúskodnak, de nem közömbös a titi-k száma sem. Ha háromnál több, akkor már baj van. Ami meg a tá-kat illeti, minél kitartóbb a tülkölés, annál magasabb a tülkölő ingerültségkoefficiense. Némely tülök természettől fogva rekedt, a hangminőséget tehát bátran figyelmen kívül hagyhatjuk. Nekem a kettős, gyors ti-ti a kedvencem – staccatissimo –, és aznap éjjel címeztek is nekem jó néhányat. Tizenegy tájban besétáltam egy igencsak előkelő országúti étterembe, halk zenével, faszénparazsas grillsütővel, az asztalokon gyertyával. Amikor letelepedtem, úgy éreztem magam, mint szénhordó a koktélpartin. Máshova nemigen rakhattam a pakkomat, letettem hát az asztal alá, mely cselekedetem következtében Angliában alighanem minden osztályonfelüli étteremből úgy kihajítottak volna, hogy a lábam nem éri a földet. Itt azonban a vendégsereg nyájasan tekintett rám. Legtöbben köszöntöttek is, amikor távoztak, egy szomorú képű férfi meg mindenáron ragaszkodott hozzá, hogy üljek az asztalukhoz. Udvariasan elhárítottam a meghívást, mondván: jegyzeteket kell írnom, őt azonban nem lehetett olyan könnyen eltéríteni szándékától. Hát akkor átülhet ő hozzám néhány percre? Hol voltam? Hová tartok? A Metz szó hallatán közölte, hogy ők is ott laknak. Megszállnék-e náluk éjszakára? Körülbelül tíz perc alatt már ott is lennénk a kocsiján. Előadtam a rituális magyarázatot, de ő elsöpörte. Ha mindenáron gyalogolni óhajtok, mondták, majd ők addig fennmaradnak, amíg meg nem érkeztem. Tizenkét kilométer, szabadkoztam. Legalább két óra kell, hogy odaérjek. De valószínűleg még több. Ő azonban erőnek erejével rávett, hogy keressem fel; ígéretemet azonban abban a percben megbántam, mihelyt kiléptem a szabadba. Erkölcsi gyávaság, gondoltam. Könnyen akartam szabadulni. Ha nem óhajtom viszontlátni a fickót, hát mi a csudának nem hárítottam el a barátkozást mindjárt az elején? Merő udvariasságból? Nem tartozom neki semmiféle kötelezettséggel. Ezen tűnődtem, míg tovább talpaltam, és közben egész úton jobbnál-jobb táborhelyeken akadt meg a szemem. Hosszú járás, gyalogsági tempóban. Minél későbbre járt, annál gyorsabbra fogtam lépteimet, és ezzel egyenes arányban romlott a hangulatom. Isten tudja hová keveredtem volna abban a nagy és tökéletesen elhagyatott városban, ha nem látok meg egy kiskatonát, amint kisurran egy házból, magára húzza a zubbonyát, és közli, hogy már egy órája a kaszárnyában kéne lennie. Egy hatalmas kúriaféleség előtt váltunk el. Az oszlopos bejárat fölött lámpa égett, és már jött is a barátom, háziköntösben. A felesége már lefeküdt. Kávét kínált, italokat, süteményt, és beszélt, és beszélt, míg úgy el nem fáradtam, hogy már oda sem tudtam figyelni. Egész életében, mondta, valami mást szeretett volna csinálni, felfedezni valamit, talán egyedül vándorolni, úgy, mint én. De valahogy sosem volt rá ideje. Mindig akadt valami sürgős elintéznivaló. És nem is tudta soha rászánni magát semmire. Tudnék valami tanácsot adni? Hogyan kezdi el az ember? Titkon felsóhajtottam. Arra könnyű válaszolni, hogy mennyi időt, erőfeszítést és készpénzt igényel a gyaloglás. Cipőről, ruháról, felszerelésről, útvonalakról is van

némi fogalmam. De hajnali fél háromkor nem éreztem képesnek magam arra, hogy belemerüljek az indítékok, vagyis a résolution és egyéb magasztos fogalmak boncolgatásába. Kiváltképp merthogy kutyafáradt voltam. És amikor megtudtam, hogy házigazdám mindenfajta üzletágak közül épp egy utazási iroda tulajdonosa, elakadt a szavam. Végtelenül szomorúan hangzott az egész. A hosszú repülőutak. A többi utazásiiroda-tulajdonos társasága. Szüntelenül valami újat keresni Afrikában, a Távol-Keleten, Dél-Amerikában. Úgy véli, mondta házigazdám, jószerivel bejárta az egész világot. És egészen váratlanul azt mondta: – Hát nem keresünk-e valamennyien valamit? És van énnekem egy kis tervem. Kérem, ne nevessen ki. Egy szép napon talán elszegődöm valet de chambre-nak, és megírom az élményeimet. Ez aztán felfedezés lesz – hiszen ki tudna többet az emberek igazi viselkedéséről, mint egy komornyik? Vajon mit fedezne fel? Hogy az emberek különbözők? Vagy éppenséggel egyformák? Vagy ez is csak annak a mesének egyik változata, amikor egy ember elindult megkeresni a boldogságot, az az ember, akinek a sarkából nem tágított a Halál, s amikor végre elérte célját, a Halál átkukkantott a vállán, mert kíváncsi volt, hogy vajon mire lelt?

Metz neve valamikor La Pucelle volt – a Szűz –, és a város lakói szentül állítják, hogy sikerült is megőriznie ártatlanságát, míg a poroszok 1785-ben le nem teperték. Szép mese, de egy szemernyi igazság sincs benne. Amikor a rómaiak kivonultak, Attila dúlta fel a várost, a tizenhatodik század derekán pedig árulás következtében francia kézre került a Szűz. Mocskos história volt, de előtte Metz előkelő helyet foglalt el Európa szabad városainak sorában. Tisztességnek számított, ha valaki az ősi Mediomatrici leszármazottja, és a keresztelőkút fölött büszke keresztatyák hányszor el nem mormolták: „Váljék belőled Metz polgármestere, vagy legrosszabb esetben Franciaország királya.” Metz ma erődítményrom az utcalabirintus körül, és amikor a nap belekukkant a folyókanyarba, a hatalmas székesegyház tetejéről mintha rozsdás szablyát pillantana meg az ember. Alant húzódik a Holtak Hídja, ahol a bőrszíjakkal összekötözött bűnözőket minden teketória nélkül belehajigálták a Moselle-be. A székesegyházat megkerülve rábukkantam Nonains-i Szent Péter templomára, mely állítólag Európa legrégibb temploma, a Templomosok Imaházára, meg sok egyébre, amire már nem emlékszem. De sehogy sem találtam az ősi gettót, a Jurue-t, ahol egykor Francois Rabelais élt, akinek a könyveinél mulatságosabbat szerintem azóta sem írt senki. Azt hiszem, Metz nem tiszteli kellőleg a Szent Bütykös Orákulumát; írtam is emiatt a polgármesternek, rámutattam, hogy az az ütött-kopott kis sikátor a Place St. Croix alatt még csak nem is szerepel a hivatalos utcajegyzékben. Rabelais valószínűleg egyszerűen szegénységből lakott ott. Egy helyi történész szavaival élve, „Nagy Károly türelmes törvényekkel igyekezett meghonosítani a zsidókat”. Szabad volt kereskedniük, de csak használt holmival. Idővel azután engedélyezték, hogy húst áruljanak, s belőlük lettek Metz mészárosai. Mindennek ellenére szörnyűséges üldöztetésben volt részük, kivált a középkorban, amikor ezrével égették el őket elevenen, engesztelő áldozatként pestis és éhínség idején. A Jurue gettó maradt egészen a tizenkilencedik század végéig, amikor a hitközség szétszóródott. Mesélik, hogy egyszer egy turista meglátott egy katolikus papot teljes papi díszben belépni egy házba, és megszólalt: – Aha! Szóval manapság már mindannyian

keresztények? – Amire így hangzott a válasz: – Nem, M’sieur, az egész helyet ellepik a protestánsok. – De mint mondom, akárhogy igyekeztem, a magam erejéből nem találtam meg a gettót. Egy kocsiparkolóhely őre irányított el a zsinagógába, vagy egy kilométerre észak felé, onnan meg egy öreg, udvarias és igen tájékozott utcaseprő vezetett vissza, ellentmondást nem tűrve, a városba. Seprőjét, akár a muskétát, vállára vetette, és végigmutogatta a város kevésbé nevezetes látnivalóit, még kerülőt is tett, hogy megmutathassa a tűzoltóságot meg a szülészeti klinikát. Rosszul leplezett türelmetlenségemet észlelve egy pillanatra megállt, és azt mondta: – Megbocsásson, M’sieur, de mi elől szalad? – Elszégyelltem magam, motyogtam valamit az időről, és igyekeztem lassabbra fogni lépteimet, alkalmazkodva az ő élemedett korához. Úgy tűnt, órák teltek el, míg lebaktattunk a meredek Jurue nyitott kanálisa mentén, ahol St. Genest kápolnája mellett az öreg egy körülkerített kertre mutatott. – A ház már nem áll – mondta –, de itt lakott M. Rabelais. – Mintha csak néhány esztendővel ezelőtt lett volna. Szóra sem érdemes, szabadkozott, s még egy pohár borra valót sem fogadott el, mikor megköszöntem kalauzolását. Méltósága meghatott. „Amikor az emberek vállalják a méltóságteljes cselekedetekkel járó fáradalmakat, érdemes ennél egy kevéssel többet tenni, hogy a méltóság közös tulajdonsága legyen mindenkinek” – mondja Robert Louis Stevenson. Ám ugyancsak őszerinte a mi derék angolszász országainkban „fensőbbségesen cselekszünk jót is, rosszat is, és amikor alamizsnálkodunk, ezzel kívánjuk tanúsítani, hogy hadat viselünk az igazságtalanság ellen”. Rabelais-vel kapcsolatban manapság a Jurue-ben mindössze annyit tudhatunk meg, miféle emberek vetődnek oda, mint én is, és kérdezgetnek róla, amire a helybéli pékek és bútorasztalosok tulajdon bevallásuk szerint nem tudnak válaszolni. Jobbára író- meg tudósfélék, mondják, s ezzel azt akarják érzékeltetni, hogy rendszerint jobban öltözött emberek, mint én. Egy árnyalatnyi jámborsággal valaki megkérdezte, mit számít, hogy hol lakott, hiszen lehetett akármilyen híres ember, amennyire tudja, jó ember bizony nem volt. Ennek hallatán az ízes próza nagymestere félelmetesen hahotázott volna, mert tizenöt esztendő elteltével a csalán közé hajította csuháját, és olyan lelkesen csépelte a Hatóságot, akárcsak egykor iszonyú bunkósbotjával János barát. Rabelais menekültként érkezett Metzbe, és mint orvos telepedett le. Párizsban meghalt a patrónusa, és a Sorbonne bölcselői rá akarták vágni a tömlöc ajtaját a szökött barátra. Hisz minek nevezte őket? Azokat a Sorbonagre-okat, Sorbonigeneeket és Sorbonisanokat? „Fertelmes fatuskók, kik disputáikban nem az igazságot, hanem csupán az ellentmondást keresik és vitatják.” Hogy ez a túláradóan életteljes férfi, ez az iszákos nagybélű, aki se mennytől, se pokoltól, se a magas tudománytól, se a Legmagasztosabb Katolikus Egyháztól nem tartott, miért kelt ki oly gyakran és hevesen a nők ellen, az bizony talány. Söpredékről, bujálkodásról, mindennemű élvezetekről szóló vad meséiben semmi sincs, ami a homoszexualitásnak akár csak az árnyékára is utalna. Hanem a képmutató papokon és tudósokon kívül az emberfaj hárpiái írásaiban mind a gyengébb nemből kerülnek ki, „igen jártasak a kellemetes ipar zegzugos útjain … ha az Ördög nem akarja, hogy ernyedten csüngjenek, alaposan meg kell erősítenie a pecket és bedugaszolni a hordószádot”. Rabelais jellegzetes vándordeák, értelmiségellenes értelmiségi, szószátyár hetvenkedő, a víg valóság híve, aki váratlanul bukkan fel, magába dönt egy akó pálinkát, és mire a püspök emberei odaérnek, kimászik a hátsó ablakon. Életének java

része rejtély. Feltűnik és eltűnik. És a Metzben töltött hat esztendő után úgy nyoma veszett, akár az elfújt gyertyalángnak. Hogy hová lett, nem tudja senki. Mi történt? Tán utolérték a savóképű Sorbonisan-ok? Tömlőében penészedett, s ott érte el a halál? Vagy felkészült az utolsó útra, és szánta-bánta bűneit? A Café Matthis-ban meghánytam-vetettem magamban ezeket a kérdéseket. Ez a legközelebbi borozó a Mester házához, s ennél többet aligha lehet a javára írni. Kopott kis zug, helybéli kereskedők tanyája. De alig fizettem s indultam volna kifelé, amikor távolról rezesbanda hangja hallatszott. A vérpezsdítő csinnadratta hallatán a társaság úgy felvidult, mintha fiatalító elixírrel öntötték volna nyakon őket. Félrelökték poharukat, turflapjukat, és az ajtóhoz sereglettek. A Jurue-n végigzúdult a rezesbanda, élén egy óriási, bajszos tamburmajorral, aki lendületesen hadonászott pálcájával. Valaki elkurjantotta magát: – Odanézz! Ott jönnek a végén! –, és néhány lépéssel elmaradva a többitől, két civil harsonás masírozott, valószínűtlenül kiadjusztálva: csúcsos csákóban, hogy passzoljanak a katonazenészekhez. Kiríttak pedig közülük a szerencsétlenek. A kisebbik hangosan kiabált valami csúfságot a tamburmajorra, amire az csudálatos cselekedetet hajtott végre. A meredek domboldalon, egy kanyarban nagy lendülettel hátrafordult, s úgy menetelt tovább, hátrafelé, de el nem vétette a lépést, és félreérthetetlenül közölte a két sereghajtóval, hogy tisztuljanak. Azok le is léptek, a Matthis ajtajában, bevágtattak, csak úgy fortyogott bennük a méltatlankodás, a rezesbanda meg folytatta útját, megfosztva a lázongó segédcsapatoktól. Mint kiderült, mindkét civil képzett zenész volt, nyertek is már egy csomó díjat. Valamiféle közelgő nyilvános alkalomra meghívták őket, hogy egészítsék ki a katonabandát. A próbafutam azonban alighanem kudarcba fulladt. Parázs vita kerekedett arról, hogy hogyan kell tartani a hangszert, s egyikük mindjárt el is fújt egy gyors kadenciát, demonstrálandó, hogy mi annak a módja. Menetelés közben a harsona lengő tolókája kiváltképp zavaró. Elméletileg a zenész válla előtt kellene áthaladnia, hogy fültövön ne vágja. A szög attól függ, hogy az ajkat hogyan illesztik a fúvókára. A kisembernek hiányzott egy elülső foga. Kénytelen volt lefelé irányozni a hangszerét, mint a nyúlvadász a puskát, miáltal összeütközésbe került a tenordob hátulsó felével. A társa azonban felfelé tartotta a hangszert, miáltal nem látta, hová lép. Rendszerint el is kalandozott a menettől. A tamburmajor ráordított, ő meg vissza. – Ostoba egy ember az – dohogta a tolókás. – Tán azt hiszi, zenegépek vagyunk? Dehogy, dehogy, biztosították a többiek. Kétségtelen, hogy náluk különb harsonás nem terem egész Lotaringiában. Hozzájuk foghatóan nem játszik senki sem. Erre aztán jócskán megnedvesítették a torkukat, és rázendítettek egy hetyke kis nótára, amely arról szól, hogyan vélekedik Metz népe hódítójáról, a Napkirályról.

Lou, Lou, a franciákat Küldd csak Lot’ringiának! Bajra várnák, itt lelik! Lou, Lou, legyen nekik! Amikor már istenigazában belemelegedtek, csöndben megkeressem azt a kifőzdét, amelyet a patron ajánlott. Tandori Dezső fordítása.

kisurrantam,

hogy

Metzben úgy tartják, ha a disznó repülne, nem volna nála szebb madár az égen. Imádják a disznóhúst – tarja, bordája, karaja, slussza, diója, feje, csülke, füle-farka, főzve vagy sütve – egyremegy. Szilvával körítik á la Vosgienne; ez a Schweinsschogel meg a Solianka metzi variációja. Szalonnával töltik a flambírozott palacsintát, és a város minden vendéglőjében kapható a Potée de Lorraine: sűrű húsleves, borssal, babbal, burgonyával és káposztával, és benne úszkál a disznónak jóformán valamennyi belsősége és végtagja, beleértve a szőrös farkincáját is. Azon a fülledt délutánon szívből kívántam, bárcsak választottam volna könnyebb eledelt, s ha fel nem bátorít a szomszéd vendég böffenése, bizony eltoltam volna a tányéromat. – C’est bon, n’est-ce pas? – tudakolta, én meg biccentettem, és valami udvarias válaszon törtem a fejem. A környező asztaloktól felém szálló elégedett böfögésen felbuzdulva talán megkockáztatom a – Nos, ennek a helynek igazán van légköre – megjegyzést, de későn jutott eszembe, úgyhogy némán rágtam tovább. Egyesek szerint a metziek disznóhús-mániája egy ősrégi mondára vezethető vissza: az Istenek Hegye, egy különös alakú domb a várostól nyugatra, szent hely volt a Mediomatrici idejében; a papok tölgyfaligetet ültettek a csúcsára, és tiltott hellyé nyilvánították – csak rendezett menetben volt szabad odamenni. No mármost, mint minden ökológus tudja, a tölgyfaerdő, ha embertől háborítatlan környezetben nő, kedvelt tanyájává válik a vaddisznónak. S alig néhányszor újult meg a hold, az ártányok már birtokukba is vették a szent hegyet. Kitúrták a facsemetéket, elriasztották az embereket. A papok sorra próbálták minden varázsigéjüket, de mi sem használt. A vaddisznók paradicsomává lett a hegy. Amikor már életveszélyes volt dárdások kísérete nélkül közlekedni, a papok segítségért fordultak a szomszéd törzs, a tribocik fő varázslójához; ennek a törzsnek a látnokai különösen nagy varázsló hírében álltak. Meg is jelent egy öregember, vaddisznó-fog amulettel meg Heracleum-párlattal; ez a növény a bürökhöz hasonlít, némelyek medvetalpnak, mások piszkoskéznek nevezik. Egy álló éjszaka kántált, hogy mit, azt nem tudja senki, de azt mesélik, hogy utolsó szörnyű átka után messze lent a völgyben is meghallották az ártányok iszonyatos sivalkodását. S aztán csend lett, mert csudálatos dolog történt. Századokkal azelőtt, hogy egy galileai ugyanezt a cselekedetet végrehajtotta a gadaraiak földjén, az ártányok levetették magukat a szikláról, és százával pusztultak a mélységben, a vöröses homokkövön. És azóta sem tértek vissza a helyre, s a metziek azóta is szenvedélyes hívei a disznóhúsnak. Aznap délután Strasbourg felé indultam; alig négynapi kemény járással haladtam végig Lotaringián, mintegy százhatvan kilométeren. Csöndes elégedettséggel emlékszem erre, mert arrafelé kevés a valamirevaló gyalogút, és jó néhányszor alapos viharba keveredtem. Hogy átvágjak az erdei utak hálózatán, a térképen majdnem egyenes vonalat húztam Metztől Saverne-ig, és még azon is túl, s igyekeztem ki is tartani mellette, amennyire józan belátásom engedte, és ha nem kellett tilosba tévednem. Ha a sietség valóban a hitetlenek menedéke, énrám csakugyan rám húzhatják a vizeslepedőt. Keveset vártam Lotaringiától – amit találtam, ráadás volt. Borny Metztől délkeletre fekszik, s az olvasó is valószínűleg éppúgy semmibe venné, mint én. Csöndes, jelentéktelen kis hely, téglaégetők között krumpliföldekkel. De ha másfél kilométerrel elhagyjuk, a szépnevű ars-laquenexyi erdők irányában, akkor elérünk a Holtak Erdejébe. Egy sárgarigót követtem, úgy kerültem oda, s ott is maradtam, annyira lenyűgözött a mohlepte sírkövek látványa. Az erdőben nem vezet ösvény, és sok követ teljesen benőtt a vadrózsa és a lonc. Nagy nehezen kiböngésztem C’est bon, n’est-ce pas? (fr.) – Finom, ugye?

a neveket: Werning és Bergman, Jurgen, Rommel, Hulst, Stuckmeyer, Widau, Fischer, Weinfloth és Gott. Semmi egyéb felírás. Csak nevek. Egy óriás bükk jóformán elrejti a Győzelem istennőjének, szobrát. Karjában sebesült katonát tart. A talapzat ajánlása a Westphalischer Infanterie Regiment XIIInak szól, s az emlékmű a francia-porosz háború maradványa. Megint rikkantott a sárgarigó: tilió, tilió, s a csöndes erdőben úgy hangzott a szava, akár a csatakiáltás. Magasan a bükkfa koronájában megpillantottam Európa legszebb dalos madarát: aranysárga a teste, fekete a szárnya. Egyre trombitált, s kireppent egy tisztásra, ahol szénacsomóhoz hasonlatos fészkéből kissé duzzogó vijjogás válaszolt. A nőstény, meglehetősen színtelen kis madár, mintha azt óhajtotta volna párja tudomására hozni, hogy már órák óta otthon lehetne, különben is, mi a csudának kell annyira lármázni. Amire a hímrigó iszonyatosan felizgatta magát. Áttört a lombok között, arany páncélingét villogtatva, s amikor az asszony hangjában még erre sem hangzott túlságosan nagy lelkesedés, a hím a sárgarigóság birtokában levő valamennyi zengzetet kizúdította magából, mint aki nem bír a boldogsággal, amiért őnagyságát egyedül találja. A térkép meg az iránytű szerint Pange egyenesen előttem fekszik, Rémilly irányában – hanem az erdei utak megtévesztőek ám. Egy kis horpadás itt, egy kis kerülő amott, ha nem akarsz belegabalyodni a bozótba, s máris negyven fokkal eltértél útirányodtól. Ha van a zsákomban egy kis ennivaló, vígan fittyet hányok egy kis kitérőnek, de történetesen egy szem keksz nem sok, annyi sem volt nálam, s mivel sötétedett, mind gyakrabban megképzett előttem egy tányér leves, egy szelet rózsásra pirult sült, meg egy fél liter bordói. A meredek erdei ösvény legmagasabb pontjáról nem láttam fényeket, hívogató templomtornyot. Mintha csak Pange-t nyomtalanul eltörölték volna a föld színéről, és erdőt telepítettek volna a helyébe. Legalább öt kilométerrel túllőttem a kis völgyön. Egy favágó visszavezetett egy darabon; valószínűleg teljesen félreértettem, amit mondott, mert mind gyakrabban legeltettem lelki szememet azon a sültön. A kis kocsmában ugyan barátságosan fogadtak, de ennivalóval nem szolgálhattak. Miért is tették volna? Végtére alig tíz kilométer a szálló, s félóra múlva már jön is a busz, mondták. Amikor megráztam a fejemet, egy ifjonc, aki, gondolom, arra gyanakodott, hogy üres a zsebem, felajánlotta, hogy odavisz a kocsiján. Magyarázkodásom nyilván meglepte őket, mert egy öregember megszólalt: – Hát akkor mégis miben lehetünk a szolgálatára? – Mielőtt még visszaterelhettem volna a szót az ételre, egy terebélyes asszonyság kihívott a konyhába. A csupasz deszkaasztalra mutatott; ők ott esznek, mondta, kilenc órakor. Ha velük tartok, szívesen látnak. Potée de Lorraine-t tálaltak. Ha lett volna annyi eszem, hogy a kocsma udvarán fölverem a sátram, jól végződött volna a napom, vagy legalábbis megúszom az éjszakai vihart, de úgy éreztem, máris visszaélek a szívességükkel, vacsora után tehát felkerekedtem, hogy az erdőben keressek táborhelyet. Tizenegy tájban kellemetlen szél támadt; némán villámlott az ég, mint a hibás neoncső. A földöntúli fényben egy kőalagútra bukkantam, mindössze vagy százhúsz centi magas lehetett, és jóformán teljesen benőtte a borostyán. Félig beomlott pincébe vezetett, amelyet, gondolom, só tárolására használtak. Négykézláb bemásztam. Odabent aránylag tiszta és száraz volt, bár alaposan össze kellett húzódzkodnom. Ruganyos fűzfaágakból puha ágyat eszkábáltam össze, derékaljnak rádobtam a sátrat, s kinyújtóztam, hálásan a menedékért.

Az éjszakát sok mennydörgés és még több eső tette emlékezetessé, de azért csak aludtam, míg a tető hasadékán át jéghideg eső nem kezdett csöpögni az arcomra. Abbéli igyekezetemben, hogy eltömjem a nyílást, jó csomó föld és moha potyogott le, és bezúdult a víz. Elmondhatatlanul szerencsétlennek éreztem magam, ahogy ott kuporogtam a zuhany alatt, sátramat a vállamra kerítve, akár valami kendőt, és azt sem tudtam, mit csináljak. Idő: hajnali három óra. Vegyem futóra, vagy maradjak veszteg? Így is, úgy is csuromvizes leszek. Talán mégiscsak jobb ott maradni. Hanem amikor az alagút is, a pince is lassan megtelt vízzel, felszedtem átázott holmimat, és nekivágtam a látványosan tomboló viharnak. A villámlás felhasogatta az eget. Minden egyes kisülésre összerezzentem, de azért csak botorkáltam át a bokrokon, bozótokon; pusztán az a vágy vezérelt, hogy biztos menedékre leljek. Egyik villanásnál vasúti töltés körvonalát pillantottam meg. Talán lesz egy őrbódé valahol a vonal mentén, gondoltam, és már másztam is fel a sínekhez – de villanykábel húzódott a vágány mentén. Gyorsan lemásztam hát, s eközben a villám becsapott egy fába a dombtetőn. Évekkel ezelőtt, újságíró koromban, az Országos Fizikai Laboratóriumban rövidített tanfolyamon vettem részt, ahol is a villámlás alapvető dinamikájából nyertem oktatást. Emlékszem, mint a puskalövés úgy dördült, amikor a ragyogó kék fénycsíkok végigcikáztak a túltöltött akkumulátorcellák sarkai között. A fizikus, aki megnyomta a gombot, elmagyarázta, hogy a valóságos villámlásnál a kezdeti csapás, amelyet vezérnek neveznek, utat éget a földbe. A szikrázó effektust az ionizált ösvényen fel-alá ugráló többi csapás okozza. Nemigen vigasztalt, hogy emlékezetembe idéztem ezeket az adatokat azon a vizes és hangos hajnalon, ám amikor sikerült rábukkannom a Pange-ba visszavezető lovaglóösvényre, úgy éreztem magam, mintha én fedeztem volna fel, mit jelent az ösvény annak, aki csinálta. Egyedül a bozótban megmagyarázhatatlan vakrémület fogott el. Nem volt nehéz előrehaladni, mégis mintha csupa ellenség vett volna körül. Szakasztott olyan sötét és magányos volt ez a kis ösvény is a fák között. A vihar is csak tombolt tovább, de valahogy mégis úgy éreztem, ismerős környezetbe kerültem, nem vagyok már egyedül; emberek láthatatlan jelenlétét éreztem. A tanyaházak kerítése mögött kutyák ugattak, de a falu szélén betörtem egy színbe, amelyben épp csak hogy elfért a traktor, amelynek lakhelyet adott. Lehántottam ruhámat, belebújtam a többinél egy kicsit kevésbé nedves ingbe, nadrágba, s fejemet a sáros kerékre hajtva, vagy két óra hosszat nyugtalanul bóbiskoltam. Reggel szívből fohászkodtam egy kis szélért, mert a nyomasztóan sűrű pára mögött nyugtalanító hajnal virradt. Türelmetlenül topogtam, éhes voltam, fáradt voltam, és a felvirradó fény első bizonytalan ígéretére már nekivágtam a kaptatónak, cipeltem a vizes holmitól súlyos csomagot. Végtelen, üres közlegelő terült el előttem, sehol egy falu, és hogy mit láttam az úton, azt még most is undorodva írom le. Mintha narancshéj borította volna sűrűn. Csupa, csupa színes csiga. Ezek rendszerint a föld alatt élnek, kukaccal táplálkoznak, de a felhőszakadás ezrével mosta ki őket az útmenti partból, s ahol nemrégiben szekér haladt el, a derék csigabigák jóízűen lakmározták eltiport kollégáik maradványait. Bekanyarodtam a fák közé, hogy megszabaduljak a látványtól, s egy házikó ajtaján kopogtattam, ennivalóért. Az öregasszony holmi német tájszólásfélét beszélt, de alig tucatnyi szóból is kitűnően megértettük egymást. Ahogy sürgölődött, kávét főzött, kisütött egy jókora

szelet sonkát, úgy éreztem, egy darabig a fiának fogadott. Míg megkóstoltam az első falatot, a néni szorongva nézett rám. Ízlik? Megtapogatta vizes pakkomat, s mutogatott: ha akarok, ott maradhatok, míg megszárad a holmim. Még valamit enném-e? Ebédet talán? Elém tartott egy darab rozskenyeret, s mutatta, hogy becsomagolja. A szavak nélküli gyengédség már-már maga a költészet. Nem emlékszem, mennyit válogatott ki a marék aprópénzből, amit az asztalra tettem – de tudom, hogy keveset. Hagyjak vajon többet? Töprengtem. De aztán eszembe jutott metzi kísérőm, az utcaseprő meg a pange-i kocsmáros, meg az a sok fennkölt beszéd az emberi méltóságról, úgyhogy megcsókoltam a nénit, és amikor elmentem, egyszeriben kiderült felettem az ég.

Lotaringia erdővel sűrűn borított fennsík, anyaga meglehetősen puha szikla, amelyet Michelin oly kedvesen couches tendres-nak emleget. Szelíd hullámokban sorjáznak a Vogézek kemény gerince felé, amelynek igen-igen régi kőzet az anyaga. Oly áttetsző a levegő-ég, hogy a hajnal első fényénél látcsövön még a kis tanyát is meg-megpillantottam, ahol remélhetőleg sikerül majd éjszakáznom. A dombhajlatok között sűrű erdők lombkoronái, imitt-amott villan csak ki közöttük egy-egy rozoga tanyaház, és sok hitvány, de gondosan kezelt termőföld. A német ajkú lotaringiaiak szívélyesek, a francia eredetűek hűvösek, tartózkodók. Mielőtt elfogadnák kinyújtott kezedet, elhallgatnak, azután lassan azt mondják: – Sieur –, és finoman éreztetik a kérdőjelet (mint ahogy az ember angol iskolaigazgatóktól vagy igen magas rangú köztisztviselőktől szokta hallani); ám mihelyt kimondják, tudhatod: elfogadtak, s én ahánnyal találkoztam, azt tapasztaltam, hogy tisztességes ember. Jó gyalogutak vannak Rémillytől Les Etangs-ig – ez itt a tavak, a szittyó meg a békák vidéke, Mittersheim körül, de nem mondom el pontosan, hogyan jutottam oda, mert akkor óhatatlanul kiderülne, ki az az elégedett horgász, akinek a kertjébe kerültem. Igaz, ő nevén nevezi a gyereket, de azért nem hiszem, hogy örülne, ha mások előtt szellőztetnék a dolgait. Aznap késő délután egy kellemes kis borozó udvarán kiteregettem száradni a sátramat, és beballagtam a söntésbe, ahol M’sieura pult mögött poharakat törölgetett szép fényesre, Madame meg, terebélyes asszonyság, nagyvirágos kartonruhában, egy asztalnál ült, és a számadásai fölött csóválta a fejét. Az egész házból csak úgy áradt a békesség. Én voltam az egyetlen vendég. Hang semmi más, csak az óra ketyegése, s olykor-olykor csipogott egy törpepapagáj. Ültem, és jegyzeteket írogattam az éjszakai viharról meg az öregasszonyról, mindenekelőtt pedig a szerencse szüntelen forgandóságáról. Madame nagy sokára felsóhajtott. Letette a tollat, és megszólalt: – Jules. Egy csomag cigarettát. – Gyere ide érte – hangzott a válasz. Madame elmosolyodott. Aztán felsóhajtott megint, és odakacsázott a pulthoz. Mielőtt a férfi odaadta volna a csomag Gauloise-t, előbb csókra nyújtotta az arcát. Kapott is két cuppanósat a két orcájára. Madame meg, alig fordult a konyha felé, olyan csattanósat kapott a hátsó felére, hogy még a kutya is felkapta a fejét.

couches tendres (fr.) – puha fekvőhely. Sieur (fr.) – Monsieur helyett használt cím, megszólítás, a. m. uram.

Gyorsan feljegyeztem néhány szót a gyengédség keresetlen megnyilvánulásairól, s azon merengtem, milyen lehet egy ilyen kis kocsmában élni, távol az elégedetlen városi élet zajától. Tik-tak, telt az idő. Úgy határoztam, itt az ideje még egy pohárnak, és meghívtam a patront, tartson velem. Kitöltött két pohárral, és beszélgetés közben megjegyezte, hogy nem ő a főnök. A patroa elment egész délutánra. Madame la Directrice a gazda. Most aztán én sóhajtottam egyet. Barátságtalan kommentárt fűztem a falusi élet szépségéről firkantott jegyzeteimhez, és kiballagtam a kertbe. Virágágyak és finom sziklakertecskék miniatűr paradicsoma. A fal tövében, amely mögött a konyha lapult, fenyőgerendákból összerótt házikó. Egy csomó könyv volt benne, meg néhány horgászbot. Férfitanya, az látszott. Az ajtó fölé ismeretlen kéz e sorokat faragta:

Vadászoknak, halászoknak … s még kik hazudozni szoknak. Kattan a kertkapu. A kerti úton fürge léptekkel közeledett egy hatvanas forma, derék szál legény. Sugárzott róla az elégedettség. Első látásra megkedveltem. Horgászbot és kosár a vállán – látszott, hogy nálánál boldogabb ember nincs széles e világon. Ez hát a patron, semmi kétség. Hogy ott maradok-e éjszakára? Sajnos, nem. De vendég, ugye? Nagyszerű. Innéke egy pohárral? De mennyire, mondtam erre én. S már ment is be a konyhába, már hozta is a poharakat, az üveget, s ott ültünk az esteli fényben, néztük a völgyet, s oly meghitten beszélgettünk, amilyen áldott alkalom ritkán adódik csak két alkalmi ismerős között. A beszélgetés során teljes ártatlansággal megemlítettem cet hommelá, mármint a csapost. Dehogy is akartam én a családi ügyei után szaglászni. A patron mosolyogva hajolt előre. – Köztünk maradjon – mondta. – Mondok én magának valamit. Az az ember kis híján tizenkét esztendeje van nálam. Ma is pontosan annyit fizetek neki, mint akkor, de ő kétszer annyit dolgozik érte. Én meg mehetek horgászni, amikor tetszik. Erre aztán kerek perec a kasszára tereltem a szót. Nem veszedelmes egy kicsikét a pénzügyeit másra bízni? – Nincs itt semmi hiba – mondta a patron. Kicsit eltűnődött, mintha a megfelelő szót keresné, azután hozzátette: – Elhiheti, M’sieur. Madame nem mindenben adakozó.

Lotaringia egykor Lothar császár – Nagy Károly egyik unokája – birodalmának volt része. Ez a keskeny tartomány az Északi-tengertől a Földközi-tengerig húzódott, végig a Rajna és a Rhone völgyén. Normannok, szaracénok támadták, mi több, még magának Lotharnak két öccse, Lajos és Károly is, kétoldali szomszédai, úgyhogy nem csoda, ha Lothar uralmának hamarosan befellegzett. Ő maga, ez a tökéletesen megbízhatatlan ember, a prümi monostorba vonult, s boldogtalanul, csalódottan pusztult el. Közvetlen utódai féktelen fickók voltak, ám megannyi kisstílű tolvaj csupán a Merovingokkal, Merowech király állig felfegyverzett és merőben erkölcstelen útonálló leszármazottaival összehasonlítva. Akár keresztény, akár pogány mértékkel Tandori Dezső fordítása.

mérve, azoknak a hosszú hajú királyoknak a sorozata – Childeric, Chlodovech, Chlodomar, Chlotar, meg korának Caligulája, Chilperic király – mind isten és ember ellenségének számított. Kegyetlen szokásokat honosítottak meg a sokkalta nagyobb stílű társadalom hajnalán, a csírázó birodalomban, amelyet halványan árnyalt a kereszténység is, és a római jog is. Történetük egyetlen gigászi családi háborúság, amelyet épp csak egy kevéssé módosított a Sippe, a vérrokonság, a házasságnál sokkal szorosabb kötelék. Vidáman mérgezték barátaikat, rokonaikat; nem egy éppenséggel már a keresztelőkútba fulladt, mostohaanyja alig leplezett kezétől. Nemegyszer szakadt be a templomtető, épp a jámborul imádkozó hercegek feje fölött. Királyi vadászatokon a trónhoz közelállók közül nem egynek hatolt a nyakába s fakasztott fekete vért a dárda, aki pedig megmenekült a királyi nemtetszéstől, szüntelen fenyegették a becsvágyó udvaronc-rokonok, zsenge királybimbók között a hercegi tüskék. Rablás, erőszak és mészárlás a kenyerük, részeg ordítozással templomokba hatolnak, gyalázzák a püspököt, tiporják a papokat, kifosztanak özvegyet és árvát, és általában roppantul élvezik az életet. Rauching herceg azokat, akiknek az orra nem tetszett neki, apránként eltemettette elevenen, s ünnepi hangulatában kedves szokása volt, hogy égő gyertyát kötöztetett rabszolgái lábához; a fejedelmi rangra emelt Angers-i Beppolen, aki „sosem várt a kulcsra, amikor kedve támadt belépni egy házba”, hivatalba lépésének első cselekedeteként végigfosztogatta az egész környéket. Jó okkal tartottak tőle, hogy az élet rövid, etikával csöppet sem bajlódtak, már csak azért sem, hiszen az akkori embrionális Európában még nem találták fel a közvéleménynek nevezett fura holmit. A kor borzalmai között is talán a leglidércesebb a két királynő, Brunhilda és Fredegunda közötti vérbosszú. Ez a párviadal a frankok és gallo-rómaiak három nemzedékét kísérte végig. Elemei véleményem szerint fellelhetők a sagákban, kivált a tizenharmadik századbeli Nibelungenliedben, meg annak Wagner-féle feldolgozásában, A Nibelung gyűrűjében, ahol még egy csomó isten és istennő is szerepel ráadásul, hogy isteni hatalommal ruházza fel a sztorit, ha a jóváhagyásukkal nem is. Tours-i Gergely püspök, Franciaország első krónikása, jámbor egyházi férfiú, aki nagyon is jól ismerte a Merovingokat, mintha kissé elfogult volna Brunhilda javára, akinek nem csekélyebb személy volt az atyja, mint Athanagild, a hispániai vizigótok királya. A krónika feljegyzi, hogy Sigibert, Austrasia királya, feleségül vette Brunhildát. Ez a fényes parti ugyancsak sértette Sigibert fivérének, Neustria királyának, Chilpericnek büszkeségét. A királyi szemet-szemért-elv alapján elnyerte Brunhilda nővérének, a bájos Galswinthának kezét, s bizonyítandó, hogy őt sem a gólya költötte, jegyajándékul néhány délfranciai várost ajándékozott arájának. Tökéletes a hatalmi egyensúly, vélné az ember. Két civakodó fivér elvesz két előkelő nővért: harangzúgás tölti be a Loire és a Rajna közét. Hanem ott várt Fredegunda, hogy eljöjjön az ő ideje is. Egyszerű sorból született szolgálóleány volt, aki olykor-olykor megosztotta Chilperic ágyát, és éppoly ügyesen szabadult meg urának második feleségétől, ahogyan eltette láb alól az elsőt. Galswinthát egy szép napon holtan találták. Chilperic sajátos közönyt tanúsított. Egyesek azt rebesgették, hogy maga is fontolgatott ilyesmit a feleségével kapcsolatban. Telivér Merovingnak az efféle beruházás – a halál – nem volt több egy szerény biztosítási kötvénynél. Korántsem akarjuk ezzel azt mondani, hogy Chilperic nem volt jámbor, hivő férfiú. Egy sötét téli estén, amikor nem volt okosabb dolga, Rouenban újrafogalmazta a Szentháromság hittételét, méghozzá oly meg nem alkuvó modorban, hogy Gergelynek, amikor

meglátta, ijedtében égnek állt minden egyes hajszála. Chilperic nyilvánvalóan szerette Fredegundát. Brunhilda szembeszökő haraggal fogadta nővére halálhírét, és kezdetét vette a vendetta. Brunhilda hitvese, Sigibert, oly sikeresen támadta meg Chilperic Neustriáját, hogy valószínűleg pajzsra is emelték volna, s kikiáltják Rex Francorumnak, ha valaki – bízvást Fredegunda bujtogatására – által nem döfi egy scramasax nevezetű, hatodik századbeli célszerű vasszerszámmal. Brunhilda elözvegyült, s ott állt még egy megbosszulandó halállal. Alig néhány embert lepett csak meg, amikor Chilperic nagyon hasonló módon lelte halálát egy szép napon, vadászat közben. A dolog látszatra ugyancsak sógorasszonya kezére vallott, hisz Brunhildának nemigen volt oka szeretni a neustriaiakat, kiváltképp azt a nőt, aki, egyesek szerint, néhány ötlettel szolgált Shakespeare-nek Lady Macbeth alakjához – feltéve persze, hogy olvasta a Gesta Francorumot. Mások szerint azonban maga Fredegunda végzett felséges urával, mielőtt még az tette volna el őt láb alól, ha a fülébe jut, hogy Fredegundának viszonya van Chilperic udvarmesterével, Landerickel. Királyi támasz híján keserves napok virradtak Fredegundára, mígnem azon a címen, hogy szegény, agyondolgozott, félreértett teremtés, megint csak behálózott egy sógort, bizonyos orléans-i Guntchramn királyt, hogy vállalja el fiának, a tizenegy esztendős Chlotarnak gyámságát. A fiú atyjának személye kétes volt, Fredegunda mégis elnyerte a kívánt támogatást, s ezáltal helyzete ismét megerősödött, mire „megváltoztatta magatartását, s bérgyilkosokat küldött ki, hogy álljanak lesben reá – mármint Guntchramnra – templomokban s más alkalmas helyeken”. Guntchramn látszólag békésen elhalálozott, örökösét azonban, Childebertet, Austrasia és Burgundia királyát, kétségtelenül megmérgezték. Most már nem maradt felnőtt tagja a hosszú hajú dinasztiának, s egyik krónikaírójuk, Frans Bengtsson szavaival, „már csak a két vetélkedő királynő maradt a színen, s szentelhette egymásnak teljes figyelmét, háborítatlanabbul, mint annakelőtte”. Austrasiai seregek léptek Neustria földjére. Fredegunda nem hagyta magát, emberei élére állt, és néhány ügyes fortéllyal sikerült győznie Laffaux-nál és Droisinél, ám általános meglepetésre ezután merőben nem jellegzetes módon, ágyban, párnák közt halt meg, Brunhilda pedig az Úr 600-ik esztendejében, Dormelles mezején szétszórta a neustriaiakat. Győzött ugyan, de Fredegunda fiának, Chlotarnak sikerült elmenekülnie, és tizenhárom esztendő elteltével szörnyű bosszút állt. Kétes szövetségek, konspirációk, ellenkonspirációk és gyilkosságok után Chlotar a Burgundiai Dijon közelében, Renève-nél foglyul ejtette az idős Brunhildát. Három napig kínozta, s amikor az már a végét járta, hosszú hajánál fogva hozzákötötte egy betöretlen ló farkához. Azután megkorbácsolta a lovat, és nagy elégtétellel figyelte, amint a megbokrosodott állat a halálba hurcolja anyja életfogytig való vetélytársnőjét. A vérbosszú bevégeztetett. E történelmi háttér ismeretében a sagákat átható erkölcs, meg mindaz, amit Wagner csinált és nem csinált belőlük, már nem is hangzik oly valószínűtlennek.

Baronville közelében, egy széljárta dombtetőről pillantottam meg a Vogézeket. Közel nyolcvan kilométerre a látóhatáron mindössze egy lila pacni volt, de azzal a meggyőződéssel vertem fel sátramat, hogy másnap már többet látok a nevezetes hegyekből. Ám a fény vagy a magasság játéka tette, vagy talán a síkság szüntelenül emelkedő teraszain egy horpadás – a pacni eltűnt. Amikor másnap este egészen

máshol bukkant elő a másik, az a kényelmetlen érzésem támadt, hogy a Vogézek csúcsai felváltva emelik fel a fejüket, bámulnak rám, aztán megint meglapulnak, mint megannyi óriás útonálló, az ideges vándor közeledtére. Az erdőkkel váltakozó szakasztott egyforma falvakban sehol egy jelzőtábla. Úgy látszik, arrafelé így szeretik. Azt mondta egy odavalósi: – Mi tudjuk, hol vagyunk, meg a barátaink is tudják. Mások miatt meg miért fájna a fejünk? Domnon-les-Dieuze már egészen más. Éppoly arisztokratikus a külseje, mint a neve. A fenyőfák között grófocskák váracskái állnak, a bérlők tanyaházai körül a bekerített legelőn telivér csikók száguldoznak. Ha történetesen van rajtam sapka, bizony lekaptam volna, amikor M. le Général közeledett gyönyörű fehér heréltjén. Azért így is szabályszerűen szalutáltam, s ő nyilvánvaló elégedettséggel viszonozta hajadonfőtt is katonás köszöntésemet. Nyergéből leszólt, s közölte, hogy Lotaringia legszebb részét hagytam magam mögött. Szegény, de jóvérű fajta lakik arra, mondta. Nem olyan, keveréknépség, mint kelet felé, ahol az ember sosem tudja, kivel találkozik. Nem franciák és nem is németek, nem tisztelik se magukat, se mást. Csupa vadorzó meg békavadász. Bezzeg nem szűkölködik önbecsülésben a Les Etangs népe – nagy buzgalommal igyekeznek kicsinosítani a falvaikat. Fénétrange főutcáján véges-végig minden ablakban fehér és kék virággal teli ládák váltakoznak. A főteret partvis formára nyírt akácfák szegélyezik, és valamennyi fát kis virágágyás vesz körül a járdán. A vaskereskedő a boltja előtt álló fa lábához salátát ültetett. Igen takaros kis salátafejek, felveszik a versenyt a virágokkal. Niederstinzelben a kovács vagy egy oktávnyi vidám dallamot kalapált a törött ekevasakon, s a kisfiúk szinte velük egyhosszúságú frissen sült kenyereket cipeltek nyalábszám – de legmakacsabb emlékképem a békahalászatot űző teljes családokról való, s ez elszomorított, mert a béka csinos és hasznos kis állat, és sokfelé egyre ritkább. A békakórus majd egy kilométerre elhallatszik. A hangja nagyjából ahhoz hasonlítható, mintha valaki hevesen öklendeznék egy üteg mikrofon előtt, közelről azonban a fagottszerű böffenésekbe bele-belefuvolázik a nőstények hangja. Sosem ettem békát. Látni sem akarom azokat az apró fehér combokat a tányéron, pedig egy brüsszeli gourmet de grenouilles egyszer azt magyarázta, hogy az íze valahol „középúton van a száraz főtt hal és a csirke között”; és mint sok egyéb, az angol fül számára ez a meghatározás is sokkal jobban hangzott franciául. A lápvidéken, áthúzódó egy szál telefondrót kiváló ülőhelyet biztosít számtalan pintyőkének és sármánynak, gerlének és kisebb ragadozó madárnak, amelyek megfigyelőállásnak használják az oszlopokat. Okos térközelosztás révén láthatólag igen barátságosan megvoltak egymással valamennyien, s én öt-hat kilométert tettem meg az eleven madárfonal alatt, hálásan az útmutatásért meg a szórakoztatásért. A fecskék felbukkanása falu közelségére vallott, s aznap délutáni pihenőm helyét úgy választottam meg, hogy vagy tucatnyi, a dróton kottafejek módjára elhelyezkedő madár szépítkezését volt módom megfigyelni. Az első mozzanat rendszerint a nyak és torok táján történik: mintha kefével dolgozna, oly gyors mozdulatokkal, hogy még tábori látcsövön nézve is elmosódott folt a karom. Ezután következik előbb az egyik, majd a másik szárny kiterjesztése: szorgos kicsipkedése a tolltetveknek. Ez az élősködő alig hosszabb fél centinél, de házigazdájához képest aránylag oly nagy, mintha az embernek homár szaladgálna az alsóneműjében. A fecskék gondosan kicsípegetik valamennyit. Végezetül pedig megfésülik villás farkukat, azután kéjes borzongással elsuhannak a dolgukra. gourmet de grenouilles (fr.) – „béka-ínyenc”.

Les Etangs-ból a Saverne-hasadékon hatoltam be a Vogézekbe, s az egész napos útért pazar ebéddel vigasztalódtam, Phalsbourg báró és barátai társaságában, a hasonnevű város határában. Ha nem szemelek ki szélkakasnak egy felhőt, szépen lejutok a Zorn békés völgyébe és elkerülöm a forgalmat, hanem keményen nekieredt az eső, a délelőtt folyamán kétszer is, és újabb felhőszakadástól tartva kénytelen voltam erre a hevenyészett útjelzőre hagyatkozni. Elhatároztam: ha a bourscheidi repülőtér felett lebegő felhő közeleg, az országúton maradok, ha északnak fordul, megpróbálkozom a Zorn mellékutaival. Legnagyobb megdöbbenésemre egy fényes villám, mint a cipzár, feltépte tetőtől talpig a vízpáca örvénylő tömegét. Alig tíz perc alatt már le is vergődtem a mittelbronni fogadóba, de az is elég volt, hogy bőrig ázzam. Túlzott derűlátással vízhatlannak mondott ruházatom két rétegét lehántottam, s meglehetősen barátságtalanul üdvözöltem a társaságot. Valaki részvétteljes megjegyzést tett. Megköszöntem, de mert nem emlékeztem, hogy mondják franciául: vizes (mouillé), ehelyett megállapítottam, hogy az idő un peu humide . Ami franciaságnak tűrhető, de a vendégsereget hahotára fakasztotta. Haha! Jópofák ezek az angolok, mondták. Szeretnek mindent lekicsinyelni. – Innék egy pohárral? – tudakolta a göndör bajszú férfiú. Folyékonyán beszélt angolul. Beszédbe elegyedtünk. Egy-két jellegzetes kifejezés hallatán kitalálhattam volna (de nem találtam ki), hogy M. le Baron – így nevezte mindenki – az angol királyi légierőnél szolgált a háború alatt. Sorra bemutogatott Phalsbourg alpolgármesterének, néhány városi tanácsnoknak, a rendőrfőnöknek, és még egy tucat jeles polgárnak. Meginvitáltak: tartsak velük ebédre. Hogy mit ünnepeltek, máig sem tudom, de az ebéd – tejszínes pisztráng, párolt vaddisznóhús és sok-sok vörösbor – eltartott vagy három óra hosszat. Tőlem telhetőleg igyekeztem bekapcsolódni a helyi témák körül forgó beszélgetésbe, persze jórészt bölcs bólogatásra szorítkoztam, a francia ebédlőasztal körül ugyanis nemigen adódik mód a semlegességre. Sajnos, többnyire fogalmam sem volt, miről beszélnek. – Higgyétek el – mondta valaki –, az egészet magának köszönheti. – Ugyanis állandóan berúg – magyarázta a báró. – No de most hol van? – kérdezte az előbbi. – Valószínűleg Metzben – válaszolta halkan a báró. – No de mit is várhat az ember egy ilyen nőtől? – kérdezte, ezúttal egyenesen tőlem, az iménti férfi. Felsóhajtottam, s megráztam a fejem, így igyekeztem érzékeltetni, hogy az illető nő kétségtelenül idegen földről, talán egyenesen Strasbourg-ból származik. A nőkről általában az alpolgármester úgy vélekedett, hogy bizonyos dolgokat semmiképp se engedjen meg nekik az ember – azt például, hogy ők töltsék az italt. – Nincs semmi arányérzékük – magyarázta. – Legfeljebb ha magának kell tölteni egy pohárkával! – és egyenesen rám nézett, én meg hevesen bólogattam. – Mert végtére is – ki fizeti? – tudakolta a postamester. Amire versenyt bólogatott az egész társaság, s úgy csapkodták az asztalt, hogy belecsörrent valamennyi palack. A társalgás az italról a vadászatra terelődött, amire felvidultam, s megkockáztattam egy-két megjegyzést az afrikai gyöngytyúk meg a talpastyúk szokásairól. Udvariasan meghallgattak, de nem szóltak rá egy szót sem. Átkapcsoltam az antilopra, és nagyobb vaddal is előhozakodtam volna, ha a helybéli vadászaton kívül bármi egyéb iránt csak egy kicsi érdeklődést is tanúsítanak. un peu humide (fr.) – egy kissé nedves.

– Mi errefelé vaddisznóra vadászunk – mondta a báró. – Lőtt már ártányt? Nem? Kár. Derék fickók, azt meg kell hagyni. Gyorsan kell dolgozni, hogy beléjük trafáljon az ember. – S hogy szemléltesse a dolgot, felkapott egy hosszú kenyeret, és keresztüllőtte a pult túlsó végénél álldogáló pincért. Abból, amit a vaddisznó-állomány ingadozásáról meséltek, arra kellett következtetnem, hogy ez természetétől fogva antidemokratikus állatfajta. Legjobban a földbirtokos grófocskák regnálása alatt virágzanak, akiknek van földjük is, idejük is, amit vadászatra vesztegessenek. A Köztársaság szó hallatára azonban kereket oldanak, a parasztok ugyanis minden aggály nélkül ledurrantják a termésüket veszélyeztető kártevőket. Bőségesen folyt a szó a legjobb kutyákról, a legjobb karabélyokról, a város legjobb lövészeiről, majd a társaság visszahajtott Phalsbourg-ba, s én óvatlanul beleegyeztem, hogy ott találkozom velük egy búcsúpohárra. Találkoztunk is a Bar de Vosges-ban, a „báró” címmel megtisztelt vendégszerető férfiú tulajdonát képező pálinkamérésben. Onnan átvonultunk a városházára, s némi nehézséggel sikerült elköszönnöm, mielőtt a confrérie* felkerekedett volna a tűzoltóság mögött emelkedő épület belsejének tüzetes megszemlélésére.

Napi jegyzeteim első két-három sora rögzíti az időjárást, a hálóhelyek közötti időt és távolságot, s egy-két mondatot az aznap – vagy éjszaka – történtekről. Ezt a summázást többnyire hosszabb-rövidebb kommentárok követik, imitt-amott oda nem illőnek tetsző, ingerült vagy egyenesen érthetetlen feljegyzések. Olykor sikerül pár mondatba jó csomó tevékenységet foglalnom. Például: Június 1.: ötven kilométert mentem éjjel Saverne-től Strasbourg-ig, via Zorncsatorna és Trachtersheim. Goethe és a Götterdämmerung (Istenek alkonya) nem nagy élvezet, a csillagok isteniek. Az említett csatorna a Marne-t köti össze a Rajnával. Ha szándékom szerint kitartok mellette, a stáció meghosszabbodik tizennégy-tizenöt kilométerrel, de Ingenheim közelében már nagyon sötét volt, hogy a vontatóösvényen haladjak, úgyhogy egy csomó kis úton elkerültem az elzászi síkságra. A jegyzetből az már nem derül ki, hogy a csillagokon kívül több mint nyolc óra hosszat semmi egyéb említésre méltót nem láttam. Mentem, mentem, és csak a gondolatáramok tartották bennem a lelket. Mivel a magányos gyalogutas szórakoztatásának ez lételeme, igyekszem pontosan felidézni néhány témámat, meg azt is, hogy jutott az eszembe. A csatorna villódzik. Hold nincs, de csillagfény tükröződik, rezegve, mint a víz színén kergetőző ebihalak, íme, gondoltam, akár a felhőtérkép, oly változatos vetítővászna ez a gondolatoknak. A Saverne név Sessenheimet idézte, és Goethe erdei sétáit Brion lelkész szelíd Friderika lányával. Szenvedélyes szerelem volt, de a költő végül faképnél hagyta a szerető szívű leányt. Érzett-e miatta bűntudatot? Vajon ő volt-e a Faust méltatlanul szenvedő Margitjának mintaképe? Vagy keverem az operát Marlowe Doktor Faustjával? Strasbourg-ba igyekeztem, úgyhogy alaposan készültem Goethéből, de azon az éjszakán nem sokra mentem a tanultakkal. Mephistopheles kibe járkált gondolataimban. Láttam abban a jelenetben, amikor Faustus megkérdezi: „Hogy vagy hát kívül a pokol körén?” És emlékeztem a válaszra is: „Ez a pokol, s én benn ülök nyakig” . *

confrérie (fr.) – konfraternitás, társaság. Christopher Marlowe (1564-1593): Doktor Faustus tragikus históriája. I. 3. Kálnoky László fordítása.

Akkor és ott nem volt valami vigasztaló gondolat. Mielőtt visszatértem volna Sessenheimbe, bagoly huhogott egy fa árnyából. Visszahuhogtam, tölcsérré formált tenyeremen át, és a duett során egészen elfeledkeztem Goethéről. Szellő kerekedett. Egy felhőpamacs úgy letörölte a csillagokat, mint táblát a spongya. Koromsötét lett. Vonakodva fordítottam hátat a csatornának, és zseblámpafénynél keresgéltem a térképen délebbre tartó utat. Hol vagyok? Remélhetőleg Ingenheim közelében, a D 67-esen. Jobb lesz lekerülni erről az útról, békés éjszakára vágyom. Kerestem egy mellékösvényt, és két óra hosszat talpaltam, de nem láttam semmit, aminek örültem volna. A Rohr hídjához közel egy jelzőtábla Hagenau felé mutatott. Ez volt Hagennek, a törpe Alberich gonosz fiának hona, aki a Rajna kincséért lemondott a szerelemről. Némi nehézséggel az Istenek alkonya utolsó felvonását vezényeltem magánzenekaromnak, de sehogy sem tudtam túljutni azon a meglehetősen morbid dobpergésen az utolsó hatalmas sforzandóban. A téma lassan kiúszott, s én meglehetős lehangoltan talpaltam tovább, át Trachtersheimen és Phettisheimen. A gondolatáramok tetszés szerint be- és kikapcsolhatók, de megvan az a tulajdonságuk, hogy alkalomadtán elszabadulnak, és mennek a maguk útján, elhatolnak a tudattalan sűrűbb iszaposába, s olyasmit kavarnak fel, amit okosabb lenne nyugton hagyni. Megint feltámadt a szél. Még tizenhárom kilométert kell mennem. A pange-i viharra gondoltam, s hogy vajon hol alszom, ha megint rám tör a vész. A Vogézekre és az Alpokra gondoltam, meg arra, hogy vajon milyen a zivatar a hegyek között. Már éppen búnak eresztettem a fejemet, amikor a felhők szétváltak, s vakító csillagvillogás nézett le rám. Az Alpha és a Béta, a Göncölszekér iránytűi a bal vállam fölött álltak. Nagyjából beirányoztam a Sarkcsillagot, s így felbátorodva délkelet-keleti irányban egy kicsit gyorsabbra fogtam lépteimet. Örültem, hogy legalább egy kevés hasznát vehettem a csillagászati navigációnak.

Csillagos-holdas egek megvetik Emberi lényünk, Sok sekély szövevényünk S a szív felfortyanó iszapjait. Gyakran elgondolkodtam azon, hogy vajon a Sárkány meg az Oroszlán között azok a sarkkörüli csillagok miért nyerték a Nagy Medve nevet. Az ókori Egyiptomban ezek voltak a Fáradhatatlanok, vagy Rá hajójának evezősei. Magam jobban kedvelem a Göncölszekér vagy akár az Égi Taliga nevet. A Septemtriones név megragadja a képzeletet, de a Nagy Medve nyilvánvalóan téves elnevezés. Az állat fejetlen, s a farka inkább rókára illenék. De hát ugyanezt elmondhatjuk a legtöbb csillaghalmazról. Ha nem vesszük észre két elülső lábát és sörényét, a Pegazus nem más, mint négy fényes csillag, a Hattyú – feszület, a Cassiopeia pedig égre szögezett W betű. Mentem, mentem, s magamban kipipáltam a néhány felismert csillagkép nevét, de csillagtérkép híján elveszettnek éreztem magam, rám telepedett a megszámlálhatatlan csillagrendszer gondolata, amelyek a jobb szó híján végtelenségnek nevezett valamibe nyúlnak. Mit tudok mozgásukról, egymáshoz való viszonyukról, vagy arról, mit jelentenek a mi mikroszkopikus világegyetemzugocskánk fogalmaival mérve? Iszonyúan hidegnek látszott az ég. S ekkor figyelemre méltó dolog történt. Visszapillantva a Sarkcsillagra, épp csak a szemem csücskéből láttam messze nyugaton a Halakat, a Kos meg a Cet közelében, s Tandori Dezső fordítása.

szeretettel pihentettem meg szememet a kis csoporton. És ez elindított bennem egy gondolatsort, amelynek révén legalább az égboltnak egy része meghittebbé vált. Lelki szememmel láttam egy fénypontot felszállni, egyenesen a magasba, és gondolataim visszatértek ahhoz az éjszakához, amelyet a Pic du Midi-i csillagvizsgálóban töltöttem, fent, magasan a Pireneusokban. Csak a szerencsének köszönhetem, hogy épp Spanyolországban voltam lapom megbízásából, amikor az oroszok felbocsátották az első, emberi kéz alkotta mesterséges bolygót. A szerkesztőségből táviratoztak: azt hallották, a Picről látható, s én már csörtettem is fölfelé egy özönvíz előtti taxiban, fentem a fogam a szemtanúriportra. A csillagvizsgáló a franciáké, és a csillagászoknak nemigen volt más felszerelésük, mint ami a rutinmunkához kell, de óriási teodolitféleségekből összebarkácsoltak egy lencserendszert, amellyel követhették a mesterséges bolygót és kiszámíthatták a pályáját. Hajnali négykor mindannyian a megfigyelő-teraszon zsúfolódtunk. Valahol, túl San Sebastian pisla fényein is, a tengerből kiemelkedett a mesterséges bolygó. Az első, aki megpillantotta, elkiáltotta magát: – Ott van! Nézzétek! A Halak alatt! Amint bemérte, közölte a többiekkel a helyzetét. De nem az elhajlási szögek és áthaladások hideg matematikai nyelvén: csillagképekről szólott, olyan franciasággal, mintha verset mondana. A Halak után a bolygó végigsimított Andromeda haján. Megérintette a Gyíkot, áthaladt a Hattyú és a nagy etiópiai király, Képheusz között, aki Jupitertől és lótól származott. És ment tovább, Drákó és még ki tudja, mi minden felé, s én azon csodálkoztam, hogy a khaldeusok csillagnevei még ma is kisegítik a modern csillagászokat. Elhalványult az emlék. Eltelt még egy óra. A rómaiak útján értem el Strasbourgba, és a hajnalt szülő fakó kék fényen át már csak Venus bocsátotta rám világát.

A Vogézek A place Kléberen reggel hatkor nem lehet aludni. Zsaluk csattantak, kutyák ugattak, az utcaseprő vagy egy méterre a padomtól söpört, aztán megállt mellettem, és különleges részvéttel nézett le rám. –M’sieur – mondta –, másnap van. Felültem. Egész testem elgémberedett, kába voltam, éhes, és változatlanul hullafáradt. Másnap van. Hatalmasat ásítottam, azután körülnéztem. A jókora teret meglehetősen merev épületek szegélyezték, mindegyiknek a földszintjén kávéház. Nem egészen azonos álmaim Strasbourg-jával. De persze korán van még. A Pacalárusok terén tiszta inget vettem, kisuvickoltam a cipőmet, kiöblögettem egy pár zoknit, és a csapnál megmosakodtam. Kissé szebb színben láttam a világot. Mire két dragonyosnak elegendő szalonnás rántottat elfogyasztottam, úgy éreztem, nekivághatok aznapi teendőimnek. Ugyanis pénzt kellett szereznem a Crédit-től, és felkeresnem jó néhány embert, aki állítólag ismeri a hegyek közt vezető utakat. Evégből állig felfegyverkeztem ajánlólevelekkel, ám egyetlen fényes kivétellel valamennyi csütörtököt mondott. Mint közölték velem, kiváltképp szerencsés vagyok, hogy Luis Huck professzort, a Club Vosgien elnökét, történetesen épp aznap délelőtt hivatalában találom. Kiválóan udvarias férfiú. Meghajol, én is. Kézfogás. Éreztem, hogy mindenkor bizton számíthatok megkülönböztetett jóindulatára, hanem ami a Vogézeken egyetlen nagy lendülettel, északról délre való átjutást illeti – nos, e tekintetben még segítőkésznek sem volt mondható. A klub, mondotta, kiadott könyveket, térképeket. Amire én közöltem, hogy már több mint száz frankot költöttem legjobb kiadványaikra. Ennek hallatán felderült. Megnyugtatott, hogy kiadványaik kitűnőek. Ami pedig az útvonal megválasztását illeti, úgymond, nos, az természetesen jórészt ízlés dolga. Szerinte van, aki ezen az úton megy, van, aki amazon. E vitathatatlan kijelentését ismételt hajlongás és kézszorongatás követte, majd miként az Omar Khayyam-beli ifjú, amely ajtón be, azon ki is léptem. A városok általában kiforgatják az embert önnön valójából. Az emberiség iránt az isten szabad ege alatt táplált nemes érzelmeinket hamarosan megtépázza a zaj, meg a hivatal packázása. A gyalogutasnak szüntelenül baja van a beilleszkedéssel, amikor, ha csak átmenetileg is, más dimenzióban kénytelen élni az életet. Szívesen vettem volna nyakamba a várost, hogy megleljem a hely szellemét, de a sors már kezdettől fogva ellenem esküdött. A turistairodában a vezető kíváncsian, ha ugyan nem undorral bámult a szakállamra. Le nem tudta róla venni a szemét, méghozzá joggal, mert mint utóbb rájöttem, telis-teli volt pöttyözve tojássárgájával. Egyenes út felől tudakozódtam a Vogézeken át. Van-e valaki, aki felvilágosítást adhatna? Csengetett, és átadott egy tisztviselőnek, aki hosszasan keresgélt a telefonkönyvben, majd átnyújtott egy cédulát, amelyre gyöngybetűkkel kimásolta a Club Vosgien címét. A nagy francia bankok előcsarnokában rendszerint egy marcona férfiú áll, gyászhuszárnak öltözve. Ez a huissier avagy altiszt, aki egy személyben ajtónálló, forgalomirányító, küldönc és kidobóember. A strasbourg-i huissier-vel remekül elboldogultunk. Órákat töltöttünk együtt. Mint már számtalanszor, megint eltévedt a hitellevelem. Egy telefon Londonba, s kiderült, hogy a gépezetet már hetekkel azelőtt

mozgásba hozták, ám a bankigazgató írásban követelte ennek megerősítését, a párizsi közponból. Mint Joe Liebling mondta egyszer: pénzimádatának hőfokából következőleg a francia bank érzelmi jogot formál az átutalt pénzállományra. Az ember egy felelőtlen anya erkölcsi helyzetében érzi magát, aki kitette csecsemőjét, s most visszatér, és visszaköveteli a nevelőszüleitől, kik már rég édesgyermeküknek tekintik. Az aranyozott rács túloldaláról érveltem. Hadonásztam. Leveleket, útlevelet mutogattam. De nem mentem semmire. Visszakerültem a vádlottak padjára, ahol a huissier azzal szórakoztatott, hogy elmesélte élete történetét: mint végrehajtó kezdte pályáját. Meg is látszott rajta. Egy-két óra elteltével megtudtam, hogy amikor egy francia bankigazgató azt mondja, ügyemet jóformán azonnal kézbe veszik, ráérek másnap visszamenni. S ezt is tettem, csakhogy még az is korainak bizonyult. De akkor már nem is bántam. Megismerkedtem Moyshéval és barátaival, és egyszeriben meleg, szinte meghitt hely lett számomra a város. A Kammerzell egy mellékutcájában két üzletben is hangszereket árulnak. A zaj iszonyú. A két üzlet alatt az alagsorban található a Le Click néven ismeretes bisztró, jobbára tengerentúli diákok törzshelye. Oda is vittem ajánlólevelet, egy phalsbourg-i barátom unokaöccséhez. Derék gyerek, mondta róla. Ismer mindenkit a városban, a polgármestert is beleértve, aki, miként a báró, szintén kocsmáros. Csakhogy az unokaöcs nem volt ott, és nem is lesz még vagy egy hónapig. Ahogy egy nigériai fiatalember tömör angolsággal közölte: hűvösön van. – De mi a barátai vagyunk – mondotta. – Ülj le. Én Moyshe vagyok, ezek meg itt Fritz és Rudi. Moyshe isteni adománnyal rendelkezett: megerősítette az ember hitét az emberfaj alapvető tisztességében. Olyan jó, hogy nem is lehet igaz – gondolhatják erre –, holott ez a vélemény nem csupán a nekem tett néhány szívességen alapul, ami pedig ugyancsak sokat jelentett. Láthatólag mindenki Moyshéhoz fordult bújával-bajával. Amikor néhány tréfás szóval utaltam aznapi balszerencsémre, nyomban kölcsönt ajánlott. Azok a nyavalyás bankok mind egyformák, mondta. Minél tovább húzzák, annál nagyobb a jutalékuk. Ami meg a Vogézeken átvezető utat illeti, van egy ismerőse, hivatásos botanikus, aki Strasbourg-ból gyalog ment el Belfort-ba, szakasztott ahogyan én tervezem. Már fel is hívta, minek eredményeképpen kaptam néhány jó tanácsot, amelyért, mint kiderült, ugyancsak hálás lehettem. Mint azonban már mondtam, nemcsak ennyit tett értem. Moyshe nem hivatalos tanácsadóirodát tartott fenn, székhelye a Le Click-ben volt, s a város diákságának körében bizonyára ő volt a legnépszerűbb ember. Pedig egyáltalán nem vette magát túlságosan komolyan, itta a sört, és ismert egy csomó csinos lányt. Azok odajárultak elébe, várták, hogy hellyel kínálja őket, s ő ugyan egypár elsuttogott becéző szóval útjukra bocsátotta őket – csak rájuk kellett nézni, s tudta az ember, hogy a randevút csupán későbbi időpontra halasztották. Amikor egy kicsit jobban megismertem Moyshét, s megjegyzést tettem népszerűségére, ő azt mondta, van ám annak előnye, ha valaki fekete, zsidó, és a tetejébe még marxista is. Azt hiszem, megértettem, mit akar ezzel mondani, bár nehezen tudnám röviden megmagyarázni. Eredetileg közgazdaságtant akart tanulni Strasbourg-ban, aztán ott maradt; előadásokat tart, beszélget, iszik. A jéghideg sör, közölte, lehűti a fejét, ám, mint mondotta, a nőket szobahőmérsékleten szereti. Ha hazamegy Nigériába, lehet, hogy belügyminiszter, netán a legfelső bíróság elnöke lesz – de jobbszívű emberrel aligha találkoztam. Fritz, az egykori pilóta és vadász, egy kis versenyautó-garázs tulajdonosa volt. Rudi azt állította, azért tanul jogot, hogy használhatóbb anarchista legyen. Másokkal is találkoztam a társaságukban, de ők ketten voltak Moyshe legközelebbi barátai, a

próféta tanítványai. Megbeszéltük, hogy találkozunk este a szállásomon, a place Kléberen, s én azzal az érzéssel indultam tovább, hogy kezembe kaptam a város kulcsait. Azokra a napokra úgy emlékszem, mint holmi gyorsítottan pergő filmre. A Créditbe és a Le Click-be tett látogatásaim között sétáltam a kis csatornák mentén, bebekanyarodtam a forgalmas, de még most is középkorias utcákba. Látom a macskaköves piacot, és a nyitott bódékban árult különös halak valóságos óceánját. Emlékszem a hordóra, ami nagy robajjal legurult egy kordéról, és hatalmas puffanással zuhant a csatornába. Ott feküdt, kipukkadva, vérvörös borpatak csordogált belőle. A fuvaros a lábával közömbösen megfordította, majd felemelte, és levitte a pincébe, s közben bőrnadrágját bőségesen locsolta a poharával három frankért mért portói. Hallom az utca lármáját, a harangkongást. Azon az első napon valamennyi harang – kivéve a Hitetlen Tamásét, a protestáns templomét – a mártíromságba vetett hitet hirdette, mert ünnep volt; s mert én, mint olyan gyakran, ezúttal is rászorultam isten segedelmére, hát egyenesen a székesegyház felé vettem lépteimet. A homlokzat szobrai és féldomborművei a Teremtéstől Krisztus mennybemeneteléig illusztrálják a Bibliát. A kőalakok csodálatosan életteljesek, arcuk bánatot vagy örömöt tükröz, ruhájuk redői valóságos emberi idomokat takarnak. A román apszis és a gótikus hajó között megérezni a stílusváltozást; látjuk, ahogy a tizennegyedik század kőfaragói, templomépítői megváltoztatták a keresztény művészet egész világát. Nem a keleti templomok absztrakt mintáival, elembertelenített ábrázolásaival akarják megragadni a nézőt – teret varázsoltak az alakok köré, s azok szinte együtt mozognak a szemlélővel. A hit egyezséget kötött azzal a szemmel látható ténnyel, hogy minden ember, az erős csakúgy, mint a gyönge – rokon. A nagy orgona aznap délután hosszan zúgó morajt hallatott, ahogy a szerelők orvosolni próbálták egy makrancos síp betegségét. Egy idegenvezető azt mondta, hogy az orgonista hazament – bizonyára nem bírta elviselni a zajt. Valamikor régen a hangszer ott állt a Roraffe nevezetű rút maszk alatt, mely a fújtató fel-le mozgására torz fintorokat vágott. Nagy ünnepeken, amikor az egész város misére özönlött, előfordult, hogy egy-egy haszontalan kópé az istentisztelet során kidugta az arcát a maszk egyik nyílásán, sőt – mondta az idegenvezető – volt úgy is, hogy nem az arcát… A toronyból, a terasznak abból a sarkából, ahonnan Goethe – aki félt a nagy magasságoktól – állítólag minden nap lepillantott a mellvéden át, hogy leküzdje félelmét, én is lenéztem az elzászi síkra. Olyan volt, mint a térkép. Felhők függtek a Vogézek fala fölött; Hagenau erdősége halványan látszott csak a reichstetti olajfinomító füstjén át, de délnek, a Fekete-erdő fölött, kiemelkedett egy vulkán lekopott csonkja, a Kaiserstuhl, a föld felszínén támadt hatalmas hasadék vagy repedés, a Rajna-gyűrődés vagy Graben emlékműveként. A föld erői fokozatosan széthúzták a síkságot a Vogézek és a Fekete-erdő között, míg végül a középső szakasz megrepedt és beomlott, mint valamely boltív alá nem támasztott záróköve. Amikor azonban mérnökök alagutat fúrtak Freiburg közelében egy hegybe, egy sor hullámos szerkezetre, úgynevezett lépcsős vetődésre bukkantak. A föld hatalmas repedését az oldalfeszültségen kívül mintha iszonyú erejű, alulról jövő nyomás vagy emelés okozta volna. Geológusok kísérleti- úton igyekeztek igazolni ezt az elméletet: elkészítették a sziklamozgás modelljeit, volt köztük szerfelett bonyolult, de volt egyszerű is, amikor például lassan felfújtak egy gumi ágymelegítő-palackot, amelyet előzőleg óvatosan több réteg agyaggal vontak be. A kísérlet során keletkező

repedések mintája viszonylagos pontossággal megmutatta, mi történt valamikor réges-régen abban a völgyben. A hasadék ma is tágul, de az észlelt remegést a föld alatti vihar utolsó morajához lehet hasonlítani. A földmozgás tetőpontján a tenger beomlott a hasadékba, s olyan vulkánok törtek ki, mint a Kaiserstuhl, a Vogelsberg meg a többi. Már a történelmi idők folyamán is többször változtatta irányát a Rajna. A folyó régen Strasbourg falait nyaldosta, és más rajnai várost is megkerült, sorra próbálgatta az utat, hogy végleges mederre leljen. Lehetséges, hogy az Istenek alkonya utolsó felvonásában az a pillanat, amikor a folyó emelkedik, és elborítja Brunhilda halotti máglyáját, olyan esemény romantikus visszhangja, amely a kelta időkben szájról szájra szállt. És ha a hasadék valóban szélesedik, ahogy a geológusok állítják, egyszer megint bezúdulhat a tenger a völgybe. Strasbourg annyit jelent: az utak erődítménye. Az elzászi síkság vagyonát őrizte a vár. Mint Metz, ez a vár is végigszenvedte a szokásos hódítók sorát, a keltáktól a hunokig, de diadalmasan került ki a hányattatásokból, mint a Hamburgtól Velencéig fennmaradt Szabad Városok egyike. 1514-ben Erasmus is ellátogatott Strasbourg-ba, és azt írja erről barátjának, hogy sosem látott eddig „monarchiát zsarnok nélkül, arisztokráciát pártok nélkül, demokráciát zűrzavar nélkül és boldogságot hányavetiség nélkül”. A városi tisztviselőknek évente egyszer fel kellett mondaniuk a polgárok nagy esküjét, a Schworbriefet, a jogok nyilatkozatát, amely az egyensúlyt és az ellenőrzést biztosította nemesek és közrendűek között, valamint céhek, gyülekezetek és törvényhozók között. Alkonyatkor mindennap megfújták a kürtöt a székesegyház tornyában, s a zsidóknak el kellett hagyniuk a várost. A nagyvásárok, a mesterdalnokok versenyei és a kivilágos kivirradtig tartó utcai tánc ellenére példásan kellett a polgároknak viselkedniük. Tetemes bírsággal sújtottak mindent, ami istentelen viselkedésre vallott, és kegyetlenül szigorú volt a cenzúra. Franciaországból tilos volt olyan könyvet behozni, amelynek a címében az amour (szerelem), a fille (leány) vagy a madame (asszony) szó szerepelt. A reformáció idején a cenzorok betiltották a cemendék céhét, de a lányok kint maradhattak az utcán, ha alávetették magukat a rendkívül szigorú öltözködési szabályoknak. Akkoriban a viselete alapján meglátszott, hogy ki kicsoda. Strasbourg-ban hat öltözködési kategória volt. A ruházati létra legalsó fokán az „alárendelt nőszemélyek” álltak, közöttük a szolgálólányok, csaposleányok és varrónők. Utánuk következtek a napszámosok, teherhordók, favágók és hasonlók. A közönséges kézművesek és írnokok a harmadik kategóriába soroltattak, a bábaasszonyok és zenetanárok társaságában – ez utóbbiak egyébként nem húzhattak talpalávalót. „Jókora tisztes üzlettel rendelkező kalmárok” finom kelmét hordhattak, de csak a városi elöljárók, szenátorok, valamint jogtanácsosok és nemesek cicomázhatták magukat tetszés szerint. Mint Metz, ez az erődítmény is elesett, amikor XIV. Lajos, a Napkirály csapatai megrohamozták; méghozzá alig egy pisszenés nélkül. Itáliai hadműveletek ürügyén Louvois márkinak sikerült harmincezer emberével bekerítenie a várost, és úgy hatoltak be a falak közé, hogy odabent jóformán még a nagy vészharangot, a Mordglockot sem volt idő megkondítani. A polgárok java részét bizonyára megvigasztalta az a tény, hogy a csapatok leeresztett lándzsával, tokba bújtatott karddal lovagoltak. A lakosság jobbára kíváncsi volt, semmint ijedt. A város vén katonai parancsnoka fel-alá nyargalászott, és német parancsszavakat kiabált a francia tiszteknek, míg Louvois tolmács révén a tudtára nem adta, hogy okosabb lesz aznapra szabadnapot kivennie, mert holmi gascogne-i vagy picardiai legényt még felbosszant a bohóckodása, és véletlenül keresztül találja döfni.

Reggelre virradóra a franciáké lett a város, ám egy maroknyi térítgető pap, a kolostorok megvesztegetése, valamint ama határozat ellenére, hogy minden törvénytelen gyerek katolikusnak nyilváníttatik, Strasbourg zömmel protestáns maradt jó száz éven át. Azt mondogatom magamban, hogy egyszer még visszatérek az Utak Erődítményébe, és egy teljes tavaszi hónapig ott ballagok majd a kastély és a quai des Bateliers közötti kis hidakon. Sétálok a bain aux Plantes fura, kiszögellő oromtetői alatt, kényelmesen elnézegetem a vén boltokat, a házakat, a meghitt udvarokat – mert mindezekre csak egy-egy kurta pillantást vetettem, amikor épp siettem a bank felé. Talán még Moyshéval meg a barátaival is találkozom. Szívből remélem. Aznap reggel, hogy elindultam, táncoltak a főtéren, vagy ha nem táncoltak is éppen, a kapott hír arra ösztönzött négy nyugat-afrikai lányt, hogy a derekukat ringassák, és izgatottan topogjanak az asztalunk körül. Azt vettem ki a szavaikból, hogy holmi kormányválság volt Ghánában vagy Togóban, s úgy látszott, ez talán befolyásolhatja húsz vagy még több diák ösztöndíját. Moyshe, az ezermester, nyomban sorra telefonálta a párizsi követségeket; hevesen vitatkozott valami minisztériumi potentáttal, és hosszas tárgyalások után elintéződött a dolog. Az ösztöndíjak megmaradnak. Hirdetményt ragasztottak ki a Le Clickben, de a lányok csak akkor voltak hajlandók tudomásul venni a dolgot, amikor maga Moyshe nyugtatta meg őket. A rögtönzött tánc tetőfokán elment mellettünk a Club Vosgien elnöke. Úgy láttam, jelenlétem kissé meglepi, s mert én arról beszéltem neki, hogy minél hamarabb fel akarok kerekedni, hát nem hiszem, hogy különösebben komoly gyaloglónak tekintett. A bankigazgatók ördögi pontossággal tudják, hol van az a határ, ameddig egy ügyfelet kínozni lehet, s mikor hallat zord csatakiáltást, és viszi át a folyószámláját a konkurenciához. A tűrőképesség határán túl felingerelt barátom kétszer is sikeresen áttelepítette hiteltúllépését a rivális bankba. Én azonban nem vagyok ilyen talpraesett. Ha nem bukkan fel aznap reggel a huissier, tudatván, hogy minden rendben, alighanem telefonálok Londonba, így azonban valamennyien a Crédit-be tódultunk – ahol megint csak megvárattak. Vittem a céduláimat egyik rácstól a másikig, mindenhol az irataimat kérték, holott már előzőleg megszemlélték. Igyekeztem udvariasan válaszolgatni az elvetélt őskutatóknak, akik nemcsak anyám nemzetiségét tudakolták, de a lánykori nevét is, és amikor végre-valahára átnyújtották a bankjegyeket, közölték: örültek, hogy szolgálatomra lehettek. Én bambán vigyorogtam, és azt mondogattam magamban, hogy „bár a szerelmi bánat emléke megmarad – ne idézzük keserűséggel”. A hosszútáv-gyalogló életében nemigen akad lélekemelőbb pillanat, mint amikor kényszerű késlekedés után végre útnak indul. Oly gondosan öltözködik, mint a bikaviador. Szíj nem lóghat, cipőfűző nem csünghet. Útközben lehet igazgatni a felszerelést, de a kezdeti lendülethez az kell, hogy minden rögzítve legyen, az izmokban bizseregjen a várakozás, és a lélek fennen daloljon. Az efféle isteni alkalmakra elraktároztam néhány indulót. Nemigen énekelek hangosan, de emlékezetből felidézem a nagyzenekart, s hagyom, hadd kavarogjanak a témák a fejemben. Van közöttük Sibelius-mű is. Amikor felhők tornyosulnak, s az útvonalban sem vagyok bizonyos, jó szolgálatomra van I. szomfóniájának scherzója – csakhogy az zord északi nóta ám. Szaporán kell szedni rá a lábat. Tombolnak az ütőhangszerek, s még a levegő is nyög kínjában. Indított már kellemesen útnak Britten, Dvořak és Janaček, de minden zeneszerzők közül Prokofjevet nekem, ha szép idő van! Ügettem végig a quai Turckheimen, s kísért a pajkos dallam az V. szimfónia második tételéből, amelyben felbukkannak a Péter és a farkas töredékei. Szökik a

klarinét, kergeti a fagott. Könnyű és ellenállhatatlan a léptük. Maga a mozgás lényege ez, a mederbe terelt nyugtalanság. Visz, halad, megy itt minden egyes frázis. A klarinét vitt el a halászok szigete felé. Könnyen győztem vele a Sélestat-ba vezető nagy országutat. Eltáncolt nyugatnak, végig egy kis ösvényen Lingolsheim felé, és én csak mentem, felperzseltem a kilométereket, gyönyörködtem a pacsirtákban meg a kristálytiszta levegőben, mert gyalogutas lettem megint! A pacsirta szinte az egész esztendőt végigdalolja, de a március derekán való tetőzés után április-májusban a csacsogás csökken, mert a madárpárok főfoglalatossága az udvarlás, a fészekrakás, meg a betolakodók távoltartása. Júniusi daluk valóságos Te Deum, vagy prózaibb szóval, a hím bizonykodása, hogy ő megtett minden tőle telhetőt, tisztességesen gondoskodott a fiókákról, s most már itt az ének ideje újra. És micsoda ének! A madarak tartanak a fáktól; elkerülik még a sövényeket, a kiszögellő sziklákat is, ahol ellenség rejtőzhet, hanem amikor őrtornyuk az ég, így énekelnek:

Csirip-pörgettyűként, elnyűhetetlen! Míg torkuk már csak tátog, hangja-szikkad. Amikor utoljára pillantottam Strasbourg felé, a székesegyház tornya, mint rózsálló kő-ujj szegeződött az égre a napsütésben, de ahány felhő elhaladt fölötte, mindig változott a színe. Entzheimnél voltam majdnem, amikor eltűnt a szemem elől, s a Vogézekbe való visszaút, amely oly csodálatosan kezdődött, ugyancsak keservessé vált itt, mert a véletlen úgy akarta, hogy olyan tájra tévedjek, ahol a légierő gépei a földhöz veszedelmesen közel végzik gyakorlataikat. Két óra hosszat mentem őrjítő motorzúgás és hangrobbanások közepette. Szurokfekete, csapottszárnyú vadászgépektől eredt a hang. A földön oly ingerülten sivalkodtak, mintha tiltakoznának a tartóztatás ellen. Aztán ujjongó üvöltéssel felszöktek a levegőbe, hármasával, szinte függőlegesen. Mihelyt odafönt voltak, fejre álltak, megfordultak, bedőltek, buktak át a gomolyfelhőkön, egyre zsugorodtak, míg végre más sem maradt belőlük, csak a hang, a hang, amit az ember az idők végezetéig hall a pokol legmélyebb bugyraiban. Vizes kenyérbélből holmi füldugó-félét fabrikáltam, de a hang azon is áthatolt. És már jöttek is rám a gépek, szinte a föld színén. Szaporáztam a lépteimet, idegesen kapkodtam a fejem, azt sem tudtam, honnan rohan rám a következő. Olyanok ezek a fúriák, akár a valkűrök, gondoltam. Igyekeztem megcsodálni, ahogy átzuhannak az égen, de szívem mélyén elátkoztam őket, és düh fogott el, amiért emberi lények kénytelenek eltűrni ezt a zajt, és nem tehetnek semmit ellene. Emlékszem, azt gondoltam, csak találkozzam egyszer egy ilyen pilótával, majd megmondom neki a magamét, de úgy, hogy az élete végéig megemlegeti. No de abba az Obernai határán álló kis kocsmába, ahol vagy fél tucat pilóta támasztotta a pultot, még csak ezután értem el. És mit csináltam? Rendeltem egy pohárral, és nem szóltam egy árva szót sem. Nagyon fiatalok voltak, arcukon a teológusnövendékek szigorú komolysága, habár ahogy domborodó idomokat sejtető kézmozdulatokkal kísérték szavaikat, semmi kétségem sem volt afelől, hogy a barátnőikről beszélgetnek. Meg-megütötte a fülemet néhány hangfoszlány: hogy Odette így, Marcelle meg amúgy viselkedett volna, valószínűleg azonos körülmények között. Hanem amikor egyikük ujjával hurkot írt le, Tandori Dezső fordítása.

már tudtam, hogy a nevek a repülőgépeket jelentik, a beszédes kézmozdulatok pedig, hogy hogyan manővereznek a levegőben. A kedélyes társaságban tökéletesen elpárolgott a mérgem. Meghívtak: tartsak velük. Mulattatta őket, hogy a valkűrökre emlékeztettek, s elmagyarázták: igyekeznek nem megriasztani a lábasjószágot, és csak imitt-amott ereszkednek le mélyen a síkság fölé. Megkérdezték, hova igyekszem. Fel, Oberhaslachba, mondtam, aztán, remélem, végig a Vogézek gerincén, de minden az időtől függ. Ha olyan borús lesz, mint ez az este, egyenesen a Hohwald felé megyek. Akár a tenyerüket, úgy ismerték a Haslachot. Egyszer elveszítettek ott egy rakétát. Vizsgálat indult, és kutatóosztagok közel egy hónapig nyomoztak utána. Nagyon sűrű ott az erdő, mondták. Ami meg az időjárást illeti, szerintük jók a kilátások. Másnap reggel nyolctól felhőtlen ég. Talán a hegyekben lesz egy kis gyenge köd, hajnalban, amikor – az ő szavukkal élve – lélegezni kezdenek a fák. De ne tartsak semmitől, mert aznap délután látták az előrejelzést. Odakint mocskos felhőabrosz terült a hegyekre, de a szakértői vélemény hallatán ugyancsak felbátorodva vágtam neki Haslach felé az útnak. Vittem a vacsoracsomagot is: rozskenyeret és hideg fogolypecsenyét.

Obernai középkori városka, sok szép fával, s ez azon a síkságon éppoly ritka, mint a csönd. A Klingenthalból lezúduló tajtékos barna áradatból ítélve odafönt hetekig jócskán eshetett. Átgázoltam az utat térdmagasságban borító vízen, és felmásztam az erdőbe. Ott jó szállást találtam egy lucfenyő tövében; a vörös mókusok társaságában ettem, hátamat egy facsonknak vetve, henyén fújtam a füstöt, és naplót írtam. Zsúfolt napom volt. Ahogy a síkságon tett hosszú vándorutamról írtam, megálltam egy pillanatra a „valkűr” szónál, de ott, a csöndben, mintha réges-régi lett volna az az emlék. Hajnalban sűrű fehér köd. Mintha nehezen lélegeztek volna aznap reggel a fák. Szívből reméltem, hogy az entzheimi meteorológusok értik a dolgukat, nekivágtam egy csapásnak, amely háromszáz méteren át egyre emelkedett s kanyargóit tömör, sima, vörösesszürke kiszögellő sziklák körül – ilyenből építik a katedrálisokat. A fák java része sűrűn ágas-bogas norvég lucfenyő, s ahogy áthatoltam közöttük, az ágakról csak úgy záporozott rám a víz. Hét órára a nap már csak citromszín folt volt az égen, de a jelzett ösvény kitartott. Áldottam azt az ösvényt. Áldottam a Club Vosgien pompás térképein gondosan vörössel jelölt valamennyi utat. Számozottak, és a számok megfelelnek a fákra szögeit táblák biztató eligazításainak, amelyek megjelölik a távolságot, és az odajutáshoz megközelítően szükséges időt. Col du Heidenkopf – jelezte a tábla, és az út két órámba telt, vagyis huszonhárom perccel kevesebbe a megjelölt időnél. A másik Grendelbruch felé mutatott – micsoda szép név, gondoltam, és kétségtelenül vendégszerető is. De oda nem jutottam el. A régi história. Elindultam a magam feje után, jóval alkalmasabbnak látszó hídon az örvénylő Magel fölött, és hamarosan elvesztem Guirbaden vadonában – amit akkor lássak megint, amikor a hátam közepét. Dél felé ritkult a köd. A gomolygó felhők felemelkedtek, illetve inkább híg, hideg párába oldódtak, amely komótosan ömlött a vízmosásokba, mint holmi lassított vízesés. Vigasztalanul csörtettem tovább, sorra próbálkoztam valamennyi ösvénnyel. De egyik sem vezetett messzire. Mindegyik egyszer csak véget ért, és kétszer is vissza kellett térnem kiindulási pontomra. Col du Heidenkopf (fr.) – Heidenkopfi hágó.

A nagy erdőknek jellegzetes arculatuk van. Ha az ember eltéved a fák között, olyan, mintha a létezés valamely más módjába hatolna. A guirbadeni nyír- és lucfenyővadon még nyomasztóbb volt abban a kísérteties félhomályban, az ágak alacsony mennyezete alatt. Növényi barlangba csalogattak, ahol úgy tűnik, hogy itt valami elkerülhetetlen kísért. Az aljnövényzet a ruhámba kapaszkodott, visszahúzott, s amikor nagy keservesen előre vergődtem néhány lépést, a bozót csak még sűrűbb volt előttem. Elértem egy helyre, ahol a talaj hirtelen szakadékba torkollt, méghozzá igencsak függőleges falú szakadékba. Kivert a verejték; reménytelen fáradtság fogott el, és leültem. Ekkor velőtrázó sikoly hatolt át a levegőn; a nyomában támadt súlyos csöndben azon töprengtem, menjek-e tovább, vagy okosabb, ha visszafordulok. Azért merészkedtem odáig, hogy lássak valamit Les Vosges Gréseuses-ből, a Molsheimig eljutó Bruche folyón túl elterülő legendás vidékből. A Szürke Tájékon, Haslachban sok-sok szent járt, közöttük Szent Flórián, a Willibrord-szabású nagy ír hittérítő. Ahol csodák estek, virágzanak a legendák, márpedig szerte a Vogézekben sehol annyi természetfölötti esetet nem jegyeztek föl, mint errefelé. Én azonban nem kutattam, mi a metafizikai magyarázata annak a slamasztikának, amibe aznap délelőtt keveredtem. Nagyobb vigasztalás rejlik abban, ha az ember konyít valamicskét a természetrajzhoz. Az a velőtrázó sikoly nem valamely elkárhozott lélektől eredt, hanem egy nagyon is ismerős zajos madártól: szajkó volt az, a varjú tarka rokona, az üldögélő madarak családjának legnagyobbika. Hasonlóképpen, amikor beléptem valami undok, agyvelőszerű anyagba, s felzavartam egy egész légyfelhőt, nyomban tudtam, nincs itt semmi iszonyat, csak egy piros falloid gomba, valószínűleg clathrus. Vagy egy óra elteltével felszállt a pára, s a fákon kibukkant az ösvény piros-fekete jelzése – és ez az ösvény nyilvánvalóan vezetett is valahova. Nemhogy veszedelemben nem forogtam, hanem vaktában eljutottam egy hegynyúlványhoz, amelynek a fala csak addig volt meredek, ameddig bármely épkézláb férfi könnyen lemászhat. A magas erdei csapásokra vonatkozó tapasztalataim igencsak gyérek, így több napomba telt, míg kellően értékelni tudtam, hogy kanyargósak bár, de a kemény öreg sziklák, amelyeken átvezetnek, többnyire szépen le vannak kopva, és megbízhatóak. Igaz, gyakran kell meredeken lefelé ereszkedni, de ha az ember kitart a jelzés mellett, sosem veszedelmesek, még ködben sem. Egy biztató vízesés társaságában ereszkedtem le a Bruche felé, a Bruderthal nevű enyhén lejtős hegyszorosban, ahol őz surrant át a füvön, és tárnics meg császárszakáll virult. Mielőtt nyugovóra tértem volna, egy darabig áztattam a lábam a Hasel patak vizében, amelyet Flórián második Jordánná változtatott. A kelta egyháznak dicséretére válik, hogy egy ír elvetődött erre a tájra, mert az ősi Austrasiában volt ugyan szép számmal klastrom, de azért ha a diszciplína meglazult, vagy a hittételek nem álltak elég erősen a lábukon, a püspökök bizony Írország felé tekingettek. A monda szerint a frank uralkodó, Dagobert felesége néma és vak leányt szült. A király elkeseredésében Flóriánért küldött, aki már nagy csodákat művelt. A küldönc pompásan felszerszámozott lovat vezetett a szent férfiú elé, de az öreg ír csak a fejét rázta. Isten szolgájának nem ilyen utazás rendeltetett, mondotta. Másnap zsákot dobott szamara hátára, és elkocogott az udvarba. Közeledtére a királyleány, ki soha életében nem beszélt, felkiáltott: – Nézzétek! Ott jön Flórián, és jámborsága jutalmául az Úr megadta látásomat! Hasel mellett, a hálás király adományozta földön, Flórián klastromot alapított, és százával tódultak hozzá a tanulni vágyók. Szíve akkor is a jámbor barátok között maradt, amikor hosszas unszolásra elfogadta Strasbourg püspökségét. Ekkor

kezdődött a krónikás által áldottnak mondott uralom a városban. A 693-as esztendőben az Úr kinyilatkoztatta Flórián előtt, hogy hamarosan, egy bizonyos órában magához szólítja, és úgy is lőn. Meghalt ugyan, de nem nyughatott. Hosszú vita után, hogy vajon Haslachban csakugyan az ő testét temették-e el, IV. Károly felajánlotta, hogy megszemléli a holttestet. E jámbor cselekedete jutalmául a kanonokok megajándékozták a szent jobb karjával, amelyet ünnepélyes szertartás közepette helyeztek el Prágában. Öt esztendő múltán kénytelenek voltak a bal kart is levágni, hogy csillapítsák Rudolf főherceg féltékenységét. Ám kételyek támadtak, hogy a test többi része valóban Szent Flóriáné-e, mert útonállók árokba hajították, a koporsóval pedig, amelyet drágaköves berakás díszített, kereket oldottak. Szokás volt a szenthez fohászkodni oltalomért, kelés, kólika, csikarás és tűzvész ellen. Ezt írták a kapu fölé: ,,Ó, szentséges Szent Flórián, őrizd e házat, a többit gyújtsd fel.” A szentséges völgyről való emlékeimbe betolakszik az ottani irtózatosan nagy kutyafajta képe. Akkora, mint a labrador, de lompos szőrű; ilyen kutyát képzelne az ember a Macbethet játszó Orson Welles sarkába. Talán eredeti elzászi farkaskutya, vagy olyan fajta leszármazottja, amely a farkassal is elbánt. Én csak annyit tudok biztosan, hogy engem nem állhatott. Ami persze nem lepett meg. Van valami a megjelenésemben, ami még a normálisan jól nevelt kutyából is a legrosszabbat váltja ki. Talán a pakkomban, vagy a gyors járásomban keresendő az ok. Vagy hogy a karomat lengetem. Talán a kutya ösztönösen tudja, hogy éppúgy nem állhatom a kutyaugatást, mint a gyerekbőgést vagy a sziámi macskákat. Vagy egyszerűen csak egy kicsit csavargó képem meg szagom van. Akármi is az oka, minden szabadon eresztett kutyát potenciális támadónak tekintek, kivált, ha hátulról, alattomban közeledik. Két bestia, amelyik Haslach felé vezető utamon nekem rohant, nyomban megfutamodott, mihelyt védekezésből támadásba csaptam. A harmadikon azonban látszott: felvenné a harcot. Csak a lábát láttam egy nagy kapu alól, de akkora láb volt, és akkora ugatás, ami óriási kutyára vallott. Legnagyobb megrökönyödésemre egyszer csak megjelent a kutya a sövény nyílásában, s nekem nem volt más választásom, mint hogy vagy állom a kihívást, vagy visszafordulok. Nem volt nálam semmi elhajítani való, így aztán kiabáltam, s úgy tettem, mintha dobálnék – ez rendszerint elriasztja a kutyákat. Ez a dög azonban átlátott rajtam az első pillanatban, és már jött is, lesunyt fejjel, vicsorogva. Jól eltrafáltam a bakancsommal, s ő meghátrált, hogy hátulról próbálkozzon támadással. Felkaptam egy követ, jókora darab vogézi gránitot, de mielőtt elhajíthattam volna, egy kis kölyök kidugta a fejét a sövény fölött és rákiáltott a dögre, amire az nyomban meghunyászkodott. Sarkon fordult és hazaódalgott. Aznap éjjel nyugtalan volt az álmom, mert a környék összes kutyája a fülembe ugatott, és fenyegetőzött: egyszer ugyan sikerült sértetlenül szabadulnom, de holnap is nap lesz. A kórus felerősödött, elhalkult, aztán kezdte elölről – egészen éjfélig, amikor is eleredt az eső. Hajnalra több gyémánttal szórta tele a nap a füvet, mint amennyi a Bond Street valamennyi ékszerész-kirakatában található. A kutyák egy pisszenést sem hallattak, de én felkeltem és szépen visszamentem a Bruche felé, mert elegem volt a kegyes kitérőkből. A haslachi vérebekkel való csatározásomnak dicstelen a folytatása. Soha nem viszek magammal botot, mert a kar lóbálása nagyobb lendületet ad a járáshoz. De aznap reggel úgy éreztem, védelemről kell gondoskodnom. Jóval mielőtt még odaértem volna a veszedelmes kapu elé, amely nem védett meg előző este a Cerberustól, letörtem egy csontszáraz fenyőágat – közel két méter hosszú volt, és a tövénél majd

karvastagságú. Fantáziadúsan Willibrordnak kereszteltem, s e kiváló bottal felfegyverkezve, hatalmasan megnövekedett önbizalommal csörtettem tova a patak mentén. Ellenfelem azonban, akinek szántam, nem bukkant elő. Kétségtelenül meglátott vagy meghallott, amint kutya-vadász indulót dalolva közeledtem. És eloldalgott. Hitvány, gyáva alak, gondoltam. Mint a legtöbb nagy kutya. S hogy megmutassam, mint vélekedem a hitvány, gyáva alakokról, akkorát sóztam Willibrorddal a kapura, hogy csak úgy porzott, Willibrord meg majd kiugrott a kezemből. A puffanásra egy patkány méretű kis kutya süvített elő a kapu alól, és a bal bokámhoz kapott. Elkergettem. Ha komolyan odavágok, úgy elröpítem, mint a golf labdát. Vicsorított, harapta a fát, és talán nyomban megint nekem rohan, de előbukkant egy ember, és kiabált – nyilvánvalóan nem a kutyára, hanem énrám. Hogy mit mondott, nem tudom, de igencsak valószínű, hogy jól megmondta a véleményét, hogy micsoda fajankó vagyok, aki csak mászkál a világba, és nincs jobb dolga, mint kiskutyákat ütni. El is hajítottam nyomban Willibrordot. Igaz, még három ízben megtámadtak a kutyák, egyszer vérre is ment a dolog, de a fegyver súlya jobban nyomasztott, mint a fegyvertelenség kockázata, úgyhogy soha többet botot nem vettem a kezembe, vélvén, hogy a jó gyalogló két-, és nem háromlábú lény. A Középső Vogézek legkönnyebben követhető útvonala a szépnevű Feuille de Mont Ste. Odile-hoz vezet. A térkép feltünteti a helyi ösvényeket csakúgy, mint a nemzetközi gyalogút, a Sentier de Grandé Randonnée jó darabját, amelyet utoljára a luxemburgi szép napokban tapodtam. Az út sűrű, erdős dombokon átvezet, a tetőkön várromok. Szent Odile híres kolostorát úgy veszik körül, mint valamely erődítményt a külső bástyarendszer. A turisták kanyargós úton hajtanak fel a Könnyek Kápolnájához, de a zarándokok végigtalpalnak a természetes kálvárián az erdőben, és sokan vezetik fehér botos barátaikat, mert a néphit szerint a szent meggyógyítja a vakságot. A legenda szerint, akárcsak Dagobert király leánya, Aldaric fejedelemnek ez a nem kívánt gyermeke is vakon született, és ha az isteni beavatkozás villám képében útját nem állja az apa kardjának, a kislány elpusztult volna. Ám amikor megkeresztelték, nyomorékságát „levedletté, akár a pikkelyt”. Krisztusnak szentelte magát, és idővel kolostort alapított, ahova tódultak Elzász legelőkelőbb születésű apácái. A kolostor körüli dombok neve feu vagy fée, amelyet én tűznek véltem, és úgy gondoltam, egykor Bealltain-t imádták itt, a napistent, akinek tiszteletére hatalmas máglyákat gyújtottak május elsején, s innen ered a gael nyelven Bealltainnek. nevezett ünnep. A legendák azonban erdei tündérekről mesélnek, és a szó valószínűleg tündértanyát jelent. Arrafelé egy kiszögellő szikláról böffenéseket, kutyaforma ugatást hallottam. Kíváncsi voltam, honnan ered a zaj, s addig fürkésztem látcsövemen odalent a talajt, míg meg nem pillantottam egy konda csinos állatkát: alig voltak nagyobbak a tengerimalacnál, narancsszínűek és csíkosak. Vadmalacok voltak, mindössze talán tucatnyi, s a nyomukban három-négy idomtalan, szőrös öreg koca; ugyancsak igyekeztek összeterelni nyüzsgő családjukat. Serény állatok, messze elkóborolnak élelem után, de a déli hőségben szívesen elhevernek a sárban, vagy feltúrják a füves zsombékot, és valamennyien beleássák magukat, közös sziesztára. A szűrt fényben a csíkos malackák jóformán nem is látszottak. Feuille de Mont Ste. Odile (fr.) – szó szerint: a Szent Odil hegy lombja. feu (fr.) – tűz, fée (fr.) – tündér.

Felfelé baktatva a kolostorhoz, utolértem vagy fél tucat szabályos öltözékű apácát, és formás kis szónoklatot intéztem hozzájuk az eltökéltségről, meg arról, hogy odafent a csúcson bízvást megint találkozunk, és érzékeltettem, hogy aznap már bizonyára nem is jutunk közelebb az éghez. Sajnos lengyelek voltak, és egy szavamat sem értették, de azért igen barátságosan mosolyogtak, én meg integettem, nagyobb sebességre kapcsoltam, és azon törtem a fejem, vajon hogy a csudába kerültek ide olyan messziről, és mi lesz, ha összefutnak a vaddisznókkal. Merőben sikertelen kísérletem során, hogy elkerüljem a zegzugos út kerülőit, átvágtam a fák között, és sikerült két napon belül másodszor is eltévednem. Megalázó élmény. Vissza kellett ereszkednem oda, ahol egy órával azelőtt elhagytam a kedvesnővéreket. Takaros kis lábnyomaikat követve elértem a csúcsra; ott áll a szent szobra: karját isten felé tárja. A társaság épp akkor jött ki a kápolnából, én meg igyekeztem azt a benyomást kelteni, mintha órák óta ott lennék már. Igen felvilágosult hely ez a Szent Odile. A kolostorhoz csatlakozó refektóriumban egy dundi nővér megkérdezte, óhajtok-e apéritif-et – ő Coq au Riesling-et, vagyis könnyű rizlinget ajánlana. Odakint colmari szép kislányok kórusa rigmusokat énekelt; bombaüzletet csináltak a fagylaltárusok; sorra gördültek be a Diesel-motoros buszok, és az idegenvezetők akár a litániát zengték a szent csodás életének történetét.

Délnek jó néhány útvonal között válogathattam, de a Barr felé vezetőt nem voltam hajlandó figyelembe venni – azt tartja ugyanis a monda, hogy amikor a Sátán megkísértette Krisztust és felajánlotta neki a világ valamennyi városát, csak Barrt tartotta meg magának, méghozzá azért, mert az ottani bőrgyárak szaga mindig az otthonára emlékeztette. A többi útvonal közül a Hohwald kecsegtetett Elzász legsűrűbb erdejével, Andlau pedig még egy szent, az áldott Richardis csontjaival. Minden tiszteletem a jámbor asszonyoké, de azért inkább az erdő felé vettem utamat, mert a szent hegy felől eredő zajból ítélve arra következtettem, hogy csöndesebb lesz a fák között. Kellemes élménynek bizonyult, és még társaságban is volt részem, mivel összebotlottam egy idősebb német természetbúvárral, aki nyomban előhúzta kulacsát, s engem „nagyrabecsült kollégám” megszólítással tisztelt meg, mihelyt kiderült, hogy akárcsak ő, én is szenvedélyes híve vagyok az állat- és növényvilágnak. Kollégám rovart gyűjtött. Nyelvi kapocs alig volt közöttünk, mivel azonban egyszer régen én is szenvedélyes rovargyűjtő voltam, és mivel az osztályozásról szóló legismertebb szakmunkák németül íródtak, elboldogultunk hát némi latinnal, meg azzal a néhány szóval, amire emlékeztem, mint például tapogató (Fühler), szárny (Flügeldecken), fafúrás (holzbohren) és fémes (erzglanz). Mindez abból az alkalomból hangzott el, hogy megkülönböztettünk egy óriás, hosszúszarvú rovart (Saperda), amely rendesen fűzfák (Salix) között található, egy kisebb rokonától, amelyet nem izgat annyira, hogy hol böki le a peterakócsövét (Legerohre) – hanem azért különösebben választékos társalgásra nem volt alkalmas ez a nyelv. Mindamellett fényesen elboldogultunk, s a játékboltba szabadult kisfiúk lelkesedésével mutogattuk egymásnak a biológiai kincseket. A Hohwald valaha bûcheronjairól és schlitteurjeiről volt híres – ezek azok, akik a fákat kivágják, illetve akik a kivágott fákat lecsúsztatják a lejtőn, a schlitte-en, amely szánkóra hasonlít; a művelet nehéz, és nem ritkán veszedelmes. Aznap is épp bûcheron (fr.) – favágó; schlitteur (fr.) – facsúsztató munkás. schlitte (fr.) – facsúsztató szán (a Vogézekben).

ebben mesterkedtek, de nem az egykor használatos szerszámokkal. A fejszét gépi fűrész helyettesíti – úgy vonít, mint a kutya –, a schlitte helyett pedig motoros csörlőre szerelt kábelen juttatják a favágók a rönköket a csúszdára. A tűlevelűek, kivált a vörösfenyő és a luc, csodálatosan alkalmazkodtak a Vogézek kivénhedt talajához, és remekül kifejlődnek. Módszeresen irtják és kisebb tömbönként újra telepítik a fenyőerdőt, s e gyakorlat révén mindössze néhány nagyobb területen olyan kopasz a hegyhát, mint Anglia keserves sorsra jutott erdeiben. Ám még így is gyötrelmes nézni a nagy fák haláltusáját; majdnem olyan érzés, mintha az ember nyilvános kivégzést látna. Egy hatalmas szál lucfenyő mintha sehogy sem akart volna megválni a hegytől, amelyhez oly sokáig ragaszkodott. Már jóformán átfűrészelték a törzsét, s ő lehajolt, remegve, azzal a gyomorkavaró csikordulással, amely az embernek a makacs zápfog kihúzását juttatja eszébe; az óriás végre elbukott, s görgött, görgött, míg végül kitárt karokkal meg nem pihent a földön. Aznap éjjel úgy tettem szert társaságra, hogy zsebkendő alá bújtatott zseblámpámat a sátor nyílása mellé tettem, s ágyban fekve figyeltem a csodálatos teremtményeket, amelyek berepültek az éjszakából. A kavargó bogár-cirkuszban díszvendégem a császárlepke volt, illetve inkább a párja, mert a szürke szárnyán bagolyszemeket viselő szépséges teremtést nőneműnek néztem. Ez az éjjeli lepkefajta úgy hívja a párját, hogy feromon nevű finom illatot hint el szélirányban. Figyeltem, amint a sátorlapba kapaszkodva oly sebesen rebben a szárnya, hogy a nagy szemek egészen elmosódnak, s közben azon tűnődtem, vajon emberi lények közt is használatos-e a feromon. Némely illatszerész azt állítja, a más-más bőr- és hajszín különböző illattal jár. A barnák és feketék aromája „dévaj és néha fárasztó”, a vöröseké éles és vad, a szőkéké kábító és átható, mint némely pancsolt bor zamata: szinte pontosan megfelel annak, ahogy csókolnak: a barnák erőteljesebben és birtokolni vágyón, a szőkék talán bizalmasabban. A középkori hatóságok felismerték a szűziesség szagát csakúgy, mint ellentétét, a cemendeségét, amely „fövő keményítőre emlékeztet”, míg Groddeck, ez a különös Freud-tanítvány azt állítja, hogy valójában az ember szaglóérzéke éppoly éles, mint a kutyáé, csakhogy mi pszichoszexuális okokból elfojtjuk. S ez valószínűleg nem is baj, mert ha megszimatolnánk a szerelmet vagy a gyűlöletet, az érzéseknek még nagyobb zűrzavarába kerülnénk bizonyos személyek jelenlétében. Vendégemet végül igen udvariatlanul kellett kitessékelnem: eloltottam a lámpát, mert odacsődítette a legyeket.

Hajnalban olyas vizes, olyan sűrű pára lepett el mindent, hogy feladtam a Champs de Feu megostromlásának gondolatát. Odafent bizonyára rég kialudt már a tűz. Vizes, súlyos felszereléssel csúszkáltam le az úton Andlauba, és ugyancsak nekikeseredtem. Sehol semmi hang, csak a folyó surran tova, gurgulázik a hidak a malomkerekek alatt, ki-kiszökik a sötétbe, de mindig visszatér ahhoz a keskeny kis úthoz, mintha nem merészkedne egymagában a fák közé. Gyors léptekkel beértem egy papot, aki – úgy láttam messziről – a szabad ég alatt misézett. Közelébe érve hangot hallottam, vékonyabbat, mintha lelke és teste folytatna párbeszédet; avagy tán holmi magasabb hatalommal beszélget? Mint kiderült, mindkét hang egy kis rádióból eredt, amelyet úgy vitt, mint a breviáriumot, s a közeledtemre gyorsan kikapcsolt.

Udvarias jó reggelt-jére azt mondtam, szerintem egyáltalán nem jó. Nem tetszik nekem a Vogézek időjárása. Megbízhatatlan. Süt a nap. Az ember nagy bizalommal terveket kovácsol. És mi történik? Vagy elered az eső, vagy leszáll a köd. Néhány mondatban kieregettem magamból egy csomó ellentétes érzést. Az az igazság, hogy szívem mélyén kissé szégyenkeztem, hogy egy falusi ösvény biztonságáért cserbenhagyom a nagyerdőt. Elnézően mosolygott. Nem is olyan rossz az idő, mondta. Csak éppen felhős. Nyáron jóformán minden nap így kezdődik – s mutatta is, hogy amarra, Szent Richardis andlaui temploma fölött már csudával határos módon kiderült az ég. A város fölött a nehéz ködből a fényes napsütésbe oly hirtelen volt az átmenet, hogy hátrafordultam, és szemügyre vettem a félig felhőben borongó épületeket. Mintha gőzkamrából léptünk volna ki, s az ajtaja nyitva maradt volna mögöttünk. Szívélyesen elbúcsúztunk, ő ment keresztelni, én meg aznap másodszor reggelizni. Egy meglehetősen búbánatos képű medve kőképmása guggol Szent Richardis román stílusú temploma előtt. A hajó déli falára is egy óriási bestiát festettek. A szent, úgy mesélik, látomásában arról értesült, hogy ahol földet kaparó medvét lel, ott alapítson apátságot, és ezt a medvét Andlauban találta meg. Évszázadokig tartottak a szent tiszteletére medvéket a faluban. Mivel jobbára külhonból kellett őket importálni, lehetséges, hogy a szent menazsériából elszökdöső állatok segítségével honosodtak meg a tányértalpúak a Vogézekben. Különös, hogy Richardist, aki valaha a züllött uralkodónak, Kövér Károlynak – Nagy Károly unokájának – volt a felesége, általában mint Szűz Császárnőt emlegetik. Az istenfélő hölgy nem engedett férje vágyainak, aki, torkig lévén Richardis jámborságával, megpróbált tőle megszabadulni. Károly állítólag azzal vádolta, hogy bűnös viszonyt folytat kancellárjával, Luitgard püspökkel. Tűzpróbára ítélte, amelyből Richardis sértetlenül került ki, ám, életrajzírója szerint, „elszomorodva”. S már ment is, és megalapította az erényes és gazdag nők szerzetét. Csak főrendi sarjakat fogadtak be, és csak a főnöknőkre vonatkozott a házassági tilalom. A medvéket a tizennyolcadik században leöldösték, de nagy ünnepeken olyan morgás és szuszogás tört elő az oltár mögül, hogy végül visszahozták a mackókat, és fenntartották a medvekertet, míg csak a Forradalom alatt be nem zárták az apátságot. Andlau alatt a folyó lefut a széles elzászi síkra. Kisütött a nap, s én elszégyelltem magam, hogy egyetlen felhő láttán elszöktem a hegyek közül, de végtére is – érveltem magamban – a gyaloglás nem büntetés. Nem az a célom, hogy ahány hegy az utamba kerül, mind megostromoljam, s már indultam is délnek, a route du vinen, sutba vágtam az útkeresési gondokat, míg el nem érkeztem Ammerschwihrbe. A szőlőskerteket a Vogézek dús halmainak lankáira telepítették. A levegő nedves és meleg, és valósággal érezni benne a termékenységet. Szivattyúk és méhek döngnak, fiatal seregélyek rikoltoznak. Fent a magasban romok: a várak urai a Rappoltsteinek voltak, akik nem bárónak, nem grófnak, hanem egyszerűen csak Herrnek nevezték magukat, ők voltak a nép – a többiek csak gazdák meg városlakók. Messze lent, a fallal övezett városok, mint Dombach vagy Riquewihr, uralták a régi kereskedelmi útvonalakat a Rajna mentén. A domboldalakon, a városkák meg a kastélyok között, tucatnyi kis falu gubbaszt, ma szőlősgazdák lakhelye. Gyönyörű virágok ékesítik valamennyit. Az egyik faluban jószerint mást se lát a szem, mint lila akác- és iszalagzuhatagokat, a másikban meg csupa muskátlit és begóniát telepítettek utcára-térre. Ribeauville macskaköves utcáin fel-alá karikázott egy lompos csendőr, hangtölcsért lobogtatva. – Allo, allo – kiabálta. – Adatik tudtára mindenkinek, hogy a route de vin (fr.) – a bor útja.

plébániatemplomban az esti hangverseny egy órával később kezdődik, azaz kilenc órakor. A polgármesternek sürgős dolga akadt. Ne felejtsük el, emberek! Kilenc órakor! Köszönöm, Ribeauville polgárai. – Elhallgatott, aztán hozzátette: – Et bon appétit. A l’Auberge Zahnacker-ben láttam viszont, ahol a hasonnevű halványzöld bor a kedvenc itóka. Megkínáltam a jóembert egy pohárral, de elutasította, mondván: ha csak még egy csepp lemegy a torkán, lefordul a bicikliről. – Ma vagyok ötven esztendős, M’sieur – magyarázta –, s ilyen alkalommal ugyancsak sok barátja akad az embernek, és régen volt már reggel. – Néma bánattal szemlélte az üveget. Felsóhajtott. – Fájdalom, ötven éves vagyok, és mégsem elég határozott. Egyáltalán nem vagyok határozott. Ha megengedi, talán egy kis pohárkával Hivatali felelőssége tudatában szopogatta, csodálta színét és zamatát. Látszott, hogy élvezi, de nem vidította fel. Rossz idők járnak, mondta, hiába, szerinte mindennek az az oka, hogy Elzászban feltartóztathatatlanul terjed a kommunizmus. Azoknak a munkásoknak semmi sem elég. Itt egy frank, ott egy frank. És kérdem tisztelettel, hova kerülnek azok a frankok? Egyenesen Oroszországba, a szakszervezetek segítségével. Kérem, még a gólyák is elköltöztek. Azelőtt tele volt minden gólyafészekkel. És ma mi a helyzet, tisztelettel? Egyetlenegy gólyafészek árválkodik az öregtornyon. És a többi hova lett? Hogy hova? Hát elmentek, Lengyelországba meg Romániába. És ugyebár azok az országok hol máshol vannak – Oroszországban! A pfifferek után érdeklődtem – ezek a vándormuzsikusok a középkori eredetű nagy zenészünnep, a Pfifferday óta ma is minden évben elzarándokolnak Ribeauvillebe. Muzsikálnak, táncolnak az utcán, és a Hôtel de Ville előtti szökőkútból bor folyik, ingyen ihat mindenki, amennyi belefér. – Pfifferek! – legyintett megvetően a csendőr. – Nem pfifferek már azok, kérem. Kintornások! Tán már zenész valaki, mihelyt forgat egy olyan kis masinát, mint a kávédaráló? Igazi zenész, kérem, ide be nem teszi már a lábát! Az elzászi szőlősgazdák rizlingjüket, zöldszilvánijukat külföldön próbálják népszerűsíteni, de mivel a táj beékelődött az ismertebb francia és német borvidékek közé, hát legfőbb bázisuk a helyi fogyasztás. Wolff, tizenkilencedik századbeli utazó írja, hogy némely elzászi 6-10 liter bort iszik meg naponta, éjszakára meg korsót tesz az ágya mellé, ha netán kiszáradna a torka. Az ő véleménye szerint a helyi bor „meglehetősen pokoli itóka”. Én inkább azt mondom: karcos. Általában az emberek ma is nagy mennyiséget fogyasztanak a közönségesebbjéből, aki pedig a komolyabb italt kedveli, egész sor pálinka között válogathat, köztük ott a szőlőhéjból-magból főzött, csípős ízű törköly. A route de vin valamennyi városkája dicsekszik valamivel, ami a legrégibb, legnagyobb, legjobb, vagy más szempontból legkitűnőbb a világon. Becsületszóra elhittem hát, hogy Bennwihr bora serkenti a nemi ösztönt. Kientzheim bevehetetlen tornyát nem találtam, de elbóbiskoltam Bergheim hatszáz esztendős hársfája alatt. A törzsét jócskán kifoldozták betonnal, és mankók támogatják, az ágakat mégis sűrű lomb borítja, és amikor a kéreg lepotyog, visszaszögelik. Egy tábla közli, hogy az Úr 1300-ik esztendejében tartotta itt első népi ünnepségét a lakosság. A königsbergi váron Európában csak a heidelbergi tesz túl, de annyit restaurálják, hogy a végén még túlnövi vetélytársát.

Et bon appétit (fr.) – És jó étvágyat.

Riquewihr felé igyekeztemben lemerészkedtem a vártól az országúira, ahol egy forgalmi kereszteződésnél fél tucat autóstoppos ücsörgött, és fuvarért nyavalygott a legkülönbözőbb helyekre, Salzburgtól Belfort-ig. A zaj láthatólag meg sem kottyant a lemezklubok bennfenteseinek. Kamionok száguldoztak, kocsik süvítettek, s a pokoli lármát fokozandó, három derékig meztelen legény egy vadonatúj forgalmi jelzőtábla alapjába fúrt préslégfúróval. Az egyik autóstoppos fiút mintha már láttam volna valahol. Hátizsákján most ez a felirat díszelgett: COLMAR – NÁSZUTASOK. Barátnője, a massachusettsi Springfield szülötte, megismert és rám kurjantott: – Hello! – Hogy tetszett Luxemburg? – tudakoltam. – Lepra – felelte ő. – Miért nem mennek el gyalog Hunawihrig? Ott van a szőlőkön túl. – Marháskodik? Mi szórakozni akarunk. – Mióta házasok? A lány fancsali képet vágott: – Ide hallgasson! – mondta. – Épp most mondom ennek az abszolút nullának, hogy ha össze nem szedi az eszét, nem is leszünk házasok. Arról hallgatnak az útikönyvek, hogy Riquewihr jóformán zajtalan város. Icipici kis hely. Liliputi város, hatalmas fallal bekerítve. A tizenhatodik századbeli házak makulátlan épségben állnak. Úgy ahogy van, filmet lehetne benne forgatni Dumas vagy Victor Hugo regényeiből. A keskeny utcákról kitiltották az autókat. Nem is látni, hol parkolnak – valahol a városkapun kívül. A falakon belül csak emberi hangok szívmelengető moraja hallik. Beszélget, nevet, fényképez és ingyen bort kóstolgat a tömeg. A kaputól kapuig nyúló egyetlen utcát tucatnyi borpince szegélyezi, márpedig ötpercnyi járás az egész. Ott barangoltam, csak a Kínzókamrák Tornyát kerültem el, s bámultam, hogy a kovácsoltvas meg a faragott kő milyen tudatos egyéniséget ad a város szinte valamennyi házának. Ez a város büszke lehet rá, hogy hogyan sáfárkodott az örökségével. Az Obertor szomszédságában egy pékség mellett nyílik az a borpince, ahol napjában kétszer verődik össze négy-öt helybéli törzsvendég, mert társaságban jobban ízlik a pálinka. Egyetlen komoly borissza van közöttük. Aggodalmasan figyelt, míg az odavetőleg rendelt negyed liter első poharába belekortyoltam. Kissé éretlen volt. – Nem jó, M’sieur? – Halkan kérdezte, szinte féltő aggodalommal. Angol közhelyhez folyamodtam: – Nem rossz – mondtam. – Egyáltalán nem rossz. – De ízlik? – firtatta. Körülpillantottam. A kocsmáros felment. A többiek beszélgettek. – Nem – vallottam be. Hogy sikerült kibányásznia az igazat, nyájas inkvizítorom áthajolt a pulton, kiemelt egy Traminer Réserve Exceptionelle feliratú címkét viselő palackot, és bőkezű adagot töltött belőle. – Ezt kóstolja meg – mondta. Kitűnő bor. Száraz, de testes. Sokkal jobban ínyemre való, mint az a drága Zahnacker, amit délelőtt vásároltam. De mit ittam az előbb? – Közönséges vinkót – mondta. – Ez terem itt. Mint mondja, nem rossz, de csak akkor, ha egész nap iszik az ember, mint a postás. Csakhogy bornak nem bor. A jó Traminer Réserve Exceptionelle (fr.) – kivételes alkalmakra fenntartott tramini.

borból keveset csinálnak. Idő és figyelem kell hozzá, no meg a legkülönb szőlő. Manapság mindent kipréselnek a földből, hát mit várhat az ember? Se íze, se bűze nincs ennek a bornak. Olyan szakszerűen beszélt a szemelt szőlőről, meg az aszúszüretről, hogy azt hittem, maga is szőlőművelő. – Nem – mondta. – Én csak pék vagyok, de a gondunk közös. Hogyan készül a jó kenyér? Jó lisztből és lassú kelesztéssel. Régen legalább három-négy órát kelesztettük a tésztát, és nem kellett semmiféle vegyi anyagot belerakni. Manapság a gazdák sokkal többet aratnak ugyanakkora földről, de a búzának sincs már íze. És ha azt akarják, hogy szép fehér legyen a liszt – mint a patyolat –, a molnár finomra őrli, megrostálja, úgyhogy a végén más se marad belőle, csak keményítő. Az ilyen kenyér felpuffasztja az embert, és ráadásul három óra alatt kiszárad. Aznap este Riquewihrben némi rosszérzéssel szemléltem a térképet. Elléháskodtam a Vogézeket, az első akadálynál hátat fordítottam az erdőnek. A Vogézek belsejéből nem láttam semmit. Ha bátran neki akarok vágni az Alpoknak, ideje, hogy egy-két hegyet megostromoljak. Mihelyt erre elszántam magam, ennivalót vásároltam, aludtam egy órát, és nekivágtam az útnak Ammerschwihr felé. Néhány szót az alvásról. Az agy és a test bizonyos ritmusai akár az árapály váltakoznak nagyjából egy napon belül. Ilyen az alvás is. Legtöbben mintegy tizenhat óránként érzik szükségét. Aki nyolckor kel, éjfélre rendszerint elfárad. Az én alvásintervallumom sokkal rövidebb. Akár gyalogolok, akár otthon ülök és írok, rendszerint hat órát alszom éjjel, s ezt kiegészítem egy kis ebéd utáni szunyókálással. A négy nap gyors járás közben Riquewihrtől Belfort környékéig más ritmusra váltottam, éjjel négy órát aludtam csak, és mintegy ötóránként rövid időre lefeküdtem, így sikerült közel százhatvan kilométert megtennem. Ammerschwihr erdeiben és a Les Trois-Epis-n át mentem, felmásztam a Hohrodberg gerincére, ahonnan káprázatos kilátás nyílik a munsteri völgyön át a Les Ballons-ra, a déli Vogézek ikercsúcsaira. Az út világosan látható, többnyire magasan vezet, ki-be kanyarog a szakadékokba a görgeteges lejtőkön – de keveset jegyeztem fel a látottakból, mert elfoglalt az útkeresés, és a távoli felismert irányadó pontok egyeztetése a térképpel meg az iránytűvel. Amikor lefelé tartottam Luxemburgba és Lotaringiába, több ízben is mentem gyorsan, de sosem olyan eltökélt szándékkal, mint itt. Az út valóságos terepgyakorlattá vált – főpróbája volt az elkövetkezendőknek. Odalent a Fecht völgyében, a hágó alatt, külső védődeszkával látták el a magas tetejű faházakat – úgy, mint a svájci völgyekben. A nyolcadik században ír és skót hittérítők jártak ezen a vidéken; felföldi nevek őrzik az emléküket, mint Magay és Waray. Némelyek szerint a Munster szó a hasonló nevű írországi megye származéka, de valószínűbbnek látszik, hogy inkább az itt épült nagy monastère (monostor) eltorzult alakja. Hanem a Les Ballons őse kétségtelenül Bealltain, minden kelta törzs közös ünnepe. A Petit Ballon fái fölött hegyvidéki legelők húzódnak; igen emlékeztetnek a délangol dombvidékre. A gazdák Szent Orbán napján, májusban felhajtják a dús füves rétre a jószágot, és csak szeptember végén terelik haza. Aznap este kankalin, réti foszlár és vidám sárga kikerics, csupa tavaszi virág között borongtak a tehenek – itt, a szélfútta magaslatokon, minden hathetet késik. A tehenek közt tértem nyugovóra, kényelmesen aludtam, jóformán moccanás nélkül, míg meg nem csendült megint a kolompjuk, és a keleti dombok szegélye fakókéken fel nem fénylett. A Grand Ballon lábánál épült Lautenbach felé szeszélyes ösvényt követtem; először nyugatnak tartott, a Steinberg felé, aztán visszakanyarodott az erdőn át,

emelkedett, lejtett, széles kanyarokban. Márpedig Hilaire Belloc a The Path to Rome (Út Rómába) című könyvében azt mondja, hogy egyenes vonalban szelte át azokat a dombokat a felső Mosel és a Ballon d’Alsace érintésével. Rejtély. A vogézi pásztorgenerációk használta csapások mind kanyargósak. Körkörösen haladnak, megkerülik a meredélyeket, szegélyezik a sűrű és jóformán áthatolhatatlan bozótost. Hogy a csudába tudott itt átvergődni az az ember? Ő maga felel a kérdésre. A hit, mondja, az vitte át, és amikor kételyei támadtak, felidézte magában, hogy a Hit sokféleképpen magyarázható. Tekintélyként Baconre hivatkozik, mondván, hogy megengedhető és kellemetes dolog egy kevés hamisságot elegyíteni az igazsággal. Belloc minden egyes esküjét megszegte, vagyis hogy egész úton gyalogol, kerekes jószágra nem száll; hogy az Isten szabad ege alatt alszik, és napi harminc mérföldet – ötven kilométert – tesz meg, valamint hogy Péter-Pálkor misét hallgat a Szent Péter székesegyházban. Belloc útvonalát nehéz, ha ugyan nem lehetetlen követni. Műve nem útikönyv, és a kereszténység e pöffeszkedő bajnoka jót mulatna azon, hogy bárki annak tekinti. Első pillantásra úgy tűnik, rekordot javított, hiszen a lotaringiai Toultól Róma kapujáig gyalogolt alig három hét alatt, noha, mint bevallja, többször is elfogadta, amikor kocsira invitálták, és két ízben vonatra is szállt, Az ő dolga, úgymond, hogy az osztatlan Európát érezze át, népét, életmódját, hitét. Hajlékonyan keveredik ellentmondásokba, merev a véleményében. Valóságos erkölcsi zsarnok. Philip Toynbee azzal vádolja, hogy úgy forgatja a hitet, mint futballszurkoló a kereplőt, belemar zsidókba, újságírókba, protestánsokba, alkoholistákba és birkahúsevőkbe egyaránt. Valóságos csoda, hogyan sikerült térkép nélkül átevickélnie a hegyi szorosokon, ócska pamutöltönyében, és hogy vajon hogyhogy nem látott egész úton egyetlen szál említésre méltó virágot, madarat, állatot, még csak pillangót sem. Csak az embernek emberhez való viszonylatában foglalkoztatja minden, amit lát. A természet többi része mehet a pokolba, és ez a magatartás egyesek szerint a mi nyugati etikai rendszereink legtöbb, vagy éppenséggel valamennyi apostolának közös hibája. Mindamellett Bellocnak van szeme a jellemekhez, a tájhoz – természetesen csak nagy vonalakban –, s mindenekfelett a fény- és légmozgáshoz, ahogy azt az ember hajnaltájt érzékeli a Vogézekben. „A halvány, bizonytalan villódzás nem is mintha átsütött volna a légen: része volt, színét az erdőkből, a mezőkből s a felettem magasodó lankákból nyerte, s amazokat szürke és még szürkébb síkként hagyta maga mögött. A közeli erdő megannyi körvonal csupán, fekete, mozdulatlan, a keletet hangsúlyozza túlnan. A folyó fehér volt és halott, még pára sem szállt fel róla, ám a távoli legelőkön finom köd emelkedett, s egyenletesen eloszlott a dombok oldalán; mintegy abból magasodtak ki, lábuknál ködösen, a fénylő ég felé mind világosabban, s minél messzebb voltak, annál több körvonal látszott a korai fényben, s a legtávolabbi széleken virradt a reggel.” Lefelé menet aznap, épp a természetbarátok turistaszállójának zárt kapujánál, leszakadt az ég. Menedéket kerestem a borókabozótban, amely körülbelül annyit ér, mint a rekettye-mennyezet. A vihar gyorsan elvonult, de én bőrig áztam, s enyhén gőzölgő nadrágban-zekében indultam el a rouffachi erdő alatti tanyához. Csupán útbaigazítást kértem a legközelebbi völgy felé, hanem az asszonyság egy székre mutatott, és pattogó németséggel olyan parázs vitába bonyolódott a férjével, hogy bántam a percet, amikor az ajtajukon kopogtattam. A férfi kiment. Az asszony rá se nézett a térképemre, csak a kezét emelte fel, jelezvén, hogy várnom kell. Amikor a férfi visszatért egy flaskával, az asszony megint rákiabált, ezúttal még hangosabban.

Nagysokára kiderült, azt mondta neki, hozzon bort, de az ember nem melegítette meg, úgyhogy várhattam megint. Aztán mégiscsak megjelent a bor, finom melegen, és az asszony adott egy pohárral, hozzá meg zablisztlepényt. És nagyrészt mutogatással közölte velem, hogy vessem le a zekémet, majd ő rendesen megszárítja. Körülményes, de kedves a Vogézek lakossága. Segítőkészek, de mindig mintha gondban lennének, mint a vérebek. Ahol franciául beszéltek, szó szerint vették tréfás megjegyzéseimet, és úgy néztek rám, mint az eszementre. Még a beszélgetéstöredékekből is az az ember benyomása, hogy itt minden lényeges kérdésben az asszonyé az utolsó szó. Esküvőkön a menyasszonynak vonakodást illik színlelnie. A gyűrűváltás pillanatában pedig úgy görbíti az ujját, hogy a gyűrű ne csússzon rá nagyon könnyen; s amikor az ifjú pár feláll az oltár előtt, és várja az áldást, rendszerint a lány áll először talpra. Lehet, hogy maguk között eltréfálkoznak az ilyesmin; szívből remélem, noha a humoruk meglehetősen fekete. Rouffach-ban egy történet járja: évszázadokkal ezelőtt a falu népe elhatározta, maga épít akasztófát a keresztútnál, és büszkék is voltak rá nagyon. Gyönyörű, érett tölgyfából szerkesztették, és úgy megerősítették vihar és egyéb megrázkódtatás ellen, hogy a legválságosabb pillanatban, élet és halál mezsgyéjén, a keresztgerenda jóformán meg sem rezdült. Hanem amikor a szomszéd község lakosai megkérdezték, hogy egy gonosztevőjüket felköthetnék-e erre a mesterműre, a rouffach-iak méltatlankodva üzentek vissza: – Még mit nem – szólt az üzenet. – Ezt az akasztófát magunknak építettük, meg a gyermekeinknek!

Téthisz partjai

A Vogézek vizeit keletnek a Rajna vezeti le; nyugatnak mellékfolyói, a Sarre, a Meurthe és a Moselle, délnek pedig, azaz pontosabban délnyugatnak, a Saône. Ezeken a nagy folyókon kívül egész sereg kis zuhatag bukfencezik le nagy könnyelműen a Ballon d’Alsace bérceiről egyetlen egérútjára, a Savoureuse-be. Messze fent, a Lepuix erdőségében kanyargó patakból jövet reménytelenül belevesznek Rosemontoise mocsarába, s arra mentem én is, Rossberg, Masevaux és Rougemont-le-Château érintésével. Szép nevek, szép helyek. A kis tavak tükröt tartanak az égnek. Messze kint egy kikötőcölöpön gubbasztó halászsas felszállt a finoman párálló víz fölé, és súlyos szárnycsapásokkal, panaszos fütyölés közepette elrepült. A falvak elrejtőznek a nádfüggöny mögött. Színig a csűr, jó a kerítés, frissen mázolva ajtó-ablak – jólétre vall minden, de a rosszkedv mégis úgy üli meg a helyet, mint valami mérges gáz. Mogorvák itt az emberek, és nem titkolják, hogy nem óhajtanak közösködni semmiféle idegennel. Amikor Chaux közelében egy kocsmában ennivalót emlegettem, egy öregasszony közölte, hogy dolga van, és tovább söpörte a padlót. A következő tanyán a patron csak a fejét rázta. Megkérdeztem: van-e errefelé pékség vagy szatócsüzlet, ő ismét csak a fejét rázta. És honnan kapja ő az élelmet? Teherautóról, közölte, de ennél többet nem tudtam kihúzni belőle. Se köszönés, se sajnálkozás, se istenáldja. Csak a fejét rázta, de azt is lassan, komótosan. Én meg baktattam tovább, és elgondoltam, hogy Rosemontoise La Trouée-ban fekszik, a Vogézek és a Jura közötti hatalmas horpadásban; ezen a hasadékon át érte annyi támadás Franciaország sebezhető, lágyhasi részét. Dühös voltam, rosszkedvű, úgy éreztem: rászedtek ezzel az udvariatlansággal, hiszen annyira örültem már ennek a könnyű járásnak lefelé a Ballons-ról, pihenésnek szántam, rövid vakációnak a Jura megostromlásának nehéz feladata előtt. Két-három falu is elmaradt, mire találkoztam a Sermamagnyból felfelé tartó teherautóval, rajta, úgy gondoltam, mindennel, mi szem-szájnak ingere – hanem a jóember közölte, hogy egy szem felesleges holmija sincs. Hosszas vita: irtózatos uzsoraáron kegyeskedett átengedni némi kenyeret meg húskonzervet. Valahogy nem sikerült elkerülnöm egy kitűnően látható hurkot a Thannból vezető úton. Még a kovács sem volt egészen bizonyos, merre kell mennem. Korgó gyomorral érkeztem Belfort-ba Valdoie nyomornegyedén át, és szentül elhatároztam, hogy többet nem kérdezősködöm. Az utcanevek mindig megragadják a fantáziámat. Észak-angol szülőföldemen az utcanevekből kirajzolódik a régi városok képe. A szénfekete Leedsben töltött ifjúságom emlékeiből felbukkan Burmatanya, Ártány-dűlő, Koca-kapu, Kanonoksor meg Birkabillog neve. Ma már mind bevásárlóközpont, de a nevük ma is felidézi a hajdani viruló kisvárost, amely gyapjúval és bőrrel kereskedett a nagy cisztercita apátság tövében. Franciaországban polgári öntudatról és hazaszeretetről beszélnek az utcák. Többnyire nagy egyéniségekre emlékeznek. Ha az ember eligazodik köztük valamennyire, vagyis meg tudja állapítani, hogy helyi avagy nemzeti hős emlékének

áldoznak, többé-kevésbé pontosan megállapíthatja, mikor ér a városközpontba. Belfort-ban mindennek átható katonaszaga van, ezért olyasféle gondolatokkal játszadoztam, hogy a rue Georges Brulot a porosz invázió napjaiban élt kisdobos hőstetteinek állít emléket; Docteur Louis Chippre valószínűleg a nagy Condé herceg alatt lehetett orvosezredes, Jacques Bombard pedig újfajta mozsárágyút konstruált. A Colmar, Epinal, illetve Besançon felé vezető régi utak mellőzésével végre eljutottam a faubourg des Ancétres-ig, s ott, immár meghittebb terepen, következett a sugárutak klasszikus sorozata, Jeanne d’Arctól Vauban, Clemenceau, Joffre és Fock érintésével egészen De Gaulle-ig, szabályos sorrendben, a place d’Armes körül. Belfort pontosan az, aminek mondja magát: kitűnő védelmi állás a Hasadék legsebezhetőbb pontján. 1870-ben Denfert-Rochereau ezredes itt védte sikeresen a helyőrséget a negyvenezres német sereg ellen, a tizenkilencedik századnak bízvást egyik legnagyobb tüzérségi párbajában. A várost bekerítettek és elvágták Franciaországtól. A védőket tífusz és himlő tizedelte. Hat hétig közvetlen közelből zúdult a városra kis híján száz ágyú tüze. Az ezredes azonban zseniális stratégának bizonyult. Többször kitört. Bombabiztos lövegállásaiból oly hajszálpontosan viszonozta a tüzet, hogy a németek kénytelenek voltak több elfoglalt faluból visszavonulni. Végül a fegyverszünet mentette meg, s a tüzérek ágyúik élén, lobogójuk alatt vonultak végig a romba dőlt városon. A csata emlékét az óriási pókhasú oroszlánszobor őrzi, amelyet a vár alatti sziklafalból faragott ki Bartholdi, a New York-i kikötő Szabadságszobrának alkotója. Napszállatkor a nyájas Savoureuse hídján üldögéltem, s néztem, amint barázdabillegető szökdel a parti boglárka hófehér szőnyegén. Harang szólt halkan, s amikor néhány hazafelé tartó polgár szép jó estét kívánt, úgy döntöttem, hogy La Trouée csak egy vacak kis mocsári fészek, és szállást kerestem a Porte de Brisach közelében. A forgalmas téren a fogadós, dundi felesége és négy gyermeke már borjúsültből és salátából álló vacsoráját fogyasztotta az ivóban. A gazda biztosított, hogy nyomban kiszolgál, úgy hogy addig megittam egy pohárral egy saverne-i uszályhajó-kapitány meg a kormányosa társaságában. Kellemesen elbeszélgettünk. A nyitott nyakú ing meg a kirojtosodott zeke egyik előnye, hogy az ember elvegyülhet a helybeliek között, nem rí le róla, hogy idegen. Hasznos jószág a pipa is. Önbizalmat kölcsönöz. Az a magányos ember is elengedheti magát, aki kényelmesen szívogatja cigarettáját, de ahogy így visszagondolok, nem emlékszem, hogy egyet is láttam volna. Hanem a pipa, az komoly dolog, s akár a kandallótűz, szüntelen figyelmet igényel, s elegendő időt hagy arra is, hogy kigondoljuk a mondókánkat. Házigazdám finoman a szalvétájába böffentett, s ezzel befejezte vacsoráját. Bajszát törölgetve lépett hozzám. – M’sieur– mondotta –, most már tökéletesen az ön szolgálatára állok. Maga szolgált ki. Finom vacsorát kaptam, kísérőszöveggel. Élcek a fiatalító borról. Nem árthat a lábamnak, vélekedett a gazda, de persze csak ha nem akarok aznap este még messzire menni. Hogy tetszik a vidékük? Reggeli kalandjaim cenzúrázott beszámolója hallatán bólintott. Bizony, a derék helybélieket mindenfelé kitúrják a magukéból a barbár idegenek. De azt tudtomra adta, hogy ő Provence-ból származik, ahol ugye a jó modorral csak a jó konyha vetekszik. Tizenegy felé, amikor az angol kocsmákból kurtán-furcsán kitessékelik az embert, az uszályhajó-kapitány udvara már öt frissen befutott bárka legénységével gyarapodott, s jóval elmúlt éjfél, amikor még javában iszogattunk, beszélgettünk. A témák sora az utazás közhelyeitől a folyóparti városok egyformaságáig sok mindent

felölelt, ám ahogy ínyem mindjobban megkedvelte a bort, emlékszem, egyre zamatosabb történeteket meséltem gyalogútjaimról, belekevertem a zivatart is meg az oberhaslachi kutyákat. Ezt tárgyilagosan említem itt, mert az a véleményem, hogy idegenek társaságában az ember nagyjából annyi szórakozásra számíthat, amennyit ő maga nyújt, s ha gyalogutas anekdotakincsem félannyira volt csak mulattató, mint az ő adomázásuk és derűs kedélyük, már jól sikerült az esténk. Belfort bőségesen kárpótolt a mocsári néptől elszenvedett sérelmeimért. Egy bisztróban egy asszony nem fogadott el pénzt a kávémért, mondván, hogy az ő édesfia évekkel ezelőtt épp így indult el, gyalogszerrel, mint én, s azóta – ha ugyan jól értettem – nem tért haza. Indulás előtt észrevettem, hogy éppen az útlevelemet veszítettem el. A postahivatalban a chef kitörő örömmel fogadott. Előző este egyik tisztviselője megtalálta a holmit a pulton, de sajnos, az illető aznap épp szabadnapos volt, és egyesült erővel fél óránkba telt, míg az értékes papírdarabkát megleltük – gondosan kartotékolták ugyanis a keresztnevem alatt. Délnek könnyű járás ígérkezett, egészen a Lomont-gerincig, a Jura legkülső faláig, csakhogy a térképen elkerülte figyelmemet a Chatenois-les-Forges és a Peugeot név. Az annyira áhított lankák helyett hosszú-hosszú kilométereken át egyre sűrűbb ipari szennyeződésben sétifikáltam, acélöntödék és egy iszonytató autógyár jóvoltából, Sochaux és Montbéliard között. Ide-oda vetődve, vaktában nekivágtam mellékösvényeknek, igyekeztem elkerülni az új autópálya építkezését, s egy újabb csatorna, a Bourbeuse egy mellékága mentén kerestem menedéket a vontatóösvényen. A helybeliekről a legnagyobb jóindulattal is csak annyit mondhatok, hogy akárcsak Rosemontoise lakóival, velük sem könnyű boldogulni. Az általánosítás alapja néhány szó egy láthatólag süketnéma boltossal, két-három falusival, egy útfoltozóval meg a halászokkal, akikbe a csatorna mentén botlottam. Talán nem is ellenségesek, csak zárkózottak. Valósággal becsukódnak, begubóznak, amikor megszólítja őket valaki. A férfiak egymással sem váltanak sok szót, legalábbis ha idegen ül az ivóban, hanem az asszonynépből megállíthatatlanul ömlik a szó, oly hevesen csókolgatják, ölelgetik egymást az utcán, hogy azon tűnődtem, vajon miféle kompenzáló tényezők munkálnak a parttalan érzelmi megnyilvánulások mélyén. Egy asszony bevitte tésztaképű fiát egy kávézóba; barátságtalan gyerek volt, s szemmel láthatóan kényelmetlenül érezte magát, amiért odarakják az asztalra, mint valami díjnyertes görögdinnyét. – Nézzétek! – intézte a szót az anyja az egybegyűltekhez. – Folyton azt akarja, hogy csókolgassam, így meg így, meg így! Soha meg nem elégelné! – És újból nekiesett. Hanem a gyerkőc nem hogy örült volna: elhúzta a képét, és bősz ordítozásban tört ki. Valamelyest ismerem a sportot, s a csatornák horgászait a legbarátságosabb, legfilozofikusabb embercsoportba sorolom. Magányos gondolkodók, megedzették őket az időjárás meg a rossz haljárás viszontagságai. Ha az ember mást se lát, mint egy konzervdobozra való kukacot meg a vöröstetejű csalit, alighanem jól esik neki, ha egy idegen odavet néhány barátságos szót. Hanem La Trouée-ban más szokás járja. A vitathatatlan kijelentésre, miszerint szép napunk van, olyan üres, olyan tökéletesen kifejezéstelen tekintetek válaszoltak, hogy nyomban odébbálltam; úgy éreztem, ezek az emberek a puszta létből is kihorgászták magukat, ez már maga a feneketlen depresszió. A part egy csendes pontján levetkőztem, és fejest ugrottam a vízbe, közben erősen markoltam a szappant. A megtisztulási szertartás közepette elúszott a szappanom, és a meredek partra is csak némi nehézséggel tudtam kievickélni, de azért sokkal jobban éreztem magam, s egy órácskát aludtam a napon.

A Michelin-féle útikönyv-sorozat szerint a Hasadék mintegy harminc kilométer hosszú, Sermamagny környékétől egészen Brognard-ig húzódik, ahol a csatorna elkanyarodik Mulhouse felé. Jómagam megtoldanám még néhány kilométerrel, a komor hely szélső határa szerintem inkább Seloncourt vagy talán Bondeval, ahol érezhetően dombosabb a vidék, és barátságosabb a nép. Semmiféle drámai légkörváltozás nem észlelhető, hacsak a szél nem hoz árnyalatnyi meleg fuvalmat. Mentem tovább, néhány kilométernyi távolságban követtem a svájci határt, olyan erdőkbe léptem, amelyek felvették a Vogézekben látottakkal a versenyt, és napszállat tájban elértem egy fogadóhoz Blamont közelében, a hatalmas gerinc tövében. Csalétekül, hogy ott éjszakázzam, a ház asszonya, derék, anyai teremtés, mindenáron megmutatta a hálószobát, ahol nem csekélyebb személyiség aludt egykor, méghozzá nyilvánvaló megelégedéssel, mint a Tour de France győztese. A jóasszony az ivóban elmesélte, hogyan ivott együtt velük a nagy ember, valaki azonban kacsintott, és a fogadósné nagy méltatlankodására a társaság úgy tett, mintha nem emlékeznének a nagy eseményre. Nem hagytam magam lepipálni, s elmondtam, hogyan jöttem le két nap alatt a Rossbergről, s azt hiszem, nekem sem hitte senki egy szavamat sem. Hírnevem forgott kockán, hát kiittam a palack maradékát, s kimentem a szuroksötét éjszakába. Sehogy sem találtam a gerendakunyhót, amelyet emlegettek, hát letáboroztam egy ugyancsak meredek legelőn; nem volt kényelmetlen, de olyan érzés fogott el, mintha libikókán tértem volna nyugovóra. Felvirradt az írek fogalmai szerint a szép enyhe reggel – más szóval: szakadt az eső, mintha dézsából öntenek. Kinyújtottam a lábamat, egyenesen egy kicsiny, de jéghideg tócsába. Az éj folyamán becsörgedezett egy kis patak, de kicsörgedezni már nem tudott. Csuromvizes volt az alsóneműm, valamint több térkép, az Alpok növényvilágáról szóló könyv, meg vastagon bélelt hálózsákom lábsó vége. Mindezt tárgyilagosan mesélem, mintha hozzászoktam volna az efféle meglepetésekhez. Ez jut eszembe, valahányszor azt mondogatják, milyen szép is lehet kint aludni a vadonban. Rendes körülmények között fél óra alatt becsomagolok. Áll pedig ez a következőkből: kimászom, és kiteregetek valami vízhatlan holmit – ez a toalettasztalom. Alaposan megmosakszom, rendszerint patakban, rossz esetben tehénitató vályúban, aztán a tartalék-ruházatomat elcsomagolom nylonzacskókba. Jól lenyomom a hátizsák aljába, a többi könnyű holmival, tetejébe jön a fényképezőgép meg a könyvek. Ezután következik a sátor szétszerelése; jól kirázom, és a fenéklapba csavarom az egészet, a sátorrúddal meg a cövekekkel egyetemben. Aznap reggel, amit csak tudtam, a sátorban pakoltam. Se evéssel, se mosdással nem vesződtem, hanem kimentem a felhőszakadásba, és lebontottam silány kis menedékemet. Két óra hosszat caplattam, másztam erősen, fejemet leszegve, szélben, esőben, mint valami rövid kötélen vontatott hajó. Azzal próbáltam meggyőzni magam, csekély sikerrel, hogy hóban még komiszabb volna, vagy ha mondjuk fáznék, nem így, mint most, amikor melegem van és vizes vagyok. Ha az ember vizes, abban nincs semmi különös, de ha el nem tereli valamivel a figyelmét, bizony idővel elfárad, s ez veszedelmesebb, és gyorsabban jön, mint a testi kényelmetlenségnek jószerint valamennyi egyéb formája, kivéve a közvetlen kimerülést. De hát mire gondoljon az ember reggel fél hétkor az esőben, ha nem az esőre? Szinte tökéletesen feledésbe merült olvasmányélményeimből felszínre hoztam, amire csak a sztoikus filozófiából emlékeztem, de ez sem használt valami sokat. Úgy rémlik, az egész szisztémát Epiktétosz zúzta szét – vagy összetévesztem valakivel? Ki is mondta, hogy sose látott Tour de France (fr.) – hivatásos kerékpárosok részvételével Franciaország városain keresztül rendezett nagyszabású nemzetközi körverseny.

valódi sztoikust, és valószínűleg nem is fog soha? Nem tudtam, de nem is érdekelt. Inkább próbáljunk tenni valamit az ellen a hatalmas vízfolt ellen a vízhatlan holmim alatt – s már vetettem is le az ingemet, zekémet. Micsoda megkönnyebbülés! Az eső is alábbhagyott valamicskét. Mint a hajszárítóból a lég, olyan meleg volt a szél. Egyenletes erővel fújt, szembe. Nekidőltem, s a széllökésekben néhány perc alatt megszáradt a ruhám. Ez az Alpok északi részén végigszáguldó főn, amely elolvasztja a havat; a szelet a dombok közti mélyedésekben a hirtelen légnyomásesés okozza. Lefelé menet Neuchâtelbe, mindenféle hangulatában láttam a Jurát: fekete, fenyegető, viharos kedvében csakúgy, mint puha hajnali-alkonyi szürkében, de legeslegszínpadiasabbnak akkor reggel látszott a Lomont csúcsáról. Kezdetben párás és homályos minden. Felhők függnek a Doubs szakadékai fölött, ám a főn támadására visszavonulnak, hanyatt-homlok bukfenceznek át egymáson, s kibukkan a gerinc hátán gerinc; a mészkő-bordázat a végtelenbe nyúlik, mint megkövült tenger hullámai. A geológusok nyelvén rögzült gyűrődésnek nevezik ezeket a hullámokat – a Téthisz nevű ősi tenger gyűrődéseit. A mitológiában Téthisz a Föld és az Ég leánya, aki a folyókat szülte. Ám a Jurakorszakban, sokkal azelőtt, hogy Európa felöltötte mai arculatát, az ilyen néven ismert tenger a Pireneusoktól a Himalája külső vonulatáig terjedt. Őskori leletek tanúsága szerint a vizeket óriás tengeri hüllők uralták. Dinosaurus (sárkánygyík) vándorolt a környező partokon, és esernyőszárnyú gyíkok surrantak le a sziklák közül, halra és egyéb apróbb zsákmányra vadászva. Mintegy hatvanmillió évvel ezelőtt a tenger apadásnak indult. A tengerfenék megszilárdult maradványa feltolódott – ebből lettek az Alpok, meg a többi hatalmas hegylánc az Atlasztól a Hindukusig. Téthisz maradványa pedig nem más, mint az árapálytalan Földközi tenger. Óvatosan előlopakodott a nap. Jó lett volna kiteregetni lucskos szerelésemet, és sütkérezni egy kicsit a meleg mészkősziklákon, hanem mardosott az éhség, úgyhogy levonultam St. Hippolyte-ba, a Doubs folyó partjára. Három nap alatt háromszor keltem át azon a szeszélyes folyón. A Doubs a Jura fekete gerincén ered, északkeletnek folyik, s útközben néhány éktelen szakadékon vágja át magát – szemlátomást nagyon igyekszik már találkozni a Rajnával. Odafelé útban fejjel nekiszalad St. Ursanne-nál egy sziklának, jóformán teljes körben megkerüli, előbb nyugatnak fordul, azután meg északnak, a rosemontoise-i tavak felé. Montbéliard szomszédságában megint csak akadály áll az útjában, erre délnek kanyarodik, egyenesen a Saône felé, jó háromszáz kilométeres vargabetűvel. St. Hippolyte a Doubs és a Dessoubre találkozásánál, szakadék mélyen fekszik. Kellemesen lapos városka; „belesimul a festői tájba”, mondják a képeslapok. Emlékezetemben megmaradt az irtóztató nagy reggeli, alig valamivel ebéd előtt, és a hosszas vita a helybeli orvossal, egy Prelot nevezetű, kikent-kifent ifjúval, aki addig provokált, míg fel nem csaptam a vidéki élet szenvedélyes védelmezőjének, holott, mint csakhamar kiderült, nem sokat tudtam róla. Ingerlő megjegyzésekkel kezdte, hogy tudniillik ezt a helyet fel kellene egy kicsit dobni. Jó lenne például egy wurlitzer a szállodába, meg az isten tudja még mi minden, a városka egyetlen keskeny kis utcájára. Ha el nem kapom a polgármester, M. René Guenot pillantását, aki jelezte, hogy barátunk „csak egy egyszerű vállalkozó”, igazán nem tudom, mire ragadtattam volna magamat. A doktor taktikát változtatott. Lenézett a bakancsomra, és azt mondta:

– Ha meg nem sértem, M’sieur, maga két lábon járó anakronizmus. Mit vándorol, mint valami csavargó, amikor kocsival tíz perc alatt feljuthat a Combé de Goule tetejére? – Mert gyalogszerrel sokkal többet látok útközben. – De mennyi időt elpazarol! – Ahelyett, hogy mit csinálnék? Prelot doktor mosolygott. – Ide hallgasson – mondta. – Ha megengedi, hogy felvigyem ma délután kocsival Maîche-be, mutatnék valamit a mi falusi életünkből. De ha mindenáron gyalogolni akar, hát akkor – pouff! – elmulasztja az egészet. Amire erényesen azt válaszoltam, hogy márpedig én szívesebben gyalogolok. – Akkor találkozunk három óra múlva a Combé tetején. – Mennyire van? – Körülbelül tíz kilométer. És nagyon meredek. Feleannyi idő alatt ott vagyok, közöltem, majd ebéd után szépen kikerekített nemtörődömséggel elindultam. Ostoba hencegés volt, meg is bántam öt perccel azután, hogy kiléptem a szállóból. A térképen úgy néztem, elkerülhetem az útkanyarokat, ha egy öszvércsapáson megyek; csakhogy jóval meredekebb volt, mint amire számítottam. Fent a magasban felderengett a Miroir. A csapás a szakadék szélén kúszott. Kitartó iramban, mélyeket és lassan lélegezve elértem a csúcsra, és leültem, kissé kábán, de jó néhány perccel a kitűzött idő előtt. Prelot nem tanúsított akkora meglepetést, mint amekkora jogosan megilletett volna. Mindössze annyit jegyzett meg, hogy az angoloknál a gyaloglás nem sport, hanem a mazochizmus egy válfaja, majd felajánlotta, hogy találkozzunk aznap este egy maîche-i szállóban. Jó, mondtam, mert nem tudtam, hogy mi vár rám.

Négy-öt öregember ülte körül a szerénynek látszó kis hely pultját, és szemlélték a kései vacsorázok bevonulását. Amikor a lány beimbolygott, valószínűleg épp elbóbiskoltam, vagy annyira elmélyedtem gondolataimban, hogy első pillanatban látomásnak hittem. Lassan közeledett, mintha transzban járna. Gyönyörű lány. A Hálókocsi-Madonna. Lehetett vagy tizenkilenc éves. Mélyen kivágott ruhája a földet söpörte. Mosolyogva biccentett a törzsvendégeknek, akik csettegtek, mint egy csapat vén seregély, és emelték poharukat. Mielőtt akár megsejthettem volna, miről van szó, az ajtó felpattant, és berontott egy törpe, kurta lábú, látott szájú, gyerekes képű, fura kis ember. Odarohant egyenesen a lányhoz, átölelte a derekát, és felsivított: – Je t’adore! Imádlak! A lány nem ijedt meg, még csak meg sem lepődött, hanem lehajolt, és gyengéd puszit nyomott a törpe fejebúbjára. Amire az kukorékolt egyet, és felpattant egy asztal tetejére, ahol vad táncot járt, kozák módra dobálva lábát. Valahonnan az étterem mélyéből tam-tam-dobok hangja hallatszott. Két zsivány surrant be időközben. Közrefogták az ajtót, leültek, térdük közé fogott dobbal. Majd becsörtetett egy királyfi, jóképű ifjú ember, némiképp Hamletre emlékeztető öltözékben. Hozzám lépett, és kezet nyújtott. – Jó estét – szólalt meg angolul. – Prelot doktor mondta, hogy valószínűleg itt találom. Wesman vagyok. Laurent Wesman, a francia televíziótól. Ma este a közelben forgatunk. Ha nincs okosabb dolga, nem jönne át?

Lélekben kicsatoltam biztonsági övemet, felálltam, és megismerkedtem JeanMichellel, a rendezővel, meg a társulat nyolc-kilenc tagjával. Christine Audhuy (a látomás) mosolyogva és helló-val üdvözölt. A zsiványok összefont karral álltak és vicsorogtak. Az udvaroncok meghajoltak, a kémek és a lázadók vezére a megfelelelő zörejeket hallatták. A törpe visszavonult duzzogni a sarokba, majd néhány ifjonc harsány örömére fejre állt. – Jacques Kancellier – mondta Wesman. – A komikusunk. Végtelenül jó humorú ember, csak néha kicsit nehéz vele… – Kancellier vadul biciklizett a levegőben, és vonított, akár a kutya. Aznap éjjel a hegyek között felgyújtottak egy öreg szekeret – annyi tűzifával, hogy egy tucat mártírt meg lehetett volna rajta égetni. A tábortűz-jelenet sziluett-effektusa kedvéért ívlámpákkal vették körül a máglyát, a színhatás kedvéért pedig marékszám szórták rá a sót. Christine ott ült három méterre a tűztől, a királyfit alakító Wesman lábánál. Ahogy felpillantott az ifjú szemébe, csinos orrocskájáról csöpögött a veríték. Folyt a festék is az arcáról, de Christine-nek szeme sem rebbent, és a pózon egy szemernyit sem változtatott, miközben közölte menedzserével, hogy elege van az egészből. A szerződésben Jeanne d’Arcról nem esett egy szó sem. – Én nem vagyok La pucella saignant ou bien cuit – jelentette ki. A kamerákat védő azbesztlemez biztonságából Jean-Michel szótölcséren át próbálta vigasztalni. Mindannyiuk szemefénye, közölte, valamennyien imádják, és a művészet igazán megér egy kis sülést. Már nem emlékszem a Rendez-vous á Badenbourg című televízió-sorozat részleteire. Holmi egzotikus országból jött az unatkozó királyfi, megpróbálkozott mindenféle összeesküvéssel, zsiványkodással, arra is ráunt, aztán Párizsba szöktetett egy kis varrónőt, és roppant divatos versenyautó-garázst nyitott. Csak a fiatal arcokra emlékszem az iszonyatos máglya fényében, meg a fülemülére, amely a szünetben dalra fakadt, mintha csak végszóra várt volna. – Madár? – vette le fülhallgatóját egy technikus. – Madár az van mindenütt. Nem, szó sincs semmiféle háttéreffektusról. Ez ugyanis amolyan bohókás, nem realista darab. Éjfél felé megleltem Prelot-t: egy „Lőpor” feliratú ládán üldögélt. Sört ivott, és a választásokról beszélgetett egy statisztával. – Aha – mondta. – Angol barátunk, a világcsavargó. Mondja csak, M’sieur, mit szól a mi kis falusi életünkhöz? Van bizonyos primitív bája, nem?

Maîche-ből Charquemont felé tartottam, s ott megmásztam a Sergnottes-ot, de alig álltam meg, mert tompán sajgott a jobb térdem – vélhetőleg az előző napi túrának, a Combé de Goule óvatlan megrohamozásának eredményeként. Dél felé tekintve, Téthisz szirtjei még barátságtalanabbnak látszottak a Cendrée-n túl, ahol a Doubs megint csak szakadékba veti magát, a Côte du Grand Combe-ba – ez a hasadék Franciaország és Svájc között húzódik vagy harminc kilométer hosszúságban. Amikor a szakadékba lefelé menet kétszer is megbotlottam, leheveredtem egy félórára a meleg, fehér sziklán, és azon töprengtem, nem kellene-e megnézetnem a térdemet, talán bekötöztetni; a jegyzetfüzetemből ugyanis láttam, hogy mindenestül közel ezerháromszáz kilométert gyalogoltam, s ez számításaim szerint nem is kevés.

La pucelle (fr.) – szűz; saignant ou bien cuit (fr.) – étlap-kifejezés (bifsztek-re), a. m. véres, angolosra vagy félangolosra sütve; jelentése itt: (Én nem vagyok) az Orléans-i Szűz, félangolosra sütve.

Hosszú gyalogutakat öt-hatszáz kilométeres darabokra szoktam feltördelni – körülbelül ennyire futja az ösztönzésből, a valahová-elérkezés vonzásából, és ott azután két-három napig pihenek. Első célom Strasbourg volt, és reméltem, hogy a hét végére már közelről látom az Alpokat, hanem ennek érdekében legalább száz kilométeren át jól ki kell lépnem. Déltájban alábbhagyott a főn; hűvös szél fújt keletről, és a tépett szélű felhők megint gyülekeztek; jól összebújtak, és végül egyetlen nagy zivatarfelhő tornyosult egymagában egy csúcs felett, amely a Halál Lépcsője kérlelhetetlen nevére hallgatott. Baljós érzéssel szemléltem. Tudtam, hogy heves lökésekkel tör felfelé a meleg levegő, át az örvénylő gomolyfelhő-tömegen. Tudtam, hogy a csöppecskék megfagynak és leesnek a felhő aljába, és ellenkező előjelű töltést visznek a párába, amely már amúgy is keserves kínszenvedéssel igyekszik egyensúlyi állapotba kerülni. Tudtam, mondom, mindezt, és csak még jobban megrémített, mert a szakadék tetején alig akad menedék. Az első fülsiketítő dörrenésnél azt hittem, belém csapott a mennykő, csak csodával határos módon túléltem. A vérvörös villanást szinte azonnal nyomon követte a huszonötfontos ágyú robajához hasonlatos dörrenés. A vörös szín annak volt tulajdonítható, hogy leeresztett szemhéjam mögül lestem a villámlást. Féltem, és valósággal elkábultam. Néhány pillanatig csak kuporogtam, kényre-kedvre kiszolgáltatva az elemeknek, aztán felálltam, és a szakadó esőben elrohantam a sziklafal egy kiszögellő szirtjének védelmébe. Sehogy sem tudom leküzdeni a zivatartól való félelmemet. Komisz nap volt. Három óra hosszat tébolyultan száguldozott a mennydörgés a szakadékban, mint valami nekivadult kutya. Időnként eleredt az eső, és amikor estefelé megszelídült az ég, La Rass erdeje párába burkolózott. Ha a tömzsi kis határőr, aki megmotozott, csempésznek nézett, ugyancsak nagy csalódás érhette. Puskát viselt, és egy minden hájjal megkent ócskás szakértelmével böngészte át a pakkomat. És sorra előkerült a kaland valamennyi zilált kelléke: szennyes fehérneműbe csomagolva a toalettszereim, gyógyszerek és pár szem karamella, egy doboz bakancszsír, egy lapos üveg konyak, jó pár térkép, és végezetül a kincsek kincse: vászonkötésű jegyzetfüzetem. Szaglászott, turkált, végigszimatolt mindent, hálózsákomtól a fogpasztámig. Végül, úgy látszott, megelégelte a kutatást, és megkérdezte, honnan jövök. – Hollandiából – feleltem. – Úti célja? – A Földközi-tenger. Csak így, magától értetődően. Eddig még nem mondtam ki soha. Tudom, hogy nagyképűen hangzik, meg aztán minek hívjam ki a sorsot. Most is hozzá kellett volna tennem: – Remélem –, de elmulasztottam. Azt gondoltam, kétharmad része mögöttem az útnak, vigye el az ördög. Ne kerülgesd a kását. Tessék egyszer kivételesen színt vallani. A határőr a legcsekélyebb meglepődést sem tanúsította. Udvariasan jó éjszakát kívánt, és távozott. Mintha csak egynapos kirándulásra mentem volna. Lentről néztem, amint lassú, kimért mozdulatokkal, hosszú léptekkel visszakapaszkodik az útra – mintha lassított felvételt néznék. Azon morfondíroztam, honnan eredhettek az ősei. Amikor papírra vetettem útitervem vázlatát, azt gondoltam, ha átmegyek jó néhány országon, felismerem majd az északi és a kelta, az alpesi és a mediterrán típus jellegzetességeit. Csak éppen arra nem gondoltam, hogy Európában az egységes fajta ritka, mint a fehér holló, és a legnagyobb keveredés a francia-német és a svájci-olasz határvidéken található. A „fajta” szóval általában valamely feltételezetten azonos

jellegzetességeket hordozó csoportot jelölünk, amely valaha a múltban létezett, mielőtt még az ,,idegen”-nek mondott elemekkel keveredett volna. Ez nem arcberendezés és nem is bőrszín kérdése. India déli részén fekete kaukázusiak élnek, akik látszólag az ausztráliai bennszülöttek rokonai, és valószínűleg a japán szőrös ainuké is. A mongolok skálája a sárga bőrű keletiektől a csokoládébarna dél-amerikai bennszülöttekig terjed. A haj színe és minősége egyaránt csalóka. Hullámos kelta haj bukkan fel négereknél, sok a vörös hajú finn, zsidó és walesi, csakúgy, mint ír és felföldi skót. A dolog lényege az, hogy az emberiség úgynevezett elsődleges csoportjai, tucatnyi kevert vagy összetett típusra bonthatók, és némelyeknél tisztán kimutatható legkorábbi civilizált őseink nyoma. Boltozatos homloka és erőszakos álla alapján a határőrt a klasszikus alpesi típusba soroltam: kései utóda azoknak a vadászoknak, akik az utolsó jégkorszak végén bolyongtak Európában. Ezek voltak a barlangfestők, az emberiség egyik legdöbbenetesebb művészeti formájának alkotói. Az ember több mint egymillió évig primitív szerszámokat használt, csakhogy ezeket a szerszámokat a késői kőkorszak vadászai természetfölötti célra alkalmazták. Hagyatékuk nemcsak holmi irkafirka meg paca, amilyet a gyerekek vagy a rabok mázolnak a falra, hogy agyonüssék az időt. Ezek élénk színvilágú freskók, és a libegő fáklyafényben mintha mozognának. Nagy gonddal rajzolták és festették azok az emberek, akik szüntelenül hatalmas bölény- és vadlócsordák, mamut és rénszarvas, kivált rénszarvas közelségében éltek. A vadászok ismerték az állat minden porcikáját. Szemmel tartották. Nyomon követték. Áthajszolták a meredek szirteken, be a szakadékba, vagy mély árkot ástak, és oda kergették. Feldarabolták. Húsát megették, irhájával a hideg ellen védekeztek, sátrat, ruhát csináltak belőle, csontjaiból szerszámot készítettek. Sosem volt emberi társadalom oly tökéletesen része környezetének, mint a rénszarvasvadászok, és hogy biztosítsák prédájuk visszatérését, elevenen, méghozzá ugyancsak elevenen ábrázolták az állatot, sosem holtában. Lefestették, amint békésen legelészik, fejét lógatva, vagy riadt vágtában menekül, táguló orrlyukkal, fejét a szélnek szegve. Altamira és a Dordogne művészei oly biztosak voltak a jellegzetességekben, az ábrázolt állat leglényegében, hogy nem is vesződtek a vonalak kötésével. A bölénynek csupán domborodó hátát, idomtalan nyakát mutatták, egy villanást a farkasból, vagy a rénszarvas fejét, hínár módra szétterülő agancsával. Engesztelő ábrák voltak, s közibük olykor odarajzolták magukat is, mint jelentéktelen, pókszerű kis figurákat, ott kuporognak, lándzsával felfegyverezve, vagy éppenséggel menekülnek a támadó állat elől. Faros-melles asszonyaikat is ábrázolták, olyiknak a sok szüléstől lóg a hasa, de meleg húsuk eltölti a férfi vágyát és elzsongítja fáradtságát. Az életet kifejező művészet éppoly rejtelmes, mint maga az élet. Éppolyan nehéz meghatározni, mint az életet. A barlangfestők művészetük és a tűz segítségével átalakították az ember életét, felemelték a lét állati, csak a fennmaradásért küzdő szintjéről. A művészet révén megsejtették a természetfelettit, azt a világonkívüliséget, amely a vallás első mozzanata, kezdete. Ama vadászok leszármazottainak, az alpesieknek skálája Franciaország nyugati részétől az Uralig, sőt még messzebb terjedt. De ők is, mint minden vadásznép, gyéren szóródtak el. Északi és földközi-tengeri behatolók hullámai több irányból szorították vissza őket a hegyek közé. A típus ma is felismerhető. Úgy emlékszem, az őrnek vékony, horgas orra volt, és hosszú, keskeny arca – ami baszk jellegzetesség; ez a típus sokkal régibb, mint az indo-európaiak. Haja már-már fekete volt, szeme-bőre cigányosan sötét. Talán az olasz Svájcból származott, vagy a provence-i görögök vagy liguriaiak közül. Az elhamarkodott etnológiai osztályozással azonban nem megyünk semmire. Úgy véltem, mindenesetre otthonos a hegyekben, és ennyiben maradtam.

Laptudósító koromban, európai utazásaim során naplót vezettem, feljegyeztem, kivel találkoztam, mi érdekeset láttam a nagyvárosokban, kivált ahol nemzetközi konferenciákat rendeznek. Nem hiszem, hogy akkor emlékezetesnek ítélt jegyzeteimbe azóta egyszer is belepillantottam volna, de maga az élményanyag segített eltörölni egy csomó, gyerekkorom óta megrögződött előítéletet az úgynevezett nemzeti jellegzetességekről. Meglehet, hogy a zoológusok meg a fizikusok elütnek honfitársaik többségétől. Annyi bizonyos: emlékezetem szerint nem találkoztam dánnal és svéddel, aki komorabb, hollanddal, aki konokabb lett volna, vagy franciával, aki jobban szerette volna a bort és a nőket, mint bármelyik egyéb nemzetbeli kollégája. Egyetlen előítélet azonban kiirthatatlanul belém oltódott: az ugyanis, hogy a svájci szinte bármiről hajlandó beszélni, csak a magánügyeiről nem, és házába meg nem hívna semmiért. Lehet, hogy Genfben, Zürichben, Bázelben, ahol leggyakrabban megfordultam, más a helyzet, de nem hiszem. Ha utána gondolok, sosem próbáltam megismerni a svájciakat. Hanem ezen az utamon, vagyis a biaufond-i svájci határállomástól le véges-végig Neuchâtel, Fribourg és Vaud kantonokon át a Genfi-tó partján fekvő Veveyig, annyira vendégszerető emberekkel találkoztam, hogy hamarjában le sem tudom írni, mi mindent köszönhetek nekik. Aznap este az erdőben Raymond Droz, helybeli borkereskedő meg a felesége megpillantottak, amint csuromvizesen egy fa alatt kuporogtam, és szabódás ide-oda, magukkal vittek vacsorázni a házukba. Ragaszkodtak hozzá, hogy töltsem náluk a hétvégét. Amikor másnap elcsúsztam, és szerencsétlenül estem el, Georges Rufer, aki a Vue des Alpes alatt tárnicsot nevel, szinte ölben vitt a házáig. És voltak mások is, csupa egyszerű ember, akik emlékezetessé tették számomra ennek a kis országnak idegenek iránti jóindulatát, és mindig nagy-nagy szeretettel gondolok rájuk. La Chaux-de-Fonds-ban, a svájci óraipar fővárosában, a kávét éppoly drágán vesztegetik, mint a whiskyt. Aranyrudakat is vehet ott az ember, meg anti-főn készítményeket, a Doubs-menti csúcsokról lezúduló szél okozta depresszió ellen, de közvetve vagy közvetlenül mindenki az órák függvénye, melyekből óránként ezer meg ezer darabot gyártanak. Az óraipar lényegében a reformáció jövedelmező mellékterméke. Kálvin János, a reformátor adta meg a kezdeti lökést, amikor a genfi aranyműveseknek megtiltotta, hogy kereszteket, kelyheket „s egyéb, pápistaság és bálványimádás céljait szolgáló szerszámokat” készítsenek. Amikor a francia hugenották nekiláttak az órakészítésnek, az aranyművesek is rákaptak a mesterségre, és egy század múltán úgy látszott, Genf lesz az ipar székhelye. A vezető szerepet akkor hódította el La Chaux-de-Fonds, amikor egy helybéli lócsiszár hazatért Londonból egy „különleges rajzolatú kövér órával”. Valószínűleg egy Tompion-féle híres kronométer volt, amelybe újmódi nyugvójáratot építettek, vagyis fogazott órabillegő szabályozta a mozgást. A svájciak kissé tartózkodóak, ha olyasmiről van szó, amit nem ők találtak fel. Az a történet járja, hogy egy szép napon megállt a csudaóra, s amikor egy helybéli kézműves, bizonyos Daniel Jean-Richard szétszedte, egyszeriben rájött, hogy mi a nyitja. Módosította a szerkezetet, és maga is nekilátott az órakészítésnek. Az ipar hamarosan átterjedt a szomszédos Neuchâtelbe és Le Locle-ba is, ahol ma több órát gyártanak, mint bárhol egyebütt a világon. Ha volna fölösleges időm, no meg kellő buzgalmam, hogy újra nekivágjak a túrának, sokkal jobb, sokkal nyugodtabb helyet választanék, ahonnan először Thomas Tompion (1639-1713) – híres angol óraműves, „az angol óragyártás atyjá”-nak nevezték.

pillantom meg a hegyeket. A svájciak azt szeretnék, ha mindenki kellő kényelemmel szemlélhetné a kilátást. A La Chaux-de-Fonds-ból felfelé tartó ösvényeken kívül a Neuchâtelbe vezető országos főútvonal felszökik egészen a fennsík pereméig, ahonnan szép időben, legalkalmasabban délután ötkor látszik az Alpok tömege – valamint az autók tömege. Aki a látott csúcsok számának arányában értékeli a panorámát, Svájcnak e legkönnyebben hozzáférhető látványosságát, nyilván a legszebbek közé sorolja. Fantasztikus. Grindelwaldtól a Mont Blancig úgy domborodnak sorra a csúcsok, akár a koca csöcsei. Hanem békességesnek nem mondható a látvány. A szemlélők két könyökkel taszigálják egymást, hogy a legjobb állóhelyhez jussanak, aztán elhajtanak, és közben vad tülköléssel riogatják az odafelé igyekvő kocsikat. A Tête de Ran irányába indultam tovább, országúton ugyan, de sokkal csöndesebb vidéken, s ott aztán letelepedtem, és epébe mártott tollal jegyeztem fel egyet-mást a panorámavadászok nehezen és csak átmenetileg kielégíthető igényeiről. A Vue des Alpes tágas, de egyáltalán nem meghitt kilátást kínál. A hegyek vagy százötven kilométerre vannak. Még a tábori látcsővel felszerelt földrajztudós sem igen találna itt kellő vonzóerőt. Amikor azonban a látogató belenyúl a zsebébe, és rászán egy-két fontot, hogy felcipeljék egy magas pontra, ahol kedvére nézelődhet, az ember elvárná, hogy lásson is valamit a pénzéért, és ne kávézással meg képeslap-vásárlással töltse az idejét a csúcson álló menedékházban. De hát ez már így van mindenütt. Az az igazság, hogy ritkán akad, aki azonosul a látvánnyal. Valószínűleg nem érdeklik a madarak, növények. Az egész légkör kívül esik tapasztalatai körén. Mihelyt a meglepetés pillanatnyi örömén túlesik, igyekszik minél hamarabb szabadulni. Talán nem vagyok egészen igazságos azokkal, akiket nem érdekel különösképpen a természetrajz, de ha alaposan megnézzük a dolgot, az derül ki, hogy ha az ember nem tudja, mit néz, nem fogja nagyon sokáig nézni. A természettudós, akit alkatilag érdekel, hogy miből áll a világ, sok mindennel egészítheti ki a látvány meg az agyának unalom-központja közötti teret. Ő is ember, nem jobb, nem rosszabb, mint felebarátai, csak éppen sokkal szerencsésebb helyzetben van, mert élvezi a szabad természet kínálta lehetőségeket. Messze odalent terült el a Neuchâteli-tó. Ahányat léptem, mindig süllyedtek egy icipicit a távoli Alpok, a végén már csak a legtömpébb csúcsok nem bökték át a látóhatárt, s aztán azok is elmaradoztak. Szívesen visszatartottam volna őket. Ha kedvemre cselekedhetem, átlebegtem volna a közbülső téren, mint ahogy álmaink kötetlen anyagában lebegünk, s akkor és ott megmászom azokat a magaslatokat, félelem és gáncs nélkül, feledve mindent, csak a külső védelmi vonal ostroma a célom, a hegylánc első fala, amely oly régen kísérti gondolataimat – de hát a gyaloglásnak nem ez a módja. A csökönyös mindennapiság, a vég nélküli, unalmas és kitartó erőfeszítés nem ereszt, és én gyorsabb iramra kapcsoltam, s követtem a jól kitaposott ösvényt, illatozó bükkfák és fenyők dűlői közt. Nem tudom, min csúszhattam meg. Emlékszem, megfordult a fejemben, hogy szokatlanul csúszós a vizes fű – csakhogy akkor már késő volt. Bakancsom talpa simára kopott, nem kínált kapaszkodót, s akár a meglőtt nyúl, úgy hemperedtem föl, aztán ott feküdtem, és kínomban csörgött rólam a veríték – kificamodott a térdem. Amikor Georges Rufer odasietett hozzám, magamban már leírtam az egész túrát. Ha felálltam, rosszullét környékezett, de az a jóságos ember helyredögönyözte a térdemet, és erős karjával a derekamon, levezetett a fák közé épített otthonába. Ott, a kertjében hevertem fél napig, párnákkal megtámogatva a fonott székben, virító tárnicshalmazok között, s hallgattam, amint mesélt a téli Juráról, meg a hegyi mentőszolgálatban végzett munkájáról. A házat valakinek építette, egy barátjának, akit nagyon szeretett, de az illető meghalt, mielőtt még együtt élvezhették volna, de

hát, mondotta, ez már így van ezen a világon. Élni kell, és a virágokat nagyon szereti, kivált a tárnicsot. Megpróbáltam leírni legkedvesebb virágomat, az apró tölcsért, amely kékebb, mint Teesdale fölött az ég, de gyér franciaságommal ugyancsak szegényesre sikerült. Hanem ismerte a verna, a tavaszi tárnics, meg a nivalis, a hóvirág nevét. Rengeteg virít errefelé. Megmutatta a halványlila ciliatát, és a clusiit, amely mintha egyenesen a földből fakadna, szára sincs, meg még sok egyebet, köztük a lutea egy változatát – rongyosforma növény, magas, mint a mályva, abból vonják ki a gyógyszerek festékanyagát, és keserű pálinka-félét, Enzenbranntweint főznek belőle. Házigazdám segítségével, noha tanácsa ellenére, aznap este lesántikáltam Neuchâtelbe. Az óvárosban, a rue de Seyon egyik mellékutcájában áll a patika. Minden tekintetben korszerű létesítmény, két fehérköpenyes ifjú ember áll a Ciba, Sandoz, Bayer, és Laroche cégek modern készítményeivel megrakott pult mögött. Minden celofánba csomagolva, minden szakasztott egyforma. Hit általi gyógyulást kínálnak mindazoknak, akik hisznek a receptben meg a doktorban. De sok európai patika gondoskodik azokról is, akik jobban kedvelik a gyógyfüveket, amelyeket azóta is használnak, hogy Illyria királya, Encius, szorulását az encián – vagyis a tárnics – kivonatával kúrálta. Bélféregre papkalap, aranyér s végbélrepedés ellen csomorika leve, hisztériára valerian, a felzaklatott képzelet csillapítására gyógytea, hársfavirágból. Zúzódásra, horzsolásra, emlékszem, választás kínálkozott árnikavirág és porrá tört pala között, az utóbbi maga is zúzódáshoz hasonlított, úgyhogy bizalmamat inkább a cortisonos kenőcsbe vetettem. Elevenen élt még a Strasbourgban tévedésből vásárolt végbélkúpok emléke, úgyhogy tulajdon szememmel győződtem meg róla, hogy most kenőcsöt kapok. Egy takaros algériai leányzó megmutatta, hogyan alkalmazzam a rugalmas pólyát – hengeres szerkentyű, olyan, mint egy miniatűr harisnyakötő. Ajánlkozott, hogy ő majd bedörzsöli a kenőcsöt, s ahogy gyengéd ujjai körülsimogatták a sajgó ínszalagot, esküszöm, egy pillanat múlva már nem is fájt a térdem. Ez is természetes gyógymód, akárki akármit mond. A térddel később még meggyűlt a bajom, de aznap délelőtt valósággal újjászületve sétáltam végig a quai Leopold-Robert-en. Négy-öt kilométerrel Neuchâtel után, a divatos plage végén fekszik Marin. Apró kikötő, nincs más nevezetessége, mint azok a leletek, amelyek tavából a XIX. század közepe óta az ásatások során kikerültek. A La Téne-lelet ez, felbecsülhetetlen értékű harciszergyűjtemény, vaseszközök, pajzsok, lándzsahegyek, kardok, fibulák, egy harci szekér teljes kereke, egy részét a kelták La Téne-kultúrájának művészetére jellemző cizellált csigavonalak és stilizált kis virágok díszítik – csupa felülmúlhatatlan kézműves remek. A keltoi – ahogy a görögök nevezték őket – az Alpoktól északra az első nép, amelynek nevét ismerjük. A görögök az ismert világ négy barbár népe közé sorolták őket, a többi: a szkíták, a perzsák és a líbiaiak. A kelták az első ismert, Britanniában megtelepült nép, amelyről írásos emlék maradt. Az ír és a skót-gael, walesi-kymro, maux, corn, breton formájában fennmaradt kelta nyelveket legalább háromezer éve beszélik A görög és a latin után ez a legrégibb európai nyelv. Sztrabón háborúzóknak nevezi őket. Hérodotosz is hallott róluk, Caesar és Tacitus pedig a Galliában látott kelta törzsekről ír. Csakhogy ők már hanyatlásukban látták őket. A La Téne-művészet nagy korszaka három-négy évszázaddal előttük virágzott.

A Neuchâteli-tó mellett fekvő La Téne nevű faluról nevezik a kelta műveltséget La Téne-kultúrának.

A kelták jóképű emberek voltak. Tarka köpenyt viseltek, és bracaet. A sorsdöntő összecsapásokról szóló beszámolók megemlítik, hogy a kelták pucéron mentek csatába, és kétkerekű harci szekerükkel vad ordítással hajtottak az ellenség soraiba. Kedvelték a harsány színeket meg a csecsebecsét, kiváltképp az ékszert, sokat ittak, verekedtek, lakmároztak. Napokig tartott egy-egy lakoma. Elsőnek mindig az idegeneket kínálták, akármi járatban voltak is, utána a társaság többi tagját, szigorú rangsorban – habár Diodórosz meséli, hogy a bajnok osztályrésze igen gyakran képezte vita tárgyát. S ez, teszi hozzá, legtöbbször ott a helyszínen verekedéssé fajult. A La Téne-lelet értékes tárgyait állítólag fogadalmi áldozatként dobták a tóba, talán a fején szarvat viselő Cernunnosznak, vagy Eponának, a termékenység istennőjének. A cölöpökre épült faluból nem maradt fenn semmi, csak egy tőzegágy a víz alatt. Megkerültem a tavat, és eljutottam a keleti partján álló Vully hegyig, ahol az archeológusok egy kelta erődítmény valószínű helyén a kézzelfogható maradványokra bukkantak, de sehogy sem tudtam elképzelni, milyenek is lehettek. Luxemburgon és a Vogézeken át vezető utamon sokat gondoltam a keltákra, míg a mondákat, a helytörténet adatait hallgattam. Múzeumokban megcsodáltam gyönyörű sodort arany nyakékeiket, tűiket, amulettjeiket, meg a rabszolgák megbéklyózására szolgáló láncokat. Az archeológusok leírták, mit csináltak a Neuchâtel és a Murtensee körüli lelőhelyeken, de ők szakemberek, akik a kultúra hatalmas kirakós rejtvényének egyetlen apró darabkáját próbálják töredékekből összeilleszteni. A „kelta” szó szorosan vett nyelvészeti értelemben az indoeurópai nyelv két rokon ágát jelenti, az Írországban, Skóciában és Man szigetén beszélt gael nyelveket, és a brit kelta nyelveket, amelyek Walesben, Cornwallban és a Bretagne-ban maradtak fenn. A britek eredetileg kelták, Chuchaillan és Marke király leszármazottai, sokkal régebbi kultúra hordozói, mint a John Bull személyében testet öltött zömök, kerekképű angolszászok. Nagy-Britanniába is, Írországba is, a vaskorszak népeinek inváziója juttatta el a különböző kelta törzseket, és a mai britek fizikai értelemben szinte bizonyosan többet köszönhetnek a keltáknak, mint bármely más támadó csoportnak. Végeredményében az egész nyugati civilizációra rányomták a bélyegüket. A keltákat olthatatlan életkedv jellemezte. Agresszívak és rettenthetetlenek voltak. Harcoltak egymással, csakúgy, mint ellenségeikkel. Hannibálhoz ÉszakItáliában csatlakoztak, amikor az Alpokon át vonult közös ellenségük, a római légiók ellen. Zárt társadalmi alakulat fogta össze őket, hasonlatos az egykori ír királyok tuath-jához. A tuath eredetileg a népet (vagy az íreknél a klánt) jelentette, amely a királyból, nemeseiből és a szabad közrendűekből állt. A király egy asztalnál ült nemes harcosaival, ö vezette csatába őket, ő volt a legfőbb bíró, és e minőségében rendszerint a bölcs papok és filozófusok – a druidák – voltak segítői. A földet nem egyének birtokolták, még csak nem is egy-egy család feje, hanem a nemzetség, amelytől nem lehetett elidegeníteni. A nemzetségeknek bizonyos értelemben önkormányzatuk volt. A rendszer kifejlesztette az önellátást, az individualizmust. Nem volt közigazgatás, nem volt a törvénynek végrehajtó szerve. A nemzetségek között az összekötő kapocs a közös hűség volt, s az élelemben, földben, egyéb javakban való közös birtoklás. A vadászat, a harc és az új területek ötletszerű megszerzésének aranykora véget ért. A kelták laza szövetségben élő királyságait szétszakították, törzsről törzsre legyőzték őket. És amikor Róma, a világ ura is összeomlott a Rajnán túli barbárok támadásai alatt, csak azok a kelták őrizték meg keltaságukat, akik Írországba, Északés Nyugat-Britanniába menekültek. Ott, létük alkonyán, keresztény szerzetesek írták le sorsukat.

A Red Book of Hargestben, Hargest Vörös Könyvében Heledd, Cynddylan nemzetségének utolsó asszonya, jajongva panaszolja sorsát, amint letekint régi otthonának, Pengwernnek üszkös romjaira:

Cynddylan udvara sötét ma éjjel, Se tűz, se ágy; Sírok még, azután elhallgatok. Cynddylan udvara sötét ma éjjel, Se tűz, se dal – Könny sorvasztja orcám. Cynddylan udvara tőrrel veri szívem, Se ház, se tűz; Uram-vezérem holt, és élek én. Vully hegyi erődítményétől délnek fordultam, Vallamand-on át Averches, az egykori római nagyváros, Aventicum felé. A Michelin szerint az ősi amfiteátrumban a város mai lakosságának legalább tízszerese elfért. Én csak a főutca szökőkútjára emlékszem. Gyerekváll-magasságú, óriási kőtárolókban szökik a víz, épp kellő szintre, hogy vitorlást lehessen úsztatni rajta. A burgundok Villarsiviriaux és Estevennes környékén ütköztek meg a helvétekkel. Én csak egy temetőre emlékszem, ahol egy ősz hajú öregasszony egy sírkő szélén ült, és gyengéden simogatta a virágokat, mint megannyi, szerető emlékezetében megőrzött ruhát. Romont közelében úgy éreztem, mintha nem is volna testem. Ugyanolyan iramban talpaltam tovább, de mintha lassított mozgással haladnék, mintha lefelé tartó mozgólépcsőn próbálnék felkapaszkodni. Lebegve haladtak el mellettem erdők és faluk, mintha díszletet csavarnának mellettem óriás hengerre. Semmi sem látszott valóságosnak, csak az idő és a távolság, és az Alpok egyre emelkedő karimája, az Észak-Európa gazdagságát elzáró hatalmas akadály. Aznap este, egy dombtetőről nézve, bekerítették a teljes látóhatárt. Palezieux-nél, a zivataron át kétségbeejtően szürkének, szaggatottnak látszottak, mint valami kicsorbult vén fűrész. És a Vevey menti Mont Pelerinről a Dente d’Oche és a Cornettes de Bise tömege halottszürke tó vize fölé magasodott.

Keserves ostrom

Gyalogutam harmadik és messze legnehezebb szakasza a Genfi-tó délkeleti zugában, St. Gingolph-nál kezdődött. Gőzhajón érkeztem oda. Nem mentegetőzöm, hogy szégyentelenül közlekedési eszközökhöz folyamodtam átmenetileg – a feleségem ugyanis Veveyben várt. Ott olyan istenien éreztük magunkat, hogy szerető hitves módjára, mindenáron meg akarta toldani a mulatságot, s elkísért egészen a BerniAlpok lábáig, amelyek, hogy egészen enyhén fejezzem ki magam, nem nyerték meg a tetszését. Mi tagadás, nekem sem. A búcsúfogadkozás közepette, hogy vigyázok magamra, és nem csinálok ostobaságokat, derült égből kettőt bódult a hajókürt, és én az utolsó pillanatban csak úgy kerültem partra, hogy kiugrottam a hajó faráról. A Grande Randonnée Cinq (GR5) Alpokat átszelő szakasza a kis határkikötő vámbódéja mögött indul. Elméletben legalábbis, a gyalogos közel hatszáz kilométeren át követheti a piros-fehér festékpacnikkal jelzett utat. Az út a Mont Blanc nyugati nyúlványait kerülgeti, húsz-harminc hágón át ki-be bujkál a Savoyai, a Gráji-, a Cottiés a Magas-Alpok között, meg a Tengeri-Alpok egy részén. Mesterséges út – olyan értelemben, hogy a hódítók, kalmárok, zarándokok ezeréves útvonalai ma szuperautópályák, amelyeken gyalogolni szinte lehetetlen. A GR5 sok kevéssé ismert völgyön és hágón át kanyarog; a csend és magány kedvelőinek menedéke. Csodálatos ez az út, ha az ember mindig rálel a bújócskázó jelzésre, és nem ejti túlságosan kétségbe sem a június végi, júliusi állandó pára, sem a zivatarok. Közel húsznapi nehéz járás után beleszaladtam a legkomiszabb időbe, amellyel valaha is gyalogtúrán találkoztam, és ha a nedvességből valami beszivárog az itt következőkbe is, akkor legalább megközelítően pontos képet adok a hegyek akkori állapotáról. Alkonyatkor indultam, s a tó túlsó partjáról hajszálvékonynak látszó repedésen vonszoltam magam fel a Dent d’Oche falán, frissen talpalt bakancsban, ami nyikorgott ugyan némiképp, s ezen kívül tíz új, 1:50 000-s léptékű térképpel, meg egy pici összecsukható esernyővel – ára: 40 frank –, és mászás közben majdhogynem bizakodó hangulat fogott el. Novel kis falu a sziklafalon, vagy ezer méterrel St. Gingolph fölött. Az odavezető út lucfenyő és havasi fenyő közt kanyarog, a gazdagok villái közt, ahol a legtöbb kertben úszómedence is van, a kocsifelhajtón meg óriási autó, a hozzácsatolt utánfutón motorcsónak. A fürdőnadrágban és szalmakalapban szivarozó gömbölyded urak között némiképp anakronizmusnak éreztem magam, ahogy ott baktattam. Olykor-olykor hátrapillantottam. A keskeny mélyút olyan volt, mint amikor vadászpuska irányzékába néz bele az ember. A magasban úgy gubbasztottak Novel faházai, mint kakukkos órák a polcon; ott töltöttem el az éjszakát, méghozzá királyi fényűzésben. A vendégek barátságosan beszélgettek. Legtöbbjük a tóra nyíló kilátás kedvéért jött fel ide. Hogy mi van ellenkező irányban? Abszolút semmi, biztosítottak. A szállón túl már nincs más, csak hegy hátán hegy. A patron hallott egy ösvényről, amely a Bise-hágón át Morzine-ba visz. De ki olyan bolond manapság, hogy arra menjen, mikor kitűnő országút vezet a Dranse völgyében?

De hát az istenért, csak akad valaki, aki ismeri azt az utat! Nincs Novelben egyetlen szál pásztor? A patron a falak mentén sorakozó mézesbödönökre, meg az eladásra szánt faház-modellekre mutatott, és azt mondta: – Mi kérem turistákkal foglalkozunk. Ami pedig az időjárás kilátásait illeti – vállat vont. Mit mondhatna? Idefent sűrűn változik az idő. Éjféltájban heves csattogásba fogott a zsalu, ahogy áradatként zúdult le a magaslatokról a hideg levegő. Világosság gyúlt mindenütt, s egy nő izgatott franciasággal panaszolta bugyogója vesztét, amelyet óvatlanul az ablakpárkányra teregetett száradni. Korán indultam, a tiszta levegő jónak tetszett, de semmit sem ígért. Néhány bolyhos felhő, egypár szél-gyerek sugdolózott. Az út végén egy öregember, aki szénát rakott vasvillával roskatag kazlakba, azt állította: úgy ismeri az ösvényt, akár a tenyerét. Egész úton csak jobbra. Az út végig jó, habár azért itt-ott akad nehezebb szakasz. Semmiség az egész, csak a piros-fehér jelzést kövessem. Ott van ni! És a kecskeól sarkán díszelgő festékpacnira mutatott. Meg amott! A fa derekán is pacni. A harmadik egy omladozó falon. A jelzésfestő láthatólag bőkezűen bánt a nyersanyaggal Novel vidékén, de az is biztos, hogy hamarosan kifogyott belőle. Falvak környékén többnyire sűrűn fellelhető az útjelzés, hanem annál ritkább és gyakran alig észrevehető a nyílt vidéken, ahol az embernek legnagyobb szüksége volna rá, és számomra kifürkészhetetlen okból, a jelzésfestők legszívesebben átvágnak toronyiránt. Bozótos vidéken az ajánlott útvonal vad bakugrásokat tesz, olykor kellemes ösvényekről derékszögűén elkanyarodik, hogy átvágjon egy enyhe emelkedőt, minek következtében persze alaposan megizzasztja a vándort. Hanem aznap reggel eszemben sem volt elhanyagolni bármiféle jelzést, és féltő szeretettel csüggtem a pacnikon. El is vezettek árkon, bokron, erdőn, patakon – a Morge-on – át, szigorúan a Topoguide írott malasztja szerint: „A GR réteken és egy erdőn át halad, átvág a vízmosáson, a vezi szakadék felé ...” Igen ám, de hol az a vízmosás, hol az a szakadék? Durva szálú füves rétre futott az ösvény. Ameddig a szem ellát, legelő, legelő. Ebben a fűben aztán kilométerszámra hiába keresgélem a jelzést, csörtettem hát tovább, de a bizalmam egyre apadt a Comité National des Sentiers-ben. Megálltam, hogy egy kicsit kiszuszogjam magam, és hátrapillantottam – és mit látnak szemeim? Egy ködnyelv szinte a faluból felfelé vezető egész ösvényt felnyalta, s ami még komiszabb, az előttem gomolygó, egyre sűrűbb párából ítélve úgy véltem, aligha jutok nagyon messzire arrafelé. Kinéztem magamnak két felismerhető csúcsot, és letelepedtem egy sziklára. Ahhoz már nagyon is gyakran ejtett fogságba a köd, hogy különösebben aggódjam miatta. Az orvosság egyszerű, mint a pofon. Ha a köd olyan sűrű, hogy a valószínűleg meredeken ereszkedő terepen harminc méternél nem látni messzebb, le kell ülni, és megvárni, míg felszáll. Csak egy kicsit körülményes megfelelő menedéket szerkeszteni, hogy az embernek ne kelljen hozzá szétcsomagolni az egész sátrát, mert az túlságosan időigényes mesterség. Hát ott kuporogtam, a külső sátorlapot, mint holmi felleghajtó köpönyeget magam köré kanyarítva, és csak bámultam a térképre. Miért nincs egy fia jelzés ezeken a sziklákon? Lemosta talán az eső a festéket? Van, ahol már csak épp a festék nyoma látszik. De itt még annyi se. Egy makulányi nem sok, de annyit se láttam. Márpedig az iránytűm is, a lejtő esésének szöge is arra vallott, hogy az irány helyes. Talán egy icipicit nyugatabbra vagyok, de éppen csak.

Amikor némiképp ritkult a homály, lassan tovább baktattam, vagy félóra hosszat. Nyugati irányban meredeken emelkedett a talaj. Egy gerincen valóságos pára-óceán felszínére bukkantam. Messze lent, előttem is, mögöttem is, olyan sűrűn lógott, akár a füst. Közvetlenül nyugatra emelkedtek egy szirt sötét falai, mögöttük kidugta orrát egy hegycsúcs. Messze előttem hó borította hágó, nyomorúságos kis tanyaházzal az előtérben. Ott aztán hosszan és komolyan elbeszélgettem egy öregemberrel és ifjú asszonyával, de nem lettem sokkal okosabb. Kiderült, hogy csak egy hónapja költöztek ide. A környéken nem ismernek más helyet, csak ahonnan a szükséges holmit kapják, Novelt és St. Gingolphot. Megittam egy pohár friss kecsketejet, és siettem a távoli gerinc felé, mert ugyancsak piszkálta a csőrömet, hogy vajon mi lehet mögötte. Messziről úgy tűnt, mintha az ívelt hegygerinc kis sziklák tömege közül emelkednék ki, közelebb érve azonban kiderült, hogy csupa jókora mészkőtömb az, megmászáshoz meredek, úgyhogy inkább nekivágtam a hónak. A nedves, mocskos anyag oly laza volt, hogy olykor csípőig merültem bele. Háromnegyed órámba telt, míg megbirkóztam azzal a csatakos lankával, és ha ez az adat nem különösebben kiemelkedő az ismertebb alpesi rekordok között, fenntartom magamnak a dicsőséget, hogy emelőszerkezetnek egy kerítéskarót alkalmazván, magamat tekintem az alpesi hegymászóbot-elv feltalálójának. A gerinc pereméről lenéztem vagy ezer-ezerkétszáz méter mélységbe, és életem legcsüggesztőbb látványa tárult elém – a Genfi-tó nyugati vége. Ahelyett, hogy áttörtem volna az Alpok külső falát, átverekedtem magam a gerincen – keresztben, s elérkeztem egy fennsíkra a Dent d’Oche magaslatain. Távolság tekintetében nem rossz teljesítmény, kivált ha a pocsék időt is nézzük, csak éppen éktelenül messze esett aznapra kitűzött úti célomtól, és jóformán tökéletesen ellenkező irányban. Jól látható iránypontok birtokában menten láttam, hol tértem le az ösvényről. Ésszerűbb lett volna ott maradni, de rám jött a mehetnék. Fáztam, és nem volt egy csöpp hajlandóságom sem visszamerészkedni abba a pára-óceánba. Elhatároztam, hogy megpróbálom megkerülni a csúcs nyakát, és levágni délnek, a Dranse völgyébe. Vakmerő vállalkozásnak bizonyult, mert olyan peremre kellett közben felmásznom, ahonnan alig tudtam lekecmeregni. A Dent d’Oche, ez a hamuszürke sziklaszirt, imitt-amott hófoltos, máshol görgeteggel borított vagy fűvel benőtt széles fennsík-féléből emelkedett ki, csaknem függőlegesen. Fenn a magasban könnyű járás ígérkezett – csakhogy a madártávlat torzít. Kis híján egy órába telt, míg elértem az alig kétszáz méternyi távolságban látszó zugot. A kiszögellés körül alaposan elkeskenyedett a fennsík, és ami még nagyobb baj: szörnyen meredek volt a fal. Ahol előzőleg kényelmes lankára, tanyácskákra esett a pillantás, most csupa üres látóhatár és sívó levegő volt minden. Csörtettem hát tovább, és abban reménykedtem, hogy a következő kiszögellés körül majd csak rábukkanok valami könnyebb lejtőre. Meg akartam kerülni egy kis hegygerincet, úgyhogy a sziklafalhoz tapadtam, és a lábamat úgy óhajtottam megvetni, hogy belerúgtam a ragacsos földbe. Legnagyobb döbbenetemre azonban a föld jórészt kipotyogott a lábam alól. Valahogy sikerült felvergődnöm, hanem a fennsíkon meg azt kellett látnom, hogy innen se előre, se hátra. A következő kiszögellés körül jóformán eltűnt az egész perem. Emlékszem, megijedtem, de főleg iszonyúan méltatlankodtam. Ha az ember azon háborodik fel, hogy így megjárta, ez talán spontán ellenszere a félelemnek. Ellentétben szent esküvésemmel, felkapaszkodtam egy helyre, ahonnan alig tudok lekecmeregni. Tudatosan használom a kecmergés szót, ugyanis gyalogjáró vagyok,

nem hegymászó. Ahogy eljár felettem az idő, mind kevésbé állhatom a magasságot, a felfelé keskenyedő függőlegesektől pedig egyenesen viszolygok. A perem maradéka vagy tíz-tizenkét méterrel egy másik, az előzőnél szélesebb plató fölött helyezkedett el, de az oldalai iszonyú morénákba zuhantak, a messzi mélybe. Nem valami biztató kilátás, de úgy véltem, ha a szikla következő szintjére felkapaszkodom, valahogyan csak vissza tudok jutni a hágóra. Csupán az a kérdés, hogy hogyan. Hasra fordultam, s egy ferde repedésben próbáltam megvetni a lábam. Óvatlanul lepillantottam a meredély szegélyén, de ezután már ügyeltem, hogy többet oda ne nézzek, mert tudtam, hogy akkor mindjárt mozgásnak indul a táj, émelyítő hintapalintába kezd, mint amikor a hullámvasút a mélybe zuhan. A hegymászás nem a kezdők sportja. Csak nyugalom, gondoltam. Csak lassan. Lassan, okosan. Négy-öt centi széles szilárd támaszt találtam a bal lábamnak, s onnan kitapogattam még valamit, vagy hatvan-nyolcvan centivel lejjebb. Kapaszkodás kézzel-lábbal. Hisz ez nem is olyan nehéz. Csak önbizalom kérdése. Hanem a sziklalépcsők az út egyharmad részénél lefelé egyszer csak elfogytak. Uramisten, most mi lesz? Ugrani nem merek, leesnék az alsó platóról. Elengedni nem merem. Visszamászni még kevésbé. Deus misereatur. Uram, irgalmazz. Uramisten, mekkora marha vagyok! Vezess, égi fény. Őrizd léptemet. Kell is nekem a távoli panoráma: egy lépést, egyetlenegyet. Önbizalom kérdése? Fészkes fenét! Hát csak vezess, égi fény. Az utolsó három métert az orromon csúsztam végig, szépen le is jött róla a bőr, de mély hóba érkeztem, ahol elterültem hátizsákom roncsain, és kavargóit a gyomrom. Tíz percig üldögéltem, merengtem, tűnődtem, nehezeket lélegeztem, és olyan keserves gondolatok kerengtek elmémben, hogy inkább fel sem idézem őket. Az Alpesek előőrse meghátrálásra kényszerített. Ha nem tudom valami módon átverekedni magamat a Dent túloldalára, legjobb lesz visszamenni a tó felé, és újból nekivágni. Na, nézzük a hátizsákot. Egy szegecs eltörött. Megjavítottam cipőfűzővel. Körülnéztem: virág, virág mindenütt, hópehelyhez hasonlatos, finom szirmú pimpó, mályvaszínű hegyi pacsirtafű, apró réti kakukkszegfű, kőtörőfű pamacsai; szép, szép valamennyi, vonzerőben mégsem vetekedhet azzal a fölfelé bodorodó füstoszloppal, amelyet lent a völgyben egy tanyaház kéménye ereget, s oda baktattam le végül, egy Trossy nevű faluba. Nemigen válik dicsőségemre, ha megemlegeti azt a napot a helybéli nevezetes vendéglő tulajdonosnője, mert hajszál híján felgyújtottam a házat. A pergamenre kézzel írt étlap fogásai közül burgundi marhasültet rendeltem – azt hittem, az a bizonyos kiadós húsétel lesz, mindenféle zöldséggel, gombával körítve, amely állítólag Madarász Henriknek volt a kedvenc eledele. Meglepetésemre azonban Madame óriási tálon többféle szószt rakott elém, vékony pirítós-szeletkéket, egy ezüst tálban pedig nyers marhahús-kockákat, s mindennek a tetejébe egy hosszú nyelű szigonyt. Azzal sarkon fordult és kiment. Kissé zavartan bámultam a feltálalt holmikat. Szerintem a húsétel nem így néz ki. Lehetséges, hogy a tatár bifsztek helyi változatával van dolgom? Mustárba mártva és kapribogyóval tetézve is igencsak nyersnek ízlett az a nyers hús. Nekikeseredve rágtam, rágtam, és igyekeztem úgy tenni, mintha jólesően nyalogatnám a számat, amikor Madame megint megjelent. Ezúttal egy tál lobogva forró vajat hozott, égő sprituszláng tetején. Hanyag könnyedséggel a felhasználás technikája felől érdeklődtem.

– Pofonegyszerű – monda Madame. A szigonyra felbökött egy húskockát, megmártogatta a szószokban, azután belemártotta könnyedén a forró vajba. A folyadék vadul bugyborékolt, de mintegy varázsütésre, a hús szép piros kéreggel bontva bukkant elő. – Ennyi az egész – jelentette ki Madame, azzal sorsomra bízott. Ha nem én vagyok az egyetlen ebédvendég a teremben, talán érdeméhez méltó keccsel bánok a fondue-vel s apránkint, darabonként belemártogatom a húst. Hanem a falánkság rossz tanácsadó. Két-három kockát is felszúrtam egyszerre, valóságos oszlopot raktam a kockákból. Nem várunk, míg kihűl. Elragadott a tömegtermelés mámora, sorra építettem a pirítós- és hús-oszlopocskákat, időnként közbeszúrtam egy ajókagyűrűt is – kísérletezzünk; hátha feltaláltam a poisson fondue-t? – És ez volt a baj. A hal szétfoszlott. Vadul igyekeztem kihalászni darabkáit, s eközben elvesztettem két húskockát. A folyadék dühösen fortyogott, füstölt. Ahogy beledöftem a gőzölgő tálba, a villa átforrósodott fémrésze lepottyant, az is egyenesen bele a forró vajba. Mire Madame berontott, az elemek már elszabadultak. A tál túlcsordult. Az abrosz tüzet fogott. Madame őrjöngött – teljes joggal, mert abbéli igyekezetemben, hogy elfojtsam a spirituszlámpa lángját, sikerült az egész alkotmányt felbontanom. Ebéd végeztével, mikor is a szokásos tizenöt százalékos borravalót alaposan megtetéztem, kiléptem a fényes napsütésbe, és nem tudtam, mitévő legyek. Trossyból kanyargós út vezet Chevenozon át a Dranse völgyébe, messze elkerüli a hegyláncot, amelyik kifogott rajtam. Nagy volt a kísértés, bár tudtam, hogy gyáva megfutamodás lenne. Némi bátorságra kaptam a marhahús, a Margaux, a sajt meg az erős konyak együttes hatására, és hátat fordítottam Trossynak. A fennmaradó néhány nappali órában felmásztam a vendéglő mögött induló favágóösvényen, s nekiszántam magam egy újabb tusának a Dent d’Oche előőrseivel. Még el jő a kor, amikor az Alpokon átvezető hegyi ösvény olyan ismert lesz, mint a Pennine-út vagy az Appalache-ösvény. Sejtelmem sincs, az útvonalváltozatok miféle dokumentációját rejtegeti nyilvántartásában M. Alain Chevalier, annak a rejtelmes párizsi turistaszervezetnek a műszaki titkára – mindenesetre azok vigasztalására, akik, akárcsak jómagam, az első gátat már leverték, ajánlom ezt a hátsó lépcsőt, az ösvényt Le Chennay és Les Esserts között, le egészen Le Villard-ig, sőt még azon is túl. A menedékházak fölött nincs se jelzőtábla, se turistajelzés, de a derék, céltudatos szavojaiak, akik tudták, hová igyekeznek, durva gyalogösvényt tapostak ki az idők során. Fák között kanyarog, hegynek fel, óriási panorámát kínál északnak és keletnek, s kitartóan, egyenletesen emelkedik. Amikor megálltam, hogy egy kicsit kiszuszogjam magam – és ez bizony elég gyakran megesett –, olyan nyilvánvaló igazságra bukkantam, hogy majd kibökte a szememet. Csak azt nem tudom, eddig miért nem jutott eszembe. A tétel igen egyszerű: a fáradtság egyenes arányban áll az emelkedő szögével. Síkságon, erőltetett menetben, kiváltképp éjszaka, három-négy órát végigtalpalok megállás nélkül. Hegyvidéken, mint például a Vogézekben, rendszerint két óra hosszat győzöm, de zihálva, lihegve, s minduntalan az órámat nézegetem menetelés közben. Az erős napfény ellenére pára szállt fel, dagadt és apadt, mint valami bohém árapály. Egy hosszú gerinc mentén oly magasra emelkedett, hogy egy darabig valósággal úgy éreztem, rakparton járok, s egyedül vagyok a fehér és néma tengerrel. Ott, fent a magasban, a sziklák között alpesi növények módjára összebújva keresnek menedéket a virágok. A kőtörőfű bokrosán terem, párnákban az az edzett kis fondue (fr.) – svájci eredetű étel; itt: olvasztott, forró vaj. poisson fondue (fr.) – halas fondue.

szegfűféle, a bársonyos kakukkszegfű, mert csak az összefonódó gyökérzet menti meg az elsodortatástól. Köztük imitt-amott a jégkorszak gyönyörűséges kis maradványa virul, a hegyi gamandor, más néven Dryas – driád –, levele akár a tölgylevél kicsinyített mása – hiszen a driádok tölgyligetekben lakoztak. Aranylik a fehér virágocskák közepe, ujjongva ragyog rajtuk, akár a szűz havon, a napsugár. Ahogy kaptattam tovább, szorongva, és olyan fáradtan, mint talán még soha, az ezer évvel ezelőtti Britannia képlett fel előttem, amikor a mindent elborító jégtengeren csak a legeslegmagasabb gerincek törtek át. Vadász voltam, Helvellynen vagy Goredale-en át tértem meg, vállamra vetve a préda, a leölt vad. Az egykori vadász körülbelül olyasmit láthatott, mint én akkor este. Szűkebb pátriámban a gleccserközi üledékből kiásott növényi maradványokból tudtam, hogy a manapság agyontaposott helyeken oly ritka Dryas egykor a sarkvidéki kakukkszegfű, kőtörőfű és hegyi pimpó társaságában virágzott. Ahogy tovább kapaszkodtam, mind élesebben kirajzolódott előttem a régmúltak látomása, sőt már hallottam is, mert a szél felém hozta az alpesi szürkebegy rikoltását – közeli rokona ő a madárkedvelő angolok havasi vagy más néven erdei szürkebegyének. Csöndes éjszaka. Egy hatalmas dolerit-tömb védelmében vertem föl sátramat, és jókor nyugovóra tértem. A pára szitáló esővé fajult, de nyugalmasan hallgattam, mert úgy éreztem, a hegylánc néhány gerincének megmászásával vezekeltem a nap folyamán elkövetett bűneimért. Hajnalban aztán megnyíltak az ég csatornái. Az aznap meghódítani remélt hegyek láthatatlanná váltak, szögre akaszthattam tervemet, hogy Bassachaux-nál megint elérek az ösvényre. Cuppogtam a Dranse sörszínű, fortyogó vizei mentén, olykor menedéket kerestem, s reméltem, hogy csak kitisztul egyszer – de az eső bizony harminc óra hosszat zúdult rám. A bakancsom minden lépésnél kellemetlen hangot adott, mintha a szelek bántanák. Az esernyő védelmében száraz maradt a fejem meg a vállam, de a bordáin pici patakokban csörgött le a víz, és beleszivárgott a gatyámba. Ezt a napot sürgősen el kell felejteni. Egyszer csak lefékez mellettem egy rendőrkocsi, és kiszáll két zsandár, hosszú botokkal felfegyverkezve. Na tessék! Megint egy motozás. Már begyakoroltam magamban kis beszédemet, hogy én csak a sport kedvéért gyalogolok, igen, esőben is, és idegesen odaoldalogtam. Még csak föl se néztek. Csigára vadásztak. Jó napot kívántam, és szerencsés vadászatot, és megkérdeztem, ismerik-e a St. Jean d’Aulps-ba vezető ösvényt. Ők ugyan nem, felelték. És a közelben tudnak-e szállodáról? Ők ugyan nem, felelték. Bosszantott a bajba jutott idegen iránti tökéletes közönyük, és tovább baktattam. Nincs ebben semmi új. Százötven éve, vagy még régebben, Szavoja látja el Párizst szobalányokkal, Itáliát királyokkal, a turistákat pedig bőséges okkal a panaszra. Aznap este egy útmenti kápolna eresze alatt üldögéltem, rágtam a kétszersültet, és azon töprengtem, ott éjszakázzam-e, vagy csörtessek még vagy két-három kilométert. A fenyvesben akár a feltörő gőz, úgy sziszegett az eső. A folyópartról, távolabbról, kürt halvány szava szólt. Vajon rókára vagy vaddisznóra vadásznak épp Chablais-ben? Valószínűtlennek tűnt a gondolat, és sebtében néhány jegyzetet firkantottam a vizes fehérnemű kellemetlenségeiről. A Meuse alsó folyásának vidékén egy igencsak hasonló éjszakát egy finom, száraz csűrben töltöttem, és beirkáltam egy csomó marhaságot Rafferty Hosszútávgyaloglók Aranyszabályai című művének aranyköpései közé. Az első szabály a következőképpen

hangzott: „Ha nem segítesz magadon, a komisz helyzet csak még komiszabb lesz.” Én ezt firkantottam alája: „Ha tűröd, majd csak történik valami. Ne vedd be a félsütetű aranyköpéseket.” Ezt most aláhúztam, majd csillag alatt a következő mély értelmű lábjegyzettel láttam el: „Ne feledd az esőt Chablais-ben! Mi a csodát tehettem volna, mint hogy ott maradok kényelmetlenül, vagy tovább megyek, és még vizesebb leszek? Vigye el az ördög Raffertyt, Aranyszabályostul!” Átmenetileg alábbhagyott az eső, és én megint meghallottam a kürtszót. Vegyem talán előjelnek? Még el sem halt, én már felszedelőzködtem, és kimentem az útra, ahonnan hallatszott. Épületnek se híre, se hamva. Megint felhangzott a kürtszó. Ezúttal kétség sem fért hozzá. Fennhangú nyöszörgés. Nyers, de dallamos. Ez bizony kürt, méghozzá a jó öreg folyami gőzös-stílus félreismerhetetlen jegyeivel. A kanyar után Hanglemezek, Szeszes italok, Tánc feliratú, kézzel írt tábla irányított el. Jókora gerendapajta bújt meg a fák között. Kísérteties egy hely. Jól megtermett, szurokfekete nyugat-indiai fiatalember nyitott ajtót. Legalább százharminckét foggal vigyorgott. Mintha épp rám várt volna. Angol vagyok? Szomorúan biccentettem. – Ember – mondta erre –, hisz te csuromvíz vagy! Jim vagyok. Ülj le, de rögtön, hozok piát. – És kikapcsolta Louis Armstrongot. Pazar vendégszeretet. Félve megkérdeztem, enni kaphatok-e valamit. Nemsokára, úgy vélte. Ha a többiek megjönnek. Kinn lógnak valahol, de estére összejön a banda. Tele lesz a lebuj. Jim egészségére felhörpintettem a rummal kevert gyömbérsört. Ő az enyémre; aztán Raffertyre gondoltam, és ittam még egy pohárral. Repült az idő. Jim a környék problémáit ecsetelte – nehéz ideszoktatni a vendégeket. Hogy ki itt a tulaj, arra csak kitérő választ adott. Madame a góré, mondta, de elment a barátjával. Ő maga szívesebben itt marad. Beesteledett. Jim gyertyákat gyújtogatott, és befűtötte az olajkályhát. Továbbra is zuhogott. A lemezjátszó időnként vad dzsessz-hangzatokat lökött ki magából, s a szünetekben hallani lehetett, amint a víz a tető öklömnyi lyukai alá rakott lábosokban loccsant. Jim igyekezett a légüres teret kitölteni, ugrált, fecsegett, sorra rakta fel a lemezeket. Dzsiggelt. Duke Ellington segítségére sietett az alt-szaxofon ügyes utánzatával, de mindezenközben látszott, hogy valami nyomja a szívét. Egyre kifele fülelt, és kinézegetett az ablakon. – Azt hittem, a kocsi – mondta. De nem jött egy lélek sem. A világon senki. Tíz óra tájban már mardosott az éhség. Kereken megkérdeztem: van-e ennivaló a háznál. Jim egyszeriben lehervadt. Túltengő egójából kiszállt a szusz. Azt hiszi, egy falat sincs, és nem is lesz, míg a tagok haza nem jönnek a faluból. De már minden percben itt lehetnek. Bizonyára feltartóztatta őket valami. Hogy mi, azt sohasem tudtam meg. Felettébb fura volt ez az egész hely. Tökéletesen elhagyatott. A lányról is szó esett, aki elment. Mit jelentsen Jim kérdezősködése a rendőrkocsi felől? Csempészkednek ezek? Vagy talán még sötétebb dologban sántikálnak? Utaimon ki-be járok mások életében, s gyakran érzem úgy, mintha egy színdarab közepébe csöppennék, aminek sem az elejét, sem a végét soha meg nem ismerem. Jim nyomban meghallotta a kocsit. Minden idegszála megfeszült. Még be sem jöttek azok ketten, ő már futott a lemezjátszóhoz, és rávágott egy lemezt. A lány fiatal volt és csinos, de iszonyúan rosszkedvű. Barátja két teli kosarat cipelt. Már az úton összevesztek, és most zavartalanul ordítoztak és hadonásztak a nyitott ajtóban. Jim is csatlakozott, de nyomban lehurrogták, csakhogy én az ordító zenebonában ezt az egészet, mint pantomimot élvezhettem csupán. Jóformán egy szót

sem hallottam. A lány végre kikapcsolta a lemezjátszót, sírva fakadt, és közölte, hogy ezek ketten arra születtek, hogy őt keserítsék. A vita a konyhában folytatódott. Jim hallhatólag igyekezett lecsillapítani a lányt, de az vigasztalhatatlan volt. Úgy vettem ki az egészből, hogy a barát valami baklövést követett el az este. Jobb lett volna, ha befogja a száját, mondta a lány. De neki pont akkor kellett pofázni. Pedig egy vasuk sincs. Ezt igazán még ő is tudhatná. Kínosnak éreztem a helyzetet, ahogy ott üldögéltem az üres bárban. Mi történhetett itt valójában? Egyszer csak megjelent a lány, és mentegetőzve megkérdezte, mit ennék. Már azt hittem, elfelejtkeztek rólam. Levest hozott be, hatalmas tál felvágottat meg salátát. Magamban ettem, de kávézni bejöttek mind a hárman. Már kibékültek. Áldás, béke terjengett a levegőben. A lány Jim mellett ült, mosolygott, és válogatás nélkül mindkettejükkel gyengéd szeretettel beszélt. Kicsit bonyolultnak látszott a három ember kapcsolata. A két férfi ragyogóan boldogult egymással, ha kiéleződött a beszélgetés, lovaglásán egymás védelmére keltek. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy pang az üzlet. Két-három napja nincs egyetlen vendég sem. Nagyon messze vannak az országúttól, errefelé kevés kocsi jár, de úgy gondolták, ha több hirdetőtáblát rakhatnának ki, felvirágoztathatnák a lokált. A lány felvezetett egy kis lyuk szobába. Hónapok óta nem használta senki; egér-, penész- és ócskapapír-szaga volt. – Kicsit primitív – mondta a lány –, de hát ez van. Remélem, kényelmesen alszik majd. A férjem idejében elkészíti a reggelijét. Jó éjt és jó utat. Reggel Jim nyújtotta át az igen-igen szerény számlát. – Elnézést az esti balhéért – mondta. – A párom néha csúnyán kiborul. Az a helyzet, hogy gyereket vár.

Állítom, hogy éplábú férfi bármiben tud járni; legyen az bakancs, cipő, szandál, akár posztópapucs, puha talajon még mezítláb is. Magam a középsúlyú cipőre szavazok, Vibram nevű anyagból készült dupla talppal. Rábeszéltek, hogy ehhez a túrához bakancsot vegyek. A mai eszemmel már tudom, hogy cipővel is épp olyan jól jártam volna, de hát üsse kő, ha bakancs, legyen bakancs, méghozzá a legjobb a maga nemében. Több fajtát végig próbáltam, s végül egy olasz készítménynél kötöttem ki: hajlékony volt és könnyű (darabja hetvennégy dekát nyom), és méregdrága. Minden áldott nap nagy ügybuzgalommal lemostam, bezsíroztam. Veveyben megtalpalta egy jámborképű nyomorék. Jelenlétében pontosan érződött, hogy aki ennyit szenvedett, az csak elsőrendű kézműves lehet. Gyönyörűséges látvány volt a keze, amint a bakancs bőrét simogatta. Szép bakancs, mondta. Gondját kell viselni. Majd mindjárt meg is mondja, hogyan. Infravörös égő fényében ragasztja rá a talpat. Másnap estére kész lesz. Harminc frankot kért – kissé meredek, de előttem lévén az Alpok, akár a dupláját is megfizettem volna. Aznap, amikor nagy erőfeszítéssel kapaszkodtam fel Montriond-ba, az egyik bakancs talpa tátogatni kezdett, mint a ziháló kutya. Laffogott, ahogy tovább mentem, és a másik sem volt sokkal különb állapotban. Meggyűrődött a ráma körül. Leültem és levetettem, s higgyék el, kérem, ahogy ott forgattam azt a lábbelit, legszívesebben elbőgtem volna magamat. Itt nincs mit tenni, kell venni egy új, betöretlen bakancsot, úgyhogy laffogtam tovább, lefele Morzine-ba, és elátkoztam a lábtyűgyógyászat újmódi hóbortjait. Ha akkor ráakadok a tisztes vargacéh székházára, bizonyisten felgyújtom. A kilencet is elütötte, mire belaffogtam a színtelen kis városba, de hát Franciaországban lévén, a makulátlan cipőjű polgárok még javában ott serénykedtek

jól felszerelt boltjaikban. Halvány reménysugár pislákolt bennem, amikor benyitottam egy csillogó-villogó üzletbe, amely mindennemű felszerelést árult mindennemű testedzéshez. Az ifjú eladó nagyon is sima modorúnak látszott. Ennek mindegy, hogy mit, csak rásózzon valamit az emberre, gondoltam. És mekkorát tévedtem! Megfogta a két bakancs romosabbikat, fölébe hajolt, és szakszerűen vizsgálgatta. – Miért óhajt újat venni? – kérdezte. – Meg lehet ezt még javítani. – Hol? – tudakoltam. Megadott egy címet, de nem a suszterműhelyét. Ilyentájt, mondotta, Monsieur Ez-meg-ez a barátnőjénél található. És ott is volt. Zömök kis fickó, aki kis híján kitette a szűrömet. Még akkor is dolgozott a konyha sarkában, az asztalnál meg egy jól megtermett asszonyszemély inget vasalt. Némelyeknél, mondta M. Ez-meg-ez, a munka létszükséglet. Más meg egész nap szórakozik, aztán ha bajban van, hova megy? Hozzá természetesen, akár éjnek évadján. Apróra megmagyaráztam a helyzetet. Sok-sok kilométert kell gyalogolnom, mondtam. Ahhoz pedig jó bakancs kell. Abbahagyta a kalapálást és rám nézett… – Áruljon el nekem valamit – mondta. – Maga szeret egész áldott nap gyalogolni? Mellbevágó kérdés. Ezen már jó sokat gondolkodtam. Most megint megforgattam magamban, aztán kitérően csak annyit válaszoltam, hogy ahogy neki a magáé, nekem ez a mesterségem. Ő talán szeret egész áldott nap ott ülni és kalapálni? Nevetett, és a bakancsért nyúlt. Tettetett dühvel letépte a talpat, mintha banánt hámozna. – Hát idejutottunk! Egy ember, aki megnyom egy tubus ragasztót, már cipészmesternek meri nevezni magát! Hány évet eltöltöttem az életemből, hogy megtanuljam tisztességesen használni a kalapácsot, meg a tűt! És az a zömök kis ember tíz frankért felvarrta, megkalapálta azt a talpat, amely otthagyta a nyomát Morzine-tól a Földközi-tengerig. Kezet fogtunk. Remélem, a barátnője rendesen bánik vele, és az üzlete virágzik, és szánom-bánom, ami csúnyaságot a vargákról elmondtam. Morzine-ból könnyű ösvény cammog felfelé a nyoni szirtek mögött Charny faházaiig, és még azon is túl; mintegy folytatása a Dent d’Oche lábánál vezető hegyi ösvénynek, amelyről két nappal azelőtt letévedtem. Az ösvény a Dents du Miditől délkeletre a Golèse-t szegélyezi, aztán legyűrűzik La Rosière és Chantemerle – a Rózsakirálynő meg az Énekesrigó – majorházai mögött. Aznap reggel feltámadt a szél, az ólmos felhők jégesőt záporoztak, de én csak törtettem tovább, faltam a kilométereket, bízva az útban és megreparált bakancsomban. Arrafelé a hegyek egy különös, elveszett világsáncnak a részei – a geológusok Élő-Alpok néven ismerik. Idegenek a környezetükben, de még a tulajdon fekükőzetükön is. Közöttük pedig tűzben edzett, másutt ismeretlen lerakódások. Jóval azelőtt, hogy az Alpok felbukkantak volna Téthisz tengeréből, az egész tájon egy hegylánc uralkodott, helyenként kétszer olyan magas, mint a Mont Blanc – csakhogy nagyon ingatag hegylánc lehetett. A legfelső rétegek nyugatnak kezdtek csúszni a vulkánok kilövellte gáz- és párapárnán. A sziklák azután megpihentek a Szavojától a svájci Thuni-tóig húzódó vonalon. Escher van der Linth, az első, aki megvizsgálta ezt a gigászi földcsuszamlást, rövid előadást tartott a témáról, és sajnálkozva említette, hogy ha közzétenné elméleteit, egyetlen szavát sem hinné el senki. – Bezárnának az őrültek házába – mondotta. Ennek már több mint száz esztendeje, s az idő és a hosszú türelmes kutatás bebizonyította, hogy Escher van der Linth felfedezte az Élő-Alpok maradványait.

A hegyet tarka szőnyeg borítja: halovány borbolya, azálea, tarka havasszépe, rozsdaszín alpesi rózsa, a mészmentes talaj botanikai tanúja. A havasszépe közeli rokona a hangaféléknek. Sűrűn nő a világ tetején, Észak-Amerikától Kínáig; legdúsabban széljárta vidéken virul, amely tibeti hazájára emlékezteti. A Golèse repedéseiben rózsaszín zuhatagként omlott alá; a szín szépen érvényesült az élénkzöld tőzegmohán, amelyet emlékezetem szerint a kanadai West Riding gyakorlatias gondolkodású gyerkőcei „zöldsegg” néven emlegetnek.

Samoëns-ben eleredt a hó. Aggasztott, mi vár rám másnap a hágónál, átmentem hát néhány szóra a Syndicat d’Initiative-be, „M. Pourquoi”-hoz. Agresszív emberke volt, szögletes képe akár a kandúré. – Jó napot, M’sieur. Ön az igazgató? – Pourquoi? – Mert beszélni szeretnék vele. – Pourquoi? – Sürgős szükségem van tanácsra. – Miről? – Az időjárásról. Önöknek van telefonjuk. Sok a hó Chamonix körül? Oda akarok ugyanis holnap gyalog eljutni. – Pourquoi? – Pourquoi non? – mondtam erre én, és kifelé indultam. – Várjon! – szólt. – Nincs szükség telefonra. Maga is láthatja. Mindenhol rossz idő van. – Honnan tudja? – Mert reggel beszéltem egy vadásszal. Megint látta a medvét. A samoëns-i öreg barna medve legjobb tulajdonsága, hogy ellentétben a gévaudoni öreg farkassal, ez az állat, ki tudja, hogyan, állja az idő próbáját. Számos fantáziátlan ember, köztük a helybéli pék esküszik rá, hogy látta az öreget messze fent a Mont Buet oldalán. Rossz időben lebaktat a faluba, és a veteményeskerteket dézsmálja. Más történetek arról szólnak, hogy az öreg rendszeresen leüti a zergevadászt, és egyszer kilométereken át kergette a kerékpáros postást – de ezeket a legendákat alighanem M. Pourquoi koholta, turistahasználatra. Bár lehet, hogy rosszindulatú vagyok. A kényelmes kis szállóban éjszakáztam, s a patrontól megtudtam, hogy M. Pourquoi-val mindenkinek meggyűlik a baja. – Pourquoi? – kérdeztem szórakozottan. Vállat vont. – Talán a háza táján kéne körülnézni – vélte. Az Anterne megmászásának kérdésében a vélemények megoszlottak optimisták – ezek, úgy hiszem, sosem jártak arra – és pesszimisták között, akik iszonyú rémtörténeteket meséltek a hágó háromméteres hófúvásairól. Az időjárásról mindössze annyit közöltek, hogy az öreg medve érti a dolgát. Ugyancsak keserves lehet a világ odafönt. Vigasztalanul tértem nyugovóra. Apró diadalainkat könnyebb és kellemesebb elmesélni, mint sorozatos kudarcainkat. Nekivágtam az Anterne-hágónak, és megfutamodtam, de mivel másnap sikerült elérnem a torlasz túlsó oldalát, ezzel a vereséggel nem érdemes hosszasan foglalkoznunk.

Pourquoi (fr.) – Miért? Pourquoi non (fr.) – Miért ne?

Az út Salvagnynál elapad, onnan egy szakadékon át kanyarog felfele az ösvény a Gyászolók Zuhatagáig, majd kifele a pengeéles rézsűig, a Mont Buet-től nyugatra. Kemény dió, még jó körülmények között is. Aznap reggel, egyszál magamban, egyre rosszabb időben, ugyancsak komornak látszott. Sorra eltünedeztek a házikók, s én vigasztalásul a régi tudományomhoz folyamodtam: hogy felismerem a növényeket, állatokat, és valamiféle gondolattársítási rendbe sorolom őket. Ez itt mormota-vidék. A sziklagörgeteges hegyoldalon tucatjával vagy még nagyobb számban verődnek csapatba a mókus-forma állatkák, de inkább hallani, mint látni őket. Figyelmeztető jelzésük egy éles fütty. A nesz forrása rendszerint az őrszolgálatot teljesítő magányos állat. A figyelmeztetés azután végigfut a többieken. Az őrszem néhány pillanatra fölegyenesedik, mintha felmérné a helyzetet, majd menedékbe vetődik, s megint hangot ad, de most már egészen másként. Ha pár percig békén hagyják, a feje megint felbukkan, mint pirítós a kenyérpirítóból. A kicsinyek igen játékosak, hemperegnek, mardossák egymást, akár a kismacskák. Megfigyeltem egy állatot, amint a farkánál fogva húzott egy másikat – talán ez a magyarázata a régi babonának, hogy a mormoták télire úgy bélelik ki fűvel az odújukat, hogy egymást használják eleven szénásszekérnek. Délután istenigazában nekieredt a hó. Aznapra befellegzett a továbbjutásnak. A hangya érezheti úgy magát a végtelen nagy ív papíron, mint én, amikor sátrat vertem a havas hegyoldalban. Ugyancsak kellemetlen éjszakát töltöttem ott. Nemigen tudtam lelkesedést kicsiholni magamból a jéghideg kemény tojás meg a konzervhús iránt. Időtöltésül megfoltoztam az ingemet, felvarrtam néhány gombot, és elolvastam a Matterhorn meghódításának hajmeresztőén izgalmas beszámolóját. Épp a kellő lélektani pillanatban. Odakint a szél úgy süvített, mintha szélgépet akarna utánozni – nem is sikertelenül. Úgy tetszett, egy örökkévalóság telt el, amióta kis jégkunyhóm foglya vagyok, s amikor végül kimerészkedtem, úgy ítéltem, lökésszerűen fúj a szél, és az ég változatlanul komor. Halotti sápadtságba vonta a hómezőt. A szél betemette valamennyi ösvényt, és a nagy hegyek ostromlója oly félénken tipegett vissza Salvagnyba, mint öregkisasszony a lápvidéken. A kis Giffre folyó fekete vize mentén sikerült kikerülnöm Samoëns-t, és szerencsére nem futottam össze senkivel, akitől előző nap ugyanott elbúcsúztam. Morillonban, a falu nyugati szélén meredeken kúsznak fel a sí-lift tartóoszlopai az Esserts egyik csúcsára. Előbukkant a nap. Az istenáldotta meleg és fény serkentésére felmásztam a fák között, a karácsonyi képeslap-tájon, az oszlopok nyomában a magaslatra, ahol minden csupa hegycsúcs volt és csupa égbolt. Szöges ellentétben a Jura hosszú hullámaival, az Elő-Alpok csúcsai mint megannyi hullámtaréj. Rendezetlenek. A csúcsok egymás mögött ágaskodnak, némelyikük villogó fehér, a másik tök kopasz, s olyijukat elkerülte a vihar. A szélfútta platón fel-alá járkáltam nyughatatlanul, aztán kiszemeltem egy meglehetősen menetelesnek tetsző lejtőt, és lezegzugoltam az Arve völgye felé. A félelemről legtöbben keveset vagy semmit sem beszélnek, s e tekintetben én is a többséghez sorolom magam; de bizony elpalástolnék egy krónikus tényezőt, ha nem vallanám be férfiasan, hogy az Alpok meghódításának kezdetén gyakran elfogott a félsz, ha felmértem vállalkozásomat. Valahányszor látom a függőleges sziklafal repedéseiben felfelé araszolgató hegymászókat, nagyon jól tudom, hogy az én vállalkozásom nevetségesen könnyűnek tűnik, még a kezdő alpinisták tanfolyamán is. Annyit tudtam csak megtanulni, hogyan kell egyik platóról levergődni a másikra, ezt is keservesen szerzett tapasztalat-foszlányok és könyvekből merített információk alapján. Mai szemmel nézve úgy látom a dolgot, mint amikor az ember első randevújára megy, zsebében egy ötfontos bankjeggyel és a nemi felvilágosítás

kézikönyvével. Egyre ez járt a fejemben: „Nézz a lábad elé! Csak a látható élekre lépj! Ne csábítson el semmiféle patakmeder, amint rövid úton igyekszik a célba, de rendszerint meredélybe torkollik. Ne kapaszkodj fűcsomókba! A biztonság titka: vesd meg jól a lábad, ne bízz a kézzel kapaszkodásban”. Nem is csináltam rosszul a dolgot, csak az a baj, hogy igen-igen siettem. Rövid volt az inasidőm a halállal folytatott kis magánháborúmban, az életre-halálra menő közelharcban a nehézkedéssel. Nézzük például Vercland után azt a csúcsot. Nem látszott nehéznek. Az öszvércsapás hógörgetegbe vész. Nem nagy öröm. Kikerültem, kitartottam az erőszakos állként kiugró szürkegránitszikla alatt, az enyhén emelkedő körvonalak mellett. Elég könnyű a járás. A kiszögelléstől keletre, a nyírfák lágy zöld fátylába burkolózva, hívogatóan tátongott egy hasadék. Itt rövidíteni lehet, gondoltam én. Ámde csapdának bizonyult: a hasadék zegzugosán futott, takargatta, ami mögötte van, míg aztán megpillantottam egy villanásnyi nyílt eget, és nekivágtam a meredélynek, abban a reményben, hogy ha megmászom a rövid sziklafalat, lebírom a legfelső csúcsot. A mérsékelten kiszögellő sziklafalon könnyen találtam kezemneklábamnak kapaszkodót vagy hat méteren át, hanem ennek az állapotnak egyszeriben vége szakadt, s ami még nagyobb baj – a régi nóta! – , alig tudtam levergődni onnan, ahova felvergődtem. Szánalmas kísérleteket tettem, hogy oldalazva, haránt kikecmeregjek a repedésből. Uramisten, hova jutottam? Vezéreld lépteimet. Mit csinálna a helyemben egy igazi hegymászó? Ostoba kérdés. Épeszű hegymászó nem mászik olyan hasadékba, amelyik nem vezet sehova. Imafoszlányok és önvád közepette mintha Gershwin Kék rapszódiájának témája csengett volna a fülemben: tomboló akkordok – sajnos, nem emlékeztem rá pontosan –, de ahhoz elég, hogy figyelmemet elterelje a bénító félelemről. Isten vezérelte lépteimet, ha nem föl, hát le, egy kiszáradt vízmosásba. Ahányszor megüti fülemet a Gershwin-mű néhány hangja, mai napig is megjelenik emlékezetemben az a szürke szikla, és az érzés: félek, és iszonyúan egyedül vagyok. Aznap délután szerencsésen azon nyomban, elfelejtettem az incidenst, mihelyt visszakeveredtem az öszvércsapásra, és viszonylag kellemes ösvényen poroszkáltam lefelé az országos főútvonalra, Cluses és Sallanches között. Tíz percen belül helyreállt a harmónia. A hegymászó legyen hideg-vérű. Sir William Conway a múlt század második vége felé írta meg a The Alps from End to End (Az Alpokon véges-végig) című könyvét. Kitűnő munkájában elmeséli, hogy egy hátrahagyott csoport felől hisztérikus sikoltozást hallottak, s ez „tudtukra adta, hogy egy ember szakadékba esett, és épp most húzzák kifelé”. Sir William véleménye szerint „…oka nem volt sikoltozásra, annál is kevésbé, hiszen nem szorult segítségre, és könnyen rávehetett volna bennünket, hogy visszaforduljunk… Izgulékony újoncok terhére vannak a hegymászóknak… Gondos és jó vezetők ritkán esnek szakadékba. Idejében meglátják és elkerülik. Igaz, ez némileg több időt vesz igénybe, de érdemes megelőzni a kihúzatás kellemetlenségét.” Vezetőikkel és teherhordóikkal – ez utóbbiak közt ott volt két gurkha teherhordójuk is, akik azelőtt sosem jártak Európában – Sir William, és barátja, Fitzgerald ezredes, huszonegy csúcsot és közel negyven hágót hódítottak meg alig három hónap alatt. Semmit el nem kerültek; ami az útjukba került, megmásztak. Ha a célul kitűzött hegy ködbe burkolózott, mentek tovább, egészen a következőig. Fitzgerald nem volt híve a hátizsáknak. Kabátja zsebébe dugdosta minden szükséges holmiját. Sir William tanúsága szerint barátjának kellett egy kis idő, míg szert tett a kezdősebességre, de amikor végre a rendes iramba lendült, nem kellett mást tennie, gurkha (hindi) – Nepál lakosságának többségét alkotó népcsoport.

csak lépést tartania a zsebeivel. A gurkhák életükben még ilyen fényesen nem éltek – a falusi lányok le nem tudták venni róluk a szemüket. Karbir orchideát tűzött a kalapjára. Amar Singh kasmírturbánt csavart a fejére, olyan temérdek kelméből, hogy éjszakánként azzal takarózott. Csak nepáli nyelven beszéltek, és ez kissé megnehezítette a dolgukat, amikor beszerzőútjukon eltévedtek. De mihelyt kiderült, hogy biztonságban vannak, és valahol majd rájuk akadnak, Sir William már nyomult is tovább. Útjuk vége felé már nyűgös volt egy kicsit, de csak az apró kényelmetlenségek bosszantották, amikor például egeret talált a hálózsákjában, meg amikor egy pásztor felajánlotta, hogy megszárítja a bakancsát, és nagy igyekezetében megpörkölte. Ettől eltekintve róla lehetett volna megmintázni az utazó angol úriember szobrát. Rideg volt talán egy kicsit, de makulátlanul udvarias. A vargának, aki megjavította bakancsát, egy liter bort küldött „a csevegést pótolandó”. E hőskor hegymászói közül egypáran eltúlozták az úriemberesdit. Amikor két-két társa, az ő szavával szólva, vesztébe zuhant, John Tyndall , korának leghíresebb geológusa beszámol róla, hogy a vezető, Tairraz, felsikoltott, ,,ám a többiek angol módra egyetlen hang nélkül néztek szembe végzetükkel”. Tyndall úgy számította, hogy ahova a zerge felmászik, oda ő is. Fantasztikus szökellésekről szóló beszámolóit bőségesen tarkítják a jégkristályok és gleccserek szerkezetéről és sajátosságairól szóló jegyzetek. Hallgatja a patak csobogását, avagy, az ő szavaival, a „felzaklatott víz hangját”, és arra következtet, hogy a hang különféle nagyságú légbuborékok szétpattanásából ered. Ha történetesen ő maga is megcsúszik mászás közben, nyilván a maga nehézkedéséről is fűzött volna néhány jegyzetet a leíráshoz. Erőltetett tárgyilagossággal ír mindenről. Nézzük például ama szörnyű reggelt a Matterhornon. Így Tyndall: „Utunk a hegy hátsó nyúlványán át vezetett… Összeszedtük felszerelésünket, s nekiláttunk az előttünk álló munkának, amikor odafentről hirtelen robbanás hallatszott. Feltekintve a levegőben jókora követ láttunk közeledni… szabályos parabolapályát írt le, végezetül szilánkokra tört, amikor az egyik, előttünk magasodó sziklacsúcsnak ütközött. A zúzalék permetként hullott lefelé, szinte az orrunk előtt, úgyhogy kívánatos volt ügyelnünk.” Hála egy újságíró barátomnak, aki egyben képzett hegymászó, indulás előtt beleolvastam a hegymászó irodalomba, felfaltam vagy tucatnyi könyvet, régit, újat egyaránt. Főleg az Alpokról szóló komor szakkönyveket olvastam, de azóta visszatértem Conwayhez, Tyndallhoz, s az általam legtöbbre tartott A. F. Mummeryhez és Edward Whymperhez. „Az igazi hegymászó – mondja Mummery – kétségtelenül Isten legnemesebb alkotása.” Ami a magunkfajta kocaturistát illeti, „kit kötél nélkül nyugalmasan még egy sziklára sem ültethetünk”, nos ezek „a megvetésnek megannyi éktelen tárgya”. Mummery érzi a magas hegyek szellemét. „Sajátosan összefonódik a hó a gerincek szikár, kísérteties meredélyeivel, a jégcsap szegélyezte temérdek kék gleccserszakadékkal, vagy a feneketlennek tűnő térben aláereszkedő hatalmas, sima tömbökkel… külön-külön s együttvéve felérnek szépségben a csúcsról elibénk táruló látvány végtelen horizontjával.” Pedig őt nem pusztán a panoráma vonzza. Azt vallja, nekivágna a hegymászásnak akkor is, „ha nem tárulna elébe táj, ha nem akadna megmásznivaló egyéb, mint a yorkshire-i völgyek sötét és komor odúi”. Mummery szerint minden hegy három fázison megy át: először elérhetetlen csúcs, azután az Alpok legnehezebb kapaszkodója, s végezetül: „könnyű séta, hölgyeknek”.

John Tyndall (1820-1893) – angol fizikus. Behatóan tanulmányozta a gleccsereket, több könyvet is írt ezirányú kutatásairól.

Edward Whymper úgy mászott, akár a macska. Nem térhetek ki részletesen híres túráira – megmászta a Matterhornt, és isten tudja, még hány csúcsot, többek között Grönlandban, a Sziklás Hegységben és Közép-Amerikában. Lenyűgözően túlteng benne az önbizalom, és nagy híve a szeszélyes kitérőknek. Az Alpokban tett első útjáról szólva elmeséli, hogy egyik edzésadagját Párizsban végezte, ahol is felmászott a Quartier Latin egy házának hetedik emeletén lakó barátjához. A barát azonban „azt ajánlotta, menjek fel a Notre-Dame tornyába. Fél óra múlva a nyugati oldal mellvédjénél álltam, a gúnyosan vigyorgó ördög mellett, aki századok óta néz le a nagyvárosra – azután felszálltam a svájci vonatra.” Megállíthatatlanul hódítja sorra a hegyeket. A Dauphinében lassít egy kicsit, amikor megmássza a Pelvoux-hegységet – „meglehetősen egyhangú csúcs” – mondja. A Viso erősebbnek bizonyul nála, és Whymper csalódottan tér vissza Abries-be. Odafelé vezetője, egy rongyos bakancsú pásztor, lecsúszott egy meredek hegyoldalon, „… és csudálatos és riasztó fordulatokat hajtott végre, melyek során sokkal gyorsabban ért le a völgybe, mint bármi más módon lehetséges lett volna. Nem érte súlyos sérülés, s nagy boldogságára tűt-cérnát kapott, amivel megfoltozhatta elrongyolt ruházatát. Másik emberünk azonban bűnös pazarlásnak minősítette, hogy pórul járt vezetőmnek brandyt adtam horzsolásai kezelésére – sokkal megfelelőbb módja lett volna, úgymond a felhasználásának.” Whymper finom tollrajzai éppoly figyelemre méltóak, mint tulajdon balszerencséjének tüzetes ábrázolása. Egy kendőzetlen önarcképén épp potyog lefelé, méghozzá fejjel; így bukfencezett ugyanis közel hatvan métert a Matterhorn Nagy Lépcsőjéről, ahova egymagában merészkedett fel. Erről az átlagosnál lényegesen gyorsabb leereszkedésről így ír: „Ritkán él túl bárki efféle zuhanást, vélhetőleg érdekes tehát, ha beszámolok az eset folyamán tapasztalt érzéseimről. Tökéletesen tudatában voltam a történteknek, észleltem minden koppanást; ám mint a kloroformmal elkábított beteg, fájdalmat nem éreztem. Minden egyes ütés hevesebb volt természetesen az előzőnél, s világosan emlékszem, hogy ezt gondoltam: »Nos, ha a következő ennél is komiszabb, az lesz a vég«… Nem volt kellemetlen érzés ez a bukfencezés. Azt hiszem azonban, ha még tovább tart, öntudatomat és érzékelésemet egyaránt elvesztem, s erre alapozom azt a véleményemet, hogy a nagy magaslatról való zuhanás általi halál minden egyéb halálnemnél fájdalommentesebb.” Csodával határos módon csontja nem tört, a füle azonban megsérült, két igen súlyos sebet kapott, és számtalan más sérülésből is vérzett. „Legsúlyosabbak a fejsebeim voltak, s hasztalan próbáltam egyik kezemmel elállítani a vérzést, míg a másikkal kapaszkodtam. Hiábavaló igyekezet volt; minden szívverésre vakító sugárban lövellt ki a vér. Végül, egy ihletett pillanatban, kirugdostam egy nagy tömeg havat, s tapaszként fejemhez szorítottam. Szerencsés gondolat volt, és a vér patakja elapadt. Ezután, a legutolsó pillanatban, biztonságos helyre vergődtem, és azonmód elájultam.” A nagyléptékű Michelin-térképen a felső-szavojai hegyek körül az utak egy Viktória korabeli, befűzött derekú szépség domborulatait rajzolják ki. Saint Gervais és Chamonix két oldalán dagadoznak a keblek, a csípő domborulata Bourg-St. Maurice-t övezi. A nemzetközi út ezt az idomot metszi, majdnem egyenes vonalban, az Anterne mellei között, és csak épp egy kicsit tántorodik meg a Mont Blanc szegélye körül. Az én útvonalam meglehetősen szeszélyes volt, de békés – egészen amíg össze nem találkoztam a forgalom áradatával Cluses és Sallanches között az országos főútvonalon. A Varan visszhangzó falai alatt elárasztott a kerekeken gördülő dagály. Közel száz éve, mesélik, John Ruskin lement gyalogszerrel Chamonix-ba, mert azt remélte, hogy a hegyek között néhány nyugodt napot tölthet. Akkoriban az a

szokás járta, hogy a sikeres alpesi túrák örömére ágyút sütögettek, rakétákat eregettek. Valaki épp aznap jutott el a Mont Blanc csúcsára. Talán éppen Albert Smith, aki a csúcs meghódításának örömére száz üveg bort és harmincöt tyúkot vásárolt. Az öreg Ruskin meghallotta a zenebonát. Rámeredt a hegyoldalt elözönlő tömegre. Néhány hegymászó negyven-ötven teherhordót is felfogadott, „akik jószerint csak egymás ijesztgetésére szolgáltak”. Ruskin visszabaktatott Chamonix-ba, egész éjjel fennmaradt, és dörgedelmes szónoklatot írt, amely kezdődött a következőképpen: „Lóversenypályává tettétek a föld katedrálisait…” A félelmetes autóútról mielőbb szabadulni akartam, Oex mellett, az Arpenaz nevű látványos vízesés lábánál átvágtam hát a római útra, és estére el is értem Saint Gervais-be. Ez aztán szemenszedett touristique-központ, és alaposan meg is szervezték e célra. Rövid túrák, hosszú túrák, kirándulás a drótkötélpályán, csoportos hegymászás (vezetővel), sízés, korcsolyázás, lovaglás, úszás (fűtött uszodában), játékkaszinó, bárok és mozik; és a városi fürdők, amelyek kúrát és enyhülést ajánlanak jóformán mindenre, akár egészséges valaki, akár nem, az eredmény: a pszichoszomatikus egyensúly helyreállása, lelki nyugalom és eufóriás közérzet. A gyógyfürdőkről szóló értekezésében – ahol ugyanis férfiak-nők együtt fickándoznak pucéron a vízben – Fynes Moryson megjegyzi, hogy „sokakat nem egyéb betegség kínoz, mint a szerelem, habár a testnek nyavalyáját mímelik, s gyógyulásért sereglenek ide, amelyet gyakorta meg is lelnek”. A gendarmerie-n az ügyeletes pontosan útbaigazított, hogyan érhetem el a soron következő nehéz akadályt, a Bonhomme-hágót, s hozzáfűzte, hogy ha az asszony eleresztené, ő maga is velem tartana. Ami az időjárás kilátásait illeti, szerinte forduljak inkább a Syndicat-hoz. Ott a jóindulat kútforrására bukkantam. Telefonáltak egy kutatóállomásra, és megnyugtató híreket kaptak a dél felé eső magas hágóról. Igaz, a magasabb helyeket hó borítja, de valószínűleg elolvad. Távolabbi kilátások: derült idő. Felajánlották, hogy szállodai szobát biztosítanak, és ingyenjegyet nyomtak a kezembe a hegyi vasútra, ha meg akarom tekinteni a Mont Blancot.

A vonat a nyílt pályán meg-megállt; az utasok kiszálltak, de nem mentek messzire, és sohasem egymagukban. Óvatosan lépkedtek egymás nyomában. Amikor valaki tárnicsszőnyegre bukkant, nyomban melléje szegődtek a többiek. Valóságos közlegelő. A vállalkozó szellemek korláttal elkerített párkányról bámultak le a völgybe, Chamonix-ra, de nemsokára fölszálltak megint a vonatra. Bionnassaynél jött el a nagy pillanat. A vonat hirtelen megállt. Az utasok kiabáltak, mutogattak. A magasban, olyan magasan, hogy az ablaknál csak ágaskodva láttunk, a Mont Blanc legfelső csúcsa áttört a felhőfátylakon. Úgy hullottak le a válláról, lassanként, mintha striptease bemutatót látnánk. Európa legmagasabb hegye reklámfilmbe illő pontossággal lépett a színre. Hidegen egyensúlyozott a magasban a csúcs, vagy három percen át, azután lassan eltűnt a szemünk elől. Különös élmény. Még sohasem láttam a hegycsúcsot, és azóta sem láttam viszont. De elégedetten zakatoltunk vissza Saint Gervais-be: megkaptuk, amiért jöttünk – egy pillanatra elénk tárult a világ egyik leghíresebb látképe.

Napfényes hegylánc

A hegymászók szemében semmiféle meglepetés nem tükröződött, amikor megpillantottak. Nem vártam ugyan zajos fogadtatást, de úgy éreztem, ha a Bonhomme-hágó lábánál megbúvó hegyi kunyhó, a La Balme ajtajában egyszer csak felbukkan egy hó borította vándor-sorstárs, többet érdemelne a két hegymászó beszédesebbikének elharapott – Ça va? -jánál. A társa csak biccentett, és visszamerült az abrosz – a Journal de Genève egy ősrégi száma – olvasásába. Pedig énnekem bőséges időm volt gyakorolgatni a bemutatkozást, hiszen jó három órája, hogy fentről megpillantottam ezt a kis kalyibát. A GR5 mentén, öt-hat kilométerrel Les Contamines fölött, egy meredek hágó első platóján állt a kis menedékház. Ragyogott az ég, harapni lehetett a levegőt, mintha az isten is arra teremtette volna ezt a napot, hogy egymagamban nekivágjak. Hanem akárhogy nekiveselkedtem is három különféle úton a hágó megmászásának, mindhiába – a szó legszorosabb értelmében knockoutolt. Kétszer hasra estem. Semmiképpen sem tudtam előre vergődni. Szakasztott az Anterne-hadművelet. Az ösvényt eltemette a völgykatlan mélyén porhanyós, de helyenként ugyancsak süppedő hó. Megpróbálkoztam a szélső sziklákkal; csetlettem-botlottam a lejtőkön. Egy elkeserítő és merőben rögtönzött félrelépés után, amikor is fejjel egy hógörgetegben kötöttem ki, visszakullogtam a kalyibába, azzal a szilárd meggyőződéssel, hogy itt aztán hótalp vagy sí nélkül nincs ember, aki átvergődne. Mindezt könnyed és lekicsinylő modorban szándékoztam előadni annak, akit épp a kunyhóban találok. Egy sátrat láttam az ajtó mellett. Hanem a két fiatalember valamiképp óvatosságra késztetett. Nagyon is szakszerűnek látszott a jégcsákányuk. Sétálni indultak, közölték. Nem hagytam magam lefőzni ettől a gall nemtörődömségtől, én is közöltem, hogy magam mögött hagytam néhány kilométert, s igyekeztem azt a benyomást kelteni, hogy csak épp felkukkantottam a hegyekbe, mert érdekelt a látvány. Henri és Alain Tour de Mont Blanc-ra indult, azon az úton, amely az egész hegycsoport körül kanyarog. Entrèves, La Fouly, Forclaz, Montroc és a Brevent-hágó érintésével – ha jól kilép az ember, kilencnapi járás, a napfényes hegylánc ugyanannyi gleccsere körül. Jól ismerik, mondták, a Bonhomme-ot. Évente egyszer-kétszer átkelnek rajta. Néha átmásznak a Mont Tondun, de ezen a héten a könnyebb utat választják, másnap reggel indulnak a hágóra. – Hány órakor? – Fél ötkor. – Miért olyan korán? – A napfelkelte végett – mondta Henri. Hidegvérű emberek. Barátságosak, de nem beszélgetősek. A közhit szerint az angolok minden egyéb népnél tartózkodóbbak idegenekkel – de még rajtuk is túltesznek a fiatal franciák, azzal az elkedvetlenítő szokásukkal, hogy háromnégyszavas válaszokkal intézik el a kérdezősködőt. Ez a két fiatalember lyoni volt. Nem, nem ott dolgoznak. Pierrelatte-ban, az atomközpontban terveznek reaktorokat. Ça va (fr.) – Hogy van?

Jó onnan elkerülni. Szavoja? A világ legszebb helye. M. Pourquoi járt az eszemben, amikor megkérdeztem: nem gondolják, hogy az odavalósi nép egy kissé – nagy igyekezettel keresgéltem a szavakat – nyers, összeférhetetlen? Henri meglepetten nézett rám. Az ottani lakosok, mondta, többnyire szállodatulajdonosok, és mint a világ valamennyi szállodatulajdonosa, az ő modoruk is a pénz függvénye. Ők ketten történetesen azért jöttek Szavojába, hogy elmeneküljenek az emberek elől. Mi angolok érzékeny fajta vagyunk. Jó egy óra hosszat némán gunnyasztottam a sarokban, és próbáltam kisilabizálni a Journal de Genève egy unalmas cikkét a Közös Piacról. Hidegen esteledett. Eleredt a hó. Henri és Alain ásított és az ajtó felé indult. Kint aludtak; a sátorban, mondták, melegebb van, és kényelmesebb. Én is felvertem mellettük a magamét, és ők már javában horkoltak, amikor én még mindig az emberek elől való menekülésükön morfondíroztam. Henri egy bögre forró kávéval meg egy gyűszűnyi pálinkával ébresztett. Mire felszedelőzködtem és kimásztam a sápadt-kék világosságba, ők már útra készen álltak. Sátrat is vittek, főzőalkalmatosságot is, az én pakkom mégis kétszer akkorának látszott. – Roppant nagy – állapította meg Alain, mikor óvatosan megemelte. – Hol a piolet-ja? – Az meg micsoda – tudakoltam. Megkopogtatta a jégcsákányát. – Nekem nincs piolet-m – közöltem. Gyorsan haladtunk hármasban a vékony porhavon. Amikor mélyült, a szófukar Alain vette át a vezetést. Felmászott a hágó aljára derékszögben emelkedő meredek oldalban, azután átvágott egy alig látható gerinc felé. Először igyekeztek nem észrevenni baklövéseimet, mint ahogy az ember tapintatosan átsiklik golf- vagy biliárdpartnere félresikerült ütésein. Lehet, hogy eleinte azt gondolták, új technikát dolgoztam ki, és úgy birkózom meg a havas meredekkel, hogy jól belevágom a sarkamat. Ám ez esetben csakhamar kiábrándultak. Amíg ugyanis ők lépésről lépésre eltökélten haladtak, szinte azonos tempóban, bármilyen meredek volt is a hegyoldal, én botladoztam, csúszkáltam. Egy ízben négykézláb próbáltam visszakeveredni a gerincre. Hamarosan rájöttek, hogy a havonhaladás ábécéjét sem ismerem. Henri megmutatta, hogyan vájjam bele a hóba a lábam fejét, hogy mélyen lépjek, és a saját lendületem vigyen előre. Maradjak a nyomában, ajánlotta, s amikor elkezdett lépcsőket vágni, rendszerint a csákány egyetlen mozdulatával, ott volt előttem a szilárd lépcsőfok. Le nem vettem a szememet a lépcsőről, alig mertem lenézni a szédítő meredélyen, de amikor Alain, hogy önbizalmam megnövekedjen, a kezembe nyomta piolet-ját, a heves hányinger elült, és azután már csak állandóan kótyagosnak éreztem magam. Tanítóim türelmesek voltak és végtelenül sportszerűek. Hajnalodott. Strucctoll-szövedékű törékeny felhők izzottak fel és gyúltak lángra, ahogy keletről feltört az első hatalmas fénynyaláb. Sorra bukkantak fel a csúcsok a Mont Pourri körül, a Mont de la Vanoise-ban. Olyan volt az a fehér falú, vöröslő tetejű hatalmas kupola, mint a köznép sátrai között magasodó vezéri sátor. És a fény leleplezte előző napi ballépéseim szégyenletes nyomát. Messze lent éktelenkedtek lábnyomaim, mintha valaki fejvesztetten botorkálva menekült volna a magasból fenyegető veszedelem elől – egyébként nagyjából ez is volt a valóság. A nyomok bizonytalanul imbolyogtak, s ott, ahol egyensúlyomat vesztve felhemperedtem, hosszú, kékesszürke pacniba torkolltak. Henri mindössze annyit jegyzett meg, hogy tapasztalataim immáron bővültek, majd hátravetette fejét, és jódlizásban tört ki, s a környező bércek válaszolgattak.

A magas hegyek kora reggeli levegőjénél nincs különb élénkítőszer. Alaposan megtépázza a józanságnak nevezett fennkölt holmit, aminek, mint valaki megállapította, egyetlen célja, hogy leplezze az elme hézagait. Mintha elfújták volna mindhármunk tartózkodását. Marháskodtunk, átbukfenceztünk egymáson, hógolyóztunk. Alain katonanótákat danolászott, Henri meg ramasseur-ként száguldott le egy lejtőn. Ennek az a módja, hogy az ember leguggol, aztán meglöki magát, és közben piolet-ját használja kéziféknek. Henri bámulatos akrobatamutatványokat végzett, betetőzésül egy sor nagy hurkot-írt le, miközben úgy szabályozta sebességét, hogy nyújtott karral a hóba vájta csákányát. Megpróbáltam követni a példáját, de mindig csak felhemperedtem, s mutatványom egyetlen eredménye az volt, hogy sikeresen eltörtem hátizsákom keretének még egy szegecsét. Hosszas bolondozás után nekivágtunk a második gerincnek, a Croix de Bonhomme-nak. Gyakran gondoltam rá, hogy nem lenne rossz egy-két barátommal együtt nekivágni egy hosszú túrának, de néhány vitorlásutam emléke óvatosságra intett, úgyhogy végül sosem került rá a sor. Egy-két, egészen közelálló embert kivéve a huzamos és szoros együttlét bárkivel fokozatosan csökkenti a tűrőképességet; a végén már nem tudjuk elviselni, ahogy valaki az asztalon dobol, vagy idegesít a szavajárása. Kezdetben azonban, mielőtt még a modorosságok, az egyéniség élei kiütköznének, csupa bajtársiasság az egész. Kezünk-lábunk törjük a nagy igyekezetben, hogy bizonyítsuk, micsoda remek cimborák vagyunk, így történt a szóban forgó reggelen is. Címet és csokoládét váltottunk. Könnyű szívvel megváltam a legeslegvégső szükség esetére tartalékolt üveg brandymtől. Kölcsönösen elmeséltük legélénkebb emlékeinket, és mert két újdonsült barátom a hegymászásnak volt a híve, nem a gyaloglásnak, az én magányos kalandjaim meglehetősen satnyának tűntek az ő élményeik mellett, kivált, amikor zivatarokra került szó – egy alkalommal ugyanis szabályosan beléjük csapott a villám. Henri mesélte el az esetet. Télidőben másztak fel egy magas peremre; céljuk egy menedékház volt, a Cévennekben. Erősen felhős volt az ég. Havazástól tartottak, gyorsabban másztak tehát, mély lépcsőfokokat vágtak; a meredélyeken úgy kapaszkodtak fel, hogy horgony (vagy kapócsáklya) módjára használták a jégcsákányt, és ahhoz kötözték a kötelet. Az egyik párkányon különösen megfeszült a csákány, és egyszer csak zümmögni kezdett, „mint a méhecske”. A következő pillanatban pedig, rokonszenve jeléül, rákezdte a zümmögést a másik csákány is. Ez a jégcsákány dala, a le chanson du piolet, elektrosztatikus jelenség, nagy légköri feszültségnél fordul elő. Hirtelen, egy csapásra, mind a ketten megsüketültek, mert a villám belecsapott a párkányról lelógó vezetőbe. A két férfi a hóba zuhant. Nem sérültek meg, de tökéletesen kábák voltak, zsibbadtak, mint mondják, és körülbelül harmincméternyi kötelüket vesztették el. Nem égett el. A rostok elpattantak, és az egészből nem maradt más, mint néhány maréknyi szösz meg az egyik csákány elszenesedett nyele. – Úgy inaltunk lefele onnan, mint a nyulak – mesélte Henri. Visszatekintve utamra, ez a rövid szakasz a csúcspontja annak a kevésnek, amit a havon-járásról tanultam. Enélkül aligha vergődtem volna át mindazon, ami előttem volt még, de akkor igazán élvezetesnek tűnt. Ha Henri és Alain visszaemlékszik arra a négy-öt órára La Balme és a Croix de Bonhomme között, remélem, ők is elmosolyodnak. Les Chapieux szirtjein váltak el útjaink, ők a Miage gleccser felé indultak. Nekem kevésbé félelmetes találkám volt Bourg-St. Maurice-ban, londoni televíziósokkal.

Két kocsirakomány felszereléssel jelentek meg. Előzékenyek voltak, és mivel legtöbb felvételüket teleobjektívvel készítették, kellett árkon-bokron átvezető útvonalamat módosítanom. Két-három napig talpaltam, hátamban a kamerákkal; magányom oda lett. És nem tudtam szabadulni attól a kényelmetlen érzéstől, hogy a technika segítségével mindaz látható, amit a gyors járás közben elmulasztok. A kamera könyörtelen szerzet. Távolról nézi a kiszemelt tárgyat, a közelkép segítségével mégis mindenbe beletúr, beleszaglászik. (djvu fájlban: 224. old – javítva) A tévések elözönlötték a falusi mosóházakat, templomokat, felmásztak a templomtoronyba, hálószobákba, hogy onnan nézzenek le az udvarokba és kis mellékutcákba, amelyeket a magam erejéből soha meg nem láttam volna. A gyártásvezető, Christopher Brasher, látványos szépségéért választotta éppen a Val d’Isère-t meg a Vanoise-t, meg azért is, mert itt látszik világosan, mi megy végbe a legtöbb alpesi parkban. A Vanoise nemzeti park óriási vadaskert, az aranysas, a zerge, meg a hátrafelé görbülő hatalmas szarvú kőszáli kecske menedéke. Ha a francia hatóságoknak sikerül megőrizniük abszolút fennhatóságukat ezen a helyen, és fenntartják azoknak, akik békére és nyugalomra vágynak, a természetvédelmi terület szélén épült városkák talán nagyrészt felszívják a zabolátlan turizmus szennyét – sajnos azonban a fejlemények nem erre mutatnak. Nagy beruházók vetették ki hálójukat a területre. Vállalkozók nagy pénzeket ígérnek a községeknek szállodaépítési koncessziókért. Fent, a hegyekben, nagy sí-centrumot akarnak építeni, és a parkbiztosok egy része pártolja a tervet. A dolog iróniája, hogy ha nincs ez a rezervátum a hegyek közé vezető kis ösvényeivel, az autópályán robajló forgalom tovább robajlott volna, és észre sem veszi ezt a nehezen megközelíthető helyet. Hanem a kis ösvények utakká szélesedtek, a városkák terjeszkednek, a turistáknak új vadászterület kell. Az Isère völgye figyelemre méltó példája annak, amit a közgazdászok gazdasági eltolódásnak és a falusi önellátás hanyatlásának neveznek. Gomba módra szaporodnak a sí-falvak, az egykori községek szétmorzsolódnak. Az öregek ott maradnak gyerekeik távozása után is, de sorsuk a szegénység. Hogy mit lehetne tenni az érdekükben? „Fejleszteni a helyet”, mondják erre a beruházók. Azzal érvelnek, hogy a terület óriási, és ha egyetlen zugát kiaknázzák, az igazán nem zavarhatja a béke és nyugalom híveit. Hanem a szabad tér olyan, akár a szüzesség: ha egyszer elveszett, többé már nem lehet visszaszerezni. Nagyon jól tudom, hogy óhatatlanul fennkölt moralizálásba csúszik át minden, amit a vidék hanyatlásáról írnak. A természetvédőknek rendszerint igazuk van, de gyakran bizony úgy hangzik, mintha csak kötekednének. Állandóan azt mondják: „mi” és „azok” – értve az utóbbin a prédálókat, a rövidlátókat, a megvesztegethetőket, és mind közt a legkomiszabbakat – a közömbösöket. Minthogy valamennyien belekeveredtünk ebbe az undok posványba, szívből kívánom, bárcsak használhatnánk a „mi” szót úgy, hogy csakugyan valamennyiünket jelentse. Megállapodtunk, hogy a film céljaira a völgy mindkét arculatát, a falusiasat és a modernt egyaránt felvillantjuk. Az operatőr időnként utamat állta, és elterelt a vadaskert legszélén húzódó ösvényre. A szakadékot ott számtalan patak szabdalja. A hangmérnököt lebilincselte a patakcsobogás, és megpróbálta érzékeltetni a különbséget egy csermely meg egy kisebbfajta vízesés között. Az országút mentén, a ritka csendes pillanatokban az általa ,,élethűség”-nek nevezett elemet alaposan kiaknázta, amikor megörökítette bakancsom súrlódó zörejét fűben, bozótban, térdig érő virágmezőkön. Megkísérelte a madárdal rögzítését is. Fülemüle csattogott, olykor kánya sivított, és kísértetiesen visszhangzóit a kiáltás a szirtek között, de valahogy sosem akkor, amikor ez a buzgó férfiú ott volt a közelben. Hallva a madárhangokat, miközben épp úgy éreztem, megfigyelőképességemet semmibe veszik a kamerák meg a

mikrofonok, ugyancsak felvidított a gondolat, hogy gyakran váratlanul éri az embert a legnagyobb öröm. Az ösvény La Gurraz faházai között kanyarog; ez a falucska csupa szú és csupa történelem. Egy öregasszony, aki lehetett volna magának Idő apónak a felesége, vállán iszonytató kaszával ballagott el mellettem. Gazdag szomszédainak valamikor tucatnyi tehenük volt, jókora birkanyájuk, egy csomó tubákszín kecskéjük, s részük a községi veteményeskertben – ma pedig borsos áron adják el ütött-kopott családi fészküket. A viskókat átalakítják: csupa modern hétvégi ház lesz belőlük. Az operatőrök odébb álltak: új helyszínt kerestek. Én meg ott maradtam egy ugyancsak barátságtalan ösvényen. Meredek, erdős hegyoldalon kanyargóit, és vagy százötven méterrel egy rohanó folyó fölött zsákutcába torkollt. Földcsuszamlás. A régi mese. Kipusztították a fákat. Hiába kerestem a csúcsra vezető ösvényt. Lezegzugoltam az országútra, néhány kulipintyóhoz, és nekiszántam magam a háromórás gyaloglásnak a jókora forgalomban. Mindenfajta járművezető közül általában legkevésbé a teherautósofőröktől, legjobban a hegyi utak úrvezetőitől félek. Az utóbbinak van egy alfaja, az alpestris, erről később még lesz egy-két szavam. A legtöbbje, gondolom, sí-huligán, felkopott állú ifjonc, öngyilkosok klubjának önjelölt elnöke, aki sebességben veszi a hajtűkanyart, és a gyalogjárót holmi délibábnak nézi, ami szétfoszlik, mikor a közelébe ér. Ezzel ellentétben a negyventonnás kamion kormánykereke mögött ülő férfi olyan, mint az óceánjáró kapitánya egy csomó fürge kis motorcsónak között. Őbenne van felelősségérzet; jelenlétében nem is félek mástól, csak a kamion kavarta iszonyú légörvénytől. Illetve nem féltem, amíg a Val d’Isère-be vezető úton össze nem akadtam egy falkára való szörnyeteggel. Nem annyira az éles kanyarokban rejtőzik a veszedelem, hanem a hosszú alagutakban, amelyekbe az idomtalan szörnyetegek országúti fényszóróval robognak be. Márpedig odabent nincs járda. Tompított fénnyel haladjunk! – hirdeti a felirat az alagút bejáratánál. Amikor kissé csöndesedett a forgalom, bemerészkedtem az első alagútba, ugyancsak idegesen, kezemben a zseblámpámmal, ami körülbelül annyi fényt bocsátott ki, mint egy karácsonyfagyertya. Koromsötét. Az alagutak kanyargósak, és a túlsó végükön pislogó fény nem öntött belém túlságosan sok önbizalmat. Jó néhány teherautó száguldott el mellettem; egy szemernyit sem csökkentették a sebességüket. Közeledtükre a legközelebbi hasadékba botladoztam, odatapadtam a csöpögős-vizes sziklafalhoz, és reméltem, hogy a következő szörny közeledtéig megtehetek újabb néhány métert. Kissé kocsonyás állapotban kerültem ki a napvilágra, de nem volt visszaút – hacsak nem ugyanazon az alagúton. Fent magasodtak a Sassière szirtjei, messze lent zúgott a sebes vizű folyó. A következő alagút tetejéről ömlött a víz, egy csuklós kamion ponyváján meglazult egy kötél, és végigvert a vállamon. De innen is kikerültem, és mentem tovább. Hanem a következő tátongó üreg megpillantására inamba szállt a bátorságom, balraátot csináltam, és betértem egy útmenti kis kávézóba. A tulaj lassan, de folyékonyán beszélt angolul. Tolmács volt a háború alatt. Talán érzékelte kedélyállapotomat, mert miután némileg kifaggatott arról, hogy mennyit gyalogoltam, megkérdezte: – Nem fél néha, amikor egyedül vándorol? – De igen – vallottam be. – Néha. De jó vidéken nem. Azoktól félek – és a továbbszáguldó kocsik felé biccentettem. Egykedvűen nézett ki az ablakon. – Én meg azokból élek – mondta. – Manapság mindenkinek van kocsija.

– Mindenkinek nem. Nekem sincs. Töltött még egy pohárral, szakszerűen, az utolsó csöppet is kifacsarta az üvegből. – Kérem, fogadja ezt el. Talán egy kicsit orcátlan vagyok, de volna még egy kérdésem. Lehet, hogy nyugalmasabb így utazni, mint ahogy maga, de én nem szeretnék mindig egyedül lenni. Mire szokott gondolni? A szabvány felelettel hozakodtam elő – hogy ez attól függ, merre járok, mit látok –, és most is éppoly silányul hangzott, mint mindig, amikor az ember megpróbál néhány szóba foglalni valamit, ami kedves a szívének. Bólintott, de látszott, hogy valami még nyomja a bögyét. Már nem emlékszem, pontosan hogyan fogalmazta meg, mindenesetre az iránt érdeklődött, hogyan fegyelmezi meg az ember a rossz gondolatokat. Mert ugye az úgy van, hogy ha az ember magára marad, akkor odavissza végiggondolja az életét. Hogy ilyenkor minden előbukkan, amit a barátainak sem mondana el. Ez vajon jó dolog? Társaságban másként van. Akkor az ember kénytelen a jelenben élni. Ami sokkal könnyebb. – Még egy pohárral? – kérdezte. – Köszönöm, nem kérek. Jó rágós dolgokat mondott. Maga nem tölti az ideje nagy részét egyedül? – Dehogy – mondta. – Itt vannak a kicsikéim. Jöjjön, nézze meg őket. A házikó mögötti kertben kislány ült a hintán, és morcosán bámult a bátyjára, aki mesét olvasott egy nagyon öreg és nagyon közönyös juhászkutyának. – Az unokáim – mondta házigazdám. – Nagyon szeretik egymást, és én nagyon élvezem a társaságukat. Az öreg visszament, mert vendég érkezett. Leültem. A kisfiú tovább olvasott, a kislány hasztalan próbálta magára vonni a figyelmét. A fiú fel sem nézett. Lehet, hogy a kutya meg a mese együttesen olyan élménnyel szolgált, amit okvetetlenkedő húgától nem várhat el az ember. A kislány végül odalopózott, és könnyedén a vállára ütött. Szeretetteljes érintés volt csak, a fiú mégis dühösen fordult felé. A kutya elszaladt, a kisfiú szinte sírva futott utána. – Gyere vissza, Pépé! – kiabált. – Igazán, gyere vissza! Valami nagyon fontosat akarok neked mondani! Nagyjából bizonyos vagyok benne, hogy a magam erejéből is átvergődtem volna az utolsó alagúton, de szerencsére nem kellett megpróbálnom. Egy kocsi fékezett mellettem, és Brasher hajolt ki. – Azt hittem, elveszett – mondta. – Idehallgasson, ez az alagút itt előttünk abszolút lepra. Olyan sötét van ott benn, mint a kutya seggiben. Jobb lesz, ha beugrik – és kinyitotta a kocsi ajtaját. Előadtam a szokásos szöveget. Néha bizony nehéz kitartani a százszázalékos gyaloglás mellett. Vitatkoztunk. Végül kompromisszumot kötöttünk. Én tovább gyalogoltam. Brasher közvetlenül mögöttem vezette a kocsit, teljes országúti fényszóróval. Nyájasan integettem a közelgő sofőröknek. Fogalmam sincs, mit gondoltak rólunk, de legtöbben ugyancsak meglepett arcot vágtak. A Val d’Isère-ről való mondandómat az ottjártamat hónapokkal követő tragédia tudata felhőzi be. Ledőlt a hegyoldal. A földcsuszamlás betemetett egy iskolát, és benne nyolcvan gyereket. Mondható, hogy mindez előrelátható volt. Aznap délután acélkábellel gyökerestül emeltek ki fákat. Homokot és kavicsot kotortak a folyókból. A víz sebesen folyik, iszapos, és amikor árad, mélyen beleharap a laza agyagrétegekbe. De mint mondom, mindezt most visszapillantva írom. Első benyomásom az volt, hogy erőszaknak vagyok tanúja. A szennyezés erőszak, a környezetszennyezés a környezeten tett erőszak. A puszta föld ásító lyukait mintha bombák szakították

volna, amelyek átütötték a völgy fenekét. Toronydaruk nyüszítettek tucatnyi alpesi ház és félig kész szálloda között. Munkáshadak építették Tarentaise szuper-sífalut. A sí-falvak úgy szaporodnak, mint az átokhínár. Kis darabkák leszakadnak; elúsznak, és máshol eresztenek gyökeret. A vakációzóknak sípálya kell. A helybelieknek üzlet – de nagy. Együtt van tehát a létező valamennyi ok, hogy az autósztráda mindkét oldalán kialakítsák a több kilométeres lesiklópályát – arra azonban igencsak gyér ok kínálkozik, hogy e folyamat során miért kell belehasítani a nemzeti parkba. A Val d’Isère visszhangzott a híresztelésektől. A koncesszió-tulajdonosok vadászatra indultak. Ügyfeleik, a nagy építővállalatok és pénzügyi társulások, közvetítőik meg a kisebb vállalkozók serege, köztük a hóhatár jól öltözött ifjú rablólovagjai, a sí-huligánok. Akad ezek között szép számmal rendes fiatal srác, akit megbolondított a hó, mint némely ifjú leányt az istállószag. Többükkel szóba elegyedtem, derék, jó modorú kétnyelvűekkel. Kiváló szakértői voltak mindennemű sportfelszerelésnek, különösen a száguldó autóknak, meg annak az ördögi szerkentyűnek, a sícsúszka nevű, motormeghajtású kis szánkónak. Ezek a fiúk még mosogatni is hajlandók, amikor nehéz napok köszöntenek rájuk. Egypáran síoktatónak szegődnek el az olcsóbb szállodákba. Százalékot kapnak minden után, amit sikerül a vendégekről legombolniuk, és legtöbbjük idővel hazavetődik. De a keményebbje kivételével, akik sorra átvészelik a síszezonokat, legtöbbjüknek veszedelmes ez az életforma. A kínálkozó munkaalkalmak az üzletszerzéstől a kerítésig terjednek, úgy, hogy végül gátlástalan szerencselovag válik belőlük. Azon a hétvégén csak úgy özönlöttek a kocsik a városba. Vastag, friss hó borította a Col de l’Iserant, az Isère és az Arc völgye között húzódó magas gerincet. A Syndicat nemzetközi síversenyt rendezett. Kedvetlenül kódorogtam; kikezdte türelmemet a késedelem. Amikor legnagyobb sebességfokozatomra kapcsolok, a táj könnyedén fut felém. De amikor valami akadályoz, ez a folyamat épp a visszájára fordul, és felgyorsul. Minden mintha előre rohanna, én meg ott maradok, mint a partra vetett hal. Látcsövön felnéztem a gerincre, az eddig látott legmagasabbra. Szerettem volna párviadalba bocsátkozni vele. De mikor? Brasher szüntelenül még egy napért nyaggatott. Morogtam, mint a láncra vert kutya, és a síverseny napján szépen odébbálltam. Gyönyörű nap virradt ránk. Nyolc órakor ezernyolcszáz méter magasból néztem le a Val d’Isère-re. Az út az Ouillette mentén vezet; ez a patak a július elején furamód tavaszi ruhába öltözött vörösfenyő erdőn szökdel lefele. Csak ott volt a bökkenő, hogy az erdőhatár fölött a víz mélynek látszott, hogy átgázoljak rajta, és a sziklás zuhatagok nagyon is sziklásnak, hogysem átugorjam őket. Felidéztem Hilaire Belloc képét, amint átgázolt egy megáradt olasz folyón, összeszedtem pár jókora követ, és bedobáltam, hogy megbecsülhessem a víz mélységét. Valamely felfogásomat meghaladó akusztikai effektus következtében a mély tóba hajított kő mély plaaaccs hangot hallat, amely könnyen megkülönböztethető a sekély vízbe dobott kő magas hangú placcs!-ától. Jó néhány plaaaccs után végre felhangzott a biztató placcs!, és nekivágtam a hatvan centis, jéghideg víznek. A túlsó parton csak addig álltam meg, míg kiöntöttem bakancsomból a vizet, kicsavartam a zoknimat, aztán gyors mászással – nem feledve, hogy a lábam fejét fúrjam a földbe – elértem kétezerszáz méter magasságban a havat. Micsoda mennyei boldogság! A menekülés, az elszabadulás, a béklyóim lerázásának öröme! Ha oly könnyen tudnék írni róla, mint ahogy haladtam azon a délelőttön, oldalakon át fújna itt a szél, amely ceruzavékony hóoszlopot pörgetett a

Solaise falán, magasra szárnyalna az éles szárnyú vándorsólyom, tarkállnának az alpesi virágok és sivítana a mormota. Az öröm kútforrása jórészt az önbizalom volt, mert felfele utamon az Iseranra, miután több mint ezerötszáz kilométert gyalogoltam, tudtam, hogy sziklával-hóval is tisztességgel megbirkózom. Ezt bátran le merem írni, hiszen tény – habár az a délelőtt nem volt ment az aggodalomtól. A Piramis alatt egy vízmosásban törtettem fölfelé, amikor beomlott alattam a hó, és derékig elmerültem. Lentről rohanó víz csobogása hallatszott. Egy betemetett patak fölé tévedtem. Hátradőltem, hogy kiszabadítsam magam, s eközben megrándítottam a térdem. Egy darabig azt hittem: no, most befellegzett. De aztán szaporán megmasszíroztam, felhajtottam egy jó korty brandyt, úgyhogy nekivághattam a szirt körüli mászásnak. Onnan azután hosszú, enyhén emelkedő hegyoldal vezetett fel a kétezerhétszáz méter magas gerincre. A hágó túlsó oldalán százával rajzoltak a sízők, de a hegyek óriás öblében egy csipetnyi pornak tűntek csupán a levesestányéron. Levergődtem, őket sí-lift vitte fel a magasba, ahonnan megint lesiklottak. Tovább törtettem. Úgy repdestek felém, mint fecskék a teknősbékára. Körülbaktattam a síterepet, engedelmesen haladtam le Bonneval felé, és elszomorított, hogy alább adom a nehezen meghódított magasságot. A rengeteg síző közt egyetlenegy akadt, aki eltökélten igyekezett elszakadni a bolytól. Sziluettje feltűnt egy pillanatra a Lessières párkányán, majd lesuhant, a völgy mélyébe. Vajon profi síző, aki szégyenszemre lemaradt a versenyen? tűnődtem. Inkább szenvedélyes amatőr. A sízők közt a rátartiak magányosan futnak, legfeljebb másod-harmadmagukkal. Évekkel ezelőtt mesélte egy svéd laptudósító barátom, hogy Erik bátyja szenvedélyes síelő lévén, a háborúban csatlakozott egy finn határőr-alakulathoz – elsősorban a sport kedvéért. Azon a vidéken soha orosz katonát nem láttak. A háború mintha nagyon messze lett volna, ők azonban naponta három-négyórás magányos síportyára mentek a fenyőerdők ezüstszürke fényében. Egy este, szürkületkor, a svéd fiatalember megpillantott a messziségben egy magányos alakot. Azt hitte, a parancsnoka jön elébe, és integetett. A férfi visszaintett. Két szemközti hegyoldalban siklottak egymás felé. Amikor már csak néhány méter választotta el őket egymástól, Erik ráébredt, hogy a közeledő férfi ismeretlen egyenruhát visel. Orosz volt. Mindketten lekapták vállukról a géppisztolyukat, de Erik tüzelt elsőnek. Tüzelt, tüzelt, amíg ki nem ürült a tölténytára. – Hogy azután mit csinált, nem tudom – mesélte a barátom. – Azt hiszem, órákig állt a halott mellett. A tanyán elmesélték, hogy Erik megpróbálta elvinni a holttestet. Tetőtől talpig vérrel borítva ért a tanyára, és jóformán beszélni sem tudott. Elmegyógyintézetbe került, azóta is többet van odabent, mint kint. Állítólag egy kicsit javul, de én nem látok rajta sok változást. Iszonyúan szomorú ez az egész.

A hó kétezer méternél vékonyodott, és fokozatosan eltűnt. Visszavonulása rendezetlen volt. A Lenta völgyébe messze lent is benyúltak még hosszú hónyelvek. Az első meredély lábánál foltokban tünedezett fel, s a hófoltok között, mint zöld posztóra kiteregetett megannyi ékkő, milliónyi apró alpesi virág; ahogy a hó olvadt, menten felütötték fejüket. Szeretettel és egy kissé sajnálkozva néztem a virágokat, mert a Bonhomme-ról lefelé vezető utamon elvesztettem Egli Alpenflorá-jának illusztrált kiadását. Még Chapieux-nél használtam, emlékszem, amikor azonosítottam egy gyönyörű liliomot, és azóta nyoma veszett.

A könyv segítsége nélkül is felismertem néhány kőtörőfű-fajtát, a tárnicsot, pár harangrojtfélét és csengettyűkét. Egy dél-walesi kastély romos faláról ismerem a dúsan termő, rikító sárga körömvirágot. Ez a virág, a havasi boglárka társaságában, már az utolsó hómaradványokon tör át. Igen ám, de mi az a vércsöppekre emlékeztető pici rózsaféleség azon a különös, foltos sziklán? Igen kevéssé ismerem az alpesek növényvilágát. Szégyen-gyalázat, hiszen új fajták tucatjait gyűjtötte össze külföldön és nevelte első ízben kertben egyik jeles szomszédom, Reginald Farrer. Farrer a yorkshire-i Ingletonban élt. Aligha keveredhettünk jószomszédi viszonyba, ő ugyanis világutazó volt, és Burmában halt meg, mielőtt én megszülettem. De ha valamirevaló sziklakertész bárhol a világon meghallja Farrer nevét, felcsillan a szeme. Mert van Farrer-tárnics, Farrer-kankalin, Farrer-kőtörőfű, muskátli, zergeboglár, és a jó isten tudja, még mi minden, köztük egy egészen új faj, a Farreria, egy kis törpeboroszlán, citromsárga virágfürtökkel. Fényképe zömök férfiút ábrázol, hatalmas kunkori bajusszal, a Viktória kor oroszlánszelídítőinek modorában – s ha jól megnézzük, az volt ő is. Írt egy pár vérszomjas vitairatot. A hatalmas bajusz nyúlajkat leplezett, de beszédhibája nem gátolta stílusát, sem szóban, sem írásban, összeírt egy csomó regényt, rengeteg verset és jó néhány drámát, de ma már mind feledésbe merült, s csak az maradt fenn, ami az alpesi növények és kertek iránti szenvedélyéről tanúskodik. Farrer nem nősült meg, de gyengéden emlékezik meg Fűzfa-Asszonykájáról, egy kis tokiói gésáról. A tartós kapcsolatokról szólva megállapítja, hogy nincs „ingatagabb, csalfább s árulóbb kalauz, mint amit az ifjú szerelemnek, s az agg, bölcsebben, ösztönnek nevez”. A nagy növénygyűjtő stílszerűen vegetáriánus volt, noha életrajzírója, Geoffrey Taylor szerint ez bizonyára abból a Japánból szerzett élményéből ered, amikor Farrer megtudta, hogy előző este fogyasztotta el kedvenc kiscicáját – csirkebecsinált formájában. Sokoldalú férfiú volt. De szeszélyes is. Volt egy híres köviboroszlánja, amely kivétel nélkül minden esztendőben a Királyi Kertművészeti Társaság nyári kiállításának megnyitására borult virágba – akármikorra esett is a napja. Ez aztán tömegével provokálta a gyalázkodó röpiratokat Farrer ellen. Egyik ilyen alkalommal Farrer épp Tibetben volt, de, mint később megmagyarázta, kedvelt növénye mindig a nyilvánosság előtt mutatkozik legjobb formájában. „A virágok – mondta Farrer – a megnyitó előtti nap nyílnak ki, és a nagy idegfeszültség hatására harmadnapra már el is hullatják szirmukat.” Nem szűkölködik azonban Farrer gyakorlati érzékben sem. Új életet lehelt a sziklakertészetbe, szüntelenül hangoztatta, hogy nem kell hozzá más, csupán „a talaj enyhe meghamisítása és tökéletes vízelvezetés”. Gúnyos megjegyzésekkel ostorozta a gazdagokat, „kik megvennék az Alpok dicsőségét, rőfjét ennyi meg ennyiért”. A sziklakerteket, amelyek nem nyerték meg tetszését, megvetően „mazsoláskalács”-nak, „kutya-kriptának”, „delírium”-nak minősítette. Hanem akkor van csak igazán elemében Farrer, amikor legkedvesebb növényeiről beszél. Prózája elmélyül ilyenkor, és gyakran felséges magaslatokra emelkedik. Egy nőszirom-fajtáról (Oncocylus), amely kertben rendszerint csak egyszer virágzik, így ír: „Sorsterhes, magányos faja a kibékíthetetlen Irisnek, fekete selyem gyászban, komoran s fenségesen; nem hajt fejet a száműzetésben…”. Egy harangvirágfajta láttán pedig (Campanula miranda) valósággal elállt a lélegzete; amikor virágzik, írja, „áttetsző és porcelánkék, mint fátyolfelhő az éjben, amikor mögötte felsejlik a hold”. A primuláról pedig azt írja Farrer, hogy „hideg borzongás fut végig a kertészen, amidőn e komor és diadalmas név árnyékába ér”.

Farrer egy burmai expedíció során halt meg, mellkasi fertőzésben. Semmi mást nem tudott magához venni, csak whiskyt szódával, és szolgái tanúsága szerint úgy halt meg, „hogy sem gondot, sem fáradságot nem okozott.” Talán megvalósult az álma. Ez nem volt más, mint írja, mint hogy „valamely jeles növény örökítse meg nevét az eljövendő nemzedékek kertjeiben, amikor ő maga már réges-régen por lesz csak a kerti ösvényeken”.

Az Iseran gerincéről az ösvény kétezer méternél is mélyebbre ereszkedik, egy sor teraszos völgyön át – mintha mindegyik a talpa volna a hegyláncnak. Oly hatalmasak, az ember nem is képzelné, hogy utánuk újabb meredek ereszkedő következik, holott mindegyik völgy egy-egy fok csupán az óriások lépcsőházában. Ezen a tájon, valamivel a Hó-híd után, a tőzeges márga a gyakori fagyás-olvadás következtében meglazult és felpuffadt. Ez a talajomlás, vagy suvadás. Olyan érzés, mintha csúszós matracon sétálna az ember. Legnagyobb megdöbbenésemre egy teniszpálya nagyságú földdarab egyszer csak csúszni kezdett, amikor ráléptem. Nem csúszott messzire, mindössze ha tizenöt métert, és a lejtő sem volt különösebben meredek, de abban a percben mégis az volt az érzésem, hogy a hegyoldal egy darabja kiszakadt. Földcsuszamlással nem lehet vitatkozni. Ha az ember mozog egyáltalán, a földdel együtt mozog. Vadul csépelt a karom. Elvesztettem az egyensúlyomat, és amikor a rémisztő mozgás hirtelen megállt, felhemperedtem, és a nadrágomat eltépte egy ledőlt fenyő ága, amely velünk együtt görgött lefelé. Felkeltem, és csokoládébarna sárral borítva, alapos hátszéllel slattyogtam le Bonnevalba. Nevezett Bonneval embrionális állapotban levő sí-falu, avagy fejlődésnek indult község. Hatalmas plakátok hirdetik a Syndicat nemes szándékait. Minduntalan üdvözlik az idetévedőt. Valamennyi sportág űzhető a faluban, biztosítják a turistát. Jómagam az olcsó és kitűnő ennivalóval kecsegtettem magam. Hanem aznap délután fél háromkor a csillogó-villogó kis vendéglő teljhatalmú főnöknője olyan mondatot vágott a fejemhez, amit közel két hónapja nem hallottam: közölte ugyanis, hogy a konyha bezárt, és közölte ezt teljes határozottsággal. Egy páratlanul rosszul tájékozott bennszülött azt mondta, több vendéglő nincs a faluban, és én sietősen hátat fordítottam a helynek, és roppant csúnyán néztem arra az ifjoncra, aki dacolva a nemzeti park szabályzatával, egy csokor havasi gyopárt óhajtott rámsózni. Ám a jószerencse ugyanezen gyerkőc képében a sarkamba szegődött, méghozzá rohanvást. Szobát keres? kérdé. Nem! mondám erre én. Hanem ő kitartott. Hát akkor biztosan ennék valamit. Bámultam rá, mint borjú az újkapura. Hogy enni? Hol?! Jöjjön velem, imigyen ő. És visszavezetett, egészen egy roskadozó kalyibáig, ahol egy vénséges vénasszony, mint utóbb kiderült, a nagymamája, forrón üdvözölt. A gyerkőc kezébe nyomtam egy frankot, de ha tudom, miben lesz részem, többet adtam volna. Nagyanyó kéretlenül egy pohárka kisüsti birsalma-pálinkát tett elém, és azt motyogta, hogy erre a vendége vagyok. Annyi időre állt csak meg, hogy megbizonyosodjék: ihatónak találom-e a kisüstit, aztán nagy robajjal kitárta a spalétát és kántálásba fogott, mint valami utcai árus. Már rohant is négy vidám, maszatos gyerek, három fiú meg egy lány, Nagyanyó unokái. Az egyiket borért szalajtotta, a másikat sonkáért, meg sajtért, a harmadikat isten tudja miért. A kislány meg lement vele a konyhába, ahonnan hamarosan fújtatóval élesztett tűz sziszegése-ropogása hallott. Megkínáltak még egy pohárkával, azután fél óra elteltével besereglett az egész társaság. Tiszteletteljesen állták körül az asztalt, míg Nagyanyó ünnepélyes

mozdulattal leleplezett egy óriási Croûte Savoyarde-ot – oly gyönyörűen volt díszítve, körítve, hogy háromcsillagos étteremben sem tálalják különbül. Melléje egy liter Gammay, ahogy dukál, többféle sajt, meg egy tál friss őszibarack. A számla: nyolc frank. Úgy éreztem, mintha az anyám ölében ülnék. Megkávéztunk Nagyanyóval, ő megfoltozta a nadrágomat – az anyagot majd az orrához emelte öltögetés közben. Bonnevalnak van jövője, vélte Nagyanyó. Megépült a sí-lift. Ha kap egy kis támogatást, ő is megjavíttathatja a házikót, ki is festené. Mikor majd tódulnak a vendégek, s szívből remélem, úgy lesz, aligha szentelhet Nagyanyó félórát egy crôuteta. (235.) Hűtőkamionok szállítják máris a félkész ételt hetenként a távoli völgyekbe. De azért könnyebb a szívemnek, hogy írhattam egyet-mást a síparadicsomok másik oldaláról is. A városból kimenet, a hídon hátat fordítottam az útnak, amelyet oly egyenletesen jól követtem St. Gingolphtól. Nyugatra kanyarodott, a nemzeti park belsejébe. Látcsövön végigpásztáztam a hegyláncokat, délnek, ahol sehova nem mehettem – vagy mindenhova. Délkeletnek, egy sor magasodó hegyszoros túloldalán, már Olaszország terült el. Alig egynéhány hágójáról volt csak térképem, s azokat is szemmel láthatóan magas hó borította. Charbonnel alatt a Ribon megközelíthetőnek látszott, de ha odamerészkedem, akkor le kell ereszkednem a Sturába, túlságosan is keletre, hiszen utam Briançon és a Cotti-Alpok felé vezet. Kellemetlenül lüktetett a térdkalácsom, ha a jobb lábamra túlságosan sok súly jutott. Elhatároztam, hogy könnyű utat keresek, fel a Mont Cenis gerincére, s úgy kerülöm el az országutat, hogy körülverekszem magam az Arcelle Neuve oldalán. Igen ám, de hol éjszakázzam? Hetek óta mondogattam magamnak, hogy keresnem kéne egy jó táborhelyet, ahol egy-két napig tűnődhetem, ejtőzhetem, de valamilyen okból mindig gyorsan fel kellett kerekednem. Szomorú felfedezés, hogy még az óriási hegyek között is csak oly nehéz efféle álombéli táborhelyre találni, mint sok minden egyébre, amiben örömünket lelnénk. Talán csak idő kérdése, hogy kényelmesen felmérhessük a hegyoldal és a kilátás, a szélvédettség és a puha talaj viszonylagos érdemeit. Alaposan szemügyre vettem jó néhány fészeklehetőséget, s végül a Lombarde egy gleccserpatakjához érkeztem. Nemigen akarózott messzire eltérnem útvonalamtól, mégis követtem a patakot, be az Averole nevű medencébe, Bessans mellett. A patak nagyon is egyenes vonalban futott, úgyhogy kényelmesebbnek véltem, ha inkább egyik leánykájához pártolok – és áldottam is hűtlenségemet, amikor a csermely egy zúgó fölött kis tavacskához vezetett: az egyik oldalt fák szegélyezték, a másikon egyenesen az égbe szökő meredek ormok. Északnak a Vanoise-ig vándorolt a tekintetem, délnek Olaszország külső faláig, s ünnepélyesen a világ e magányos zuga urának nyilvánítottam magam. Felvertem a sátrat, leraktam a hálózsákot, pattogó tüzet gyújtottam száraz fenyőgallyból, és elgondoltam, mi lesz vacsorára. Volt még egy fél üveg borom meg egypár zsömlém, amit messze lent a Val d’Isère-ben csomagolt be nekem egy kocsmárosné, úgyhogy bőséges eleségem volt. A zsömlék dúsan meg voltak rakva tojáskrémmel, borjúhússal, körítéssel még egy fej salátát is csomagolt a jóasszony, de olyan éjszaka elébe, amilyet reméltem, nem ez illett. Végül is majd egy órát hasaltam a tavacskát tápláló csermely partján, és kézzel próbáltam pisztrángot halászni. Hármat sikerült fognom, tízcentisek ha voltak. Mivel azonban a nyársonsült pisztráng, mint az Ardennekben tapasztaltam, ehetetlen, alumíniumfóliába csomagolva pároltam meg a zsákmányt. Az egyik fogta magát és posztumusz méltatlankodásában szétpukkadt, valóságos hamufelhőt szórva, de a másik kettő pompásan sikerült.

Ahogy ott darvadoztam a tűznél, és a lángokba bámulva szőttem ábrándképeimet, azon merengtem, mit veszített a városi ember azzal, hogy a nyílt tűzhelyet felcserélte a gőzfűtéssel. A szén értékes holmi. A füst utálatos. Nincs visszaút a tegnapba – hanem a központi fűtéses szoba olyan, mint a templom oltár nélkül: kiveszett a lelke. Kihunyt a láng, s az a kellemetlen érzésem támadt, hogy apadóban az én energiám is. Nem annyira testi fáradtság volt ez, inkább az ösztönzés csappant meg. A hódítás diadala veszett ki, amelynek révén repülve hagytam magam mögött a kilométereket. Különféle térképeket szedtem elő, és megpróbáltam kiszámítani a távolságot Monacóig vagy Nizzáig, vagyis voltaképpen annak a partnak bármely pontjáig. Ha nem számítom a kerülőket meg a hiábavaló utakat, még több mint háromszáz kilométer várt rám, vagyis tíz-tizenegy napi erőltetett menet. Azon tűnődtem, maradjak-e ott, és ápoljam a térdem, vagy talpaljak tovább. A talpalás mellett döntöttem, mert tudtam, ha a hajtóerőm elapad, jó néhány napi pihenésbe beletelik, mire kellő energiát fejlesztek megint. Sötétben feküdtem le; a tűz már csak elcsüggesztő szürke hamu- és faszénrakás volt. Ó, áldott álom. Új, ragyogó világra ébredtem. Egy árnyalatnyi vörösség a keleti égen talán esőt ígér a Val di Ala kecskepásztorainak, de nekem, úgy éreztem, nem. Száraz szaga volt a levegőnek. És milyen szép volt. Nyugatnak, ahol egy hatalmas disznóhátra emlékeztető gerinc elfedte a Mont Cenis-t, a csúcsokat arany vonta be, és alig leheletnyi pára fátyolozta. A hegyek között hajnal is annyiféle van, mint nap, és ha az ember reggel, útra kelve, a vörös ég miatt aggódik, előbb ellenőrizze a szélirányt. A Mont Cenis nem annyira csúcs, mint terpeszkedő, hasadt ormú hegyvonulat, a Cotti- és a Gráji-Alpok között. A legjobbnak látszó útvonal Chantelouve és St. Sebastian mellett vezetett az Áldott Nyilakon át, majd egyenesen felfelé, a térképen öszvércsapásnak látszó ösvényen. Jól megnéztem még egyszer, mert nehéz megkülönböztetni az eredeti út illetve a községhatár szaggatott vonalát – az utóbbi rendszerint olyan gerinceken vezet, ahol csak a zerge jár. Mint a madár, úgy röpdöstem; vígan nekivágtam a külső rétegnek, görgetegen vágtam át, és szüntelenül arra vártam, mikor bukkan elém valami félelmetes. Gerincre gerinc következett. Egyre meredekebben vitt az utam. Már erdő mélyén jártam. Nem egészen erre számítottam, de eleddig semmi nehézség. Ezen a zegzugos ösvényen még taligát is föltolhatna az ember. Fent a magasban hosszú sziklaperemet láttam, és nekiszántam magam a derekas mászásnak. Hanem abból semmi sem lett. Egy lépés csak az erdőben. Lenéztem a falombok közt kanyargó 6-os számú országos főútvonalra, a Lanslebourg-ból felfelé vezető útra. Egy patkókanyarban vörös teherautó pöfögött. Az élet nagy drámai pillanatai néha ugyancsak laposra sikerülnek. Egy sor erdei lovaglóösvényen át értem el a hágót. Egész idő alatt jóformán alig kellett másznom; egyetlen sovány vigaszom az maradt, hogy megelőztem a vörös teherautót; húsz perccel előbb értem az útmenti kávézóba, habár az sem lehetetlen, hogy a teherautó megállt közben. Ittam egyet a sofőrrel, és enyhe kiábrándulás fogott el. Edward Morgan Forster írja, hogy a való élet tele van hamis jelzésekkel, amelyek nem vezetnek sehová. „Gyakran végtelen erőfeszítéssel – mondja – acélozzuk magunkat a válságra, amely végül elmarad. A legsikeresebb pályafutás során is rengeteg erő ment veszendőbe, amely hegyeket mozgathatott volna meg, és nem az az ember a legsikertelenebb, akit váratlanul ér valami, hanem aki várja, de nem éri soha.” Nehéz elképzelni, milyen lehetett a Mont Cenis krátere, mielőtt az Électricité France óriási tóvá változtatta. Ipari őrjöngés színhelye az egész. Az utóbbi években legkevesebb kétszeresére emelkedett a vízszint, elöntötte a csapást, az utat, és most már az út fölötti ösvényt is. Nem férhet hozzá kétség, hogy jó volt ezt a nagy

magasságban levő horpadást energiaforrássá változtatni – a kilátás azonban valamennyi irányban sivár. Vajon a fejlődésnek ez a formája miért jár óhatatlanul állandó mocsokkal? A bádogkalyibák meg a felvonulási épületeknek emelt vasbetonbarakkok a mai napig is ott állnak. Vállalkozók bárokat, szórakozóhelyeket telepítettek oda. A völgyzárógát mögött valóságos bódéváros nőtt ki a földből. A Transports Internationaux egyik sofőrje bizalmasan megsúgta, hogyha lányra vagy tán pornófilmre támadna kedvem, tud egy helyet arra hátul. Egy mocskos ablak mögött meg is láttam a lányt. Mint valami koszlott hajas baba egy tönkrement játékboltban. Elmondhatatlanul fáradt voltam, de tovább talpaltam. Meg akartam takarítani pár kilométert, s főleg megmenekülni az út végeláthatatlan hurkaitól, fittyet hánytam hát a kutyákra figyelmeztető táblának, és átsompolyogtam az építkezés alsó végén. Talajgyaluk, daruerdők között egyenesen leértem a félig kész víztároló aljába. Annál sem igen akad nagyobb bolond, aki épp a Mont Cenis tetején keres társaságot, márpedig én aznap este úgy ereztem, megérdemlem a koccintgatást. Amikor naprakész állapotba hoztam jegyzeteimet, azt tapasztaltam, hogy túl vagyok az ezerhatszáz kilométeren – ami pontosan ezer mérföld. A Grand Croix kis eszpresszójában, ahol jobbára olaszul beszélnek, azt mondták, legközelebb Cenisióban találok ristorantét, vagy nyolc kilométerre. Nyomban fölkerekedtem. Az út úgy csapkod ide-oda, mint a sebesült kígyó, s néhány kilométeren belül ezerötszáz méter magasságot hagy maga mögött. Kétoldalt hatalmas hegyek. Keletnek a Rocciamelone csúcsa bronzszínből lilába változott, és lassan eltűnt a szem elől. Áttetsző sötétségben gyalogoltam tovább. A határállomáson a francia őrök tisztelegtek, és ennyivel beérték. Az olaszok bőbeszédűen igyekeztek eligazítani. Talán kitalálták, hogy háziünnepségre igyekvő vándorral van dolguk. Egy pillantás az útlevelembe, és már intettek is, hogy mehetek, megelőzve egy várakozó teherautóoszlopot. Mire megláttam a fényesen kivilágított vendéglőt, már nagy vonalakban összeállítottam egy étrendet – kezdetnek mindenesetre fél üveg pezsgő. Utána talán egy kis vitello, majd borban párolt csirke, netalán fácán. Hogy aztán végül egy falat keksz nem sok, de annyi nélkül indultam tovább, abban főleg Madame-nak a svájci franktól való sajátos viszolygása a ludas. Ebből a kemény valutából mintegy húsz fontnak megfelelő összeget vittem magammal, némi francia aprópénz és egy úticsekkfüzet társaságában. Már sokszor ráfizetett az átváltásra, mondta Madame. No de itt a csekk, érveltem, hisz az mindenhol a névértékét éri! Neki akkor sem kell. Talán csak a fizimiskám nem tetszett neki. Visszaballagtam a határállomásra, beváltottam némi pénzt, visszatértem a vendéglőbe, ahol aztán Madame az egész teret betöltő televíziókészülék négyméteres körzetén belül kegyeskedett számomra kijelölni egy asztalt. Le lehetne halkítani vagy kikapcsolni? Nem! Ehetnék máshol? Nem! Esetleg a bárban egy eldugott asztalkánál? A válasz ugyanaz. Néhány perc fejtörés után, hogy valami cseles dologgal hozakodjam elő, eszembe jutott Gaston liège-i huncutsága, és amúgy odavetve utaltam régi római barátomra, aki nem csekélyebb személy, mint az Összolasz Turistaigazgatóság vagy egyéb koholt szerv főfőigazgatója – de ezenközben nyálmirigyeim már csendesen megkezdték az epekiválasztást. – Tarthatatlan helyzet! – mondtam fölényesen, és távoztam. Azért gyalogoltam ezer mérföldet, mondom, ha visszagondolok rá, hogy élvezzem a magányos járást a holdfényes hegyek között, hogy a magam léptén kívül más hangot ne halljak, csak a tücsök cirpelését, a fülemile szenvedélyes panaszát. Hanem azon az éjszakán mindez a gyönyörűség hiába kopogtatott nálam. Fáradt voltam, és

farkaséhes. Egy doboz meleg szardínia meg egy tegnapi zsemle szolgálta csupán létfenntartásomat, és az egész végtelen és csábítóan illatozó mindenséget elcseréltem volna a Finchley Road legkoszosabb lebujára. Egy paraszt azzal biztatott, hogy néhány kilométerrel odébb, Molarettóban, talán nyitva találom még az albergót. Alig-alig pislákolt bennem a remény, míg tovabaktattam, s azon gondolkodám, miként fogom szólítani ama piemonti kocsmárost, akit jóval éjfél után riasztok majd fel az ablakára hajigált kavicsokkal. Ha akkor utolér egy kocsi, megszegem az eladdig szegetlen szabályt, és ezt az elbeszélést valahol a távoli Susában folytatom, egy szobában. De kocsi nem jött, és ami Molarettóban történt, azt mind a mai napig csodának tekintem. Kívülről nem sokat mutatott a fogadó, hanem belül csupa fény volt és csupa élet. A zömök kis fogadóst egyáltalán nem lepte meg az éjnek évadján beállító vendég, és fenséges karlendítéssel betessékelt az ebédlőbe. Ahol is gyertyafényes asztal körül egy tucat férfi üldögélt. Hegymászók. Az egyiket mintha már láttam volna valahol. Felállt, üdvözölt. – A Val d’Isère-i angol! – mondta. – Hát idejött hozzánk? Hozta isten! – És Signor Scribante Oreste megszorongatta a kezemet, és bemutatott előkelő hegymászó szövetségük, a Club Alpino Italiano elnökének és tagjainak. Menten az asztalukhoz invitáltak. Beszorítva egy franciául beszélő és egy angolul gagyogó hegymászó közé, megfeleltem minden kérdésükre; előadást tartottam a vándorélet szépségeiről, és lelki szemeim előtt a cenisiói Madame képével, ejtettem egy-két szót a balszerencse nyűges nyilairól. Ezt azonban sehogy sem értették. Szenvedélyes hegymászók voltak mindannyian. Minden áldott nap megpróbálnak elérni, mondták, egy nagy magasságot. Ezeknek az embereknek a magasság az istene. Még csak nem is hallottak a Sentier de Grande Randonnée-ról, de amikor szerénytelenül megemlítettem ezer mérföldemet, az elnök nyomban rendelt hat üveg gyöngyöző Soavét vagy mit, hogy el ne felejtsem őket. Még jóval éjfél után is énekeltek kint az erkélyen, csupa Canzone Piemontesét, a hegyek édes dalait. Mutogatták a holdfényben kísértetiesnek látszó csúcsokat. A Ferro keresztje, a Charbonnel, az Uia di Ciamarella meg a Monte Pietramorta meghódítása közben esett veszedelmes kalandokról meséltek. Igen, ha arra az estre gondolok, Molaretto az olasz Alpok csúcspontja.

A Magas-Alpok

Hajnalban búcsúztunk el. A hegymászók nevetgélve, beszélgetve, jól megrakva kötél tekercsekkel, elindultak holmi hasadék felé, a Rocciamelone ormán. Én meg egymagámban ballagtam le a Dora völgyébe, és szentül eltökéltem, hogy aznap kerülöm a megerőltető feladatokat. A hajnali izzásban Szent Márton útmenti kápolnája mellett három nemzetközi kamion parkolt, a sofőrök elnyújtózva aludtak az ülésen. Álomba ringatta őket a fülemilecsattogás. Szokatlan, hogy júliusban hallom a teli torokból fakadó madárdalt. Angliában április vége felé zendítenek rá a korai madarak, és legszebb hangversenyeiket május első három hetében adják. Júniusra többnyire elhallgatnak, költenek, vedlenek, és gyűjtik az energiát az augusztusi repülőútra, vissza a trópusi Afrikába. Cenisióban azonban akkor reggel úgy trilláztak, csattogtak, mintha aznap érkeztek volna. Túlcsordult a fény a csúcsokon. Elszomorított egy kissé, ha arra gondoltam, milyen nagyléptékű látványokhoz szoktam. Most már a leglátványosabb hegylánc sem nyűgöz le amúgy istenigazában. És akkor, mintegy szemrehányásként, szíven ütött a hegyek hóna alatt megbúvó olasz városka megkapó szépsége. Oly meghitt volt minden, oly gyönyörűségesen picurka, mintha holmi jótét óriás rakosgatta volna oda azokat a csúcsos tetejű házikókat, pirinyó ciprusokat – játékszerül. Kotyogó tyúkok, mekegő kecskék között, meleg, pergő hangok kíséretében sétáltam le Giaglionéba. Piemontiak élnek itt, a hegyek tövének lakói, és Susa környékétől egészen a Dora forrásáig mindenki jól bánt velem. Teraszos szőlőskertek völgyéből a meleg Dél illatos üzenetét hozta a levegő. Ha valahol, hát itt szívesen megállapodtam volna, hogy feltöltsem az Iseranon túl megcsappant energiámat, csakhogy ahhoz hosszasabban kellett volna megpihennem. Efféle vakációra azonban nem volt időm, elkezdtem hát ceruzával vonalakat húzogatni az eddig jóformán ki sem nyitott térképekre. Még vagy egy tucat hegy várt rám: a Montgenèvre és a Rochebrune, a Château-Queyras-n túl a Bûcher, a Col de Vars meg a Bonette. Nálamnál kalandosabb természetű gyalogjáró talán átvág egyenesen délnek, a reformáció előhírnökeinek, a valdenseknek földjére, akik tömegével szenvedtek hitükért máglyahalált – én azonban a Dorát céloztam meg, és egyetlen rosszul irányzott leereszkedés kivételével majdnem napszállatig kitartottam a vad folyó magaslatain. A tornyában vadul kalimpáló templomi harang szavára mentem végig a keskeny sikátorokon, el a rózsaszín és sárga, hámló vakolatú házak előtt, el a kútnál gyülekező fekete kendős asszonyok előtt. El, el, messzire, céltudatosan, egy alig hatvan centi széles öszvércsapáson, amin azért kiválóan lehetett gyalogolni. Olyan meredek kis birtokok között haladt, hogy a kapáló, fát metsző félmeztelen férfiak munka közben megcsomózott kötéllel biztosították magukat. Tizenhat kilométeren át kitartottam ezen az ösvényen, és ha el nem fog a leküzdhetetlen vágy, hogy messze a folyó felső folyásán épült híd előtt keljek át a folyón, tovább is kitartottam volna rajta. A leereszkedés száz vagy még több méter magasság- és egy-két óra időveszteséggel járt, mert a folyó keskeny szakaszához érve azt tapasztaltam, hogy nincs átkelőhely. Tajtékozva dübörgött át a hasadékon a Dora. És tovább sem lehetett menni, mert a

folyó alámosott egy olyan meredek szirtfokot, amelyet meg sem lehetett mászni. Visszakecmeregtem hát a gerincre, olyan hőségben, hogy csak úgy táncolt a fű meg a kő. Két Dora van. A Dora Baltea nevű folyó a Mont Blanc lábánál ered, és Aosta érintésével zúdul le a Póba. A másik, a „gyilkos folyó”, a Dora Riparia, a CesenaTorinese feletti sziklákon feni kését, azután rárohan Torinóra. Gyors a vize, és sok helyütt mély. A Dora-völgy népe büszke rá, mennyi felebarátjukat sodorta el a folyó. Akárcsak Flodden Field Till parti népe, a skót határnál, akik így beszélnek:

A Till így szólt a Tweedhez: Míg te tarajt repítesz, Csak ballagok én, De míg egy száj belédfúl, Kettő belém! Kegyetlenül tűzött a nap, égette a sziklafalat. Árnyékkeresőben egy hasadék felé indultam, ahol egy csoport öreg gesztenyefát pillantottam meg; rücskös törzsüket mankó támogatta, mintha zarándokcsapat tartana Lourdes felé. A fák közt egy faházikó burka tűnt elő, gerendái korhadtak, lépcsője jóformán beomlott. Rozsdás sarokvason lógott egy fél zsalu. Egy vak ablakszem mögül öregasszony intett hívogatón. A halálos csendben valósággal látomásnak tűnt. A ház egyetlen lakhatónak látszó szobájában egy csapat sárga pintyőke rebbent ki-be az ablakon, vagy ült meg csicseregve a párkányon. Egy-két madárka felszállt a tetőgerendákra. Legtöbbje zöldhátú európai vadkanári volt. Az idős hölgy némán nevetett. Ezek az ő kis barátai, mondta. Csettintgetve szórt elébük egy marék magot. Pár kismadár leszállt a fehérrel pöttyözött padlóra, a jókora macskára ügyet sem vetettek. Hogy nyája nagyrészt egybesereglett, a nénike leült, és engem is hellyel kínált. Már amennyit olasz beszédéből megértettem, azt mesélte, hogy egyedül él itt, de a fia néha meglátogatja. Meg a pap. Az lent lakik a völgyben, Chiomontéban. Nyilvánvaló: a nénike nem akarja itt hagyni rozoga kis házát. Non ce andro mai – Sosem megyek el – mondta. Olaszország és Franciaország legnagyobb részében a zöldkanárit, fülemülét, pacsirtát meg egy sereg más apró madarat csak lelőve és megsütve becsülik. Gondolom, a pintyőkés néni háza az utolsó madármenedék egész Piemontban. Nem jutottam messzire aznap, mire úgy éreztem, kinyújtóztat a Felső-Dora hősége. Zúdult fentről, lentről, szinte tapinthatóan. Az ösvény a gerinc tetejéig kígyózott, és csak ment, ment, ment, kanyargott a tátongó szakadékok, fehér sziklák és homok között. A szemnek semmi, ha ugyan nem tekintjük látnivalónak a bodorrózsa-bokrokat. Valamirevaló termőföld, fa, árnyék sehol, hang nem hallatszik egyéb, mint a vörösszárnyú tücsök papírzörgésre emlékeztető reszelése. Mintha minden egyéb kiégett, kipusztult volna. Mentem, mert mást nem tehettem. Levetettem az ingemet, egy trikóból párnát rögtönöztem és a hátizsákom vállszíja alá raktam, de nem sokat segített. Évekkel ezelőtt, amikor Kenya sivatagaiban gyalogoltam, azt hittem, életem végéig hozzáedződtem a naphoz – csakhogy ott nem súlyosbította az ügyet hátizsák.

Tandori Dezső fordítása.

Aznap reggel azonban úgy lógott rajtam, súlyosan, tehetetlenül, mint egy zsák szerencsétlenség. Dél felé már részeg módjára tántorogtam, és felismertem – hajszál híján későn – a hőség okozta kimerülés tüneteit. Pedig félreismerhetetlenek voltak: szédülés, hányinger, heves szomjúság, látászavarok. A völgy túloldalán egy csúcs mintha megingott volna, és levált volna egy darabja, úgy lógott ott a levegőben, egymagában, az égre függesztve. Bizonyára ezt nevezi a zsoltáros délidőben pusztító romlásnak. Letértem az ösvényről, és levergődtem a lejtőn Molière falucskáig. Keserves és szakszerűtlen botorkálás volt, de célirányos, mert odaértem, ahova akartam. Egy kislány adott egy bögre hideg vizet. Nagyot nézett, amikor belekevertem két marék sót, és pár kortyintással felhajtottam. Sajátságos volt az íze, és frappáns a hatása. Mintha rakétát robbantottak volna a koponyámban. A háttér egyszeriben helyreállt. Valósággal újjászülettem. Elébem raktak egy nagy tál borsos borjúhúst, bort és sajtot, és én ettem, ettem, azután majd három órát aludtam egy ültő helyemben.

Ennek az útnak van egy-két hézaga, amelyről nehezen tudok pontosan beszámolni, főleg azért, gondolom, mert rosszul mentek a dolgok, vagy talán azért, mert mint minden turista, tovább siettem, mert valami mást akartam látni. Nemigen emlékszem a hosszú, sivár és keserves talpalásra a molière-i kis ristorante meg a Guil folyó hasadékának hatalmas sziklája, a Château-Queyras között, ahol állítólag Hannibál éjszakára tábort vert, miközben Hispániából Itália szíve felé tartott. Naplójegyzetekből, térképekről tudom, hogy nekem három napomba telt az út. Esőben caplattam át Ulzión meg a Montgenèvre hágóján Briançonba, és a Col d’Izoard érintésével kerültem délnek, hanem ez csupa nyugtalan, lélektelen stáció volt, jelentősége csupán abban rejlett, hogy gyorsan magam mögött hagytam száz kilométert. Exilles düledező, ósdi város, egy iszonytató erődítmény őrizetében. A lőrések, kémlelőnyílások mind arrafelé néznek, ahol Napóleon dragonyosai vágtáztak le a völgybe. Eleredt az eső, és én a zuhogásban küszködtem tovább, és többet gondoltam a természettel, mint az emberrel és kezeművével. Fél óra múlva a Dora dühösen emelkedni kezdett, rosszban sántikált, és én csak mentem, mentem, és közben egész nap szakadt, mintha dézsából öntötték volna. A helynevek sem igen űzték el a borút. Arra fent a hegyekben sorra elhalad az ember a Romok, az Elhagyatott Hely, a Sötét Csúcs, a Szenvedés Orma mellett, onnan meg le, egyenesen a Pokolbéli Erdőbe visz az útja. A gerincen letelepedtem, és figyeltem, mint hunynak ki sorra Clavière fényei. Gyászos gondolataim a Tenebrae körül keringtek: ez az a szertartás a Nagyhéten, amikor lassan eloltják a gyertyákat, emlékeztetőül a földet egykoron beborító sötétségre. Azonkívül vizes sátram is eszembe jutott, és átkoztam magamat, hogy miért nem vettem fél flaska whiskyt Cesana-Torinesében. Másnap átléptem a határt, és lementem Briançonba. A borúnak ott már nyoma sem volt. Épp nagyban ünnepeltek, hogy védőszentjük nevenapját-e, vagy a polgármester születésnapját, nem tudom. Fél tucat rézfúvós Chabrier vidám zenéjét harsogta, szakasztott mintha ők is oly vigasságos hangulatban lennének, és tódultak az autóbuszok, zúgva, kürtölve, át a tömegen: hatalmas Diesel-omnibuszok Zürichből, Dortmundból, olasz torpedonik, fellobogózott televízióantennával, és buszok Marseille-

tenebrae (lat.) – a. m. sötétség, homály. Alexis Emmanuel Chabrier (1841-1894) – francia zeneszerző.

től Malmőig mindenhonnan, többek között egy Kékmadár (Szuper-Busz Kft) a cheshire-i Stockportból, utasai közt egy turistával, aki porított húspogácsát árult. – Ömlesztett – javított ki szigorúan. – A „porított” szó évekkel ezelőtt kiment a divatból. Úgy hangzik, mint az a sok szemét, amit a háború után árultak. A szakmában az ilyet „dehidrált félkész termék”-nek nevezzük – ami szó szerint megfelel a tényeknek. Alfie azért vett részt a társasutazásban, hogy körülnézzen egy kicsit a terepen. Szerinte, mint egy pohár ital fölött kifejtette, tisztes angol ember, aki tisztes hotelban száll meg, tisztes angol kosztot követel a pénzéért. – Elvégre azt a faramuci francia kosztot be nem veszi az angol gyomor, nem igaz? – Mármint a friss kosztot? – A franciát, amúgy globálisan. Nehogy azt higgye, hogy az valami nagyon friss különben. – Hátrasandított, összeesküvő módjára, a konyhaajtóra. Az ember szinte érezte a kukacot a frissen tisztított babban, a szalmonellát a bisque aux légumesben , sőt mi több, a heveny bélhurut holmi gall variánsát a felületesen pot-au-feunek vagy consommé-nak álcázott kotyvalékban. Drámaian megborzongtam. – És mi a megoldás? – kérdeztem – Félkész lancashire-i tokány, szárított yorkshire-i puding avagy pirított fasírt burgonyapürével? Alfie-ról azonban úgy pergett le a szelíd irónia, mint a dehidrált borsó. Még csak észre sem vette. – Cégem – közölte – kitűnő, ki-tű-nő félkész birkatokányt és ízletes húsvagdalékot állít elő. Legújabb termékeink, és jogos a büszkeségünk. Természetesen széles skáláját ajánljuk mindennemű levesnek. Tizenkét fajta, ötliteres kiszerelésben. Ár azonos. Természetesen nem óhajtjuk megtéveszteni a fogyasztót. Elvégre a költségvetés költségvetés. Ajánlunk továbbá több fajta curryt, mártást, öntetet, zöldbabot, borsót, sárgarépát, szeletelt almát, citromfelfújtat és karamellkrémet. Nem folyt a nyálam. Dehidrálódott. Bár lehet, hogy igazságtalan előítélettel viseltettem Alfie iránt. Merthogy olyan olajozottan adta elő a mondókáját. Talán egyenesen a vigéctanfolyamról jött, s egyre megy, hogy lexikont árul-e vagy életbiztosítást, serkentő tablettákat, avagy rovarirtót. Rászabták a szerepet: talmi elegancia, mintha divatlapból vágták volna ki, és tökéletesen azonosítja magát a portékájával. De hiszen bizonyára ez a jó vigéc legfőbb követelménye. Mindamellett sokat tanultam a dehidrált készítmények mibenlétéről, no és nem utolsósorban megismerkedtem a vigéc-nyelv alapelemeivel. A vevő például nem azonos a fogyasztóval. A fogyasztó a termelési folyamat legalján búslakodó szerencsétlen nyavalyás, aki vagy megéhezik egy falatra két pohár ital között délben, vagy, Alfie szavaival élve, „egy-két jó falatra este, hogy imponáljon a mucusnak”. „A vevő” a kocsmáros vagy fogadós, aki korunk vigéctársadalmának cifrázott szólamaival élve „tudatában van abbéli kötelességének, hogy »az iparágnak« megtakarítson száz meg száz létfontosságú munkaórát”. – Létfontosságú? Kinek? – Valamennyiünknek – jelentette ki Alfie. – Már úgy értem, nem szerelemből állítjuk elő termékeinket, hát nem igaz? A vevőnek nincs egyéb tennivalója, csupán a használati utasítást kell követnie, amely minden egyes termékünk csomagolásán

bisque aux legumes (fr.) – zöldséges szárnyasleves. pot-au-feu (fr.) – húsleves. consommé (fr.) – erőleves.

közérthető megfogalmazásban olvasható. Akkor ő is jól jár, mi is jól járunk. Ez a korrekt üzlet, hát nem igaz? Belemelegedett a témába. – Vegyük például a krumplipüréport. Mit vacakoljon a vevő a konzervpürével, ahhoz még só kell, vaj kell, és főleg: idő! Mi kérem mindent elvégzünk helyette, egy csomagban az összes belevaló, tej, zsiradék, mind beleépítve a mixbe, kérem. Mit kell tennie a vevőnek? Mindössze annyit, hogy öt liter forrásban levő vizet kavargat két percig. És kész. Ez így megy, kérem, valamennyi készítményünkkel. Garantáltan. – A karamellkrémmel is? – Pontosan. Egy tubus karamella, egy csomag mix, ezúttal azonban csak két és fél liter víz. Húsz adagra elegendő. – Halmazállapota ugyanaz? – Vicces, hogy ezt említi. Ugyanis nem azonos – magyarázta Alfie. – Piackutatásunk során megtudtuk, hogy némely vendéglátóüzemben egy-két tojást kevernek a mixbe, amikor leveszik a lángról. És meg kell mondanom, mi erre büszkék vagyunk, kérem. Úgy érezzük, ezzel előbbre vittük a korszerű szakácsművészetet. Elvégre mégsem jó az, ha mindennek egyforma az íze, hát nem igaz? – Akkor miért nem bővítik a választékot? Alfie úgy nézett, mint akinek a hasa fáj. – Idehallgasson! – mondta. – Maga egy árva szót nem ért az egészből. Jelszavunk: félkész termék – szabad idő! Mi azt adjuk, kérem, amire a vevőnek szüksége van. Nem amire gusztusa!

Briançonban hallottam ezt a történetet. Nem sokkal a háború után egy falka idős tudós érkezett Berlinből – nem sejtették, mennyire népszerűtlenek errefelé a németek. Küldetésük meglehetősen ártatlannak látszott. Az ősrégi kérdést vizsgálták: vajon hol kelt át Hannibál elefántjaival az Alpokon. Ládaszámra hozták magukkal a dokumentációt. Elolvastak minden áldott szót, amit csak Polübiosz, Coelius Antipater, Varro, Sztrabón, Livius, és a jó ég tudja, ki mindenki ejtett a tárgyról. Német alapossággal ötre szűkítették a hozzáférhető hágók számát, s az első a Col de la Traversette volt, ahonnan egyenesen le lehet látni Olaszországba. Meglehet, i. e. 218ban egyéb hágókon is épp oly könnyűszerrel át lehetett kelni, de az invázió elleni védekezésül azóta némelyiküket az olaszok, másokat a franciák felrobbantották. Ennek tudatában jöttek a német tudósok Briançonba, és megkérdeztek egy rangos hadtörténészt, ő melyik hágót választotta volna, ha rábízzák Itália meghódítását. A francia hadtörténész megszemlélte a németek térképeit, meghallgatta teóriáikat, majd azt ajánlotta, fogják meg a dolog nehezebbik végén: másszanak fel a Traversette-re, és gyakorlatban próbálják ki elméletüket. Azt ajánlotta, máris induljanak – nemrég ugyanezt a tanácsot adta egy amerikai társaságnak. Azt azonban nem mondta meg, hogy azok mifélék voltak. A németeknek nem kellett sok biztatás. A Château-Queyras és a Belvedere du Cirque felé vergődtek fel a Monte Visóra. A hágó mintegy háromezer méterre, a hegygerinc közel négyezer méterre fekszik a tenger színe fölött. Amint megpillantották céljukat, vezetőjük, elismert Polübiosz-szakértő, formás beszédet tartott, és egymagában botorkált fel az utolsó tizenöt méteren. Hannibál, vélte, itt állt, Polübiosz amott. Valamennyi történelmi, stratégiai és földrajzi lehetőséget mérlegelve, a megjelölt helyre csörtetett, hogy majd ő maga áll oda, és lenéz. És túloldalt nyolc darab cirkuszi elefánt baktatott felfelé, meg egy egész sereg filmes. Az amerikaiak ugyanis nagyrealista szuperprodukcióra készültek.

Hannibál több mint kétezer esztendeje a történelem kikezdhetetlen hősei között foglal helyet. Ha maga ír nagy meneteléséről, és beszámolója, mint Xenophóné, ránk marad, jó adag fejtörést takaríthatott volna meg a tudósoknak, így azonban csupán abban az egyben értenek egyet, hogy Hannibál minden idők egyik legmerészebb stratégiai húzását hajtotta végre. A harc az akkor ismert világ uralmáért folyt. Karthágót, a Földközi-tenger nyugati partvidékének régóta uralkodó hatalmát, sarokba szorította Róma. Elveszítette a tengerek feletti uralmát. Mi sem óvhatta meg az elözönléstől. Hannibál ezt előre látta. Onnan támadott Rómára, ahonnan az legkevésbé várta, vagyis a Cotti-Alpokból zúdult le Lombardiára. Igen ám, de hogy jutott fel oda? Mark Twain szerint az ókorkutatók máris sok homályt borítottak a tárgyra, és ha így folytatják, nemsokára semmit sem fogunk tudni róla. Most aztán a természettudományon a sor. Hannibál útvonalának meghatározásánál óriási nehézséget jelentett, hogy a vidék leírása, amelyen áthaladtak, töredékes. Említés esik egyhelyütt egy folyó szigetéről, másutt egy hasadék végén egy csupasz szikláról, és homályos utalások fákra, meg az év bizonyos időszakában látott hóra. A problémát bonyolítja a helyneveknek a gall idők óta történt változása. Sir Gavin de Beer, a londoni Természettudományi Múzeum egykori igazgatója, újra áttanulmányozta a klasszikus szövegeket – utalásokat keresett a növényzetre, az időjárásra, a sokat vitatott útvonalú menetelés során látott folyók sebességére és mélységére. Ki kellett például számítani az alpesi erdőhatár valószínű magasságát és a Fiastyúk lenyugvásának pontos idejét i. e. 218-ban. Kollégái és más jeles botanikusok, klimatológusok és csillagászok segítségével egész sereg apró adatra bukkant, amelyek hitelesítenek bizonyos szövegeket, egyéb szövegek pedig megannyi pontatlan kommentárnak bizonyulnak. Mindez megtalálható Sir Gavin de Beer Hannibal’s March (Hannibál menetelése) című könyvében – ezt használtam útikalauzul, amikor leballagtam a Queyras-n át. Sir Gavin félreérthetetlenül kijelenti: nem tudja pontosan megmondani, melyik hágón kelt át Hannibál, de bátran állíthatja, hogy a lehetőségek számát kettőre szűkítette, két, egymáshoz meglehetősen közeli hágóra, a Monte Viso északi és déli oldalán. Sir Gavin szerint Hannibál Dél-Hispániából vonult a Rhône-ig, és Fourques és Arles között kelt át a folyón. Majd a Rhône mentén eljutott annak Drôme nevű mellékfolyójáig, ahonnan átvágott Gap és a Durance felső folyása felé. Onnan vagy felment a Guil völgyében a Col de la Traversette-ig, vagy a Col de Maryig, és a Maira mentén Torinóig. Fogjuk fel mindeme következtetéseket mint sok ember sok idejének és fáradságának szerény jutalmát, és akkor kijelenthetjük, hogy a problémák meghódításának ugyanaz a módja, mint a hegyeké. No de mi történt a Baal Örömének nevezett férfiúval? Tizenöt esztendeig csatározott szerte Itáliában, sorra zúzta szét a hadseregeket. A csapást, amely akár végzetes is lehetett volna a római államra, Cannaenál, az apuliai falunál mérte ellenfelére – hatvanezer ember halálának színterén. Sir Gavin így ír erről: „Azon a csatamezőn a nagy hadvezér, a terep, az ég és az egész természet a szerencsétlen római sereg megsemmisítésére szövetkezett. Mert Hannibál nem csupán ál-dezertőröket bocsátott útnak, akik idővel hátba támadták a harcolókat, de kihasználta a terep adta előnyöket is, ahol kegyetlenül tűzött a nap, porfelhők szálltak, és kitartóan fújt a keleti szél. Hannibál úgy állította fel hadseregét, hogy mindezektől a hátrányoktól a rómaiak szenvedtek, míg az ő embereinek szövetségeséül szegődött a szél, a por és a nap. Hannibál cannaei taktikáját nemcsak felülmúlni, de utolérni sem sikerült senkinek azóta sem…”

A római államszövetséget azonban a vereség sem rendítette meg. Ha összeomlik, az európai civilizációnak valószínűleg az lett volna az alapja, amit de Beer Karthágó kereskedelmi kultúrájának nevez. Nem hódították volna meg Britanniát és Gallia peremét a rómaiak, nem lett volna reneszánsz. Maga a kereszténység is kihunyt volna, vagy keleti vallás marad. Karthágót azonban idővel lerombolta Róma, és Hannibál Szíriába menekült. Néhány év múlva, hogy ne kerüljön fogságba, mérget vett be, mondván: „Vessünk véget a rómaiak nagy aggodalmának, akik nagyon is hosszú és nagyon is nehéz feladatnak érezték, hogy kivárják egy gyűlölt öregember halálát.” Jellemző mondat. Klasszikus forrásokból ránk maradt utalásokból ítélve Hannibál nyilvánvalóan eszes ember volt, fanyar humorral. És felismerte, amikor emberére akadt. Livius mondja el, hogy évekkel azután, hogy Scipio Africanus Zamánál legyőzte Hannibált, a két hadvezér Krétán találkozott. Scipio megkérdezte Hannibált, kit tart a világ legnagyobb hadvezérének. – Nagy Sándort – felelte Hannibál. – És kit másodiknak? – kérdezte Scipio. – Pürrhoszt. – Harmadiknak pedig? – Magamat. Scipio nevetett, majd így folytatta: – Mit mondtál volna, ha legyőzöl engem? – Akkor magamat tartanám mind közül a legnagyobbnak – felelte Hannibál. Szinte szüntelen hadjáratai során mintegy tizenhat esztendőre elszakadt feleségétől, Imilcétől. Silius Italicus számol be arról, hogyan kérlelte az asszony Hannibált, hadd tarthasson vele, amikor átkel az Alpokon: „Házasságunk s a nászágy örömei vajon arra a gondolatra késztetnek, hogy én, a feleséged, nem tudnám megmászni veled együtt a hegyeket? Bízzál az asszonyi szívósságban.” Hannibál azonban hallani sem akart ilyesmiről. Ráparancsolt asszonyára, hogy maradjon otthon, és nevelje fiát apja képére és hasonlatosságára: legyen belőle Karthágó reménysége, Róma félelme. Meg akartam nézni a hatalmas hasadékot, a Queyras-t, ahonnan a gallok sziklazáport zúdítottak Hannibál seregére; úgyhogy a fortyogó kis patak, a Cerveyrette mellé szegődtem, Briançontól az Izoard-hágó tövéig, s magabiztosan követtem a Rochebrune alatt haladó régi ösvényt. A Casse Deserte magasában mintha régi western-filmekből lépett volna ki a táj: tökéletesen csupasz és szikár sziklatornyok meredeznek – talán az ördög plántálta oda valamennyit, hogy az égnek borsot törjön az orra alá. Megkerültem a csúcsot, és nagy vakmerőén nekivágtam a Tronchet-hágónak, aztán hamarosan meg is bántam, hogy az omlatag hegyoldalra merészkedtem. A laza talaj könnyen megcsúszik, sőt, előző nap alighanem csúszott is egyet, de én ép bőrrel átkecmeregtem a Queyras nagy szikláján, és ott is éjszakáztam. Olyan az a hasadék, mintha az Alpokat óriási fejszecsapás hasította volna ketté. Sziklafalak szögelnek ki a hegyszakadék árnyas mélye fölé. Különös, lilás a színük, talán a mangántartalom okozza. Napon, mint az ametiszt, árnyékban borvörös. Itt nő az Alpok bolyhos levelű jelvénye, a havasi gyopár, itt a tetemtoldó, a havasszépe, a csudálatosán szimmetrikus, zöld virágú erdei liliomfajta, a farkasszőlő vagy zergevirág, amelyet hosszú századokon át tartottak biztos védekezésnek szemmelverés, eskór (epilepszia), himlő és pestis ellen. Bizonyára finom gúny lappang a jó öreg Culpeper szavaiban, amikor kijelenti, hogy a növény „alkalmas minden jóasszony kertjébe”, ugyanis erős hashajtó, és viszonylag kis adagban is mérgező.

Nem értem, miért épp a gallok támadták meg Hannibált, hiszen valamennyi helyi törzs közül nekik lett volna legjobb okuk gyűlölni és félni közös ellenségüket, Rómát. Márpedig a hasadék tetejéről derekasan görgették le a sziklát a pun hadvezér csapataira, és Hannibál jelentős veszteséget szenvedett. Harminchét elefántjából egy híján mind elpusztult, mire seregét Trebbiánál a római légiók ellen vezette, ahol, Polübiosz tanúsága szerint, a vezér épp ezen a viharvert behemóton lovagolt. A rómaiak tüntető megvetéssel lucaniai tehénnek nevezték az elefántokat, a gallokat azonban alighanem jobban megrémítették, mint az első világháborúban felbukkanó tankok.

Madár vált le Escoyères meredek sziklafaláról, és oly mélyre csapott, hogy sarló forma szárnya rövidre nyírt hajamat súrolta. A nyomában sebesen jött a többi – mintha díszkíséretben óhajtottak volna részesíteni. Ez a fakó sarlósfecske déli rokona a háztetőn tanyázó sarlósfecskének, amely megélénkíti estéimet a londoni lakásban. Meglehet, rövidülésben nézve a fejem és rőtes szakállam némiképpen rókára emlékeztet. De hát fenyegethette-e valaha is róka a magasan fészkelő madarak e leglégiesebbjét? Sokkal valószínűbb magyarázat, hogy amint félmeztelenül csörtettem, ellepett a veríték, és valóságos légyfelhők rajzottak körülöttem. A hasadék falát alagutak szabdalják – nem a Val d’Isère-ben tapasztalt sötét és kanyargós vermek: ezek széljárta, alig százméteres vajatok. Egyik efféle alagútban szánandó lepkehordalékra bukkantam; legtöbbjük galagonyalepke volt. Arasznyi magasságban tornyosultak a csatornában, mint bálteremben másnap a konfetti. Némelyiknek még rebbent a szárnya, de legtöbbje elpusztult, az élet szikrája kihunyt szegényekben. A természet bőkezűen szórt génjeinek áldozatai voltak, s akár a gyermekláncfű szélfútta magvai, soknak a végzete, hogy köves talajra hull. Számtalan pillangó- és lepkefajta örök vándor. Az év bizonyos szakában átlibegnek az alpesi hágókon, mint repülő virágfüzér, északnak, új települést keresnek, mintegy védekezésül a törzs pusztulása ellen. Sussex partjain ezer- meg ezerszámra láttam betódulni a tenger felől a bogáncspillangót meg a sárga címerlepkét. Egy világítótorony őre mesélte egyszer, hogy a fénykévében fél óra hosszat szálltak a lepke-milliók – mintha csak hóvihar lett volna. Szívemhez minden vándor rovarok közül legközelebb a gyönyörűséges bogáncspillangó áll. Együtt vándoroltunk a skót felföldön. Ezen az utamon Belgiumban és Svájcban akadtam össze vele, Szavojában meg a Dora völgyében. A sarkkörtől a trópusokig ott van minden földrészen, Dél-Amerika kivételével. Aznap délelőtt is sokat láttam, és azzal a gondolattal folytattam utamat, hogy a világon a legelterjedtebb két fajta az ember meg a bogáncspillangó. A hasadék tövében fekszik Guillestre község. Roskatag tornyok környezik és óvják; mint mesélik, a szaracénok ellen védekezésül épültek. A lakosok aznap délelőtt javarészt a place Sainte Catherine-en zsúfolódtak, várták, hogy befussanak a kerékpárosok, a híres-nevezetes francia sportesemény, a Tour de France versenyzői. Ezt azonban én nem tudtam, amikor megpróbáltam átmenni a téren. Egy csendőr cipelt vissza a nézők szitkainak közepette. Mintha kupadöntőn egyenesen besétáltam volna a Wembley-stadion gyepére. És már zúdultak is a kerékpárosok; az élversenyző alig néhány méterrel előzte meg a bolyt. Kormányra szegzett orral, magasra feltolt üleppel, vad iramban hajtottak, de összhangban, mint a méhkirálynő nyomában rajzó méhek. A tömeg vadul éljenzett. Az ünneplés az élversenyzőnek szólt; a következő tapsvihar már az utolsó

versenyzőt köszöntötte, akinek a hátsó kereke olyan nyolcasokat írt le, mint valami önálló életet élő játékkarika. Autók zúgtak el a mezőny mellett, Michelin-autógumit, Cinzanót, Peugeot-t, Gauloise-t reklámoztak, szórták a röplapokat, és Guillestre aznapra becsukta a boltot.

A Syndicat-nak vélt, kiváltképp ütött-kopott helyiség papírokkal dúsan rakott íróasztala mögött egyenes derekú, ősz férfi ült. – Ön az igazgató, M’sieur? – Nem – felelte. – Én vagyok a polgármester, Guillaume ezredes. Állok rendelkezésére. Igen jeles polgármester volt. Végigharcolta egész Olaszországot. Ő volt a németországi francia megszálló erők parancsnoka. Azután megtették kormányzónak a forrongó Marokkóban. Egy francia akadémikus dicsérettel említi Guillaume ezredes hősi helytállását, vakmerőségét, hidegvérűségét, tisztességét, és mindennek a tetejébe a helybeliek azt is elmesélik, hogy polgármesterük ismert és megbecsült író. Augustin Guillaume azonban szerényen így jelöli magát: Guillestre egyszerű gyermeke. Hellyel kínált. Nem én kérdezősködtem – ő kérdezett engem, igen tapintatosan. Hol voltam? Mennyit gyalogoltam aznap? Miből élek? Aztán váratlanul megkérdezte: – Ismeri Montgomeryt? – A tábornagyot? Bólintott. – Voltaképpen nem ismerem – feleltem –, de egyszer megszólított. Nagyon is jól emlékeztem annak az éles vonású, fekete sapkás kis embernek minden szavára. Megkérdezte, mióta szolgálok a lövészeknél, és amikor azt feleltem: három éve, így szólt: „Derék dolog! De amikor végre utolérjük a fritzeket, hatot verünk vissza rajtuk, igaz? Ne sajnálja őket. Jól kiporolni – az kell nekik. Pihenj, lövész.” – Buzdító szavakat szólt – mondtam. Az ezredes meghívott ebédre, hatalmas kert közepén álló és gyönyörű kilátásra nyíló öreg villájába. Körös-körül teraszosan művelt, gondozott földek. Guillestre-nek silány a földje, de kitűnően művelik. Azt mondta egyszer valaki, hogy a kapzsiság a tájon jobban kiütközik, mint az ember arcán – de a gyengédség is. Dolgozószobájában az ezredes külhonban töltött katonaéveiről mesélt, meg arról, hogy szenvedélye a helytörténet. Ma ő koordinál egy sor nemzetközi autóutat, amely idővel majd Spanyolországtól a Balkánig nyúlik. Mostanában is sokat utazik, de életének Guillestre a központja. Elgondolkodva nézett fel a mennyezetre. – Odafönt van egy szoba – mondta. – A hálószobám. Ott születtem, és remélem, ott is halok meg… Ebéd után barátok érkeztek, kávéra. Madame udvariasan engem is bevont a beszélgetésbe, különböző helyekről kérdezgetett, meg arról, hogy a feleségem tökéletesen egyetért-e vándorló életmódommal. Én meg ott üldögéltem bakancsban, szakadt zekében, felelgettem, ahogy tudtam, de bizony fajankónak éreztem magam, és egyszer csak iszonyatos fáradtság fogott el. Lazítani! Könnyedén, természetesen beszélgetni, magamfajtákkal. Az ezredessel még csak-csak álltam valahogy a sarat. De öt idegen társaságában már nem. Szerepet játszottam, méghozzá rosszul. Az Alpokon átvezető gyalogútján így ír naplójában William Conway: „Az ember látható jelleme a társaság függvénye, amelybe kerül… Néha úgy éreztem, valahányszor két ember találkozik, és kapcsolatot teremt egymással, a két

személyiség vegyüléséből mintegy harmadik teremtmény alakul. Ami kettőre áll hasonlóképpen vonatkozik a csoportra is, ahol kölcsönös kapcsolat jön létre; gyülekezetük olyan társadalmi lényt fejleszt ki, amelynek képmása valamennyijük együttes fényképe lehetne, s ebből csak az erősebb jellemek ütköznének ki. Ennek az együttes lénynek is megvan a jelleme. Sosem találkozunk még egyszer ugyanazzal; a lény addig él, ameddig a gyülekezet; az alkotó elemek kötelékének felbomlása a halálát jelenti.” Guillestre és Jausiers között van a Col de Vars, könnyű hágó, a Paneyron orma alatt futó ösvény karolja át. Úgy cammogtam át rajta, mint valami vén medve, lebaktattam az Ubaye menti St. Paulba, és kicsit szorongtam attól, ami odalent vár rám. Elhatároztam, hogy Jausiers lesz az ugródeszkám az utolsó ugráshoz az ismeretlenbe, a Lauzanier-ba – a hegycsúcsok fél karéjába a Magas-Alpok és a Tengeri-Alpok között. Mihelyt átjutok a Raspaillonon vagy a Bonette-en, NyugatEurópa egyik legmagasabb hágóján, vége az útkeresésnek. Lelki szemem előtt felrémlett egy folyócska, a Tinée. Ama nagy torlasz mögött ered, s ez a kis folyó vezeti majd lépteimet le a tengerhez. Van egy különös fajta szellemi fáradtság, mely akármilyen nagy testi kimerültségnél alattomosabban támadja meg az embert. Abból ered, ha az ember folyton térképeket bogarász, ha állandóan az útvonalon töri a fejét, ha szüntelenül az időjárás esélyeit latolgatja. Lábszáram, vállizmaim kifogástalan állapotban voltak. Lábam, úgy éreztem, minden megterhelést kibír – de mintha szellemi légüres térben talpaltam volna. Talán ezt egyszerűbben is ki lehet fejezni: a civilizált emberen előbbutóbb úrrá lesz a civilizáció iránti vágy. Jausiers-ban rossz hírek vártak. A Bonette-en átvezető utat napok óta eltorlaszolja a hó. De nekem nem kell az út, mondtam erre én. Mi a helyzet a Val d’Abries, a Parassac és a Lauzanier körül? Van-e hó a Col de Larche-on? A Larche szó hallatán – mert az említett helyek közül ezt ismerte csak – a postás a fejét rázta. Ott csak valami kevés hó lehet, vélte. Hiszen majd ezer méterrel lejjebb van. De hát hogy akarok odajutni, ha nem megyek vissza St. Paulba és fel az Ubayette völgyén? Toronyiránt, közöltem. Erre kifürkészhetetlenül pillantott rám. – Nem ajánlatos – mondta. A nyomaték kedvéért meg is ismételte. Udvarias, segítőkész emberek élnek Jausiers-ban. A rendőr is megerősítette a postás tájékoztatását. Csak abban különbözött a véleményük, hogy melyik a jobb útvonal, mert úgy tűnt, személyes tapasztalatból egyikük sem ismerte az utat. Korán indultam, bőséges készlettel megrakodva, s romantikus hangulatomban szinte hallani véltem a sípok és dobok hangját. Keletnek baktattam, felfelé az Abries folyó forrásához, a Siguret és a Sascsőr alatti keskeny völgyben. A völgyteknő dús legelőivel ellentétben a hegyoldal kopár, csak vízesések szabdalják. Fent a magasban szél kergette a felhőket, és hegyes vidéken ez rossz jel, időváltozást jósol. De azért reménykedve számolgattam, hogy ha áttörök a csúcsok hadán, mire delelőre ér a nap, a Col de Larche fölött érek az Ubayette-hez, és végre nyakon csípem azt az utat, amelyet már száz meg száz kilométer óta üldözök. Mászásra csak néhány alkalommal került sor, de olyankor kitartóan kapaszkodtam, felidéztem magamban a tanultakat, nem bíztam másban, mint kipróbált helyekben, ahol a lábam megvethettem, s a kezemet csak egyensúlyozásra használtam. Érdekes dolog ez. Ha sikerült alaposan megvetned a lábad, ha egy virág szárába kapaszkodsz, már biztonságban érzed magad. Orrom előtt nőtt a ragadós légycsapó, a vastagszárú erdei hölgymál, a bolyhos törpefűzfa, az alpesi óriás százszorszép, az erdei krizantém – mind istenáldotta vigasz a veszedelmes helyeken, és ok, hogy ne nézzünk le.

Mivel szent esküvel fogadtam, hogy olyan helyre nem mászom föl, ahonnan ugyanolyan könnyen le nem mászhatom, az első ormot alig két óra alatt sikerült meghódítanom, de mondhatom, nem nagyon nyerte meg a tetszésemet az elébem táruló látvány. A Larche-nak, az Ubayette-nek semmi nyoma, előttem hómező, azon túl megint egy orom, profilja felhőbe vész. Kerülők, megint kerülők. Déltájban meleg légáramlat szállt fel dél felől. Rést kerestem a szikladzsungelben, sorra próbálkoztam valamennyi vízmosással, és szakadt rólam a veríték. Három zerge bukkant fel egy gerincen. Patájukat megvetették a laza agyagpalán, és már iramlottak is át a függőlegesnek tetsző szirten, s mintha lebegve szálltak volna alá peremről peremre. Visszafordultam; keservesen araszolgattam lefelé egy morénán, odalent azonban felhőbe borult a völgy. Lehangoló kép fogadott. Hiába hittem, hogy az Abries sziklafalát megmászom, aztán egyetlen nagy energiakitöréssel átrontok az utolsó akadályon, amely elzárja a tengerhez vezető utat – zátonyra futottam felhő és ég között. Mi mást tehettem volna – ott töltöttem az éjszakát. Hosszú éjszaka volt. Elnyúltam a szúnyogháló alatt, olvasni próbáltam, de csak a szemem futott a sorokon, és csak imitt-amott rágódtam el egy gondolaton. Füleltem, de nem hallottam mást, mint olykor-olykor egy madárrikoltást, meg a szél nyögését. No meg ott voltak a kullancsok. Egy kalandorhadnak sikerült felmásznia a nylonlapon, és időnként rámvetették magukat. Úgy véltem, ez elterelő hadmozdulat, a kis dögök dandárja ugyanis frontális támadásra indult, és a csomagom környékén bukkantak fel, holmi kiszáradt ürülékmaradványból. Szorgos söpörgetés, csapkodás árán sikerült visszavernem őket, de hamarosan újra támadtak. A kullancs évekig is lappang, vár a lakomára. Emlékszem, természettudományos író koromban egyszer nagy port vert fel egy kullancs, amelyet mint szíriai fajtát azonosítottak – és hol máshol találták, mint a Canterbury székesegyház oltárterítőjén! A dékán úgy vélte, a kullancs őse Jeruzsálemből származott, talán egy szabadságra hazatérő keresztes vitéz hurcolta magával a páncélinge alatt. A British Museum szakértője azonban másként vélekedett. Szerinte a ritka példány bizonyára egy galamb szárnya alatt bújt meg – vagy a székesegyház macskájának bundájában. Annyi bizonyos, hogy a kullancs parassaci válfaja ugyancsak mozgalmas éjszakát szerzett nekem, a mulatság még jóval éjfél után is tartott, de azután már máson kellett törnöm a fejemet. Valahonnan a magasból mordulás hallatszott, majd fojtott puffanások. A föld megremegett, mint távoli ágyúzásnál, azután megint elcsendesedett minden. Meglehet, hegymászóknak az ilyesmi mindennapos dolog. Én idegesen megmerevedtem, annál is inkább, mert olvastam Gosset híres beszámolóját, hogy társaságát hogyan sodorta el a lavina. Hajnalban a felhő, a köd sűrűbb volt, mint valaha, s tízig, míg el nem oszlottak, úgy látszott csak a nap, mint valami óriás gyöngyszem. Keletnek még legalább két gerincre kellett felvergődnöm s mindkettőt hó borította. A hóhatár szemmel láthatólag semmiféle arányban nem állott a magassággal, hisz a távolban majdnem kopár csúcsokat láttam, de a hótakaró felbukkant a vízmosásokban, a hegyoldal szögleteiben, s ahol a talaj menetelesen esett, mindenütt hó fedte. Egy széles párkány, nagyjából párhuzamosan a völgy mélyével, megtette ösvénynek. Tekintettel a Dent d’Oche-on történtekre, bölcsebb lett volna, ha lemászom a tóhoz, és boldogulok, ahogy tudok, a déli sziklafallal, a Bonette mögött, de kapzsin kuporgattam a nehezen megszerzett magasságot, és ahol elkerülhettem, ott lehetőleg nem másztam bele a hóba. A Parassac egyik szélső szirtje fölött fehérfejű keselyű körözött – a fakókeselyűnek nevezett hatalmas dögmadár. Mormota sipított, hanyatt-homlok

bukfencezve keresték a nektárt a méhek a hanga fürtös harangjában, de én nem láttam, nem hallottam mást, csak a szélrohamokat meg a vihart jelző felhőgomolyokat. Messze, tán nyolcszáz méterre, különös kis hangya bukkant fel – ember volt, harminc órája az első, akit megpillantottam. Karja karommá merevedve görbült az álla alá, nyakán iszonyatos golyva éktelenkedett. Baktatott felém, de nagy elkeseredésemre makogni is alig tudott. Tagolatlan hangok törtek elő a torkából. Franciával, aztán olasz foszlányokkal próbálkoztam. Egy hasadékra mutattam a dombok között, és megkérdeztem, az az út vezet-e Santo Dalma vagy Sainte Étienne felé. A nyomorékok meleg tekintetével, szelíd arckifejezésével bámult rám, de csak a fejét rázta. Vajon azt jelentette-e, hogy nem tudja, vagy hogy nem érti? Esetleg a válasz tagadó. Ki tudja. Köszönetet motyogtam. Kezet nyújtottam. Erősen megragadta a kezemet, aztán ment ki-ki a maga útján. Déltájt borzas hógomoly göndörödött a fölöttem magasodó csúcs oldalán, és lelibbent egy vízmosásba. Oly könnyűnek látszott, anyaga oly éterinek, hogy úgy véltem: szélfutta hópermet. De amikor aztán a fuvallat észrevehetően hízott, s úgy elsötétítette a csúcsot, mintha ködbe burkolózott volna, megálltam. Előbb csak kíváncsi voltam, aztán megrémültem. Már nem szállingózott a hó a vízmosásba: kitörő gőz zajával zúdult lefele. Az elülső hullám vadul lobogott, mint szélben a száradó fehérnemű. A zaj öblös robajjá változott. Léglökések taszítottak mellbe. Futni próbáltam, s közben hátra-hátrapillantottam. Emlékszem, botladoztam. Úgy éreztem, kelepcébe estem. Tehetetlen voltam – ám határtalan megkönnyebbülésemre a görgeteg irányt változtatott, elfordult, és holmi láthatatlan horpadásba zúdult, amelyből azután karcsú hónyelv bukkant elő, szelíden hullámzott még, majd elpihent. A legtöbb utazás fokozatosan indul, s hirtelen szakad vége. Azon a délutánon, Lauzanier-ban, nagyon közel voltam a végső ponthoz. A hógörgeteg elültével sem tudtam lazítani. Ideges lettem, és elmondhatatlanul fárasztott, hogy szüntelenül a térképet bámulom, az eget nézem, firtatom a távol látóhatárt, és azon töröm a fejem, hogy az istenért, mi legyen a következő lépés. Legszívesebben ott helyben bedobtam volna a törülközőt, és kijelentem: agyő. De azért csak biztonságosabbnak látszott előre baktatni, mint vissza, úgyhogy azzal a reménnyel indultam a Pelousette orma felé, hogy a túloldalon megoldható probléma vár rám. Hamis jószág az ilyen hegytető. Nekivág az ember – sziklafalak kuporognak a felfele vezető út utolsónak vélt akadálya mögött. Miután átvergődtem egy csomó átkozott kis gerinckén, meredek hó-peremhez értem; kemény volt a kérge, alul azonban vizes, úgyhogy óvatosan lépkedtem, akár a macska. Be is tört a bakancsom alatt. Hát hiába. Kapaszkodtam a nyavalyás hó peremébe, idegesen tapogatóztam előre, míg ki nem derült, hogy két eset van: vagy megbirkózom a hóval, vagy megmászom azt a ronda kis vörös sziklaszirtet. És másztam. Iszonyú rosszul, hol átkozódva, hol fohászkodva. Hogy az isten csudájába sikerült éppen ide kilyukadnom? Válaszul felhangzott agyamban az a hamisan kolompoló Gershwin-darab, a paródia paródiája. De mindjárt ki is kapcsoltam, mondván szigorúan: „Végy mély, hosszú lélegzetet, fiacskám, és nézz a lábad elé. Ne kalimpálj.” Micsoda szamarak a hegymászók. A hiábavalóság meghódítói. Saint-Gervais-ben azt mesélték, abban az évben már negyven áldozatot követelt a Mont Blanc – legtöbbje amatőr volt. Ha ennél különb teljesítmény nem telik tőlem, én leszek a szezon első áldozata a Lauzanier-ban. Jó kis hely, hogy itt leljenek holtan. Cirka olyan hősi halál, mintha teszem azt, leesnék egy teherautó tetejéről. Egy kis szikla elmorzsolódott a jobb lábam alatt. Agyagos pala. Megragadtam a párkányt, és azt tettem, amit nem volna szabad: olyan helyre húzódzkodtam föl, amit nem láttam. A tető ez már, vagy rejtett kiszögellés?

Meglepetésemre és irdatlan megkönnyebbülésemre meghódítottam az ormot, és alig ötven méterrel a perem alatt hólepte utacska futott. Szinte észrevétlenül nyugatnak tartva a Bonette egy kanyarjához értem; ez a nagy hágó a Tengeri-Alpok szegélyén halad át. Tetézendő a megkönnyebbülést, egy buszrakomány harsány amerikai töfögött felfelé, és felajánlották, hogy elvisznek. Órákat ültek a hófúvásban, eltorlaszolt úton. Ott helyben nagy ünnepséget csaptunk, és utolsóelőttinek használt térképemen a mai napig is meglátszik annak a bornak a foltja, amit felborítottam, miközben megpróbáltam megmagyarázni, hogy kerültem oda. Aznap este vagy ezerméternyit botorkáltam lefelé, egészen a Tinée nevű zúgópatak forrásáig, ott letáboroztam éjszakára, és másnap új világra ébredtem.

Odalenn délen

Micsoda üde, gyönyörű reggel! Magányos poszáta – ökörszemhez hasonlatos fürge kis jószág – csipogta túl nagy vidáman a patak csacsogását. Zúdult a napfény a keservesen nyert miniatűr búzatáblácskákra, virágos legelőkre. Ez a Földközi-tenger északnyugati határvidéke, zord vidék, vöröspala és agyagpala bástyák övezik, de a Tinée mély hasadékaiban isteni meleg van. Az ubacok, az északi lejtők, meg a Provence-ban adret-nak nevezett délre nézők körülbelül annyira különböznek, mint a korai március, meg június dereka. Hevenyészett táboromból, a ledöntött fenyő mellől, kelletlenül mozdultam. Egy szép napon valósággal újjászületik az ember. Tudom, mindennap elölről kell kezdeni, de akkor úgy éreztem, már-már utam végére értem. Lassan, gondosan, kissé vonakodva szedelőzködtem, és ballagtam St. Étienne-be, reggelizni. Azután délnek – először csak szép ráérősen. A sebesség megszokás dolga. Talán egy órát ballagdáltam, csak egyszer álltam meg, hogy szemügyre vegyek egy ájtatos manót, a ragadozó jámborság e szimbólumát – csakhogy nehéz dolog a keservesen összekuporgatott indítékot elfecsérelni. Gyorsabbra fogtam lépteimet, míg áthaladtam a különös örökzöld érdes, illatozó levelein. Vad füge sarjadt a sziklarepedésekből, a hasadékot tüskés törpetölgy és óriás hanga borította. Szívósan kapaszkodtak a silány talajba. Pedig őket is csak elmossa a víz. Az erdő előbb volt, mint az ember. És utána jön a sivatag. Itt új sivatag van születőben. Egy Apolló-lepke, más néven napkereső – pompás pillangó, fekete-vérvörös pettyes szárnnyal –, magányos kőtörőfű-csomó fölött libegett, azután elszállt, vad táncot járva az éles fényben. A Grande Randonnée utolsó, könnyű szakasza mentén, az Auron szurdoka alatt, pőre sziklafalak között zúg a folyó, s én haladtam az árral. Vagy még gyorsabban. Lefelé vezetett, egyre csak lefelé. Délnek folyik, egyenesen a Provence nagy melegébe visz, tücskök évadján. Pitymallattól napszállatig el nem hallgat a kardal, csak ha könnyű felhő fátyolozza a napot, akkor szakad meg, mert alászáll a hőmérséklet – de júliusban ez ritka esemény. Az ókori görögök szemében ez a teremtmény testesítette meg a félistenek faját, akik úgy szerettek énekelni, hogy megfeledkeztek evésrőlivásról. És amikor meghaltak, szól a rege, visszatértek az égi múzsákhoz, és azokról daloltak, akik a földön a dal hívei. Közelről hallgatva a szólisták staccato cirp-cirpcirp-je nyers és dallamtalan, de amikor rázendít a kórus, különös ritmusok bukkannak elő, és távolról vízesésre emlékeztet a hang. De csak a hím tücsök énekel.

Tücsök uram vígan él – Neje hallgat – ő zenél. A Tinée vízválasztóján a falucskák a domboldalon kapaszkodnak. Délben még a főtér hatalmas cédrusfája alatt is forró a levegő, és szinte kézzelfogható. Mezítlábas kis totyogós áll a szökőkút nedves porában, és elkerekedett szemmel bámulja a kinyújtott mutatóujján rezgő fecskefarkú pillangót. Nagyapó – állítólag – még csak a második pohár ánizsos likőr fölött bóbiskol. Édesanya egy fonott széken ül és újszülöttjét szoptatja az árnyékban, és csak addig hagyja abba a szomszédasszonnyal a tereferét, míg a Provence lassú, sajátosan tagolt nyelvén üdvözöl. A férfinép kint van

a teraszos földecskéken, összegereblyézi az őseitől rámaradt olajfák tán utolsó nemzedékének sovány termését. Pitymallattól napszállatig tücsökszó, ez az asszonyok világa. Provence az ősi ligur királyság derekán terül el – ez a nép, akárcsak az etruszkok, a baszkok, a piktek és Nyugat-Európa más elemei, új-kőkorszakbeli vagy preindoeurópai nyelvet beszélt. A déli Alpokat lakták, mielőtt még betörtek volna a Földközi-tenger vidékére a kelták, akiket azután a rómaiak vertek vissza. Karthágói követségéről írva Cato elmondja, hogy tudatlan hazugok, az eredetükről senki semmire nem emlékszik – újabb nyelvészeti meg antropológiai felfedezések azonban hozzásegítenek, hogy megtudjunk egy és mást ezekről a népekről. A ligurok létét száz meg száz helynév örökíti meg, kiváltképpen a francia-olasz határvidék – inco és – asca végződésű nevei. Minden jel arra mutat, hogy matriarchátusban, anyajogú társadalomban éltek. A Tinée és a Var völgyének parasztházaiban ma is látni kis fonott figurákat, ott himbálóznak az ajtófélfán – ez a búzabábu, mélységesen nőnemű jelkép, aratás idején ezzel engesztelik a Gabonaistennőt a sarló okozta kárért, s ezzel igyekeznek a jövő évi termést biztosítani. A bábut az új menyecskének illik ünnepélyesen odaakasztania. A csiszolt kőkorszak anyajogú társadalmaiban a törzsfő vagy a király örökébe nem a fia lépett, még ha volt is fia, hanem anyjának legközelebbi férfirokona, aki esetleg az előző király öccse vagy unokaöccse volt. Biztosra mentek ezzel a rendszerrel. A nagy pocak határozottabb bizonyítéka az anyaságnak, mint a szóbeszéd arról, hogy ki volt az apa. Annak a ligur törzsfőnek a lánya, aki Marseille-ben fogadta a phokiszi görögök küldöttségét, csak épp rápillantott a követek jóképű vezetőjére, Euxénoszra, és már oldotta is meg az övét. Kellemes és gyümölcsöző szövetséget szimatolt a leányka. Az asszonyok szemében az exogámia, a törzsön vagy nagycsaládon kívüli házasodás, bizonyára sokkalta kívánatosabb volt, mint a háborús terjeszkedés. A matriarchátus ősi szervezet. A hold bizonyára azért lett női istenség, mert fázisai egybeesnek a menstruációs ciklussal. A történelem előtti kor kutatói számára ismeretes legősibb agyagfigurák nagymellű, nagyhasú Vénusz-ábrázolások, a fogantatás és a termékenység jelképei. A matriarchális kultuszt azonban elsöpörték a harcias indoeurópaiak; patriarchális harcos-pásztorai a mennydörgés, az ég és a nap istenét imádták. A megalitikus kor földművelőinek anyaméhhez hasonlatos sírkamrái helyébe az óriás fallikus kövek férfias eszménye lépett. Regéikben még az istenek is csatároznak egymással. A férfi magáénak tulajdonította a bölcsességet – ezt jelképezi a Zeusz agyából kipattanó Athéné regéje; ez az esemény nyilvánvalóan mindennemű anyai közreműködés nélkül jött létre. Nagyon is hajlom az elképzelésre, hogy a civilizáció rossz útra tért, amikor a férfi hátat fordított a fennmaradás és a biztonság női elvének. Mexikóban mai napig is a felsőfokú dicséret bármire, ami tökéletes, legyen az handrömi vagy világszép táj – todo madre, vagyis „tisztára anya”. Provenceban talán a ligur elem idézte elő a nőtiszteletet és a nagy hatású szerelmi költészet fellendülését, amely a trubadúrok korában élte virágkorát. Lehet, gyorsan értem az utolsó kétnapos szakasz száz kilométerérének végére, de az utazás még gyorsabban közeledett a befejeződéshez. Nem hirtelen szakadt meg, mint előzőleg gondoltam, hanem már valahonnan St. Étienne-től délre szaporázta; és én igazában nem is akartam utolérni. A tárgyias részletek nem valami érdekesek. Az ösvény lecsorog a zamatos illatú dombokon, St. Sauveur és az Utelle fölött emelkedő Madonna-hegy mellett. Levens-nél hagytam el, vagy húsz kilométerre a tengerparttól, és áttértem a Var völgyébe. Ott, az autóúton, a folyó mentén, tülkölnek végig Európa gazdag pásztorai a beavatottak nyelvén a Nagy Kék Országútig, a Côte d’Azurig.

Ebben a lármás társaságban gyalogoltam három-négy órát, s magamban nemcsak ennek az útnak a nyereségét fontolgattam, hanem azt is, miféle kapcsolatban van eddigi útjaimmal.

Része lettem mindannak, ami ért; de minden tapasztalás látkörén túl ott tündöklik a be nem járt világ s szegélye úgy fut, ahogy üldözöm. Megörökítettem néhány fényét s néhány árnyát az útnak, de ez többnyire a hegytetőről vagy a falusi mellékútról elébem táruló kép. A ritka alkalmakkor, amikor, az idő szorításában, iparvidékeken vágtam át, elképesztett a látvány. Kivált az AlsóRajnavidék, a Meuse, a Mosel siralmas állapotára, meg a Genfi-tavon lebegő rothadó haltömegekre gondolok. A svájci tavak jó részének örökre vége. Községi pöcegödrökké váltak, egészséges életnek jóformán nyoma sincs bennük, ami meg a Földközi-tengert, a civilizáció anyatengerét illeti, a mocskos tajtékszegélyt, a részben olaj részben felbomlatlan emberi ürülék okozta szennyeződést a sok divatos nyaralóhely körül még nézni is iszonyú. Visszariaszt a fürdéstől. A szennyeződés nem korlátozódik a tengerpartra meg az ipari centrumokra. Felkúszik az alpesi falvakba is, és a makacsul kitartóknak, mint a Magas-Alpokban Gurraz és Ceillac véneinek, kertelés nélkül azt tanácsolják, hogy kótyavetyéljék el mindenüket, és menjenek máshova meghalni. Az idegenforgalom feltáratlan aranybányáján kuporognak. Ha ott maradnak, kénytelenek elszegődni az iparág szolgálatába; nagyszüleik viseletébe bújtatott becstelen ön-paródiákká válnak. A társas utazók mulattatására szánt bábok lesznek, reklámozott és előrecsomagolt útikalandok garantált minőségben, akárcsak a szárított gulyás, a sonkás szendvics meg a kockázatmentesen fogyasztható scampi hasábburgonyával. Az ár – lealjasodás. Úgy látom, nemigen hat meg minket a szemét, a szennyeződés, a rablógazdálkodás – csak ha a szemünket sérti, s még inkább, ha a zsebünket fenyegeti. A gazdálkodás aranyszabálya – éljünk összhangban környezetünkkel! – világos, mint a Tízparancsolat, de míg fel nem írják minden elemi iskola minden falára, nem lehet eleget ismételgetni. Első pont, hogy a tökéletesen kereskedelmi-ipari életmód, párosulva a terjeszkedés-”erkölccsel”, egyszerűen tarthatatlan. Nem maradhat fenn! Az élvezhető tér gyorsan záruló köre a ma születettek élettartamán belül az elviselhetetlenségig szűkül. Élénken él emlékezetemben az út kezdete: a hideg, szürke tenger, a fiatalok a parton, az érzés, hogy ezután bármi megtörténhet. Hosszú hónapok tervezgetése után tudtam, hogy nem sikerül mindentől szabadulnom; megpróbáltam valamivel boldogulni. Lényegében a világ egy részének újrafelfedezése és mélyebb megismerése volt, amelyhez tartozni szerencsés vagyok magam is. Ez a világ: a romlatlan föld, az önfenntartó energia, a növények és állatok közössége, népek és kultúrák talaja, változó tájak – s mindezt, vallom, úgy láthatja, s élvezheti legjobban az ember, ha gyalogszerrel járja be finom fokozatait. Az újrafelfedezés folyamatában sok előítéletem módosult, vagy gyökeresen megváltozott. Európa nyugati részét oly mély társadalmi és kulturális megrázkódtatások érik, s oly nagy sebességgel, hogy csak találgathatok, mely ponton léptem én be, és hol végződik mindez. Alfred Tennyson: Ulysses. I. 6. Szabó Lőrinc fordítása.

Nyilvánvaló a változás a távoli falusi környezetből városokba áramló tömegben; ez a folyamat legalább a rómaiak korától tart már, de soha még ilyen arányban. A kulturális szóródást gyorsítják a spanyol, olasz, algíri, görög és más vándormunkások. A helyek egyéni arculatát elmossák a turistarajok, akik bőségesen szórják a pénzt mindarra, amit az utazási irodák találtak ki a szórakoztatásukra. „Mi azt adjuk, kérem, amire a vevőnek szüksége van – nem, amire gusztusa.” Akárhová vetődtem, mindenhol olyanok ismeretségét kerestem, akik a legtöbb joggal nevezhetők bennszülöttnek. A nyelvi korlátok miatt, tudom, sokat mulasztottam, de tudom azt is, hogy a magányos gyalogutas könnyebben letöri ezeket a korlátokat, mint bárki más. Maga az útvonal pedig – nos, az Északi-tenger meg a Földközi-tenger közti távolságnak jó felét felmérték és jelzésekkel látták el, egyformán jól, a francia és a belga jelzett utak nemzeti bizottságai. Sajnálatos módon, tevékenységüket szigorúan a határaikon belül vezető utakra korlátozzák. Semminemű összehangoltságot nem sikerült felfedeznem a francia, a svájci, a holland és az olasz hatóságok munkájában, pedig ha kissé érdeklődőbbek lennének, vagy több buzdítást kapnának, közösen csodálatos nemzetközi utat dolgozhatnának ki, alternatív útvonalakkal. Az első nagy hézag az Északi-tenger partja és a Liège közelében kezdődő Sentier Ardennais szerpentinje között tátong: a második Dél-Luxemburgtól a Vogézekig, Lotaringia felé, a harmadik pedig a Vogézek tövében fekvő Masevaux-tól a Genfi-tóig, ahol elkezdődik az Alpokat átszelő út. Bízom benne, hogy az elkövetkező néhány év során áthidalják ezeket a tátongó lyukakat. Persze az az ellenérv, hogy a hosszú távú utat csak néhány gyalogutas venné igénybe – ezzel hozakodnak elő azok, akik nem akarnak beavatkozni az érdekelt szervezetek önközpontú politikájába. Nyugat-Európa térképét pillanatnyilag elszigetelt rezervátumok és szentélyek légypöttyei tarkítják: imitt-amott nagy nemzeti parkok, mint a Vanoise, szűz vadon az emberi erózió fenyegető gyűrűjében, ösvények és ösvények kellenek, hogy nyitva maradjon az út a holnap felé. Ez a legkevesebb, amit a fejlődés mai szerkezetében remélhetünk. Egy kis találékonyság kell csak, s már össze lehetne kötni Hollandia valamelyik pompás táját az Ardennekkel, a Vogézeket az Alpok déli részével. Megközelíthető lenne a közeli utak majd mindegyikéről, és éppoly könnyedén el lehetne kerülni a városokat. Egy tengerparttól tengerpartig vezető, jól kiépített út törzsévé válhat az egyre növekvő fának, terjeszkedő ágainak. Lehetőséget kínál száz meg százkilométeres gyalogutakra. Menekülést ajánl az egyformaság szürke posványából. S a különféle vidékek, emberek, kultúrák lényeges különbsége megmarad az utak mentén, és ellenáll az egybemosó törekvéseknek. Bealkonyodott már, mire elértem Nizza fényeit, nemtörődöm pálmafáit, őrjöngő forgalmát. Franciaország ötödik városa ez, de a szórakozás tekintetében csak Párizs előzi meg. Üres Gauloise-dobozok a csatornában. Bougainvillaea, és kosárszám a rózsaszín muskátli. Kétes lebujok. Pompázatos szállodasor. Bisztrók, ahol kávét és brandyt mérnek, nyolcféle köményes likőrt és csomagolt róseibnit. Két holtrészeg algériai hever egy józanságra intő forgalmi jelzőtábla tövében; szájuk nyitva. Skarlátvörös krizantémmá bomlanak az égre süvítő rakéták az Angyalok-öble felett, egy-egy kurta pillanatra megvilágítják a világ állítólag leghatalmasabb szupermarketját. Tömegek a szabadtéri mozi körül. Tapsvihar fogadta a híradót. – Odaértek! – hallom. – Kicsoda és hova? – Az amerikaiak – mondják. – Képzelje: sétálnak a Holdon! – Éjféltájt összevissza karmoltam magam, amikor megpróbáltam rövid úton átvágni a Promenade des Anglais-re, a repülőtér betongyűrűjét szegélyező tüskebozóton. Aztán le, egyenesen a tengerpartra, kerülgetve az alvó kölyköket, meg sem állva, míg bele nem gázolhatok a meleg tengerbe.

Tartalom

Alapozás.......................................................................................................................... 4 Tengerparton .................................................................................................................. 5 A vízi városok ............................................................................................................... 13 Brabanton át................................................................................................................. 22 Észak-Frankföld ........................................................................................................... 32 Az Ardennek felé .......................................................................................................... 44 Luxemburg ................................................................................................................... 57 Lotaringia ..................................................................................................................... 71 A Vogézek ..................................................................................................................... 88 Téthisz partjai ............................................................................................................ 106 Keserves ostrom ......................................................................................................... 120 Napfényes hegylánc ................................................................................................... 135 A Magas-Alpok ........................................................................................................... 149 Odalenn délen............................................................................................................. 162

Kiadja a Gondolat, a TIT kiadója Felelős kiadó a Gondolat Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő: Szamosi Ivánné Műszaki vezető: Kálmán Emil Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné Megjelent: 35 000 példányban 17 (A/5) ív 24 oldal melléklet terjedelemben Ez a könyv az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabványok szerint készült Készült ofszet rotációs eljárással, Saphir 96-05 gépen 76-400 Pécsi Szikra Nyomda – F. v.: Melles Rezső