Gyalogszerrel a Rudolf-tóhoz 9632816676 [PDF]

Zitiervorschau

JOHN HILLABY

Gyalogszerrel a Rudolf-tóhoz GONDOLAT • BUDAPEST, 1986

„VILÁGJÁRÓK" 172

A fordítás alapjául szolgáló mű: Journey to the Jade Sea Constable and Company Ltd 1964 Paladin Granada Publishing, London, Toronto, Sydney, New York, 1973 Fordította BALASSA KLÁRA ISSN 0504-2976 ISBN 963 281 667 6 © John Hillaby, 1964 © Balassa Klára, 1986. Hungarian translation

Tartalom Így kezdődött ........................................................... Kezdünk összerázódni ............................................. Az első nap odakint ................................................ Tűzpróba .................................................................. A szamburu asszony.................................................. A hold a Matthews fölé száll .................................... A vörös elefántok...................................................... A szél és a csillagok ................................................ A Rudolf-tó felé ....................................................... A loiyangalani szépség .............................................. A mélyből ................................................................. A marille tartomány ................................................... A sivatagban .............................................................. A Balessa Kulal ....................................................... Turkana földön ...................................................... Földcsuszamlás az Ajukon ......................................... Gyönyörű Hegység .................................................

7 11 22 31 42 52 62 74 84 98 111 123 137 149 167 181 198

Így kezdődött Tudtam, hova megyek. Wamba hegyi állomás, az utazás kiindulópontja, az észak-kenyai sivatag nyugati szélén fekszik. Tőle északra a hegyek egy furcsa tó felé lejtenek. Egyszer már voltam Wambában. Az utazás részletei nem fontosak, kivéve azt, hogy egy hosszú és kényelmes túra végén, melyet a vadászati kirendeltségen dolgozó, igen előzékeny barátaim vezettek, megcsömörlöttem attól, hogy egyre csak a dzsip poros szélvédő üvegén át nézzem a mutatós tájképet; kiszálltam hát a kocsiból, és megmásztam a Lolokwi nevű ősöreg sziklatömböt, főleg azért, hogy kinyújtsam a lábam. A csúcson elém táruló látvány lenyűgözött. Az Északi Határövezet sivatagjai apokaliptikus képződmények; teljesen kihaltak, és csak a kiégett tűzhányócsonkok lopnak némi változatosságot a tájba. Ami élet valaha lehetett itt, azt már rég kiégette a nap. Az Északi Határövezet az egyik legforróbb és legszárazabb hely a világon, és ha a szél felkorbácsolja a homokot, minden bizonnyal a legvadabb is. A Lolokwi csúcsáról nézve úgy tetszik, a pokol lakatlan csücskét látjuk. Nem sokat töprengtem az utakon és módokon, egyszerűen azt mondtam az engem kísérő felügyelőnek, ha kitalál számomra egy érdemleges célt, a lehető leghamarabb visszajövök Wambába, és gyalogszerrel átvágok a sivatagon. Meglepetésemre egyáltalán nem csodálkozott; azt mondta, hogy a Rudolf-tó volna a megfelelő hely. Egy-két óra hosszat mesélt a gejzírek és lávamezők közt fekvő zöld tóról, amelyet Jade-tónak is neveznek. Mindannak alapján, amit a tó gyorsan változó hangulatairól mondott - hol viharos, hol olyan, mint az anyaméh a maga óceáni békéjében -, teljesen helyénvalónak tartottam, hogy a Rudolfot a neurotikus osztrák trónörökösről nevezték el, aki miután szeretőjét megölte - maga is öngyilkos lett Mayerlingben. Következik tehát a Kenya és Etiópia határán fekvő, keskeny vízszalag felé tartó szerencsés utazás története. Szerencsésnek nevezem, mert ezeregyszáz mérföldet tettünk meg gyalog, míg eljutottunk a Rudolfhoz, és ismét vissza a Chalbi-sivatagon és a turkana partokon át, mégpedig komolyabb baj nélkül, legalábbis ami bennünket illet; mert a tevékről ez sajnos nem mondható el. Nem volt semmiféle előképzettségem, sem tapasztalatom, ami feljogosított volna egy gyalogos szafárira. Először jártam az őstermészetben európai kísérő nélkül. Nem tudtam, milyen fegyvereket, felszerelést kell vinnem, nem értettem a tevékhez, ezeket a jámbor, hórihorgas jószágokat azelőtt csak az állatkert rácsa mögött láttam. Hogy minimális készlettel nehéz terepen sikerült átvergődnünk, az főleg négy afrikai ember ügyességének és találékonyságának köszönhető, akiknek nevét és személyiségét útközben megismerjük, és remélem, megszeretjük. Nehezebb megmagyarázni, hogy miért határoztam el magam erre az utazásra, és mit vártam - ha egyáltalán vártam valamit - tőle. Peter Fleming a többségünk nevében beszélt, amikor azt mondta, hogy a mai utazásokkal az a baj, hogy könnyű megvalósítani, de nehéz megindokolni őket. Kevés felfedezetlen hely maradt, és ezek keréken elérhetetlenek. A lényeg: azért mentem az Északi Határövezetbe, mert a pokolba kívántam magamat. Untam a városi életet, és mélységesen szégyelltem, hogy semmiféle fizikai erőfeszítést nem tettem még, amire büszke lehetnék. Ha a középkorú férfiak általános lázongása valóban egyfajta második érzelmi serdülés jele, akkor minden vágyam, hogy bárcsak intenzívebben kamaszodhattam volna újra, s korábban határozhattam volna el, hogy lerombolom az idült unalom rendjét, mint ahogy ténylegesen megtettem. Író és természettudós lévén sokat utaztam, sok mindenről még sincs közvetlen tapasztalatom. Nairobiban meg egyebütt a nagy ügynökségek szafárikat árusítanak; jó drágák, de oly könnyen hozzáférhetőek, mint az osztrigák nyitott kagylóhéjon. Őstermészeti élmények vásárolhatók, felszereléssel, szállítással és vezetővel együtt, mindenestül személyenként és havonként ezernégyszáz és kétezer font közötti áron. Nekem viszont csínján kellett bánnom a pénzzel. Kölcsönöztem hat tevét, béreltem még néhányat, és vásároltam egy párat darabonként öt fontnál olcsóbban. Az emberek hatvan shillinget kaptak havonta, és ha néhanapján kezembe vettem a puskát, ennivalót lőttem magunknak. Visszatekintve a kirándulásra nem bántam meg semmit, legfeljebb a kezdeti hozzáértés hiányát. Hajlamos lennék azt állítani, hogy a szükséges őstermészeti tapasztalatok igen gyorsan megszerezhetőek, de ha eszembe jut az a sok butaság, amit az első egy-két héten elkövettem, a magamfajta zöldfülűnek csak azt tanácsolhatom, hogy bízza rá magát a helybeliek szakértelmére, és próbáljon abból tudást meríteni. Nekem is - és szeretném, ha ez nem hangzanék nagyképű bölcselkedésnek - így sikerült többé-kevésbé kényelmesen elrendezni az életemet. Néhány dolgot azonban nem lehet

egykettőre megtanulni. A nyelvi akadályt és a tűző naphoz szoktatást nem szabad félvállról venni. Én együtt oldottam meg a két problémát: egy nílusi farlapátkerekes hajón süttettem magam a nappal, és tört szuahéli nyelven vitatkoztam mindenkivel, aki odajött hozzám és megmondta nyíltan, hogy bolondnak tart. Így azután, még mielőtt Wambába érkeztem volna, fel tudtam tenni egyszerű kérdéseket olyan afrikaiaknak, akik nem beszéltek angolul; és ami legalább ilyen fontos: képes voltam egy szál rövidnadrágban, a fejemen strucctollal díszített búrkalapban járkálni, s mellesleg arra is rájöttem, hogy a strucctoll a legyek elűzésére is alkalmas. Ami pedig a gyaloglást illeti - hiszen gyalogos szafárira készültem -, jó sokat kocogtam a South Downson, mielőtt elhagytam Londont, és mindennap gyalog mentem be Hampsteadből belvárosi hivatalomba. Ennél többet nemigen mondhatok. Szeretek gyalogolni. A felszerelés és több olyan fontos dolog, mint a teveháton szállítandó rakományhoz való kötél és zsák, egy helyen megvásárolható fél tucat nairobi üzlet bármelyikében. De jól jegyezzük meg: aki expedícióra vállalkozik, annak indulás előtt jó tanácsokra van szüksége, én pedig a lehető legjobbakat kaptam a modern utazók királyától, Wilfred Thesigertől. Arra figyelmeztetett - többek közt -, hogy jó sok gyógyszert vigyek magammal mindenféle haszontalan csecsebecse meg mütyür helyett, és teniszcipőben járjak, ne pedig bakancsban. Itt szeretnék megemlékezni még három emberről, akik különböző okokból megbízható, jó barátnak bizonyultak. Az első Grimwood, a kenyai vadászati kirendeltségről, akinek hálával tartozik minden erdészeti felügyelő. A másik Peter Saw, az Északi Határövezet fiatal felügyelője. A harmadik pedig öreg barátom, David Wood, a The Timestól. Wamba felé utaztamban először Khartoumba repültem, onnét a Níluson hajóztam fel egészen a szudáni Jubáig. Egy ideig a Fehér-Nílus fehér orrszarvúi közt szoktattam magam új környezetemhez, majd egy vadászati felügyelő vitt le kompon végig az Albert-tavon, és átadott egyik kollégájának, aki szafárin volt Semlikiben. Lassan haladtam előre Uganda határa mentén. Érintettem a Ruwenzori- és a Hold-hegységet, azután északi irányt véve néhány hetet töltöttem Karamojában, ahol a turkanák és a dodothok hadilábon álltak egymással. A King's African Rifles* két századának kellett odarepülnie, hogy szétválassza őket. Ettől kezdve csak arra gondoltam, hogy mit csinálok, ha végre Wambába érek, ahol egy tevekaravánt akartam összehozni. Azt mondták, hogy minden rendben lesz, mire odaérek. Minthogy hónapokig csak a felvidéki szuahéli nyelv egy tájszólását beszéltem, helyenként néhány szót kölcsönveszek ebből a nyelvből, amikor azokról írok, akiktől a leginkább függtem.

*

„A Király Afrikai Lövészei"; régi gyarmati hadsereg Ugandában. – A szerk.

Kezdünk összerázódni Wambában majdnem minden balul ütött ki. A helyi vadászati felügyelő hazament szabadságra. A számomra bérelt nyolc tevét egy lusta fickóra bízták, aki hagyta, hogy rosszfajta füvet legeljenek. Mire megérkeztem, az összes állat nagyon-nagyon beteg volt, egy meg is döglött. Azt mondták, rühes lett. Egy másik felügyelő, nagyon rendes ember, jött át a szomszédból, és a helyi állatorvosi állomásról próbált bérelni néhány állatot, de kötve hiszi, mondotta, hogy akár egészséges állatok is elbírnák azt a sok holmit, amit Nairobiból hoztam. Miután rászántam magam vagy negyven doboz marhahúskonzerv, két szótár és az Északi Határövezet felfedezéséről szóló történelmi művek kidobására, újabb problémák merültek fel. A legsürgősebb a kíséret kérdése volt. Mivel az etiópiai marille törzsbeliek állítólag puskákkal grasszálnak, a körzeti biztos ragaszkodott ahhoz, hogy csak fegyveresek és „egy megbízható ember" kíséretében mehetek túl egy ponton, mely a tó keleti partja mentén vezető út egyharmadánál közelebb fekszik. Közöltem ezt a kedvezőtlen fordulatot leleményes barátommal, a vadászati felügyelővel, és ez a jó ember azt mondta, oda tudna küldeni egy osztag aszkarit, bennszülött gyalogos katonát Marsabitból, a Rendille tartománybeli hegyi állomáshelyről. Ezután a személyi állományt vettem szemügyre. Mindenkinek akadt valami mondandója. Egy ember, akit úgy mutattak be, mint a szolgámat vagy fő tevehajcsáromat, igencsak zsémbes természetűnek látszott. A vörösre festett fickó, hosszan lecsüngő fülében szalvétagyűrű nagyságú csontokkal, egy vihogó tolmács segítségével asszonyproblémákra hivatkozott, mondván, hogy nem szívesen bíz egy hatvan tehén értékű leányt az egyik vetélytársára. Mondanom kellett valamit. Úgy hallottam, hogy a szuahéli „igen?" (n'dio?), „jó" (m’zuri) vagy „talán" (labda) megfelelő kifejezői mindenfajta pozitív állításnak vagy véleménynek. Kissé bizonytalanul megpróbálkoztam a m’zurival. Rémületemre a fickó szintén azt mondta, hogy „jó", és visszament vörösre festett kedveséhez. Világos, hogy másik tevehajcsárról kellett gondoskodnom. Ha jól értettem őket, a fizetési listámon szereplő két ember azért panaszkodott, mert úgy hallották, hogy a szafári legalább három hónapig tart. Ők azt hitték, mondották, hogy legkésőbb három hét múlva visszaérkeznek Wambába. Tolmács nélkül dünnyögtem valamit, azt reméltem, hogy szuahéliul azt jelenti, hogy „igen, biztosan három hónap". Döbbenten néztek rám. Egy másik fickó, akinek borzalmas, hunyorításszerű tikje volt, mindenáron el akart adni valamit, ami egy jókora kígyó kókusz-háncsba göngyölt törzsének látszott. Kamba? - kérdezte egyre. Kamba? Nem tudtam, mit jelent ez a szó, elnyomtam hát magamban a nevetséges vágyat, hogy visszahunyorítsak neki, s otthagytam. Említettem már, hogy hasmenésem volt? Ha nem, úgy most teszem. Még az idő is elromlott. Északi utunk előreláthatóan két hegységen, a Matthews- és a N'dotos-hegységen vezet át. Azt gondoltam, az expedíció nem lesz túl nehéz, ha a talaj szilárd és száraz. De ezen a reménytelen első wambai reggelen a Matthews csúcsai ólmos felhőkbe borultak, s helyenként villámlott is. A vadászati felügyelő, mint mindig, készen állott a felvilágosítással: valószínűleg esni fog. Talán árvíz is lesz. Nedves talajon nehéz tevét hajtani. Gondoltam-e arra, hogy Laisamisból indulnék, ez egy szárazabb hely, a jó ég tudja, hány mérföldnyire keletre, ahol nagyobb és erősebb állatokat is szerezhetnék? Eszem ágában sem volt soha, és nem valószínű, hogy valaha is lesz. A hasmenés mellett ideges eredetű gyomorrontás is gyötört, no meg egy baljós érzés, miszerint a bátor szavak, melyekkel kijelentettem, hogy egy szál magamban nekivágok ennek a hosszú kirándulásnak, bátor, de üres szavak voltak csupán. Meglehet, minden szafári így kezdődik. Kissé csüggedten leültem a felügyelő verandáján felhalmozott ennivalók és felszerelések közé. Igyekeztem nem figyelni a lépcső alján guggoló kígyóárusra, aki hűséges kutyaszemmel nézett fel rám, s kinyitottam azt a csomagot, amely a legfontosabbnak látszott ebben a percben, azt ugyanis, amely fél tucat skót whiskysüveget tartalmazott. Két bádogkoffer, egy ágyneműgöngyöleg és egy nagy, zöld utazótáskába gyömöszölt sátor kivételével minden holmimat a fűszerboltok szemetesládái körül heverőkhöz hasonló kartondobozokba csomagoltam. Volt belőlük vagy húsz darab, a legtöbb élelmiszert tartalmazott. A némileg sztoikus Thesiger figyelmeztetett, hogy kerüljem a luxuscsomagolású holmit, és

annyi rizst vigyek magammal, amennyit csak el bírok szállítani. Hatvan fontot* vettem. Hatalmas mennyiségnek tűnt. Iskolai ebédek emléke kísértett. Ezenfelül még negyven font cukorral indultam el Nairobiból; lépteink ropogása a padlón arról árulkodott, hogy máris megkezdődött a gyalogos szafárira jellemző „kopási" folyamat. Kinyomoztam, hogy a hordozható petrogáztűzhely egyik kiálló lába okozta a léket, valamelyik cukros ládán, s minthogy nem volt jobb dolgom, a többi holmit is átvizsgáltam. Hamarosan jó ötven csomag levesből egyenként szedtem ki a szárított citromot. Mit mondjak: azóta őszintébb együttérzéssel gondolok Hamupipőkére. A fűszerekkel hamar végeztem. Azzal kezdtem, hogy elkülönítettem az alapvető élelmiszertartalékoktól: a teától, a cukortól, a tejportól és a liszttől az olyan holmit, mint a currypor és a sörét nagyságú élesztőgolyóbisok. Ügyeltem rá, hogy az élelmiszerek ne érintkezzenek az éles szélű konyhafelszerelési tárgyakkal és a nagy halom kötéllel. Thesiger felhívta a figyelmemet arra is, hogy a tevék nem bírják a dobozokat és a ládákat, de szinte mindent el tudnak szállítani, ami lazán lógó tarisznyákba és utazózsákokba van csomagolva. A megfelelő alakú zsákokat az állatok horpasza köré vagy a púpjaik közé lehet kötni. Vásároltam harminc üres tarisznyát, tizenkét utazózsákot és negyven darab, mintegy egy négyzetláb nagyságú vászonzacskót. Az élelmet feliratos zacskókba, a zacskókat pedig feliratos zsákokba csomagolván, az egész terhet sikerült ezernégyszáz fontra csökkentenem. Ebben volt hatvanhat font szárított tevetakarmány (takarmánytartalék) és kétszáz font kukoricaliszt (posho) az emberek számára. Kétségesnek tűnt, vajon néhány rühes teve elbírja-e ezt a terhet, de már gondolni sem mertem rá, hogy még valamit kihagyjak. Ráadásul elfelejtettem, hogy szükségünk lesz még legalább tizenhat gallon** vízre, egy jókora lőszeres ládára és körülbelül százötven font készpénzre, nagyrészt kis címletekben meg kelet-afrikai shillingben; ebből kell kifizetnem a béreket, megvenni a kiegészítő élelmet, bérelni tevéket és felfogadni tevehajcsárokat. Valaki mögém surrant. Némi bűntudattal gyorsan bezártam a pénzesládikót, és megfordultam. Kerek fejű ember állt előttem, csupán toldozott-foltozott, kifakult rózsaszínű inget viselt. – Efendi – üdvözölt szívélyességet és tiszteletet kifejező mozdulattal tárván ki kezét. Ismerősnek tűnt, bár a nevére nem emlékeztem. Az egyik tevehajcsár volt, valószínűleg az, akit az asszonyához visszatérő fickó helyett fogadtam fel. Kissé zavart, hogy „efendinek" szólítottak. Nem volt kedvem a szuahéli mellett az arabbal is küszködni, mivel az előbbi nyelvnek az alapjait már elsajátítottam az Ugandán át vezető utamon. Karó, Lapali fia azonban nem volt muszlim. Vándor szamburu volt, aki sok helyen megfordult már, még börtönben is. Kiderült, hogy végtelenül leleményes ember létére egy cseppet sem ravasz. Ha valami zűr ütötte fel a fejét a táborban, rendszerint kisült, hogy Karó miatt tört ki, de ha kívülről jött a baj, Karóhoz fordultam segítségért. Mindemellett jelenléte ezen a forró és felzaklatott délutánon, Wambában, valahogy megzavart, mivel igen nagy üggyel-bajjal sikerült csak megértenem, mit is mond. Megpróbálkoztam egy csomó társalgást kezdő fordulattal, ezeket gondosan betanultam előre. Először szívélyes jambót mondtam, amit hasonló szívélyességgel viszonzott. Hogy van? Ő, mondotta, jól van. Wambai ? Nem ? Akkor hol van a manyattája, a szülőföldje? Azt mondta, a Kulalhegy közelében, messze északon, ott, ahol a Samburu egyesül a Rendillével. Végül megkérdeztem, mit akar. Ez a kérdés véget vetett a társalgásnak, mert Karó, Lapali fia, szuahéli szóáradattal válaszolt. Bólogattam, bár fogalmam sem volt, miről esik szó. Amikor megrázta a fejét, vagy vállat vont, én ugyanezt tettem. Tény, ha nem nyújtotta volna előre a jobb kezét, hogy megragadjon egy ropogó húszshillinges bankjegyet, másodszor is elkövettem volna azt a hibát ezen a délutánon, hogy „jót" mondok, és egy újabb fonttal ajándékozok meg egy javíthatatlan tarhálót. Lassan, gondterhelten ráztam meg a fejemet. Karó is elszomorodott egy kissé; azután széles jókedvre derült. – Jó – mondta. – Jó! – Gondolván, hogy megoldottam egy kisebb jelentőségű személyzeti kérdést, én is jól éreztem magam. Karó még maradt vagy egy fél óra hosszat, és megnézett mindent, ami ki volt rakva a verandára. Ujjaival kitapogatta a zsákokat, összenyomta a zacskókat, és gondosan megvizsgált minden kinyithatót és kibogozhatót. Meglepetésemre még a szárított tevetakarmányt és a szalmába csomagolt ügyes kis sarlókat (pangákat) is megtalálta. Mindent * **

angol font (súlymérték) = 0,45 kilogramm.

1 angol gallon (űrmérték) = 4,54 liter.

kipróbált, és mindenről kimondta a verdiktet: „jó", „nagyon jó" vagy „nem nagyon jó!" A rosszallás enyhén hangzott és ritkán, de olyan határozottan és ellentmondást nem tűrően, hogy majdnem azon nyomban kidobtam a nem megfelelő holmit. Közte a kötelek nagy részét. Mivel közel háromszáz yardnyit* vettem Nairobiban, nagyon odavoltam. Némely szizálrost durva tapintású volt, ezeket nem sokra tartottam, de Karó inkább a puha gyapotból készült kötelek miatt aggódott, pedig az volt a lehető legjobb az üzletben. A foga közé vett egy hoszszú darabot, és helyeslőén bólogatott a fejével, ebből megértettem, hogy kötőféknek jó lesz a tevék számára. De azt már nem tudtam kitalálni, miért fordul rosszallóra az arckifejezése, amikor hurkot köt belőle csupasz derekára, és ide-oda rángatja, akár a szabó a centiméter szalagot. – Nem nagyon jó – mondta. – Miért nem jó? Karó lehuppant a kezére és térdére; nyilvánvaló, hogy tevévé változott. Úgy nyöszörgött, mint a teve, amikor felemeli a rakományt, azután láb- és kézujjaira állt, és leengedte a kötelet a derekára, miközben egyik kezével a hátán tartotta. Gyenge szuahéli tudásommal is megértettem, hogy a kötél könnyen lecsúszik, tevehevedernek tehát nem felel meg. A problémát azonban nem tudtam megoldani. Nem volt más kötelem. Vállat vontam. Sajnálom! Mit tehetek!? Karó folytatta a hadarást. Egyetlen többé-kevésbé ismerős szót tudtam kivenni a szóáradatból. Így hangzott: kamba. De hát mi is az a kamba? Kamba – kötelet jelent. Odakint a félhomályban a kígyóárus, szörnyű tikjével, egy lépéssel közelebb jött, várakozott, végül Karó felhívta a verandára. Kiderült, hogy az, ami kókuszháncsba csomagolt kígyónak látszott, hajlékony háncsból készült, erős, hengeres kötéltekercs – néhány teveheveder –, s az eladó felesége fonta. Öt shillingbe kerültek darabonként; hét hosszat vásároltam, egyet-egyet minden teve számára. Ez volt a Wambában vásárolt holmik közt az egyik leghasznosabb, és hasznosságuk mit sem csökkent, amikor egy idő múlva megtudtam, hogy a kötélárus felesége Karó nővére. A vándor szamburu semmitől sem riadt vissza, s ezúttal még jó szolgálatot is tett nekem. Késő este a vadászati felügyelő házában ültem, és fél füllel odafigyeltem a vendéglátóm meg egy fehér vadász beszélgetésére, aki útközben benézett hozzá. A helyi vadászati tilalom idejéről beszélgettek. Az én gondolataim másfelé jártak. Másnap reggel nyolc órakor el kellett indulnom. A felügyelőnek sikerült két tevét bérelnie az állatorvosi állomásról. Szerinte az eredeti karavánomból származó öt rühes állat épp hogy elbaktat egy bizonyos helyig a hegyekben, ott azután kicserélhetem őket az erdészeti felügyelőségtől bérelt újabb nyolc állatra. Közben el kell mennem egy másik helyre is, ahol a marsabiti fegyveres aszkarikkal lesz találkozóm. Őnekik első osztályú tevéik vannak - biztattak -, s én bérbe vehetem őket annyi időre, amennyire csak akarom. Kissé bonyolultnak tűnt az egész. Az egyik helység nem is szerepelt a térképen. Fő tevehajcsárom helyettesítése nem volt még elintézve, bár állítólag többen is jelentkeztek. Minden a másnapon múlott. Aggodalmaim nyomasztóan nehezedtek rám, ezt már nem lehetett egy korty whiskyvel leöblíteni. Felszerelésem jóval könnyebb lett, miután kidobtam néhány nehéz vízhatlan ponyvát, egy csomó konzervet és négy fém üzemanyagtartályt. De az idő viharos maradt. Időnként mennydörgés dübörgött le a hegyekből, én meg attól féltem, hogy a beteg tevék nem bírják majd átvészelni a vihart. És mit tehetek a rüh ellen? Ha a tevék ilyen rossz állapotba kerültek azért, mert néhány napig elhanyagolták őket, mi lesz velük az idegen tevehajcsárok és az én kezem alatt, aki oly kevéssé ismerem őket? Fogalmam sem volt róla, hogyan kell gondozni egy tevét, hiszen még látni is alig láttam életemben ilyen állatot. Érdeklődtem, mi van azokkal az emberekkel, akik nem akartak három hónapnál hosszabb szafárin részt venni. Úgy látszik, újabb hibát követtem el. A felügyelő elmondta, hogy reggel azt kérdezték tőlem, vajon három hétnél tovább tart-e a szafári, mert minél hoszszabb időre szerettek volna munkát vállalni. Valószínűleg megráztam a fejemet, és összetévesztvén a hónap vagy hold (m'vozi) szuahéli nevét az évével (m'vaka), azt mondtam nekik, hogy „igen, biztos, hogy három évig". Döbbenetük így érthető. A sötét hegyeket időnként villámok világították meg. Lehet, hogy nem tudok majd elindulni Wambából. Talán már elejétől fogva hibás elképzelés volt, hogy egyedül vágok neki a *

1 (angol) yard (hosszmérték) = 0,914 méter.

szafárinak. De ha lefújom az egészet, azt itt és most kell megtennem, ellenkező esetben nyolc óra múlva el kellene indulnom. Vajon reggelre megváltoznak-e a dolgok? Valóban betegek-e a tevék? Kérdések tömkelege pergett-forgott a fejemben, akár a kerge birkák. Holnapra elválik minden. Holnap, majd holnap... Meglepetésemre ugyanúgy pirkadt, mint más napokon. Galambok búgtak az akácfák tetején; egy fémeszöld seregély oldalvást nézett rám fényes sárga szeme sarkából, majd csivogva felrebbent. Fél hétkor még csak a madarak voltak fenn egy álmos háziszolga társaságában. Nyugtalanul tébláboltam, nézegettem az órámat. A szolga reggelihez terített, akár a két lábon járó lustaság. Mivel a vadászati felügyelő meg egy fehér vadász, aki el akart búcsúztatni, még ágyban feküdtek, volt időm újra hosszan és kelletlenül végignézni a széles wambai síkságon- Már nem szerettem úgy, mint tegnap: sok-sok mérföldnyi csenevész cserjés, s a háttérben a kék hegyek. Hét órakor megpróbáltam egy fél órával előbbre hozni a reggelit, anélkül hogy elárultam volna idegességemet és azt, hogy milyen sürgősen el akartam menni innét, akárhova. Zavart a tudat, hogy teljesen a külső tekintélyek véleményétől függök. A felügyelő nyilván túl sokat tudott; a vadász pedig szűkszavú volt. Számukra a szafári mindennapos ügy, akár a bőrönd becsomagolása egy hétvégi utazásra, a vonatindulás megtudakolása meg a taxirendelés. Ők élvezték a reggelit; még egy csésze kávét rendeltek, és teljesen érdektelen dolgokról csevegtek, mint például hogy mikor mennek szabadságra, és milyen rettenetesen drága a halászfelszerelés. Én rágatlanul nyeltem a vajas kenyeret, amitől emésztési zavaraim csak súlyosbodtak. Nyolc órakor még nyoma sem volt a bennszülötteknek, akiket azért fogadtak fel, hogy átvigyenek a hegyeken egészen a sivatagig. Talán dezertáltak, és az sincs kizárva, hogy magukkal vitték a felszerelés nagy részét. Lehetetlen, mondta a felügyelő. Igyak inkább még egy csésze kávét, rám fér. A tevéket össze kell terelni, és be kell hozni a felügyelő háza mögötti legelőről. Ez órákig is eltarthat. Mintha minden a legnagyobb rendben volna, fütyörészve átslattyogtam a felszereléshez, és egy jókora dobozhalom mellett vadonatúj puskáimmal kezdtem piszmogni. Lenyűgöző és mondhatni félelmetes tárgyak. Kezembe vettem a tizenkettes kaliberűt. Hogyan is mondta az oktató? A bal kezet az elülső végére; a jobbat meg a ravaszvédő kengyel mögé. Mindkét szemed a célon legyen, és told feléje a puskát. Feléje, de mi felé? Ez elég könnyűnek látszott a londoni sportpályán, de a felügyelő meg a vadász nem tudták, hogy az első lövés, amit az ő területükön elsütök, életem első lövése lesz. Soha ezelőtt nem használtam puskát vagy más fegyvert igazándiból. Egy kelet-afrikai szafári lehető legtapasztalatlanabb vezetője lévén arra gondoltam, vajon elegendő volt-e az a két lecke. Felkaptam a Winchestert, egy üres kattanással hátrahúztam a reteszt, amit a felügyelő ideges, tanító bácsis pillantással honorált. - Legyen óvatos - mondta, és folytatta a diskurzust a villantókanalak áráról. Egye meg a fene. Negyed kilenckor hirtelen csevegés és állatbőgés hallatszott a ház előtti bekerített kert felől. A felügyelő felállt, és kinézett az ablakon. – Megérkeztek a tevéi – mondta. Rossz előérzetem hirtelen enyhe pánikba csapott át. Mostanáig csak az előkészületek kétes dicsőségéig vittem az utazást. Rengeteg probléma merült fel, de megnyugtatott az a gondolat, hogy bármely percben aránylag olcsón lefújhatom az egész expedíciót. Most egyszerre rám szakadt a felelősség egy cirkuszra való roskatag állatért meg emberért. Hosszú távra szerződtettem őket, és legalább az első felvonást végig kell csinálni velük. A tevéket a ház mögötti kis dombról vezették le a falusiak izgatott csődülete közepette. Lehet, hogy beteg állatok voltak, de először az a benyomásom támadt, hogy egy komédiástársulat közeledik. Tántorogtak, akár a részegek. Az egyik félig bénának látszott. Többször megpróbált letérdepelni, de amint előrehajolt, nevetséges hátsó lábai meginogtak, ő maga pedig majdnem felborult. Másik kettő igyekezett visszaszökni oda, ahonnét jöttek, ezeket rendszeresen ütlegelték. A harmadik meg hatalmas, habzó buborékokat fújt ki, ezek szétpukkantak és megtapadtak az állkapcsán, akár a borotvahab. A többi egyszerűen ideges volt. Jobbra-balra forogtak, a lombok felé kapkodtak, lagymatagon körbetekerték hatalmas nyakukat, és igyekeztek beleharapni hajcsáraikba. Mindegyik bőgött, mint a szarvasmarha, vagy furcsa, átható hangon sípolt. A tevék körbe-körbe jártak a ház előtt, és a toa, toa parancsszóra lehuppantak a földre. Ügy tűnt, már a negyed mérföldes út is kimerítette őket. Egy keménykötésű apró ember, csúcsos sapkában és vadászjárőri egyenruhában, valami érthetetlent üvöltött, azután merev léptekkel elém járult. Lelean volt, a vezetőm. Üdvözlésképpen katonásan felvágta a fejét, és azt mondta, hogy felké-

szültek a rakodásra. Biccentettem, nemigen mertem a gondosan betanult csipetnyi szuahéli tudásomat fitogtatni. Visszatekintve a rakodásra most azt hiszem, csúcsteljesítményt értünk el. Hogy miként, arról csak elnagyolt beszámolót tudok adni, mivel jómagam alig vettem részt benne, és minden meglepett, amit láttam. Valaki előhozott egy gyékényköteget; másvalaki kioldott egy köteg egyenként nyolc láb hosszú és babkarónál nem vastagabb botot. A gyékényeket vagy heriókat a tevék hátára dobták: egyet előre, egyet hátulra. A botokat négyesével összepászították, és a Karó nővére fonta rostkötéllel ügyesen mesterkedve mindegyik tevére dupla W alakú vázat raktak fel. Ezekre a támasztékul szolgáló fakarókra vagy mitikre. kötözték a rakományt. Ezután egy csomó ismeretlen fiú egymás után felfutott a verandára, mindegyik megragadott egy csomagot, és visszatámolygott vele a tevékhez. Fel sem merült a kérdés, hogy jó-e a felszerelésem vagy rossz, hasznos-e vagy haszontalan. Ami csomag ott hevert a verandán, azt nyilván fel kellett pakolni; az volt az érzésem, ha egy iratgyűjtő szekrényt vagy miniatűr zongorát találnak a verandán, azt is felkapják, és ügyesen felkötik, akár egy zsák kukoricát. Ügy döntöttem, hogy a rakodásért nem vállalom a felelősséget. Persze aligha cselekedhettem másként. Villámgyorsan eltűnt minden, ami mozgatható. A fiúk, mint a végrehajtók, egyszerűen elvitték. Féltem, hogy túlterhelik a tevéket, de mivel ezek mindannyiszor felbőgtek, ha valaki, akár üres kézzel, akár teherrel közeledett hozzájuk, nehezen lehetett megállapítani, hogy áll a helyzet. Fel-alá járkáltam a rakodók közt, igyekeztem az első napon kissé elnéző, tapasztalt szafárivezető benyomását kelteni. Hanyag, nemtörődöm úrnak játszottam meg magam. Ahogy növekedett a terhelés, egyre inkább felpuffadt alul a tevék hasa; némelyik körte formát öltött. Azt hittem, legalább kettő közülük sohasem fog felállni. De a végén mindegyik feltápászkodott valahogy. Amikor az ordítozás nagyjából elcsendesült, és a falusiak félreálltak a felmálházott állatok mellől, Lelean előjött, és újabb katonás üdvözlésben részesített. – Elkészültünk – mondta. Ez alkalommal megkockáztattam egy jól átgondolt mondatot: – Jó, hát akkor induljunk. Búcsúzkodás. A tevéket farba rúgták. Nagy zajosan lábra álltak, majd csukladozva, gurgulázva és szellentve nekidurálták magukat a Jade-tó felé tartó hosszú útnak.

Az első nap odakint Tíz perc múlva már nem láttuk a falut, a hegyszoros pedig, ahova igyekeztünk, olyan világosan és tisztán bukkant ki előttünk, mint a puska irányzéka. A járás könnyű volt, a táj gyönyörű, a halványkék égbolton csak egy-két apró felhőgomoly. Visszatekintve az izgalmas indulásra, semmire sem emlékszem olyan határozottan, mint arra, hogy milyen nagy kő esett le a szívemről, amikor szerencsésen túljutottunk az előkészületeken. Most azután egyedül álltam, mint az ujjam; úgy éreztem, mintha az iskolából szöktem volna meg. Már a tevék sem tűntek olyan groteszknak, mint az imént. Igaz, hogy tele voltak rühes sebekkel, de a legrondábbakat legalább eltakarta a rakomány. Már nem is bőgtek; szépen meneteltek a valamelyik zsákba lazán csomagolt edények csörömpölésének ütemére. Szerettem volna tudni, mi van a többi zsákban, hagytunk-e valamit a wambai verandán, és ha igen, akkor mit. Bár tulajdonképpen fütyültem rá. Kissé feszélyezett, hogy a csapat előtt lépkedek, az emberek azonban nem indultak el addig, amíg előre nem mentem, a hátramaradásra pedig nem találtam megfelelő indokot, legalábbis olyat nem, amit szuahéliul is elő tudok adni. Képzeletemben, persze, már jóval a csapat előtt, a sivatag mélyén jártam. Jobbról falként emelkedett a Matthews nyugati vonulata, a vége meg eltűnt a messzeségben. A térképről tudom, hogy a hegység negyven mérföld hosszú, s beleolvad a N'doto-dombokba. Egészen a South Horr-hasadékig, túlnan pedig a Jade-tó pereméig nyúlik el. Magasan Wamba fölött láttam a Waraguess legmagasabb csúcsait, de a Lolokwit, amelyet tavaly megmásztam, és amelynek a tetején megesküdtem, hogy visszatérek a sivatagba, már rég elhagytuk. Minden egyes lépéssel új és új vidék tárult elénk. Szívesen folytattam volna az utat északi irányban, elkerülvén ily módon a hegyláncot, de valahol a Matthews távoli végénél volt az az erdészeti állomás, ahol, ha szerencsém van, friss tevéket kapok, amelyek átvisznek a következő útszakaszon. Azzal a kifogással, hogy a cipőzsinóromat kötöm meg, lehajoltam, és megvártam a tevéket. Gondoltam, végtére is meg kell néznem, hogy mit béreltem. Az első hármat egymáshoz kötötték, a vezetőjüket nem ismertem. Karó vezette a többit, és széles mosollyal üdvözölt, amikor mellém ért. Felálltam és integettem neki. Vaskos hiba volt. Az első teve hirtelen megtorpant, és leszorította a többit az útról; azok felbőgtek, kirúgtak, eltartott jó néhány percig, míg lecsillapodtak. Nyilvánvaló, hogy a gyors mozdulatoktól megbokrosodtak a tevék. Mögöttük baktattam, és kissé hülyének éreztem magam. Azután kitűnt, hogy a tevék vonzzák a legyeket, és üszkös sebeik még többet vonzanak. Az állatok hátsó fertályát elborították ezek a nagy, lapos testű teremtmények, melyek nyomban kiszemelték maguknak a meztelen lábamat. Miután nem sikerült elhessegetnem őket, vagy százyardnyival hátramaradtam. Ez nyilván megzavarta Leleant; megállította a tevéket, tiszteletteljesen hátrasietett és intett, hogy foglaljam el az engem megillető helyet a menet élén. Kénytelen voltam mindenki előtt lépkedni és figyelni a tájat. Wamba híres a vadállományáról, és a bozótoson keresztül vezető utunk olyan volt, mintha állatkerten mentünk volna át. Mivel mit sem tudtam az orrszarvú meg a láthatatlanul leselkedő egyéb vadak szokásairól, valószínűleg én voltam a legboldogabb és a leggyarlóbb vadleső az Északi Határövezetben. Apró antilopok ugráltak a cserjésben, mintha rugókon szökellnének, zebraménesek százyardnyi-ra engedtek közel magukhoz, akkor bólintottak egyet a fejükkel, majd nyihogva és egymásnak ütközve eliramodtak. Hatalmas, tehén nagyságú jávorantilop dübörgött végig a magaslaton, fekete foltokban struccok kísérték. Eszembe jutott, hogy hússal kell ellátnom az embereimet, de megnyugtatott a tudat, hogy még vagy tíz mérföldön át védett körzetben haladunk. Az első napon még nem akartam elárulni, hogy nemigen értek a puskához. Két óra múlva lassan előbújt a Waraguess, és mi az Ol Canto árnyékában meneteltünk. A vadászati felügyelő szerint a V alakú szoros szelíden emelkedik a hegy válláig, a túlsó oldalon pedig éppoly szelíden lejt lefele. A tevék cammogtak, akár az igáslovak; semmi okunk nem volt rá, hogy ne menjünk tovább addig, amíg megfelelő táborozóhelyet nem találunk. Lelean más véleményen volt. Félreérthetetlenül közölte, hogy meg kell igazítani a rakományt. Alkonyatkor akart átkelni a hágón, mivel az elefántok földjén voltunk, és ahogyan később, a magam kárán megtanultam, a jó tevehajcsár nagy ívben elkerüli az elefántokat. Rövid, negyedórás

pihenőt tartottunk, közben alkalmam adódott jobban megfigyelni embereimet. A helyi munkanélküliek tarka tömkelegéből öten szerepeltek a fizetési listámon. Ők dolgoztak; a többiek a dárdájukra támaszkodva nézték őket. Lelean, a vezetőm volt a legaktívabb. Tövig lenyírt hajú fekete feje mindenütt felbukkant, olyan volt, mint az egyik tevéről a másikra szálló dongó, kipróbálta a szállítóköteleket, megigazította a hámok fakaróit, és mindenkihez volt egy szava. Karó, aki a kötélmutatványt vitte véghez, szemmel láthatóan az útjában volt, biztos, hogy előbb-utóbb összetűzésre kerül a sor közöttük. A tevékért fő szolgám, az asszonyproblémás ember felelt. Beszélt a felügyelővel, és az felajánlott neki még egy-két shilling pluszt, mire beleegyezett, hogy elkísér bennünket az erdészeti állomásig. Muntának hívták, főleg egyedül menetelt, nemigen elegyedett az általános csevegésbe. Lehet, hogy máson járt az esze; volt mire gondolnia. Kitűnően értett a tevékhez. Magányosan baktatott, és magában beszélt szamburu nyelven. A szavak trilláztak és csattogtak, a mondat végén pedig egy kicsit felemelte a hangját, mintha mindegyik végén kérdőjel volna. Munta csevegéssel tartotta kordában a tevéket, és azok felvillanyozódtak, amíg mellettük haladt. Ezenfelül volt egy fiatal turkana szakácsom és egy Goiti nevű öreg segédtevehajcsárom, olyan szerény ember, hogy napokig tudomást sem vettem róla. Másodszor dél felé álltunk meg. A nap ragyogóan tűzött le a magasból. Úgy éreztem, hogy még jó erőben vagyunk mindannyian, csak az ösvény miatt aggódtam egy kicsit. Az Ol Canto meredek fala szakadékká szűkült, s fekete sziklák nyúltak ki belőle; akárhonnan néztük: nyomasztó vidék. Néma csend, csak a galléros páviánok rikácsolása visszhangzott a domboldalról. Fent, a magasban sas lebegett, mint az égboltra szegezett kereszt. Két órakor elértük a hegy gerincét, de a szelíd lejtő helyett, amit vártam, úgy tűnt, hogy a síkság legalább ezerötszáz lábnyira * alattunk terül el. A felügyelő azt mondta, könnyű lesz az út, és az elmosódó kontúrok a térképen megerősítették kijelentését. Úgy gondoltam, kell lennie valahol egy könnyű lejáratnak, csak én nem látom, ezért kíváncsian vártam, mit mond majd Lelean. Nagy szóbőséggel és biztatóan beszélt, de sajnos alig értettem. Volt azonban egy kis aggodalom a hangjában, amikor - főleg kézzel és lábbal - azt közölte, hogy kettőnknek előre kellene mennie, másik ösvényt keresni. A tevék majd követnek bennünket. Úgy láttam, aligha tehetünk egyebet, hacsak vissza nem fordulunk mindannyian. Nem vagyok beszédes természetű, kivált idegen nyelven, így azután tíz percen belül kimerült szerény szókincsünk az időjárás (nagyon meleg van) és a páviánok (nagyon hangosak) témákról. Lelean el volt ragadtatva a tornacipőmtől. Erről a témáról legalább tudtunk beszélgetni. Elmondtam nagy nehezen, hogy ezen a szafárin nem akarok mást hordani. Lelean lehajolt, ujjával megtapogatta a cipőm talpát, és azt mondta, ez jó és nagyon erős, de a vászon, véleménye szerint, nem elég erős egy olyan puha lábú embernek, mint amilyen én vagyok. Mutatóujjával döfködte azokat a helyeket, ahol valószínűleg áthatolnak majd a tövisek. Ez szeget ütött a fejembe, és az úton felfelé kipróbáltam; óvatosan beleléptem néhány alacsony akáciabokorba**. A cipő elég rugalmasnak bizonyult. De akár jó, akár nem, ezt kell hordanom. Kipróbáltam sokféle lábbelit, végül Thesiger tanácsát követtem, aki a tornacipőt ajánlotta, zokni nélkül. Tizenkét párat vettem belőle Nairobiban, megszámoztam őket, és elhatároztam, hogy naponként váltott cipőben járok. Leleanra szemmel láthatóan mély hatást gyakorolt a tizenkét pár cipős fehér ember, de sajnálta is, hogy elvesztegettem rá a pénzemet. Amíg eszembe nem jutott, hogy a szamburuk általában semmit sem hagynak megjegyzés nélkül, szavai zavartak és kétségbeejtettek. Mindjárt jobban éreztem magam, amikor terjengősen köntörfalazva közölte, amennyiben szolidabb cipő mellett döntök, az emberek örülnének, ha nekik adnám a tornacipőimet. Az ösvény egyre rosszabb lett. A szoros kissé kiszélesedett. Több ösvényt is láttam, de ezek párhuzamosan futottak ott, ahol a pásztorok igyekeztek kikerülni a nagyobb sziklákat és a tavalyi áradások idején a hegyekről lesepert kavicsgörgetegeket. Aggasztott, hogy sehol sem találtunk enyhébb ereszkedőt: a síkság messze alattunk terült el. Nem vitás, hogy valahol le kell ereszkednünk. Fél háromkor érkeztünk a szikla pereméhez. Az ösvény hirtelen bekanyarodott. Egyszerre, mintha függönyt húztak volna fel; úgy éreztük, hogy a világ tetejéről nézünk szét. A síkság Etió* **

1 (angol) láb (hosszmérték) = 30,48 centiméter. akácia (Acacia): trópusi cserjék vagy fák. - A. szerk.

pia felé elnyúló, végtelen homok-, láva- és portenger, melyet csak az ősi vulkánok maradványai tesznek változatossá; némelyik mellszerűen domborodik, sima oldalain magma-rozetták bimbódznak, a többit lehordta a szél, olyanok, mint sima hátú bálnák csapata, amint egymás mögött, szép sorjában úsznak tova a homoktengerben. Teljesen lenyűgözött a sivatagi táj, s közben tudva tudtam, hogy öt embernek, hét tevének és ezernégyszáz font felszerelésnek valahogyan lassan le kell ereszkednie a szikla oldalán. Végül megláttuk a lefelé vezető utat; cikcakkos ösvény volt, a lábunk előtt kezdődött és messze lent, a tekergő folyó partján végződött. A régi ösvény maradványa jobb felé fordult. Szelíden kanyargott, a hegy szintvonalaihoz igazodva; kitűnő ösvény minden szempontból, kivéve azt, hogy a közepét elvitte egy földcsuszamlás. Leleanra néztem, ő megvonta a vállát; egy szót sem szólt, amíg a tevék meg nem érkeztek. Ereszkedés közben újra meg újra összerezzentem a fájdalmas üvöltésre. A hang rendszerint felülről jött, ahol Munta négy, Karó pedig három tevét vezetett. A tevék felüvöltöttek, valahányszor nyurga lábszáruk és vastagon párnázott lábfejük beszorult a görgetegbe, vagy a sziklákhoz súrlódott. A hágó csúcsáról a falusi szájtátók nagy része hazament; Lelean tanácsára azonban a négy legerősebb embert fejenként öt shillingért visszatartottam útépítőnek a lefelé vezető szakaszon. Az eljárás gyakorlatilag nagyon egyszerű volt, de olyan lassú, hogy számítani lehetett rá, az állatok megnyomorodnak, ha az út lejjebb sem javul meg. A nagyobb köveket valahogy félre kellett tenni az útból. Egyiket-másikat az eső mosta le, és eltorlaszolta az ösvényt. Ezeket Lelean és jómagam legnagyobb megdöbbenésére – mi ugyanis rendszerint lejjebb jártunk, hogy kijelöljük az utat – egyszerűen lehajították az ösvény pereméről. A kövek nagyobb része azonban századok óta belevájódott az ösvénybe, és a megkerülésüket vagy az áthágásukat kétszeresen is megnehezítette, hogy az áradások lehordta omladék-kavicsok is alátámasztották őket. Az útépítő csapat apró kavicsokkal töltötte meg a hasadékokat, tetejükbe meg nagyobb köveket raktak. Ott, ahol az ereszkedő elég szilárd volt, a tevéket erőszakkal, rángatással, ütlegeléssel vontattuk. De ha a sziklák közötti hasadék túl széles vagy túl mély volt ahhoz, hogy feltölthessük – és ez igen gyakran előfordult –, a tevéket rá kellett venni arra, hogy lépjenek át az egyik szikláról a másikra. Olyan volt ez, mint amikor részeg embert vezetünk gázlóköveken át, veszélyes úton. Minden egyes lépés eseményszámba ment. Az egyik ember tartotta a kötőféket, a másik hátulról taszigálta, paskolta gyengéden szegény párát. A tevék mély, síri hangon nyögtek – a nyöszörgés gazdag szótárát ismerték –, azután nehézkesen, bizonytalanul támolyogtak előre, míg át nem jutottak az akadályon, majd lassú ügetésben baktattak a következő kőhalomig. Ritkán sikerült tíz percnél hoszszabb ideig akadálytalanul haladni. A legveszedelmesebb csávából Munta húzott ki bennünket. Az egyik teve felkaptatott egy magaslatra, imbolyogva botorkált a csúcson, majd egy rejtett gödörbe esett. Állva maradt, mert a rakomány fenntartotta, de a lába beszorult a sziklatömbök közötti résbe. Szánalmasan bőgött a szerencsétlen, annál is inkább, mivel az emberek hátulról ütlegelték és elölről ráncigálták a kötőfékjénél fogva, amely már csupa habos vér volt. Munta felháborodott. Félretolta az embereket, és elkezdte nyugtatgatni szegény párát, simogatta a nyakát, gyorsan hadarva beszélt hozzá. Az állat abbahagyta a bőgést, előrenyújtotta a nyakát egy szikláig, amelyen megtámaszthatta az állát; úgy nézett ki, mint egy óriás teknősbéka. Mélyet sóhajtott, és azt hittem, menten kimúlik. Munta a nyelvét csattogtatta, ezzel a hanggal szokták felállítani a tevéket. A sebesült állat kissé felemelkedett, de hamarosan újra összeroskadt. Két ember lebontotta róla a rakományt, és Munta az állat alá csúszott. Egyik kificamított lábát helyrerángatta és hatalmas mellcsontja alá taszigálta, mire a teve, bizonytalanul bár, de felállt. De csak három lábra. Úgy látszott, az egyik elülső lába térdben megsérült. Azon gondolkoztam, vajon le kell-e lőnöm az állatot, és ha igen, akkor a sörétes vadászpuskát vagy a vontcsövű karabélyt használjam-e. És ha lelövöm, mi legyen a húsával? A többi állat aligha bír el külön terhet, nem is szólva arról, hogy feldarabolt társukat kellene vinniük. A szomorú gondolatsort a sebesült állat éles fütyülése szakította meg. Munta lehúzta a földre a behajlított lábszárat. Kiegyenesítette, és a teve, csodával határos módon, nemcsak hogy megállt a négy lábán, de enyhén bicegve járni is tudott. Csak addig pihentünk, amíg felkötöttük a rakományt, azután újra nekiveselkedtünk az útnak, előreküldtük a felderítőket, hogy jelezzék a következő akadályt. Alkonyattájt Lelean néhány száz yardnyira alattunk egy zöld foltra mutatott, ahonnan kis

fennsík nyúlt le egy másik kis völgybe. Szerinte ott letáborozhatunk, vagy legalábbis megpihenhetünk. A távcsövön át a hely hívogatónak tűnt. Az állatok kétségbeejtően fáradtak voltak, a hegyekben visszhangzó üvöltésüket halk, gyászos bőgés váltotta fel, mint valami távoli marhacsorda hangja. Amellett hogy ütlegelték és erős kötelekkel ráncigálták szegényeket, újra meg újra letérdeltették, majd felállították őket, hogy meghúzzanak egy hevedert, vagy eligazítsák rajtuk a rakományt. Egyetlen pillantással felmérhető, hogy a tevék teste elölről erős, súlyos; nagy a fejük, izmos a nyakuk, a hátsó fertályuk azonban gyenge. Ez a testi aránytalanság oda vezet, hogy járás közben előrebukdácsolnak, kiváltképp lejtőn lefelé. Az egyensúly helyreállítása érdekében Munta úgy erősítette fel a terhet, hogy súlypontja a farok közelébe essék. Amikor az állatok lefele cammogtak, minden rendben volt, de ha felfelé botorkáltak a hegyoldalon, a teher majdnem lecsúszott a hátukról. Munta éppen a vezérteve szállítmányát rakta át, amikor visszamentem hozzá, hogy megmondjam; egy óra múlva letáborozunk. Legalábbis ezt szerettem volna neki mondani. Ami kijött, így hangzott: - Pihenünk egy kicsit a közelben. Munta bólintott, anélkül hogy felnézett volna, és tovább kötözgette az elegáns csomókat egy fonott kötélen. Megpróbáltam elfelejteni, milyen fáradtak az emberek; megpróbáltam elfelejteni, milyen fáradt vagyok jómagam. Az eseménydús nap utolsó közjátékára akkor került sor, amikor már láttuk a táborozóhelyet, és csak az evésre meg a pihenésre tudtunk gondolni. Már több mint tíz órája nem ettünk. Kiderült, hogy a zöld folt száraz vízmeder a hágó lábánál. Karó énekelt; egyik lábasom továbbra is ütemesen csörömpölt, és úgy tűnt, túl vagyunk már az Ol Canto legnehezebb részén. Azt hittem, kitűnő táborozóhelyet találtam, de Lelean gondterheltnek látszott, elsősorban azért, mert nem volt legelő a tevék számára, másrészt – s ez még nagyobb veszélyekkel fenyegetett – mert bőséges elefántürüléket látott a fák alatt. Először Karó érkezett meg, három állattal, és nekilátott, hogy kicsomózza az egyik bizonytalanul ingó rakományt. Gyorsan dolgozott. Harmincyardnyi kötelet kellett leoldania a botok és csomagok tömegéről. Levett egy bádogdobozt tartalmazó zsákot, kibontott egy utazózsákot, egy összecsukható asztalt, széket és egy tekercs sátorlapot. Hirtelen megállt, felemelte a kezét, és rám nézett. Fémes csengésű tek-tek-tek hallatszott a fák közötti bokrok aljából. Gyöngytyúkot fedezett fel. Míg töltényt keresgéltem, Lelean a fa mögött lesiklott, hogy a nyílt mezőre terelje a szárnyasokat, ahol puskavégre kaphattam őket. Az események ezután kissé zavarosan követték egymást. Lelean eltűnt. A csivitelés elhallgatott. Kioldottam a biztosítózárat, és a legmagasabb fa felé kúsztam, de a várt szárnycsapkodás helyett egy nagy elefántbika tűnt elő a bokrok mögül. Rám nézett. Felemelte az ormányát, és egy harsányat trombitált. Szándéka nem lehetett kétséges. Megijedt, nyomban sarkon fordult és elinalt. Ha az elefánt csak megijedt, a felszereléshalmok közt ácsorgó, félig lepakolt teve valósággal megrémült. Hátrálva rohant a kiszáradt folyómeder túlsó partja felé, hosszú kötél végén egy dobozt húzott maga után a földön. Amikor kifelé mászott a vízmosásból, megbotlott, elesett, lábai szétálltak, úgy feküdt ott, mint egy tengeri csillag. Karó kihúzta a kötelet az állat kalimpáló lábai közül, de bár az többször is próbálta előrenyújtani a nyakát, még Muntának sem sikerült felállítania. Abból, hogy hol masszírozta a tevét, arra következtettem: ha nem a lába törött el, akkor a válla rándult meg alaposan. Ezen a tábori éjszakán, a vadonban töltött közel száz közül az elsőn, olyan fáradt voltam, hogy néhány mondattöredéknél többet nem tudtam naplómba feljegyezni: az első benyomásokat. A vége így szólt: „egy lámpa eltörött, egy teve megbénult, egy másik valószínűleg megnyomorodott, és egy nap eltelt".

Tűzpróba Szokatlan hangra: galambturbékolásra ébredtem. A madarak olyan elégedetten búgtak, hogy ágyban maradtam, élveztem a kényelmet, s közben eszembe jutottak a tegnapi zűrös események. Mintha réges-régen történtek volna. Azt hiszem, boldogabb és gondtalanabb voltam, mint Afrikába érkezésem óta bármikor. Főleg azért, mert kiderült, hogy az emberek nagy szakértelemmel oldanak meg minden felmerülő problémát. Most már tudom, nem kellett volna félnem attól, hogy kikérik a véleményemet olyan dolgokról, amikhez keveset értek. Eltartott egy ideig, míg rájöttem, hogy engem nem kérdeznek. Túl bonyolult volt szuahéliul feltenni azt a kérdést, hogy „mit tegyünk most?" Kisebb gondokkal kapcsolatban – és ezek gyakrabban merültek fel, mintsem emlékezni szeretnék rá – Lelean nem akart mást, csak azt, hogy megerősítsem az ő véleményét. Felhúzott szemöldökkel és kissé előrenyújtott kézzel megkérdezte: „Igen?" Én még gondolni sem mertem más válaszra. Vártam egy kicsit, mintha megfontolnám az ügy összes szempontjait, s rendszerint így válaszoltam: ti'dio, azaz: „igen". Leleannak hála, a vezetés nem is volt olyan nehéz, mint ahogyan gondoltam. Beszívtam a jó friss levegőt, és visszabújtam a takaróm alá. Hallgattam a galambok szelíd turbékolását, s visszaemlékeztem, hogyan ütöttünk tábort tegnap este. Amikor odatámolyogtunk a sötétben, úgy tűnt, hogy tucatnyi módon lehetne felállítani a tábort, tekintetbe véve a megbéklyózott tevéket, a tábortüzeket, az embereket és az én sátramat. De mihelyt beleegyeztem, hogy egy magányos fa lábánál üssünk tábort, a sátor szinte magától felállt, két ember cövekelte le kívülről, kettő pedig belülről. Mezek, a szakács rakta ki a felszerelésemet. Kicsomagolta a dobozokat, kivette belőlük a sátorfenékponyvákat, asztalt, széket és a három lábon álló mosdót. Ezalatt én egy felfordított dobozon ültem, skót whiskyt szürcsöltem, és néztem, hogy gyújtják meg a tábortüzeket széllel szemben. A talajt negyedóra alatt megtisztították a bozóttól, a tevék gyékényét a hámfákra rakták, s így indián sátrakat formáztak. Ha jól emlékszem, az első este csak három vagy négy utasítást adtam: az egyik a tevék gyékényével volt kapcsolatos; azt akartam, hogy a sátramtól távolabb állítsák fel őket, mivel teleivódtak izzadsággal, s ez a legyek légióit vonzotta. Ezenfelül magamhoz vettem a marmonkannát, mivel az emberek pocsékolták a vizet. S végül megrendeltem a vacsorát: sült gyöngytyúk nagy tál rizzsel, kis mandarinok tejszínnel és két csésze kávé. A tyúk a wambai felügyelő búcsúajándéka volt. – Dzsambo ! Mezek egy csésze teával visszahozott a mába. Viszonoztam a köszöntését, és nem nagy figyelemmel hallgattam a fecsegését. Mintha azt mondta volna, hogy a tevék megszöktek az éjszaka. Hitetlenkedve bámultam rá. – Megszöktek! Hová? Megvonta a vállát, és megismételte, hogy elmentek. Mivel valami mosolyféle bujkált az arcán, felhúztam rövidnadrágom, és semmi rosszra nem gondolva, kimentem a táborba. Valahogy magam is meglepődtem a nyugalmamon. Napok óta csak a tevék jártak a fejemben; cseppet se csodálkoztam volna, ha megtudom, hogy valamelyikük kimúlt. Ehelyett elszöktek. Nem kétséges, hogy megkerülnek, valaki majd csak visszahozza őket. Az ilyesmi előfordul egy szafárin. Lelean röviden jelentette, hogy mi történt. Az állatokat egy vastag, tövises ágakból összetákolt bomába terelték. Mivel fáradtak voltak, kettő közülük béna is, nem béklyózták meg őket. A kerítés egy pontján a tevék friss, zöld leveleket találtak, és kiették magukat a karámból. Öt hiányzott, a két beteg állat ott lapult nyáladzva és gyászosan múú-zva, akár a tehenek. Ujjait a karján végigfuttatva Mezek a tudtomra adta, hogy Goiti, az öreg szaladt a szökevények után, biztos, hogy hamarosan itt lesznek. Legalábbis reméli. Én is reméltem. Ezen az enyhe, citromfényű reggelen nem volt kedvem feleslegesen izgulni semmiféle kalamajka miatt. Goiti akkor hozta vissza őket, amikor éppen borotválkoztam egy kávébarna vízzel telt tálból (a helyi tartalékokból merítettünk); megpróbáltam összeszedni magamban a neki mondandó szavakat. Nem vitás, hogy meg kell dorgálnom őt, de amikor felemeltem a használatba sem vett béklyókat, nem jutott jobb az eszembe, csak ez: – Ez rossz. Ez nagyon rossz. Mivel szilárd meggyőződésem szerint az élet, a maga egészében, nagyon jó, a fentieket nem túl meggyőzően mondtam. Szivarra gyújtottam, és parancsot adtam az indulásra.

Tizenegy órára mintegy hat mérföldet tettünk meg. A járás inkább kellemetlen volt, mint fáradságos. Átbaktattunk egy apró tüskés bozóttal teleszórt síkságon, leginkább alacsony rekettyésre emlékeztetett. A tüskék elborították meztelen bokámat, féllábon ugráltam és szökdécseltem, akár a skót táncban. Az emberek mulattak rajtam, én meg dühöngtem. A tevék a végsőkig kimerültek. A sebesült állat rettenetesen sántított, de azért velünk botorkált, s ez megnyugtatott; teher persze nem volt a hátán. A többi állat bőgött, valahányszor megfeszült a fejükön a kötél; kettő állandóan lehuppant a térdére, újra meg újra lábra kellett ráncigálni őket. Többször váltottam a vezető tevét, abban a reményben, hogy találok egy állatot, amelyet nem kell rángatni, hanem hagyja magát vezetni. Lelean biztosított, hogy estig legalább két kút esik az utunkba, megparancsoltam hát, hogy öntsenek ki tizenhat gallon vizet. Sajnáltam a jó vizet, de majdnem százhetven fonttal csökkentettem így a terhet. Mögöttünk még a Waraguess uralta a láthatárt, de már mögöttünk, s nem előttünk; az Ol Canto pedig eltűnt a szemünk elől. Délután hatalmas karavánnal találkoztunk, lassan kanyargott előre, akár egy hangyaösvény. Szamburuk voltak, úton a Losai-hegységben levő száraz évszaki legelőjük felé. Sosem láttam még annyi szarvasmarhát, juhot és kecskét egy csomóban, mint e törzs tagjainak kíséretében. Néhány teve ügetett lassan mellettük, de úgy néztek ki, hogy semmi kedvem sem lett volna bérbe venni őket, még a mieink pótlására sem; girhes állatok voltak, legyengültek a vérveszteségtől; hetenként egyszer ugyanis megcsapolták őket, és tejjel keverve itták a vérüket. Mindegyik család a maga szamarai után baktatott, azokra kötöztek minden felköthetőt. Amint elhúztunk mellettük, bekukkantottam a szamár hátára kötött málhás kosárba. A fából és szíjakból összetákolt jellegzetes, leginkább két hócipőre hasonlító alkotmányok az állat két horpaszán lógtak; a hátuk felett pedig öszszeértek, mint valami nagy sátor. E fura holmikban csecsemők bömböltek, kecskék mekegtek, kölyökkutyák vakkantottak. Az egész hóbelevanc egy nyalábba volt kötve, akár a csirkék, csak a fejüket mozdíthatták. Le akartam fényképezni ezt az élőlényekből, gyékényből és lábasokból álló motyót, de a felháborodott atya oly gyorsan vonszolta tova a szamarat, hogy féltettem a csecsemő vadul imbolygó fejét. Egy vak öregasszony lehajtott fejjel botorkált, kezét leánya vállán nyugtatta; egy másik bokában csonkolt lábát vonszolta: majdnem teljesen kerek nyomot hagyott a földön. Úgy éreztem, ha egyikük megállna, otthagynák, s valószínűleg meg is halna. A karaván nyugtalanító sietséggel tört előre. A szamburu furcsa nép. A maszájok közeli rokonai mindenben, beleértve túlburjánzó énüket is; nagyon jóképűek, önteltek és lusták. Állandó vándoréletre ítélve, nagyon komolyan veszik a pihenőt, van úgy, hogy napokig semmit sem csinálnak. Amikor magányos szamburuval találkoztam, sokszor az volt az érzésem, hogy rám bámul, de a szeme azt mutatta, hogy messze előre néz, én pedig éppen az útjába kerültem. A szamburu törzs harcosai, a moranok – akárcsak a maszáj harcosok –, kopaszra nyírják a fejüket, csak a fejük búbján hagynak meg egy kis tincset, melybe egy ideoda lengedező tollat tűznek. Téglavörös festékkel kenik be magukat, s fél lábon – a másikat e köré fonva – állnak, lándzsájukra támaszkodva. A maszájok mélységesen megvetnek mindent, amit a civilizáció címszó alá lehet összehordani, de egyre több szambururól nem lehet már ezt elmondani: kapcsolatba kerültek az ármányos turizmussal, s pénzsóvárokká váltak. Azt hiszem, senki sem tudja, honnan származtak az úgynevezett nilo-hamiták, és azt sem, mikor rohanták le az útjukba kerülő összes törzset. Orruk egyenes, ajkuk keskeny, olyanok, mint a sötét bőrű európaiak. Az egyik feltevés szerint a Földközi-tenger keleti részéről kerültek Afrikába, s összeházasodtak az északi négerekkel. Amíg a britek el nem vitték pajzsaikat – lándzsáikat persze nem –, a maszájokat Kelet-Afrika legerősebb harcosai közt tartották számon. A szamburuk is harcosok voltak bizonyára, de kiváltak a maszájok közül – a szamburu szó pillangót jelent –, és a Rudolf-tó közelében telepedtek le. Azóta ott élnek, a száraz évszakban felvándorolnak a hegyekbe, az esős évszakban pedig visszajönnek. Azt mondják, hogy a pásztornépek a felelősek az Északi Határövezet pusztulásáért, mert felégetik a bozótot, és lelegeltetik a sovány növényzetet. Ez azonban nem kielégítő magyarázat a pusztaság nagymérvű terjeszkedésére. Észak-Kenyát valószínűleg fokozódó általános szárazság sújtja, és ha a földet továbbra is olyan bűnösen elhanyagolják, mint ma, az egész ország elsivatagosodik. A szamburuk a hegycsúcson túlra kanyarodtak, és a tevék kolompjainak csilingelése közepette eltűntek a láthatárról. Szomorú, de meglehet: ők népük utolsó képviselői; akár az észak-amerikai rézbőrűeknek, nekik is nagyobb térre van szükségük, mint amennyit kormányzatuk hajlandó áten-

gedni a számukra. A pásztorkodás igencsak területigényes életmód, egy pusztulásra ítélt népcsoport utolsó erőforrása. Két nap múlva kereszteztük nyomdokaikat. Nem jöttem volna rá, hogy ők voltak, ha Karó egy csomó szarvasmarha és juh lábnyoma között rá nem mutat a megnyomorított öregaszszony lábának jellegzetes kerek lenyomatára. Délután fél négy felé kezdtünk táborozóhelyet keresni. Nem volt túl meleg, én már ügyesen általugráltam az akáciabokrokon, s hajlandó lettem volna még egy órát menetelni, de Lelean aggódott a tevék miatt. Az egyik beteg, mondta, a másik béna, és mindegyik „lalázni akar". Ez első hallásra nem tűnt elegendő oknak arra, hogy néhány percnél tovább pihenjünk, de volt egy olyan érzésem, hogy nem jól értettem a kifejezést, hát utánanéztem. Azt jelenti, hogy „pihenni vagy aludni". Egy futballpálya nagyságú, csupasz földdarab megfelelő lalázó-helynek tetszett. Tüskés bokrok vették körül, s én arra gondoltam, talán túlságosan is csupasz. Olyan helynek látszott, ahol rinocéroszok is megfordulhatnak. De ha már egyszer ezt választotta Lelean, nem maradt más hátra, mint hogy megjelöljem a pontot, ahová a sátramat állítsák. Az előző esti tapasztalatok alapján csipetnyi por segítségével megállapítottam a szélirányt, és a tevék, valamint a konyhai tábortűz ellenszelében jelöltem meg sarkammal a sátor helyét. Az emberek, mint mindig, elvégezték a többit. Az egyik teve a térség közepébe csoszogott, szétterpesztette a hátsó lábait, és nagy mennyiségű vizeletet eresztett ki. Azon nyomban hatalmas, fekete hangyacsapat áradt ki a nedves talaj mélyedéséből; elfelé iszkoltak, feltehetően száraz helyet kerestek. Aztán egy másik teve kezdett vakarózni, akár valami foxterrier, alatta is találtunk egy hangyabolyt; éppen azon tanakodtunk, felcihelődjünk-e újra, és telepedjünk le másutt, amikor legalább két újabb hangyacsapat mászott elő a föld alól, és ez eldöntötte a kérdést. Lelean talált a közelben egy másik táborozóhelyet. Csupasz föld volt az is, és én nem voltam elragadtatva a választásától, de ő többször is beledugta a botját a földbe, és biztosított, hogy a hely száz százalékig hangyamentes, azaz kabissza, ahogyan ő mondta. Otthagytam az embereket, akik immár másodszor állították fel a sátramat ezen az estén, és átmentem az iménti táborozóhelyre, hogy megfigyeljem a hangyákat. Mérgesnek látszó teremtményekből álló öt csapat rohangászott ide-oda, akár a támadásra alkalmas gyenge pontot kereső hadoszlopok. Egy-egy csapat öt yard hosszú volt, kívül sorakoztak az erős rágójú harcosok, belül a dolgozók. A martalócok, vándorhangyák vagy sziafuk a legszörnyűbb afrikai rovarok közé tartoznak. Állítólag felfaltak már hatalmas óriáskígyót is, amely annyira bezabált, hogy nem tudott elmenekülni. Egy felügyelő elmondta nekem, hogy ha egy lovat kipányváznak egy ilyen hangyaboly fölé, az egész állatot felfalják, csak a csupasz csontváza marad meg. Ez vagy igaz, vagy nem. Néhány éve Kongóban találkoztam egy vanande vadásszal, aki – állítása szerint – a vándorhangyáknak köszönhette az életét; ha ugyanis ezek az állatok összecsukják harapófogószerű rágóikat egy bőrdarabon, azt nagyon nehéz szétfeszíteni. A Ruwenzori nyugati oldalán, a Hold-hegységnek nevezett vadászterületen történt. A vadászt vezetőnek alkalmaztuk. Este, vacsora közben, a vállától a könyökéig húzódó nagy sebhelyet fedeztem fel rajta. A következő történetet adta elő: a falujától néhány mérföldnyire levő ösvényen sétált, amikor hirtelen előugrott egy leopárd, és leszorította a földre a kutyáját. A vadász lándzsával tört a vadra és megsebesítette, de az, mielőtt elkotródott volna, végigkarcolta karmaival. A vadász válla alatt félig leszakadt nagy bőrlebenyből ömlött a vér. Tudta, hogy elvérzik, ha nem találja meg a vándorhangyák ösvényét. A hatalmas rágójú egyedeket egyenként a sebére rakta, s harapófogóik összecsukására késztette őket; ilyenformán összekapcsolták a seb két szélét. A testüket ezután levágta, s ez a hangyaállkapcsok segítségével alakult „varrat" mentette meg az életét. A kongói sziafuk erdei hangyák, és százezres létszámú bolyokban élnek. A lábam előtt nyüzsgők sivatagi nomádok, csapatuk kisebb számú, de ugyanolyan vadak. Nincs állandó fészkük, sohasem telepednek le. Akár a hunok meg a tatárok, egyik portyáról a másikra rohangásznak. A sziafuk társadalma megcáfolta a törvényt, mely szerint a nagy létszámú közösségek nem élhetnek kizárólag hústáplálékon. Mivel a szó szoros értelmében letarolják vadászterületüket, állandó kóborlásra vannak ítélve. Új meg új vadászterületet kell keresniök. A sziafuk csak addig pihennek, amíg felnevelik utódaikat. A fajtától függően minden harmincadik vagy negyvenedik napon a királynő nagy halom petét rak le. A légiók ilyenkor megállnak, és helyben fosztogatnak, hogy ellássák az újszülött lárvákat. Az alakulatok rövid idő alatt fiatal felnőttekkel erősödnek meg, és az egész sereg újra nekivág az útnak, valami önmaguknál is hatalmasabb erő parancsára. Egészen pontosan „vak sorsnak"

kellene nevezni ezt a nomadizálást, mert jóllehet a hangyák olykor nagy távolságokat tesznek meg, rablóhadjáratuk résztvevőinek a többsége vak. Embereim megmutatták, hogy minden hadoszlopot egy vagy két parányi hangya vezet; ezeket ők kiongoziknak vagy vezetőknek nevezik. Nekem úgy tűnt, mintha a hadoszlopok nem egyedekből állnának; egy nyughatatlan szuperrovar sejtjei inkább, amelyet jobb szó híján nevezünk hangyabolynak. A további eszmefuttatást Lelean kiáltása szakította félbe. Két ember volt a sátor belsejében, ők állították fel a póznákat, míg Lelean meg Karó kívülről verték be a peckeket. Nyilván megpiszkáltak egy másik bolyt, s a hangyák harapni kezdték a bent levő emberek lábát. A ponyva megereszkedett, az egész sátor lemerült, majd felegyenesedett, mint valami cirkuszi ló, végül menthetetlenül összedőlt, és a bent levők kimásztak. Miután kétszer megpróbáltuk megosztani életterünket a sziafuk-kal, feladtuk a harcot, és néhány akáciabokor között ütöttünk tábort. Ezek a bokrok szúrnak, de legalább nem harapnak. Délután ötkor Lelean azt javasolta, hogy tartsunk gyűlést, azaz barazát. Válla fölött sunyin a sorba álló emberekre pislantott, ebből arra következtettem, hogy segítséget vár tőlük egy olyan ügyben, amit a saját szakállára nem mer kérni. Emlékeztettem rá, hogy ő a vezető, az ő feladata a többiek nevében szólni; végül megkérdeztem, mi a kívánsága. Hosszú és zagyva beszédéből összesen három szót sikerült kihámoznom. Az emberek éhesek (vatu), vagy irodalmibb kifejezéssel: nincs táplálékuk (hapana csakula). Ezután szünet következett, miközben megpróbáltam felidézni magamban a „miért" szót szuahéliul. – Kva nini hapana csakula? A váratlan válasz így hangzott: „az elefánt miatt". Lelean elmondotta, hogy amikor a teve múlt éjszaka megbotlott, feldöntötte az emberek élelmiszeres zsákját. Elveszítették posbójukat. Ez igencsak valószerűtlenül hangzott. Kétnapi adagot osztottam szét, amelyet, úgy emlékeztem, külön zsákokban tartottak. A szóban forgó összeg azonban aligha érte meg a fáradságot, hogy tisztázzuk a problémát. Az emberek alapélelmiszer-ellátása napi öt shillinget tett ki. Azt mondtam, hogy ezentúl heti ellátmányt kapnak. Ha elvesztik, nem számíthatnak pótlásra. – Hívd ide az embereket! Felsorakoztak, és mindegyiküknek adtam hét font poshót, két font cukrot, egy negyed font teát és egy kis adag zsírt. Elismételtem rövid beszédemet, újra figyelmeztettem őket, hogy mindenki vigyázzon a maga ételére, és megkérdeztem, akarnak-e még valamit. Hülye kérdés volt. Kórusban mondták, hogy még több ennivalót akarnak. Mindenekfölött ételt akartak, és az ételen (m’boga) húst értettek, amit a bögre poshóhoz ehetnek. Emlékeztettek rá, hogy hetenként egy állatot ígértem nekik. – Itt nincsenek állatok - mondtam határozottan. Újabb hülye kijelentés. – De igen - válaszoltak kórusban. - Igen, igen, igen! Lelean nagy ravaszul olyan táborozóhelyet választott, ahol sok a vad. Mindenki – persze rajtam kívül – látott egy gazellacsordát a közeli dombon. Mélységes ellenszenvvel néztem rájuk. A tábori látcsövemen keresztül én is megpillantottam egy bejzaantilop-csordát meg egy másik, meghatározhatatlan antilopcsordát és egy kis zebraménest. Letettem a tábori látcsövet, és szomorúan bólintottam. Semmi kétség: behúztak a csőbe. Élelmet kell lőnöm. Nem szívesen emlékszem vissza az alábbi eseményekre, így hát elbeszélésüket igyekszem a lehető legrövidebbre fogni: Először is a megközelítés: körülbelül negyedóra hosszat tartott, míg négyszáz yardnyira megközelítettük a gazellát. Lelean ugrált elöl, a karabéllyal. Karó követte őt, a vadászpuskával és egy éles pangóval. Igyekeztem lépést tartani velük. Másodszor: a meglepő tény, hogy egyáltalán nem próbáltunk fedezéket keresni. Mindkét ember guggolva futott, de egyáltalán nem gondoltak arra, hogy az állatok megláthatnak bennünket. Kusza, ágas-bogas fához értünk, ez volt az egyetlen szilárd fedezék az egész láthatáron. Lelean átadta nekem a karabélyt, és odasúgta: – Lőj gyorsan! Megráztam a fejemet. A lőtávolság mintegy háromszáz yard volt, s ez messze túllépi az én képességeim határát. Mielőtt Afrikába utaztam, lövöldöztem egy kicsit egy lőtéren, s igencsak korlátolt jártasságra tettem szert. A Winchester lőtávolságát száz yardra állították be. Kissé felemelt csővel és nagy adag szerencsével esetleg sikerül másfélszeresére növelnem a távolságot, de a háromszo-

rosa szóba se jöhet. Azt mondtam: – Túl messzi. Nem jó. Az az igazság, hogy az egész szafári alatt mindig szerettem volna első lövésre találni. Az emberek annyira csalódottnak látszottak, hogy keresni kezdtem valami lőtávon belüli helyet. Jobb felől egy vízmosás húzódott. Kis szerencsével elbújhatok benne. Az embereknek azt mondtam, várjanak, hátrahúztam a biztosítózárat, és egy kimondottan kényelmetlen cserkészésre indultam. Hosszas mászkálás után százötven yardra csökkentettem a távolságot. Szemmel tartottam a nagy vadat, széles szarvú bak volt. Átbújtattam a puska csövét a bokor alsó ágain, és úgy számítottam, hogy vállon tudom lőni. Feltettem a szemüvegemet, s alaposan megnéztem az állatot. Elmosódottan és furán torznak láttam. Szemüvegem homályos volt, így kicsit elpiszmogtam a tisztogatásával. Másodszor is megcéloztam az állatot, és meghúztam a ravaszt. Semmi sem történt. Szörnyű érzés! Elfelejtettem kibiztosítani a závárt. Ahogy előretoltam, kis zajt ütöttem. A bak megfordult a tengelye körül, és előttem állott. Újra meghúztam a ravaszt. Óriási csattanás. A szemüvegem leesett, és a porfelhőből rájöttem, hogy elvétettem a célt. Az állatok nyomban szétugrottak. Lelean izgatottan és kissé méltatlankodva odarohant. Azt mondta, nagyon rosszul tettem, hogy a vízmosásba másztam. Az állatok felfigyeltek, és észrevették a vadászt. Mutatóujjával felvázolta a földre, hogy oldalról kell megközelíteni a vadat, aztán megbújni egy fa vagy bokor mögött, és azonnal lőni. A gazella még mindig lőtávolságon belül volt, átadtam hát neki a fegyvert, és félreálltam, hadd lássam, hogyan csinálja. Az ő teljesítménye egészében rosszabb volt az enyémnél: míg én egyszer, Lelean négyszer talált mellé, és teljesen kiürítette a tölténytárat. A tábori látcsövön figyeltem, hogyan nyargal előre, mint egy agár; kezdtem megérteni, miért kell a vadat oldalról becserkészni. Ott, ahol semmi vagy igen kevés a fedezék, el kell altatnunk az állat gyanakvását, és olyan benyomást kell kelteni, mintha a vadász nem is törődne vele. Elért egy bokorhoz, mintegy kétszáz yardnyi-ra a baktól, rögtön letérdelt, és tüzelni kezdett. A lövés nem talált. Lehet, hogy pontosabb volt, mint az én kísérletem egy roszszabb helyről, de kétségtelenül hibás volt. Második lövésével porfelhőt kavart az ügető állatok előtt, sorozatának harmadik meg negyedik lövése pedig még pontatlanabb volt. Az eredmény: öt lövés és nulla találat. Nagyon szerettem volna hússal ellátni az expedíciót, még akkor is, ha egyszer elvétettem a célt. Másrészt azonban nem akartam megnyomorítani azt, amire lőttem, és szégyenkezés nélkül nyújtottam volna át a fegyvert Leleannak, ha ő jobb lövész nálam. Ezt a kérdést azonban csak versenyszerű céllövészeti gyakorlattal lehetett eldönteni. Jegyzetfüzetem négy lapját tüskével egy fára tűztem, ezekre pufogtattunk mindketten fejenként négy lövést száz lépésről. Én három közepes lövéssel találtam el a belső kört, kijavítván az első csúnya mellépuskázást. Lelean négyszer lőtt mellé. Akkor még nem tudtam, hogy a szabadon levő tölténytárban tartott golyók áttüzesednek, és a cél fölé vágnak. Azt megállapítottam, hogy valamivel jobban lövök Leleannál. Nem nagy lelkesedéssel fogadtak bennünket, amikor üres kézzel tértünk vissza a táborba. Én egy marhakonzervet ettem. Az emberek egy maréknyi szárított tevetakarmányt főztek maguknak. Borzalmasnak látszott.

A szamburu asszony A harmadik nap végén már biztosan tudtuk, hogy a sebesült teve nem jöhet tovább velünk. Úgy tántorgott, akár a részeg, és amikor elesett, alig lehetett felállítani. A tevék úgy állnak fel a földről, mint az öregemberek a karosszékből: előrelendítik magukat. Hirtelen előrerántják a fejüket, s egész súlyuk a szügy alatti kemény párnára nehezedik. Az állat így fel tudja emelni a hátsó fertályát. Ezután szétterpeszti mindkét mellső lábát, talpa laposan nyugszik a földön, ő maga pedig felemelkedik. Munta, a tevehajcsár gyengéden bánt a beteg állattal, nem lökdöste, nem rúgta farba, mint a többiek, hanem szépen rábeszélte, álljon fel, és hátulról megtolva segített neki. Így is nagyokat nyögött szegény pára, és a nyögés rekedt bőgésbe csapott át, amikor mellső lábára helyezte át a súlyát. Valamelyik vállcsontja vagy izülete eltörött vagy kificamodott. Azt hittem, ha néhány napra megszabadítjuk a rakományától, és hagyjuk a menet mögött poroszkálva legelészni, felépül annyira, hogy egy-két könnyebb zsákot szállíthasson. De nem akart vagy nem tudott járni két óránál többet egyfolytában. Azután lehuppant, és minden jel arra mutatott, hogy hosszas lalázásba kezd. Teher nélkül a teve mereven össze tud csukódni, mint valami tábori ágy, vagy egy sütéshez öszszekötözött csirke. A rokkant állat kitűnően értett az összeroskadáshoz, és gyakran megállította a menetet. Választani kellett: vagy megállunk néhány napra, és tökéletes pihenést biztosítunk az állat számára, vagy nélküle folytatjuk utunkat. Munta azt mondta, hogy az állatnak legalább egyheti pihenésre van szüksége. Leleanhoz fordultam. Azt tanácsolta, hogy ne menjünk az erdészeti állomásra, a hegyekbe, hanem tartsunk egyenest a Rodosoit melletti víztartalmú mélyedés felé, ahol felvesszük – ahogyan azt már előre megbeszéltük – a pihent állatokat. Megkérdeztem, meddig tart az út Rodosoitba. – Körülbelül két napig – felelte –, nincs nagyon messze. – A másik megoldás, hogy egy vagy két emberrel ő menne Rodosoitba, és elhozná a táborba a pihent állatokat. Ahogy hallgattam javaslataikat, úgy éreztem, hogy én valami létszámfeletti dolgozó vagyok itt, akit időnként megbíznak a vezetéssel. Itt-ott részt vettem a napi teendők ellátásában, főleg ahol nem kellett parancsokat osztogatnom vagy a többiek válaszára várnom. Könnyen megeshetett volna, hogy pillanatnyi lelkesedésemben bizonyos ügyekben gyorsabban döntök a kelleténél. A legnagyobb baj az volt, hogy Munta, aki olyan jól értett a tevékhez, haza akart menni. Megpróbáltam rábeszélni, hogy maradjon, arra is céloztam, hogy a túra végén nagy baksisra lesz kilátás. Hajlíthatatlan volt. Még mindig a wambai asszony járt a fejében. Öt ujját felemelve mutatta, hogy öt nap múlva visszatér, s akkor semmiféle vörösre festett vetélytárs nem csaphatja le az asszonyt a kezéről. Ha akarjuk, visszaviszi a sebesült tevét a közeli szamburu manyattába, ott rábízza, egy emberre, aki ahhoz az állatorvosi állomáshoz tartozik, ahonnét az állatot kibéreltük. Kifizettem, és élelmet adtam neki az útra. Rövid kézfogással és integetéssel befejeztük az ügyet. Hat meglehetősen jó állapotban levő, rövid távolság megtételére alkalmas tevével újra nekivágtunk a tüskés bozótnak kelet felé. Délben dimbes-dombos, itt-ott leomló ágú, fűzfalombzuhatagra emlékeztető, világoszöld bokrok tarkította vidéken tartottunk pihenőt. A fiúk „rinocéroszeledelnek" nevezték a növényt, és figyelmeztettek, hogy ajánlatos nagy ívben elkerülni. Három órakor folytattuk a menetelést, én pedig elővettem a puskámat, hogy jóvátegyem a tegnapi vadászat szégyenletes eseményeit. Lelean elkísért mint testőr és vezető; körülbelül fél mérföldnyire jártunk a csapat előtt. Hosszú gyalogtúránk folyamán, később, amikor szívesen jártam volna valami kevésbé sivár tájon, mint csupa-csupa homokon és lávaporon, ameddig a szem ellát, sokszor vágyakozva gondoltam a hegygerincen töltött napokra. De itt, a Matthews-hegység árnyékában a sivatagba vágytam. Átkeltünk a hegyeken. Leleantól megtudtam, hogy a következő akadály a tó déli partja körüli lávafal, ahol naphosszat fúj a szél a Kulal-hegy felől. A régi utazók leírták, hogy málhásállataikat felborították az óránként nyolcvan mérföldes sebességet is elérő széllökések. A lehető leggyorsabban el akartam jutni a falhoz, hogy túl legyek már rajta. Nem mintha fárasztottak volna a hegyek, csak idegesített, hogy három napja változatlanul ugyanazok a csúcsok tornyosultak mögöttünk; az ember úgy érezte, hogy nem haladt semmit. Gyöngytyúkok kotkodácsoltak előttünk. Meghallottam fémes csengésű hangjukat, és feléjük siettem. A madarak, sajnos, megláttak bennünket, mielőtt lőtávolságra megközelítettük volna

őket; mintegy harminc-negyven gyöngytyúk felröppent az egyik terjedelmes bokorból, és elszállt; egy másik madársereglet nem messze tőlünk, balra, lesiklott a földre, míg a többi dühösen verdesett s felháborodottan tiltakozott. Szerencsét próbáltam, hátha sikerül ilyen messziről puskavégre kapnom őket; az elsőt el is találtam, a mellén, de a második lövést eltévesztettem. – Nagyon rossz – mondta Lelean. Ránéztem. Arca kifejezéstelen volt. A döglött madár keselyűfejű gyöngytyúk volt. Nevetségesen kis feje búbján szarv éktelenkedett, amitől úgy nézett ki, mint valami paprikajancsi. Fényes, szürkéskék tollazata azonban pompás volt. Leleant gyakorlatiasabb dolgok érdekelték. Megtapogatta a madár mellcsontját, és azt mondta, hogy még fióka, és hogy reméli, még sokat lelövök. Vagy fél óráig hajszoltuk a szerteröppent madárseregletet, sikerült is lekapnom még egyet, ekkor azonban kiderült, hogy Lelean eltévedt. – Nagyon rossz – mondtam szárazon, de lepergett róla. Mélyen lehajtott fejjel, akár egy kopó, szimatolta a földet, saját lábnyomainkat kereste, hogy azokon menjünk vissza. Nem volt nehéz (Lelean számára) megtalálni, hol jártunk, de fárasztónak meg idegesítőnek is éreztem, hogy visszafelé így kell megtenni az iménti madárűzés bekerítő mozdulatait. Elértünk egy helyre, ahol el kellett dönteni, hogy visszamegyünk-e oda, ahol elhagytuk teve karavánunkat, vagy átvágunk a terepen, abban a reményben, hogy összeakadunk a csapattal. Átvágtunk a terepen. Ezen a napfényes délutánon szereztem első tapasztalataimat arról, hogy hogyan kell a vadonban kitérni az állatok útjából. Eddig csak jól kitaposott ösvényeken jártunk. Itt magunknak kellett kitaposnunk az utat. Lelean diktálta az iramot, s átvette a vezetést. Rendszerint gyorsan járt, csodálkoztam is, mert gyakran ügetésbe váltott, hogy elérje a többieket. Érdekes volt az is, hogy bár sziklás buckákon igyekeztünk a hegy gerince felé, ahol az egész síkságot áttekinthetjük majd, mégsem ment egyenes úton. Körülményesen megkerülte a fatuskókat, sűrű cserjéseket. Többször is előfordult, hogy messze eltávolodott az útvonaltól, melyen a nyomokból láthatóan, rinocérosz járt, egy ízben pedig megmutatta azt a helyet, ahol egy vadállat nekidörzsölte a szarvát egy vörös termeszfészek oldalához. Ahogy a farmer mutogatja a városi embernek az istállóját, úgy mutatta meg Lelean azokat a helyeket, ahol kafferbivallyal vagy elefánttal találkozhatunk. A lombokon keresztül röpke pillantást vethettem egy vízi antilopra; az állatokat rendszerint nem lehetett látni, legalábbis én nem láttam őket. Megfigyeltem, hogy kevés állat kószál csak úgy vaktában a vadonban; többségük olyan szigorúan megszabott útvonalakon jár, mint egy vasúti sínpár. Az is nyilvánvaló, hogy semmi sem biztosít a váratlan találkozások ellen. Meggyőző példája ennek, amikor egy teljesen oda nem illő gondolatmenetből zökkentett ki a cserjés közepéből felhangzó, elképesztő horkantás. Lelean megperdült, rávágott a puska závárzatára, és a fegyvert a magasba emelve lekuporodott. De az ijedt folyami disznónak, amely a cserjés távolabbi végéről rohant ki, esze ágában sem volt támadni, hanem magasba emelt farokkal eliszkolt. Csak egy ízben kerültünk szembe az agresszivitás némi kis jelét mutató állattal: egy orrszarvút láttunk mintegy százyardnyi távolságban. Lelean hirtelen megállt, rámutatott, és nyugalomra intett. A vadállat háttal állt nekünk. Lett volna lehetőségünk titokban elosonni, de az állat vagy meghallott bennünket, vagy szimatot kapott, s megperdült a hátsó lábán, akár a legügyesebb ökölvívó. Meglepett ügyes lábmunkája. Lelean nyomban beszélni kezdett hozzá. Nem tudom pontosan, mit mondott, de csak arra kérhette, hogy menjen el békével, én pedig jócskán megkönnyebbültem, amikor a bestia lehajtotta a fejét és odébbállt. Fogalmam sincs, mi történt volna, ha közvetlen közelről találkozunk a vaddal, de az az érzésem, hogy csak akkor ront nekünk, ha megsebesítjük, vagy az útjában állunk. A vadon állatainak legfőbb gondja ugyanis a biztonság. A menekülés, nem pedig az agresszió az elsődleges reakció, a nemi vágy és az éhség csak ez után következik. A menekülésnek azon nyomban neki kell látni, a másik alternatíva gyakran a halál; a legtöbb, sőt talán az összes állat idejének jó részében az ember, minden élőlény legpusztítóbbika elől menekül. A gazellák elfutnak, ha kétszáz yardnyira közelítjük meg őket; ők a szabadban élnek: nincs fedezékük. A vízi antilopnak nagyobb a fedezéke, ezért kevésbé félénk, őt hetven-nyolcvan yardnyira is megközelíthetjük, némely törpeantilop, kivált a kicsiny dik-dik, még engedékenyebb. A távolságot, amelynek átlépésén túl a vadállatok elfutnak, menekülési távolságnak nevezzük. Ez kevésbé magától értetődő, mint amilyennek látszik. Lelean némely állatnál húsz-harminc

yardra becsülte e távot. Tapasztalt állatidomítók néhány lábnyira. E távolságok a túlélés legfontosabb törvényei közé tartoznak. A bozótos vagy az erdő szigorúan körülhatárolt zsákmányolóterületek mozaikja, minden állatfajnak megvan benne a maga helye. A varacskos disznó, amelyet felzavartunk, egy bokor alján feküdt; egy rinocérosszal megoszthatta volna a fedezékét, de földet túró állattal vagy húsevővel soha. Napközben a ragadozók félrevonulnak, mások, mint például az oroszlánok, a szabadban szundítanak; ilyenkor a zsákmányuk ügyet sem vet rájuk egészen alkonyatig, amikor kinyújtóznak, és megkezdik a vadászást. A vadállatok ritkán harcolnak; azért ölnek, hogy legyen mit enniük, és jóllehet a párzási időszakban kihívják egymást, agressziójuk blöffölve fenyegető párviadalban ölt formát, melyben a gyengébb átadja a terepet az erősebbnek. Mindemellett kétlem, vajon ilyen bizodalommal írnék-e a vadállatok velük született félénkségéről, ha egyedül jártam volna a vadont. A bizalmat Lelean öntötte belém. Tudta, hogy érdekel az állatok magatartása, megmutatott hát nekem egyet s mást. Körülbelül egy órája lehettünk úton, amikor egy fa alatt meglátott egy fiatal kafferbivalyt. Vidám kis jószág volt, már teljesen kifejlődött, de még nem elég öreg ahhoz, hogy az agresszió bármely jelét mutassa. Mivel nyílt területen voltunk és sehol sem láttuk a csorda nyomait, Lelean lassan elindult feléje. A bivaly nyomban visszavonult a fa fedezékébe, és aggodalmasan bámult reánk. A menekülési távolságon belül álltunk. Aztán mintegy százyardnyira megközelítettük, s úgy látszott, hogy az állat azon tűnődik, elfusson-e a fedezékből, vagy védje meg azt. Leszegte a fejét, mintha támadni készülne. Amikor Lelean megállt, felvágta a fejét, és még zavartabbnak látszott. Egyetlen előre vagy hátra tett lépéssel Lelean szemmel láthatóan teljesen uralta az állat védekező reakcióit. Ahogy figyeltem őt, eszembe jutottak a híres cirkuszi állatidomítók, elsősorban azok, akik oroszlánokkal és tigrisekkel dolgoznak. A néző azt hiszi, hogy az idomár szóbeli utasítást ad, vagy szuggesztív hatást gyakorol az állatra. Valójában arra épít, hogy ismeri az állat reakcióját a támadóval szemben. Ha a cirkusz porondján, a korlátozott menekülési távolságon belül az idomár előrelép, az állatok hátrálnak. Ha nem hátrálhatnak tovább, mert elérték a porond legtávolabbi pontját vagy a ketrec rácsába ütköznek, megfordulnak és előrelépnek. Sok butaságot írtak össze a cirkuszi állatok, kivált a nagymacskák idomításáról. A menekülési távolsággal való manipulálásban semmi brutalitás nincs. Az idomítók így fel tudják vezetni a vadállatot a porondra, rá tudják venni őket, hogy átugorjanak a nagy szakértelemmel a menekülési távolságukon belül elhelyezett karikákon. Az idomárok ostorcsattogtatása és szerepjátszása nagyrészt nem más, mint ügyes trükk a nézők elképesztésére. Azt azonban ritkán értékelik, hogy jóllehet az idomár mindig az események abszolút irányítója, sohasem zavarja meg az állat ösztönös reakcióit, és ha egyszerre dolgozik két vagy több agresszív állattal, például oroszlánokkal meg tigrisekkel, az értelem és művészi érzék nagyszerű összhangját figyelhetjük meg. Otthagytuk a felriasztott fiatal kafferbivalyt, hadd tűnődjék a menekülési távolság visszásságain, nekünk szembe kellett néznünk a ténnyel, hogy eltévedtünk. Kiderült, hogy Lelean, bármilyen ügyes, nem tud eligazodni olyan helyen, ahol sem lábnyomok, sem más jelzések nem igazítják útba. Egy kissé kellemetlen félóra után, amelyben egy fiatal szamburu pásztorleányt ölelgető ifjú szamburu pásztortól kértünk útmutatást (hiába), a gyöngytyúkok látványos megbolydulásával a helyzet magától tisztázódott. Mintegy ötven madár rebbent fel előttünk. Hármat leszedtem, pedig csak vaktában lőttem utánuk. Egyszerűen nem lehetett eltéveszteni. Újra töltöttem, és újabb kettőt szedtem le. A lövést követő csendben halk kiáltást hallottunk egy előttünk álló sziklás bucka mögül. Karó kiáltott, keresett már bennünket. Elmondotta, hogy az emberek tábort ütöttek „nagyon jó víz" mellett; és meglátván a zsákmányt, hozzáfűzte még, hogy nagyon örülnek majd nekünk. A falusi pocsolya nagyságú, „jó vizű" tavacska, amelyet a szamburuk marhaitatónak használtak, nagy csalódást okozott. Meleg volt, tajtékos és sűrű kakaó színű és állagú; szennyvízcsatornán kívül ennél piszkosabb vizet még nem láttam. Ráadásul a tevék is belegázoltak már, és hozzáadták a magukét a felszínen úszkáló ürülékhez. Kihajtottam a tevéket, és megmondtam Leleannak, ásson egy csatornát, amelyből egy jó liternyi, tyúklevesnél alig valamivel homályosabb lét merített. Megpróbáltam átszűrni egy szellemes svájci szívókészüléken, de a porcelánszűrő eltömődött. Mezek szó nélkül nézte végig az egész procedúrát, azután közölte, hogy ő már merített vagy öt litert a teához a pocsolya közepéből. Kicsit szemcsés volt, de nem rossz. Csaknem két és fél litert ittam belőle, és igyekeztem nem gondolni arra, amit a vérhas veszélyeiről hallottam.

Minden napszakban teáztunk. Mezek reggelire rendszerint annyit forralt fel, amennyivel teletöltött egy literes bögrét. A déli pihenőnél újabb adagot szolgált fel, és még többet hozott nekem, amikor éjszakára ütöttünk tábort. Körülbelül négy és fél litert ittam hajnaltól estig. Az összes közül az alkonyi teát élveztem a leginkább. Szívesen gondoltam ilyenkor az aznapi eseményekre, és dupla élvezet volt a kényelmes széken pihenni, amelyet a kis asztallal együtt, összes tulajdonom közül a legtöbbre értékeltem. A szék összehajtható fajta volt, alumíniumcsövekből meg valami élénk vörös csíkos műanyagból. A wambai felügyelő szerint nem valószínű, hogy egy hétnél tovább kitart a szafárin. Nem vitás, hogy nehezen lehetett csomagolni, mondtam is, hogy a széket meg az asztalt dupla zsákba rakva kössék fel a többi szállítmány mellé. Ha bármelyik is tönkremegy, úgy éreztem volna, mintha egy közeli barátomat vesztettem volna el. Ezen az estén első ízben kellett bemutatnom gyengécske orvosi tudásomat. Nyolc óra lehetett. Hatalmas tábortüzünk fénye odavonzott néhány apró szamburu csoportot a közeli manyattából. Többségük moran volt, törzsi harcos, olyan peckesen lépkedtek a táborban, akár a darvak. Földbe szúrták a lándzsájukat, és leültek a tábortűz elé. Karó, Lelean és Goiti is szamburuk voltak, így hát mindig számíthattak élelemkiegészítésre, ha törzsük tagjaival találkoztak. Meglepett, hogy ezek az elszegényedett emberek megengedhették maguknak azt a luxust, hogy levágjanak egy bárányt vagy kecskét, valahányszor idegen ember jelent meg a körükben. Ez az adakozás nyilván kiegyenlítődik, amikor ők vannak távol a tábortól, hiszen az egészséges férfiak jó része az év nagyobbik felében úton van legelőkeresőben; az idegen jelenléte mindenesetre jó ürügy az ünneplésre. Azt azonban nem tudtam, hogy Lelean egy nagy kecskét szerzett az eladdig még bizonyítást nem nyert gyógyítói hírem alapján. Vacsora után sátram elé hozta a marhapásztort. – Ez az ember – mondotta – nagyon beteg. Próbáltam visszaemlékezni a házi feladatomra. – Ez a betegség hol van? A jóember felsóhajtott, és a homlokától a köldökéig végigsimított a testén. Ettől kissé zavarba jöttem. Fellapoztam a szótáramban a „fájdalom" szót. Urna volt a keresett kifejezés, és „villát", „fullánkot" meg „tüskét" is jelentett. – A fejedben van a villa? Megrázta a fejét. – A melledben? – Ott nincsenek villák. – A hasadban? Arca felragyogott. Kezét mezítelen gyomrára tette, s görcsösen nyitotta és csukta össze ujjait. Tele volt villákkal. – Sok, sok – mondta. Marták és szurkáltak. Nagyon rosszak voltak. Három napja. Féregre gondolván, másféle taktikához folyamodtam. – Sok árnyékszék? Vadul megrázta a fejét. – Semmi árnyékszék? Bólintott, és guggoló helyzetbe görbedt, ami félreérthetetlenül mutatta, hogy akut székrekedésben szenved. Jókora adag Epsom-sót adtam neki. Négy hasmenéses esetnek kaolint adtam; a fejfájósak aszpirint kaptak. Két szulfanilamid tablettát rendeltem egy öreg embernek, akinek sok villa volt a mellében és sok köhögés, a felületi sérülésekre és horzsolásokra pedig jódot kentem fel. Kezelés szempontjából egy csokoládészínű, óriási szemű csecsemő volt a legnehezebb eset; olyan szorosan csüngött az anyján, hogy fejjel lefelé kellett kezelnem. Az apa elmagyarázta, hogy a gyereknek tüske ment a talpába. Egy bádogdarabbal próbálta kivenni, de attól még rosszabb lett. Az anya kicsomagolta a lepelből a gyereket, ám az nem akart leszakadni meleg, megnyugtató melléről, és nekem meg kellett forgatnom a csecs körül a gyereket, hogy a magasban hozzáférhessek a lábához. A kisbaba meg sem moccant, míg csipesszel kivettem a talpából a tüskét, és a sebet bekentem jóddal. Hamarosan kiderült, hogy a kezelés rituáléja legalább olyan fontos, mint a gyógyszer. Először a gyöngytyúk sötétkék farktollával kentem fel a jódot, azután eldobtam a tollat, és a következő páciensnél kötszerdarabkát használtam ecsetként. A jóember megrázta a fejét, és rámutatott a fél-

redobott tollra. Ez nemcsak a maga gyógyerejével hatott, még nagyobb hatást gyakorolhattam oly módon, hogy a puszta ecsetelésen túl mágikus köröket és kereszteket is rajzoltam vele. Utolsó esetem egy Malájának nevezett nő volt. Különleges szépsége szinte zavarba hozott, amikor belibbent az olajlámpa sárga fényudvarába. Azt írtam, hogy belibbent, mert mozgásában volt valami a tanult manöken fesztelen bájából. Az illúziót növelte szorosan a derekára csavart teátrális leple, mely klasszikus ráncokban omlott a bokájára. Az ékszereken kívül csak ez volt rajta; Malája rézszínű volt, nádszál egyenes és csípőtől felfelé meztelen. Kúp alakú melleinek szimmetriáját kidomborította a válláról lelógó, drótból font hatalmas nyaklánc ívelt árnyéka. Karja ernyedten lógott, ujjai azonban akár a balett-táncosoké, begörbültek, hogy kiemeljék alakját. Lelean hozta be, de ahelyett hogy megmondta volna, mi a baja, mint ahogyan a többieknél tette, csak azt súgta: ő egy malája. Úgy látszott, vitatkoztak róla, vajon a nő beállhat-e a páciensek sorába. Egy-két percig szótlanul nézett rám. Aztán azt mondta, hogy gyógyszert akar, de nem közönséges gyógyszert, hanem erőteljes davát, amely „gyereket hoz". Nem tudtam, mit mondjak, és zavarban is voltam a kuruzslás miatt, rásóztam hát egy csomó élénkpiros vitamintablettát. Csak másnap tudtam meg, amikor érdeklődtem a leány után, hogy malája prostituáltat jelent.

A hold a Matthews fölé száll A szafári, mint minden hosszas erőfeszítés, tele van érdektelen, szokványos dolgokkal, amit nehéz leírni. George Orwell szerint az önéletrajzot csak akkor lehet elhinni, ha valami szégyellnivalót is feltár. Aki csak jót mond önmagáról, valószínűleg hazudik, mivel minden élet, ha belülről nézzük, nem más, mint kudarcok sorozata. Az itató és Rodosoit között, ahol reméltem, hogy új, pihent tevék várnak ránk, a szokásos napi menetelés folyamán kezdtem rájönni: komoly hiba, hogy nem tudok bánni a puskával. E képességem hiánya kitűnt, amikor az emberek unos-untalan azért nyaggattak, hogy lőjek le mindent, amit mozogni látok. Megráztam a fejemet, amikor a gazellanyájjal találkoztunk; nekem úgy tűnt, hogy sok mérföldnyire vannak. Az emberek a láthatár szélén magányos bakra mutattak, s én meg sem töltöttem a puskámat. Az állat biztosan elfut, és atlétikai gyakorlatozáshoz túl meleg volt. Kicsit rosszul is éreztem magam, meglehet, a tegnap ivott levesszerű víztől. Mégis, amikor két kicsiny talpastyúk rebbent fel a lábamnál, utánuk eredtem a puskával. Végül is a sport nemesít, és a lábasunk is üres. Ahelyett, hogy elrepültek volna, körözni kezdtek, mint a játék repülőgépek. Megcéloztam a közelebbit, de valószínűleg messze volt, én pedig elhibáztam. Megvártam, míg a két madár egymás mögé került és olyan közel hozzám, hogy egy kővel is el lehetett volna találni őket. Újra mellé lőttem. – Nagyon rossz – mondta Lelean. Metsző pillantással végigmértem, és tovább baktattam a tevék nyomában. Még annyit tisztesség sem volt a madarakban, hogy elrepültek volna. Szívesen folytatnám úgy a történetet, hogy utánuk mentem, és egy jól időzített, jobbra meg balra leadott lövéssel lekaptam őket. A valóság azonban sokkal prózaibb. A madarak hangos csivitelés közben leírtak még egy kört, és lehuppantak egy bokor mögé. Utánuk rohantam, ott álltam, felemelt puskával, és vártam, hogy előjönnek. Semmi sem történt. A bokor fölött átkukucskáltam, és azt láttam, hogy izegnek-mozognak, csókolóznak, turbékolnak. Vajon lábujjhegyen osontam-e el a megható jelenet láttán? Nem ezt tettem. Közvetlen lőtávolból tüzeltem a bokron át mindkét csőből, és meglepetésemre öt madarat találtam el. A levegő egy pillanatra felriasztott talpastyúkokkal telt meg. A szerelmespár a madársereglet közepette felszállt. Reggelre a táj olyan kietlen és sivár volt, amilyent még nem láttam. Elszenesedett fatönkökkel teleszórt, csupasz hegygerinceken baktattunk fel meg le. A szamburuk felégették a növényzetet, hogy egy kis fűhöz jussanak. Nem volt ott sem fű, sem bokor: csak szikla-törmelék csikorgott a tevék lába alatt. Lepusztult kőszénbánya felső részéhez hasonló lejtőn ereszkedtünk lefelé. Az egyik állat megbotlott, leesett, és a földhöz ütögette a fejét. Goiti megpróbálta visszatartani, de őt is feldöntötte az eszeveszetten kapálódzó állat. A roham néhány másodpercig tartott, majd a teve, erősen reszketve, felállt. Nem sérült meg súlyosan, de azért bekentem Dettollal a füle alatt tátongó sebet. Úgy látszik, a tevék Dettol-hiányban szenvednek. Az állat addig öltögette oldalra a nyelvét, míg sikerült belenyalnia az antiszeptikumba, és amit nem ért el, azt egykettőre lenyalták a többiek. A napfényben feltűnt Rodosoit; távolról sem volt olyan látványos hely, mint amilyennek a völgy fenekén elképzeltem. Egy salakhányó gerincén épült, iszapszínű sárkunyhósornál végül lerogytak a tevék. A duka, a községi szatócsbolt tapasztott fala teljesen szétmállott, a tulaj bádoglemezekkel tákolta össze, s ezek úgy csillogtak-villogtak, mint valami heliográf. A pálmafák és a távoli hegyek előterében felhalmozódott mocsok egészen valószerűtlenül hatott, és ilyen volt a mi érkezésünk is; úgy éreztem, nem illek bele a képbe. Mintha olyan hosszú ideig lettünk volna a tengeren, hogy már nem is törődünk vele, befutunk-e valaha is a hőn óhajtott kikötőbe. Mégis, a duka porlepte polcain sorakozó pokrócok, cukroszsákok, karbolszappan és férfiasságpirulák („a calcuttai gazdagok csak ezt használják") láttán úgy éreztem, eljutottunk a második szakaszig. Lelean emlékeztetett, hogy négy khaki hosszúnadrágot ígértem az embereknek. Újra legyőzettem; ez alkalommal egy tarhálókampányban húztam a rövidebbet. Az előző napon Karó hozzám sompolygott, és arról panaszkodott, hogy leple kikopott éppen a háta közepén. Úgy emlékeztem, hogy rendszerint egy kissé toprongyos rövidnadrágot visel csupán, de ő erősködött, hogy nincs mit felvennie, ha, amint mondá, szégyenkezés nélkül akar járni a rodosoitiak között. Nevetséges hibát követtem el: odaadtam neki az egyik nadrágomat. Öt perc múlva előkerült Lelean, és valami hasonló történetet adott elő. Azt mondta, hogy az én szolgálatom-

ban elhasználta a kincstári ruháját, és volnék szíves adni neki olyat, mint Karónak. Amikor Mezek és Goiti is megjelentek a színen, nem hallgattam végig a meséjüket, hanem mindegyiküknek ígértem egy-egy új nadrágot, de kijelentettem, hogy ez az utolsó ajándékom. Ez a lecke harminchét shillingembe került. A duka tulajdonosa keskeny arcú szomáli volt, bőre fényes fekete, mintha kisuvickolták volna, s vevőitől aszott mellek barikádja választotta el. E keblek birtokosai a törzsi matriarchák voltak, akik a napi pletykák tárgyalása közben összefont karral hajoltak a pult fölé. Ha jól láttam, nem készpénzért vásároltak, hanem vége-hossza nincs monológok után, melyeket elfojtott „éáji" hangzású nyögésekkel szakítottak meg, kis posho-csomagokat, vagy sovány csirkéket vettek elő, és megpróbálták elcserélni valami másra. A legtöbb duka bonyolult cserekereskedelmet folytat. Dohányt kunyeráló öregemberek csoportja cammogott elő közben, majd dárdát tartó dölyfös moranok vörös okkerral kentek be, amikor hozzám dörgölődztek. Kint, a verandán, leányzók lődörögtek kettes-hármas csoportokban, a szájuk sarkából köpködtek, és csábítóan megrebbentették a vállukat, amikor egy moran ment el mellettük. Az ügyes kis mozdulattól nyakláncaik csilingelni kezdtek. A mellbarikádon átkiabálva egy rundot rendeltem az embereimnek. A Pepsi-Colát szerették; ez általában egy shillingbe került üvegenként. Heti tizenöt shillinges bérükből embereim rendszerint két-három üveggel vettek minden dukában, ahol csak megálltunk. Én nem szeretem ezt az italt; kivált ha eszembe jut előállítóik haszna, de ezt kellett inni, ha nem volt más alternatíva, csak sáros víz, vagy a Nairobiban gyártott savanyú limonádé, ami összehúzta az ember száját. A szomáli ravaszabb volt, mintsem gondoltam. A „rundot mindenkinek" a legszélesebb körben értelmezte: adott egy-egy üveggel az üzletben ácsorgóknak is, és azt mondta, hogy harminc shillinggel tartozom neki. Újabb hiba. Vettem négy és fél liter paraffint, hat bádogbögrét, ami sok mindenre használható egy szafárin, aztán kimentem a duka hátsó ajtaján, s nyolc kis tevét találtam odakint; békésen harapdálták ki a szalmát egy öreg matracból. A Marsabitiból érkezett erősítés. Jó néhány percig bámultam őket, szinte leírhatatlan örömmel; minden szempontból jó állatok, de a mi kripli-karavánunkhoz képest olyan daliásak voltak, hogy szállíthatták volna akár a Próféta portékáját is, aki állítólag igencsak értett a tevékhez. Közelről a teve nem szép állat. Valaki éppen azt írta róluk: olyanok, mint valami bizottság által összeeszkábált versenylovak. A zsiráfszerű nyak egy óriásteknős fejében végződik. Testük sokkal szegletesebb, mint bármely emlősállaté, peckes járásuk pedig futó madárra, csirkére vagy struccra emlékeztet. De ez csak az állat egyes alkotóelemeiről szerzett benyomás. A teve felépítése olyan, hogy puha talajon könnyen jár; párnás lába alig hallható puffanással ér földet, és mihelyt belejött a menetelés ritmusába, lazán, ruganyosan mozog, mint a vadállatok. Nagyon szeretem a tevéket. Rodosoitban három ember csatlakozott hozzánk: Abud, a szolga, aki a tevéket hozta, és két vadőr: Lengama és Lenduroni. Jellem és küllem szempontjából annyira különböztek egymástól, amennyire két ember csak különbözhet. Lengama magas volt, sovány és kimondottan sápadt; Borana tartományba való muszlim, aki minden hivatásérzet nélkül került a vadászati kirendeltséghez. Először azt hittem, csak valami öreg katona; ha munkáról volt szó, nyomban elkotródott, és olyan villámgyorsan haptákba vágta magát, ahogy csak a hadseregben szokás. Emellett nagyon ügyetlen lógós volt: mindig elárulta magát; ha fák mögé bújt, mindenki megláthatta; úgy csinált, mintha járőrbe menne, de még ki sem került a látókörünkből, már lehuppant egy fa alá, és úgy összekuporodott, mint a hernyó. Az emberek „Marduk őrmesternek" nevezték. Megtudtam hogy a marduk egy hosszú lábú, rikácsoló hangú kis túzok. Lenduroni majdnem mindenben az ellentéte volt Marduknak. Alacsony, zömök, tanulni vágyó típus; a társaságban ő volt az egyetlen, akit érdekelt a sivatagon túli világ. Megkérdezte tőlem, milyen Nairobi. Tudni akarta, van-e sok vad a hazámban, és hogy milyen keresetre számíthat, ha elvándorol Angliába. Szorgalmasan dolgozott, és ha foglalkozni kezdett egy problémával, összeráncolta a homlokát, akár egy tacskó, azután rendszerint valami eredeti megoldást javasolt. A két ember rangja azonos volt, a hosszú Lengama mégis mindig teljesítette a kicsi Lenduroni parancsait. Ugyanígy tett Goiti is, öreg tevehajcsárunk, aki Munta távozása után szó nélkül átvette a fő tevehajcsár szerepét. Láttam, hogy parancsokat osztogat Abudnak, aki Marsabitból hajtotta hozzánk a tevéket. Nem lehetett eldönteni, hogy ez csupán opportunizmus volt-e, vagy a szakértelem elismerése. Az utóbbit gyanítottam, és elhatároztam, nem szólok közbe, míg nem látok tisztán. A héttagú személyzettel gyorsan tábort ütöttünk egy kiszáradt folyó partján. Megvolt itt

mindenünk, ami kellett: két tiszta vizű tavacska, legelő a tevék számára, bőséges árnyék és egy duka a hegy tetején, ami a falusi kocsma szerepét is betöltötte. A sátor egy fa alatt fészkelt, amelynek ágait visszavágtuk, s így tábori fürdőszobának is megfelelt. A sátoron kívül, szintén árnyékban, egy kivágott fa girbegurba ágai fegyverállványként, kalapfogasként és ruhaakasztóként szolgáltak. Kényelmesen pihentem az ágak között, felettem a könyvespolc, alattam meg a teáskészlet. Főúri kényelem. Délután csoportosan jöttek a falusiak. A folyó kötötte össze a dukát a völgy mélyén fekvő három községi gazdasággal vagy manyattával. Mindig szerettem volna ellátogatni egy manyattába, de amellett, hogy nem szeretek sem bámészkodni, sem bámészkodás tárgya lenni, szerintem pimaszság meghívás nélkül besétálni ismeretlen emberek udvarába. Vajon mit szólnék én ahhoz, ha egy afrikai fényképeket készítene házam alsó ablakain át. Lelean azt tanácsolta, csatlakozzam hozzá felügyelői körútján. Állami vadőr lévén, a szemle a munkaköréhez tartozott, és ez volt a fő oka annak is, hogy elkísért bennünket; így olyan vidékeket is felkereshetett, amelyeket rendes körútjain nem érint. A helyi főnök meg az öregek és a harcosok többsége nem volt otthon. Kimentek a szent ligetbe, hogy éjjel megünnepeljék a körülmetélési szertartást. Amikor felkel a hold, tizenhat fiú tizenhat fiatal férfivá serdül. Mindezt egy nagyon öreg ember mondta el nekünk, aki reszketett, és ugató köhögéssel szakította meg minden mondatát. Orvosságot ígértünk neki, majd végigjártuk a nyomorúságos sárkunyhókat. A manyatta nagyjából kör alakú volt, és magas tüskésbokorbarikád vette körül. Az egyes kunyhók lapos tetejű eszkimó jégkunyhókra emlékeztettek; mintegy öt láb magasak, alapterületük kétágynyi. Ágkeretekbe tapasztott sárból meg tehéntrágyából készültek, és rendszerint öt-hat tagú családok éltek bennük; kecskéiket és juhaikat a szomszédos karámban tartották. Lelean minden kunyhót feltúrt, állatbőrt és szarvakat keresett, illegálisan leölt vadak maradékát. Nem talált semmit, így az ugató öregember kíséretében visszamentünk a táborba. A tűző napfényben fürdő manyatta lehangolóan hatott. Egy nagy állat az afrikai ember számára valóságos vagyon. Valahányszor ennyire elszegényedett afrikaiakkal találkoztam, csak azon csodálkoztam, hogy egyáltalán maradt még vadállat az elszigetelt törzsek közelében. Van-e európai, aki elnézné, hogy éhezik a családja, miközben borjúk meg juhok ugrálnak az ajtaja előtt? Talán megtenné, ha hat hónapi börtön járna az orvvadászatért. Délután annyi páciens jelent meg kezelésre, hogy úgy döntöttem; ötkor nyitom és hatkor zárom a rendelést. Lelean fogadta a betegeket; amíg én kötöztem és pirulákat osztogattam, ő szamburu nyelven kikérdezte a következő beteget, és rendszerint meg tudta mondani szuahéliul, hogy mi a baja. Ily módon elintéztünk mintegy húsz székrekedést, fejfájást és felületi sebet, három valószínű vérhast („sok árnyékszék és vér"), meg egy fiatalembert, akinek hiányzott a mutatóujja hegye. Néhány napja pangával vágta le. A seb kitűnő állapotban volt, jóllehet a szokott nehézségek merültek fel annak eldöntésével kapcsolatban, hogy egészséges-e a nemcsak természettől fogva sötét, hanem természetellenesen piszkos bőr. A jóember olyan szert kért, amelyik megnöveszti az ujját. Elmondta, hogy tehéntrágyával kezelte a sebet, én meg azt javasoltam, hogy folytassa a kezelést. Estefelé vörösre festett fiúcsoportok lepték el az útnak használt folyómedret; a liget, a körülmetélési szertartás színhelye felé igyekeztek. Hosszú lépésekkel meneteltek; lándzsát vittek és énekeltek. A hangos kórust szólóban kiáltott „Ahjah ikoto 1 Ahjah" szavak szakították meg. Hogy ez a befejező, fájdalmasan kitörő „Ahjah" hipnotikus varázsszó volt-e, amely csökkentette a főnök otromba kése okozta fájdalmat, azt nem tudom. A fiúk feszültek és céltudatosak voltak; Karó meg Lelean ingerkedtek velük, ahogy elvonultak mellettük. Átvették az „Ahjah ikotó"-t, és lefelé csapkodtak a kezükkel. A felavatandók alig néztek föl kínzóikra. Buzgó menetelésük nem lanyhult. Találkozójuk volt a férfiassággal. Ahjah! A szafári első napjaiban nyilvánvalóan sokat foglalkoztam a vadászattal és lövészettel. Sok mindent el lehet mondani a gyilkolás etikájáról. Erre itt nem akarok kitérni. Nálunk az volt a probléma, hogy sivatag felé tartottunk, ahol nem lehet kecskét vásárolni, és az egész útra elegendő konzervet sem vihettünk magunkkal. A puskára szükségünk volt, de a két-háromszáz yardos lőtávolságon nemigen jeleskedtem. Nem akartam lejáratni magam, ezért mindenféle mesékkel igyekeztem indokolni, hogy miért nem lövök, de majdnem biztos, hogy az emberek átláttak a szitán. Tudták, hogy nem akarok lőni, ők pedig elhatározták, hogy lőni fogok. Este hat órakor Karó valami érthetetlent ordított át a tábor túlsó végéről. Úgy hangzott, mintha ezt mondaná: Szvárá! Szvárá! Leleanhoz futott, aki éppen a puskámat tisztogatta. Lelean

felnézett, letette a puskavesszőt, és felém szaladt. – Szvárá! – ismételte, és a bozótos felé mutatott. Lengama átszólt Mezeknek; Lenduroni már Karó mellett ügetett. Fenekestül felfordult minden. Már szinte vártam, mikor csap le ránk valamiféle ellenség. – Mi az, hogy szvárá? – kérdeztem, Lelean mellett loholva. Már vagy ötvenyardnyira voltunk a tábortól, mire megtudtam, hogy nyama, azaz valami állat. – Vadállat? Képzeletemben tomboló elefánt, hisztérikus rinocérosz meg egy csomó oroszlán jelent meg. De tudtam, hogy az elefántot n'dovunak, az orrszarvút farónak, az oroszlánt pedig szimbának nevezik. De mi lehet a szvárá? Lelean diplomatikusan csak annyit közölt, hogy „enni való állat", azután a fejéhez tette a két karját, s szarvakat formázott. A szvárá nem volt más, mint régi ismerősöm, a Grant-gazella. A lugga – a kiszáradt folyómeder – túlsó oldalán egy jókora hím baktatott lassan a folyómeder innenső részén levő víztartalmú mélyedés felé. Nemcsak lassan baktatott, hanem közeledett is felénk. A távolság négyszáz yard lehetett. Egy bokor mögött guggoltam, a három emberrel, izgatottan, egyszersmind kicsit dühösen, hogy elcsábítottak a táborból. Vajon miért tisztogatta Lelean a puskámat? Egyáltalán nem volt piszkos. Aznap egyszer már megtisztította. A gazella mintegy háromszáz yardnyira volt, és úgy jött felénk, mint egy címerszarvas. Megpróbáltam visszaemlékezni a jegyzetfüzetem négy lapjából készült célpontokra, amelyeket azon az éjszakán akasztottam ki a fára, amikor megállapítottam, hogy jobb céllövő vagyok, mint Lelean. Az első lövés, ha jól emlékszem, jócskán félrement, az óramutató kettes állása felé, messze a külső körön túl, északkelet-kelet irányban. Korrigáltam nyolc óra felé, de ez nem volt elég. Még a legjobb lövéseim is a cél északkeleti sarkába találtak. Vajon milyen korrekció szükséges egy közeledő gazella lapockáját illetően? Mintegy kétszáz yardnyira közelítettük meg. Fülemben visszhangoztak lövészmesterem szavai: „Egyenest előre, és támassza ki erősen." Tudtam, ha erősen nyomom meg a ravaszt, megrándítom a fegyvert. Megfeszítettem a bicepszemet, amitől a jobb vállam felemelkedett. – Piga! – súgta Lelean. Lőjek kétszáz yardról? A távolság egyre rövidült. Kis szerencsével valamelyes biztonsággal lőhetek. Légy szállt a puskacsőre, összedörzsölte a hátsó lábait és elrepült. Megmerevedtem. Verejtékcsepp futott végig a homlokomon. Az állat meghallott valamit. Mintegy százötven yardnyira tőlünk megállt, és felemelte a fejét. Lőttem. Mintha semmi összefüggés nem lett volna a kattanás és a závárzatban történő robbanás között. Nem emlékszem a puska rántására. Csak egy hevességében szinte szexuális természetű görcsöt tapasztaltam. Úgy éreztem, az állat meghalt, még mielőtt megnyomtam a ravaszt. A gazella csendesen összeesett, mint egy fogasról lecsúszó kabát. A fiúk hangosan kurjongatva rohantak oda. Lengama vezette őket, kezében hüvelyes tőr. Muszlim lévén el kellene végeznie a félelmetes hal-al rítust: fejjel kelet felé el kellett vágni az állat torkát. Majdnem lefejezte a gazellát, amelyet aztán a lábánál fogva négy ember vonszolt be a táborba. Izgatottak és kicsit mocskosak voltak, mire beértek; én is az voltam – a szó másféle értelmében. A hegyekből dobpergésszerű mennydörgés dördült lefele, azután kitisztult az ég és beragyogták a csillagok. A fiúk oly nagy tüzet raktak az esemény tiszteletére, hogy egy herceg nagykorúvá válásának ünnepére is megfelelt volna. Egy fatönk állott a tűz közepén. Amikor kihunytak a lángok, a visszamaradt fehér hamuban különböző hőfokú helyek keletkeztek, mint egy régi konyhai tűzhelyen. Mezek zöld ágakból font rácson pecsenyét sütött nekem. Leves főtt nagy fazékban a zsarátnok egy kevésbé forró részén. Az emberek nagy darab húsokat sütöttek maguknak; felnyársalták botokra, azokat pedig a tűz körül a földbe szúrták. Bár gyönyörű volt az éjszaka és némi kétes jellegű sikerélmény is legyezgette hiúságomat, nem pihenhettem felrakott lábakkal, mint vacsora előtt. Szárnyas rovarok hordái elől a tábortűz hamujába menekültem, ott meg azon bosszankodtam, hogy tekintélyes mennyiségű whiskybe véletlenül olajos légyölő DDT-t permeteztem. A rovarok elrepültek, mielőtt Mezek megjelent volna a sülttel, így zavartalanul étkezhettem, miközben hallgattam a hiéna halk uuu-ak-uuu vonítását. Kilenckor a hold felszállt az Ol Doino Lengiyo csúcsára. Az égbolt fekete bársonyfüggö-

nyén olyan volt, mint egy sarló. Eszembe jutott a rituális csonkítás meg a fiúk, akik énekelve vonultak a férfiassággal való fájdalmas találkozójukra. Ah jah!

A vörös elefántok Néhány napig kényelmesen baktattunk északnyugat felé, vissza a hegyek irányába. Meg akartuk kerülni a N'dotos gerincét, hogy a tevék jó erőben érjenek a tótól délre fekvő lávaföldekre. Első célunk South Horr közigazgatási állomás, ez a párhuzamosan futó Nyiru és Ol Doino Mara vadászterületek közötti térségen fekvő kicsiny pont volt. A hosszú, keskeny hágó északi irányú. Azt reméltem, nem támad semmi nehézségünk a tevékkel, de aztán véget ért az ösvény, és nekünk fel kellett másznunk a Kulal, a szelek hegyének meredek oldalán. Londonban elolvastam az összes fellelhető útirajzot, megjegyeztem a maszáj neveket, és a legtöbb hegy – az Ol Doino Lengiyo, a Lomolok, a Losoi és a Kulal – pontos helyét. Arthur Neumann, a tó első felfedezőinek egyike több mint hetven évvel ezelőtt olyan szélviharokkal találkozott itt a Kulalon, amelyek a földre teperték. Egy Irrer nevű, fekete szikla alatt meghúzódó helyen megálltunk valami nyomorúságos dukánál, hogy Pepsi-Colát vegyünk, és hosszas pénzügyi eszmecserébe bonyolódtunk. A fiúkat havonta fizettem. Wambában mindegyiknek adtam egy kis előleget a hatvan shillinges alapfizetésükből. Megállapodtunk, hogy többet nem kapnak, amíg a fizetésük esedékes nem lesz. De Karó, a ravasz, leleményes Karó, fantasztikus mesét talált ki, miszerint, a jó ég tudja, hogy miért, legalább száz shillinggel tartozom neki; erre a teljesen légből kapott garanciára aztán kölcsönöket vettek fel fűtőlfától, s az egész tábort belebonyolította a hitelek meg adósságok szövevényes rendszerébe. Karó Goitinak és Mezeknek fejenként tíz shillinggel tartozott, és Leleantól is legombolt legalább egy fontot. Ez egymaga is bravúros tett. Amikor Lelean rájött, hogy Karónak egy fityingje sincs, nyomban átruházta az adósságot Lengamára és Lenduronira. Kölcsönt vett fel tőlük azzal az ígérettel, hogy Karó majd visszafizeti. Én akkor léptem be a képbe, amikor egy dühös kis ember, a duka vezetője közölte velem, hogy Karó italt rendelt mindenkinek, de nem tudja kifizetni. Szóváltások, érthetetlen magyarázatok. Megpróbáltam tisztázni a dolgot, de nem sikerült, mert nem tudtam, mi a különbség kukopa (kölcsönkérni) és kukopesa (kölcsönadni) közt. Ezzel még csak jobban összezagyváltam az egészet, és a végén begurultam magam is. Rossz érzéssel baktattunk vagy egy óra hosszat. Én mentem elöl, zsémbesen, s tudásom felfrissítése céljából hangosan felmondtam az egyszeregyet szuahéliul. Sohasem szerettem a Pepsi-Colát. Egy vagy talán két nap múlva befordultunk a Milgis széles folyómedrébe, s egy felettébb szokatlan küllemű elefántcsordát találtunk a luggában; téglavörös színűek voltak, mivelhogy nemrégen szikkadt, száraz földön hemperegtek. Ösztönöm azt diktálta: kerüljük ki őket, de a térképből világosan kitűnt, hogy valahol kereszteznünk kell ezt a luggát. Útvonalunkra merőlegesen húzódott, köztünk és a N'dotos-hegység közt. Lelean már akkor észrevette az állatokat, amikor csak vörös pacáknak látszottak a távoli parton. Ellenszélben, csoportokba verődve ácsorogtak a fák alatt, csámcsogtak, és lassan lengették hatalmas füleiket, akár a hal az uszonyait. Ügy tűnt, nem vettek észre bennünket. De ha a szél iránya egy csipetnyit megváltozik, elhozza hozzánk az elefánt szagát, és ez, ahogy tapasztaltam, éppen elegendő a tevék megriasztásához. Kissé elkanyarodtunk az eredeti iránytól, és elkezdődött az idegesítő bújócska. A lugga meredek rézsűjén egy lapályosabb részt kerestünk, ahol levezethetjük a tevéket a folyómederbe. Az összes lehetséges gázlót nemrégiben használhatták az elefántok. Néhányan még ott álltak a túlsó parti fák árnyékában, és nem volt nehéz azt gondolni, hogy éppen reánk várnak. Három sikertelen átgázolási kísérlet után elhatároztuk, hogy nyugat felé vesszük utunkat, s ott fordulunk majd északnak, ahol szemmel láthatóan kevesebb a fa, és reméltük, kevesebb az elefánt is. A nyolc tevét úgy osztottuk el, hogy egyik fiú sem felelt kettőnél több állatért. Szorosan egymás mellett meneteltünk, kivéve Lenduronit és Leleant; őket előreküldtük, hogy jelezzék, merre van több mint néhány száz yardnyi szabad út. Ahogy haladtunk nyugatnak, a lugga egyre szűkült, a part egyre meredekebb lett, a gázlók viszont gyérültek. A luggák – még a csapadékban szegény sivatagokban is – szinte valószerűtlen tájképi sajátosságok. Érthetetlennek tűnik, hogy az évenként alig néhány óra hosszat tartó felhőszakadás vasúti bevágás mélységű árkot képes kivájni, s olyan széleset, hogy alig látni a túlsó partot. A legtöbb folyómeder tele van fatönkökkel és nagy kövekkel, amelyeket az évenkénti áradat zúdít le. A térképeken pontozott vonallal jelzik a luggákat; némely térképen a Rudolf-tótól keletre fekvő területeken ezek az egyedüli jelzések. Lenduroni talált egy megfelelő gázlót. A part beszakadt; a szelíd lejtőn a tevék térdig gázol-

tak a folyamágy vörös földjében. Egyetlen elefántot sem láttunk, de hamar kiderült, hogy nem könnyebb kimászni a folyómederből, mint leereszkedni belé, így azután még sok mérföldnyit vánszorogtunk felfelé a Milgis medrében. Amikor végül is ránk zúdult a szerencsétlenség, amit már órákkal előre éreztem, éppen a karaván végén álltam, és fényképezni próbáltam. A vezérteve hirtelen megtorpant. Goiti megpróbálta leteperni, de az állat olyan vadul kapálódzott és vetette hátra magát, hogy kiszabadult, és a második tevét is kioldotta. Ha a félelem ragadós, a pánik határozottan járványos. Az összes teve felbőgött, kettő eliramodott, mégpedig gyorsabban, mint ahogyan Lengama futott. Igyekeztem megállítani az egyik rám törő jószágot, de az megfordult, ledobta magáról a szállítmány egy részét, és elrohant, lefelé a luggán. A vezérteve megpróbált felmászni a távoli folyóparton, de belesüppedt a puha földbe. Két másik felfele szökött a folyómederben. Egy vén elefántbika okozta a zűrzavart; méltóságteljesen emelkedett fölénk, akár valami kőből faragott kolosszus. Ma, jócskán az események után, már csak a hőkölő, toporzékoló állatokra, a folyóágyban szétszórt felszerelésre és a parton álló elefánt rendíthetetlenségére emlékszem. Több mint fél napig tartott, míg sikerült újból összeszedni a karavánt. A pánikot két üveg whiskym, egy kis petróleumkályhám meg egy lámpám bánja; a borotválkozótükröm eltörött; az öszszehajtható székem teljesen elgörbült, de ki lehetett kalapálni; fél zsák kukoricaliszt és mintegy harminc font rizs ömlött szét a lugga fenekén, és sohasem találtuk meg a víztisztító felszerelést tartalmazó fadobozt meg néhány biológiai mintapéldányt gyűjtő eszközt. Megpróbáltam filozofikusan felfogni az amúgy sem fontos luxuscikkek elvesztését. Örültem, hogy legalább a tevék nem sérültek meg, pedig az egyiket két mérföldről kellett visszavonszolni. A Milgis felett vertünk tábort, ott lőttem a második vadat életemben, egy fölöttébb karcsú, zsiráfnyakú gazellát, más néven gerenukot, a gazella rendkívül karcsú rokonát. Egyedül ballagtam a parton, csak védekezés céljából vettem magamhoz a puskát. Volt egy kis virtuskodás is ebben a kíséret nélküli kirándulásban. Úgy gondoltam, ha a fiúk járkálhatnak egyetlen lándzsával a kezükben, én is biztonságban érezhetem magam gyors tüzelésű puskám védelmében. Óvatosan elkerültem a fatuskókat, a bozótost, többször is felriasztottak éles madárrikoltások és az aljnövényzetben lakozó állatok hirtelen nekilódulásai. Visszafelé kitartóan követett egy magas, méltóságteljes szamburu, úgy emlékeztem, hogy ő is segített visszahozni a tevéket. A folyómeder egyik kiszögellésén megtorpantam, mert nem tudtam, pontosan merre menjek, ő fölmászott mellém, és izgatottan egy kis bokorra mutatott. Három zsiráfnyakú gazella ágaskodott ott a hátsó lábán, és rágcsálta a bokor felső leveleit. Gyorsan megcéloztam a legközelebb álló zsiráfnyakú gazellát, de csalódottan láttam, hogy leereszkedik, mintha a földön akarna legelészni. A másik kettő riadtan, gyanakodva nézett körül, nem tudták, honnan hallották a puskaropogást. Amikor a második lövésre toltam előre a závárt, az elsőként megcélzott állat meglepetésemre leroskadt. Bár szíven találtam, állva maradt még pár másodpercig. Ezen az estén tucatnyi szamburut láttunk vendégül vacsorára. Csak Lengama, a muszlim volt elégedetlen. Felpanaszolta nekem, hogy nem ehet olyan állat húsából, amelynek nem a torkát vágták el, éppen ezért egy étkezés árával tartozom neki. Az az érzésem, hogy azért jókora adagokat elfogyasztott a megszenteletlen állat húsából, amikor azt hitte, hogy senki sem látja. A milgisi pániknak köszönhető, hogy felfrissítettem szuahéli ismereteimet. Rákényszerültem: nem is tehettem volna mást. Az alkonyat és a lefekvés közti időben rendszerint egy kis ital mellett piszmogtam; a naplómba irkáltam. A pánik után megváltozott ez a szokásos foglalatosságom. Vacsoraasztalomat két kis olajlámpa világította meg, és ebben a sápadt, áhítatos fényben írtam vagy fél óra hosszat, azaz, amíg a szemem fájni nem kezdett. Apró kortyokban ittam a whiskyt. Csak egy üveg maradt meg, ezt a tartalék ellátmányt gondosan becsomagoltuk két tornacipőbe. Ügyes kis ceruzával bevonalkáztam, és úgy számítottam, hogy elég lesz legalább tíz napig. Ezután elbeszélgettem Leleannal a másnapi teendőkről, és amikor jobban összebarátkoztunk, elmondta nekem, milyen nehéz két feleséget elkülöníteni egymástól; nagyon tanulságos volt. Másnap reggel beugrottunk N'gornit hegyi faluba. Kis dombocskán épült egy szikla lábánál, ahol tenyérnyi sűrű erdő nyújtott menedéket rendkívül sok elefántnak. A falusiak nagyon féltek tőlük, még a napszakokat is aszerint határozták meg, hogy mely órákban járhatnak biztonságban az erdei ösvényen. Alkonyat után senki sem merészkedett ki. Mivel az elefántok rendszerint nem agresszívak, minden jel arra mutatott, hogy a falusiak nemrégiben felhajtották a csordát, de Lelean

nem talált orvvadászatról árulkodó bizonyítékot. Míg ő a kunyhókban szimatolt, a kísérők távoli manyattákba vezettek el bennünket. A N'dotos-hegységben ritkán hagytak el minket a kísérők, avagy a „slepp". Szívesen barátkoztak velünk, de a kölcsönös vendégeskedés lassan már a lakomák végtelen sorává kezdett fajulni. A szamburuk továbbra is ajándékoztak nekünk kecskéket. Törzsük átutazó tagjai iránti vendégszeretetük olyan méreteket öltött, hogy akár egyetlen állat vásárlása vagy lelövése nélkül eljuthattunk volna Wambától a tóig. Vadászati engedélyem szigorúan meghatározott volt. Korlátozott számban lőhettem ki bizonyos állatokat, többet nem. Kvótám zömét – huszonnyolc bakot, gazellát, zebrát és folyami disznót – a sivatagra szántam, ahol a puskát nem nélkülözhettem. A hegyekben azért lőttem vadakat, mert furdalt a lelkiismeret az ellenszolgáltatás nélkül elfogadott kecskékért. Így azután, ha megjelentek a vendégek, egy ültő helyünkben elfogyasztottunk egy gazellát. Végül is közöltem, hogy legalább egy hétig semmit sem lövök ki, ehelyett orvosságot adok, akinek kell. Igen hamar megbántam ígéretemet. A páciensek száma a rodosoiti tizenkettőről Irrerben tizennyolcra nőtt; a Milgisnél húszegynéhányan vártak rám, N'gornitban pedig a törzs zöme fordult hozzám kezelésért, többségükben a legegészségesebb emberek, akiket valaha is láttam. Megfeledkeztem arról, hogy az afrikaiak szeretik az orvosságot. Ha kapott davát és nyamát – orvosságot és húst –, a munkabért mellékesnek, az élet kellemes luxusának tekinti. Hamarosan rájöttem, hogy pácienseim pontosan tudják, figyelemre méltó-e a panaszuk vagy sem. A szimulánsok a sor végén álltak. Az igazi hasi betegségekben gyötrődők megelőzték a sorban azokat, akik csak azért jöttek el, mert szeretik az Epsom-só ízét, és a sebek, horzsolások, karcolások elsőbbséget élveztek a „fejben levő villákkal" szemben. Egy ember azt mondta, hogy rengeteg davát akar – mingi, mingi –, mivel nagyon beteg. Amikor érdeklődtem a szimptómák iránt, először vállat vont, és csattanósat ütött a hasára. Kisült, hogy valamikor régen egy esküvői lakoma után megfájdult a gyomra, és szeretne valami gyógyszert, ami a jövőben, egyszer s mindenkorra, védelmet nyújt az effajta ártalmak ellen. Egy másik férfi lázas gyermek számára kért orvosságot. Egy szót sem értettem szuahéli nyelvű magyarázatából, behívtam hát Leleant, akitől megtudtam, hogy a gyermeknek kiütések voltak az arcán, és az unokaöccse a jóember exfeleségének, akit három éve nem látott. A szimulánsok és gyengélkedők között akut betegségekkel is találkoztam; ilyenkor nagyon sajnáltam, hogy nincs több orvosságom, és orvosi tudásom is korlátozott. Egy öregember, a törzs szóvivője megkért, hogy menjek el egy manyattába, ahol előadása szerint „mindenki beteg". Kicsit kételkedtem. Nem tudtam mit kezdeni a tünetekkel – „sokat köhögnek, tűz van a mellükben és nagyon éles villák a fejükben". Mivel a manyatta sok mérföldnyire volt tőlünk, adtam neki egy maréknyi aszpirint meg néhány szulfanilamid tablettát a legsúlyosabb esetek számára. Később egy misszionáriustól megtudtam, hogy a „tűz a mellben" fertőző tüdőgyulladás. Ismerte azt a manyattát. Tizenhat szamburu – főleg gyermek és asszony – halt meg egy hét alatt. Azzal igyekeztem megnyugtatni magam, hogy erős antibiotikumok nélkül amúgy sem menthettem volna meg őket. Nekem csak penicillinporom volt, annak az utolját is egy n'gorniti embernek adtam, aki úgy nézett ki, mint akit tüskésdróttal tángáltak el. Arcát, vállát és mellét egy akáciafa félelmetes tüskéi hasították fel. A következő történetet adta elő: alkonyatkor éppen a dukából jött vissza, amikor egy dühös elefánttal akadt össze. Keskeny ösvényen futott el előle, és ott egy másik állat jött vele szemben, erre belevetette magát a tüskés bozótba. Külseje alátámasztotta a történetet. Lelean, a szkeptikus hivatásos orvvadászszimatoló nemigen hitte el a sztorit; azt mondta, hogy a jóember vagy megtámadta az elefántot, vagy valami rosszban sántikált ebben az órában a bozótosban. Tévedett. Megvizsgáltuk a nyomokat, és megállapítottuk, hogy a szamburu pontosan azt mondta el, ami valóban történt. Az elefántok, ahogy leírta őket, „nagyok és vörösek" voltak. Nagyon is jól ismertem a fajtájukat. Rizsre és paradicsompürére tálalt kecskebecsináltat kaptam vacsorára. Mezek remekelt vele. Tiszta szakács volt, ami Afrikában nagyon megnyugtató, de a legegyszerűbb ételeken kívül mindenhez útmutatásokat kívánt, és én nem sokat segíthettem neki. Értettem egy csomó fantáziadús étel elkészítéséhez, de itt többet ért volna, ha tudom, hogyan kell megcsinálni egy jó sültet, vagy hogy mennyi kukoricaliszt meg zsír kell a mártásba. Éjszaka sikerült hiénát kergetnem – de nem el, hanem be a sátramba. A vászoncipőm volt az egyedüli sérült. A vadállat olyan egyenesen harapta le a cipő orrát, mintha ollóval vágta volna.

Nem tudom, vajon a lábam is így jár-e, ha benne van; arra emlékszem csak, hogy éjfélkor fura szökdécselés zaja szűrődött be a sátramba. Erre ébredtem fel, elég dühös is voltam miatta. A lárma két nagy bokor közötti térségből hangzott. A hiénák egyre hangosabban ugattak; mire felkeltem, és két pár élénkzöld szemet pillantottam meg a lámpafényben. Követ hajítottam feléjük. Erre egy másik állat kezdett vonítani, mögöttem; én meg a keresésére indultam a sátor körül. A sátor mögött meg is találtam a hiénát – hamuszürkének látszott az erős fényben. Olyan pléhpofával állt ott, hogy dühbe gurultam, és üldözőbe vettem. Az állat a bokor mögé farolt, aztán eltűnt. A bokrot megkerülve igyekeztem a sátor bejáratához, és akkor vettem észre, hogy a hátsó lapon át szökik kifelé. Úgy látszik, én kergettem be. Reggel megtaláltam a félig elfogyasztott cipőt, és csak azon csodálkoztam, hogyan rághatta meg ilyen gyorsan. Így jár az, aki két végen hagyja nyitva a sátrát. Egy fehér vadász mesélte, hogy egyszer oroszlán sétált be éjszaka az eső elől a sátrába. Aznap korán feküdt le. Tíz óra felé felébredt, és látja, hogy egy oroszlán hátsó fertálya néz feléje. Ő – mondta – megrémült, de az oroszlán nem vette jó néven, hogy ki kell mennie az esős éjszakába. Nyűgösen, morogva fúrta át magát a hátsó sátorlap alatt. A vadász, mivel nem tudta zajtalanul elérni a puskáját, felugrott az ágyára, és torka szakadtából ordított. Az oroszlán először a két hátsó lábára állt, azután villámgyorsan elhúzta a csíkot a sötét éjszakában. A N'dotosban töltött utolsó napunkon South Horrig tízórányi gyaloglás állt előttünk. Lelean hajnali háromkor ébresztett. Kigurultam az ágyból. Szemmel látható zűrzavar mindenütt. A tevék üvöltöttek, az emberek ordítoztak; a kihaló tüzek világánál a felszerelés nagyobb halomnak látszott, mint azelőtt bármikor. Egy ládán ültem, félliternyi sötét teát iszogattam, aztán a rakodók közé mentem ellenőrizni, nem hagytak-e ott valamit. Fél ötkor Lelean közölte: – Elkészültünk. – Bólintottam. A felkászálódó tevék ijesztő zajt csaptak. Azután szinte hangtalanul siklottunk a Korante-síkság puha homokjában. Huszonhét mérföldet kellett megtennünk. A sáfránysárga hajnalban rózsaszínben villództak kócsagtollszerű felhőgomolyok, majd lángra lobbantak és kihunytak a felkelő nap fényében. A tevék szőrzete izzott. Fél óra hosszat nyolc aranyteve mögött meneteltem. Egy herceg sem indul vadászni ennél nagyobb pompával. Karó énekelt. Hangja éles volt, időnként sajgó sóvárgás csendült ki belőle. Nagy húslakomákról és sohasem birtokolt asszonyokról énekelt. Később megtudtam, arról is énekelt, milyen mulatságos fickó az efendi, amikor apróságok miatt begurul, de még ha tudom is, mit dalolgat, megbocsátok neki. Az élet kiváltságos ajándék volt itt, ezen a reggelen. Már nem emlékszem a völgy nevére, ahol találkoztunk a legkisebb tevével, amelyet valaha is láttam. Egy lávafennsík szélén történt, éppen egy hasadékban vonultunk, amely levágta a N'dotos szélső sarkát. A borjú éjszaka született; a tapadós, nyúlós köldökzsinór élénkvörös volt, és a kis állat még nehezen állt fel. Az anyaállaton angyali boldogság ömlött szét. Amikor az emberek közeledtek hozzá, felágaskodott az újszülött előtt, és élénken nyaldosni kezdte. Karó megnézte az állatokat, s mondott valamit Leleannak, amit én nem értettem. Abból, hogy úgy görbítette meg a hátát, mintha szeneszsákot cipelne, arra következtettem, hogy fel akarja szíjazni a kicsit az anyja hátára, úgy, ahogyan a turkana csordások szokták. Szerintem békén kellett volna hagyni az állatokat. Nem a mi dolgunk. Az emberek még beszélgettek valamiről, azután levágtak néhány jó erős husángot egy fáról, és az anyaállathoz siettek. Lelean gyengéden ráütött a hátára, Karó bottal böködte a pofáját, és amikor el-ugrott a borja mellől, Abud, a legerősebb ember a társaságban, megragadta a kis állatot, feltette a vállára, mint valami játékszert. Karja alá vette a kis teve erőtlen lábait, és elfutott. Mindenki futni kezdett, a kétségbeesett tevekanca is. Én is futottam, bár nem tudtam, miért futunk, és mi a célunk a borjúval. Abud már messze elöl volt. A borjúval a hátán is megelőzött mindenkit. A megzavart tevekanca keményen állta a sarat. Üvöltött, és tátott szájjal utánakapott kicsinye elrablójának, de valahányszor már majdnem elkapta a hátsó felét, Karó vagy Lelean ott termett a husángokkal, és megakadályozta a támadást, Abud pedig újabb yardokat nyert. Közben az első három futó közé kerültem. Karó kétszer elgáncsolta a tevekancát, egyszer pedig legyűrte a földre. Ez már túl sok volt. Most az egyszer eszembe jutott a megfelelő szó: – Szimama! –ordítottam, és meglepetésemre mindenki megállt. Abud földre csúsztatta a borjút, anyja pedig lélekszakadva nyaldosta, és locsogott hozzá.

A magyarázat egyszerűbb volt, mint gondoltam. Az emberek távolról sem akarták eltulajdonítani a borjút, ellenkezőleg: anyjával együtt vissza akarták vinni jogos tulajdonosaikhoz. A fülbélyegzőből meg tudták állapítani, hogy egy közeli szamburu csoporté mindkettő. Mivel nehéz lett volna a két állatot odaterelni, az emberek úgy határoztak, hogy elviszik a borjút a völgy torkolatáig, a síkságon átvezető ösvény közelébe, ahol hamarosan megtalálják őket. A gyorsabb haladás kedvéért el kellett választani a borjút az anyjától, de tudták, hogy az anyaállat követni fogja a borját. Ez alkalomból, de máskor is tapasztaltam, hogy a szamburuk tiszteletben tartják egymás tulajdonát. Tizenegy órára mintegy tizennégy mérföldet tettünk meg. Alaposan elfáradtam, és azt javasoltam, hogy álljunk meg egy teára a vízmosás árnyékában. Az emberek azonban azt mondták, hogy a tevék is fáradtak; legelniök kell már, de itt a közelben nincs legelő. Dél felé találtunk megfelelő legelőt, és két óra hosszat zavartalan csendben pihentünk. Tücsök ciripelt; a sivatag reszketve csillámlott; három keselyű forgolódott a levegőben, mintha drótról lógnának lengő idomon, és én szédültem a melegtől. Fél háromkor Goiti kiment, hogy összeterelje a szabadon, gyékényfonatok és botok nélkül legelésző állatokat. Ember és állat tántorgott a fáradtságtól; lassan vánszorogtunk, de öt óráig újabb hét mérföldet tettünk meg; elhagytuk a síkságot, és felkaptattunk a hegyekbe. Ol Doino Mara keletre feküdt, és a nap mély árnyékot vetett a South Horr-völgyre. Hat órakor előőrsöket kellett kiküldenünk: elefántok jártak a mai napon, valamivel korábban az ösvényen. Az emberek csipkedték magukat, hogy minél előbb a dukában. legyenek, lent a völgyben, de én attól féltem, hogy szétszóródunk az alkonyatban. Fáradt voltam én is és zaklatott. – Milyen messze van még? – kérdeztem egyre. – Hapana m'bali szana – válaszolt Lelean. Rájöttem, hogy ezt a dühítő szabványválaszt adják az afrikaiak majdnem mindig, ha a távolságról érdeklődnek tőlük. „Nincs nagyon messze." Soha semmi sincs nagyon messze. Hirtelen felbolydulás a fölöttünk húzódó ösvényen. Négy gazella rohant elő, mintha erdőtűz elől futnának. Két vagy három tarka erdei antilop, más néven guib követte őket, meg egy kis törpeantilop, talán duiker. Mindannyian rémültek voltak. Rohanás közben helyenként kilazították a talajt, és kongó kőzuhatagok zúdultak ránk. Oroszlánt sejtve felhúztam a puska kakasát. De nem oroszlán kergette a vadakat. Minden nagymacskánál vadabb ragadozók üldözték őket. Tábori látcsövemen át legyezőállásba helyezkedett pettyes alakokat láttam, amint lecsaptak a többiektől valamivel hátrább ügető tarka erdei antilopra. Hiénakutyák voltak, Afrika legszörnyűbb vadüldözői. Mindenütt otthon vannak, és sehol sincs hazájuk, akár a vándorhangyáknak. Hirtelen betódulnak egy területre, ahol azelőtt évekig senki sem látta őket. Csak találgathattuk, mi lesz a vadászat eredménye. Üldözők és üldözöttek megkerültek egy meredek szirtet, és eltűntek. Valószínűleg legalább egy tarka erdei antilopot széttéptek és felfaltak alkonyat előtt. A hiénakutyák sohasem engednek. Néhány évvel ezelőtt Ruandában, Tanzánia határán láttam egy falkát, amely tíz percig üldözött egy impalát. A végsőkig kimerült antilop mindkét oldalába hiénakutyák kapaszkodtak. A falka egy-egy tagja időnként kivált a többi közül, rávetette magát az állatra, s jókora falásnyi húst tépett ki a tomporából, míg végül szegény pára kilógó belekkel felfordult. Mire a dzsippel ötvenyardnyit tettünk meg az öldöklés színhelyéig, az impala még nem múlt ki. Az egyik lábát gyengén felemelte, aztán leejtette. De már kizsigerelték. A hiénakutyák közeledtünkre hirtelen megfordultak; úgy néztek ki, mintha vérben fürödtek volna. A hiénakutyák jelenlétéről egy ismétlődő kísérteties kiáltás árulkodik, olyan, mint az európai kakukkszó utolsó hangja. Rendszerint tíz-tizenkétszer hangzik fel, és valószínűleg csatakiáltás, mint a hiéna hosszú uuu-ah-uuu-ja. A ruandai borzalmas vadászatnál a falka fegyelme nyűgözött le a leginkább. Egy meredély szélén pihentünk éppen, amikor először találkoztunk a hiénakutyákkal. Jelenlétünk egyáltalán nem zavarta őket, továbbra is behatóan figyelték az alattunk elterülő síkságot. Egy idő múlva magányos hiénakutya rohant fel a hegyre; a falka felállt és köszöntötte. Csóválták a farkukat, izgatottan vakkangattak, azután mindannyian elrohantak abba az irányba, ahonnét az előőrs érkezett. Dzsipen kísértük az állatokat, ha jól emlékszem, tucatnyi keselyű repkedett felettünk. Úgy éreztem, középkori vadászaton veszek részt, sólymokkal és vadászkutyákkal. A vadászat végén a falka vezére két szuka kíséretében birtokába vette a kizsigerelt tetemet. A többi állat várakozva félreállt. A vezér telezabálta magát, és egy csonttal a bokrok alá húzódott.

Ezután a többi hiénakutya – valami ismeretlen helyi hierarchia szerint – kettesével, hármasával odasomfordált a maradványokhoz. Addig zabáltak, míg semmi sem maradt az antilopból, csak a szarva és egy kis véres fű. Este, a Korante-síkságon, nem sokkal azelőtt, hogy megláttuk South Horr pislákoló fényeit, kiderült, hogy a hosszú menetelés a mai napra hamarosan véget ér; a mögöttünk húzódó ösvényről gyenge, de dallamos kiáltásokat hallottunk. Olyan volt, mint a morzejelek kopogása. A hiénakutyák gyülekeztek, mielőtt elindultak újabb vadászmezőkre; a tarka guib, ahogy Lelean mondta, „teljesen befejeződött".

A szél és a csillagok Attól eltekintve, hogy a South Horr erdészeti állomás hegyoldalra tapadt, majdnem teljesen olyan volt, amilyennek egy oázist képzelek: friss levegő, csobogó víz, susogó fák. Láttam eukaliptuszt és illatos akáciát, de olajfák, bőrlevelű örökzöldek is burjánoztak itt, meg néhány lángfa, s mindenfelé nektármadarak rebbentek fel. A falu a hatalmas Nyiru és az Ol Doino Mara közti hasadékban fekszik. Ez a Rudolf-tóhoz vezető keskeny folyosó a tó déli végén lakó törzsek országútja. Kis szerencsével két-három napon belül a Rudolf-tónál leszünk. Felettünk meredezett a Pel, a Tual és a Kasapurai cédrus borította csúcsa. Állítólag rendkívül sok elefánt él ott, de biztosítottak, hogy a milgisiekkel ellentétben, ezek otthon ülő természetűek, és ha mégis elbitangolnak a faluba, olyan óvatosan viselkednek, mintha tudnák, hogy kihágást követtek el. Az elefánt méltóságteljes állat, de tudja, hol a helye. A szamburuk, ha alkonyatkor kimennek a kunyhójukból, hangosan énekelnek, így értesítik az elefántokat jelenlétükről. A törzsbeliek rendszerint tisztelik hatalmas szomszédaikat. South Horrt hosszú időre tönkretették a portyázó törzsek (beleértve a briteket is). Először a jóvágású szamburuk semmizték ki a különböző bennszülötteket, majd az arabok rabszolgákat, az etiópiaiak meg elefántcsontot vittek ki a völgyből. Századunk elején Kenya előnyösebb helyzetű részeinek gyors fejlődése rávezetett néhány széles látókörű embert arra a felismerésre, hogy a vadállomány a legszegényebb és legtávolibb helyeken maradhat fenn a legtovább, ott, ahol nem vették tervbe a környék fejlesztését. A South Horr két oldalán egy-egy nagy rezervátumot hoztak létre: Sugatát és Juba-földet. Napjainkra – nagyrészt gondatlanság miatt – ezen a vidéken kipusztultak a vadállatok. A völgy leginkább faállományáról, elefántjairól, marhakullancsairól és rendkívül sok szép nőjéről híres. Egy aszkari – kormányalkalmazott – került elő váratlanul khakiszínű sapkában, vörös lepelben és katonai csizmában; elém rakott egy vendégkönyvet, kérdésekkel, hogy honnan jövünk, hova megyünk és miért. Megráztam a fejem. Az elszánt és fárasztó hegyi gyalogtúra után ez már egy kicsit soknak tűnt. Az ördögbe is, hát szafárin vagyunk, a csudába a papírokkal. Az aszkari zavarban volt. Hogy boldoggá tegyem, valami malacságot írtam a papírra. Szalutált és elment. Szeretném tudni, kit érdekelt ez a könyv, és mikor ellenőrzik. Az érkezésünk előtti hónapok legvalószínűtlenebb South Horr-i látogatóinak a neve közt olvastam Július Caesarét, Nyikita Hruscsovét és Ella Wheeler Wilcoxét. Alighogy kipakoltuk az orvosságos ladikot, magas, vörösre festett férfiak, feleségeik és barátnőik vettek körül. A szamburuk legmegnyerőbb tulajdonságai közé tartozik, hogy szeretik asszonyaikat. A bantuk rendszerint teherhordó állatként kezelik őket. A Wamba felé vezető úton láttam hatalmas köteg tűzifa terhe alatt hazafelé vánszorgó fiatal kikuju lányokat, asszonyokat, egyik-másik faköteg mögül csecsemő kukucskált ki. Férjük büszkesége nem engedi, hogy egy lándzsánál vagy furkósbotnál nehezebb tárgyat felemeljenek, úgy parádéznak agyonpakolt nejeik mellett, mint a marhahajcsárok. A szamburuknál ilyesmi nem tapasztalható. Ők büszkék arisztokratikus megjelenésű asszonyaikra. Vállukra tett kézzel vezették őket elém, orvosi kezelésre. Hosszasan elmesélték, hogyan köhögött az asszony, annyi időn át, míg a hold innét idáig vonult, s a férj megmutatta a pontos helyet az égen. Nagyon féltette, mondta, adott neki mézet, és elvitte az anyja kunyhójába. Mit tehetünk érte? Az az igazság, hogy fogalmam sem volt. Megpróbálkoztam sulphathiazollal. Lehet, hogy nem ért többet a kuruzsló szerénél. Rendszerint hamarabb mentünk tovább, mintsem kivárhattam volna a hatást. Nem kevés gondunk volt a South Horr-i nőkkel. A férfiak túlságosan szerették őket. Goiti, élemedett kora ellenére, már az első éjszakán eltűnt egy kis kacérral, és elfelejtette lebéklyózni a tevéket. Az állatok elbitangoltak, éjszaka kettőkor kellett visszahozni őket nagy üvöltések közepette. Lehet, hogy nekik is találkájuk volt. Lelean szintén ritkán tartózkodott nő nélkül a lugasában. Az emberek rendszerint a szabadban aludtak a fejük felett moszkitóhálóval, amely férgek ellen teljesen hasznavehetetlen volt. A tábortűz szikrái lyukakat égettek bennük már két nappal Wambából való távozásunk után. De védelmet nyújtottak a hiéna és egyéb állatok harapása ellen, moszkitókkal pedig ritkán találkoztunk. Az osztálykülönbség hangsúlyozása céljából Lelean ritkán aludt az emberekkel együtt; amikor csak tehette, kényelmes lugast nyesett magának a bokrok alatt, s úgy élt benne, mint hernyó a gubójában. Ez volt az agglegénylakása. South Horrban, a sivatag előtti utolsó Pepsi-Cola forrásnál, ügyes kis háremet épített ki ma-

gának a kidőlt fák ágai között. Volt egy főbejárata a főutca helyi megfelelője felől, és egy diszkrét megközelítése hátulról. Valóságos kéjlaknak rendezte be a felszerelési ládákra borított gyékényekkel; az állandóan forró teáskanna volt a csalétek. Valahányszor társaságra ácsingózott, megállt garzonja bejáratánál, úgy csinált, mintha a puskámat tisztogatná, s közben ropogtatta a závárt. A hang messzire elhallatszott; kívánsága közlésére keresve sem találhatott volna ennél jobb módszert. Néhány nő egyenesen a betegfelvonulásról sodródott a lugasába. Lelean megvárta a kezelés végét, azután teára invitálta őket. Kissé idegesített, hogy mellhártyagyulladásosok és bőrbetegek isznak a csészéimből, mondtam is neki, hogy csak a sajátját használja. Észrevettem, hogy két-három nőt szórakoztatott egyszerre. Ez aztán a férfi! South Horrban is felmerült a régi probléma: fényűző körülmények között is fenn kell tartani a csapatok készültségét. A milgisi pánik után tennivaló akadt bőven. Össze kellett varrni az elszakadt zsákokat, rendbe hozni a dobozokat, kikalapálni a behorpadt edényeket. De ahelyett, hogy nekiláttak volna a munkának, az emberek azon veszekedtek, hogy ki legeltesse a tevéket. Összeállítottam egy szolgálati beosztási jegyzéket, felsoroltam a tennivalókat, és kijelentettem, hogy senki sem kap fizetési előleget, míg fel nem készültünk az útra. Idegeneknek tilos volt teázgatni, enyelegni és pletykálkodni a táborban, én pedig eredménytelen kihallgatásokat folytattam húszfontnyi szárított tevetakarmány eltűnése ügyében. Akkor jöttem rá, hogy a takarmányt rendszeresen dézsmálják, amikor megláttam egy leányt a dukában, aki éppen maréknyi rostos anyagot dugdosott a keblébe. Azt mondta, hogy az aszkarik adták neki. Barátnői, akik szintén vadul rágcsáltak, kérdezősködésemre bűntudatosan abbahagyták. Napnál világosabb: itt az ideje, hogy elinduljunk. Ezt sztentori hangon közhírré is tettem délben, sátram teraszáról. A társaság nem nagy lelkesedéssel fogadta. Egyáltalán nem csodálkoztam, amikor arról értesültem, hogy Karónak megsérült a lábszárcsontja, de aztán kikottyantotta a turpisságot, bevallván, abban reménykedett, hogy jó néhány napig maradunk még a völgyben; Goiti visszatérő maláriás fájdalmakról panaszkodott, őt öt Paludrin tablettával sikerült kielégítenem; Mezek élelemhiányról agyalt ki valami fantáziadús történetet; Lengama köhögött, Lenduroni fáradt volt, Lelean pedig azt állította, hogy a tevék betegek, és amíg meg nem gyógyulnak, nem lehet terhet rakni rájuk. Ez valószínűtlenül hangzott, de nem értettem eléggé a tevékhez, s így nem tudtam meggyőző ellenérveket felhozni. A marsabiti nyolc teve közül öt olyan fürgén ugrált, akár a bolha. Kettőnek vízre és sóra érzékeny gerincsérülése volt, egynek meg csúnya, tapintható tályog nőtt a nyaka alján, amit én először nyirokcsomónak gondoltam. Némi elfogódottsággal belevágtam borotvapengével, és jókora menynyiségű sűrű gennyet nyomtam ki belőle. A teve tűrte a kezelést, és mintegy két óra hosszat viselte a penicillinporos kötést. Ez az állat rendszerint vizet hordott, most könnyítettem a terhén, s az indulás időpontja tekintetében is engedtem: beleegyeztem, hogy másnap délben keljünk útra. Így biztos voltam benne, még az éjszaka beállta előtt eljutunk Anderibe, a legközelebbi állandó vízlelőhelyre. Beslattyogtam a sátramba, és éppen azon tűnődtem, most mit tegyek; ekkor egy madár csúfolódni kezdett velem, a másik meg torka szakadtából rikoltozott. Fémes kékben és aranyban pompázó seregélycsapat csivitelt. Pompás fényseregélyek voltak, tarkább és vidámabb társaságot nem is kívánhat magának az ember egy szafárin. Öt-hat csak haszontalankodott, szétszaggatták a holmikat, és különböző pukkanó, füttyögő és tüsszentő hangok produkálásában lelték örömüket. Szükségem volt erre a bátorításra. South Horr az utazás fontos állomása; a Ditsoli-sivatag előőrsei előtt nem találunk több lakott települést. Akárcsak Wambában, itt is aggódtam túl nagy önállóságom miatt. Hasonló esetekben azt tapasztaltam, hogy semmi sem kergeti el hamarabb a melankólia fekete kutyáját, mint egy alapos madárles, lepkemegfigyelés vagy általában természetfürkészés. Magamhoz vettem a puskámat meg a távcsövet, és nekivágtam az erdőnek. Patak zuhogott lefelé a fákon át, fényesen csiszolt sziklák hátán. Minden egyes kis vízesés tükörfényes medencébe csobogott alá, partját páfrány, sás és káka övezte, vízirákok és apró teknősbékák lakták rajokban. Mintha maroknyi aprópénz hirtelen életre kelne: a teknősbékák mint kicsiny rézlemezek tülekedtek a felszínre, megperdültek a hátukon, és ezüstösen csillogtak a fényben. Negyed-pennys teknősbékák játszottak az óvodában, míg a többi „fémpénz" a nagy zöld sziklák víz alatti árnyékában lebzselt. A patak alagutat fúrt magának az erdőben. Az élet ütőereként lüktetett a fák sötét és ellenséges világában. A víztől távolabb csak a madarak rekedtes kiáltása, a majmok makogása vagy a hul-

ló diók, gyümölcsök koppanása hallatszott. A bőséges ürülékből kitűnt, hogy kafferbivaly meg elefánt is járt az erdőben, de én egyiket sem láttam. Az erdő igazi drámája a patakhoz kötődött. Ez látszott a levélzöld imádkozó sáska hűvös nyugalmán meg valamilyen vízikígyónak a kis medence felszíne fölé nyúló, gyémántos fején. Az egyes fákat rendszerint nem lehetett látni; annyira összefonódtak- és szövődtek a liánokkal, különböző fojtogató kúszónövényekkel és egyéb élősdi növénnyel, hogy az őket tartó fatörzsek és ágak elvesztek az élő növénygubancban. Az egész erdőt növényi drótok és kábelek kötötték össze; némelyek jelzőhuzal vagy hajókötél vastagságúak voltak, mások petyhüdten lógtak le, s megrezdültek minden fuvallatra. Óvatosan meghúztam egyet, mire egy csomó élénkvörös hangya hullott a nyakamba. Egy másik lián a fa felső emeletén lakó szövőmadársereghez vezetett, rikácsolva és csapkodva protestáltak, amikor kirázódtak kókuszdió alakú fészkükből. Az a hiedelem, miszerint a trópusi erdőben sok madár és virág él, csak a világ bizonyos részein állja meg a helyét. Kongóban és Kelet-Afrikában kiábrándítóak az erdők. Csak a magas fák alsó felülete látható, más semmi, a talajt pedig burjánzó rhodo- és egyéb gyászos dendronok sötétítik el; virágja egyiknek sincs. A Launit-zuhatag partjain, a Nyiru alatt aránylag kevés szép madarat láttam, csak egy bíborszárnyú turákó repkedett fel és le, mint az üstököst ábrázoló középkori képeken. Ez a nála kissé slamposabb szürke lármás madár, a pizángevő rokona, a vadászok ellensége, mert hangos és gúnyolódó ah-haaa kiáltásával elriaszt minden állatot. Piros fejű díszpintyek és pillangópintyek csipkedték fel a magokat és egy bülbül, amely kanárisárga alsónadrágot visel, olyan személyes éllel rikoltotta: „még te is?"*, hogy majdnem megdobtam egy kővel. De ellenálltam a kísértésnek, búcsút intettem a madárnak, nem kerestem tovább a „hasbeszélő" gébicset, gyűjtöttem néhány bogarat, s lassan visszasétáltam a táborba: határozottan jobban éreztem magam. A tűz körül ültünk, és beszélgetés közben újra meg újra hallottam ezen az estén az upepo szót. Szelet jelent, vad szelet, amely nyugatról, a Kulalon túlról kerekedik, és a tó partjait csapkodja. Enyhe szellő fújdogált, de azért szerettem volna tudni, mit hoz a reggel, eljutunk-e a vízig, mire alkonyodik, ha csak délben indulunk, mint ahogy elterveztem. De mint minden aggodalmam, ez is elpárolgott hajnalra. A reggel forró volt, fényes és kicsit szellős. Délben, ha kiléptünk a pálmák árnyékából, a Pel magaslatai táncoltak a forróságban. Vagy négy mérföldet tettünk már meg, mire megértettem a hasadék furcsa topográfiáját. Annyira szimmetrikus volt, hogy mindkét hegyoldal tovatűnt a messzeségben, mint a vasúti sínek vagy a perspektíva egy Dali-táj képen. Elöl meredezett a Kulal legmagasabb csúcsa, mintha minden lépéssel kissé magasabbra emelkedett volna a meredek gerinc alatti láva talapzatáról. A meleg egyre izzóbb lett. Az emberek nem sokat beszéltek, legfeljebb csak azt ismételgették egyhangúan, hogy „villák vannak a napban". Goiti rekedt „bodai!"-jal nógatta a tevéket. Sohasem tudtam meg, mit jelent ez a bodai, ha egyáltalán jelent valamit. Goiti is hamarosan elunta mondani. Délután kiderült, hogy Lelean már távolról meg tudja állapítani a vándorok nemét abból, hogy miképpen ragyognak a napban. A szamburu nők a szó szoros értelmében csillognakvillognak a visszatükröződő napsugárban. Fényes nyakláncokat, amuletteket hordanak a karjukon, a legtöbb nő térdtől bokáig bokaperecekbe van szorítva. Egy férfit nehezebb észrevenni a lándzsahegyéről tükröződő ragyogás alapján. A meghatározást tábori látcsövemmel ellenőriztem, és megállapítottam, hogy Lelean ritkán tévedett, még akkor sem, amikor az utazó csupán kis pont volt a távoli láthatáron, és a bozótos is jócskán elfedte. Egy ízben vadászatunk majdnem drámaivá élénkült, amikor azt hittük, orvvadászt füleltünk le. Körülbelül egy mérföldnyire tőlünk lándzsahegyről verődött vissza a fény. Lelean azt mondta: „egy ember", azután feszülten tovább figyelte a távcsövön át. A férfi szemmel láthatóan guggolt, és ahelyett, hogy vállán hordta volna a dárdáját, ahogyan ez egy tisztes szamburuhoz illik, „lövésre készen" állt a fegyvere, persze lándzsa módra; azaz heggyel előre. Lelean feléje szaladt; lihegve követtem a melegben. A délután nem volt éppen alkalmas a *

Az angol szövegben itt „whatyou too?" szöveg áll; ez részben tartalmi jelentést hordoz (magyarul: Még te is?), másrészt hangutánzó. - A szerk.

terepfutásra. Amikor a közelébe értünk, kitűnt, hogy a dárdavivő egy öregember, aki nem tud már sem gyorsan mozogni, sem felállni. Dárdája rozsdás és tompa volt. Évek óta nem használták, és esze ágába sem jutott orvvadászni, hanem – ahogyan reszkető hangon előadta – elvesztette a teheneit. Azokat kereste. Nem láttuk-e őket? Megráztam a fejem; Lelean valami gorombaságot mondott szamburu nyelven, aztán visszasiettünk a tevékhez, rövid járőrutunk után nem túl lelkesen. Közvetlenül alkonyat előtt felmásztunk egy sziklára. Láva borította holdbéli táj tárult elénk, egészen a látóhatár széléig. Szelíd, meleg szél fújt velünk szemben, mégis minden halotti csendbe borult. Úgy éreztem, csak mi élünk ebben a holt világban. Egy csepp víz sem volt az Andriluggában. Sebaj, gondoltam, húsz liter tartalék vizet hoztunk magunkkal. Azt mondták, hogy közvetlenül előttünk van egy-két állandó vizesárok, és a legrosszabb esetben éjszaka elmehetünk egy „édesvízzel kevert sós, de azért iható" vizet tartalmazó tóhoz. Leginkább az zavart, hogy jóllehet gondosan tanulmányoztam a térképet, és helyi felvilágosítások alapján is kerestem az itatókat, embereim, akik a lehető legtovább akartak South Horr-ban maradni, teljesen félrevezettek. Mivel tudtuk, hogy egy óra múlva teljesen bealkonyodik, úgy határoztunk, addig megyünk, míg táborozásra alkalmas, védett helyet nem lelünk. Izzó meleg volt, felfelé kellett másznunk, az ösvény majdnem teljesen eltűnt. Az utat csak a kétoldalt heverő, a nagy lávaköveknél kisebb, töredezett, barna és fekete lávacsomók jelezték. Távolról a nyugati és északi lávafalak fényesnek és simának látszottak, mint a vasúti rézsűk, de közelről kitűnt, hogy keményre döngölt salak és habkő az anyaguk, érintésre forróak, és telelyuggatottak, akár a Gruyére-sajt. A Rudolf-tavat – vagy Jade-tavat, ahogyan egyes felfedezők nevezik – 1888. március 6-án fedezte fel a magyar Teleki Sámuel gróf*. Érdekes ember volt, nagyratörő gyalogos szafárit vezetett keresztül-kasul egész Kelet-Afrikán, három szuahéli, hat vezető, nyolc szomáli, tizenöt aszkari és több mint kétszáz teherhordó, valamint hűséges, szorgos és kissé nehéz felfogású életrajzírója, Höhnel Lajos hadnagy kíséretében. Ami keveset tudunk a grófról, a hadnagy két nagy kötetet megtöltő, nehézkes prózájából tudjuk**. Egy-két mérföldnyire attól a hegytől, ahol mi éppen táborozóhelyet kerestünk, Höhnel így írt: A köztünk és a tó között elterülő hegyvidék valóságos pokol; északdél irányú, párhuzamos magaslatokból áll, nekünk pedig északnyugati irányban kell átvágnunk rajta. A hegyoldalak mély szakadékok, a legtöbbjük áthághatatlan, a többi feketés-barna kövekkel és likacsos lávával van teleszórva. A szűk völgyeket vastagon kőomladék meg laza homok borítja, melybe belesüpped a láb, és ez akadályozza a haladást. Amikor a nap magasabbra hágott, sugarai tűrhetetlen fénnyel verődtek vissza a sziklák barnásfekete felületéről, közben égető, forró szél kerekedett dél felől, arcunkba kavarta a homokot, és majdnem lefújta a rakományt az emberek fejéről. A szél távolról sem fújta le a rakományt tevéinkről, rendszerint csak állandó meleg szellő lengedezett. Nem lanyhult és nem erősödött félórákon át, azután hirtelen hosszan kitartott sóhaj hallatszott a Kulal felől. Néhány másodperc múlva a sebesség növekedését a szinte a lábunk előtt kerekedett forgószél kavarta portölcsérek formájában figyelhettük meg. Egyszer-kétszer lefújta a fejemről lecsüngő búrkalapomat; ezért kétoldalt egészen behúztam az arcomba. A szélroham támadása kissé eltérítette a tevéket az iránytól, vissza kellett vonszolni őket az ösvénynek tekintett útvonalra. Járásuk lelassult, a széllel szemben inkább vontatni, mint vezetni kellett őket a törmelékköveken. Egy kis lávahorpadásban találtunk menedéket, amelyre mindig undorral emlékszem vissza. Vízadagom felét egy főzet teára használtam fel ezen az estén; mosdásra már nem jutott, mivel nem szoktam tevevizeletben mosni a kezemet meg az arcomat, ahogyan a fiúk. Vacsorára egy girhes kis sült madarat kaptam, babbal. Én lőttem le szegény nyartyúkot, amikor gyászosan kotkodácsolva felrebbent egy sziklalapról. Nem tudom, miből élhetett. Ágas-bogas, tövises cserjéken kívül *

A szerző angol szövegében itt – tévesen – osztrákként ír gróf Telekiről. Szíves jóváhagyásával a szöveget javítottuk. – A szerk.

**

Höhnel Lajos: A Rudolf- és Stefánia-tavakhoz. I–II. köt. Bp. 1892. - Magyar nyelven természetesen több mű is megjelent a híres és tudós Afrika-utazó-, felfedezőről. – A szerk.

semmi sem termett ebben a kis völgyben. Vászonszékemben ültem, szürcsölgettem a teát, s minden gondolatom a vízhiány körül forgott. Súlyos hibát követtem el, amikor csak a legszükségesebb tartalékkal indultam útnak. Ez nem történt volna így, ha több figyelmet szentelek a térképnek és kevesebbet a szóbeszédnek. Anderiben a víz fent, a hegyekben volt, és nem ott, ahol jártunk: a luggában. Jobb lett volna, ha a horhosban táborozunk le, és elküldünk néhány embert forrást keresni. Mezek feljött megkérdezni, felállítsa-e a sátrat; a másik alternatíva: a szabadban alszom. Beleegyeztem, hagyjuk hát a sátrat, de eszembe jutott a hiéna, amelyik megette a tornacipőm orrát, s azt mondtam, feszítse a moszkitóhálót az ágyam fölé. Mezek duzzogott, és az upepóra. hivatkozott. Azt hittem, ez csak kifogás, hogy ne kelljen dolgoznia, s azt mondtam, csinálja fürgén, és ne vitatkozzon. Meg is bántam később, amikor a szélroham úgy felkapta a hálót, mint a zsebkendőt, és a görbe fák közé sodorta. Fél óra hosszat tartott, míg kibogoztuk az ágak-bogakból, s a karom alakú tüskék összevissza szaggatták. A szél ellenére sűrű csillagos volt az ég; amikor felébredtem, a Nagymedve állásából próbáltam megállapítani az időt. A Medve lábai a levegőben kalimpáltak, farka meg a láthatár szélét súrolta, nyilván azért, mert kétfoknyira voltunk az egyenlítőtől. Eszembe jutott, hogy Arábiában na'ashinak nevezik az északnyugati szelet, és azt mondják, hogy a csillagkép kellős közepében kerekedik. Avagy „... te vezeted a Medvét fiaival együtt ?" – kérdé az Úr Jóbtól, midőn a forgószélből szólott hozzá. Elnézegetvén a csillagképet, azon tűnődtem, vajon a csillagok egy minket hívó mutató-, vagy pedig egy vészjóslóan lefelé fordított hüvelykujjat formáznak-e.

A Rudolf-tó felé A szél, miután néhány velőtrázó sikollyal ránk-ránk ijesztett, pirkadatkor támadt fel. A forró szélroham mintha tüzes kemencéből zúdult volna le. Amikor a tüskebokrok sivítani kezdtek, és homok borította el párnámat, semmi mást nem akartam, csak veszteg maradni ott, ahol voltam, összegörnyedve a földön, a piszkosbarna lepedő alatt. Úgy tűnt, hogy az expedíció meghiúsult, mielőtt még a tóhoz értünk volna. Ha az emberek nem veszik olyan vidáman félvállról a szelet, bizony kiadtam volna a visszavonulási parancsot South Horr felé. Mezek azonban jót mulatott, amikor egy főzet drága teát úgy elfújt a szél, mint a tajtékot, még mielőtt a csészébe folyt volna; Lelean elismerte, hogy az upepo nagyon rossz, de szerinte hamarosan elül, és Karó hangosan nevetett, amikor szárnyra kelt a takaróm. Vad csatakiáltással, hahotázva ugrott utána. Mindez helyrebillentette lelki egyensúlyomat. Beláttam, hogy helyzetünk sokkal rosszabb is lehetett volna. Felkeltem, elfogyasztottam egy maréknyi nedves zabkását meg datolyát, aztán egyedül nekivágtam a közeli dombnak, s a tetejéről végigpásztáztam tekintetemmel a terepet. Elég rosszul festett. Sehol semmi nyom vagy ösvény. A Kulal-hegy és a Longippi-dombok lábát szélfútta, narancsszín homokbuckák borították. Az előteret teljesen ellepték a lávagörgetegek és a fényesre csiszolt kőhalmok, amelyek romba dőltek, akár a bombázott házak, vagy szemmel láthatóan éppen összedűlőfélben voltak. Széllel szemben visszabukdácsoltam a táborba. Úgy láttam, már nem fúj olyan vadul, mint hajnalban. Kilenckor nekiveselkedtünk a gyaloglásnak; némiképp megnyugtatott a tudat, hogy ha a déli pihenőig megtesszük az út nehezét, aligha kerülünk ennél sokkal rosszabb körülmények közé. Őszintén bevallom: az útnak ezen a szakaszán aggódtam és örültem egyszersmind – aggódtam az ismert okok miatt, és örültem, mert éreztem, hogy jelenlegi fizikai kondíciómban biztosan elgyalogolok addig, amíg a tevék bírják. Lábam még soha nem volt olyan erős, mint most. Ezt főleg Thesigernek köszönhettem, aki azt tanácsolta, hogy hordjak tornacipőt; nincs is ennél jobb. Az embereim kiselejtezett kerékabroncsból készült, különböző fazonú szomáli szandálokat hordtak. A láva darabokra szaggatta a szíjakat, ők a fogukkal húzták ki a szögeket, és kővel kalapácsolták össze a csíkokat. A tornacipők jobban megfeleltek a célnak. Könnyű menetelésnél kilazítottam a cipőzsinórt, úgy baktattam, néha még le is húztam a cipőt kis időre, s élvezettel jártam mezítláb a porban. De amikor a sziklákon ugráltunk, újra felhúztam a tornacipőt, és lazán összefűztem a zsinórját. Körülbelül egy óra járás után megállapíthattam, hogy az előző szakasz vége felé magasabbra jutottunk, mint gondoltam. Jelentéktelennek tetsző hegyek hatalmasra nőttek, de a délibáb miatt sohasem tudtam egész biztosan, sziklahalmot látok-e közvetlenül előttem, vagy hegységet a láthatár végén. Lelean aggódott a közvetlenül előttünk leereszkedő ködfátyol miatt. – Nem köd, hanem veszélyes homokvihar - mondta, és azt tanácsolta: ha lehet, kerüljük el. Egyetértettem vele, pedig ez azt jelentette, hogy alig négy liter vizünk marad éjszakára. A fölkavart homok – jóllehet két-három mérföldnyire tőlünk balra áramlott – sűrűnek és fojtogatónak látszott. Portölcsérek kúsztak felénk; igencsak fellélegeztem, amikor a „köd" megfordult. Lelean vezette a csapatot, de miután a szél süvöltését túlkiabálva megkérdeztem tőle, még mindig nem tudtam biztosan, elértük-e már a híres Sirima-ösvényt, amely egyenesen a tóba torkollik. Úgy tűnt, Lelean a Longippi-dombok mögött keres menedéket. Északi irányt vettünk, hogy elkerüljük a homokvihart. Bár elhatároztam, hogy térképet és iránytűt használok, egyszer az a buta ötletem támadt, hogy keresztiránylatokkal határoztam meg két távoli csúcsot. De kiderült, hogy távolról sem az a hegység volt, aminek gondoltam, csupán kis szikladudor egy távoli lávabuckán, a másik pedig lassan eltűnt, mint a kámfor, csak töredékei maradtak fenn az égen. Délibáb incselkedett velem. Miközben a nagy köveket kerülgetve ide-oda ugráltam, és igyekeztem elhessegetni gondolataimat egy iható vizű tiszta tó felől, eszembe jutott Teleki és Höhnel, akik ezen az úton jártak, s még nem tudták biztosan, hogy egy tó fekszik közvetlenül előttük. Naplójukba ezt írták: Egyetlen élőlény sem osztotta meg velünk magányunkat, és ameddig távcsövünkkel elláttunk, nem volt más, csak sivatag, sivatag mindenütt. Tetejében a perzselő meleg, és a homokot kavaró szél szüntelen csapkodása, ami

ellen nem tudtunk védekezni. Vigasztalan kép. Ha egy fél századdal ezelőtt kelek útra, szívesebben választottam volna Arthur Neumannt útitársamul. Ez az elefántvadász „kaotikus zűrzavarban szétszórt, különböző sziklák csodálatos, kusza halmazának" látta a vidéket. Amikor néhány mérföldnyire volt a tótól, ezt írta: „Még vadabbul csipkézett hegyek közé kerültünk, tele szakadékokkal, sziklahasadékokkal, a hegyoldalak vöröslő meredélyek, a völgyekben végestelen-végig görgetegkő egymás hegyén-hátán." De hozzáfűzte: „bizakodik benne", hogy eljut a tóparti Reshiatba. És optimista pillanataimban én is erősen „bizakodtam". Délben olyan helyre értünk, ahol a Balessa Kulal gyér számú folyóinak habjai porrá zúzták a lávát. A Balessa Kulal egy lugga, ami a Chalbi-sivatagból emelkedik ki, és a Kulal-hegy mögött nyolcvan-kilencven mérföldön át párhuzamosan fut a Rudolf-tó keleti partjával. A luggában egy bokor alatt meztelen turkana halász aludt, a legmagasabb és legsoványabb ember, akit valaha is láttam. Homoki angolnára emlékeztetett. Már elfelejtettem, hogy Ekalinak vagy Ekairunak hívták-e. „A Lusta Ikky" néven él emlékezetemben, és jóllehet, gyenge a szaglásom, éreztem, hogy Ikky, a tevéje meg majdnem minden bűzlik körülötte, mint a görény. A tóban halászott: hosszú, foltos tőkehal pántlikának tetsző zsákmánya a bokorban száradt. Ellepték a legyek, akárcsak Ikkyt. Mélyen aludt, valami turkana álmot láthatott. Egy percig szó nélkül körülálltuk, azután Lelean szuahéliul üdvözölte. Semmi válasz. Mezek turkana nyelven megismételte a köszöntést. Ikky folytatta a horkolást. Erre aztán Karó, a reá jellemző tapintatossággal, egy csipetnyi homokot szórt az alvó ember széles orrlikába. Ikky tüsszentve ébredt, és a dárdája után kapott. Biztosítottuk békés szándékainkról, csak a luggát szeretnénk megosztani vele („mi barátok"), Mezek pedig, aki turkanául is beszélt, kiderítette, hogy a jóember - halrakományával és a közeli forrásból szerzett vízzel – a nem messze fekvő manyatta felé igyekszik. A víz szóra igencsak felderültem. Ikky mintegy ötvenliternyit szállított a tevéje hátán átvetett kecskebőr baromelekben. Nem kétséges, hogy hajlandó még egyszer elmenni a forráshoz. Elég lesz öt shilling a vízért? – Silingi tano kva maji – mondtam Mezeknek, de még mielőtt turkanára fordíthatta volna, Lelean dühösen rám támadt: –N e! N e! Az alkudozásban való járatlanságom és az a könnyedség, amivel az emberek rászedtek, dühös szánalommal töltötte el. Vigyázott a pénzemre, mintha a sajátja volna. Szuahéli nyelven a tudtomra adta, hogy ez az ember csak egy átkozott nigger (msenzi meuszi), és minden kincsét odaadja egy maroknyi dohányért. Ebben tévedett, mert sem a pénz, sem a dohány, sem a tea nem érdekelte az önelégült Ikkyt. Csak egyet akart: argrit, és én tudtam, hogy argri húst jelent. Szárított tevehúst ajánlottunk fel neki. Megrágott egy zsírosnak látszó darabot, aztán vonakodva rázta a fejét, mint aki azt mondja, ehetőnek éppen ehető – ebben viszont én kételkedtem –, de amit igazán akar, az a friss hús. És szájával cuppantva a puskámra kacsintott. Lehangoló javaslat. Abban reménykedtem, hogy a tóig nem kell többet lőnöm. Ráadásul nem is láttunk gazellát, mióta elhagytuk Anderit. Megráztam a fejem. Mezek azt mondta: – Itt nincs hús! – és Lelean tettetett megvetéssel hátat fordított a turkanának. – Nincs? – kérdezte Ikky hitetlenül. – Nincs? Mi!? Hogy nincs hús? Meglepő fürgén felugrott, és hadarva mondott valamit Mezeknek. Úgy látszott, hogy turkanánk még álmában is hallotta a közelben lévő duiker hangos horkanását. Szerinte a kis antilop valahol a bokorban lehetett a lugga túlsó végén. Nem kétséges, hogy még ott lebzsel, és ha ott van, akkor ő megtalálja, én meg lelőhetem. Még hogy nincs hús? Átkozva a hús- és vízhiányt, követtem Lengamával a meztelen turkanát a bozótosba. Lelean meg mögöttünk caplatott. Nyomkövetőként Ikky lepipál egy egész falka vadászkutyát. Nem sietett. A földet figyelte szüntelen, olyan volt, mint egy lassú észjárású, de szorgalmas gyerek, amikor hangosan olvassa az ábécéskönyvet. Komótosan mászkáltunk fel s alá a luggában, míg végre megtaláltuk (azaz Ikky megtalálta) a duiker apró patanyomait egy homokágyban, alig százyardnyira attól a helytől, ahol aludt. Megmutatta nekünk, hol állt meg az állat, hol fordult meg és hol székelt. Követtük útját felfelé a vízmosás egyik partján, azután megint le a másik oldalon. A homokon elég világosan látszottak a nyomok, de

hogy köves terepen hogyan találta meg őket Ikky, azt fel nem foghatom. Talán a homokban látható nyomok irányából következtetett az állat valószínű útjára, ott aztán előre-hátra szimatolva megtalálta, amit keresett. Egy buckán rábukkantunk a duikerre, egy páviáncsoport közepében állt, ezek elkezdtek makogni, majd elfutottak. A duiker is futott. Olyan volt, mint egy pattogó labda. Három-négy nagy lépés után olyan magasra szökkent, hogy megtántorodott, amikor újra földet ért, aztán továbbrohant. Menekülés közben egyszer megperdült, hogy lássa, hol vagyunk. Megkockáztattam egy gyors lövést, és tüzeltem abban a minutumban, hogy a célgömbbe került. Egy bőrkesztyűhöz hasonló valami repült a levegőbe, és én ráeszméltem, hogy olyan pontosan lőttem le a kis antilop fejét, mintha baltával vágtam volna rá hátulról. Nem múlt ki rögtön, de szétesett. Akkoriban a vadászattal kapcsolatos vegyes érzelmeim még nem váltak egyértelművé, mert később az alábbi feljegyzést találtam az esetről a naplómban: Első lövésre egyenest a fejét találtam el. A fej eltűnt. Hogy az isten verne meg minden lövöldözést! De miért is verje meg? Ugyan ki fogyasztotta el az állatot? Mindannyian ettünk egy falást belőle – mindannyian, kivéve azt a pojáca Lengamát, aki nyafogott, hogy nem vághatja el a torkát annak, aminek nincs feje, és kért egy marhahúskonzervet. Adtam neki szárított húst. Alig valami maradt meg a duikerből. A „turk" ujjával kinyomta a beleket, aztán mohón felfalt valamit, ami a gyomorban lévő emészthetetlen fűcsomóra hasonlított. Úgy látszik, ez itt csemege. Borzalmas volt! Amikor Mezek felhozott egy nagy kanna teát, rájöttem, hogy vagy Lelean volt a cinkosa a „turk"-nak, vagy én értettem teljesen félre a terjengős érvelést a hús-víz cseréről. A vizet tartalmazó mélyedés a luggában volt. Míg mi vadásztunk, a fiúk megtöltötték kissé sós, tiszta vízzel a négy marmonkannánkat. Ez annyira meglepett, hogy felháborodottan zagyváltam össze mindenfélét, mert meg akartam érteni, hogy miért kellett lelőnöm a duikert. Eső után köpönyeg. Az ország belsejében használt szuahéli nyelven a múlt időt a nakvisa szóval fejezik ki, ami azt jelenti, hogy „befejezni"; ez értelmetlenné tette legtöbb szavamat, különösen ha tagadó formában használtam őket. Ráadásul a „birtokolni" (to bave) szó nem létezik szuahéli nyelven. Az emberrel „van valami", vagy tagadó formában: „nincs vele". Amikor Lelean kapiskálni kezdte, hogy miről beszélek, azt mondta: természetesen tudta, hogy van ott víz. Mit gondolok, mi más hozta a duikert meg a páviánokat a luggába? Mindenki tudja, hogy víz van a Balessa Kulalban. Ami pedig a duikert illeti, azt azért lőttük le, mert a turkana régóta nem evett húst. Minthogy mindenkinek szüksége van húsra, adnunk kell neki. Sötétbarna szemében erősen kutattam a turpisság jeleit, de nem találtam, s arra a következtetésre jutottam, hogy ebben az esetben, akárcsak máskor, egy kis önérdek is közrejátszott az afrikaiak egymás közti rendkívüli mérvű vendégszeretetében. Eszembe jutott Thesiger egyik története egy beduin sejkről, akit „a farkasok gazdájának" neveztek, mert valahányszor éjszaka farkas üvöltött a sátra közelében, megparancsolta a fiának, vigyen ki egy kecskét a sivatagba, mondván, aki tőle vacsorát kér, az nem maradhat éhkoppon. Délutánra eltünedeztek a felkavart homokfelhők, és abban a reményben, hogy a mai napon túl vagyunk a legrosszabbon, megparancsoltam, málházzák fel a tevéket. Alkonyat előtt legalább meg akartam pillantani a tavat. Nyilvánvaló rosszallással, részvétlenséggel vették tudomásul a parancsot. Lelean és Karó hosszas magyarázatba kezdtek arról, hogy ahol volt egy duiker, ott bizonyára akad több is, ezért jó volna itt maradni. A lusta Ikky vezetésével mégis elhagytuk a védelmező luggát, és azt kellett tapasztalnunk, hogy a szél még mindig expresszvonat-sebességgel száguld. A Longippi-dombok felé meneteltünk észak felé, a Kulal pedig egyre magasabban meredezett előttünk. A térkép szerint a hosszú, keskeny hegyet az El Gijata-hegyszoros meredek falai választják ketté, de a mi útvonalunkról nézve a déli oldal olyan volt, mint egy közeledő nagy tengerjáró orra. Az állandó meleg szélfúvás nyomása még erősítette is ezt az illúziót. Egy piszkosbarna sziklahalom tetejéről, mely likacsos volt, akár valami kanális megkövült, buborékos tajtékja, távcsövemmel kerestem a rég várt tó látványát a messzeségben. A Longippin túl füstlila hegyek sorakoztak, Lelean szerint ott van a turkanák „otthona". Mivel ők a Rudolf-tó nyugati partján élnek, ez azt jelentette, hogy a tó – bár még nem látható – valahol a közvetlenül előttünk lévő medencében van. Minden percben felcsillanhat fényes víztükre. Egy sor kőhalomra lettem figyelmes, alul mintegy tizenkét láb átmérőjűek lehettek, és

olyan szabályos alakjuk volt, hogy csak ezek tűntek valóságosnak a táj valószerűtlenségei közt. Neumann is látta ezeket a kőhalmokat hetven évvel ezelőtt, és azt hitte, hogy „valamiféle kezdetleges kunyhók alapjai. De – írta – rejtély, vajon ki építette őket, és mi keresnivalójuk van ebben a sivatagban, meg azután vándorló építői miért ütöttek tábort éppen itt, ahol nincs víz." Wambában azt mondták nekem, hogy a kőhalmok halotti emlékművek. A turkanák régebbi nemzedékei emelték őket, de a legtöbbet a mind a mai napig a tó partján élő elmoló nép építette. Lelean nemigen tisztelte az ereklyéket, fel is mászott az egyikre körülnézni, de sem Mezek, sem pedig Ikky nem merte megközelíteni őket. Délután azt tapasztaltam, hogy sokkal könnyebb a járás, mint reggel volt, bár a körülmények azonosak. Ennek oka az volt, hogy észrevétlenül könnyű menetelésbe váltottam át, ami a vízben való gázoláshoz vagy magas fűben való lassú, kimért lépkedéshez hasonlított. Ahelyett, hogy erőmet elpazaroltam volna a széllel szemben, inkább rádöbbentem, kicsit magasabbra emeltem a térdemet, mint rendesen, s könnyedén, erőlködés nélkül csúsztattam egyik lábamat a másik elé. A forró szél kiszárította az ember bőrét, és annyira elpárologtatta az izzadságot, hogy karom s lábam kissé fázott. Emlékszem, arra gondoltam, ha ez a legrosszabb, ami vár reám, semmitől sem kell félnem, kivéve a letartóztatást. Akkor még nem tudtam, hogy a hosszan tartó forróság és a reám zúduló erős napfény hatása lassú és alattomos; az ember sokáig észre sem veszi, mi a baja. Ingerlékeny lettem. Erős gyanúm támadt, hogy Ikky eltévedt. Ahelyett hogy a hegyek felé vette volna az útját, ahogyan mi tettük, átvágott a legszörnyűbb lávagörgetegeken, bizonytalankodva megállt, és csak azután intett, hogy kövessük felfelé. Arra kezdtem gondolni, hogy ez az ember éppolyan szélhámos, mint amilyen balek én vagyok, amiért felfogadtam vezetőnek. Ügy tűnt, nagyobb bajba sodort bennünket, mint amibe saját erőnkből jutottunk volna. Mintha a gondolataimban olvasott volna, Ikky egyszerre csak megállt, és odaszólt valamit Mezeknek; Mezek bólintott, és hozzám fordult. – A turkana – mondotta – keresi a barra-barra m’zurit. A jó utat! Kissé zabos lettem, s azt mondtam, végtelenül lekötelezne, ha akármilyen ösvényt – jót, rosszat vagy közepest – találna. Kelettől nyugatig csak csokoládészínű lávafoltokat láttam – semmi mást. Lidércnyomásos táj, és nem vitás, hogy eltévedtünk. Megkérdeztem, ugyan miképpen gondolja a turkana megtalálni a jó utat. Iróniám nemigen hatott az érintettekre. Azt mondták, hogy pihennünk kell egy kicsit, és amíg mi pihenünk, a „turk" felderíti a terepet egy hegy tetejéről. Figyeltem, ahogy könnyedén menetelve halad előre; szandálja nagyot huppant, amikor egyik éles szélű kőről a másikra szökkent. Szemmel láthatóan tele volt önbizalommal; én annál kevésbé. Észak felé kellett tartanunk, a hegyek még előttünk meredeztek, s úgy láttam, nemigen lehet továbbmenni a közbeeső területen. A láva egyre rosszabb lett. Aggodalmaimat még az is öregbítette, hogy két teve hasra esett, mihelyt levették róluk a kötőféket. A többi mozdulatlanul állt. Ez rossz jel. Rendszerint egyből nekivágnak a legelőnek. Egy forró radiátor hőmérsékletű sziklának dőlve guggoltam, s figyeltem hogyan halad Ikky óvatosan egyre magasabbra. Lehet, hogy félreismertem, lebecsültem őt, de határozottan rosszkedvű voltam – nem nyugtalan, csak rosszkedvű. A hosszú meneteléseken azt tapasztaltam, hogy az ingerlékenység a nappal együtt kel fel és nyugszik le. Kora reggel terveket szőttem, beszélgettem az emberekkel, gyönyörű dolgokra gondoltam, és értelmes ember módjára érdeklődtem a látottak iránt. De körülbelül fél tizenegykor, és különösen elhagyott helyeken, vagy ha kora hajnalban indultunk, kezdtem betegesen magamba zárkózni. Ezt a jelenséget a John Cassian, egy ötödik századbeli szerzetes által leírt „keserűségnek vagy fehér melankóliának" tulajdonítottam. Úgy látszik, összefügg a „délidő pusztító erejével". A melankólia folyamatának a magyarázatáért mélységes hálával tartozom Helen Waddellnek. Desert Fathers (Sivatagi atyák) című könyvét akkor olvastam, amikor már kezdtem unni a térképeket, szótárakat, puha kötésű könyveket és Rudolf trónörökös életrajzát, akiről a tavat elnevezték. Waddell Cassian-fordítása szerint a fehér melankólia „hasonlít a búskomorsághoz", „főleg szerzeteseket vagy magányos vándorokat támad meg, és állandó, gyűlöletes ellensége a sivatagban tartózkodóknak... különösen délidőben, s akár a láz, szabályos időközökben szökken fel". Ikky közben hangya méretűvé zsugorodott egy szürke sziklán. A távcsövön át néztem őt, ahogy fürkészi a láthatárt, anélkül hogy beárnyékolná a szemét. Egyszer körülnézett, és utána ugyanolyan egykedvűen jött vissza, mint ahogyan elment. Ki is találhattam volna, hogy azt mondta Mezeknek: „a jó út nincs nagyon messze". A gurgulázó és véres tajtékot fúvó tevéket lábra állí-

tották. Útnak indultunk. Arra gondoltam, több lehet puszta véletlennél, hogy az ezen a vad vidéken elterülő tavat egy öngyilkos főhercegről nevezték el. Teleki gróf 1888-ban jutott el a tóhoz, abban az évben, amikor királyi ura, Rudolf, Ausztria trónörököse találkozott azzal a leánnyal, akivel híres közös halálukra szövetkezett a mayerlingi kastélyban. Ma már úgy tűnik, hogy a tizenhét éves Vecsera Mária nem volt az az ártatlan fiatal leány, akinek a romantikus irodalom ábrázolta. A bécsi társaságban sok fiatalembert kitüntetett a kegyeivel. A lovastisztek voltak a gyengéi, az anyja pedig, egy török tolmács özvegye, „a jómódú idősebb urakat kedvelte". De nagyon valószínű, hogy Mária jól tudta, királyi szeretőjének békességre van szüksége, és melegséget nyújtott neki, „mint egy kis állat", ahogyan egyik életrajzírója említi. Rudolf, akiről a Jade-tavat elnevezték, tulajdonképpen az osztrák udvar foglya volt. Atyja, Ferenc József császár, a magyar szeparatistákkal való összeesküvéssel gyanúsította. Akárcsak az apját, őt is az orosz háború kísértete üldözte állandóan. Anyja, Erzsébet királyné, Európa egyik legszebb asszonya, gyermekként kezelte őt, felesége, Stefánia hercegnő pedig, egy nagyhangú aszszonyság, aki „olyan akkurátus volt, mint egy dragonyos", egyszerűen semmibe vette. Rudolf súlyos depresszióban szenvedett: tudnia kellett, hogy számos rokona egész biztosan elmebeteg volt. Megpróbált közös halálra szövetkezni számos udvari emberrel és ulánus tiszttel, s amikor 1889. január 30-án, a kora hajnali órákban végzett magával, ismerősei nem lepődtek meg. Az éjszakát Rudolf a vadászlakban töltötte Vecsera Máriával. A leány gyertyafénynél írta búcsúleveleit. „Drága Anyám! bocsásd meg, amit tettem. Nem tudtam ellenállni szerelmemnek... Temessetek melléje Allandban." Megbeszélték egymás közt, hogy méreggel vagy revolverrel vessenek-e véget életüknek, s Rudolf udvariasan Máriára bízta a döntést. „Inkább a revolvert – írta a leány. – A revolver biztosabb." Kinyújtózott az ágyon, és szeretője átlőtte a homlokát. Hogy miért nem követte azonnal, és mire gondolt hosszú órákon át egyedül a halott leánnyal a szobában, azt már senki sem tudhatja. Rudolf sok éven át foglalkozott a halál gondolatával, de meglehet, hogy amikor a végső döntés előtt állott, az inába szállt a bátorság. Csak virradatkor hívta be Loschek nevű inasát, és kérte a reggelijét. A döntést tovább már nem halaszthatta. Rudolf az egyik kezében kézitükröt tartott, a másikban egy kis revolvert, aztán meghúzta a ravaszt. Oly gyorsan állt be a halál, hogy amikor a Habsburgok családi sírboltjába helyezték, jobb mutatóujja meg volt görbülve. Mivel hiányzott a koponyaboltozata, a császár csak nehezen tudta meggyőzni a pápai hatóságokat arról, hogy a trónörökös hirtelen szívbénulás áldozata lett. Öregbítette a bonyodalmakat az a körülmény is, hogy egy fiatal nő holttestét találták az ágyában. A mayerlingi ügy igazi dráma, melynek befejeződése szabályos hangnemváltással oldja fel a tragikus hatást. Vecsera bárónőt nem temették királyi szeretője mellé. A meztelen testet egy bundába bugyolálták, fejére meg kalapot raktak, hogy elfedje a halántékán tátongó sebet, s a rendőrök éjszaka kicsempészték a vadászlakból. A császár parancsára Mária rokonainak alá kellett írniok egy okmányt, mely szerint a fiatal nő öngyilkosságot követett el. Ha igaz az, hogy szerelmi halált halt, érzelmei nem nyertek teljes viszonzást. Rudolf, mielőtt Mayerlingbe utazott, több órát töltött másik szeretőjénél, Mitzi Kasparnál, s hatvanezer guldent hagyományozott rá, meg egy „túláradó szerelemmel" írott levelet. Feleségének, Stefániának a reakciója a jámbor méltatlankodás volt: „Egész személyiségem – írta – felháborodik az istentelenség, a bűnös könnyelműség ellen, amellyel eldobtak egy életet." Nem volt képes felfogni, hogy Rudolf abban az igencsak gyakori betegségben halt meg, amelyet kétségbeesésnek hívnak. A melankolikus főherceg emlékét örökíti meg a Jade-tó. Legnagyobb meglepetésemre társaságunk egyik tagja sem hallotta Rudolf néven emlegetni a tavat. A szamburuk szerint a Nyirun túli Nagy Víz a Basso; a turkanák Aman néven ismerik, az északi törzsek pedig Gallopnak nevezik. Számomra a tó valóságos lidércfény volt, nem hittem, hogy valaha is elérem. Lassú haladásunk ellenére kiderült, hogy gyanúsítgatásom alaptalan volt: Ikky nagyon jó vezető. A barra-barrát, amit végül is megtalált, ugyan nem nevezném útnak. A kérges lávafelületről kiemelkedő sziklagerinc tetején csuszamlós, de kevésbé fáradságos volt a járás, mint a sziklagörgeteg oldalain. A sziklagerinc egy mély szurdok, a Sirima bejáratához vezetett, amelyről semmi jót nem lehet elmondani, hacsak azt nem, hogy a túlsó végén időnként felcsillant valami, ami akár egy nagy víz felületéről is sugározhatott. Mielőtt még bármit is kérdezhettem volna, Ikky közölte, hogy vezetői feladatát elvégezte.

Azt mondta: a tó a szurdok végén van, s ő már alig várja, hogy visszatérhessen az övéihez. Szemmel láthatóan elégedetten búcsúzott tőlünk, három halászhoroggal, egy hosszú, sodratlan zsinórral és néhány szelet szárított tevehússal. Amikor letekintettem a szurdok széléről, nem láttam a vibráló fényt, és Lelean végtelenül idegesített azzal is, hogy unos-untig hajtogatta: „tudom, hogy a Basso nincs nagyon messze". A szél szelíd szellővé enyhült, de a Sirima alján olyan forrón fújt, akárha kazánházból jönne. Mintha a felettünk tornyosuló, valaha régen megolvadt bazalt magában tárolta volna az őt kivető tűzhányó melegét. A fény újra felpislákolt. Először arra gondoltam, villám vagy visszatükröződés a távoli sziklákon. A fiúknak azonban nem szóltam. Tudtam, hogy Lelean azt fogja mondani, hogy a tó nincs nagyon messze, és hamarosan jó tábort verhetünk bőséges víz közelében. Ezt már sokszor, nagyon sokszor hallottam. A nap majdnem lehanyatlott, amikor elénk tárult a Rudolf-tó. Borostyánszín és gyöngykagylókék szaténselyem alkonyat volt. A turkana föld távoli hegyei merész ecsetvonásokkal felrakott, bíbor akvarellszínben ragyogtak. Oly sokszor gondoltam a Jade-tóra, hogy nem emlékszem első benyomásaimra, csak arra, hogy a tó olívzöld volt, szélesebb, mint gondoltam, és egyértelműen sokkal szebb, mint képzeltem. Az égen csavarvonalban szálló madarak keringtek, akár a tealevél. Íbiszek és pelikánok voltak, a magasból lebegtek alá lassan, míg bele nem vesztek a víz felszínén úszkáló, meghatározhatatlan madarak sokaságába. Romantikus látvány volt. Valóságos ábrándkép. Arcunkon a por és izzadság szétmálló vakolatával, megilletődöttségünkben, azt hiszem, mi is nagyon regényesen festhettünk egészen addig, míg néhány száz yardnyira meg nem közelítettük a vizet. Akkor aztán egész normálisan viselkedtünk. Karó törte meg a varázst: ujjongó csatakiáltással nekifutott a lejtőnek, útközben vette le a nadrágját. Lelean és Mezek dübörgő léptekkel követték, rohanás közben dobták le magukról ingüket. Én is beugrottam a vízbe, eszembe se jutott, hogy a karomon lévő óra nem vízhatlan. Annyi baj legyen! A főnök és alkalmazottai közötti rendszerint tartózkodó viszony tíz percre felbomlott, mintha sose létezett volna. Úgy viselkedtünk, mint a gyerekek. Karó és Mezek vad vízicsatákat vívtak, Lelean fejre állt a vízben, csak vadul kapálódzó lábait lehetett látni. Én a sekély vízben hemperegtem, a hátamon lebegtem a víz színén, aztán hátrahajolva belemerültem, és jócskán ittam belőle. Ízre és érintésre enyhén szappanosnak tűnt, de a szódatartalmáról mondottak ellenére hidegnek és frissítőnek éreztem: amíg a tó mellett tartózkodtunk, enyhe hasmenésen kívül semmi bajom nem volt. A tevék nehézkesen cammogtak le a vízhez, alsó ajkuk remegett. Letérdeltek, kinyújtották kígyószerű nyakukat, és ittak, ittak, amíg vissza nem vonszolták őket a homályba. Két ragyás lávafal közötti hasadékban aludtunk az éjjel. Lelean biztosított, hogy nyugodtan alhatok a szabadban, még a moszkitó-háló védelméről is lemondhatok. Az igazat megvallva nemigen emlékszem erre az éjszakára, csak arra, hogy hamarosan mély álomba merültem, talán a legmélyebbe az egész szafárin. Végül mégiscsak eljutottunk a Jade-tóhoz.

A loiyangalani szépség Első tóparti táborunkat reggel nyolckor hagytuk el, és jókedvűen gyalogoltunk a part mentén. Karó hátravetette fejét, akár egy operai tenorista, és szívvel-lélekkel énekelt: a tevék csodálatosan felfrissültek, mert hasuk megtelt tüskés cserjével, elégedetten böfögtek, és még az állandóan siránkozó Goiti is elismerte, hogy ürülékük jobb állapotban van, mint néhány nappal korábban. Én is nagyon jól éreztem magam. Éjszaka a tó homályos olívzöld színről napfényes zafírba váltott. Néhány nap múlva rájöttem, hogy a víz színe szorosan összefügg az uralkodó széljárással. A szél rendszerint pirkadattól délelőtt tizenegy óráig kelet felől erősen fújt, ilyenkor a víz színét alig lehetett megkülönböztetni az égétől. A fehér bóbitás kis hullámok egyre nagyobbra dagadoztak, míg végül fehér sörényű lovak hosszú sora száguldott a turkana partok felé. De amikor a szél enyhült, a víz élénksége is lelanyhult: borsólevesszínűvé vált. Meglehetősen egyszerű e színváltozás magyarázata. A vízben sok zöld alga él. Ezeknek a kis növényeknek is megvan a maguk ritmusa: a fény hatására élednek fel és esnek össze. Amikor a nap nyugodtabb szakaszaiban a felszín közelében helyezkednek el, vagy amikor a nyugati szél a Kulal alá söpri őket, akkor a tavat zöldes felhám borítja. Ez – gondolom – a tudományos magyarázat. Én inkább a zafír és a jade, vagy nefritkő fogalmaival közelítem meg a Rudolfot. Két ösvény között választhattunk. Az egyik szerpentinvonalban a part ki- és beugrásait követte; a másik mintegy negyed mérföldnyire beljebb húzódott, fenn a lávameredélyen. Úgy gondoltam, hogy a tó régebbi partvonala lehet, régmúlt idők maradványa, amikor a tó még magasabban feküdt, mint ma. Lelean a fenti útra szavazott, én a lentire. Már nem bírtam a láva látványát, bár sejtettem, hogy a felső ösvény egyenesebb, mint a partvonal, mivel elképesztő sokaságú hegyfok nyakán vág át. Három jól látható hegycsúcs úgy meredezett előttem, mint a templomtornyok, s én megpróbáltam bemérni a helyzetünket. Minden valamirevaló utazó olyan könnyűszerrel használja az iránytűt, mint a borotvát. Én kivételt képezek. Mindig nehézségeim voltak ennek az egyszerű műszernek a használatánál. Most is, a legnagyobb meglepetésemre, ahelyett, hogy tőlem el, északnak mutatott volna, ahogy kellett, a tű kicsiny piros foka megperdült, mintha a köldököm erősen mágneses töltésű lenne. Oldalra álltam, a tű követett. Arra gondolván, hogy az alattam lévő bazalt vagy láva mágneses hatású, egy fatönkre helyeztem az iránytűt. A tű a tó túlsó partján fekvő turkana föld felé mutatott, amelyről tudtam, hogy nyugaton van. Felsóhajtottam, félretettem az iránytűt, és azt mondtam, hogy az alsó úton megyünk. Később megtudtam, hogy más utazók is hasonlóképpen jártak a partvonal mágneses sziklái közt. Kellemetlenséget okozott az is, hogy még mindig képtelen voltam jól lőni. Egy fél órája menetelhettünk, amikor nílusi ludak csapata közelített felénk V alakban: alacsonyan és gyorsan repültek, alig változtattak irányt, amikor felettünk szálltak el. Lőtávolságon belül voltak, de készületlenül találtak. Hagytam, hogy elszálljanak, de felhúzott ravasszal siettem a hegyfok felé, ahol néhány madár tollászkodott a sziklák közt. Három lúd rögtön felszállt a szél szárnyán, minden madarász vágyálmát jelentő célpontot képezvén. Első lövésem célt tévesztett. Ráadásul a másodikkal sem kaptam többet, mint egy fuvallatnyi rozsdaszín tollat, s mire újratöltettem, a madarak elszálltak. Kétségbeesésemben célzás nélkül, gyorsan lőttem egy gubbasztó madár felé, amely szemlátomást még nem döntötte el, mit tegyen. Telibe találtam, de ahelyett, hogy hátraesett volna valamelyik sziklára, ahonnan el lehetett volna hozni, a vízbe pottyant. Egy-két másodpercig kitárt szárnyakkal lebegett a víz színén. Azután a víz örvényleni kezdett, a madár pedig eltűnt, mintha a tó nyelte volna el. – Mámba – mondta Lelean. – Mámba? – Kokídi - világosított fel, gyér angol szókincsét felhasználva. Valóban nagy krokodilus volt, és igencsak hozzájárult ahhoz, hogy nemigen akaródzott fürdenem aznap. Azt mondták, hogy csak sekély vízben biztonságos a fürdés, és dupla biztosítás végett a fiúk a kövek sortüzével csapkodták a vizet, mielőtt csípőig belemerészkedtünk. Lelean boldog volt, mert, mint ahogyan hosszú lére eresztve elmondta, apjának a manyattája valahol a Kulal oldalában van, és ő abban reménykedett, hogy kap néhány nap szabadságot. Azt mondta, két-három éve nem járt otthon. Kissé kelletlenül beleegyeztem a

pár napos kimenőbe, mire ő erre az alkalomra kölcsönkérte lőszeres derékszíjamat és vadászkésemet. Félreérthetetlenül kifejtette, hogy maridadíként akart megjelenni: ez a kifejezés nagyon sokat, többek közt dendit, piperkőcöt is jelent. Beleegyeztem ebbe is, sőt még önként felajánlottam tartalék órámat és egy pár khakiszínű hosszú harisnyámat, amelyre már régóta sóvár szemeket vetett. Következő célpontunk, ahogyan ezt az utazási könyvekben szokás írni, Loiyangalani volt, egy luxus halásztábor, amelyben állítólag bár és úszómedence is van, a légköre pedig távolról sem vág össze a Jade-tó zordonságáról alkotott képzeteimmel, A sportolók Nairobiból repülnek ide, a táborban óránként öt fontért csónakot bérelhetnek, s hatalmas nílusi sügéreket foghatnak ki a tóból. Magányimádatomban a legszívesebben hátat fordítottam volna Loiyangalani eleganciájának. Ebben az esetben a Kulal mögött kellett volna haladnunk, és a tó keleti partját körülbelül egyharmadnyi idő alatt értük volna el újra. De jó okom volt rá, hogy a lehető leghamarabb a táborba érjek: néhány felszerelési cikket akartam itt beszerezni, mint például öt-hat üveg skót whiskyt és egy horgászbotot. Aztán meg találkoznom kellett egy vadászati felügyelővel, és ami a legnevetségesebb: a fegyveres őrséggel. Úgy beszéltük meg, hogy a tábortól mintegy tizenöt mérföldnyire fekvő Ballo nevű luggában találkozunk. Mivel Loiyangalaniig majdnem egy napig kellett menetelnünk, úgy döntöttünk, hogy kihagyjuk a szokásos déli pihenőt. A Rudolf hosszú, keskeny tó, mintegy száznyolcvan mérföld hosszú és harmincöt mérföld széles a legszélesebb részén. Dr. (most: Sir) Vyvyan Fuchs Antarktisz-kutató 1935-ös Rudolf-tavi expedíciójának beszámolójából tanultam meg a legtöbbet a tóról. Az expedíció tragédiával végződött. Két társa: Dyson és Martin összehajtható csónakban akartak eljutni a tó déli végében lévő nagy szigetre, és örökre eltűntek. Fuchs szerint a Serima oldaláról végigsöprő szél „rettentő" volt. Eszembe jutott, min mentünk keresztül az előző napon, és nagyon szerencsésnek éreztem magunkat. A Déli-sziget előttünk feküdt. A reggeli nap fényében a rajta meredező kihalt tűzhányók nem tűntek barátságtalanabbaknak, mint az egész lávaföld körülöttünk, de a távcsövön át világosan látszott, hogy még egy enyhe szellő is permetfüggönyt borít a fekete sziklára. Lelean a legnagyobb meglepetésemre közölte, hogy egy nagy madárban átrepült a szigeten. Ez olyan valószerűtlennek tűnt, hogy pontosabb felvilágosításokat kértem tőle. Kiderült, hogy a King's African Rifles (A Király Afrikai Lövészei)-nél töltött szolgálata idején ötvenedmagával repülőgépen szállították Nairobiból Lodwarba, hogy felszámoljanak egy turkanák közti helyi háborút. Megkérdeztem, hogy érezte magát a nagy madár hasában, azt mondta: szörnyű volt, két óra hosszat hányt. A partról feltekintettem a Kulal-hegy magasába. A szél, mely szemmel láthatóan mindig a hegy felől támadt, majd felborított, s én arra gondoltam, hogy a vén szörny Aiolosz, ez a vad fickó be akar lökni bennünket a tóba. Reggel egy vagy két alkalommal is vadul tombolt. Az egyik széllökés teljesen elsötétítette az égboltot, erre megváltoztattam az irányt, hogy szükség esetén valamelyik kiugró szikla szélárnyékában találjunk menedéket. Vészjósló csend után az ólmos felhők halványsárgára váltottak: meghallottuk a hegyekből alázúduló ismerős morajt. Egyet-kettőt villámlott, és egy porfátyol lassan elzárta az utunkat. Amikor a széllökés elérte a tavat, a víz oly vadul felforrt, mintha motorcsónakflotta száguldott volna a sziget felé. Ha Dyson és Martin ilyen viharba keveredett, nem valószínű, hogy néhány percnél tovább a felszínen maradhattak. A szélroham mintegy háromszáz yardnyi szélességben tombolt, s a hegy miatt kissé eltért az uralkodó széliránytól. Délre az elmolók iszapszínű kunyhóihoz értünk: ennek a tóparti halásznépnek a kő sírhalmait láttuk a szakadék túlsó partján. Semmijük nincs ezeknek az embereknek. Piszkos madárfészkekre emlékeztető, fűből és uszadékfából összetákolt kunyhókban laknak. Rothadó halmaradékok hevertek szanaszéjjel a földön; meztelen csecsemők kapkodtak a legyek után; néhány karón rongyos háló feszült. Kőkorszaki állapotok. Úgy éreztem, olyan népbe botlottunk, amely csak azért maradt fenn, mert az Idő elfelejtette megadni neki a kegyelemdöfést. Lelean felöltötte a sapkáját és hivatalos képét, majd bevonult az egyik kunyhóba: állatbőrök, vízilófogak és az orvvadászat egyéb áruló jelei után kutatott. A körülállók legnagyobb mulatságára egy halszigonnyal felfegyverezett ősöreg anyóka kidobta a kunyhóból. Méltósága fenntartása érdekében tisztes távolból próbált szót érteni vele, de az öregasszony követ hajított feléje, és úgy rikácsolt, mint egy papagáj. A közösség többi tagjának jókedvéből arra következtettem, hogy a vénasszonyon kívül senkinek sem voltunk a terhére. A csoport dédanyja volt, s mint ilyen kiváltságos helyzetet élve-

zett, Lelean pedig délutáni álmában zavarta meg. A hála legcsekélyebb jele nélkül fogadta el tőlem az ajándékba kapott dohányt, és szigonnyal fenyegetett meg, amikor nem adtam neki többet. Azt mondják, hogy az elmolók („elszegényedettek") degenerált szamburuk vagy rendillék, akik belefáradtak az örökös víz- meg legelőkeresésbe, és új életet kezdtek a tó partján, ahol legalább elegendő víz meg hal állt a rendelkezésükre. Fuchs és más kutatók hosszan ecsetelték, milyen kórosan soványak, milyen furcsán görbe a lábuk az elégtelen táplálkozás következtében. Lehet, hogy az utóbbi években, amikor a kormány törődni kezdett velük, és kukoricát bocsátott a rendelkezésükre, sorsuk jobbra fordult. Néha találkoztam az egész, százhuszonnyolc tagot számláló törzzsel. Szegények voltak, igaz, de nagyon jó egészségnek örvendtek: egyikük-másikuk feltűnően jóképű és testes, akár a töltött galamb. Rúddal hajtott pálmafa tutajról hálóval vagy szigonynyal halásznak a tó sekély vizében. Egy misszionárius elmondta nekem, hogy az elmolo nyelv legalább száz, más nyelven ismeretlen alapszót tartalmaz. Hallgatván beszélgetésüket, felismerni véltem a szamburuk gyakran pergő mássalhangzóit, de Lelean csak keveset értett a nyelvükből. Megkérdeztem egy öregembertől, hogy mitől fél a leginkább: azt vártam, hogy a szelet mondja majd, vagy a tó kiszáradásával fenyegető veszélyt. Ehelyett azt mondta, hogy „az északi rossz emberektől", az etiópiai marilláktól fél, akik megölik és kasztrálják áldozataikat. Avatási szertartásukhoz emberi heréket gyűjtenek. A marillék elleni védelmül el kellett fogadnom a kíséretet a Ballo-luggán túli útra, és amikor megtudtam, hogy hány elmolót öltek meg, már nem is berzenkedtem ellene. Ha most visszatekintek egy csomó furcsa esetre, ami Loiyangalaniban történt meg velem, el kell ismernem, hogy főleg én magam vagyok a hibás: előbb kellett volna továbbállnunk, vagy el kellett volna merülnöm a fényűző életbe, amíg a hosszú napokat késő repülőgépre vártam. Ehelyett a luxus szélén ütöttem tanyát, és a krómozott bárpult meg saját rendben tartandó táborom közt ingáztam. A halásztábort tiszta, meleg forrást övező pálmák közé építették. Gondnoka, egy ügyes kis madagaszkári, mindenkinek mindenese volt: autóvezető, csónaképítő, főhalász, szállodás, pincér és szomáli meg elmolo „boyok" tarka seregének ostora egy személyben. Pálmafa alatt aludtam, és bárszéken írtam a naplómat. Az élelmiszer teherautón megérkezett, de a whisky meg a horgászbot a nairobi repülőtéren időzött még. Minden reggel fél kilenc és tíz között valahonnan a Kulal felől hangzó zajövezet elszigetelte rövidhullámú adónkat a déli vevőállomásoktól. Kellemetlen helyzet, mondhatom. Lelean legalább egy kicsit felüdített. Parádézni akart a családja előtt, ezért mindenki segített neki az öltözködésnél. Karácsony napján, amikor árnyékban 42 °C-t mutatott a hőmérő, felraktuk egy szamárra, és figyeltük, hogyan szamaragol fel a hegyi ösvényen családi manyattája irányába. Khakinadrágját és ingét ragyogóra kefélték, vasalták. Kepijének bőrkarimáját is kisuvikszolta: az én övemet és vadászkésemet viselte. Vállszíjon hordta a puskát, amit a szó szoros értelmében bemázolt iszapolt krétával, és mindennek a tetejében csacsijának mindkét rongyos fülén bíbor masli díszelgett. Lelean Linevemuru – akár egy idegenlégiós hadnagy – bevonult a hegyek közé. Karácsony este nem történt semmi, de másnap, nem sokkal alkonyat előtt, hatalmas szélvihar támadt ránk. Némi kétkedés után elhittem a táborvezetőnek, hogy egy pálmafacsoport megvéd a vihartól. A fiúk felállították a már egy hete parlagon heverő sátrat, és éjfélkor abban a reményben feküdtem le a pálmák alá, hogy a repülőgép hamarosan megérkezik, én pedig itt hagyom ezt az ide nem illő luxust. Ébredéskor mintha vészjósló nyögést hallottam volna a hegyek felől, de ebben nem voltam egészen biztos. Lehet, hogy álmodtam. Mire eldönthettem volna a kérdést, úgy mennydörgött, mintha ágyúból lőttek volna. A vihar kitépett egy pálmafát a tábor végében, és mielőtt eszembe jutott volna, hogy ki kell másznom a csapkodó sátorból, egészen rendkívüli erejű szélvihar zúdult le ránk. Sokkal rövidebb idő alatt, mint ahogyan most, utólag visszaidézem az eseményeket, leszakadt a vászon két fakerete, a cövekek kifordultak a földből, és amikor a sátrat is elfújta a szél, belegabalyodtam a fegyverek, ágyneműk és ruhaneműk kusza halmazába. A sátor behemperedett a bozótba, és ott megállapodott. Végre kimásztam, és megállapítottam, hogy nem lehet megállni a szélben. A pálmafák süvöltöttek. Attól féltem, a szél gyökerestül

kiszakítja és ránk hajítja őket. Észre sem vettem, hogy esik is, míg nem láttam, hogy a fiúk megpróbálják letakarni az élelmiszeres zsákokat. Mire a szélvihar lecsitult, bőrig áztunk. A meleg forrás sáros és hideg folyóvá dagadt, és a lebéklyózott tevék hathüvelyknyi vízben térdepeltek. Fél óra hosszat tartott a vízözön, de minden úszott, a tábor a szó szoros értelmében vízben állott – mondhatom, egyik legrondább hajnalomra ébredtem. Amikor összes ágyneműnk és ruhaneműnk a teveistrángokon száradt, bizony örültünk a forró napsütésnek. Legnagyobb meglepetésemre a sátram nem ment egészen tropára, bár az alumíniumrudak elgörbültek, és a külső szárny alaposan beszakadt. Levágtuk a vászon egy részét, és sátorfeneket csináltunk belőle. Összecsavartam a belső falakat, s elhatároztam, hogy nem használom, amíg a tó partján tartózkodom. Az új, kétszáz fontos, poshót. tartalmazó zsák állapota aggasztott a leginkább. Egyhavi kukoricaliszt-készletünk volt benne. A zsák feneke átázott, és a szél túl erősen tombolt ahhoz, hogy kinyissuk a zsákot, és a napon szárítsuk a lisztet. Leltárt készítvén a kárról, észrevettem, hogy a cukroszsák kinyílt: megkértem Karót, a társaság legügyesebb ezermesterét, varrja össze. Tudtam, hogy valahol egy dobozban van tű és cérna. Még meg sem találtam a doboz kulcsát, amikor Karó – a legnagyobb meglepetésemre – már dolgozott. Úgy értette, hogy magának kell munkaeszközről gondoskodnia, így hát egy hosszú akáciaforgácsból kivágott egy tűt. Az egyik végét laposra faragta, és lyukat fúrt beléje, ebbe a „szem"-be fűzte aztán a háncsfonalat. Újra meg újra rá kellett jönnöm, hogy Karó segítsége nélkülözhetetlen, ha baj van. December 25-e, kedd, „eseménydús nap "-ként szerepel a naplómban. Az 1. „tönkrement a sátram" szavakat a 2. „megható rovar- és bogárajándékok" kifejezés követi: aztán 3. „tolvaj a táborban", 4. „Karó népszerűtlen", 5. „erotikus elmolo tánc" és végül: „még mindig nincs itt a gép, hogy a fene egye meg". A reggelinél Mezek felhívta a figyelmemet, hogy a mai nap „Fő Nap". Rövid beszédében előadta, hogy ő keresztény (mimi m’kriszto), és a Fő Napon (sziku kuu) a keresztények meg szokták ajándékozni egymást. Azt hittem, akar tőlem valamit, ezért nem túl nagy lelkesedéssel bólintottam, és vártam a kérését. De Mezek nem kért semmit, hanem ő hozott nekem ajándékot. Félénken lehorgasztotta a fejét, egyik kezét a háta mögé dugta, s azt mondta, tudja, hogy én szeretem a duduszt. Dudusz – rovarokat jelent. Mezek gyakran megállt járás közben, és mutatott nekem valami bogarat. Nagy lábujjával a hátára fektette a rovart, vagy elhozott nekem egy mutatóujja hegyébe csimpaszkodó imádkozó sáskát. Most letett az asztalra egy régi dohánydobozt, és megkért, hogy nyissam ki. Nagy csomó, részben préselt bogarat találtam benne, szöcskét, tücsköt, egy lefejezett pillangót és egy nagy, döglött skorpiót: a fullánkját óvatosan eltávolították. Az ajándék olyan váratlan volt és olyan találó, hogy néhány másodpercig szóhoz sem jutottam. Meglepődtem, egyszersmind szégyelltem meglepődésemet, mint oly sokszor máskor is ezeknek a rosszul fizetett embereknek a buzgalma és kedvessége láttán. Elkésett viszonzásképpen egy majdnem folyékony tábla csokoládéval ajándékoztam meg őt, s körülnéztem, hova aggathatnám fel a londoni kedvesnővérektől kapott karácsonyi díszeket. Találtam egy megfelelő faágat az ágyam felett, oda akasztottam a színes papírból készült, lassan forgó csengőt, és szortírozni kezdtem a rovarokat. Nosztalgikus hangulatomat a konyha felől érkező zsivaj zavarta meg. Abu és Goiti tolvajt hajkurászott: egy doboz tejport emelt el. Fogalmam sem volt, ki lehetett. Mindenki a kis himlőhelyes gyerekre hárította a felelősséget, aki kővel dobálta az idősebbeket, és fosztogatással szerezte be táplálékát. Előző éjszaka egy kecskenyájat ugrasztott szét. Ez alkalommal hátulról osont be a konyhába, míg Mezek a reggelit tálalta, aztán elszaladt a dobozzal. Abud rögtön elkapta a frakkját, de nyomban el is engedte, mert a kis csibész megharapta a hüvelykujját. Goiti elállta az útját, de ki kellett térnie a feléje röpülő doboz elől. Vad hajsza után Mezek nyakoncsípte a meztelen gyermeket, és elkezdte püfölni a fenekét. De a többiek nagy mulatságára a kis mihaszna viharosan lerottyantotta, és sikerült meglógnia a cserjésbe. Soha többé nem láttuk. Karó mindenkinél keményebben dolgozott a tábor viharkárainak helyrehozatalánál, éppen ezért nagyon sajnáltam, hogy ő is bajba került Loiyangalaniban. A régi mese. Pénzt kért kölcsön, és nem tudta visszafizetni. Ráadásul elkövette azt az alapvető hibát, hogy egy csomó szélhámossággal próbálkozott az egyik törzsi csoportnál, amelynek tagjai még nagyon is jól emlékeztek viselt dolgaira abból az időből, amikor legutóbb itt járt.

Karó egy Loiyangalanitól északra fekvő kis manyattából való. Különböző állásokat vállalt Marsabit közelében, azután rábeszélte a vadászati vagy az erdészeti főfelügyelőséget, hogy alkalmazzák őt részidőben járőrként a Kulal-hegységben. Azt hallottam, hogy nagyon ügyes járőr: egy csomó orvvadászatra utaló bizonyítékot szolgáltatott be, és fontos helyi hivatalos személy is válhatott volna belőle, ha nem bízták volna meg azzal, hogy vigye el néhány járőrtársának a fizetését. Karó, természetesen, jókora „kölcsönöket" hasított ki magának a Marsabitból hozott összegből, és amikor egyik munkatársa panasszal fordult a parancsnoksághoz, mert hat hónapja nem kapott fizetést, Karó ugyanannyi időre börtönbe vonult. A börtönben rájöttek, hogy legalább három feleséget hagyott el, és az állami állására hivatkozva felvett különböző összegek következtében nyakig el van adósodva. Közben Mezek elmondott egyet s mást Karó életéről. Karó rendületlenül guggolt a sarkán az ügyében nem hivatalos fegyelmi vizsgálatra összeült falusiak gyűrűjének közepén. Ha jól értettem, három-négy éves adósságok nyomták a vállát. De ahelyett, hogy messziről elkerülte volna őket, rögtön pénzt kért kölcsön tőlük, azzal a nevetséges indokkal, hogy a helyi törzsfő komoly összeggel tartozik neki, mert elcsábította az egyik feleségét. Mivel a nyomorgó harmadik Mrs. Karó néhány hete elhagyta Loiyangalanit – valószínűleg tévelygő férje keresésére indult –, Karó szellemes védőbeszédet tartott azon az alapon, hogy senki sem tudja előállítani a hiányzó tanút. – Hol az asszony? – kérdezte. – Hozd elő, és ő majd elmondja az igazságot. Miért nincs itt? Én megmondom, miért. A törzsfő rejtegeti. Fél. Tudja, hogy tíz tehénnel tartozik nekem – ennyi a menyasszonyváltság. Karó vétségeit két óra hosszat vitatták. Eltekintve attól, hogy az egyik tanút állítólagos hamis eskü miatt felpofozták, rendes kihallgatása volt. Az öreg törzsfő egy üres olajoshordón ült, botjával mintákat rajzolt a porba, és néhány percig elgondolkozott minden egyes vitás kérdésen. Karó lefegyverzően védte magát. Semmit sem tagadott, és úgy látszott, hogy megnyerte mindenki rokonszenvét, kivéve a panaszosét. Elismerte, hogy a régi adósságain kívül körülbelül harminc shillinget kért kölcsön az előző napon. Egy részén alkoholmentes italokat vett magának meg a barátainak. Talán nem szokás-e, hogy az ember megvendégeli a barátait? A többi pénzt, mondotta, visszaadta azoknak, akiktől a múltkor kért kölcsönt. Az ügy rettentően összegabalyodott, és én sem voltam hajlandó eldönteni a vitát, mivel ez sauri jao – vagyis az ő ügyük. Ha kifizettem volna akár adósságai legkisebbikét is, gyanúba keveredem, és három elhagyott asszony ellátását varrják a nyakamba. Vélelmezett apasági ügyről is tárgyaltak. „Kinek a gyereke a kis himlőhelyes tolvaj?" Az egyik sértődött falusi szerint a kölyök Karó el nem ismert gyermeke, és ha ő az apa, az ő dolga, hogy megfegyelmezze. Karót teljesen hidegen hagyta ez a – szerintem – váratlan vád. Megvonta a vállát, és visszatért régi védekezési módszeréhez: – Hol van a gyerek? Kérdezzék meg tőle, ki az apja. Ha ez blöff volt, kitűnően alkalmazta, és én nem vagyok egészen meggyőződve arról, hogy blöff volt. A törzsfő mintha kissé zavarba jött volna. A földbe szúrta a botját, és annak alapján, hogy a tárgyalást szándékosan nem vitte dűlőre, bennem felmerült a gyanú, vajon a harmadik Mrs. Karó iránti érdeklődése tisztára jótékonysági jellegű volt-e. Amikor az egész ügy véget ért, néhány aszpirintabletta és egy maréknyi mazsola szétosztogatásával igyekeztem fenntartani a jó kapcsolatot a közösséggel. Dél felé, amikor a tó kezdett párásán csillogni és epeszínre váltani, őrjöngő elmolo táncosok vettek körül bennünket. Nem tudom, helyes-e szórakozásnak nevezni az előadást. Az eksztázis csúcsára jutva úgy röfögtek, mint az állatok, ide-oda vetették magukat, oly vadul, erotikusan, hogy a leggyengébbek kataleptikus transzba estek és összecsuklottak. Hajdani maszáj és szamburu szertartások elemeit is fel lehetett ismerni a táncban. A táncmozdulatok elnevezésével kapcsolatban semmit sem találtam az irodalomban. A misszionáriusoktól meg, akik nemigen lelkesedtek a tó körüli szertartásokért, szintén nem tudhattam meg semmit. A táncosok ajándékot vártak. Kitárt kezekkel rohantak felénk, és amikor nem kaptak semmit, tovább mormogtak, táncoltak, mintha ott sem volnánk. Képtelen, nyugtalanító előadás volt, teljesen beleillett Loiyangalani képtelen, perzselő légkörébe. Mintegy nyolcvan táncos igyekezett felfelé a tó partjáról. Nem hivatásos táncosok voltak. Akadtak köztük öregasszonyok, akik unokáik kíséretében lökdösődtek és grimaszoltak, és kicsik, akik elgáncsolták az öregebbeket. Szemmel láthatóan mindenki itt volt. Lehetséges, hogy a Sirimától Ballóig terjedő területen élő elmolók gyűlésének a tanúja voltam.

A sokadalom egy pálmafa alatt gyűlt össze: elkezdtek monoton hangon zsongani, és közben dobbantottak a lábukkal. Mozgásuknak eleinte nem volt észlelhető ritmusa, de lassan, fokozatosan ki lehetett venni valami összehangolt és robbanó „Ah!"-ot, azután szünet, megint „Ah!" (szünet), „Ah" (szünet), „Ah!" (szünet), míg végül az egész úgy hangzott, mint egy falusi állomásról kigördülő helyi vonat pöfögése. A sokadalom szétoszlott, majd egyenetlen sorokban összegyűlt. A ritmus felgyorsult, és a kilehelt „Ah"-ot lábtoppantásokkal szakították meg. „Ah!" (topp, topp), „Ah!" (topp, topp), „Ah!" (topp, topp). Hipnotikus hatású volt. Azon vettem észre magam, hogy biccentgetek a fejemmel, és az öklömmel verem a térdemet. Karó nyomban beugrott a táncolok közé. A többi fiú is felkelt, és tétovázva dobbantott a lábával, nem tudták, kövessék-e vagy sem. A ritmus fokozódásával egy fiatal harcos lehunyta a szemét, és görcsbe merevedve összeesett. Ott feküdt a földön, az orrán keresztül fújta ki a levegőt, olyan hangon, mint a dobozba zárt darázs. Egy öregasszony fadarabot dugott a foga közé, hogy el ne harapja a nyelvét. A többiek tudomást sem vettek róla. Még mielőtt a ritmus lelassult volna, másik kettő is elvágódott, mintha furkósbottal ütötték volna le őket: az egyik diószínű, barnásvörös tajtékot nyáladzott. A tánc csúcspontja egy nyíltan erotikus jellegű mérkőzés volt hat fiatal leány és egy vállalkozó harcos közt. A törzs többi tagja tág körben állt körülöttük. Továbbra is morogtak és dobbantottak a lábukkal, de már nem olyan lázasan, mint az imént. Úgy tűnt, mintha az előjátékban gerjesztett érzelmeket átvitték volna az eksztatikusan küzdő felekre, akik olyan erővel ugráltak föl-le, hogy az éles lávasalakot egy helyen hamuszürke porrá döngölték. A tanzániai Serengeti-síkságon láttam kezüket leszorítva fel-felugráló maszájokat, akik mintha vigyázzban álltak volna a levegőben. Erőfeszítés nélkül, helyből ugráltak rugalmasan föl és le. A maszájoknál, úgy látszik, az ugrálás a férfiak dolga. Az elmolóknál azonban a nők szökkentek a magasba. A fiatalemberek elhagyták a kívülállók körét, és groteszk, dugattyúzó mozdulatokkal, szétterpesztett lábakkal lökve előre combjukat – a közösülés pantomimja – ugráltak a leányok felé. Amikor néhány hüvelyknyire* megközelítették a kiválasztott leányt, a harcosok behajlított térddel és ívben meghajtó háttal előrevetették magukat. Úgy tűnt, hogy a bábuként fel-le ugráló leány megérintése vagy leteperése volt a cél: de sohasem láttam a szándék beteljesülését. A várható összeütközési ponton a nő előrevetette a karját, és fellökte udvarlóját. Erős lökés volt. Ha a férfi elvesztette az egyensúlyát, és néhány lépésnyire hátraesett, vissza kellett vonulnia a törzs többi tagjának vihogása közepette. A hat leány közül, akik ellenálltak e szatírtámadásnak, öt nehezen állta a sarat. De a hatodik, aki szemmel láthatóan a loiyangalani szépségkirálynő lehetett, tökéletesen meghiúsította a férfiúi szándékot. Szép volt és nagyon fiatal. Míg a többi leány csak fűszoknyát hordott hátul és ócska, rojtos halászhálót elöl, ő egy keskeny, V alakban szabott, a csípőjétől a térdéig nyúló fényes fehér anyagban fitogtatta nőiességét. Karót néhány perc alatt fellökték. Egyórányi, szemmel láthatólag minden erőfeszítés nélküli táncolás után a déli napon, az ifjú szépség, a leány legyőzött mindenkit, és amikor egyetlen férfi sem maradt a porondon, megvetően körülnézett, és királynői tartással elvonult.

*

1 hüvelyk = 2,54 centiméter.

A mélyből Három nap telt el addig, amíg a Longippi-dombok felett, a magasban zümmögni kezdett a repülőgép, akár egy fáradt méh. Mivel semmi sem volt kedvesebb számomra Loiyangalaniban, mint a remény, hogy elmegyek majd innét, igencsak megörültem ennek a hangnak: a szabadulás ígéretét hozta magával. Lerohantunk a hevenyészett felszállóhelyre, és türelmetlenül figyeltük a gépet. A n'dege – „madár", ahogy az emberek itt hívták – egy felhőgomoly alá siklott, és kétszer is elzúgott felettünk, amíg a pilóta elég biztonságosnak ítélte meg a leszállást, a lávapor és a közönyös pelikánok közt, a kifutó szélén. A pilóta, egy jópofa fickó, elmesélte, hogy úgy érezte, mintha istenverte kemencébe szállna le, melyben nyitva felejtették a gázcsapot. Mivel jól ismerte a helyi széljárást, acélkötelekkel rögzítette a gépét, mielőtt elfogadta volna az itókát. Egy óra múlva háromszáz fontnyi sügérfilével megrakottan szállt fel újra; a legelegánsabb nairobi szállodáknak szállította. Erősen tartottuk a tevék fejét, míg elült a por és a zaj. Emlékszem, az égen füstkarika gomolygott, amikor a gép eltűnt a láthatárról. A tó déli végében meredező, aktív tűzhányó belsejéből szállt fel a füst. Valószínűtlen látvány volt: a hegyek egyik biztonsági szelepének szemmel látható felcsuklása. A Rudolf-tó felett azonban sokkal kevésbé tetszett valószerűtlennek, mint a távoli városból érkezett gép. Örömmel tapasztaltam, embereim már alig várják, hogy továbbálljunk: hét mérföldet tettünk meg az Elmolo Bay felé, míg újra egészen magunkra maradtunk. Az öböl teljesen váratlan napsugaras, sárgásbarna homokos menedéknek bizonyult. A tó szellő fodrozta vize ahelyett, hogy szokásához híven zafírból olívzöldbe váltott volna, búzavirágszínt öltött, és az északi szélességek halványkékjében tündökölt. Elbűvöltek a légköri változások, és tábort ütöttem a keleti part szemlátomást egyetlen fája alatt. Visszatekintvén ezekre a szép napokra, azt hiszem, egészen megkönnyebbültem, hogy megszabadultunk a kulali szelektől, annál is inkább, mert a vén szörny megtett mindent, hogy elkapjon minket, mielőtt még túl messzire érünk. Délután egy széllökést küldött felénk, de még emlékeztem rá, mire képes, s erre a csekélységre magasból fütyültem. A kavargó porforgatag egy mérföldnyire tőlünk megingott és összecsuklott, s a távcsövön át látott, Loiyangalani felett gomolygó vészjósló sötétség gonosz elégtétellel töltött el. Ezen az estén kezdtem horgászni. Reményteli várakozásomat fokozta, amit a tóban lakó nagy nílusi sügérről hallottam. Némelyik állítólag majdnem háromszáz font súlyú. Azt mondták, úgy küzdenek, akár a vadászkutyák: meséltek egy emberről, akit a szörny, miután az utolsó lábnyi halászzsineget is leszakította az orsóról, bevonszolta a vízbe, ahol is a férfi megfulladt. Az efféle felpezsdítő történetek megdobogtatják a horgászember szívét. Meg akartam mérkőzni a hatalmas monstrummal, de nyilvánvaló, hogy erre az Elmolo Bay nem volt a legalkalmasabb hely. A nagy sügérek a mély vizek lakói, főleg a nagy sziklák közelében vagy víz alatti zátonyok lábánál találhatók. Itt nem voltak sem sziklák, sem zátonyok. A sárgásbarna part észrevétlenül csúszott át a vízinövényekkel teli sekély vízbe. Seregnyi pelikán, kanalasgém, Íbisz és hosszú lábú gólyatöcs, valamint egérszínű kicsiny gázlómadár tanyázott a fura, csendes öbölben, mely szemmel láthatóan a madaraké volt. Nehezen találtam benne tenyérnyi szabad vizet, ahová bedobhattam villantómat*. Lelean előzékenyen elriasztotta az állatokat, amelyekkel útközben találkoztunk. Szívén viselte a sorsunkat, mint mindig, ezért feltétlenül előttem akart menni, s míg én messze a tó közepén lubickoló vízilócsordát figyeltem, ő felriasztott a bokrok alól egy rendkívül nagynak látszó krokodilust. Ahelyett, hogy – amint vártam – a hasán csúszott volna a vízbe, sziszegni kezdett, akár egy kuktafazék, ívbe görbítette a hátát, és tömzsi lábai hegyén iszkolt le a lejtőn, a víz felé. Kilakoltattunk még néhány kisebb bestiát, míg végre találtam egy tenyérnyi ígéretes szabad vizet. Ameddig a szem ellátott, a sekély vizet bíborszín foltok tarkították, egyik-másik száz yard hosszú is lehetett. Közvetlenül a vízszín alatt lassan mozgó halrajok húztak el. A part közeléből levesestányér nagyságú, lapos halaknak látszottak. A nagyobb rajokban több ezer is úszhatott. Mutatós látvány, de nem túl biztató annak, aki tiszta vizű folyóban magányosan ugráló pisztránghoz szokott. *

Villantó - horog fölé illesztett, halak odacsalogatására szolgáló fényes, hal vagy légy alakú fémlapocska. - A szerk.

Úgy éreztem, túlzsúfolt akváriumban pecázom. Fél óra hosszat horgásztam a halrajok sűrűjében, s a túlzott bőség érzését a kielégítetlenségé váltotta fel. Semmit sem fogtam. Próbálkoztam kis villantóval és nagy villantóval, próbálkoztam izgő-mozgó csalival és különböző fürge műcsellével*. A halakat nemcsak hogy nem érdekelte, hanem néhányukat határozottan megrémítette az ajánlatom. Amikor a csalétek belepottyant a vízbe, a bíborszín foltok szétfolytak, majd teljesen eltűntek, mert a halak a mélybe merültek, hogy elkerüljék. Enyhén szólva nem erre számítottam. Színpompás naplemente fényében egy kis homokos földnyelv felé igyekeztem, abban a reményben, hogy ott mélyebb a víz. A kis horog felvillant, amikor beesett a vízbe: a szerkezet kattant, és én elkezdtem behúzni a zsinórt. Hirtelen úgy éreztem, mintha erős áramütés ért volna. A harapás erőteljes volt és annyira váratlan, hogy egy pillanatig azt gondoltam, óriássügért kaptam horogra. De ahelyett, hogy valami nagy hal lefelé rántotta volna a horgot, egy lábnyinál nem hosszabb ezüst bumeráng ugrott ki a vízből, majd visszaesett, és mint az őrült izgett-mozgott a felszín alatt. Egy felvillanyzott, kétfontnyi tigrishalat húztam fel – tátott szájából kiálltak a fogai. Nagyságával aligha lehetett dicsekedni, de én úgy éreztem, ha sokkal nagyobb, leharapta volna a hüvelykujjamat. Amikor már annyira bealkonyult, hogy nem láttam, hova esik a villantó, elkezdtem azokat a halakat fogdosni, amelyek bíborszín árnyékot vetettek a vízre. Rojtos uszonyú szájköltő halak, tilapiák voltak, abból a halcsoportból valók, amelyek a római légiók elszántságával árasztottak el és hódítottak meg sok afrikai vízi utat. A Rift Valleyben élő szájköltő hal oly nagy mértékben megváltozott, hogy az őket tanulmányozó zoológusok példájukon lerövidítve figyelhették meg a hosszú evolúciós folyamatot. Alkalmazkodóképességük rendkívüli. A Rudolf-tó a szájköltő halak egyik nagy királysága. Külön örömömre szolgált az a kiváltság, hogy elképzelhettem: a sötétben ficánkoló, partra húzott hal talán annak az ivadéka, amelyik közel kétezer évvel ezelőtt szétszaggatta az apostolok hálóját a Galileai-tavon. A hal keményen küzdött: hat darabot vittünk a magányos fa alatti táborunkba. A legnagyobb hat fontot nyomott. Mezek kettesével sütötte a legszebb szeleteket egy üres petróleumos kannában, az oldalát pangával vágtuk ki. Ha a parazsat a kanna köré raktuk, kenyérsütő kemencéül is szolgált. Aznap este nem remekeltem a mustármártásommal. A kukoricaliszt nem helyettesíti igazán a búzalisztet, a zsírnak pedig határozottan gyanús íze volt. De egy tányér sültkrumplival – a karácsonykor South Horrban vásárolt burgonya gumiszerű maradványával – a tilapia kitűnően ízlett. Meglepetésemre kívülem senki sem ette. Karó szerint a hal csak az elmolóknak meg nekem való eledel. Az edényt elmosogatták, és én már senkivel sem társaloghattam, legfeljebb a szúnyogokkal. Kéjesen kinyújtóztam, lábamat egy lőszeres dobozra raktam, gondolataim pedig szabadon csapongtak: az ilyesmit a pszichológusok – azt hiszem – szabad asszociációnak nevezik. Mást nemigen csinálhattam. Nyolc óra körül járt az idő. Bár hajnalban kelek, mégis túl korán volt még a lefekvéshez. Megírtam a jegyzeteimet. A kis olajlámpa nem világított valami fényesen: negyedóránál hosszabb ideig aligha lehetett mellette olvasni. Mi mást tehettem? Elkezdtem hát szabad asszociációkkal játszani: ez ha nem túl intellektuális, akkor legalább altató hatású, amit egy pohár whisky is elősegített. Számtalan hasonló alkalommal azt tapasztaltam, hogy az ember ilyenkor szükségképpen vagy valami emléket felidéző tárgyra koncentrál, amiből fokozatosan egyfajta gondolatrendszer bukkan elő, vagy pedig igyekszik kibogozni két, látszólag egymással össze nem függő gondolat tudat alatti kapcsolatát. Nem lett volna erre szükségem, ha van kivel szót váltanom, vagy valami tennivalóm a hosszú, magányos estén. Pár pillanatig a tábortűzbe bámultam, s fülembe csendültek a Francesca da Rimini első, komor akkordjai. Az asszociáció nem volt túl bonyolult. Az égő akácia fényes lángnyelvei a zene egyik legnépszerűbb felvétele lemezborítójának illusztrációjára emlékeztettek. Az emlék elszállt, és helyet adott másoknak, én pedig rádöbbentem, hogy csak néhány összefüggéstelen ütemre emlékszem. Az asszociációs láncolat valamivel világosabb volt, amikor Mezek feljött hozzám jó éjszakát kívánni, és négy marmonkannát állított az asztalom elé. A kannák színes műanyagból készültek, rajtuk átnézve a tábortűz lángnyelvei zöld és kék színben lobogtak. A kísérteties színek szörnyű helyet juttattak eszembe: a Pireneusokban fekvő Andorrát. Évekkel ezelőtt, egy gyalogtúrán történt: Pic *

Csellé - hengeres testű, apró pikkelyű, tompa orrú kis hal. - A szerk.

d'Estats-ból Puigcerdába indultam, onnét meg vonaton Spanyolországba. Magam sem tudom, miért, talán csak kíváncsiságból otthagytam a szívélyes hegyi falvakat meg friss levegőjüket egy országért, amely szemmel láthatóan egzotikus bélyegek, vámmentes fényképezőgépek, órák és más drága árucikkek árusításából él. A főutcát lezárták azoknak a zsákmányra vadászó turistáknak a túlzott hosszúságú Cadillacjai és Mercedesei, akik itt akartak megszabadulni felesleges pénzüktől. Alkonyatkor egy kis hotelszoba ablakából néztem a naplementét a hegyek fölött. Az alattam elterülő város zajai idegesítettek. Majdnem mindenkinél volt egy hordozható rádió, mely pontatlanul beállítva harsogta a tánczenei műsorokat Madridtól Párizsig. Amikor beesteledett, a legnagyobb meglepetésemre egy csoport tarka denevér röpködött a főutca ereszeiből ki meg be. Többségük félelmetesen zöld volt, mások narancssárga meg kék színben villództak. Rájöttem, hogy a denevérek akkor tettek szert e sátáni színárnyalatokra, amikor elsuhantak az üzletek neonreklámjai előtt. Szárnyaik hártyáin sütött át a tarka fény. Szinte ugyanilyen színben játszottak Elmolo Bayben az ágyam előtt sorakozó marmonkannák is. A tómelléki napjaim emlékei oly kellemesek, hogy hajlamos vagyok elfelejteni a szúnyogokat, kígyókat és az ingerlékeny vízilovat a csalitban. Távolról nézve ezek a dolgok mind kisebb jelentőségűek, mint az állandó béke és szélcsend a táborban, meg a gyönyörű naplementék. Pedig az állatok zavartak, sőt féltem is tőlük! A szúnyogokat jobban el lehetett volna viselni, ha az első éjszaka után lett volna mivel permetezni őket, de mint felfedeztem, Mezek kiürítette a rovarirtós dobozt. Szerette az aerosol hangját, és azt hitte, tartalma kimeríthetetlen. Majdnem felpofoztam, s a következő éjszakán, amikor vadul támadtak a moszkitók, sajnáltam, hogy nem tettem meg. Bár figyelmeztettek a kígyóveszélyre, és a drága, kígyómarás elleni szérumok valóságos arzenálját hoztam magammal, csak a tó közelében, egy ritkás fűvel borított helyen járva fogtam fel, hogy ez itt a világ egyik legmérgesebb kígyójának, az efaviperának az otthona. Lelean ekkor mögöttem állt a horgászbottal – tisztes távolságban. Az első kígyó, amellyel találkoztam, egy fűcsomó köré tekeredett, olyan meghitten, hogy virágcserépre emlékeztetett. Színe jellegtelen homokbarna volt, gyémántosan csillogó pettyekkel a hátán. Még mielőtt felfogtam volna, hogy veszélyes is lehet, a ruganyos test nyolcas alakba tekeredett és eltűnt. Egy másik, hasonlóan pettyeset találtam a közelében, a harmadik pedig a nyílt homokon nyújtózott, alig tízyardnyira a társaitól. Enyhén agresszív volt. Ahelyett, hogy egyből tovasiklott volna, mint a többi, rám támadt, de nem árthatott, mert távol álltam tőle, félreugrásra készen. De ez semmiképpen sem volt békés kígyó. Támadás közben furcsa, érdesen zizegő hangot hallatott, valahogy így lehetne leírni: zizz-zizz-zizz. Az efa hangja olyan, mint a forrásban lévő vízé. Fogalmam sincs, miért éppen ezen a homokbuckán fészkeltek, s miért nem találkoztunk velük másutt. Lelean gondosan megkerülte a füves részt. Megkérdeztem, miért nem jött oda hozzám, amikor hívtam. Azt felelte, hogy a gyéren benőtt homokbuckák „rossz helyek" a nyoka miatt, és szelíden rámutatott a meztelen bokámon azokra a helyekre, ahol megmarhatna. Elmolo Bay volt – magam sem tudom, miért – kígyók szempontjából a legveszélyesebb táborozóhelyünk. A fiúk, óvatosságuk ellenére, bajba keveredtek. Mezek fényképezőgépemet, iránytűmet és távcsövemet rendszerint ócska katonai oldalzsákomban cipelte. Eleinte nem bántam, hogy a saját holmiját is benne tartja, de amikor egy bűzlő húsdarabot találtam az egyik oldalzsebében, megmondtam neki, bármit tehet a zsákba, de húst nem. Ennek következtében az oldalzsák rendszerint üres volt, és a táborban, egy bokron lógott. Mezek egy ízben beledugta a kezét, majd felordított és messzire hajította. Újabb kígyó. Az oldaltáska felfordulva kötött ki a földön. Goiti felvett egy botot, és olyan erővel csapott oda, hogy a bot megremegett és kirepült a kezéből. A kígyónak azonban esze ágában sem volt megdögleni. Egylábnyival odébb, a sátor vászonredője alól bújt ki: második ütésével aztán Goitinak sikerült agyonzúznia. Fiatal, fekete mamba kígyó volt. A sivatagban töltött hónapok alatt rengeteg kígyóval találkoztunk: az egyik majdnem végzett velem az utazás befejezése előtt. Ha viszszaemlékszem ezekre az eseményekre, azt hiszem, hogy a Pasteur Intézet kígyómarás elleni szérumot tartalmazó nagy fioláin olvasható útmutatások csak alig valamivel kevésbé vészjóslóak, mint a kígyómarás kilátásai. Reggeli után rendszerint kimentem a cserjésbe, a tábortól megfelelő távolságra. A művelet, sürgősségétől eltekintve, segített kitölteni az ébredés és az indulás közti időt. Ez alatt a negyedóra alatt legalább nem hallottam a tevék szörnyű üvöltését, amely akkor vált a legharsányabbá, amikor

meghúzták a hevedert. Egyik reggel, megfelelő helyet keresvén, óvatosan elkerültem a füves térség egyenetlenségeit, egy kis ösvényt követtem, amely néhány satnya bokorhoz vezetett. Amint odaértem, észrevettem, hogy egy víziló bérelte ki magának a helyet. Látszólag aludt. „Látszólag", mondom, mert az állat alig három másodperc alatt lábra állt, mégpedig egész közel hozzám. Nem nézve ösvényt és a kis fűcsomókat, hanyatt-homlok rohanva tértem ki előle. A víziló egyenesen tört előre. Úgy hatolt át a bokrokon, mint egy elszabadult bulldózer. Kanyarodás nélkül, állandó sebességgel átrohant a táboron, és meg sem állt, amíg bele nem gázolt a tóba. Lelean nagyon aggodalmaskodott, mint mindig, amikor bevánszorogtam. – Nem helyes – mutatott rá – a víziló keskeny ösvényén járni. Minden erényem ismeretében is valahogyan az az érzésem támadt, hogy ha összeütközésre kerül a sor, aligha én kerültem volna ki győztesen belőle. Karó Elmolo Baybe való: szerettem volna tudni, hol lakik a családja. De olyan megrendítő körülmények közt mutatta meg otthonát, hogy nyomban megbántam kíváncsiságomat. Egy ízben ketten mentünk le a tóhoz halászni. Kis magaslaton négy-öt kunyhó sorakozott, s mivel senkit sem láttam a közelben, a kunyhók pedig romosak voltak, arra gondoltam, hogy az elmolók egyik elhagyott táborába botlottunk. Szellem-manyattát mindenfelé találni a hegyek és a tó között: többnyire magán viseli marillék fosztogatásainak nyomait. Majdnem egy szinten jártunk az első kunyhóval, amikor megkérdeztem: – Hát te hol laksz? – Jukó! – mondta Karó egy nyomorúságos fa- és fűrakásra mutatva. Trágyával tapasztották ki, de a tapasztás kiszáradt és lepattogzott, úgyhogy a kaliba teljes bordázata kilátszott, akár egy kettéhasított állat tetemén. Kérdeztem, hol a családja. A telep teljesen elhagyatottnak tetszett. Azt mondta, az emberek fent vannak a hegyekben, ott legeltetik az állatokat, mivel az öbölben nem jó a fű. Az apját azonban itt hagyták, mert túl öreg a gyalogláshoz. Szamburu nyelven kiáltott valamit, mire egy girhes öregember mászott ki a kunyhóból. Csupa ránc, velejéig beteg vénség. Egyik szeme hiányzott. A szemüreget bőrránc fedte. A másik szeme vizenyős volt és körös-körül merő genny. – Ő az apám - mondta Karó. Megpróbáltam megértetni az öreggel, hogy küldünk neki dohányt, meg orvosságot a szemére, de ő egy szót sem fogott fel. Karó lefordította szamburura. Ordított. Az öregember bólintott, és motyogott valamit, de azt hiszem, még a fiát sem ismerte meg. Mentünk tovább a tó felé. Egy szó nem jött ki a számon, úgy megrendültem. Karó, mintha kitalálta volna a gondolataimat, így szólt: – Karibo amekvisa kufa – valóban: „majdnem egészen halott volt". Néhány nap múlva megint pirkadatkor kerekedtünk fel. Már alig vártam, hogy az óriássügérek közé vethessem be a horgomat. Azt mondták, nem valószínű, hogy bárhol is találok olyan hatalmas halakat, mint a Ballo-lugga sziklás partján, és éppen ott volt találkám a marsabiti vadászati felügyelővel. Fájt a szemem: túlerőltettem. Amióta a sivatagban jártunk, sötét szemüveget hordtam. Meg is felelt volna, de célzáshoz vagy fényképezéshez mindig levettem, a homokról meg a sima lávatömbökről visszaverődő vakító fénytől pedig úgy megfájdult a szemem, mintha magnézium lobbant volna fel előtte. Elmolo gyönyörű hely, de mivel a homok túl erősen veri vissza a napfényt, semmiképpen sem nyújtott fájó szemeket üdítő látványt. Nem tartozom azok közé az emberek közé, akik minden reggel elégedetten szemlélik a borotválkozótükörből rájuk meredő arcot. Egy őszinte barátom egyszer azt mondta, hogy kissé ütődötten nézek ki. Ez elég pontos meghatározás: enyhén szólva markáns vonásaim vannak, de azért az öbölnél kissé meglepődtem azon, amit a tükörben láttam. Néhány sivatagi nap után közel fekvő, keskeny szemeimet sűrű szarkalábháló keretezte, a szivárványhártyám pedig kis fekete ponttá zsugorodott. Igencsak agresszívnak hatottam. Gyorsan megborotválkoztam, és eltettem a tükröt. Ballo nem az a hely, ahol szívesen élnék nyugdíjas koromban. A felszínre bukkanó bazaltot vastagon szürke homok meg lávapor lepi be. Néhány árva fa meredezik kifelé a folyómederből, de annyira meggyötörte, kicsavarta őket a szél, hogy ha rájuk néztem, mintha vészjósló nyöszörgést hallottam volna a hegyek felől. Mindenesetre találtunk két édesvizű tavacskát, és a fiúk rögtön megmondták, hogy a hasadt lábú állat nyomai körülötte gazellától származnak. A Rudolf-tó hosszú és keskeny. Eljutottunk egy pontig, ahol a keleti partvonal éles ka-

nyarban nyugat felé fordul. Amennyire a víz színéből megállapítható, a tó itt mindkét oldalon sekély: lehet, hogy a Rudolfból évek múlva két tó lesz, egy nagyobb és egy kisebb: a jelenlegi ballói szűkületen átvezető homokos földnyelv osztja majd ketté. Kilenc mérföldnyi gyaloglás után, korán letáboroztunk egy kis domb lábánál. Néhány hoszszú lövéssel eltaláltam egy nílusilúd-párt, és hőstettemtől vérszemet kapva – nem szívesen vallanám be, hogy hány tölténnyel – végül is leszedtem még hármat. A húsuk nyúlós, mint a tészta, s ezt semmiféle pácolás vagy sűrű currylében való főzés nem változtatja meg. De legalább volt hús mindannyiunknak. Nagy sietve lenyeltem a részemet, égtem a vágytól, hogy mielőbb a tóhoz érjek, és megvívjak a nílusi sügérrel; emésztési zavarokkal küszködve gyorsan leléptem hát. A fogás, súlya szempontjából, igencsak sikeres volt ezen a délutánon. Horgászatról oly ritkán lehet ilyet mondani, hogy egyszerűen csak a tényállást közlöm. Alig száz yardot tettem meg két kiugró szikla közt, s világító horgászbottal mintegy ötszáz fontnyi halat fogtam nem egészen három óra alatt. Súlyemelő-gyakorlatként újszerű tapasztalat volt, de ami a horgászatot mint sportot illeti, be kell vallanom, hogy a sügér annyit sem ficánkol, mint egy sebesült tehén: igazán nem értem, miért költik vad harcos hírét. Elsőnek egy soványka, fejletlen halat fogtam. Rudolf-tavi viszonylatban apró vakarcs volt, alig nyomott többet öt-hat fontnál. Ráadásul eltoltam a kivetést. Lelean, aki mögöttem guggolt egy kövön, felállt, s amikor a nagy csali hátralendült, félre kellett kapnia a fejét. A levegőben próbáltam korrigálni a hibát: erre a horog beleakadt a fonálvezetőbe, és amikor feltekercseltem, a dugó teljesen belegabalyodott. Ahogy ugrált felém a felszínen, két vagy három nagy hal kapott utána, de hiába: nem jártak sikerrel. Az egyik valószínűleg kigombolyította a fonalvezetőt, mert a dugó ide-oda forgolódott, majd újra lemerült a vízbe, és a lábamtól tízyardnyira bekapta ez a kis fickó, s rögvest be is húztam. Fura kis halat fogtam, erősen hasonlított az európai sügérre, de a színe fakó palaszürke, a feje pedig aránytalanul kicsi és olyan, mintha púpos vállából préselte volna ki. A kisebb és sötétebb halak a hímek; a nőstények világosak, mint a heringek, és elképesztő nagyságúra nőhetnek meg. Van, amelyik kilenc láb hosszú, és olyan nehéz, mint egy zsák szén. Egyszer, amikor a horgászdugó messze, kint a mélyvízben landolt, mozdulatlanul megállt a felszín alatt, mintha a tó mélyéről felnyúló óriás kéz ragadta volna meg: meghúzta a sodratlan zsineget, és függőlegesre rántotta a botot. A zsineg kicsit megremegett, de nem úgy, mint amikor horogvégre kapunk egy halat, inkább úgy, mint amikor vékony drótot kapcsolunk teljes sebességgel pörgő motorra. Néhány másodperc múlva hatalmas sügér merült fel a víz színére, és úgy ficánkolt ide-oda, mint egy barátságos barna delfin. A horgászirodalom bővelkedik szökött halakról szóló történetekben. Semmi értelme, hogy találomra közöljem ennek a sügérnek a nagyságát. Meg kell elégednem azzal a szerény kijelentéssel, hogy valószínűleg ez volt a világ legnagyobb hala. Amikor újra lemerült, és kezdett tovaúszni, sehogyan sem tudtam megállítani: kétszázötven yard fonalat gombolyított le az orsóról. Teljes erőmmel bevágtam, erre mintha megállt volna egy pillanatra, én pedig ekkor érzékeltem először az állat teljes súlyát. De aztán meglógott, és a horogzsinór elernyedt. Amikor behúztam, láttam, hogy a sügér úgy kiegyenesítette a horgokat, mintha harapófogóval csavarta volna hátra. Jó néhány halat fogtam ki, egy hatvanfontosat is; később már azon törtem a fejem, hogyan dobhatnám vissza őket élve a vízbe. Lelean óriási kopoltyújuknál fogva vonszolta partra a halakat. Ott aztán alaposan fejbe kólintotta őket, és vadászkéssel vágta ki belőlük a horgokat. Csurom vér volt; a hal az ismétlődő ütlegelés után még tovább rángatózott és tátogott a levegőn; csak miután nagy, fényes szeme aranyszínről zöldre váltott és végleg megmerevedett a kocsányos hártya alatt, akkor bizonyosodtam meg róla, hogy valóban megdöglött. Mondtam Leleannak, gázoljon be a tóba, ő pedig kieszelte, hogy szájában tartva a kést, egyik kezével megfogja a halat, a másikkal meg kinyiszálja a horgokat. Ha a hal a csalidugó legvégét kapta be, Lelean egy-két nyisszantással rendszerint kiszabadította, és a hal láthatóan bántatlanul megúszta. De ha a horogszakállak a kopoltyút vagy a szemet szúrták át, akkor az operáció, enyhén szólva, igencsak hentesmunka volt. Egy fekete, makacs kis teremtménnyel vad harcot vívtam: társainál szívósabban vonakodott elhagyni a tavat: meglepve tapasztaltam, hogy egy másik sügér, egy hatalmas hal kíséri. Annyival nagyobb volt, mint az első, hogy azt hittem, krokodilus. A nagy hal a társa alatt úszott, és oly vadul

böködte, hogy arra kellett gondolnom, ki akarja szabadítani. Mindkét hal előre-hátra forgolódott egyre kisebb körökben, míg Lelean, kését lóbálva, oda nem ért. Mire kiszabadította a fekete halat, társa lemerült a mélybe, ahol remélem, a kis hím egyesül majd a hatalmas, tolakodó nősténnyel. Estefelé három meztelen elmolo jött le hozzánk, s az ujjongó mozgások és mormogások olyan gazdag szókincsével üdvözöltek minden egyes fogást, hogy élvezet volt partra tenni bármily kicsi vagy nagy halat. A hatvanfontosat úgy mértem meg, hogy lecsaptam a farkát, testét három részre vágtam, és külön-külön mértem le mindegyiket. A művelet alatt a belső részek mocskos tekercsben hevertek a sziklán, ott is hagytuk őket. Amikor elmentünk, az elmolók mohón rávetették magukat, és egy pálmalevél kosárban elvitték az egészet. Az este enyhe volt. Az emberek jelentették, hogy Balessa Kulalból hét teve meg néhány ember igyekszik felfelé a Kibrot-hágón. Segédcsapatunk közeledett, az, amelyik megvéd bennünket a marillékkel szemben. Kicsit zavart, hogy – még ha rövid időre is – ily hamar fel kell adnom nem is olyan régen szerzett magányomat. A csendes éjszakában halk furulyaszó csendült fel. Két-három éles hang változata volt, kicsit durva, de dallamos. Mintha egy szatír jött volna közénk. Sosem hallottam még ilyen hangokat: azt hittem, valami ismeretlen ősi szamburu hangszerből szól. Egy idő múlva meguntam a zenét, és megkértem Mezeket, mutassa meg a furulyát. Egy alumíniumcsövet hozott elém, a meggörbült sátorcövek egy darabkáját, amelybe Karó konzervnyitóval néhány lyukat vágott.

A marille tartomány A legtöbb útirajzból az tűnik ki, hogy ha két angol találkozik az őserdőben, nyomban összebarátkoznak, és mindvégig jó barátok maradnak, jómagam őserdei utamon mindössze egy angollal töltöttem néhány óránál hosszabb időt, s az a felügyelő volt, aki Ballóba jött elém. Kapcsolatunk időnként – őszintén szólva – nem volt egészen súrlódásmentes. Szó, ami szó, rossz előérzettel vártam az érkezését. Vajon tartózkodó lesz, vagy kedélyes? El nem képzelhettem, milyen lehet egy szafári, amelyet két individualista vezet. Végül is úgy jelent meg, mint egy isten, arany felhőben. Kisült, hogy porfelhő volt csupán, hamar el is oszlott, s elénk tárult egy nagy, fekete teherautó, amelyet azon nyomban – magam sem értem, miért – módfelett megutáltam. Ott állt túlfűtött motorral, egy csomó sose látott ember gyűrűjében, s engem szemmel láthatóan visszaminősített a turistaosztályba, véget vetvén indulásom óta élvezett függetlenségemnek. Lehet, hogy a teherautó a felügyelő és köztem állott, éppen ott, ahol a testvéries kézfogásnak kellett volna megesnie, ahol megittunk volna egy korty skót whiskyt, és azt mondtuk volna, hogy a magunk módján mindketten igazán pompás fickók vagyunk. De nem így történt. A hivatása magaslatán álló, aggályosan lelkiismeretes és zárkózott felügyelő túlságosan világosan látta, hogy én nagyon is zöldfülű és meggondolatlan vagyok, ráadásul konokul eltökélt, hogy marillékkal és hegységekkel mit sem törődve, megteszem a magam napi tizenöt mérföldjét. Bejelentette, hogy ő az én kísérőm. Egyetértettem. Közölte, hogy ő felelős a szafáriért. Újra egyetértettem. Azt mondta, ha kitartok amellett, hogy csupán sortot, búrkalapot és tornacipőt hordok, valószínűleg napszúrást kapok. Végignéztem hatalmas barna bakancsán, lábszárvédőin és nehéz, khakiszínű zsákvászon öltönyén, s csendesen nem értettem egyet. Kétheti együttlétünk alatt a felügyelő meg én sohasem vitatkoztunk nyíltan. Csupán megegyeztünk abban, hogy nem értünk egyet. Így azután tizenöt tevével és huszonhárom emberrel – köztük nyolc fegyveressel – indultunk el a Ballo-luggából a marillék (akiket sosem láttunk) elriasztására, ő menetelt a hosszúra nyúlt karaván egyik végén, én a másikon. Tulajdonképpen magamban voltam. Hosszú mérföldeken át gyalogoltunk a tó partján, s nekem eszembe jutott, hogy bár ez a tó nem olyan jó társalgó, mint mondjuk egy csermely vagy folyó, de ékesen szóló csendjei nagyon is a kedvemre valóak. Néha, amikor a nap magasan állt és kíméletlenül tűzött lefelé, a Jade-tó olyan nyugodt volt, mint egy pocsolya. De a víz – még apró hullámokat sem vetve – feltüremkedett a partra, és onnan csendesen, de szabályosan visszafolyt, mintha valamely mélyből jövő szívdobogás ritmusára lüktetne. Más napokon, amikor szellő fodrozta a felszínt, a felborzolt víz a kavicsos partot csapdosta; a köveket súrolván élesen, de alig hallhatóan sziszegett, úgy hangzott, mint egy piciny kannából kiszökő gőz sistergése. A Rudolf és én jól kijöttünk egymással. Amikor a nap már égetni kezdte a bőrömet, begázoltam a tóba, és hónaljig belemerültem az enyhén szappanos vízbe. Lelean biztosított, hogy a sekély vízben nincs krokodilusveszély, de azért mindig lövésre kész puskával őrködött mellettem. Mélységesen megvetette a csúszómászókat, ebben az érzésben én csak félig osztoztam vele: csak akkor mentem be a vízbe, ha azt gondoltam, hogy a felügyelő nem lát. A kíséret társaságában először egy gúla alakú magányos csúcs mellett ütöttünk tábort. Porrnak hívták. A változatlanul baljós formájú Kulallal szemben a Porrt barátságos mérföldkőnek láttam. Ebben az időben sohasem nélkülöztem valamely uralkodó hegység látványát: a Waraguess Wambában magasodott fölénk, a Nyiru a tó, South Horr kapujához vezetett, a Kulal a szélzóna központjában meredezett, és most a Porr a keleti part ismeretlen részének a kezdetét jelezte. Már a Serima csúcsáról észrevettük. Harminc mérföldnyi távolságból nevetségesen kicsinek hatott, de most itt állt előttünk, én pedig elhatároztam, hogy megmászom. Ki tudja, mit mondott volna a felügyelő, ha megtudja. Mivel ez hiteles beszámoló a felügyelő és a köztem levő viszonyról, nem hallgathatom el, hogy a Porr rendkívül nehéz helyzetbe hozott engem. Nem állítom, hogy nagy veszély fenyegetett azon a délutánon: csak azt, hogy felmásztam egy pontig, ahonnét igen nehezen tudtam lekecmeregni, s egy ideig úgy látszott, hogy – óh, borzalom! – segítségért kell kiáltanom. Mivel a felügyelő és kedves emberei két mérföldnyire voltak tőlem, aligha hallhattak volna meg. Lelean végül is

megtalálhatott volna, de az az igazság, hogy kicsit hülyének éreztem magam, nem utolsósorban a megalázó mentőakció szükségessége miatt. Így történt: Messziről a Porr déli oldala majdnem tökéletes egyenlő oldalú háromszög. Közelről nézve rozsdavörös kövekből áll, amelyek úgy illeszkednek egymásba, mintha a valaha szilárd hegységet földrengés rázta volna meg. Talán így is történt. Egy óra alatt értem a szikla lábához. Fél háromkor egy sziklatömbön ültem, a csúcshoz vezető út felénél, és gyönyörködtem a kilátásban. A napsütéstől eltekintve a hegymászás nem volt különösen nehéz vagy fáradságos. Nekiveselkedtem az omladozó gúlának. Nem vagyok ugyan hegymászó, de a Porr nem is nagy hegy. A lábától a csúcsáig nem lehet magasabb három-négyezer lábnál. De azt tapasztaltam, hogy a nap morzsolta kövek nagyon forróak, ezért a déli homlokzat árnyékában igyekeztem maradni. A Porr állítólag az elmolók szent hegye. Azt hallottam, hogy a csúcs közelében bevésések vannak a sziklákon, meg sírhelyek, s ezek az északi oldal lejtős nyúlványain át közelíthetők meg. Egy lapos kövön erotikus firkálmányokat találtam: nemi szerveket, nagy halat és kicsi embereket, de semmi sem utalt arra, hogy ezek ősi rajzok. Mivel a csúcsot szemlátomást nem lehetett elérni onnan, ahol én kapaszkodtam felfelé, elhatároztam, hogy visszafordulok. Ahogy másztam lefele, kimozdítottam a helyéről egy szikladarabot, s ez megindított egy kisebbfajta földcsuszamlást, én meg ott álltam egy szál magam a meredek zúzalékhalom tetején, amelyet semmi sem tartott. Megpróbáltam más irányban lemászni. Még több zúzalékkő, még idegnyúzóbb helyzet. Mindkét oldalról körülfogott az omladék, amely csúszott lefele, ahogy ráálltam. Fogalmam sem volt, mit tegyek, leültem hát az egyetlen stabil sziklára, és a távol alant fekvő táborra meredtem. A távcsövön át nagyon nyugodalmasnak tűnt, a felügyelő bizonyára ebéd utáni álmát aludta. Mondta, hogy oktalanság délután kimozdulni a táborból. A Porr-epizód meredeken végződött. Bízva abban, hogy nadrágom feneke kitart, kissé idegesen ráültem egy apró kavicsokból álló nagy görgeteg szélére, és ellöktem magam. Úgy emlékszem, néhány másodperc alatt több száz lábnyit csúsztam lefele. Csúnyán felhorzsolt bőrrel és kissé összezúzódva nyakig porosán bevánszorogtam a táborba, gyorsan megmosakodtam és átöltöztem, mielőtt közöltem volna a felügyelővel, hogy kint voltam egy kicsit sétálni. Ezen az estén állítottunk először őrséget. A Marsabitból hozott hat aszkarinak a rettentő Ibrahim őrmester volt a parancsnoka, aki tíz percig öklelő gyakorlatokat végeztetett velük, mielőtt kiküldte volna őket a sötétbe. Parancsuk értelmében a marillék miatt, akiket ők galubbáknak neveztek, kellett őrt állniok. Némileg merevnek éreztem magam, és mozogni akartam egy kicsit még lefekvés előtt, elsétáltam hát a tábor végébe, ahol őr strázsált s figyelt ki a sötétbe. Karó odajött hozzánk, és a rettegett galubbákról mesélt, akik rendszerint pirkadatkor támadnak, s álmukban törnek áldozatukra. Elmondotta, hogy az ő manyattáját kétszer is kifosztották. Egy ízben sikoltozásra ébredt. Mindenki elmenekült, és amikor másnap reggel visszakúsztak kunyhóikba, látták, hogy egy fiatalember eltűnt. A tó partján találtak rá, megcsonkítva, de még élt. A fiatal marille ugyanis csak azután választhat magának menyasszonyt, ha felmutatta a győztes portya tárgyi bizonyítékát. E kasztrálók többsége a tó északi végébe ömlő Omo-folyó deltája közelében élt. Később megtudtam, hogy egy Veknek nevezett bikaistent imádnak. Több évszázados portyázásuk során bonyolult bika- és tűzrituálékat fejlesztettek ki. A portya előtt leszúrnak egy bikát, és a harcosok bekenik magukat gyomrának tartalmával. Fehér agyaggal is bemázolják magukat. Járvány idején vagy hosszabb csatározás előtt eloltják a tüzeket, majd a törzs varázslója új tüzet gyújt, és felbuzdítja az ifjakat, szerezzék meg férfiasságuk szimbólumát. Rendszerint a turkanákat és az elmolókat támadják. Megkérdeztem Karótól, szokott-e az ő népe harcolni a támadók ellen, de csak a fejét rázta. – Mindig elfutunk – mondta – a fehérre mázoltak elől. Három napig gyalogoltunk a tó mentén, míg a Longondoti-hegyekhez értünk. A tizenöt teve és huszonhárom ember legalább negyed mérföld hosszú menetben haladt a tó partján, bizonyára mély benyomást keltve mindennemű portyázó marille vagy egyéb csapatban, de az az igazság, hogy egy árva lelket sem láttunk. Vaklármára megkergettünk egy sötétben settenkedő fegyveres embert. Hosszas üldözés és többszörös távcsövezés után kisült, hogy a felügyelő egyik aszkariját üldöztük, aki elment vizet keresni. Én nem szóltam semmit, és a felügyelő is hallgatott. A Longondoti-hegyeknél a partvonal szaggatottabb lett: meredek szirtek magasodtak az égnek, nem tudtam, vajon sikerül-e átjutni rajtuk a szárazföld felé tett nagy kerülő nélkül. A felügyelő

előőrsöket küldött ki, akik szerint az út újabb húsz mérföldje járható. Ezután úgy tűnt, hogy a tóparti séta véget ért. Hatalmas hegyoldal meredezett előttünk. Szerettem volna kicsit megszaporázni a lépést, hogy azután egy-két napra megálljunk ott, ahol kifoghatok legalább egyet az igazán nagy sügérek közül, de a felügyelő nem akart sietni. Nem is tudott: tevéi bénák voltak. Én pedig nem panaszkodhattam emiatt, mivel azok az állatok, amelyeket én Rodosoitból kaptam, az ő tulajdonát képezték. Ő adta kölcsön őket nekem, és én hálás voltam érte. Ballo felé menet bérelt néhányat egy vén gazembertől, aki azt hitte, a kormánnyal tol ki, ha ezeket a nyomorult párákat rásózza. Két napig vesztegeltünk egy Moiti nevű kiszögellés alatt, ott próbáltuk életre kelteni az állatokat, én meg több halat fogtam, mint amennyit el tudtunk fogyasztani. Az első napon vad szél fújt, s a sodratlan zsineg úgy búgott, akár a gordonka. Amikor kifogtam egy nagy halat, a megfeszült húr magasabb hangot adott. Amikor a hal lemerült, mélyült. A hatás drámai volt, sőt zenei, az emberek legalábbis nagyon szórakoztatónak találták. Horgászbotom lett a „zenepálca". Sohasem szenvedtem kísérőhiányban. Mindenki velem akart jönni. Mezek ügyesebben vonszolta ki a halat, mint Lelean, de a küszködő fogoly látványa valami primitív ösztönt mozgósított a turkanában: kegyetlenül eltángálta a partra vonszolt teremtményt. Gondosan elmagyaráztam neki, hogy a sügér gyorsabban úszik el, ha sértetlenül kerül vissza a vízbe, ő azonban semmiképpen sem foghatta fel, miért fárasztom magam az olyan hal kifogásával, amelyet nem szándékozom megtartani. A második nap reggelén a szél szellővé enyhült. A tó kékről zöldre váltott, és megcsappant a fogás. Zöld napokon a plankton talán több táplálékkal szolgált, mint amennyire a halaknak szükségük volt, én pedig jobban tettem volna, ha nem horgászom olyan medencében, melyben egy rendkívül nagy krokodilus lakozik. Sokféle csalival próbálkoztam, végül egy nehézsúlyú villantót vetettem a mélybe, abban a reményben, hogy a fenék közelében elkapok valamit. Semmi sem történt, végül azután a villantó felpörgött a felszínre, majd egy barna delfinhez hasonló valami hentergett fel a mélyből, elnyelte a csalit, és újra lemerült. A horgászbot ívben meghajolt, az orsó nyikorgott, és én úgy éreztem, hogy horogvégre kaptam minden idők legnagyobb Rudolf-tavi halát. Mezek ugrándozott és kiáltott valamit, de nem értettem, mit. Ijedtnek látszott. Mondtam neki, hogy maradjon nyugton, jómagam pedig nekiveselkedtem, hogy megmozdítsam a szemmel láthatólag mozdíthatatlant. Óriási erőfeszítéssel sikerült néhány lábnyi zsineget nyernem, de úgy éreztem, egy holttestet vonszolok a felszínre. Buborékok szálltak fel, de nem ám egy-két apró nyamvadt buborék, hanem egész nyaláb. Lassan a felszínre vonszoltam egy körülbelül tíz láb hosszú krokodilust: sárga hasa felül volt. Átfordult, kitátotta a száját, és a villantó kirepült a vízből. Este elmeséltem az egészet a felügyelőnek, de nem hiszem, hogy elhitte. A negyedik napon azzal jöttek vissza az előőrsök, hogy a hegyek és a tó között az út egészen eltorlaszolódott. Nagy csalódás volt ez azért is, mert az előző napon hosszú időt töltöttünk el egy bonyolult kiszögellés megkerülésével; azt hittük, túljutottunk már a nehezén, és következő célpontunkig, Allia Bayig nem kell elhagynunk a tó partját. A felügyelő szerint három lehetőség állt előttünk: vagy át tudunk gázolni a sziklák körül a vízen, vagy találunk egy ösvényt felettünk, vagy pedig a szárazföld felé fordulunk, és a hegyek mögött vágunk utat magunknak. Ibrahim őrmesterre bíztuk a tábort, és együtt vizsgáltuk meg a helyzetet. Rosszabbnak bizonyult, mintsem gondoltuk volna. A történelem előtti időkben, amikor a Rudolf még kapcsolatban állott a Nílussal, a Longondoti-hegyek talán szigetek voltak a mainál kétszer nagyobb tóban. A szirtek tetején hullámoktól fényesre csiszolt sziklák jelölik a régi partvonal magasságát. Ott, ahol át akartunk gázolni, a szirtek majdnem meredeken zuhantak a mélyvízbe. A sziklák lábánál valószínűleg vezetett valaha ösvény, de az 1962-es nagy áradás idején, amikor a tó szintje is emelkedett, ellepte a víz. A hegy aljától több száz lábnyira elterülő fennsík lehetett volna a másik útvonal, de a bércek felett szárnyaló sasok látványa arra intett, hogy a Longondoti-hegyek meredekebbek, mint ahogyan a pontatlan térképre felvázolt körvonalakból következtetni lehetett. Úgy döntöttünk, hogy ellenkező irányba, dél felé megyünk néhány mérföldnyit egy innen is látható hegyhasadékig; a felügyelő szerint ott találunk vizet és egy teveösvényt, amely elvezet majd bennünket a Longondoti-hegyek mögé. Én a tó északi végébe akartam eljutni. Eredeti tervem az volt, hogy körbejárom a tavat. Úgy tudom, ezt az utat még senki sem tette meg. De elejtettem a tervet, amikor megtudtam, aligha lehetne átkelni az Omo-folyón anélkül, hogy a marille tartományon át jó néhány mérföldnyire be ne hatolnánk Etiópiába. Engedélyt kérhettem volna a helyi kör-

zeti biztostól, megígérve, hogy nem hagyom el kísérőimet. Vajon kísérőim mikor hajlandóak elhagyni engem? Szerintem a magam embereivel is mehetnék észak felé. A felügyelő kijelentette: – Allia Baybe Megyünk, és Aztán Egyenest Keletnek Tartunk a Ditsolin Át. Így – folytatta – eljutunk egy North Horr nevű kereskedelmi állomásra, ahol én friss élelmet vételezhetek, ő pedig a maga dolgát intézi. North Horr mintegy hetvenöt mérföldnyire volt a tótól. Kissé leverten ballagtam vissza a táborba. Nem hittem volna, hogy kelet felé haladva közelítem meg a sivatagot. Amikor otthagytam a felügyelőt (vagy pontosabban: amikor ez az aggályosan lelkiismeretes ember elbocsátott engem), el kellett volna döntenem, merre megyek egyedül. North Horrtól délre feküdt a Chalbisivatag, amely állítólag járhatatlan, amikor a szél felkavarja a homokot. Másnap napfelkelte után hamarosan hátat fordítottunk a Rudolf-tónak. Ha előző este nagy sügért fogtam volna, tán örökre is elbúcsúzom tőle, de az alkonyuló nap fényében folytatott romantikus és igencsak eredménytelen horgászás közben semmit sem kaptam horogvégre. Úgy éreztem, hogy nem utoljára teszem félre a horgászbotot. Másnap külön reggeliztünk. A felügyelő, morcos kedvében lévén, nemigen volt hajlandó társalogni, így hát közvetlenül a felderítők mögött, a csapat élén meneteltem. Déltájban mély szakadék felett tornyosuló sziklához értünk, melyet mintha orgonasípok támasztottak volna alá. Egyik-másik fekete bazaltoszlop tíz-tizenkét láb átmérőjű is lehetett; gótikus épületre emlékeztettek, oly magasak és összefüggők voltak. Abhebad, az egyik szomáli felderítő azt mondta, isten műve ez, és amikor meglátta az utunkat eltorlaszoló, törött oszlopokat a szakadék túlsó végén, hozzáfűzte: - Legyen meg isten akarata. Másnap olyan komikus körülmények közt találkoztunk oroszlánokkal, hogy nyomban elfelejtettem a Wilfred Thesigertől hallott rémtörténeteket. Délelőtt tizenegy tájban a csapat élén baktattam, Lelean és Mezek társaságában. Pirkadat óta gyalogoltunk, fáradt voltam már és rettenetesen szomjas, s a déli pihenő előtt adódó mindennapi apróságok túlontúl felingereltek. Lelean vezetett minket a száraz lugga szokatlanul zöld bokrai közt. Reméltem, találunk majd vizet, addig viszont nem akartam megállni. Az oroszlán éppen egy zebra maradványaiba dugta a fejét. Lelean felkiáltott: szimba!, lekapta a puskát a válláról, de mielőtt felhúzhatta volna a ravaszt, a bestia elrohant, szétugrasztva egy csomó keselyűt, akár a kutya a tyúkokat. Az oroszlán a közeledő tevék irányába futott, szóltam hát Leleannak, fordítsa vissza őket, és Mezeknek, maradjon ott, ahol van. Én Lelean után mentem. Mezek rémülten felkiáltott. Megfordultunk, és láttuk, hogy felénk rohan, jobbján, mintegy tízyardnyira tőle fut a nőstény oroszlán, de a felriasztott vadnak esze ágában sem volt Mezekre támadni, csupán párhuzamos útvonalon menekült. Amikor Mezek végre lélegzethez jutott, elmondotta: egy bokor mögé ment, hogy könnyítsen magán, s majdnem rátaposott az ott kuporgó, éber nőstény oroszlánra, mely egy nagy darab zebrahúst tartott a mancsaiban. Este elmeséltem kalandunkat a felügyelőnek. Ugyanazt mondta, amit Thesiger: a tevék szaga gyakran a tábor közelébe csábítja az oroszlánokat, amelyek szerinte tudják, mikor csoportosulnak a tevék emberek közelében; ilyenkor vagy szél ellen állnak, vagy hangosan bőgnek a közelben, abban a reményben, hogy pánikot keltenek, s a lesben álló nőstény oroszlán elragadhatja az egyik tevét. Este nyolc felé egy hatalmas fa ágai alatt éppen arra vártunk, hogy Mezek feltálalja a vacsorát, amikor pokoli lárma kerekedett a konyha felől. Azt hittük, elszabadultak a tevék. Üvöltöttek és ágaskodtak; néhány berontott az edények és lábasok közé. Az emberek ordítoztak, és próbálták elfogni őket. A tevék groteszk módon, fél lábon ugráltak, a másik, megbéklyózott lábukat meg magasra emelték. Az esemény közvetlenül azután történt, hogy a pánikról beszélgettünk, így azután azt hittem, oroszlánok törtek ránk, de a magyarázat sokkal prózaibb volt. Az egyik teve faágat rágcsált mögöttünk, és szétrebbentette a rajta elülő gyöngytyúkseregietet. A madarak vijjogva csapkodtak körülöttünk, mintegy tapsvihart kavarva. Ez annyira megrémítette a tevéket, hogy mielőtt az emberek megnyugtathatták volna őket, az egyik felrúgta a vacsoránkat tartalmazó szufuriát.'" Allia Bay szélfútta hegyoldalai közelében szomorú arcú gabbra fiatalember keresett fel bennünket; oroszlán tépázta meg. Mivel orvvadászat gyanújába keveredett, a felügyelő – Ibrahim őrmester tolmácsolásával – kikérdezte. A fiatalember azt mondotta, hogy egy vadászexpedíció alkalmával a vállánál ragadta meg a vadállat, és maga után vonszolta. A fiú a földön guggolt, a vállán lazán átvetett lepelben, s konokul kitartott vallomása mellett. Orvosságot kért. Lapockája alatt nagy

fekete var csúfította el a bőrét: öklömnyi darabot tépett ki belőle az oroszlán. Tépett sebek mélyedtek mellébe és nyaka tövébe is, de szemmel láthatóan egyik sem volt fertőzött. Megkérdeztem: – Mikor sebesült meg? – Egy hónapja – felelte. – Mit tett a sebére? – Antilopzsírt dörzsöltem bele. – Miért nem ment el a North Horr-i beteggondozóba? – Ki törődött volna közben a kecskéimmel? – válaszolta. Megkértem, emelje fel sebesült karját. – Kicsit fáj – mondta, de azért sikerült felemelnie. Máig sem értem, hogyan maradt életben. Mindenesetre penicillinport szórtam a be nem hegedtnek látszó sebekre, bár nem tudom, használt-e annyit, mint a zsír. Amíg nem láttam az opálos fényű párát a nagy öböl felett, aligha hittem volna, hogy a Rudolf-tó képes az éles türkizkéken és a halványzöldön túlmenő hangulatváltozásokra, de amennyi itt előtűnt a vízből, az olyan ködös volt, mint egy őszi reggel Angliában. A tájképeken azonban – mint az Északi Határövezet nem egy látképében – sok volt a káprázat. A hatalmas láthatár északtól délig részben délibáb mögé rejtőzött; felette a rozsdavörös, füstszürke és sárga felkavart por újabb és újabb boszorkányos formákat felöltő fénycsíkja. A magaslatról, ahol álltunk, a víz és homokdűnék kietlen vidéke az egymással ütköző szelek porondjának tetszett. A szél rendszertelenül kezdett fújni, mihelyt megkerültük a Longondoti-hegység északi oldalát. Mire leértünk a tótól keletre fekvő sík vidékre, ahol a felügyelő kijelentette, hogy letáborozunk, sosem látott szélvihar kerekedett. Nem akartam addig elbúcsúzni a tótól, míg – életemben talán utoljára – közelről nem láthattam. A felügyelő erősködött, hogy kíséret nélkül nem császkálhatok a marille tartományban, így hát két járőr védelmében hagytam, hogy a szél lesodorjon az állatokhoz, a partra. Allia Bay sajátságos helyet tölt be a kelet-afrikai vadvédelem szomorú történetében. Bár délen a nagy parkok és rezervátumok, mint például az Amboszeli és a Csávo, nagyszámú vadállatnak nyújtanak védelmet, ez a védelem a Kenyában ismert állatfajoknak alig több mint hatvan százalékára terjed ki. Némely állatnak, amely régebben a legközönségesebbnek számított, most nincs saját otthona. Nem is olyan rég az egyik lantszarvú antilopról, csokoládé színű topiról azt írták: „nagyon alkalmazkodóképes és általánosan elterjedt". Most csupán három távoli körzetben fordul elő – köztük az Allia Baytől északra eső vidéken. A Grevy-zebra, egy szép, nagy, keskeny csíkos és kiálló, lekerekített fülű állat, régebben ezrével volt látható különböző víztartalmú mélyedéseknél. Ma már csak az Északi Határövezetben található, elsősorban a tó északi végén. A listát még sok-sok veszélyeztetett fajjal bővíthetném. Grimwood őrnagy, Kenya vadászati főfelügyelője egy tóparti rezervátumot akart létesíteni, amely az öböltől az etióp határig terjedt volna. Szerinte ez a távoli vidék, ahol nincs ütközési felület emberi érdekekkel, tartósan megkímélhető az ember rablógazdálkodásától. Közbejött azonban a szomáli probléma, és az Északi Határövezet jövője bizonytalanná vált. A forró szél finom porpermetet hordott, s ez összekeveredett a verítékünkkel. Elfáradtam a kora hajnali hegyi túrában, de egyszeriben tisztán előttünk állt kitűzött célunk, és a tavi fürdőzés kilátásai erősen vonzottak. Az afrikaiakat – mint mindig – most is felizgatta az állatok látványa; sűrűn emlegették őket már akkor, amikor alig látszottak nagyobbnak egy levesestányér aljára szórt homokszemeknél. Egy nagy bejzaantilop-csordára mutattak, amit még távcsövön át is csak homályosan láttam. Grant-gazella és lantszarvú topi antilop még több volt. Közeledésünkre eltűntek egy porfelhőben, sebesen száguldottak, s mellettük – akár egy lovascsapat csatlósai – futott néhány strucc. A tó partján a lagúna olyan sekély és sáros volt, hogy alig tudtunk begázolni a kanalasgémek és flamingók közé; a sós víz is ihatatlannak bizonyult. Kissé széttapostuk az összetapadt homokot, beletapicskoltunk a sárba, aztán visszafordultunk, szembe a széllel. Úgy számoltam, hogy körülbelül egy óra alatt érünk vissza a táborba. Az elöl haladó felderítők lába nyomában lépkedtem. Ha csak néhány másodpercre felnéztem, megfájdult a szemem. Eszembe jut az egyik epizód: ahogy küszködtünk felfelé a lépcsőszerű fennsíkokon, mókás kis állatot pillantottam meg; mintha egy nagyon fiatal bika követett volna bennünket kitartóan. Vö-

rösesbarna bundája, pufók pofája, rövid füle volt. A felderítők szerint fiatal suroa – azaz bejzaantilop – volt; megpróbálták elfogni. A kis állat elfutott, de sohasem túl messzire, amikor pedig újra elindultunk, ő mögöttünk baktatott, mintha a védelmünkbe kéredzkedne. Meghökkentett az állat viselkedése, és meghatott esdeklő arckifejezése. Később megtudtam, hogy a nőstény bejzaantilop néha bokrok vagy egy lugga védelmében hagyja utódait, s a kicsinyek úgy játszadoznak ott, mint valami bölcsődében vagy óvodában. Ez egy elbitangolt kis antilop volt. El nem képzelhetem, hogy maradhatnak fenn ebben az oroszlán lakta körzetben. Lehet, hogy a bestia elfutott, amikor meglátott bennünket a pálmák alatt, a tábor közelében. A felügyelő csodálkozott, hogy ennél lenyűgözőbb látványban nem volt részünk; az az érzésem: elvárta volna tőlem, hogy aprólékos beszámolót készítsek neki arról, ami nem volt egyéb egy-egy porfelhőbe burkolt, alig látható antilopnál. A partsáv későbbi légi felderítése során a felügyelő és a vadászati kirendeltség néhány tagja több mint kétezer topiról, ezerháromszáz bejzaantilopról, több mint ezer Grant-gazelláról, majdnem harminc zsiráfnyakú gazelláról adott hírt. Lelkiismeretes munka, nem vitás, de én örülök, hogy gyalogszerrel jártam be Allia Bayt. Négy részletben tettük meg az Allia Bay és North Horr közti hetvenöt mérföldet. Erről az útról nincs sok mondanivalóm. Az első nap nagy részén leszegett fejjel baktattunk az inget dagasztó, zúgó szélben; csak üvöltve lehetett beszélni, a kilátást pedig nemigen élvezhettük. Napszemüvegemre szorítottam búrkalapom lecsüngő karimáját, és Lelean árnyékában róttam az utat. Még a lépéstartás fontosságára vonatkozó lapos gondolatokat is nehezen lehetett néhány percnél tovább szőni. A Ditsoli nem ösztönözte a gondolkodást. Üres világ, amelyben csenevész, szürke bokrokkal borított, kiszáradt hegyi patakok szelik át az alaktalan lávahalmokat. Nincs víz, nincs vad. Másnap lanyhult a szél, és a Sugának nevezett csúnya vulkanikus kúp uralta a déli kilátást. Mögötte a távolban emelkedett a Kulal immár cseppet sem hívogató gerince. Nézegettem a Sugát minden oldalról, délkelet és nyugat felől, de még akkor sem szerettem meg, mikor a közelébe kerültünk. A felügyelő délben többször bemérte a helyzetünket, és ceruzával piciny kereszteket rajzolt a térképére. Olykor egy óra hosszat meredt a térképre. Én meg őt bámultam csodálattal. Egyikünk sem szólt egy árva hangot sem. Két ízben igyekeztem lőtávolságra megközelíteni egy-egy dübörögve rohanó bejzaantilopot, helyettük azonban két nagyon vén és drága juhot kellett megvásárolnom. Goiti lábikráját felhasította egy akáciafa félelmetes tüskéje, Mezek meg – legnagyobb megdöbbenésemre – vért köpött. Azt mondta: megfázott; Lelean szerint túl sokat dohányzik, a felügyelő meg azt állította, hogy az afrikaiak gyakran köpnek vért, amikor megfáznak. Igyekeztem nem gondolni rá, különösen amikor Mezek főzött. A harmadik napon megláttuk a hatalmas keleti sivatagokat. Délben éppen egy luggában pihentünk, amikor meghallottuk egy teherautó zúgását. Oly váratlanul ért, mintha dinoszaurusz jelent volna meg a hegyekben. A King's Africa Rifles egy osztagát szállították keletre, hogy elrendezzenek valami határviszályt. A felügyelő nyolckor feküdt le ezen az estén. Próbáltam valami nehéz könyvet olvasni, de tíz perc múlva feladtam a küzdelmet: túl sok repülőhangya röpködött körülöttem. A negyedik napon végtelennek látszó salakbuckasoron ereszkedtünk lefelé. Előttünk felfénylett a Chalbi sós síkja, és az emberek arca felragyogott. Délben pillanatnyi délibábban feltűntek a North Horr pálmái. Úticélunk látótávolba került; még a tevék is valami csábítót szimatoltak, az emberek pedig az asszonyokról beszéltek, akikkel hálni szeretnének ma éjjel.

A sivatagban North Horr édesvizű tavacskájáról, játék szélmalomhoz hasonló zörgő pálmáiról emlékezetes. Meg arról, hogy oda mehettem, ahova akartam. Újra önálló lettem. Néhány napig dzsipen csavarogtunk a felügyelővel, expedíciónk célja élelmiszer beszerzése volt; aztán elbúcsúztunk egymástól, és mindenki ment a maga dolga után. Aszkarijait visszarendelték Marsabitba, neki pedig az etióp határ közelében volt egy megbeszélése; úgy tűnt el egy porfelhőben, ahogy érkezett. North Horr kiürült. A rendőrök tevéik hátán elszáguldottak; állítólag a gabbrák és boranok közt tört ki valami csetepaté a szomáli kérdésben. Egy rokonszenves kis pap, név szerint Talbino atya, éppen érkezésünk napján fejezte be maga elé tűzött feladatát: a tehénimádásról a keresztény isten imádására térítette át a rendilléket, aztán elment. Úgy tűnt, mindenki kiment a sivatagba. Meredt szemmel bámultam egy nagy és sivár térképre, s rájöttem, hogy én vagyok az egyetlen ember, akinek sehová sem kell mennie, ezért elmehetek akárhová. Mivel majdnem öt hónapja voltam úton, hajlottam arra, hogy dél felé induljak, és belátható időn belül visszajussak Wambába. Ha kíséret nélkül egyenesen visszamegyek Allia Baybe, kihívom magam ellen a körzeti biztos haragját. De szerettem volna többet látni a tóból. A Serima-ösvénytől az öbölig tartó, aránylag rövid útvonalon megfélemlítettek a keleti part körülményei; úgy éreztem, nemigen ismerem ezt a szilaj vidéket. Tudtam, hogy a tó déli partján meredező tűzhányók körül zúgnak a legveszedelmesebb szelek. Thesiger is említette, hogy a turkana föld felé tartó útján errefele majdnem bajba került. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a tóhoz. De hogyan? Mehettem volna egyenest a Chalbi-sivatagon át, amíg el nem jutok a Huri-hegyek szelén emelkedő lávafalig, azután délre kanyarodnék. Másrészt ballaghatnánk délkelet felé is, egyenest a Balessa Kulal, a Kulal-hegy mögött, a rendille tartományban levő nagy lugga felé: ez sokkal kényelmesebb volna. Úgy számítottam, hogy négy-öt nap alatt átvágunk a térképen lakonikusan „nyílt bozótos"-nak nevezett vidéken. Az embereim megpróbáltak rábeszélni, hogy másik utat válasszak, de én tudtam, hogy nem annyira a sivatagi út nehézségeitől félnek, mint inkább az egyenest kelet felé tartott útvonalon elszalasztott húst és manyattákat bánják. A rendőrőrs rádiószobájából a Chalbira nyíló kilátás nem volt túl biztató. Nagy része porfelhőbe borult, s csak a láthatár végén húzódó délibábos, tejszerű csík választotta el az égtől. Közelről nézve felszíne sötétbarna és teljesen sík volt, mint Angliában a felszántott és boronált föld tavasszal. A szomorú vidéket itt-ott világoszöld sziksós bokrok élénkítették, de csak a sivatag szélén nőttek növények. Messze távolban a Huri-hegyek halvány körvonalai meredeztek a forróságban, és a por fényesen csillogott. Déli irányban jól látható tájékozódási pontokként szolgáltak a Waroma és a Balessa Kulal forrásai, de én, kevés meggyőződéssel bár, nem ezt az utat választottam, mert ezt már sokan megjárták. Aggasztottak a tevék. A felügyelő igyekezett lebeszélni arról, hogy visszatérjek a tó déli végébe. Szerinte valószínűleg nem tudjuk áthajtani a tevéket a lávaföldeken. Mivel a Rodosoitból felhozott tevék az ő tulajdonát képezték, nem lett volna sem könnyű, sem tisztességes, ha a legjobbakat tartom meg. Azt mondtam, mihelyt a tóhoz érünk, otthagyom a tevéket egy bázistáborban, és ameddig lehet, gyalogosan, azaz hátunkon cipelve a felszerelést, hatolunk be turkana földre: Nem is említettem, hogy a Chalbin is át akarok kelni. Így aztán nehéz helyzetbe kerültem. Mivel ő azt hitte, hogy a könnyebb úton megyünk, megkért, hogy a hét kimerült állatot, melyet egy rendille törzsfőtől bérelt, vigyem vissza valahova, a Balessa Kulal közelébe. Ott – mondta – újabb állatokat bérelhetünk az út további részére. Bele kellett egyeznem. Legnagyobb bánatomra a mézszínű állatokat, amelyek oly jól szolgáltak, gyorsan elvezették, és nálunk maradtak a nyomorékok. Szereztem még két állatot, az egyik, a kicsi fehér, a kedvencem lett. Összesen kilenc tevével indultunk útnak, de háromnak közülük nem volt teljes a teherbírása. Az indulásunk előtti estén a gerendaház verandáján ültem, és néztem a sivatag lassan fakuló színeit. Mire teljesen besötétedett, lámpákat kértem, de azok annyi bogarat vonzottak, hogy az árnyékba menekültem, és egy elnyűtt kötél fellazult végeit fonogattam össze, a bogarak elleni harcot pedig a denevérekre bíztam. Másnap reggel nagyon korán indultunk, és hat óra hosszat gyalogoltunk. Mintha dagadó levelestésztán jártunk volna: a homokot vékony kéreg borította, amelybe belemerült a láb, azután

visszacsúszott, de nem annyira, hogy meg kellett volna feszíteni a lábikrát. Mivel volt már tapasztalatom a lávaföldeken, tüskésbokrokon és gömbölyű folyami kavicsokon való járásban, azt hittem, a gyaloglás nem állíthat újabb problémák elé; a Chalbin azonban hozzá kellett szoknom a csoszogó járáshoz. Az emberek a szó szoros értelmében húzták a lábukat; ráadásul nálam sokkal ügyesebben rátaláltak az aránylag szilárdabb, világosabb színű homokfoltokra. Lelean vette át a vezetést, magabiztosan lépkedett az élen. Mintegy ötyardnyi távolságban Goiti követte, ő vezette az első három tevét. Karó közvetlenül mögötte haladt a másik hárommal. Ezek voltak a legjobb állataink, ők szállították az alapvető élelmet, száznegyven liter vizet és a gondosan zsákba csomagolt székemet meg asztalomat. Mezek és egy Szidi nevű fiatal szomáli, akit vezetőként hoztunk magunkkal, baktattak hátul, két tehermentesített tevével, meg a kis fehérrel, amely kevés csomagot cipelt. A két tehermentesített állat még nem kapott erőre az Allia Bay-i utazás óta, ezért legalább néhány napig tartalékállományba helyeztem őket. Az egyiknek a púpja élén nagy nyílt seb tátongott. Nagyon csúnya volt, és nem használt neki az az antibiotikum tartalmú szemkenőcs, amitől a többi seb begyógyult. A másik teve béna volt és kimerült. Kiderült, hogy Szidi haszontalan fickó. Szinte semmit sem tudott a sivatagról, csak a North Horr és Marsabit közti ösvényt ismerte, és bár szomáli volt, még az állatokhoz sem értett. Elrendeltem, hogy aki veri a tevéket, annak kell őriznie őket ebédidő alatt. Ez népszerűtlen munkának számított. Tulajdonképpen Goiti feladata lett volna, de mivel ő egész nap éppolyan keményen dolgozott, mint bárki más, úgy intéztem, hogy névsor szerint sorjában mindenkinek ki kellett vennie a részét az állatok legeltetésében. Azt hittem, csak a szamburuk és a rendillék bánnak rosszul az állatokkal, s meglepett, hogy a szomáli ugyanúgy ütötte-verte őket, mint a többiek. Három állatunkra fejhámot szereltünk, azaz a kötőfék közvetlenül a nyakörvre kötött laza hurokba fogta az állkapcsukat. A fejhámos állatok sokkal elégedettebbek voltak, mint azok, amelyeknek siklóhurkot csúsztattak a nyelvük és az alsó állkapcsuk fölé, de az előbbieket nem lehetett olyan könnyen irányítani; ezek kedvükre kérődzhettek. Az ördögi ajakzablával felszerelt állatokat a kötőfék könnyed rángatásával is le lehetett fektetni; a zabla belemart az ajkukba, gyakran feltépte a nyelvüket. Véres tajtéktól csatakos kötőfékük undorító látványt nyújtott. Megpróbáltam kísérletképpen fejhámot rakni rájuk, de ők nem voltak rábeszéléshez szokva; úgy nevelték őket, hogy csak a brutalitásnak engedelmeskedtek. Embereim kinevettek, amikor hiába próbáltam a toa! toa! szavak ismétlésével letérdepeltetni őket. Csak annyit tudtam elérni, hogy a siklóhurkokat ne tegyék fel olyan szorosan, hogy belevágjon az ajkukba, s elbíbelődtem azzal, hogy a csuszamlós hurkokat egy csomóval mintegy kéthüvelyknyivel az álluk alá szorítottam. Másnap délután feltámadt a szél, és némi aggodalommal tapasztaltam, hogy a homokot is felkavarja. A láthatár végén húzódó délibábsáv homályos fehérről narancsvörösbe fordult, de mivel a porfelhő nem közeledett és nem is növekedett, arra következtettem, hogy az ellenszél északra sodorja. Időnként rendszertelenül délről vagy keletről támadó szélrohamok lökdöstek ide-oda. Mivel a Chalbi legnagyobb részét keleti szelek söprik simára, melyek az Északi Határövezet szívéből süvítenek kifelé, a ritkább déli szélrohamok apró forgatagokat kavarnak a laza homokból. Olykor a tevék lábánál támadt fel a szél. Bizonyos nagyságot elérve, az örvény vagy összeesett, vagy növekedett. Ez attól függött, hogy laza vagy kérges talajon keletkezett-e. Napszemüvegen át jobban láttam a felhőket, ködös körvonalaik élesebben rajzolódtak ki, és a valóságosnál sűrűbbnek tűntek. Az egyik különösen erős szélroham mintha seregnyi kísértetet keltett volna fel körülöttünk. Az égbolt elsötétült, a halovány felhők ólomszürkévé váltak. Goiti eloldozta a tevéket, és amikor a vezető teve megtorpant, lefektette őket. Csak fél óra elteltével folytathattuk utunkat. Amikor háttal a szélnek a forró homokon térdepeltem, egy nagy gyászbogár küszködött kifelé a porfelhőből, mintha attól félt volna, hogy örökre eltemetődik. Valahogy így éreztem magam én is. Háromórai gyaloglás után estére letelepedtünk egy lávafal védelme alatt. Zord menedék volt, de sokkal jobb, mint kint, a nyílt sivatagban, ahol anyaszült meztelennek éreztem magam. Míg az embereim fát kerestek, négykézláb felmásztam a fal hasadékán, és amennyire az alkonyi homályban ki tudtam venni, azt láttam, hogy a barna homok helyett szorosan egymáshoz tapadt lávakövek borítják a talajt. Eszerint átkeltünk már a Chalbi szűkületén, és oktalanság, sőt lehetetlenség volna tovább menni kelet felé a beteg állatokkal. Visszatértem a tábortűzhöz, ettem egy kis finom marhahúst rizzsel, és rájöttem, hogy ezen a helyen nem maradhatunk hosszabb ideig. Kétnapi kényelmes gyaloglás után a lávafal mentén valószínűleg eljutunk a huszonöt-harminc mérföldre délkeletre

fekvő Kalacha-forráshoz, ahol legelő és víz is van. Ha nehéz volna az út, visszajönnénk ugyanezen az útvonalon, egészen a Balessa Kulalba vezető útkereszteződésig. Most kezdtem elismerni, hogy igazuk volt azoknak, akik szerint egy sehová vezető útra indultunk. Éjjel a homokban aludtam. Mezeknek fájt a gyomra: túl sok húst evett North Horrban, én meg túl fáradt voltam ahhoz, hogy felállítsam az ágyamat. Puskaropogásszerű dörejre ébredtem kétszer is. Félálmomban eszembe jutott, hogy a felügyelő mondott valamit a Stefánia-tótól nyugatra portyázó hamarkokról; gyorsan felugrottam, és azon tűnődtem, ne oltsuk-e ki a tüzet. Lelean már talpon volt. Pár percig belebámult a sötét éjbe, aztán azt mondta: „a nagy kövek". Amikor a láva lehűl és összezsugorodik, olykor szét is hasad. A második dörejt egy kis kőzuhatag követte; egy ideig körülöttünk zörögtek a kavicsok. Veszély nem fenyegetett, mivel messze voltunk a faltól, bár csak a véletlennek köszönhető, hogy a szabadban táboroztunk. Újra összekucorodtam, és négy óráig aludtam, akkor kelt fel Goiti, és behozta a tevéket. Elnáspángolta őket, mint mindig, én pedig próbáltam lebeszélni, mint mindig. Mindhiába. Egyszerűen nem fogta fel, hogy a tevék az oldalukra mért jókora ütlegek nélkül is felállnának. Ilyenkor rendszerint nagyokat szellentettek, de fel is álltak, amit szép szóval nemigen tudtam elérni. Fél óra múlva valamennyien böfögtek és bőgtek: megkezdődött a nap. Nem volt jó ez a nap. Amikor a szél felkavarta a homokot, megpróbáltuk kikerülni a sűrűjét, vagy lekuporodtunk, amíg el nem állt. Mást nem tehettünk. Nem hiszem, hogy nagy veszélyben lettünk volna, de attól féltem, hogy amíg eljutunk a forrásokig, le kell mondanunk a szállítmány egy részéről. Hajnaltól körülbelül tíz óráig jól éreztem magam. A szél a nappal együtt kelt fel, de a fal némi védelmet nyújtott, és csak egyetlen homokvihar sepert végig rajtunk. A sivatag nyugati részén dühöngött teljes erejével, ahol narancsszín füstfátyol emelkedett és süllyedt furcsa szabályossággal. Tíz óra után jöttek a szokásos napi zűrök. A hármas tevecsoportok szerintem túl messze haladtak egymástól. Néha várni kellett, míg Mezek utolér bennünket, egy gyors pillantással nem lehetett felmérni, vajon rendben van-e minden ott hátul. Azt mondtam Leleannak, lassítson, hogy együtt meneteljünk; erre olyan andalogva vezette a tevéket, hogy az egyik orra a másik farkát érte, és a vezető állat élénkebb mozgása végiggyűrűzött az egész karavánon. Most persze azt mondtam neki, gyorsítsa kicsit a menetet, és úgy éreztem, hogy már az első szavaimat is meg kellett volna értenie. Szuahéli nyelven osztogatott parancsaimmal nemigen tudtam pontosan kifejezni az összes finomságokat, a szóáradat pedig felidegesített, ez meg csak fokozta a zűrzavart. Óraszám vonultunk elnyújtott menetben dél felé. Messziről nézve karavánunk hangyaoszlopnak hathatott. Lelean egy távoli domb felé igyekezett, amely szerinte a Kalacha északi felén emelkedett, mi többiek pedig követtük őt. Miután hiába próbáltam megállapítani helyzetünket az alkonyodó fényben, félretettem az iránytűt, abban a meggyőződésben, hogy jobboldalt, a Kulal komor tömege az egyetlen, amit biztonsággal fel tudok ismerni. A Huri-hegyek délibábos ködképben úsztak. A Sidamticha, a Rageh és még fél tucat kicsi domb betájolása olyan bonyolult volt, hogy ezzel a fáradsággal akár az Andok nyúlványait is megtalálhattam volna. Úgy tűnt, mintha olvadozni kezdenének. Egyszer a térképen mutattam Leleannak egy útvonalat, és megkérdeztem, azon menjünk-e, de alig hiszem, hogy megértette a kérdést; valószínűleg fogalma sem volt róla, mit lát. Megfelelő irányba helyeztem a térképet, és megmutattam, merre kel fel a nap, meg hol van a Kulal-hegy, meg az otthona (Manyatta jako eh?!), erre csak rábólintott, hogy „igen" (n'dio, n'dio), de nem értette a fogalmi összefüggést a szimbólum meg a valóság közt. Számára ez valami értelmetlen piros meg fekete vonal volt csupán. – Ez a Kalacha? – kérdeztem egy pici kék körre mutatva. – N'dio. – Ismered a Kalachát? – N'dio. – Akkor ezen az úton menjünk? – N'dio. – Akkor ma este – mondtam diadalmasan – itt leszünk! – És a barna foltos lávaszimbólumra böktem ott, ahol a luggát jelző szaggatott vonal átszelte. – Nem, nem! – mondta. – Hapana! Itt leszünk! – Felállt, és nagyjából ugyanabba az irányba mutatott. Nem vitás, hogy Lelean nem volt valami híres térképész, és én sem

nyertem volna meg a navigációs iskola nagydíját. Az a csoda, hogy eljutottunk valahova. Továbbvonszoltuk magunkat. Semmi látnivaló: csak homok meg délibáb a láthatáron. Sivatag. Az embernek semmi sem jut az eszébe, csak arra gondol, vajon kibírják-e a tevék, és mi találunk-e védett helyet estig. Semmit sem hallani a szél átható nyöszörgésén, a tevepaták lúdtalpas „tump-tump"-ján és a tartályokban lévő víz loccsanásán kívül. Amikor az állatok tántorogtak, ide-oda dobálták a fejüket és tajtékot fröcsköltek, Mezek dörmögött egy „hodai!"-t, de csak ritkán és nem nagy meggyőződéssel. Mindannyian nagyon fáradtak voltunk. Árnyék nélkül és abban a tudatban, hogy alkonyat előtt nem csökken a forróság, vánszorogtunk úttalan utakon, csak a tevék pihentetése végett álltunk meg rövid időre. Ilyenkor úgy éreztük, hogy a hatalmas homokmedence kellős közepén telepedtünk le. A láthatár végén feltűntek a Kulal lejtői, de mivel egyenest dél felé haladtunk, a hosszú, keskeny hegy hegyvonulatnak látszott. Reméltem, hogy valahol délen újra a lávafal árnyékában gyalogolhatunk; reggel jó néhány óra hosszat követtük is a fal vonalát, de amikor az keletre kanyarodott, el kellett válnunk tőle. Minél délebbre szerettem volna eljutni még alkonyat előtt. E rövid pihenők alatt a földön ültem, egy tevének támasztottam a hátamat, a szememre húztam a kalapomat, és megpróbáltam gondolkozni. Csak a teára nem volt szabad gondolnom: nem volt tűzifánk. A helyzetpont-meghatározás haszontalan gondolatait is elhessegettem, s azt is, hogy meddig bírják még a tevék. Eszembe jutott Cassian, az egyik sivatagi atya. Mit is mondott a fehér melankóliáról és a délidő démonjairól? Azt, hogy rendszeres időközökben támadnak, akár a láz, és a nap meghatározott óráiban lángolnak a legmagasabbra. Elhessegettem Cassiant, és más taktikához folyamodtam. Nézzük csak a múzsák nevét! Magam sem tudom, miért, eszembe jutott egy pantomimkarban szereplő leány, róla meg Terpszikhoré; Klió áspiskígyóval meg Egyiptommal keveredett bennem. Eratót pedig – és nem tudom, helyesen-e – szent himnuszokkal asszociáltam. Valószínűtlennek tűnt. Elhessegettem a múzsákat is. Vajon mennyit gyalogoltunk? Eszembe jutott, hogy a New Yorker egyik régi számában olvastam, miszerint az ember jobb gyalogló, mint a ló – hízelgő információ, de nem sok hasznát vehetem. Ha jól emlékszem, a római katonák naponta átlag húsz mérföldet tettek meg felmálházva, és egy Barday nevű ember egyszer ezer mérföldet gyalogolt ezer óra alatt*. Hogy is nevezik az orvosok a rendkívül gyors mozgást? Felgyorsulás! Vajon ez a jó egészség vagy a neurózis szimptómája-e? Valószínűleg az utóbbié. Ahogy itt ültem, egy teve lüktető mellkasához támasztott háttal, arra gondoltam, hogy normális ember nem járkál sivatagban, csak az őrült. A homok továbbra is kavargott a szélben. A homokfelhők többnyire mellettünk száguldottak el anélkül, hogy érintettek volna bennünket; olyan volt az egész, mint az esőfátyol az északnyugat-angliai tóvidék felett. Távolról mozdulatlannak látszott; úgy lebegett, mint a szelet hozó felhő, s én azon tűnődtem, vajon nem a szél előhírnöke-e valóban. A háttámaszomul szolgáló teve nem volt hajlandó felállni. Bökdösték és ütötték. Goiti vizet öntött egy bőrszütyőbe, azzal próbálta megitatni az állatot, de az ellenállt, végül befogta az orrát, és úgy diktálta belé a vizet. Erre a teve elkezdett ütemesen és nyomorúságosán nyögni. Azt hittem, már a végét járja. Lelean ránézett a folyékony, zöldes ürülékre a hátsó lábánál, és azt mondta, hogy sokat evett a sós sivatag bokraiból. Ez a növény tápláló, de a tevék szomjasak lesznek, és kólikát kapnak tőle. Az összes állatot megitatták, mielőtt felmálházták volna őket. A beteg tevék már alig álltak a lábukon, a kis fehéret is lökdösni kellett, hogy feltápászkodjon. Mikor Lelean jelentette, hogy indulásra készen állunk, az ég beteges színt öltött, és újabb szélroham tört ránk. Annak reményében, hogy hamarosan elmúlik, azt mondtam, várjunk pár percig. Megálltunk, háttal a szélnek. Fél óra múlva le kellett fektetnünk az állatokat, és újra le kellett málházni őket. A szél rendkívüli erővel fújt, szembe velünk. A tóparti szelekkel ellentétben, a széllökések itt előre nem látható időközökben támadtak és lanyhultak. Olykor a felerősödésük idején elhalványodtak a fények, és én úgy éreztem, hogy az egész Chalbit a tó felé sodorja a szél, de a vihar hamarosan elérte a csúcspontját, és az ég újra kitisztult. Ahogy ott térdeltem ebben a valószerűtlen pillanatban, egyszer csak éreztem, hogy védve vagyok. Mezek jött fel, hogy szélfogó formában helyezze el mögém a zsákokat. Az ilyen önkéntes kedvességeiért szerettem meg annyira. * Az ellenirányú meneteléseket és kitérőket meg a napi vadászexpedíciókat beleszámítva, mi több mint ezer mérföldet tettünk meg, de nem ezer óra alatt. Körülbelül három hónapba tellett.

Visszatekintve erre a délutánra, most már tudom, ott kellett volna letáboroznunk a homokban, és csak másnap felkerekedni, de ostoba rögeszmémmé vált a védett hely. Mindig sziklák vagy növények árnyékában pihentünk meg éjszaka, mást el sem tudtam képzelni, így azután a szélcsendben lábra állítottuk a tevéket, és nekivágtunk az útnak. Ez a nekirugaszkodás megmaradt vízkészletünknek több mint a felébe került. Nyolc darab tizennyolc literes marmonkannát vittünk magunkkal. Némelyik csak félig volt. Egyensúlyba akartam hozni a terhet, ezért azt mondtam Karónak, öntse négy kannába az egész vizet. Valami őrült ötlet folytán egyszerre nyitotta ki az összes kannát, aztán otthagyta őket néhány hüvelyknyire egy tevétől. Míg elment tölcsért keresni, a teve feltápászkodott, és feldöntötte a kannákat. Miután elzengtem az összes szuahéli káromkodást, megfordultam, és láttam, hogy Lelean az egyik beteg állat végbelébe dug egy botot, így akarta felállásra késztetni. Úgy dühbe gurultam, hogy rossz irányba vezettem a karavánt. Senki nem szólt egy árva szót sem. Mire feltűnt egy felismerhető hegycsúcs, kilencven fokra tértem el az útiránytól. Kezemben tartva az iránytűt délkeletnek fordultam. Időnként hátranéztem, hogy lássam, milyen állapotban vannak a tevék. A súlyosan terhelt állatok közül három egészen jól bírta magát. Ők diktálták az iramot a többieknek. Nagyon szomjas voltam, és mint a kisdiák, aki számolja, hány nap van még hátra a szünetig, azt ismételgettem magamban: fél óra múlva elmondhatom, majdnem alkonyodik már, a szél elállt, és ihatok egy jó nagyot. Leleannal hamarosan kibékültünk. Feljött hozzám ragtapaszért. Kerékgumiból készült szandált hordott, mint a többiek, és az mindig belevágott a húsába. Karó is békét akart kötni. Kölcsönkérte a késemet, kifente a tenyerébe szórt homokon, és kivágott egy darabot szakadt szandáljából. Szélesen elvigyorodott, amikor megkérdeztem tőle, nem halt-e még meg. – Eh Karó, bado kufa? – Még nem – válaszolta. Nem sokkal naplemente előtt a homályból hosszú, alacsony sziklafal bukkant elő. Néhány pillanatig nem tudtam, vajon nem délibáb játszik-e velem, és a fal hamarosan eltűnik. Tábori látcsövemen át azután örömmel állapítottam meg, hogy a menedék alig egy mérföldnyire van tőlünk, és jöjjön, aminek jönnie kell, de átvágtunk legalább a Chalbi egy részén. Hamarjában összetákoltuk a tábort. Ezen az estén a személyzeti betegsorakozó hosszabb volt, mint valaha. Már réges-rég félretettem az orvoslással kapcsolatos aggályaimat; bizton tudtam, hogy az orvosság egymagában is kielégíti őket. A tevéktől eltekintve – mert értük nem sokat tehettem – csak Goiti esete okozott némi gondot. A többieknek csupán aszpirin és jód kellett. Goiti azonban elvágta a lábikráját a North Horrba vezető úton. Azt mondta, hogy a sebe nem fáj, de az egész izomköteget homokréteg vonta be, és össze kellett volna varrni. Előző nap némi trágyát tett a sebre. Karbolszappannal meg egy régi fogkefével eltávolítottam a trágyát, és szulfanilamidporral beszórt kötést tettem rá. A seb gyógyulása után még sokáig kamásliként hordta a kötést. Karónak volt valami a bögyében. A jelek világosan beszéltek. Amikor mellém somfordált és aggódva érdeklődött hogylétem felől, lélekben becsuktam a pénztárcámat, és egyenesen nekiszegeztem a kérdést: – Mit akarsz? – Kerülgette a dolgot, mint macska a forró kását. Először azt hittem, azt fogja mondani, hogy az emberek három gazellát láttak a sziklák közt. Lelean már megmutatta, hol vannak, és beleegyeztem, hogy kimegyek a puskával. Karó megkérdezte, elkísérhet-e bennünket. Tíz perc múlva, amikor izgatottan figyeltem a három árnyképszerű állatot, és azt mérlegeltem, kockáztassak-e meg egy távlövést, valami bonyolult történetet kezdettel mesélni arról, hogy sokszor, nagyon sokszor lerakta a terhet az állatokról a forró napon. – Valami elveszett? Bólintott. Elvesztett egy élelmiszercsomagot. Az én élelmiszeremet. A csomagban liszt, rizs és sok dobozos konzerv volt, amit North Horrban vásároltam. Azt mondta, hogy megosztotta a maga szállítmányát Szidivel, és a hiányzó csomagot talán egy másik tevén fogjuk megtalálni. – Viszszamegyünk a táborba – mondtam –, és megkérdezzük. – Állj! – szólt Lelean. – Nézd! Egy nagy hím! A gazellák felettünk, egy szikla peremén tűntek fel. A hím szimatolva felénk fordult. Tökéletes célpontul szolgált, alig ötvenyardnyira volt tőlem. Úgy tűnt, a závár még el sem kattant, amikor a vad felbukott. Karó előrerohant, Lelean meg a sípját fújva kért segítséget, hogy becipeljük az állatot a táborba. Először Szidi jött elő; természetesen semmit sem tudott a hiányzó élelmiszerről. Majdnem egész nap a karaván végén menetelt. Úgy döntöttem, hogy a veszteség ebben a pillanatban nem olyan

súlyos, és Karó ezt előre látta.

A Balessa Kulal A hajnali fényben kiderült, hogy a fal sokkal kisebb, mint gondoltam. A málladozó szikla lapos tömbjei megrepedeztek és széttöredeztek a napsugarak tüzében. Földmozgások, talán földrengés és talajsüppedés következtében a legmagasabb csonkok kiálltak a földből s egymásnak támaszkodtak olyan veszedelmesen ingatag egyensúlyban, hogy az ember attól félt, a legenyhébb remegés ledöntheti őket társaik mellé a homokba. A fal déli irányban összezsugorodott. A mellvédszerű ép fal magassága egyre csökkent, míg végül csak néhány masszívabb tömb emelkedett ki a porból. Mögötte dimbes-dombos lávakő sivatag terpeszkedett néhány mérföldnyire kelet felé, egészen a Hurihegyekig. Az elveszett élelmiszerből egy csipetnyit sem láttunk viszont, de nem engedhettük meg magunknak azt a luxust, hogy visszamenjünk megkeresni. Két teve annyira legyengült, hogy emberséges cselekedet lett volna agyonlőni őket. Az egyiket állandóan hideg rázta; a másik állával előrenyúlt a föld felé, és alig moccant, amikor Goiti átvetette a heriókat az oldalán. Kiadtam a parancsot, hogy a szállítmányt az öt egészséges állat közt osszák szét. Megtettem mindent annak érdekében, hogy rábeszéléssel, nem pedig ütlegeléssel állítsák fel őket. A víz egyelőre még nem okozott gondot. Mintegy huszonkét literünk volt még, és több is lehetett volna, ha okosabban adagolom, de nem kétséges, hogy sürgősen, huszonnégy órán belül fel kellett töltenünk tartalékainkat. A fal tetejéről végzett eredménytelen felderítés után úgy döntöttem, hogy egyenest délnek tartunk, Kalacha felé, még akkor is, ha az éjszakába nyúlik a gyaloglás. Úgy tűnt, hogy egy sötétebb színű, fura homokbeágyazódás valami elmosódott körvonalú dombhoz vezet. Lelean szerint ösvény volt, de én el sem képzelhettem, hogy valaki éppen itt vág át a sivatagon. Órák hosszat gyalogoltunk. Mezek feljött hozzám, a karaván élére, és kikérdezett a „Britn" nevű, csapadékban gazdag, titokzatos országról, ahonnét minden fehér ember származik. Mivel egyszer szakácsként szolgált Thesigernél, azt hitte, hogy minden angol pénzeszsákkal, két puskával, négy sorttal és egy tucat teniszcipővel felszerelve sétál a nagyvilágban. Sok mindenről beszélgettünk, az élelemtől a légi közlekedésig, de mindig oda lyukadtunk ki, hogy mibe kerül n'gombiban, azaz tehénben számolva. Egy n'gombi-egység körülbelül öt fontot tett ki. Így egy vadászpuska húsz tehenet, vagy egy asszony árának a felét, vagy majdnem háromévi bért ért. Az én manyattám, próbáltam magyarázni, egy London feletti dombon áll, egy Hampstead nevű rezervátumban. Lent, a völgyben nagy folyó folyik. Nem, nem jó vadászterület. Sőt nagyon rossz, mbbaja szana. Apám sem törzsfő. Ez, szemmel láthatóan, nem tetszett neki, és áttért a körülmetélés kérdésére. Úgy csinálták-e, hogy fegyvert is hordhatok? Elmondtam neki, hogy mi másfajta szertartást celebrálunk, és az, ha jól emlékszem, egyáltalán nem fájdalmas. Az utazásra vonatkozó kérdéseiből kitűnt, hogy Mezeknek fogalma sincs a földrajzról. Wamba a mindenség központja a számára, és az összes többi hely egyszerűen „nagyon messze van". Azt mondta, hogy egyszer járt Nairobiban, és szeretne többet tudni Mombasáról. Vajon onnan indulnak-e a melik az Angliába vezető hosszú szafárira? (A meli: postahajó. A többi hajó: manovari.) Megkérdezte, mennyibe kerülne egy angliai út. Ötven tehénre értékeltek-e egy fekhelyet a nagy melin Mombasától Nagy-Britanniáig ? Bólintottam. Sok csónak van Mombasában? Újra bólintottam. Akkor miért nem láttuk őket a tavon? Ez a kérdés egy kicsit zavarba ejtett, amíg rá nem jöttem, hogy Mezek azt hitte, hogy a Rudolf-tó (Basso) Mombasa. A fura, sötét színű homokbeágyazódásról kiderült, hogy nem ösvény, hanem sok-sok ember meg teve lábnyoma. A lábnyomok alján felkavart homok mennyiségéből Lelean úgy ítélte meg, hogy legalább ötven borán járt ezen az úton, két-három nappal ezelőtt. Azt mondta, hogy közeledik az esős időszak, ezért igyekeznek dél felé az állattenyésztők. Mivel az ösvény olyan szembetűnő volt, akár az országút, nyugatra fordultunk, és késő délutánig vánszorogtunk rajta. Nehéz túra volt. A vezetőtevék még erőteljesen, sőt: lelkesen lépkedtek, de a többi csak kábán tántorgott. A karaván végén imbolygó állat olyan rossz állapotban volt, hogy ki kellett cserélnem a Karó vezette három egyikével. Azt tapasztaltam ugyanis a szafárin, különösen, ha nagy „slepp" követett, hogy a leghátul baktató állat mindig több ütleget kapott a tomporára, mint amennyi méltányos elosztás alapján járt volna neki. A semmittevők mindig a karaván végén gyülekeztek. Az emberek ott párosával jártak és pletykáltak. Időnként kiáltásokkal sürgették az állatokat, s mintegy je-

lenlétüket indokolva, rendszeresen ütlegelték az utolsó tevét. Nem vitás: alkalmatlan hely volt egy beteg állat számára. Egyszer úgy éreztem, hogy veszedelmes hallucinációk gyötörnek. Már hozzászoktam a délibábhoz, nem is lepett meg túlságosan, ha azt láttam, hogy a Kulal alapjaiban megremeg, és lassan eloszlik a levegőégben. Délután egy hatalmas, tehénszerű állat homályos körvonalai derengtek át a láthatáron, és egész valószerűtlenül felfüggesztve lógtak ott néhány percig. Nem a megszokott délibáb volt ez, inkább valami kivetítődés, talán egy előttünk haladó állaté. Legalábbis reméltem, hogy így van. Újra meg újra erőt vett rajtam az az érzés, hogy egyedül vagyunk az egész földet elborító sivatagban. Árnyékom olyan hosszúra nőtt, hogy már-már találkozott velem. Egy kis széllökéstől levesestányérnál alig nagyobb, zörgő porforgatag támadt, és oldalt hátrafelé húzott, végig a homokon. Az ösvény alján jól kivehető volt a tölcsér; a teteje mintha füstölt volna. Kicsit megijedtem, mert néhány porfergeteggel találkoztunk már aznap; mindennél jobban féltem ugyanis a portól. Az örvény tovakeringett egy alig látható hegyhát irányába, és ott összeomlott. A homok egyre nehezebb lett. Közvetlenül előttünk kiszáradt fák szarvasfej szerű koronája szegélyezte a hegyhátat, ahol kimondhatatlan örömömre lapos völgy rejtőzött a vízmosásban. Húsos levelű áloé és barna fű nőtt ki a homokból, hatalmas nyalábokban, egymástól elszigetelve, mint a búzakévék a frissen kaszált földeken. Ahogy sietve közeledtünk, ütött-kopott kunyhókat pillantottunk meg a fák között. Az egyikből előkerült egy magas, héja arcú férfi, csípőre tett kézzel állt, amíg tízyardnyira nem voltunk tőle. Akkor azután patriarchális köszöntéssel a feje fölé emelte a karjait. Conrad, ahogy a boránok főnökét elneveztem, rendkívül magas, körülbelül ötvenéves, fenségesen higgadt férfiú volt. Nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amely megzavarná tétlen nyugalmat sugárzó arckifejezését. Keskeny, finom arcával, fekete szakállával szembeszökően emlékeztetett Conrad Veidtre a Jud Süss címszerepében. Valóban, csakis Conradnak szólíthattam. Egy pillanatig tágra meresztette nagy, sötét szemét, azután megértő mosollyal fogadta új nevét. Egyéb mondanivalónkat szuahéli és néha rendille nyelven Karó és Szidi tolmácsolásával közöltük egymással. Karó a szuahélit rendillére fordította, és Szidi a rendillét boranára tolmácsolta. Többnyire nem kellett mást tenni, mint tudomásul venni azt, amit drámai karmozdulataival kifejezett. A vén Conrad ura volt gesztusainak. A legtöbb megjegyzése a tevetartásra vonatkozott, amihez nagyon értett. Amit így nem tudott kifejezni, azt a behízelgő modorú Szidi tolmácsolta. Conrad néhány nappal ezelőtt érkezett népével a határról. Balessa Kulal felé igyekeztek, ahol – ahogyan Lelean négyszemközt közölte velem – jog szerint tulajdonképpen nem tartózkodhattak. Ez rendille tartomány. „Sok tevéjük" volt, bár nem tudtam megállapítani, hogy mennyi. Nyomaik a mélyedéshez vezettek. A törzsbeliek többsége előző reggel elindult dél felé. Conrad, a felesége és egy hozzá hasonlóan méltóságteljes, elsorvadt karú társa a törzsből hátramaradtak, két beteg gyerekkel. Az egyik maláriás volt, verítékben fürdött, és erősen rázta a hideg, a másikat vérhas gyöngítette le. Rendkívül gyorsan reagáltak a nagy adag paludrinra és sulfaguanidinra, s szinte zavarba ejtett Conrad hálálkodása. A gyerekek, tíz év körüli kisleány és kisfiú, gondosan összevarrt, tiszta kecskebőrökön feküdtek egy elhanyagolt rendille kunyhóban, amiért a borán szemmel láthatóan szégyenkezett. A falak koszosak voltak, a padlót pedig kéthüvelyknyi cseresznyemag keménységű kecskeürülék borította. Mielőtt felállítottuk volna táborunkat a tisztás szélén, távol a jószág által ledörzsölt sivár fáktól és férges kunyhóktól, megkértem Conradot, vizsgálja meg a beteg tevéket. Felállította őket, egy-két lépést tétetett velük, azután lefekhettek. Végigsimított az oldalukon, nyakukon, beleszagolt a szájukba, és azt mondta, hogy az egyik egy-két napi pihenés után használható lesz, a másik azonban nem gyógyul meg egy fél hónapon belül, talán még azután sem. A bőre feszülő volt és hideg, még a temérdek legyet sem érzékelte. Sípoló köhögése miatt mellhártyagyulladásra vagy tüdőgyulladásra gyanakodtam. Conrad szerint, ha nem lehet használni az állatot, meg kellene enni, s a vadászkésemre mutatott. Beleegyeztem, hogy levágják. Másnap reggelre már feldarabolták, húsa pedig hosszú szeletekben lógott a fákon és bokrokon; kitették a napra, száradni. Ezen az estén hűvös fejjel és tervszerűen lőttem minden gyöngytyúkra a tábor közelében. Amikor Karót megraktam az egész társaságnak elegendő pettyes madárral, visszatértem a székemhez, és elhatároztam, nem foglalkozom addig a tevék jólétével, amíg nem tudok egy kicsit többet arról, hogyan kell életben tartani őket. De az élelem, a védett hely és annak ellenére, hogy tudtam, a boranoknak tartalék vizük is van, nyugtalan éjszakám volt.

Mezek kövekkel szegélyezett, kör alakú tűzhely fölé hajolt. Figyeltem, hogyan temeti a forró hamuba az alumínium-szufuríákat, amikor hirtelen erős robbanás és a tűz pereméről aláhulló szikraeső riasztott fel. Felpattantam a székemről, hogy lássam, megsérült-e Mezek. Szerencsére még csak meg se pörkölődött. Nekem még nagyobb szerencsém volt, hogy fejbe nem kólintott egy vörösen izzó kő. A fölöttem lévő ágak között zuhant le, a székhez vágódott, és lyukat égetett a műanyagba. Egy darab láva szétmállott a tűz melegétől. Este levertem az asztalról egy kanalat és egy bögre vizet. Amikor Mezek hozta a kávémat, a sötétben keresgéltem a kanalat, de nem találtam. Az olajlámpa gyér fényében aztán megpillantottam a lábamnál, a vízhatlan sátorfenékponyvában képződött kis víztócsa szélén, a pocsolyából iszogató két sápadt skorpió társaságában. Éjféltájt egy csomó hiéna ébresztett fel bennünket; elégedetten kuncogva próbálták kiásni a teve beleit. Felettünk lazacszínű hold lebegett, az egyetlen meghitt tárgy ebben az idegen világban. Igazán nagyon nyugtalanító éjszaka volt. Másnap reggel fel akartam deríteni a környező vidéket, de Conrad határozottan állította, hogy egészen a Balessa Kulalig követhetjük a boranok nyomdokait. Így azután a táborban maradtam, és igazi szakértőtől leshettem el a tevegondozás néhány fortélyát. Conrad felesége elkísért minket a tábor körüli sétánkon, s míg a férj kötelekről meg hámokról magyarázott, az asszony végigfuttatta az ujjait a beteg állatok füle között, s addig simogatta az orrlyukaik alatti puha húsdomborulatokat, amíg mozgásuk és üvöltésük elégedett, torokhangú gurgulázássá nem csendesedett. Goiti kitartóan segített neki, magába szíva mindent, amit lehet. Lelean közömbösnek mutatkozott; bár jó rakodó és ügyes hajcsár volt, úgy tett, mintha ő, a vadőr az állatgondozást egy alacsonyabb rendű feladatnak tekintené, olyanokénak, akik nem hordanak khakiszínű zubbonyt. Megtudtam, hogy a legjobb teherhordó tevék a nagy testű szomáliak, utánuk következnek a gabbráiak; a kicsiny rendillebeliek, a legelterjedtebb állatok Allia Bay és Marsabit között, a legeslegrosszabbak. Rendszerint gorombán bánnak velük; egyetlen előnyük, hogy hozzászoktak a nehéz járáshoz a lávaföldeken, és jól bírják a szárazságot. A jó teherhordó állat tömzsi testű, kis fejű és nagy púpú. Úgy látszik, hogy az Északi Határövezetben oly gyakori ferde púp nem feltétlenül hátrányos, különösen ha erős, kemény húsú. Az elülső lábaknak egyeneseknek kell lenniök. Összes állatunk lábujja kifelé állt; lábuk a lábtőben egymáshoz súrlódott, s ez kérges bőrkeményedéseket okozott, ami csökkentette járásuk rugalmasságát. Minthogy a helyi törzseknek kell méltányos áron gondoskodniuk az igásállatokról, igyekeznek legvénebb barmaikat rásózni az óvatlan vásárlókra. Nekünk is a nyakunkba varrtak egy csomó szenilis nyomorékot, roskatag és a hozzá nem értéstől meg a hanyagságtól még rosszabb állapotba került tevét. A lovakkal ellentétben, amelyeknek öregedvén egyre jobban kiáll a foguk, a tevék metszőfoga annál egyenesebb, minél öregebb az állat. Öt-hat éves koruktól számítanak éretteknek, akkorra fejlődik ki mind a harmincnégy foguk. Némelyek negyven évet is megélnek. Conrad nem tudta megállapítani a mi barmaink korát. Lassan bólintott a fejével, és mondott valamit, amit Szidi így tolmácsolt: vezi szana. Nagyon öreg emberek. Furcsamód a legöregebbek bizonyultak a leghasználhatóbbaknak: herélt állatok voltak. A betegdiétára fogott tevéket kézből etették egy darema nevű fűvel, és fiatal mimózaakácia rügyeivel, Conrad pedig átlátszó folyadékkal (szerintem sós víz volt) kenegette a sebeiket. A kezelést egyszerű varázsigékkel kísérte. Biztos voltam benne, hogy a törzsfő megtesz minden tőle telhetőt az érdekünkben. Amikor a fia már fent járt, odahozta hozzám, egyik kezét a gyermek vállára tette, a másikkal az enyémet ragadta meg. Viselkedése éles ellentétben állott a szamburukéval, akik ha orvosságot kaptak, még szüntelenül dohányt is kunyeráltak. Conrad, azt hiszem, pogány volt. Számos hamita vallás a kereszténység és az iszlám előtti korokból származik. Nem akartam, de nem is tudtam volna megkérdezni tőle, hogy miben hisz és miért, de azt láttam, hogy rendkívül nagy tiszteletet tanúsít a tűz, a víz és mindenekelőtt egy bagoly iránt. Szertartásos mozdulattal nyújtotta át nekünk a vizet saját kecskebőr tömlőjéből, este pedig a saját tüzéből előkapart, izzó parázzsal ajándékozott meg. Késő este visszajött őrt állni a tűz mellett, nem szólt egy szót sem, csak a fejem fölött ágaskodó fát bámulta. Amikor egy bagoly elhuhogta mélabús hívó szavát az éjbe, felélénkült, és többször is rámutatott. Mezek azt mondta: „ez az ő madara"; de Mezek némi gyanakvást is táplált a borannal szemben. Szerinte varázsló volt. Másnap reggel nyolc tevével, egy undorító húsoszsákkal és két napra elegendő vízzel indultunk útnak. Az átmenet az árnyékos mélyedésből a Chalbi vakító fényébe nem volt könnyű,

mintha egy boltív alól hirtelen napos udvarra lépne ki az ember. Egy óra múlva már az ismerős homokhullámok örvénylettek körülöttünk. A délibáb lemerült a látóhatáron túl, a szellem-manyatták fái és rozoga kunyhói eltűntek a hegygerinc alól, mintha nem is léteztek volna. A fiúk jókedvűek voltak. Énekeltek, kötekedtek Goitival, aki sohasem tudta, mikor gáncsolják el, és unos-untalan biztatott, hogy a Balessa már nincs nagyon messze. Lelean és Karó jól értettek a nyomolvasáshoz. Megmutatták nekem, hol jártak a borán családok, tevéikkel vagy szamaraikkal; ez itt sánta ember lábnyoma, emez meg terhet cipelt – mondták. A gyerekek ki-be ugráltak a sorból, a fiatal leányok pedig a céltudatos, erőtől duzzadó moranok mögött jártak, hármasával, négyesével. Számomra zűrzavaros lenyomatok voltak, csupán néhány tűnt értelmezhetőnek. A sor szélen lépkedő állatok lábnyomait felismertem, de az ösvény közepének a megfejtése nehezebb volt, mint kibetűzni egy részben letörölt iskola táblát a tanítás végén. Délnyugat felé meneteltünk, Orloma és egy másik szakadék felé, mely köztünk és a tó keleti partja közt tátongott. Tucatnyi kihalt tűzhányókúp meredezett előttünk: ott sorakoztak az Asie rozsdabarna tűzhányókürtőjétől a mindig látható Kulal elnyúló hátáig. Első este jó félóra hosszat ásogattuk ki a boranok által betakart vizes üregeket, de az eredmény sovány és sós volt. Ennél többet ért, hogy Karó néhány víztartalmúnak látszó mélyedésbe dugta a lándzsáját, aztán megnézte, nedvese a pengéje. A szikla lábánál lelkesen felkiáltott, és elkezdett ásni, akár egy foxterrier. Öt láb mélységben édesvizet talált. Némileg szertartásosan osztottam szét a heti ellátmányt; mindenki kapott egy maréknyi bagót, egy-két darabot a tevesültből, amiből én nem ettem; vacsora előtt fürödtünk. Nagyon élveztem, kellemes éjszakánk volt. Elhagytuk az ütött-kopott Orloma-oázist, szél tépte pálmáit meg elszegényedett pásztorait; a nagy Balessa-lugga kemény homokján haladtunk lefele. Ez a folyamágy, amely az év nagy részén Száraz, a Chalbi szélén ered, nyolcvan mérföldnyit délnek kanyarodik, keresztezve egy másik sivatagot, a Karolit, végül szemmel láthatóan kimerülten belesüpped a tó végén a repedezett lávába. Bár a boranok messze előttünk meneteltek, egyáltalán nem voltunk egyedül. A nyugati lávafal mentén hosszú rendille menet kanyargott lefelé, barmokkal, juhokkal, kecskékkel. A Sandaslo-hágónál, az Asie és a Kulal közti szakadékban, újabb bennszülöttek csatlakoztak hozzájuk. A két emberfolyam összeolvadt, és együtt folytatták útjukat. Részeivé váltunk a vándorló állatok és emberek áradatának. Bejza-antilopok és gazellák jöttek-mentek; láttuk, ahogy a hegyeken kanyarogtak fel-le; pirkadatkor és alkonyatkor pedig talpastyúkok pettyezték az ég alját. Az eső volt az a mágnes, amely délre vonzotta a vándorokat. Gyapjas felhőgomolyok tornyosultak a távoli hegyek felett. Száraz időszakban nemigen lehet előre látni az állatok mozgását; ide-oda vándorolnak; keresik, hol csurran-cseppen egy kis víz. De mihelyt megered az eső, mozgásuk egyszeriben céltudatos lesz. Talán a szag vagy a nedvesség változása vezeti őket; meglehet, hogy távoli villám fényénél határozzák meg egy folyam helyét. Mindegyik elsőnek akar a friss, zöld fűhöz érkezni. A Balessa hátránya az volt, hogy közel s távol minden férfi, asszony, gyerek és befogott állat országútnak használta az előző héten. A források tele voltak ürülékkel, a növényzetet egészen a homokig lerágták, és a vadállatok elmenekültek. Ha a menet élén haladunk, élvezhettem volna a békét meg az élelemért és vízért folyó harcot, de mi messze hátul kullogtunk, és ott már alábbhagyott a versengés. Olyan volt a Balessa, mint egy fürdőhely az ünnep utáni hétfőn. Az emberek azonban örültek a társaságnak. Éjszaka sokan eltűntek; így azután két ideiglenes dezertálás után határozottan leszögeztem, hogy akit hajnalban a szomszédos manyattából kell előhalászni, az elveszti egyheti fizetését. Egy kullancsoktól végigszenvedett éjszaka után abban a táborban, amelyet sohasem szeretnék viszontlátni, elhatároztam, hogy otthagyom a lugga. mocskát, és magam vágok utat magunknak. A hír nem keltett különösebb örömet embereim körében. Kórusban hangzottak az ellenvélemények. Hova mehetnénk? Hogyan vállalkozhatunk arra, hogy elváljunk a teveszakértőktől, amikor a mi tevéink ilyen silány állapotban vannak! Meggyőző érvek, nem vitás. Hosszan és behatóan tanulmányoztam a térképet, s végül is úgy döntöttem, hogy kis szerencsével végiggyalogolhatunk az imént elhagyott sivatagot szegélyező hegygerincen. Ami pedig a tevéket illeti, hát veszek még néhányat. A felügyelő azt mondta, hogy a Balessa Kulalnál, a híres vizes üregnél a lugga végében bérelhetek néhányat. Kicserélhetem egy-két nyomorék állatunkat, a többi pedig – úgy láttam – kitart még egy hétig. Hat jó tevével megtesszük az utat. Leleannal mint tolmáccsal és üzletkötővel, egy este bementem egy rendille manyattába, és közöltem, hogy beszélnék valakivel a tevék ügyében.

Vége-hossza nem volt a formalitásoknak. Már egészen elfelejtettem, hogy a szerencsés, kényelemszerető, ráérő emberek szokatlannak és udvariatlanságnak tartják, ha rögtön rátérünk a látogatás céljára. Elmeséltük nekik szafárink történetét, térképeket rajzoltunk a porba, viszonzásul pedig értesültünk a vén rendille törzsfő hogylétéről, feleségeiről, gondjairól és még sok minden egyébről. Megkínáltak egy nagy bögre hideg tevetejjel, de felrémlett előttem a Bang-kór veszélye, a gyomromra ütöttem, és azt mondtam, hogy kuhara rohamom van. Ez ráterelte a beszélgetést a fejben, mellben és belekben szurkáló villákra, majd lassan eljutottunk a tevék egészségi állapotáig és áráig. A tulajdonképpeni üzletet öt perc alatt megkötöttük. A pirosba öltözött moranok gyűrűjében úgy tettem, mintha két fiatal tevekanca meg egy csődör hátsó fogait vizsgálnám. Kitűnőeknek tűntek. Nem tudván, hogy ezután mit kell tenni, felemeltem farkukat és belebámultam a fenekükbe. Lelean olyasmit súgott, hogy „kancákat ne!", így hát a csődörre koncentráltam. Megfelelőnek látszott; sőt rugdosás nélkül rá lehetett beszélni a felállásra. Végül is megkaptuk kétszáz shillingért, három font teáért, és egy Uganda miniszterelnökének színes képmásával díszített kézitükörért. Azt hiszem, jól jártunk. Kevésbé jártunk jól a táborba visszafelé vezető úton. Lelean vezette a jószágot, én mögötte haladtam. A félhomályban alig észleltem, hogy sűrű növényzetben járunk. Hirtelen hangos dobogást hallunk. A teve visszahőkölt. Lelean felkiáltott: „faro!", és én egy pillanatig gondolkodhattam azon, hogy mi a teendő egy orrszarvú közvetlen közelében. A kérdés tisztára elméleti jellegű volt, mert az orrszarvú elrohant. Legnagyobb meglepetésemre és bosszúságomra a teve nyomban követte őt. Ha nem halljuk az orrszarvú furán dübörgő lépteit, aligha találjuk meg szerzeményünket alkonyat előtt, de végül is megleltük a lugga távolabbi végén. Lelean szerint a furán dobbantó hang onnét származik, hogy az orrszarvú egyszerre lép egy-egy elülső és hátulsó lábával. Négykézlábra ereszkedett, és bemutatta a különös járást. – Nagy faro – mondta –, bang, bang –, így jár. Bólintottam; elegem volt már az orrszarvúból, és örültem, hogy visszaszereztem a tevét. A hegygerincen az út kényelmesebb volt, mint gondoltam volna. Egyik oldalon szép kilátás nyílott a hegyekre, a másikon pedig a Chalbiban dúló homokviharokat figyelhettük. Estig minket is ellepett a por, nagy volt a forróság, de csak egyetlen említésre méltó dolog történt az úton: egy kis zendüléssel kellett szembenéznem. Mint többnyire lenni szokott, ez is banális ügyek miatt tört ki. Goiti ok nélkül korbácsolta az új tevét, én pedig rendreutasítottam. Aztán észrevettem, hogy Karó olyan szorosan kötötte fel a szállítmányt egy másik állatra, hogy a kötél kilyukasztotta a húszliteres paraffinos debét. Elvesztettünk egy csomó paraffint, én meg elvesztettem a türelmemet. Nem sokkal ezután három-négy termeszt találtam a teámban. Kinyomoztam, hogy kerültek oda, és rájöttem, hogy az utolsó tejporos dobozomat nyitva hagyták éjszakára. Tele volt termeszszel. Összeszólalkoztam Mezekkel. Ő tombolt; azt mondta, valaki más nyitotta ki a dobozt. Mivel az előző napon elveszített panga miatt zűrjei voltak, ingerlékennyé vált, úgy érezte, mindenki ok nélkül őt üldözi. Itt és most benyújtja a lemondását. Szasza! A baj fokozódott. Goiti azt mondta, hogy csatlakozik hozzá. A rendszerint oly türelmes és szerény, félrehúzódó öregembert jobban feldühítette, mint gondoltam volna, hogy Conrad kicsit megbírálta az ő tevegondozási módszereit. Bár rossz előérzetem azt súgta, hogy egész legénységem sztrájkba lép a Balessa Kulal kellős közepén, közöltem, hogy elfogadom a felmondásokat, és ha egy kicsit elgondolkoztak már az ügyről, alkonyatkor kifizetem és elbocsátom őket. Így nekem is maradt hat óra gondolkozási időm. Lefeküdtem egy bokor alá, és fél kettőig szundítottam. Puskalövés hangjára ugrottam fel. Lelean, puskám tisztogatása közben, meglátott egy gazellát a hegyoldalban. Utánamászott, és lőtt. Nem elég, hogy fittyet hányt a vadászati kirendeltség előírásaira, ráadásul még el is tévesztette a lövést. Ezzel betelt a mérték. Azt mondtam neki, ha még egyszer vaktában lő egy vadra, elveszti a baksisijét, és feljelentem a B'vana m'kubvánál, azaz a nagy főnöknél. Rémületemre Lelean visszaadta a puskát (meg sem tisztította), és azt mondta, hogy ő is vissza akar menni Wambába, szasza. Minden jel arra vallott, hogy három embert veszítek el egyetlen délutánon. Azon melegében gyűlést tartottunk. A sérelmek felszínre kerültek; az emberek minden kérdést alaposan megtárgyaltak. Ha jól emlékszem, a helyzet akkor kezdett jóra fordulni, amikor Lelean megkaparta a fejét, egy csomó hangyát rázott ki khakisapkájából, Karó kuncogott, és

még Goiti is mosolygott. Nagy reményeket fűztem a meggyőzéshez; azt mondtam nekik, hogy a felmondást, természetesen, elfogadom, de néha, amikor a nap túl forrón süt, apró villák gyötrik az emberek fejét, és ilyenkor könnyen felfortyannak. Hat órakor újra megtárgyaljuk a helyzetet. Még ma este vagy holnap reggel akarnak elmenni? Félelmetes csend követte blöffömet. Akkor kezdtem megnyugodni, amikor Lelean közölte, hogy megfájdult a feje, és egy aszpirint kér. Reméli, hogy a szafári még jó sokáig eltart, mivel sok orvosságunk és sok húsunk van. Felmondásról több szó nem esett, és később, ha kisebb nézeteltérések merültek fel a délelőtti és délutáni órák között, rendszerint a helyükre tettem a dolgokat azzal, hogy felfelé mutattam a napra. Három napig kocogtunk a hegygerincen, ápoltuk a tevéket, s a rendilléktől vásárolt bozontos állatra raktuk a legnehezebb terheket. Teveállományunk legerősebb tagja volt, és valahogy hasonlított a parasztruhás Tolsztojra, ezért elneveztem Leónak. Eltekintve a kis fehértől, az egymástól csak vérmérséklet és erőnlét dolgában eltérő, egyébként teljesen egyforma állatok megkülönböztetése nem volt könnyű. Kettő közülük gyakran esett pánikba, ilyenkor ledobták magukról a terhet. Tintával nagy „R" betűt mázoltam rájuk. „R" – mint rossz. A korábbi megjelölést: „M" mint M'baya (rossz), könnyen össze lehetett téveszteni az „M" mint M’zurival (jó). Később a rosszakat „marhának" neveztük. Valahányszor a Chalbi porfergeteget zúdított ránk, a folyómederben kötöttünk ki, olykor még az éjszakát is ott töltöttük. Szüntelen kitérni a viharok elől - unalmas egy sport. Rendszerint helyi viharokról volt szó; amikor utunkat keresztezték, néhány száz yardnyira eltakarván előlünk a kilátást, lefektettük a tevéket, és megvártuk, míg lecsendesedik a felbolydulás. Olyan volt, mint amikor az ember egy vasúti kereszteződésben leeresztett sorompók mögött várja, hogy elmenjen a vonat. Este egy afrikai foglyot * meg egy talpastyúkot lőttem. Húsa szinte emészthetetlen bizmutpor nélkül, de amikor a húsoszsák kimerült, ezt is megették az emberek. Csapatunkat meghatározhatatlan számú táborkísérő is növelte. Kisfiúk is voltak köztük, akik rőzsét szedtek, meg a felügyelő örökké éhes aszkarijai közül három, ők is a Balessa Kulal-i forrásokhoz igyekeztek. Éjszaka továbbra is meglátogattak a hiénák, kiásták a csontokat a föld alól, akárhová is temettük őket. Ropogó hangra ébredtem a sötétben, s az ágyamtól tízyardnyira piszkosszürke állatot pillantottam meg. Átdöftem a puskámat a moszkitóhálón, mindkét csőből lőttem könyökből, de csak annyit értem el vele, hogy a visszarúgó puska felhorzsolta két ujjamat. Orvosi táskám alján, három atlétatrikóba csomagolva tartottam kis japán táskarádiómat, amellyel nagyon jól fogtam három fajta, de majdnem kizárólag ezt a három fajta zenét. Európa és Észak-Amerika – úgy látszott – szinte semmi mást nem közvetített, csak rock-and-rollt, legfeljebb még speciális brit kora reggeli zenét, meg „A dolgozók szabad ideje" típusú adásokat. A subi-dubi típusú dalocskák minden időpontban készségesen megszólaltak, s még a ritmusuk váltakozásával sem okoztak felesleges kényelmetlenséget; önmagukat ismételgették. Egy forgatás a skálán behozta az iszlám siránkozásokat: Észak-Afrikából lassú, kitartó zene szólt, amelyet Szudánból teli torokból kiáltozott Korán-idézetekkel dúsítottak. Nairobiból, a parti körzetekből és általában kelet felől vidám és szabálytalan indiai dallamok hangzottak gudzsarát és hindi nyelven – kedvenc keleti zeném ez. Egy este, magasan a Chalbi felett, korán lefeküdtem, hogy meghallgassam egy fél tízkor kezdődő hangverseny újraközvetítését a londoni Festival Hallból. Rövidhullámra állítottam a készüléket, és lehalkítottam, hogy elfojtsam a kvíz vagy helyesírási társasjáték adását. A rádió halkan zümmögött a földön, körülbelül egyyardnyira a fülemtől, én pedig elaludtam. Nem sokkal éjfél előtt felébredtem, és négy darab, ég felé meredező dárdapengét pillantottam meg. A nyeleket négy szamburu fiatalember fogta, a rádió körül térdeltek, föléje hajolva. Egy késő esti tánczenekar nyafogását hallgatták. Halkan megkérdeztem, tetszik-e nekik. Elszaladtak. Visszahívtam őket, és megismételtem a kérdést. Szeretik ezt a zajt? Egyikük olyasmit mondott, aminek nagyon megörültem: aszali kabissza, ami tulajdonképpen annyit jelent, hogy szirupos. Az ötödik napon letértünk a hegygerincről, és elénk tárult a Balessa Kulal letaposott homokja. A lugga itt kétszáz yard széles volt, sűrű fák szegélyezték; az előttünk haladó karavánok gödröket ástak a földbe ott, ahol itattak, azután elvonultak. Rendes körülmények közt rendillék lakják a Balessa Kulalt, és a száraz évszakban néhány szamburu család legelteti itt az állatait. A folyó a *

Tudományos neve: Galloperdix. Magyar neve eddig nem volt. - A szerk.

Kulal-hegység keleti oldalának a vízlevezetője. Azt hallottuk, hogy fent, a hegyekben vannak manyatták, ezek állítólag majdnem teljesen elhagyottak. A törzsek elvonultak dél felé, és velük ment az a karavánvezető is, akitől néhány tevét akartam bérelni. Igencsak kellemetlen fejlemény. Lelean elment híreket szerezni a helyi erdőfelügyelőhöz, én pedig a lugga ürülékkel, kötélés gyékényfoszlányokkal borított, lehangoló látványt nyújtó földjén kószáltam az elhamvadt tűzhelyek között. A vizes üregek olyanok voltak, mint a bombakráterek. Hogy távol tartsák a vadállatokat, a bennszülöttek tüskebarikáddal övezték a gödrök peremét; olyan áthatolhatatlan volt, akár a szögesdrót. A barikádokat sok-sok bíborszínű díszpintyraj lakta; időnként héja csapott le rájuk, és elragadott egy-egy sivítozó madarat. Az emberek elmentek; a terepet éppen takarították. Keselyűk keringtek egy tehén maradványai felett. A hiénák hamarosan elviszik a csontokat. A luggán nemsokára vihar söpör végig, és a folyóágy kristálytiszta marad addig, amíg a nomádok vissza nem térnek. Megtudtuk, hogy a karavánvezető egy negyven mérföldre fekvő manyattába. indult. Úgy gondolták, hogy Kurior Dele alatt van, nem messze a South Horr-szoros déli végétől. Lelean azt javasolta, hogy a csoportunkból ketten menjenek oda, és egy héten belül hozzák el a tevéket. Én megráztam a fejemet. Nem akartam felbomlasztani a karavánt, és úgy hallottam, hogy a ravasz főnök aligha marad hosszabb ideig egy helyen. Nemcsak hivatásos kereskedő volt, hanem Marsabit Lagójának, a rendillék legfőbb főnökének kedvenc hűbérese is. A legtöbb sivatagi főnök számára sokkal fontosabb volt most, hogy a városok körül csellengve növelje hatalmát, mint az, hogy néhány tevét adjon el egy jelentéktelen utazónak. Lelean feltevése szerint bérelhetünk néhány szamarat a tóparti Laisamisban élő turkanáktól. Ehhez nemigen fűlött a fogam. A tevék betegek voltak; legalább hármat közülük a marsabiti aszkarik gondjára kell bízni, akik még mindig a tábor körül lófráltak. De mégis: tevék voltak, és türelmes, jóindulatú jellemük meg himbálódzó járásuk sokkal rokonszenvesebbnek tűnt nekem, mint a szamarak rángatódzó lába és álnok, keskeny orra. Néhány nap múlva Leóval, a kis fehérrel és a maradék állatok legjobbjaival elindultunk a tó felé. Reméltük, hogy útközben majd felerősítjük állatállományunkat, ezért otthagytuk a „marhákat". Balessa Kulalon túl megnyílt a táj; a hegygerinc, amely eddig megvédett bennünket a Chalbi felkavart porától, szakadékba torkollott, és hamarosan megint tomboló viharba kerültünk. Ugyanaz a szél volt, amellyel hónapokkal ezelőtt, a tóhoz vezető utunkon találkoztunk. Felismertem állhatatosságáról, a széllökések hiányáról; és újra hallottuk a hegyekben a baljós nyögéseket. Mivel a szél kelet felől fújt, és mi már majdnem körbejártuk az északra fekvő Kulalhegyet, rájöttem, hogy a vén szörny nem közvetlenül felelős kellemetlenségeinkért. Egy meteorológus egyszer elmagyarázta nekem, hogy az Indiai-óceán északi felében kerekedett monszunt elnyeli a Kelet-Afrika feletti, egyenlítői alacsony légnyomás. Ez azt jelenti, hogy egy nyugat felé irányuló hatalmas légfront benyomul a kenyai és etiópiai hegységek közötti aránylag szűk hágóba. Mivel a Rudolf-tó ennek a természetes szélaknának a torkolatánál terül el, valószínűleg egyike a világon nemcsak a legforróbb, hanem a legszelesebb vidékeknek is. Longerinben töltöttünk egy éjszakát, alig negyed mérföldnyire régi táborunktól. Másnap, mint oly sokszor, megint azon tűnődtem, vajon kibírják-e a tevék estig. Lelean egy újabb állatot szerzett nekünk, tanúbizonyságot téve nagyszerű terepismeretéről. A vidék, amelyen áthaladtunk, olyan volt, mint a bibliai vadon viktoriánus ábrázolata. Szinte sehol semmi növényzet, a lapos tetejű halmok mintha a végső kétségbeesésükben terpeszkednének el a lávapor- és murvasivatagon. Az utunkat derékszögben keresztező folyómederben Lelean lábnyomokat fedezett fel. Egy töviscsomó törési szögéből megállapította, hogy aznap reggel járt erre egy ember, megrakott tevével, és ajánlkozott, hogy utána megy. Míg mi várakoztunk, Lelean felkerekedett, két óra múlva pedig visszatért egy nagy gabbra tevével meg egy öreg turkanával, aki nyíltan megmondta: ha ki akarjuk bérelni a tevéjét, őt is bérbe kell vennünk. Nyomban alkalmaztuk, kiadtam neki a heti élelmiszeradagját. Nagy részét elfogyasztotta délben, és utána egész nap böfögött. Este a hiénák hazájába érkeztünk. A térképen Laisamis néven szerepel ez a lugga. Akárcsak a néhány mérföldnyire északra fekvő Serima, ez is mély repedés a tó déli partját övező magas hegyoldalban. Az egyik hiéna kiáltozni kezdett, miközben a szikla árnyékában vonultunk. A jól ismert, kitartó uuu-ah-uuii volt, különös szépségű, feledhetetlen hang. A hiéna ocsmány külsejű állat, de a leghasznosabbak közé tartozik, a kiáltása pedig az éjszakai bozót alaphangja.

– Fiszi – nevezte meg Lelean. Katonakorában egy fiszi elvitte szépen kifényesített övét. Nemigen kedvelte őket. Egy másik állat is elkezdett nyögdécselni, majd újabb kettő visszhangozta nyöszörgésüket. Mire letelepedtünk éjszakára egy szikla alá, egész kórus kiáltozott a kanyonban. — Manyatta ja fiszi – mondta Karó. Némely körzetet ellepték a hiénák. A Wamba felé vezető utamon a turkana szakadék szélén furcsa történetet hallottam a karamojai Moroto vadászati felügyelőjétől az állatok tömeges pusztulásáról. Szerinte, illetve a karamajongok hiedelme szerint éjszaka az imuronok, a törzs varázslói, hiénákká változhatnak, vagy hiénák hátán vándorolnak egyik helyről a másikra. Az imuronok nem túl népszerűek a törzs tagjai között. A kelet-afrikai nagy aszály idején sok ezer marha pusztult el, a hiénák pedig veszedelmesen elszaporodtak a bőséges döghúson. Míg azelőtt kettesével, hármasával járva tisztították meg a terepet, most harminc, negyven hiéna állt össze, és élő állatokat is megtámadtak. A felügyelő mérget szórt egy tehéndög hasába, aztán kitette az erdőbe; a hiénák felfalták, és a felügyelő húsz-harminc döglött hiénát szedett össze egy éjszaka. Az egyik sikeres rajtaütés után fő felderítője szemmel látható örömmel közölte vele, hogy egy imuront is megölt. Az egyik döglött hiénán a jövendőmondók szent fülbevalója díszlett. Biztos, hogy nem a halála után rakták fel rá. A csontgyűrűk beágyazódtak az átfúrt fülbe, és a hús benőtte őket. Az állat szent nyakláncot is viselt, a mellére pedig a varázslók jeleit festették. A felügyelő nem tudott magyarázatot adni az állat feldíszítésének körülményeiről, de a törzsbeliek úgy értékelték, hogy jó szolgálatot tesz nekik. Karó igazat mondott, amikor a hiénák hazájának nevezte Laisamist. Az állatok szuszogva, szűkölve rohangáltak az éjszakában, hol itt, hol ott tűntek fel a tüzek fényében. Éjfél felé az egyik kitartóan ugatni kezdett egy szikla pereméről, a tevék sorától mintegy húszlábnyira. Lelean fáklyavilágnál megpillantotta a szürke bestiát, és mellbe lőtte. Olyan nehéz volt, hogy ott hagytuk, ahová leesett.

Turkana földön Másnap, a Laisamis csúcsán találkoztunk egy kimerült turkana csoporttal; pálmafa alatt hevertek, és úgy tettek, mintha mindjárt elaludnának. Egy öregember – valami elefántcsont gömb tapadt az alsó ajkához – nagyot sóhajtott, a sóhaj aztán morgásba fulladt; egy másik dünnyögött, elpöccentett egy legyet, a harmadik meg a hasára fordult. Szemmel láthatóan egyedül akartak maradni. Ez egy kicsit lehangolt. Több száz mérföldnyi gyaloglás után úgy éreztem: visszaérkezvén a tóhoz, szívélyesebb fogadtatást érdemelnénk. Körbejártuk a Kulal-hegyet, szembeszálltunk a Chalbival, és most, hogy másodjára átvágtunk a szakadékon, újabb teljesítményekre szántuk rá magunkat. A tanulóidő lejárt. Oda se neki, hogy a világ egyik legforróbb helyén jártunk. Szilárdan elhatároztam, hogy ezentúl kiélvezem a szafári minden percét. Én voltam Marco Polo. A turkanák azonban, úgy látszik, nem sokra becsültek. Megszólaltam: – Mondd meg nekik, hogy Wambából jöttünk ide. – Mezek néhány pattogó mondatba ültette át szavaimat. Egy percig néma csönd honolt, azután Elefántcsont Gömb azt mondta, hogy ,,éjii", és azt sem nagy érdeklődéssel. Wamba semmit sem jelentett a számára. Akár Huddersfieldet vagy Honolulut is mondhattam volna. Megpróbálkoztam North Horr-ral. Nem érdekelte. – Mondd neki, hogy van húsunk – szóltam. – Agri. - Ez volt az egyike annak a néhány turkana szónak, amit értettem. A reakció észrevehető volt, de nem megrendítő. Miután nagyon lassan elfogyasztottak négy doboz húst, észrevettem, hogy az imént bekebeleztek egy nagyon nagy, napon sült sügért. Azt reméltem, hogy vásárolhatunk néhány tevét a turkanáktól. Mintegy húsz állat – többségében kanca – legelészett a cserjésben. Nem értettem Mezek magyarázatát arról, hogy mit csinálnak majd tizenegy órakor a hágó elején. Mozdulatai kétséget kizáróan erotikus színezetűek voltak, és többször is használta a „férj" kifejezést. Fogalmam sem volt, mire céloz. Nagy röhögve újra megpróbálkozott a magyarázattal. Marokba szorította az öklét, s könyökét a csípőjére nyomva lassan felemelte alsókarját, mintha láthatatlan terhet emelne a magasba. Ügy értelmeztem, hogy a férfiasságot fejezi ki ily módon, de fogalmam sem volt, hogy mi köze van ennek az álmos turkanákhoz. – Talán menyasszonyvásárról vagy beavatási szertartásról van szó? – kérdeztem. Ő csak a fejét rázta. Hosszas groteszk pantomim után rájöttem, hogy a turkanák egy tenyészcsődörre várnak. Egyikük elment, hogy a közeli tanyáról elhozza az állatot. Először meg akarták itatni a tevecsordát a tóban, hogy azután a kancák közé eresszék a csődört. A csődör olyan izgatott állapotban érkezett, hogy féltettem saját állataink testi épségét. Hatalmas, oroszlánszínű bestia volt, fekete sörénnyel a gerincén. Mihelyt meglátta a csordát, kiszakította magát a vezetője kezéből, és meg akarta marni vetélytársait, a többi tevecsődört. Az állatok szétugrottak, a turkanák összeszedték a botokat, mi pedig elindultunk lefele a lejtőn; a menetelés olykor rohammá fajult. Ha arra számítottak, hogy a várakozó tevekancák felizgatják majd a csődört, akkor igencsak tévedtek. Az állat agresszív volt, de nem kéjsóvár. Talán impotens volt. Bár megbéklyózták, és két ember lefogta, ordított, és utánakapott minden húsnak, amit tajtékzó szájával elért. Én azt hiszem, hogy a tevék sokkal engedelmesebbek, mint a hírük, de azt hallottam, hogy az üzekedő hím még az ember feje búbját is leharaphatja, ezért inkább kitértem az útjából. Vicsorgott, kiguvasztotta a szemét, és hatalmas rózsaszín hólyagot fújt ki a szájából. Ez a palatális lebeny, egy hosszúkás léggömbhöz hasonló bőrdarab, musthot jelez, az üzekedés időszakos lázát, amely az elefánton is ki szokott törni. A tevecsődör nemi ösztöne az év nagy részében el van fojtva, de ha rátör a musth, olykor meg kell béklyózni. A turkana tevecsődör másodszor is kitört. Amikor utoljára láttuk a csordát, mélyen alattunk volt, és a kancák lefelé rohantak a lejtőn. Nem bántam, hogy elmentek. A magasban hűvösödött, és mi ráértünk. A tóhoz vezető ösvény szokatlanul meredeken lejtett, de a járás könnyű volt. Mivel a lávagörgeteg közötti úton rendszeresen jártak tevekaravánok, nem volt valószínű, hogy bajba keveredünk, és három óra múlva már újra fürödhettünk a Basso fényes, zöld vizében.

A Déli-sziget erődítményszerűen állt ki a vízből. Távolabb, északon a Porr piramis alakú körvonalai látszottak, mögötte pedig a Longondoti-hegyek halvány, elmosódott foltja. Ott jártunk nemrégiben. Tábori látcsövön át néztem a hamuszürke tűzhányókat a tó déli végében. Oda szerettem volna gyalogosan, tevék nélkül elmenni. Most azonban táborhelyet kellett keresnünk az égetően forró, nagyrészt ép sziklák hatalmas mezejében. A turkana, akitől a nagy gabbrát béreltük, azt mondta, hogy tud egy luggát „nem nagyon messze", ahol magunknak árnyékot, a tevék számára pedig legelőt találhatunk. Ez felettébb valószínűtlennek tűnt, inkább visszamentem volna a lejtő lábához, ahol legalább árnyékban lennénk. Lelean más véleményen volt. Azt mondta, hogy a turkana a Kerio-folyó egyik nyugati mellékfolyója környékéről való, és olyan ügyes menedékkereső, „mint egy hiéna". Ez egy szamburu alapvicc variációja. A hiénákat „a turkanák juhainak" nevezik, s nagy éhínség idején állítólag meg is eszik őket. Végül is úgy döntöttem, hogy kipróbálom a jóember helyismeretét: két óra hosszat másztuk kínkeservesen a sziklákat. A lapjuk forró volt, és olyan fényesre csiszolt, hogy a nap visszfénye élesen belevágott az ember szemébe, ráadásul a lávadarabok rendkívül éles széle homokjáró szandálom talpát is elvágta. A szokásos baljós előjelek ellenére a turkana függőleges lávasáncok határolta, mély luggához vezetett; egy fa alatt tűrhető helyet találtunk az ágyam számára, az emberek pedig valami nagy bokorból barátságos kis zugot vágtak ki nekem. El voltam ragadtatva a helytől, és örömömben, hogy saját, különbejáratu manyattám. van, a helyi térkép üres foltjára ráírtam: „New Hampstead". Esti itókámat ismerős üvöltés szakította félbe. Rémülten láttam, hogy a turkana tevék közelednek felénk. A „New Hampstead" legjobb legelői felé tartó csordát még mindig üldözte a már némileg kimerült tevecsődör. Odakiáltottam Goitinak, hogy tartóztassa fel őket, és egy újabb húskonzerves dobozzal üdvözöltem Elefántcsont Gömböt, aztán egy óra hosszat beszélgettem vele. Végül is arra lyukadtunk ki, hogy a turkana tevéket nem tudjuk használni. Nem szoktatták őket teherhordásra. A bennszülöttek csak vér- és tejforrásként használják őket. A kancák körülbelül egy gallon tejet adnak naponként, ha jó állapotban vannak, de rendszerint sokkal kevesebbet fejnek le belőlük. A lecsapolt vér mennyisége attól függ, hogy mennyi az állatok száma az avi-ban, azaz a törzsi istállóban. Félliteres csupromat alapul véve úgy számoltam, hogy egy tevecsődör egyhavi vérhozama nem több négy és fél liternél. A turkanák kéregkötél érleszorítót hurkolnak a teve nyaka köré, majd dárdával beleszúrnak a nyaki érbe. A vért tejjel keverik és vizelettel alvasztják. Engem is megkínáltak vele. Úgy nézett ki, mint a málnadzsem; szabadkoztam, hogy majd később iszom meg. Még mielőtt a turkanák eltűntek volna az éjszakában, a tevecsődör végül keservesen kiharcolt győzelmet aratott. Egy ideje már egyik kancától a másikig baktatott, sikertelenül és sokkal kisebb hévvel, mint azt a korábbi viselkedése alapján vártam volna. Végül is kihasználva egy fekvő kanca tomporának felfelé fordított helyzetét, lehuppant melléje, fejét rátette a nyakára, hogy ne tudjon felállni, és ujjongó üvöltés közepette ügyesen meghágta. A kanca felemelte a fejét, és elkezdett mekegni, mint egy kecske. Ez a hang különös hatást gyakorolt a tevecsorda többi tagjára. Csődörök és kancák szuszogva, morogva körülvették és teljesen eltakarták a párosodó állatokat. A felbolydulás tíz percig tartott. A tevecsődör feltápászkodott kutyaszerű helyzetéből, és meglepően fürgén lábra kapott. A kanca nem akart felkelni; addig korbácsolták, amíg a térdeplésből fel nem állt, és a csorda után nem baktatott. A rövid találkozás szomorú elválással ért véget. Első „New Hampstead"-i napunk a nagy forróság miatt vált emlékezetessé. Ez az egyszerű megállapítás némi magyarázatra szorul. Megtapasztaltuk már előzőleg is a sivatagi meleget. Loiyangalaniban 42 °C-t mértünk árnyékban. A Chalbiban egyszer-kétszer úgy éreztem, elértük azt a pontot, amelyen túl minden élet megszűnik, de amikor ránk tört a homokvihar, nem értem rá ezen gondolkozni. Egyszóval a viszontagságok sohasem voltak annyira veszélyesek, mint amenynyire előre féltem tőlük. New Hampsteadben az volt a baj, hogy nem lévén más dolgom, hát gondolkoztam, mégpedig rendszerint a melegről. A fa körülbelül annyi védelmet nyújtott, mint egy napernyő csupasz bordázata. A sziklákat érinteni sem lehetett, és az egész lugga fenyegetően rázkódott a hőtől. Úgy éreztem, menten elpárolgunk. Csak hogy csináljak valamit, megpróbáltam árnyékom hosszából megállapítani, hány óra van, de bosszúságomra nemigen tudtam megbirkózni a számtani feladattal. Kilenc órakor majdnem pontosan egyezett az árnyékom a magasságommal; tízkor valamivel hosszabb volt, mint a fél magasságom; és pontban tíz perccel tizenkettő előtt semmi árnyékom nem volt, hacsak nem álltam

terpeszállásban vagy nem ugráltam a levegőbe. Ez van: kipróbáltam. Mezek meglepődve nézett rám. Fogalmam sincs, mit gondolt rólam. De nem is törődtem vele. Semmivel sem törődtem, csak a meleggel. Délután kombinált vadász-, halász- és madárleső expedícióra indultam, amit főleg az unalom elűzésére találtam ki, mivel azonban a Rift Valleyt Afrika jövendő szórakozóhelyének nevezik, talán felhasználható valamire egy szabadnap délutánjának rövid, tényszerű leírása a Jade-tó egyik ismeretlen öblében. Négy órakor indultunk el. Lelean vitte a puskámat meg a hátizsákomat; én a vadászpuskával, halászbottal és egy csomag sóstablettával követtem őt. Rajta csak nadrág és szandál volt; én hasonlóan öltöztem, ezenkívül még egy kalapot és két szemüveget hoztam magammal. Nagyonnagyon meleg volt. Ezt már mondtam, de még néhányszor el fogom mondani. Elképzelésünk az volt, hogy visszamegyünk a luggán felfelé a hegyoldal irányába, azután nyugatra fordulunk, és a feltevésem szerint párhuzamos völgyön át térünk vissza a tóhoz. Az elképzelés kitűnőnek bizonyult, a feltevés helyesnek, bár a táj semmiben sem különbözött az előbbitől. Találtunk egy másik luggát, teleszórva hordalékfával meg a turkanák hulladékával. Teveitatóinvázióik alkalmával az állattenyésztők ideiglenes avikat állítanak fel, és ott maradnak, amíg az állatok le nem legeltek minden egyes fát és tüskebokrot. Még a legsilányabb növényzet is vonzza őket. Csak port és köveket hagynak maguk után. Igazi „Átokföldje". „.. .s a holt fa menhelyet nem ad, /tücsök sem enyhülést,/ s a száraz kő se csörgedező vizet." (T. S. Eliot: Átokföldje. Vas István fordítása)

Nincs itt sem vad, sem ehető szárnyas. Lelean azt gondolta, hogy látott egy bakot, és talán így is volt. Halovány pontok táncoltak a távoli hegyoldalon, gazellák is lehettek, de semmi kedvem sem volt követni őket. Neki, mint mindig, most is a hús járt a fejében, nekem pedig a szükséges erőkifejtés minimuma. Mint mondottam: nagyon meleg volt. Mindig is szilárd meggyőződésem volt, hogy nincs olyan hely a világon, ahol én ne találnék valami biológiai érdekességet. Ekkor még nem jártam az Északi Határövezetben. Egyórai fárasztó keresés és kutatás eredményeképpen egy szöcskét, egy hangyákkal borított bogárdögöt meg egy rovarpókot zsákmányoltam, melyet én mentettem meg a darázstól. Ezen nincs mit csodálkozni. Tudomásom szerint a déli órákban a sivatagok hőmérséklete olykor a víz forráspontjánál mindössze kilenc Celsius-fokkal kevesebb. Egyetlen madarat láttunk: egy nagy, hosszú karmú pityer csipogott a lávakövek közt, egy fakó szürke kígyó pedig meg mélyebbre tekergett a szikla árnyéka alá. A tónál több látnivaló akadt. Mihelyt a parthoz értünk és elhatároztuk, hogy úszni fogunk, a krokodilusok, akár a patkányok, elindultak a víz felé. Némelyek öt-hat lábnyi magasságból, a sziklákról ugrottak a vízbe, mások a hasukon csúsztak be. Nem voltak nagy állatok, de sokan gyűltek össze, és nem tudhattam, vajon a nagyok nincsenek-e a mélyben. Lelean nem lelkesedett a közös fürdőzés gondolatáért; talált egy sekély vizű, árnyékos helyet a tóban, ahol szerinte biztonságban lehetnénk. A hátamon lebegtem a vízen, és tudatára ébredtem, mint oly sokszor már, a helyzet teljes valószerűtlenségének. A láva, a krokodilok és a forrón tűző nap egy fura, de nem kellemetlen álom részének tűnt. Még az ég színe és a szódával telített víz olajos tapintása is idegenszerűnek hatott. Az ég galambszürke volt; alatta a spirálban lebegő, fehér pelikánok fehér porszemekként vibráltak, akár a cigaretta hulló hamuja a nap sugarában. Viharos volt az ég alja, én kimentem a vízből, úgy tartván a puskát, hogy Lelean be tudjon gázolni, amikor egy villám ostorszíja vágott végig a mögöttünk álló salakkúpon. Lelean M'vua m'kubvának nevezte, de nem volt nagy eső. Hamuszürke porral telített hatalmas szél kerekedett. Teleki grófnak igaza volt, amikor a kiszámíthatatlan jellemű főhercegről nevezte el a tavat. A ciklon erejű szél egy perc alatt elsöpörte a tikkasztó délutánt. Porzuhatag árasztotta el a hegyoldalt; eltakarta az alacsonyabb lejtőket, és elzúgott felettünk, miközben a sziklák menedéke felé rohantunk. Fél óra hosszat szinte szakadatlanul villámlott, de csak morajlásszerű mennydörgést hallottunk. A villámlást olyan hang kísérte, mint mikor lepedőt hasítanak ketté. A vihar éppoly hamar elült, mint ahogyan feltámadt. Néhány széllökés felborzolta a tó közepét, de a part mellett és az öbölben nyugodt volt a víz felszíne, belepte a por, tükörsimaságát

csak egy-egy lassan himbálódzó hal sötét foltja törte meg. A táborba menet összekapartam egy maréknyi port, és azon tűnődtem, vajon a Chalbiból, a Karoliból vagy pedig a Kalacha és a Huri-hegyek közt elterülő száraz síkságból került-e ide. Nem hasonlított a tó környéki talajfajtákra. Mezek elénk jött, arckifejezéséből rögtön láttam, hogy a vihar nagy károkat tett a táborban. Azt mondta, hogy néhány tárgy – főleg az enyém – eltörött, de a legnagyobb baj az, hogy eltűnt a kicsi fehér teve. Ez sokkal inkább lesújtott, mint hosszas elbeszélése a szél okozta károkról. Nem kötődöm érzelmileg különösen a háziállatokhoz, kivált nem az igavonókhoz, de a kis tevét valahogy megszerettem. Szelíd volt és könnyen irányítható, rendszerint magam is boldogultam vele; egyszóval jól kijöttünk egymással. Mezek azt mondta, hogy Goiti és Karó elhajtotta a kötőfék nélkül legelésző állatokat a tó partjáról, amikor a porfelhő végigsöpört a luggán. Az állatok pánikba estek. Kettő – köztük a kicsi fehér – előrerohant; a többit egy kiálló szikla szélárnyékában találták meg. Amikor a megmaradt hat állattal visszatértek a táborba, látták, hogy a hiányzó tevék közül az egyik már fekve várja őket: hazaszaladt. A fehér nyilván továbbrohant, Goiti és Karó még most is keresi. Túlzás volna azt állítani, hogy a vihar teljesen tönkretette a tábort; összehajtható asztalom és székem a helyén állt, bár mindkettő „egy kis magán-szafárit tett”, ahogyan Mezek mondta. A legnagyobb kárt egy kőhalom okozta, amellyel a fejem fölé feszített ponyva végét rögzítették. Mezek nagy ötleteinek egyike volt, ő szerelte fel a szélfogót. Az ágy a fa lábánál egy mélyedésben állt, a ponyvát a felső ágakhoz kötötte, az alsó végét pedig egy valóságos lávakő sírhant alá temette. A szél széthasította a ponyvát, az ágyat pedig befalazta. Sikerült kiásnom a borotvakészletemet, néhány elgörbült tányért és poharat, a puskatisztító eszközöket és A sivatagi atyák életét. Elveszítettünk még két moszkitóhálót, néhány szennyes ruhát és az élelmiszer egy részét: ráömlött a paraffin. Tudtam, csak az időt vesztegetném, ha megpróbálnám kivizsgálni, miért volt a doboz felbontva, amikor felborult. Goiti és Karó nyolc órakor tértek haza; azt mondták, elvesztették a teve nyomát, ott, ahol a lábnyomai egybeolvadtak a turkana csordáéival. Valószínűtlennek tartottam, hogy az elbitangolt jószág a sötétben egyedül neki mer vágni a hegyoldalnak, de azt is tudtam, semmi értelme kételkedni a fiúk történetében. Megköszöntem, és azt mondtam, másnap reggel folytassák a keresést. Egészen mostanáig azt reméltem, hogy átvezetem a láván a karavánt a turkana földig. De most, hogy már csak hét tevénk maradt, és azok közül is kettő rossz állapotban, tudtam, hogy őrültség volna nekivágni az útnak. Este egzotikus vacsorát ettem: sült lilét mandarinnal – a madarakat Leleantól kaptam ajándékba, bottal ütötte le őket; a gyümölcs a különleges alkalmakra tartogatott készlet utolsó maradéka volt. Térképpel a térdemen vacsoráztam, azt számolgatva, milyen messzire juthatnánk el turkana földön gyalogosan. Mivel semmi értelme sem volt annak, hogy még egy napig nézegessem árnyékom csökkenő hosszát, megmondtam Leleannak, hogy hajnalra készüljenek fel. Éjjel a szél keletiről északira fordult, és bár sokszor átrendeztem a lőszerláda szélfogót, nem védett meg a portól. Pirkadat felé nyugati szél kerekedett, s az ágyamra szikrák zúdultak a tűzből. Felkeltem, s egy lepelben az izzó parázs fölé görnyedtem. Az események elfárasztottak és megzavartak, ráadásul úgy emlékszem, ekkor fáztam először a sivatagban. Már régóta hiába törtem a fejem azon, vajon miért is jöttem vissza a tóhoz. Annyi biztos, nem azért, hogy nagy halakat fogjak. A tűzhányók sem voltak érdekesebbek itt, mint útközben bárhol. Amennyire egy romantikus gubancból ki tudtam bogozni az okokat, úgy tűnt, a világ legrosszabb terepén akarok átgyalogolni, de hogy miért, azt egyáltalán nem láttam tisztán ebben a hajnali órában. Fél hétkor indultunk. Háromórás gyaloglással elérkeztünk a Nabuyaton salakkúp lábához. Először a Lotar vörös szirtjei alatt követtük a partvonalat, majd a sziklák és krokodilok közti sikertelen négykézláb mászás után egy meredek lávafal és egy szivárványszínben játszó, zöld vizű, keskeny öböl előtt álltunk. Nem tehettünk egyebet, minthogy a szárazföld felől, hátulról közelítsük meg a kúpot. A Nabuyaton lába a tóban áll. Fényes, valószerűtlenül szimmetrikus oldalaival óriási gilisztatúrásra emlékeztet. A Höhnel-öböl partját szegélyező tűzhányók többségét a geológusok robbanékonynak tartják; ez azt jelenti, hogy hirtelen törnek ki, talán akkor, amikora a tó vize elönti az új hasadékokat, és elgőzölög a vulkán belsejében. A Nabuyaton valószínűleg mellékkúp a fő vulkántorkok szélén. A déli irányban meredező kilenc tűzhányó közt megpillantottam a Telekitűzhányó éles körvonalait. 1897-ben, kilenc évvel a tó felfedezése után egy Strickland nevű utazó

járt ezen a vidéken, és meglepve tapasztalta, hogy a táj képe teljesen megváltozott. A vulkánkitörésről árulkodó egyetlen jel több mérföldnyire volt a Teleki jelölte helytől. Én csak füstkarikákat és gőzgomolygást láttam nyugatra, meghatározhatatlan távolságban. Alkonyatkor a vulkántorkokban felizzott az égő gáz. Éjszaka egy szikla alatt aludtunk, a hátizsák volt a párnánk. Kissé nyugtalanított, hogy a homokban igen sok krokodillábnyomot találtam, elkelt volna a moszkitóhálónál kevésbé lenge védelem. Mindazonáltal nyugodalmas éjszakánk volt. Madarak daloltak, apró hullámok megnyugtatóan csobbantak, a hatalmas hold tejszerű világában a salakkúpok körvonalai is lágyabbnak tetszettek. Reggel az emberi lábnyomokhoz hasonló nyomok sokaságából világosan kitűnt, hogy álmunkban számos krokodilus látogatott meg bennünket. A turkana parton töltött napokban többször is előfordult, hogy mindössze néhány lábnyira voltam egy-egy nagy példánytól. Csupán egyetlen állat tanúsított némi agressziót: oly dühösen csóválta a farkát, hogy elvesztette az egyensúlyát, és megperdült a hátsó lábain. Azért nem szívesen kerülnék egy ilyen állat harapótávolságába a tóban, iszkoltam is előlük, amikor fejest ugrottak a vízbe. Amennyiben a turkanákat meglepte megjelenésünk, ezt ügyesen titkolták. Öt mezítelen férfira bukkantunk egy homokos öbölben; szorgalmasan kalapálták és edzették halszigonyaik ónból készült fejeit. Ránk néztek, majd szó nélkül folytatták munkájukat. Gyanítom, hogy Lelean khakisapkája akadályozta a szívélyes fogadtatást. Azt a hatalmat képviselte, amely nem sok sikert ért el a Rudolf-tó nyugati partja és az ugandai határ közti sávon. A turkanák egy több mint negyvenéves időszakban közvetlenül vagy közvetve érintkezésbe kerültek a Pax Britannica egyik legnevetségesebb és legkevésbé ismert tevékenységi területével. A turkanák elsősorban marhapásztorok, de rablóportyázók is, akik a King's African Rifles egész zászlóaljait kötötték le. Ősi ellenségeikkel, a dodothokkal és a karamajongokkal vívott harcaik többe kerültek a brit kormánynak, mint amennyibe a turkana pusztaság hatalmas térségeinek a felújítása került volna. Mivel éppen dodoth földön jártam az utóbbi évek egyik legnagyobb rablóhadjárata idején, szerettem volna megismerni a másik oldal véleményét erről a hosszúra nyúlt háborúról, de Lelean nem sokat segíthetett. Alig valamivel tudott jobban turkanául, mint én, aki egy misszionárius szótárából szereztem ismereteimet. Megkérdeztük a halászoktól, honnan jöttek. Feleletül morogtak valamit, és úgy nagyjából nyugat felé mutattak. Lehetett ez a nem messze nyugatra hömpölygő Turkwel-folyó, de lehetett az innen száz mérföldre lévő ugandai határ is. Más módszerhez folyamodtam. Sok élelmet szereztek-e? - kérdeztem. Egy öregember, akinek az volt a dolga, hogy a forró fémdarabokat szemmel láthatóan tűzálló ujjaival egy zsíros dobozba dobja, a sziklákra mutatott, ahol hosszú, sárga halszeletek száradtak, és azt mondta: „Nem eleget." Felvettem a végszót. Nagyvonalúan közöltem velük, hogy fogok majd néhány halat. Úgy éreztem, egyedül reám hárul a Fly Fishers' Club, a Casting Club de Francé és a Leeds and District Amalgamated Society of Anglers hírnevének öregbítése; kimentem hát egy földnyelvre, és a zavaros vízbe pöccentettem az ezüstdugót. Egyórai nehéz munkával tizenhét darab, összesen körülbelül háromszáz font súlyú halat fogtam. Ez nem felvágás. Az ehetetlen tigrishal kivételével a sügérek mind önként megadták magukat, mintha az volna a fő gondjuk, hogy mielőbb elhagyhassák a tavat, bár a Rudolf-tavi méretekhez képest nagy hal nem volt köztük. Mindazonáltal a turkanáknak teljesen megfelelt; két napig én voltam a Halak Ura és a Táplálék Atyja. A törzsi embereknek továbbra sem akaródzott megmondaniok, hogy honnan jöttek. Célozgattak egy avira. „a nagy folyón túli hegy közelében", de ez akárhol lehetett a Turkvel vagy a Kerio partján. Arra a kérdésemre, hogy mit csinálnak itt, a tónál, azt felelték, hogy sok szarvasmarhát veszítettek az akumúban, a hosszú száraz időszakban, ami szerintem az 1961-es aszály lehetett. További kérdezősködés után kiderült, hogy egy dodoth banda kifosztotta a nagy házukat, az avi napolont. Az emberek meghaltak, a család felbomlott, és a törzs legszegényebb tagjai felkerekedtek, hogy élelmet szerezzenek a tó partján. Azt mondták, a dodothok „a nagy hegyről" jöttek le éjnek idején. Ez valószínűleg az Ugandába vezető nagy Oropoi-hágó lehetett. A dodothoknak puskájuk is volt. A turkanáknak nem volt puskájuk, és huszonhárom embert vesztettek. Ez nem meglepő. Hivatalos forrásokból tudom, hogy másfél év alatt, azaz az 1960 februárjától 1961 októberéig tartó rablóhadjáratokban a turkanák százhúsz embert és ezerhétszáz marhát veszítettek, és száznegyvennégy ellenségüket ölték meg. Senki sem tudja, mikor kezdődött a karamoja háború. Egymással kapcsolatban álló törzsi

csoportok vívják, összességüket „karamajong csoport"-nak nevezik. Ide tartoznak a toposzák, a dodothok, a zsík, a karamajongok, a szukok és a turkanák. A szukok és a turkanák kivételével mindannyian Ugandában élnek, a Karamoját a nagy turkana földi síkságtól elválasztó hatalmas, észak-dél irányú hegyoldaltól nyugatra. A törzsközi viszonyok rövid leírása éppoly lehetetlen, mint a Habsburg- és Bourboncsalád különböző ágainak kibogozása néhány mondatban. Elég annyi, hogy bár senki sem tudja azonosítani a bennszülötteket, dr. P. H. Gulliver The Family Herds * (A családi hordák) című gondolatébresztő művében feltételezi, hogy a csoport közepén egy törzs – a zsík – felbomlott, az egyik része ott maradt a faltól nyugatra fekvő hegyoldal tetején, míg a többiek, a szeparatisták leereszkedtek a hegyekből, és a Tarac-völgytől keletre kezdtek terjeszkedni. Ők a turkanák, és Gulliver úgy véli, a felbomlás legalább kétszáz esztendeje történt. Azóta az egyes törzsek megállás nélkül, végtelen marhaszerző portyákat indítanak egymás ellen. A zsíket ismételten megtámadták az ellenséges dodothok északról és a karamajongok délről, ők pedig ellentámadásokat vezettek újra meg újra. A változatosság kedvéért a karamajongok megtámadják a zsík szövetségeseit, a turkanákat, és a szukok a karamajongokat. A portyázók nem besurranó tolvajok, akik megijednek a saját árnyékuktól, és nem is lelkiismeretlen vad rablóbanda tagjai. A portyázók harcosok, akik „dicső" hadivállalkozásokban vesznek részt, a törzs véneinek vezetése alatt. A szarvasmarha a közös pénzegységűk. Akinek nincs jószága, az nem házasodhat, és köztiszteletben álló törzsi vezető sem lehet belőle. Az asszonyok sarkallják a férfiakat a portyára, mivel nagyobb állatállomány nélkül aligha nősülhetnek. A szokásjog szerint egy leány együtt élhet egy férfival, gyermeket is szülhet tőle, addig, míg a férfi össze nem rabol annyi jószágot, hogy megvásárolja az asszonyt, vagy amíg nem jön egy másik férfi, aki mérsékelten leszállított áron megveszi. Ha másik férfi vásárolja meg a nőt, annak gyermekeit is magával viszi. A fiúk az ő fiai lesznek és pásztorok; a leányokat is sajátjaivá fogadja, ő adja férjhez őket, megfelelő áron. A fiúk, akiket anyjukkal együtt bizományban adtak el, jog szerint nem követelhetik ki részüket nevelőapjuk csordájából, ezért több rablóhadjáratra is kell vállalkozniok, mielőtt házasodásra gondolhatnának. Az örökségből kitagadott karamajong ifjakat „vadaknak" (n’girengelemvo) nevezik: ők gyakrabban támadnak, bátrabbak és vérengzőbbek, mint azok, akik csak azért vesznek részt a portyán, mert mindenki ott van. A leányok, akikkel együtt élnek, mindenáron tiszteletre méltó asszonyok szeretnének lenni: sürgetik elszegényedett udvarlóikat, egyetlen rablóhadjáratot se hagyjanak ki, ha pedig nem hajlandóak harcolni, csúfolják, szekálják, sőt meg is vetik őket. A Jade-tó nyugati partján bonyolult és költséges ügylet a tisztes szándékú udvarlás. Az apák rendszerint ötven szarvasmarhát vagy tevét, és száz juhot vagy kecskét is elkérnek leányaikért. Az ágyasság bevett szokás, de a nők, miután megszültek néhány gyermeket, addig rágják barátjuk fülét, míg tisztes státust nem biztosít a számukra. Lelean mélyen megvetette a „barbárokat". Ez részben a King's African Riflesnél betöltött szolgálatából is következik; ha jól sejtem, lőtt ő turkanákra és karamajongokra egyaránt, abban a meggyőződésben, hogy mind „vasenzi”. Tudnia kellett azt is, hogy vendéglátóink nem túlságosan szeretik a khakisapkás, puskás embereket. A turkanák ráadásul az ő törzsének is ellenségei. Dél fele terjeszkednek a N'dotos meg a Matthews irányában, s egyre mélyebbre hatolnak be a szamburu területekre. Lelean fölényesen kijelentette, hogy a barbárok hajlandók visszavezetni bennünket New Hampsteadbe, hozzátéve, hogy útközben nekünk kell élelmeznünk őket. Két napig gyalogoltunk, halásztunk, posho-palacsintát ettünk, és kevés tevevérrel kevert tejet ittunk. A végén elegem lett a bárdolatlan turkanákból, a vakító napból meg a krokodilusokból, és úgy döntöttem, itt az ideje, hogy elinduljunk Wamba felé.

*

Routlege and Paul Kegan, 1955.

Földcsuszamlás az Ajukon Dalfakasztó reggel. Sütött a nap, ragyogott a tó, fél hétre felpakolva, menetkészen álltunk. Még egy utolsó pillantást vetettem a táborra. Mezek homokot szórt a tűzre; Lelean felvette a vadászati kirendeltség egyensapkáját meg zubbonyát, azután elém állt, szalutált, és jelentette: minden rendben van. Én azt mondtam: jó, ő azt mondta: jó, azután, mint mindig, most is levetette zubbonyát, és rádobta a vezérteve heriójára. Karó tenyerével rácsapott az állat tomporára, mozdulatával valami szeretethez hasonló érzést fejezett ki, azután a Faust Katonakórusának hangjaira elindultunk a hegyoldal irányába. Íme, hazafelé tartó utunk kezdetének pontos, tárgyszerű leírása. Ha azt mondanám, hogy énekeltük a Katonakórust, az nem volna egészen valósághű. Nem tudom a szövegét. Először az ének otromba paródiáját üvöltöttem világgá, majd harsogó daah (szünet) di-di tájdli, di-di-daahhal folytattam, az emberek hamarosan átvették a dallamot meg az ütemet, és velem énekeltek. Az öreg Conrad azt tanácsolta, hogy énekeljek a tevéknek a napi túra kezdetén és végén. Jelentős sikerrel próbálkoztam a „Marching through Georgiá"-val; a kórus még jobb volt. Ritmusa megegyezett a tevék ringó járásával. Daah di-di, tájdli di-di-daah! Istenem, milyen boldog voltam! Hiszen éppen ez a szafári igazi értelme. Nyolcan voltunk. A csapat tagjainak tekintettük a Balessa Kulal-i öreg „turkot", egy fiatal vezetőt és egy beteg embert. Az öreg „türk", akitől a tevét béreltük, hamarabb vált volna meg a tevéjétől, mint tőlünk, de arról a problémáról, hogy miképpen jutunk tál a meredek hegyoldalon, „egyösvényes" elképzelése volt, s ez az ösvény a Laisamison, a hiénák honán vezetett át. Hallott más ösvényekről is, de el sem képzelhette, hogy valaki azokat választja. Nekem nem fűlött a fogam ahhoz, hogy visszamenjek kelet felé, ha egyszer úticélunk egyenest délre feküdt. Ezenkívül egyszer már átmentünk a Laisamison. Meg a Serimán. Valami újat akartam. Nem hiszem, hogy rábukkantunk volna a Kakorinya-ösvényre, ha Elefántcsont Gömb előző este nem hoz új híreket a kicsi fehérről. Azt mondta, hogy a hegyekben egy dél felé vonuló családnál találták meg. Azok tudták, hogy elbitangolt rendille jószág. Magukkal vitték, és valószínűleg otthagyják egy Sugata-völgyi tanyán. Egyszerű közlés, mégis jó fél óráig eltartott, míg tolmácsolás és egy lámpa fényénél a porba rajzolt térkép segítségével sikerült kibogoznom a tényeket. Semmi kétség: a kis tevének gondját viselik. Becsületesség dolgában minden tiszteletem a felvidéki afrikaiaké. Csak az volt a gondom, hogyan jutok túl a lávafalon, ahol megtalálhatom az elbitangolt jószágot; semmiképpen sem akartam visszamenni azon az úton, amelyen jöttünk. Nappali fénynél könnyű meglátni a hegyoldal szurdokait, de én úgy terveztem, hogy sötétben megyünk oda. Felemeltem hát a karomat, és bizonytalanul mutattam valamerre a nagy éjszakában, abban a reményben, hogy ujjal rajzolt térképem hasonlít valamelyest a valósághoz és megértésre talál kissé tanácstalan barátunknál. Reggel, újra átgondolván az ügyet, végül is kiderült, hogy közvetlenül előttünk van az a hely, ahol átkelhetünk a hegyen. Keskeny ösvény, nem vitás, de Elefántcsont Gömb nagyon biztos volt a dolgában. Azt mondta: „ez jó" a tevéknek. „Kevés baj lesz errefelé." A Kakorinya nagy salakkúpjához vezetett; azon túl a Sugata-völgy bejáratánál terül el a namakati sóstó. Úgy hallottam, hogy a völgy tele van meleg forrásokkal, iszapos lapályokkal és vulkántorkokkal, melyekben gáz ég. A térképen fogazott körvonalak hat nagy vulkán körülbelüli helyét jelezték. Azt tanácsolták, hogy kerüljem el őket. Elefántcsont Gömb más véleményen volt. Azt mondta, hogy a turkana család sok tevével ment át a szoroson, és nekünk is sikerülni fog. Megegyeztünk abban, hogy a fia elkísér bennünket a szakadék széléig. Társaságunk másik jövevénye egy vidám kicsi ember volt, aki erősen izzadt „a légy magas lázától" – ahogyan ő mondta. Mivel sehogyan, sem sikerült megmagyaráznom neki, hogyan szedje a maláriaellenes tablettákat naponta csökkenő mennyiségben, nem maradt más hátra, mint az, hogy magunkkal vigyük, és útközben én adagoljam neki az orvosságot. Kilencre magasan a tó felett jártunk, továbbra is daloló kedvvel. Az ösvény, akárcsak New Hampstead, nincs a térképen, de a tó melletti, szélfútta otthonunkkal ellentétben, jól használhatónak bizonyult egész idő alatt. Zegzugos vonalban kanyarodott előre és hátra, mégpedig olyan csalóka formán, hogy amikor egyszer hátramaradtam, hogy lelőjek egy madarat a konyha számára, a tevék már fölém kerültek, az ösvény következő fordulóján. Azoknak, akik számon tartják

baklövéseimet, be kell vallanom, hogy ezúttal is mellétrafáltam. Mivel ezeknek a hiánytalanul kellemes napoknak néhány eseményét írom le itt, az olvasó azt hiheti, hogy csupa különleges látványban és minidrámában volt részünk. Ez távolról sem igaz. Voltak napok vagy napszakok, amikor semmi mást nem csináltunk, csak az egyik helytől a másikra mentünk a lehető leggyorsabban. A táplálék, a vízszükséglet és a belső kényszer, hogy lássunk valamit a sivatagból, a tóból és a hegyekből, otthontalan páriákká tett minket. Állandóan úton voltunk. Ez a nomadizálás átka. Akár a vándorhangyák és a vándorló gazellák, sehol sem maradhattunk hosszabb ideig. Hajszoltak a körülmények. Wambából sürgősen el kellett mennünk, s átkelni a hegyeken. Rodosoitban kicseréltük a tevéket. Amikor ezzel megvoltunk, át akartam kelni a South Horron túli lávafalon, hogy a tó mellett töltsék egy kis időt. Mire odaérkeztem, a Ballo-luggaba kellett rohannom, a felügyelőhöz. Ballóból Allia Baybe, North Horrba és a sivatagba hajszoltam magam, azután vissza Balessába vízért, még egy pillantást kellett vetnem a tóra, majd New Hampstead és a turkana föld következett. És most hová? Wamba körülbelül százharminc mérföldnyire volt. Megtehettük volna hat vagy hét szakaszban, ha a Laisamis feletti főúton maradtunk volna és szépen leereszkedünk South Horrba. De Laisamist kipipáltuk. Valami kétségtelenül felettébb sznob jellegű okból, ismeretlen úton, dél felé mentünk. Kis szerencsével a Sugatában eljuthattunk volna egy pontig, ahonnan visszamehettünk volna a főútvonalon dél felé. Csak az volt a bökkenő, hogy a Sugata és a South Horr körüli hegyek meredekek. De, ahogy már mondottam, dalfakasztó reggel volt, és a tevék úgy festettek, mint akik a Himalájára is felkocognának. Hangosan énekeltem, az emberek némi basszussal és szopránnal színezték, ami határozottan javított az eredetin. Elfelejtettem már Elefántcsont Gömb fiának a nevét; rövid lábú, atléta termetű ifjú volt, de arra jól emlékszem, hogy úgy szökellt fel az ösvényen, akár a hegyi kecske. Ezenkívül csak az maradt meg az emlékezetemben róla, hogy rendkívüli módon rajongott Mezekért. Megható látvány volt, ahogy egymás kezét fogva nagy buzgón taposták az utat, s közben turkanául csevegtek. Amit Mezek csinált, azt barátja rögvest megpróbálta utánozni. Mezek hozott nekem egy ciripelő tücsköt; a barátja egy kis színes követ ajándékozott. Megkértem Mezeket, hogy vigye a fényképezőgépemet; barátja nyomban felajánlotta, hogy majd ő cipeli, és azonkívül minden mást is, amit odaadok neki. Egy négyórás szakasz után, amit feleslegesen pattogó iramban tettünk meg, megálltunk, hogy kifújjuk magunkat és gyönyörködjünk a látványban. Közel voltunk már a csúcshoz. Az ösvény előre-hátra kanyarodott felfelé, míg végül átvetette magát a hegycsúcson, akár egy felegyenesedő kígyó. Délen csupasz hegyek rendezetlen sora meredezett, nyoma sem volt a beígért sugatai pokolnak. Megfordultam, hogy még egy utolsó pillantást vessek a tóra: széles volt, nyugodt és olyan zöld, hogy az már nem is igaz. Ritka, kiváltságos élményben volt részem, hogy láthattam, de a búcsú nem töltött el tartós szomorúsággal. Isten veled, Basso! Búcsút intettem neki, megfordultam, és az emberek után siettem, akiknek eszük ágában sem volt visszanézni. Miért is tették volna? Kora délután Leleannal eltévedtünk, voltaképpen elég megmosolyogtató körülmények között. Délben megálltunk pihenni, és megittuk szokásos teánkat. Az emberek még semmit sem ettek aznap, és sokáig elpiszmogtak posbójukkal meg a szárított kecskehússal. Az előttünk álló út nem ígért semmi váratlan nehézséget. Röviden megbeszéltük vezetőnkkel a találkozót egy távolabbi hegyen, azután Lelean meg én nekiláttunk, hogy megfelelő táborhelyet találjunk, mielőtt még túl sötét lesz a vadászathoz. Úgy éreztem, hogy egy ilyen jól kezdődő napot gazellalakomával kell befejezni. Nagyon meleg volt még délután is. A nap bizarr játékokat űzött a legközönségesebb tárgyakkal. Az egyik hegy alja vizesnek tetszett, végül egészen eltűnt, mintha elmosták volna. Egy magányos akáciafa követte a példáját. Olyan volt, mint a könnyes szemmel észlelt látvány. Ez megzavart, mert kinéztem már magamnak egy fát abban a reményben, hogy alatta megpihenhetünk. A szétfoszló délibábok láttán attól féltem, hogy vizionálok. Lelean vigyorgása megnyugtatott. Hátranézve egy felénk kanyargó karaván elmosódott vonalát pillantottuk meg; valójában messzebb volt, mint gondoltam, és amikor az egyik mélyedésben eltűnt a szemünk elől, elhatároztuk, hogy egy szikla árnyékában megvárjuk, míg utolérnek bennünket. Szunyókáltunk. Elmúlt egy óra. Karavánnak híre-hamva sincs. Visszamentünk egy fél

mérföldet, és rájöttünk, hogy legalább féltucatnyi út vezet a dombon át. Elvetettem azt a javaslatot, hogy menjünk még tovább vissza, mert az volt az érzésem, ha délnek tartunk, elcsípjük őket. Lelean visszament, hogy felderítést végezzen egy kőhalomról, én meg megpróbáltam lefényképezni a délibábot. Nehéz megmagyarázni, hogyan sikerült elvétenem az utat, amikor vissza akartam menni hozzá, tény, hogy levágván egy kanyart, egy kis szurdokba tévedtem. Nagy dühösen visszamentem oda, ahol véleményem szerint elváltunk, és hallottam a hívását. A kiáltozás visszhangzott, és még inkább összezavart az irányt illetően. Visszakiáltottam neki, végül pedig megkockáztattam egy puskalövést. A néma csendben a visszhang sortűzzé erősödött. A közjáték a szokásos banális feloldással végződött. Néhány cserjét pillantottam meg egy dombon, felmásztam azzal a szándékkal, hogy jelzőtüzet gyújtok (valahol olvastam, hogy ilyenkor ezt kell tenni). Lelean, aki már észrevett engem, gyorsan felmászott a másik oldalról. Találkoztunk, még mielőtt hozzáfoghattam volna a tűzrakáshoz. Messze délen látta a karavánt, és Mezek meg a barátja már kerestek bennünket. A hegy lábánál vártak kéz a kézben. Ahogy mentünk feléjük, eszembe jutott, hogy nehéz lett volna tüzet gyújtani. Nem volt gyufám. Távcsövem elülső lencséjét talán sikerült volna gyújtólencsének felhasználnom. Megnéztem. Megfelelő szerszám nélkül nem lehetett kivenni a lencséket. Még ha lett is volna fa a domb tetején, aligha égett volna. Eltartott körülbelül egy óráig, amíg eljutottunk a Goiti által nagy szakértelemmel kijelölt táborozóhelyig. Miközben a Rudolf-tó utolsó csepp vizéből készült sötét teámat ittam, amit mindig szívesen szürcsölgetek, egy névtelen vulkán kráteréből felszálló és a levegőben gomolygó füstöt néztem. Megkerültük a Kakorinyát, azaz a Sugatát, a tűzhányók völgyét, pontosabban: a Sugata-völgy fölé magasodó hegygerincet, mivel nem akartam túl messzire bemerészkedni a sós sivatagba. Üres, de semmiképpen sem képzeletet megmozgató vidék volt. Olyan benyomást keltett, mint egy lebombázott és kiégett város még füstölgő romjai. Kifizettem a vezetőt, azután elballagtam, hogy puskavégre kapjak néhány lilét, prérityúkot meg szalonkát (sikertelenül). A naplemente rendkívül hétköznapi volt. Két okból maradt meg emlékezetemben. Lelean meg én rájöttünk, hogy fáklyafénynél könnyűszerrel felszedhetjük a madarakat a földről. (A sportemberek mondhatnak erre, amit akarnak, mi azért vadásztunk, hogy legyen mit enni.) Éppen köves talajon sétáltunk hazafelé a táborba, amikor áthatóan éles, sistergő hangot hallottam majdnem közvetlenül a lábamnál. Alkonyodott már. Abban a hiszemben, hogy tücsköt zavartam fel, lehajoltam, és kértem, világítsanak oda. Rémületemre meg kellett állapítanom, hogy a hang forrása egy a lábamtól nem egész yardnyira tekergő efa. Újra meg újra előrevetette magát, de valamely okból sohasem hajtotta végre a támadást. A fáklya fényére összetekeredett, és fura, oldalazó mozgással hátrálni kezdett. Az egész túrán ez volt az egyetlen alkalom, amikor egy kígyó támadóan lépett fel velünk szemben, de szerencsére ez sem harcolt elég elszántan. Más okból is emlékezetes ez az este. A körülöttünk meredező sziklafal egy helyen betört, mint valami városkapu. A résben mintegy fél tucat lapos tetejű tüskefa nőtt. Közelebb menvén láttuk, hogy csapatnyi csuklyás keselyű lakik a fán. Mozdulatlanul gubbasztottak a legfelső ágakon, sovány fejüket behúzták felborzolt nyaktollaik közé. A lángoló égbolt hátterében olyanok voltak, mint a pokol kapujának az őrei. Éjjel a sült lile heves vitába keveredett egy jókora pohár dél-afrikai konyakkal, így kénytelen voltam megkockáztatni az újabb találkozást az efa viperával a holdvilágos cserjésben. A második vagy talán harmadik holdkóros sétámon hazafelé menet belebotlottam egy kikötőkötélbe, és olyan hangosan káromkodtam, hogy a tevék felszökkentek, akár egy balettkar, és három lábon ugrálva visszataszítóan felmordultak. A kávéból és kaolinporból álló, hatásos reggeli után kilenckor útra keltünk. Éhes és nyűgös voltam. Sivár nap, akárhogy is nézem. Azzal próbáltam vigasztalódni, hogy a tegnapi jó napra emlékeztem. Ha ez filozófia, hát nálam nem vált be, és az emberek újra meg újra megismételt pantomimja sem vidított fel, amelyben azt adták elő, hogyan botlottam el a sötétben. Nagy vidámság fogadta a színjátékot – ők nevettek, nem én. Túlságosan is jók voltak ezek az alakítások. Még ma is zavarban vagyok, ha eszembe jut az előadásuk arról, hogyan akartam egyszer bérbe venni a törzsfő heréit (púmba) a szamarai (punda) helyett. Mindegyiküknek volt egy külön verziója az esetről. Karóé tűnt a legjobbnak, aki úgy fejezte be a jelenetet, hogy visítozva elszaladt, miközben kezét ott tartotta, ahol a nadrág slicce szokott lenni. A másik (az ő szempontjukból) jó történet arról szólt, hogy egyszer darázson ücsörögtem – igaz, nagyon kurta ideig. („Senki sem veheti fel a ver-

senyt az efendivel, ha arról van szó, hogy vidámmá változtassunk egy unalmas napot.") A hegylánc felé vezető utunkon vándorló gólyák repülő raja borította el fölöttünk az eget. Három óra hosszat ezrével lebegtek a magasban, szétterjesztett szárnyakkal siklottak kelet felé, majd egészen alacsonyra ereszkedtek, azután egy újabb légörvényt kihasználva lassan, csigavonalban emelkedtek felfelé. Nagyobb vad egyáltalán nem akadt errefelé. Hosszú sorozattal próbáltam megtorpedózni egy gazellát; az eredmény semmi, legfeljebb jóindulatú nevetés. A lövés porfelhőt fújt le egy magasan felettünk meredező kőszirtről, s egy vén páviántól mintegy ötyardnyira vágódott a földbe. Az öreg majom felugrott, és fejhangon makogva elfutott. Egy piszkos vízzel telt mély gödörnél, amit a Lenchukuti-luggának tartottam, fura vitába bonyolódtunk egy rendille kecskepásztorral. Az effajta közjátékok kétségtelenül napirenden vannak a vadászati kirendeltség személyzeti állományának életében, engem azonban meglepett, és a felforrósodott vita egy pontján már attól féltem, hogy lándzsát vágnak belénk. A jóember éppen egy körülbelül hat láb mély gödör végében itatta kecskéit. Hogy egy csepp víz se vesszen kárba, a pásztorok keskeny bevágást ástak, melybe egyszerre csak egy kecske fért. Mivel több kecskenyáj várt a sorára, a rendille ordítozott, és egy hosszú bőrostorral megmegsuhintotta az állatai oldalát. Lelean megkérte, hogy mutassa meg az ostort. A bőrpálcát a nyéltől fölfelé ügyes kis hajlékony ostorvéggé varrták össze. „Ez – mondta Lelean – zsiráfbőrből készült. Hol szerezted?" Emberünk távolról sem jött zavarba, amiért rajtacsípték egy majdnem szent bőr birtoklásán (a zsiráf féltve védett állat), hanem dühbe gurult. Amennyire követni tudtam a szóáradatot, azt kérdezte Leleantól, hogy mi köze hozzá, és megragadta a lándzsáját. Elvettem tőle a fegyvert, azt mondtam, üljön le, aztán egy fél óra hosszat tárgyaltuk az igencsak bonyolult ostorügyet. Amennyiben megállapítást nyer, hogy ő a tulajdonos, hathónapos börtönbüntetés vár rá. A vadászati törvények rendkívül szigorúak. A rendille a szokásos kibúvókkal hozakodott elő. Azt mondta, hogy az ostor nem az övé. Találta. Végül is kiderült: a bátyjától kölcsönözte. A vita akörül forgott, hogy a bátyjáé vagy sem, és hogy a bátynak van-e engedélye (cseti) a bőrre. De nem jutott eszembe, hogyan mondják: „engedély", és a rendille manyattája több mérföldnyire volt tőlünk. Lelean reám nézett, és felrántotta a szemöldökét. A jóember haragosan méregetett. Nagyon dühös volt. Megvontam a vállamat, és azt mondtam: „kobozd el az ostort". Lelean erre három darabra vágta a korbácsot, és visszaadta a pásztornak. Az mintegy két mérföldnyi úton követett bennünket, s ordítozva rázta a lándzsáját. Óvatosságból mögötte mentem. Lenchukutitól nyugat felé meneteltünk, a hegyek irányába, mégpedig gyorsabban, mint bármikor. A szafári – szemmel láthatóan – lendületbe jött. Szó sincs arról, hogy Wamba meg a sivár városi élet után vágyódtam volna, de mindenáron túl akartam lenni a Laralok-hágón, valószínűleg utolsó nagy akadályunkon. A dolgok simán mentek, talán túl simán. Beletanultam a túrába. De nem tudtam biztosan, hogy a kifáradt tevéket fel lehet-e hajtani a hegyekbe. Azután – gondoltam – már andaloghatnak nyugodtan. Látni akartam valamit a Gyönyörű Hegységből (Delectable Mountains), amelyen csak átrohantunk a tóhoz menet. Azt mondtam Leleannak, ha jó táborozóhelyet talál a Matthewsban, egy hétig ott maradnánk. Sok hús lesz és Coca-Cola a baragoi dukából. Ez szemlátomást hatott, mert azt mondta, hogy tud egy jó helyet. Egy hatórás szakasz után homokdűnék labirintusába tévedtünk, és négy mérföldnyit kellett visszamennünk a már megtett úton. Iránytűvel vezettem a karavánt: ez általános alapelvnek tekinthető. Néhány lehetséges út közül az egyik nyugatit választottam, és a legjobbakat reméltem, egészen addig, amíg egy magaslathoz nem értünk, ahonnét megállapíthattam, hol vagyunk. Az általános alapelvekkel kétszer is csődöt mondtunk, így előőrsöket kellett kiküldeni, és türelmesen kivárni a jelzésüket, siessek-e előre vagy vonuljak vissza. Karó volt a legjobb felderítőm. Tudta, hogy tábori látcsövemmel figyelem őt, és rendszerint már messziről integetett. – Mi újság? – kérdeztem, amikor hosszú léptekkel, akár egy farkas, visszaügetett. – Rossz! – felelte lefegyverző mosollyal. – Az út erre van – és arra mutatott, ahonnan jöttünk. Meg kellett fordítani a tevéket, és leballagtunk az érdektelen, sík úton. Vezető híján szépen vissza kellett térnünk kiindulópontunkhoz, hogy eljussunk a hágó lejáratánál fekvő Kimbatba. Legalábbis így tűnt a térkép alapján. Vannak emberek, akik rendíthetetlenül hisznek a térképben. Miután néhány kenyai mappát átböngésztem, én nem tartozom közéjük. De ezen a délutánon nagyon szerettem volna tudni, merre járunk.

Este leégve, véraláfutásosan és nagyon fáradtan baktattunk lefele az utolsó homokbuckaláncon, s közvetlenül alattunk feküdt Kimbat. Belülről is olyan volt, mint szemre: ragyogó zöld csík csupasz hegyek gyűrődésében. Teljes kitikkadtságomban lenyűgözve bámultam az első csobogó patakot, amellyel majdnem három hónap óta találkoztam; azután belegázoltam, és ittam, ittam, mit sem törődve az illemmel, sokkal mohóbban, mint a tevék, akik mellettem gázoltak a vízbe. Az átmenet a tökéletes sivatagból a buja oázisba olyan páratlan élmény, amely csak a légfúró kikapcsolását követő csenddel hasonlítható össze. Céltalanul kószáltam, csak a megnyugvás örömét élveztem. A magas fák koronáján pettyekben szűrődött át a napfény; a víz dallamos csobogása galambturbékolással, fülemüleszóval elegyedett. Kimbat, bár a térképen nem jelölik, az Ajukhegység fővárosa; jó néhány napot töltöttünk ott. Este a domboldalon barangoltam, és bámultam a Sugatában égő kísérteties tüzeket. Menedékünkből nézve a sivatag meg a tűzhányók mintha egy másik bolygón lettek volna. Utolsó kimbati esténken vezetőt kerestünk a hágón átvágó útra, ezzel telt el az idő legnagyobb része. Több jelölt is akadt a kétshillinges feladatra. Karó bemutatott egy megbízhatatlannak tűnő fickót, akinek feltehetően adósa volt; Lelean jelöltje tűrhetőbbnek tetszett, de igen határozatlan véleménye volt arról, vajon járható-e a hágó a tavalyi viharok után. Egy dölyfös szamburura esett a választásom, aki azt állította, hogy két, sőt esetleg egy nap alatt átvezet bennünket a Laralokon. Később kiderült, hogy a megbízás elnyerésének reményében mindent megígért volna, de akkor ezt még nem tudtam, és elégedetten feküdtem le a fügefa alá, abban a hiszemben, hogy jól választottam. Néhány kisebb elintéznivaló után, pirkadatkor már el is indultunk. Szomorúan kifizettem a balessai „turk"-ot. Szerény volt és dolgos, feudális jellegű hűsége folytán kitűnő emberem lett volna az egész szafárin. Az volt a baj, hogy maga sem tudta, hova akar menni, és Wambába visszatérve mi sem tudtuk volna, mit kezdjünk vele. Visszavánszorgott a Sugatába egy ócska khakisortomban, nagy tevéje jól kilépett, és olyan frissnek látszott, mint azon az estén, amikor bérbe vettem a Karoliban. Mielőtt elhagytuk Kimbatot, a dölyfös szamburu kijelentette, hogy éjszaka belázasodott, s ez a betegség csak egy marék dohány hatására múlik el. Egy összetört aszpirintablettát raktam a nyelvére, és jóddal keresztet festettem a homlokára, hogy megszüntessem a hőmérőn nem látható lázat. Megígértem neki, hogy kap némi dohányt, mihelyt átvágtunk a Laralokon. Elvonult, miközben fintorogva szopogatta az aszpirin nehezebben oldódó darabjait, mi pedig reménykedve követtük. Az első hágó lábánál magabízón bólogattunk és mosolyogtunk, mint akik jól ismerik már a hegymászás összes fortélyát. Gondjaimba vettem a második tevét, és igyekeztem elhitetni magammal a keskeny út minden egyes szédítő kanyarja után, hogy ez volt a legrosszabb és a legutolsó. Persze sem az egyik, sem a másik nem volt. Hosszas, kemény hegymászó és sziklakiemelő gyakorlat után, amit az Ol Cantóban szerzett tapasztalatunk szerint végeztünk, megpróbáltam megfejteni vezetőnk szavait, és rájöttem, hogy egyéb tulajdonságain túl még szégyentelen hazudozó is. Azt mondta, hogy a legnagyobb köveket a folyóba mosta az áradat azóta, hogy utoljára járt a hágón. Két fekete pont csalásért. A felderítésnél kitűnt, hogy semmiféle hágón vagy szoroson nem keltünk át, hanem egy kerek völgykatlanba vagy vak völgybe kerültünk. Vagyis: zsákutcába jutottunk. Ráadásul úgy tűnt, a szorosan beágyazódott szikladarabok legalább száz évvel ezelőtt gurultak a folyóágyba. Megfordultunk, és ellenkező irányban még egyszer végigjártuk az utat a sziklás folyosó szorosan rakott oldalfalai között. Hétórás vesződség után eljutottunk ahhoz a ponthoz, ahol ujjongva üdvözöltük az utolsó akadályt. A csalárd vezetővel folytatott újabb megbeszélés meggyőzött arról, hogy nem ismeri sokkal jobban a hegységet, mint mi magunk. Életében egyetlenegyszer mászta meg, akkor is kecskéket terelt. Ismeri-e a baragói vagy South Horr-i dukákat? Azt állította, hogy igen. Megkérdeztük, hogyan jutunk oda. Még határozatlan mozdulataiból is kitűnt, hogy az előhegység lábánál kerülné meg az egész hegységet, és ritkán kelt át – ha egyáltalán valaha is járt ott – az észak-déli irányban huszonöt mérföld hosszúságban húzódó hegylánc közepén. Közben Ajuk közelében felkapaszkodtunk a nyugati fal szemmel láthatóan legmagasabb csúcsára. Ha a hegyláncon át lehet kelni, feltett szándékom volt, hogy átkelek rajta. Leszerepelt kalauzunkat visszaküldtem Kimbatba Karóval, akit megbíztam, hogy szerezzen másik vezetőt, ha tud. Ott, helyben tábort vertünk, kipányváztuk a tevéket legelni. A szurdokban elefántnyomokat

találtunk. Mezek az ürülékükbe dugta lába nagyujját, hogy megállapítsa, milyen meleg, és azt mondta, hogy két vagy három fiatal bika járt itt nemrég. Négy órakor Leleannal ketten felvánszorogtunk a legkönnyebbnek látszó hegyoldalon, hogy körülnézzünk a csúcson. Ahogy másztunk, felfigyeltem a világ egy új jelenségére: a felhőkre. A hosszú sivatagi napok után rendkívül érdekeseknek tetszettek. Két bukázó sas szárnyalt felettünk, mozdulatlanul lebegtek, és szemmel láthatóan híjával voltak minden farokhoz hasonló testrésznek. Lelean egy aranygránit oromra mutatott, amely magasan meredezett néhány alacsonyabb csúcs fölött. Meredeken emelkedett fölfelé, a csúcs közelében enyhén orrszerű kiszögelléssel. A rézsútosan tűző napsugarak fényében a valószínűtlenül lehasított szikla vaskosnak és sérthetetlennek tetszett. Amíg elszívtam a pipámat, a távcsövön mély szurdokok sötét körvonalait pásztáztuk végig. Mintha kanyargó erdei ösvényt követnénk alacsonyan szálló repülőgépen; csak annyi volt a kellemetlen különbség, hogy egyrészt egy helyben, másrészt viszonylag alacsonyan álltunk, szakadékok labirintusa felett. Komolyan meghánytuk-vetettük, merre tartsunk, de az Ajuk pisze orrának gunyoros mosolyát sem tévesztettem szem elől. Bizonyos dolgok tisztázódtak. A nyugati hegyvonulatokat hosszú völgy választja el a Nyirumasszívumtól. Szemmel láthatóan egyetlen hágó vezet a völgyhöz, feltehetően ez a Laralok. A többi völgykatlanokban végződik, vagy belevész a hegycsúcsokba. Az Ajuk keleti oldalára érve túl leszünk a nehezén: ott már távcső nélkül is láthatjuk az ösvényt. A végtelenségig ismételgetvén a leghelyénvalóbb szót: labda („talán"), végül is közösen kifundáltuk, hogy magaslesünkről melyik út látszik a legkevésbé hátrányosnak. A tábor felé vezető úton lelőttem egy kis törpeantilopot, egy duikert, s a hús némileg elfeledtette a megfoghatatlan Laralokot. Mezek úgynevezett turkana babbal tálalta; ez nem más, mint csírázó akáciarügy, ami főzve olyan ízű, mint a kicsi, vaskos afrikai bab. Karó azzal jött vissza, hogy nem talált másik vezetőt; Kimbat majdnem kihalt; mire ő odaért, a szamburuk már odébbálltak, lementek egy másik völgybe; minden jel arra mutatott, hogy sikerült a város egyetlen idegen lakóját felbérelnem. Messze távolban elefánt üvöltött. Egy hulló csillag fakó csíkot húzott a végtelen éjszakában, én pedig aludni tértem. Más tennivaló nem akadt. Másnap igencsak rosszul mentek a dolgok. Két teve lebénult, vontatni kellett őket, akár az üres bárkákat; sokszor eltévedtünk, és estére alig három mérföldnyire jutottunk attól a ponttól, ahonnét hajnalban elindultunk. A baljós indulásunk és elkésett érkezésünk közti időben mintegy tizenöt mérföldet tettünk meg: legalább a felét oly módon, hogy lementünk azon a kaptatón, amelyen az imént másztunk fel. Ha ez úgy hangzik, mint valami kudarcélmény, akkor sikerült pontosan leírnom azt, amit a nap túlnyomó részében éreztem. Miközben többször is eszembe jutott, hogy vissza kellene menni Kimbatba, nem jöttem rá arra, hogy jóllehet a legtöbb völgy kelet-nyugati irányú, mivel azonban ide-oda kanyarognak olykor, sok-sok mérföldet kellett megtennünk észak felé, hogy néhány száz yardot nyerjünk keleti irányban. Az első völgy, amellyel megpróbálkoztunk, úgy tűnt, átvezet bennünket a Laralokon, de egy helyen, ahol mindkét oldalon majdnem meredek sziklafal magasodott fölénk, földcsuszamlás zárta el az utat. Igyekeztünk nem gondolni rá, milyen sokáig tartott, amíg ideértünk, megfordultunk, és baktattunk visszafelé. Ütlegelve hajtottuk a reszkető tevéket, s a legnehezebb akadályoknál levettük róluk a terhet. Egyik-másik kőrakás olyan magas volt, mint a tevék. A következő völgyben még több baj szakadt ránk: vizenyős volt. Egy csomó tőzegbarna pocsolya körül patak kanyargott; alig volt mélyebb itt-ott egy-két lábnál, de iszamós sár szegélyezte. A tevék megcsúsztak, lábuk összegabalyodott, s lehuppantak a farukra, a szállítmány meg a vízbe pottyant. Káromkodva nógattuk őket, s lesöpörtük róluk az elefántra méretezett bögölyöket. Más körülmények között megcsodáltam volna a magas falakat körülöttünk, a mohával benőtt barlangokat meg a tarka virágokat a folyómederben, de untam már, hogy lépten-nyomon sziklaakadályokba ütközünk, és vissza kell fordulnunk. Lelean meg én elöl mentünk, s a mögöttünk visszhangzó üvöltés alapján mértük le, mennyit haladtunk. Egy éles kanyarban a szikla feketéről vörösaranyra változott: felettünk tornyosult az Ajuk déli oldala, orra megvetőbben ágaskodott felfelé, mint valaha. Egy mérfölddel odább négyen vesződtünk egy hatalmas kővel, míg sikerült nagy robajjal legörgetnünk a patak medrébe. Későn táboroztunk le egy kiálló szikla alatt, szabadon engedtük kószálni a tevéket, hogy lelegeljék, amit az emberek a bokrok tetejéről vágtak le a számukra. Volt elegendő víz, rengeteg légy, kevés fa és semmi hús. Amíg Mezek a teát készítette, azon

tűnődtem, rizst és levest, rizst és szárított tevehúst, vagy pusztán rizst egyek-e. Szerencsénk volt: a vacsora az éjszakából repült be. A székemen ültem éppen, amikor kotkodácsolást hallottam a fejem fölött, és több csapat talpastyúk előőrse alig tízyardnyira tőlem lehuppant egy tócsa mellé. Közvetlenül a székből tüzeltem rájuk, egy lövéssel hármat-négyet is lekaptam. Egy tucatnyit felnyársaltunk, a magam részét poshóból, akáciarügyből és pirospaprikából készült töltelékkel fogyasztottam el. Szuahéli nyelven a paprika: pili-pili, az erőspaprika pedig: pili-pili ho-ho. Égő szájpadlásomból ítélve a töltelék rendkívül ho-ho volt. Ezen az éjszakán is hallottunk elefántbőgést, de nagyon messziről, és fura, zenei hangon. A tevék nyöszörögtek, a kecskefejők bugyborékoltak, és az Ajuk részben eltakarta a holdat. Másnap reggelinél egy távoli lövés hangja oldotta fel a feszültséget. Előreküldtem Leleant, hogy jelezze, ha tiszta az út előttünk. A puskalövés adott jelt az indulásra. A varjúseregletet szétrebbentő, tántorgó tevék szomorú látványt nyújtottak: kettő béna volt, a harmadik sebes lába szemrehányó vérfolttal jelezte utunkat, a többinek a nyereg törte fel a hátát. Mezek olyan gyorsan málházta fel az állatokat, hogy még a teámat sem tudtam kiinni. Ott álltam, csészével a kezemben, lassan szürcsöltem a reggelimet, rágyújtottam a pipámra, aztán átsétáltam ahhoz a tevéhez, amelyik az én felszerelésemet cipelte. Nem kellett sietni. Nagyon is jól tudtam, jó időbe beletelik még, amíg a többiek valamennyire előrevergődnek. Ketten kötöttük le az első heriót, és rakfelületeket készítettünk a púp mögött. Két másik gyékényfonatot elöl helyeztünk el. Az összekötözött botokat az állat hasa alá toltam úgy, hogy nagy V alakban szét lehetett húzni mindkét oldalon. Elöl és hátul a nyakra és az elülső herióra hurkolt hevederhez erősítettük őket. Ez volt a botokból és gyékényfonatokból készült nyereg, amelyhez a szállítmányt tartalmazó zsákokat kötöttük. Ha együtt dolgoztunk, az egész művelet, az első gyékény felrakásától az utolsó hurok megkötéséig, amely a vitorlavászon vizestömlőket tartotta, mintegy húsz percet vett igénybe. Ha egyedül csinálom, háromnegyed óráig is eltart; tudom, mert sokszor kipróbáltam. A lapos faháncs hevederek meghúzásától megkérgesedett a tenyerem, és vörös foltok keletkeztek az ágyékomon; először rühre gyanakodtam. Meglazítottam a kötőféket, és az álla alatt megvakargattam a tevét a kezem fejével, azt nagyon szerette. Azt mondtam: „Gyí, te! Hórukk!" Felállt, és a többi után baktatott. Egy óra múlva olyanok voltunk, mint akik dezertálni készülnek, mintha az egész társaság különböző irányokban szétszaladt volna a hegyekbe. Goiti a völgy egyik oldalán egy magaslatra állt, vadul korbácsolt két fekvő tevét. Karó a másik oldalon vonszolt hármat. Mindketten hallótávolságon kívül voltak. Távcsövön láttam, hogy Lelean hozzám igyekszik, tevéit azonban sehol sem fedeztem fel. Azután kiderült, amitől féltem: újabb földcsuszamlásba botlottunk. Fél mérföld hosszan hatalmas szikla és földtorlasz zárta le az utat. Lelean szerint lehetetlen átjutni rajta, megpróbálta a maga tevéit felvinni a gerincre, és túloldalt, a másik völgybe lehajtani, de egy meredek helyen csődöt mondtak. Túl nehéznek bizonyultak a csomagjaik. Megkérdeztem, hol vannak. Azt mondta, két idegen ember vigyáz reájuk. Eszerint egy manyatta van a közelben. Vajon segítenének-e ? Szerinte igen. Végül is felfogadtunk tizenöt szamburut, akik úttörőkként, csomaghordókként és tevehajcsárokként tevékenykedtek. Mint egy kemény munkához nemigen szokott törzs tagjai, meglehet, páratlanok voltak a maguk nemében. Négyet nyomban a bajba jutott Goitihoz küldtünk fel, hogy segítsenek neki. Hogy ott mi történt, azt csak a völgyön át visszhangzó üvöltésekből találhattuk ki. Goitival csak késő délután találkoztunk a Laralokban. Karó mindenkinél ügyesebb volt, már a gerinc közelébe jutott, amikor hozzáért a segítség. Lelean pórul járt, de nem volt hajlandó beismerni és visszamenni, hogy Karót kövesse; mindig is rivalizáltak egymással. Az én tevémet lemálháztuk, és kézben vittük a zsákokat. Amikor az állat egy csuszamlós helyen lehuppant a farára, és nem akart megmoccanni, egy szelíd képű ifjú odajött hozzám, és gyufát kért; azt mondta, tüzet kell gyújtani alája. Szegény pára szerencsére végül hajlott a korbácsra is. Nincs szándékomban sokkal többet elmondani a Laralok meredélyén eltöltött reggel további folyásáról: egyszerűen borzalmas volt. Felelősnek éreztem magam a társaságért, és valamelyest aggódtam a tevékért; csak valamelyest, mivel úgysem tudtam segíteni rajtuk. Karó vezértevéje egy süppedős helyen elcsúszott, és legurult a lejtőn, mint egy meglőtt nyúl. Azt hittem, már a fűbe harapott, de legnagyobb örömömre sértetlenül feltápászkodott, és elkezdett felfelé kapaszkodni a hegyoldalon, kissé roskatagon bár, de feltűnően fürgén. A többi teve

megállás nélkül üvöltött. Akkor már rég hozzászoktam ehhez a lármához, és úgy éreztem, inkább dühöt, felháborodást, semmint fájdalmat fejez ki a hangjuk. Goitit nem láttam sehol. Karó és Lelean egyesült erővel küszködtek egy nehéz kiugrónál, mintegy tizenöt lábnyira a hegygerinctől; Mezek körül annyi sok szamburu sündörgött, hogy az volt a benyomásom, tevéivel együtt őt is átemelik egy hegyi patakon. Négy órára felértünk a gerincre, és a túlsó oldalon elénk tárult a Laralok széles ívű lejtője. Goiti közömbös arccal jött felfelé, mintha világéletében egy csomó tevével sétafikált volna hegyről le, hegyre fel. Tevéi sárosak voltak, akár a patkányok, testük csurom veríték, állapotuk mégis jobbnak tetszett, mint a többieké. Olyan melegen üdvözöltük, hogy nyilván meglepődött. Este három báránnyal, húsz font poshóval és egy bögre mazsolával vendégeltük meg a törzset. Mielőtt leültem volna a hagymamártással készült főtt bárányhús mellé, szivarral a szájamban körbejártam a nyüzsgő tábort, s hallgattam a fülemüle énekét, amelyet már úgy megszoktam, mint a Trafalgar Square seregélyeinek csicsergését. Az életben hol fent vagyunk, hol lent, de élni tulajdonképpen jó.

Gyönyörű Hegység A Laralok lábánál rákanyarodtunk egy fárasztó, egyenes ösvényre, és elindultunk Baragoi felé. Az ilyen reggelekre szívesen emlékszem: csípős levegő, magas hegyek. Madarak csiviteltek, az emberek énekeltek, és a víz ütemesen loccsant a tartályokban: her-loccs-her-toccs. Mint oly sokszor, most is mintha külön erőbedobással akartuk volna jóvátenni az ideiglenes kudarcot. Az előző napi virtuskodáson már túl voltunk, már el is felejtettük. Előttünk állt a Gyönyörű Hegység. De már kifogytunk az időből; úgy számítottam, eltart még három napig, talán négyig is, míg eljutunk egy hegyi táborig a Matthewsban, ahol kipihenhetném magam, s megfelelő távlatból tekinthetnék vissza az egész túrára. Egy kis nyugalmat akartam, mielőtt lemennénk Wambába. De vajon elég hamar odaérünk-e, hogy valamirevaló bázistábort verjünk. A kettő egész hetvenöt már-már misztikus számmal való osztáson – a tevék óránkénti sebessége mérföldben – alapuló számítás meggyőzött: itt az ideje a pihenésnek és a lazításnak. Egy Porlera nevű csúcs alatt telepedtünk le löncsölni, de nem maradtunk ott sokáig. A mozgásvágy, az ütemterv betartásának nevetséges és félelmetes kényszere ellenállhatatlanul hajtott előre. Idáig is csak ezért sikerült eljutnunk, mert meghatározott időben meghatározott helyen voltunk mindig. De még Ismael is teázni akart tizenkettőkor, én pedig kereken megmondtam: nem veszem kézbe a puskát, felőlem nyugodtan legelészhet a gazella odakint. Előkerült néhány szamburu, örömhírt hoztak egy elbitangolt tevéről, amely szinte biztos, hogy a kicsi fehér volt: Baragoiban hagyták, egy turkana csoportnál. Dohány vándorolt egyik kézből a másikba, és megkérdezték, nem akarok-e kecskét vásárolni. – Nagyon jó kecske – mondta Karó –, és olcsó is. – Tizenhét shillinget kértek érte, de megkaptuk nyolcért. Még mielőtt összekötöztem az aprópénzes zacskót és visszatettem a lőszeres dobozba, az állat már félig konyhakész állapotba került. A fürge, érzelemmentes eljárás mindig elborzasztott. De csak rövid ideig. Rém gyorsan ment minden. Karó megragadta az állatot, a hátára fektette, Mezek pedig felfelé fordított késével, egyetlen lezser mozdulattal, mintha gyufát gyújtana, elvágta a torkát. A két ember félreugrott, amikor az állat vadul kirúgott. A kést újra beleillesztették a torok alatti bőrlebenybe, és vértelen vágással lesuhintottak vele egészen a nemi szervekig. Ezután a szó szoros értelmében lehántották a bőrt. Mezek óvatosan, két kézzel húzta hátrafelé, Karó pedig öklével ütögette a bőr tejeskék belső felületét, amíg le nem hámlott egészen. Az állatot húsz perc alatt lenyúzták, kibelezték, végtagjait levágták: csak a tűzre kellett tenni. Én a máját meg a veséjét ettem, sütve: a többit az emberek kicsit megfőzték és rögvest megették. Egy óra hosszat aludtunk. A tevék legeltek. Vendégeink a földön guggoltak, rostos gallyakkal nyomkodták az ínyüket, és tunya mozdulatokkal hessegették el a legyeket. Fél háromkor már újra úton voltunk. Délután némi zűrzavar támadt egy rendkívül csinos leány miatt. Nem tudom, honnan került elő, de nem kétséges, hogy szemet vetett Mezekre. Mellette kujtorgott, évődött vele. Ettől a kisfiús Mezek zavarba jött, s átment Karóhoz, aki a második csoport tevét vezette. A leány követte. Karónak tetszett az ügy, de Lelean irigykedni kezdett, és csatlakozott hozzájuk. Az utolsó teve kezdett elmaradozni. Szóltam Mezeknek, nézzen utána, erre Lelean meg a leány is hátravonult a karaván végére. Ez meg Karót dühítette, vadul átkozódott. Nem tudom pontosan, mit mondott, de nyilvánvalóan barátságtalan dolgokat, Leleannak címezve. Valószínűleg azzal kapcsolatban, hogy nem volt valami magas termetű. Egyszer, amikor megálltunk, hogy megigazítsuk a félrecsúszott rakományt, már azt hittem, széjjel kell választanom őket. Pedáns kis beszédet tartottam; a napra mutattam, és leadtam a régi dumát a forró órákról meg a forró fejekről. A haragos pillantások nem szűntek meg. Eszükbe juttattam, hogy Baragoiban esedékes a fizetésük. Ha nincs egyetértés, nincs Coca-Cola. Vonakodó bólogatások mindkét részről. Szigorúan végigmértem az ott kujtorgó leányt, majd folytattuk utunkat. Hasonló féltékenykedések csak egyetlen alkalommal fordultak elő: South Horrban, a Nyiru túlsó oldalán. Mivel a Nyiru pontosan keletre állt tőlünk, azon kezdtem tűnődni, nincs-e valami endokrinológiai hatása az északi szélesség második foka ötödik percének. Végül, amikor már mindenki megunta, a leány elpályázott. Alkonyatkor előjöttek a kabócák. A kabócák éneklésén túl Karó meghallotta egy magasan a hegyekben járó dzsip zúgását. Sőt - mondta - látta is. Valóban: mindenki látta, csak én nem. Megkérdeztem, kié a kocsi. Azt mondták, B'vana McKeané, a fehér vadászé, aki bivalylesre

ment. Megkérdeztem, honnan tudják, mire eszembe juttatták, hogy ő az a vadász, aki Wambában elbúcsúzott tőlünk, amikor elindultunk Ol Cantóba; tudták, hogy ez az ő dzsipje, mivel az elülső kerékabroncsa szélén levő kis horpadás jellegzetes nyomot hagyott a porban. Azt mondták, hogy kora délután kereszteztük ezt a nyomot. Ki más lehetne, mint B'vana McKean? Az afrikaiaknak az a tehetségük, hogy emlékeznek egy nyom vagy csapa minden kis részletére, majdnem olyan fejlett, mint rekonstruáló képességük. A Chalbiban Karó egyszer rámutatott egy nyúl nyomára. A szungura szót nem is ismertem, de megértettem, amikor lekuporodott a földre, és kitűnően utánozta az állatot. A csapa vagy százyardnyi szakaszon volt látható, azután eltűnt. Megkérdeztem, hogy mi történt, mire ő felfelé mutatott, az égre, és vigyorgott. Hitetlenkedve megkérdeztem, arra gondol-e, hogy elrepült. Erre továbbra is vigyorogva csapkodni kezdett a karjaival, mintha szárnyak volnának, ezután lassan összezárta őket, begörbítve, mint a karmokat. Ott, ahol a nyomok eltűntek, kétoldalt elsimított homokfolt jelezte, hol söpört végig szárnyaival a sas, amikor lecsapott az állatra, és magával ragadta. Két száraz, fekete vérpetty is alátámasztotta a tegnap éjszakai események értelmezésének helyességét. Máskor meg egy nagy elefántbika lábnyomait mutatta; olyan nagyok voltak, hogy megálltam, és lemértem az egyiket. Negyvenöt centiméter volt az átmérője. A lábnyomokat helyenként holdsarló alakú benyomódások szakították meg, ott, ahol az elégedetten cammogó állat ormányával jobbra-balra végigsöpört a földön. Egy idő múlva a szabályos benyomódásokat mélyebb csapák irkafirkája váltotta fel. Karó felemelt kezével mutatta, hol állt meg az állat, hogy ormányával beszippantson egy kis levegőt. Később a lábnyomok közti távolság szemmel láthatóan rövidebb lett. Az állat egy távoli fa felé rohant, ahol a felkavart homokban felfedeztük egy fiatal elefánttehén finomabb lábnyomait. Mielőtt letelepedtünk volna éjszakára, megkergettem egy otromba nagy madarat, egy túzokot; volt annyi esze, hogy a vezértevék lőtávolán belül tartózkodjék. Ezen jól mulattak az emberek, én meg bosszankodtam. Miután hiába próbáltam felhajtani a madarat olyan helyre, ahova biztonságosan tüzelhetek, Karó vette üldözőbe. A túzok gyorsan és nyílegyenesen felszállt, akár egy fácán. Az emberek kiabáltak, én káromkodtam, végül pedig lelőttem; egy cserjésbe esett, ahol negyedóra hosszat kerestük, míg végre megtaláltuk. Karó azt ígérte, hogy egészen eredeti módon fogja elkészíteni a madarat. Levágta a fejét és a lábait, a testét pedig izzó parázs közé dugta. Legnagyobb kétségbeesésemre vacsorám lángra lobbant, és felismerhetetlen széndarabbá égett, de amikor végül kihalászták a tűzből, kiderült, hogy a tollak meg a bőr kemény héjat képeztek a puhára párolt madár körül. Az a trükkje a dolognak, hogy hirtelen fellobbanó, forró hamukupacban kell megsütni. A kecskeleves és a roston sült túzok ízletes étel, de ha a lábam fiatal maradt is, gyomrom középkorúvá öregedett: vacsora után egész este böfögtem, akár egy teve. Amikor a nagy bogarak zümmögni kezdtek a gázlámpa körül, a moszkitóháló alá bújtam, de a bizmutporos vízből álló, lefekvés előtti itóka ellenére is csak csukladozva aludtam el. Pirkadatkor cseperegni kezdett az eső, azután zuhogóra váltott, s fel kellett kelnem ellenőrizni, le van-e takarva minden. Lelean álmos hangon jelentette a sötétből, hogy minden rendben. Reggel rájöttem, hogy mindenki – azaz négy alkalmazott, öt létszámfeletti lógós és egy nő – egy halom zsákvászon és ponyva alá mászott. Egyetlen kiálló láb kivételével teljesen be voltak takarva. Nyújtózkodva másztak ki, mint a kukacok, és nagyokat szippantottak a hűvös hegyi levegőből. Csak azon csodálkoztam, hogy nem fulladtak meg. Most látom a naplómban, hogy az esős éjszaka, a zamatos, de emészthetetlen flambírozott túzokvacsorával a "Losergoi-lugga partján telt el. A hely meg a február közepi dátum személyes fontosságú, mivel itt kezdődött a naphosszat tartó akadálytalan és növekvő lendületű menetelések sorozata. Leleannal folytatott hosszas tárgyalások után a mintegy száz mérföldnyire délre fekvő Seyavölgyben jelöltem meg úticélunkat. Ott akartam megállni, s lebzselve élvezni az életet. Menetsebességünk alapján kiszámítottam, hogy egy hét alatt odaérhettünk volna, és e változatos szafáriról szóló beszámoló elégedett hangnemben ért volna véget. Ebben csak az időjárás akadályozott meg, és egy nagyvadakkal benépesült csalit; akkor még bolond fejjel nem hittem, hogy egy kígyó vagy skorpió végezhet velem. A Losergoi utáni első napunk hosszabbnak bizonyult mindegyiknél. Harminckét mérföldet tettünk meg. Ez volt Lelean hazája, az a vidék, ahol vadorzók után kajtatott; a szavát adta, hogy nyolcórás menetelés végén a baragoi missziós állomásra érünk. A valóságban – a fél egytől ket-

tőig tartó megszakítással együtt – több mint tizenkét órát vett igénybe az út. Élveztük a pihenőt. McKean, a fehér vadász, három amerikai ügyféllel hajtott be dzsipjén. Ahogy embereim előre megmondták, kafferbivalyra vadásztak, és a jármű elülső kerékabroncsa valóban jellegzetes volt. Kölcsönös kézfogások. Néhány szóval könnyedén beszámoltam a tavaly (karácsony, szerencsére, a szafári közepére esett) kezdődött túráról, és felajánlottam nekik egy gazellacombot. Elragadtatott kézlengetések a dzsipről, aztán eliramodtak, kudulesre. Felhúztam rongyos nadrágomat, és a tevék után baktattam. A felvidéki nyelv kurta imperatívuszai és rövid, tárgyszerű mondatai után furcsa élmény volt újra angolul beszélni. Mit is mondtam? Hogy Nairobiban találkozunk? A Kowop és a Poitikal dupla csúcsa alatt ezen a napfényes délutánon még gondolni sem akartam rá, hogy város is létezik a világon. De később a délután már kellemetlenül felforrósodott, és a nap vakítóan tűzött a szemembe. Esőre állt az idő, a nap tele volt umával – ez a sokértelmű szó villát, fullánkot, harapást, fájdalmat és kínt jelent. Karó tövig lenyírt haját és fejét fügefalevél sapkával fedte, Lelean turbánszerűen összecsavart atlétatrikót kötött koponyájára, Mezek pedig zsákvásznat. Csak Goiti menetelt izzadva, de fedetlen fővel. Én két napszemüveget hordtam, és az ingemen keresztül is éreztem az umát. Az előző esti felhőszakadás rendkívüli módon felserkentette a helyi bogártömeg aktivitását. A fekete föld csak úgy duzzadozott a szorgos galacsinhajtóktól, magvetőktől és fontoskodó temetőbogaraktól. Recsegtek-ropogtak az ember lába alatt, és rengeteg gólyát meg lomhán repülő túzokot vonzottak oda. Amikor a kiszikkadt föld esőt kap, egy éjszaka alatt minden élettel telik meg. A kis patakok partján lángoló virágú bokrok nőnek, meg óriás, kelbimbószerű, vastag, húsos levelű növények. Lelean megvárta, míg utolérem, aztán mintha élete nagy titkát vallaná be, közölte, hogy Baragoi nincs nagyon messze. Ez feleslegesen felbosszantott. Nem kérdeztem tőle, milyen messze van, de ha megkérdeztem volna, pontosan tudtam volna a választ. Öt órára megtettük a huszonöt mérföld nagyobb részét, és a nyakamat szurkáló umák áttolódtak a koponyámra. Az aszpirin kellemetlen szájízt okozott, de megpróbáltam értelmes ember módjára áttekinteni a vidéket. Unalmas volt: az üres síkságot csak sekély luggák tarkították, s valaki, tán valami óriás vagy hasonló szerzet, mintha egy csomó meddőhányót szórt volna szerteszéjjel. A következő alacsony dombtető távolságából ítélve Baragoi nem lehet közelebb öt mérföldnél. Lehangoló tudat. Ahogy tovább baktattunk, lassan bealkonyodott. Az esti séta emléke máig is kísért, mint egy félig elfelejtett álom. A tevék kicsit részegeknek látszottak. A felül túlságosan súlyos, rossz egyensúlyú csomagok visszafogták ringó mozgásuk lendületét; attól féltem, előbb-utóbb megbotlanak és elesnek. Nagyon fáradt voltam, bár jóformán semmit sem cipeltem. Pirkadat óta meneteltünk, már csak gépiesen raktuk az egyik lábunkat a másik elé. Mintha lassan lebénultam volna. Fizikai állapotunknál is rosszabb volt az a teljességgel irracionális érzés, hogy egyre távolabbra kúszó cél felé igyekszünk. Nem voltam teljesen meggyőződve arról, hogy Baragoi egyáltalán létezik, de úgy éreztem, egyszerűbb kétségek közt is továbbmenni, mint elviselni a nyílt bozótosban eltölthető éjszaka bonyodalmait. Valóban így lett volna? Nem valószínű, hogy bármely veszély fenyegetett volna, ha ott nyomban megállunk, de rögeszmémmé váltak a szafári formaságai. A helyválasztással a felügyelő valószínűleg nem értett volna egyet. Az erdő túlságosan sűrűnek tűnt. A sötétben váratlanul ránk támadhattak volna. Közvetlen közelről fafűrészeléshez hasonló hangot hallottunk. Uh-uh-uh. – Leopárd – mondta Lelean. Nem különösen veszélyes itt (reméltem). Két ízben oroszlán torokköszörülését véltem hallani – asztmás köhögés és a fagott búgása közti hang. Az emberek szerint madár hangja volt, talán szarvasvarjúé. Elhatároztam – harmadszor vagy negyedszer ezen az éjszakán –, hogy megteszünk még egy utolsó mérföldet. A hegytetőn megszólított egy öregasszony, az öklét rázta felénk, és olyan vadul sikoltozott, hogy a tevék megtorpantak. Kicsit bolond volt, vagy kicsit részeg; talán mindkettő. Úgy tettem, mintha nem látnám. Nem így a fiúk: régi barátjukként üdvözölték. Karó addig csipkedte kedveskedve az arcát, míg abba nem hagyta az üvöltést, és elmosolyodott. Engem zavarba ejtett, és valahogyan megszégyenített ez a jelenet: íme, egy példa, gondoltam magamban, milyen mélyen tisztelik az afrikaiak az emberek egyéni hóbortjait. Lelean lelkesen mutatott rá: – Egy öregasszony – mondta. Bólintottam. Vitathatatlan: nagyon öreg asszony volt, de nem sokat törődtem vele. – Egy öregasszony – ismételte – Baragoiból. Megérkeztünk hát. Az alattunk elterülő völgyből halk tehénbőgés, szamárordítás és gyermekhangok szálltak felénk. Fények villantak,

majd kunyhók tűntek fel. Este kilenckor kibotorkáltunk a bozótosból a homokkal felszórt utak, lámpával világított üzletek és eukaliptuszligetek világába, ahol a dombon masszív templom és takaros missziós iskola állott. Még sohasem állt hozzám közelebb, sohasem töltött el melegebb érzés a kereszténység konkrét megjelenése láttán, mint most. Goiti, ahogy illik, a benzinkút lábánál vackolta le a tevéket, én pedig bementem a dukába, hogy sört, Pepsi-Colát, bagót és tíz-tizenkét tábla csokoládét rendeljek. Egy édeskés modorú szomáli kihozott egy széket; az emberek behajlított térddel a hátukra feküdtek, és egy fél óra hoszszat semmit sem csináltunk, csak lazítottunk, ittunk, majszoltunk és élveztük Barogoi polgárainak csodálatát. Azt mondták, hogy Stallone atya valószínűleg a templomban van; egy falka ugrándozó gyerek mögött, kissé támolygó léptekkel felmásztunk a dombtetőre. Az állandó mozgás ritmusa megszűnt, csak a kínzó merevség maradt meg, térdem nem akart behajolni, combtól lefelé mintha sínben lettek volna a lábaim. Tűzzel világított kunyhók sora előtt vonultunk el. – Dzsambo – mondta mindenki. – Dzsambo szana – hangzott a kettős köszöntés. Elmentünk egy kis kórház, az iskola, a rendőrőrs mellett. További dzsambók, további integetések. Milyen messze van a templom? Természetesen nem nagyon messze, de Stallone atya nem volt ott, amikor odaértünk. Kis oltárlámpa fényénél fiatal fekete leány imádkozott szenvedélyesen és hallhatóan. Lábujjhegyen kimentem, megköszöntem a kíséretet, elbocsátottam őket, és kopogtattam a szeminárium ajtaján. Be volt zárva. Megpróbálkoztam egy másik ajtóval, eltévedtem a sötétben, kiabálni kezdtem, mire a ház másik szárnyába vezettek, ahol egy angyali kis ember állt fel a két személyre terített asztal mellől. – Isten hozta – mondta. – Isten hozta. Már vártam önt. Kérem, foglaljon helyet. Nézze el nekem az egyszerű ebédet. Péntek van. Ahogy a továbbiakból kitűnik, a baragoi túra távolról sem jelentette megpróbáltatásaink végét, de érkezésünk mérföldkő volt hazafelé tartó utunkon; két napig időztünk ott. Stallone atya próbált rábeszélni, hogy egy hétig maradjunk. Rendkívül kedves ember volt. Mint a munka általi üdvözülésben hívő Consolata Misszió tagja, valóságos kis várost épített a templom köré. Nem látott minket este, amikor megérkeztünk, de azt mondta, hogy alkonyatkor kint ült a verandáján, s előbb remélte, majd megérezte, hogy valaki jönni fog. Bevallotta, hogy a missziós állomáson végzett munka közben olykor kicsit magányosan érzi magát. Különösen éjszaka. Valóságos ünnep, ha jó barát érkezik, és a külvilág dolgairól mesél. Kint aludtam a vendégházban, gyönyörű volt a kilátás, és több fényűző ételt fogyasztottam (a jól ellátott duka konzervkészletéből), mint amennyit Thesiger helyeselt volna. A sivatagok kutatója egy tanulságos londoni beszélgetés során azt mondta, hogy a bozótosban főleg rizsen élt, legfeljebb kevés húst evett hozzá. Én is rizsen éltem, és – alaposan meguntam. Baragoiban varacskosdisznó-combot ettem sülve, ananászkonzervvel, és amikor másnap gyöngytyúkkal, spárgakonzervvel és tejszínnel folytattam, emésztésem zavarba ejtően hevesen zajlott le. Itt kell elmondanom, hogy arcüregfájdalmak miatt nemigen éreztem az ételek ízét, étvágyam azonban sértetlen maradt. Egy nappal azelőtt, hogy elhagytuk a vendégszerető missziót, vasárnap, emlékezetes esemény történt: a kicsi fehér teve visszatért hozzánk, nagy izgalom közepette, ahogyan az a tékozló fiú visszatérésekor illendő. Reggel a misén Stallone atya a templom egyik hátsó padjába ültetett, ahol a rongyos nadrágos, vörös bőrű európai aránylag nem keltett túl nagy feltűnést a makulátlan ingű, kakaóbarna bőrű afrikaiak közt. „Aránylag nem túl nagy" – ez talán kevesebbet mond a valóságnál. Fedett fejek kémleltek körül, lányok kuncogtak; fehér fogak széles mosolyban villantak fel. Egy idősebb, színes bőrű nővér járkált fel s alá a padsorok közt, leültette a későn jövőket, fejbe kólintotta a fecsegőket, és magához ölelte az üvöltő gyerekeket. Mindez nagyon emberi és nagyon katolikus volt. Eltekintve a Miatyánk jól ismert ritmusától, amely így kezdődik: „Baba jeta...", nem sokat értettem az istentiszteletből. Miközben a tékozló állat érkezését vártuk a távoli manyattából, igyekeztem elszórakoztatni a falusiakat. Törökülésben ültek a kis rádió körül, és elragadtatva hallgatták egy fuvolázó hangú londoni úriember vasárnap reggeli előadását Bartókról. A teve délben toppant be, vidám tömeg kíséretében; jó ürügy volt a felvonulásra. A vidrákról, oroszlánkölykökről és füles makikról, más néven galágókról szóló legújabb irodalomból ítélve, napjainkban a legtöbb expedíció útközben valahol örökbe fogad egy állatot. Kedvencemnek esze ágában sem volt, hogy régi barátjaként üdvözöljön,

ellenben visszakérődzött zöld takarmányt hányt ki, és szemmel láthatóan a legkevésbé sem örült annak, hogy visszatért társaihoz a viszontagságokba. Lehet, hogy a tevéknek van emlékezetük. Két csomag Smith-féle róseibnivel próbáltam az állat kedvében járni, de csak félig-meddig elégedett morgás volt a köszönet, amikor felszedte az eldobott papírt, és hangosan rágcsálva továbbállt. Pirkadatkor akartam indulni. Szívesen mondanám, hogy a túra során szerzett biztonságos mozgásunk birtokában feltartóztathatatlan iramban száguldottunk végig az El Barta-síkságon, de az az igazság, hogy ez valahogy nem jött össze. Apró akadályok merültek fel, főleg Goiti hibájából. Reggel ötkor idegen sátorból kellett a vén csirkefogót előráncigálni. Nem tudom, de nem is érdekel, hogy mi dolga lehetett ott; az embereim a keresésére indultak, közben felkeltették a tábor körüli kunyhók lakóit, főleg az özvegyeket, árvákat meg az egyedülállókat, és ez az égből pottyant kifogás jó volt arra, hogy még egy órával elhúzzák az indulást. Az emberek nem akartak elmenni; izgatottak voltak és megátalkodottak; Goiti semmi megbánást nem mutatott, én pedig szuahéli nyelvű lassú, tagolt fenyegetésekkel igyekeztem elnyomni felháborodásomat. Amikor azt mondtam, hogy már órákkal ezelőtt el kellett volna indulnunk, Lelean nyomban kijelentette, hogy én csináltam a zűrzavart, amikor felkantároztam a kis tevét. Elmulasztottam az egyik bot lekötését, így a hasheveder nyilvánvalóan túl laza. Olyan gonosz nyugalommal oldozta ki az összeset, hogy otthagytam, és újabb fejmosást zúdítottam Goitira. Ahogy mondám, nem volt valami jó indulás, de még mielőtt a talpastyúk felszállt volna, lemasíroztunk a síkságra, és bizonyos elégtétellel töltött el a tudat, hogy visszatértünk a térképen ahhoz a helyhez, ahonnan elindultunk. A nap folyamán, és még sok-sok eseménytelen napon át, gyors iramban meneteltünk a puha, zöld zsályacserjésben, csak akkor álltunk meg, amikor a tevék elfáradtak. Az út egyenesen délnek tartott Swiyan meg a barsaloi nagy víztartalmú mélyedés felé, ahová az állatok ezrével jártak inni mindennap. Bámész zebraménesek, bejzaantilop- és gazellanyájak kavarogtak, forogtak előttünk, aztán tovarohantak. A levegő fényes és tiszta volt, a hegyek kékek, és mindig ígérkezett egy kis eső. Barsaloiban a Matthewst a N'dotestól elválasztó széles luggán mentünk felfelé, s eszünkbe jutott, hogy a kifelé vezető utunkon nem messze innét találkoztunk a vörös elefántokkal. Most azonban hírük-hamvuk sem volt, a régi ürülék és az éjszakai távoli üvöltés alapján pedig arra a következtetésre jutottunk, hogy felmentek a hegyekbe párzani. Az emberek nyaggattak, hogy lőjek le minden négylábút és szárnyast, ami a szemünk elé került. Különböző, főleg emésztési okokból sikerült néhány sarkantyús billegetőre korlátozni a vérengzést. Este könnyebb elejteni őket, mint a gazellát; gyorsan megfőnek, és jóízűek. Barsaloi fölött, egy düledező dukában, az ajtóban egy szegen a legnagyobb meglepetésemre fél tucat szörnyű, villódzó narancssárga melltartó lógott. Kimondottan kis méretűek voltak, s vállpánt helyett rugós hurkot varrtak a hátukra. Egy csinosnak és jó alakúnak mondható leány a kezébe vett egyet, és kíváncsian nézegette. A tulaj rábeszélte, hogy próbálja fel. Kicsit tétovázva - nem annyira szemérmességből, mint inkábba szokatlanság okán– végül is kiemelte egyik dinnyényi mellét, és egy-egy oldalára bekapcsolt egy-egy kosarat. Kuncogás mindenfelől. Barátnője megpróbálta felvilágosítani a nyugati melltartók használatának alapelveiről, de az adott méretű keblek két mellbimbója sehogyan sem fért be. A leány körülbelül egy shillingért vette meg a szörnyű micsodát, és féloldalt bepréselve magát, büszkén sétált ki a napfényre. Az utcán aztán lecsúszott a vásárfia; itt a még segítőkészebb barátok, szembeszállva a fizika törvényeivel, megkísérelték a kicsibe belehelyezni a nagyot. Barsaloiban találkoztunk egy másik híres fehér vadásszal. Alkonyatkor jött be a táborba, szélesre tárt karokkal, barátságosan üdvözölt, de látszott rajta, hogy valami nyomja a lelkét. Visszautasította az italt, s kijelentette, hogy nem maradhat vacsorára. – Szívesen maradnék – mondta –, de vissza kell mennem, hogy ágyba dugjam az ügyfelemet. Itt vagyunk, a szomszédban. Az öreg német üzletember fura szerzet, elmúlt már hetvenéves, és süket, mint az ágyú! Nyolckor adok neki egy csomó pirulát, és vele maradok, míg fel nem ébred. Nyavalyás dadának érzem magam, de ez is benne van a szerződésben. – A német – mondta – fél a sötétben. Ez azonban nem riasztja vissza az elefánt- és bivalyvadászattól. Minden évben egyszer Afrikába repül, és mintegy kétezer fontot költ el egy egyhavi szafárira. Megsajnáltam. Sajnálom a fehér vadászokat. Foglalkozásuk a gyomorfekély leggyakoribb kiváltói közé tartozik. Egy luxusszafári elhelyezési problémáin kívül a felderítés is őket terheli, ezt rendszerint éjjel végzik, miközben ügyfelük mélyen alszik, alkoholmámorban. Felderítési rendszerük

igen bonyolult; az engedélyezett területekre ki kell rakni a csalétkeket, vadászni csak engedély birtokában lehet, s csak a vadászati felügyelőség által kijelölt körzetben szabad kilőni a vadat. Állandó érintkezést kell fenntartaniuk azokkal, akik a nairobi hivatalokban irányítják az ipart. Komplikált tervszerűség rejlik a könnyed nemtörődömség megtévesztő látszata mögött. Az ügyfél úgy érzi, hogy nyüzsgő dzsungelba vezetik, ahol nyakra-főre bukkannak fel az állatok az orra előtt, mintha az égből pottyantak volna. Ezért mintegy ezernégyszáz fontnyi alapdíjat kell fizetnie egy hónapra, amiben nincs benne a töltények, italok, külön engedélyek és a bérelt fegyverek ára. Arra gondoltam, hogy az én embereim három fontot kapnak fejenként egy hónapra, s eltűnődtem a süket öregemberen meg a félrevezetés árán. A fehér vadász szerint csak az elefántok meg a bivalyok érdekelték, de a sötétben félt. Vajon mitől félt? Valószínűleg az ismeretlentől. S én vajon megijedtem-e valamitől utazás közben? Eszembe jutott a szél meg a felkavart homok, és a „megijedt" szót ízlelgetve úgy döntöttem, hogy többször határozottan szorongtam. Kissé bizonytalankodva feltettem magamnak a kérdést, van-e különbség félelem és szorongás között. A szorongás – gondoltam a sötétben – olyan félelem, amelynek nincs speciális oka és nehéz meghatározni; ez a félelem mindazonáltal nyomasztóan erős és mindig nyugtalanító. Az volt az érzésem, hogy mielőtt Freud összebonyolította volna a dolgokat, a félelem meglehetősen egyszerű ügy volt: a szorongás tudatosodása. Ma, úgy látszik, egy fészekalja hollófekete gátlással van összekötve, köztük a kasztrációs komplexussal meg a születési trauma emlékével. Miközben próbáltam kibogozni ezeket a dolgokat, egy hiéna üvöltött fel a sötétben. Eszembe jutott, mit éreztem, amikor először láttam a tábor felé kettesével, hármasával lopódzkodó hiénákat. Pontosan tudtam, hogy ritkán vagy tán sohasem támadnak emberre, és mégis... most felüvöltött egy másik hiéna. Ezen az éjszakán egyre közelebb kerültek a nagy, szürke kutyák, és újra ráeszméltem, hogy a félelem apró bogarai mászkálnak a hátamon. A Barsaloit követtük egészen odáig, ahol a Seya- és a Lodowar-luggával találkozik. Az a kevés víz, ami egyáltalán akadt, itt volt, és ez is vacak: langyos, világoszöld tajtékos s bűzösszennyes a babuinoktól. Lelean azt mondta, ha eljutunk a Seya-lugga tetejére, akkor másnap lemehetünk Ngeng-völgybe, és felüthetjük a tábort, amelyre azóta gondoltam, hogy elhagytuk a tavat. Bólintottam, nem nagy lelkesedéssel. Gyilkos meleg volt. Égiháború lógott a levegőben, és a tiszta, fényes hegyek helyett, melyeket annyira szerettem, csak a Matthews ólmos felhőkbe hanyatló körvonalait láttuk. A tevék is reménytelenül elnyűtteknek tűntek. Ha nem pihenhetnek hosszabb ideig, aligha húzhatunk ki belőlük tíz-tizenkét mérföldnél többet naponta. Saját energiatartalékaink, amit kimeríthetetlennek hittem, szintén fogyóban voltak. Itt az ideje – gondoltam –, hogy elővegyem a térképet. Ha egyenesen nekivágunk az útnak, Wamba körülbelül hatvan mérföldre fekszik, és még több, talán másfélszer ennyi, ha a Ngengen át megyünk. A kiszáradt folyóágy egy szigetén jelöltem ki a táborhelyet, és úgy döntöttem, hogy legalább egy napig itt maradunk. Erre a táborra, melynek neve Ndumoteserem vagy Gyülekezőhely, több okból is visszaemlékszem; egy közülük fájdalmas emlék. Este, mihelyt letelepedtünk, szamburu csoport csapott le reánk, a legkülönfélébb betegekkel. Sokan szenvedtek súlyos vérhasban, lehetetlen volt mindenkit sulfanilamid tartalmú gyógyszerrel kezelni: alig maréknyi tablettám maradt belőle. Evőkanálnyi kaolint mértem szét, és a legsúlyosabbaknak egy kis sulfanilamidot tettem rá. A jódra várakozók csoportterápiára sorakoztak fel. A szimulánsok félórai fagyűjtés és takarmányvágás fejében kaptak egy aszpirint, a székrekedéseseknek és kólikásoknak különböző mennyiségű keserűsót adtam. Ebben a csoportban volt egy nyilvánvalóan terhes asszony, körülbelül két héttel a szülés előtt – ahogy ő mondta. Takarékosan mért adagot adtam neki, abban a reményben, hogy ha hat, ez nem itt és most történik meg. Nem volt kedvem a közönséges kuruzslás mellett még bábaasszonyi teendőket is ellátni. Megbirkózik vele nélkülem is, gondoltam. A sebészeti rendelési idő alatt elképesztő nagyságú varjúsereg lepett el bennünket. A tábor mindig vonzotta a madarakat, de amikor Mezek gondtalanul elhajította a rothadthúsmaradékokat, tűrhetetlenül sok madár csapott le reánk. Nem bírván már elviselni az állandó lármát, eszembe jutott egy sikeres trükk régebbről, és várakozó pácienseim legnagyobb örömére lelőttem egy madarat, a dögöt pedig egy közeli fa ágvillájába helyeztem. A hatás az ellenkezője lett a vártnak. A varjak mindenfelől ideröpültek, keringve, kavarogva, és óriási zajt csapva leszálltak reánk és döglött társukra. A következő páciens szavait már alig hallottam, s azt mondtam Leleannak, válasszon ki még három súlyos esetet, aztán vége a rendelésnek. Kabissza. Alkonyodott már. Az elsőnek mellhártya- vagy tüdőgyulladása volt. Nem tudom megkülönböztetni őket, de

azért sulfathiolasolt írtam elő, Lelean pedig elmagyarázta neki, hogy a tablettákat csökkenő menynyiségben kell szedni. A következőnek körülmetélés után elgennyesedett a sebe, kevés penicillinporom maradt a számára, és azt sem tudtam, hogyan rakjam fel. A harmadik embert elküldtük csomagolni; a tehene nagyon beteg – mondta. Fogalmam sem volt, hogy használtam-e szemernyit is valakinek; leültem egy kanna tea mellé, mire elmaradhatatlanul megjelent a lámpafényben az utolsó, tolakodó páciens. Fiatal leány volt, és egyszerűen azt mondta: beteg. „Mimi m'gonjva." Valami jelentéktelen dologra számítva megkérdeztem, mije fáj. Levette a kötést a lábáról, s feltárta leprás vagy hasonló betegségétől szétmart húsát, amihez semmit sem értettem. Irtózatos látvány volt. Írtam egy feljegyzést Stallone atyának, mégpedig vörös tintával, abban a reményben, hogy ez majd felhívja a figyelmét az egyszer hetenként a leány manyattája előtt elhajtó teherautó sofőrjének, és Mezek pedig adott neki egy csésze teát. Másnap reggel, amikor felébredtem, egy kis gazellát pillantottam meg alig tízyardnyira. Öszszehúzott orral szimatolt a levegőbe, aztán liliputi paripaként ugratva elfutott. Sárga barázdabillegetők seregestől futkároztak a legelésző tevék lába alatt, s legyek után kapkodva ugrottak a magasba. Úgy éreztem, hogy ezen a reggelen élni kell, és visszatettem a tokjába a puskámat. Nyolc óra tájt egy nyomkövető érkezett hozzánk, aki olyan jól ismerte a vadállatok útját, hogy fölfogadtam, hadd mutassa be nekem a tudását. (Később rájöttem, hogy hathavi börtönbüntetésre ítélték, mert megszegte a vadvédelmi kirendeltség előírásait. Éppen aznap tartóztatták le. De erről majd később. Nagyon megsajnáltam. Fogalmam sem volt róla, hogy vadorzót szerződtettem, amikor reggeli vadlesre indultunk, de Lelean, úgy látszik, elejétől fogva szemmel tartotta.) Vidám fickóként őriztem meg emlékezetemben. Nagy szemölcs volt az orrán, és méhésznek mondta magát. Karó tolmácsolásával – úgy látszik, csak ő értette a nyelvjárását – elmondta, mi történt a táborban az éjszaka. Az ágyamnál kezdte: két hiéna és egy sakál – ez lábujjpárnájáról ismerhető fel – látogatott meg; a jelek szerint. Az állatok a párnám körül szimatoltak. Kövér kígyó siklott egy gödörbe, a konyha mellett. Ő bottal kirántotta, azután útjára bocsátotta, mert Karó szerint nincsenek benne villák. Egy másik kígyó, hatalmas dög, talán piton, lefolyócső vastagságú nyomot hagyott maga után a homokban. A csík aztán eltűnt a sűrű fűben, ahol nem lett volna bölcs dolog követni. A leopárd háromszög alakú nyomait tajtékos víz mellett pillantottuk meg, és lépésről lépésre követtük, ahogy a tábor felé somfordált. Egy helyütt a talppárnák jobban bemélyedtek, és a karmok lenyomatai is előbukkantak. Megállt, hogy ugorjon. Mire? – kérdeztem, azon tűnődve, vajon megmenekülhetett-e volna bármelyikünk is. Egérre – mondta a nyomolvasó, és az összekuszált nyomokból úgy tűnt, hogy az egérnek sikerült elinalnia. A kövek közt nem voltak látható nyomok, a nyomolvasó mégis határozottan állította, hogy a leopárd átvágott a luggán. Megkérdeztem, miből gondolja. A kérdéstől, úgy látszik, meghökkent, Karó pedig azt mondta, hogy „látta" a nyomokat. Most aztán rajtam volt a meghökkenés sora. Többször átfogalmaztam a kérdést, végül is egy kicsi kőre mutatott, amely „felfordulva feküdt". Egyébként – ahogy kihámoztam a szavaiból – a másik oldalán feküdne, de a leopárd felforgatta a mancsaival, amikor tovaosont. Több apró kavics is kimozdult a helyéről, és itt is, ott is egy-egy növény levele – egyetlen kis levél – leszakadt, amint a leopárd tovaosont mellette. A nyomolvasó alig látható jeleket követett, s ahogy előre megmondta, a lugga túlsó partján már vitathatatlan nyomokat láttunk a puha homokban. A történet szomorú véget ért. Míg mi a leopárd nyomait követtük, Lelean a nyomolvasó nyomait követte, vissza, egészen a kunyhóig, ahol egy antilopbőrt talált, amelyről gazdája nem tudott számot adni. A nyomolvasót letartóztatta, és a túra végéig velünk menetelt egy saját falujából való ember őrizete alatt. Általában éber alvó vagyok; kis zajtól is rögtön felébredek. Azzal dicsekedtem világéletemben, hogy kevés ember látott engem csukott szemmel. Afrikában alvásom közelebb állt az ébrenléthez, mint az álomhoz; inkább csak szendergés volt. Az a csoda, hogy egyáltalán tudtam aludni. A Ndumoteseremben töltött utolsó órákban tucatszor ébredtem fel. Éjféltájt egy nagy akáciafa alá húztam az ágyamat, de azt kellett tapasztalnom, hogy felső ágait valami makimajomszerű, szipogó állat meg szorgos családja lakja, s szemmel láthatóan szintén álmatlanságban szenvedtek. Olyan pokoli lármát csaptak, hogy kiugrottam az ágyamból, és egy bádogdobozzal ütögettem a fát, amivel felébresztettem az egész tábort. Az emberek azt hitték, hogy megtámadtak.

Mintegy tíz percig nyugtom volt. Azután még több szipogó és ütemesen nyikorgó hang hallatszott, az állatok pedig rágcsálni kezdték a fa kérgét. Valami nyúlós, nedves dolog hullott az arcomba, letöröltem, erre a párnámra pottyant egy csepp. Felültem az ágyamban, és fáklyafénynél megvizsgáltam a cseppeket. Fura ügy. Vér! Ágyneműmet és lepedőimet csúnya, piros foltok szenynyezték. Lelean megjelent, álmosan, meztelenül, és egyáltalán nem lepődött meg azon, hogy felülről bemocskoltak. A fa – mondotta egy „ulimbo nyekundu", aztán lassan elmagyarázta; ha egy bizonyos fajta akáciafa kérgét megvágják, élénkpiros gumit választ ki. Egy vörösgumifa alatt aludtam. Másodszor is odább toltam az ágyamat, de az éjszaka további részén el kellett tűrnöm a fülesmakik veszekedését valami egyéb, a fára leszálló élőlényekkel. Amennyire a huhogásból, nyávogásbólés vinnyogásból ki tudtam venni, a vitatkozó felek közt volt egy nagy bagoly, különböző kismacskák meg a hazafelé tartó denevérek csapata. Háromnegyed ötkor végleg felébredtem, a sötétben felültem. Az a kis öröm, amellyel újra meg újra nekiveselkedtem a napi túrának, rövid életűnek bizonyult. Nem emlékszem, hogy az acéldoboz teteje, amelyben ruháimat tartottam, valaha is nyitva lett volna. Az oldalzsákomban talált skorpió esete után megparancsoltam Mezeknek, hogy ne csak becsukva, hanem lelakatolva tartsa a dobozt. Bedugtam a kezem, hogy elővegyek egy sortot. Valami hirtelen belecsípett bal kezem hüvelykujjának a begyébe. Olyan gyorsan történt mindez, és a fájdalom olyan heves volt, hogy inkább kíváncsi voltam, mint rémült. Úgy éreztem, mintha kalapáccsal vágtak volna a hüvelykujjamra. Kerestem a szúrás helyét, s nem találván semmit, hívattam Karót, ő rámutatott a gyulladásos részt borító vékony, nedves hártyára, és azt mondta, hogy skorpió csípett meg. Megkönnyebbültem, és antihisztamint tartalmazó kenőccsel kentem be. Aztán kiadtam a parancsot, hogy azonnal málházzák fel a tevéket. A fájdalom közben lényegesen csökkent. Melegen ajánlom ezt a Histofax nevű preparátumot mindenkinek, akit skorpió csíp meg, de amikor megmosakodtam, és jobb kezemmel megborotválkoztam, a tükörben látható arc salátaszínű volt. Nem volt jó nap. Ahogy cammogtunk felfele a Seyán, kicsit rosszul éreztem magam: bal karomat felkötő kendőbe kellett raknom. Karó megnyugtatott, hogy előbb-utóbb mindenkit megcsíp egyszer a skorpió, és még azt mondta: a nap csak tizenegy órakor „kezdi kidugni a villáit". Jóslata pontosan bevált; s én akkor már valószínűleg egy fa alatt ülve szürcsölgettem volna a teámat, ha nem jön közbe az orrszarvú. Az elsőt tíz órakor látták. Gyorsvonatsebességgel rohant, s valóságos porfolyosót hagyott maga után. Mindjárt átláttam, hogy magas fokú vadvédelmi készültség igényeltetik; a foglyot és kísérőjét előreküldtem a lugga bal partjára, Karó a jobb partot fedezte, míg Lelean meg jómagam mintegy hétszáz méterrel a tevék előtt haladtunk. Igencsak veszélyben éreztem magam. A második orrszarvút Karó fél tizenegykor hajtotta fel. Amikor a vad kibaktatott a sűrűből, Karó olyan hangosat ordított, hogy az állat megijedt, és lejjebb húzódott a parton, felénk. Lelean felemelte a karját, és bömbölt. Megkönnyebbülve láttam, hogy az orrszarvú megfordul, és a saját nyomait követve a folyón felfelé, tőlünk távolodva eldübörög. Azt hittem, hogy ez aztán elijeszti a lugga összes többi lakóját, és előrebicegtem, orrszarvúmentes pihenőhelyet keresni. A harmadik orrszarvú abban különbözött a többitől, hogy szarva és menekülési ösztöne határozottan fejletlen volt. Olyan sokáig bámult ránk mintegy nyolcvanyardnyi távolságból, hogy azt hittem, meg fog fordulni és elmegy. Ehelyett leszegte a fejét, és ránk rontott. Ilyen egyszerűen történt. Úgy emlékszem, félig megfordultam már, hogy a közeledő tevék felé rohanjak. Lelean, ha jól emlékszem, letérdelt, és lassan célzott. Hallottam a závár kattanását és az állat lábainak dübörgését, de a rövidülésben látott rettenetesen közel álló orrszarvú képe elhomályosult, miközben lábaim felmondták a szolgálatot, s a hátamra estem. Első rohamában az állat éppen csak súrolt, aztán hirtelen megfordult, és újra próbálkozott. Az orrszarvú védett állat. Jelentést kellett írnom az esetről a vadászati felügyelőségnek, de nem tudtam megszabni a távolságot, amelyből Lelean lőtt. Halványan emlékszem, hogy az első lövésre a vad megfordult, a második pedig oldalt érte. Megtántorodott, aztán összeszedte magát, és a sűrű felé rohant. Lelean és Karó utána futottak, több mérföldön át követték a vérnyomokat. Alkonyatkor tértek vissza, és másnap reggel újra kimentek. Délután azzal jöttek haza, hogy a lövedék csak enyhén súrolta az orrszarvút, és amikor utol-

jára látták, éppen a hegyek felé vette útját. Később kiderült, hogy hazudtak. Amikor az állat hepehupás talajra tért, elvesztették a nyomát, de ekkor én már ágyban feküdtem, karomon, lábamon kötéssel, amelyet Mezek nagy ügyesen egy ócska pizsamából eszkábált össze. Szolgáljon ez figyelmeztetésül néhány nagyszájú hősködőnek a hideg verítékről meg a részleges bénaságról. Naplóm „fura hallucinációkat" örökít meg, de ezeket esetleg az elfogyasztott whisky is súlyosbította. Elég itt annyi, hogy a hányinger mellett úgy éreztem, mintha fogfájással kombinált tűszúrások gyötörnének a vállamtól egészen a bal bokámig. Két eset színezi még a Seya-epizódot; az egyik: tüzeinknek fittyet hányva, elefántcsoport sétált be táborunkba az első estén, és sértődötten ránk trombitáltak. Ha nem lettem volna egyéb dolgokkal elfoglalva, többet mondhatnék a hatalmas agyarú hatalmas állatok váratlan megjelenéséről a holdfényben. Ordítozással riasztottuk el őket. A másik esemény: amikor nem volt más dolgom, mint a hátamon fekve bámulni az eget, rájöttem, hogyan lehet zenélni az akáciafákon. Néhány fajtát a kéreg köré spirálisan elhelyezkedő, W alakú tüskekaró véd. Az enyém éppen ilyen fa volt. Pengetni kezdtem a tüskét: zenei hangot adott. Különböző számú tüskehegyet letépve, elegendő hangjegyet kaptam ahhoz, hogy lepengessem a „Blue Bells of Scotland"-et és más, igényesebb művek első ütemeit. A harmadik napon újabb kora hajnali indulást rendeltem el. Úgy éreztem, hogy rendbe jöttem, és már rég útra kellett volna kelni Wamba felé. A tóhoz és az onnan visszavezető túra több mint három hónapig tartott; Thesiger mértékével mérve kényelmes kirándulás, de ami engem illet, számomra arról nevezetes, hogy egy csomó felesleges felszerelést cipeltem magammal, és rengeteg hibát követtem el. A hátralévő napok örömei közé tartozott, hogy elajándékoztam a felszerelést, és egyszerű, maximálisan kényelmes táborokat állítottam fel. A tevék megszenvedtek a nyomásbiztos lámpákért, a hordozható petrolgáz tűzhelyekért és egyéb felesleges, törékeny holmiért; a szétosztott „baksisok" közt voltak evőeszközök, edények, konyhafelszerelési tárgyak, víztartályok, temérdek mütyürke, kilenc pár teniszcipő (kettőt megtartottam, és egyet eldobtam) és egy pár elhordott szarvasbőr bakancs, amit Nairobiban kupisurranónak neveznek. Az ütött-kopott holmit sorshúzással osztottam szét azon a reggelen, amikor feltűnt a láthatáron a Waraguess, a Wamba feletti csúcs. Ez megfelelő ürügynek tűnt egy vendégség összehívására, erre az alkalomra leterítettem két tarka erdei antilopot. Elég szép távolságból találtam el őket. Egy dolgot legalább megtanultam ezen a szafárin: a puska használatát. Ezek után megfelelő helyet kellett találni a lakomához; azt akartam, hogy emlékezetes esemény legyen, mivel valószínűleg ez az éjszaka lesz az utolsó, amelyet kellemes körülmények közt tölthetünk el együtt. A Ngeng egyik kiszáradt mellékfolyójánál ütöttem tábort, egy füves domb lábánál, csak azért, mert feltűnően hasonlított a Hampstead Heath-i Parlament-dombra. Nyilvánvalóan nem az a hely volt, ahol az ember nyugodtan töltheti el az éjszakát. A körben álló fák kérgét csupaszra dörzsölték az elefántok, a talajt pedig hiénák nyomai keresztezték összevissza. Úgy döntöttem, hogy az árnyékban eszünk, a környező bozótosban, és ha olyan sötét lesz, hogy már nem látunk, felmegyünk a domb tetejére. A Ngeng partján töltött reggelről eszembe jutnak a pillangók. Számtalan ezer kicsiny zöldfehér lepke csapkodott felettünk összetapadva, akár a virágfüzér. A csokoládészínű iszappocsolyákból záporoztak kifelé, és vibrálva telepedtek le a tevetrágyára. A trópusokon, ahol sokfajta lepke előszeretettel döngi körül a trágyát, főként az emberi ürüléket, nehéz fenntartani azt az európai képzetet, mely szerint a pillangó a könnyed finomság szimbóluma. A konyha felé mentem, ahol Mezek éppen lenyúzta az egyik tarka erdei antilopot. A másik az oldalán feküdt tátott szájjal, és egy fehér lepke vibrált üvegesedő szemgolyóján. Megdöbbentően hatott az élet apró szikrája egy tetemen. Valószínűleg a nedvesség vonzotta oda. Ugandai napjaimat juttatta eszembe, ott az egyik felügyelő hasonló esetről mesélt. Elmondotta, hogy egy reggel a törzsfőnök azzal a hírrel kereste fel: a közeli erdei tisztáson halva találtak egy leányt. Megerőszakolták, majd megfojtották. A hátán feküdt, egyik karja a feje felett nyúlt el. Olyan békésen hevert ott, hogy a felügyelő egy pillanatig azt hitte, alszik. Csak a szeme lepte meg: félig zárt szemhéja alatt egy nagy, kék pillangó zárta és nyitotta lassan a szárnyát. Lakománk híre gyorsan elterjedt széltében-hosszában. Annyi idegen jött el, hogy már attól féltem, szűkében leszünk az élelemnek. A kecskék mekegéséből és a bárányok bégetéséből azonban hamarosan kiderült, hogy a törzsbeliek magukkal hozták az adagjukat. Délben lakomáztunk, nem éjszaka, mert tudtam, hogy az afrikaiak könnyen megcsömörlenek a túlságba vitt húsevéstől, Rend-

szerint eltart vagy tizennyolc óra hosszat, míg teljesen rendbe jönnek, én pedig másnap reggel korán akartam útnak indulni, hogy még alkonyat előtt Wambába érjek. Ha jól emlékszem a csakula kingire, a királyi lakoma délutánjára, az utolsó vendég hat óra tájt ment haza; akkor ébredtem fel, tele hassal és álmosan, kutyatejjel telehintett fekhelyemen. A nap lemenőben volt a szamburu hegyek mögött, a tábor pedig különösen nyugodtnak tűnt. Hívtam Leleant. Senki sem válaszolt. Felkeltem: Mezeket egy bokor alatt találtam meg, aludt, és álmában félig elfogyasztott birkacombot szorongatott a kezében. Álmosan ébredt, arca fénylett a zsírtól, és azt mondta, hogy Karó és Goiti elmentek egy három mérföldnyire fekvő manyattába. A rabon és kísérőjén kívül egyedül voltunk a táborban, és minden valószínűség szerint így is maradunk egész éjszaka. Miközben nagy bölcsen délre rendeztem a lakomát, teljesen megfeledkeztem a kölcsönös vendégeskedés lehetőségéről. Idegesített a dolog. A tábor körüli kényelmes sétafikálás és az ebéd előtti italozás helyett alaposan neki kellett volna látnunk, hogy még alkonyat előtt felhordjuk a domb tetejére a felszerelést. A birkacsontot furkósbotként tartva a kezében, Mezek összeterelte a tevéket, én pedig az asztalt meg a széket hajtottam össze, és belecsomagoltam egy sátorlapba. Számtalanszor másztunk dombra föl és dombról le, míg végre megszerveztük a tábort a dombtetőn. A tevéket lebéklyóztuk, és lefektettük egy tüskebokor bomában; a fogoly és kísérője melléjük telepedett, én pedig a tetőn kerestem egy kis helyet az ágyam, asztalom és székem számára. Szerintem tiszta, takaros hely volt. Mezek nem hagyta el a hegy lábánál levő konyháját, de nem titkolta, hogy nincs szándékában ott tölteni az éjszakát. Alkonyatkor meglepve látom, hogy lélekszakadva rohan felénk; azt mondja, hogy oroszlánok tartanak felfelé a dombra. Nagyon közelről hallotta őket, és „sok-sok hiénát" látott a fák között. Az oroszlán, mint utóbb kitűnt, kitaláció volt csupán. Egy-két üvöltést hallottunk csak egész éjszaka, azt is messziről. A hiénák számát azonban nem túlozta el. A távcsövön át láttam, hogyan lopakodnak odalent a bokrok árnyékában, és sok smaragdzöld szempár villant fel a fáklya fényében. Az elkésett szemleúton felfedeztem, hogy a lakoma mögötti bokrok alja tele van állatbelekkel és szétdobált csontokkal. Az emberek ahelyett, hogy eltemették volna, szétszórták a hulladékot. A körülöttünk felhangzó kórus arról árulkodott, hogy a vér meg a belek odavonzották a környék összes húsevőjét. A konyhai tűzbe dobtuk mind a hulladékot, aztán elmentünk tűzifát keresni. A fáklya fényében nehezen különböztettük meg az élőfát a holttól; minden fa kísértetiesnek tűnt. Három öreg rönk nyilvánvalóan megérett a tüzelésre; rőzsét raktunk köréjük. Másik négy nem látszott olyan könnyen éghetőnek, de miután száraz fával megtámasztottuk, úgy láttam, hogy hét gyufaszállal akár Siegfried-tüzet is gyújthatnánk. Visszamentünk a hegyre, s abban a meggyőződésben, hogy mindent jól elintéztünk, megittam egy nagy pohár skót whiskyt. Tizenegy órakor kiderült, hogy körülvettek a hiénák. A hulladékért veszekedtek. Az üvöltő kórus csaholásba és visításba fulladt. Amikor a vadállatok csapatostól kezdtek felrohanni a hegyre, s az esetlen tevék körül szimatoltak, kiadtam a parancsot, hogy gyújtsák meg a rozsét. A színpadtechnikai bravúr kitűnően sikerült. Amint a fák fellángoltak, a kórus szórványos szűküléssé halkult, amit itt-ott az oroszlán mélyebb hangja nyomott el. Két óra hosszat tűzgyűrű közepében ültünk. Nem tudtam, vajon a völgy túlsó oldalán levő manyattában látják-e az emberek a tüzet. Nem kétséges, hogy még folyt az evészet, mert – mint Lelean mondotta – „túl vagyunk mindenen". Négyük közül neki volt a legtöbb oka az örömre. Gyakorlott vadőrként esetleg előléptetik őrmesterré, és ő küldi majd ki az embereit a Matthews előhegyeibe. Mezeknek is ígértek állást. Az a fiatal felügyelő, aki Wambában annyit segített nekem, mielőtt hazament szabadságra, azt mondta, ha nálam beválik, felfogadja szakácsnak. És Mezek igen jól bevált. Goiti, a csorda nélküli tevehajcsár, talán visszamegy a Balessa Kulalba, s alkalmi munkákat vállal a vándorló szamburuknál és rendilléknél. Karó azt mondta, ha megkapja tőlem a fizetését, nincs hova mennie, de az volt a benyomásom, hogy nem sokat törődik vele. Ami pedig foglyunkat, a vadorzót illeti, aki túl jól ismerte a vadak járását, őreá bizonnyal hosszas börtönbüntetés vár. Ő nyilván nem nagyon örül annak, hogy véget ért a szafári. Ami meg engem illet, tudtam, hogy az utazás már majdnem befejeződött, amikor reggel befordultunk a Ngengbe. A lángoló fák fényénél a tevékre gondoltam, amelyek visszakanyarodnak a tó, a szelek és a homok felé. Képzeletemben már

messze távol jártak. Nem sok elbeszélnivalóm maradt. Visszatérve Nairobiba, nem volt semmi dolgom, a városban ődöngve azon tanakodtam magamban, repüljek-e máris haza, vagy töltsék néhány napot az Aberdaresekben, hogy rendbe rázzam gondolataimat. A krónikus unalomhoz való alkalmazkodás és a tisztességes élet lassú elzüllésének kérdésével kellett szembenéznem. A túra alatt összeszedett energiatartalékom felhasználhatatlannak bizonyult. Mindennap legalább kétszer sétáltam fel-le a Delamere Avenue-n, olykor eltöltöttem egy kis időt a Coryndon Museumban: ellenőriztettem rendszertelen feljegyzéseimet a növények, rovarok és kitömött állatok felügyeletével megbízott emberekkel. Délután a város peremén kószáltam, benéztem a kormányzati épületekbe, hosszas fecsegéseimmel feltartóztattam geológusokat, meteorológusokat és mindenkit, akit rá tudtam venni, hogy beszélgessen velem az Északi Határövezet szeleiről és szikláiról. Ne gondolja senki, hogy üzleti gondok vagy szívbéli fájdalmak vonzottak a sivatagba; az egyhangú életvitelnek inkább volt köze a dologhoz; és rövidre szabott Rudolf-tavi kalandom során bőséges önbizalomtartalék lépett a helyére. Minden, ami a tóra emlékeztet, örömteli. Negyvenezer láb magasságból láttam meg újra a Rudolf-tavat. Az idő éjfélre járt, a szunyókáló utasokkal teli gép több száz mérföldet tett meg óránként. A navigátor a pilótafülkében azt állította, hogy majdnem pontosan a turkana part felett repülünk, de a negyedhold fényében szinte semmit sem láttam a lenti világból. A pilóta megpöccintette a kapcsolót az egyik műszerfalon, és a radarernyő közepén kísérteties zöld fényben megjelentek a Rudolf éles körvonalai. – Zord hely lehet – mondta, és kikapcsolta a készüléket. Leültem a helyemre, és repültünk Khartoum felé. Az utazás véget ért.

A borítón: A szerző és kedvence, a kis fehér teve A kiadásért felel a Gondolat Könyvkiadó igazgatója Franklin Nyomda (85/2267) Budapest, 1986 Felelős vezető: Mátyás Miklós igazgató Felelős szerkesztő: Szamosi Ivánné Műszaki vezető: Tóbi Attila Műszaki szerkesztő: Hodu Pálné Megjelent 14 (A/5) ív - 8 oldal fekete-fehér és 8 oldal színes melléklet terjedelemben, az MSZ 5601-59 és 5602-55 szabvánv szerint