Gaia halványuló arca [1 ed.]
 9789630589239 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

JAMES LOVELOCK

GAIA HALVÁNYULÓ ARCA Utolsó figyelmeztetés

AKADÉMIAI KIADÓ, BUDAPEST

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: James Lovelock: The Vanishing Face of Gaia. A Final Warning London, Allen Lane (an imprint of Penguin Books), 2009

Fordította Barna László

A fordítást az eredetivel egybevetette Láng László

ISBN 978 963 05 8923 9 ISSN 2062-1477

Kiadja az Akadémiai Kiadó, az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülésének tagja 1117 Budapest, Prielle Kornélia u. 19.

www.akademiaikiado.hu

Első magyar nyelvű kiadás: 2010 © Barna László, 2010 © Akadémiai Kiadó, 2010

Szeretett feleségemnek, Sandynek

Tartalom Előszó Köszönetnyilvánítás 1. Utazás téren és időn át 2. A klíma előrejelzése 3. Következmények és túlélés 4. Energia- és élelmiszerforrások 5. Bolygómérnöki beavatkozás 6. A Gaia-elmélet története 7. Gaia különböző percepciói 8. Zöldek legyünk-e vagy sem 9. Egy következő világ felé Fogalomtár Ajánlott irodalom

Előszó

Kicsit több mint negyven évvel ezelőtt az Apollo 8 űrhajósai Hold körüli pályán keringve lefényképezték a Földet – a földi bioszféra képe éles kontrasztban áll a Hold steril felszínével, amelyen éppen akkor jelentek meg az emberi lábnyomok. Az Apolló felvételei ráébresztették a világot arra, hogy a „Föld-űrhajó” mennyire sérülékeny, hogy épségben való fenntartása ökológiai kötelességünk. Mindennek volt egy másik, szintén globális hatású lecsapódása is, méghozzá nem egy kép, hanem egy lebilincselően izgalmas, romantikus színezetű, új fogalom formájában. Ez a Gaia-gondolat, amelynek a lényege az, hogy a Föld bioszférája úgy viselkedik, mintha a bolygó egyetlen, hatalmas élő organizmus lenne. A Gaia-koncepciót korunk minden bizonnyal egyik legeredetibb és legnagyobb hatású tudósának, James Lovelocknak a lényeglátása alkotta meg. Véleménye szerint fajunk soha nem tapasztalt igénybevételnek teszi ki a bolygónkat, a klímaváltozás pedig egy végletesen elszegényedett ökológiájú, az ember számára alig élhető világhoz vezethet. Koncepciójának még ijesztőbb (és még több vitát kiváltó) aspektusa, hogy szerinte talán már magunk mögött is hagytuk azt a pontot, ahonnan még vissza lehetett volna fordulni. Bolygónk közel négy és fél milliárd éves. Ha valamiféle földönkívüliek a születése óta figyelemmel kísérnék a sorsát, vajon mit láthatnának? Az eltelt hosszú idő során a változások majdnem mindig folyamatosan, egyúttal azonban fokozatosan következtek be. A

kontinensek vándoroltak, a jégtakaró vastagodott és vékonyodott, a globális hőmérséklet emelkedett és süllyedt, fajok alakultak ki, fejlődtek tovább és haltak ki. A földtörténet egy rövidke, egymilliomod résznyi, legutolsó szakaszában azonban – ami csupán néhány ezer évet tesz ki – a vegetáció összetétele sokkal gyorsabban kezdett változni, mint korábban bármikor. Ez jelezte a mezőgazdaság megjelenését. A változás üteme az emberiség lélekszámának növekedésével, a városi és ipari fejlődés kibontakozásával tovább gyorsult. A fosszilis energiahordozók felhasználása a széndioxid légköri előfordulásának abnormálisan gyors növekedését eredményezte, megváltozott az éghajlat, és a világ melegedni kezdett. Ha a bolygónkat figyelő földönkívüliek értenének az asztrofizikához, akkor magabiztosan megjósolhatnák, hogy amikor majd felragyog a Nap, és végül „vörös óriásként” ellobban, a bioszféránkra pusztulás vár. De vajon láthatták-e előre ezt a Föld élettartamának felénél hirtelen fellépő „lázat” – ezeket az emberi eredetű változásokat, amelyek látszólag eszeveszett sebességgel követik egymást? És vajon mit láthatnak majd képzeletbeli megfigyelőink a következő száz év során? Vajon a stabilitás időszaka követi-e a rohamokat? És ha igen, akkor vajon Földünk bekövetkező stabil állapotában továbbra is alkalmas marad-e az emberi életre? Vagy nem szándékolt beavatkozásaink bolygónkat már visszafordíthatatlanul átbillentették egy új és sokkal forróbb klímaállapotba? Ha így van, akkor a most élő állatés növényfajokból mennyi lesz képes fennmaradni? Ezek a kérdések – a klímaváltozás és a biodiverzitás eltűnése – a nemzetközi érdeklődés középpontjába kerültek. James Lovelock sokat tesz azért, hogy ott is maradjanak. Sok tudós néz fel tisztelettel rá – köztük jómagam is. Individualista életpályája üdítő ellenpontja annak a specializált, kváziipari stílusnak, amiben a legtöbb kutatás zajlik. A hatvanas években egy olyan érzékeny műszert tervezett a légköri szennyezés legapróbb nyomainak kimutatására, hogy eredményei sok kollégánk számára hihetetlenek voltak. Nem lekötelezettje egyetlen intézménynek sem. Szabadon lépi át a tudományágak határait, amelyek általában keretek közé szorítják az „intézményi” gondolkodókat. James Lovelock elméjének és egyéniségének fénye ragyogja be ennek a fontos és olvasmányos könyvnek az oldalait. Világosan, sőt szórakoztatóan fogalmaz, számos találó analógiára támaszkodva. Egyúttal szenvedélyesen érvel, gondolatait egy kiemelkedő életpálya alapozza meg. Amellett, hogy kitűnő tudós, ékesszólóan buzdít a

cselekvésre is. Sokan még mindig reménykedünk abban, hogy civilizációnk zökkenőmentesen léphet át egy alacsonyabb szénszennyezettségű, kisebb népességű világba – minden trauma és katasztrófa nélkül. Ez a pozitív végkifejlet viszont elszánt és azonnali cselekvést követel a kormányoktól. A gyors cselekvés feltétele azonban, hogy a folyamatos meggyőző kampányok képesek legyenek átalakítani a közgondolkodást és az életstílust. A „tiszta energia” előállításának olyan prioritást kell kapnia az egész világon, mint amilyennel a hatvanas években az amerikai kormány kezelte az Apolló-programot. Nekünk, tudósoknak abban kellene versenyre kelnünk egymással, hogy utolérjük James Lovelock találékonyságának szintjét; az ő elkötelezettségének és másokkal való törődésének pedig ösztönzésül kell szolgálnia minden polgár számára. Nem túlzás azt állítani, hogy civilizációnk hosszú távú jövője azon áll vagy bukik, hogy az ebben az izgalmas könyvben felhangzó utolsó figyelmeztetés mennyire széles körben talál meghallgatásra. Martin Rees Trinity College, Cambridge 2009. január

Köszönetnyilvánítás

Őszintén hálás vagyok Richard Bettsnek, John Graynek, Armand Neukermansnak, Sir Crispin Tickellnek, Brian Foulgernek, Gari Owennek, Tim Donaldsonnak és Elaine Steelnek, akik elolvasták ezt a könyvet, és hasznos megjegyzéseket fűztek hozzá, valamint Chris Rapley-nek, Stephan Hardingnak, Peter Lissnek, Andrew Watsonnak, Tim Lentonnak, és Dave Wilkinsonnak értékes tanácsaikért. Köszönettel tartozom a GAIA alapítványnak (regisztrációs szám: 327903) az íráshoz nyújtott támogatásért.

1. Utazás téren és időn át

A jelképek nagyon fontosak a számunkra: a kereszt, a handzsár és a sarló-kalapács összességében két évezred óta határozza meg az életünket és a történelmünket. Vannak, akik számára a legmélyebb jelentésű jelkép a kék-fehér Föld látványa, úgy, ahogyan az az űrből az űrhajósok szeme elé tárul. Ez a látvány jelenleg finom változásokon megy keresztül, ahogyan eltűnőben van a fehér jég, ahogyan a zöld erdők és mezők a sivatagi homok színét öltik magukra, és ahogyan az óceánok elvesztik kékes-zöldes árnyalatukat, és tisztább, uszodakék színt vesznek fel – mert maguk is sivataggá válnak. Ezért próbálok majd meg kilencvenévesen, az űrhajósok nyomában felszállni, hogy az űrből láthassam a Földet, mielőtt végleg eltűnik. Onnan akarok egy pillantást vetni a Földre, amellyel egész életemben együtt éltem. Ez a feltett szándékom, még ha nagyrabecsült orvosom, Douglas Chamberlain óva is int ettől a túlzott kockázat miatt. Belevágok a figyelmeztetések ellenére, mert újra át akarom élni a megrendült felismerésnek azt a pillanatát, amelyet negyvennégy évvel ezelőtt az akkor az űrkutatás központjának számító Jet Propulsion Laboratoryban, Kaliforniában éreztem: bolygónkat lelki szemeimmel ekkor láttam először olyasvalaminek, ami talán egyedülálló a világegyetemben – élő entitásnak. Azóta érzem, hogy a Föld megnevezés egyszerűen nem elég, hogy leírja azt az élő bolygót, amelyet benépesítünk, aminek részei vagyunk. Hálás vagyok az író William Goldingnak azért a javaslatáért, hogy bolygónkra jobban illik a

Gaia név. Amikor majd odafentről élvezettel nézek le az élő bolygónkra, az egyik fő örömforrásom az lesz, hogy a saját szememmel láthatom, mennyire gömbölyű. Sosem kételkedtem benne, hogy valóban az, de – mint az sokszor előfordul az életben is, a tudományban is – van, amit egyszerűen adottnak kell elfogadnunk, így azt is, hogy gömbölyű, miközben rajta állva laposnak látjuk. Képzeljék csak el, mekkora öröm és csoda volt számomra, amikor megtudtam, hogy kívánságom valóra válhat, és hamarosan az Új-Mexikó feletti égboltról szemlélhetem a világunkat a maga teljes dicsfényében. Ezt Sir Richard Branson nagylelkűségének köszönhetem, aki már létre is hozta erre a célra a saját, Virgin Galactic nevű űrutazási cégét. A célul tűzött űrutazás megszabadíthat pár percre a huszonegyedik századi élet mindent átható befelé fordulásától, és én is átélhetem az űrhajósok transzcendens élményét – azt, hogy az otthonom nem pusztán az a ház, utca, vagy ország, ahol élek, hanem maga a Föld. De csakugyan, vajon muszáj-e szemügyre vennünk Gaiát, az egyetlen élő bolygót a naprendszerben? Végül is, a jelenlegi gazdasági visszaesés ellenére a világ nagy részén egyre jobb az élet, és a fejlett világban még a szegények is – bár helytelenül táplálkoznak – eleget ehetnek ahhoz, hogy elhízzanak. Olyan sok lehetőség adott a szórakozásra, hogy nincs helye az unalomnak, se éjjel se nappal. Talán már nincs is értelme a Földet a maga valóságában látnunk, amikor olyan jól megnézhetjük a Google-on. Dehogy nincs értelme, és talán több is, mint bármi másnak: muszáj önnön valójában látnunk, mert életünk teljes egészében az élő Föld függvénye. Egy pillanatig sem élhetnénk egy Marshoz hasonló, halott bolygón: meg kell értenünk, mi a különbség. Ha nem vesszük elég komolyan a bolygónkat, úgy járhatunk, mint a gyerekek, akik adottnak veszik az otthonukat, és természetes a számukra, hogy a nap a reggelivel indul; egyszer csak majd abba ütközünk, hogy miközben lubickolunk a mindennapokban, hanyagságunk hamarosan az emberiség legnagyobb tragédiájához vezethet. A Föld a saját érdekében (nem ám a miénkben) átlépni kényszerülhet egy forró korszakba, olyanba, amelyben ő maga képes fennmaradni, bár szegényesebb és kevésbé lakható állapotban. Ha ez bekövetkezik – ami valószínű –, akkor ennek mi leszünk az okai. Senkit, ne vezessen félre a klímaváltozásban időnként bekövetkező átmeneti nyugalom, amikor is a globális hőmérséklet néhány évig változatlan vagy éppen csökkenni látszik – például mint itt, az Egyesült Királyságban, 2008-ban, miközben ezt a könyvet írom. A borzasztóan borús, hűvös, nedves július és augusztus után a nyaralók és a gazdák

nekem szegezik a kérdést: hol marad az a híres globális felmelegedés? Kicsit távolabb, a Mexikói-öbölben, ahol évekig szokatlanul meleg volt a felszíni vízhőmérséklet, most ismét hűvösebbet mérnek, és a 2007-es rettentő veszteség után a sarkvidék is visszanyert valamit korábbi állapotából (bár a jég továbbra is vészjóslóan vékonyodik). A való világban a változás ritkán egyenletes: megtorpanások és újraindulások jellemzik. Nem olyan, mint a folyamatos haladás a nyílt pályán, hanem inkább a forgalmi dugók meginduló-megálló araszolásához hasonlítható. De bármennyire másképp látszik is néha, a változás valóban folyamatban van, a Föld évről évre melegszik. Egyre nagyobb a kockázata annak, hogy meddő állapotba kerül, amelyben közülünk csak keveseknek lesz esélye az életben maradásra. A nyolcvanas években egyes tudósok – elsősorban Steve Schneider és Jim Hansen – felismerték, hogy veszélyes klíma-változás következhet be a légkör széndioxiddal való túlzott szennyezése nyomán. Ez vezetett arra egy vezető svéd klímakutatót, Bert Bolint, hogy rávegye az Egyesült Nemzetek Szervezetét az Éghajlatváltozási Kormányközi Testület (IPCC) megalapítására, amelynek első társelnökei Sir John Houghton és Gylvan Meiro Filho voltak. A testület 1990-ben kezdte meg az adatgyűjtést a légkör kémiai és fizikai változásairól, és 1991-ben, 1995-ben, 2001-ben, és 2007-ben jelentést tett közzé. A világ minden részéről több mint ezer tudóst foglalkoztató testület erőfeszítéseinek köszönhetően ma már eleget tudunk a Föld légköréről ahhoz, hogy értelmes előrejelzéseket fogalmazhassunk meg a jövő klímáját illetően. A jóslatok azonban a megfigyelt, tényleges klímaváltozást eddig még nem fedték le olyan pontosan, hogy biztosak lehessünk az IPCC évtizedekre előre szóló előrejelzéseiben. Napjainkra már olyannyira urbanizált környezetben élünk, hogy az északi félteke lakói közül csak kevesen látják ragyogni éjjel a csillagokat. A levegő- és fényszennyezés úgy elhalványította őket, hogy csak a Hold és a Vénusz látszik át a soha el nem sötétülő, éjszakai derengésen. Dédszüleink még gyakran nézték a csillagképeket, a Sarkcsillagot pedig iránytűként használták; tiszta éjszakákon még a Tejutat is látták – azt az égbolton áthúzódó halvány fehér sávot, amely tulajdonképpen az otthonunkul szolgáló galaxis oldalnézete. Kivéve azt a néhány tengerészt és farmert, akik a lakott településektől igen távol még belelátnak az éjszakai égbolt mélysötétjébe, mi már csak annak a megavárosnak a derengő, ködös-homályos égboltját látjuk, amivé a globalizáció alakította át az emberi társadalmat. Ezzel párhuzamosan a tudósok is annyira urbanizáltakká váltak, hogy csak mostanában kezdenek ráérezni az élő Föld koncepciójára. A Gaia-gondolatot a

legtöbbjüknek még emésztgetniük kell, hogy napi gyakorlatuk részévé váljon. Folytonosan próbálkozunk azzal, hogy jóvá tegyük az okozott kár egy részét, a klimatikus körülmények romlása nyomán egyre intenzívebben, néha kétségbeesetten, de amíg nem fogjuk fel, hogy a Föld több mint egy szikladarab, aligha járhatunk sikerrel. Nem csupán arról van szó, hogy túl sok a légkörbe juttatott széndioxid, vagy hogy csökken a biodiverzitás, a biológiai sokszínűség az erdők kiirtása miatt; a fő probléma az, hogy túl sok ember, valamint házi- és haszonállat jelent meg a Földön – több, mint amit az képes elviselni. Önként vállalt emberi intézkedésekkel már nem lehet elég gyorsan csökkenteni ezt a létszámot ahhoz, hogy akár csak lassítani lehessen a klímaváltozást. Az emberek és állataik puszta létezésükkel tízszer annyi üvegházhatást kiváltó gázt termelnek, mint a bolygó légi közlekedése együttesen. Nyoma sem látszik annak, hogy siralmas helyzetünk komolyságát akár csak a legcsekélyebb mértékben is felfogtuk volna. Sőt mielőtt a pénzügyi világválság elterelte volna a figyelmünket, folyamatosan jártuk az ünneplés és a gratulációk véget nem érő köreit. Jó dolog persze, hogy Nobel-békedíjjal ismerték el az IPCC és A1 Gore hatalmas erőfeszítéseit, jó dolog, hogy köszöntésükre tízezer bátor ember zarándokolt el Balira, a nemzetközi klímakonferenciára, de mivel a Földet nem tekintették élő, reagálóképes entitásnak, így – a mi kárunkra – nem ismerték fel, mennyire helyteleníti a Föld mindazt, amit csinálunk. Miközben gyűléseket tartunk, és a felelősségünket hangsúlyozzuk, Gaia fokozatosan egyre közelebb kerül egy olyan felmelegedett állapothoz, amely lehetővé teszi a számára, hogy továbbra is ő legyen a helyzet ura, közülünk azonban nem sokan maradnak életben, hogy gyűlésezzenek és beszéljenek. Talán azért voltunk ünnepi hangulatban, mert a korábban erősen aggodalmas hangú IPCC mára szelíden konszenzusról beszél, jóváhagyólag emlegeti a fenntarthatóság és a megújuló energia titokzatos fogalmait. Sőt még azt is elhittük, hogy ily módon valahogy megmenthetjük a bolygót s egyúttal gazdagabbak is lehetünk – ez mégiscsak kellemesebb végkifejlet, mint a kényelmetlen igazság. Nem vagyok egy elszánt Kasszandra, és régebben nyilvánosan kétségbe vontam a végítélettel való riogatást, de ezúttal muszáj komolyan megfontolnunk annak a lehetőségét, hogy a globális felmelegedés letörölheti az emberiséget a Föld színéről. Úgy tűnhet föl, hogy pesszimizmusom a jelenségek túlzó extrapolációjára épül. Elismerem: a Pinatubo 1991-es kitöréséhez hasonló erejű vulkánkitörések folyamatos sorozata visszafordíthatná a klímaváltozást,

és lehet hasonló hatása néhány, most kidolgozás alatt álló bolygómérnöki beavatkozásnak is, és az is lehetséges, hogy az előrejelzéseink hibásak. A pesszimizmusomat igazolja azonban, hogy milyen nagy különbség van az IPCC előrejelzései és aközött, amit a megfigyelők rögzítenek a való világban. Gondoljanak csak bele: a világ több mint ezer legjobb klimatológusa már tizenhét éve azon fáradozik, hogy előre jelezze a jövő éghajlatát, és eközben nem voltak képesek megmondani, milyen lesz az időjárás most, amikor e sorokat írom 2008 augusztusában. Kevéssé bízom a klímamodellezők következő kilencven évre jósolt, enyhén és egyenletesen emelkedő hőmérsékleti görbéjében. A földtörténet és az élő, reagálóképes Föld koncepciójára alapozott egyszerű klímamodellek szerint sokkal valószínűbb a gyors és meglepetésszerű változás. Kételyeimet sok tudós osztja, köztük nyíltan is a kiváló klimatológus, James Hansen, aki szintén úgy véli: a Földről nyert jelenlegi adatok és a Föld története alapján alkotható kép erősen nyugtalanító. Főleg azonban az táplálja a pesszimizmusomat, hogy az üzleti világ és a kormányok kritika nélkül elfogadják azt a nézetet, mely szerint a klímaváltozás könnyedén és gazdaságosan visszafordítható. Senki ne számítson arra, hogy a klíma az IPCC által megjósolt módon, lassan, nyugodt folyamatban melegszik majd fel, és a változás elég lassú lesz ahhoz, hogy a dolgok a megszokott mederben folyjanak tovább. A valódi Föld szakaszosan változik, stagnáló, sőt csökkenő időszakok váltogatják egymást a hirtelen megugró felmelegedési szakaszokkal. A klímaváltozás távolról sem olyan, mint egy mérnökök által a hegyre egyenletesen felvezetett országút, amelyik enyhe emelkedéssel kapaszkodik fel a hágón, hanem inkább hasonlít magához a hegyhez, amely lankák, völgyek, fennsíkok, sziklás kaptatók és szakadékok láncolata. Úgy vagyunk mindezzel, mint amikor régebben a befektetési bankárunk mutogatott nekünk egy 2050-ig egyenletesen, törés nélkül emelkedő görbét, hogy elmagyarázza, miként fog gyarapodni a nyugdíjalapunk. Ma már nem hiszünk a sima, folyamatos növekedésben, és tudjuk, hogy a növekedés útjába olyan tényezők állhatnak, mint a csődbejutott Northern Rock vagy Lehman Brothers, sőt egy világméretű recesszió mindent elnyelhet. Mégis, el szeretnék hitetni velünk, hogy a hőmérséklet egyenletesen fog emelkedni az elkövetkező negyven év során – hacsak a légkör széndioxidját nem tesszük valahová máshová. Azt hihetnénk, hogy az éghajlati és a gazdasági előrejelzésekben vajmi kevés közös elem akad, de éppen ellenkezőleg: mindkét rendszer összetett, nem lineáris, és mindkettő produkálhat gyors, váratlan változásokat. Alan Greenspan – aki napjainkig az

Egyesült Államok fő pénzügyi gurujának számított – egy BBCinterjúban pont erre hivatkozva tért ki a világ-gazdaság jövőjének megjóslása elől, a neves cambridge-i közgazdász Sir Partha Dasgupta pedig figyelmeztetett rá, hogy a gazdasági és a klíma-modellekben egyaránt jelen van a szeszélyes kiszámíthatatlanság eleme is. Mind a két bölcs, felelősségkorlátozó megnyilatkozás jóval a 2008-as összeomlás előtt hangzott el. Mostanára már tudjuk, hogy a krízis kiváltó oka a fejlett gazdaságokban felhalmozódott irdatlan adósságállomány volt. Nem tudjuk, hogy a környezettel szembeni eladósodásunk mikor hoz ránk ennél is nagyobb romlást, csak azt tudjuk, hogy ez nagy valószínűséggel be fog következni. Elfeledni látszunk, hogy a tudomány nem csupán elméletre és modellezésre épül – éppoly fontos a jóval fáradságosabb és prózaibb, a kísérleteken és megfigyelésen alapuló megerősítés. Feltehetőleg társadalmi okokból, az utóbbi időben megváltozott a tudomány munkamódszere. A való világbeli megfigyelések és a Földön végzett kisebb kísérletek háttérbe szorultak a költséges és egyre jobban terjedő elméleti modellezés mögött. Lehet, hogy adminisztratív és politikai szempontból kényelmesebb így dolgozni, de a következmények katasztrofálisak lehetnek. Adattáraink úgyszólván kimerültek, és jelenleg elméleti légvárakat építünk. Különösen igaz ez a Föld felületének 70 százalékát kitevő óceánok adataira és az ökoszisztémáknak a klímaváltozásra adott válaszaira, valamint – és ez legalább olyan fontos – az óceánokban és az ökoszisztémákban végbement változásoknak az éghajlatra gyakorolt hatására vonatkozóan. A Gaia-elméleten alapuló elgondolások kijelölik számunkra a valódi helyünket a Föld rendszerének részeként – ahol nem tulajdonosok, menedzserek, komisszárok vagy főnökök vagyunk. A Föld nem pusztán a mi jólétünkért fejlődött ki, és minden változást a saját kockázatunkra hajtunk végre rajta. Ez a fajta gondolkodásmód világossá teszi, hogy nincsenek különleges emberi jogaink, mi csupán egyike vagyunk a Gaia nevű hatalmas vállalkozást alkotó partnerfajoknak. A darwini evolúció teremtményeiként átmeneti faj vagyunk korlátos élettartammal, csakúgy, mint valamennyi távoli elődünk. De eltérően majdnem mindentől, ami előttünk megjelent ezen a bolygón, intelligens, társas lények is vagyunk, akiknek megadatott a lehetőség, hogy bölcsebb és intelligensebb állatokká váljunk, olyanokká, akikben több a partneri potenciál, amíg az élet tartani fog a Földön. Most a célunk az, hogy fennmaradjunk és olyan módon éljünk, ami a rajtunk túlmutató evolúció számára a legjobb esélyeket kínálja. John Gray, a filozófus ír részletesen arról, hogy nagy

mértékig még mindig egy kialakulófélben lévő intelligencia vagyunk, és még nagyon hosszú utat kell megtennünk, hogy akár csak a saját magunkról alkotott eszményképet is elérhessük. Csakugyan azt hisszük, hogy mi, emberi lények, akik valójában teljesen felkészületlenek vagyunk, rendelkezünk a Föld menedzseléséhez szükséges intelligenciával és képességekkel? Jeleskedünk a rossz hírek elhallgatásában, és nem szeretjük annak a néhány bátor, igaz tudósnak a jelentéseit, akik ki mernek tekinteni a világba. Ilyen tudós Charles David Keeling és fia, Ralph, akik hosszú ideig és gondosan ellenőrizték a széndioxid-szintet a Mauna Loa csúcsán, és ilyen Andrew Watson, aki Grönland partjainál, a hideg és viharos vizeken bukdácsoló hajón végzett méréseket a téli időszakban. Néhány hozzájuk hasonló tudós a hőmérséklet és a tengerszint emelkedésére vonatkozó méréseket végez; eredményeiket Stefan Rahmstorf és társai publikálták 2007 májusában a Science lapjain. Úgy találták, hogy a tengerszint-emelkedés 1,6-szer, míg a hőmérsékletemelkedés 1,3-szer gyorsabb az IPCC 2007. évi előrejelzésénél. 2007 szeptemberében lesújtva voltunk kénytelenek felfedezni, hogy csupán 40 százaléka maradt meg az Északi-Jeges-tengeren úszó jégnek, a többi elolvadt. Igaz, 2008-ban ennél valamivel kisebb volt a látható veszteség, de a megmaradt jégréteg további 46 centiméterrel vékonyodott el, ami új rekord. Ezek a változások lényegesen gyorsabbak a leginkább borúlátó, modelleken alapuló előrejelzések becsléseinél is, és – mint azt látni fogjuk – komoly következményekkel járhatnak. A Gaia-elmélet segítségével megkísérlem felvázolni, milyen sors vár ránk és a Földre a klímaváltozás előrehaladtával. Ez a kép különbözik a legtöbb klímaszakértő véleményétől. A különbség az eljárásból származik, nem a kiindulási adatokból. Például a legtöbb klímaváltozási modell még mindig nem építi be a szárazföldi és óceáni ökoszisztémák élettani reakcióit. Ez egyáltalán nem a különböző elméletek közötti harc következménye; egyszerűen a meglévő klímamodellek annyira igénybe veszik mentális és számítási képességeinket, hogy hosszú időbe telik, amíg az új eljárások megbízhatóan beépíthetőkké válnak – olyasmi ez, mint amikor egy város tömegközlekedését átállítják buszokról villamosra. Ideális esetben a minden eljárást befogadó klímamodellek enyhíthetnék vagy meg is szüntethetnék a nézetkülönbségeket, de nem várhatunk a tökéletes modellekre. Most kell cselekednünk, így tehát olyan előrejelzéseket vázolok fel, amelyek a Gaia-elmélet egyszerű modelljeire, valamint a Föld jelenkori és történeti adataira épülnek. A klímakutatás tudományát főleg a geofizikára és a geokémiára

építették, s általában azt feltételezik, hogy a Föld élettelen, és képtelen fiziológiai választ adni a klímaváltozásra. A jelen könyvben közreadott gondolatok abban mások, hogy alapjuk a Föld, vagyis Gaia konzisztens elmélete, amely sikeres előrejelzésekkel igazolta magát, s amelyet lassacskán a föld- és élettudomány területén magától értetődőnek kezdenek elfogadni. Ne gondolják, hogy a tudósok eszmei konszenzusa hasonló a politikusok vagy jogászok közötti konszenzushoz. A tudomány az igazságról szól, és teljesen közömbösnek kell maradnia a méltányosság vagy a politikai célszerűség szempontjai iránt. Amikor az IPCC konszenzusát bírálom, akkor elsődleges célpontom a menedzserek és politikusok bölcsességének teljes hiánya, akik arra kényszerítettek (feltételezem: vonakodó) tudósokat, hogy ily módon prezentálják a különböző nemzeti és a regionális klímaközpontok következtetéseit. Épp e könyvem befejezése előtt olvastam Steve Schneider mélyen megindító munkáját, a Pokolból visszatért beteget1 amely a rákkal vívott hosszú, fájdalmas, de sikeres küzdelméről szól. Schneider a világ egyik vezető klímatudósa, aki könyvében felidézi részvételét egy genfi ENSZ-találkozón, amelyen az IPCC munkacsoportjának II. számú, 2001. évi jelentését dolgozták ki. Leírja, hogyan manipulálták addig a találkozón bemutatott, tisztes tudományos eredményeket, amíg azok valamennyi jelen lévő nemzet képviselőjének megfeleltek. A könyv világosan bemutatja, hogyan tompították a globális felmelegedés következményeit leíró szavakat mindaddig, amíg azok elfogadhatóvá váltak az olajtermelő országok képviselői számára, akik nemzeti érdekeiket érezték fenyegetve a tudományos igazság által. Ha az ENSZ ezt érti konszenzuson, akkor tanácskozásaitól nem várható tudományos igazság, bennünket pedig félrevezetnek a globális felmelegedés veszélyeit illetően. Ugyanez lehet az oka annak is, hogy a nemzeti kormányok és a nemzetközi intézmények vonakodnak megfigyeléseket és méréseket szponzorálni, és inkább a modellezést támogatják. A tudósok által végzett méréseket ugyanis sokkal nehezebb kétségbe vonni. Ahogy a szólás tartja: a háború első áldozata az igazság, és ez – úgy látszik – a klímaváltozásra is érvényes. Ha inkább nekem van igazam, mint a konszenzusnak, az gyökeresen megváltoztatja az egyénileg és politikailag követendő utat. Pusztán a fosszilis fűtőanyagok felhasználásának, az energiafogyasztásnak és az erdőirtásnak a visszafogása nem elégséges válasz a globális felmelegedésre, nem utolsósorban azért, mert a klímaváltozás, úgy tűnik, gyorsabban is

1 Az eredeti címe Patient from Hell. [a szerk. megj.]

végbemehet, mint ahogy reagálni tudunk rá, és lehetséges, hogy nem is visszafordítható. Gondoljunk csak bele: a Kiotói Egyezmény több mint tíz évvel ezelőtt született, és úgy tűnik, vajmi keveset tettünk azóta a klímaváltozás megállításáért, eltekintve néhány üres gesztustól. A Föld változásának gyorsasága miatt úgy kell majd reagálnunk, mintha árvíz által fenyegetett város lakói volnánk, akiknek egyetlen lehetőségük a megállíthatatlan vízáradat megjelenésekor, hogy magasabb helyre vonulnak vissza, túl késő van bármi mást tenni – ugyanígy késő van a számunkra is, hogy a megszokott világunk megmentésével próbálkozzunk. Az élő Föld fogalma még metaforaként is nehezen megragadható. A későbbiekben megpróbálom majd részletesebben is kifejteni, de egyelőre tekintsünk el a különbségektől, mint például attól, hogy a Föld nem képes a reprodukcióra. Már sok tény igazolja, hogy a Föld úgy viselkedik, mint egy élő rendszer. Képes ellenállni a klímaváltozásnak, de erősítheti is azt, és amíg ezt nem vesszük számításba, addig sem megérteni, sem előre jelezni nem tudjuk a Föld viselkedését. Ne felejtsük el: önhittség feltételezni, hogy tudjuk, hogyan kell megmenteni a Földet – bolygónk gondoskodik magáról. Mindössze annyit tehetünk, hogy megpróbáljuk megmenteni önmagunkat. Azok közülünk, akik még sétálunk olyan helyeken, amelyek valaha vidéki tájak voltak, a piaci alapú mezőgazdaság modern gazdaságait látva azt érezzük, hogy valami baj van, hiányzik valami. Csupa monokultúrás ültetvényt látunk vagy a sötét, baljós, telepített erdőket, ahol sűrűn ültetett sorokban áll a tűlevelűek hadserege, hogy maximalizálni lehessen a fűrészáru mennyiségét és minőségét, és persze az erdőgazdálkodással foglalkozók hasznát. Néhányan azt is szörnyű melléfogásnak tartjuk, amikor egy gyönyörű partot vagy vidéki panorámát hatalmas, ipari méretű szélturbinaerdő csúfít el. Mégis, amikor érintetlen erdőbe, sivatagba vagy a Föld más olyan vidékére vetődünk, ahol a létet még a dinamikus együttélés uralja, a látvány egyszerre gyönyörködtető és rémisztő: az ilyen helyek felkeltik bennünk a veszélyérzetet. A tipikus túrakalapos felfedező most talán megjegyzi: „Bolondság, egész életemet a vadonban töltöttem, és soha nem éreztem magam veszélyben.” Ilyenkor megfeledkezik arról, hogy kígyóbiztos bakancsot hord, zsákjában pedig ott van a vízfertőtlenítő és a malária elleni gyógyszer. Nincs ezzel semmi baj, ösztönös félelmünk a vadontól megalapozott: a teljesen természetes közegek ugyanolyan veszélyesek az ártatlan városi népeknek, mint egy szörnyektől hemzsegő idegen bolygó. Az élet különböző formái, a mikroorganizmusoktól kezdve a

fonalférgeken, gerincteleneken, kígyókon, tigriseken át egészen a többi emberig – mindezen élőlények potenciálisan veszélyesek ránk nézve, ha éppen mellettük telepszünk le. Nem véletlen, hogy a korai ember elkülönítette megművelt földjeit a természettől, fokozatosan gazdálkodóvá vált, és minden élőlényben, amely nem háziállat, haszonnövény, bérmunkás vagy rokon volt, veszélyt látott. Később aztán városokat – erődöket – építettünk, hogy biztonságban legyünk a vadonnal, a természeti léttel szemben, és uraljuk a vidéki környezetet, amelyet arra szántunk, hogy kielégítse szükségleteinket, és ellásson élelemmel, fűtőanyaggal, ásványokkal és építőanyaggal. Nincs az ilyenfajta evolúcióban semmi természetellenes. Ugyanezt művelték a termeszek és más társadalomalkotó élőlények is a maguk módján. Mi abban különbözünk minden korábbi lénytől, hogy megszabadultunk a korai halál okaitól: a ragadozóktól, az éhínségtől és a járványoktól – mindattól, ami valaha rémisztő volt a számunkra. Városaink egyre nagyobbak lettek, és megsokszoroztuk magunkat, olyannyira, hogy túlnépesítettük a Földet. Ezzel valóra váltottuk Malthus rémlátomását, bár közben nagy mértékben növeltük önfenntartó képességünket is, amit Malthus nem látott előre. A farmokon és városokon kívüli természet világa nem díszes háttér, hanem a Föld kémiájának és éghajlatának szabályozását végzi, az ökoszisztémák pedig Gaia szervei, amelyekkel képes lakható bolygónkat fenntartani. Azt hiszik, túlzok, de mikor ültek utoljára meleg, füves folyóparton a napsütésben, és élvezték a vadtárkony illatát, vagy nézegették a sugárkankalint és a bólogató ibolyákat? Fogadok, hogy jó régen, ha volt ilyen egyáltalán. Shakespeare még megtehette, amikor Londonban élt, hiszen az otthona közelében, rövid séta után találhatott már ilyen folyópartot; és magam is nyolcvan éve, dél-londoni srácként villamossal harminc perc alatt találtam ilyen helyet – ma ez úgyszólván lehetetlen. Mindenhol az oly hatalmasra nőtt város terpeszkedik (és mezőgazdasági hátországa). Még ha mindez a változó Föld kissé provinciális angol felfogásának tűnhet is, a probléma földrajzi természetű, és nem törzsi előítélet kérdése. A klímaválság súlyosbodása az egész világra hatással lesz, bár különbözőképpen. Sir John Houghton emlékeztetett rá a 2004-ben megjelent könyvében, a Globális felmelegedésben,2 hogy a klímaváltozás a sarki térségeken lesz a legszembetűnőbb. Elsőként az úszó jég fog elolvadni, majd Grönlandot és az Antarktiszt borító

2 Az eredeti címe Global Warming [a szerk. megj.]

jégsapka. Ezeknek az északi- és déli-sarkvidéki klímaváltozásoknak a következményei pedig hozzáadódnak majd az egész Földet érintő hőmérséklet- és tengerszint-emelkedéshez, és akkor már mindenki, megérzi a változást. Azoknak a trópusi területeknek a kivételével, ahol esőt hozó hegyek vannak a meleg óceán közelében, a megemelkedett hőmérséklet aszályt okoz majd és az élelmiszer-termelés katasztrofális visszaesését. A forróság több esőt hoz, de gyors áradásokban folyik majd el a víz, vagy olyan gyorsan fog elpárologni, hogy jóval kevésbé lesz alkalmas növénytermesztésre, mint az a csendes szemerkélés, amely a hűvös – például írországi – területekre hullik. A kontinentális területeken, amelyek mind az északi, mind a déli féltekén a legsűrűbben lakottak, egyre intenzívebb lesz a nyári szárazság. Az USA-ban újraéled majd a harmincas évek nagy porviharainak emléke. Ausztráliát már tizenegy éve sújtja aszály, az európaiak meg felidézhetik 2003 szörnyű nyarát; az éhínség pedig már jól ismert ellenség Kínában, Afrikában és Dél-Ázsiában. Mint az elefánt a hangyabolyt, úgy fogja eltaposni a globális felmelegedés az életet a szárazföld belsejében. Milyen lesz a helyzet néhány év múlva? 2007 jelentős mérföldkő volt a Föld életében: akkor nyáron a szokásosnál hárommillió négyzetkilométernyivel több úszó jég olvadt el az északi-sarki vizeken, ami harmincszor akkora terület, mint Anglia. Az elnyelt hő ellenére a globális hőmérséklet nem emelkedett, sőt kissé csökkent, valószínűleg azért, mert a jég megolvasztása nyolcvanegyszer annyi hőt igényel, mint ugyanannyi víz felmelegítése egy fokkal. A jégnek ezt a tulajdonságát a jég „latens hőjének” nevezik. Bárki meggyőződhet erről, ha készít egy majdnem tele csésze olyan forró teát, hogy szürcsölni sem lehet. Amikor hideg vízzel próbálja gyorsan lehűteni, nem nagyon sikerül, ellenben egyetlen kocka jég ihatóvá hűti pár másodperc alatt. Néhány év múlva az összes úszó jég felolvad, s akkor semmi sem akadályozza a napot a sötét Jeges-tenger felmelegítésében. Nem kell többé sziszifuszi munkával megküzdenie a fehéren tükröződő, a napsugárzás 80 százalékát visszaverő jéggel, aminek felolvasztása addig a sugárzó energia javát emésztette fel, hanem közvetlenül melegítheti az óceánt. Ne felejtsük el azt sem, hogy az ipari korszak előtti klímaállapot visszaállításához a megolvadt jégnek vissza kell fagynia, ami azt jelenti, hogy a latenshőben jelentkező adósságunkat visszafizetjük a jégnek. Wally Broecker amerikai tudós Robert Kunziggal közösen írt új könyvében, A klíma helyreállításában figyelmeztet arra,3 milyen pusztító globális

3 A mű eredeti címe Fixing Climate [a szerk. megj.]

klímaváltozás következhet be a sarki klíma apró változásai nyomán. A világ egyes részei megúszhatják a legrosszabbat. Kanada, Skandinávia és Szibéria azon északi területei, amelyeket nem áraszt el az óceán, lakhatóak maradnak, akárcsak egyes oázisok a kontinensek belsejében, főként a hegyvidékeken, ahol továbbra is lesz még eső vagy havazás. Az egész világra kiterjedő vész alóli legfontosabb kivételek azonban a szigetországok lesznek: Japán, Tasmánia, Új-Zéland, a Britszigetek és számos kisebb sziget. Még a trópusi övezetben is működőképesek maradhatnak a globális felmelegedés ellenére a szigetlakó közösségek, mint például a Hawaii-szigeteken, Tajvanon vagy a Fülöp-szigeteken. A globális felmelegedés a legkevésbé a Britszigetekre és Új-Zélandra lesz hatással. Mérsékelt övi, óceáni elhelyezkedésük folytán esélyük lehet virágzó mezőgazdaság fenntartására, s így mások mellett az emberiség „mentőcsónakjaivá” válhatnak. A kontinenseken élő nemzetek sorsa valószínűleg az ottani népsűrűségtől függ majd. Az USA és Oroszország egyaránt szerencsés abban a tekintetben, hogy népsűrűségük nyolcszor, illetve harmincszor kisebb, mint az Egyesült Királyságé, és mindkét ország hatalmas, korábban fagyott északi területekkel rendelkezik. Az indiai szubkontinens, Kína és Délkelet-Ázsia azonban sűrűn lakott, és a Bangladeshez hasonló országokat máris fenyegeti az emelkedő tengerszint. A mentőcsónakszigetek és a kontinentális oázisok emberi világa az energia, élelmiszer és élettér korlátozott voltának szorításában vergődik majd. A mentőcsónakvilág etikáját a túlélés parancsa vezérli, és ez merőben különbözik a huszadik század második felének kellemes élvhajhászásától. Nem tudok nem gondolni arra, hogyan boldogulunk majd ezzel – vajon hogyan fogjuk eldönteni, kit engedünk fel a fedélzetre a szomjazók közül. Az Egyesült Királyságban a saját ellátásunkhoz is kevés termőföld maradt, a menekültekkel együtt pedig semmiképpen sem elég, hiszen többségünk városlakó, aki nem sokat törődik a városon kívüli léttel, nem fogja fel, hogy az életünk múlik ezen. Az Európai Unió hangzatos és jó szándékú fantazmagóriái, amelyek szerint kizárólag, „természetes” energiaforrásokra építve kell „megmenteni a bolygót” és biztosítani a fenntartható fejlődést, működőképesek lehettek volna 1800ban, amikor összesen egymilliárdan voltunk, de ma ezeket csak célszerűtlen luxuselképzeléseknek tekinthetjük, amelyeket aligha engedhetünk meg magunknak. Úgy fest, hogy az Észak-Európát és az USA-t napjainkban inspiráló zöld ideológia végül éppolyan káros lehet a valódi környezetre, mint a korábbi humanista ideológiák. Ha a

kormányok ragaszkodnak ahhoz, hogy célszerűtlen és drága megújulóenergia-sémákat erőltessenek át, nemsokára oda jutunk, hogy a földek nagy részét bioüzemanyag-gyártást szolgáló ültetvények, biogázgenerátorok és ipari nagyságrendben szélerőművek lepik el – akkor, amikor a földterületnek teljes mértékben az élelmiszer-termelést kellene szolgálnia, s még inkább egy elviselhető éghajlat és kémiai összetétel fenntartását. Ne legyen bűntudatunk, amikor nemet mondunk erre az egész ostobaságra: jobban megvizsgálva, kiderül, hogy az egész csak egy jól kidogozott trükk, amely néhány olyan ország érdekét szolgálja, amelyek gazdasága rövid távon jó hasznot húz a szélerőművek, bioüzemanyag-gyárak és egyéb zöldnek hangzó, energiával kapcsolatos berendezések eladásából. Pillanatra se higgyünk az ügynöki dumának, hogy ezzel mentjük meg a bolygót. A vevőszédítő szöveg arra a világra vonatkozik, amit az ügynök ismer, a városok világára. Az igazi Földet azonban nem kell megmenteni. A Föld meg tudja és meg fogja menteni önmagát. Mindig is ezt tette, és ezt kezdte meg most is azzal, hogy átalakul egy másik állapotba, ami számunkra és más állatokra nézve sokkal kedvezőtlenebb. Amit az emberek azon a felhíváson értenek, hogy „Mentsük meg a bolygót – ahogyan ma ismerjük!”, azt most már lehetetlen megvalósítani. Úgy vélem, nem származhat komoly baj annak a viszonylag kis mennyiségű bioüzemanyagnak a felhasználásából, amit mezőgazdasági hulladékból, újrafeldolgozott főzőolajból vagy mértékkel betakarított óceáni algából állítanak elő. A kifejezetten üzemanyag-előállítás céljából létrehozott cukornád-, cukorrépa-, kukorica- és repceültetvények viszont a lehető legkárosabbak. William James szerint az emberiséggel az a legnagyobb baj, hogy „az embernek sohasem lehet elég valamiből anélkül, hogy a túl sok ne lenne”. Amikor az autókat és a teherautókat már bioüzemanyag hajtja, akkor majd megpróbáljuk globálisan előállítani, aminek döbbenetes következményei lesznek. Csak hogy legyen elképzelésünk arról, milyen nagyságrendben repültek rá máris a témára, vessünk egy pillantást az USA 2007-ben elfogadott energetikai jogszabályaira, amelyek 170 milliárd dollárt irányoznak elő bioüzemanyag-finomítók és a kapcsolódó infrastruktúra kiépítésére. A Biotechnológiai Ipari Szervezetet4 képviselő Brent Erikson szerint „azon a ponton vagyunk, mint az 1850-es években, amikor először desztilláltak kerozint”, és azzal folytatta, hogy az új törvény szerint 2022-re már 36

4 Biotechnology Industry Organization – BIO [a szerk. megj.].

milliárd gallon etanol üzemanyagot kell előállítani kukoricából. 5 Erikson úr kijelentéseiből vagy abból, ami mostanában Brazíliában folyik, de az európai törekvésekből is világosan látszik, hogy a bioüzemanyag-gyártás nem valamiféle ártalmatlan kézműves-manufaktúra, hanem a jól ismert nagy üzlet. Vajon a közlekedésben mikorra kerülünk teljes függőségbe a bioüzemanyagtól? Felfogja-e Amerika, milyen fenyegetést jelent a globális felmelegedés? Nem kétséges, hogy az USA jelenleg a legelső helyet foglalja el a tudomány és az innováció területén. Kell-e erre jobb bizonyíték, mint a mindnyájunk asztalán ott lévő számítógép, amely a legkevesebb, hogy elvégzi egy gyors- és gépíró munkáját? A főszerepet a kifejlesztésében az Egyesült Államok játszotta. Ha ez nem elég bizonyíték, sorolhatjuk a holdra szállásokat, a Mars-kutatást, a rengeteg, csodálatosan kifinomult műholdat a Hubble-teleszkóptól kezdve azokig, amelyek segítségével a világ bármelyik részén pontosan meg tudjuk határozni, hol is vagyunk. Mindez és még sok más az amerikai szakértelem és ambíció dicsőségét hirdeti. Még a Gaia-elmélet is a kaliforniai Jet Propulsion Laboratory inspiratív légkörében született, és az a biológus, aki felismerte a jelentőségét és továbbfejlesztette, szintén amerikai tudós volt, a kiváló Lynn Margulis. Persze a tudomány és a műszaki fejlődés első nagy lépéseit a középkori Európában tették meg, az egyes nemzetek egymást váltották a vezető szerepben. A számítógépes elmélet és a számítástechnika alapjait az Egyesült Királyságban rakta le Babbage, Ada Lovelace és a tragikus sorsú Alan Turing. Turing és csoportja építette az első komoly számítógépet, hogy megfejtse a háborús ellenség más módon feltörhetetlen kódjait. Ez azonban akkor volt. Mára Amerika lett a tudomány központja. Azért dicsérem ennyire az USA-t, mert közben zavarban vagyok, hogy tudományos kiválósága ellenére azon nemzetek sorába tartozik, amelyek a leglassabban ébredtek tudatára, hogy milyen veszély rejlik a globális felmelegedésben. Nem hiszem, hogy ez a meglepő tudatlanság összefüggene azzal a ténnyel, hogy a fosszilis üzemanyagok felhasználását tekintve – ami a klíma romlásának egyik oka – az USA fajlagos fogyasztása az első helyen áll a világon. Szerintem ennek oka sokkal inkább az, hogy a legtöbb amerikai tudós – a maga egyenes, sikeres és leegyszerűsítő módján – a Földet megjavítható, irányítható valaminek tekinti; mintha az csupán egy, óceánok által megnedvesített kőgolyóbis lenne, ami egy vékony légrétegben csücsül. Még a Marsot is

5 Kerekítve 136 milliárd liter.

fejlesztendő területnek fogták fel, arra az időre, amikor a Föld már nem lesz lakható. Még nem látják, hogy a Föld élő bolygó, amely önmagát szabályozza. Azért nem veszik észre, mert az élet legalább három és fél milliárd éve gyarmatosította a Földet, a bolygó hőmérséklete és felszíni összetétele pedig a bioszféra éppen aktuális organizmusainak szükségletei szerint állt be. Ez érvényesült a jégkorszak hidegében, de napjainkban is, és érvényesülni fog a hamarosan bekövetkező forró korszak melegében is. Természetesen a légkör fizikája és kémiája fontos a klíma megértéséhez, de a klíma meghatározója mindig is Gaia volt, a Föld rendszere, és ennek egyik része a bioszféra. Keserves tévedése a huszadik századi tudománynak, hogy feltételezte: mindaz, amit tudnunk kell a klímáról, megkapható a légkör fizikájának és kémiájának egyre fejlettebb számítógépekkel való modellezésével, illetve ezután azt is feltételezte, hogy a bioszféra a változásokra csupán passzív módon reagál, s nem jöttek rá, hogy maga a bioszféra ül a vezetőülésben. Mivel elfogadták Amerika vezető szerepét a tudományban, a legtöbben ezt a hibás felfogást is helyesnek fogadták el. A vezető tudósok világszerte csak most – megkésve – kezdenek rádöbbenni, hogy a valós megfigyelések és mérések ellentmondanak a Földet passzív erőforrásként kezelő huszadik századi felfogásnak, amely alkalmas lehet egyszerű időjárás-prognózisra, de nem elég jó a klímaváltozás évtizedekre szóló előrejelzésére. Egyes amerikai szakemberek munkája páratlan minőségű; ők azok, akik a globális környezet pontos megfigyelését végzik: Ralph Keeling és Susan Solomon neve ugrik be elsőként, de sok kiválóság dolgozik a NASA-nál, a NOAA-nél6 és az egyetemek tudományos részlegeinél. Amerika becsületét állítják helyre A1 Gore, Jim Hansen és Steve Schneider erőteljes megnyilatkozásai is. Szavaik felhívják a figyelmet a globális felmelegedés komolyságára, de E. O. Wilson, Schneider, Robert Charlson és még néhány más földtudományi szakember kivételével a többség még mindig visszahőköl az élő Föld nehezen megérthető fogalmától. A legrosszabb bekövetkezésének megelőzéséhez vagy inkább elkerüléséhez szükséges válaszok és tettek csak úgy születhetnének meg, ha a tudományos világ befogadná ezt a fogalmat, és megszabadulna a föld- és élettudomány jelenleg irányadó, terméketlen elméleteitől. A szemléletváltás megkezdődött az Egyesült Államokban,

6 NOAA – National Oceanic and Atmospheric Administration, vagyis Nemzeti Óceáni és Légköri Hatóság [a szerk. megj.].

ami visszaszerezheti számára a vezető szerepet a tudományok e fontos ágában. Lehet, hogy a tudósokat be kellene sorozni, mint a második világháború idején – és most nem csupán valamilyen Manhattan Projectszerű dologra gondolok. Az Egyesült Királyságban földcsuszamlásszerű szemléletváltás történt a tudósok körében a háború alatt. Jól emlékszem arra, mikor frissen végzettként első állásinterjúmon vettem részt az Orvosi Kutatások Nemzeti Intézetében, Hampsteadben, 1941 júniusában. Sir Henry Dale, az intézet igazgatója beszélgetett velem, aki a Királyi Társaság – Nobel-díjas – elnöke is volt. Rendkívüli szellem volt, és kedves, igen közvetlen ember. Rögtön a beszélgetésünk elején a következőket mondta: „Tegye félre minden ábrándját, hogy itt majd tudományos kutatásokat fog végezni – a tudományt a háború időtartamára felfüggesztettük. Csupán ad hoc problémákat ajánlhatok, amelyeket még ma meg kell oldani, de még jobb, ha tegnap.” Majd hozzátette: „A háború után majd visszatérünk az igazi tudományhoz, és majd látni fogjuk, hogy megérte a várakozást.” Persze Sir Henry tévedett. A háború termékeny talajt kínált az igazi tudomány számára abban az időszakban, amikor a lassú, gyalogos, békebeli kutatás parkolópályára került. A háborús időkben űzött tudományt lenyűgözőnek, inspiratívnak találtam, és amikor eljött a béke, keserű döbbenettel kellett tapasztalnom, hogy visszatért az önfelmagasztalás, és elveszett a rácsodálkozás öröme, mindaz, amitől a modern tudomány szenved. Emlékezzenek csak: a penicillin is háborús találmány, és ekkor született meg az antibiotikum koncepciója. Ne felejtsék el azt sem, hogy a mikrohullámú sütő magnetronját a negyvenes években fejlesztette ki Boot és Randall, hogy tökéletesítsék a háborús radarokat. A radarok fejlesztése aztán elvezetett a rádiócsillagászathoz, ami új korszakot hozott a világegyetemről való tudásunkban. Németországban von Braun a háborús kényszer sürgetésére fejlesztette ki a rakétameghajtást, ami az űrkutatás alapjává vált, és magától értetődővé tette, hogy műholdak keringenek a Föld körül, és megfizethető luxussá vált az automatizált űrjárművekkel végzett bolygókutatás. A fejlett világ politikusai elismerik a klímaváltozás tényét, de tipikusan huszadik századi politikát folytatnak, amelyik a zöld lobbistákra és azokra az üzleti körökre hallgat, amelyek gyorsan megszerezhető, busás haszonra számítanak a támogatott energetikai programokból. A politikusok csak ritkán hallgatnak a tudományos tanácsadóikra. Balin a vezető politikusok abban egyeztek meg, hogy 2050-ig 60 százalékkal csökkentik a széndioxid-kibocsátást. Honnan

veszik, hogy több mint negyven évre szóló politikát képesek meghatározni a világ számára? A legkevésbé sem valószínű, hogy igazolhatatlan extrapolációkra és környezetvédelmi dogmákra épülő intézkedési tervekkel el lehet elkerülni a klímaváltozást, jobb, ha nem is próbálkozunk a megvalósításukkal. A vezetőinknek inkább azonnal saját nemzetük mint életképes élőkörnyezet átmentésére kellene koncentrálniuk, amit nem csupán önző nemzeti érdekből kellene megtenniük, hanem mint a potenciális mentőcsónakországok kapitányaiként is. 2008 elején a brit kormány végre új atomerőművek építését célzó programot jelentett be. Őszintén remélem, hogy ez nem bizonyul egy újabbnak a hamis ígéretek sorában, amelyekből sajnos jellemzően nem volt hiány a Blair-kormány időszakában. Noha az atomenergia használata a széndioxid-kibocsátás csökkentésének leghatékonyabb módja, azonban mégsem ez a legerősebb érv amellett, hogy kövessük a franciákat, és uránból állítsuk elő az elektromosságot. Fontosabb ennél, hogy a városoknak folyamatos és gazdaságos áramellátásra van szükségük, amiről eddig szén- és gázerőművek révén gondoskodtunk. Ezek az erőforrások azonban kimerülőben vannak, s egyetlen alternatívánk a nukleáris energia. Hatalmas energiaigényű megavárosok vannak kialakulóban, és ellátásuk rövid távon csak az atomenergia-termelés meredek, gyors felfuttatásával lehetséges. Ezt az igényt fokozza Európában, hogy kevés a termőföld, és az intenzív mezőgazdasági termelés nagy mennyiségű energiát igényel. Az olajtartalékok kimerülésével az építőipar, a szállítás és a mezőgazdaság járműveinek üzemanyagát szintetikusan kell majd előállítani. Nem nehéz ezt szén vagy atomenergia segítségével megoldani, de máris el kell kezdeni az erre való felkészülést. Még a közvetlen élelmiszer-szintetizálás is megfontolandó – széndioxid, nitrogén, víz és szövetkultúrák felhasználásával. Atomenergia-ellenes, dezinformációkat terjesztő propagandahullám várható azoknak az energiatermelő cégeknek a részéről, amelyek veszélyben érzik a profitjukat, sőt egyes olyan országok részéről is, amelyek úgy látják, hogy az atomenergia terjedése erejük és befolyásuk csökkenését okozza. Ne higgyék el azt a mesét, hogy egy új atomerőmű felépítése tíz-tizenöt évbe telik. A franciák nem egészen öt év alatt építenek egyet, és nincs is rá ok, miért tartana tovább nálunk – a csúszásokat általában a tervező intézetekben, bíróságokon és közmeghallgatásokon elfecsérelt idő eredményezi. Remélem, a zöldek és jogászaik végre felhagynak a tévedéseken alapuló atomenergiaellenességükkel. A legtöbb ellenérvük irracionális, tévedések,

dezinformációk és csúsztatások egyvelege, amelyet azután felfúj a média. A szerkesztők és újságírók jobban tennék, ha azon vezetnék le a rémtörténetek iránti vágyaikat, hogy a valóság talaján maradva megírnák: elegendő mennyiségű nukleáris energia híján a Föld számos vidéke egy-két évtizeden belül a teljes szegénység állapotába csúszhat le. Az emberiség előtérbe helyezésével Gaia kárára a zöldek saját pusztulásuk magvát hintették el, és ha kitartanak törekvéseik mellett, könnyen lehet, hogy a miénket is. Jóvátehetnek valamennyit a hibáikból, ha felhagynak az atomenergia terjedését akadályozó taktikájukkal. Ráadásul, ezzel segítenék a mentőcsónak meghajtását ahelyett, hogy – ahogyan ez jelenleg történik – lefullasztani igyekeznek a motorját. Abszurd az a hiedelem, hogy a technológiai fejlettség mai szintjén javunkra fordíthatjuk a Föld válaszreakcióit a szél-, illetve napenergia áramtermelésre való felhasználásával. Egy szélenergia-telep felépítéséhez, amely húsz darab, egy megawattos szélgenerátorból áll, tízezer tonna betonra van szükség. Kétszáz ilyen, ezer négyzetmérföld területen elhelyezkedő telepre volna szükség egyetlen – ráadásul folyamatosan termelő – szénerőmű vagy atomerőmű kiváltásához. Még abszurdabb, hogy minden egyes szélenergia telep-szörnyhöz egy teljes értékű szén vagy atomerőművet kellene felépíteni, hogy azok pótolhassák a kiesést az idő 75 százalékában, amikor a szél vagy túl erős, vagy túl gyenge. Ha mindez nem lenne elég, akkor még hozzáteszem: egy egy gigawattos farm felépítése kétmillió tonna betont igényelne, ami elég lenne egy százezer lakosú, harmincezer házból álló város felépítésére – ennyi beton előállítása pedig egymillió tonna széndioxiddal terhelné meg a légkört. Ha civilizált nemzetként szeretnénk csatlakozni a túlélőkhöz, akkor gondoskodnunk kell városaink biztonságos, folyamatos elektromosenergia-ellátásáról, ami csak szén-, gáz- és atomenergia segítségével lehetséges, de csak az atomenergiához áll biztosan rendelkezésre elegendő fűtőanyag-tartalék. Azt már tudjuk, milyen nagy mértékben függ a gázellátás a talán sok ezer mérföldnyi gázvezetékek épségétől vagy az agresszív, autokrata politikai vezetők politikai lépéseitől. A szén meglehetősen drága az Egyesült Királyságban, és az import bizonytalan. A szélenergiafarmokban történő energiatermelés reménytelenül nem megfelelő NagyBritannia számára, és ahogyan már korábban szóltam róla, még akkor is kevés szerepe lehet a globális felmelegedés megállításában, ha globális méretekben alkalmaznánk. Sőt mi több, a nyugat-európai tapasztalat azt mutatja, hogy az elektromosenergia-termelés e módja nem hatékony és drága. Hamarosan meg fogjuk érezni mindezt, amikor majd

megemelkednek a villanyszámlák és az adók, hogy fedezni lehessen annak a megújuló energiának a költségeit, amelyre nincs is szükségünk. Ami pénzünk azt szolgálja majd, hogy egyesek csak úgy, adókedvezményeken és szubvenciókon keresztül könnyen megszerezhető haszonhoz jussanak. Mi fizetünk majd azért, hogy a politikusok környezetbarátnak és jóságosnak mutatkozhassanak, és hogy egyes nemzetek és iparágak bevétele növekedjen. Ennek semmi köze sincs a Földhöz. A legutóbbi könyvem keserű mondanivalóját zöld barátaim a legtöbbször azzal hárították el: „Hogy mondhatsz ilyeneket! Nem hagysz semmi reményt.” Ez jó kritika volt, segített tisztázni magamban a dolgokat, és sikerült megértenem, miért mondják, hogy a rossz hírek hozói rövid életűek. Rá kellett jönnöm, hogy túl sokat beszéltem a közeli katasztrófáról, és túl keveset arról, hogyan biztosíthatnánk fennmaradásunkat a Földön, hogyan adhatnánk esélyt utódainknak abban a forró világban való túlélésre, amely hamarosan kialakulhat. Mi vagyunk a földi állatvilág intelligenciával megáldott elitje, és hibáink ellenére Gaiának szüksége van ránk. Kissé furcsa lehet ez a kijelentés azután, amiket arról mondtam, hogy a huszadik századi ember hogyan vált majdnem globálisan fertőző organizmussá. De hát Gaiának három és fél milliárd évébe került egy gondolkodás- és kommunikációképes állatfajta kifejlesztése. Ha fajtánk kihal, akkor Gaiának kevés esélye marad még egy hasonlót létrehozni. Erre a gondolatra később még részletesebben is visszatérek a könyvben. Mikor azt vetik a szememre, hogy pesszimizmusom elbátortalaníthatja azokat, akik szeretnék csökkenteni a szénlábnyomukat, vagy szeretnének jó dolgokat cselekedni, például fákat ültetni, akkor nem tudok mást mondani, mint hogy számomra minden ilyen törekvés a legjobb esetben is csak romantikus értelmetlenség vagy rosszabb esetben puszta képmutatás. Vannak olyan ügynökségek, amelyek lehetővé teszik, hogy a légiutasok faültetéssel ellensúlyozzák azt a széndioxid-kibocsátást, ami repülőútjuk révén jutott az amúgy is túlterhelt légkörbe. Ez pont olyan, mint amikor annak idején a tehetős hívők úgynevezett búcsúcédulákat vásárolhattak a katolikus egyháztól, hogy ezzel váltsák meg a bűneikért a purgatóriumban töltendő időt. Harminc éve buta módon húszezer fát ültettem, azt remélve, hogy ezzel visszaadom a természetnek azt a mezőgazdasági területet, amelyet megvásároltam. Most már tudom, hogy hiba volt: érintetlenül kellett volna hagynom a földet és engedni, hogy létrejöjjön rajta egy ökoszisztéma, egy természetes erdő a maga színes és gazdag

élővilágával, a Gaia által meghatározott időben. A mesterséges ültetvénnyel ellentétben a természetes erdő tovább fejlődne – vagy kihalna, ha arra ítéltetett – a klíma változásával. Egy fa elültetése éppen annyira nem hoz létre ökoszisztémát, mint amennyire nem tekinthető embernek egy vérrel és tápanyagokkal feltöltött edénybe helyezett máj. Remélem, Tim Flannery kitűnő könyve, Az időjárás-csinálók és saját legutóbbi könyvem, a Gaia bosszúja némileg elérték a céljukat. 7 Mindkettőt ébresztő kiáltásnak szántuk, hasonlóan ahhoz, mint ahogy annak idején a kocsmárosok kiabálták: „Utolsó kör! Záróra, emberek!” Figyelmeztetésnek szántuk, hogy az ajtót hamarosan bezárják, és kidobnak bennünket a kinti zord időbe. Remélem, elég sokan megértették, hogy örökre letűnőben van az a gazdag és kényelmes világ, amelyet valaha ismertünk. Attól tartok azonban, hogy még nem ébredtünk fel, hanem tovább alszunk, és az ébresztőóra berregését is beleszőjük az álmainkba. Talán azért nem vesszük észre, milyen gyorsan változik a világ, mert elég jó az alkalmazkodóképességünk. Ha a januári átlaghőmérséklet az Egyesült Királyságban 7 Celsius-fok, akkor az idő nagy részében fázunk, és jól beburkolózunk a fagyos reggeleken, vagy amikor metsző északnyugati szél fúj, és azt morogjuk magunkban: „Na, most akkor hogyan is áll a helyzet ezzel a híres globális felmelegedéssel?” A nyári középhőmérséklet júliusban 20 fok körüli, de egy hétre 30 fokra is felmegy, amit külön élvezünk, viszont elégedetlenkedünk, ha a hőmérő egy ideig 15 foknál hidegebbet mutat. Akár húsz évvel ezelőtt is, ezek a hőmérsékleti értékek még szokatlanul magasnak számítottak volna. Az Egyesült Királyság keleti megyéiben mindig is kevés volt a csapadék, átlagosan mintegy 510 mm évente, de a táj mindig dúsan zöldellt, mert nyáron is hűvös volt. Összehasonlításképp: a hasonló csapadékmennyiségű Arizona teljesen gyér növényzetű és sivatagos, egyszerűen azért, mert forróság van, s a lehulló eső felszárad vagy elfolyik, mielőtt a növények hasznosítani tudnák. Nálunk a leginkább délkeleti fekvésű Kent megye máris vízhiánnyal küzd, és Dél-Európa máris úgyszólván sivatag. Állati egyedekként alkalmazkodni nem olyan nehéz: amikor egy törzs a mérsékelt zónából a trópusi területekre húzódik, csupán néhány generáció kell ahhoz, hogy sötét bőrűvé váljanak, mivel a kiválasztódás gyorsan kiszűri a világos bőrűeket. Ez történik ma mindenkivel: világunk örökre megváltozott, alkalmazkodnunk kell, és nem csupán a klímaváltozáshoz. A világ csupán annyi idő alatt, mint az én eddigi

7 Eredeti címük The Weather Makers és The Revenge of Gaia [a szerk. megj.]

életem, jelentősen összezsugorodott. Valamikor elég nagy volt a felfedezésekhez, kalandokhoz, és olyan távoli helyek voltak benne, ahová még senki sem tette be a lábát. Mostanra egy majdnem végtelen város lett belőle, beágyazva az intenzív, de szelíd, kiszámítható földművelésbe. Hamarosan ismét óriási vadonná válhat az egész. A túléléshez Gaia-filozófiára van szükségünk és arra, hogy felkészülten szálljunk szembe a kinti barbár hadúrral, aki el akarja ragadni a földjeinket és az életünket. Az alkalomszerűen pusztító hurrikánoktól, áradástól, kánikulától vagy váratlan fagyoktól eltekintve a klíma eleinte majd csak lassan és észrevétlenül fog változni. Persze, az olyan nagyvárosok lakói, mint London, elfelejtik majd, hogy nem is olyan régen még szinte nem is volt szükség légkondicionálásra nyaranta, pedig a gazdagság lehetővé tette volna. Kollégám, Gari Owen hívta fel a figyelmem, hogy például 2006ban London több energiát használt fel hűtésre, mint fűtésre. Rövid távon azonban nem várható, hogy a klímaváltozás terén valami olyasmi történik, ami zavargások kirobbanásához vezethet. Ezt inkább a drasztikus következményekkel járó tengerszint-emelkedés válthatja ki, ami elpusztíthat akár egy nagyvárost is, vagy megbéníthatja az élelmiszer- és az áramellátást. Ezeket a veszélyeket súlyosbítja majd a klímamenekültek növekvő áradata, amelyhez hozzáadódnak majd a Nagy-Britanniába visszatérők, akik valamikor azért hagyták el zsúfolt hazájukat, hogy kellemesebb életet találjanak Európában. A legsúlyosabb veszély azonban nem közvetlenül a klímaváltozás, hanem közvetetten az éhezés, a lakható területekért és erőforrásokért folyó verseny – és a háború. A britek 1940-es szorult helyzete kicsiben emlékeztet napjaink civilizált világának helyzetére. Akkoriban már egy évtizede azt a jó szándékú, de teljesen elhibázott elképzelést követtük, hogy csak a béke fenntartása számít. A harmincas évek békelobbija hasonlít korunk zöld mozgalmaihoz; a szándékaik több mint nemesek voltak, azonban teljességgel inadekvátak a kitörőfélben lévő háború körülményei közepette. A zöld lobbisták alaphibáját jól mutatja a Greenpeace megnevezés – a békemozgalmak humanizmusát egybeszövi a környezetvédelemmel, s ezzel öntudatlanul antropomorfizálja Gaiát. Ideje felébredni és felismerni, hogy Gaia nem jóságos Földanya, aki az emberi lényeket táplálja, és akit olyan gesztusokkal, mint a széndioxidkvóták szabályozása vagy a fenntartható fejlődés meg lehetne békíteni. Gaia – noha mi is részei vagyunk – mindig is maga fogja meghatározni a békefeltételeket. 1940 májusában mi, britek arra ébredtünk, hogy egy

teljességgel ellenséges, támadásra kész, kontinentális erő néz szembe velünk a Csatorna túloldalán. Egyedül voltunk, nem volt erős szövetségesünk, csupán – szerencsénkre – egy új vezetőnk, Winston Churchill, akinek szavai felrázták letargiájából a nemzetet: „Nem ígérhetek mást, csak vért, erőfeszítést, verítéket és könnyeket”. Egy Churchillre lenne szükség ma is, hogy kiragadjon bennünket a huszadik század végének kényelmes, lagymatag, konszenzusos gondolkodásmódjából, és közös, céltudatos erőfeszítésre sarkallja nemzetünket, hogy sikerrel vívhassunk meg egy nehéz háborút. Szükségünk van egy olyan vezetőre, aki képes felrázni bennünket, de különösen azokat a fiatal környezetvédőket, akik oly bátran tiltakoztak a vidék és a vadvilág bármifajta megszentségtelenítése ellen. Hol vannak most az „Első a Föld” zászlóaljak? Könyvem megírása közben az a gondolat inspirált a leginkább, hogy mi, emberek Gaia fontos részei vagyunk, azonban nem azáltal, amilyenek most vagyunk, hanem a fajunkban rejlő azon potenciál révén, hogy őse lehetünk egy majdani sokkal jobb állatfajnak. Tetszik vagy sem, mi vagyunk most Gaia szíve és esze, de hogy ezt a szerepünket mind jobban tudjuk betölteni, ahhoz előbb biztosítanunk kell a civilizált lényként történő túlélésünket, és nem szabad visszazuhannunk az egymással háborúzó törzsek szintjére, ami evolúciónk egy meghaladott fázisa. Felkavar a gondolat, hogy univerzumunk eddigi élettartamának több mint a negyede kellett ahhoz, hogy a Föld rendszere, Gaia létrehozzon egy fajt, amely képes gondolkodni, kommunikálni és megőrizni a gondolatait és a tapasztalatait. Gaia részeként általunk válik a bolygó érző-eleven lénnyé. Büszkének kell lennünk, hogy részei lehetünk annak a hatalmas lépésnek, amely segítheti Gaia fennmaradását, miközben a nap hőkibocsátása lassan, de rendíthetetlenül erősödik, s a naprendszer egyre barátságtalanabb környezetté alakul a jövőben. Mindent meg kell tennünk, ami módunkban áll, és az ötödik fejezet éppen arról szól, hogy a tudósok és a mérnökök körében manapság milyen elgondolások vannak forgalomban, amelyektől a klímaváltozás visszafordítása remélhető. Az eddig felmerült ötletek mind kipróbálatlanok, bizonytalanok, esetleg veszélyesek, olyanok, mint a belgyógyászat és a sebészet a tizenkilencedik században. Ha civilizációnkat életben tudjuk tartani ebben a században, akkor talán van esély arra, hogy utódaink egyszer majd Gaia szolgálatába állnak, és segítik bolygónk éghajlatának és összetételének finomhangolt önszabályozásában. Már tizenkétezer év klímabékében volt részünk a legutóbbi

jégkorszakból az interglaciális, jégkorszakközi időszakba való átmenet óta. Lehet, hogy hamarosan az egész bolygót sújtó pusztulással kell szembenéznünk, nagyobbal, mint amekkorát egy szuperhatalmak közötti, korlátlan atomháború okozna. A klímaháború majdnem mindenkit megölhet, és a kevés túlélőre kőkorszaki lét vár. A világ számos pontján azonban (és ide tartozik az Egyesült Királyság is) van esély a túlélésre, talán még arra is, hogy jól éljünk. Hogy ez megtörténhessen, mentőcsónakjainkat most kell tengerállóvá tennünk. Még ha valamely természeti jelenség, például sorozatos nagy vulkánkitörések vagy a napsugárzás csökkenése egy időre haladékot is ad nekünk, akkor is okosabb lenne a pénzt és erőfeszítéseket arra fordítani, hogy országaink önellátók legyenek az élelmiszer és az energia terén, és ha teljesen városlakóvá válunk, akkor olyan városaink legyenek, ahol büszkén lakhatunk.

2. A klíma előrejelzése

Az előző fejezetben kemény állításokat fogalmaztam meg a jövőbeli klímát, illetve annak következményeit illetően. Joggal kérdezhetik, milyen alapon teszek ilyen kijelentéseket. Miért kellene olvasniuk – sőt elfogadniuk – egy magányos tudós állításait, amikor a világ legtöbb professzionális klímakutatóját tömörítő IPCC sokkal enyhébb, konszenzusos álláspontot fogalmaz meg a klímaváltozás kapcsán? Szakmai kvalifikációimat felsoroltam az önéletrajzomban, a Tisztelet Gaiának című könyvemben.8 Ami az én előrejelzéseimet eltérővé teszi, az több mint pusztán a tudósok közötti (egyébként normális és egészséges) véleménykülönbség. Azért fogalmazok olyan erőteljesen, azért emlegetek katasztrófát, mert olyan tudós vagyok, aki a Földtől származó s a Gaiaelmélet keretében mérlegelt adatokból indul ki. Függetlenül dolgozom, nem tartozom számadással semmilyen társadalmi szerveződésnek – sem vallási, sem politikai, sem kereskedelmi vagy állami szervezetnek. Ez a függetlenség teszi lehetővé számomra, hogy a Föld egészségi állapotát elfogulatlanul vizsgáljam, annak kényszere nélkül, hogy az emberiség jólétét helyezzem előtérbe. Ilyen módon a Föld egészségét látom elsődlegesnek, mert saját túlélésünk teljes mértékben a bolygó egészségétől függ. Az inspirált e könyv megírására, hogy 2007 őszén hírét vettem, hogy az IPCC konszenzusra jutott a jövő klímáját illetően.

8 Eredeti címe Homage to Gaia [a szerk. megj.]

Ismerem és nagyra becsülöm az IPCC tudósait, sok közülük személyes jó barátom, de sokkolt, hogy egy tudományos kérdésben konszenzust alakítottak ki. Szerintem a tudomány szókincsében nincs helye ennek a szónak. Jó és hasznos szó, de a politika és a bírósági tárgyalótermek világához tartozik, ahol a konszenzus keresése az emberi nézetkülönbségek áthidalásának egyik módszere. A tudósoknak valószínűségekkel van dolguk, és nem pedig bizonyosságokkal vagy konszenzusos megegyezésekkel (Lewis Wolpert könyve, A tudomány természetellenes természete9 kitűnő bevezető e két különböző gondolkodásmódhoz). Potenciálisan az IPCC a leghatékonyabb kapocs a klímatudomány és az emberi viszonyok világa és a politika között: már önmagában is elég rossz volt látni, hogy tisztességes valószínűség-alapú előrejelzési modelleket elfogadott konszenzusként tálalnak, de amikor azt is észleltem, hogy a való világban végzett éghajlat-megfigyelések mennyire eltérnek az IPCC pár évvel korábbi, modellezett előrejelzéseitől, akkor tudtam, hogy nem hallgathatok tovább. Ráadásul úgy, tűnt, hogy az emberek kevéssé értik, milyen nagy veszélyben is vagyunk. A klíma-előrejelzések célközönsége, azaz a média, a kormányhivatalok, a pénzpiacok – amelyek egyébként olyan félénkek, mint a könnyen piruló tinédzserek –, és a biztosítótársaságok lényegében nem izgatják magukat a klímaváltozás miatt, tevékenységüket a megszokott módon folytatták egészen addig, amíg világuk, a világgazdaság szinte teljesen össze nem omlott. Az egyetlen észrevehető változás a szokásos ügymenetben az az egyre nagyobb erőfeszítés, amit azért tesznek, hogy zöldnek látsszanak, bár ez egyre nehezebb a recesszió miatt szűkössé váló feltételek miatt. Bárcsak jobban megbízhatnék abban, hogy képesek vagyunk megjósolni 2050 éghajlati viszonyait. Nagyon is jól emlékszem azonban arra, miket jósoltak a hatvanas években napjainkra. Semmit sem sikerült megjósolni az azóta már bekövetkezett klímaváltozásokból; a legtöbben inkább egy újabb jégkorszak eljövetelét tartották valószínűnek, és nem a globális felmelegedést. A huszonegyedik századi életre vonatkozó legtalálóbb jóslatok Herman Kahn próféciájához álltak közel, aki egy kellemes high-tech világ eljövetelét vizionálta, amelyben mindenki az ő lakhelye, egy New York melletti előváros, Scarsdale színvonalához hasonló körülmények között él – és ha vetünk egy pillantást a mai India vagy Kína kialakulóban lévő középosztályára, akkor látjuk, hogy nem tévedett túl nagyot. Kahn jól sejtette, merre halad az emberi világ, de

9 Eredeti címe: The Unnatural Nature of Science [a szerk. megj.]

teljesen tudatlan volt a Föld problémáit illetően, és semmit sem sejtett a népesség, a mezőgazdaság és az energiaintenzív ipar gyors növekedésének következményeiről. Politikusaink ma Kahnéhoz hasonló önbizalommal nyilatkoznak 2050 világáról, amely alkalmas lesz nyolcmilliárd lakos számára egy 2 fokkal melegebb Földön, stabilizált átlaghőmérséklet és szabályozott gázkibocsátás mellett. Vajon egy IPEC, vagyis egy Kormányközi Gazdaságváltozási Testület is ennyire derűlátó lenne 2050-et illetően? Elítéljük a ravasz ügyeskedőket, akik shortolással húznak busás hasznot a csődbe vitt bankokból, de jól megdicsérjük a kormányokat, amelyek szubvencionálják a klímaproblémák kuruzslását, könnyű pénzt juttatva az ezzel foglalkozó cégeknek. Még mindig azt hisszük, hogy a század közepére emberi kontroll és gondoskodás alatt álló, jól menedzselt és kényelmes világban fogunk élni. A hatvanas években még fogalmunk sem volt arról, hogy eleven bolygón élünk, amelynek érdekei ütköznek a miénkkel. Túl könnyű jóslásokba bocsátkozni, ha úgy képzeljük, hogy a jövő nagyon is hasonlít majd a jelenhez, kivéve néhány új, érdekes vagy kellemetlen részletet. Ezért lehetett Kahn ennyire sikeres. Egyértelműen azt sugallta: folytassátok a szokott mederben, és minden rendben lesz – és mi pont ezt akartuk hallani. Nem látok jelentős különbséget az ő javaslatai és a mai politikusaink és tanácsadóik javaslatai között. Zöldre hangszerelt fohászokkal és a fenntartható fejlődés hirdetésével próbálják biztosítani a tétjeiket – de vajon egy kicsivel is többet használ-e ez, mint a parlamentben elmondott imáik? Nem akarok mindenáron, öncélúan ellentmondani, sőt tisztelem az IPCC klímaszakértőit, és szeretném igazságként elfogadni következtetéseiket a jövő klímájára vonatkozóan. Nem a vita kedvéért vitázom, de nem hagyhatom figyelmen kívül a hatalmas különbségeket az előrejelzéseik és a valós megfigyelések között. Emberi tapasztalat, hogy „a tétova elveszett”. 10 A társadalomtudósok „kognitív disszonanciát” emlegetnek, ami a kifejezés megalkotója, Leon Festinger szerint az a kényelmetlen érzés, amit akkor érzünk, amikor két egyidejű elképzelésünk, ismeretünk ellentmond egymásnak, illetve az a késztetés, hogy az egyik módosításával vagy elvetésével oldjuk fel a disszonanciát. Ez a mechanizmus működik akkor, amikor két majdnem egyforma tárgy közül választunk, és a választás után nagyságrendekkel jobbnak gondoljuk a kiválasztottat a másik rovására, hogy

10 A szólás Joseph Addison Cato c. 1712-es darabjának egyik sorára megy vissza [a szerk. megj.].

megkönnyítsük a lemondást. Ez a döntési eljárás valószínűleg genetikai örökségünk része, szükségünk van erre a bizonyosságra az emberi ügyletek terén. Muszáj választanunk, azt követően pedig hinnünk kell választásunk helyességében, legyen szó bármiről: milyen munkát vállalunk, hogyan szavazunk, mit vásárolunk vagy éppen milyen házastársi kapcsolat mellett kötelezzük el magunkat. Működhet ez a bíró vagy az esküdtek esetében is, de a tudományban nemhogy teljesen haszontalan, hanem egyenesen káros dolog. Persze a tudósok is emberek, így sosem lehetünk mentesek teljesen a kognitív disszonancia hatása alól. Az IPCC különböző modelljeinek előrejelzései olyan széles skálán mozognak, hogy nehéz annyi megbízhatóságot tulajdonítani nekik, hogy a kormányok ezekre alapozzák klímaváltozás hatásait enyhítő terveiket. Bátor próbálkozás ez egy határtalanul bonyolult tudományos feladat megoldására, és valószínűleg túl sokat is remélünk tőlük: hiba volna elvárni, hogy a testület nézetei valóban teljesen megkérdőjelezhetetlenek legyenek. Leginkább az ad okot a kételkedésre, hogy az előrejelzések nem egyeznek azokkal a nagy pontosságú adatokkal, amelyeket olyan tudósok gyűjtöttek a Földről, akiknek az a feladata, hogy méréseket és megfigyeléseket végezzenek. Ezek az adatok azt mutatják, hogy az IPCC 2007-ig szólóan nem volt képes előre jelezni a klímaváltozás menetét. Ezekre az adatokra hamarosan részletesen is kitérek. Ráadásul a Föld hosszú klímatörténetében számos, egymástól igen eltérő, de stabil klímaállapot mutatható ki, melyek léte a mai klímamodellekből nem következik. Megbízom a méréseket végző tudósok megfigyeléseiben, valamint a mindent látó, személytelen műholdak és az automatizált, a vizek állapotát folyamatosan jelző óceáni mérőállomások adataiban. Sokkal kevésbé bízom viszont a jövő éghajlatát előre jelző modellekben. Nem is kellene azt várnunk, hogy megbízhatóak legyenek, hiszen csak napjainkban fejlődtek ki az időjárás-előrejelzés rövid távú szükségleteinek alapján, és szinte teljes egészében csupán a légkörfizikára épülnek, de még ebben a vonatkozásban sem tökéletesek. Nincs gond ezzel a tudományos háttérrel a saját keretei között, de a klíma teljes megértéséhez sokkal több szükséges, mint csupán a légkörfizika. Kiváló tudósok tesznek komoly erőfeszítéseket számos nagy klímaközpontban, hogy összetettebb klímamodelleket dolgozzanak ki, de azért mondjuk ki, hogy nem túl bölcs dolog a kormányok részéről, hogy több mint 40 évre előretekintő cselekvési tervekkel állnak elő évekkel ezelőtti, elismerten tökéletlen modellekre hagyatkozva.

Mi bizonyítja, hogy az IPCC alulértékeli a klímaváltozás súlyosságát? 2007 májusában jelent meg egy egyoldalas tanulmány a Science magazinban, amelyet kiváló klímaszakértők írtak (Rahmstorf et al). A megállapításaikat illusztráló 2.1 sz. ábra ebből a tanulmányból származik.

Az alsó panel széles, szürke zónája az IPCC által előre jelzett tenger-

szint-emelkedést jelzi 2007-ig, a felső, folyamatos vonal és az összekötött pontok pedig az átlagos és az egyedi tengerszint-méréseket mutatja 1970 és 2007 között. A mért tengerszint 1,6-szor gyorsabban növekedett, mint ahogy megjósolták. Hasonló, noha enyhébb eltérések mutatkoznak a hőmérséklet előrejelzésénél, melyeket a felső panelen láthatunk. Az árnyékolt zóna ismét az IPCC előrejelzése, míg a pontokat összekötő cikcakkos vonal a mért globális átlaghőmérsékletet jelzi. Az eltérés nem akkora, mint a tengerszint esetében, de akkor is elég komoly, ha figyelembe vesszük, hogy az előrejelzést hasonlítjuk össze a valóságos adatokkal. Az én szememben a legfontosabb mennyiségi mutató nem a globális átlaghőmérséklet, hanem az, hogy mennyi napsugárzásból származó többlethőt nyelt el a Föld. A globális átlaghőmérséklet olyan, mint a pillanatnyi bankszámlaegyenleg, ami napról napra változik; a teljes elnyelt hőmennyiség jelzi a tartalékokat. A Föld által elnyelt hő mennyiségét a tengerszint emelkedése mutatja a legjobban, mert az mindössze két forrásból származhat: a szárazföldi gleccserek olvadásából és a felmelegedő óceán térfogatának növekedéséből. Másként fogalmazva: a tengerszint hőmérőként jelzi a valóságos globális felmelegedést. Vessünk ismét egy pillantást a 2.1 számú ábrára, és láthatjuk, hogy a tengerszint emelkedése folyamatos, míg a hőmérséklet évről évre ingadozik. Schneider közlése szerint a teljes elnyelt hőmennyiség hasonló, de regionálisan nagyobb különbségeket mutató indikátora a légkör magassága. Csakúgy, mint az óceán, a légkör is kitágul felmelegedéskor.

2.1 ábra. Felső panel: a megfigyelt globális átlaghőmérsékletek összehasonlítása (összekötött pontok) a modellen alapuló előrejelzéssel (szürke zóna és szaggatott vonalak). Alsó panel: a megfigyelt tengerszínt összehasonlítása (összekötött pontok) a modell előrejelzésével (szürke zóna is szaggatott vonalak). Mindkét panel adatai az 1970 és 2007 közötti időszakra vonatkoznak.

A következő ellentétes értelmű adatot az Északi-Jeges-tenger nyáron

úszó jégtáblákkal borított területére vonatkozó megfigyelések szolgáltatják. 1980-ban és a megelőző években a szeptember végén jéggel fedett terület nagysága 10 millió négyzetkilométer volt (a nyári olvadás után ez a terület ekkor a legkisebb), ez körülbelül akkora, mint az USA területe. 2007-re ez a terület 4 millió négyzetkilométerre csökkent. A 2.2 sz. ábra összehasonlítja az úszó jég területének IPCC által megjósolt fogyását a valóságban mért adatokkal. Az eltérés hatalmas, és azt sugallja, ha ugyanilyen ütemben folytatódik az olvadás, az Északi-Jeges-tenger tizenöt éven belül nyaranta szinte teljesen jégmentes lesz. Az IPCC előrejelzései szerint viszont 2050 előtt ez nem valószínű.

2.2 ábra. A nyári úszó jég területe az Északi-Jeges-tengeren az IPCC-modell szerint (szürke zóna, közepén folyamatos vonal jelzi az átlagot), és a megfigyelt jégtakaró (folyamatos vonal az ábra bal oldalán).

A tengerszintet nem emeli szignifikánsan az úszó jég felolvadása – ahogy azt Arkhimédész is megmondhatta volna, ha megkérdezik de fontos szerepe van a napsugárzásból származó, a Föld által elnyelt hő tekintetében. A fehér, hóval borított jég a napsugárzás 80 százalékát visszaveri az űrbe, míg a sötét tengervíz csak a 20 százalékát. Ha az

összes jég felolvadna, 80 watt/m

2

többlethő jutna az Északi-sarki2 medencére, ami a teljes bolygóra kivetítve átlagosan egy watt/m többletet jelentene. Ez komoly növekedés a Föld hőterhelésében. Hogy jól el tudjuk helyezni: a jég felolvadása után elnyelt többlethő a jelenlegi légköri széndioxid-szennyezés által kiváltott fűtőhatás közel hetven százaléka. A harmadik bizonyíték Jeffrey Polovina egy 2008-ban, a Geophysical Research Lettersben megjelentetett cikkéből származik. Ő és munkatársai műholdas megfigyelések alapján mutatták be az óceáni területeken bekövetkezett, növekvő mértékű algapusztulást. A szerzők kifejtették, hogy az elmúlt kilenc évben a globális felmelegedés hatására 15 százalékkal növekedett a terméketlen óceáni terület, mivel a felszíni víz melegebb lett, s ezért kevésbé tudott elkeveredni a tápanyagban gazdag alsóbb vízréteggel. Az algatenyészetek több módon is részt vesznek a Föld hűtésében, többek között megkötik a légköri széndioxidot, így az algapusztító felmelegedés további pozitív visszacsatolással van a felmelegedésre. Lee Kump amerikai tudós és jómagam a Nature egy 1994-es számában leírtuk ennek a jelenségnek a geofiziológiai modelljét, és figyelmeztettünk a benne rejlő, a globális felmelegedést gyorsító visszacsatolásra. Tudomásom szerint ez a jelenség még egyetlen klímaszakértő modelljében sem szerepel. Viszont ma már megfigyeléssel igazolt tény, és egy, a Gaia-elméleten alapuló újabb előrejelzés, amely kiállta a próbát. Ha visszamenőleg sem tudjuk megjósolni azokat a jelenségeket, amelyek napjainkra bekövetkeztek, akkor hogyan bízhatunk meg a negyven vagy kilencven évre előre mutató jóslatokban? Mégis, a klímaváltozás elleni politikai intézkedések és kormánykezdeményezések mindegyike azt látszik feltételezni, hogy az IPCC legalábbis megbízhatóan szakszerű becsléseket készít. A modellezés és a mérési eredmények közötti eltéréseken túlmenően a Gaia-elmélet a széndioxid-szennyezés nyomán várható klímaváltozás másfajta menetét valószínűsíti. Ezt az elméletet a klímatudósok ismerik ugyan, de még nem használják fel a gyakorlatban, többnyire azért, mert nem állnak még készen rá; kicsit olyanok, mint azok a matematikus hallgatók, akik tisztában vannak a differenciálszámítás fontosságával, de még nem tanulták meg a használatát. így aztán a klímaszakértők, még ha elismerik is a Föld vitalitását, a tevékenységük során mégis úgy járnak el, mintha a Marshoz vagy a Vénuszhoz hasonló, halott bolygó lenne, mert az ilyeneket sokkal könnyebb modellezni.

A tudósok általában olyan szakemberek, akik egyetlen tudományterület vagy egyazon csoportba tartozó tudományágak szakértői. A klímatudomány legtöbb ága a légkörfizikához sorolható. A légkörfizikusok nagy számítógépekre telepített, óriási klímamodelleken hajóznak, melyek olyan hatalmasak és ormótlanok, mint a régi páncélozott csatahajók. Szerencsére a hajók kapitányai bátor meteorológusok, akik már bizonyítottak a tudomány egyik nehéz területén, az időjárás-előrejelzésben. Kevés tudós teszi ki magát annyira a nyilvános élveboncolásnak, mint a meteorológus. Mindannyian tisztában vagyunk vele, mennyire nehezen áttekinthető a saját laptopjainkon, asztali számítógépeinken futó programok rendszere. Képzeljék csak el, milyen lehet egy általános cirkulációs klímamodell, ha futtatásához a szokásos asztali gépeknél ezerszer erősebb számítógépekre van szükség. Legalább olyan könnyű elveszni a számítógépes modellek bonyolult rendszerében, mint egy hadihajón. Egyszer balszerencsémre eltévedtem egy nagy hadihajó gyomrában, és máig rémülettel idézem fel a folyosók, vízzáró ajtók és függőleges létrák végtelen sorát, amelyek összekötötték a hajó egyes egységeit. Ezek a hajók háromdimenziós labirintusok, melyek annyira bonyolultak, hogy bizonytalanabb lakói a pletykák szerint maguk jelölnek ki bennük tiltott zónákat maguknak. A Pachauri admirális parancsnoksága alá tartozó IPCC-modellflotta teljesen idegen vizeken hajózik. Ahogy az a háborúkban is megesik, hadihajóik (a klímaháború modelljei) gyakran máris elavultak, pedig még készen sincsenek; a konstruktőrök még ott vannak a fedélzeten és egyesek azt dörmögik közülük, hogy „valami egészen mást kellett volna építenünk” – de sem ők, sem az admirális nem sokat tehetnek ez ügyben. Az atmoszféra, melynek fizikáját modellezik, nem egyszerűen a Föld geológiai múltjának öröksége, hanem – a körülbelül egyszázaléknyi nemesgázon kívül – teljes mértékben a felszínen élő organizmusok terméke. Súlyosbítja a helyzetet, hogy ezek az organizmusok – köztük az ember is – képesek változtatni a gázfelvételüket és gázkibocsátásukat, anélkül, hogy erről értesítenék az admirálist. Mai szövetségeseink, a talaj és az óceán mikroorganizmusai, amelyek segédkeznek a klíma hűtésében, holnapra ellenséggé válhatnak, és széndioxidot fognak kibocsátani, ahelyett, hogy megkötnék. Ráadásul a levegő gázkeveréke normál körülmények között – azaz azelőtt, hogy mi, emberek, elkezdtük volna megváltoztatni – dinamikusan szabályozott módon konstans összetételű volt, ami biztosította az élet fennmaradásához szükséges klímát.

Az a bolygótudomány, amelynek a professzionális klimatológia alapjául kellene szolgálnia, az elmúlt kétszáz évben konfliktusokkal teli, cseppfolyós állapotban volt. Sok tizenkilencedik századi és korábbi természetfilozófus jött rá, hogy kapcsolat van az élet és az anyagi Föld között, de még Erasmus Darwin, T. H. Huxley vagy Vlagyimir Vernadszkij is csak a spekuláció szintjéig jutott. Ezen a területen az ellenőrizhető hipotézisek építményeként felfogott valódi tudomány ideje csak a huszadik században jött el, amikor a földfelszíni és az óceáni élet közötti kapcsolat felismerése az óceán és a szárazföld biokémiájának kutatására ösztönözte a kiváló, de nem eléggé elismert G. E. Flutchinsont, A. C. Redfieldet és Lars Sillent. Tudományukat értelemszerűen biogeokémiának keresztelték el, amely ma már bevett szaktudomány, és prominens szerepet játszik az európai tudományosságban. Fontos megjegyezni, hogy a biogeokémia – csakúgy, mint az orvostudományban a biokémia. – nem rendszertudomány. És nem a Föld élettana: nemigen van olyan biokémikus, aki szívesen gondolna a Földre mint valamiféle élőlényre. Azoknak, akik nem jártasak a tudományágak elnevezésében: az összetett nevek esetében általában az utolsó tag a meghatározó, tehát a biokémikusok és biogeokémikusok képzettségüket tekintve egyaránt kémikusok, olyan vegyészek, akik az élettel és az élet során keletkező anyagokkal foglalkoznak, a biofizikusok pedig olyan fizikusok, akik biológiai témákkal foglalkoznak. A geofiziológia vagy geoélettan – a Gaia-elmélet tudománya – eredete a hatvanas években megalkotott Gaia-elméletre megy vissza. A geofiziológia a földi szervezeteket a darwini természetes szelekció során fejlődő lényeknek tekinti, amelyek környezetét elődeik teremtették meg, környezetük tehát nem csupán a Föld geológiai történetének következménye. Ilyenképpen a légkörben ma található oxigén szinte teljes mértékben a fotoszintetizáló organizmusok terméke, e nélkül nem léteznének gerinces állatok, de gerinctelenek sem, és fűtőanyagokat sem tudnánk elégetni (ezzel széndioxidot juttatva a légkörbe). Meglepőnek találom, milyen sokáig tartott, mire a biológusok, ha vonakodva is, de elismerték, hogy az élő organizmusok nem a geológus kollégáik által – kényelmes módon, de tévesen – statikusnak leírt világhoz, hanem egy, maguk az organizmusok által létrehozott, dinamikus világhoz adaptálódtak. A Föld klímaproblémájának szétbontása az elkülönült szaktudományok között – ami kényelmes és az emberre nagyon is jellemző megoldás – azt eredményezi, hogy aligha akad egyetlen tudós

is, aki egységes egészként látná a kérdéskört, amely pedig magába foglalja a teljes Földet, beleértve az embert, az élő szervezeteket, az óceánt, a légkört és a felszíni kőzeteket egyaránt. A szétbontás legnagyobb hátránya, hogy megakadályozza őket abban, hogy a Földet dinamikus, interaktív rendszernek lássák – vagy az én megfogalmazásomban: élő entitásnak. A tudósok, nem meglepő módon, inkább azzal foglalkoznak, amire ki vannak képezve – folytatják a korábbi rutint –, és nem mennek vissza, hogy vállalják a majdnem lehetetlennek látszó feladatot, hogy beletanuljanak legalább két másik fő tudományágba. Pedig nem volna rossz, ha több átfogó felkészültségű tudós lenne, aki közvetíthetne kollégái között. A kiemelkedő klímatudós, James Hansen (a NASA Goddard Űrkutatási Intézetének vezetője New Yorkban) a széndioxid-kibocsátás jóval nagyobb mértékű csökkentését tartja szükségesnek, mint amit legutóbb az Európai Unió javasolt. Hansen azt állítja, hogy az Európa által javasolt 550 ppm-es felső határ (azaz 550 széndioxidmolekula/millió levegőrészecske) túlságosan magas, azt 350 ppm-re kell leszorítani, ha az emberiség olyannak szeretné a bolygót megőrizni, mint amilyenen az emberi civilizáció kialakult. Radikális állításait a jelenkori megfigyelésekre és a Föld klímatörténetére alapozza, és – bár nem mondja ki nyíltan – úgy vélem, tisztában van azzal, hogy a pusztán a légkörfizikára építő modellek nem alkalmasak a jövő éghajlatának előrejelzésére. A Gaia-elméleten alapuló egyszerű modell alátámasztja Hansen nézeteit, és az IPCC előrejelzéseitől merőben eltérő klímaváltozási folyamatot jelez előre (2.3 ábra). Az ábrán egy egyszerű bolygómodellre vonatkozó hőmérsékletváltozás látható. A feltételezés szerint a bolygó körülbelül a Földével azonos távolságra kering a nap körül, és két fő ökoszisztémája van: óceáni alga és szárazföldi növényzet A modellben a széndioxid mennyiségének növekedésétől függő hőmérséklet-változást a növényzet és az algamennyiség növekedését a hőmérséklet-változással összekapcsoló képletek, valamint a jelenlétüket a légköri széndioxid és felhőzet mennyiségével összekapcsoló képletek határozzák meg.

2.3 ábra. A szövegben bemutatott modellbolygó éghajlatának változása a légkör széndioxid-szintjének függvényében. Az alsó panel az óceáni alga és a szárazföldi növényzet változását mutatja, valamint a széndioxid sűrűségét. A felső panelen a globális hőmérséklet változása látható Celsius-fokban mérve, valamint a modell érzékenysége (a hőmérsékletemelkedés mértéke a széndioxid-szint emelkedésének hatására).

A geofizika és a biológia egyaránt fontos része a modellnek. Közelebbről arról van szó, hogy az óceán fizikája meghatározza, hogy a meleg, felszíni vízréteg izolálja az alatta lévő, hidegebb vízréteget, mintegy rajta lebeg, ha a hőmérséklete meghaladja a 12 fokot, amivel elzárja az alga növekedéséhez szükséges tápanyagok útját. A szárazföldön nagyjából 24 fok fölött az esővíz elég gyorsan párolog el ahhoz, hogy a talaj száraz maradjon két zápor között. A víznek ez a két fizikai jellemzője határozza meg azt a két felső hőmérsékleti határt, amely mellett a növények, illetve az alga képesek tenyészni helyi környezetükben. A modell erősen nonlineáris differenciálegyenletek keveréke, azonban az az erős pozitív és negatív visszacsatolás, ami összekapcsolja a bioszférát a légkör összetételével és az éghajlattal, korlátokat szab a modell önfejlődésének, teljességgel kizárva ezzel a káoszba tévedést. Mindezzel együtt, ez így is egy dinamikus és nem egyensúlyi modell. Ebben a kontextusban a dinamikus az élő, míg az egyensúlyi a halott – hasonlóan egy élő személy és egy kőszobor közti különbséghez. Mindkettő képes egyenesen állni, de az élő személy

aktívan teszi ezt, és összecsuklik, ha meghal. Egyszerűsége ellenére az ilyenfajta modelleket szívesen használják a klimatológusok a nagyobb klímamodellek viselkedésének diagnosztizálására, noha a bemutatott változat szokatlanul erős összefüggést feltételez a földi élet és a földi klíma között. Kísérletképpen kipróbáltam, mi történik ezzel a modellezett világgal, ha széndioxidot adunk a légköréhez – ahogy most a Földön is történik. Azt találtam, hogy a széndioxid hozzáadásával eleinte csak kissé változott meg a globális hőmérséklet, mert a rendszer negatív visszacsatolásban volt, és ellenállt a külső zavaró hatásnak, ahogy azonban a széndioxid mennyisége 400 ppm fölé emelkedett, megjelentek az instabilitás első jelei, amit a kisebb hőingadozások felerősödése mutatott. Fontos felismerni azt, hogy a dinamikus önszabályzó rendszerek – mint akár a kedves Olvasó, jómagam vagy a Föld – a stabilizáló negatív visszacsatolásról átváltanak a destabilizáló pozitív visszacsatolásra, ha kellően erős behatás éri őket. Attól a pillanattól kezdve, hogy ez megtörténik, a változás felerősítőjeként működnek. Erősítői minőségükben nem tesznek különbséget melegítés és hűtés között, így a melegítésben bekövetkező enyhe csökkenésnek a várhatónál erősebb hatása lesz, és számottevő lehűlést okozhat. Aztán hirtelen, 400 és 500 ppm közötti széndioxid-értéknél a hő- vagy széndioxid-szint csekély emelkedése is gyors, 5 Celsius-fokos hőmérséklet-emelkedést okoz. Ezután a modellbolygó ismét stabilizálódik, és ellenáll a széndioxid-szint további emelkedésének. A földi légkör üvegházának ppm-értéke jelenleg jóval 400 felett van (ebből 390 ppm körüli a széndioxid, de a metán, a nitrogén-oxid és a CFC gázok együttes hatása ezt 430 ppm-es széndioxid-egyenérték közelébe emeli). A kísérletbe az is beletartozott, hogy a forró állapot elérése után hirtelen eltávolítottunk minden korábban hozzáadott széndioxidot. A bolygó megmaradt forró állapotában, pedig a széndioxid-szint 280 ppmre esett vissza. Ha ez a modell hasonlít az igazi Földre, azt a következtetést vonhatjuk le, hogy Gaia feltételrendszere szerint stabilizáció csak a jelenleginél öt fokkal melegebb állapotban, vagy a kétszáz évvel ezelőtti, iparosodást megelőző állapotban, vagy pedig egy hét fokkal hidegebb jégkorszaki állapotban lehetséges. Ez a klímamodell-kísérlet megkérdőjelezi az annak az érzékenységnek nevezett állandónak az érvényességét is, amelyet szinte minden nagy klímamodellben alkalmaznak, így az IPCC modelljeiben is. Az érzékenység az a hőmérséklet-emelkedés, amely akkor következik

be, ha a modell légkörének széndioxid-szintjét megduplázzuk. A matematika szabályai szerint az érzékenység akkor lehet állandó, ha a modell lineáris egyenletekkel dolgozik; a nonlinearitás homályos fogalma azt feltételezi, hogy az olyan jellemzők, mint például a hőmérséklet, nem közvetlenül arányosak más jellemzőkkel, például a széndioxid-szinttel, hanem olyan módokon kapcsolódnak egymáshoz, amelyek maguk is változnak a változás során. A valóságban és a 2.3 ábra egyszerű modelljében a klíma, valamint a növekedés közötti kapcsolat általában teljesen nonlineáris. Ez a nonlinearitás az oka a negatívból pozitív visszacsatolásba való átmenetnek a hőmérsékletugrás kritikus pontján; ekkor az érzékenység, mint az ábra is mutatja, már nem állandó, hanem maga is fluktuál. Csak a dinamikus egyensúlyi állapotban állandó, illetve a lineáris modellek mesterséges egyensúlyában. Nézzék meg jól a 2.3 ábra felső paneljét, és figyeljék meg, hogyan esik minimumra az érzékenység éppen a stabil, forró állapotba való hőmérsékletugrás előtt. Ugyanez a jelenség figyelhető meg – ha kevésbé látványosan is – a hőmérséklet kapcsán is. Ha ez tényleg leképezi, hogyan reagál a Föld a széndioxid-szint emelkedésére, akkor ez elég ijesztő dolog, hiszen ezek szerint a teljes elsivatagosodás felé megtett végső ugrás előtt a klíma rövid időre ismét hűvösebb lesz majd. Ez arra figyelmeztet bennünket, hogy egy vagy akár több egymást követő hideg nyár sem bizonyítja, hogy megállt volna a globális felmelegedés. Ez néhány ok azok közül, hogy miért nem tartom bölcs dolognak, ha az IPCC konszenzusát veszik alapul a hosszú távra szóló politikák kidolgozása során. A Földtől nyert tényekre épülő fentebbi kételyeimen túl, komolyabban szeretnék foglalkozni egy további olyan kérdéssel is, amely fontos a klíma modellezése és előrejelzése szempontjából: milyen hatása van az éghajlatra a felhőknek és a levegőben levő aeroszoloknak. Olvasóim nagy része ült már repülőgép ablakánál, és nézegette a lenti tájat. Ha a földről egy szép napon felnézünk az égre, azt általában tisztán, felhőmentesen kéknek látjuk, a repülővel történő felszállás után kis idővel viszont úgy látjuk, hogy fehéres ködfátyol homályosítja el kissé a lenti látványt. Ez a mindenütt jelen lévő légköri aeroszol, ami visszaveri a napsugárzás egy részét az űrbe, valamelyest enyhítve ezzel a globális felmelegedést, ami e nélkül sokkal erősebb lenne. A ködfátyol nagyrészt az autók, az ipar és a mezőgazdaság szennyezéséből származik, más része azonban a tengeri algák terméke, a déli félteke óceánjai fölött pedig az óceáni élet gázaiból vagy éppen a sivatagi szelek szállította porból keletkezik. A földközelben úszó felhők és aeroszolok visszaverik a napfényt, de a nagy magasságban lebegők – mint pl. az

alacsony légnyomás eljövetelét jelző cirruszok vagy a sugárhajtású repülők kondenzcsíkjai – fokozzák a globális felmelegedést. Végül pedig, a ködfátyol és a felhők hatással vannak egymásra. Nedves levegőben a ködfátyol felhővé válik, a felhők ragyogását pedig fokozzák a ködfátyol bennük levő részecskéi; a felhők emellett gyorsíthatják a ködfátyol eltűnését a levegőből. 2004-ben két IPCC-szerző, Peter Cox és Meinrat Andreae vetette fel a kérdést: milyen hatással lesz a globális felmelegedésre, ha hirtelen eltűnik a szennyezési fátyol. A Nature-ben megjelent dolgozatukban kifejtik, ha a fátyol eltűnne, akkor intenzívebbé válna a globális felmelegedés, ami veszélyes változásokkal járhat. 2008-ban a Meteorológiai Szolgálat részeként működő Hadley Centre egyik kutatócsoportja, amelyet Peter Stott vezetett, megvizsgálta ezt a jelenséget. A Tellusban közzétett, gondos alapossággal megírt tanulmányuk szerint a „globális sötétülés”, még tisztán geofizikai problémának tekintve is, nagyon összetett jelenség. Számításaik szerint, a ködfátyol hirtelen eltávolítása egyaránt vezethet a felmelegedés szerény mértékű vagy akár jelentős erősödéséhez. Most kezdem csak megérteni, hogy bölcs barátom, Robert Charlson miért ódzkodik annyira attól, hogy a szennyező aeroszolokkal és a klímaváltozással foglalkozzon. Mindenesetre a jeles klímaszakértők lényegében egyetértenek abban, hogy a jelenlegi szennyezési fátyol lassítja a globális felmelegedést, illetve hogy hirtelen eltüntetése komoly következményekkel járhat. Azt hiszem, kevésbé aggódunk a globális felmelegedés, mint egy esetleges globális gazdasági összeomlás miatt, és nem gondolunk rá, hogy a két eseményt egyidejűleg is előidézhetjük, ha hirtelen sikerülne megvalósítanunk a globális károsanyag-kibocsátás hatvanszázalékos csökkentését. Ez gyors visszaesést hozna a fosszilis energiahordozók felhasználásában, és heteken belül az összes aeroszol eltűnne a légkörből. Ez persze nagyban leegyszerűsítené az előrejelzést, és legalább abban meglehetősen biztosak lehetnénk végre, hogy a globális hőmérséklet emelkedni fog – a szennyező aeroszolok eltávolítása után ugyanis a melegházi gázok szabadon kifejthetnék a hatásukat, és végre elpusztíthatnák azt, ami még megmaradt a kellemes, interglaciális Földből. Igen, ha a Balin elfogadott ajánlásokat egy éven belül teljes egészükben teljesítenénk, akkor az éghajlat stabilizálása helyett valami egészen mást, felmelegedést érnénk el lehűlés helyett. Ezért is írtam azt a Gaia bosszújában: „Bolond egy klímánk van, és bármit teszünk, el vagyunk átkozva.”

Ha mindez nem lenne még elég, az amerikai V. Ramanathan profeszszor nemrégiben hívta fel a figyelmet a gyorsan felfutó ázsiai ipari termelés hatalmas füst- és egyéb aeroszolkibocsátására. A Kínából felszálló füstfelhő a Csendes-óceán felett Észak-Amerika irányába terül szét, és a kaliforniai naplementék rózsás színárnyalata arra a fényszóródási jelenségre emlékeztet, amelyet a Pinatubo-vulkán 1991-es kitörése nyomán keletkezett sztratoszferikus hamufátyol okozott. Az indiai gazdaság növekedésével ugyanilyen fényszóródási jelenség mutatkozik az Indiaióceán felett is. Ezzel újabb aeroszolmennyiség jelent meg az légkörben. ÉszakEurópa és Amerika füstfellegei hosszú évtizedek óta ugyanilyen nagy távolságokra jutnak el az Atlanti-óceán felett és Ázsia felé tartva. A globális ipari szmog, Afrika és Dél-Amerika égő erdőinek, valamint Kanada és Szibéria tajgatüzeinek füstje mind hozzákeverednek mindahhoz az elképesztő elegyhez, amivé a légkör vált. Ramathan arra figyelmeztet, hogy ezek az új szennyezésfelhők lényegesen sötétebbek, mint amerikai vagy európai elődeik. Koromtartalmuk elnyeli a napsugárzást, míg a könnyebb aeroszolok visszaverik azt. Ez még jobban megnehezíti a klímára gyakorolt hatásuk felmérését. Az aeroszolok és a klíma közötti összefüggések légkörfizikája szinte már felfoghatatlanul bonyolult, amit csak tovább bonyolít a rendszer egyéb összetevőitől származó visszacsatolás. A felszíni élet is hatással van a felhőkre: baktériumok által létrehozott légköri részecskék már viszonylag magas, 2 fokos hőmérsékleten fagyásra késztetik a felhők vízrészecskéit, pedig egyébként például a szuperhideg vízcseppek akár mínusz 40 fokra is lehűlhetnek, mielőtt megfagynak. Amikor aztán megfagynak, a felszabaduló hő felemeli a felhőket, és esőt, mennydörgést idéz elő. Oly sok különböző módja van annak, ahogyan az élőlények hatással vannak a klímára, illetve, ahogyan a klíma rájuk: az erdők evapotranszspirációval11 hatalmas mennyiségű vízpárát bocsátanak ki (ez egy aktív élettani folyamat, amely során a talajból víz pumpálódik a levelekbe); az óceáni algák gázokat termelnek, amelyek a felhők apró cseppjeinek magjai lesznek. Jelenleg csupán a rendszer számtalan különálló összetevőjéhez kapcsolt bizonytalan számadatok állnak a rendelkezésünkre, valamint a Gaia-elméletből fakadó iránymutatás:

11 Evapotranszspiráció – a passzív, csak fizikai párolgás és növényi energiabefektetéssel járó, aktív biológiai párologtatás együttes folyamata növényi felületekről [a szerk. megj.].

olyanok vagyunk, mint egy 19. századi orvos, aki értelmes prognózist próbál adni cukorbeteg páciensének. Csak homályos általánosságokba bocsátkozhatunk a jövőt illetően, és ha nem lenne megkérdőjelezhetetlen a széndioxid, a metán és néhány egyéb gáz erős melegházi hatása, akkor teljesen a sötétben tapogatóznánk. E komplex tudomány eddig összegyűlt ismeretanyagának kiváló áttekintését adja Robert Charlson A Föld rendszertudománya című, 2001-ben megjelent könyv általa írt fejezetében.12 Számomra az aeroszol- és felhőkutatás üzenete az, hogy jelenlétük nélkül a már megtapasztaltnál sokkal súlyosabb lenne a globális felmelegedés, ezért a klímakutatásra szánt pénzeket folyamatos megfigyelésükre és kutatásukra kellene fordítani. Vannak olyan klímatudósok, akik azt gondolják, hogy egy erdő lombkoronájának hőmérséklete egyszerűen kiszámítható annak albedójából, vagyis abból az arányszámból, hogy az erdő a ráeső fény hány százalékát veri vissza. Elfeledkeznek arról, hogy a fák élőlények, és képesek élettanilag szabályozni leveleik hőmérsékletét. Ian Woodwardnak a Nature-ben a közelmúltban megjelent cikke szerint a levelek hőmérséklete napfényben 21 fok körüli értékre önszabályozott, ami optimális a fotoszintézishez, és ez a hőmérséklet a földrajzi elhelyezkedéstől teljesen független, a sarkvidéken éppúgy előfordul, mint a trópusi vidékeken. A levelek hőmérsékletét az evapotranszspiráció szabályozza. Dél-Angliában figyeltem meg nyáron azt, hogy a sötét tűlevelek felszíne mintegy 40 Celsius-fokkal hűvösebb, mint egy ugyanolyan sötétségű, inaktív felszín. Az olyan hatalmas méretű erdők esetében, mint az amazóniai esőerdő vagy a szibériai tajgák, ez a jelenség komoly befolyással van a térség éghajlatára. Richard Betts és Hadley Centre-beli kollégái az elsők között vizsgálták a levélhőmérsékletet, illetve annak az éghajlatra és a szénciklusra gyakorolt hatásait. Miközben a levelek élettanilag vezérelt hőmérséklete az optimális körül marad, a napsugárzás elnyelt energiájának nagy része átalakul a párolgás latens hőjévé. Egy gramm víz elpárologtatása majdnem hatszáz kalória energiát emészt fel, s a meteorológusok az ilyen módon tárolt meleget nevezik „érzékelhetetlen” hőnek. Egyes légkörfizikusok viszont nincsenek tisztában azzal, hogy kapcsolat van az éghajlat és az erdő ökoszisztémájának élettana között. Amikor az ebben a kapcsolatrendszerben benne rejlő erős visszacsatolások működésbe lépnek – például, ahogyan hatalmas erdők képesek a sarki jégtáblákhoz hasonlóan mintegy elolvadni –, az hatással van a helyi és a globális

12 Eredeti címe: Earth System Science [a szerk. megj.]

éghajlatra is. A nagyobb, régiós nagyságrendű visszacsatolások vezethetnek a 2.3 sz. ábrával illusztrált tagolódásokhoz. A levegőben lévő vízpára jó illusztrációja annak, hogy a modellek miképpen térnek el a való világ körülményeitől. Hideg hajnalokon gyakran látunk talaj menti ködöt – finom vízcseppecskékből álló párát, amely földre ereszkedett felhőként lebeg az alacsonyabb fekvésű helyeken. A ködös hajnali levegőt szinte telíti a víz, a relatív páratartalom majdnem 100 százalékos. Aztán felkel a nap, felmelegíti a levegőt, a köd feloszlik, és kora délutánra, ha felhőtlen az ég, a relatív páratartalom 30-40 százalékosra csökken. A nagy klímamodellekben viszont muszáj feltételezni, hogy a relatív páratartalom állandó, különben a modellek instabillá válnak. A való világban azonban a relatív páratartalom igen fontos változója lehet az éghajlat alakulásának. Az aeroszolrészecskék méretét azonnali és közvetlen módon befolyásolja a relatív páratartalom változása, ahogy a fényvisszaverő képességüket is, következésképpen a Földre eljutó hő mennyiségét is. A Föld egészének átlagos felszíni hőmérsékletét szoros határok jelölik ki: a nap hőleadása figyelemre méltó módon állandó, százéves időtávban is csak 0,2 százalékos ingadozást mutat, ami körülbelül 0,2 Celsius-fokos hőmérséklet-ingadozásnak felel meg. Mostanában, a napfoltminimum egy hosszú időszakának vége felé a nap hőleadása a mélypontján lehet. A Föld nap körüli pályája és inklinációja szintén csak keveset fog változni az elkövetkező száz év során. De ahogyan azt ma már jól tudjuk, a légkör összetételének vagy a földfelszín jellegének egészen kicsi változásai is hatalmas következményekkel járhatnak. Ha a Föld valaha is fehér, fényvisszaverő hólabdává alakulna, felszíni hőmérséklete -24 fokra zuhanna, vagyis rettentő hideg lenne a mai helyzethez képest; egyébként viszont voltak már olyan hosszú időszakai is a múltban, amikor még a sarkokon is trópusi volt a hőmérséklet. Csupán 14 ezer évvel ezelőtt olyan jégkorszakot éltünk meg, hogy az eljegesedés Európában egészen lenyúlt az Alpokig, Észak-Amerikában pedig egészen a mai St. Louis-ig. Úgy tűnik, a Föld képes hosszú időszakokon át a legkülönfélébb klímaállapotokban létezni. A forró és hideg stabil állapotok történelmileg igazolt tények, melyeket elég nagy bizonyossággal meg is tudunk magyarázni. Nem sokat tudunk viszont az átmenetekről, mondjuk egy jégkorszakból a maihoz hasonló interglaciális időszakba való átalakulás részleteiről. Úgy tűnik, ezt az átmenetet a napsugárzásból származó hő csekély növekedése indította el, ami a Föld inklinációjának és pályájának apró változása nyomán következett be, de erős pozitív visszacsatolásnak is szerepet kellett

játszania benne ahhoz, hogy ilyen gyors legyen a folyamat. Az akkori hirtelen változások és mai folyamatok közti hasonlóság teszi a jelen előrejelzéseit annyira megbízhatatlanná. A légkörfizikán alapuló klímamodelleknek van egy különös dogmája: majdnem mind folyamatos, egyenletes hőmérsékletemelkedést jósol, párhuzamosan a széndioxid mennyiségének növekedésével. Úgy tűnik, mindegyik azt feltételezi, hogy a következő harminc év során semmi sem fogja megváltoztatni a globális felmelegedés menetét, hiszen a földfelszín emberi megváltoztatása és a légköri szennyezés a rendszer két Celsius-fokos felmelegedését idézte elő, a reakcióidő pedig lassú. Ez képezi annak az IPCC-ajánlásnak az alapját, amely szerint 2050-re hatvan százalékkal kell a káros gázok kibocsátását csökkenteni, hogy elkerüljük a „veszélyes” klímaváltozást. Az IPCC helyesen gondolja azt, hogy évezredek alatt gyógyulnak csak majd be az általunk okozott sebek, és hogy a mi szempontunkból nem lehetséges visszaút. Igazuk van a széndioxid-kibocsátással kapcsolatban is: a Föld reakcióideje a széndioxid-mennyiség változásával kapcsolatban a százéves nagyságrendbe tartozik. Hiba azonban azt gondolni, hogy nem történhetnek gyors változások a klímaváltozás terén. A légköri aeroszolok, a hó és a jég sugárzás-visszaverő képessége, az ökoszisztéma reakciója és persze az emberi reakciók – ezek közül bármelyik hónapok leforgása alatt érzékelhető klímaváltozást okozhat. Ha a sok, látszólag elkülönült pozitív és negatív klíma-visszacsatolás koherens szinkronba kerül, akkor a Föld egész rendszere akár ötfoknyit is melegedhet vagy hűlhet hirtelen. Elképesztő a számomra, hogy egyes tudósok – mélységes tudatlanságunk ellenére. – hajlandóak nevüket adni akár ötven évre előre szóló előrejelzésekhez, és hagyják, hogy azokra cselekvési terveket, programokat építsenek. Igazából ezek nem is előrejelzések, csupán spekulációk, amelyek célja eloszlatni az éghajlathorizonton sötéten tornyosuló felhőktől való félelmet. Nem spekuláció viszont, ha megkérdőjelezem azt az állítást, hogy az elkövetkező harminc év során nem történhet semmi olyasmi, ami megváltoztatná a klímaváltozás menetét. Bizonyos értelemben a Föld elvégezte a kísérletet helyettünk: 1991-es kitörésekor a Pinatubo-vulkán elég aeroszolt pumpált a légkörbe ahhoz, hogy a következő három évre érezhető mértékben lehűtse a klímát. Tévedés azt hinni, hogy képesek vagyunk addig javítgatni és finomítani azokat az emlegetett, óriási csatahajókra hasonlító modelleket, amíg azok tiszta és pontos képet nem adnak a jövő klímájáról. Még ha ez sikerülne is, a nagy vulkánkitörések egyelőre megjósolhatatlanok, és teljességgel felboríthatják az

előrejelzéseket a légkör felső rétegébe juttatott, hűtőhatású, hatalmas részecskefelhők révén. Ugyanígy, a bolygómérnöki beavatkozás hatásai, irányítottabb formában, hasonlóak lehetnek e nagy vulkánkitörésekéhez. És sok más természeti esemény is, például egy egy kilométernél is nagyobb átmérőjű űrobjektum becsapódása vagy a Maunder-minimum megismétlődése (amikor a napsugárzás egy teljes évszázadig néhány töredékszázalékkal gyengébb volt, mint rendesen), pusztító járványok vagy olyan műszaki jellegű katasztrófák, amilyeneket Lord Rees jósol Utolsó évszázadunk13 című könyvében – hatással lehetnek a klímára, igaz, egyértelműen kisebb valószínűséggel. Mindez, illetve még sok más, még ismeretlen, potenciális esemény rettenetesen megnehezítheti a hosszú távra szóló előrejelzést. Nem elég, hogy ilyen bizonytalansági tényezőkkel van dolgunk, a klíma-előrejelzéssel foglalkozó tudósoknak kötelességszerűen a légkör fizikáját kell modellezniük, pedig Gaiát, de legalábbis az egész Föld rendszerét kellene vizsgálniuk, amelynek a klíma csak az egyik részeleme. A tudományos kutatások irányítói gyakran képzelik azt, hogy egy elsőrangú biológusokból, vegyészekből és légkörfizikusokból álló csapat – mint az IPCC – meg fogja oldani a klímaproblémát. A gyakorlatban ez nem kecsegtet több sikerrel, mintha a viktoriánus korban úgy próbálták volna megtalálni a tífuszos láz okát és gyógymódját, hogy elemzik a páciens hőmérséklet-ingadozását, majd pedig felkérnek egy biológusokból, vegyészekből és fizikusokból álló csapatot, hogy álljon elő a válasszal. Ezen a ponton úgy érzem, muszáj megtennem egy, a klímaváltozással kapcsolatos általánosabb észrevételt is. Ha hátralépve, egy kissé távolabbi perspektívából vizsgáljuk, milyen egyéb körülmények zavarhatják meg a Föld önszabályozó rendszerét, látnunk kell, hogy hétmilliárd, a fejlett világ kényelmére igényt tartó ember egyszerűen túl sok. Ez az embermennyiség egyértelműen inkompatibilis az éghajlat homeosztázisával, de a rendszer kémiájával, biológiai sokszínűségével és ökonómiájával is. Az iménti jellemzők bármelyikének instabilitása potenciálisan éppolyan romboló lehet, mint maga a klímaváltozás, amellyel egyébként mindegyikük kölcsönhatásban áll. Az óceánok elsavasodása a sok széndioxid következtében csak egy példája annak a többtényezős kórtannak, melyet a jólétben élő emberek túlzott

13 Martin Rees (Baron Rees of Ludlow) könyve brit kiadásának eredeti címe: Our Final Century: Will the Human Race Survive the Twenty-first Century [a szerk. megj.].

mennyisége okoz. Azzal a kiinduló feltételezéssel, hogy az éghajlat alapvetően fizikai jellemzője a földfelszíni környezetnek, egy fontos dimenziót hagyunk figyelmen kívül: az élő organizmusokat, beleértve az embereket a nekik alárendelt haszonnövényeikkel és haszonállataikkal, amelyek pedig az éghajlati rendszer integráns, interaktív részei. Ez a legtöbb számítógépes klímamodell alapvető hibája. Persze, érthető hiba, hiszen jelenleg a klíma geofizikájának megértése önmagában is meghaladja a lehetőségeinket. Abszurd volna tehát elvárni, hogy a még ennél is bonyolultabb bioszférát szintén tegyék a modell részévé. Persze a tudomány azt hiszi, hogy a probléma alcsoportokra osztásával azt redukálnia is sikerült – gondolom, ezért van most biológiai profilú Millenniumi Ökoszisztémabecslési Bizottságunk is az IPCC mellett. Hiba lenne azt sugallnom, hogy a klímamodellezők teljesen figyelmen kívül hagyják a földi élet klímára gyakorolt hatását. NagyBritanniában a Hadley Centre és az East Anglia University, az Egyesült Államokban a National Center for Atmospheric Research és más kutatóközpontok klímamodellezői, Németországban pedig a Potsdamban működő kutatók már felállítottak olyan átfogó, dinamikus klímamodelleket, amelyeknek része a bióta, vagy éppen ilyenek létrehozásán dolgoznak, jól ismerem a Hadley Centre-ben dolgozó Peter Cox, Chris Jones, Richard Betts, továbbá az East Anglia Universityn működő Tim Lenton, Andrew Watson és Peter Liss, illetve John Shellnhuber, Werner von Bloh és Stefan Rahmstorf (Potsdami Klímahatás-kutató Intézet) értékes kutatásait. Azonban azt hiszem, ők is egyetértenének velem abban, hogy kutatásaik még távol állnak attól, hogy teljesnek legyenek mondhatók. És azután ott van Ann HendersonSellers, Kendal McGuffie és Robert Dickinson, akik klimatológusként fáradhatatlanul, gyakran erős ellenállással szemben terjesztették ki a klímamodellezés illetékességi körét azzal, hogy felismerték: a biótát mint dinamikus szereplőt bele kell foglalni a modellezésbe. A klímamodellezés rejtelmei iránt érdeklődők érdekfeszítőnek fogják találni McGuffie és Henderson Sellers A klímamodellezés alapjai című könyvét.14 Nem tanultunk a történelemből. Mielőtt a klímaváltozás vált volna a központi témává, a tudósokat és a politikusokat komolyan aggasztotta a sztratoszféra ózonjának a CFC-gázok által okozott pusztulása. Annak a

14 A könyv eredeti címe: Kendal McGuffie, Ann Henderson-Sellers: A Climate Modelling Primer [a szerk. megj.].

válságnak az idején a modell-előrejelzés szinte teljes elfogadottságot élvezett. A tudósok annyira bíztak a modelljeik igazságában, hogy elutasították a Föld körül keringő műholdak megfigyeléseit, melyek azt mutatták, hogy az Antarktisz felett lyuk van az ózonrétegben. Végül a kutatók által személyesen elvégzett megfigyelések kellettek ahhoz, hogy meggyőzzék a tudósokat: valóban nagy volumenű ózonréteg-vékonyodás zajlik, és a modelljeik hibásak. Ezek a szakemberek, a Brit Antarktiszkutató Intézet munkatársai, Joseph Farman, Brian Gardiner és Jonathan Shanklin akkoriban Dobson-spektrofotométerrel vizsgálták az ózonréteget az Antarktiszon. A modellekre való hagyatkozás tovább folytatódik, és ahogyan már korábban szóltam róla ebben a fejezetben, annak a hatalmas lyuknak a megjelenési idejét, amely 2007-ben keletkezett az Északi-Jeges-tengeren úszó jégben, nem tudták megjósolni. A modell-előrejelzések alapján ez a jégolvadás nem következhetett volna be 2050 előtt. Az igazi Föld teljesen másképpen reagál a cselekedeteinkre, mint ahogyan azt az illedelmes modellek jósolják. Ugyanezek a modellek egyenletes, a széndioxid-tartalom növekedésével párhuzamos hőmérséklet-emelkedést jeleznek, és azt sugallják, hogy a hőmérsékletet majd csökkenteni is lehet a széndioxidszint csökkentésével. Úgy tűnik, a kormányok könnyebben követhetőnek és kényelmesebbnek találják ezeket a modelleket, mint a valós megfigyelések értékeinek ide-oda ingadozásait. A nagy modelleknek olyan nagy tekintélye van, hogy rájuk alapozva politikai cselekvési programok vázolhatok fel, következtetések vonhatók le és nagyvonalú bejelentések tehetők – például az olyan helyeken, mint Kiotó vagy Bali. Sajnos hiába dolgoznak rajtuk odaadóan a legmodernebb szoftverekkel és hardverekkel felszerelt klímatudósok, a modellek olyanok, mint az ideológiák, és hasonlóan bizonyosság jellemzi őket saját igazságukban, így azután könnyű szem elől téveszteni, hogy elvont világokról, nem pedig a valóságról szólnak. Előrejelzéseikben a modellezők, helyesen, valószínűségekről beszélnek – kivéve persze, ha konszenzusra kényszerítik őket. Végezetül pedig, azért nem hallgathatok a modellalapú előrejelzéseket illetően, mert független tudósként keresem a kenyerem, aki találmányokat dolgoz ki és tanácsokat ad, s ebből finanszírozom Föld-kutatásaimat, így élek közel 45 éve, és rájöttem, hogy az életem egy olyan körzeti orvoséra emlékeztet, aki egy kicsi, de jómódú városban űzi a praxisát. E független szerep révén nem csupán a légkör, az óceán és a földfelszín megfigyelőjévé válhattam, hanem lehetőségem nyílt arra, hogy közelről figyelhessem meg az emberi hatalom és tudás

intézményeit is, többek között a vezető energia- és vegyipari vállalatokat, valamint a kormányzati intézményeket Európában, az Egyesült Államokban és Japánban. Számos egyetemen is dolgoztam, köztük az ENSZ Egyetemen, Tokióban és olyan hírszerző szerveknek is, amelyek saját hatáskörben vállalkozhatnak az ismeretlen felderítésére. Pályafutásom nagy részében nem számítottam többnek, mint egy, az ablakon berepült darázsnak, ami elég nagy ahhoz, hogy észrevegyék, de nem nagyon zavarja az ügyek szokásos menetét. A múlt század vége felé elnöke voltam a Tengerbiológiai Társaságnak (MBA), 15 olyan időszakban, amikor a társaság plymouth-i laboratóriuma egy kis függetlenségért küzdött. Itt néhány évig együtt harcoltam kollégáimmal a kormány gyakran nem túl bölcs centralizációs, befolyásnövelő törekvései ellen. (Ha bővebben kíváncsiak életemnek erre a fejezetére, akkor olvashatnak róla a Hódolat Gaiának címmel megjelent önéletrajzi munkámban.)16 Tudásbázisom e harmadik összetevője tanított meg arra, hogy az emberek kitüntetetten utálnak mindent, ami jelentősebben megváltoztathatná mindennapi életüket vagy jövőképüket. Ahogyan Bertrand Russell megfogalmazta, „az átlagember inkább vállalja a kínzást vagy a halált, semmint hogy gondolkodnia kelljen.” Az a nagyon erős igény, hogy minden a szokott mederben folyjon tovább, egyáltalán nem csupán a hétköznapi embereket jellemzi, és könnyen lehet, hogy a korábban már említett kognitív disszonancia jelenségének a következménye. Sajnos a tudományos munka legnagyobb része napjainkban a korábbi megszokott mederben, vagyis modellekre építve folyik, pedig tudjuk, ez nem felel meg a tudomány valószínűségekre építő világának. Gyakorlati és adminisztrációs okokból nem tudjuk egyik pillanatról a másikra megváltoztatni a nagy és drága, költséges felszereléssel, számítógépekkel tömött, jól kiképzett szakemberek által működtetett kutatólaboratóriumok kutatási irányát – részben ez is oka lehet annak, hogy előrejelzéseink miért nincsenek eléggé összhangban a Föld történelméből leszűrhető várakozásokkal. Ezen indokok alapján gondolom tehát, hogy az évtizedekre előre szóló klíma-előrejelzések jelenleg nem elég megbízhatóak ahhoz, hogy részletes akcióterveket építsenek rájuk. AZ IPCC még éppen hogy csak elkezdte a munkáját, és máris leszűrhető, hogy mivel még a jelenlegi klímát sem képesek megmagyarázni, új tudományos megközelítésre van

15 Marine Biological Association [a szerk. megj.]. 16 A mű eredeti címe Hommage to Gaia [a szerk. megj.].

szükség, talán pont olyanra, amely egységes fiziológiai rendszerként modellezi a Földet, nem pedig különböző tudományágakból kotyvasztott, konszenzusos modellként láttatja. Természetesen, mindent meg kell tenni a káros földhasználat visszaszorításáért, például küzdve az erdőirtás és a bioüzemanyag-termelés ellen, és megfontoltan csökkentenünk kell a károsanyag-kibocsátást is. Amíg nem tudjuk biztosan, hogyan fogjuk korrigálni a globális felmelegedést, addig erőfeszítéseinket az alkalmazkodásra kell összpontosítanunk, és fel kell készítenünk a Föld azon térségeit, amelyekről a legkevésbé feltételezhető, hogy érintve lesznek, arra, hogyan tölthetik majd be a civilizált emberiség menedékhelyeinek szerepét. A súlyos klímaváltozásnak kevésbé kitett menedékhelyek kiválasztásához szükség lesz az IPCC iránymutatására, és minden bizonnyal meg is kellene bízni őket ezzel a feladattal. És nagyon fontos, hogy többé ne tegyünk úgy, mintha volna mód visszatérni ahhoz a gazdagon viruló, kényelmes és gyönyörű Földhöz, amelyet valamikor a huszadik század folyamán magunk mögött hagytunk. Minél tovább hagyjuk a régi mederben folyni a dolgokat, annál reménytelenebb helyzetbe kerülünk. A klímaváltozás legfontosabb kérdése a következő: mennyire és milyen gyorsan melegszik a Föld? Megismétlem, létezik a Föld hőegyensúlyának egy megbízható mutatója, és ez pedig a tengerszint magassága. Emelkedése általános és megbízható indikátorként rövidre zárja a vitát azt illetően, hogy bár egyes gleccserek olvadnak, mások viszont növekednek, és hogy a megnövekedett hőmennyiség ellensúlyozza a többlet-olvadékvizet. Két oka lehet annak, ha a tengerszint emelkedik: a szárazföldön olvadó jég és a melegedéstől kitáguló óceán. Mint a hőmérőben a folyadék: ahogy a Föld melegszik, úgy emelkedik a tengerek vízszintje. Igaz, hogy a vízszint hirtelen megemelkedhet, ha egy nagy, grönlandi vagy antarktiszi gleccserdarab a tengerbe csúszik, de ez aligha mehetne végbe észrevétlenül, és hatása is könnyen beszámítható. Érzem, hogy háborús frontvonal kezd kirajzolódni a tudományban azok között, akik az elméletek világában élnek, és – magamat is közéjük számítom – azok között, akik kimennek a terepre, hogy ott vizsgálják a Földet, megfigyeléseket és méréseket végezve. A megfigyeléseket és méréseket végzők a tudomány Hamupipőkéi, mindig is azok voltak. Darwin például nem egy elmélet bizonyításának céljából utazta körül a bolygót. Kiváló megfigyelő és természetbúvár volt egész életében; az elmélet később született meg, egy része csak az után, hogy ő meghalt. Az óceán igazi aqua incognita, és létfontosságú az éghajlat szempontjából,

mert elraktározza a globális felmelegedés többlethőjének legnagyobb részét. Nagyon helyes dolog elméleteket felállítani az óceánra vonatkozóan, még ha oly keveset tudunk is róla, azonban végtelenül helytelen politikákat, cselekvési programokat építeni ezekre az elméletekre. Előbb hosszú távú megfigyelésekkel és mérésekkel kell igazolni őket, és szerintem ennek kell lennie az első számú prioritásnak számunkra.

3. Következmények és túlélés

Amikor valaki felfedezi – már túl későn hogy valószínűleg gyógyíthatatlan betegségben szenved, és csak hat hónapja van hátra, az első reakciója a sokk. Ezt követi a tagadás: a kétségbeesett próbálkozás különböző kezelésekkel vagy az alternatív gyógyászattal. Végül a beteg, ha elég bölcs hozzá, elér a nyugodt elfogadás fázisába. Tudomásul veszi, hogy nem kell félnie a haláltól, és mindenki meghal egyszer. Ha a halálos kór a rák, akkor a hospice-mozgalom – ez a csodálatos szervezet, melyet az áldott Dame Cicely Saunders alapított – gyakran problémamentesebbé teszi az elmúlást, mint amilyen a kezdet volt. A tudósok is, akik tisztában vannak a Föld valós állapotával, az orvosokhoz hasonlóan figyelmeztetik a kormányokat a kór halálos komolyságára. Most látjuk, mik a reakciók. Először minden szinten a tagadás jött, majd a kétségbeesett gyógymódkeresés. Ahogyan betegként magunk is megpróbálkozunk az alternatív gyógyászattal, úgy kapnak a kormányok is számtalan ajánlatot alternatív üzleti köröktől és lobbistáiktól a bolygó „megmentésére” – természetesen a fenntarthatóság elvét követő eljárásokkal, a remény fájdalomcsillapítójával pedig valamelyik zöld hospice szervezet szolgál. Ha az olvasó kételkedne a vázolt sötét kilátások realitásában, hadd emlékeztessem azokra az erőkre, amelyek éppen most viszik a Földet a melegházba. Köztük vannak a mezőgazdaságból és az iparból növekvő tömegben áramló, üvegházhatású gázok, valamint a sarkvidéki és a

trópusi, egyaránt a globális felmelegedéstől sérült, természetes ökoszisztémák gázai. A hatalmas óceáni ökoszisztémák már nem képesek meg-

3.1 ábra. Hőmérséklet-emelkedési előrejelzés az északi féltekén az elkövetkező száz évben azon modell-előrejelzés szerint, amelyet Peter Stott idézett a különösen forró 2003as európai nyárról írt 2006-os cikkében. Az ábrán látható vonal szabadkézzel rajzolt, és nem tekintendő pontosabbnak, mint egy táblára rajzolt vázlat.

kötni és a mélybe juttatni a széndioxidot, mert az óceán a felmelegedés nyomán pusztasággá válik és elsavasodik; ezen felül ott van az elolvadó havat és jeget felváltó óceán és a sötét földfelszín által többletként elnyelt, a napból származó sugárzó hő is. Mindegyik tényező növekedése külön-külön is hőtöbblettel jár, együttesen pedig jelentősen erősítik az általunk okozott felmelegedést. Látva ennek a kombinációnak az erejét és azt, hogy a Föld jelenleg mennyire képtelen az ellenállásra, a széndioxid-szint és a hőmérséklet stabilizálását célzó erőfeszítéseket nem foghatom fel többnek-másnak, mint bolygóméretekben alkalmazott alternatív gyógyászatnak. Amennyire tudom, sem Balin, sem egyetlen korábbi ENSZtalálkozón sem akadt senki, akit közvetlenül Gaia sorsa aggasztott volna,

vagy az, hogyan reagál az élő Föld mindarra, amit teszünk vele. Pedig a helyzet az, hogy a Föld felmelegedésével – még jóval a 2050-es határidő előtt – a Föld saját működése nyomán kerül olyan mennyiségű üvegházhatású gáz a légkörbe, és változik úgy az albedója, hogy az ebből származó felmelegedés meghaladja az általunk kibocsátott gázok hatását. Nincs szilárd tudományos megalapozottsága annak a feltételezésnek, hogy az éghajlat a gázkibocsátás visszafogása révén stabilizálható lenne 550 ppm-es széndioxid-szint és két Celsius-fokos átlaghőmérsékletemelkedés mellett. Valószínűbb, hogy a Föld rendszere már ráállt a visszafordíthatatlan változás útjára, még abban az esetben is, ha teljes mértékben végrehajtjuk a kibocsátás az ajánlás szerinti hatvanszázalékos csökkentését. Meglepő a politikusok korlátoltsága, hogy hajlandók voltak évtizedekre előre szóló cselekvési programokat elfogadni. Lehet, hogy voltak tudósok, akik figyelmeztettek ennek abszurditására, de ha így is lett volna, nem figyelt rájuk senki. Még ha 60 százalékkal, évi 12 gigatonnára csökkentjük is a szennyező gázok kibocsátását, az sem lesz elég. Már korábban többször beszéltem róla, hogy a lélegzés tekintélyes forrása a széndioxid-kibocsátásnak – de vajon tudják-e a kedves Olvasók, hogy a hétmilliárd ember, valamint házi- és haszonállataik kilélegzése és egyéb gázkibocsátása a keletkező üvegházhatású gázok 23 százalékáért felelős? Ha mindehhez hozzáadjuk a teljes élelmiszerciklusban (termelés-betakarítás-kereskedelem-elkészítés) felhasznált fosszilis energia-hordozókat, akkor már az összes széndioxidkibocsátás felénél járunk. Gondoljunk a mezőgazdasági munkagépekre, az élelmiszer-szállításra, a műtrágya és a növényvédő szerek szállítására, az előállításukhoz felhasznált energiahordozókra, az útépítésre és -karbantartásra, a szupermarketekre és a csomagolóiparra – és akkor még nem esett szó a főzéskor, hűtéskor és élelmiszer-előkészítéskor felhasznált energiáról. És mintha ez még mind önmagában nem lenne elég, gondoljunk csak bele, hogy a mezőgazdasági területek Gaia szolgálatában mennyire nem képesek betölteni az általuk kiszorított erdők korábbi szerepét. Ha pusztán azzal, hogy állatainkkal itt élünk a földön, a széndioxid-kibocsátás közel feléért vagyunk felelősek, akkor nem látom, hogyan lehetne 60 százalékos csökkenést elérni jelentős áldozatok nélkül. Tetszik vagy nem, mi magunk vagyunk a probléma, mégpedig a Föld rendszerének részeként, s nem olyan létezőként, ami azon kívül vagy felette állna. Amikor a világ vezetői arra kérnek bennünket, hogy kövessük őket a hívogató zöld mezőkre, előbb meg

kellene bizonyosodniuk arról, hogy csakugyan szilárd, füves talaj van-e ott, és nem pedig egy mohával benőtt mocsár. Az egyetlen, közel teljesen biztos következtetés, amit levonhatunk a klímaváltozásból és a rá adott emberi válaszreakcióból: már csak kevés időnk van a cselekvésre. Arra hívok fel tehát, hogy a körülményekhez való alkalmazkodást tekintsük legalább annyira fontosnak, mint az elfogadott cselekvési tervek keretében végrehajtandó kibocsátáscsökkentő próbálkozásokat. Nem tarthatunk ki amellett a feltételezés mellett, hogy mivel kíméletes módon nem lehet csökkenteni az emberiség lélekszámát, elégséges, ha javítunk az emberi szénlábnyomon. Túl sokan vannak azok is, akiknek csak a széndioxidkvótával való kereskedésből nyerhető profit lebeg a szemük előtt. Nem csupán egyedül a szénlábnyom káros a Föld számára; az emberek lábnyoma nagyobb és halálosabb. Ma már kézzel foghatóak a 430 ppm széndioxid-egyenérték feletti szinten felgyülemlett üvegházhatású gázok káros következményei. A szárazföldi ökoszisztémák pusztulása, a szárazföldnek és az óceán felszínének terméketlenné válása, a sarki jég eltűnése – mindezek együttesen pozitív visszacsatolásként erősítik a folyamatot, és valószínűleg visszafordíthatatlan felmelegedésre ítélik a Földet. Lehet, hogy nincs más megoldás, mint a globális hűtési eljárások közvetlen alkalmazása – ezeket az ötödik, a bolygómérnöki beavatkozásokról szóló fejezetben tárgyalom –, köztük a légkör nagyarányú dekarbonizációja az elemi szén eltemetése révén. Attól függetlenül, vajon ezekkel a módszerekkel sikerül-e visszahűtenünk a Földet korábbi, önszabályozó, interglaciális állapotába, alkalmazkodással fel kell készülnünk a kudarcra is. A bökkenő csak az, hogy túlságosan sokan élünk úgy, ahogyan élünk – Paul és Ann Ehrlich írt erről negyven évvel ezelőtt A népesedési bomba című könyvében.17 Persze senki sem figyelt oda. A szerzők hajlottak ugyan a túlzásokra, de a túlnépesedés veszélyeiről szóló meglátásaik helyesek voltak. Elméletben ehetnénk kevesebbet, energiát spórolva ezzel, de a gyakorlatban ezt sosem fogjuk megtenni, hacsak rá nem kényszerítenek bennünket. Túlnépesedésünk és a kapcsolódó gázterhelés következményei alig különböznek azoktól a változásoktól, amelyeket a kétmilliárd évvel ezelőtt élt és elszaporodott fotoszintetizáló (egysejtű) növények okoztak, amelyek úgy megváltoztatták a világot

17 A mű eredeti címe Paul Ehrlich - Ann Ehrlich: The Population Bomb [a szerk. megj.]

maguk körül, hogy anaerob ökoszisztémák garmadáját kényszerítették föld alatti létre. Kibocsátott szennyező gázuk az oxigén volt, egy mérgező, rákkeltő és tüzet okozó gáz, melyet az élet – bennünket is ideértve – megtanult hasznosítani. A fotoszintetizálókhoz hasonlóan mi sem tudtuk elkerülni a jelenlegi túlnépesedett és fenntarthatatlan állapotunkat. Vagyunk, akik vagyunk, és bizony, keveset tehettünk volna, hogy elkerüljük a ma kedvezőtlennek ítélt változásokat – nem kell bűntudatot éreznünk. Ha vezetőink mind elég hatalmasak és erősek lennének, akkor betilthatnák a házi- és haszonállatok tartását, kötelezővé tehetnék a vegetáriánus étrendet, és egy élelmiszer-szintetizálási óriásprogramot indíthatnának be vegyipari és biokémiai cégek részvételével – ebben az esetben a veszteség csak a házi- és haszonállatok körére szorítkozna. Reményteli, hogy az IPCC elnöke, dr. Pachauri a vegetáriánus étrendet lehetséges útként ajánlotta. Szinte biztos, hogy ez ilyen formában soha nem fog megtörténni, és a szokott mederben folyik majd tovább a mezőgazdasági termelés, az üzleti élet és a kormányzás. A politikai kínálatban nem népszerű az életmódot, mezőgazdaságot és étkezési szokásokat érintő változások sürgetése, és a kormányok sokkal inkább hajlanak a könnyebb megoldásra: az adók és támogatások eszközével terelik a mezőgazdasági üzemeket, iparágakat és a lakosságot a politikai ideológiájuknak megfelelő irányba. Gyakran megfeledkezünk róla, hogy a vállalatvezetők a részvényeseiknek tartoznak felelősséggel és nem a közösségnek vagy a kormánynak, legkevésbé pedig a bolygónak. Ők nem mohóbbak vagy érzéketlenebbek, mint a legtöbb ember, de az adók és az állami támogatások rendszere eltorzítja a profittermelő képességüket – így hát hajlamosak inkább rossz hatásfokú, de nagy profittal kecsegtető energiaforrásokat és mezőgazdasági termékeket választani a hosszú távon ésszerű és jó hatásfokú, de kisebb profitot ígérő lehetőségek helyett. Ezért támogatja az ipar a megújuló erőforrásokat, a kvótakereskedelmet és a bioüzemanyagokat, amelyek pedig sem nem ésszerűek, sem nem jó hatásfokúak, viszont azonnali profitot hoznak. Az atomenergia még állami támogatás nélkül is profittermelő, de – akár a jelzálog igénybevételével vásárolt ház esetében – a profit később jelentkezik. A jelenkor támogatások, szubvenciók torzította gazdasági környezetében a nukleáris energia kevésbé vonzó az ipar számára. Mindeközben a klímaváltozás könyörtelenül zajlik tovább, amit tovább gyorsítanak a Földtől érkező visszacsatolások, valamint a mi széndioxid-kibocsátásunk és az, hogy újabb földterületeket vonunk be a

termelésbe. Nincs átbillenési pont – már csúszunk lefelé egy bukkanókkal teli, egyre meredekebb lejtőn a jövő forró világa felé. Még a túlélési menedékül szolgáló területeken is, ahol a klímaváltozás elég enyhe lesz az élelmiszertermelés folytatásához, lesznek nehézségek és katasztrófák. Így Európa hőségtől és az aszálytól megkímélt vidékein – például Hollandia, az Egyesült Királyság és Írország területén – az emelkedő tengerszint és a viharok okozhatnak katasztrofális árvizeket. London nagy része is valószínűleg víz alá kerül, és megbénul a földalattiközlekedés. Hollandia lakhatatlanná válhat. Még ha rövid ideig borítja is a földeket sós víz, nagymértékben csökken a mezőgazdaság termelékenysége. Az USA partvidéki városait a 2005. évi hurrikán nyomán elárasztott New Orleans arra emlékezteti, hogy minden tengerszintközeli település ki van téve ennek a veszélynek. Amikor az élelmiszer- és energiaellátás kérdéseivel foglalkozunk, gondolnunk kell arra, hogy a közvetlen emberi igények kiszolgálása csak egy része a problémának. Ezenkívül működtetnünk kell a városok infrastruktúráját is, biztosítanunk kell a lakhatást, az egészségügyi és egyéb szolgáltatásokat, köztük az oktatást, a hulladékfeldolgozást és a közlekedést. Mindeközben könnyen megfeledkezünk Gaia szükségleteiről: elegendő természetes ökoszisztémát kell érintetlenül hagynunk a szárazföldön és az óceánokban egyaránt, hogy működni tudjon a bolygó önszabályozása. A klímaváltozás szeszélyes. A 2008 eleji események nyomán sokan elbizonytalanodtak Európában és az USA-ban, s azt kérdik: csakugyan olyan ütemben halad-e előre a globális felmelegedés, mint ahogyan mondják, és csakugyan ez-e a legnagyobb problémánk? Az éghajlat nem tűnik annyira rossznak, hogy azonnali beavatkozást igényeljen, és mindenki a pénzügyi klímával van elfoglalva: a stagnálással vagy recesszióval. És valóban, ha egy bolygódoktor rápillantana a betegnek tartott bolygónk lázlapjára, megállapítaná, hogy a globális felmelegedés dacára, amit a tengerszint elmúlt tízévi tartós emelkedése igazol, az átlagos globális hőmérséklet ugyanezen idő alatt nem változott számottevően, sőt néhány neves klímaszakértő szerint talán még némi hőmérsékletcsökkenés is történt a jelen évszázadban. Igaz, voltak rémisztő tünetek is, mint a 2007-es extrém sarki jégolvadás, de ezen aggodalmak ellenére a Föld láza nem látszott emelkedni. Ráadásul 2008 nyara Északnyugat-Európában és az USA egyes részein is hűvös, csapadékos volt, távolról sem olyan, mint amilyet a globális felmelegedés miatt várhattunk volna. A Földnek ez a látszólagos gyógyulása a kiindulópontja Nigel Lawson gondolatgazdag, Fellebbezés

az értelemhez című rövid könyvének is.18 Úgy hat ez a könyv, mint a nyitott ablakon beáramló friss levegő egy túlfűtött konferenciateremben. A klímaváltozás tagadóinak legtöbbje képtelen leplezni, hogy alapvetően érdekelt a status quo fenntartásában, továbbá gyakran kevéssé meggyőző, sőt unalmas. Erre megjelenik ez a globális felmelegedést tagadó, szenvedéllyel, de megfelelő távolságtartással megírt könyv, ami olyan, mintha az író a klímaváltozást tagadók védőügyvédje volna. Úgy vélem, joggal bírálja azt a felhajtást, ami a közvéleményben a globális felmelegedést kíséri. Mélyen nem értek egyet azonban a tagadással, és azt gondolom, nagyon kevés esély van arra, hogy világunk ne melegedjék tovább, ahogyan azt a második fejezetben kifejtettem. Hasonlítsuk a Földet egy pohár italhoz, amit jéggel hűtünk. Az ital hideg marad, amíg az utolsó jégdarab is fel nem olvad, és bizonyos mértékben ugyanez igaz a Földre is. A globális felmelegedés hőmennyiségének jelentős részét felemészti az óceán hatalmas víztömegének felmelegítése és a jég felolvasztása. A számos ok közül, amiért a Föld eddig nem melegedett fel jobban, ez lehet az egyik. Amikor majd elolvad a jég, és az óceáni vizek összekeveredése dinamikus egyensúlyba kerül, a globális felmelegedés gyorsabb lesz, mint eddig bármikor. Lawson könyve arra késztet, hogy tágabb kontextusban vizsgáljuk a Földet és a vele kapcsolatos tetteinket. Mindazonáltal nagyon élvezem csípős nyelvezetét, és azt is szívesen veszem, hogy elutasítja azt a trendi populizmust, ami ma mindenre ráakaszkodik, ami kicsit is zöldnek látszik. Az emberi természet, az a viselkedésmód, amely az evolúció során nyert intelligenciában gyökerezik, rontja az esélyeinket. Olyanok vagyunk, mint a magasban portyázó ragadozó madarak – sólymok és sasok –, melyek evolúciójuk során úgy fejlődtek, hogy a magasból lecsapva tökéletes pontossággal kapják el prédáikat. De mi lenne velük, ha minden prédájuk a föld alá húzódna? Nem alkalmazkodtak ahhoz, hogy alagutakban vagy barlangokban repüljenek, és a sötétben éles szemüknek sem vennék hasznát. Mi magunk tökéletes vadászógyűjtögető lénnyé fejlődtünk az evolúció során. Agyunk féltekéit az evolúció az egymillió évvel ezelőtti világban való fennmaradásra hangolta, de a huszonegyedik századi, általunk kialakított Földön való túlélésre éppoly gyatrán vagyunk felkészítve, mint a sólyom a barlangban való vadászatra. Intelligenciánk nem valamiféle transzcendens dolog, hanem olyan eszköz, ami arra szolgál, hogy helyt

18 Eredeti címe: An Appeal to Reason [a szerk. megj.]

álljunk a saját területünkön, hasznos számunkra, mint a fakopáncs kemény csőre, ami az ő céljait szolgálja abban világban, amelyben tápláléka a fakéreg alatt található rovarokból áll. A jelen ipari társadalma reménytelenül alkalmatlan arra, hogy fennmaradjon egy túlnépesedett és forrásszegény bolygón, mivel abban a tévhitben él, hogy majd okos találmányok és a fejlődés kezünkbe adják azt a cipőkanalat, amely a nekünk rendelt, képzeletbeli helyünkre segít bennünket. Azt hiszem, jobb, ha megértjük és elfogadjuk, hogy személyes túlélésünknek kicsi az esélye, viszont reményt meríthetünk abból a tényből, hogy egy szokatlanul szívós fajhoz tartozunk, amely túlélt már hét nagy klímakatasztrófát az elmúlt egymillió évben, és valószínű, hogy az elkövetkező klímakatasztrófa során sem hal majd ki. Az emberi evolúcióval foglalkozó genetikusok szerint az emberiség az utóbbi egymillió év során egy alkalommal már átcsusszant egy genetikai szűk keresztmetszeten; akkor őseink csupán mintegy kétezren lehettek. Gaia – szerencsére – még ennél is szívósabb, és eleven bolygóként élte meg univerzumunk fennállásának negyedét. Michael Shermer cikke a Scientific American 2008. augusztusi számában sajátos példával érzékelteti, hogyan válik hátrányunkra egy, valaha fennmaradásunkat segítő szellemi tulajdonságunk. Egy közelmúltbeli orvosi vita példáján mutatja be, miért természetes az anekdotikus gondolkodás és miért nem az a tudományos. A vita arról szól, vajon van-e összefüggés az autizmus és a gyermekkori vakcináció között. Az egyik oldalon azok a szülők vannak, akik nem sokkal az oltás után autisztikus tüneteket észleltek, a másik oldalon a tudósok, akik nem találtak ok-okozati összefüggést a vakcina vagy az abban levő tartósítószerek és az autizmus szimptómái között. Az anekdotikus asszociációk, különösen a média által fölerősített sztorik formájában, annyira erősek, hogy a nagyközönség hajlamos teljesen figyelmen kívül hagyni a tudományos bizonyítékokat. Shermer szerint azért jön létre ez a kognitív disszociáció, mert úgy fejlődött az agyunk, hogy figyel az anekdotákra, mivel a hibás pozitív asszociáció (azt hinni, hogy kapcsolat van A és B között, amikor pedig nincs) általában ártalmatlan, míg a hibás negatív asszociáció (azt hinni, hogy nincs kapcsolat A és B között, mikor pedig van) kiselejtezheti az egyént a genetikai készletből. Az agyunk egy hiedelemmasina, amely asszociatív tanulással keres és talál mintákat. A babona és a varázslatban való hit több millió éves, míg a hibás pozitív asszociációkat nagy okosan megkerülő tudomány csupán néhány száz. Nagyon hasonlít az autista-vakcináció kapcsolatra az az anekdotikus hiedelem, hogy az atomerőművek környékén leukémiás

áldozatcsoportok alakulnak ki a lakosság körében. Tudósként tisztában vagyok vele, hogy ez szamárság, de próbáljunk csak meggyőzni egy olyan asszonyt, aki elveszítette egy, történetesen atomerőmű közelében élő rokonát, arról, hogy az ok-okozati összefüggés esélye elhanyagolható. Ezért olyan könnyű elhitetni a hiszékeny tömegekkel, hogy az ártalmatlan mobiltelefon vagy a közelben futó magas feszültségű vezeték veszélyes. Ha korunk világa teljességgel fenntarthatatlan, akkor hogyan lehet fenntartható módon visszavonulni ebből a világból? A kérdés megértéséhez képzeljünk el egy atom-tengeralattjárót, mint a Föld mikrokozmoszát. Akár fél évekig is a tenger felszíne alatt tartózkodik úgy, hogy közben egészséges környezetet tart fenn a tengerészek számára. Az energiát stabil, megbízható atomreaktor szolgáltatja. A tengeralattjáró reaktora olyan jól árnyékolt, hogy a tengerészeket kevesebb sugárzás éri, mint bárkit a világon. 100 méter mélyre ugyanis már semmilyen kozmikus vagy földi sugárzás nem ér le, míg mi, akik a Föld felszínén élünk, amellett, hogy ki vagyunk téve a kozmikus sugárzás, valamint a talajban és az épületek falaiban levő radioaktív részecskék hatásának, a bennünket a világűrtől elválasztó vékony levegőréteg kivételével teljesen védtelenek vagyunk a reaktorunk, a nap sugárzásával szemben. Hamar rádöbbenhetünk, milyen gyenge a védelmünk, ha túl sokáig tartózkodunk a napon, és leégünk a napsugárzástól. A tengeralattjáró levegője jól szabályozott, olyan, mint a felszínen belélegezhető levegő, a vízkészlet reciklált és megbízható. A levegő szabályozásáért felelős tiszt szabályzatának egyik pontja szerint az oxigén aránya soha nem emelkedhet 21 százalék fölé – s ez nem elsősorban a tengerészek egészségének az érdekében van így, hanem mert minden további százalék oxigén a duplájára növeli a tűz kitörésének esélyét, a tűz pedig halálos veszély egy tengeralattjárón. A széndioxidot is szabályozni kell, hiszen a legénység kilélegzése folyamatosan termeli, s ha túl sok lenne belőle, az megnehezítené a légzést. Képzeljék csak el, milyen katasztrofális következményekkel járna a tengerészekre nézve, ha fosszilis üzemanyagot használnának fel a tengeralattjárón belül! A tengerészekhez hasonlóan, mi is állandó és megbízható energiaforrásból, az égen levő hatalmas nukleáris reaktorból kapjuk az energiát, Gaia pedig szabályozza számunkra a levegő- és vízellátást. Azt senki sem vonja kétségbe, hogy egy tengeralattjáró lehetőségei korlátozottak a befogadható népesség nagyságát tekintve – miért kellene hát azt gondolnunk, hogy a Föld ellátó kapacitása végtelen?

Hátborzongatóan hasonló helyzetben vagyunk, mint annak a tengerfenéken rekedt tengeralattjárónak a legénysége, amely túl mélyen van ahhoz, hogy egy mentőcsapat kimentse őket, de van néhány mentőkapszula, amelyben néhányan biztonsággal a felszínre emelkedhetnek. Csakúgy mint a Föld esetében, amely annyira túlnépesedett, hogy csak az emberek kis része jut majd el a megmaradó lakható vidékekre. Úgy vélem, itt tartunk most, de bármennyire rossz is a helyzet, fajunknak még van esélye a túlélésre. A globális felmelegedés okozta legnagyobb károk nem a rendkívüli és váratlan időjárási eseményekből – a tomboló viharokból, felhőszakadások nyomán keletkezett áradásokból és a kibírhatatlan forróságból – származnak. A legnagyobb károkat a tartós, szüntelen szárazság okozza. Az előrejelzések szerint (IPCC-jelentés, II. munkacsoport, 2007) a világ számos pontján vízhiány alakul ki 2030-ra. A szaharai állapotok átterjednek majd Dél-Európára is, ahogy az manapság Ausztráliában és Afrikában tapasztalható. Nagy esőzések lesznek, de ha a hőmérséklet 25 fok felett jár, akkor nem sokra megyünk vele. A növekvő hőmérséklet és az erdei ökoszisztémák további pusztítása, hogy legyen elég mezőgazdasági terület, fel fogja gyorsítani az esőerdő területének csenevész bozótossá, vagy éppen sivataggá válását. Ha elegendő energia áll rendelkezésre, akkor egyénileg képesek leszünk légkondicionálással védekezni a hő ellen; s a meleg területek városaiban valószínűleg nem lesznek rosszabb körülmények, mint manapság Bagdadban, Alice Springsben vagy Phoenixben. A szárazság akkor hoz majd halált, ha nem lesz növényi élelmiszer és ivóvíz. Az éghajlati előrejelzések szerint a kontinentális területek nagy részét terméketlenség sújtja majd a szárazság miatt. Ennek elborzasztó következményei lesznek a máris túlnépesedett Kínára és Indiára, valamint Afrika egyes részeire nézve. A földi élet teljes mértékben a víztől függ, és az élet egyes megjelenési formáinak majdnem a háromnegyedét teszi ki. Bőséges vízellátás nélkül kihalnak az élelmiszernövények, és öntözéssel képtelenség a teljes megművelt területen helyettesíteni az esőzést. Ez csak jóval kisebb területeken lesz megoldható, s ezek – akárcsak az antik nílusi és eufráteszi civilizációk – menedékhelynek számítanak majd. Hangsúlyozom, ez nem jelenti azt, hogy nem tehetünk semmit. Nem kell ölbe tett kézzel ülnünk és a megmentőinkre várnunk, mint azoknak a szerencsétleneknek az ikertornyok irodáiban, akiknek ezt mondták 2001. szeptember 11-én. Oda költözhetünk, ahol biztonságban leszünk. Persze továbbra is húzzuk-halogatjuk majd a dolgot, és továbbra is tagadjuk

majd a felmelegedést, és megpróbáljuk majd azzal áltatni magunkat, hogy semmi sem indokolja az azonnali cselekvést. Azonban az az egyre gyorsuló ütem, ahogy a sarki jég olvad, a tenger szintje emelkedik és a klímazónák elvándorolnak, arra figyelmeztet bennünket, hogy a Föld rendszere már mozgásba lendült, és hamarosan nekünk is mozdulnunk kell. Ráadásul, a felmelegedésre ható, megfigyelt pozitív visszacsatolások valószínűtlenné teszik, hogy a melegedés lelassulna vagy megállna a következő stabil állapot elérése előtt. Bolygómérnöki beavatkozással csillapítani lehet a felmelegedés néhány korai következményét, de erősen kétlem, hogy elég bölcsek, illetve intelligensek lennénk a folyamat megfordításához. Akárcsak a lavinát véletlenül elindító síelő, mi sem tudunk sokat tenni a pusztító folyamat megállításáért. Vagyis minden arra irányuló törekvésünk, hogy szénsemlegessé váljunk, hogy szandálban és darócingben szegődjünk a zöld puritánok nyomába – értelmetlen? Akár vissza is térhetnénk a megszokott életünkhöz, hogy egy darabig még boldogan élhessünk, tart, ameddig tart? Megtehetjük – de nem sokáig. Hacsak nem következik be egy szerencsés természetes vagy bolygómérnöki eredetű szünet a folyamatokban, a Föld néhány évtizeden belül megszűnhet hétmilliárd ember élőhelye lenni. Megmenti önmagát, miközben néhányuk kivételével megszabadul azoktól, akik azokon a területeken élnek, amelyek terméketlen vidékekké változnak majd. Azoknak, akik időben elvándorolnak a hűvösebb, termékenyebb területek felé, több esélyük lesz a túlélésre, és ha elég sokan menekülnek meg így, az Gaiának is hasznára válik. Úgy tűnik, hogy fajunk fennmaradásához elegendő számban fogunk túlélni, de van egy magasabb rendű szükséglet, amely tovább csökkenti a Föld teherbíró képességét, és ez Gaia saját igényeinek a világa. Sokkal több szükséges a túléléshez, mint csupán az emberi igények teljesítése. Gaiának ökoszisztémákra van szüksége a földi éghajlat, a légköri összetétel és az élet fenntartásához – erdőkre és más növényegyüttesekre a szárazföldön, és algákra az óceánokban. Ha mindez nem teljesül, bolygónk feltartóztathatatlanul sodródik majd egy elviselhetetlenül forró és teljesen terméketlen egyensúlyi állapot felé, amely végül valahol a Mars és a Vénusz átlaga között jut nyugvópontra. Az bizonyos, hogy a feladatunk a túlélés. Erőfeszítéseink javát arra kellene fordítanunk, hogy rájöjjünk, hogyan élhetnénk olyan jól, ahogy csak lehet a hamarosan összezsugorodó, forró Földön. Mi, britek, az egyik biztonságos menedékhelyen élünk, ahol az élet a forró korszakban is folytatódhat tovább. Bizonyos értelemben egy olyan hajó utasai

vagyunk, amelyik letért útjáról, hogy fedélzetére vegye a szárazságverte vidékek menekültjeit. A menekültek számára mi vagyunk a mentőcsónak, a kapitánynak és a tiszteknek viszont el kell dönteniük, hányat vehetünk fel – kit lehet a fedélzetre engedni, és kiket kell a sorsukra hagyni. A sorsolás volna a fair megoldás, de a józan ész kizárja az ilyen egyszerű kiválasztást. A betegeknek, rokkantaknak, öregeknek kellene hátramaradniuk, és mindazoknak, akik úgy érzik, hogy segíteniük kell nekik. Igazi hajó esetén a nők és gyerekek az elsők, de néhány férfira is szükség van – milyen legyen a nemek helyes megoszlása? Gyanítom, hogy végül az arány közel egyenlő lenne, hiszen a természetes kiválasztódás is ilyen arányt alakított ki. Nem létezik egyszerűen meghatározható szám arra, mekkora népességet bír el a Föld. Nagyrészt azon múlik, hogyan élnek az emberek. Szélsőségekben fogalmazva: vegetáriánusok vagy ragadozóke? Földművelők-e, akik kiszorítják a természetes ökoszisztémákat? Iparosodottak-e és milyen az ipari tevékenységük hatása a környezetre? Ezeken az emberi jellemzőkön kívül a Föld maga sem változatlan. Népességhordó képessége függ az állapotától. A főként sivatagos terület kapacitása kicsi; a csapadékos és tápanyagokban gazdag területen azonban akár olyan sűrű népességet is eltarthat, mint Bangladesben. Ha vadászok lennénk, húsevő csúcsragadozók, akkor még egy termékeny Föld sem tudna tízmilliónál több embert eltartani. Gyűjtögető életmóddal, főleg ha vegetáriánusokról van szó, a lélekszám elérheti vagy meghaladhatja a 100 milliót. Ha a tudomány és a technika is jelen van, a számokat nem lehet megbecsülni; azt már bizonyítottuk, hogy rövid időre a hétmilliárdos lélekszám is lehetséges. De mekkora lesz az egyensúlyi érték egy négy Celsius-fokkal melegebb Földön? Lehet, hogy 100 millióra esik vissza, ha a felmelegedett földfelszín népességhordó képessége a mainak a tizedére csökken. Biztosan csak annyit tudunk, hogy az embereket illetően a Föld teherviselő kapacitása gyorsan változik. Javunkra szolgáló természeti tény, hogy a Föld több mint hetven százaléka óceán, és ez az arány a tengerszint emelkedésével növekedni fog – ha nem így lenne, akkor a felmelegedés még gyorsabb ütemű volna. Sajnos, egy meleg óceán sokkal kevésbé produktív, mint egy hűvös. Az óceáni ökoszisztémák felpörgetésére kellene koncentrálnunk, elsősorban a bolygó éghajlatának szabályozását szem előtt tartva – bár melléktermékként némi élelmiszer és üzemanyag is keletkezne. Kéthárom évtized múlva a legnagyobb lakható területek az északi és a déli mérsékelt övben és a sarki térségekben lesznek: Patagónia és Chile déli

része, Kanada, Szibéria, Alaszka, Észak-Európa, beleértve Skandináviát és a nyugati óceáni partvidéket, valamint az olyan szigetek, mint a Britszigetek, Új-Zéland és Tasmania, valamint néhány egyéb, apróbb sziget szerte az óceánban. Még nem tudjuk, nem lesznek-e ezek a vidékek túl szárazak és forrók a növénytermesztéshez: az 55 millió évvel ezelőtti, utolsó forró korszakból származó földtani adatok szerint az Északi-sarki medencében tropikus éghajlat uralkodott gazdag növényzettel. A kontinensek fennmaradó része sem lesz teljesen kopár: lesznek oázisok és folyók, elegendő vízhozammal ahhoz, hogy a növényzet megteremjen. A túlélő civilizáció bármely próbálkozása, hogy földművelést folytasson olyan területen, amelyen meg kellene maradnia a természetes erdőnek, vagy fosszilis üzemanyagot égessen el, katasztrófához vezethet – bár nagy lesz a kísértés, hiszen az északi-sarki terület hatalmas olaj-, gáz- és szénlelőhelyeket rejt. Ha ezeket úgy használjuk fel, ahogyan ma tesszük, akkor saját hóhérainkká válhatunk, és Gaia halálát is okozhatjuk. A Föld forró, kopár, élettelen világgá változna, néhány termofil túlélővel – ez gyatra bioszféra egy önszabályozó bolygóhoz. Jelenleg azt feltételezem, hogy a globális hőmérséklet-emelkedés ebben az évszázadban legalább eléri az IPCC-előrejelzések középértékét, és hogy ennek közvetlen fizikai következménye, a tengerszintemelkedés, ahogyan 1990 óta mindig is, az előre jelzettnél kétszer gyorsabb ütemben folytatódik majd tovább. Semmi sem teljesen biztos, és még az is lehetséges, hogy mindebből semmi nem fog bekövetkezni. Lehet, hogy egyik-másik bolygómérnöki program működni fog, és megállítja a felmelegedést, vagy valamilyen természeti esemény, például hatalmas vulkán-kitörések sorozata segít, vagy éppen az éghajlatelőrejelző modellek még rosszabbak, mint gondoltam. Feltételezésem legszebb cáfolata az lenne, ha működne Johannes Lehman 2007-ben, a Nature-ben vázolt ötlete, és elemi szénné való átalakítással, majd a földbe való temetésével tekintélyes mennyiségű széndioxidot vonhatnánk ki a légkörből. Az ötödik fejezetben bővebben ismertetem az elképzelést, és komolyan gondolom, hogy volna esélye a globális felmelegedés megállítására. Ezzel együtt, tudva, milyen makacs vágy él bennünk, hogy mindent a régi mederben folytassunk tovább, kétlem, még ha kipróbálnák is a módszert, a megfelelő méretekben alkalmaznák ahhoz, hogy kihasználjuk a benne rejlő lehetőségeket. Jó szándékunk gyakran olyan hamar merül feledésbe, mint azok az olvasatlanul maradó klauzulák, amelyeket bármely új szoftver vásárlásakor a képernyőn megjelenő hosszú és olvashatatlan jogi szöveg végén találunk, és

amelyeket egyetlen klikkeléssel veszünk tudomásul. Akkor most folytatom, feltételezve, hogy beleegyezése jeleként mindenki klikkelt egyet. Hogy jobban megértsék, mi vár ránk, most szemléltetésképpen az otthonomról, a Brit-szigetekről beszélek, melynek történelmében már volt példa egy nagy fenyegetésre adott emberi reakcióra – igaz, a közelgő veszély nem volt akkora, mint a globális felmelegedés, de elég nagy volt ahhoz, hogy a túlélés váljon prioritássá. Ez a veszély a második világháború volt 1939-ben, és elég nagy fenyegetést jelentett a szükséges nagyságú reakció kiváltásához. Hadd meséljem el, hogyan éltem meg a háború kezdetét húszéves koromban. Az ösvény a frissiben learatott termőföldek mentén kanyargott Chelsfield és Orpington között, tizennégy mérfölddel délkeletre London központjától. Akkoriban, 1939 szeptemberében a londoni külvárosok már rátelepedtek a vidéki tájra. A mezők fáradtnak látszottak, mintha annak a határán lennének, hogy feladják és örökre visszavonulnak, behúzódnak új tulajdonosaik, az ingatlanfejlesztők által telepített társasházmezők alá. A vidékies Kent pusztulása felett érzett aggodalmamat azonban durva hang zavarta meg, amely a legnagyobb csodálkozásomra a légiriadó szirénáinak hangja volt. Folytattam a sétát és vártam, vajon mindjárt bombázókkal telik-e meg az ég, de ehelyett a szirénák lefújták a légiriadót. Így hát a második világháború egy hamis riasztással kezdődött – és háborús értelemben még vagy kilenc hónapig nem sok történt Nagy-Britanniában. Van egy közeli párhuzam az akkori idők és napjaink eseményei és érzései között. Nem voltam a kor tipikus embere – egy átlagember az utcáról vagy a Clapham-omnibuszról –, de azért nem is különböztem nagyon: egy fiatalember, aki egy ösvényen sétál, és biztosra veszi, hogy hamarosan kitör a háború, bár ezt akkoriban még sokan vitatták, közöttük szakértők és politikusok is. Hetven évvel később az olyan távoli események, mint az északi-sarki jégolvadás, az antarktiszi gleccserek összeomlása, az Afrika-szerte pusztító aszályok és éhínség, valamint az időnként ránk zúduló, rendkívüli erejű trópusi viharok – ugyanazt az aggodalmat kelthetik bennünk, mint a spanyol polgárháború vagy a Csehszlovákiába történő bevonulás a harmincas években. Valahogy érezzük, hogy hamarosan mi kerülünk sorra, de ugyanúgy csináljuk a dolgainkat, ugyanúgy élvezzük az életet, mint eddig, bár talán felszerelünk egy napelemet a tetőre, mint ahogy annak idején is saját óvóhelyet ástunk magunknak a kertünkben. 1938-ban apám hatvanas éveit taposó nyugdíjasként komoly óvóhelyet ásott nekünk, úgy 12 méter mélyre, betonhelyiséggel a ház alatt és a ház

mindkét oldaláról nyíló bejáratokkal. 1938-ban kezdett el ásni, és pont a háború kezdetére lett kész. Milyen különös, mikor háború fenyeget, az emberek ösztönösen a legrosszabbra készülnek, gyakran esetleg reménytelen dolgokba kezdve, míg választott vezetőink és őket segítő köztisztviselők ehelyett az előző háborúra készülnek fel csatahajók és a Maginot-vonalhoz hasonló erődrendszerek építésével. Gaia, akárcsak a jóisten, azokat segíti, akik magukon segítenek. 1939ben sem volt elég egyéni óvóhelyeket ásni, és most sem elég apró környezetvédő gesztusokat tenni, nem elég szélkereket vagy napelemet szerelni a tetőre az áramszolgáltatás kiegészítéseként, és nem elég gyűléseket tartani és himnuszokat énekelni a bolygóért a nagy forgó szimbólum, a hatalmas fehér szélturbina előtt. Nemcsak túlélnünk kell, de civilizáltnak is kell maradnunk, nem szabad lesüllyednünk a csőcselék szintjére, ahol bandavezérekből lesznek a hadurak. Ehhez pedig azonnal hatékony helyi akciókat kell végrehajtanunk. Elsőként biztosítanunk kell az élelmiszer- és ruhaellátásunkat, és ha továbbra is városban akarunk élni, akkor az energiaellátást is. Ezek a szigetek, bár a globális felmelegedés által legkevésbé veszélyeztetett területek közé tartoznak, egyúttal a legrosszabbul ellátottak, ami az élelmiszereket és az energiát illeti. Az Egyesült Királyságban annyira hozzászoktunk a külföldről bőven áramló élelmiszerhez, hogy elfelejtjük: a második világháború idején, amikor visszaesett az élelmiszerimport, közel álltunk az éhezéshez. Vannak ugyan hazai üzemanyagforrásaink, de erősen kimerülőfélben. A mezőgazdasági művelésre alkalmas földterületet az ingatlanfejlesztők és az ipar is meg akarja szerezni, és ha nem lépünk, még több terület vész majd el, ahogy kis szigetünk lakossága folyamatosan növekszik. Amerikát és Kanadát kevésbé sújtják a klímaváltozás következményei, mint a világ többi nemzetét. Ennek az az oka, hogy ezek az országok jobbára ritkán lakottak, népsűrűségük az európainak csupán 12 százaléka, és majdnem kifogyhatatlan energiatartalékokkal rendelkeznek – főleg ha a napenergiát is ideszámoljuk. És ott vannak az északi hűvös területek, ahová sokan átköltözhetnek, ha a déli részek lakhatatlanná válnak. Ahogyan 1939-ben tömegesen voltunk kénytelenek feladni a kényelmes békeidők életstílusát, most is hamar elkövetkezhet az az idő, amikor örülhetünk, ha jelenlegi fogyasztásunkat csak a negyedére kell visszafognunk. Ha jól és lelkesen tesszük, akkor ez nem depressziós önmegtartóztatás lesz a számunkra, hanem – mint 1940-ben – esély a megváltásra. A fiatal nemzedék számára számos lehetőséget kínál majd

az élet, hogy szolgáljanak és alkossanak – lesz célja az életüknek. Az időseknek sokkal keményebb lesz, de semmi esetre sem unalmas, ahogyan azt a ma is nézhető, A Papa a hadseregben19 című BBCsorozatban is láthattuk. Bárhogyan is alakul, hatalmas lesz a változás a városi élet mostani szokásos menetéhez képest. Az előbb felidéztem az emlékeimet a közel hetven évvel ezelőtti Egyesült Királyságról. A második világháború többi résztvevője (például Németország vagy Oroszország) nem szolgálhatnának ilyen üdvös tanulsággal, mert győzelmeik és vereségeik ciklusa alapvetően meghatározta, milyen mértékig voltak urai saját sorsuknak. Európa megszállt népei is szembesültek a stresszel és a nyomorral, de egyáltalán nem voltak a maguk urai, és ezért nem alkalmasak az akkori és a jelenlegi állapot összehasonlítására. Az USA természetesen benne volt a dolgok sűrűjében, de az ottani ellátási zavarok és egyéb járulékos problémák kisebbek voltak és rövidebb ideig tartottak. A brit tapasztalatokhoz minden bizonnyal Japán állt a legközelebb, és érdekes volna náluk is összevetni, milyen volt az élet akkor és most. Próbáljuk hát elképzelni, milyen is lesz az élet 2030-ban egy, a Londontól harminc mérföldre fekvő Readingben lakó átlagos család számára. Tételezzük fel, hogy az IPCC-modell nagyjából helyesen jósolja meg az események menetét, amelyet a 3.1-es ábra is szemléltet, de tekintsük úgy, hogy az értékek esetleg alulbecsültek. Az előre jelzett globális hőmérséklet-emelkedés 1,8 Celsius-fokos, a tengerszintemelkedés pedig 12 cm. A példában szereplő család mindebből nem sokat fog észrevenni, főleg, mivel húsz éve volt az alkalmazkodásra. A háborúban vannak hosszú, csendes időszakok, aztán hirtelen jelenik meg az erőszak és tör ki a pánik – ez lehet a helyzet a klímaváltozás esetén is. A Temze ugyan szörnyen megárad majd néha az esőzések nyomán, de a tenger még nem hódítja vissza árapályöbölként a Temze-völgyet. Talán még új házak és lakások is épülnek az árterületen két áradás között, ugyanis meg kell oldani az Európából és a világ többi részéből érkező menekültáradat nyomán akár 80 milliósra duzzadó népesség lakhatási gondjait. Leginkább a pangás, a hiány, valamint az élelmiszer- és energiaárak növekedése lesz érzékelhető. Ha Európa tovább folytatja szerelmi viszonyát a megújuló energiával, és nem építi ki nukleáris erőműveinek rendszerét, akkor az elektromos energia kegyetlenül drága lesz, a szolgáltatás rossz minőségű, az áramkimaradás járványszerű. A

19 A BBC-n 1968 és 1977 között Dad’s Army címmel sugárzott sorozatról van szó [a szerk. megj.].

család panaszkodik majd, de valahogy megél. A világ többi része azonban bozótos-sivatagos vidékké alakul, ahol a szárazság és az éhínség veszi át a hatalmat az egykor termékeny Föld felett. A Csatorna túloldalán, a kontinentális Európában, a széles körben elterjedt légkondicionálás ellenére a nyári hőség lassan elviselhetetlenné válik. Az élelmiszer-termelés visszaesik, mert a szárazság és a hőség egyre nehezebbé teszi a gazdálkodást. Bonyolult megoldások segítségével – mint a sótlanított tengervízzel való öntözés – lehet ugyan némileg enyhíteni a veszteségeket, de ennek óriási energiafelhasználás lesz az ára. Folyamatosan özönlenek majd a klímamenekültek, közülük sokan hatalmas táborokban települnek le, valószínűleg a korábban érkezett, hasonló etnikumhoz tartozók közelében. Tételezzük fel, hogy a fentiek közelítőleg pontos képet adnak az események menetéről, ha hagyjuk, hogy így következzenek be. Mi lenne azonban, ha a közeljövőben ráébrednénk – mint ahogyan 1939-ben is –, hogy a demokráciát átmenetileg fel kell függeszteni, és el kellene fogadnunk egy fegyelmezett rendszert, amely legitim, de behatárolt lehetőségekkel rendelkező civilizációs menedéknek tekintette az Egyesült Királyságot. Ezt akár egy olyan időjárási esemény is ránk kényszerítheti, mint például az az 1953-as vihar és a nyomában kialakuló tengerár az Északi-tengeren, amely komoly pusztítást végzett a Temzetorkolatban és a holland partvidéken. Összességében több százan haltak meg. Egy ehhez hasonló vihar ma elpusztíthatná Hollandia és London (valamint London környékének) nagy részét. Talán elég volna ahhoz, hogy a felszínre hozzon egy új Churchillt, akinek a retorikája feltüzelhetné nemzetünket: tegye meg a szükséges erőfeszítéseket, és alkalmazkodjon megfelelő módon a változáshoz – ahelyett, hogy a problémát inkoherens toldozgatással-foltozgatással próbálná kezelni. A rendezett túlélés az emberi belátás és vezetőképesség rendkívül magas fokát igényli, és mint a háborúban, szükség lehet a demokratikus kormányzás felfüggesztésére a túlélési vészhelyzet időtartamára. A jó vezetés létfontosságú, és tudom, hogy Sir Crispin Tickell már bizonyította azt a képességét, hogy képes a jó irányba befolyásolni a brit kormányt, amikor az 1980-as években először került napirendre a globális felmelegedés kérdése. Azóta is ezért az ügyért tevékenykedik, és számos más nemzet vezetőjének nyújtott inspirációt ebben a témakörben, és remélem, újra képes lesz ezt megtenni a túlélésünk érdekében. Úgy sejtem, hogy a szigetünk túlélését valamifajta belső törzsi összetartozástól és a ritka vezetői képességektől, és nem a nemzetközi vagy európai jóakarat megnyilvánulásaitól várhatjuk. Kis szerencsével a

világ többi menedékterületén is ez lesz a helyzet. Nemzetköziségre lesz majd elég idő a hosszú forró korszak stabil időszakában. Nincs más választásunk, mint a legjobbat kihozni a nemzeti összetartozásból, és elfogadni, hogy ennek része lesz a háború és a hadurak is. A menedékszigetek számára a védelmi erők hatékonysága éppen olyan fontos lesz, mint szervezetünk számára az immunrendszer. Tetszik vagy sem, de lehet, hogy nagyobb hadseregre lesz majd szükségünk, és többet kell költenünk rá. Talán a tudósok és mérnökök következő generációja kompetensebb lesz, és képes lesz úgy kezelni a Földet, ahogyan a háziorvosok kezelnek bennünket. A háborúban a vén rókák is kénytelenek voltak gyorsan tanulni. Az első igazán nagy környezeti katasztrófák egy csapásra kisajátítják majd a politikai napirendet, és félresöpörnek sok, a változást akadályozó, rossz elképzelést. Mint a háborúban, lehetséges, hogy itt is gyorsan bevetik majd az új technológiát az éghajlati és a túlélési problémák megoldására. Remélem, hogy ez működni fog, de nem hiszem, hogy az emberi faj elég okos ahhoz, hogy kezelje a várható környezeti válsághelyzetet. Attól tartok, hogy az emberek arra pazarolják majd az erőfeszítéseiket, hogy megküzdjenek a globális felmelegedéssel, ahelyett, hogy megpróbálnának alkalmazkodni az új, forró környezethez, és ily módon túlélni. Bizonyítsuk be, hogy Garrett Hardin tévedett, amikor 1968-ban komoran kijelentette, hogy állapotunk igazán tragikus – hiszen a tragédiában nincs menekvés. Tévedését túlélésünkkel bizonyíthatjuk be. Mivel idős vagyok már, gyakran gondolok úgy Gaiára, mint egy hozzám hasonló korú, idős hölgyre. Már hallom is a nyájasan képmutató kollégáim nyavalygását: „Már megint ezt csinálod, antropomorfizálod a Földet, úgy beszélsz róla, mintha élne.” Erre azt felelem: „Ha nem igaz, hogy él, akkor hogyan halhat meg?” Márpedig meg fog halni, amikor a nap hője túllépi az elviselhető szintet. Közülünk azok, akik már foglalkoztak a kérdéssel, Gaia további élettartamát mostantól számítva nem több, mint 500 millió évre becsülik. Soknak hangzik, de mivel már megélt 3,5 milliárd évet, élete 88 százalékát már leélte. Érdekes, ha száz évig élek, akkor most, nyolcvankilenc évesen, relatíve ugyanannyit éltem, mint Gaia. Számomra a vég könnyen eljöhet majd egy fertőzés, például influenza formájában is – fiatal koromban ez nem jelentett volna többet néhány nap betegszabadságnál. így van ez Gaia esetében is: az ő számára folyamatos fenyegetést jelentenek az aszteroidák és üstökösök formájában érkező kozmikus lövedékek. Az utolsó, ami 65 millió évvel ezelőtt csapódott be, hatalmas pusztítást okozott. Ha most csapódik be

egy ilyen, amikor Gaia lassan már 4 milliárd éves lesz, akkor a becsapódás a napsugárzás többlethőjével együtt már túl sok lehet neki, és az a nagyszerű rendszer, ami fenntartotta az életet univerzumunk létének legalább egynegyedében, elpusztul. Persze, ahogy majd az én halott testemben is, egyes sejtek és baktériumok még eléldegélnek egy kis ideig, de a halott bolygó már nem lesz képes életre alkalmas környezetet fenntartani. Örülök, hogy fogalmam sincs a saját utam végéről; így Gaiára vonatkoztatva csak annyit lehet mondani, hogy az idős bolygók, csakúgy, mint az öreg emberek, könnyen belehalnak olyan betegségekbe, amelyeket a fiatalok és életerősek könnyen leráznak magukról. Számunkra mint intelligens faj számára kötelesség a túlélés; és ha evolúciónk során integrált intelligenciát alakíthatnánk ki Gaián belül, akkor együtt tovább kihúzhatnánk.

4. Energia-és élelmiszerforrások

Két fontos változás történt a jövő energiaforrásait illetően, miután 2008ban elkezdtem írni ezt a könyvet. Egyrészt változott az atomenergiával kapcsolatos közfelfogás, másrészt felismerték, hogy a nap hőenergiája a legígéretesebb a „megújuló” energiaforrások közül. Még az is lehetségesnek látszik, ha mindkettőt felhasználjuk, jelentősen csökkenthetjük függőségünket a fosszilis fűtőanyagoktól, noha a felhasznált energia nagyobb részét még legalább tíz évig a fosszilis fűtőanyagok elégetéséből nyerjük. Ez elkerülhetetlennek látszik praktikus és gazdasági okokból is, mert még készséges támogatás mellett is legalább egy évtizedbe kerül globálisan lecserélni egy energiaforrástípust. Nem valószínű, hogy e két alternatív megoldás sikeres bevezetése előtt jelentősebb visszaesés mutatkozik majd a fosszilis fűtőanyagok használatban. Nem csupán az erőművek lecserélése időigényes. Nagy távolságokra kell kiépíteni magasfeszültségű távvezetékeket, amelyek a naphőből nyert energiát szállítják majd Európa többi részébe DélSpanyolországból vagy éppen a Szaharából. Az USA-ban, ahol a déli államokban sok a napsütötte sivatagi terület, még ígéretesebb forrás a naphőenergia. A fosszilis energia-hordozók néhány előnyös tulajdonságát is nehéz lesz pótolni. Például a folyékony és az alacsony nyomású, gáznemű energiahordozók hatalmas energiaáramlást tudnak biztosítani igen rövid idő alatt. Amikor tíz gallon üzemanyagot töltesz a benzintankba, a hatvan másodperc alatt végbemenő energiaáramlás

egyenértékű egy 25 megawattos erőmű teljes kimenő teljesítményével. Nincs olyan akkumulátor vagy szuperkondenzátor, amit ilyen gyorsan fel lehetne tölteni, és egyelőre nem tudunk elképzelni egy akkumulátorról működő, nagy hatótávolságú utasszállító repülőgépet sem. Az igaz, hogy nukleáris vagy napenergia segítségével lehetséges folyékony üzemanyagot szintetizálni széndioxidból, de erre várni kell, amíg széles körben elfogadottá válik ezeknek az energiaforrásoknak az alkalmazása. Az energiaforrások összehasonlításánál általában azzal a feltételezéssel élünk, hogy az energiát elektromos energia termelésére használjuk fel. Ezzel persze figyelmen kívül hagyjuk, hogy az ipar nagy mennyiségben használ fel fosszilis üzemanyagot, és nem vesszük számításba a téli fűtést sem. Jelenleg a fő energiaforrások a következők: a fosszilis energia elégetése, a nukleáris energia és a vízfolyások energiája. A divatos „megújuló energiaforrások” egyike sem játszik még komoly szerepet az ellátásban, és közülük csupán a napenergiának van esélye, hogy idejében megjelenve a kínálatban, valamelyest ellensúlyozza a klímaváltozást. Komoly reményekre jogosít a hullám- és árapály-energia is, de valószínűtlen, hogy a következő két évtized során jelentősebb energiamennyiség fog származni ebből a forrásból. Az USA középnyugati síkságain és néhány olyan vidéken, ahol állandó a passzátszél, a szélenergia kisebb jelentőségű, de azért fontos energiaforrássá válhat. Jelenleg az energiatermelés időszakossága hátráltatja a szélenergia terjedését, de ez kevésbé volna akadály, ha az energiát például tengervízsótalanításra, öntözésre használnák vagy vízszivattyúzásra az elárasztott területeken. Európában nagy lendülettel folyik a part menti szélerőművek építése: nehéz elképzelni, hogyan fognak ezek gazdaságosan és megbízhatóan energiát termelni. Gyanítom, hogy a szélenergia-termelés iránti lelkesedést inkább az ideológiai alapon osztogatott szubvenció, mint a józan ész táplálja, és ha a mostani gazdasági recesszió tartós lesz, akkor a szélerőművek nem kívánatos teherré válhatnak. A mi kis, túlnépesedett szigeteinken a szélenergia egyáltalán nem okos választás, hiszen még kis mennyiségű, ráadásul szakaszosan keletkező elektromos energia előállításához is óriási hely kell, és minden hektárra hamarosan szükség lehet az élelmiszer-termelés vagy a rekreáció céljára. A fejlődő világban viszont egyszerű napelemekkel előállítható és akkumulátorokban tárolható a nappali fényből nyert elektromosság, ami lehetővé teszi a világítást és a kommunikációt: az ilyen alacsony költségigényű eszközök jobbá teszik a trópusi tájakon élők életét. Az árapály-energia kipróbált forrás, de csak

egyes helyeken alkalmazható, mint például a Severn torkolata az Egyesült Királyságban vagy a Fundy-öböl Kelet-Kanadában. Elméletben könnyű energiafelhasználásunkat javítani azzal, hogy csökkentjük a pazarlást. A bőség idején azonban, amikor még hiányzik az akarat, nehéz ezt a gyakorlatban megvalósítani. Sokat lehetne tenni egyszerű technológiai újításokkal, hogy kevesebb fosszilis fűtőanyagot használjunk fel az energiatermeléshez, és remélem is, hogy a mai gyengélkedő gazdaság ezt ösztönözni fogja. Miért telt olyan sok időbe a gyártóknak, hogy eljussanak az igen rossz hatásfokú izzószálas lámpáktól a fénykibocsátó diódákig (LED-ekig), vagy az autógyáraknak, hogy a benzinfaló monstrumok helyett kis, praktikus autókat kezdjenek gyártani, amelyek minimum háromszor olyan keveset fogyasztanak. Könnyű persze a gyártókat hibáztatni, pedig mi, akik megvásároljuk a termékeiket, legalább felerészben felelősek vagyunk. Mint mindig, Európa és Amerika azt hiszi, hogy csupán ő szenvedi meg a problémát, és a megoldás kulcsa is nála van, a valóságban viszont a fejlődő világ és India, Kína, hamarosan pedig Dél-Amerika új fogyasztói lassan uralkodóvá válnak az energia előállításában és felhasználásában. Hasonlóképpen félrevezető az a feltételezésünk, hogy a Földön egyedül az ember jelenléte számít, így amikor az energiáról és annak felhasználásáról gondolkodunk, sose felejtsük el, hogy az energia természetes áramlása, valamint a két alapvető gáz, az oxigén és a széndioxid kiáramlása a bioszférából majdnem hússzor akkora, mint minden gázkibocsátásunk együttvéve – és ezek a Föld felmelegedésével együtt változnak. A széndioxid teljességgel megbabonáz bennünket, és amikor arról elmélkedünk, milyen rosszul bánunk a Földdel, szinte kizárólag a közlekedés, az ipar, a fűtés és a légkondicionálás által kibocsátott üvegházhatású gázra koncentrálunk. Megpróbáljuk meggyőzni magunkat, ha elégséges mértékben javítunk a szénlábnyomunkon, akkor megint rendben lesz minden, és a dolgok tovább folyhatnak a régi mederben. Valójában azonban a növekvő lélekszámú emberiség egyre több haszonállatot tart, és egyre több területet von művelésbe. Igaz ugyan, hogy a világ évi 30 gigatonnás háztartási és ipari széndioxidkibocsátása túlságosan nagy, de annak a következményei is vészesek, hogy túl sok ember van versenyben a földért, és próbál a természetes erdők rovására területhez jutni.

Napenergia

A nap a Föld minden közvetlenül megvilágított négyzetméterére 1,35 kilowatt energiát sugároz. Az USA délnyugati területének tízezer négyzetkilométernyi sivatagi vidéke elegendő közvetlen napenergiát kap ahhoz, hogy gőzgenerátorok közbeiktatásával akár az egész ország villamosenergia-szükségletét is fedezze. Hasonló elképzelést fontolgat az EU is: eszerint napenergiát hasznosító, gőzturbinás erőműveket lehetne telepíteni a Szaharába, de akár még Dél-Spanyolországba is. Fontos megkülönböztetni a napenergia elektromossággá alakításának kétféle módszerét: a napelemes megoldást a naphőenergiára épülőtől. A napelemek segítségével a napfény közvetlenül elektromos árammá alakítható – a napelemek olyan félvezetők, amelyek elektromos árammá alakítják az elnyelt fényt. Ez praktikus módszer az űrjárművek és műholdak árammal való ellátására, és már eléggé be van járatva. A felhasznált anyag a szilícium, annak drága, kristályos formájában vagy olcsóbb, de gyengébb hatásfokú amorf szilíciumként. A napfény elektromos árammá alakításának hatásfoka 10 és 20 százalék között mozog. Néhány éve próbálkoznak a szilíciumnál jobb hatásfokú anyagokkal is. Ezek általában valamilyen különleges és ritka elemen, főleg galliumon, indiumon, szelénen, tellúron, arzénen vagy kadmiumon alapulnak. Az elért legjobb hatásfok 30 százalék körül mozog – de csak laboratóriumi körülmények között. A legújabban szénpolimereken alapuló félvezetőkkel próbálkoznak. Egyelőre a napelemes megoldás nem vehető komolyan számításba ipari méretű berendezések megépítésénél. De lehetséges a továbbfejlesztésük, és komoly szerepük lehet a kis volumenű felhasználásban – így például a hordozható eszközök akkumulátorainak feltöltésében. A naphőenergia esetében a sivatagot folyamatosan érő napfény hőjét begyűjtve generálnak elektromosságot. Az egyik módszer szerint, amelyet először Ausztráliában alkalmaztak, hosszú barázdált felületű síktükrök fogják fókuszba a fölöttük futó hosszú csőrendszert, ami gőzkazánként és túlhevítőként funkcionál. A gőz hagyományos gőzturbinákat hajt meg. Az éjszakai napsugárzás-kiesést gőzakkumulátorokkal egyenlítik ki. Ez egy tizenkilencedik századi találmány, amely elegendő energiát képes tárolni ahhoz, hogy a turbinák naplemente után is még órákig futhassanak. (Az ilyen naperőművek működésének részletei megtalálhatók a Scientific American 2008. évi évfolyamában.) A távvezeték-kábelek szállító kapacitását növelő legutóbbi műszaki fejlesztések lehetővé teszik, hogy a fogyasztókhoz az eddiginél távolabbi erőművekből is érkezhessen elektromos energia. Ennek jó példája, hogy két francia atomerőműből is szállítanak áramot

Angliába a tenger fenekén futó kábeleken. A kábelek közel egymillió volt feszültségen működnek, és az oszlopokra szerelt távvezeték váltóáramától eltérően ezek egyenáramot szállítanak. Ezek az újfajta kábelek mérföldenként egymillió dollárba kerülnek – ami nem nagy ár, ha azt nézzük, hogy kontinentális nagyságrendben történik áramszállítás. Számos egyéb, a megújuló energiával kapcsolatos ötlettel ellentétben a napenergia felhasználása nem fantazmagória. Rendszerének fő összetevői már rendelkezésre állnak, és ki is lettek próbálva. A naphőenergiát hasznosító erőművek prototípusai már üzemelnek Arizonában, és a velük kapcsolatos számítások ígéretesek. Reménykedjünk benne, hogy ez lesz a következő nagy, praktikus energiaforrás, amit az emberiség hasznosítani tud. Sok függ a bevezetési folyamat gyorsaságától: ha húsz évbe telik, mire elterjed, akkor már túl késő lesz. Addig is a visszaesőben levő fosszilis, energia és a feljövőben levő atomenergia együttesen pótolhatja a hiányzó mennyiséget.

Nukleáris energia A nukleáris energiában olyan energiaforrást kell látnunk, amely öt éven belül elegendő mennyiségben állítható elő az új atomerőművekben, és ez átsegíthet bennünket azon a nehéz időszakon, amikor jelentős klímaváltozás megy végbe, élelmiszer- és fűtőanyaghiány lesz, és nagy arányú demográfiai változások várhatók. Emlékezzünk csak rá, mi történt Nagy-Britanniában az 1970-es évek második felében, 1980-as évek elején, azokban a problémás években, amikor a szénkitermelés körüli vita a szakszervezetekkel veszélyeztette az áramellátást. Az a tény, hogy a felhasznált elektromos energia 30 százalékát az atomerőművek állították elő, hozzájárult a nagyobb baj, elkerüléséhez, és megakadályozta, hogy ez az ágazati vita polgárháborúvá változzon. Az egyetlen dolog, ami az új atomerőművek azonnali megépítésének útjában áll, az a jogi szabályozás, amelyet a korábbi kormányok vezettek be indokolatlan félelmek alapján. A világon jelenleg 442 atomerőmű működik, amelyek az összes elektromosenergia-fogyasztás 17 százalékát fedezik, nagyjából ugyanannyit, mint a vízenergia, míg a megújuló energiaforrások – a bioüzemanyagok, szélenergia stb. – csupán két százalékot produkálnak. Az atomerőműveket biztonsági mutatóik, költségigényük és helyi elfogadottságuk a legkívánatosabb erőforrássá teszik. Miért ragaszkodunk akkor a nyugati világban ahhoz a tévedéshez, hogy ez az

energiaforrás különösen veszélyes? Úgy gondolom, a nukleáris energia mint jó és megbízható energiaforrás elutasításának fő oka az, hogy sorozatos hazugságokkal súlyosan félrevezettek bennünket. Hamisság hamisságra épült, s ezeket addig szajkózta a média, mígnem magától értetődővé vált, hogy minden, ami nukleáris, rosszabb az ördögnél. Következzen itt néhány alaphazugság és cáfolatuk: Az atomenergia-termelés nagy mennyiségű széndioxid-kibocsátással jár, és ezért épp annyira szennyező, mint a fosszilis energiatermelés. Ez ostobaság: az atomerőmű egyáltalán nem bocsát ki széndioxidot működése során. Keletkezik egy csekély mennyiség az üzemanyag és a hulladék szállítása közben, ahogy az a 4.1. táblázatban is látható, ami a széndioxid-kibocsátást tartalmazza gramm/kilowattórában kifejezve. Nukleáris Szél Nagyméretű vízi Bioüzemanyag-termények Geotermikus Napelemes Gáz Dízel Olaj Szén

4 8 8 17 79 133 430 772 828 955

4.1 táblázat. Az Egyesült Királyság Kormánya Energiatechnológiai Támogatási Csoportjának jelentése az egyes erőműtípusok gramm/kilowattórában kifejezett széndioxid-kibocsátásáról

A nukleáris energia aligha nevezhető szennyezőnek a többivel összehasonlítva – és a megadott érték tartalmazza a teljes működési folyamat összes kibocsátását, beleértve az ércbányászatot és -feldolgozást, az erőmű termelésből való kivonását, valamint a hulladéklerakást is. A szélerőműre vonatkozó érték viszont nem tartalmazza azt a nagymértékű (375 g/kWh) széndioxid-kibocsátást, amely a szélhiány vagy a túl erős szél esetén működésbe lépő háttérerőműből származik. Gyakran felhozzák, hogy a nukleáris hulladék különösen halálos fenyegetés, sok millió évig fennmarad, és mérgezi a globális környezetet. Minden kémiai elem okozta szennyezés tartós. Egy bánya, egy

olvasztómű vagy egy ólomtartalmú fogyasztási termékeket előállító gyár ólomszennyezése örökké tart, ugyanez igaz a higanyra, az arzénre, a kadmiumra vagy a talliumra is, ezek a mérgező elemek örökre velünk maradnak. Figyelemre méltó tulajdonsága a nukleáris hulladéknak, hogy hatása idővel elenyészik. Az atomerőművek erősen szennyezett nukleáris hulladéka hatszáz év alatt elveszti radioaktivitását, és nem veszélyesebb, mint az uránérc, amiből származik. Még lényegesebb, hogy alig van aggodalomra okot adó nukleáris hulladék. Egy 1000 MW teljesítményű atomerőmű éves hulladékmennyisége beleférne egy londoni taxiba. Ebből talán már érthető, miért támogatom, hogy devoni otthonom mellett nukleárishulladék-temető létesüljön. Jó hőenergia-forrás lesz majd. Még az olyan kormányzati bizottságok is, mint a Radioaktívhulladékkezelési Bizottság, hazugságokat propagálnak a nukleáris energiáról. Az egyik képviselője azt állította, hogy NagyBritanniában annyi nukleáris hulladék van, hogy akár ötször is megtölthetné az Albert Hallt. Valójában, 40 év atomenergia-használat után az Albert Hallt még alig tudnánk egyszer is megtölteni. Vessük ezt össze azzal az egy mérföld magas, az aljánál 12 mérföld kerületű, szilárd széndioxidból álló heggyel, ami a világ éves kibocsátását tartalmazza. A nukleáris hulladék csupán kisebb elhelyezési problémákat okoz, de a széndioxid-kibocsátás meg fog ölni bennünket, ha ugyanúgy folytatjuk, mint eddig. Az atomenergia ellenzői uránhiányt emlegetnek. Ez tiszta badarság. Az uránium nem ritka elem, és ha még aranyárban mérnék is, az aligha befolyásolná a modern erőművekben megtermelt elektromos áram árát. Nagy-Britannia rengeteg tiszta uránnal és plutóniummal rendelkezik, amelyekből azonnal elektromos áramot lehetne termelni, azonban a Blair-adminisztráció atomenergia-ellenessége miatt ezt az értékes energiaforrást inkább drága pénzen ki szeretnék vonni a használatból. Újabb hazugság, hogy a nukleáris létesítmények kibocsátása egészségkárosító, mi több, életveszélyes. A nukleáris sugárzás természetes és normális része a környezetünknek: végigkísérte az ember és minden élet kifejlődését az evolúció során. A nukleáris erőművekből származó szennyezés több százszor kevesebb, mint az, ami az általunk mindennap belélegzett radon gázból származik. A radon a kőzetekből és a talajból szabadul fel, és teljesen természetes. Ez a sok felsorolt téveszme nem okozna komoly kárt, ha nem propagálná és erősítené fel őket folyamatosan a média minden ága, az esetek nagy részében nem is tudatosan. Példaként idézek egyik kedvenc újságírómtól, Matthew Parris-tól, aki nemrég ezt írta a Spectatorban:

„Atomenergia. Az energiatermelés egy olyan módja, amely a – tavaly Angliában háromezer halálos áldozattal járó – közúti balesetekhez hasonlóan tényleges veszélyt jelent az ember életére és épségére, csakhogy nem kisebb, gyakori balesetek során szedi áldozatait, hanem nagy, de ritka katasztrófákkal fenyeget. Mostanában nem történt ilyen, és a közvélemény elvesztette az érdeklődését a probléma iránt.” Az évi háromezer halálos közúti baleset és a nukleáris vészhelyzetek szembeállítása akaratlanul is azt sugallja, hogy a két dolog összehasonlítható. Az igazság az, hogy a 2007-ben az Egyesült Királyságban történt nukleáris balesetek száma nulla volt, és pontosan ugyanennyi nukleáris baleset történt itt az elmúlt ötven év alatt összesen. Az igaz, hogy Csernobilban csakugyan volt húsz évvel ezelőtt egy csúnya baleset, amely hetvenöt emberéletet követelt, főként bátor tűzoltókét és más mentőmunkásokét. Volt aztán egy sokba kerülő ipari baleset a Three Mile Island-i erőműben, ahol senkinek sem esett baja, de amitől rémületbe esett az Egyesült Államok. Ötven év alatt az atomenergia-ipar összes áldozatának a száma az egész világon nem érte el a százat. Vessük össze ezt a tízezrekkel, akik a szén- vagy olajiparban haltak meg, vagy a százezrekkel, akik megújuló energia termelése közben haltak meg, vagy a használatának következményeitől. Igen, a vízenergia „megújuló”, de ki tudatosítja magában, mennyi veszélyt is rejt, míg át nem szakad egy gát? Kevesen művelik hobbiként a propagandát, ezért lássuk tehát, ki húz mindebből hasznot. A média is haszonélvező egy bizonyos mértékig, de – ismétlem – jóhiszeműen. Azok, akik a fő hasznot húzzák az atomellenes propagandából, sokkal inkább rosszhiszeműek, de először nézzük a médiát. Mint az utóbbi időben íróvá avanzsált tudós, rá kellett jönnöm, milyen nehéz is lehet egy éven keresztül minden héten megírni egy jó cikket. A legtöbben tudnánk csinálni pár hétig, de egy évhez már intelligens képzelet és kitartás szükséges, ami keveseknek adatik csak meg. A rendszeres cikkíró egyébként a média elkényeztetett arisztokratája a hírfolyamot biztosítók lumpen-tömegeihez képest. Gyakran elgondolkodom, mennyi lehet az újságírók várható élettartama – akikkel találkoztam, azokról lerítt, hogy munkájuk stresszes életre szorítja őket. Nem tudok nehezebb feladatot elképzelni, mint interjút készíteni valakivel, aki ellenséges és vonakodó, majd határidőre megírni az egész cikket, figyelembe véve a politikai és szerkesztői elvárásokat. Olyan nagy csoda hát, hogy még a jó újságírók is többre értékelnek egy szórakoztató, könnyed történetet, mint az unalmas és banális igazságot?

Egy jó sztorihoz angyalok és démonok kellenek; a háborúban – legyen az hidegháború vagy igazi – az olyan szereplők, mint Sztálin vagy Hitler lehetnek a fődémonok, és mi játszhatjuk az angyalokat. A fenyegető globális környezeti háborúban viszont az a helyzet, hogy mindannyian démonok vagyunk, ami nem elfogadható szerep a számunkra – még kevésbé a történetmesélők számára. Így aztán új angyalokat és démonokat kellett kitalálnunk. A környezetvédő lobbik és politikai pártok a környezeti katasztrófákról szóló, véget nem érő, hatásos történeteknek köszönhetik a létezésüket. A Csendes tavasz nemzetközi hatású rémtörténet volt, sokak szerint ez indította el a modern környezetvédő mozgalmat. Helyi szinten hasonló hatású volt a hetvenes években A jó élet című televíziós sorozat, ahol a nézők azonosulhattak a főszereplő párocska angyalian jó szándékú törekvésével, hogy minél „zöldebbé” váljanak. A gonoszok a szokásos szereplők voltak: a tengerszennyező, madárgyilkos olaj; a túlhajtott és alulfizetett bányászok által kitermelt szén – mindkettő rosszindulatú multinacionális vállalatok terméke, melyeket csak a profit érdekel. Arról rendre elfelejtkeztünk (vagy nem veszünk róla tudomást), hogy ennek az időszaknak legnagyobb részében a szénipar állami tulajdonban volt, így mi magunk voltunk a szennyező iparág tulajdonosai és egyúttal a felhasználók is, akik a szennyezést generálták. A hetvenes években és a nyolcvanas évek elején a feketeszén volt a rossz forrása, és nem a láthatatlan végtermék, a széndioxid. Semmibe vettük a széndioxid veszélyeit, mert akkoriban a szakemberek azzal voltak elfoglalva, milyen pusztítást okoznak a CFC-gázok a sztratoszféra ózonrétegében. Abban az időben a Nagy-Britanniában felhasznált elektromosság harminc százalékát az olcsó, biztonságos és megbízható nukleáris energia adta, szép csendesen a háttérből. Az ukrajnai Csernobilban működő szovjet atomreaktor közepes méretű ipari balesete kellett ahhoz, hogy beindítsa azt a borzasztó antinukleáris történetet, amely azóta is kísért világszerte. A baleset – gőzrobbanás – egy instabil reaktorban történt, amelyet éppen egy buta és rosszul megtervezett kísérletnek vetettek alá. Az egész szomorú esemény hibás lépések sorozatának a következménye volt, és csak a Szovjetunió korrupt állami politikájának keretei között történhetett meg. A hetvenöt halálos áldozat mindegyike az erőmű dolgozója volt, illetve olyanok, akiket az állam rendelt oda, menteni a menthetőt. Jelentéktelen esemény volt ez ahhoz az ipari katasztrófához képest, amely az indiai Bhopalban történt 1984. december 3-án, ahol a hajnali órákban a rovarirtó szereket gyártó helyi üzemből

negyven tonna metil-izocianát gáz szabadult ki, és ömlött a levegőbe. A mérgező gázfelhő átlebegett a városon, azonnal megölve 3800 embert, majd a következő hetekben ennek a sokszorosát. A bhopáli tragédiát általában a világ legszörnyűbb ipari katasztrófájának tartják, de mennyiszer ritkábban is emlegeti a média a sokkal kisebb katasztrófának tekinthető csernobili történethez képest? Csernobilban az égő reaktorból felszálló füst elkeveredett a NyugatEurópa felé tartó légtömegekkel. A radioaktivitás mérésére vannak különleges érzékenységű műszerek, így nem csoda, hogy még az Egyesült Királyságban is hamarosan észlelték a füstfelhőt. Ha keleti irányban fújt volna a szél, akkor Csernobil valószínűleg soha nem kerül be a szótárainkba, de nem így történt. A média pedig addig verte a tamtamot, amíg a kormányok – tartva attól, hogy tétlenséggel vádolják őket – elképesztő hülyeségeket csináltak. A svédek a rénszarvasok tömeges ritkításába fogtak, míg az Egyesült Királyságban betiltották a walesi és skóciai dombokról származó birkahús árusítását. A tiltást és az irtást azzal indokolták, hogy a hús veszélyes mértékben fertőződött, pedig a valóságban a hús radioaktivitása csak párszor volt nagyobb annál, mint amennyire eleve radioaktív természetesen, és csak elhanyagolható mértékben volt veszélyes az egészségre. Az olaszok bezárták az atomerőműveiket, és a németeknél is voltak ilyen javaslatok. Még a BBC is évekig azt hajtogatta nagy komolyan, hogy a sugárfertőzés még tízezer vagy akár százezer ember halálát fogja okozni Európa-szerte. Az ENSZ-szervezetek orvoscsapatainak többszöri vizsgálatai azonban semmilyen bizonyítékot nem találtak e borúlátó állítások igazolására. A sugárzással foglalkozó tudósok, akik megcáfolhatták volna ezt a képtelenséget, a hallgatást választották. Amikor Csernobil következményeit latolgatjuk, érdemes emlékezetünkbe idéznünk, hogy 1962-ben mindannyian, akik akkor éltünk, százszor ekkora sugárzásnak voltunk kitéve a kísérleti nukleáris robbantások nyomán, ma mégis hosszabb életet élünk, mint korábban valaha. Szeretnék még egy példát felhozni az anekdotikus bizonyítékok nyomán keletkező hamis félelmekre. Feleségemmel, Sandyvel Anglia egy távoli zugában élünk, és telefonvonalaink hat kilométeren át mezőgazdasági területekre telepített póznákon haladnak. A vonalak a viharban sokszor megsérülnek, ilyenkor aztán sem telefonálni, sem emailt küldeni nem tudunk. Ezekben az esetekben a BlackBerry mobiltelefonjaink biztosítják számunkra a kapcsolatot a külvilággal. Milyen esztelenség volna visszautasítani ezt az egyetlen kommunikációs

lehetőséget, tartva a mobiltelefonok mikrohullámú sugárzásának rákkeltő hatásától! De hiszen pont ezt teszi a nemzet lakosságának több mint fele, amikor hasonlóan megalapozatlanul elutasítja a nukleáris energiát. Nem én vagyok az egyetlen, akit aggaszt, hogy a szakemberek vonakodnak vitába szállni ezekkel a hamis antinukleáris állításokkal, és tartózkodnak attól, hogy kiálljanak egy nagyobb ügy, saját túlélésünk mellett. James Hansen, az Environmental Research Lettersben, 2007-ben megjelent figyelemre méltó, A tudományos elhallgatás és a tengerszint emelkedése20 című esszéjében hasonló megállapításra jutott: a tudósok tartózkodó hallgatása megakadályozta őket abban, hogy figyelmeztessenek egy potenciálisan nagy tengerszint-emelkedés veszélyére. Mi, tudósok túlságosan befelé fordulók vagyunk, és elérni látszunk azt az állapotot, amikor egy számítógépes támogatással felállított csinos elmélet diadalmaskodhat a megfigyelés és a kísérletezés fölött. Kevéssé érezzük fontosnak, hogy elképzeléseinket alávessük a való világ próbájának, nem a természet, hanem inkább kollégáink igazolására áhítozunk. Teológus elődeinkhez hasonlóan, egy virtuális világban kezdtünk el igazságot gyártani ahelyett, hogy felfedeznénk azt. Az Egyesült Királyságban az első hitelesnek tűnő és hatékony környezetvédő mozgalmak a Kampány a Nukleáris Leszerelésért (CND) és a Greenpeace voltak. Hirosima és Nagaszaki elborzasztó következményei alapján számukra teljesen magától értetődő volt, hogy a nukleáris fegyvereket mint alapvetően démoni eszközöket mutassák be; a CND-nél ráadásul ezt nagy hatással a katolikus egyházhoz tartozó vezetőjük, Bruce Kent tisztelendő tette. A CND és a Greenpeace célja az volt, hogy először az Egyesült Királyságot, majd az egész világot atommentessé tegyék. A sors ajándéka volt e mozgalmak számára, hogy az amerikaiak és a franciák éppen ekkoriban hajtottak végre komoly kísérleti atomrobbantásokat. Egy bizonyos mértékig mindannyian törzsi nacionalisták vagyunk; következésképpen Nagy-Britanniában még a liberálisok is azt gondolták, azért valami jó biztos van abban a mozgalomban, ami egyszerre Amerika- és franciaellenes. Persze voltak szovjet atomfegyverkísérletek is, de a szovjet vezetés bölcsen még a Szovjetunió lakossága előtt is titokban tartotta azokat. Hát így alakult ki annak gondolata, hogy minden, ami nukleáris, ideértve a nukleáris energia felhasználását elektromos energia termelésére, az rossz, egészségtelen és bűnös. A média számára kapóra jött ez a gondolat, és fel is használta a történetmesélése során. így a CND

20 A cikk eredeti címe: Scientific reticence and sea level rise. [a szerk. megj.]

és társutasai alapüzenete, különösebb további költségek nélkül, olyannyira felerősödött, hogy ma Nagy-Britanniában nincsen egyetlen politikai párt sem, amely teljes mellszélességgel ki merne állni a nukleáris energia, mint az elektromos áram termelésének legzöldebb, legolcsóbb, legbiztonságosabb és legmegbízhatóbb módja mellett. Legalább olyan rossz az is, hogy ezen antinukleáris lobbik józanabb tagjai, akik szeretnének változtatni atomenergia-ellenes nézeteiken, nem képesek megtenni ezt, vagy nem merik elszánni magukat rá. Az emberek általában mindenütt ellentmondásos kapcsolatban vannak a természeti környezetükkel. Egyszerre szeretnék élvezni az ipar áldásait és a természeti környezetet, de nem vesznek tudomást azokról a negatív következményekről, amelyekkel a láthatatlan és érzékelhetetlen üvegházhatású gázok kibocsátása jár. Ami az Egyesült Államokat illeti, az amerikaiak sem képeznek kivételt. Az olyan úttörőkkel kezdve, mint Henry David Thoreau, de különösen Aldo Leopold, az amerikaiak felismerték a vadon, az érintetlen természet szükséges voltát és értékeit, valamint a korlátok nélküli ipari fejlődés veszélyeit. A környezetvédelem a kezdetektől két fő ágra oszlik: az egyik a vadvilág és a vidéki táj védelmével, a másik a városi lét egészségével és életminőségével foglalkozik. Rachel Carson 1962-ben a Csendes tavasz című könyvében mutatott rá elsőként a vadon élő madarakra és városlakókra ható ártalmak közötti összefüggésekre, kimutatva a túlzott mértékben alkalmazott növényvédő szerek káros hatásait. Ő ébresztett rá bennünket elsőként, hogy iparunk termékei olyan bőségben vannak jelen, hogy az már globális szinten veszélyezteti az életet. Tudományos szempontból a munkája kiváló volt, viszont a média és a környezetvédelmi lobbi által a belőle levont következtetések durván eltúlozták a veszélyeket. Mint azt a nyolcadik fejezetben leírom, azért tiltották be a DDT-t, mert – megfelelő bizonyítékok nélkül – azt állították, hogy rákkeltő hatású. Szúnyogirtóként mégis alkalmazták, hogy visszaszorítsák a maláriát – ezzel évente kétmillió életet mentettek meg, főleg Afrikában. A vegyi anyagok veszélyei körüli zavar csak tovább nőtt a mérőműszerek érzékenyebbé válásával, amelyek idővel kimutatták, hogy a Földön gyakorlatilag mindenütt található mérhető mennyiségű rovarirtó szer. Ugyanez érvényes a nukleáris sugárzásra és a radioaktivitásra is. A nukleáris energiától való félelem ugyanazokon a hamis alapokon nyugszik, mint a vegyi anyagoktól való félelem – és ezért mint mérőműszer-feltalálót részben engem is terhel felelősség. Az atomenergiát még az a szerencsétlenség is sújtja, hogy a legtöbb ember

az atomfegyverekre asszociál róla. Az általunk kibocsátott emisszió környezeti következményei kapcsán támadt zavar összekapcsolódott a kibocsátás által okozott károk hamis, anekdotikus bizonyítékaival, és hisztérikus városi környezetvédelemhez vezetett, ahol mérgező vegyi anyagok szivárognak be minden otthonba és udvarba, és minden, ami nukleáris (az elektromos áram előállítására használt atomenergia is) rossz, egészségtelen és bűnös. így aztán nem hogy Nagy-Britanniában, hanem az egész világon sincs olyan politikai párt, amely elég bátor lenne ahhoz, hogy nyíltan támogatni merje a nukleáris energiát mint a leginkább zöld, olcsó, biztonságos és megbízható energiaforrást. Ki húz tehát hasznot az antinukleáris propagandából? Normális esetben a média hamarabb kiszagol egy patkányt, mint egy éhes terrier, így kissé meglepett, hogy nem foglalkoztak hosszabban egy orosz disszidens, Litvinyenko 2007-es, londoni meggyilkolásával. Őt kegyetlenül megmérgezték néhány száz nanogramm radioaktív polónium 210-zel. Ez a kéncsaládba tartozó elem, amely könnyen beépül a testünk sejtjeit tápláló egyszerű szerves vegyületekbe, és ha lenyelik, hamar utat talál a test minden egyes sejtjéhez. Gondosan választották ki, milyen dózisban juttatják be, hogy biztosan hasson. A mennyiség elegendő volt ahhoz, hogy a test minden egyes sejtjében körülbelül hét polóniumatom bomoljon fel az áldozat életéből még hátralevő néhány nap során. A polónium a fénysebesség töredékével haladó héliumatomokat bocsát ki, melyek átfúrják magukat a sejt létfontosságú részein, így egy vagy két atom is elég a sejt elpusztításához. Sátáni módszer a gyilkolásra: lassú, megállíthatatlan, kínokkal teli halál. Bőséges bizonyíték van arra, hogy a merénylő orosz volt, és hogy a radioaktív elem szállítóedénye nem zárt eléggé, így nyomot hagyott maga után a merénylőt szállító utasszállító géptől a londoni szállodáig, ahol a mérget beletették az áldozat teájába. Micsoda lehetőség maradt kihasználatlanul! Egy jó képzelőerővel megáldott újságíró vagy krimiszerző konstruálhatott volna egy jelenetet valahol Moszkvában a titkosszolgálatok és az energiacégek szakértőinek részvételével zajló találkozóról. Ott lett volna a merénylő, továbbá toxikológusok és néhány tisztviselő is. így szólt volna az egyikük: „Tisztában vannak vele, hogy a polónium 210-ből a halálos adag körülbelül tízmillió dollárba kerül? Miért nem használunk inkább ricint – az is megbízható méreg, és nem kelt akkora feltűnést a médiában, ráadásul nem kerül még csak egy dollárba sem.” Erre egy másik bürokrata: „Igen, ráadásul a polónium előállításához reaktoridőt kell kérnünk, ami nehéz ügy, hiszen a reaktorok más fontos

feladatokra vannak lefoglalva.” Ekkor szól közbe egy felsővezető: „Uraim, ennek az akciónak a célja nem csupán egy áruló megbüntetése – bár már ez önmagában is azt igényli, hogy feltűnést keltsünk a médiában –, de még fontosabb cél, hogy félelemben tartsuk a Nyugatot mindennel kapcsolatban, ami nukleáris. Nagyhatalmi szerepünk fenntartása nagyban függ attól, hogy mennyire vagyunk képesek teljesen függővé tenni őket olaj- és gázszállításainktól. Ha átállnak nukleáris energiára, az véget vetne a függőségüknek, és nem tudnánk többé arra terelni a világot, amerre szeretnénk. Ebben az ügyben tízmillió dollár nem tétel.” Ez a jelenet persze csak a képzeletem szüleménye, de akkoriban ütős kis sztori lehetett volna. Most pedig egyre hihetőbb, ahogy haladunk előre a huszonegyedik században, mikor a politikai hatalom és az üzleti lehetőségek mindinkább az energiaellátáshoz kapcsolódnak. Naiv dolog lenne azt várni, hogy az energiavállalatok félreálljanak, és tétlenül nézzék, ahogy profittermelő képességüket aláássa az olcsó nukleáris energia, és ugyanez igaz az energiára alapozott nemzeti ambíciókra is. Az nukleáris ipar pénzforgalma elenyésző az olaj, gáz és szénvállalatokéhoz képest, és ennek megfelelően kevesebb a nukleáris technológia előnyeinek reklámozására jutó pénz is. A nukleáris energia keltette félelem olyan mélyen bevésődött, hogy ha egy nukleáris erőmű mérnöke Japánban a lábára ejt egy csavarkulcsot, és elsősegélyben részesül, akkor ez főcímes hír a napilapokban: „Komoly baleset egy japán atomerőműben”. A száznál is több halálos áldozatot követelő kínai bányarobbanás nem kap több figyelmet ugyanabban a napilapban egy apró betűs bekezdésnél. Mindez nem túlzás. 2007-ben Japánban egy földrengés elég erősnek bizonyult ahhoz, hogy automatikusan leálljon egy nukleáris erőmű. A rengés a Richter-skálán hatos erősségű volt, ami jelentős szerkezeti rongálást végezhetett volna egy átlagos városban. Viszont a rengésnek az egyetlen „nukleáris” következménye az volt, hogy lezuhant egy alacsony sugárzású hulladékot tartalmazó hordó, és 90 000 becquerelnyi radioaktivitás szivárgott ki belőle. Ebből aztán címoldalas hír lett Ausztráliában, amelyben az szerepelt, hogy a szivárgás veszélyezteti a Japán-tengert. Az igazság az, hogy 90 000 becquerel csupán a kétszerese a normális radioaktivitási szintnek, melyet jobbára kálium formájában hordozunk a testünkben. Más szavakkal: ha elfogadjuk ezt a hisztérikus következtetést, akkor már két, a Japán-tengerben úszó ember is sugárzásveszélyt jelentene.

Fosszilis fűtőanyagok Ez a könyv nem közöl átfogó statisztikákat a fűtőanyag készletekről és -kitermelésről, egy kis erőfeszítéssel és figyelemmel ezek az adatok elérhetők az interneten. Azonban néhány megjegyzéssel szolgálni fogok a jelenleg használt fűtőanyagokra és az elkövetkező század élelmiszerellátási kilátásaira vonatkozóan. Még mindig hatalmasak a szén-, olaj- és földgáztartalékok, és még nagyobb tartalékok vannak az olyan kevésbé jó hatásfokú üzemanyagokból, mint a kátrányhomok, palaolaj vagy a tőzeg. A gond az, hogy a természetes üzemanyagok csak lassan újulnak meg, százszor lassabban, mint ahogy elégetjük őket. Nem az elégetett mennyiség számít, hanem a tempó, ahogyan elégetjük azokat. Azonban ha az autókban olyan benzint vagy dízelolajat használnánk, melyet légköri széndioxidból állítottunk elő nukleáris vagy naphőenergia felhasználásával, azzal jót tennénk a Földnek. Nem maga az üzemanyag a károsító, hanem az előállítás és felhasználás egyenlege. Minden a népességen múlik, emlékeztet gyakran barátom és mentorom, Chris Rapley, a Science Museum igazgatója. Ha csak százmillióan laknánk a bolygót, akkor károkozás nélkül megtehetnénk szinte mindent, amit csak akarunk. Hétmilliárdos lélekszámnál kétlem, hogy volna bármilyen fenntartható megoldás, vagy jelentősen csökkenthető lenne a fosszilis üzemanyag-felhasználás. Jelentősön olyan csökkentést értek, ami képes lenne megállítani a globális felmelegedést. Hétmilliárd ember, aki úgy él, mint mi, vagy arra vágyik, túl sok egy olyan bolygó számára, amely próbálja szabályozni saját éghajlatát. Ha a légkörbe kerülés előtt össze tudnánk gyűjteni minden, a fosszilis fűtő- és üzemanyagok elégetésekor felszabaduló széndioxidot, akkor mélyen a földbe tudnánk temetni, olyan helyekre, ahonnan nem szökhetne el. Világszerte folynak ilyen próbálkozások, de ezek biztos, hogy képtelenek lesznek megállítani a globális felmelegedést, mert összesített hatásuk nem lesz soha elég erős. Erről és más, a klímaváltozás megállítását célzó elképzelésekről részletesebben majd az ötödik fejezetben szólok. Nyersolajat kereskedelmi méretekben 1850-ben kezdtek kitermelni az Egyesült Államok Pennsylvania államában. Felfedezése után nem sokkal rájöttek, hogy a termék lepárolt formában jobban eladható. A kőolaj először petróleum formájában jelent meg a világon – az Egyesült Királyságban paraffinolajnak nevezzük. Főleg lámpákban és háztartási

tűzhelyekben használták világszerte; a világ egyes részein, főleg Afrikában ma is. A húszas-harmincas években gyakran töltöttem az iskolai szüneteket vidéki farmokon. Gyakran főztek paraffinolajos tűzhelyen, és az ételt beszennyezte a rossz szagú fűtőanyag. A sugárhajtású repülés elterjedésekor megszokottabbá vált a paraffin, vagyis a kerozin szaga. A kőolajvegyészet egyik nem eléggé méltatott újítása volt a kerozin és a dízelolaj intenzív szagának jelentős csökkentése, aminek folytán a szag ma már majdnem elviselhető. A tizenkilencedik század végére nagyot fejlődött a kőolajlepárlás. A következő termékeket állították elő: könnyűgázok, könnyen illó folyadékok (például a benzin); kevésbé illékony folyadékok (kerozin és dízel-üzemanyagok); a hajók és kazánok üzemanyagaként használt nehezebb olajok; a gyakorlatilag nem párolgó, kenőanyagként használt olajszármazékok; a visszamaradó melléktermék pedig a kátrány, illetve az aszfalt. Életem egy részét USA-beli és egyesült királyságbeli olajfinomítókban vagy a közelükben töltöttem. Mindig lenyűgöztek a kirándulások, amelyeket a rendezett csőkötegek világában tettem, háttérben a finomítók süketítő zajával. Kezdetben a gázkromatográfia egyik úttörőjeként tanítgattam az üzemek vegyészeit, hogyan válasszák szét és határozzák meg azt a sokféle szénhidrogént, amelyekből az olyan üzemanyagok felépülnek, mint a benzin. Ez nagyon érdekelte őket, hiszen az üzemanyag minősége – az oktánszáma – az összetételen múlik. Cserében megtudtam, hogy egy finomítót működtetni olyan, mint egy olyan repülőt vezetni, amely úgyszólván soha nem száll le. A távoli vidékekről tankerekben érkező nyersolajat meglehetősen szűk kapacitású tárolótartályokba szivattyúzzák át, ahonnan az a továbbiakban folyamatosan áramlik a lepárlásra. A lepárlótornyokból kivezető hét vagy több vezetéken további lepárlási szakaszokon át áramlik folyamatosan az anyag, megállás nélkül, hogy végül a kész termék tárolási területére érkezzen. A folyékony üzemanyag olyasmi, mint az elektromosság: előállítás után muszáj folyamatosan áramlania, amíg csak el nem égetik vagy egyéb módon el nem használják. A finomítók „pilótái” állandóan aggódtak, nehogy a tankerek személyzete hosszú sztrájkba kezdjen; egy finomító soron kívüli leállása olyan, mint repülővel leszállni egy autópályára. Minden fosszilis fűtőanyag biológiai eredetű, még a földgáz is, ami a világ nagy részén az egyik legfontosabb energiahordozó. Nem olyan régen még a legtisztább, legjobb hatásfokú és legkevésbé szennyező fosszilis fűtőanyagnak számított – Európa széndioxid-kibocsátásának csökkenése jórészt ennek a könnyen hozzáférhető gáznak a használatából

adódik. A metán molekulája négy hidrogénatomot tartalmaz és egy szenet, így elégetésekor az energia durván felét a hidrogén adja, melynek égésterméke a víz. A széné természetesen a széndioxid, de csak fele anynyi, mint amennyi szénből vagy kőolajból keletkezik ugyanennyi energia megtermelésekor. Ezenkívül a metán közvetlenül elégethető a jó termodinamikai hatásfokú gázturbinákban, a keletkező hulladékhőt pedig fel lehet használni a városi fűtésrendszerekben. A surrey-beli Woking városának szennyezési mutatója az egyik legalacsonyabb az Egyesült Királyságban, főleg a kombinált hő- és energiatermelés miatt. Ha a világ megmaradt volna az 1960-as állapotában, a metánfelhasználásra való átállás talán önmagában is elég lett volna a klímaváltozás megállításához. Energiafelhasználásunk olyan tékozlóvá vált, hogy a föld metánkészleteire nehezedő nyomás áremelkedéshez vezetett, ami tovább rontja eme gázüzemanyag valaha makulátlan hírnevét. Ritkán emlegetik, hogy az elégetés nélkül elszivárgott metán üvegházhatása hússzor nagyobb, mint a széndioxidé. Az igazán mocskos fűtőanyag a szén. Mindig is baj volt vele, kezdve attól, hogy veszekedést vált ki a házastársak között, mert a bányász a felesége új szőnyegén hagyja a szenes lábnyomát, egészen az 1952-es londoni tragédiáig, amikor egyetlen éjszaka alatt több mint ötezren haltak meg a szénfüst okozta szmogban. Még napjainkban is sokan halnak meg vagy betegszenek meg a világon a szénfüst okozta szmogtól, főleg Kínában és Mongóliában. Persze nem maga a szén gyilkol, hanem az, ahogyan rossz hatásfokkal, nyílt tűzön elégetjük. London levegője – eltekintve a közlekedés okozta szennyezéstől – ma már majdnem tiszta, lélegzésre alkalmas, pedig a villamosenergia-termelés 33 százaléka még mindig szénerőművekben zajlik. 2008-ban Sandy és jómagam reggelimeghívást kaptunk a Duke Energynél dolgozó James Rogerstől és Marytől, a feleségtől egy londoni hotelbe. Barátom, Stewart Brand mutatott be korábban bennünket egymásnak, aki úgy gondolta, mindkettőnknek hasznára lehet a találkozó, és igaza is lett. Kiderült, hogy Jim Rogers – a hatalmas amerikai szénipar prominens személyisége – legalább annyira aggódik a jövőt illetően, mint én, és elképesztően gyakorlatias. Egyetértettünk, hogy sem elegendő idő, sem forrás nem áll rendelkezésre annak a széndioxidnak az eltemetésére, amely a szénalapú erőművekből áramlik ki világszerte. Számomra rendkívül fontos volt tőle hallanom, milyen óriási a globális, energiacélú szénfelhasználás. Az, hogy képesek vagyunk-e visszafordítani a folyamatban lévő klíma-változást, azon múlik, milyen gyorsan tudunk

cselekedni. Ez a találka megerősített abban, hogy nagyon kicsi az esély a száz évvel ezelőtti állapotokhoz való visszatérésre. Jeff Goodell a Nagy szén21 című művében nemrégiben nagyon jól foglalta össze a szénnel kapcsolatos hatalmas problémáinkat.

A megújuló energia A megújuló energiát általában olyan energiaként határozzák meg, amelyet valamilyen természeti erőforrás segítségével generálnak. Ilyen a szél, a napfény, a vízfolyás, a dagály, a geotermikus hő, a bioüzemanyag, valamint a biomassza elégetése – mindezek természetes úton megújulnak. Ez jól hangzik mind a Föld, mind az emberek szempontjából, és sokan komolyan hisznek benne, hogy ezen energia típus teljes kihasználása „megmentheti a bolygót”. A megújuló energia valami olyasmi, ami Gaiától származik, a fosszilis és a nukleáris energia viszont emberi kéz műve, ezért mocskos. Ez teljességgel badarság, egy olyan mítosz, amely legalább Jean-Jacques Rousseau-ig vezethető vissza. Azt képzeljük, hogy valamiképpen mindannyian természetesen élhetünk, és a természetes energia és a bioélelmiszer alapvetően más és jobb minőségű, mint a mesterségesen előállított. Úgy tűnhet, hogy a fújó szél és a folyó víz természetesebb, mint a nukleáris reaktor, de ez nincs így: Afrika ma Gabonként ismert területén természetes atomreaktorok működtek, amelyek melegen tartották az őket kétmilliárd évvel ezelőtt létrehozó mikroorganizmusokat. A szélből és a vízfolyásokból a megújuló energiát kivonó turbinákat is gyártani kell: elhasználódnak, felújításra szorulnak, csakúgy, mint az acéltornyok és a forgólapátok. A nukleáris energián kívül minden felhasznált energia másodlagos vagy harmadlagos napenergia, így napjaink világában nincs értelme a „megújuló energia” kifejezésnek. Mi teszi mégis annyira vonzóvá még a keményfejű üzletemberek számára is? Ami vonzza őket, az a divatos és trendi környezetvédelmi ideológia nyomása alatt a kormányok által nyújtott állami szubvenció. Ugyanez a nyomás kényszeríti ki a nem zöldnek tekintett energia – a szén, olaj, nukleáris energia – büntetését is. Lehet-e különbséget tenni megújuló és nem megújuló energia között a forrása alapján? Nem, nem lehet. A termodinamika első törvénye – amely a világegyetem három nagy törvénye közül az egyik – az

21 A mű eredeti címe: Big Coal [a szerk. megj.]

energiamegmaradás törvénye, de még az apró betűs részben sincs szó megújuló energiáról. Ebben a világegyetemben az energia nem újul meg, hanem csak annyit tehetünk, hogy rátalálunk, felhasználjuk, és hálásak vagyunk érté. A megmaradás szót már könnyebb megérteni. Gondoljunk egy nagy korsó hideg vízre: ha hozzáadunk egy kiskanál forrásban lévő vizet, akkor egy kicsit, alig érezhetően melegebb lesz. A korsóban levő víz teljes hőenergiája azonban pontosan a kanálnyi forrásban lévő víz energiájával fog megemelkedni. Az energia tehát megmarad. Érdekes, hogy ha készülne egy apró motor erre a célra, akkor a kanál forrásban lévő víz és a korsó hideg víz közötti hőmérséklet-különbséget egy kis dinamó meghajtására, vagyis energia generálására lehetne használni. Mindegy azonban, hogyan használjuk fel az így keletkezett elektromosságot, az energia úgy is megmarad. A „megújuló” jelző emberi értékszemléletet tükröz, nincs tudományos alapja. Mivel azonban nem vagyunk istenek vagy istennők, akik tárgyakat vagy energiát teremtenek a semmiből, kénytelenek vagyunk alávetni magunkat a világegyetem törvényeinek – s ebből meglepő módon az következik, hogy minden, amit készítünk, természetes. Egy összkerékhajtású SUV és a tankjában levő üzemanyag épp annyira természetes, mint egy termeszvár. A földi élet híján egyik sem létezhetne, az autót sem vezethetné senki, és arról is hajlamosak vagyunk elfelejtkezni, hogy az üzemanyag oxigén nélkül használhatatlan. A terepjáró vagy az üzemanyaga nem önmagában rossz vagy jó, viszont az, amit tehetünk velük, az már lehet jó vagy rossz. Akkor mégis, mire fel ez a nagy felhajtás? Az oka az, hogy olyan sokan vagyunk, hogy százszor gyorsabban égetjük el a fűtő- és üzemanyagokat, mint amilyen gyorsan a Föld azokat megújítani képes.

Szélenergia Az atomenergiához hasonlóan a szélenergia is egyike a leginkább vitatott és idegesítő energiaforrásoknak. Okosan használva, olyan területeken, ahol a szél szeszélyes jellege nem okoz gondot, értékes helyi erőforrássá válhat. Az viszont, hogy Európa nagy volumenben akarja a szélenergiát az elektromos alapellátás kiegészítéseként használni, könnyen a huszonegyedik század egyik nagy butaságaként maradhat meg az emberek emlékezetében; jó példája ez az ideológia által tévútra kényszerített, egyébként lenyűgöző mérnöki munkának; a célnak

körülbelül annyira felel meg, mint a hidrogénnel töltött léghajókkal történő utasszállítás. Kanadában és az Egyesült Államokban vannak olyan területek, ahol van létjogosultsága a szélerőműtelepeknek. Ilyen a Texas és Oklahoma határvidékén húzódó, hosszúkás terület, amely kedvező meteorológiai adottságú, és híján van más energiaforrásnak, továbbá ki lehet használni az adórendszer nyújtotta előnyöket is. Muszáj hangot adnom különösen erős személyes ellenérzésemnek a nagy part menti szélturbinák telepítésével kapcsolatban. Otthonom, Devon megye Anglia délnyugati részén, amely az egyik utolsó olyan vidék az országban, ahol megmaradtak a jellegzetes, sakktáblaszerűen elhelyezkedő, sövénnyel elválasztott kis földparcellák, amelyek miatt a világon olyannyira csodálják a vidéki tájunkat. A Délnyugati parti út 630 mérföld hosszú, és a somerseti Mineheadtől a dorseti Poole-ig húzódik, áthalad a devoni tengerparton északon és délen. Ez a partvidék Európa egyik legmutatósabb tája, egy részét joggal vette fel az UNESCO a Világörökség-listára. Azért itt telepedtem le, mert semmihez sem fogható értéknek tartom. Ez a táj azon kevés területek egyike, amelyet érintetlenül hagyott a város hatása és az ipari módszerekkel űzött mezőgazdaság. Számomra példaként szolgál arra, hogyan tud az ember és a táj harmonikusan együtt élni. Ezt a tájat az ipari méretű áramtermelés szélerőműveinek helyszínévé tenni olyan ostoba és barbár tett, mint ha szennyvíztisztítót telepítenénk a londoni Hyde Parkba vagy a New-York-i Central Parkba. Kormányunknak – igaz, az Európai Unió nyomására – mégis ez a szándéka. Ha ezek a szélerőművek elég jó hatásfokúak lennének, és megoldhatnánk velük az energiaszükségleteink kielégítését, akkor fogcsikorgatva bár, de elviselném ezeknek a szörnyeknek a betolakodását, csakhogy valójában energiaforrásként majdnem használhatatlanok. Egy egy gigawatt teljesítményű szélerőműtelep felépítéséhez ezer négyzetmérföldnyi területre van szükség. Csupán az idő 25 százalékában fúj olyan sebességű szél, amellyel hasznos mennyiségben generálható elektromosság; épp ezért ennek a monstrumnak szüksége lenne egy közel teljes méretű, fosszilis fűtőanyagot használó tartalék erőműre, hogy gyenge vagy túl erős szél esetén az szolgáltassa az elektromosságot. Az atomenergiával szembeni negatív propaganda mellett legalább annyi hazug érvet hangoztatnak a szélenergia kedvező tulajdonságairól. Nézzük például azt a brit tervet, hogy a Temze torkolatában egy 341 turbinából álló, 230 négyzetkilométeres területen elterülő szélerőműtelepet építsenek, mely a világ legnagyobb ilyen jellegű létesítménye

lenne. A teljesítményét egy gigawattosra tervezik, vagyis megegyezne egy tipikus atomerőmű teljesítményével. A projekt körül óriási a felhajtás, és többek között azt állítják, hogy a projekt London energiaigényének egyharmadát fedezné, és 1,9 millió tonna széndioxidkibocsátást lehetne megspórolni vele. Ez egészen addig jól hangzik, míg rá nem jövünk, hogy egy ugyanekkora teljesítményű, valószínűleg széntüzelésű és rengeteg széndioxidot kibocsátó tartalék erőművet kellene felépíteni kiegészítésként, szélcsend idejére. A szélerőműtelep valós átlagteljesítménye csupán 400 megawatt fluktuáló energia lenne. Ha ezt folyamatosan képes lenne nyújtani – mint ahogy nem képes –, akkor 830 ezer otthon fogyasztását biztosítaná, egyenként évi 4200 kWh fogyasztást feltételezve. Őszintén örülök, hogy a szubvenciók ellenére a Shell olajtársaság bölcsen kihátrált az elhibázott projekt mögül. Ahhoz, hogy a Brit-szigeteken egy talán közel százmilliós népesség túlélhessen, állandó és megbízható áramellátásra lenne szükség, méghozzá helyi energiaforrásra alapozva. Őrültség volna, ha figyelmen kívül hagynánk az atomenergiát. Szomorú, hogy a zöld mozgalmak tagjai és szellemi szimpatizánsaik közül sokan még mindig úgy iszonyodnak a nukleáris energiától, mint a pokol tüzétől vagy a sátántól – és legalább olyan megalapozottan is. Hasonlítsuk össze a javasolt energiaforrásokat. A szén- és az atomerőművek lábnyoma hasonló: egy egy gigawattos erőmű mintegy 12 hektárt foglal el, míg egy hasonló teljesítményű gázerőmű feleakkora helyet igényel, körülbelül 6 hektárt. 4.2. táblázat. A táblázat a különböző energiaforrásokat mutatja az elfoglalt terület (lábnyom), az üvegházhatású gázok kibocsátása és annak alapján, hogy a nyereségességhez szükség van-e állami támogatásra. A számok egységeket fejeznek ki.

Energiaforrás Szén és olaj Gáz Atom Naphő Napelem Szél

Elfoglalt terület 2 1 2 150 150 30 000

Szennyezés 10 5 1 0 2 4

Szükséges-e támogatás Nem Nem Nem Nem Igen Igen

A naperőművek azonban öt négyzetmérföldnyi sivatagi környezetet igényelnek (és a 30. szélességi foknál délebbre kell lenniük, vagyis

eléggé messze Angliától). Egy gigawatt szélenergia-teljesítményhez 1000 négyzetmérföldes területen telepített, tengerparti létesítményekre van szükség. Az egyetlen egyáltalán nem szennyező forrás a naphőenergia; a szélenergia és a napelemes áramtermelés a valóságban szennyező, ugyanis szükség van fosszilis üzemanyaggal működő, tartalék áramtermelésre azokban az időszakokban, amikor nem termelnek. A kis mennyiségű nukleáris hulladékot is szennyezésnek vettem, habár nincs éghajlati jelentősége. Most, hogy a pazarlás már nem divatos többé, nincs mentség az energiaforrások szubvencionálásának fenntartására. Bőséges a választék, és a gyenge hatásfokú forrásokról – mint az Egyesült Királyságban a szélenergia – le kell mondani az atomenergia javára. Európában és Amerikában a naphőenergia tovább bővíti a lehetséges opciók körét. Számunkra az Egyesült Királyságban a legfontosabb az lesz, hogy biztosítani tudjuk az élelmiszer- és energiaellátásunkat. Hamarosan a világ növekvő étvágya mindkettő iránt, valamint a romló klíma azt eredményezi majd, hogy külföldről való behozataluk egyre drágább lesz, és egyre inkább arra kényszerülünk majd, hogy saját, hazai forrásainkból biztosítsuk ezeket. Nagy-Britannia már nem tartozik a világ vezető műszaki nemzetei közé, és valószínűleg azokra kell bíznunk az energiaellátásunk kiépítését, akik jobban fel vannak készülve erre. Számunkra a legrosszabb variáns az lenne, ha még ki nem próbált technológiák kísérleti terepévé válnánk, márpedig jelenleg éppen ez történik a szélturbinákkal. Még az is hosszú időt vesz igénybe, hogy egy jó elképzelésből ténylegesen energiát állítsunk elő, és nekünk nincsen időnk. Hadd magyarázzam meg részletesebben is. A klímaváltozás arra kényszeríthet bennünket, hogy új energia- és élelmiszerforrásokat fejlesszünk ki; azonnal kell reagálnunk, és tisztában kell lennünk azzal, mennyi időt vesz igénybe valamilyen új dolog globális szinten való elterjesztése. Az időtartamot a mérnökök és feltalálók fogják meghatározni, és az, hogy ők mennyire rátermettek, azt pedig az a kifejezés fejezi ki tömören, amit a szabadalmi jogászok szoktak használni: „a gyakorlatra való redukálás”. Könnyűnek hangzik ugyan, de ez a döntő fontosságú folyamat, amely során például a feltaláló egy boríték hátuljára felskiccelt vázlatából olyan valami születik, ami nagyon hasznos lehet majd, mondjuk, a konyhában. Jó mérnökök apró lépések hosszú sorozatával egy amatőr elképzelésből is készre polírozott, hasznos eszközt képesek létrehozni. így fejlődtek lassan az első gőzgépek is, mígnem a tizenkilencedik századi és a huszadik század eleji ipari civilizáció megbízható és alapvető részéivé

váltak. A kezdeti ötlettől a globálisan eladható termék elkészültéig tartó kihordási időszak általában sokkal hosszabb, mint gondoljuk – átlagosan negyven év. Ennyi időbe telik az első durva, működő modelltől eljutni az immár mindenkire hatással levő végeredményig. A televízió ötlete először az 1900-as évek elején merült fel, de csak az ötvenes-hatvanas években jelentek meg a televíziók a háztartásokban világszerte. A Wright-testvérek 1900-ban repültek először, azonban még negyven évet kellett várni arra, hogy a légkört kezdjük el használni alternatív közlekedési közegként. A technológia szerelmeseinek – akik készpénznek veszik a fantáziadús sci-fi-írók minden szavát – nehéz elhinniük, hogy Moore törvénye ellenére (miszerint a processzorok sebessége másfél évenként megduplázódik) negyven évbe telt, amíg az első, a második világháború idején használatos elektronikus számítógépektől eljutottunk odáig, hogy a számítógépek elterjedtek a háztartásokban. Valószínűleg legalább tíz évbe telik majd, mire globális méretekben nagy mennyiségű energiát állíthatunk elő a naphőenergiából vagy az árapályerőművekből; ugyanakkor az energiacégek drága, naponta megjelenő hirdetései alapján azt képzelhetnénk, hogy máris hozzájuthatunk az olcsó, könnyen elérhető, környezetbarát energiához. Nincs így: ezeknek a zöld energiasémáknak a vonzerejét egyszerűen a szubvenciók adják, nem az, hogy eredendően jók lennének, vagy pusztán jó tulajdonságaik alapján megállnák helyüket a piaci versenyben. Ritka az az eset, mikor a szubvenciók révén történő ösztönzés hatékony tud lenni. A repülés szubvencionálása az 1920-as években nem tette volna versenyképessé a vasúttal vagy a hajózással szemben. A légiközlekedésnek ki kellett várnia az aerodinamika teljes megértését és a sugárhajtás kifejlesztését, mielőtt valóban beindult volna a dolog – mindnyájunkkal a fedélzeten. Hasonló butaság azt képzelni, ha háborús módon állnánk a dologhoz (úgy, mint amilyen a Manhattan-projekt volt), az jelentősen felgyorsítaná a haladást. A gyakorlatban az ilyen hozzáállás jól szolgálhatja egy már létező lehetőség kidolgozását, de hátráltathatja az új felfedezéseket. Babbage a tizenkilencedik században géniusznak számított, hogy olyan jól megtervezett egy mechanikus számítógépet, de semekkora szubvencióval sem lehetett volna gyorsabban meglépni azokat a lényeges lépéseket – a tranzisztor és később az integrált áramkörök feltalálását –, amelyek a mai személyi számítógépek kifejlesztéséhez szükségesek voltak. A feltalálás siettetése csak ritkán sikeres. Még a

Manhattan Projekt is a háború előtti felfedezésekre épült, melyek Hahn, Meitner, Pierls és más tudósok nevéhez fűződnek; a végső termék egy irdatlan erejű bomba lett. További negyven évnek kellett eltelnie azt követően, hogy Chadwick 1932-ben felfedezte a neutront, mire a nukleáris energia tényleges energiaforrássá vált az egész világon. A maghasadás segítségével generált elektromosság csak a hetvenes évekre vált az ellátás lényeges részévé az Egyesült Királyságban. A regényíró C. P. Snow írt arról A két kultúra című könyvében, milyen ellentétek feszülnek Nagy-Britanniában a humántudományok képviselői és a természettudósok között. A nyolcvanas évektől kezdve a humántudományok képviselői kerültek fölénybe, míg a természettudósok és a mérnökök hitele, tekintélye leértékelődött. A globális felmelegedés elleni harc és az arra való felkészülés kudarcainak nagy része abból adódik, hogy az egyébként tehetséges politikusok és köztisztviselők – akik maguk általában nem természettudósok – képtelenek megérteni a jó tudósok és mérnökök mondanivalóját, és nem tudnak különbséget tenni az igazi és az alternatív tudomány között. A vállalkozók és kereskedelmi lobbisták túlzottan optimista harsogása gyakran elnyomja a józan és gyakorlatias tanácsok hangját. A globális felmelegedés már itt van a nyakunkon, és nem engedhetünk meg további késlekedést. Itt az ideje a védekezésre való felkészülésnek.

Élelem és lakóterület A Föld felmelegedésével és kiszáradásával, valamint az óceán térnyerésével hétmilliárd ember fog összepréselődni a folyamatosan csökkenő termőterületeken. Lesznek majd menedékszigetek, és a kontinenseken is lesznek élelmiszer-termelésre alkalmas területek, de csak ott, ahol elegendő víz áll majd rendelkezésre. Ha például úgy adódik, hogy Nagy-Britanniának kell a globális hőség elől menekülő európaiak menedékévé válnia, akkor megbízható élelmiszer- és energiaellátásra lesz szükség mintegy százmillió ember számára. Ugyanilyen fontos, hogy lakhatást kell biztosítanunk a számukra, házakra és városokra lesz szükség üzletekkel, iskolákkal, kórházakkal és munkahelyekkel. Az emberek világszerte bámulatra méltóan érdektelenek a földterület-használat kérdése iránt, és megtéveszti őket, hogyan ömlik az élelem a globalizáció bőségszarujából, melyről úgy hiszik, kiapadhatatlan. Az élelmiszerárak emelkedése, mint a nagy viharok közeledtét jelző kisebb széllökés, figyelmeztet a hamarosan

bekövetkező éhínségre. Most, hogy a bőség időszaka véget érőben van, hogyan hasznosítsuk a megmaradó földeket a szükséges élelmiszerek megtermelésére? A modern agrárgazdálkodást folytató mezőgazdasági üzemek terméshozama jóval nagyobb, mint az általam is szeretett és ismert tradicionális gazdaságoké – és egy ideje úgy tűnik, ezek jelenthetik az egyedüli utat a megfelelő mennyiségű élelmiszer előteremtéséhez. Egy olyan zsúfolt szigeten, mint a miénk, nincs más lehetőségünk, csak az intenzív gazdálkodás, legalábbis azokon a földeken, ahol ez adja a legjobb eredményt. Az Egyesült Királyság különösen termékeny területe Kelet-Anglia, azonban egyes jól termő részei alacsony fekvésűek, sőt egyes helyeken a tenger szintje alatt vannak, és ki vannak téve annak a veszélynek, hogy elönti őket a viharos tengerár. Ez a veszély a tengerszint emelkedésével csak tovább nő. Mivel az agrárgazdálkodás és a városok szétterülése földterületet emészt fel, nehéz idők következnek az érintetlen természet és a szelídebb vidéki táj szerelmesei számára – ebben a vitában feltétlenül értelmes arányokat kell kialakítanunk. A városoknak parkokra, a nemzetnek nemzeti parkokra van szüksége, és ma a föld jó kezekben van a Nemzeti Alapnál és a hasonló szervezeteknél. Szerencsések vagyunk, hiszen gyönyörű tengerparti tájaink vannak, amelyek mentén jól kiépült ösvények kanyarognak. Ezeken a területeken nincs helye élelmiszervagy éppen energiatermelésnek. Ahogy a háború alatt is, a mezőgazdasági termelés változni fog, hogy kielégítse az élelmiszer iránti keresletet, és a vidék nagyon másképpen fog kinézni, mint most. Már most is folyik intenzív növénytermesztés üvegházakban és átlátszó műanyag sátrak alatt, és ahogy csökken majd az import, úgy nő az igény a piacra termelő kertgazdálkodásra, a zöldség- és gyümölcstermelésre. Kíváncsi vagyok, vajon fogunk-e még valaha marhát és birkákat tartani – ez kevéssé hatékony módja az élelmiszer-termelésnek vagy a szerves hulladékokat hasznosító baromfiak és sertések tartásával gondoskodunk a húsellátásunkról. Az az álmom, hogy egyszer rá fogunk jönni, hogyan lehet a teljes élelmiszer-szükségletünket széndioxidból, nitrogénből, vízből és némi ásványi anyagból előállítani. Ha az energia bőven rendelkezésre áll, akkor nem nehéz egyszerű aminosavakat és cukrokat (melyek az élő sejtek fő tápanyagai) levegőből és vízből szintetizálni. Ez lehetne a nagy tömegben tenyésztett állati és növényi szövetek tápanyaga, amelyeket azután élelmiszerként lehetne begyűjteni. Talán egyetlen Aberdeen Angus bika lábizmából biopsziával vett mintából ezzel a módszerrel

tömegek számára lehetne steaket előállítani. (Az ilyen szintetikus élelemhez hasonló valami már kapható a kereskedelmi forgalomban. Ez egy mikoprotein-kultúra, melyet a szupermarketekben „Quorn” néven árusítanak). Így az élelmiszer-termelés lábnyoma összezsugorodna, és teljes szántóföldeket tudnánk visszaadni Gaiának. Lehet, hogy képesek volnánk még tovább fejleszteni a technológiát, és ily módon visszatérhetnénk egy olyan természetes világba, amilyen már volt egyszer, mielőtt elkezdtük volna használni a tüzet. A jövő kedvezőtlen éghajlatai alatt várható tömeges terméskiesés azonnal létfontosságúvá teheti az élelmiszer-szintetizálást. Azonban csakúgy, mint egyéb technológiai álmok esetében, ennek kidolgozására most nincs elég időnk. Először a lakhatást kell megszerveznünk a százmillió ember számára, mivel ez határozza meg, hogy mennyi föld marad az élelmiszer-termelés számára. Jómagam Lord Rogers Városok egy kis bolygó számára22 című könyvében vizionált kompakt városok kialakítása felé hajlok. A sűrűn lakott városok létrehozása nemcsak lehetséges, de sokkal kívánatosabb is, mint a kül- és elővárosi, illetve városon túli terjeszkedés. Az ilyen jellegű új városok éppen hogy felszabadítanának földterületet, és nem versengenének érte, mint most. Ezekben a feszes városokban minden szükséges dolog elérhető volna egy sétával. A nagyvárosok, városok sétálónegyedei már mutatják a követendő irányt. Mint megrögzött sétabolond, olyan Londonról, Párizsról és Firenzéről álmodom, ahol semmilyen kerekes járgánynak nincs helye. Nagy meglepetés volt a második világháború alatt, hogy a kertekben és a kis veteményesekben a hektáronkénti élelmiszerhozam a négyszerese volt a farmok és mezőgazdasági üzemek termelésének. Sok ember számára ugyanis a saját célú, otthoni élelmiszer-termelés önmegvalósító, részmunkaidős foglalatosság. A világ lakosainak több mint 50 százaléka, ezen belül a fejlett országokban több mint 90 százaléka városlakó. A trend egyre inkább a beköltözés a városba egy új élet reményében. Gyanítom, hogy egy jól irányított város kevesebb élelmiszert és energiát használ, mint egy falvakból és különálló farmokból álló civilizáció, és bizonyosan kevesebbet, mint a szétszórt városkörnyéki közösségek, melyek manapság körbeveszik a fejlett világ nagyvárosait. Azt is majdnem biztosra vehetjük, hogy a fejlett világban mindannyian városlakók vagyunk, s mint ilyenek, teljes mértékben függővé váltunk a rendszeres élelmiszer-, víz-, nyersanyag- és energiaellátástól. Kevesen járnak városi

22 A mű eredeti címe: Cities for a Small Planet [a szerk. megj.]

otthonukból kútra, vagy ásnak ki krumplit, hogy megegyék. Szinte mint egy hatalmas élő szervezet, a város a fa gyökereihez hasonlóan növeszti és ereszti szét a földben víz-, gáz-, csatorna-, elektromos és kommunikációs hálózatait. Ezeknek létezése csak akkor tűnik fel, amikor valami elromlik – bűz árad a lefolyóból, zavaros víz jön a csapból, kihagy a világítás vagy a fűtés. A folyamatos szolgáltatás biztosítása hatalmas szabályozó rendszert igényel, ami majdnem mindig elektromos árammal működik. A csatornák tartalma valaha magától folyt, csupán a gravitációra hagyatkozva, de a városok növekedésével szükségessé váltak a szivattyúk. Ezeket és az ivóvizet továbbító szivattyúkat a nyomásszabályozó szelepekkel elektromos úton irányítják az ellenőrző állomásokról. A földalatti és felszíni vasutak is elektromos meghajtásúak, csakúgy, mint a benzinkutak üzemanyag-szivattyúi. Folyamatos áramellátás szükséges a lakások és az irodaházak liftjeinek és világításának működtetéséhez, és áram kell a szüntelen csevegésünket lehetővé tevő vonalas és mobil-készülékekhez is. Ezeken túl ott van még a televízió és a rádió; személyi számítógépeinket pedig játékra, levélírásra és a modern élet számos praktikus teendőinek ellátására használjuk – és ki hallott már gázzal vagy gőzzel hajtott számítógépről? Ennyire totális a városlakó függősége a folyamatos áramellátástól. Nélküle a város meghal, mégpedig gyorsan – mint az ember oxigén nélkül. Az elektromosságtól megfosztott város lakói még élnek egy kicsit, őrült, de értelmetlen aktivitásban, pont úgy, mint egy friss holttestben a sejtek; és egy héten belül minden, ami élt, elpusztul. A tetemeket lassan ismét birtokba veszi a természetes világ. Gondoltak már arra, mi történne egy nagyobb városban, ha nem lenne egy hétig áram? Ez pedig könnyen megtörténhet, ha a környezetbarát energiába vetjük a bizodalmunkat, és a segítségével próbáljuk meg működtetni az életünket. Képzeljék csak el, hogy minden elöregedett atomreaktort szélturbinára cseréltünk, hogy megszívleltük a zöld mozgalom üzenetét, és bezártuk az utolsó széntüzelésű erőművet is, hogy „megmentsük a bolygót”, városainkat pedig átállítottuk szélenergiára és orosz földgázra. Egy város fenntartása állandó és megbízható energia-ellátást igényel. A kihagyásokkal működő ellátás nem vállalható opció. Jól illusztrálta ezt a helyzetet pár évvel ezelőtt a brit televízióban a BBC Horizont című műsora, ami a londoni elektromosenergia-ellátás leállásának következményeiről szólt. Drámaként mutatták be, mi történne a várossal és lakóival, ha csak egy hétig elektromos áram nélkül maradnának. A képzeletbeli kiváltó ok egy európai katasztrófa volt, melynek folytán megszakadt a gázszállítás az

Északi-tenger alatti csővezetékekben, és ez egybeesett egy hideg időjárási anticiklonnal, ami használhatatlanná tette a szélerőműveket. Tudtam persze a műsor előtt is, hogy a városi élet milyen nagy mértékben függ az elektromosságtól, de azt nem tudtam, mennyi mindennap használatos dolog válik lehetetlenné nélküle. A műsor felfedte a csatorna- és vízellátó rendszerek sérülékenységét, hogy mindkettő működtetése mennyire függ az elektromos áramtól; akárcsak a közlekedési lámpák és a benzinkutak szivattyúi vagy például a szupermarketek a maguk hűtőberendezéseivel. Az utcai és az otthoni világítás, a magas épületek felvonói, a kórházak és a rendfenntartás – csakugyan majdnem minden az elektromos ellátás függvénye. A műsor bemutatta, hogyan züllene London egy hét leforgása alatt éhező emberekkel teli menekülttáborrá. Mindez fikció volt ugyan, de az energiaiparban és az elosztóhálózatokban dolgozó kollégákkal folytatott beszélgetések alapján kevés kétségem van afelől, hogy a látottak nem állnak messze a valóságtól. Európa különösen kétértelműen viselkedik a nukleáris energiával kapcsolatban. Franciaország egy olyan ország példája az egész világ számára, amelyik a teljes villamosenergia-termelését víz- vagy atomerőművekből fedezi. Európa többi része viszont, Svédország, Finnország és még néhány, keleti balti ország figyelemre méltó kivételével, ostobán hagyta magát meggyőzni, hogy utasítsa el a nukleáris energiát, és a földgáz, a szén és a nem hatékony alternatív energiamegoldások fenntarthatatlan egyvelegét részesítse előnyben. A kontinentális Európában a nukleáris energiáról történő lemondásnak kevésbé komolyak a következményei, mivel láthatóan nem idegenkednek a szén elégetésétől, van valamennyi vízi energiájuk és bíznak abban, hogy az orosz gázzal soha nem lesznek ellátási problémák. Mi itt az Egyesült Királyságban arra vagyunk kárhoztatva, méghozzá az Európai Unió jogi ereje által, hogy nem hatékony és bizonytalan energiaforrásokat használjunk; ezek veszedelmesen drágák, és hosszú távon a bukásunkat okozhatják. Nagyon sokba van nekünk adók formájában a támogatásuk, ami ráadásul csökkenti a nukleáris energiába való befektetési hajlandóságot is, pedig a nukleáris energia mindenfajta támogatási igény nélkül, a szélenergiához képest egyharmad áron és sokkal megbízhatóbban állítja elő az elektromos energiát. Amikor a vezetőink aláírták a megújuló energia használata iránti kötelezettségvállalásunkat, azt hittük, valóban zöldek vagyunk, és készek voltunk fizetni; akkor nem láttuk, hogy itt bizony rászedtek bennünket,

és ezzel tulajdonképpen egy de facto Közös energiapolitikába (CEP) 23 bolondítanak be bennünket, amely főként a német és a dán megújulóenergia-ipar érdekeit szolgálja. A ténylegesen létező Közös agrárpolitikát (CAP) az Európai Közösségben még jó régen de Gaulle elnök kezdeményezésére vezették be, nem is nagyon leplezve, hogy a fő cél a francia parasztok támogatása. A legnagyobb befizetőkké Németország és később az Egyesült Királyság váltak, miután ez utóbbit 1973-ban felvették az addig exkluzív klubként működő integrációba. A CAP mérlege továbbra is Franciaország és a dél-európai országok, valamint Írország számára kedvező, Németország és Nagy-Britannia viszont továbbra is befizetők. Érthető, ha Németország, amely oly régen viseli ezt a terhet, úgy érezte, hogy szüksége van valamifajta ellentételezésre. Az európaiak saját fogalmaik szerint racionálisan jártak el, azonban úgy látom, hogy a brit politikusok nem vették észre, hogy mind a CAP, mind a CEP menynyire hátrányos Nagy-Britanniára nézve. Meggondolatlanul aláírtunk egy olyan megállapodást, ami arra kötelez bennünket, hogy az országot egy drága, nem hatékony és még nem kipróbált energiaforrásból lássuk el elektromos árammal. Az alternatív zöld energia a mai állás szerint sem lesz képes soha kielégíteni az elektromosenergia-szükségleteinket, akkor pedig végkép nem, amikor a lakosságszámunk felmegy majd 100 millióra, aminek megvan az esélye. Európában nekünk mindannyiunknak, de különösen az Egyesült Királyságban és Írországban, le kell számolnunk azzal a romantikus, de teljesen alaptalan álommal, hogy az alternatív energiára támaszkodjunk. Csak gratulálni tudok jelenlegi miniszterelnökünknek, Gordon Brownnak, hogy volt mersze és bölcsessége ahhoz, hogy nekilásson a nukleáris szektor újjáépítésének. Komoly bátorság kellett hozzá, hogy szembe menjen az Európából jövő politikai nyomással, valamint pártjának azon tagjaival, akik számára még mindig örömet jelent, hogy elmasíroznak Aldermastonba, hogy így álljanak ki Nagy-Britannia atommentessé tétele mellett. Ennél is nehezebb lesz a számára, hogy eltörölje azt a luddita törvénykezést, amely akár tíz évvel is visszavetheti a nukleáris iparunk újjáépítését célzó próbálkozásokat. Ha a Föld belép a forró klímaállapotba vagy megközelíti azt, és több mint négy fokkal lesz melegebb a mostaninál, akkor csak korlátozott nagyságú földterület áll majd a természetes ökoszisztémák

23 A szerző által kreált Common Energy Policy kifejezés rövidítése az EU ténylegesen létező Közös agrárpolitikájának (Common Agricultural Policy, CAP) mintájára [a szerk. megj.].

rendelkezésére, amin velünk, emberekkel kell osztozniuk. Valószínűleg nem lenne bölcs dolog a részünkről, ha ennek több mint 30 százalékét tartanánk meg magunknak, de inkább, játékteret hagyva a terjeszkedésnek és a hibáknak, jobb, ha eleve csak tíz százaléknyira törekszünk. Ha nem sikerülne a természetes szárazföldi ökoszisztémák fenntartása, akkor a Föld önszabályozásának feladata teljesen az óceáni ökoszisztémákra hárulna, melyek a forró korszakban részben már nem működnének a tápanyagmentes meleg felső réteg kialakulása miatt. Egy high-tech, kompakt civilizáció az alábbi előnyökkel rendelkezne: a szintetizált élelmiszergyártás csökkentené a bolygó terhelését, a forró bolygó kiterjedt sivatagai pedig bőségesen ellátnának bennünket napenergiából nyert elektromossággal. Egy ilyen civilizáció esélyt adna arra, hogy többé ne jelentsünk terhet Gaia önszabályozására nézve, és időt nyernénk, hogy megtanuljuk, hogyan egészíthetnénk ki azt. A magas életszínvonal, párosulva a nők javuló iskolázottságával és jogokkal való felruházásával, talán automatikusan visszafogná a népességnövekedést. Ha ez az egész világra kiterjedne, akkor minden bizonnyal csökkenne egy háború kitörésének esélye is.

5. Bolygómérnöki beavatkozás

Vannak arra utaló jelek, hogy bolygómérnöki és egyéb beavatkozásokkal ellenőrzés alá vonható a globális felmelegedés. Bebizonyosodott, hogy nem tervezett és akaratlan kísérletünk – nagy mennyiségű széndioxid légkörbe juttatása fosszilis fűtő- és üzemanyagok elégetésével -felmelegíttette a bolygót. Vajon az következik-e ebből, hogy más gáz vagy egyéb anyag légkörbejuttatásával, amely ellenkező, hűtő hatást fejt ki, úrrá lehetünk a globális felmelegedésen? Szakemberek, köztük az én véleményem szerint is, ezt a lehetőséget nem szalaszthatjuk el, meg kell próbálni. Bizonyos azonban, hogy megtervezett kísérletként kell végrehajtani ezt a próbálkozást, s nem olyan pánikreakcióként, mint amilyet például a part menti városokat egyszerre sújtó áradás váltott ki. Ha a bolygómérnöki tevékenységet olyan tudatos emberi tevékenységként határozzuk meg, amely jelentősen megváltoztatja a Föld állapotát, akkor már azóta bolygómérnökök vagyunk, amióta főzésre, erdőirtásra, vasolvasztásra, bronzöntésre használjuk a tüzet. Nincs ebben semmi „természetellenes”. Három és fél milliárd éve – az élet kezdete óta – más élő szervezetek is alapos változásokat idéznek elő a Földön. Például a fotoszintetizáló élőlények oxigéntermelése nélkül nem volna tűz sem. Az organizmusok helyi szinten puszta önérdekből változtatják meg a környezetüket. Ha azonban „beavatkozásuk” elég sok, számukra kedvező változást idéz elő, akkor lehetővé válik terjeszkedésük, ami

maguk, utódaik és környezetük bolygószintű dominanciájához vezethet. Az emberiség második nagy bolygómérnöki beavatkozása az volt, amikor a tüzet erdőirtásra kezdte használni, hogy mezőgazdasági területet nyerjen. A harmadik az elmúlt kétszáz év ipari tevékenysége volt. Ezeknek a beavatkozásoknak az együttese vezette el az embert és a Földet a Föld jelenlegi állapotához. A következmény pedig az, hogy ma már a legtöbben városlakók vagyunk, környezetünk pedig mesterségesen alakított, mondhatni mérnöki produktum. A mérnökösködés hosszú inasévei során megváltoztattuk a Föld képét, de egészen mostanáig – a fotoszintetizáló élőlényekhez hasonlóan – nem tudtuk, hogy ezt tesszük, és még kevésbé tudtunk a káros következményekről. Azt remélhettük, hogy az IPCC negyedik helyzetértékelő jelentése – amelyen a világ több mint ezer kiemelkedő klimatológusa dolgozott 1991 óta – majd végre eligazít bennünket a kedvezőtlen klímaváltozás enyhítését szolgáló legfontosabb teendőkben. Sajnos, nem ez történt, és számos klímaszakértő el is ismeri, hogy eddigi következtetéseik tapogatózó jellegűek. Nagy hiányok vannak az óceán állapotára, a Föld felszínének jéggel borított részére – a krioszférára –, de még a felhőkre és az aeroszolokra vonatkozó ismereteinkben is, és ez bizonytalanná teszi az előrejelzést. Még kevésbé felderített, hogyan is reagál a bioszféra a légköri és klímaváltozásra. Lehet, hogy hamarosan empirikusan is alkalmaznunk kell a bolygómérnöki elképzeléseket, mert az alapos megfigyelés és a mérési adatok szerint a klímaváltozás egyes következményei – például a tengerszint-emelkedés – már napjainkban is erőteljesebben jelentkeznek, mint ahogyan azt akár a leginkább borúlátó előrejelzések is várták.

Bolygómérnöki eljárások A bolygómérnöki eljárások három fő kategóriába sorolhatók: 1. A jelenlegi helyzet javítását célzó fizikai eljárások, például a bolygó albedójának, vagyis fényvisszaverő képességének megváltoztatása. 2. Fiziológiai bolygómérnöki eljárások. Ilyenek például a faültetés, az óceáni alga ökoszisztémák trágyázása vassal, szintetikus élelmiszerek előállítása szervetlen nyersanyagokból, valamint bioüzemanyagok és -fűtőanyagok gyártása. 3. Az aktív (másként: Gaia-alapú) bolygómérnöki eljárások, amelyek a Föld ökoszisztémáját használják fel a beavatkozás erőforrásaként, arra, hogy a klíma-visszacsatolást pozitívból negatívba fordítsák.

Ezzel az elgondolással kapcsolatban röviden ismertetem majd azt a javaslatot is, amely szerint a tápanyagban gazdag alsó vízréteget kellene hozzákeverni a felszíni meleg vízréteghez a felső algás réteg egyfajta trágyázásaként. A Föld hőháztartásának javítását célzó elképzelések közül a legtöbb figyelmet az kapta, amely szerint a sztratoszférába juttatott porlasztott kénsavcseppecskék segítségével kellene a napsugárzást visszatükrözni az űrbe. Ezt először Budiko orosz klimatológus javasolta az 1970-es években. Azóta számos tudós vitatta meg az előnyeit és a hátrányait, köztük Robert Dickinson, Paul Crutzen, Robert Charlson, Meinrat Andreae és Ken Caldeira. A kén-dioxid gyorsan oxidálódik a sztratoszférában, s a folyamat eredménye apró cseppekből álló kénsav. A cseppek elég kicsik ahhoz, hogy felhőként lebegjenek a sztratoszférában akár három évig is, mielőtt leülepednének. Az elképzelés melletti legerősebb érv az a tény, hogy amikor a Pinatubo vulkán 20 millió tonna kén-dioxidot lövellt a sztratoszférába, a következő három évre, úgy tűnik, leállt a légkör globális felmelegedése. A Fülöp-szigeteken a vulkánkitörés természetesen súlyos helyi károkat okozott, azonban nem váltott ki olyan mértékű jelentős környezeti változást, amely kizárná a kéntartalmú anyagok használatát a lehetséges bolygómérnöki eljárások közül. Sok ökológiával foglalkozó tudós ellenzi ezt a módszert. Szerintük alkalmazása arra ösztönözne, hogy minden maradjon a régiben, és folytatódjon a széndioxid-kibocsátás. A légkör további széndioxid-szennyezése nyomán pedig – hiába csökkenne esetleg a hőmérséklet – folytatódna az óceánok elsavasodása. Egyetértek ezzel a gondolatmenettel, mégis, szerintem az ilyen kárenyhítő beavatkozást úgy kell felfogni, mint a vesebeteg dialíziskezelését. Fontos, hogy időt nyerjünk, amíg nem találunk valami jobb megoldást. Ki utasítaná el a dialízist, ha az alternatíva a halál? Aggodalomra adhat okot, hogy a sok millió tonnányi porlasztott kénsav jelentősen fokozná az óceánok savasságát – legyen azonban ez a legkisebb gond, hiszen a porlasztott kénsav nyomán előálló savasodás mértéke elenyésző ahhoz képest, amit a tengerben feloldott széndioxid idéz elő. A kén sztratoszférába juttatására számos eredeti és elmés javaslat született. Ennek legkönnyebb módja az lenne, ha a menetrend szerinti repülőjáratok bocsátanák ki ezt az anyagot a sztratoszférába; emellett légi utántöltő tankereket is át lehetne alakítani erre a célra, és így akár ötvenezer felszállással el lehetne érni a Pinatubo teljesítményét. A kénsavgenerálást szolgáló elővegyületek között szóba jöhet a kén-dioxid, a hidrogén-szulfid, a szén-diszulfid vagy a kolloid kéniszap. Az első

három túlságosan mérgező az utasszállítókon való szállításhoz, ráadásul irritáló hatású vagy elviselhetetlenül büdös. Ha a menetrend szerinti járatok nagy része rendszeresen kibocsátana a légtérbe egy-két tonna kénvegyületet, néhány év alatt elegendő aeroszol keletkezne. Nem sokat számít, hol jutnának a légkörbe az anyagok. A nagy vulkánkitöréseket – bárhol történtek is, Izlandon, Indonéziában vagy Észak-Amerikában – az egész világon érezhető lehűlés követte. Paul Crutzen és Ken Caldeira más módszereket ajánlanak a kén sztratoszférába való feljuttatására. Crutzen katonai eszközök alkalmazását javasolja: kéntöltetű lövedékeket kellene fellőni ágyúval a légkörbe. Caldeira elgondolása szerint pedig ballonnal lehetne a sztratoszférába emelni egy pihekönnyű műanyag vezetéket, amelyen át (valószínűleg), mint a legkönnyebb kénhordozó vegyületet, hidrogénszulfidot juttatna a légkörbe. Mielőtt előírnánk ezt a gyógymódot, el kell végeznünk néhány geoklinikai kísérletet. Egyesek szerint a kénes aeroszol tovább ritkíthatja a klór- és brómvegyületek miatt már amúgy is károsodott légköri ózonréteget. Nem hiszem, hogy ennek az érvnek – még ha helytálló is – el kellene tántorítania bennünket a valamilyen porlasztott szulfáton alapuló hűtéstől. Az ózonréteg korábban súlyos globális problémának tekintett pusztulása mai ismereteink szerint jóval kisebb veszély, mint a globális felmelegedés. Ha további vékonyodása mégis bekövetkezik, azt egy egyébként sikeres kezelés mellékhatásaként kell felfognunk. Lowell Wood és mások is javasolták egy olyan napárnyékoló alkalmazását, amely Nap körüli pályán, bolygónkkal szinkronban keringene. Létezik olyan természetes stabilitási pont, amelyet kihasználva az ernyő minimális energiaráfordítással a helyén maradhatna. Az ernyő finom szénszálakból szőtt, tíz vagy több mérföld átmérőjű, korong alakú hártya lenne. Ez szétszórná a Földre érkező napsugárzás néhány százalékát. A megoldás elméletileg működőképes, de eddig nem sok érdeklődést mutattak iránta a kellő tőkével rendelkező szervezetek. A javaslat ugyanabba a kategóriába tartozik, mint az a másik, amely szerint űrtechnológiát kellene alkalmazni a természetes eredetű űrtörmelék Földbe csapódásának megakadályozására, s ezt egy nagy nemzeti vagy nemzetközi intézménynek kellene koordinálnia. A Föld fényvisszaverő képességét alacsonyan szálló, óceán fölötti felhőkkel is lehetne fokozni. Ez a természetes tengeri rétegfelhők mesterséges megfelelője lenne. John Latham, a Légköri Kutatások

Országos Központja24 munkatársa Steven Salterrel olyan egyszerű eszközöket tervezett, amelyek tengervíz permetezésével hoznak létre nagyszámú felhőkondenzációs magot. Mivel ettől a megközelítéstől jóval kevesebb káros mellékhatás várható, ajánlatos lenne megfelelő méretekben tesztelni. Látszatra nincs hiány a globális felmelegedés megállítását célzó bolygómérnöki megoldásokban. Csupán ezek alkalmazásától azonban nem várhatunk teljes körű megoldást, hiszen közben tovább növekszik a széndioxid-koncentráció, ami a melegedéstől független, egyéb módokon is kárt okoz. Ugyanakkor e megoldások sikerrel odázhatják el a végítéletet, amíg sikerül tartós megoldást találni.

A széndioxid kivonása és elkülönítése A bolygómérnöki tevékenység következő csoportjába azok az eljárások tartoznak, amelyek az erőművek és más hasonló nagy széndioxidtermelők kibocsátásából, illetve közvetlenül a légkörből próbálják meg kivonni a széndioxidot. Intenzív kutatómunka folyik, főleg az energiacégek körében, hogy gazdaságos megoldást találjanak a kéményen át távozó széndioxid kivonására. Az eddigi próbálkozások ígéretesek ugyan, de ez a tiszta eljárás megkétszerezné az elektromos energia előállítási költségét. A műszaki fejlődés és a méretgazdaságos termelés ugyanakkor jelentős mértékben csökkentheti ezt a negatívumot. Távolról sem könnyű azonban megszabadulni a kiszűrt széndioxidtól. Hogyan tudnánk a nagy energiacégek összes széndioxidját eltemetni? Évente mintegy 30 giga tonna keletkezik, ennek kevesebb mint egyharmada, mondjuk 10 gigatonna származik a nagy kibocsátóktól. Ha ezt a mennyiséget sikerülne kivonni, a legjobb esetben is csak lassulna a globális felmelegedés. Ahhoz, hogy számottevő mértékben befolyásolhassuk a globális felmelegedést, a többlet széndioxid döntő részét is ki kellene vonni a szénciklusból, és ehhez messze nem elegendő csupán a nagy kibocsátók szennyezésének a kivonása. A másik nagy probléma az ily módon gigatonnás nagyságrendben kivont széndioxidtól való megszabadulás. Az egyik lehetséges út a széndioxid föld alatti deponálása a már kimerült olaj- és gázlelőhelyeken, ezt a módszert alkalmazzák is Norvégiában. Az idő fogja megmondani, mennyire jó és gazdaságos ez az eljárás. A nagy mennyiségű széndioxid föld alatti

24 National Center for Atmospheric Research, NCAR [a szerk. megj.]

tározókba való temetése azonban különleges kockázattal jár. Mivel a gáz sűrűbb a levegőnél, nagyobb szivárgás esetén medencébe gyűlne a felszínen, és mindenkit megfojtana, aki belekerül ebbe a gázfelhőbe. Előfordult már ilyen Afrikában – igaz, természetes körülmények között –, amikor egy vulkáni tó alól kiszabadult széndioxid-felhő elöntötte a völgybe zárt falvakat: a halálos áldozatok száma igen nagy volt. A széndioxidtól való megszabadulást célzó legizgalmasabb ötlet Klaus Lacknertől származik, aki mesterséges fákat javasol. Lényegében olyan kő- vagy talaj féleségek alkalmazásáról van szó, amelyek vegyi vagy biokémiai reakcióba lépnek a légköri széndioxiddal, s végtermékként könnyen deponálható, jobb esetben hasznosítható anyagok keletkeznek. Ilyen lehet például az őrölt szerpentin, egy gyakori vulkáni kőzetfajta, amely gyakran akár 50 százalékban is magnéziumoxidból áll. A képződő anyag a magnézium-karbonát, ami stabil, fehér por; felhasználható az építőiparban, többek között a cement alkotórészeként is. Lackner ötleteinek teljes leírása megtalálható Wally Broecker Robert Kunziggal közösen írt, A klíma helyreállítása25 című könyvében. A faültetés is értelmes módszernek látszik a széndioxid természetes kivonására a légkörből, legalábbis a fa érett korának elérésig. A valóságban azonban a mezőgazdaságot és a bioüzemanyag-termelést szolgáló erdőirtás olyan gyors ütemben halad előre, hogy a faültetés nem igazán tud lépést tartani vele. A víz körfogásában és a légkör fényvisszaverő képességében előidézett változások miatt az erdőirtásnak közvetlen klimatikus következményei vannak, és jelentős szerepet játszik az erdőirtás a széndioxid-kibocsátásban is. A mezőgazdaságnak összességében akkora hatása van a klímára, mint a fosszilis fűtőanyagok elégetésének. Mindezek alapján célszerűbb volna fizetni az erdős területek lakóinak a fák megtartásáért, mintsem fák telepítését finanszírozni egy már kiirtott területen. A Cool Earth alapítvány erre a célra gyűjt adományokat, akárcsak Nagy-Britanniában Károly herceg Esőerdő Alapítványa. Még nem értik eléggé, hogy egy ökorendszer olyan evolúciós egység, amelyet rengeteg élőlény együttese alkot a mikroorganizmusoktól kezdve a férgeken, a gerincteleneken át a kis és nagy növényekig és állatokig. Míg a természetes ökorendszereknek megvan a képessége, hogy együtt fejlődjenek a klímaváltozással, addig az ültetvények könnyen kipusztulhatnak. A Föld felszínének 70 százalékát az ember által lakatlan óceánok

25 Eredeti címe: Fixing Climate [a szerk. megj.]

borítják. Ráadásul a felszíni vizek csak kevés fotoszintetizáló organizmusnak adnak otthont, főleg azért, mert a termoklin (a meleg vízréteg alsó határa) alatti, ásványi és egyéb tápanyagokban gazdag hideg víz nem keveredik a felső réteggel. Itt egyes fontos ásványi anyagokból, mint például a vas, az optimálisnál jóval kevesebb található, még ha más tápanyagok jelen vannak is. Ez vezetett John Martin javaslatához, mely szerint a felső réteg vassal való trágyázása serkentené a felszíni alga burjánzását, ami a légköri széndioxid eliminálásával elősegítené a Föld lehűtését. A legfrissebb kutatások azt mutatják, hogy a kezdeti csalódások ellenére ez a megközelítés ígéretes lehet. 2007-ben Chris Rapley-vel született egy közös javaslatunk, mely szerint egy nagy függőleges csőrendszert kell elhelyezni az óceán felszínén, hogy az felszívja a hűvösebb, tápanyagban gazdagabb vizet a termoklin alól. A cél a felszín közvetlen hűtése volt, ami serkentené az algaképződést, az pedig lenyomná a széndioxid-szintet, és olyan gázokat -dimetil-szulfidot, illó aminokat és izoprént – szabadítana fel, amelyek segítik a felhő- és aeroszolképződést. Elképzelésünk szerint a csövek mintegy száz méter hosszúak és tíz méter átmérőjűek lennének, függőleges irányban állnának a felszíni vizekben, és egy egyirányú szelep lenne bennük. Az átlagosan egyméteres felszíni hullámzásnál másodpercenként öt tonna hűvösebb víz keveredne így el. Az volt a szándékunk, hogy érdeklődést keltsünk azok iránt a fiziológiai eljárások iránt, amelyek a Föld rendszerének energiáját és tápanyagforrásait használnák a globális felmelegedés visszafordítására. Ösztönözni akartuk az erről szóló vitát. Nem tudjuk, vajon helyreállítható lenne-e a klíma ezzel a módszerrel, az viszont kiderült, hogy a halászatban már használnak ilyen csöveket a halászott vizek minőségének javítására. Elgondolásunkat a tudományos világ szinte azonnal elutasította, azzal érvelve, hogy a csövek használata széndioxidot juttatna a mélyebb vizekből a légkörbe. Magunk is tisztában voltunk ezzel a gonddal, de úgy véltük, számítani lehet arra, hogy a megnövekedett algaképződés nyomán több széndioxid tűnne el, mint amennyi a mélyből felszabadul. Mindenesetre a következő lépés a csövek kísérleti telepítése lehetne, ezt követhetnék a megfigyelések és a mérések. Ha bármelyik vázolt óceántrágyázási megoldás működne, értékét tovább növelhetné, hogy az algát be lehetne takarítani, abból élelmiszert és üzemanyagot lehetne előállítani, majd a hulladékot a mélységbe lehetne temetni a víznél nehezebb pelletként. Ez jelentős mennyiségű szén fotoszintézis útján történő eltávolítását, és az óceán fenekére

süllyesztését jelentené oldhatatlan maradvány formájában. A mélyóceán hőmérséklete 4 fok körüli, a víz csereideje pedig közel ezer év. Az oda temetett szén gyakorlatilag kiesne a körforgásból. Szintén lehetséges lenne, hogy szárazföldi eredetű mezőgazdasági hulladékot temessünk el a mélyóceáni lerakókba.

Az elemi szén földbe temetésében rejlő lehetőségek A felesleges széndioxid légkörből való kivonásának messze legígéretesebb és legpraktikusabb módja az lenne, ha Gaiára bíznánk a feladatot. Minden, a széndioxid kivonására született eljárás energiafelhasználást igényel (ami valószínűleg fosszilis forrásból származna). Az emberi eredetű széndioxid-kibocsátás összmennyisége eltörpül a Föld rendszeréből származó mennyiség mellett. Míg az emberi eredetű emisszió évi 30 gigatonnára rúg, addig Gaia 550 gigatonnát bocsát ki; ha tehát Gaia képes kiegyensúlyozni ezt a hatalmas mennyiséget, talán rávehetnénk nagyobb teljesítményre is. Úgy vélem, a szénciklusba való kisebb beavatkozással ez elérhető lenne. Normális esetben a fotoszintetizáló szervezetek által kivont szén 99,9 százaléka kerül vissza a légkörbe széndioxid vagy metán formájában. Jómagam a Nature 2007-es évfolyamában, Johannes Lehmann kommentárjában találtam az első utalást arra, hogy az elemi szén eltemetésével csökkenteni lehetne a globális felmelegedést. A mezőgazdasági hulladék tiszta szénné, „faszénné” való konvertálásának ötlete jelenleg kutatófejlesztő munka tárgya (fontos megjegyeznünk, hogy ez az anyag erősen hasonlít a faszénre, de nem tekinthető annak, mivel nem fűtőanyag – ezért az idézőjel). A mezőgazdasági hulladék elemi szénné, faszénné konvertálása 10-30 százalékosra csökkentené a szén 99,9 százalékos természetes visszakerülési arányát, ami nagy előrelépés lenne a közvetlenül biofűtőanyagként való felhasználáshoz képest. Ha a mezőgazdaságban tiszta szénné, faszénné alakítanánk az ott keletkező hulladékot, s azt a földbe temetnénk, a haszonnövények napenergiát hasznosító fotoszintetizációja végezné el számunkra a széndioxid levegőből való kivonásának munkáját. Sokkal gazdaságosabb a fotoszintézis hatalmas és ingyenes erejét használni erre a célra, mint a megtermelt energiát. Talán még az is lehetséges, hogy óceáni algafarmok hulladékát alakítsuk szénné, és hagyjuk leülepedni a tengerfenékre. Ezzel persze elvennénk az alga természetes fogyasztóinak táplálékát, de hosszú távon ők is jól járnának, hiszen ha a globális felmelegedés a

jelenlegi tempóban folytatódik tovább, akkor kevés termelő és fogyasztó marad életben az óceánban. Nem eléggé ismert tény, hogy az elemi szén, a faszén majdnem teljesen közömbös anyag. Sem a légköri oxidáció, sem a mikroorganizmusok tevékenysége nem juttatja vissza széndioxidként a levegőbe. Ezért biztonságos a földbe temetni vagy az óceánba süllyeszteni. Eddig ez az egyetlen olyan realisztikus javaslat, amelynek megvalósításával akár visszaállíthatnánk a Földnek a fosszilis fűtőanyagok használata előtti állapotát. Külön hozadéka az eljárásnak, hogy az elemi szén előállítása során jótékony módon, melléktermékként bioüzemanyag is keletkezik. Pooran Desai és Sir Ghillean Prance hívták fel elsőként a figyelmemet erre az ígéretes elgondolásra, és adósa vagyok David Wayne-nek is, aki megmutatta A bioszén lehetőségei című, megjelenés előtt álló cikkét. A Shell Research Ltd. jelenleg is kutatja az eljárás gyakorlati és műszaki fejlesztési lehetőségeit. Egy másik kárenyhítési lehetőség volna a közvetlen élelmiszerszintézis széndioxidból, nitrogénből és nyomelemekből. Most, amikor az élelmiszer nem mennyiségi probléma, ez haszontalan elképzelésnek látszik, azonban földterület szabadulna fel, amely visszakerülhetne eredeti, természetes állapotába, visszanyerve klímaszabályozó képességét. Bár általában nem tekintik bolygómérnöki eljárásnak, a széndioxidon és vízen alapuló élelmiszer- és folyékonyüzemanyag-szintézis, amelyhez magas hőfokon üzemelő atomreaktorok segítségével állítanánk elő a szükséges szénvegyületeket, hatékony módja lehet a széndioxid légkörből való kivonásának.

Geofiziológia A második és a hatodik fejezetben a Föld rendszerét az állatok fiziológiájához hasonlítom és leírom, hogyan marad meg szokásos belső egyensúlyi állapotában, a homeosztázisban, s milyen a Föld rendszerének dinamikus stabilitása, amelybe ugyanakkor erőteljes visszacsatolások is beépülnek. A Föld felszínén zajló, hatalmas mennyiségű, az élő szervezetek által generált folyamat miatt a Föld az élő szervezetekhez hasonlóan reagál a változásokra. A Föld rendszerének még a teljesen fizikai megalapozású modelljei sem lineárisak, általában azért, mert a víz tulajdonságai kritikus értékeket határoznak meg felmelegedéskor és lehűléskor. Például a jégből vízzé alakulás során a

sugárzásvisszaverő-képesség, az albedo értéke 0,8-ról 0,2-re módosul. Ez erős hatással van a klímára, mint azt elsőként Budiko is megállapította. Ez a visszacsatolás jelenleg is befolyásolja a klímaváltozást, és ez egészen a jég felolvadásáig így marad. Vannak egyéb, tisztán fizikai visszacsatolásai is a rendszernek: az óceán felszíne 12 és 14 fok között rétegződik; a szárazföldi vízpárolgás üteme 22-25 fok fölött válik problematikussá a növények számára; a légkör relatív páratartalma pedig erős, közvetlen hatással van az aeroszolok méretére és sugárzás-visszaverő képességére. A Föld fizikai és biológiai reakcióit is magukban foglaló visszacsatolások összesített hatásaként nagy diszkontinuitások, folytonossági hiányok állhatnak elő a klimatikus viszonyokban és a vegyi összetételben. Ezeknek a diszkontinuitásoknak a meglétét gyakran kíséri jelentős mértékű hiszterézis – vagyis az egyik állapotból a másikba való nehézkes, még a fordulóponton átbillenve is késleltetett átmenet. A második fejezetben egy olyan bolygómodellt mutattam be, ahol a szárazföldet növények uralják, míg az óceán az alga élőhelye – ez egy olyan modell, amelynek erős a saját hőszabályozó képessége. Azonban a széndioxid-mennyiség vagy a hőbevitel növekedésével a modellben gyors, ötfokos hőmérséklet-emelkedés volt tapasztalható 450 ppm-es széndioxid-telítettségénél; a jelenséget hangsúlyos hiszterézis kísérte, a hőmérséklet csökkenése nem állította vissza azonnal a diszkontinuitás előtti állapotot. Ennek az egyszerű geofizikai modellnek a viselkedése és a Föld közelmúltjának – a jégmagok elemzése alapján leírható – klímatörténete olyan klíma- és légköri összetételt mutat, amely hajlamos a hirtelen fluktuációra, mint ahogyan arra lehet is számítani egy pozitív visszacsatolásos dinamikus rendszer esetében. A Föld rendszerének történelmi reakcióit ismerő mérnök vagy fiziológus nem tételezheti fel azt, hogy a klímaváltozás egyszerűen visszafordítható lenne a kibocsátás csökkentésével vagy bolygómérnöki beavatkozások révén. A Föld hosszú története során voltak már forró és hideg stabil állapotok, melyekre a geológusok melegházként vagy jégveremként szoktak utalni. A korszakok között metastabil állapotok alakulnak ki, mint amilyen a jelenlegi, interglaciális állapot is. A legismertebb melegházi korszak 55 millió évvel ezelőtt alakult ki, a geológusok által eocénnek nevezett korszak hajnalán. Az elnevezés a nagy emlősök korszakának hajnalát („eos”) őrzi. Az eocén korszak már a mai sztenderdek szerint is meleg volt, és ráadásul egy geológiai esemény során 1-2 teratonna széndioxid került a légkörbe (egy teratonna egyenlő egymilliószor egymillió tonnával). Ennyi széndioxid légkörbe jutása a

mérsékelt és a sarki területek 8 fokos, a trópusok 5 és 8 fok közötti hőmérsékletemelkedését hozta, és a visszarendeződés körülbelül kétszázezer év alatt tudott végbemenni. Az általunk a légkörbe juttatott széndioxid mennyisége nemsokára hasonló szintet ér el, és a Föld is produkálhat ennyit ismét. Sok jel mutat arra, hogy az eocén korszakbeli geológiai esemény idején erősen megemelkedett a hőmérséklet és a légköri széndioxid mennyisége, a kiváltó okok azonban nem tisztázottak. Az egyik feltételezés szerint, nagy mennyiségű, a klatrát nevű kristályokban instabil módon kötött metán szabadult fel – a metán maga is erősen üvegházhatású gáz, ráadásul gyorsan oxidálódik széndioxiddá. A másik magyarázat olvadt láva leszivárgását feltételezi a sarki óceán alatti olajmező alá. A légkör széndioxid-tartalmának 55 millió évvel ezelőtti hirtelen megnövekedése a mainál lényegesen lassúbb volt: a szénvegyületeket tartalmazó gázok nem kétszáz, hanem tízezer év alatt kerültek a légkörbe. Az a nagy gyorsaság, amivel ma a széntartalmú gázokat a légkörbe juttatjuk, legalább annyira káros lehet, mint a mennyiségük. A hirtelen bekövetkező szennyezés kevés adaptációs időt hagy a Föld rendszerének, és ez különösen érzékenyen érinti az óceánok ökorendszereit: a felszíni vizek széndioxid-tartalmának hirtelen megugrása a mészvázas élőlények számára káros mértékű savasodást idéz elő. Az eocén korszakbeli esemény során nem történt ilyesmi, talán mert volt elég idő a lúgosabb mélyrétegi vizek bekeveredésére, ami semlegesítette a felszínt érő hatást. A széndioxid-bevitel időtartamában mutatkozó eltéréstől függetlenül a nagyjából ötfokos globális hőmérséklet-emelkedés ugyanolyan gyorsan következhetett be 55 millió évvel ezelőtt, mint ahogyan az napjainkban várható. A két rendszerállapot közötti átmenet ideje valószínűleg inkább függ a rendszer tulajdonságaitól, semmint a sugárzó hő vagy a széndioxid bevitelének sebességétől. Vannak különbségek az 55 millió évvel ezelőtti és a mai Föld között. A nap akkoriban 0,5 százalékkal hűvösebb volt, és nem létezett még mezőgazdasági termelés, így a természetes vegetációnak szabad tere nyílt a klímaszabályozásra. A másik eltérés az, hogy akkoriban nem jelentkezett a globális sötétülés jelensége – azaz két-három fokos hatású globális lehűlés, amelyet az emberi szennyezésből származó légköri aeroszolok idéznek elő.

Bolygógyógyászat és etika

Vajon a bolygómérnöki beavatkozás milyen egészségügyi kockázatokkal jár Földünk egészségére nézve? Valószínűleg a bolygót egyik elképzelés sem tenné sterillé, de a bolygószintű beavatkozás komoly hatással lehet az emberiségre. A bolygómérnökök hasonló helyzetben vannak, mint az 1940 előtt praktizáló orvosok. A legfiatalabb szakma26 című könyvében Lewis Thomas, aki maga is orvos, gyönyörűen írja le, milyen volt az orvoslás helyzete a második világháború előtt. Mindösszesen öt hatásos gyógyszer létezett: fájdalomra a morfium, maláriára a kinin, cukorbetegségre az inzulin, szívbetegségre a digitalisz-készítmények, gyulladásra pedig az aszpirin – és igen keveset tudtak e gyógyszerek hatásmechanizmusairól. Minden más nyavalyára csak csodaszerek léteztek és biztató szavak. Akkoriban – a már fejlett tudományos élettan ellenére – még mindig igen keveset tudtak az emberi testről és annak a más organizmusokkal fennálló gazda-parazita viszonyáról. A bölcsebb orvosok tudták, hogy gyakran elegendő utat engedni a természet önszabályozásának, és a beteg magától, beavatkozás nélkül meggyógyul. Amikor ez tényleg bekövetkezett, persze nem idegenkedtek a dicsőség learatásától. Ugyanez igaz lehet a bolygógyógyászatra is: a Föld rendszeréről alkotott tudásunk enyhén szólva hiányos, s ezt csak fokozza, hogy előtérbe állítjuk a modelleket a kísérletek, megfigyelések és mérések rovására. A globális felmelegedés nem következett volna be az emberiség gyors számbeli és anyagi gyarapodása nélkül. Ha viszont nem sikerül megállítanunk a globális felmelegedést, lehet, hogy a bolygó alaposan, kegyetlenül megtizedel bennünket, ugyanolyan könyörtelenül, mint ahogyan környezetük megváltoztatásával mi is kipusztítottunk számos élőlényt, megnehezítve számukra a túlélést. Mielőtt azonban belefogunk a bolygómérnökösködésbe, fel kell tennünk a kérdést: vajon van-e elég tehetségünk elvállalni azt a súlyos, véget nem érő feladatot, amelyet a Föld homeosztázisának fenntartása jelent? Gondoljunk bele, mi történik például, ha a globális felmelegedés megfékezésére elkezdjük a sztratoszferikus aeroszol használatát – ha sikerrel járunk is, nem sokáig örülhetünk neki, máris szembesülnünk kell az óceánok savasodásának problémájával. Erre majd egy másik gyógymódot kell találnunk, és ennek sohasem lesz vége… Hirtelen kafkai világba keveredhetünk, ahonnan nincs menekvés. Az alternatíva az abba való beletörődés, hogy az emberiség természetes úton, tömeges ritkításon esik keresztül, és a Föld visszatér a szabad önszabályozáshoz.

26 A könyv eredeti címe: The youngest profession [a szerk. megj.]

Bármivel is próbálkozunk bolygómérnökökként, nem valószínű, hogy meg tudjuk akadályozni a veszélyes klímaváltozást, és elejét tudjuk venni a földi népesség olyan mértékű halálozásának, amely mellett minden eddigi háború, éhínség és katasztrófa eltörpül majd. Azonban, ha továbbra is úgy történik minden, mint eddig, akkor a helyzet még ennél is rosszabb lesz, és valószínűleg mindannyian elpusztulunk, még ebben az évszázadban. Komolyan meg kell fontolnunk, hogy a tizenkilencedik századi gyógyászathoz hasonlóan, a legjobb választás a fájdalomcsillapítók és kedves szavak alkalmazása, egyébiránt pedig jobb hagyni, hogy a természet tegye a dolgát. Ez a keserű realizmus általában defetista reakciókat vált ki: „Nincs tehát remény, nincs mód, hogy a sorsunkat elkerüljük?” Ez így messze nem igaz. Megpróbálhatunk adaptálódni a klímaváltozáshoz, megpróbálhatjuk a legnagyobb hőséget és szárazságot megúszó menedékvidékeken a legjobbat kihozni a helyzetből. Hamarosan csatasorba kell állítanunk a rendelkezésünkre álló erőforrásokat, és ha a biztonságos bolygómérnöki eljárásokkal időt nyerhetünk, akkor be kell vetnünk azokat. A világ egyes részei, mint az óceáni szigetek, a Sarkimedence, a kontinensek oázisai egy felmelegedett világban is lakhatók maradnak. Be kell laknunk őket, és fel kell derítenünk a fajunk fennmaradásához szükséges élelmiszer- és energiaforrásokat. A korai eocénbeli globális felmelegedést nem kísérte jelentős fajkihalás, valószínűleg azért, mert az élőlényeknek volt idejük elvándorolni a hidegebb sarki területekre, ahol kitartottak, amíg a bolygó ismét lehűlt. Ez újra megtörténhet – az emberek, állatok és növények máris vándorolnak. Skandinávia, Észak-Európa óceáni része, mint például a Brit-szigetek megúszhatják a legrosszabb forróságot és szárazságot, melyet a globális felmelegedés hoz el. Mindez különös felelősséget ró ránk: túl kell élnünk, valamint, ahol lehet, menedéket kell nyújtanunk a távolról érkező klímamenekülteknek is. A Gaia-elmélet talán legnagyobb értéke az élő Föld metaforája, amely arra emlékeztet bennünket, hogy a részei vagyunk, és hogy a Gaiával kötött szerződésünk nem csupán az ember jogairól, hanem az ember kötelezettségeiről is szól.

6. A Gaia-elmélet története

A Föld rendszerével foglalkozó tudomány ötlete – az önszabályozó Föld, amelyet az élő szervezetek közössége tart ellenőrzése alatt – a Jet Propulsion Laboratoryban pattant ki a fejemből 1965-ben, Kaliforniában. Az első cikk, amelyben megemlítettem, 1968-ban jelent meg a Proceedings of the American Astronautical Society című folyóiratban. A tanulmány címe a következő volt: A bolygók légköre: az összetétellel kapcsolatos és egyéb változások, amelyek az élet jelenlétével függenek össze. A tanulmány, amely főleg a légkör analízisével mint a földön kívüli élet felderítésére szolgáló kísérlettel foglalkozott, nem sok figyelmet keltett. Következzen azonban itt két bekezdés, mely illusztrálja, hogyan kezdett alakot ölteni a Gaia-hipotézis, még mielőtt a nevét elnyerte volna: Ha a Föld légköre biológiai természetű, akkor ésszerű azt feltételezni, hogy alkotóelemei az ökoszisztéma számára vannak optimális szinten vagy annak közelében tartva. Például a Föld éghajlata erősen függ a légköri nyomástól, vagyis az oxigén és a nitrogén teljes mennyiségétől, valamint az infravörös tartományt elnyelő gázok (pl. széndioxid és vízpára) koncentrációjától. Az említett alkotórészek koncentrációját közvetlen vagy közvetett módon biológiai szabályozás határozza meg. Nem teljesen oktalan tehát fontolóra venni azt a lehetőséget, hogy a Föld éghajlata az ökoszisztéma érdekében van optimumközeli állapotban.

Érdekes kérdés, hogy miért éppen 21 százalék az oxigén koncentrációja? Tény, hogy a szerves vegyületek gyulladásához szükséges energiamenynyiség 70 százalékkal változik a légköri oxigénkoncentráció minden egyszázalékos változásával. Az élet már 25 százalékos oxigénszinten is nagyon kényelmetlen lenne, különösen a fák számára. Az oxigén fű segítségével vagy erdőtűzzel való eltávolítása beállíthatja a felső határt 21 százalékra, de valószínűbb, hogy az oxigént aktív kontroll tartja a biztonságos maximumon. A Gaia-elmélet a New Age csúcsidőszakában született, Woodstock és a Beatles idején, talán ezért tekinti sok tudós még mindig az akkor csak úgy özönlő New Age-szamárságok részének. De nem mindannyian voltunk hippik rocker csajokkal. Létezett egy űrprogram, mely a holdra szállásokkal érte el a csúcsát, felpörögtek a bolygókutatások Föld körüli pályán haladó műholdakkal, felfedezték a DNS-t és a genetikai kódot. A hatvanas években keveredtek kis híján katasztrofális konfliktusba a szuperhatalmak a Kubába telepített rakéták miatt, ekkor vetettek véget a szegregációnak az Egyesült Államokban, és sok más rendkívüli politikai esemény történt – a régi és az új nézetek közötti fájdalmas konfliktus időszaka volt ez. Azon túlmenően, hogy születése a New Age éveire esett, a Gaiaelmélet túlságosan is forradalmi volt az azonnali elfogadáshoz, és erre nem is számíthattam, amíg elégséges mennyiségű ténybeli és elméleti bizonyíték össze nem gyűlt. Tulajdonképpen csak harminchat év múlva, 2001-ben tett szert az elmélet részleges nyilvános elismertségre. A kilencvenes években megkísértett, hogy elismerjem a vereséget, és beérjem valami olyasmi, se hal, se hús kifejezéssel, mint a „földrendszertudomány” vagy a különböző elemekből egybegyúrt biogeokémiával. De – mint azt Fred Pearce olyan jól megírta a New Scientíst-ben 1994-ben megjelent cikkében – inkább a barátaimra hallgattam, Jonathon Porrittra, Mae Wan Hóra és Mary Midgley-re. Talán eleget tettem volna a „tudományos korrektség” követelményének, ha ejtem Gaiát, de ezzel behódoltam volna a konformizmusnak, amiről tudtam, hogy rossz választás. Örülök, hogy negyvenhárom éven keresztül hű maradtam a Gaia névhez. Talán ha soha nem találkoztam volna Bill Goldinggal, és hagytam volna elgondolásaimat az unalmas, kevéssé inspiratív „földrendszer-hipotézis” névvel illetni, amire 1968-as dolgozatomban már van utalás, és akkor a biológusok sohasem olvasták volna el a rákövetkező publikációkat, amelyek olyannyira irritálták őket. A tudomány persze így már harminc évvel korábban tudomást szerzett volna a klímafenyegetés igazi természetéről, amivel csak manapság

szembesülünk, és lett volna idő a megfelelő cselekvésre. A tudományban egy ötlet akkor emelkedik a hipotézis rangjára, mikor új, megbízható adatok bizonyos aspektusból magyarázatot igényelnek. A Gaia-elmélet esetében ez az új adathalmaz a Mars és a Vénusz légköri összetételének részletes elemzése volt, amely a francia Pic de Midi megfigyelőállomás csillagászai, a házaspár Pierre és Janine Connes által elvégzett infravörös színképmérésekre támaszkodott. Az adatokat Connes-ék 1965 szeptemberében hozták nyilvánosságra, így a Jet Propulsion Laboratoryban mi is megkaptuk. Már ezt megelőzően hangoztattam, hogy a legkönnyebben úgy tudhatjuk meg, van-e élet a Marson, ha elemezzük légkörének vegyi összetételét. Úgy érveltem, ha a bolygón nincs élet, akkor a légkör állapota a kémiai egyensúly állapotának közelében lesz, vagyis nem származik energia a légköri gázok egymással való reakcióiból. Ezzel szemben, ha lenne élet a Marson, akkor az élőlények kénytelenek volnának használni a légkört – az egyetlen mozgó közeget a Marson – mind nyersanyagforrásként, mind a kiválasztott anyagok elhelyezésére. A légkör ilyen használata érzékelhetően mássá tenné azt, mint amilyen egy halott bolygó egyensúlyi légköre. A Marsról és a Vénuszról gyűjtött spektroszkópiai adatok azt mutatták, hogy mindkét bolygó légköre szinte kizárólag széndioxidból áll, igen kevés oxigén, nitrogén stb. mellett. Ezek az atmoszférák híján voltak bármiféle vegyi reakcióképességnek, ezért kémiailag egyensúlyközeli állapotban voltak – vagyis hipotézisem szerint számottevő mértékben semmiképpen sem volt rajtuk élet. A modellben a Föld a kontrollbolygó, az egyetlen hely, ahol bizonyosan tudjuk, hogy van élet, és a légkör nagyon távol áll az egyensúlyi állapottól. Egyszerre van jelen oxigén és metán 21 százalék, illetve 1,5 ppm sűrűségben. A napfény hatására a metán oxidálódik, és mindössze tíz év alatt 67 százalékban el is tűnik. Mégis, a metán jelenléte figyelemreméltó állandóságot mutat az elmúlt néhány millió évben a jégminták tanúsága szerint, ahogyan az oxigéné is. Az ilyen állandóság az egyensúlytalanság olyan fokára utal, amelynek csillagászati mértékű a valószínűtlensége, vagyis végtelenül valószínűtlen, hogy egy ilyen állandóság a véletlen műve legyen. Hasonló valószínűtlenségek érvényesek az egyéb gázok – nitrogén, széndioxid, nitrogén-oxid stb. – jelenlétére is. Egyedül a nemesgázok – argon, hélium, xenon – jelentenek kivételt ez alól, ugyanis kémiailag nem reagálnak. Mivel a nemesgázokon kívül minden gázt organizmusok állítanak elő vagy dolgoznak fel, előállhattam a Gaia-hipotézissel, mely szerint a Föld légköri összetételét az élet jelenléte tartja dinamikus

egyensúlyban; sőt ha az organizmusok hatással lehetnek a Föld légkörének összetételére, akkor talán szabályozhatják is a Föld éghajlatát, hogy az élet számára kedvező állapotban tartsák. Az 1960-as években már tudtuk, hogy a nap 25 százalékkal lett melegebb az élet 3 és fél milliárd évvel ezelőtti kezdete óta, és valamilyen szabályozás kellett ahhoz, hogy az élet fennmaradhasson. A hipotézist a hatvanas évek végén, a hetvenes évek elején szakmailag lektorált folyóiratokban tettem közzé. A hetvenes évek elején Lynn Margulis látogatóba hívott bostoni laboratóriumába. Lynn otthonosan mozgott a vita terepén, és komoly harcot folytatott az endoszimbionta-elmélet megalapozásáért – ami ma már teljesen elfogadott, de akkoriban legalább annyi támadást ért meg, mint a Gaia-hipotézis. Bizonyos értelemben mi ketten egy kicsiny forradalmi sejtet alkottunk a konzervatív föld- és élettudományok világában. Lynn fontos elemmel járult hozzá a Gaia-elmélethez, amikor felhívta a figyelmet arra, milyen fontos szerepet játszottak bolygónk evolúciójában a mikroorganizmusok. Világossá tette, hogy a bióta – az élet minden formája – a létrejöttétől számított 2-3 milliárd éven át mikroorganizmusokból állt. A többsejtű élőlények csak az utolsó 500900 millió évben játszottak szerepet. Lynn nélkül soha nem találkoztam volna azokkal a félelmetes, földtudományokkal foglalkozó tudósokkal, akik ellenezték a Gaia-elméletet annak akkori formájában: H. D. Hollanddal, a Harvard University geológus professzorával és James Walkerrel, aki akkoriban a Yale Egyetemen dolgozott. Mindketten elvetették Gaiát, de ahogy jó tudósokhoz illik, készek voltak vitatkozni róla. Ahogy az gyakran megesik, a csata után az ütközet résztvevői szívesen kicserélik a tapasztalataikat – ily módon vált Dick Holland olyan barátommá, aki jól tűri a különvéleményt, és aki szívesen vett részt azokon a találkozókon, amelyeket Sandyvel az oxfordi Green Collegeban tartottunk. Holland bírálatának fő tétele, amelyet A légkör és az óceán kémiai evolúciója27 című nagyszerű könyvében is kifejtett, hogy egyszerűen nincs szükség Gaiára a Föld geokémiájának magyarázatához, ehhez a földtudomány egyedül is elegendő. James Walker, Jim Kasting és P. B. Hayes tették az első javaslatot a nyolcvanas évek elején egy, a Föld hőmérsékletét és a széndioxid menynyiségét stabilizáló mechanizmusra, de Hollandhoz hasonlóan ők is úgy vélték, hogy a szabályozás megértéséhez elegendő pusztán a geokémia.

27 Eredeti címe: The Chemical Evolution of the Atmosphere and Oceans [a szerk. megj.]

Abból a széles körben elfogadott tényből indultak ki, hogy csak egy forrása van a széndioxidnak (a vulkánok és tektonikus folyamatok), és csak egy távozási lehetősége (a légkörből akkor vonódik ki, amikor esővízben oldva reakcióba lép kalcium-szilikát-tartalmú kőzetekkel, ezek a bazaltok és a gránitok). A reakció végtermékei vízoldékony vegyületek: kalcium-bikarbonát és szilíciumsav, amelyek a talajvízzel és folyókkal az óceánba távoznak. Magyarázatuk szerint a szabályozás úgy működik, hogy ha a hőmérséklet magas, akkor több víz párolog el az óceánból, több eső fog esni, ami megnöveli a kőzeteket elmállasztó reakció arányát, ezzel csökkenti a széndioxid előfordulását a légkörben. Ez dinamikus, negatív visszacsatolásos folyamat, mely egyszerre stabilizálja a széndioxid-mennyiséget és a hőmérsékletet. Azt állították tehát, hogy ily módon az élettelen Föld képes az organizmusok számára megfelelő mértékben szabályozni a hőmérsékletét. Amikor először hallottam Walker magyarázatát erről a mechanizmusról a Dahlem-konferencián Berlinben a nyolcvanas évek elején, egészen meggyőzően hangzott. Később, beszélgetés közben elmondta, hogy főleg az volt a szándéka, hogy megmutassa, nincs szükség Gaiára az önszabályozáshoz, arra a geokémia önmagában is képes. Andrew Watson, aki ma az East Anglia Egyetem biogeokémia professzora, akkoriban posztgraduális hallgatóként együtt dolgozott velem. Feltűnt nekünk, hogy az említett kőzeteket a valóságban mindig zuzmó és egyéb élő szervezet borítja, és ami még fontosabb: hogy a kőzetdarabokat tartalmazó talaj a saját jogán is gazdag ökoszisztéma, saját belső légkörrel, amelyben a széndioxid-tartalom harmincszorosa a légkörinek. A kőzet eróziójának ilyen körülmények között sokkal nagyobb mértékben kell végbemennie, mint a csupasz sziklák felszínén. Tyler Volk és D. W. Schwartzman 1989-ben publikált a Nature-ben egy tanulmányt, mely megerősítette a spekulációnkat egy közvetlen in vitro kísérlet révén. Egy ökorendszer organizmusai gyorsabb növekedéssel reagálnak a hőmérséklet emelkedésére, a növények széndioxidot vonnak ki a légkörből, a talajban pedig több széndioxidot állítanak elő a fogyasztók. Felerősödik a levegőből a kőzet felé tartó széndioxidáramlás, élénkebbé válik az eróziós folyamat, így a keletkező széndioxid ahelyett, hogy a légkörbe jutna, az erózió révén távozik. A légköri széndioxid kivonásának hatására a hőmérséklet esik, és a rendszer egy dinamikus, a növények növekedéséhez optimális egyensúlyi helyzet közelében állapodik meg. Az organizmusok az óceánban is fontos szerepet játszanak, ugyanis a folyók által kalcium-bikarbonát formájában szállított széndioxidot kalcium-karbonáttá alakítják, mely az óceáni

aljzaton üledékként gyűlik össze. Az egész folyamat – nevezzük biogeokémiai sziklamállásnak – gaiai mechanizmus, és nagy valószínűséggel ez lehet az alapja a való világbeli hőmérsékletszabályozásnak. Így is hálával tartozunk Walkernek és kollégáinak, hogy a helyes irányba tereltek minket. A bizonyítékra, hogy a Föld önszabályozást végez a széndioxid-szint és a hőmérséklet tekintetében, 2008-ig kellett várni. Az amerikai Richard Zeebe és Ken Caldeira tanulmányt tett közzé a Nature Geosciences-ben, amely bemutatta, hogy az antarktiszi jégmagmintákban talált gázok elemzése alapján felállítható hosszú távú adatsorok, amelyek számot adnak a Föld hőmérsékletének és a széndioxid-szintjének alakulásáról, százezer évekre visszamenőleg bizonyítják az önszabályozás meglétét a széndioxidra és a hőmérsékletre vonatkozóan. Ez a bizonyíték, ha megerősítést nyer, erősen megtámogatná a Gaia-elméletet, habár a szerzők csak a tisztán geokémiai Walker-modellre utalnak mint szabályozó mechanizmusra. Nincs valódi szembenállás köztem és a földtudomány képviselői között abban a vitában, vajon a Föld önszabályozása a Gaia-elmélet vagy a geokémia alapján értelmezhető-e. Kitűnő könyvükben (A Föld rendszere28) Lee Kump, James Kasting és Robert Crane is világossá teszi kapcsolatunk barátságos voltát. A nézeteltérés gyökere a föld- és élettudományok gyakran redukcionista és mereven szaktudományos természetében rejlik. Ez nehézkessé teszi a Gaiával kapcsolatos gondolatok megértetését. Úgy látom, Gaia megértéséhez ösztönös otthonosságra van szükség a működő rendszerek dinamikájának területén, és ez nem szokásos része a föld- és élettudományoknak. A geológia élvezetes foglalkozás lehet, főleg, ha valaki szereti a feltáró munkát és a természetjárást. Életem legemlékezetesebb kirándulásait tettük a természet ölén Robert Garrels amerikai geológussal. Kalapácsával lepattintott egy kis darabot egy szikla felületéről, és mesélt annak eredetéről, meg arról, hogy pár millió évvel korábban az a hely, ahol álltunk, a forróság és a futóhomok világa volt, vagy éppen egy hatalmas gleccser peremén tartott előadást az ott korábban elterülő tundráról. A földtudománnyal foglalkozó tudósok jól elvoltak a saját világukban, egészen addig, amíg Gaia föl nem bukkant, hogy megcáfolja vagy összezavarja elegáns magyarázataikat. Ugyanez igaz a terepbiológusokra is; nem csoda, hogy Gaia nem túl népszerű. Ha nem

28 A könyv eredeti címe: The Earth System [a szerk. megj.]

lennének végzetes következményei annak, ha hibás elméletet alkalmazunk, a fennálló nézetkülönbségek nem jelentenének többet, mint a tudományos megértés szokásosan lassú előrehaladását. Az új hipotézisek kritikája normális dolog, mi siklott hát félre a jelen esetben? Miért került a Gaia-elmélet a szemétdombra? A bajok 1979-ben kezdődtek, amikor Ford Doolittle kanadai biológus megírta eleven és jól megfogalmazott Gaia-kritikáját. Érdekes, hogy publikációja a Stewart Brand által szerkesztett Coevolution Quarterly című, amerikai New Agemagazinban jelent meg. A tudósok gyakran úgy tesznek, mintha megvetnék a New Age-et, ami nem akadályozza meg őket abban, hogy olvassák a hozzá kapcsolódó publikációkat, így hát Gaiát hamarosan céltáblává avatták, főleg a neodarwinista tudósközösségben. Sem Lynn Margulis, sem én nem voltunk képesek meggyőző védelemmel előállni – részben mert magunk is beláttuk, hogy a Gaia-hipotézis hibás. Azt állítottuk ugyanis korábban, hogy az organizmusok, vagyis a bioszféra szabályozza a Föld éghajlatát és légkörének összetételét. Kicsivel később megjelent, A kiterjesztett fenotípus29 című könyvében Richard Dawkins megmutatta, hogy ez lehetetlen. Olyan jól és világosan érvelt, hogy attól fogva a tudományos közösség a témát lezártnak tekintette. Dawkins különösen tehetséges és meggyőző erejű szerző. Könyvében azzal a hatalmas felkészültséggel zúdította rá megvetését a Gaia-hipotézisre, amivel manapság a teológiát ostorozza. Ettől kezdve komoly periodikákban lehetetlen volt bármilyen Gaia-témájú dolgozatot publikálni; a szakmai lektorokat Dawkins és más vezető biológusok meggyőzték arról, hogy a Gaia csupán egy New Age-fantazmagória. Sokkoltak a visszautasítások, hiszen korábban segítőkésznek találtam a szakmai lektorokat, és szinte sohasem történt olyan, hogy visszautasították volna valamelyik megjelentetésre szánt cikkemet. A nyolcvanas években úgy tűnt, mintha cenzúra lett volna, egészen addig, míg a Nature szerkesztője, John Maddox megtudta, hogy távollétében visszautasították a Daisyworld-modellről Andrew Jacksonnal közösen írt dolgozatunkat. Megkért, hogy a legközelebbi cikkemet a Gaia-témában közvetlenül neki küldjem, bizalmasan. Megígérte, ha a színvonal megüti a Daisyworld-dolgozatét, akkor publikálja a Nature-ben. Állta a szavát. A legközelebbi Gaia-cikkemet Robert Charlsonnal, Meinrat Andreae-val, és Steven Warrennel együtt írtam a felhők, a kondenzációs magok, a dimetil-szulfid és forrása, az óceáni alga közötti összefüggésekről. Elfogadtam Dawkins kritikáját, mely szerint az élet vagy a bioszféra

29 A könyv eredeti címe: The Extended Phenotype [a szerk. megj.]

nem szabályozhat semmit, ami túl van az őt összetevő egyedi organizmusok fenotípusán. Hát mi az ördög végzi akkor a szabályozást? Nem volt kétségem afelől, hogy a klíma és a kémia szabályozott – mi végzi ezt, ha nem az élet? Korábban már írtam, hogy a hagyományos földtudományi szakemberek James Walker és H. D. Holland vezetésével bizonyosak voltak abban, hogy a szabályozást egyedül a geokémia és a geofizika végzi, az élet csupán utasként vesz abban részt, esetleg hozzájárul valami kevéssel a folyamathoz. De a légköri összetételben mutatkozó jelentős egyensúlyhiány szilárd bizonyíték volt arra, hogy leegyszerűsítő magyarázatuk nem állja meg a helyét. A gázreakciók termodinamikája és kinetikája miatt az oxigén és a metán együttes jelenléte a megfigyelt koncentrációban, a dinitrogén-oxid létezése és a széndioxid alacsony koncentrációja csupán szervetlen folyamatokkal teljességgel megmagyarázhatatlan. Amennyire egy tudós bizonyos lehet valamiben, annyira meg voltam győződve arról, hogy az önszabályozás létezésére vonatkozó érvelésem, amit a légkör egyensúlytalanságára alapoztam, megállja a helyét, mi több, ma már számos, a Földről gyűjtött bizonyíték erősíti meg a Gaiaelmélet jó néhány előrejelzését. Számomra világos volt, hogy önmagában sem Richard Dawkins biológiája, sem a geokémikusok kémiája nem alkalmas a Föld folyamatainak magyarázatára. Ezt követően az vetődött fel bennem, mi van akkor, ha az élet és a környezet teljes rendszere szoros együttműködésben végzi el a munkát? 1979-ben rájöttem, hogy a biológusok ellenvetései megdőlnek, ha szabályozóként a Föld teljes rendszere mutatható fel, amelyben benne van a levegő, az óceánok és a felszíni kőzetek, nem csupán az élő szervezetek. Ennek bizonyítása a teljes Földdel elvégzett kísérletet igényelne. Valójában ilyen kísérletként értelmezhető az emberi széndioxid-kibocsátás: megzavartuk a rendszer működését, és végül bizonyosságot kapunk arra vonatkozóan, hogy a Gaia-hipotézis alapján önszabályozó-e a bolygó, avagy sem. Azonban – ahogy már említettem – egészen 2008-ig kellett várni Richard Zeebe és Ken Caldeira jégmagminta-vizsgálataira, amelyek bizonyították, hogy van önszabályozás. 1981-ben mindössze annyit tehettem az elgondolás tesztelésére, hogy megalkottam Daisyworld holisztikus modelljét. Éppen karácsony előtt írtam meg a modell programját, és kezdtem futtatni egy 9845-ös Hewlett-Packard asztali számítógépen. Bizonyos szempontból ez volt a legfontosabb lépés a Gaia-elmélet történetében. Tömören tartalmazza az elmélet matematikai alapjait, le lehetett ellenőrizni, hogy cáfolható-e. Egy olyan programot írtam, amely matematikai fogalmakkal ír le egy

önszabályozó rendszert. A rendszer összetevői: egy egyszerű, síkfelületű, a miénkhez hasonló naptól megvilágított bolygó éghajlata, a bolygón pedig egy egyszerű ökoszisztéma van, amelyet kétféle, a darwini elvek alapján fejlődő százszorszép alkot. Ennek a Daisyworld-világnak 30 a felszíni hőmérsékletét egyrészt a kis bolygó napjából érkező, elnyelt, illetve visszavert hősugárzás aránya határozza meg, valamint az infravörös tartományban kisugárzott hő. Nincsenek a modellben a klímát bonyolító üvegházhatású gázok, és a felszínről visszaverődő napfény arányos azzal a területtel, amelyet sötét vagy világos színű százszorszépek borítanak vagy éppen csupasz. A százszorszépek 5 fok alatt és 40 fok felett nem tenyésznek, az optimális hőmérséklet a számukra 22,5 fok. A modell futtatása során a nap hősugárzása lassan nőtt, hasonlóan ahhoz, ahogy a Föld kialakulása, vagyis 4,5 milliárd év óta a mi napunké is nő. Ahogyan a bolygó egyes részei elérték az öt fokot, a sötét százszorszépek növekedni kezdtek, mert a sötét színük miatt több hőt nyeltek el. Hamarosan a százszorszépek és a hőmérséklet is növekedni kezdett a százszorszépek terjedésével párhuzamosan, egészen addig, amíg a bolygó már túl meleggé vált a sötét százszorszépek növekedéséhez. Ekkor a fehér százszorszépek kezdtek el terjedni, és ahogyan a nap hősugárzása tovább nőtt, a fehér százszorszépek egyre több területet vettek birtokba, míg végül dominánsak lettek az egész bolygón. Végül a nap már túl forró volt még a világos színű százszorszépeknek is, azok is kihaltak, a bolygó felszíni hőmérséklete gyorsan emelkedett, és lakhatatlanná vált. Az ilyen típusú modellekre jellemző, hogy mutatják azt is, amit a fizikusok hiszterézisnek neveznek, vagyis ha fordítva játsszuk le a folyamatot, és a forró állapotból indulunk a napsugárzás csökkentésével a lehűlés felé, a fehér százszorszépek csak akkor jelennek meg ismét, ha már jelentősebb hőmérséklet-csökkenés következett be. Ugyanez történik az élettelen hideg állapot felé haladva: a sötét színű százszorszépek kisebb mennyiségű naphőnél is megmaradnak, mint amennyi az első megjelenésükhöz szükséges volt. A Daisyworld-modell futtatásakor örömmel tapasztaltam, hogy az élet és a környezet teljes rendszere együttesen a hőmérsékletet a növényi élet számára optimális szint közelében tartotta. Ahhoz képest, hogy a modell meg volt terhelve nonlineáris differenciálegyenletekkel, meglepően stabil és jól működő rendszernek bizonyult. A hőmérsékletet viszonylag tág napsugárzási keretek között is a százszorszépek számára

30 A százszorszép angol neve daisy [a szerk. megj.]

ideális értéken tartotta, míg ha a sugárzás túl erőssé vagy túl gyengévé vált, minden élet megszűnt: a modellbolygó élő maradt tolerálható hőmérsékleti feltételek mellett, de halottá vált, ha a nap túl forró vagy túl hűvös lett. Fontos felismerés, hogy a Daisyworld egy kialakulóban lévő rendszer modellje, amelyben az éghajlat és az élőlények szorosan összetartoznak, és együtt fejlődnek. A Daisyworld sokkal több, mint egy népesedésbiológiai modell a százszorszépek fajtáinak elterjedéséről – egyúttal klímamodell is. Az tette egyedülállóvá, hogy először kapcsolta szorosan össze egy dinamikus modellben a növények növekedését és kiválasztódását azzal a képességükkel, hogy képesek hatni az éghajlatra, mint ahogyan az is hat rájuk. Megmutatta, hogyan tudja egy ilyen rendszer széles skálán változó hőviszonyok mellett is a növényi élethez optimális szint közelében tartani a hőmérsékletet. A Daisyworld-modell különböző egyéb változatainak leírásai megtalálhatók a Gaia korszakai31 című könyvemben. Akkoriban a Gaia-kutatásban Andrew Watson volt a társam, aki jobb matematikus nálam, és akinek a modell finomságait illető meglátásai gazdagították közösen írt dolgozatunkat, mely a svéd Tellus folyóiratban jelent meg 1983-ban. A Daisyworld olyan volt, mintha bottal belepiszkáltunk volna egy darázsfészekbe: fülsiketítő volt a halálos támadásra készülő biológusok mérges zümmögése. Cikkek jelentek meg, amelyek azt állították magukról, hogy cáfolják a Daisyworld-modellt – természetesen kevés olyan szakmai lektor akadt, aki kifogást emelt volna az ilyen Gaiaellenes írások ellen. Végül a bírálók nem érték el céljukat, a Daisyworldöt nem sikerült megcáfolni. A Nature egy 2002-es szerkesztőségi cikke szerint addig még egyetlen egyszerű modell sem irritált annyi tudóst, mint a Daisyworld. A modell cáfolatának sikertelensége a biológián kívül bármely más tudományágat további vizsgálatokra ösztönzött volna a Gaia-elmélet tárgyában a nyolcvanas években. Ráadásul a cáfolatok sikertelenségét figyelmeztetés gyanánt kellett volna felfogni, hogy a neodarwinista elmélet hibás. A kritikusok egyre csak azt hajtogatták: „Mi van a trükkökkel?” Úgy gondolták, a Daisyworldöt trükkökkel biztosan félre lehet vezetni – vagyis ha olyan százszorszépeket vinnénk be a rendszerbe, melyek csupán növekednének, és nem vennének részt a szabályozásban. Könnyű volt ilyen elemet bevinni a rendszerbe: egy semleges színű százszorszépfajtát, amely nem vesz részt a szabályozásban, egyúttal

31 A mű eredeti címe The Ages of Gaia [a szerk. megj.]

csökkentve a többiek növekedésre fordított energiáját a pigmentációra fordított energia javára. A modell azonban ezután is tökéletesen működött. A semleges színű százszorszépeket csak akkor választotta a rendszer, ha nem volt szükség szabályozásra; ha azonban forróság volt, akkor a világos, hővisszaverő százszorszépeket favorizálta, hidegben pedig csak a hőelnyelő sötéteket. A Daisyworld darwinista. A biológusoknak viszont – pedig Darwin tanítványai – elkerülte a figyelmét, hogy az organizmusok nem a környezetüktől függetlenül fejlődnek, hanem voltaképpen részei egy nagyobb rendszernek, amely magában fogalja a fizikai és a kémiai környezetet, és amelyet ők maguk és más organizmusok is képesek megváltoztatni. Frusztráló és kiábrándító volt számomra a Gaia-elmélet elfogadtatásáért folytatott szüntelen harc, mindennek ellenére a gyűlölködést jól kiegyensúlyozta a humor. A legelismertebb darwinista biológusok, William Hamilton és John Maynard Smith a kilencvenes években a barátaim lettek, pedig egy korábbi publikációjában Smith a Gaia-elméletet „gonosz vallásnak” nevezte. 1996-ban egy rövid időre átjött hozzám Coombe Millbe, és vacsora közben elmesélte, hogy a hetvenes években, a Gaia-hipotézis első megjelenésekor, a darwinista biológusok dühödt vitában álltak más biológusokkal, akik szerint az evolúció csoportos kiválasztódás során megy végbe, és nem pedig egyedi szervezetek szelekciója révén. Ebben az időben ő mélyen antidarwinistának találta Gaiát, még rosszabbnak, mint a csoportos szelekciót. Az a hipotézis, hogy a bolygó úgy fejlődik, mintha élő organizmus lenne, a darwinisták szemében akkoriban abszurd felvetésnek számított. Jót mulattunk együtt azon a neodarwinista vitán, hogy vajon egy bátor ember egy közvetlen vérrokonáért vagy nyolc unokatestvéréért ugorjon-e bele inkább a folyóba. Sandy és én – mindketten gyenge úszók vagyunk – úgy éreztük, hogy nyolc unokatestvér megmentése már túlfeszíti a logikát. A Daisyworld gyümölcsöző forrásnak bizonyult más Föld-modellek számára is. Peter Saunders, Inman Harvey és James Dyke matematikusok még a matematikai alapjait is tanulmányozásra méltónak találták. Saunders professzor és Johan Koeslag fiziológus a Daisyworld matematikai alapjait alkalmazta a cukorbetegség modellezésére. Tim Lenton számos Gaia-tanulmányt publikált a Daisyworldből kiindulva, és számos konferenciát szervezett a modellről és matematikai tanulságairól. Ezek sikeresnek és népszerűnek bizonyultak. Maga a Daisyworld két irányban is továbbfejlődött. Egyrészt jóval összetettebb biológiai modellé vált, melyben két százszorszépfajta helyett százféle különböző

növényfaj kapott helyet, másrészt a növényevők és a húsevők is bekerültek a rendszerbe három táplálkozási szinten. Ezt a munkát a Philosophical Transactions of the Royal Societyban 1992-ben foglaltam össze A biodiverzitás egy numerikus modellje 32 című dolgozatomban. Ezek a modellek – köztük egy olyan, amely beépítette az organizmusok spontán mutációját is – messzire jutottak a biodiverzitás és a szabályozás közötti összefüggések magyarázatában. Barátaim, Stephan Harding és Tim Lenton még tovább fejlesztették ezeket a modelleket. Olyan tudósként, akihez a többi tudományágnál közelebb áll a fizika, tudtam, hogy egy elmélet értékét előrejelzéseinek pontossága határozza meg és az, hogy mennyire képes ellenállni a cáfolatnak. A kilencvenes évek elejére tíz előrejelzést dolgoztak ki a Gaia-elmélet alapján, s ezekből nyolc megerősítést nyert, vagy legalábbis általánosan elfogadottá vált. Továbbá -a fizikusok tudják ezt – a jó elméletekre épülő előrejelzések új tudományos kutatások egész sorát indítják el. Ez különösen igaz arra a kutatásra, amelyet az az állítás ösztönzött, hogy összefüggés van a dimetil-szulfid biológiai alapú óceáni keletkezése, a légkör felhői, a Föld sugárzási egyensúlya és a klímaszabályozás között. Charlson, Lovelock, Andrea és Warren cikkét a felhőkről, algákról és az éghajlatról 1987-ben közölte a Nature, következtetéseire a szerzők nevének kezdőbetűi után általában CLAW-hipotézisként hivatkoznak 33 Azóta dolgozatok százai – ha nem ezrei – jelentek már meg az általa ösztönzött kutatásokról. Az East Anglia Egyetem professzora, Liss és jómagam publikáltuk 2007-ben az Environmental Chemístryben azt a dolgozatot, melyben összefoglaltuk a CLAW-hipotézis helyzetét, és arra jutottunk, hogy a vázolt mechanizmus csak a szennyezéstől mentes déli féltekén figyelhető meg. Az északi félteke kénszennyezése jelenleg tízszerese az algák által szokásosan termelt mennyiségnek, és ez elfed minden esetleges, az algáktól származó hatást. 6.1. táblázat. A Gaia-elmélet egyes előrejelzéseinek tesztje és azok eredménye Előrejelzés A Marson nincs élet (1968)

Az előrejelzés alapja Eredm ény A légköriösszetételre Erős megerőst í és, vonatkozó adatok az Viking-szonda egyensúlytalansági (1975) állapot hiányát mutatják

32 Az eredeti címe: A Numerical Model of Biodiversity [a szerk. megj.] 33 A claw angolul karmot is jelent [a szerk. megj.]

Az óceánból biogenikus gázok szálltanak í elemeket a szárazföldre (1971)

A dimetil-szulfid és A források jódmetán óceáni megtalálása (1973) forrásainak keresése A hő m érséklet és a Klí maszabályozás biológiailag széndioxid-telte í ttség Zeebe és Caldeira elősegte í ttkőzeterózió révén közöttiösszefüggés általmegerőstve í (1973) vizsgálata jégmagminta2008-ban elemzéssel A nap evolúciójának Gaia elöregedett és nincs messze általánosan elfogadott Általánosan életciklusának vége (1982) felfogása alapján végzett elfogadott szá m ítások Klí maszabályozás, amely a felhőképződésnek az algák Szá mos tesztet Valószínű a déli gázkibocsátásával összefüggő végeztek, de a túlzott féltekére változása általmeghatározott szennyezés zavaró vonatkozóan albedóváltozáson keresztül tényező valósul meg (1987) A 21 százalékos oxigénaránytól Jégmag mintán és Egymillió évre való eltérés nem haladta meg az üledékvizsgálaton visszamenőleg öt százalékot az eltelt200 millió alapuló elemzés megerőstve í évben (1974) A boreális és a trópusi erdők Modellezés és közvetlen Általánosan részei a globális megfigyelés elfogadott klí maszabályozásnak Modellezéssel,de a A biodiverzitás szükséges része a természetes Meg ítélés alatt klí maszabályozásnak (1992) ökosziszté m ákban m é g nem A jelenlegi interglaciális egy fiziológiaiértelemben vett Csak modellezés Ne m eldöntött rendszerhiba eredm énye (1994) A szelén biológiaitranszferje az Liss által óceánból a szárazföldre dimetilK özvetlen m érések megerőstve í 2001szelenid formájában ben

Gaia történetében a következő fontos lépés az Amszterdami Deklaráció volt, melyet az Európai Geofizikai Unió 2001. évi találkozóján fogadtak el, és több mint ezer tudós írta alá. A nyilatkozat így kezdődik: „A Föld rendszere egységes, önszabályozó rendszerként viselkedik, mely fizikai, kémiai, biológiai és emberi alkotóelemekből áll.” A barátaim azt mondták, hogy „végre elismerték Gaiát mint tudományt”; de én tudtam, hogy hosszú út vezet még addig. Tudtam, hogy a deklaráció még nem teljes, és hogy a Gaia-elmélet addig nem lesz

igazán a tudomány szerves része, amíg a deklaráció ki nem egészül annak a gondolatnak tudományosan elfogadható megfogalmazásával, mely szerint az önszabályozás célja a lakhatóság, az úgynevezett habitabilitás fenntartása. A föld- és élettudományok Amszterdamban összegyűlt tudósai nem fogták fel, mennyire kétes önszabályozásról beszélni a rendszer céljának, alapirányának meghatározása nélkül. Mivel a tudomány még mindig rabja a Descartes-féle ok-okozati logikának, az olyan szavak, mint a „cél” vagy „irányultság” leküzdhetetlen akadályt jelentenek. A mérnökök és a fiziológusok viszont tudják, hogy a cél nélküli önszabályozás badarság – képzeljenek csak el egy robotpilótarendszert, amelynek gőze sincs, milyen magasságot tartson vagy merre menjen. Garth W. Paltridge ausztrál fizikus kimutatta, hogy természetes kiválasztódással úgy alakul a bolygók környezeti világa, hogy maximalizálja a bolygó entrópiáját – egyszerűen fogalmazva: hogy rendben tartsa a bolygót, tisztes energiamérleggel. Az élőlények katalizálják e cél gyors elérését, miközben az egész rendszer evolúcióját is elősegítik. Paltridge végül is a Gaia-elmélet egy új megközelítésével állt elő. Ha meg akarjuk érteni az éghajlatot, és alkalmazkodni akarunk annak változásaihoz, netán szembeszállni ezekkel, akkor olyannak kell felfognunk a Földet, mint ami mindaddig képes ellenállni a kedvezőtlen változásoknak, amíg azok nem válnak túl erőssé, akkor pedig – mint egy élő valami – gyorsan menedékhelyre húzódik. A harc és a menekülés az élet jellemzője, maga a Föld – Gaia – hosszú ideje próbál negatív visszacsatolással szembeszállni a beavatkozásainkkal, ellenszegülve annak, ahogy üvegházhatású gázokkal megváltoztatjuk a levegőt, vagy mezőgazdasági területekké alakítjuk a természetes erdőtakaróját. Ezt a tevékenységünket már akkor elkezdtük, amikor még vadászokgyűjtögetők voltunk, és már használtuk a tüzet, mégis, egészen száz évvel ezelőttig nem vagy csak alig történt észrevehető változás a Föld állapotában. Ma már viszont beavatkozásaink túl erősek ahhoz, hogy a Föld rendszere ellenálljon – feladni látszik a harcot, s arra készül, hogy biztonságosabb helyre meneküljön, egy stabil klímájú forró állapotba, olyanba, amelyben korábban már többször is volt része. A Föld klímatörténetén végigtekintve láthatjuk, hogy Gaia ezekben a forró állapotokban is képes az önszabályozásra, képes a túlélésre lecsökkent bioszférával is. Gyakori az a hibás feltételezés, hogy az élet egyszerűen csak alkalmazkodott az éppen adott anyagi környezethez. Valójában azonban

az élet sokkal vállalkozóbb szellemű. Mikor hátrányos környezettel szembesül, akkor képes alkalmazkodni, de ha ez nem elég a stabilitás eléréséhez, akkor képes meg is változtatni a környezetét. Mi is ezt tesszük most az üvegházhatású gázok légkörbe juttatásával és azzal, hogy megváltoztatjuk a földfelszínt a mezőgazdasági tevékenységünk révén – az eredmény a globális felmelegedés. Ha a forró Föld produktívabb lenne, mint az ipari forradalom előtti hűvösebb, akkor vígan prosperálnánk, mi is és a Föld is. Sajnos rossz irányban változtattuk meg a hőmérsékletet, ami az eltűnésünkhöz vezethet. A hűtés sokkal jobb lett volna, még ha át is kellett volna engedni az északi mérsékelt égöv jórészét a gleccsereknek. Gaia így tartja meg élhetőnek a bolygót: az élhetőséget, a habitabilitást elősegítő élőlények virulnak, a környezetet romboló lények pedig visszaszorulnak vagy kihalnak. Lassan kellett rádöbbennem, hogy a tudósoknak azért kényelmetlen a Gaia-elmélet, mert veszélyezteti a mindennapi életüket. A földtudománnyal foglalkozó tudósok például teremtettek maguknak egy konzisztens világot, amelyben minden megmagyarázható a kőzetek történetével és tulajdonságaival. Ez kényelmesen együtt él az élettudományokkal, mivel a fosszíliákat a kőzetek történetének markereiként és nyomjelzőiként használja. A fizika felhasználásával a geológusok a radioaktív elemek mint időmérők segítségével meg tudták határozni a kőzetek korát. Ha például az uránium radioaktivitással ólommá változik, és ennek üteme olyan, hogy anyagának a fele alakul át 4,7 milliárd év alatt, akkor a kőzetben levő uránium és ólom mennyiségi arányai alapján meg lehet határozni a kőzet korát. Ezen elemek izotópjainak szétválasztásával – ami tömegspektrométerrel nem nehéz feladat – rendkívüli mértékben megnőtt az ilyen mérések pontossága. A kémia segítségével megállapítható, hogy az olyan gázok, mint például az oxigén, mikor és hol jelentek meg először nagy arányban a légkörben és az óceánban. Ugyanez volt igaz a biológusokra is, akik jól elvoltak a Darwin és utódai által leírt világgal, melyben az organizmusok természetes szelekcióval, statikus környezetben fejlődnek ki. A tudomány soha nem lehet elég biztos, de ez pont annyira volt biztos, mint amennyire szerették volna. Úgy tűnt számukra, hogy Gaia, mint egy zsarnok szerkesztő, az élet evolúciójának újraírására kéri őket – hogy az új szövegverzióban az élet evolúciójának világa ne a fix és változatlan geológia világa legyen, hanem olyan dinamikus, mint maguk az élőlények. Bizonyos értelemben a fenti két fő tudományterület lakói ugyanannak

a belső késztetésnek adtak hangot; ez a késztetés az, amelynek hatására mindannyian a jelenlegi Földön a számunkra rendelkezésre álló niche-t pusztítjuk. Mi mindannyian mindent a régi mederben szeretnénk folytatni. A korábban elképzeltek szerint akarjuk végigélni az életünket, és aztán élvezni szeretnénk a boldog nyugdíjas éveket. Nagyon sok erős érv kell ahhoz, hogy valaki megváltoztassa az egy egész élet során kiküzdött gondolkodásmódját, és teljesen megértem, hogy a biológusok miért nem ölelik keblükre a kényelmes kis niche-üket felforgatással fenyegető földtudományt, mint ahogy a geológusok sem szeretnék, ha egy csorda organizmus tülekedne a tiszta és rendezett kis világukban. A tudósok közül csak a klimatológusok tolerálták Gaiát; ami azért lehet így, mert ők – akárcsak az orvosok – a tudomány rizikósabb fajtáját művelik, és állandó számadással tartoznak a közönségnek. Sokat várunk az időjárás-előrejelzésektől, de a klimatológusok tudják, hogy az a világ, amelyre vonatkozóan jóslatokat kérnek tőlük, kaotikus, ezért csak korlátozott mértékben előrejelezhető. A klímatudósok a kezdet kezdetétől fogva nyitottak voltak és támogattak: Gaiát a címében is feltüntető tanulmányom első megvitatására a légkörkutatók találkozóján, egy Gordon-konferencián került sor New Hampshire-ben, 1970-ben, melyet az NCAR-nél dolgozó James Lodge szervezett. A következő Gaia-tanulmányt Bert Bolin, a kiemelkedő légkörkutató és klímatudós, az IPCC alapítója fogadta be; a cikket (A légköri homeosztázis a bioszféra révén és érdekében: a Gaia-hipotézis 34) ezúttal Lynn Margulisszal közösen írtuk, és 1974-ben jelent meg a klímatudomány svéd folyóiratában, a Tellusban. Stephen Schneider klímatudós vette rá az Amerikai Geofizikai Uniót, hogy rangos Chapman-konferenciái sorában biztosítson két alkalmat a Gaia-témának Gaia hívei és Gaia ellenzői címmel. Őszintén hálás vagyok Steve-nek ezért a szó jó és nem pejoratív értelmében vett patrónusi hozzáállásáért. Az 1988-as San Diegó-i konferencia komoly megpróbáltatás volt a számomra, nagyon egyedül éreztem magam. A második alkalom Valenciában, 2001-ben megmutatta, milyen messzire jutott a Gaia-alapú gondolkodás, és még milyen messzire kell eljutnia. A nehézségek ellenére a Gaia-elmélet lassan egyre inkább teret nyert, és 2003-ban a Föld egyik legpatinásabb tudós társasága, a Londoni Geológiai Társaság nekem adományozta a Wollaston-díjat; a méltatásukból kiderül, hogy a díjat a Gaia-elméletért kaptam. 2005-ben

34 Eredeti címe: Atmospheric Homeostasis by and for the Biosphere: the Gaia Hypothesis [a szerk. megj.]

az Ökológiai Társaság hívott meg a tagjai sorába, amivel elméletem végre a helyére került – olyan elméletként, amely egyesíti a föld- és az élettudományokat. Sok időbe telt, mire a tudomány figyelembe vette Gaiát. Vajon miért történt így? Azt hiszem, leginkább a tizenkilencedik század tudósai hibáztathatók, akik önös érdekeiket követve kisajátították a fizika, a kémia, a föld- és az élettudományok területeit, és deklarálták ezek függetlenségét. Az önálló terrénumért vívott harc ma is folytatódik, és állandóan újabb tudományágak jönnek létre. Bolondság volt azt várni, hogy ilyen környezetben örömmel fogadják majd Gaia egyesítő eszméit; ez majdnem olyan frusztráló vállalkozás, mint kibékíteni egy veszekedő házaspárt – biztosan összefognának, méghozzá a közbeavatkozó ellenében. Nem meglepő, hogy a természettudományok visszaállított egysége előtérbe állította a biogeokémiát és a Föld rendszerének tudományát. És mi a baj ezzel? Nem sok, legfeljebb az, vajon elolvasnáe ezt a könyvet az olvasók többsége, ha az lenne a címe, hogy A földrendszertudomány halványuló arca? A Gaia-elmélet néhány fontos amerikai tudós fejében egy hatvanas évekbeli mitológiaként rögzült, olyan valamiként, ami egyáltalán nem tudomány. Ha valaki azt gondolná, hogy mindez csak túlzás és nem több zsémbeskedő véleménynél, az nézze csak meg a közelmúltbeli kritikai megjegyzéseket. A Gaia bosszúja35 című könyvemről 2007-ben az American Scientistben publikált bírálatának Brian Hayes megvetően a Jóságos ég, Gaia nagy labdái!36 címet adta. Egy másik, egyébként konstruktív kritikus, a fizikus Peter Schroeder professzor így indította értekezését a Physics Todayben: „A Gaia kifejezés már önmagában is elriaszthatja a könyv lehetséges olvasóit. Számomra valamilyen olyasféle titokzatos entitást jelent, ami sokkal inkább illik a New Age követőihez, mint egy komoly tudóshoz.” Aztán így folytatta: „Első feladatom tehát, hogy eloszlassam ezeket a tévképzeteket, és rámutassak, hogy a Gaia-elmélet tudományos megfigyelés eredménye, és mint a jó tudományos elméletek, ellenőrizhető előrejelzések alapjául szolgálhat.” Talán a legbeszédesebb az a beszélgetés volt, amelynek véletlenül lettem a fültanúja az NCAR személyzeti kávézójában:

35 A könyv eredeti címe: The Revenge of Gaia [a szerk. megj.] 36 A cikk eredeti címe (Goodness, Gracious, Great Balls of Gaia!) egy nagyon ismert 1957-es Jerry Lee Lewis-szám, a Great Balls of Fíre egyik sorának parafrázisa (Goodness, gracious, great balls of fire). A „fire” és a „Gaia” angol kiejtése egymáshoz nagyon hasonló [a szerk. megj.].

Kutató: Azt hiszem, a tanulmányunknak azt a címet kellene adni, hogy Az erdei ökoszisztémák geofiziológiája. Rangos tudós: Nem használhatod azt a szót, hogy „geofiziológia”; tönkreteszi a tudományos reputációdat – ez Gaia bújtatott megnevezése.

A megvető ellenségesség ekképpen kezdi olyan tudománnyá tenni a Gaia-elméletet, amelynek a nevét sem merik kimondani. Az elméletet alátámasztó bizonyítékok mindenesetre már erősek, és normális esetben a tudományban ilyenkor úgy járnánk el, hogy az elmélet már kész és bizonyított – mint amikor házat vásárol valaki, a papírokat már aláírták, és csak a birtokbavétel napjára várnak. Gaiával kapcsolatban azonban olyan sok forog kockán, hogy nehéz elfogadni, és a tettek mezejére lépni. Ha igaz, akkor Gaia letaszít bennünket a Föld tulajdonosának trónjáról, és csak egy leszünk a sok állatfaj közül. Továbbra is fontosak és hatalmasak lehetünk, de a Föld elboldogul nélkülünk is, noha fotoszintetizálók nélkül hamarosan élettelenné válik. Egy másik, alacsonyabb szinten vizsgálva: Gaia elfogadása megkérdőjelezi azt, ahogyan a természettudomány kényelmesen elkülönített szaktudományokra oszlik, és megbocsáthatatlanná teszi, ha jövőnk előrejelzését és tervezését továbbra is az elmúlt évszázadok redukcionista tudományára építjük. Ezek a kérdések túl nagyok ahhoz, hogy egy évtizeden belül megemésszük őket. Nem kérem én arra tudós kollégáimat, hogy adják fel racionális, kartéziánus gondolkodásmódjukat, amely olyan jól szolgálta őket eddig, és azonnal váljanak rendszertudósokká. Mindössze annyit kérek tőlük, hogy vegyék komolyan Gaia tudományát.

7. Gaia különböző percepciói

A tudomány egyik ritkán emlegetett hátulütője, hogy igencsak gyakran kell elfogadnunk dolgokat igaznak úgy, hogy azokat érzékeink közvetlenül nem erősítették meg. Azt mondják, hogy minden atomokból áll, de soha nem láthatjuk őket szabad szemmel. Ennél is rosszabb, hogy a fizikusok azt mondják nekünk, hogy az atomok hullám- és részecskeformában egyaránt léteznek, és hogy majdnem minden csak üres tér. A saját szilárd testünk létében csak kell hinnünk. Mikor majd letekintek az űrből, akkor láthatom bolygónkat olyannak, amilyen, valósnak és szilárdnak; Gaia létezésére azonban – az atomokhoz hasonlóan – csak közvetett bizonyítékokból következtethetek. Az érzékelés csapdáinak illusztrációjául hadd meséljek el egy nyugtalanító esetet, melyet Sandyvel éltünk át tíz évvel ezelőtt, amikor a cornwalli partok mentén sétáltunk. Durva, köves ösvény vezetett a sziklák peremén, melyek aljában, mintegy 400 láb 37 mélységben nagy, simára csiszolódott kövek és fénylő homokfoltok feküdtek. Ez kedvenc sétaútvonalaink egyike, része a Délnyugati parti útnak a déli félsziget körül, mely ujjként mutat az óceán túlsó partja, a háromezer mérföldnyire fekvő amerikai kontinens felé. Séta közben elmerültünk a tiszta tengeri levegő simogató, hűvös fuvallataiban, fülünk betelt a sirályok és a hullámtörés hangjával. Könnyű volt azt képzelni, hogy a vidék emberi kéztől még teljesen érintetlen. Hirtelen ki kellett józanodnunk azonban. Alant és előttünk, egy nagyobb homokfolton megpillantottunk egy lakókocsit. Tengerparti látványként ronda, nem odavaló volt, és nem mellesleg illegális. Békés víziónk darabokra tört – ha az ilyen helyeken is lakókocsikra kell számítani, akkor nincs már menekvés a városi élet zaja, kellemetlenségei és rondaságai elől. Megbotránkozva haladtunk tovább, ám egyszer csak, mintegy varázsütésre a ronda lakókocsi szertefoszlott a napfényben, és nem volt már más ott, mint egy homokfolt, néhány sötét szikla és egy tócsányi tengervíz. Megtréfált bennünket a fény és a helyszín: egy csalóka fényjátékot vélt mindkettőnk egyidejűleg lakókocsinak, érzelmeink és előítéleteink pedig kitöltötték a hiányzó részleteket, amitől az egész valóságosnak tűnt. Ha elfordultunk volna a látványtól, vagy az ösvény elkanyarodik, akkor továbbra is abban a meggyőződésben lettünk volna, hogy valóságos, amit láttunk, és ezt teljes magabiztossággal tanúsítottuk volna a bíróságon is. Kicsi, de felejthetetlen érzékcsalódás volt ez. Most írás közben arra gondolok, vajon mi választja el a tudatunkban a valóságot az illúziótól. Mennyit látok majd Gaiából, mikor Richard űrhajójának kerek ablakán

37 Kb. 122 méter [a szerk. megj.]

kitekintek a Földre, úgy hatvan mérfölddel alattam? A válasz megtalálásának egyik módja, hogy végiggondoljuk, hogyan is érzékelünk, ehhez pedig vissza kell térnünk életünk kezdetéhez. Valamikor, talán még anyánk méhében, agyunk a génjeinkben rögzített utasítások szerint jár el, és megkezdi az érzékeinktől folyamatosan érkező észleletek alapján a világ modelljének felépítését. Születésünkkor már többel indulunk, mint üres tudattal – az agy operációs rendszerének java bele van írva génjeinkbe, s ezt ösztönnek hívjuk; ilyen a félelem, amely akkor fog el minket, ha egy magaslatról elénk tárul a szédítő mélység. Egyes fajok, a madarak például, több beépített ösztönnel rendelkeznek, mint mi; tudják, hogyan kell fészket építeni, vagy hogyan kell a világ túlsó feléről elnavigálni a fészkelőhelyükhöz. Tévedés ne essék: a tudatos állatok is modelleket gyártanak – ezt kell tenniük a túléléshez; az intelligencia csak túlélési készletünk része, szükség van rá, mint a sünnek a tüskéire, vagy mint a jegesmedvének a fehér bundára. Szerintem az emberi agy egyik nagy előnye annak plaszticitása, képessége új információk befogadására, amelyekből intuíciót alakít ki. Az intuíció egy tudatszülte szoftver, mely az ösztön helyettesítőjeként működik, gyors, nem tudatos cselekvést téve lehetővé. Az ösztöntől eltérően az intuíció csak a használójának sajátja, nem öröklődik át az utódokra, viszont csodálatos az alkalmazkodóképessége, és erősíti a tudatunk által felállított modellt. Az intuíció alkalmazkodóképessége különösen a hozzánk hasonló fajok számára értékes, mi ugyanis bejárjuk a Földet annak folyton változó környezetein keresztül. Talán legfontosabb szükségletünk az élet felismerésének gyorsasága. Valamely élő dolog lehet egy ránk leső ragadozó, például egy magát jól álcázó tigris, mely alig látható az erdő takarásában. Lehet a légyottra érkező párunk, de lehet a következő friss táplálékunk is. Túlélésünk és ezáltal fajunk sorsa múlhat a gyors és pontos válaszon arra a kérdésre: élőlénnyel van-e dolgunk? Honnan tudjuk tehát, hogy valami él, hogyan ismerjük fel azonnal az életet? A metódus lényege, hogy különbségeket és hasonlóságokat keresünk a fejünkben levő modell előrejelzései és az általunk látottak között. Egy statikus látvány esetén a fejünkben levő modell megfelel a szemünk által érzékelt látványnak mindaddig, amíg olyasmi bukkan fel a képben, ami különbözik a háttértől. Mint azt minden ragadozó tudja: a mozgás leleplez. A mozgás és a megmozduló alak formája jelzik az élet valószínű jelenlétét. A sziklák, a talaj, a növényzet (a szél kiváltotta mozgástól eltekintve) mind mozdulatlanok, az állandóság hátterét biztosítják, amelyre vetítve azonnal láthatóvá válik egy emlős, madár

vagy hüllő, alakját pedig megfeleltetjük annak, amit a fejünkben levő modell az élet ehető, szerethető vagy halálos részeként igazol vissza. Száraik és leveleik ismétlődő mintája alapján azonnal megkülönböztetjük a növényeket a szikláktól vagy a talajtól: talán ezért annyira lenyűgözőek a természetes kristályok – élettelenek ugyan, de ismétlődő szabályosságuk nem lelhető fel a közönséges kövekben vagy sziklákban. Életfelismerő képességünk bizonyítja megbízhatóságát, amikor például letekintünk egy hídról a gyors folyóra: szemünkbe csillog az örvények és hullámok által folyamatosan visszavert fény, mégis, ha a víz tiszta, akkor meglátjuk a halat a folyóban, főleg ha árral szemben úszik – és tudjuk, hogy él. Ha azt gondolják, hogy mindez nyilvánvaló, könnyű és unalmas, akkor próbáljanak megalkotni egy életfelismerő készüléket, ami kimutatja azt a halat. Messze nem lesz könnyű, pedig az életfelismerés mentális berendezésünk része, mely frissíthető és gyakorlással továbbfejleszthető. Az érzékeink által felfogott világot örökösen összehasonlítjuk a világnak a tudatunkban felépített modelljével. Ha megfelelő az egyezés, akkor elfogadjuk mint realitást. Sandyvel teljesen biztosak voltunk benne, hogy a tengerparton látott lakókocsi valóságos, mégsem volt más, mint a tudatunk által végzett konstruktív szerkesztő tevékenység eredménye, hogy az eredmény jobban fedje a tudatunkban lévő mentális modellt, átalakítva a vélt látvány homályosan megjelenő részeit. Ijesztő arra gondolni, ha nem sétáltunk volna tovább, s nem vettük volna észre, hogy a lakókocsi valójában nem létezik, a legközelebbi ottani sétán azon töprengtünk volna, hová és mikor tűnhetett el. A világról alkotott modellünk folyamatosan frissül, és nem mindig a valóság hatására. A tudomány eredményeinek jelentős része olyan eszközök felfedezésének köszönhető, amelyek segítségével sokkal többet hallhatunk, láthatunk és érezhetünk, mint amire érzékszerveinkkel képesek lennénk. Leeuwenhoek az általa elsőként megépített mikroszkóp segítségével a 17. században apró élőlényeket volt képes felfedezni egy csepp vízben, melyeknek alakja és mozgása elárulta a számára, hogy élőlények. Mikroszkópja kiterjesztette érzékelésünket a szabad szemmel már nem látható dolgokra is. Mások, elsősorban Galilei, ugyanezt tették a távcsővel, és ma már majdnem az univerzum széléig ellátunk. Az evolúció a fennmaradásunkhoz szükséges határig engedte fejlődni szemünk és fülünk képességeit, és nem tovább. Az emberek sosem kerültek olyan környezetbe, amely szükségessé tette volna az infravörös vagy ultraibolya tartomány érzékelését, míg a hüllők és a rovarok igen.

Nekünk is kifejlődtek volna a megfelelő érzékszerveink, ha elég nagy szükség lett volna erre. Bármilyen csodálatos is az agy, a természetes kiválasztódás során nem vált alkalmassá atomok vagy távoli galaxisok megfigyelésére. Nem csoda, hogy mi, tudósok lázasan próbálunk olyan modelleket és. műszereket építeni, melyek alkalmasak arra, hogy érzékelhetővé tegyék az érzékelhetetlent. Miért nem képes akkor senki ösztönösen vagy intuíció révén meglátni egy olyan fontos dolgot, mint Gaia? Úgy vélem, főleg azért, mert egészen mostanáig az élőlényként történő kiválasztódásunk során ez nem volt fontos. Ugyanez igaz az anyagi természetű Földre is – csak a görögök idején világosítottak fel bennünket a bölcsek arról, hogy egy nap körül keringő, gömb alakú bolygón élünk. Ezt megelőzően világunk csak a felfogható közvetlen környezetből állt, valamint abból, amivé a képzeletünk alakította a felettünk levő égboltot és a lábunk alatt levő földet. Tudós barátaim gyakran megkérdezik tőlem: „Miért beszélsz úgy folyton a Földről, mintha élne?” Jó kérdés, és nincs rá racionális válasz. És csakugyan, néhány barátom számára az az elképzelésem, hogy az egész bolygó eleven, nemcsak „tudományosan helytelen”, hanem egyenesen abszurd. Válaszként el szoktam mondani, hogy a tudomány még nem alkotta meg az élet teljes definícióját. A fizikusoknak és a vegyészeknek van egy meghatározásuk, a biológusoknak egy másik, de egyik sem tökéletes. Ez azonban a legtöbb barátom számára nem meggyőző, mert úgy gondolják, ők ösztönösen vagy intuitíve tudják, mi az, hogy élő, és a Föld semmilyen módon nem felel meg a kritériumaiknak. Az ösztön és az intuíció ereje hatalmas és tagadhatatlan, így a bolygóméretű életre vonatkozó állításomat excentrikusnak bélyegzik és elutasítják. Nos, lehet, hogy excentrikus, de a tudósoktól sem telik sokkal több. Ahogy Schrödinger kifejti figyelemreméltó Mi az élet? című kis könyvében: a belső entrópia hosszan fenntartott dinamikus csökkenése különbözteti meg az életet a szervetlen környezettől. Ugyanezt a gondolatot más fizikusok, különösen Bernal és Denbigh is megfogalmazták. A biológusok egyszerűen csak azt mondják: élő az, ami képes a reprodukcióra, és a reprodukció hibáit a természetes kiválasztódás javítja ki. Azonban a fenti meghatározások egyike sem elégséges. A fizikusi válasz túl széles körű, és azt jelentené, hogy mechanikus eszközök, mint például a hűtőszekrény is, élnek. A biológusok meghatározása pedig túl szűk, hiszen az azt jelentené, hogy jómagam, egy nagymama vagy egy jegenyenyárfa is mind halottak

vagyunk, hiszen nem vagyunk képesek a reprodukcióra. Gaia belefér a fizikusok meghatározásába, de a biológusok fogalmai szerint nem él, hiszen nem reprodukálja magát, és a bolygók között nem létezik természetes kiválasztódás sem. Azonban az univerzum korának negyedét megélő entitásnak bizonyára nincsen szüksége reprodukcióra, Gaia természetes szelekciója pedig lehet, hogy belsőleg játszódik le, ahogyan az organizmusok és környezetük szoros egységben, együtt fejlődnek. Vigyük tovább ezt a gondolatot a nagymamára, akinek a kora miatt már nem lehetnek gyerekei: a biológusok definíciója szerint nem él, pedig, csakúgy, mint Gaia, eleven, a nagyon is reprodukcióképes együttműködő sejtek hatalmas közösségeként. A percepció és a lényeglátás még mindig meghatározzák a bölcsességünk határait. A tudomány nagyjából felosztható a racionális kartéziánus gondolkodás letéteményesei, a föld- és élettudományok művelői között egyfelől, valamint a holisztikus gondolkodású fiziológusok, mérnökök és fizikusok között másfelől. A holisztikus tudós a matematika nyelvét beszéli, és gyakran érthetetlen a racionalisták számára. A racionális tudósok nem kedvelik a lényeglátást, jobban szeretik a lépésről lépésre felépített magyarázatokat, melyek megbízható és rendezett adatokra épülnek. A lényeglátást az intuíció kistestvérének látják, valami irracionálisnak, amit a láthatóan konfliktusban levő adatok halmazából szűrtek le. Utálják csak nyugodtan, de a tudomány nagy előrelépései éppoly gyakran származtak a lényeglátásból, mint a racionális analízisből és szintézisből. Különösen igaz ez a kvantumfizikára és az élő dolgokkal foglalkozó tudományokra – lehet, hogy soha nem lesz lehetséges meghatározni az életet vagy a kvantum-összefonódást racionális, tudományos fogalmakkal. Charles Darwin intuíció révén jutott arra a felismerésre, hogy minden élő organizmus evolúcióját a természetes szelekció – vagy ahogy Jacques Monod megfogalmazta, a véletlen és a szükségszerűség működése – irányítja. További legalább ötven év kellett hozzá, hogy Darwin élethosszig tartó kutatásaira és adatgyűjtésére, valamint Mendel későbbi munkásságára támaszkodva az olyan jeles tudósok, mint Fisher, Haldane és Ernst Mayr, illetve korunkban John Maynard Smith, Robert May és Bill Hamilton teljesen kibontsák az evolúció tudományos jelentőségét. És még így is, Darwin után száz évvel sikerült csak a tanait apostolainak, E. O. Wilsonnak és Richard Dawkinsnak a nyilvánosság számára közérthetővé tennie. Most pedig itt van nekünk a gaiai intuíció, miszerint a darwini evolúciót keretek közé szorítja az anyagi környezet felől érkező visszacsatolás. Ugyanis pusztán azzal, hogy lélegzúnk, széndioxidot juttatunk a

légkörbe, ami következményekkel jár minden földi élőlényre, így ránk nézve is, de az egész nagy rendszer evolúciójára is. Gaia holisztikus elgondolás, ezért nincs ínyére a racionális szemléletű föld- és élettudományi szakembereknek. A fizikusok és a fiziológusok, akik hozzászoktak, hogy a szó szoros értelmében megfoghatatlan dolgokkal bánjanak, hasznosnak tartják Gaiát és a hozzá hasonló holisztikus elgondolásokat, és szívesen dolgoznak velük. Hosszú az út azonban még addig, amíg Gaia is olyan elismertté válik, mint a természetes szelekció révén történő evolúció. Jelentőségtelinek tartom, hogy William Hamilton, aki vitán felül a huszadik század legnagyobb biológusa, kopernikuszi jelentőségűnek nevezte a Gaia-elméletet, ugyanakkor azt is hozzátette, hogy egy új Newtonra is szükség lenne, aki megmagyarázza, hogyan zajlik a gaiai önszabályozás a darwini természetes szelekción keresztül. Nem egyéni szeszélyből nevezem kitartóan Gaiának a Földet, hangsúlyozva élő mivoltát, hanem azért, mert ezt alapvető fontosságúnak tartom az elgondolás mind tudományos, mind szélesebb körű megértése szempontjából. Amíg mindannyian nem érezzük úgy, hogy a Föld egy élő rendszer, és nem gondoljuk úgy, hogy mindannyian a részei vagyunk, addig nem alakul ki bennünk automatikus védelmi reakció a rendszer és végső soron a saját védelmünk érdekében. Csak 2004-ben jutottunk el néhányan a világon – többek között Tim Flannery és A1 Gore – arra a felismerésre, hogy a klímaváltozás több, mint pusztán egy tudományos kutatási téma, maga a vészterhes valóság, olyan, ami mindnyájunkat fenyeget. 2004 előtt Gaia csak engem és még néhány tudóst foglalkoztatott, de ma már annak megértése, hogy a Föld élő entitás, hogy a fajok széles skáláját fenyegeti kipusztulás, ez emberek milliárdjait érintő élet-halál kérdés. Ha nem fogadjuk el, hogy a Föld él, és mi a részei vagyunk, nem fogjuk tudni, mit tegyünk vagy hová meneküljünk, ha megemelkedik a tengerszint a száraz, forró világban. Ezért sokkal jobban megfelel egy hatalmas élő entitás megnevezésére a Gaia név, mint egy, tudományos fogalmak kezdőbetűiből összerakott, unalmas mozaikszó. Az ókori görögöknél Gaia volt a Föld istennője. Sok görög szemében ő volt a legtiszteletreméltóbb istenség, és érdekes módon az egyetlen, aki soha nem keveredett botrányba. Hadd idézzem fel, miért is hívom a Földet Gaiának. A történet az 1960-as évekre nyúlik vissza, amikor az író William Golding (aki később Nobel-díjat és más díjakat is kapott) közeli szomszédom és barátom volt. Mindketten Bowerchalke falucskában éltünk, Salisburytől tizenkét mérföldre délnyugatra, Dél-Angliában. Gyakran beszélgettünk

tudományos témákról a falu körül tett sétáinkon vagy a helyi kocsmában, a Bell Innben. 1968-69 táján egy séta közben kipróbáltam rajta a hipotézisemet; nagyon fogékonynak bizonyult, mivel az irodalmárok legtöbbjétől eltérően több évig hallgatott fizikát Oxfordban, így teljesen tisztában volt a mondanivalóm tudományos részével. Fellelkesedett és azt mondta: „Ha egy ilyen nagy elképzeléssel akarsz előállni, akkor azt javaslom, adj neki megfelelő nevet, szerintem hívd úgy, hogy Gaia.” Nagyon megtetszett a javaslat – igazi szó volt és nem mozaikszó, és már akkor is bizonyos mértékben élőnek láttam a bolygót, legalábbis olyannak, mint ami maga szabályozza a saját éghajlatát és kémiáját. Kevés tudós jártas a klasszika-filológiában, így nem tudják, hogy Gaiát néha más névvel illetik, ez a megnevezés pedig a „Ge”. A „ge” természetesen előtagként szerepel egyes tudományok, a geológia, geofizika és geokémia megnevezésében. Golding számára Gaia – a káoszban rendet teremtő istennő – volt a tökéletes elnevezés egy olyan hipotézisre, amely szerint a Föld rendszere szabályozza a saját éghajlatát és kémiáját a lakhatóság fenntartása érdekében. Első könyvem, a Gaia: a földi élet egy új nézőpontból 38 a hetvenes években íródott, a zöme Írországban. Talán annak a földnek a mélyen vallásos érzékenysége miatt írtam ezt: „A Gaiával való együttélésnek nincsenek előre lefektetett szabályai, csak következményei.” Ez csupán intuíció volt, és nem logikusan levezetett tudományos következtetés, de semmi olyan nem történt a rákövetkező harminc évben, ami arra kényszerítene, hogy megváltoztassam a véleményemet. A Föld megértését hátráltatta a számítógépes modellezés gyorsasága és sikeressége. Egy pillanatig sem állítom, hogy a számítógépes modellezés ne lenne értékes és élvezetes tevékenység, hiszen a modern tudomány zöme meg sem született volna nélküle. A nehézség abból fakad, hogy könnyű számítógépes modelleket alkotni a huszadik század racionális tudományához, és ugyanolyan könnyű holisztikus modelleket is készíteni, mint például a Daisyworldként ismert egyszerű Gaia-modell. Ha egyszer elkészül egy nagy számítógépes modell, ami hihető eredményeket produkál – főleg, ha visszafelé lefuttatva sikeresen jelzi a megelőző évtizedek éghajlatát –, akkor a jövőre vonatkozó jóslatait a legtöbben készek igazságként elfogadni. Ez igaz a jelenleg az IPCC által használt nagyobb klímamodellek zömére. A Gaia-elmélet holisztikus, a teljes rendszert magában foglaló elmélet, így belőle nem alkothatók a föld- vagy az élettudományok fogalomkincsének elkülönített használatán

38 A mű eredeti címe: A New Look at Life on Earth [a szerk. megj.]

alapuló modellek. A fizika, fiziológia és a műszaki tudományok felső szegmensének kivételével minden tudomány redukcionista, más szavakkal, mindent egyre kisebb alkotóelemekre kíván bontani, hogy felfedje a már tovább nem redukálható alkotórészeket – ilyen az atom vagy a DNS. A holisztikus rendszertudományt az olyan integráns egészként működő rendszerek érdeklik, mint a Föld, az élő szervezetek és a mérnökök által alkotott önszabályozó eszközök. Az ezeken a dinamikus rendszereken kívüli területeken a holisztikus tudomány még csak most van feltörekvőben, nem része a mindennapos gyakorlatnak. A természettudományokban a számítógépeket elsőként a fizikusok használták, hogy megbirkózzanak a bonyolult egyenletekkel és a kvantumelmélet új, intellektuális próbatételt jelentő fogalmainak összetettségével. Nem sok idő kellett hozzá, hogy a mérnökök is használni kezdjék őket a hasonlóan nehéz, de sokkal kézzelfoghatóbb problémák megoldására találmányaik tökéletesítésekor, később pedig háromdimenziós modellekkel szimulálták megépítendő szerkezeteiket a számítógép képernyőjén; ezeket el lehet forgatni és majdnem úgy lehet vizsgálgatni, mintha igaziak lennének. A mérnökök gyakorlatias emberek, és kétlem, hogy bármelyik modelljük – ha mégoly valósághűen néz is ki – tömeg-gyártásra kerülne a prototípus legyártása és tesztelése nélkül. Más tudósok azért készítenek modelleket, hogy finomítsák elképzeléseiket és kísérleteiket. A hatvanas-hetvenes évek számítógépei alig voltak nagyobb teljesítményűek egy zsebszámológépnél, és programnyelvük is sajátos volt. A matematikai logika egyik ilyen formája a „fordított lengyel” névnek örvendett, s nem meglepő módon a matematikusokon kívül mindenki igyekezett elkerülni. A nyolcvanas évekre már beindult az elfogadhatóan jó teljesítményű, könnyen használható számítógépek tömeggyártása. Ahogy egy átlagsofőrnek sincs sok fogalma egy modern gépjármű működéséről, úgy a számítógépet használó tudósoknak sincs a számítógépek részleteiről, de magabiztosan használják őket problémáik megoldására. A föld- és élettudományok szakemberei a kémiai elemek ciklusának vagy éppen a populációk evolúciójának modellezésére használták a számítógépeiket. A számítógépes modellek annyira hasznosak, hogy nem sokkal később sok biológus és geológus szögre akasztotta a terepfelszerelését, és új életet kezdett a modelljeivel, úgy téve, mintha a való világgal lenne dolga. Ez a Pygmalion-sors – szerelembe esni a modellel – könnyen bekövetkezhet, ahogyan a számítógépes játékokkal játszó fiatal és idősebb generációk megtapasztalhatták. A tudomány világa fokozatosan elérte azt a

veszélyes pontot, ahol a modellkészítés elsőbbséget kapott a megfigyelésekkel és mérésekkel szemben – ez különösen a föld- és élettudományok terén volt jellemző. Bizonyos értelemben a tudósoknak a modellekre való támaszkodása fenyegetést kezdett jelenteni éppen azokra az alapokra nézve, amelyeken pedig a tudomány nyugszik: ez pedig annak elfogadása, hogy végül mindig a természet a fő döntőbíró, és hogy a feltevéseket mindig kísérletekkel és megfigyeléssel kell igazolni. A Gaia-elmélet elfogadásának lassúsága szerintem a zseniális tudósok által megfogalmazott eszmék tartósságának is betudható. Ahogy a newtoni fizika eleganciája hátráltatta a modern fizika kialakulását, úgy késleltette a darwinizmus merev értelmezése a Gaia-elmélet elfogadását. Van egy mondás tudományos körökben, miszerint: „Egy tudós jelentősége azzal mérhető, milyen hosszú ideig akadályozza a haladást.” Descartes-nak, a redukcionizmus atyjának fölénk tornyosuló géniusza még mindig gátolja a holisztikus földtudomány felemelkedését, melyben a föld- és élettudományok egyetlen tudományágat képeznének. Az, hogy Descartes erőteljesen hangsúlyozta a gondolkodás és a test szétválasztását, olyan erős befolyású maradt, hogy csak az utóbbi pár évben kezd elfogadottá válni a „plaszticitás” fogalma, amely szerint a gondolatok megváltoztathatják az agy fizikai felépítését és viszont. A fizikusok és kémikusok is gyártanak modelleket, de tisztában vannak azok korlátaival, és szinte mindig ragaszkodnak a kísérleti igazoláshoz. Sajnos a föld- és élettudományok művelőinek csak ritkán nyílik módjuk a Földdel való direkt kísérletezésre, és így kényszerűen kevésbé tudnak konzekvensek lenni. A kívánatosnál gyakrabban készítik a modellek programjait profi programozók, de gyakran akár készen kapható modellező alkalmazásokkal is dolgoznak egyesek. A modellekbe foglalt gondolatok a tudósoktól származnak ugyan, de lehet, hogy a modellek nem képesek matematikailag kezelni azokat. Olyan, mintha műúton való közlekedésre tervezett autóktól azt várnánk, hogy megfelelően teljesítsenek a farmok szántóföldjeinek buckáin és sövényein. Ideális esetben a tudósoknak személyesen kellene részt venniük szoftvereik megírásában, ez esetben ugyanis a modellkészítőnek lehetősége volna interakcióba lépni a modellel – netán meg is érteni azt. Az a bizalom, amelyet a föld- és élettudomány szakemberei a saját; elkülönülten készült modelljeik iránt táplálnak, káros hatással van arra, mennyire értik meg a Földet, és mennyire fogadják el a Gaia-elméletet. Ez azért történt így, mert az élettudományok képviselői nem építették be modelljükbe a dinamikusan reagáló környezetet, míg a földtudósok a

környezeti változásokkal együtt fejlődő, azokra dinamikus választ adó organizmusokat hagyták ki. Volt egy alapvető és kevéssé megbocsátható oka is a transzdiszciplináris modellezéstől való vonakodásuknak: a dinamikus önszabályozó rendszerek matematikája gyakran igényel olyan differenciálegyenleteket, amelyeket hagyományos módon nehéz vagy lehetetlen megoldani. Túl könnyű belecsúszni a „linearizált közelítések” gyakorlatába, aztán a modell fejlődésével elfelejtkezni az egészről. E két egymástól elválasztott tudományág képviselőinek rá kellett volna jönniük, hogy rossz úton járnak, amikor Edward Lorenz geofizikus 1961-ben, majd a neodarwinista biológus Robert May 1973-ban egymástól teljesen függetlenül azt a jelentős felfedezést tették, hogy a determinisztikus káosz inherens része az általuk kutatott számítógépes modelleknek. A determinisztikus káosz nem oximoron, bármennyire is annak tűnik. Egészen addig, amíg Lorenz és May el nem kezdett számítógépeket alkalmazni a bonyolult egyenletekkel leírható rendszerek problémáinak megoldására, majdnem minden tudományág ragaszkodott a Pierre-Simon Laplace francia matematikus által 1814-ben közzétett megnyugtató elképzeléshez, miszerint az univerzum determinisztikus, tehát ha egy adott időpillanatban minden részecske pontos helyét és mozgását ismernénk az univerzumban, akkor Newton törvényeinek segítségével a kozmikus események teljes menetét leírhatnánk, a múltban, a jelenben és a jövőben egyaránt. Az első jelzés arra vonatkozóan, hogy ez túl szép, hogy igaz legyen, 1890-ben érkezett, amikor Henri Poincaré három, űrben keringő, a gravitáció által együtt tartott test kölcsönhatását vizsgálta, és megállapította, hogy a rendszer viselkedése teljességgel kiszámíthatatlan. Ez komoly sebet ejtett a determinizmus tanán, de a következő lépésre 1961-ig kellett várni, amikor Lorenz egy korai számítógép segítségével mutatta be az időjárás kaotikus viselkedését, és úgy találta, hogy az időjárás egy hétnél hosszabb távra már teljességgel megjósolhatatlan. Tőle származik a „pillangóeffektus” kifejezés is – vagyis az a gondolat, hogy egy pillangó szárnycsapása által keltett légörvény jóval később hurrikánhoz vezethet; kimutatta, hogy ez azért van így, mert az időjárási rendszerek nagyon érzékenyek abból a szempontból, hogy milyenek voltak kialakulásuk kezdeti körülményei. May úgy találta, hogy a populációnövekedést szimuláló számítógépes modellek hasonlóan kaotikus viselkedést mutatnak, főleg két fajnál többet tartalmazó biológiai rendszerek esetén. Ezek a felfedezések nagy érdeklődést váltottak ki a matematikusok és a tudósok körében a determinisztikus káosz témája iránt. Gyakorlati alkalmazásai is születtek a kommunikáció területén, és új művészi

formák kialakulásában is szerepet játszott, ilyenek például a fraktálok matematikájának lenyűgöző ábrázolásai, mint például a Mandelbrothalmaz. Nagyon is emberi és érthető dolog, hogy e kiváló tudósok egyike sem tulajdonított különösebb jelentőséget annak, hogy a káosz megjelenése arról tanúskodott, valami nincs rendben a világról alkotott hipotézisükkel. Lorenz és May két olyan, különálló tudományág szempontjából vizsgálta a Föld rendszerét, amelyek mindegyike adottnak vette az ok-okozati determinizmust. Ha azonban az időjárást és a populációnövekedést egyetlen, szorosan egybekapcsolódó rendszerként vizsgáljuk, akkor azt látjuk, hogy a kombinált modell rugalmasan ellenáll a külső behatásnak, és belőle kiindulva hiteles előrejelzések tehetők. Ezért is ostromolom szüntelenül az IPCC szakértőit azzal, hogy modelljeikbe építsék be a Föld ökorendszereit, mégpedig a vázolthoz hasonlóan szorosan egybekapcsolódó, rugalmasan reagáló összefonódásban. Semmiképpen nem akarom azt sugallni, hogy Lorenz vagy May káoszba tévedtek volna. A legkiválóbb tudósok közé tartoznak, akik egyszerűen belebotlottak a káoszba és elég bölcsek voltak ahhoz, hogy azt önmagában igazi, nagy felfedezésnek tekintsék, olyannak, ami egyszerre bővíti a tudományt és a művészeteket. A legfrissebb fejlemények: Edward és Dávid Wilsonnak a szociogenezist vizsgáló kutatásait látva azt mondhatjuk, hogy Gaia felfogásának területén újabb nagy előrelépés várható. A szuperorganizmus egy olyan valami, amelyik individuális organizmusokból áll, de felismerhetően önálló entitás. Ez egy olyan nagy kategória, amelybe egyaránt beletartoznak a társas rovarok telepei és az emberi városok. A szuperorganizmus koncepciója hasznos előrelépés lehet az önző gén teljes individualizmusától Gaia mindent magába foglaló holizmusa felé. E lépés fontos részét írja le Bert Hölldobler és Edward O. Wilson legújabb könyvükben, a Szuperorganizmusban.39 Ezek a szerzők új meghatározását adják a szuperorganizmusnak, mégpedig olyan entitásként definiálják, amelyben az őt alkotó organizmusok génjei továbbra is irányítanak, azonban az evolúcióra a telepek szelekcióján keresztül kerül sor. Engem a következő kérdés foglalkoztat ezzel kapcsolatban: vajon mi szabja meg az olyan szuperorganizmusok határait, mint egy vadméh-

39 A könyv eredeti címe Superorganism [a szerk. megj.]

fészek? A fészek papírszerű anyaga vagy a méhek külső rétege? Mint geofiziológus az egész fészket egy élő entitásnak látom, amelyben a papírszerű fészekanyagot a méhek állították elő, és arra szolgál, hogy fenntartsa a fészek belső környezetét. A csiga házához vagy a medve bundájához hasonlítanám, valami olyanhoz, ami nem élő, de integráns része az organizmusnak. Amennyiben ez így van, akkor a fészek az élet egy formája, és ez nem is olyan abszurd dolog, ha arra a megfigyelésre gondolunk, hogy a méhek fészkei a téli hidegben és nyári hőségben egyaránt aktívan fenntartják kellemes belső hőmérsékletüket.

8. Zöldek legyünk-e vagy sem

Apám, Tom Lovelock, a Wantage nevű városka fölött húzódó berkshire-i dombvidéken született – a város egyébként Anglia fővárosa volt Alfred király idejében. Olyan természetközeli gyermekkora volt, mint egy vadászó-gyűjtögető ősembernek. Az ő meséiből egy egészen más világ rajzolódik ki, mint amit kortársa, Thomas Hardy írt le. Tizenhárman voltak testvérek, és özvegy nagymamám gondoskodott róluk; nagyapám halála előtt a közeli téglagyárban dolgozott – a gyár az ismert természetbúvár, J. E. Lousley családjának a tulajdonában volt. Lousleynak A mész és a mészkő vadvirágai című könyve40 a Collins Kiadó Új természetbúvár sorozatát gazdagítja. Tom szinte egész gyerekkorában a család nagyon szegényen élt. Nem létezett még jóléti állam, s a szegénység következő fokozataként a dologház réme lebegett a fejük felett. Ma már kevesen tudják felidézni a dologház börtönének rettenetét, amely a viktoriánus korban megmételyezte a szegények életét. Fogalmam sincs, hogy csakugyan olyan rossz volt-e, mint amilyennek Dickens lefestette, de reális lehetőség volt, ami rettegésben tartotta a nagyszülőket a család mindkét ágán. Lovelock nagynénikéim és nagybácsikáim gyermekként a vidéken csatangolva gyűjtögetésselkéregetéssel tengették életüket egészen addig, amíg nagymamám később újra férjhez ment. Az idősebb gyerekek közé tartozó apámra jutott az

40 A könyv eredeti címe The Wildflowers of Chalk and Limestone [a szerk. megj.].

élelem megszerzésének feladata. Elmesélte, hogy egy helyi farmer megengedte, hogy néhány répát elvigyen a földjéről, és hogy milyen kevéssé lehetett velük jóllakni. Lehetősége nyílt, hogy egy vadorzó segédje legyen, amit elvállalt; ez lett a forrása a család első húsos étkezéseinek, a szegényes menü alkalmilag kiegészült egy kis nyúllal vagy fácánnal. Kevés vidéki foglalkozás nyújt olyan jó képzést a vadállatok viselkedéséből – ahogy manapság nevezik, etológiájából –, mint a vadorzás. Tom gyerekkorának java ennek a szokatlan mesterségnek a tanulásával telt. Iskoláztatás nélkül persze se olvasni, se számolni nem tudott. Tizennégy éves korában – talán mert a férfivá érés szétszórtabbá tette – a vadőrök vadorzáson kapták a helyi uraság erdejében. Törvényszegéssel vádolták, bíróság elé állították, és hat hónap kényszermunkát kapott büntetésül, melyet a readingi fegyházban töltött le. (Sok évvel azelőtt, hogy Oscar Wilde is odakerült volna.) Ezzel a tapasztalattal a háta mögött, bölcsen úgy döntött, hogy foglalkozása túlságosan is ismert lett Wantage-ben, így hát Londonba költözött. Itt munkásként helyezkedett el az akkoriban ultramodernnek számító széngáziparban. A Vauxhall Gázművek vezetője egy vegyész, dr. Livsey volt, aki felfigyelt Tom átlag feletti intelligenciájára. Mikor kiderült róla, hogy írástudatlan, elküldte a Battersea Politechnikumba, ahol gyorsan pótolták az írás-olvasás és a számtan terén mutatkozó hiányosságait. Büszkén őrzöm ma is a Politechnikum még kézzel írott, az ő eredményességét igazoló levelét. Ettől kezdve az életében gyors javulás következett be a gyarapodásnak induló Edward-kori Angliában. Tom nagyszerű apa volt, és mint a második házasságából származó egyetlen gyermeknek, nekem tudta szentelni teljes figyelmét. A vidéki Surrey tájain tett hétvégi séták során (ami a húszas években csak egy rövid villamos- vagy vonatútra volt Brixtontól) a vidéki ember tevékenységéhez szükséges tudnivalókat az etológia mesterétől sajátítottam el, és erős kötődés és tisztelet fejlődött ki bennem az érintetlen vidéki táj iránt. Ez a spontán tanulási folyamat bizonyosan nagy szerepet játszott a természeti világ iránt kialakult szeretetemben, a Gaia-elmélet kidolgozásában és mindabban, ami belőle következik. Tom megtanított a vadon növényeinek hétköznapi neveire, mint a foltos kontyvirág (Arum maculatum), a fehér libaparéj (Chenopodium album) vagy a vörös pimpernel (Anagallis arvensis). A mészkődombok lejtőin találtunk Galium verumot, ahogy Tom nevezte, tejoltó füvet, és néha megpillantottuk a mára már kihalófélben levő, fenséges boglárkafélét, a héricset, vagyis az Adonis annuát. Most, hogy már létezik genetikai alapú besorolás is, talán visszatér a tradicionális

elnevezések presztízse, mely elveszett a szükséges, de nekem szörnyen unalmas Linné-féle rendszertani elnevezések megjelenésével. Szükség van ezekre a régi elnevezésekre, hogy igazán értékeljük a természet fontosságát és szépségét – mindazt, amit a tudományos világ fontoskodó precizitása elvett tőlünk. Tudós barátaim talán furcsállják, hogy így érzek a jól fésült botanika iránt, de a költő Ogden Nash jól visszaadja ezzel kapcsolatos érzéseimet egyik versében: Példának itt van professzor Csavar, Rajta nem múlhat tudományos zavar. A kurátorok szerint sosem lő bakot, Odaküldték, hát a dzsungelbe utazott. Trópusi folyónál verte fel a sátrát, És reggel nem találta élete párját. Az idegenvezetője elmesélte neki, Látta, hogy egy aligátor a menyasszonyát eszi. Csavar tanár úr szája széles mosolyra nyílt: „Téved, mert nem az volt – hanem egy krokodil”

Sandyvel most Coombe Millben élünk. Két, eredetileg a munkások szállásául szolgáló házikót épített össze az előző tulajdonos egy közös tért alkotó, három hálószobás házzá. A devoni lakosok által „farnak” hívott területre épült, vizes rétre, amelyet a malom mellett folydogáló Carey folyó táplál. Megérkezésem idején, 1977-ben a molnár háza és a malom is elhagyatott volt, nem látszott remény a helyrehozatalára. Minden épületet vályogból építettek. Ez jó, természetes építőanyag, amely télen melegen tartja a házat, nyáron pedig hűvösen. A helyi klíma hírhedt a zuhogó esőiről és erős szeleiről – nem éppen ideális éghajlat egy vályogháznak de egy helyi építész barátom szerint „semmi baja nem

lesz, amíg a feje meg a lába száraz marad”, és valóban, az esők és a szelek ellenére a falak erősek maradtak, és immár 250 éve kitartanak. A tetőt eredetileg Delabole-palával fedték le – a java része még megvan –, ennek és az alapnál lerakott pár sor helyi kőnek köszönhetően a vályogfalak szárazak maradtak. A molnárház és a malom viszont hamar romlásnak indult, mihelyt a tetőzetük már nem tudta kívül tartani a vizet. A Coombe Mill-i malom nem a szokásos gabonamalom volt, hanem komplett műhely, esztergapaddal és fűrészpaddal, a helyi gazdák itt készítettek hasznos tárgyakat, hozott, saját faanyagból. Noha a „megújuló” vízenergia sokkal kevésbé volt gazdaságos, mintha az országos hálózatból vásároltak volna áramot, a malom működő vállalkozás volt egészen a hatvanas évekig. Ekkor számos dolog történt. Először is, megváltozott a folyómeder, amitől kiszáradt a kerekeket hajtó vizet szállító malomárok, majd a malom mellett közlekedő vasúti szárnyvonal szűnt meg. A végső csapás a vidéki elektromos ellátás megindulása volt, ami értelmetlenné tette a malom helyreállítására irányuló törekvéseinket. A hatvanas évek előtt Coombe Mill a maga természetes vidéki módján idilli hely lehetett: a malomtó bővelkedett halban, a folyóban pedig folyami lazac és a tengeri pisztráng úszkált, part menti ívóhelyekkel. Még 1977. áprilisi érkezésünk idején is madárdaltól volt hangos a környék, később pedig a lódarazsak mély zümmögése vidított fel bennünket. A lódarazsak dolgukra igyekezve – unokatestvéreiktől, a darazsaktól eltérően – soha nem bántottak bennünket. Néha vidrákat is láttunk. Sok szempontból akkoriban Coombe Mill volt a jó életről szóló álom megvalósulása. Első feleségem, Helen számára sclerosis multiplexe miatt áldás volt az elszigeteltség (a legközelebbi ház fél mérföldnyire volt) azután a túlzottan aggályos figyelem után, amelyben előző lakhelyünkön, a Londonhoz 130 mérfölddel közelebb lévő Bowerchalke falucskában részesültünk. Magam is magányos típus lévén, megnyugtató volt számomra, hogy Helen is – hozzám hasonlóan – a magányt kedveli. Mélyen a romlatlan vidéki táj ölén laktunk, öt és fél hektárnyi legelő közepén, amiből hamarosan tizennégy lett. Akkoriban tudósként mélyen bele voltam temetkezve a légköri ózonréteg a CFC-gázok okozta pusztulásának témájába. Nem a választásom volt, hogy belekeveredtem ebbe az erősen átpolitizált környezeti problémába, mely akkoriban legalább annyira a figyelem középpontjában állt, mint manapság a klímaváltozás: az igazság az, hogy teljesen véletlenül én indítottam el az egészet! Úgy történt, hogy feltaláltam egy műszert, amely mérni tudta a CFC-telítettséget. Ha ez még nem lett volna elég, azt is kiszámoltam,

hogy ezek a látszólag ártalmatlan anyagok ellenőrizetlenül akkumulálódnak a levegőben. Következésképp nehéz lett volna elkerülni, hogy foglalkozzam ezzel a légköri problémával. A témával való foglalkozás legnagyobb kényszere abból a furcsa tényből származott, hogy én voltam az egyetlen tudós a világon, aki valamelyes pontossággal képes volt mérni a légkör CFC-telítettségét – mindez nagyképűségnek hangozhat, pedig nem az. Munkámhoz szükséges volt, hogy laboratóriumom olyan helyszínen legyen, amely távol van bármifajta, esetleges jellegű CFC-kibocsátástól (szivárgó hűtőszekrény vagy szórópalack). Coombe Mill a kicsiny és egymástól távol lévő gazdaságok között elhelyezkedő öt és fél akkori hektárjával ideálisnak látszott. Első feladatom az volt, hogy egy helyi építésszel és építési vállalkozóval felépíttessem a házhoz csatlakozó laboratóriumot. 1978 elejére készen is lett, teljesen működőképesen. De mit kezdjek öt és fél hektár, ódon sövénnyel körülvett kis földdarabokból álló területtel? Megkezdődött tehát első és utolsó katasztrofális kalandom a bioüzemanyagokkal. Olvastam a Farmer’s Weeklyben, hogy Charles herceg egy közeli birtokán szénatüzelésű kazánt állítottak üzembe a központi fűtés biztosítása céljából. Ártatlanul azt gondoltam: „Milyen csodás módja Coombe Mill fűtésének, hiszen a rengeteg széna több mint elég lesz fűteni, és a felesleget még el is adhatom.” A közeli Hatherleighben vásároltam egyet ezekből a speciálisan megépített bojlerekből, és beépíttettem egy külső épületbe, majd bevezettettem a házba a csöveket. Egy közelben lakó baráti gazda vágta le és gyűjtötte kazlakba számomra a szénát – az egyetlen gondom az volt, hogy nem fogadott el érte pénzt: azt mondta, hogy csak segít egy szomszédnak. Az utasítások szerint egy szénabálát kellett a bojlerbe helyezni, melynek hengerszerű égéstere volt, majd meg kellett gyújtani az egyik végét, mintha cigaretta lett volna. Aztán becsukni a kazánajtót, és a keletkező parázs pedig felmelegíti a vizet, és tizenkét órán keresztül nem is kell hozzányúlni. Számomra mindez nagyon gazdaságosnak és tökéletesen zöldnek tűnt: a kazánban felszabaduló széndioxidot a megelőző évben vette kölcsön a levegőből a fű, így mi csupán ugyanazt a mennyiséget engedjük vissza a levegőbe. Ez volt az elmélet, de a gyakorlat hamar rádöbbentett, hogy a bojler kezelése időrabló egy magamfajta elfoglalt ember számára, ugyanis a tüzelőanyag általában nem maradt égve egy óránál tovább. Az is felderengett bennem, hogy Charles hercegnek valószínűleg egy sereg alkalmazottja van a szénatüzelésű bojler folyamatos táplálására. A hideg

télben, mindinkább kétségbe esve a bojler nyomasztó igényeitől, veszélyes fortélyhoz folyamodtam: emeltem az égéstérbe jutó oxigén szintjét – ugyanis tudtam, hogy egyszázaléknyi oxigén többlet majdnem megduplázza a tűz továbbégésének esélyeit. Valamelyest segített is, de aligha volt környezetbarát vagy gazdaságos módja a központi fűtésnek. Egy erdész barátom, Mr. Thomas kedvesen azt tanácsolta, hogy próbálkozzak tűzifával, amit könnyebb kezelni, ráadásul neki volt is belőle elég. Vásároltam tőle egy nagy rakást meglepően olcsón, és ez némileg könnyebbé tette az életet. Ekkor majdnem bekövetkezett a vég: 1980 telén eljegesedett a bojler melléképülete előtti kövezett út. A kis Iseki traktorommal egy rakat fahasábot vittem épp oda, mikor a jármű megcsúszott a jégen, leborult az út menti lejtőn, engem pedig felborulva beszorított a kormánya alá. Leállítottam a motort, és emberfeletti erőfeszítéssel kicibáltam magamat a kormány alól. Nem voltak komolyabb fájdalmaim, tudtam járni, így azt hittem, könnyen megúsztam. A rákövetkező éjszakán arra ébredtem, hogy szörnyen fáj a combom. Bután azt hittem, hogy izomsérülést szenvedtem a balesetben. Csak évekkel később jöttem rá, hogy valójában a bal vesémet zúztam össze, s tettem működésképtelenné. A traktort hamar megjavították, én viszont még mindig nem tudtam kitalálni, mit kezdjek öt és fél hektárnyi szénával. Csak ekkor ötlött az eszembe, hogy az lenne a helyes út, ha Coombe Mill földjét visszaadnám a természetnek, Gaiának. Mivel türelmetlen típus vagyok, elkövettem a következő hibát is: azt, hogy faültetéssel próbáltam siettetni a terület természethez való visszatérését. Jól akartam csinálni, így tanácsot kértem egy erdőgazdálkodással foglalkozó ökológustól. Helyszíni szemlét tartott, majd küldött egy térképet, amelyen feltüntette, mely területen valószínűleg milyen fafajták nőnének természetes úton: fűzfák és égerfák a folyó mentén, tölgy és kőris a mezőkön, vegyesen pedig néhány más helyi fajta – angol juhar, kakasfa, nyírfa és bükkfa. Az egész nagyon helyes és megfelelő zöld cselekedetnek tűnt, ráadásul egy egész életre menlevelet adott a légiközlekedés élvezetére. Miért volt hiba fákat ültetni? Bátornak kellett volna lennem, és békén hagynom a területet, hogy Gaia maga telepítsen – amikor ő jónak látja –, méghozzá ne csupán fákat, hanem egy egész erdei ökoszisztémát. Egy erdő sokkal több, mint a fák összessége. Ott van a talaj a minden szinten nyüzsgő élettel: baktériumok, férgek, bogarak, vakondok és borzok lakják. A talajszint felett vannak az alacsonyabb növények, bokrok és persze a madarak és egyéb állatok, amelyek belakják azt, ami valódi erdővé válik. Szerencsére a közben 14 hektárosra nőtt területnek csupán

a kétharmadát telepítettem be, összesen húszezer fával, a rétnek meghagyott egyharmadon pedig hagytam, hogy a fák és bokrok a szélektől befelé maguktól terjedjenek. Van valami szemrevaló ezekben a természetes tenyészetekben, amilyet sosem láthatunk az ültetett fák katonás rendjében. Ma az éghajlat változóban van, és lehet, hogy a telepített ültetvény nem tud majd túlélni, de a természetes ökorendszer fejlődhet, és megváltoztathatja a benne élő fajok összetételét, alkalmazkodva az új klímához, bármilyen legyen is az. Sok vidékre költöző városlakóval egyetemben mi is azt gondoltuk, hogy Devonba költözve mindenképpen szükségünk lesz egy négykerékhajtású járműre, főleg akkor, a harminc évvel ezelőtti jeges teleken. Azóta már régen korrigáltuk ezt a tévedést, és egy kicsi, de kényelmes Honda Jazzünk van, amivel maximum hatezer mérföldet teszünk meg évente. A postával egyben működő vegyesbolt két mérföldnyire van, szinte mindig gyalog megyünk oda. A heti bevásárlás a launcestoni szupermarketben elkerülhetetlen, és túl gyakran kell a 45 mérföld távolságra fekvő Exeterbe is utaznunk, hogy elérjük a Londonba (vagy a világ egyéb tájaira) induló vonatot. Coombe Millben immár harminc éve alacsony fogyasztású fénycsővilágítást használunk. A számítógépeket vagy standby módba kapcsoljuk vagy kikapcsoljuk, amikor nem használjuk őket. Gyorsan hozzáteszem, hogy ezeket a kis fogyasztású eszközöket és ezeket a takarékossági eljárásokat egyszerűen azért használjuk, mert nem szeretünk pazarolni. A gazdasági recesszió és a háború éveiben felnőtt Coombe Mill-i lakosokban különösen erős érzék fejlődött ki a takarékos életmód iránt. A Lovelock család csak lassan közelített az igazi gaiai életmód felé, az erényhez vezető út pedig buta hibáinkkal van kikövezve. Néhány próbálkozásunkat már ismertettem, és van egy, amelyre ma sem tudok közömbösen visszagondolni. Ez pedig az 1978-as kísérletünk volt, hogy a „jó élet” jegyében önellátó növénytermesztést folytassunk. A házunk mögött van egy kéthektáros rét, engem pedig megfogott egy magazinban olvasott cikk, mely a fekete műanyag fólia alatti burgonyatermelésről szólt. Közvetlenül a rét füvére helyeztem egy tízméteres fekete polietilén fóliát, és lerögzítettem, hogy el ne vigye a szél. Egy Stanley-késsel keresztvágásokat ejtettem soronként a műanyagon, majd minden egyes nyílásba vetettem egy vetőkrumplit. A fekete műanyagtól a fű nem jutott napfényhez, így kihalt, és komposztként szolgált a krumpli növekedéséhez. Beindult a gyors növekedés, egészségesnek tűnő levelek és virágzat bújt elő a fólia felszíne alól. Mikor eljött a krumpli felszedésének az ideje, kiszedtem a rögzítést, és felemeltem a fóliát az

egyik sarkánál. Valóban gazdag termés ígérkezett. Előrehajoltam, hogy kihúzzam az első nagyobb krumplitövet, de hátra is ugrottam, mert az egész fólia örvénylett a keresztesviperáktól. Ez a hüllő Anglia egyetlen honos mérges kígyója. Bebújtak a fekete fólia alá, hogy melegedjenek, ráadásul kifogyhatatlan élelemforrásra találtak a mindenhonnan a krumplicsemegére özönlő apró rágcsálókban. Azt gondoltam, ez egy tökéletes mezőgazdasági ökoszisztéma: termesszünk burgonyát ilyen eljárással, és lesznek kígyóink is, akik őrzik a termést. Sajnos, nem így lett, mert a rákövetkező tél hidegebb volt, mint bármelyik, amit addig megéltünk. Egyszer egy egész éjszakán keresztül hóvihar tombolt, és a lehulló porfinomságú hó két hétre elvágott bennünket Anglia többi részétől. Háromméteres hóátfújások torlaszolták el az utat, és a hőmérséklet Coombe Millben mínusz húsz fokig esett. A következő év nyarán nem voltak már viperák és siklók, és ezzel szertefoszlottak a kígyó-krumpli módszerbe vetett reményeim is. Nem tudom, a vastag hó vagy a hideg ölte-e meg őket. Bármelyik is volt a bűnös, mindenesetre bebizonyosodott, hogy még Délnyugat-Anglia viszonylag meleg éghajlata mellett is előfordulhatnak kivételes időjárási körülmények. Ehhez hasonló tél nem volt ugyan az azóta eltelt harminc év alatt, de 1990-ig azért legalább négyszer úgy befagyott a malom mellett elhaladó, gyorsfolyású Carey folyó, hogy át lehetett sétálni a 14 méterre lévő túlpartra. Azóta a globális felmelegedés enyhébbé tette a teleket, többnyire kevés hóval, ami gyorsan elolvad, és a hideg ritkán csökken mínusz öt fok alá, a folyón pedig még egy jégszilánkot sem láttunk azóta. Majdnem ugyanilyen hibát követtem el azzal, hogy azt képzeltem, lehetséges lódarázstenyészetet létrehozni. Coombe Millbe érkezésünk után nem sokkal elámultunk és kissé meg is ijedtünk, milyen bőségben élnek lódarazsak a területen. Az angol lódarazsak sokkal nagyobbak, mint a bosszantó, apró, fekete-sárga amerikai lódarazsak: az angol rovarok hatalmasak, öt centinél is hosszabbak, potrohukon sötétbarna és sárgásvörös gyűrűkkel. A fullánkjuk elég erőteljes, de a viselkedésük, ahogyan azt már említettem, visszafogott. Húsevők, szívesebben fogyasztják a többi rovart, mint a lekvárt és az egyéb édességeket. Nem okoznak bajt, csak ha durván megzavarjuk a fészküket, vagy éppen véletlenül ráülünk valamelyikre. Egy helyi gazda meg is jegyezte: „No, szerencsések is maguk, hogy lódarazsaik vannak, mert így nem lesz gondjuk a darazsakkal.” Igaza is volt, de én erre ostobán azt gondoltam, hogy kifejezetten segíteni kellene a lódarazsak fészkelését, begyűjteni a királynőt, ami környezetbarát módja volna a darazsak távoltartásának.

Mint az látható, lassanként úgy fejlődtünk, hogy környezetvédelmi szempontból annyira váltunk erényessé, amennyire az praktikus volt, de rá kellett jönnünk, hogy ennyi minden bizonnyal nem elég. Talán Sandyvel újjáépíthettük volna a vízimalmot, és áramot termelhettünk volna – érdekes módon az állam ma bőkezűen támogatná, ha szélturbinát telepítenénk, de a vízenergia magánfelhasználását egészen mostanáig nem támogatta. Nem csatlakoztunk a zöldenergia zajos propa-gátoraihoz, mert szerintünk még nem eléggé kidolgozott, ráadásul egy elhibázott ideológia áll mögötte, nem is szólva a gyártók és fejlesztők mohóságáról, akik a könnyű profit lehetőségét látják a megújuló források elkötelezett szubvencionálásában. Számunkra megfelel, hogy a szükséges áramot az országos hálózatból szerezzük be: a házilag előállított energia ugyanis egy újabb hiba lenne. Kicsi, de sűrűn lakott országunkban jobb megoldás, ha az energiát nagy, jó hatásfokú erőművekben állítjuk elő, mint ha egyénileg, magánúton tennénk ezt. Hangsúlyozottan támogatjuk egy olyan nemzeti energiaprogram eszméjét, amely alapvetően a nukleáris energiára, erre a leggazdaságosabb, a legmegbízhatóbb és a leginkább zöld energiaforrásra épül. Örülnénk, ha megvalósítható lenne, hogy professzionálisan előállított nukleáris hőenergiához juthassunk Coombe Műiben. A negyedik fejezetben soroltam fel és tárgyaltam részletesen azokat érveket, amiért ellenzem, hogy az Egyesült Királyságban alkalmazzák a „megújuló energia” legtöbb formáját. Röviden a lényeg az, hogy a mi vidéki tájunk a huszadik század előtt a mérsékelten hatékony emberi niche harmonikus példáját szolgáltatta, és emellett elképesztően gyönyörű volt. A régi angol vidéki táj számomra Gaia arca volt, olyan érték, amit addig kell megőriznünk a maga dinamikus formájában, ameddig csak képesek vagyunk rá. Szomorú tény, hogy mindebből mára csak nagyon kevés maradt, és a vidék napról napra urbanizálódik. Az már végképp több lenne a soknál, hogy a megmaradt területeken ipari méretű szélerőműveket telepítsünk, ez olyan barbarizmus lenne, mintha mondjuk mindjárt a Hyde Parkban vagy valamelyik másik londoni parkban állítanák fel ezeket a több mint száz méter magas monstrumokat. Ahogy Nagy-Britannia népessége halad a százmilliós érték felé, úgy alakulunk át de facto egyetlen gigantikus várossá. A városoknak parkokra, friss levegőre van szükségük, és ha DélnyugatAngliát vesszük, egyszerűen vandalizmus lenne, ha tönkretennénk a potenciális parkterületeket az olyan helyeken, mint Dartmoor, Exmoor, a belső területek kis farmokból álló vidéke vagy ami a legfontosabb, a délnyugati félsziget partvidéke; és mindezt csak azért, hogy eleget

tegyünk az összeurópai zöld politika kívánalmainak. Ez a veszély annak fényében még inkább abszurd, hogy ha a somerseti Hinckley Pointban működő két elavulóban lévő atomerőmű helyett újakat helyeznénk üzembe, megbízhatóan, olcsón és biztonságosan tudnánk annyit termelni, hogy ellássuk az egész régiót, sőt annál is többet. Sandyvel úgy éreztük, kellőképpen zöldek vagyunk, mert a „jó élet” normái szerint élünk vidéken, és fákat is ültettünk. Úgy gondoltuk, a fenntartható fejlődés és a megújuló energia okos gondolatok. Fiatal koromban, akárcsak Alan Bennett, úgy gondoltam, hogy intelligens ember csak szocialista lehet. Aztán eltávolodtam ettől, színt váltottam vörösről zöldre – hogyan is gondolkozhatna másként bárki, aki intelligens? Nehéz volt később belátni az igazságot, hogy mi, zöldek csupán a városból beszivárgó imperialista betolakodók vagyunk, akik megszálljuk az angol vidék megmaradt tájait, és az igaz tanítványok önhittségével törekszünk azt új hitünknek megfelelően átformálni. Rá kellett döbbennem, hogy mi, a „jó életben” hívők olyanok vagyunk, mint a keresztény misszionáriusok, akik mit sem sejtő előfutárai voltak a gyarmati imperializmusnak. Mi – hozzájuk hasonlóan – előőrsei vagyunk a városi civilizációnak, amely hamarosan meghódítja majd a vidéket, és a maga képére formálja az ott élőket. Hogy milyen nagy tévedésben vagyok a zöld mozgalom számos tagjával egyetemben, arra egy gazdálkodó szomszédommal, Billy Daniellel folytatott beszélgetés nyomán ébredtem rá. Coombe Mill környékén tett egyik sétánk során barátságosan megkérdezte: „Tudod, hogy hamarosan csődbe fogsz menni?” – Hogy a csudába gondolod ezt? – kérdeztem. – Senki a környéken nem keresett még egy vasat sem faültetéssel – válaszolta Billy. Igaza volt. Zöld jószándékom gazdaságtalan volt – legalábbis akkoriban még. Mintegy tíz évvel később az Európai Unió a zöld magatartás szubvencionálásáról döntött, ezzel a faültetés kis mértékben nyereségessé vált. Danielék és Nyugat-Devon többi farmercsaládja is viszonylag stabil természetes egyensúlyban, az ökoszisztéma részeként éltek. Már régen nem sújtotta őket a közlegelők tragédiája, mivel földjeiket sövénnyel választották el egymástól, ami világos és jogilag egyértelmű határokat jelölt ki. Egyébként állattenyésztéssel foglalkoztak, birkákat és szarvas-marhát legeltettek a dús füvű legelőkön. Azokban a boldog időkben, mielőtt Rachel Carson felrobbantotta volna a zöld bombát, örömteli dolog volt zöldnek lenni – az egész a természeti világ szépségének és nagyszerűségének ünnepléséről szólt, e

miatt az érzés miatt csatlakoztak oly sokan a környezetvédelmi mozgalmakhoz vagy támogatták azokat. A szennyezés és a szmog a városlakók gondja volt, Los Angeles, London és sok más város lakóinak mérgezte az életét. A természet világa a városokon kívül esett, romlatlannak és érintetlennek látszott; a legkevésbé sem ismertük fel, hogy az akaratlanul is szaporodó emberiség, nem szándékosan ugyan, de belekezdett saját világának elpusztításába. Aztán a hatvanas években Rachel Carson megmutatta nekünk, hogy saját iparunk termékei – a farmerek permetezőszerei – milyen tömegben pusztítják vidéken á madarakat. A Néma tavasz vízválasztó mű lett, mely elválasztotta a Föld szépségére rácsodálkozó természetbúvárok és költők ártatlan régi világát a tudatlan, de a városi élet rejtelmeiben jártas, ugyanakkor a természetet szentimentálisan szemlélő városlakók világától, akik védelemre szorulónak tartják az olyan destruktív és betolakodó fajokat, mint a szürke mókus vagy a kanadai lúd. Szeretném tudni, használta-e vajon bárki is a „zöld” jelzőt a régi természetbúvár-értelemben, mielőtt a kifejezés az ennyire antropocentrikus környezetvédelem hívószavává vált volna. Vajon könyve megírása előtt Carson gondolt-e „zöldként” magára? A hetvenes évektől többé már nem közvetlenül a természeti világ minőségei hatottak a gondolkodásunkra, hanem a természetet a televízió képein keresztül kezdtük látni; és amit láttunk, gyakran megszűrte vagy torzította a műsor készítőjének véleménye. Szerencsés esetben a természet valódi világát Sir David Attenborough szemével láthattuk, azonban többnyire csak átpolitizált beszámolókat kaptunk az ipari szennyezésről. Azok, akik ilyen módon zöldek, bűntudatot és sajnálkozást éreznek; az egyre bővülő ismeretek, amelyek valaha bölcsességet, derűt és megértést hoztak, mára azt támasztják alá, hogy a szénlábnyomunk a bűnnél is feketébb. Gyerekkoromtól kezdve úgy éreztem, természetesen akarok élni, tisztelve a természeti létet és a vadon élőlényeit. Szabadidőm jó részét a vidéki angol tájon töltöttem, és nagyon megszerettem. Nem csak a Néma tavasz okozta megrázkódtatás hatására veszítettem el a naivitásomat. A hatvanas években a gépesítés és az intenzív mezőgazdálkodás elsorvasztotta a vidék élővilágát. A farmerek mindig is nem kívánatosnak tartották azokat az élőlényeket, amelyek nem voltak haszonállatok, haszonnövények, bérmunkások vagy rokonok – nos, az ipar gondoskodott a szükséges irtószerekről. Britanniának csak a távoli tájai őriztek meg valamit is a régi vidéki környezetből. Az emberek nagy része számára a városi élet örömei minden mást háttérbe szorítanak, és elősegítik a természettől való elszakadásukat. Mára, a huszonegyedik

századra a város világa vált uralkodóvá, a vidék csak egy ahhoz nyújtott, bizonyos életszükségletekről gondoskodó kiegészítő szolgáltatás – az élelmiszer-termelés, a szennyvíztisztító telepek, a víztározók és ma már hatalmas alternatívenergia-termelő telepek helye; ez utóbbiak látszatra tökéletesen zöld módon biztosítják a városok megvilágítását. Ami a vidékből megmaradt, az gyors ütemben válik autópályákon könnyen megközelíthető szabadidőparkok halmazává. Mindezek ellenére, jómagam még mindig a szónak a korai huszadik századi értelmében vagyok zöld, nézeteimet ez a régebbi, jóindulatú filozófia formálta. Tudom, hogy teljesen idejétmúlt vagyok, de elismerem, hogy részben én is – bár akaratlanul és öntudatlanul – felelős vagyok azért, hogy a természet értékeiben való egyszerű gyönyörködés beszűkült, korlátozó hitté alakult át. Miközben Rachel Carsont tartjuk az egész környezetvédelmi mozgalom megteremtőjének, akkor hajlamosak vagyunk elfelejteni, hogy a régi iskola természetbúváraihoz hasonlóan ő is ártatlan szerelmese volt az érintetlen természetnek és vidéknek, amit számos könyve bizonyít, talán leginkább a Körülöttünk a tenger41 A militáns környezetvédelmi ideológia kialakulása a carsoni üzenet átalakításával történt: ő arra .figyelmeztetett, hogy az ipar veszélyezteti az élővilágot, a militáns felfogás szerint viszont az ipar ránk mint egyénekre jelent veszélyt. Ettől vált a zöld gondolat a természetre való rácsodálkozás és törődés képességének attitűdjéből agresszívan képviselt politikai üggyé, amely jobb esetben nem volt több, mint a kereszténység vagy a szocializmus humanizmusának részleges kifejeződése, rosszabb esetben viszont anarchikus extremizmusként jelent meg. Az én részem e változás előidézésében az volt, hogy a tudósok az én találmányom, az elektronbefogási detektor (ECD) segítségével tudták bizonyítani Rachel Carson állítását, hogy a növényvédő szerek és más hasonló kemikáliák a világon mindenhol jelen vannak. Később az eszközzel sikerült kimutatni, hogy a CFC-gázok felhalmozódnak és veszélyeztetik az ózonpajzsot. A zöld filozófia komplex módon fejlődött. Még napjainkban is elég szerteágazó, és nem igazán tud jól érthető, egységes hangon megszólalni. A város, a vidék és az érintetlen természet megosztottsága sok ezer éves: Szókratész mondta, hogy semmi érdekes nem történik a város falain kívül. A természetfilozófusok generációi, köztük Ruskin, Thoreau és John Stuart Mill, valamint a költők, Blake, Longfellow és Wordsworth is elátkozták az ipari forradalmat. A korai környezetvédelmi lobbiszervezetek, a Természetvédelmi Világalap (WWF), a Föld Barátai

41 A mű eredeti címe The Sea Around Us [a szerk. megj.]

és a Sierra Club mind elsősorban a vadon élő állatokkal, valamint a vidék és az érintetlen természet védelmével voltak elfoglalva. Csak a hatvanas években ébredtünk tudatára a tudomány fejlődésének köszönhetően, hogy a növényvédő szerek és egyéb mérgek annyira szétterjedtek, hogy már az antarktiszi pingvinekben is megtalálhatók, és gyakorlatilag mindenki testében ott vannak az egész világon. Az észlelt veszély többé már nem csupán a vadállatokat fenyegette, hanem valós és komoly fenyegetésnek kezdték gondolni az emberekre nézve is. Nem olyan régen egy újabb szövetség is létrejött, a zöld és a balos filozófia között. Azt állították, hogy az ipari eredetű mérgek olyan ágazatokból származnak, ahol csak a profit számít. A baloldal feljogosítva érezte magát, hogy kimondja: mindannyian a marxizmus régi ellenségeinek, a kapitalistáknak vagyunk az áldozatai – most azonban már nemcsak kizsákmányolnak bennünket, hanem meg is mérgeznek. A zöld törekvések további torzuláson mentek keresztül, amikor egyes nagy tekintélynek örvendő atomfegyver-ellenes szervezetek, mint például a Kampány a Nukleáris Leszerelésért (CND) is a zászlajukra tűzték őket. Majdnem mindenki egyetért abban, hogy az atomfegyver bevetésével vívott háború rossz, és ennek a pacifista és zöld gondolkodásnak az összefonódása állt a Greenpeace megalakulása mögött is. Persze nyomós okok szóltak az esztelen és túlzó, egyre nagyobb erejű kísérleti atomrobbantások elleni fellépés mellett, ugyanis 1963-ra a világ már alaposan beszennyeződött radioaktivitással. Aktív tudósként sosem voltam lelkes támogatója egyik ilyen mozgalomnak sem, hiszen gyakorló tudósként tudtam, hogy a vegyi anyagok és a sugárzás mérésére szolgáló műszereink olyan érzékenyek, hogy könnyen kimutatják a káros mennyiség ezred-, de akár egymilliomod részének jelenlétét is. A valóság az, hogy igazából a világon sehol sem volt szignifikáns a szennyezés, kivéve az atombombakísérletek közvetlen helyszíneit és azokat a mezőgazdasági területeket, ahol növényvédő szereket használtak. Carson idejében a vadvilág, főleg a madarak szenvedték meg nagyon az intenzív és iparszerű mezőgazdálkodás túlzásait; nem csupán a növényvédő szerek mérgei pusztították őket, hanem a sövénysorok megszűnése és a mezőgazdasági gyakorlat egyéb alapvető változásai is alapvetően érintették az élőhelyeiket. A zöld mozgalmat azonban elsősorban a mezőgazdaság termékeit fogyasztó ember érdekelte, és csak mellékesen a természeti környezet. Szerencsétlen, de elkerülhetetlen módon erősítette a toxikus és rákkeltő hatású anyagoktól való félelmet az a mód, ahogy a tudományos

kutatásokat finanszírozták a huszadik század második felében. A fiatal vagy ambiciózus kutatók tudták, hogy előmenetelük nagyban múlik az olyan publikációikon, amelyeket gyakran idéznek a kollégáik, vagy elég érdekesek ahhoz, hogy felkeltsék az izgalmas sztorikra vágyó média érdeklődését. Soha ki nem merülő aranybányának bizonyult annak felfedezése, hogy egyes általánosan használt vegyi anyagok – például a konyhai tisztítószerek – az állatokra mérgező hatásúak. Ezután pedig, ha ezen anyagok jelenlétét sikerült kimutatni bárhol az emberi táplálékláncban, a média számára elég volt ahhoz, hogy beindítsa a rémmesegyártást, vagyis lehetett szerepelni televíziós és rádióinterjúkban, újságcikkekben. Az a tény, hogy a kimutatott anyagmennyiség az emberre ártalmasnak csupán milliomod része, nem szerepelt a híradásokban. Sokféle vegyi anyag található minden háztartásban, így a történetek sora egyre gyarapodott, nem kellett sok idő hozzá, és a téma jogászok és törvényhozók seregének adott munkát – önfenntartó iparággá vált. Az ihletett mesélőként ismert Michael Crichton A félelem állapota című művében42 jól mutatja be azon érdekek hálóját, amely egybefonja a tudományos kutatókat, a médiát, a zöld lobbikat és a jogi elitet. Az ő regényében konspirációról van szó, a valóságban azonban a részt vevő felek kölcsönös vonzódása egymás iránt épp elég arra, hogy feleslegessé tegye a konspirációt. Sose felejtsük el, hogy az ilyen összefonódások mérhetetlen károkat tudnak okozni. Jó példája ennek a DDT használatának buta és meggondolatlan betiltása pusztán a rákkeltő hatására utaló pletykák alapján. A DDT értelmes használata ugyanis oly mértékben szorította vissza a szúnyogok által terjesztett malária terjedését a trópusokon, hogy betiltása a WHO (az ENSZ Egészségügyi Világszervezete) becslése szerint milliók halálához és százmilliók megnyomorodásához vezetett. 2006 óta a WHO aktívan támogatja a DDT használatát a malária elleni küzdelemben. Már említettem, hogy a huszadik század második felében a zöld mozgalom túlnyomórészt a politikai baloldalhoz kötődött. Lassan érkezett el az a felismerés – amelyet siettetett a szovjet kommunizmus európai és oroszországi összeomlása is hogy a kapitalizmus sok szempontból mégis jobban működhet, mint a szocializmus legtöbb formája. Ennek nyomán a zöld gondolkodás átkerült a liberálishumanista térfélre, és a Földre leselkedő veszélyt elsősorban az emberek jólétére ható következményekben vélte megragadni Még mindig nem ismerték fel, hogy végső soron a Föld rendszerét – Gaiát – károsítani

42 Eredeti címe A State of Fear [a szerk. megj.]

súlyosabb dolog, mint pusztán az emberiséget. Lassan kezd csak derengeni, hogy a Föld hatalmasabb nálunk, és most bennünket fenyeget, és végre halljuk a felhívást: „Meg kell mentenünk a bolygót!” Még hosszú az út, amelyet meg kell tennünk. Nigel Lawson szerint korunk környezetvédelmi mozgalma egy új vallás. Valamennyire egyet is értek vele, olyan valakiként, aki egykor régi vágású zöld volt: elképeszt az a szimbolikus jelentés, amelyet a zöld domboldalon álló óriás szélturbina hordoz. Mintha a Keresztet gúnyolná. Ez az új jelkép feltűnik az energiacégek egész oldalas hirdetéseiben, főleg azokéban, amelyek fosszilis forrásból állítják elő az energiát. így szentesítik ugyanis a képmutatásukat és azt a szándékukat, hogy a dolgok a régi mederben haladjanak tovább – tudják ugyanis, hogy a nem igazán hatékony szélenergia nem jelent veszélyt fő bevételi forrásukra. A hatvanas években néhány évig a texasi Houstonban éltem, és az űrrepülés új és izgalmas kihívásaival foglalkoztam. Szembeötlő volt, hogy a mindennapi életet mennyire áthatotta a déli baptisták mindenre kiterjedő, alapvetően jóindulatú etikája. Hittételeik egyike volt, hogy az alkohol káros. Európától vagy New Englandtől eltérően a texasi törvények tiltották azt az ártalmatlan élvezetet is, hogy az étteremben az ebédhez elfogyasszunk egy pohár bort. Elképesztő módon azonban a törvény megengedte, hogy a közeli boltban vásárolt üveg bort bevihessük az étterembe, és megigyuk a felszolgált ételhez. A szeszipar és az egyház konszenzusra jutott egymással; ez az egyik számára lehetővé tette a profitot, a másik számára pedig, hogy továbbra is erkölcsi magaslatról tekintsen a világra. Ugyanez a helyzet a zöld politika és az energiaipar között is: a de facto fennálló érdekközösség talaján, némi csűrés-csavarással és kisebb gesztusokkal a zöldek megtarthatják erkölcsi magaslataikat, és közben az ipar is prosperál. Ahogy a houstoni baptisták sem tudtak megmenteni bennünket, bűnösöket a gonosz italtól, úgy a zöldek sem tudják „megmenteni a bolygót”. Gaia eszméje vagy a természet világa sosem ragadta meg a városlakókat, legfeljebb szórakozásként. Akkor vesztettük el a kapcsolatot a Földdel, amikor az élelmiszer és a fennmaradás nem volt többé közvetlenül és nyilvánvalóan időjárásfüggő. A hal, a hús, a gyümölcs és a zöldség a szupermarketben terem a számunkra, és csak nagyritkán gátolja az aratást a Tescóban árvíz vagy tomboló hóvihar. Ha hűvös van vagy forróság, a termosztát a kellő hőfokon tartja a belső hőmérsékletet. A tomboló szél és a zuhogó eső a viharálló ablakunkon át nézve csak komfortérzetünket fokozza, és nem vált ki bennünk

aggodalmat a termés esetleges sárba fulladása miatt, mint hajdanán. Ugyan túlságosan lassan, de azért néhányan már kezdik megérteni, hogy Gaia sokkal fontosabb, mint az emberiség jóléte. Gaia tudománya megerősíti a Földre leselkedő veszély tényét, de lehetővé is teszi a számunkra, hogy ne adjuk fel a korábbi naturalista, természetbúvár szemléletet, ahol a Föld alapvetően jóindulatú, de – akárcsak az antik istennők – néha kegyetlen, és csak az embereknek vannak valódi érzelmeik. Ahhoz, hogy valóban zöldek legyünk, le kell számolnunk magunkban azzal az illúzióval, hogy Gaiától bármi módon különállóak volnánk. Éppannyira a részei vagyunk, mint minden, ami él, s úgy kell kötődnünk hozzá, mint egy jó és szerető házastársi kapcsolatban, amíg a halál el nem választ.

9. Egy következő világ felé

Ha élne, Horace Greeley amerikai író így buzdítaná ma mindazokat, akik életrevalóak és ambiciózusak: „Irány észak, fiatalember!” 43 Az amerikai kontinens minden lakója, az inuitok és az indiánok is (a rabszolgákat nem sorolhatom közéjük, hiszen őket akaratuk ellenére hurcolták oda), azoknak a leszármazottai, akikben megvolt a bátorság, az állhatatosság és az akarat, hogy megkockáztassák a hosszú és veszélyes utat az akkori Új Világba. Az emberek hamarosan ismét útra kelnek majd, de ezúttal azért, mert kényelmüket, sőt életüket fenyegeti a pusztító klímaváltozás. Vándorló faj vagyunk, az afrikai eredetünk óta eltelt nagyjából egymillió év alatt benépesítettük a Földet, és még a Holdra is eljutottunk. A vérünkben levő természetes vándorlási késztetésen túl hét különböző, pusztító klímaváltozási esemény kényszerített bennünket költözésre, ahogyan a Föld jégkorszakai és interglaciálisai váltogatták egymást az eltelt egymillió év során. A legutóbbi ilyen alkalommal, alig tizenkétezer éve, a tenger szintje száz métert emelkedett – ami elég ahhoz, hogy egy Afrika nagyságú földterület víz alá kerüljön –, a globális átlaghőmérséklet pedig 5 fokkal nőtt. William Ruddiman azt feltételezi könyveiben és cikkeiben, hogy a korai ember tűzzel végrehajtott erdőirtó

43 Horace Greeley (1811-1872) amerikai újságíró és író egy 1865-ös vezércikkéből származó híres sor parafrázisa. Az eredeti cikkben Greeley a (Vad)nyugat meghódítására buzdít [a szerk. megj.].

tevékenysége befolyásolhatta a klímát a távoli múltban. Hihetőnek hangzik, amit állít, és magam is elgondolkodtam már azon, vajon a tűzzel segített vadászat Ausztráliában, Észak-Amerikában és talán KeletÁzsiában szintén nem gyorsította-e meg a jégkorszaki hidegből az interglaciális melegbe való átmenetet. Lehet, hogy a nemes vademberek pont annyira felelősök a klímaváltozásért, mint napjaink elővárosainak lakói. A Délkelet-Ázsia partvidékén élő halászközösségek számára tizennégyezer évvel ezelőtt szívszaggató lehetett átélni a megállíthatatlan tengerszint-emelkedést, amikor minden új települést pár éven belül ismét a kényszerű költözés réme fenyegetett. A bölcsebbek magasabban fekvő területekre költöztek, és közülük egyesek őseink voltak. Hamarosan hasonlóan nagy és könyörtelen környezetváltozás vár ránk is, míg végül pár száz éven belül stabilizálódik majd egy új, forró klímaállapot. Ahogy korábban kifejtettem, mindezt a Föld történeti múltjára és a 2.3-as ábrán bemutatott modellekre alapozva állítom. Mikor ez bekövetkezik, az óceán szintje húsz-harminc méterrel lesz magasabb, feltételezve, hogy Nyugat-Antarktisz nagy része és Grönland is az óceánba olvad. Az átlaghőmérséklet mindenhol öt-hat fokkal lesz melegebb. A változás legalább annyira lesz pusztító, mint az interglaciális periódusba való átváltáskor, és egy olyan világban fog bekövetkezni, amely már előtte is forró és száraz volt. Ha ez megtörténik, a tömeges migráció elkerülhetetlenné válik. Annak a felismerése, hogy ennek a planetáris változásnak mi vagyunk a mozgatói, bűntudatot vált ki, a zöld gondolkodást pedig vallásos jelentőséggel ruházza fel. Eddig nem volt több egy hiedelemrendszernél, amely a szennyezés és az ökorendszer pusztításának fogalmát helyi szintről globálisra terjesztette ki. Egyszer talán igazi vallássá válik, de egyelőre még kialakulóban van, és a dogmarendszere még nem kellően kodifikált. Egy vallásos hajlamú környezetvédő azt kérdezhetné: „A tűz felfedezése és használata volt az eredendő bűnünk? Bűnösök vagyunk, hogy folytatjuk a bolygó szennyezését?” A legtöbbünk számára nem megfelelő a mély, zöld tónusban felhangzó, bűnbánó „Mea culpa!”. Tudjuk, hogy kétségbeejtő hibákat követtünk el, de elutasítjuk azt a régi elképzelést, hogy bűnösnek születtünk volna. Ma úgy gondoljuk, hogy csapongó természetünk szeszélyeit felerősítette a technológia, és mint egy részeg, aki tankot vezet, akaratlanul tettük tönkre a világunkat. A bűntudat nem megfelelő a számunkra; restitúciót, elveszett világunk helyreállítását szeretnénk, nem büntetést.

Még ha lenne is időnk – ahogyan nincs, hogy megváltoztassuk a génjeink kódolását, hogy szeretetben cselekedjünk és kevésbé terheljük a Földet, ez akkor sem működne. Vagyunk, akik vagyunk, mert a természetes szelekció olyan csúcsragadozóvá tett bennünket, amilyet még nem látott a világ. A tirannoszauruszt kis emlősök is félre tudták állítani. Körülbelül annyira abszurd elvárni azt, hogy megváltozzunk, mint azt remélni, hogy valami roppant akarati aktus révén a krokodilok és a cápák egy csapásra vegetáriánusokká lesznek. Nem tudjuk megváltoztatni természetünket, és – amint azt látnunk kell – a belénk épült, tribalizmus és nacionalizmus egy erősítő tényező, ami hatalmassá tesz bennünket. Mindössze annyit tehetünk, hogy mértéktartásra kényszerítjük magunkat. Mielőtt felfedeztük és használni kezdtük volna a technológiát, számos más organizmus prédája voltunk; ez korlátok között tartotta a létszámunkat, és ezzel hozzájárult Gaia stabilitásához, ugyanis így egyik faj sem tudott túlszaporodni. Mikor azonban őseink tűzön kezdtek főzni, számos mikroragadozót – a vírusoktól a férgekig – megfosztottak természetes zsákmányuktól. Hamarosan felfedeztük, hogy az egész éjjel égve hagyott tűz távol tartja az oroszlánokat és a tigriseket, végül pedig arra is rájöttünk, hogyan lehet az erdők felégetése révén megkönnyíteni a vadászatot, illetve helyet csinálni a mezőgazdálkodás céljára. Ezek a sok százezer évvel ezelőtti események jelölik ki azt a korszakhatárt, amikor felrúgtuk Gaia szabályait, és szaporodásunk elveszítette természetes fékjeit. A szabályok felrúgását azóta sem hagytuk abba. Amikor megfertőz bennünket egy halálos betegség kórokozója, először észrevétlenül kezd tenyészni a testünkben. Ezt inkubációs időszaknak nevezzük, és hetekig is eltarthat. Aztán növekedési fázisának vagy a testünk rá adott reakciójának egy bizonyos szakaszában rosszul kezdjük érezni magunkat, lázunk és fájdalmaink lesznek. Hamarosan – a legvirulensebb influenza esetén órákon belül – a homeosztázis elkezd felborulni, szervezetünk összeomlik és meghalunk. Az orvosok ekkor beszélnek többszervi elégtelenségről. A halálos betegség lefolyása során nem beszélhetünk átbillenési pontról; a folyamat inkább folyamatos mélybecsúszás, amely észrevétlenül indul meg, majd egyre gyorsul a végső összeomlásig. Mi váltunk a Föld fertőzésévé a régmúlt egy meg nem határozható pillanatában, amikor először kezdtünk tudatosan tüzet és szerszámokat használni. Azonban csak nagyjából kétszáz évvel ezelőtt ért véget a hosszú inkubációs periódus, és kezdődött el az ipari forradalom; a Földet ért fertőzés ekkor vált visszafordíthatatlanná. A sors iróniája, hogy

Malthus éppen ekkor figyelmeztetett először a veszélyre, James Hutton és Erasmus Darwin pedig először sejtette meg a Föld eleven természetét. A Földet kínzó betegség nem csupán a klímaváltozás, amely szárazság, hőmérséklet- és tengerszint-emelkedés formájában nyilvánul meg. Ehhez jön még a légkör és az óceán változó kémiája és a tenger elsavasodása. Az állatvilág valamennyi fogyasztóját élelemhiány sújtja. Legalább ilyen fontos annak a létfontosságú biodiverzitásnak az elvesztése, amely lehetővé teszi az ökorendszerek működését. Mindezek a tényezők hatással vannak a Föld operációs rendszerének működésére, és annak a következményei, hogy túl sokan vagyunk. Létezik egy betegség, a polycytaemia, ami nem más, mint a vörösvérsejtek túlnépesedése. Gaia betegségét ennek analógiájára polyantroponemiának nevezhetnénk, vagyis az emberek olyan túlszaporodásának, ami már több kárt okoz, mint hasznot. Nem igazán tehetünk semmit a folyamatban lévő, rossz irányú változások megállításáért; nem tudjuk a lélekszámunkat elég gyorsan lecsökkenteni, és arra is kevés az esély, hogy az ötödik fejezetben említett módszerek valamelyikével visszafordítsuk a klímaváltozást. Beszélgethetünk szénlábnyomról, megújuló energiáról és fenntartható fejlődésről, megpróbálhatunk takarékoskodni az energiával, és tarthatunk minderről nagy konferenciákat világszerte, de mindez – a jó szándék ellenére – több-e vajon, mint a törzsi keretek között élő állati lények pózolása, akik nagy bátran szimbólumokat szegeznek szembe egy számukra érthetetlen, megállíthatatlan erő fenyegetésével? E pesszimista állapotrajz ellenére szerencsések vagyunk, hogy egy önmagát lakható állapotban tartó bolygón élünk: a forró korszak, ahová Gaia visszavonulni készül, kellemetlen lesz, de nem halálos. Olyanok vagyunk, mint a bűvészinas: nem tudjuk visszavonni az általunk már kimondott ipari varázsigét, de idővel, amikor ki leszünk téve a hamarosan bekövetkező, kíméletlen szelekciós nyomásnak, fajként talán felnövünk a feladathoz, és képessé válunk erre. Saját, az ismétlődő eljegesedések traumáján átívelő történelmünk, és a Földé is tanúsítja, hogy az élet mindig is nehéz volt. A hangsebesség hússzorosával becsapódó, tíz kilométer átmérőjű sziklák hatása is elég pusztító, és még inkább azok voltak a hatalmas vulkánkitörések, amelyek folyékony lávával borították be egész kontinensek nagy részét. Talán az egyik ilyen vezetett a nagy kihaláshoz, amely a földtörténet teljes Perm-időszakára kipusztította az élet jelentős hányadát. És ha mindez nem lett volna elég, e fizikai megpróbáltatásokon kívül voltak más, korábbi katasztrófák is, amelyek bizonyos egyszerű organizmusok váratlan és akkor nem

kívánatos túlnépesedésének tulajdoníthatók. A harmadik fejezetben ismertettem, miképpen lett az oxigénből domináns gáz az első fotoszintetizálók, a cianobaktériumok evolúciós sikere következtében; és bár ez végső soron haszonnal járt, akkor – mivel az üvegházhatású metán kémiai folyamatok révén eltűnt a légkörből – az oxigén nagyméretű eljegesedést okozott, ráadásul az élet korai formáinak egy részére, mérgező hatású volt. Az oxigén szennyezésnek számított a korai Földön. Bőséges termelődése, amely a „zöld” napenergia segítségével történt, nem sokban különbözött a mi széndioxid-szennyezésünktől, amit fosszilis fűtőanyag elégetésével okozunk; ráadásul a fotoszintetizálók oxigénje tette lehetővé magát az égést. Majdnem bizonyos, hogy voltak más veszélyes események is, csak még nem ismerjük őket. Gaia minden egyes katasztrófa után magához tért, és a maga tempójában helyrejött, néha évmilliók alatt. A lábadozás időszakaiban mindig akadt egy hely, ahol az élő szervezetek menedékre leltek, egy hely, ahol a klíma és a vegyi összetétel még mindig alkalmas volt az életre. Bizonyosan lesz ilyen akkor is, amikor a polyantroponemiából kell felépülnie a Földnek. A jelenlegi válság túlélői új otthonokra lelnek az oázisokban és olyan helyeken, amelyek még elég hűvösek és nedvesek lesznek, hogy ott élni lehessen. Sok százezer évbe is beletelik talán, mire Gaia újra az a dús bolygó lesz, amilyen egykor volt. Hogyan és miért történik ez így? Úgy tűnik, az univerzum – legalábbis az, amelyikben élünk – merev szabályok szerint működik, mi pedig kíváncsi állatokként megpróbáljuk ezeket számba venni, és felhasználni arra, hogy megmagyarázzuk saját magunkat, az életet, a világot és mindent, amit csinálunk vagy teszünk. Olyanok vagyunk, mint a keresztrejtvényfejtő, aki elkezdi kitölteni a kockákat: igencsak megörülünk, ha választ találunk egy egyszerű kérdésre, aztán lelombozódunk, amikor az nem illik a keresztben olvasható szóhoz. A büszke tudósok azt hiszik, hogy mindenre kiterjedő elméletükkel hamarosan megfejtik az egész rejtvényt, és kezükben lesz minden szabály, amely az univerzumot vezérli. Az egyik legmerevebb szabály az eddig felfedezettek közül az, amelyet a tudósok a termodinamika második törvényének neveznek. Kicsit furcsállom is, miért nem ez áll az első helyen a törvényeik között. Ez a második szabály egyszerűen nem engedi, hogy bármi vagy bárki visszafiatalodjon, vagy – ahogy ők mondanák – a víz magától folyjon hegynek felfelé. Talán a William Hamilton és Richard Dawkins által leírt önző géneket, amelyek megvannak minden élőlényben, akaratosnak kellene

nevezni inkább, mert folyton meg akarják szegni ezt a szabályt. Sajátosságuk, hogy örökké akarnak élni, nem érdekli őket az őket hordozó élet sorsa, csupán folytonosan reprodukcióra törekszenek. Az említett neodarwinista biológusokat kritikusaik azzal vádolták, hogy könnyen alkotnak értékítéleteket, mivel önzőnek minősítettek egy olyan alapvető entitást, mint a gén. Szerintem ezeknek a kritikusoknak nincs igazuk. Bár metaforikus a kifejezés, az „önző” szó tartalmazza a reprodukció vágyát, amely átjár mindent, ami él. Nincs olyan erkölcsi imperatívusz, amely rosszként ítél el egy gént, mert az egy élő sejtet az ellenfeleit elpusztító halálos mérgek, például az aflatoxin előállítására utasít, mint ahogy nincs morális ellenvetés a tűzhasználat ellen vagy később a tömegpusztító fegyverek feltalálása ellen sem. A szabályok egyszerűen csak azt rögzítik, hogy ha valami lehetséges a második szabály megsértése nélkül, akkor az, bármily valószínűtlen is, megtörténhet. Ha pedig egyszer megtörténik, akkor nő a megismétlődésének az esélye is: ami egyszer létrejött, az létezik. Nem valószínű, hogy univerzumunk rugalmatlansága valamilyen képzeletbeli intelligens tervező által kiszabott korlát lenne a szabadságunkon. Ezek a hatalmas erejű kötöttségek keretek közé szorítják a gének dinamikus akarnokságát, és teszik lehetővé minden élet számára – így élő bolygónk, Gaia számára is – a stabil létezést, olyat, amelyet Gaia immár az univerzum korának negyedére kiterjedően élvez. Az abszolút káosz a maga teljes fizikai értelmében nem szabadság, hanem egy szabályok nélküli univerzum következménye. Egyes tudósok szerint természetes szelekció zajlott az univerzumok között is, és a miénk az egyik, amely sikerrel túlélt. Bár hihetetlenül hosszú életű, Gaia sem kivétel a második törvény hatálya alól: már elég koros, és kozmikus időben számolva, hamarosan meg is fog halni. Az antibiotikumok és a modern orvostudomány előtti időben a tüdőgyulladást „az idős ember barátjának” becézték. Gyorsan és viszonylag fájdalommentesen végzett az idősekkel. Az idős emberek számára a fő veszélyt a megjelenő zavaró tényezők jelentik, lehet az fertőzés (például influenza) vagy baleset (combnyaktörés), s ennek fiziológiai következményei legyűrik a védekezést. Ugyanez állapítható meg a korosodó élő bolygókról is. Az ő esetükben az űrből nagy sebességgel becsapódó objektumok vagy gigantikus vulkánkitörések jelenthetik a fatális balesetet. Példa erre az a hatvanötmillió éve a Földbe csapódott hegyméretű kődarab, melyet gyakran hoznak összefüggésbe a nagy testű őshüllők kihalásával. Ilyen katasztrófákat Gaia túlélhetett fiatal korában, de ha az esemény pár százmillió év múlva megismétlődik,

könnyen halálos lehet. Gaia öregedésének közvetlen oka a napból érkező sugárzó hő mennyiségének elkerülhetetlen növekedése. A mi csillagunk, mint minden csillag, kora előrehaladtával egyre forróbban ég, és ötszázmillió év múlva a napból érkező sugárzó hő körülbelül hat százalékkal haladja majd meg a jelenlegi szintet. A naptól kapott hő négyzetméterenként 1,35 kilowattról 1,43 kilowattra nő majd, a növekedés négyzetméterenként 81 watt lesz. Ez nem több mint amennyivel egy szerényebb villanykörte világít, alig elég egy szoba megvilágítására. Azt gondolhatnánk, hogy ez tényleg nem sok, de vessük csak össze azzal a többlethővel, amit az általunk kibocsátott üvegházhatású gázok okoznak: ez körülbelül 1,5 watt többlethőt juttat minden négyzetméterre – ez a hőterhelés alig hatvanad része annak, ami Gaiára vár ötszázmillió év múlva. A napunk maga további ötmilliárd évig ragyog egyre fényesebben, mielőtt a sugárzó energia tüzében végleg ki nem ég, és csupán egy bolygóméretű, sűrű hamugömb marad utána, egy fehér törpecsillag. A következő egymilliárd év alatt a sugárzó hő csak lassan fog emelkedni, így bőven jutna idő az alkalmazkodásra és a további evolúcióra. Már meg is jelent egy új foto-szintézis-folyamat, amely a növények egy új osztályának evolúciójával alakult ki; ezt az osztályt a biokémikusok C4-nek nevezik, és az idetartozó növények a jelenleginél jóval alacsonyabb széndioxid-szint mellett is képesek megélni. Michael Whitfield és jómagam 1982-ben kiszámoltuk, hogy ez az evolúciós lépés képessé teheti a jelenlegi bioszférát arra, hogy újabb százmillió évig fennmaradjon. Ezen felül már minden bizonnyal további genetikai változások fogják még távolabbra kiterjeszteni az élet határait, de a fő biológiai folyamatok alapvető korlátozottsága és a zavarok elkerülhetetlensége miatt nehezen tételezhető fel az élet ötszázmillió éven túli fennmaradása. Talán túl pesszimista vagyok, és már jóval hamarabb kifejlődhet valamilyen ragyogó intelligencia Gaia rendszerében, amely akár jóval a jelzett időn túl is képes lesz majd őt életben tartani. Léteznek extremofileknek nevezett organizmusok, amelyek virulnak a kifejezetten barátságtalan viszonyok között, például a forró vízben, erős savakban vagy a sós tavak telítettoldat-szerű vizében. Az optimista biológusok azt gondolják, hogy a Föld felmelegedésekor ezekre az organizmusokra épülhetne egy önszabályozó földrendszer. Szerintem tévednek, mert az extremofilek egy bizonyos niche betöltésére kifejlődött organizmusok, amelyek környezetük fenntartását és szükségleteik kielégítését illetően teljesen Gaiától függenek. A bolygó

irányítását várni tőlük olyan, mintha a kaszinótulajdonosoktól várnánk, hogy irányítsák a gazdaságot, amikor már az összes többi ágazat tönkrement. Gaia pedig sosem támaszkodhat szórványosan előforduló életre. Amíg a kémiai anyagoknak az élő organizmusok által generált forgalma nem éri el az élettelen bolygóét, addig Gaia önszabályozó jellege nem bontakozhat ki. Ha öreg hölgyként gondolunk Gaiára, aki még életrevaló ugyan, de már távolról sem olyan erős, mint az a fiatal bolygó, amely mikrobaőseinket hordozta, akkor még komolyabban kellene fontolóra vennünk, milyen nagy veszélyt is jelentünk további egészséges fennmaradására nézve. A nagy biológus, E. O. Wilson felismerte ezt a természeti balszerencsénket. Allegóriát írt egy barátságos, istenszerű alakról, egy másik galaxisból származó szuperintelligens idegenről, aki – mint Wilson is – természetkutató volt. Ez az idegen egy darabig a Jupiter egyik holdjáról figyelte meg a Földet. Amikor már készülődött hosszú hazaútjára, így szólt az egyik társához: „Milyen balszerencse, hogy a Föld első intelligens társas állata egy törzsi szerveződésű ragadozó.” Nincs semmi, amit hosszú életem során olvastam volna, és jobban magyarázná gyötrően ellentmondásos helyzetünket: megvan az intelligenciánk, hogy kitágítsuk értelmünket és megértsük az életet, az univerzumot és önmagunkat; képesek vagyunk közölni, megosztani egymással legmélyebb gondolatainkat, sőt képesek vagyunk tudatunkon kívül helyezni őket és eltárolni az örökkévalóságnak. Mindez megadatott, és mégis tökéletesen képtelenek vagyunk együtt élni egymással is, és az eleven bolygónkkal is. Örökölt késztetésünk, hogy termékenyek legyünk és szaporodjunk, valamint gondoskodjunk arról, hogy a mi törzsünk uralja a Földet, keresztezi a legjobb szándékainkat is. Az intelligencia nem Isten vagy az istenek ajándéka: a darwini szelekció alakította ki, mint végső fegyvert, ami lehetővé teszi, hogy uraljuk a világot és biztonságos helyen nevelhessük fel gyermekeinket. A Föld tele van ragadozókkal, nagyokkal, mint például a jegesmedve vagy a krokodil, kisebbekkel, mint a rovarok és más ízeltlábúak, és a még kisebbekkel, mint a mikrobák. A nagy ragadozók elleni védekezésül kifejleszthettük volna a gyorsaságot, hogy úgy fussunk, mint az antilop, vagy lehetne olyan elriasztó bőrünk, mint a tarajos sülnek vagy a teknősnek, vagy küzdhetnénk úgy, mint a bika. Ehelyett mindent az agyra tettünk fel, és a törzs tagjaiként úgy fejlődtünk, hogy okosságunkkal mindenki fölé kerekedjünk. Az egyéni intelligencia önmagában nem elég. Lenyűgöző teljesítményeink abból a többletképességünkből fakadnak, hogy agyunk

képes kommunikálni, meggyőzni, vagyis egy ember vagy egy kisebb csoport képes hatást gyakorolni a többiekre, képes rávenni őket arra, hogy identitásukat feladva egységesen lépjenek fel, mintha egyetlen egyén lennének. Egy törzsi vezető kifejezett szándékainak ez a rendkívüli felerősítése mindig felülkerekedik az inkoherens ellenségen vagy a természet világán. Az akaratnak ez a szinkronizálása, amelyben osztozunk a társadalomalkotó rovarokkal, illetve a madár- és halrajokkal, olyan erővel ruház fel bennünket, amely messze meghaladja az egyedülálló, elszigetelt értelem lehetőségeit, még ha az egyedenként többre is képes, mint mi. Ez lehet az oka, hogy noha pár bálnafajta agya és idegsejtjeinek száma sokkal nagyobb, mint a miénk, mégsem érték el soha az emberi dominancia szintjét. A gondolat e nagymértékű felerősítése és cselekvésbe fordítása a lézer mechanizmusára emlékeztet. Ebben atomokat vagy molekulákat – melyek normális állapotban rendszertelenül verődnek ide-oda – magasabb és egyedi állapotba emelünk, amelyben a megfelelő jel hatására egy irányított sugárban képesek kibocsátani a felgyülemlett energiájukat. Gondoljunk csak arra, ahogy egy szónok rá tud venni egy egyébként békés tömeget, hogy olyan koherensen reagáljon, mintha egyetlen lény volna. Majdnem minden emberi teljesítmény géniuszok vagy vezetők olyan egyedi tetteiből származik, amelyeket koherensen felerősít a sokaság. Ez nem csak a nagy vagy visszataszító cselekedetekre vonatkozik, de arra a számtalan, mindennapos dologra is, amitől egy társadalom működik: víz- és áramellátás, úthálózat. Roppant módon imponál nekünk fegyvereink ereje, pedig mind csak gyerekjáték a leghatalmasabb fegyverhez, a kreatív intelligenciához képest. Gondoljunk csak bele, hány hatalmas birodalmat döntöttek meg pusztán az eszmék. A civilizációk maguk pusztítják el saját magukat ideológiáikkal, amelyek, mint a számítógépvírusok, tönkreteszik az operációs rendszereiket. Gibbon úgy tekintett a kereszténységre, mint egy vírusra, amely megbénította a Római Birodalmat. Lehetséges, hogy az történt volna, hogy a marxizmus nagy államokat gyengített le a huszadik században, tízmilliók halálát okozva ezzel? Most pedig itt van nekünk az urbánus zöld ideológia, talán mindegyik közül a leghalálosabb. E. O. Wilson földönkívüli természetbúvárának tudnia kellett, hogy elég intelligensek leszünk ahhoz, hogy mennyei muzsikát és hozzá illő képzőművészetet alkossunk, időtálló verseket és drámákat költsünk, képesek legyünk ellátni az univerzum határáig, és elkezdjük megfejteni a DNS kódját. De vajon tudta-e, hogy legnagyobb felfedezéseink éppen

azt a civilizációt bomlaszthatják szét, ami ezeket a dolgokat lehetővé tette? Gondoljanak csak a belső égésre és arra, hogy ez számos megjelenési formájában hogyan juttatott bennünket a jelenlegi slamasztikába. Kíváncsi vagyok, vajon a földönkívülinek megfordulhatott-e a fejében, hogy egyszer majd valódi társadalomalkotó lényekké válunk, megépítjük városfészkeinket, s ott élve lassan megszakítjuk kapcsolatunkat Gaiával – ami azzal a veszéllyel jár, hogy mi leszünk a valódi ragadozó idegenek azon a helyen, ami egykor születésünk bolygója volt. Legyen az bármennyire irracionális a tudósaink számára, mindanynyian szomjazunk valamilyen ideológiára vagy vallásra, amely célt szab nekünk, jó időkben ámulnivalóról gondoskodik, rossz időkben pedig megerősít bennünket. A hitrendszerek olyan programmal szolgálnak, amely mentesít a gondolkodás kényszere alól, például a közelgő halál idején, mikor a gondolkodás megbénul. így hát nem meglepő, hogy most, mikor a globális felmelegedés veszélyei immár bekerültek a köztudatba, a környezetvédelem a vallássá válás jeleit mutatja: vannak dogmái, ikonjai, s nem utolsósorban egyszerű válaszai minden környezeti problémára. Tisztában vagyok azzal, hogy aknamezőre léptem, amikor behoztam a képbe a vallást, de muszáj ezt tennem, mert azt, hogy miként gondolkozunk a Földről, nagymértékben befolyásolják gyermekkori beidegződéseink, ami viszont hatással van arra, milyen módon foglalkozunk a tudománnyal. Mi itt Európában többnyire szekularizáltak vagyunk, de még így is erős hatással van ránk az, ahogyan gyermekkorunkban valamelyik keresztény felekezet befolyásolta a gondolkodásunkat. A humanizmus közös bennünk, de az élet egyéb területeit illetően és a Földdel kapcsolatos hozzáállásunkban már nagyok a különbségek. Itt most elsősorban a katolikus és protestáns gondolkodásmód eltérő következményeire célzok. Gyermekként vallásos nevelést a Barátok Társaságától kaptam, diákként én is „barát” lettem, és nagyjából egészen 1947-ig az is maradtam, mikor a tudomány agnoszticizmusa örökre megragadott. Egyetemi hallgatóként tagja voltam az egyetem Római Katolikus Szövetségének is, és építően hatott rám meleg barátságuk, valamint a morális teológia tárgyában lefolytatott vitáik kérlelhetetlen következetessége is. Azt hiszem, hogy sem akkoriban, sem ma nem vagyok semmilyen módon bigottnak tekinthető. Ami arra késztet, hogy a vallással hozakodjam elő, az a Föld küszöbön álló válsága, az, hogy mennyire közel van Gaia legutóbbi,

csupán tizennégyezer éve tartó interglaciális periódusának a vége. A jelen krízis annak az eredménye, hogy az ember jogai prioritást kaptak az ember Föld iránti kötelezettségeivel és az élet többi formájával szemben, amelyekkel osztoznunk kell a Földön. A protestáns filozófiának létezik ugyan árnyoldala, de ezt ellensúlyozza, hogy helyet biztosít a tudományban a természetfilozófiának és a holizmusnak, míg a katolicizmus hozadéka a humanizmus és a descartes-i redukcionizmus. A tudományban mindkét megközelítésre szükség van, arról pedig nem tehetünk, hogy képlékeny gyermekkorunkban – befolyásolható egyénként – úgy formálódunk, hogy inkább az egyik látásmódra hajlunk a másikkal szemben. Hogy mennyire káros ez a szembeállítás, annak talán a legtisztább és leginkább lesújtó példáját a kitűnő francia biológus, Jacques Monod szolgáltatja, aki Esély és szükségszerűség44 című könyvében ezt írja: Egyes gondolkodási iskolák (melyek tudatosan vagy be nem vallottan többékevésbé Hegel hatása alatt állnak) megkérdőjelezik az olyan komplex rendszerek, mint az élőlények analitikus megközelítését. Az ilyen holisztikus iskolák szerint (amelyek minden generációban Főnix módjára újjászületnek) az analitikus (redukcionista) hozzáállás eleve kudarcra van ítélve, mikor megpróbálja egy nagyon komplex szervezet tulajdonságait résztulajdonságai „összegévé” redukálni. Nagyon ostoba és félrecsúszott vita ez, mely csak azt bizonyítja, mennyire nem értik a holisztikusok, hogy mi a tudományos módszer, és hogy abban az analízis milyen kulcsszerepet játszik. Mire jutna egy marslakó mérnök, ha egy földi számítógép megértésével próbálkozva elvi alapon elutasítaná, hogy szétszedje azokat a fő elektronikai egységeket, amelyek a propozicionális algebrai műveleteket végzik?

Talán ma már nem képviseli senki ilyen vehemenciával a fentebbi vehemens állításokat, de azt mindenképpen jól mutatják, milyen volt és milyen ma is a tudományos világ egy jelentős szelete. Minden ízében descartes-i világnézet kellett ahhoz, hogy valaki ennyire rossz megközelítéssel fusson neki a számítógépek világának. Bármelyik mérnök elmagyarázhatta volna, hogy egy működő rendszer elemzésekor a darabokra szedés az utolsó lehetőség. Először a billentyűzeten keresztül vagy más nem agresszív módon kell faggatni a rendszert. Ha ez nem eléggé meggyőző a redukcionista gondolkodásmód korlátait illetően, akkor képzeljük el, hogy a marslakó mérnök voltaképpen egy

44 Angol címe Chance and Necessity: An Essay on the Natural Philosophy of Modern Biology [a szerk. megj.].

intelligens számítógép, és éppen nekilát agyunk felboncolásának, mert tudni szeretné, hogyan végzünk algebrai műveleteket. Az egyistenhitű vallások (ideértve az iszlámot is) legkomolyabb tévedése, hogy azt hiszik, az ember Isten képére van teremtve. Ebből az következik, hogy nem vagyunk képesek fejlődésre természetes szelekció révén. Az érző élet tökéletes modelljének tartani magunkat ugyanolyan abszurd, mint azt képzelni, hogy a három és fél milliárd évvel ezelőtt megjelent első zöld fotoszintetizáló lények is tökéletesek voltak. Éppen fejlődésük és változásuk segítségével tettek lehetővé mindent, ami azóta történt; ha megmaradtak volna akkori állapotukban, akkor sohasem jöttek volna létre virágok, fák, állatok, de mi magunk sem. A világegyetemben semmi nem lehet tökéletes, az emberek pedig olyan messze vannak még a tökéletestől, hogy a jövő egészen biztosan tele van ígéretekkel. Mendel, a katolikus szerzetes tanított bennünket genetikára, az anglikán tudós Charles Darwin pedig a természetes szelekcióra – és lehet, hogy még látni fogjuk mindkét gondolatot heves működés közben, ahogy a jelen század folyamatai kibomlanak, és a Föld halad következő korszaka felé. Reménykedjünk, hogy a szelekció azokat választja ki közülünk, akik jobban tudnak majd együtt élni Gaiával és embertársaikkal. Vajon vagyunk-e elég intelligensek ahhoz, hogy olyan társadalmi állatok legyünk, akik stabil együttélésre képesek Gaiával és önmagukkal – most is, de a hamarosan megváltozó Földön is? Ahogy én látom, úgy lehet esélyünk, ha továbbfejlődünk olyan lénnyé, aki képes megrendszabályozni önmagát, és Gaia hasznos részévé tud válni. Nem tudom, vajon a teljes emberiség hatalmas génkészletében jelen vannak-e azok a gének, amelyek kiválasztódása ezt lehetővé tehetné. Jelenleg azonban azok vagyunk, amivé génjeink tesznek minket, vagyis nem sokban különbözünk a törzsi társadalomban élt őseinktől, akik kontinenseken át vándoroltak, és amerre elhaladtak, gyakran komoly pusztítást végeztek a vadvilágban és az erdőkben. A legfontosabb azt elfogadnunk, hogy nincs visszaút. Ha a mai napon egyszerre mindenki hang nélkül és finoman eltűnne, akkor is legalább százezer évbe telne, mire a Föld visszatérne annak a világnak a látszatához, amely azelőtt létezett, hogy felfedeztük volna a tüzet. Meg kell értenünk, hogy még mindig agresszív törzsi állatok vagyunk, akik készek földért és élelemért harcolni. Nyomás alatt bármelyik csoportunk éppoly brutálissá válhat, mint azok, akiket megvetünk: a törzsi horda számára a genocídium olyan természetes, mint a levegővétel, bármennyire jók és kedvesek is egyénenként a horda tagjai.

Túl sokáig tekintettük a Földet kifogyhatatlan, de legalábbis addig bőséges forrásnak, amíg a technológia majd talál számunkra valami ugyanilyen hasznos helyettesítőt. Lassan kezdjük felismerni, hogy megvan az esélye annak, hogy a források mégis végesek, és hamarosan kimerülnek, ennek ellenére még mindig arra törekszünk, hogy legalább nekünk jusson elég a csökkenő maradékból. Valójában a Föld se nem véges, se nem végtelen, hanem mindig megpróbálja pótolni önmagát, ahogy a tűz felfedezése előtt az őseinknek otthont adó erdő is tette. Az erdő ellátta őket ennivalóval és nyersanyagokkal, aminek az volt az ára, hogy benne és vele kellett élniük. Ma számunkra Gaia jelenti ezt az erdőt. Ha e gondolat keretei között maradunk, akkor láthatjuk, hogy tulajdonképpen a fosszilis energia is megújuló energia. A hibát akkor követjük el, mikor többet használunk fel, mint amennyit a Föld megújítani képes. Az első intelligens emberek között, akik a tűzzel bővítették a rendelkezésükre álló teret, lehetett néhány, akik megértették, hogy az erdő véges, és ezt szóvá is tették. Gondolom, ez volt a válasz: „Ugyan már, legalább tízezer évig kitart” és úgyis lett. Ehhez hasonlóképpen, vajon hányan aggódnak mostanában, hogy mi fog történni száz év múlva? Erős és alkalmazkodásképes állatfaj vagyunk, biztosan képesek leszünk élni a forró klímájú Földön is, de csak töredéknyi lakható földterület fog majd rendelkezésre állni ahhoz képest, amennyi 1800-ban volt. Ha a méregzöld utat választjuk, és visszatérünk a tűzhasználat előtti létezéshez, akkor csak igen kevesen fognak túlélni, és ha az új világban újrakezdjük a fosszilis üzemanyagok használatát, azzal elpusztíthatjuk saját magunkat és a bakteriális életen kívüli élet nagy részét. Használhatjuk a technológiát, de soha nem a bolygó önszabályozásának kárára. Gaia zavartűrő rugalmassága romlani fog a forró korszakban, és egy huszadik századi civilizáció újjászületése számottevő zavart jelentene. A legfontosabb számunkra a túlélés, de hamarosan szembe kell néznünk azzal a szörnyű kérdéssel, hogy kit is engedjünk be a mentőcsónakokba, és kiket ne. Nem lehet kitérni a kérdés elől, mert hamarosan klímamenekültek özöne keres majd menedéket a Föld azon néhány szegletében, ahol a klíma még elviselhető lesz, és van mit enni. Nem téves a kép, a mentőcsónak-hasonlat megfelelő. Ugyanezzel a problémával szembesültek a hajótöröttek is: ha túl sokan szállnak be a csónakba, az vagy elsüllyed, vagy kormányozhatatlanná válik. Én még azt a klasszikus szabályt ismerem, hogy először a nők és a gyerekek

szállnak be, a kapitány pedig együtt süllyed el a hajójával. A klímaoázisok számára megfelelő szabályokra lesz szükségünk. Mondjanak bármit a puritánok, nem vagyunk nyomorult, bűnben fetrengő faj. Nagyszerű, büszke jövő is állhat előttünk mint olyanok előtt, akik a majdani Ádám és Éva ősei, akik elődei egy olyan fajnak, amely közelebb áll Gaiához, s amely úgy teljesít benne szolgálatot, mint ahogy az agyunk szolgál bennünket. Fontos része lehetnénk annak, ami majd kialakul – egy olyan intelligens bolygónak, amely jobban fenn tudja tartani a lakhatóságát. A társadalomalkotó rovarok, mint a méhek, darazsak, hangyák és a termeszek úgy fejlődtek, hogy fészket építenek sokkal erősebb közösségeket alkotnak, mintha pusztán egyedeik összege lennének –, viszont ezzel elvesztették egyéni szabadságukat, és a királynő alattvalói lettek. Talán hasonló módon veszítjük majd el mi is a szabadságunkat Gaia erejének növekedésével párhuzamosan. Nem tudhatjuk, mekkora esélye van annak, hogy ez bekövetkezzen, mennyi időbe telik majd, és milyen lesz majd Gaia alattvalójának lenni. Abban viszont majdnem biztosak lehetünk, hogy mindez soha nem következik be, ha tétlenségünk és téves reakcióink által kihalásra ítéljük magunkat, és végez velünk a globális felmelegedés. Egyesek szerint, ha nem következett volna be 65 millió évvel ezelőtt a nagy kipusztulási esemény, akkor mára az ősgyíkok lehetnének az uralkodó intelligens faj a bolygón. A mi helyünket is hasonlóképpen átveheti egy ma is élő valamilyen kis állatfaj, amely majd túlél és továbbfejlődik, hogy betöltse a szabadon hagyott niche-ünket. Vajon elég okosak vagyunk ahhoz, hogy tudjuk, kiket válasszunk ki? Tisztában vagyunk-e azzal, hogy a forró Földön Gaia anyagcsereszükségleteit már egymillió ember is biztosítani tudja, mert ez elég az életet alkotó elemek körforgásához? Nagyobb számban való túlélésünket az igazolhatja, hogy intelligens lényként megvan bennünk a potenciál, hogy tovább fejlődve éppoly hasznos részei legyünk Gaiának, mint amilyenek a fotoszintetizálók és a metanogének voltak – általunk válhat lehetségessé egy intelligens bolygó kialakulása. Azt hiszem, azonnal el kell hárítanunk a tervezett szelekció gondolatát. Bátor emberek jutnak eszembe, akik megtették a veszélyes utat, keresztül egész Afrikán, át a Szaharán, aztán rozoga csónakokon ötven mérföldet tettek meg az óceánon, hogy eljussanak a Kanáriszigetekre. Ők a túlélési ösztön iskolapéldái. Mi most azért létezünk, mert Gaia elvégezte a kiválasztást, talán hagyni kellene, hogy ő folytassa a munkát. Pillantsunk előre abba a jövőbe, amikor Gaia a leszármazottainkkal

való egyesülés által igazán érző-értelmes bolygóvá válik. Akkor majd bámulattal tekinthetünk vissza az univerzum csodálatos evolúciójára, amely a forró, izzó egyformaságból hideg, egyszerű vegyi anyagokból álló masszává hűlt, hogy azután ezek a kozmosz által kiválasztott anyagok később az élet építőköveiként szolgáljanak. Aztán tovább álmélkodhatunk majd, hogyan álltak össze ezek a vegyi anyagok egy sor valószínűtlen lépésen keresztül átmeneti, kártyavár-stabilitású ciklusokká, majd pedig hogyan alakultak ki ezen egyszerű rendszerekből a szelekció és a láncszerű összekapcsolódás révén az első élő sejtek. Töprenghetünk, vajon miért került olyan sok időbe – majdnem hárommilliárd évbe –, mire a sejtek telepekbe szerveződtek, és létrejöttek a növények és az állatok ősei. Planetáris intelligenciaként már megmutattuk Gaiának saját arcát az űrből, és láthatta, mennyire gyönyörű – összehasonlítva halott testvéreivel, a Marssal és a Vénusszal. Biztosítva lenne a jövőnk, ha közösségre lépnénk eleven bolygónkkal, hogy újra erőssé tegyük, hogy képes legyen leküzdeni a várhatóan bekövetkező bénító behatásokat. Ha így gondolkodunk, hogyan is lehetnénk pesszimisták, hogyan képzelhetnénk, hogy a globális felmelegedés az emberiség vagy akár Gaia végét jelenthetné? Valószínűleg mindketten túl fogjuk élni, leszármazottainkból pedig kifejlődhet egy bölcsebb faj, amely még szorosabban élhet majd együtt Gaiában, és akit talán így a Galaxis első számú polgárává tehet. Valamikor később ebben az évszázadban túlélők érkeznek majd egy kis kikötőbe. Tevéikről leszállva, találnak majd kikötve egy fából ácsolt kis hajót, amelynek oldala az óceán finom ringására súrlódik a kikötő durva falához. Tartós, hűvös fuvallat ígér jó kihajózást a veszélyes utazás következő, északi irányban folytatandó szakaszára. A kapitány nem szól semmit, amikor a túlélők behajóznak, de tudja, hogy őket a sivatag közel elviselhetetlen szigora szűrte meg, kiválogatva azokat, akiknek erős a teste és az elméje, és az utazás a túlélők szívós frissességében térül majd meg.

Fogalomtár

Albedo A csillagászok által használt mérőszám, amely a bolygófelszín által visszavert napsugárzás mértékét fejezi ki. A fényvisszaverő képesség skálája 1-től 0-ig terjedhet – a teljes sugárzásmennyiség visszaverését fejezi ki az 1-es érték, a teljes fényelnyelést a 0. A Föld átlagos albedója 0,33, de a felhőké és a jégé megközelíti az 1-es értéket, az óceáné pedig kisebb, mint 0,2. A globális felmelegedés csökkenti a jég, a hó és bizonyos felhők mennyiségét, ami alacsonyabb planetáris albedót, fokozottabb napfényelnyelést és még erősebb globális felmelegedést eredményez. A napból elnyelt hő mennyisége kapcsolódik az albedóhoz, de ez nem automatikusan jelenti azt, hogy egy sötét erdő melegebb, mint a szomszédos, világosabb színű sivatag. A növényzet jó részének kisebb ugyan az albedója, mint a bolygó átlaga, de levelek segítségével végzett párologtatás a növényzetet hűvösen tartja. Alga Az algák fotoszintetizáló organizmusok, melyek a napfény felhasználásával szerves anyagot és oxigént állítanak elő. Az óceáni növények szinte mind algák. Léteznek egyedülálló sejtek, míg mások hatalmas, akár hatvanméteres sejttelepeket alkotnak, mint a tengeri moszat. Az első algák nem sokkal az élet kezdete után, hárommilliárd évvel ezelőtt jelentek meg a Földön. Bakteriális megjelenési formájúak voltak, és ezek a mikroszkopikus lények még mindig bőségesen tenyésznek: lehetnek önállóan létező organizmusok, de ami még

fontosabb, hogy kloroplasztisz formában jelennek meg sejtszervecskeként, komplexebb növényi sejtek részeként. Az algáknak szokatlanul nagy szerep jut a Föld klímájának alakításában: széndioxidot vonnak ki a légkörből, és gáz halmazállapotú dimetil-szulfidot (DMS) termelnek, amely oxidálódik a légkörben, és apró, a felhőket alkotó cseppek magvaiként szolgál. A fosszilizálódott alga a kőolaj forrása. A felszíni vízrétegben való növekedésük a víz hőmérsékletétől függ. Ha ez meghaladja a 10-12 fokot, akkor az óceán fizikai jellemzői megakadályozzák, hogy az alga tápanyaghoz jusson, így nem tud tenyészni. Az algafarmok lehetnek a jövő lehetséges élelmiszer-és üzemanyagforrásai. Bioszféra Edward Suess svájci geográfus alkotta meg 1875-ben a bioszféra szót a Föld azon térségének megnevezésére, ahol élet van. Ebben az értelemben ez precíz és hasznos elnevezés, hasonló az atmoszféra és a hidroszféra szavakhoz, melyek magától értetődően a Föld azon részeit jelölik, ahol levegő és víz található. A huszadik század második felében Vlagyimir Vernadszkij orosz mineralógus kibővítette a bioszféra definícióját, és belevonta azt az elgondolást, amely szerint az élet a geológiai evolúció aktív résztvevője; ezt a koncepciót tömören így foglalta össze: „Az élet geológiai erő”. Vernadszkij a Darwin, Huxley, Lotka, Redfield és számos más tudós által meghatározott tradíciót követte, de tőlük eltérően gondolatai jobbára anekdotikusak maradtak. A bioszféra elnevezést ma Vernadszkij értelmezésében használjuk, olyan pontatlan kifejezésként, amely elismeri az élet erejét a Földön, anélkül, hogy alárendelné neki az emberi szuverenitást. Egybecsengés Amikor a legkiválóbb evolúciós biológus, E. O. Wilson a huszadik századi tudomány és vallás összeférhetetlenségéről írt, tudatában volt annak, hogy többségünkben öntudatlan vágy él valami transzcendens, valami olyan iránt, ami több, mint ami a rideg analízis eredménye lehet. Előásta a régen nem használt, de még mindig melegséget keltő és mély értelmű „egybecsengés” kifejezést, 45 és ezt kínálta fel a redukcionista tudósok és a többi gondolkodó ember – elsősorban a hívők – gondolkodása közötti összekötő kapocsként. Véleményem szerint Wilson ebben a fogalomban annak a lehetőségét látta, hogy a két, látszólag összeegyeztethetetlen szemléletmód, ha nem

45 Az eredeti angol kifejezés a „consilience”; E. O. Wilson Consilience című könyve Minden egybecseng címen jelent meg magyarul, [a szerk. megj.].

is együtt, de legalább párhuzamosan fejlődjön. Gondolatait nagyszerűen fogalmazta meg a Minden egybecseng című könyvében. Élet Az élet fogalma párhuzamosan, de elkülönülten létezik a fizikában, a kémiában és a biológiában, és éppen ezért nem rendelkezik tisztes tudományos definícióval. A fizikusok úgy határoznák meg, mint olyan valamit, ami korlátok között létezik, és ami spontán módon csökkenti az entrópiáját (a rendetlenséget), miközben rendetlenséget választ ki a környezetébe. A kémikusok azt mondanák, hogy az életet makromolekulák alkotják, amelyek fő építőelemei a szén, a nitrogén, az oxigén, a hidrogén, továbbá kisebb, de lényeges alkotóelemek még a kén, a foszfor és a vas, valamint egy sor nyomelem, a szelén, a jód, a kobalt és mások. A biokémikusok és a fiziológusok szerint az élet mindig sejtfalakon belül nyilvánul meg, vizes-ionos környezetben, amelyben a különféle ionok (ezek többek között tartalmazhatnak nátriumot, káliumot, kalciumot, magnéziumot és klórt) összetétele szigorúan szabályozott. Minden egyes sejt magában hordozza a teljes specifikációt és utasításkészletet, amelyek kódját hosszú, lineáris molekulák, a dezoxiribonukleinsavak (DNS) hordozzák. A biológusok meghatározása szerint az élet az anyag dinamikus állapota, amely reprodukcióra képes; az egyedi összetevők az evolúció során természetes szelekció útján választódnak ki. Az élet megfigyelhető, alkotóelemeire bontható és elemezhető, de fejlődőben lévő jelenségről van szó, és talán soha nem leszünk képesek, hogy racionális meghatározását adjuk. Földrendszertudomány A földtudománnyal foglalkozó tudósok körén belül kialakult új tudományág, amelyet azok hoztak létre, akik a Földről szóló új ismerettömeg magyarázatára elégedetlenek voltak a hagyományos geológia nyújtotta szellemi közeggel. Közelebbről: a földrendszertudomány képviselői nem kedvelik a föld- és élettudomány szétválasztását bio- és geoszférára, s a Földet inkább egységes, dinamikus entitásnak tekintik, amelyen belül az anyagi és az élő részek szoros kapcsolatban állnak egymással. Ezt az elgondolást és a belőle fakadó konklúziót, mely szerint a Föld képes éghajlatának és kémiájának önszabályozására, 2001-ben az úgynevezett Amszterdami Deklarációban tették közzé. A földrendszerelmélet a Gaia-elméletből fejlődött ki, de különbözik attól, mert elutasítja azt feltételezést, hogy a Föld éghajlati és kémiai önszabályozásának célja a lakhatóság, a habitabilitás fenntartása.

Gaia-elmélet A Föld értelmezésének a nyolcvanas években közzétett elmélete, amely a Földet olyan önszabályozó rendszernek tekinti, amelyet az élő organizmusok összessége, a felszíni kőzetek, az óceán és a légkör alkotnak, szorosan összekapcsolódva, fejlődő rendszerként. Az elmélet szerint a rendszer célja a felszíni állapotok a lehető legoptimálisabb szinten való tartása az éppen létező élet számára. Az elmélet megfigyelésekre és teoretikus modellekre épül, és gyümölcsözőnek bizonyult, már nyolc sikeres előrejelzés fűződik hozzá. Gaia-hipotézis James Lovelock és Lynn Margulis a hetvenes évek elején vetette fel, hogy a Földön az élet aktívan tartja a felszíni jellemzőket az éppen létező organizmusegyüttes számára kedvező szinten. Bevezetésekor ez a feltevés szöges ellentéte volt a hagyományosan elfogadott nézetnek, mely szerint az élet alkalmazkodott a Földön uralkodó körülményekhez, és az élet és a körülmények külön fejlődés eredményei. Ma már tudjuk, hogy az eredeti hipotézis téves volt, mert nem egyedül az élet maga, hanem az egész földrendszer végzi a szabályozást. Az egykori hipotézis mára továbbfejlődött, és Gaiaelméletként ismert. Hiszterézis Egy külső behatás alatt álló rendszer képes az egyik stabil állapotból a másikba kerülni – például egy ajtó erő hatására nyitott állapotból csukott állapotba kerülhet. Mikor ugyanez a rendszer nem reagál az ellenkező irányba történő kényszerítésre – például az ajtó kilincsre van zárva – akkor a rendszer hiszteréziséről beszélhetünk. Számos természetes és mesterséges rendszerre jellemző a hiszterézis, ilyen a Föld klímarendszere, de az otthoni fűtésrendszerünk működése is. Mikor a hőmérséklet egy előre megadott szint alá esik, akkor a termosztát bekapcsolja a fűtést, ami addig működik, míg a hőmérséklet nagyjából egy fokkal meg nem haladja az előre meghatározott szintet. Ekkor beindul a hűlési folyamat, mely során a beállított szintig vagy kicsit az alá esik a hőmérséklet, majd a fűtés újra bekapcsol. A földi klímarendszer a fenti példához hasonlóképpen reagál. Ez az oka annak, hogy a légkörben levő széndioxid mennyiségének csökkenését nem követi azonnal a hőmérséklet csökkenése. Káoszelmélet Fejlődését a tudományba vetett hit és bizalom táplálta a tizenkilencedik században és a huszadik század nagy részében, ma már azonban úgy él tovább, hogy az emberek nincsenek tudatában annak,

hogy a sokáig viruló determinizmus ma már halott. A legkiválóbb tudósok mindig is tisztában voltak vele, hogy a tudomány soha nem lehet teljesen biztos valamiben, pusztán csak valószínűsíthet. A tizenkilencedik században először a kereskedelemben, majd a tudományban is használni kezdték a statisztikát, ami felfoghatóbbá tette a valószínűsítő gondolkodást, mint a bizonyosságokba vetett hiten alapulót. A kvantumjelenségek kifejezett felfoghatatlanságára volt szükség ahhoz, hogy inkább a statisztikai és ne a determinisztikus világ legyen elfogadott; ezt a folyamatot azok a felfedezések tetőzték be, amelyeket a megfizethető árú számítógépek tettek lehetővé, így a tudósok feltérképezhették a dinamika világát – a mozgó, folyékony, eleven rendszerek matematikáját. A folyadékdinamika Edward Lorenz, valamint a populációbiológia Robert May által elvégzett numerikus analíziséből született meglátások nyomán létrejött a „determinisztikus káosz” fogalma. Az olyan rendszerek, mint az időjárás, a kettőnél több, gravitációval egybekapcsolt égitest mozgása, vagy a kettőnél több versengő faj különösen függenek kialakulásuk eredeti körülményeitől, és teljesen megjósolhatatlan módon fejlődnek. Az ilyen rendszerek tanulmányozása a tudomány új és gazdag ágát képezi, melyet a fraktálgeometria vizuálisan rendkívül látványos, különös képei keltenek életre. Fontos megjegyezni, hogy a jó hatásfokú dinamikus mechanikus rendszerek – például egy repülőgép robotpilóta-rendszere – lényegében mentesek a kaotikus viselkedéstől, és ez érvényes az egészséges élő szervezetekre is. Az élet alkalomszerűen folyamodhat káoszhoz, de ez nem jellemzője a normális működésnek. Kőzetmállás A felszínen folyamatosan nőnek a hegyek, ahogy a felszín alatti fortyogó, félig folyékony kőzeten úszó kőzetlemezek összeütköznek. A mi időskálánkon a hegyek a táj nélkülözhetetlen részét képezik, de Gaia időtávjában nézve rövid életűek, elkoptatja őket a felszíni időjárás. A sziklákat szétrepeszti a fagy, szétkoptatja a szélfútta homok és elmállasztja az eső. A hegyek eső általi szétmállasztását a geokémikusok „vegyi kőzetmállásnak” nevezik. Ennek során az esővízben feloldott széndioxid reakcióba lép a kövekkel, a folyamat eredménye pedig vízben oldódó kalcium-hidrogén-karbonát (kalciumbikarbonát). Ezt az oldatot a patakok és a folyók az óceánba juttatják. A széndioxid ezen alapvető elnyelődési folyamatát egészen nagyjából 1980-ig a földtudományok művelői szimplán kémiai folyamatnak tekintették. Ma már tudjuk, hogy az élőlények jelenléte – a sziklák és kövek felületén lévő baktériumoktól és algáktól kezdve a talajból kinövő

fákig – háromtól tízszeres szorzóval segíti elő a kőzetmállás folyamatát, és így a széndioxid kivonását. Alapvetően fontos szerepet játszik a Föld hűvösen tartásában és Gaia önszabályozásában. Az ökorendszer szolgáltatásai A kifejezést a biológus Paul Ehrlich és kollégái vezették be 1974-ben annak jelzésére, hogy az ökoszisztémák többet jelentenek, mint pusztán egyszerű terepet, amelyen a biológusok tanulmányozhatják a biodiverzitást. Ehrlich, Eugene Odumhoz hasonlóan, az éghajlat, a víz és a kémiai erőforrások szabályozójaként tekint az ökorendszerekre. „Az ökorendszer szolgáltatásai” értékes fogalom, ha helyi értelemben használják valamely ökoszisztémára, például egy esőerdőre. Globális értelemben azonban kevésbé hasznos, mert planetáris szinten a geofizikai és a biológiai erők szorosan összefüggenek. Pozitív és negatív visszacsatolás AZ önszabályozó rendszerek mindegyike – az egyszerű, termosztát szabályozta tűzhelytől a kedves olvasóig – tartalmaz valamit, ami képes érzékelni a kívánt vagy az előre meghatározott állapottól való eltérést, van benne energiaellátás és megvan benne annak a lehetősége, hogy gyengíteni vagy erősíteni lehessen az eltérést. Mikor egy általunk vezetett jármű eltér a tervezett iránytól, észleljük az eltérést, és karunkkal megfelelő erővel elforgatjuk a kormányt, hogy visszaállítsuk a jármű kerekeit a megfelelő pályára – ez negatív visszacsatolás. Ha véletlenül a kormány mechanikája rossz, és a kormányzás éppen hogy a másik irányba fordítja a kerekeket, és növeli az eltérést – ez pozitív visszacsatolás. Ez általában egyenes út a katasztrófához, ugyanakkor a pozitív visszacsatolás alapvető fontosságú lehet abban, hogy élénkké és gyorsan reagálóvá tegyen egy rendszert. Mikor ördögi körről beszélünk, akkor a pozitív visszacsatolásra gondolunk, és úgy látszik, a Föld most ebben az állapotban van: az éghajlati eltéréseket nem nyomja el semmi, sőt inkább fel vannak erősítve, így a hőmérséklet emelkedése még nagyobb hőmérsékletemelkedést generál. Rendszer A Webster’s New Collegiate Dictionary szótár meghatározása szerint a rendszer „a valamilyen rendszeres kölcsönhatásban vagy kölcsönös függésben levő dolgok együttese”. A naprendszerhez, az idegrendszerhez vagy a számítógép operációs rendszeréhez hasonlóan a szónak ebben az értelmében használom én is a „rendszer” szót ebben a

könyvben. Üvegházhatás A nap sugárzó energiájának döntő része a látható és az infravörös közeli színképtartományban van. A portól és felhőktől mentes levegő olyan átlátszó a sugárzás számára, mint a melegházak üvegborítása. A Föld felszíne – mint az üvegházban – felmelegszik a napsugárzás hatására, a meleg egy része pedig a felszínnel érintkező levegőnek adódik át. A meleg levegő alapvetően azért marad az üvegházban, mert az üveg és a fal megakadályozza, hogy a szél szétfújja. A Földet hasonló, de nem teljesen egyező folyamatok tartják melegen azáltal, hogy a meleg felszín által kibocsátott hőt a szén-dioxid; a vízgőz és a metán elnyeli. Ezek a levegőben jelen lévő gázok a fény számára átlátszóak, de részben átjárhatatlanok a meleg felszín által kibocsátott nagyobb hullámhosszú sugárzás számára. Az üvegházhatás már régóta melegen tartja a felszín levegőjét, és ha nincs szennyezés, akkor ez előnyös, hiszen e nélkül a Föld felszíne 32 Celsius-fokkal hidegebb és valószínűleg az életre alkalmatlan lenne.

Ajánlott irodalom 1. UTAZÁS TÉREN ÉS IDŐN ÁT Gray, John: Straw Dogs. London, Granta, 2002. Gray, John: Black Mass. London, Allén Lane, 2007. Gribbin, John: Hothouse Earth and Gaia. London, Bantam Press, 1989. Kahn, Hermán – William Brown – León Martel: The Next 200 Years. A Scenario for America and the World. New York, William Morrow, 1976. Kunzig, Robert – Wallace S. Broecker: Fixing Climate. London, Green Profile, 2008. Midgley, Mary: Science and Poetry. London, Routledge, 2002. Morton, Olivér: Eating the Sun. Fourth Estate, 2007. Pearce, Fred: Turning Up the Heat. London, The Bodley Head, 1989. Schneider, Stephen H.: Global Warming. San Francisco, Sierra Club Books, 1989. Schneider, Stephen H.: The Patient from Hell. Cambridge, Mass., Da Capo Press, 2005.

2. A KLÍMA ELŐREJELZÉSE Charlson, Robert (ed.): Earth System Science. London, Academic Press, 2000. Houghton, Sir John: Global Warming. London, Cambridge University Press, 2004. Lawson, Nigel: An Appeal to Reason: A Cool Look at Global Warming. London, Gerald Duckworth & Co. Ltd., 2008. McGuffie, Kendal – Ann Henderson-Sellers: A Climate Modelling Primer. Chichester, Wiley, 2005. Mann, Michael E. – Lee R. Kump, Dire Predictions. Understanding Global Warming New York, DK Publishing, Inc., 2008. Millennium Ecosystem Assessment Report. Washington, DC: Island Press, 2005. Tickell, Sir Crispin: Climate Change and World Affairs. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1986.

3. KÖVETKEZMÉNYEK ÉS TÚLÉLÉS Attenborough, Sir Dávid: Life on Earth. London, Harper Collins, 1979. Dawkins, Richard: The Extended Phenotype. Oxford and San Francisco, W. H. Freeman, 1982. Fagan, Brian: The Long Summer. London, Granta, 2005. Fortey, Richard: The Earth. London, Harper Collins, 2004. Gore, Al.: An Inconvenient Truth. London, Bloomsbury, 2006. Lenton, Tim – W. von Bloh: Biotic Feedback Extends Lifespan of Biosphere, Geophysical Research Letters (2001) Lovelock, James: The Revenge of Gaia. London, Allén Lane/Penguin, 2006. Pearce, Fred: When the Rivers Run Dry. London, Transworld, 2006. Schellnhuber, H.-J.: Earth System Analysis. Berlin, Springer, 1998. Turner, J. Scott: The Extended Organism. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 2000. Wilson, Edward O.: The Diversity oj Life. Cambridge, Mass., Harvard University Press, 1992.

4. ENERGIA- ÉS ÉLELMISZERFORRÁSOK Ames, Bruce: Dietary Carcinogens and Anticarcinogens, Science, 221 (1983), pp. 1256-1264. Comby, Bruno: Environmentalists fór Nuclear Energy. Paris, TNR Editions, 2000. Cravens, Gwyneth: Power to Savé the World. The Truth about Nuclear Energy. New York, Alfréd A. Knopf, 2007. Laughton, Michael: Power to the People. London, ASI Ltd., 2003. Nuttall, W. J.: Nuclear Renaissance. London, Institute of Physics Publishing, 2005. Rayner, Joel: Basic Engineering Thermodynamics. Longman, Harlow, Essex, 1996. 6. A Gaia-elmélet története Harding, Stephan: Animate Earth. Science, Intuition and Gaia. Totnes, Green Books, 2006. Kump, Lee R. – James F. Kasting – Robert G. Crane: The Earth System. New Jersey, Prentice Hall, 2004. Margulis, Lynn: The Symbiotic Plánét. London, Phoenix Press, 1998. Margulis, Lynn – Dorion Sagan: Microcosmos. New York, Summit Books, 1986.

Schneider, Stephen H. – Randi Londer: The Coevolution of Climate and Life. San Francisco, Sierra Club Books, 1984. Strogatz, Steven H.: Nonlinear Dynamics and Chaos. Cambridge, Mass., Perseus Books, 2000. Wilkinson, Dávid: Fundamental Processes in Ecology. An Earth Systems Approach. Oxford, 2006. 7. Gaia különböző percepciói Gribbin, John: Deep Simplicity. London, Penguin Books, 2004. Hölldobler, Bért – Edward O. Wilson: The Superorganism. New York, W. W. Norton, 2008. Primavesi, Anne: Gaia and Climate Change. London, Routledge, 2009. Wilson, Edward O.: Consilience. London, Little Brown and Company, 1998.

8. ZÖLDEK LEGYÜNK-E VAGY SEM Carson, Rachel: Silent Spring. Boston, Houghton Mifflin, 1962. Crichton, Michael: State oj Fear. New York, Harper Collins, 2(j)04. Goldsmith, Edward: The Way. Boston, Shambhala, 1993. Mabey, Richard: Country Matters. London, Pimlico, 2000. Mabey, Richard: Beechcombings. The Narratives oj Trees. London, Chatto, 2007. Porritt, Jonathon: Playing Saje. Science and the Environment. Thames and Hudson, 2000. Porritt, Jonathon: Capitalism as ij the World Matters. London, Earthscan, 2005. Rogers, Richard: Citiesjor a Small Plánét. Faber & Faber, 1997.

9. EGY KÖVETKEZŐ VILÁG FELÉ Rees, Martin: Our Finai Century. London, William Heinemann, 2003.

KÖNYVEK GAIÁRÓL Lovelock, James: Gaia. A New Look at Life on Earth. Oxford, University Press, 1979. Lovelock, James: TheAges oj Gaia. New York, W. W. Norton, 1988. Lovelock, James: Gaia. The Practical Science of Planetary Medicine. (1991), reprinted as Gaia. Medicine jor an Ailing Plánét. London, Gaia Books, 2005. Lovelock, James: Homage to Gaia. The Life oj an Independent Scientist. Oxford University Press, 2000.

A kiadásért felelős az Akadémiai Kiadó Zrt. igazgatója Felelős szerkesztő: Sisák Gábor Termékmenedzser: Egri Róbert Tipográfia, nyomdai előkészítés: Eredeti Bt. A borító Berkes Dávid sorozatterve alapján készült A nyomdai munkálatokat az Akadémiai Nyomda végezte Felelős vezető: Újvárosi Lajos Martonvásár, 2010 Kiadványszám: TK100016 Megjelent 13 (A/5) ív terjedelemben

A SZERZŐRŐL A szerző, James Lovelock extravagáns és nagy hatású ökológus, jelenleg független tudós, kutató, eredeti végzettségét tekintve kémikus (később orvosi PhD-t szerzett). Vizsgálódásai középpontjában az emberi tevékenység által kiváltott, globális ökológiai változások állnak. Egy általa feltalált műszer, az elekt-ronbefogási detektor (ECD) alapvetően változtatta meg a környezetről való gondolkodásunkat.