Elveszett kapcsolatok 9789635299911 [PDF]

Zitiervorschau

JOHANN HARI

ELVESZETT KAPCSOLATOK A SZORONGÁS ÉS A DEPRESSZIÓ VALÓDI OKAI ÉS MEGHÖKKENTŐ GYÓGYMÓDJAI

ÉDESVÍZ KIADÓ BUDAPEST

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Johann Hari / Lost Connection Published by Bloomsbury Circus, an imprint of Bloomsbury Publishing Plc., UK, 2018 Fordította Kovács Zsuzsa Szerkesztette Barsi Nikoletta Copyright © Johann Hari, 2018 Hungarian translation © Kovács Zsuzsa, 2019 Hungarian edition © Édesvíz Kiadó Kft., 2019 Cover design © Édesvíz Kiadó Kft., 2019 Minden jog fenntartva. A könyv – a kiadó írásos jóváhagyása nélkül – sem egészében, sem részleteiben nem sokszorosítható vagy közölhető, semmilyen formában és értelemben, elektronikus vagy mechanikus módon, beleértve a nyilvános előadást vagy tanfolyamot, a hangoskönyvet, bármilyen internetes közlést, a fénymásolást, a rögzítést vagy az információrögzítés bármely formáját. A könyvben olvasható információk csupán tájékoztató jellegűek, nem pótolják egyetlen egészségügyi probléma diagnózisát, kezelését sem. Nem helyettesíthetik a képzett egészségügyi szakemberrel folytatott konzultációt. E könyv tartalma csupán segítséget nyújt egy egészségügyi szakember által előírt észszerű és felelős kezelési programhoz. A szerző és a kiadó semmiféle felelősséget nem vállal a könyv tartalmának félreértelmezéséért vagy téves alkalmazásáért. ÉDESVÍZ KIADÓ, BUDAPEST Felelős kiadó Novák András igazgató Főszerkesztő és műszaki vezető Melher Viktor Tipográfia Alinea Kft. Borítót készítette Édesvíz Kiadó Kft. Elektronikus változat

Békyné Kiss Adrien ISBN 978-963-529-992-8 (epub) ISBN 978-963-529-993-5 (mobi)

Kedves Olvasó! Az Édesvíz Kiadó célja megalakulása, 1989 óta, hogy útmutatást, támaszt, kihívást nyújtson azoknak, akik a tudatos önismeret és önfejlesztés egész életen át tartó útjára léptek. A Kiadó csapata azóta is minden nap azon dolgozik, hogy megtaláljuk és megjelentessük azokat a könyveket, amelyek céljai elérésében (vagy keresésében) leginkább segítik Önt. Ahogy az élet minden területén, könyvkiadói hivatásunkban is a megújulás, az innováció az egyik legfontosabb szempont. Elkötelezettek vagyunk a nyomtatott és az elektronikus könyvkiadásban egyaránt. Ezért használjuk ki az ebook kínálta lehetőségeket is: ezzel a XXI. századi technikával környezetkímélőbben és az Ön számára is olcsóbban tudjuk eljuttatni Önhöz azt, amit szeretne, mint a nyomtatott verzióval. Ráadásul a régi, boltokban talán már nem is kapható könyveinket digitálisan ismét megtalálhatja. Az olvasás élménye és szeretete az Édesvíz Kiadó hitvallása: legyen az nyomtatott vagy elektronikus, megvásárolt vagy illegálisan letöltött. Lényeg, hogy az Üzenet, a Könyv eljusson Önhöz. Ugyanakkor mire Ön ezeket a sorokat olvassa, addigra akár ezernél is több órányi munkánk és jelentős kiadásaink vannak a megjelentetésben. Ezért hálásan megköszönjük, ha könyvünket illegális letöltés helyett megvásárolja, és ezzel hozzájárul Kiadónk fenntartásához és további könyvek kiadásához. Cserébe mi igyekszünk minden kiadványunkat egyre könnyebben és olcsóbban elérhetővé tenni az Ön számára. Szívesen fogadunk minden visszajelzést, amelyet megfontolva még többet tehetünk azért, hogy Ön, kedves Olvasó, elégedett legyen Kiadónkkal és könyveinkkel.

Köszönjük együttműködését! Jó olvasást kíván: Novák András alapító tulajdonos Kapcsolat: [email protected] www.edesviz.hu

Barbara Batemannek, John Batemannek és Dennis Hardmannek

A könyvben említett interjúk hanganyaga meghallgatható angolul a www.thelostconnections.com weboldalon.

Előszó: Az alma 2014-ben egy tavaszi estén egy kis belvárosi utcában sétáltam Hanoiban, amikor megláttam egy almát egy járda melletti standon. Furcsán nagy volt, piros és invitáló. Nagyon béna vagyok alkudozásban, úgyhogy három dollárt fizettem azért az egy szem gyümölcsért, amit aztán magammal vittem a szobámba a Very Charming Hanoi Hotelbe. Jó turistához híven, aki elolvassa az egészségügyi figyelmeztetéseket, gondosan megmostam az almát a palackozott ásványvízben, de amikor beleharaptam, valami keserű vegyszeríz öntötte el a számat. Gyerekkoromban pont ilyen ízűnek képzeltem minden ételt egy atomháború után. Tudtam, hogy nem kellene, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy kimenjek, és vegyek valami mást, úgyhogy a felét megettem, a maradékot pedig megundorodva félretettem. Két óra múlva kezdett fájni a hasam. Két napon keresztül ültem a szobámban, mely egyre gyorsabban forgott körülöttem, de nem aggódtam: volt már részem ételmérgezésben. Ismertem a menetét. Egyszerűen csak vizet kell inni, és hagyni, hogy átmenjen rajtad. A harmadik napon rádöbbentem, hogy a Vietnamban töltött időm elúszik ebben a betegség keltette zavaros homályban. Azért mentem oda, hogy háborús túlélőket keressek egy másik könyvprojektemhez, úgyhogy felhívtam a tolmácsomat, Dang Hoang Linh-t, és megkértem, hogy kísérjen el a messzi déli vidékre, ahogyan eredetileg is terveztük. Ahogy utazgattunk – egy szeméttel borított falucska itt, egy Agent Orange (az úgynevezett „narancssárga hatóanyag”) -áldozat ott –, kezdtem biztosabban állni a lábamon. Másnap reggel elvitt egy töpörödött kis nyolcvanhét éves asszony kunyhójába. A nő ajkát élénkpirosra festette a növény, amit rágcsált, ő pedig

egy pallón húzta magát hozzám közelebb a padlón, amire valaki kerekeket szerelt neki. Elmondta, hogy a háború alatt kilenc évet töltött a bombázások elől menekülve, hogy a gyerekeit valahogy életben tartsa. A falujában egyedül ők élték túl a háborút. Miközben beszélt, valami furcsa dolgot kezdtem tapasztalni. A hangja mintha nagyon messziről érkezett volna hozzám, és a szoba elkezdett megfékezhetetlenül mozgásba lendülni körülöttem. Majd – egészen váratlanul – kirobbant belőlem, és az egész kunyhóját beterítette egy hányás-hasmenés vulkán. Amikor – egy kis idő elteltével – újra felfogtam, hol vagyok, az idős asszony szomorúnak tűnő szemekkel nézett rám. „A fiúnak kórházba kell mennie – mondta. – Nagyon beteg.” Nem-nem, ellenkeztem. Kelet-Londonban éveken át éltem alapvetően rántott csirkén, úgyhogy nem ez volt életem első E. coli rodeómutatványa. Arra kértem Dang-t, hogy vigyen vissza Hanoiba, hogy a szállodai szobámban a CNN-t és időnként a saját gyomortartalmamat bámulva néhány nap alatt helyrejöhessek. Nem, ragaszkodott a néni megingathatatlanul, kórházba kell mennem. – Figyelj ide, Johann! – mondta Dang. – Ő az egyetlen ember a faluban, aki a gyerekeivel túlélt kilenc évnyi amerikai bombázást. Én az ő egészségügyi tanácsát fogadom meg a tiéd helyett. Betámogatott a kocsijába, én pedig végigémelyegtem és -vonaglottam az utat egy kórházépületig, amelyet, mint később megtudtam, a szovjetek építettek évtizedekkel korábban. Én voltam az első külföldi, akit ott kezeltek. Egy csoport nővér rohant ki – félig izgatottan, félig zavartan – értem, és bevittek egy asztalhoz, ahol azonnal kiabálni kezdtek. Dang visszakiabált a nővérkéknek, akik most már visítottak egy olyan nyelven, amelyből egyetlen szót sem tudtam felismerni. Akkor vettem észre, hogy valamit szorosan a karom köré tekertek. Azt is észrevettem, hogy a sarokban volt egy kislány, egyedül, akinek be

volt gipszelve az orra. Rám nézett. Visszanéztem. Mi voltunk az egyedüli páciensek a szobában. Amint meglett a vérnyomásmérés eredménye – veszélyesen alacsony, mondta a nővér, Dang tolmácsolásában –, tűket kezdtek szurkálni belém. Később Dang elmesélte, hogy azt füllentette nekik, hogy én egy nagyon fontos ember vagyok nyugatról, és ha ott halok meg, Vietnam egész népe szégyenbe kerül. Ez zajlott úgy tíz percig, miközben a karomba tűket szurkáltak, és telerajzolták jelekkel. Később kérdéseket kiabáltak nekem a tüneteimről Dang tolmácsolásával. Látszólag végtelen kérdéssor volt a fájdalmam természetével kapcsolatban. Ez idő alatt én furcsán kettéhasadtnak éreztem magam. Az egyik részemet lefoglalta az émelygés – a világ nagyon gyorsan forgott körülöttem, és én folyton ezt mondogattam magamban: állj meg, állj meg, állj meg. Egy másik részem azonban – valahol ez alatt vagy ezen túl – egy egészen racionális kis monológot folytatott: Ó… Ez a halál szele. Leterített egy mérgezett alma. Úgy jártál, mint Éva vagy mint Hófehérke vagy Alan Turing. Aztán ezt kérdeztem magamtól: tényleg ennyire hatásvadász lesz ez a te legutolsó gondolatod? Majd: ha attól, hogy megettél egy fél almát, ez történt veled, mit tesznek ezek a vegyszerek a gazdákkal, akik éveken át éjjel-nappal velük dolgoznak? Egyszer még jó sztori lehetne ebből. Majd: a halál torkában nem ilyesmiken kellene gondolkodnod. Az életed mélységes pillanataira kellene gondolnod. Az kellene, hogy képek villanjanak fel előtted. Mikor voltál igazán boldog? Elképzeltem magam kisfiú koromban, amint a régi házunkban fekszem az ágyon a nagyanyámmal; én hozzábújok, és a Coronation Street című brit szappanoperát nézzük. Elképzeltem magam évekkel később, amikor a kis unokaöcsémre vigyáztam; reggel hétkor felébresztett, bebújt mellém az ágyba, és hosszú és komoly kérdésekkel bombázott az életről. Elképzeltem magam egy másik ágyon fekve tizenhét

évesen az első emberrel, akibe életemben beleszerettem. Nem szexuális emlék volt ez – csak feküdtünk ott, egymást átölelve. Várjunk csak, gondoltam. Te tényleg csak ágyban fekve voltál boldog egész életedben? Mit árul el ez rólad? Aztán egy émelygésroham elnémította ezt a belső monológot. Könyörögtem az orvosoknak, hogy adjanak valamit, ami kikapcsolja ezt az extrém „tengeribetegséget”. Dang élénken kommunikált az orvosokkal. Végül ezt mondta: – Az orvos szerint szükséged van erre az émelygésre. Üzenet, és nekünk oda kell figyelnünk erre az üzenetre. Ez fogja elmondani, hogy mi a bajod. És ezzel újra hányni kezdtem. Sok-sok óra múlva egy orvos – egy a negyvenes éveiben járó férfi – került a látóterembe, és azt mondta: – Kiderült, hogy a veseműködése leállt. Rettenetesen ki van száradva. A hányás és hasmenés miatt régóta nem szívott fel vizet a szervezete, ezért olyan állapotban van, mintha napokig bolyongott volna a sivatagban.1 Dang közbevetette: – Azt mondja, hogy ha visszamentünk volna Hanoiba, útközben meg is halhattál volna. Az orvos megkért, hogy soroljam fel, mit ettem az elmúlt három napban. Rövid volt a listám. Egy almát. Fürkésző-gúnyos tekintettel nézett rám. – Tiszta volt az az alma? – Igen – feleltem –, megmostam palackozott vízzel. Mindenkiből úgy buggyant ki a nevetés, mintha a világ legjobb stand-up komikusi poénját adtam volna elő. Kiderült, hogy Vietnamban nem elég csak úgy megmosni az almát. Vastagon lepi a rovarirtó permet a gyümölcsöket, hogy hónapokig elálljanak. Teljesen meg kell hámoznod – különben így jársz. Bár az okát nem tudtam, egész idő alatt, amíg ezen a könyvön dolgoztam, újra és újra eszembe jutott, amit az az orvos mondott nekem aznap, a mérgezésem dicstelen órájában:

– Szükséged van az émelygésre. Üzenete van. Ez fogja elmondani, hogy mi a bajod. Csak valahol teljesen máshol, több ezer kilométerre onnan, a depresszió és a szorongás valódi okait és a visszaút megtalálásának lehetőségeit kutató utazásom végére értettem meg, hogy miért.

Bevezetés: Egy rejtély Tizennyolc éves voltam, amikor az első antidepresszáns-tablettámat bevettem. Álltam a gyenge angol napsütésben egy londoni bevásárlóközpont oldalából nyíló gyógyszertár előtt. A pirula kicsi volt és fehér, és olyan érzés volt lenyelni, mintha egy vegyi csókot kaptam volna. Aznap reggel elmentem az orvosomhoz. Elmondtam neki, hogy alig tudok visszaemlékezni olyan napra, amikor ne éreztem volna, hogy egy hosszú, megfékezhetetlen üvöltés akar kiszakadni belőlem. Egészen kisgyerekkorom óta – az iskolában, a főiskolán, otthon, a barátokkal – gyakran ki kellett mentenem magam, hogy bezárkózhassak valahová sírni. Nem néhány könnycseppről volt szó. Rendesen zokogtam. És amikor nem kellett sírnom, szinte folyamatosan zümmögött az elmémben egy szorongó monológ. Ilyenkor dorgáltam magam: „Az egész csak a fejedben zajlik. Győzd le. Ne legyél már ilyen gyenge!” Akkor szégyenkezve mondtam magamnak; most szégyenkezve írom le. Minden depresszióról vagy súlyos szorongásról szóló könyvben, amit olyan ember írt, aki érintett volt, a szerző hosszas fájdalompornó jelenetekkel – és igen élénk nyelvezetet használva – ecseteli az átélt szenvedés mélységeit. Erre akkor volt szükségünk, amikor a többiek még nem tudták, hogy milyen érzés a depresszió vagy a súlyos szorongás. Azoknak hála, akik immár évtizedek óta döntögetik ezt a tabut, nekem már nem azt a könyvet kell újraírnom. Én itt most nem erről fogok írni. Mindenesetre hidd el nekem: fáj. Egy hónappal azelőtt, hogy elmentem az orvoshoz, Barcelonában voltam a tengerparton és sírtam, miközben nyalogattak a hullámok, amikor egészen hirtelen felbukkant előttem a magyarázat – hogy miért történik mindez, és

hogy hogyan találhatok újra vissza az életbe. Európát utaztam be éppen egy barátnőmmel az utolsó nyáron, mielőtt én lettem az első ember a családban, aki egy menő egyetemre kezdett járni. Olcsó diák vonatjegyeket vettünk, ami azt jelentette, hogy egy hónapon át bármilyen európai vonaton ingyen utazhattunk, és diákszállókban laktunk. Sárga tengerpartok és a magas kultúra lebegett a szemem előtt – a Louvre, füves cigi és dögös olaszok. De éppen az indulásunk előtt utasított vissza életem első igazi szerelme, és azt éreztem, hogy a szokottnál is erősebben áradnak belőlem az érzelmek, mint valami zavaró szag. Az utazás nem a terveim szerint sikerült. Könnyekben törtem ki egy gondolán Velencében. Vonyítva sírtam a Matterhornon. A prágai Kafkaházban megállíthatatlanul remegni kezdtem. Ez szokatlan volt a számomra, de nem annyira szokatlan. Azelőtt is voltak olyan szakaszok az életemben, amikor kezelhetetlennek tűnt a fájdalom, és szerettem volna kimenteni magam a világból. De ott Barcelonában, amikor nem tudtam abbahagyni a sírást, a barátnőm megkérdezte tőlem, hogy tudome, hogy a legtöbben nem viselkednek így. És akkor éltem át életem igen kevés epifániájának egyikét. Odafordultam hozzá, és ezt mondtam neki: – Depressziós vagyok! Nem csak kitalálom ezt! Nem boldogtalan vagyok és nem gyenge – én depressziós vagyok! Tudom, hogy furán hangzik, de abban a pillanatban valódi boldogságlöketet éltem át – mint amikor teljesen váratlanul egy köteg pénzt találsz a kanapé támlájában. Arra, amit érzek, létezik egy szakkifejezés! Betegség, ugyanúgy, mint a cukorbetegség vagy az irritábilis bél szindróma! Természetesen évek óta ezt hallottam mindenfelől a kultúrát körbepattogó üzenetként, de csak most került a helyére. Rám gondoltak! És igen, amint hirtelen ott, abban a pillanatban visszaemlékeztem erre, a depresszióra van megoldás: az antidepresszánsok. Tehát nekem erre van szükségem! Amint hazaérek,

feliratok egy ilyen tablettát, és normális leszek, és azok a részeim, amelyek nem depressziósak, végre felszabadulnak. Mindig is voltak bennem olyan törekvések, amelyek nagyon nem passzoltak a depresszióhoz – emberekkel találkozni, tanulni, megismerni a világot. Ezek mind felszabadulnak majd, mondtam, mégpedig hamarosan. Másnap a Park Güellbe mentünk Barcelona központjában. A parkot Antoni Gaudí építész tervezte, szándékosan igen különösre – teljesen össze van zavarodva benne a perspektíva, mintha valami elvarázsolt kastély tükörtermében járnál. Van benne egy alagút, ahol mindent fodrozódó szögben látsz, mintha egy hullám csapna le éppen. Máshol hajlítottvas-sárkányok emelkednek az épületek közelében, mintha mozognának. Semmi nem olyan, amilyennek a világban lennie kellene. Ott bolyongva jött a gondolat, hogy az én fejem is ilyen: torzult, hibás. És hamarosan meg fogják javítani. Mint minden epifánia, ez is villámként érkezett, valójában azonban már jó ideje váratott magára. Tudtam, hogy mi az a depresszió. Láttam, ahogy eljátsszák szappanoperákban, és olvastam róla könyvekben. Hallottam a saját anyámat a depresszióról és szorongásról beszélni, és láttam, hogy gyógyszereket szed rá. És tudtam a gyógymódról is, mert néhány évvel azelőtt ettől zengett a média világszerte. A kamaszkorom egybeesett a Prozac korával – az új gyógyszerek hajnalával, melyek a világon először ígérték a depresszió gyógyítását az ember életét megnyomorító mellékhatások nélkül. Az évtized egyik sikerkönyve azt állította, hogy ezekkel a gyógyszerekkel a „jónál is jobban”1 leszel – hogy az átlagembernél erősebbé és egészségesebbé tesznek. Én ezt mind magamba szívtam, de soha egy pillanatra sem gondolkodtam el rajta. Az 1990-es években rengeteg ilyesmit lehetett hallani; a csapból is ez folyt. És most – végre – megértettem, hogy rám vonatkozott. Az orvosom, amint ez nyilvánvalóvá vált azon a reggelen, amikor elmentem hozzá, szintén a magáévá tette mindezt. A kis rendelőjében türelmesen elmagyarázta nekem, hogy miért érzem úgy magam. Vannak

emberek, akiknek természetes módon alacsonyabb egy szerotoninnak nevezett vegyület mennyisége az agyukban, mondta, és ez okozza a depressziót – ezt a furcsa, kitartó, célt tévesztett boldogtalanságot, ami nem múlik el. Szerencsére, még pont időben a felnőttkorom előtt, volt a gyógyszereknek egy új nemzedéke – az úgynevezett szelektív szerotonin visszavétel gátlók (SSRIk) – amelyekkel vissza lehet állítani a normál szerotoninszintet. A depresszió az agy betegsége, mondta, és ez a gyógymódja. Elővett egy képet az agyról, úgy magyarázott. Azt mondta, hogy a depresszió csakugyan, tényleg a fejemben zajlik – de nem úgy, ahogyan gondoltuk. Nem képzeletbeli. Az agy nagyon is valóságos működési hibája okozza. Nem kellett rábeszélnie. A történetet már réges-régen megvettem.2 Tíz percen belül a Seroxat (vagy, ahogyan az Egyesült Államokban ismerik, Paxil) receptemmel távoztam. Csak évek múlva – miközben ezt a könyvet írtam – mutatott rá nekem valaki arra a sok-sok kérdésre, amelyeket az én orvosom nem tett fel nekem aznap. Például: Van-e oka annak, hogy ilyen szörnyen érzem magam? Mi zajlik éppen az életemben? Van-e valami, ami fáj nekem, amin változtatni tudnánk? Ha feltette volna ezeket a kérdéseket, akkor sem hiszem, hogy meg tudtam volna válaszolni őket. Gyanítom, hogy csak néztem volna rá értetlenül. Az életem, mondtam volna neki, jó. Persze, hogy vannak problémáim; a boldogtalanságra azonban nem volt okom – ilyen boldogtalanságra semmiképpen. Mindenesetre nem kérdezett, és én nem gondolkodtam el ennek az okán. A következő tizenhárom évben az orvosok folyamatosan felírták nekem ezt a gyógyszert, és egyikük sem kérdezte meg őket. Ha megtették volna, gyanítom, hogy méltatlankodva feleltem volna: „Ha rosszul működik az ember agya, és nem termeli a megfelelő boldogsághozó vegyületeket, mi értelme van ilyeneket kérdezni? Nem kegyetlenség ez? Egy demens betegtől

sem kérdezgetik, hogy miért nem emlékszik rá, hogy hol hagyta a lakáskulcsát. Micsoda hülyeség ilyet kérdezni tőlem! Nem végzett orvosi egyetemet?” Az orvos azt mondta, hogy két hétbe telik, mire megérzem a gyógyszer hatását, én azonban már aznap este, miután kiváltottam a receptet, valami melegséget éreztem, amint átfutott rajtam – valami finom zúgást, amiről biztosra vettem, hogy az agyi szinapszisaim nyögését-nyikorgását hallom, amint a megfelelő alakzatba rázódnak. Egy régi kedvenc válogatáskazettát hallgatva feküdtem az ágyon, és tudtam, hogy hosszú ideig nem fogok újra sírni. Pár héttel később elutaztam, hogy elkezdjem az egyetemi tanulmányaimat. Az új vegyi páncélzatomban már nem féltem. Ott én voltam az antidepresszánsok evangélistája. Ha egy barátom szomorú volt, megkínáltam a tablettáimból, hogy próbálja ki, és orvoshoz küldtem, hogy írassa fel magának. Meggyőződésemmé vált, hogy nem egyszerűen nem vagyok depressziós, hanem még ennél is jobb állapotban vagyok, amire „antidepresszióként” gondoltam. Azt mondogattam magamnak, hogy szokatlanul rugalmas és energikus vagyok. A gyógyszernek voltak fizikai mellékhatásai, amelyeket érzékeltem, ez igaz – eléggé meghíztam, és váratlan pillanatokban tört rám a verítékezés. Ez azonban alacsony ár volt azért, hogy már nem árasztottam a környezetemre a szomorúságomat. És – nézzenek oda! – most már bármire képes voltam. Néhány hónap múlva kezdtem észrevenni, hogy vannak pillanatok, amikor váratlanul mégis kibuggyant belőlem a szomorúság. Megmagyarázhatatlannak és nyilvánvalóan irracionálisnak tűntek ezek a pillanatok. Visszamentem az orvoshoz, és abban állapodtunk meg, hogy emelnünk kell az adagot. A napi húsz milligrammot így aztán harmincra növeltük; fehér tabletták helyett most már kékeket szedtem. És ez így folytatódott végig a húszas éveimben is. Prédikációkat tartottam

ezeknek a gyógyszereknek a jótéteményeiről; aztán egy idő után a szomorúság megint visszatért; úgyhogy emeltük az adagolást; a harminc milligrammból negyven lett; a negyvenből ötven; amíg végül napi két nagy kék tablettát vettem be, azaz hatvan milligramm hatóanyagot. Minden alkalommal tovább híztam; minden alkalommal még jobban verítékeztem; minden alkalommal tudtam, hogy az ár, amit fizetek, megéri. Aki kérdezett, annak mindig elmondtam, hogy a depresszió az agy betegsége, és az SSRI-k jelentik a gyógymódot. Amikor újságírásba fogtam, újságcikkekben magyaráztam ugyanezt türelmesen az olvasóközönségnek. Orvosi folyamatként írtam le a vissza-visszatérő szomorúságomat – nyilvánvalóan kifogytak a vegyületek az agyamban, amit sem irányítani, sem megérteni nem tudtam. Hála Istennek, ezek a gyógyszerek nagyon hatásosak, magyaráztam, és jól működnek. Nézzenek csak rám! Én vagyok az élő bizonyíték. Olykor-olykor a kétely is felbukkant a gondolataimban – de ezt gyorsan elhessegettem azzal, hogy bekaptam még egy vagy két plusz tablettát az ilyen napokon. Megvolt a történetem. Sőt, amint ma már látom, két részletben érkezett. Az I. rész a depresszió okairól szólt: az agy működési rendellenessége, melyet a szerotonin hiánya vagy valami egyéb, a mentális hardveremet érintő gebasz okoz. A II. rész a depresszió megoldásáról szólt: a gyógyszerekről, amelyek helyreállítják az agy kémiai egyensúlyát. Tetszett ez a történet. Logikusnak találtam. Ez vezetett az életben.

Egyetlenegyszer hallottam csak más lehetséges magyarázatot arra, hogy miért érezhetem így magam. Ezt nem az orvosom mondta; könyvekben olvastam róla, és egy televíziós vitaműsort is láttam erről. E szerint a depressziót és a szorongást a génjeinkben hordozzuk. Tudtam, hogy az anyám depressziós

volt, és súlyos szorongás gyötörte, mielőtt megszülettem (és utána is), és azt is tudtam, hogy a családunkban ennél régebben is lehetett találkozni ezzel a problémával. Párhuzamos történetekként láttam ezeket. Mindkettő arról szólt, hogy ez a valami veled született, a véredben van.

Azért kezdtem el ezen a könyvön dolgozni három évvel ezelőtt, mert volt néhány rejtély, ami elgondolkodtatott – furcsa dolgok, amelyeket az általam oly sokáig prédikált sztorikkal nem tudtam megmagyarázni, és amelyekre választ akartam kapni. Íme, az első rejtély. Egyszer, évekkel azután, hogy elkezdtem szedni a gyógyszert, a terapeutám rendelőjében arról beszéltem, hogy mennyire hálás vagyok, hogy léteznek az antidepresszánsok, és hogy nekik köszönhetően jobban vagyok. – Ez furcsa – mondta. – Mert én úgy látom, hogy maga még mindig elég depressziós. – Ez megdöbbentett. Mire gondolhatott? – Nos – mondta –, maga sokat szenved érzelmileg. És én nem látom, hogy ez jelentősen eltérne attól, ahogyan leírja, hogy hogy volt, mielőtt szedni kezdte a gyógyszert.3 Türelmesen elmagyaráztam neki, hogy nem érti a dolgot: a depressziót az alacsony szerotoninszint okozza, és az én szerotoninszintem már magasabb. Azon töprengtem, hogy mégis milyen képzést kaphatnak ezek a terapeuták. Ahogy teltek az évek, időről időre finoman újra előhozakodott ezzel. Rámutatott, hogy a meggyőződésem, mely szerint az emelt gyógyszeradag megoldja a problémámat, nem felel meg a tényeknek, mivel továbbra is nagyon sokszor lehangolt, depressziós és szorongó vagyok. Haragosan és fontoskodó felsőbbrendűséggel hőköltem vissza. Még évek teltek el, mielőtt végül meghallottam, hogy mit akart mondani. A harmincas éveimbe lépve átéltem egyfajta negatív epifániát – az ellenkezőjét

annak ott a tengerparton Barcelonában, évekkel korábban. Akármilyen magasra tornáztuk fel az antidepresszáns-dózisomat, a szomorúság mindig legyőzte a hatását. Volt a látszólagos kémiai megkönnyebbülésnek egy buborékja, majd mindig visszatért a szúrós boldogtalanság érzése. Megint felerősödtek az ilyen üzeneteket hordozó visszatérő gondolatok: az élet értelmetlen; minden, amit teszel, értelmetlen; az egész csak szaros időpazarlás. Beborított a véget nem érő szorongás monoton hangja. Úgyhogy az első rejtély, amit meg akartam érteni, ez volt: hogyan lehetek még mindig depressziós, miközben antidepresszánst szedek? Mindent jól csináltam, és valami mégsem stimmel. Miért?

Az elmúlt néhány évtizedben érdekes dolog történt a családommal. Egész kicsi koromból vannak emlékeim a konyhaasztalra kipakolt pirulás üvegcsékről, melyek csak vártak ott a kisilabizálhatatlan fehér címkéikkel. Korábban már írtam szerfüggőségről a családomban, és hogy az egyik legkorábbi emlékemben hogyan próbáltam felébreszteni egy rokonomat, de nem sikerült. Nagyon kicsi koromban azonban nem a betiltott drogok domináltak az életünkben, hanem az orvosoktól kapott gyógyszerek: régi típusú antidepresszánsok és nyugtatók, például válium; kémiai trükkök és hangulatmódosítások, amelyek segítettek átvészelni a napot. De nem ez az érdekesség, ami történt. Az érdekesség az, hogy miközben felnőttem, a nyugati civilizáció felzárkózott a családunkhoz. Amikor kicsi voltam és a barátaimnál aludtam, megfigyeltem, hogy az ő családjaikban senki nem kapkod be tablettákat a reggeli, az ebéd vagy a vacsora mellé. Senki nem szedálta vagy turbózta fel magát, vagy nyomta el a depresszióját. Arra jöttem rá, hogy a családom kilóg a sorból. Aztán ahogy teltek az évek, fokozatosan észrevettem, hogy egyre több

ember életében jelennek meg a pirulák – receptre, jóváhagyva, ajánlásra. Ma mindenütt körülvesznek. Az Egyesült Államokban körülbelül minden ötödik ember szed legalább egyfajta szert valamilyen pszichés problémára4; az Egyesült Államokban közel minden negyedik középkorú nő vesz be antidepresszánst bármely időpillanatban5; az amerikai középiskolákban körülbelül minden tíz fiúra esik egy, aki erős serkentőszert szed, hogy jobban tudjon összpontosítani6; a legális és illegális szerektől való függőség ma már annyira elterjedt, hogy a fehér férfiak várható élettartama az Egyesült Államok egész békeidő történelmében most először csökkent. Ezek a hatások az egész nyugati világban megjelentek: mialatt például ezt olvasod, minden harmadik francia7 vesz be valamilyen legális pszichotróp szert, például antidepresszánst, és egész Európát tekintve az Egyesült Királyságban8 a legmagasabb a szerhasználat aránya. És nem tudod kikerülni: amikor a tudósok a nyugati országok vízellátását ellenőrzik, mindig találnak benne antidepresszánst, mert olyan sokan szedjük és választjuk ki őket, hogy egyszerűen már nem lehet kiszűrni a mindennapi ivóvizünkből.9 Szó szerint ezekkel a gyógyszerekkel vagyunk átmosva. Ami valaha meghökkentő volt, az ma normális. Anélkül, hogy túl sokat beszélnénk róla, elfogadtuk, hogy rengeteg olyan ember van körülöttünk, aki annyira szenved a lehangoltságtól, hogy nap mint nap erős szintetikus szerek szedésének érzi szükségét, hogy valahogyan ne essen szét.

A második rejtély tehát, ami elgondolkodtatott, ez: mi az oka annak, hogy ennyivel többen érzik nyilvánvalóan depressziósnak és súlyosan szorongónak magukat? Mi változott? Aztán harmincegy éves koromban azon kaptam magam, hogy a felnőtt életemben először kémiailag meztelen vagyok.10 Akkor már úgy egy évtizede

nem vettem tudomást a terapeutám finom emlékeztetőiről, hogy a gyógyszer ellenére még mindig depressziós vagyok. Csak az egyik életválságom után – amikor kétségtelenül és lerázhatatlanul borzalmasan voltam – döntöttem úgy, hogy meghallgatom. Amivel olyan hosszú ideje próbálkoztam, az – úgy tűnt – nem működött. Így amikor az utolsó levél Paxilt is kimostam magamból, ezeket a rejtélyeket találtam – ott vártak rám, mint a vonatról leszálló gyerekek, hogy végre észrevegyem őket. Miért voltam még mindig depressziós? Miért voltak olyan sokan a hozzám hasonlók? És akkor rájöttem, hogy az egész felett ott lebegett egy harmadik rejtély is. Lehetséges, hogy nem az agyi kémia, hanem valami más váltotta ki bennem – és sok más emberben körülöttem – a depressziót és a szorongást? Ha igen, akkor mi lehet az? De újfent félretettem ezt a kérdést. Amint belehelyezkedsz egy történetbe a fájdalmadról, nagyon-nagyon nehezen akarod azt megkérdőjelezni. Olyan volt, mintha ezt a pórázt kötöttem volna a szenvedésem nyakába, hogy megpróbáljak valamennyire uralkodni felette. Attól féltem, hogy ha nekimegyek a történetnek, amellyel olyan sokáig éltem, a fájdalom, mint valami láncát letépő vadállat, nekem ugrik majd. Néhány éven át egy adott mintát követtem. Elkezdtem kutatni ezek után a rejtélyek után – tudományos értekezéseket olvastam, és beszéltem néhány kutató szerzővel –, de mindig visszakoztam, mert amit mondtak nekem, az megzavart, és ettől csak jobban szorongtam, mint az elején.11 Ehelyett inkább egy másik könyvre – A kábulat ára. A drogháború igaz története – koncentráltam. Nevetségesen hangzik, hogy könnyebbnek találtam interjúkat készíteni a mexikói drogkartellek bérgyilkosaival, mint utánajárni, hogy mi okozza a depressziót és a szorongást, de számomra ennél is veszélyesebbnek tűnt az érzelmeimmel – hogy mit éreztem és miért – kapcsolatos történet bolygatása. Aztán végül csak úgy döntöttem, hogy nem hagyhatom többé figyelmen

kívül. Három éven át tartó útra indultam, melynek során több mint hatvanötezer kilométert tettem meg. Több mint kétszáz interjút készítettem a világ számos pontján a világ néhány legjelentősebb társadalomtudósával, emberekkel, akik keresztülmentek a depresszió és a szorongás mélységein, és olyanokkal, akik meggyógyultak. Olyan helyeken kötöttem ki, amelyekre az elején álmomban sem gondoltam volna – egy amish faluban Indiana államban, egy bérháznegyedben Berlinben, ahol lázadás tört ki, egy brazil városban, ahol betiltották a reklámokat, egy baltimore-i laboratóriumban, ahol teljesen váratlan módon viszik végig az embereket az őket ért traumákon. Amit megtudtam, arra késztetett, hogy radikálisan átvizsgáljam a történetemet – magamról és arról a szenvedésről, amely kátrányként terjed és vonja be a kultúránkat. Szeretnék rögtön a legelején jelezni két dolgot, amelyek a könyvem nyelvezetét formálták. Engem mindkettő meglepetésként ért. Az orvosom azt mondta, hogy depresszió és akut szorongás is gyötör. Én azt hittem, hogy ez két külön probléma, és így is beszéltek róluk az alatt a tizenhárom év alatt, amíg én orvosi ellátásban részesültem miattuk. A kutatásaim során azonban észrevettem valami különös dolgot. Minden, ami a depressziót fokozza, az ugyanakkor a szorongást is fokozza, és vice versa. Együtt fokozódnak és enyhülnek. Ez érdekesnek tűnt, és csak akkor kezdtem megérteni, amikor leültem beszélgetni Robert Kohlenberg pszichológiaprofesszorral Kanadában. Valaha ő is úgy gondolta, hogy a depresszió és a szorongás két különböző dolog. Mialatt azonban több mint húsz éven át tanulmányozta a kérdést, rájött, hogy „az adatok szerint nem is annyira elkülöníthetők”. A gyakorlatban „a diagnózisok, különös tekintettel a depresszióra és a szorongásra, átfedik egymást”. Olykor az egyik rész hangsúlyosabb, mint a másik – lehet, hogy ebben a hónapban pánikrohamaid vannak, a következőben pedig sokat fogsz sírni. Azt az elképzelést azonban, hogy ugyanúgy különböznek, mint

(mondjuk) a tüdőgyulladás a lábtöréstől, a bizonyítékok nem támasztják alá. Megmutatta, hogy elég nagy a „rendetlenség” ezen a téren. A tudományos vitában Robert érvelése került fölénybe. Az elmúlt években az Egyesült Államok fő orvoskutatást finanszírozó, National Institutes of Health nevű szervezete leállította azoknak a tanulmányoknak a finanszírozását, amelyek a depressziót és a szorongást két külön diagnózisként mutatják be.12 „Valami sokkal valósághűbb dolgot szeretnének, ami megfelel annak, ahogyan az emberek a klinikai gyakorlatban megjelennek” – mondta. Olyannak kezdtem látni a depressziót és a szorongást, mint ugyanannak a dalnak a két különböző feldolgozását. A depresszió egy downbeat emo banda feldolgozása, míg a szorongás egy üvöltő heavy metal bandáé – az alapkotta azonban egy és ugyanaz. A két állapot nem egy és ugyanaz, de ikrek.13

A második egészen másból következik, amint azt a depresszió és a szorongás kilenc okát tanulmányozva megtudtam. Amikor régen a depresszióról és a szorongásról írtam, mindig azzal kezdtem, hogy egy valamit leszögeztem: nem a boldogtalanságról fogok beszélni. A boldogtalanság és a depresszió két teljesen külön dolog. Nincs dühítőbb annál, mint amikor egy depressziós embernek azt mondják, hogy ne búsuljon, vagy vidám kis megoldásokat ajánlanak neki, mintha egyszerűen csak rossz napjai lennének. Olyan érzés, mintha miután mindkét lábadat eltörted volna, azt mondanák, hogy tánccal próbáld feldobni magad. A bizonyítékokat tanulmányozva azonban feltűnt valami, amit nem tudtam figyelmen kívül hagyni. Azok az erők, amelyek néhányunknál depressziót és súlyos szorongást okoznak, ugyanakkor még többünket tesznek boldogtalanná. Kiderült, hogy igenis van folytonosság a boldogtalanság és a depresszió között. Még mindig

nagyon mások – annyira különbözők, mintha egy ujjadat vagy az egyik karodat veszítenéd el egy autóbalesetben; mintha elesnél az utcán, vagy lezuhannál egy szikláról. De van közük egymáshoz. A depresszió és a szorongás, amint kiderül majd számomra, csak a legélesebb hegyei annak a dárdának, amelyet a kultúránkban szinte mindnyájunkba beledöftek. Ez az oka annak, hogy még a nem depressziós vagy súlyosan szorongó emberek számára is sok minden ismerős lesz ebben a könyvben.

Arra kérlek, hogy olvasás közben keresd ki és olvass bele azokba a tudományos tanulmányokba is, amelyekre a Jegyzetekben hivatkozom, és próbáld ugyanazzal a szkepszissel szemlélni, ahogyan én tálalom őket. Rugdald meg a bizonyítékot. Figyeld meg, hogy elég szilárd-e. Mindnyájunk számára túl magas a tét ahhoz, hogy ezt itt most félreértsük. Mert én olyan meggyőződésre tettem szert, ami az elején sokkolt volna. Szisztematikusan félreinformálnak minket a depresszió és a szorongás mibenlétével kapcsolatban. Az életem során két depressziósztorit hittem el. Az életem első tizennyolc évében azt hittem, hogy „az egész csak a fejemben zajlik” – vagyis nem valós, képzeletbeli, hamis; azt jelzi, hogy magammal vagyok elfoglalva, szégyenteljes dolog, a gyengeség jele. Majd az ezt követő tizenhárom évben elhittem, hogy mindez tényleg „a fejemben zajlik”, de teljesen másképp – hogy hibás agyi működés okozza. Később aztán megtudtam, hogy egyik történet sem igaz. A depresszió és a szorongás egyre emelkedő hullámának elsődleges oka nem a fejünkben keresendő. Hanem, amint kiderült, nagyrészt a világban, és abban, ahogy élünk benne. Megtudtam, hogy legalább kilenc bizonyított okra vezethető vissza a depresszió és a szorongás kialakulása (bár ezeket ezelőtt senki nem

rendezte így egy csokorba), és hogy ezek közül sok egyre fokozódik körülöttünk – és mi drasztikusan egyre rosszabbul vagyunk. Nem volt könnyű utazás. Amint majd meglátod, kapaszkodtam a régi történetembe, mely szerint a depressziómat valami hiba okozta az agyamban. Harcba szálltam érte. Hosszú ideig nem voltam hajlandó meglátni az orrom elé sorakoztatott bizonyítékokat. Nem puhán csusszantam bele egy másfajta gondolkodásmódba; harc volt ez a javából.14 Ha azonban ugyanazokkal a hibákkal folytatjuk, amelyeket eddig is, ilyen sokáig elkövettünk, megmaradunk ezeknek az állapotoknak a csapdájában, és tovább fognak súlyosbodni. Tudom, hogy elsőre rémisztő lehet a depresszió és szorongás okairól olvasni, mert nagyon mélyen húzódnak a kultúránk talajában. Engem megijesztett. Amint azonban tovább nyomultam az úton, rájöttem, hogy mi vár az egésznek a másik oldalán: a valódi megoldások. Amikor végül megértettem, hogy mi történik – velem és sok más hozzám hasonló emberrel –, azt is megtudtam, hogy vannak valódi antidepresszánsok, amelyek ránk várnak. Nem úgy néznek ki, mint azok a szintetikus antidepresszánsok, amelyek oly sokunknál olyan gyengén bizonyítottak. Nem olyasmi, amit megvásárolhatsz vagy lenyelhetsz. De elvezethetnek oda, ahol a fájdalomból kivezető valódi ösvény indul.

ELSŐ FEJEZET

A pálca Dr. John Haygarth igazi rejtéllyel találta szembe magát. Az angol Bath városában – és a nyugati világban számos elszórt területen – valami igen különleges dolog zajlott. Emberek, akiket évek óta megbénított a fájdalom, egyszerre feltápászkodtak az ágyukból, és újra jártak. Nem igazán számított, hogy a reuma nyomorította meg őket vagy a hosszú éveken át végzett nehéz fizikai munka – mindenütt azt rebesgették, hogy van remény. Újra felállhatsz. Soha senki nem látott még ehhez foghatót. John tudta, hogy egy Elisha Perkins nevű connecticuti amerikai által alapított vállalat évekkel azelőtt bejelentette, hogy felfedezték a megoldást mindenféle-fajta fájdalomra, amihez egyetlen módon lehetett hozzájutni: be kellett fizetned egy általuk levédett (és angolul „tractor” névre hallgató) betegségkihúzóként használt vastag fémrúd alkalmazására. Az eszköznek különleges tulajdonságai voltak, amelyeket azonban a cégnek sajnos nem állt módjában megosztani a páciensekkel, nehogy a versenytársaik lemásolják, és lefölözzék az ő hasznukat. De ha segítségre volt szükséged, a tractor alkalmazására kiképzett emberük meglátogatott az otthonodban vagy a kórházban, és komoran elmagyarázta, hogy ahhoz hasonlóan, ahogyan a villámhárító a villámot, a tractor is kihúzza a betegséget a testedből, és kiengedi a levegőbe. Ezután végigpásztázta a tractorral a tested körüli teret úgy, hogy az közvetlenül soha nem érintkezett veled. Forróság, sőt, akár égető érzés lepett meg. Az ember állította, hogy a fájdalom egyenletesen távozik belőled. Érzed? És amint a folyamat lezajlott, működött is. Nagyon sokan, akiket fájdalom kínzott, tényleg felkeltek az ágyból. A gyötrelmeik valóban enyhültek. Sok-

sok látszólag reménytelen esetet nyilváníthattak gyógyultnak – kezdetben. Dr. John Haygarth csak a hogyannal nem volt tisztában. Minden, amit az orvosi képzése során tanult, azt sugallta, hogy az állítás, mely szerint a fájdalom a testünkről levált olyan energia, amelyet ki lehet vezetni a levegőre, badarság. De itt voltak ezek a betegek, akik mégis azt jelezték, hogy ez működik. Úgy tűnt, hogy most már csak egy bolond kételkedhet a tractor erejében. Ezért John úgy döntött, hogy elvégez egy kísérletet. Fogott egy hosszú fadarabot a bathi kórházban, és bevonta némi régi fémmaradékkal. Hamis „tractort” állított elő, mely egyáltalán nem rendelkezett azokkal a titkos tulajdonságokkal, amelyekkel a hivatalos eszközök. Felkereste vele öt olyan betegét a kórházban, akiket – többek között reumás – krónikus fájdalom gyötört, és elmondta nekik, hogy szert tett egy (akkoriban már híres) Perkinspálcára, amivel segíthet rajtuk. Ezt követően az 1799-es év januárjának hetedik napján öt válogatott orvoskollégával együtt, akik tanúként voltak jelen, végigfuttatta a pálcát a páciensei teste körül. Az öt beteg közül, írta egy kicsit később, „négy szerint azonnal, három közül pedig jelentős mértékben enyhült a fájdalom a tractor hatására”. Az egyik férfi például, akinek a térde elviselhetetlenül fájt, boldogan, ujjongva kezdett sétálni az orvosok előtt. John levelet írt egy jó nevű bristoli orvos barátjának, melyben arra kérte, hogy ő is végezze el ugyanezt a kísérletet. A barátja nem sokkal később nagy elképedésére arról tájékoztatta a válaszlevelében, hogy a hamis tractor – megint csak egy fémmel bevont fapálca – ugyanazokat a meghökkentő eredményeket hozta. Egy negyvenhárom éves Robert Thomas nevű páciense például olyan erős reumás fájdalomtól szenvedett a vállában, hogy évek óta nem tudta felemelni a térdéről a kezét – mintha csak odaszögezték volna. Négy perccel azt követően azonban, hogy az orvos körbepásztázta a pálcával, több centiméterre felemelte a kezét. A rá következő néhány napon tovább kezelték a pálcával, és nemsokára a kandallópárkányt is meg tudta érinteni.

Nyolcnapi pálcás kezelést követően egy harminc centivel a kandallópárkány felett lévő fatáblát is elért. Az eredmények betegről betegre megismétlődtek. Már azon kezdtek töprengeni, hogy vajon lehet-e a pálcáknak addig ismeretlen különleges tulajdonságuk. A kísérletet aztán egy fémburkolatú csonttal is elvégezték. Ugyanúgy működött. Fémbe bugyoláltak egy régi pipaszárat „ugyanilyen sikerrel” – jegyezte meg az orvos szárazon. „Soha nem voltam tanúja ennél különösebb cirkuszi mutatványnak; szinte már féltünk egymás szemébe nézni” – írta neki egy másik orvos, aki szintén megismételte a kísérletet. A betegek viszont igenis belenéztek az orvosaik szemébe, és komoly arccal mondták: „Az Isten áldja meg, doktor úr!” Titokzatos módon azonban azt is feljegyezték, hogy néhány betegnél nem volt tartós a hatás. Az első csoda után újra kínozni kezdte őket a fájdalom. Mi történhetett?1

Amikor belekezdtem a kutatásba ehhez a könyvhöz, nagyon sok időt szenteltem az antidepresszánsokról szóló tudományos vitának, mely ma már mintegy két évtizede követhető nyomon az orvosi szaklapokban. Meglepve fedeztem fel, hogy mintha senki sem tudná pontosan, hogy mit tesznek velünk a gyógyszerek, vagy hogy miért – és ez alól az őket legerősebben támogató kutatók sem kivételek. Hatalmas vita zajlik a tudósok között, és nincs konszenzus. Amennyire meg tudtam állapítani, egy név az összes többinél gyakrabban tűnt fel újra és újra ebben az eszmecserében – és amikor az ő eredményeiről olvastam a tudományos cikkeiben és a The Emperor’s New Drugs című könyvében, az kétféle reakciót váltott ki belőlem. Először kinevettem; abszurdnak tűntek az állításai, és mindenféle szempontból szöges ellentétben álltak a saját közvetlen tapasztalataimmal.

Aztán dühös lettem. Úgy tűnt, hogy felrúgja az összes pillért, amelyekre a saját depresszióm történetét olyan jól felépítettem. Fenyegetést jelentett arra, amit magamról tudtam. Irving Kirsch professzorról van szó, aki, mire elmentem Massachusettsbe, hogy találkozzam vele, már a Harvard orvosi kara egyik vezető programjának aligazgatója volt.

Irving Kirsch az 1990-es éveket a rendelőjében töltötte, melynek falait könyvespolcok borították, és antidepresszánsok szedésére biztatta a pácienseit.3 Magas, ősz hajú, kellemes hangú férfi, és el tudom képzelni, mekkora megkönnyebbülést keltett a betegekben. Megfigyelte, hogy a gyógyszerek néha működtek, máskor pedig nem, de nem voltak kétségei afelől, hogy miért jártak sikerrel: a depressziót az alacsony szerotoninszint okozta, és ezek a gyógyszerek éppen a szerotonin szintjét emelték meg. Ezért könyveket írt, amelyekben az új antidepresszánsokat jó, hatékony kezelésként mutatta be, melyet terápiával érdemes párosítani, hogy a betegben zajló pszichológiai problémákat is kezeljék. Irving hitt az addig napvilágot látott hatalmas tudományos kutatási anyagban, és a saját szemével látta a pozitív hatást, amikor a betegei úgy tértek vissza hozzá, hogy jobban érezték magukat. Irving azonban egy olyan tudományterület vezető szakértői közé is tartozott, amelyik éppen akkoriban született meg Bathban, amikor John Haygarth először lengette meg a hamis pálcáját. Az angol orvos akkor jött rá, hogy ha orvosi kezelésben részesítesz egy beteget, valójában két dolgot adsz neki. Adsz neki egyszer egy szert, ami általában valamilyen kémiai hatással lesz a szervezetére. És adsz neki egy történetet is – arról, hogy a kezelés hogyan hat majd rá. És akármilyen elképesztően hangzik is ez, jött rá Haygarth, az általad

átadott történet sokszor ugyanolyan fontos, mint a szer. Honnan tudni ezt? Onnan, hogy ha a betegnek nem adsz mást, csak történetet – tehát ha például azt mondod neki, hogy ez a fémbe tekert régi csont kikúrálja a fájdalmát – az az esetek hihetetlenül magas hányadában működni fog. Ez a jelenség vált aztán placebohatás néven ismertté, és az azóta eltelt kétszáz év alatt egyre nőtt az ezt alátámasztó bizonyítékok száma. Irving Kirsch és a hozzá hasonló tudósok mutatták ki a placebók jelentős hatásait. Nemcsak azon tudnak változtatni, hogy hogyan érezzük magunkat – hanem konkrét fizikai hatásuk is lehet a szervezetünkre. Placebóval elérhető például, hogy egy begyulladt állkapocs meggyógyuljon. Placebóval gyomorfekélyeket lehet elmulasztani. Placebóval – legalábbis bizonyos fokig – a legtöbb orvosi probléma csillapítható. Ha azt várod tőle, hogy működjön, sokunknál meg is teszi a hatását.3 A kutatók éveken át találkoztak ezzel a hatással, csak nem tudták mire vélni. Például amikor a szövetséges hatalmak a második világháborúban legyőzték a nácikat, olyan sok szörnyű sebesülés történt, hogy az orvosok gyakran kifogytak az opiát fájdalomcsillapítókból. Egy Henry Beecher nevű amerikai aneszteziológus, aki a frontvonalon teljesített szolgálatot, attól félt, hogy ha fájdalomcsillapítás nélkül próbál operálni, azzal szívelégtelenséget okozhat a katonáinál, és ezzel öli meg őket.4 Ezért, mivel jobb ötlete nem volt, belefogott egy kísérletbe. Azt mondta a katonáknak, hogy morfiumot ad nekik, amikor valójában csak egy csepp sós vizet kaptak, aminek semmiféle fájdalomcsillapító hatása nincsen. A betegek ugyanúgy reagáltak, mint a morfiumra. Nem kiabáltak vagy nyöszörögtek, és nem is kaptak sokkot. A módszer bevált. Az 1990-es évek közepére Irving szinte mindenki másnál jobban beleásta magát ebbe a tudományterületbe, és arra készült, hogy egy harvardi program egyik vezető alakjaként vizsgálja meg a kérdést. Tudta azonban, hogy az új antidepresszáns gyógyszerek jobban működnek a placebónál – hogy azoknak

valódi kémiai hatásuk van. Egyszerű az oka annak, hogy tudta ezt. Ha be akarsz vezetni egy szert a piacra, ahhoz egy nagyon szigorú folyamatot kell végigvinned. Két csoporton kell tesztelned a szert: egy olyan csoporton, akik az igazi szert kapják, és egy másikon, akiknek cukortablettát (vagy más placebót) adnak. Aztán a tudósok összevetik a két csoportra tett hatást. Akkor engedélyezik a szer bevezetését a piacra, ha az jelentősen jobban szerepel a tesztek során, mint a placebo. Amikor tehát az egyik tanítványa – egy Guy Sapirstein nevű izraeli fiatalember – megkereste Irvinget egy ajánlattal, az felkeltette a kíváncsiságát, de nem hozta vad izgalomba. Guy elmondta neki, hogy nagyon szeretne utánajárni egy dolognak. Amikor az ember bevesz valamilyen gyógyszert, annak mindig van valamennyi placebohatása a benne lévő vegyületek hatásán túl. De pontosan mennyi? Az erős gyógyszereknél mindig az a feltételezés, hogy ez a kisebb hatás. Guy arra gondolt, hogy az új antidepresszánsok érdekes területet kínálnak ennek a kérdésnek a tisztázására – hogy meglássák, milyen kis százalékban tudható be a gyógyszerek hatása annak, hogy hiszünk bennük. Irving és Guy mindketten tudták, hogy ha elkezdik megvizsgálni ezt a kérdést, minden bizonnyal az derül majd ki, hogy a hatás nagyrészt kémiai, intellektuális szempontból azonban érdekes lehet a jelentéktelenebb placebohatás kivizsgálása is. Elég egyszerű tervvel indítottak. Megvan a könnyű módja annak, hogy elkülönítsd a bevett gyógyszer kémiai hatását attól a hatástól, amelyet azért fejt ki, mert hiszel benne. A kutatóknak a tudományos vizsgálatok egy konkrét formáját kellett követniük. A résztvevőket három csoportba osztották. Ha az első csoport tagja voltál, azt mondták neked, hogy szintetikus antidepresszánst kapsz – valójában azonban egyszerűen csak placebót adtak: egy cukortablettát, amely ugyanannyira volt hatékony, mint John Haygarth pálcája. Ha a második csoportba tartoztál, azt mondták neked, hogy szintetikus antidepresszánst kapsz – és tényleg ez történt. Ha pedig a

harmadik csoportba osztottak be, semmit sem kaptál – sem gyógyszert, sem cukortablettát; csak nyomon követtek az idő múlásával. Irving azt mondja, hogy ez a harmadik csoport a legfontosabb, holott szinte minden tanulmányból kihagyják.5 „Képzeld el – magyarázza –, hogy egy új megfázás elleni gyógyszerrel kísérletezel.” Az embereknek vagy placebót adsz, vagy magát a szert. Idővel mindenki jobban lesz. A sikerarány elképesztőnek tűnik. De aztán eszedbe jut, hogy a megfázásból nagyon sokan néhány napon belül mindenképpen meggyógyulnak. Ha ezt nem számítod bele, komolyan félre fog vezetni az azzal kapcsolatos benyomásod, hogy mennyire működik jól a megfázásgyógyszered – úgy nézne ki, mintha az olyan embereket is meggyógyítana, akik természetesen lábaltak ki a megfázásból. Szükséged van a harmadik csoportra ahhoz, hogy megmérhesd, milyen arányban lesznek egyszerűen, maguktól, segítség nélkül jobban az emberek. Irving és Guy tehát elkezdte összevetni az antidepresszánsokkal elért eredményeket ebben a három csoportban minden tanulmányban, amely valaha megjelent. Hogy egy szer kémiai hatását kiderítsd, két dolgot kell tenned. Először kiszűröd azokat, akik maguktól is mindenképpen jobban lennének. Aztán kiszűröd azokat is, akik a cukortablettát szedve lettek jobban. Ami marad, az a szer valódi hatása. Amikor azonban összeadták a nyilvánosan hozzáférhető tudományos antidepresszáns-tanulmányok adatait, megdöbbentette őket az eredmény. A kapott számok alapján az antidepresszánsok hatása huszonöt százalékban volt betudható a természetes gyógyulásnak, ötven százalékban a történetnek, amit róluk mondtál, és csak huszonöt százalékban a bennük lévő konkrét hatóanyagoknak.6 „Ez rettenetes meglepetésként ért engem” – mondta nekem Irving a cambridge-i lakása bejárati ajtaja előtt Massachusettsben. Arra gondoltak, hogy nem a megfelelő számokat kapták – hogy valahol hiba csúszott a számításaikba. Guy, amint később elmondta, biztos volt benne,

hogy „valami baj van az adatokkal”, ezért hónapokon át újra és újra végigment a számításaikon. „Teljesen belebetegedtem abba, hogy minden elképzelhető módon táblázatokat nézegettem és adatokat elemeztem” – mondta. De tudták, hogy valahol hibának kell lennie. Hibát nem találtak – úgyhogy kiadták az adataikat, hogy megnézzék, mire megy velük a többi kutató. Ennek köszönhetően Irving aztán egyszer csak kapott egy e-mailt – amelyben az állt, hogy az is lehetséges, hogy az eredményeikkel éppenhogy csak megkapargatták egy sokkal meghökkentőbb „botrány” felszínét. Azt hiszem, ez lehetett az a pillanat, amikor Irving az antidepresszánsok Sherlock Holmesává változott.

Az e-mailt egy Thomas J. Moore nevű tudós írta, aki arról számolt be, hogy megrázónak találja Irving eredményeit, és úgy gondolja, hogy tovább lehetne vinni a kutatásait – hogy rátapintsanak annak a lényegére, ami valójában zajlik a mélyben. Szinte minden tudományos tanulmányban, amelyet Irving ez idáig megvizsgált – állt az e-mailben –, volt valami megtévesztő. Azoknak a tanulmányoknak a túlnyomó részét, amelyek arról szólnak, hogy a gyógyszerek működnek-e, hatalmas gyógyszergyártók finanszírozzák, a kutatásnak pedig nagyon is konkrét célja van: piacra akarják vinni a gyógyszereiket, hogy profitálhassanak az eladásukból. Ezért van az, hogy a gyógyszercégek titokban végzik a kutatásaikat, és utána csak azokat az eredményeket hozzák a nyilvánosságra, amelyek vagy jó fényben tüntetik fel a gyógyszereiket, vagy legalábbis lehúzhatják a versenytársaikét. Ezt pontosan ugyanazon okból teszik, amiért (mondjuk) a KFC soha nem adna ki olyan információt, mely szerint a rántott csirke nem tesz jót neked.

Ezt hívják „publikálási elfogultságnak”.7 A gyógyszergyártók által végzett kutatások negyven százaléka soha nem kerül a nyilvánosság elé, és rengeteget adnak ki szelektíven – azaz a negatív eredményeik a vágószoba padlóján maradnak. Ez az e-mail tehát azt sugallta Irvingnek, hogy egészen addig csak azt látta a tudományos tanulmányokból, amit a gyógyszergyártó cégek láttatni akartak velünk. Thomas Moore azonban azt állította, hogy ezen túl lehet lépni. Elmondta Irvingnek, hogy hogyan férhet hozzá azokhoz az adatokhoz is, amelyeket a gyógyszergyártó cégek nem szeretnének megmutatni. Íme, a módszer. Ha az Egyesült Államokban akarsz piacra dobni egy gyógyszert, a Food and Drug Administration (FDA) nevű, azaz a hivatalos gyógyszerszabályozó szervhez kell fordulnod. A beadvány részeként minden általad elvégzett kísérletet kompletten be kell nyújtanod, akár jót, akár rosszat jelentsen ez a profitod szempontjából. Mint amikor szelfiket készítesz, és hússzor is lekapod magad a telefonoddal, csak hogy aztán tizenkilencet kidobj, amin tokád van, vagy karikás a szemed. Csak azt az egyet posztolod végül a Facebookra vagy az Instagramra, amelyiken szuperül nézel ki (vagy, ahogy nálam lenni szokott, nem vagy annyira béna). A gyógyszergyártó cégeknek azonban a törvényi előírásoknak köszönhetően az összes szelfijüket be kell küldeniük az FDA-nak – azokat is beleértve, amelyeken kövérnek tűnnek. Ha az információszabadságról szóló törvényre hivatkozol – állt az emailben – mindent megláthatsz. És akkor megtudhatod, hogy mi is zajlik itt valójában. Ez felkeltette Irving kíváncsiságát, és Thomasszal együtt kikérték a gyógyszergyártó cégek által benyújtott információt az Egyesült Államokban az idő tájt legszélesebb körben alkalmazott hat antidepresszánssal – Prozac, Paxil (ezt szedtem én is), Zoloft, Effexor, Duronin és Celexa – kapcsolatban.8 Néhány hónappal később meg is kapták az adatokat, és Irving nekifogott az

átbogarászásuknak a maga Sherlock Holmes nagyítójának megfelelő tudományos alaposságával. Az azonnal kiderült számára, hogy a gyógyszergyártók éveken át szelektíven jelentették meg a kutatásaikat, ráadásul a vártnál nagyobb mértékben. Az egyik Prozac-kísérletben például 245 betegnek adták a szert, a gyógyszergyártó azonban csak huszonhét alany eredményeit hozta nyilvánosságra. Ez a huszonhét beteg volt az, akiknél a szer működni látszott.9 Irving és Guy rájött, hogy ezeket az igazi adatokat használva ki tudják számítani, hogy mennyivel voltak jobban az antidepresszánsokat szedők, mint azok, akik cukortablettákat kaptak. A depresszió mélységének tudományos mérése az úgynevezett Hamilton-skála szerint történik, melyet egy Max Hamilton nevű kutató dolgozott ki 1959-ben. A Hamilton-skála 0-tól (ahol vidáman szökdécselsz) 51-ig (ahol vonatok elé veted magad) terjed. Hogy ráérezz a léptékre: ha javítasz az alvási mintádon, azzal hat Hamilton-pontot ugorhatsz a jó irányba. Irving arra jött rá, hogy a valóságos adatok szerint, amelyeket még nem szűrtek meg PR-os megfontolásokból, az antidepresszánsok valóban javítanak a Hamilton-értéken – azaz tényleg jobban érzik tőlük magukat a depressziós betegek. A javulás mértéke pedig 1,8 pont. Irving összeráncolta a szemöldökét. Ez a harmada annak, amit az alvásminőség javításával elérhetnek. Ez igen lesújtó felismerés volt. Ha ez igaz, az azt jelenti, hogy ezeknek a gyógyszereknek szinte semmilyen lényeges hatásuk nincs, legalábbis ami az átlagbeteget illeti – hogy John Haygarth régi pácienseihez hasonlóan Bathban, ők is a történettől lettek jobban egy időre, majd visszaestek, mivel a mélyben húzódó probléma újra felütötte a fejét. Az adatok mégis valami mást mutattak. Ezzel ellentétben a gyógyszerek mellékhatásai nagyon is valódiak voltak. Sokan meghíztak, vagy szexuális

problémák jelentkezetek náluk, vagy elkezdtek túlzottan verítékezni. Igazi gyógyszerek ezek, igazi hatásokkal. Amikor azonban a tőlük várt hatásra kerül a sor a depresszió és a szorongás ellen, kiderül, hogy a legtöbb embernél nagyon kevés valószínűséggel oldják meg a problémát. Irving nem akarta, hogy ez igaz legyen – a saját publikált munkásságának is ellentmondott –, de azt mondta nekem: „Az egyik dolog, amiért igazán büszke vagyok magamra, az az, hogy az adatokat látva megengedem magamnak, hogy ha azok nem a várt eredményt gondolkodásomon.” Amikor csak annyit

mutatják, változtassak kellett tennie, hogy

a a

gyógyszergyártó cégek által átválogatott tanulmányok alapján döntsön, javasolta ezeket a gyógyszereket a pácienseinek. Most azonban, a kendőzetlen tudománnyal szembenézve, elkezdett ráébredni, hogy már nem végezheti a munkáját ugyanúgy, mint azelőtt.

Amikor Irving megjelentette ezeket a számokat egy tudományos szaklapban, támadásra számított azoktól a kutatóktól, akik a sok-sok adatot „kitermelték”. Valójában azonban ahogy teltek a hónapok, ha bármi történt is, az csak annyi volt, hogy sokuk felől valamiféle szégyenkező megkönnyebbülésfélét érzett. A kutatók egyik csoportja azt írta erről, hogy sokáig volt a tudományterület „mocskos kis titka”, hogy ezek a gyógyszerek valójában igen csekély pozitív hatással vannak a depresszióra.10 Mielőtt előrukkolt az adataival, Irving azt hitte, hatalmas szenzációt kelt majd egy addig ismeretlen, sokkoló gondolatmenettel. Valójában azonban csak arra jött rá, hogy a területen dolgozók közül sokan már régen tudták ezt, csak magukban tartották.

Valamikor azt követően, hogy a sajtóban rengeteg helyen megjelent ez a leleplezés, Guy – a Dr. Watson szerepét játszó egyetemi diák – éppen egy családi partin volt, és az egyik rokona odament hozzá. A hölgy akkor már évek óta antidepresszánsokon élt. Sírva fakadt, és elmondta neki, hogy úgy érzi, a fiú azt állítja, hogy minden, amit ő addig megtapasztalt az antidepresszánsokat szedve – a legalapvetőbb érzelmei –, hamis volt. – Én egyáltalán nem ezt mondom – válaszolta neki a fiú – Az, hogy a [hatás] legnagyobb részt placebo, csak annyit jelent, hogy az agyad a lényed leghihetetlenebb, legelképesztőbb része; és hogy az agyad csodálatos munkát végez azért, hogy jobban legyél. Nem arról van szó, hogy ami érzel, az nem igazi, hanem arról, hogy más okozza ezt az érzést… nem az, amit mondtak neked. Nem sikerült meggyőznie a hölgyet. Ezután éveken nem állt szóba Guyjal.

Nem sokkal később Irving még egy kiszivárogtatott tanulmányhoz hozzájutott. Ez, amikor elolvastam, különösen nagy csapást jelentett számomra, mert pontosan arról az állapotról volt szó benne, amelyben én is voltam valamikor. Nem sokkal azelőtt, hogy elkezdtem a Seroxat szedését (a szer Paxil néven is kapható), a gyógyszer gyártója, a GlaxoSmithKline titokban három klinikai vizsgálatot végzett azzal kapcsolatban, hogy adható-e a szer hozzám hasonló tizenéveseknek. Az egyik tanulmányból az derült ki, hogy a placebohatása jobb; a másik nem mutatott ki különbséget a szer és a placebo szedése között; a harmadik eredményei pedig vegyesek voltak. Egyikük sem a szer sikerességéről szólt. Az eredményeket azonban részlegesen mégis kiadták, ezzel a kijelentéssel: „A Paroxetine [szintén a szer egy elnevezése] hatékonyan kezeli a tizenévesek major depresszióját.”

A cégen belül folytatott megbeszélést később szintén kiszivárogtatták. Egy bennfentes figyelmeztetése: „Kereskedelmileg elfogadhatatlan lenne olyan kijelentést tenni, mely szerint a hatékonyságot nem mutatták ki, mert az aláásná a Paroxetine profilját.” Vagyis nem mondhatjuk azt, hogy nem működik, mert akkor kevesebbet kaszálhatunk vele. Úgyhogy nem mondták el. A vége az lett, hogy miután a New York-i legfőbb államügyész, Eliot Spitzer beperelte a gyártót, a bíróság két és fél millió dollár megfizetésére kötelezte New York államban a hazugságért.11 Nekem azonban még tizenévesen írták fel a gyógyszert, és több mint tíz éven át szedtem is. Később a világ egyik vezető orvosi szaklapja, a The Lancet végzett egy részletes kutatást a tizenéveseknek adott tizennégy fő antidepresszánsról. A bizonyíték – a szűretlen, valódi eredmények alapján – azt mutatta, hogy egyetlen kivétellel egyszerűen nem váltak be, és annál az egynél is igen jelentéktelen volt a hatás. A cikk arra a következtetésre jutott, hogy tizenéveseknek ezeket a szereket egyáltalán nem lenne szabad felírni.12 A cikk olvasása fordulópontot jelentett az életemben. Itt volt ez a szer, amit kamaszkoromban szedtem, és itt volt a gyártó cég, aki saját maga mondta ki, hogy nem működik a hozzám hasonlóknál – ennek ellenére aztán mégiscsak tovább ajánlották a felírását.13 A szavaikat olvasva rájöttem, hogy nem mehetek el továbbra is amellett, amit Irving Kirsch ilyen könnyedén kimondott. És ez még csak az első felfedezése volt. A legsokkolóbbal még nem is állt elő.

MÁSODIK FEJEZET

Kibillent egyensúly Az azt követő évben, hogy lenyeltem életem első antidepresszánsát, Tipper Gore – az alelnök Al Gore felesége – elmondta a USA Today riporterének, hogy miért lett a közelmúltban depressziós. „Határozottan klinika depresszió volt, aminek a legyőzéséhez segítséget kellett kapnom – mondta. – Megtudtam, hogy az agynak szüksége van egy bizonyos szerotoninmennyiségre, és amikor ez elfogy, az olyan, mint amikor kifogy a kocsidból a benzin.”1 Több tízmillió embernek – köztük voltam én is – mondták el ugyanezt. Amikor Irving Kirsch rájött, hogy ezek a szerotoninszintet megemelő gyógyszerek nem rendelkeznek azzal a hatással, amit mindenkinek beadtak, elkezdett – a maga számára is meglepő módon – még több alapvető kérdést feltenni. Azon kezdett gondolkodni, hogy ugyan mi a bizonyíték arra, hogy a depressziót alapvetően a szerotonin vagy bármilyen egyéb vegyület kibillent egyensúlya okozza az agyban.2 Honnan jön ez az egész?

Irving kiderítette, hogy a szerotonin története egy véletlennek köszönhetően kezdődött egy New York-i kórház tbc-kórtermében 1952 fülledt nyarán, amikor néhány beteg megállíthatatlanul táncra perdült a kórházi folyosón.3 Az orvosok úgy gondolták, hogy egy akkoriban megjelent új, Marsilid nevű gyógyszer segíthet a tbc-s betegeken. Amint kiderült, a tüdőbetegségre nem volt hatással, de megfigyelték, hogy valami teljesen más dolgot művelt a

betegekkel. Nemigen lehetett volna nem észrevenni. Fergeteges, ujjongó, eufóriás állapotba hozta a pácienseket, akik közül néhányan egyenesen frenetikus táncra perdültek. Nem kellett tehát sokat várni, mielőtt valaki elhatározta, hogy lehangolt embereknél is megpróbálkozik vele – és úgy tűnt, hogy rájuk is hasonló hatással volt egy rövid ideig. Nem sokkal ezután más gyógyszerek jelentek meg, amelyekkel ugyanilyen (szintén rövid idejű) hatást lehetett elérni – Ipronid és Imipramin volt a nevük.4 Felmerült tehát a kérdés, hogy mi a közös ezekben a gyógyszerekben. És akármi volt is az, hogyan lehetett a depresszió megoldásának kulcsa? Senki nem tudta igazán, hogy hol keresse a választ, ezért aztán a kérdés egy évtizeden át lógott a levegőben, tantaloszi kínokat okozva a kutatóknak. 1965ben végül egy Alec Coppen nevű brit orvos előállt egy elmélettel. Mi van akkor, ha – tette fel a kérdést – ezek a gyógyszerek mind az agy szerotoninszintjét emelik meg? Ha ez igaz, az azt jelenthetné, hogy a depressziót esetleg az alacsony szerotoninszint okozza. Dr. Gary Greenberg, aki megírta ennek az időszaknak a történetét, így fogalmazott: „Igen nehéz lenne eltúlozni, hogy ezek a kutatók mennyire bizonyítékok és kapaszkodók híján tapogatóztak. Halvány fogalmuk sem volt arról, hogy mit csinál a szerotonin az agyban.”5 Hogy ne legyünk igazságtalanok azokkal a tudósokkal, akik elsőként vetették fel ezt az elképzelést – mondja –, le kell szögeznünk, hogy igen tapogatózva, puszta javaslatként rukkoltak elő vele. Az egyikük úgy fogalmazott, hogy „a legjobb esetben is csak leszűkített egyszerűsítés”, amely „a jelenleg rendelkezésre álló adatok alapján” nem igazolható.6 Néhány évre rá azonban, az 1970-es években végre lehetségessé vált ezeknek az elméleteknek a tesztelése. Felfedezték, hogy beadhatnak az embereknek egy olyan „vegyületfőzetet”, amely csökkenti a szerotoninszintjüket. Ha tehát az elmélet helytálló – azaz az alacsony

szerotoninszint valóban depressziót okoz –, minek kell történnie? A szert bevéve az emberek lehangoltak lesznek. Úgyhogy kipróbálták. Szerotoninszint-csökkentő szert adtak be embereknek, és megfigyelték, hogy mi történik. És – hacsak nem szedtek máris erős gyógyszereket – nem estek depresszióba.7 Sőt, a betegek nagy többségénél a szer egyáltalán semmiféle hatással nem volt a hangulatra. Felkerestem az egyik első kutatót, David Healy professzort, aki ezeket az új antidepresszánsokat tanulmányozta a kórházában Bangorban, egy északwalesi kisvárosban. Ő írta le az antidepresszánsok eddigi legrészletesebb történetét. Azzal ez elképzeléssel kapcsolatban, hogy a depressziót az alacsony szerotoninszint okozza, ezt mondta nekem: „Ennek az elméletnek soha semmi alapja nem volt. Egyszerű marketingfogás. Amikor a gyógyszerek az 1990-es évek elején megjelentek, nem lehetett olyan tisztességes szakértőt találni, aki kiállt volna egy platformon, és azt mondja: Nézzék, a depressziós betegek agyában kimutatható az alacsonyabb szerotoninszint… Soha semmilyen bizonyítékkal nem tudták ezt alátámasztani.”8 Azért nem vetették el, mondta, mert „bizonyos szempontból soha nem is fogadták el. Nem találni olyan pillanatot a gyógyszerek történetében, amikor a szakterület ötven százaléka konkrétan hitt volna ebben.” A legnagyobb tanulmányban, amelyben a szerotonin emberi agyra tett hatásait vizsgálták, nem hozták közvetlen összefüggésbe azt a depresszióval.9 A Princeton egyetem munkatársa, Andrew Skull professzor azt mondta, hogy „mélységesen félrevezető és tudománytalan dolog” az alacsony szerotoninszintnek betudni a depressziót.10 Egyetlen szempontból volt hasznos ez az egész. Amikor a gyógyszercégek el akarták adni az antidepresszánsokat az olyan embereknek, mint Tipper Gore és én, nagyszerű metaforaként szolgált. Könnyen megragadható, és azt a benyomást kelti az emberben, hogy az antidepresszánsok valamiféle természetes állapotot állítanak helyre – egy olyan egyensúlyt, amelyben

mindenki másnak része van.

Irving megtudta, hogy amint a tudósok leszálltak a szerotoninról (amit határozottan nem követtek sem a gyógyszergyártók, sem a PR-cégek) mint a depresszió és a szorongás magyarázatáról, a tudományos kutatások irányt váltottak. Oké, mondták: ha nem az alacsony szerotoninszint okozza a depressziót és a szorongást, akkor biztosan valamilyen más kémiai anyag hiánya lehet a ludas.11 Még mindig biztosra vették, hogy ezeket a problémákat az agyban kibillent kémiai egyensúly okozza, és az antidepresszánsok úgy működnek, hogy ezt a kibillent kémiai egyensúlyt állítják helyre. Ha egy vegyületről kiderül, hogy nem az a pszichológiai gyilkos, mindenképpen üldözőbe kell venniük egy másikat.12 Irving azonban kitartóan elkezdett feltenni egy kínos kérdést. Ha a depressziót és a szorongást a kibillent kémiai egyensúly okozza, és az antidepresszánsok ezt a kibillent egyensúlyt hozzák helyre, akkor valahogy magyarázatot kell találni arra a furcsa dologra, amibe egyre-másra belebotlott. Azok az antidepresszáns gyógyszerek, amelyek növelik az agyban a szerotoninszintet, ugyanolyan szerény hatással működnek a klinikai kísérletekben, mint azok a gyógyszerek, amelyek csökkentik a szerotoninszintet az agyban. És a hatásuk szintén megegyezik az olyan szerekével, amelyek egy másik vegyület, a noradrenalin szintjét növelik. Ahogyan azoknak a szerekével is, amelyek egy megint másik vegyület, a dopamin szintjét növelik. Más szóval… mindegy, hogy milyen vegyülettel vacakolsz, mindig ugyanazt az eredményt kapod. Úgyhogy Irving megkérdezte: Miben hasonlítanak valójában azok az emberek, akik ezeket a különféle gyógyszereket szedik? És arra jutott, hogy egyetlen dolog közös bennük: a gyógyszerek működésébe vetett hitük.

Irvingnek meggyőződése, hogy nagyrészt ugyanazért működnek ezek a szerek, amiért John Haygarth pálcája: mert hiszel benne, hogy gondoskodnak rólad, és megoldást találnak a bajodra.

Miután húsz éven át a legmagasabb szinten kutatta ezt, Irving meggyőződött róla, hogy az elképzelés, mely szerint a depressziót a kibillent kémiai egyensúly okozza, egyfajta „történelmi tévedés”, melyet azoknak a tudósoknak köszönhetünk, akik félreértelmezték, amit láttak, és amit aztán a gyógyszergyártó cégek meglovagoltak és pénzre váltottak. És ezáltal, mondja Irving, a depresszió kultúránk által ajánlott elsődleges magyarázata kezd a darabjaira hullani. Az elképzelés, hogy a „kibillent kémiai egyensúly” miatt érzed rettenetesen magad, hibák és tévedések hosszú sorára épült. Olyan közel jár ahhoz, hogy a hibás voltát igazolják, amilyen közel tudományos elmélet ehhez kerülhet. Törötten hever a padlón nagyon szomorú mosollyal a szemében, mint valami neurokémiai Tojás Tóbiás. Hosszan kísértem már akkor Irvinget az útján, de ezen a ponton döbbenten megálltam. Lehet, hogy ez tényleg igaz? Társadalomtudományos képzettséggel rendelkezem, és a könyv hátralévő részében ilyenfajta bizonyítékokat fogok taglalni. Abban a tudományágban, amelynek ő szakértője, nem vagyok jártas. Felmerült bennem, hogy esetleg félreértettem, amit mondott, vagy hogy tudományos szempontból kívülálló, magányos farkasnak számít. Úgyhogy mindent elolvastam, amit tudtam, és a lehető legtöbb más kutatót is megkértem, hogy magyarázza el nekem a dolgokat. „Nem bizonyított a kibillent kémiai egyensúly” a depressziós vagy szorongó emberek agyában, magyarázta nekem őszinte nyerseséggel Joanna Moncrieff professzor, a kérdés egyik vezető szakembere, a University College London munkatársa a szobájában.13 A kifejezésnek valójában semmi értelme,

mondta: nem tudjuk, hogy milyen is egy „kibillent kémiai egyensúlyú” agy. Az embereknek azt mondják, hogy az olyan gyógyszerek, mint az antidepresszánsok, visszaállítják az agy természetesen egyensúlyát, de ez nem igaz – mesterséges állapotot hoznak létre. Arra a meggyőződésre jutott, hogy az egész elgondolás, mely szerint a mentális gyötrelmeket egyszerűen a kémiai egyensúly kibillenése okozza, „mítosz”, melyet a gyógyszergyártó cégek adnak el nekünk. Dr. Lucy Johnstone klinikai pszichológus ennél is nyersebben fogalmazott. „Szinte minden, amivel megetettek, hülyeség” – mondta egy kávé felett.14 – A szerotoninterápia hazugság. Nem hiszek abban, hogy fel kellene öltöztetnünk, majd azt mondanunk, hogy nos, talán mégis alátámasztja ezt valami. Mert nem így van.”

Számomra mégis rettenetesen valószínűtlennek tűnt, hogy egy ilyen hatalmas dolog – a világ egyik legnépszerűbb gyógyszereiről beszélünk, melyeket oly sokan szednek körülöttem – ennyire rossz legyen. Nyilvánvalóan védjük magunkat az ellen, hogy ilyesmi megtörténhessen: tonnányi tudományos vizsgálatot kell lefolytatni, mielőtt egy szer bekerülhet a gyógyszeres szekrénykénkbe. Úgy éreztem magam, mintha éppen leszálltam volna a New Yorkból Los Angelesbe tartó járatról, és épp közölnék velem, hogy egész úton egy majom vezette a gépet.15 Persze, hogy vannak eljárások azt megakadályozandó, hogy ilyesmi történhessen, nem? Hogyan mehettek végig ezek a gyógyszerek a jelenlegi eljárásprotokollon, ha valóban olyan korlátozott a hatásuk, mint ahogyan azt ezek a mélyebbre nyúló kutatások sugallják? Erről John Ioannidis professzorral, a szakterület egyik vezető kutatójával beszélgettem, aki az Atlantic Monthly magazin szerint „talán a

legbefolyásosabb élő tudósok egyike”.16 Azt mondja, nem csoda, hogy a gyógyszergyártó cégek egyszerűen átgázolnak a bizonyítékokon, és mindenképpen a piacra dobják a gyógyszereiket, mert valójában állandóan ez történik. Részletesen elmondta, hogyan jutnak el ezek az antidepresszánsok a fejlesztési szakasztól a számig. Így zajlik a folyamat: „A cégek gyakran maguk végzik a saját termékeik tesztelését” – mondta. Ez azt jelenti, hogy ők készítik elő a klinikai vizsgálatot, és arról is ők döntenek, hogy ki láthatja az eredményeket. Tehát „ők ítélik meg a saját termékeiket. És bevonják a sok szegény kutatót, akik máshonnan nem jutnak forrásokhoz… [és akiknek] igen kevés beleszólásuk van abba… hogy a végén hogyan írják és tálalják majd [az eredményeket].” Amint a tudományos bizonyítékokat összegyűjtötték, sokszor még csak nem is a tudósok azok, akik megírják az anyagot. „Általában

a

cég

emberei

készítik

el

a

[megjelenő

tudományos]

jelentéseket.”17 A bizonyítékok aztán eljutnak a gyógyszerügyi hatóságokhoz, akiknek az a feladatuk, hogy eldöntsék, piacra engedhetik-e az adott gyógyszert. Az Egyesült Államokban azonban a gyógyszer-engedélyező hatóságokon dolgozók fizetésének negyven százalékát a gyógyszergyártó cégek állják (ez az arány Nagy-Britanniában száz százalék). Amikor egy gyógyszerről meg kell állapítani, hogy biztonságos-e a piacra dobása, két csoportnak kell dolgoznia az ügyön: a gyógyszergyártó előadja az ügyet, egy döntőbizottság pedig, aki bíróként értünk, a lakosságért dolgozik, kideríti, hogy valóban jól működik-e. Ioannidis professzor azonban azt mondja nekem, hogy ezeken a meccseken a bírót a gyógyszergyártó csapata fizeti, és hogy szinte mindig az a csapat nyer. A szabályok, amelyeket megírtak, olyanok, hogy hihetetlenül könnyedén elfogadtathassák a gyógyszereket. Csak annyi a dolgod, hogy elvégezz két olyan vizsgálatot – bármikor, a világ bármely részén –, amelyek azt sugallják, hogy a szer rendelkezik némi pozitív hatással. Ha van két tanulmány, és

kimutattak némi hatást, az elegendő. Tehát előállhat olyan helyzet, hogy elvégeztek egy szerrel kapcsolatban ezer tudományos kísérletet, amelyből az 998-szor nem vált be, de két esetben tett valami enyhe hatást – és ez azt jelenti, hogy az már úton is van a sarki gyógyszertárba. – Szerintem igen súlyosan beteg ez az ágazat – mondta Ioannidis professzor –, egyszerűen beteg, megvásárolták és korrumpálták… nem tudom máshogyan bemutatni. Megkérdeztem tőle, ez milyen érzést kelt benne. – Lehangoló – mondta. – Ez elég ironikus – válaszoltam. – De annyira nagyon azért nem hangol le – felelte erre –, hogy képes legyek SSRI-ket [antidepresszánsokat] szedni miatta. Próbáltam nevetni, de valahogy nem jött ki a hang a torkomon.

Valaki ezt mondta Irvingnek – na és akkor mi van? Oké, hát mondjuk, hogy az egész csak placebohatás. Akármi is az oka, az emberek jobban vannak. Miért törnénk meg a varázst? Elmagyarázta: a klinikai vizsgálatok bizonyítékai arra utalnak, hogy az antidepresszánsok hatásai nagyrészt a placebónak köszönhetők, a mellékhatásaikat azonban nagyon is maguk a bennük lévő vegyületek okozzák, és igen súlyosak lehetnek. „Ott van természetesen a hízás – mondja Irving. – Én rendesen felpuffadtam, majd szinte azonnal levetkőztem a felszedett túlsúlyt, amint leálltam a szerrel. Tudjuk, hogy az SSRI-k [az új típusú antidepresszánsok] különösen kihatnak a szexuális működésre; a legtöbb SSRI esetében hetvenöt százalékos a kezelés által kiváltott szexuális diszfunkció előfordulása.” Bár fájdalmas erről beszélnem, ez nálam is pontosan így volt. Azokban az években, amikor Paxilt szedtem, nagymértékben csökkent a nemi szerveim

érzékenysége, és igen sokáig tartott, mire eljutottam az ejakulációhoz. A szex emiatt fájdalmas volt, és jelentősen lecsökkent az általa nyújtott élvezet. Csak akkor jutott újra eszembe, hogy a rendszeres szexuális együttlét a világ egyik legjobb természetes antidepresszánsa, amikor leálltam a szedésével, és elkezdtem újra több örömet lelni a szexben. „A fiataloknál [ezek a szintetikus antidepresszánsok] az öngyilkosság kockázatát is növelik.18 És egy új svéd tanulmányban azt is kimutatták, hogy növelik az erőszakos bűncselekmények előfordulásának a kockázatát is – folytatta Irving. – Az idősebb korosztálynál az általános elhalálozás és a stroke előfordulásának megemelkedett kockázatát mutatták ki. Mindenkinél növeli a 2-es típusú cukorbetegség kialakulásának esélyeit. Terhes nőknél magasabb a vetélés [és] az autizmussal vagy fizikai rendellenességgel születő gyerekek kockázata. Tehát mindezeket tudjuk.” És ha elkezded is megtapasztalni ezeket a hatásokat, nehéz lehet leállni a gyógyszer szedésével – az emberek körülbelül húsz százaléka súlyos elvonási tüneteket él át ilyenkor.19 Ezért ő azt mondta, hogy „ha szedni akarsz valamit a placebohatás kedvéért, legalább olyasmi mellett dönts, ami biztonságos”. Irving szerint adhatnánk a betegeknek például orbáncfüvet, amellyel elérhető a sok pozitív placebohatás, káros mellékhatása azonban egyáltalán nincs. Bár az orbáncfüvet – természetesen – nem szabadalmaztatták a gyógyszergyártók, ezért abból senki nem profitálhat busásan. Ekkorra, amint elmondta nekem, Irving kezdett „bűntudatot” érezni az éveken át felírt sok tabletta miatt.

John Haygarth 1802-ben nyilvánosan felfedte a pálcák igaz történetét. Néhányan tényleg kigyógyultak egy időre a fájdalomból – mondta –, de nem a

pálca ereje miatt, hanem az elméjük erejének köszönhetően. Placebohatás volt, és ez nem szokott tartós lenni, mert nem oldja meg az eredeti problémát. Az üzenet szinte mindenkit feldühített.20 Voltak, akik úgy érezték, hogy első körben rászedték őket azok, akik eladták nekik a drága pálcát – sokkal többen haragudtak azonban magára Haygarthra, és azt mondták, hogy nyilvánvalóan badarságokat beszél. „Az információ hatalmas nyugtalanságot keltett, melyet fenyegetések és bántalmazás követett – írta. – Ellennyilatkozat aláírására kértek fel rengeteg nagyon tiszteletreméltó személyiséget” – köztük a kor néhány vezető tudósával –, amelyben elmagyarázták, hogy a pálca igenis működik, és hogy az ereje fizikai és valóságos. Mióta Irving megjelenttette a saját eredményeit, és éveken át ezekre alapozta a munkáját, nagyon hasonló reakciót váltott ki. Senki nem tagadja, hogy a gyógyszergyártó cégek saját, FDA-hoz benyújtott adatai szerint az antidepresszánsoknak valóban alig valamivel erősebb a hatása, mint a placebónak. Senki nem tagadja, hogy a saját gyógyszergyártóm egy magánbeszélgetésben bevallotta, hogy a nekem is felírt szer, a Paxil nem fog működni a hozzám hasonló pácienseknél, és hogy bírságot kellett fizetniük a bírósági határozat alapján az emberek félrevezetéséért. Néhány kutató azonban – mégpedig szép számmal vannak ilyenek – nagyon is vitatja Kirsch általánosabb érveit. Gondosan utána akartam járni annak, amit elmondott. Reméltem, hogy a régi történet még mindig megmenthető – valahogyan. Felkerestem egy embert, aki – minden élő vetélytársát megelőzve – sikeresen adott el antidepresszánsokat az embereknek, mégpedig meggyőződésből: soha egyetlen centet sem fogadott el a gyógyszergyártó cégektől.

Az 1990-es években dr. Peter Kramer megfigyelte, hogy a sok beteg, aki

egymás után besétált Rhode Island-i terápiás rendelőjébe, mind a szeme előtt változott át, miután új antidepresszáns gyógyszereket írt fel neki.21 Nemcsak arról volt szó, hogy szemlátomást javult az állapotuk; azt állította, hogy „a jónál is jobban lettek”, azaz az átlagosnál is több lendülettel és energiával rendelkeztek. Erről írt könyve, a Listening to Prozac lett az antidepresszánsokról valaha írt legsikeresebb könyv. Nem sokkal azután olvastam, hogy elkezdtem szedni a gyógyszereket. Biztos voltam benne, hogy a Peter által olyan lenyűgöző módon bemutatott folyamat zajlik bennem is. Írtam róla, és cikkekben és interjúkban juttattam el a mondanivalóját az emberekhez. Tehát amikor Irving elkezdte bemutatni a bizonyítékait, Peter – aki akkor már a Brown orvosi egyetemen tanított – elborzadt. Elkezdte részletesen és nyilvánosan – könyvekben és egy sor heves nyilvános vitában – szétcincálni Irving antidepresszánsokat célzó kritikáit.22 Az első érve az, hogy Irving nem ad elég időt az antidepresszánsoknak. Az általa elemzett klinikai vizsgálatok – szinte az összes, amelyet a gyógyszerengedélyező hatósághoz benyújtottak – általában négy-nyolc hétig tart. Csakhogy ez nem elegendő. Több idő kell ahhoz, hogy ezek a gyógyszerek valóban kifejthessék a hatásaikat. Számomra fontosnak tűnt ez az ellenvetés. Irving is így gondolta. Úgyhogy utánajárt, hogy vannak-e olyan gyógyszerkísérletek, amelyek tovább tartottak, hogy ezeknek az eredményeit is megvizsgálhassa. Kiderült, hogy van két ilyen – és az elsőben a placebo ugyanúgy hatott, mint a szer, a másodikban pedig a placebóval értek el jobb eredményt.23 Peter akkor rámutatott Irving egy szerinte elkövetett másik hibájára is. Azok az antidepresszáns-kísérletek, amelyeket Irving megnézett, két nagy csoportra oszthatók: mérsékelten depressziós és súlyosan depressziós emberekkel végezték őket. Lehet, hogy ezek a gyógyszerek nem annyira a mérsékelten depressziós embereknél válnak be, ismeri el Peter, a súlyos

depresszióban szenvedőknél azonban igenis működnek. Hiszen a saját szemével látta. Tehát amikor Irving egy mindenkire vonatkozó átlaggal áll elő az enyhén és súlyosan depressziós pácienseket egy kalap alá véve, jelentéktelennek tűnhet a gyógyszerek hatása, de csak azért, mert felhígítja az igazi hatást – hiszen a Coca-Cola is elveszíti az ízét, ha literszám öntöd hozzá a vizet.24 Irving megint csak úgy gondolta, hogy az érv megfontolásra érdemes, és ő is szeretett volna tisztán látni, ezért újra átnézte azokat a tanulmányokat, amelyekből az adatait szedte. Arra jött rá, hogy egyetlen kivétellel csak olyan tanulmányokat nézett át, ahol a résztvevőkre az igen súlyos depresszió kritériumai voltak érvényesek.25 Erre aztán Peter előrukkolt a legerősebb érvével. Ez a lényege az Irving ellen és az antidepresszánsokért folytatott érvelésének.

2012-ben Peter megfigyelt néhány klinikai vizsgálatot egy gyógyközpontban, ami úgy nézett ki, mint egy gyönyörű üvegkocka, és drága házakra nyílt belőle kilátás. Amikor a cég antidepresszáns-kísérleteket akar ott végezni, két dolog miatt is fájhat a fejük. Önkénteseket kell toborozniuk, akik hosszú ideig potenciálisan veszélyes tablettákat szednek majd, de a törvény arra szorítja őket, hogy ezért csak egy kevés, negyven és hetvenöt dollár közötti összeget fizethetnek nekik. Ugyanakkor olyan alanyokat kell keresniük, akik valamilyen konkrétan körülhatárolt mentális problémával küszködnek – ha például a depressziót akarod vizsgálni, olyan résztvevőkre lesz szükséged, akiknek csak depressziójuk van, és minden más komplikációs tényezőtől mentesek. Mindezt tudva elég nehezen találnak alanyokat a kísérletekhez, ezért gyakran fordulnak igen kétségbeesett emberekhez, akiknek aztán valamivel kecsegtetővé kell tenniük az ajánlatukat. Peter látta, amint busszal

hoznak embereket a város másik végéből, hogy olyan csodás ellátási csomagot kínáljanak nekik, amit otthon normál esetben nem kaphatnának meg – terápiát, egy egész közösséget, aki meghallgatja őket, meleg helyet napközben, gyógyszereket és annyi pénzt, amivel megduplázhatják a létminimumon ingadozó bevételüket. Ezt látva hirtelen eszébe jutott valami. Azoknak, akik megjelennek ebben a gyógyközpontban, erős az arra irányuló motivációjuk, hogy azt az állapotot színleljék, amelyet a kutatók éppen vizsgálni akarnak – a profitorientált cégek pedig, akik a vizsgálatokat végzik, ugyanilyen erősen motiváltak, hogy úgy tegyenek, mintha hinnének nekik. Peter végignézte, amint mindkét oldal nagy erőkkel igyekezett átverni a másikat. Amikor látta, hogy az embereket a gyógyszerek hatékonyságáról kérdezik, arra gondolt, hogy a kérdezők néha teljesen világosan az alanyok szájába adják a választ, amit hallani akartak. Peter tehát arra jutott, hogy a klinikai antidepresszáns-kísérletek eredményei – azaz minden rendelkezésünkre álló adat – értelmetlenek. Ez pedig azt jelenti, hogy Irving konkrétan homokbuckára alapozza azt a következtetését, hogy a hatásuk (a legjobb esetben is) igen csekély – jelentette ki Peter. A kísérletek maguk csaláson alapulnak.26

Lesújtó érv ez, és Peter igen erőteljesen bizonyította. Mind Irvingnek, mind nekem fejtörést okozott azonban, amikor hallottuk. Az antidepresszánsok vezető tudományos védelmezője, Peter Kramer azzal érvel mellettük, hogy azt állítja: az őket támogató tudományos bizonyítékok értékelhetetlenek. Amikor Peterrel beszéltem, azt mondtam neki, hogy ha igaza van (márpedig szerintem igaza van), akkor az nem a gyógyszerei mellett sorakoztatható fel érvéként, hanem ellenük. Azt jelenti, hogy – a törvény szerint – soha nem lett volna szabad piacra dobni őket.

Amikor – barátságos hangnemben – elkezdtem erről kérdezni, Peter elég ingerültté vált, és azt mondta, hogy még a rossz vizsgálatok is hozhatnak használható eredményeket. Aztán hamarosan témát váltott. Tudva, hogy olyan nagy súlyt helyez arra, amit a saját szemével látott, megkérdeztem tőle, hogy mit mondana azoknak, akik azt állítják, hogy John Haygarth pálcája működött – mert ők is pontosan csak azt hitték el, amit a saját szemükkel láttak. Erre azt mondta, hogy az ilyen esetekben „a szakértők csoportja sem nem annyira szakértő, sem nem annyira népes, mint az általunk tárgyalt esetben. Hiszen nagyságrendekkel nagyobb botrány lenne, ha ezek is olyan lennének, mint a rongyokba csavart csontok.” Nem sokkal ezután kijelentette, hogy szeretné befejezettnek tekinteni a beszélgetést.

Még Peter Kramer is figyelmeztetett valamire ezekkel a gyógyszerekkel kapcsolatban. Hangsúlyozta, hogy az általa látott bizonyítékok csak az amelletti érveket erősítik, hogy az antidepresszánsokat hat-húsz hétre érdemes felírni. Ezentúl, mondta, „úgy vélem, hogy gyengülnek a bizonyítékok, és az érvelésem határozottsága is enyhül, amint rátérünk a hosszú távú alkalmazásra. Ezzel azt akarom mondani, hogy ki ismerheti valóban egy mondjuk tizennégy éven át folytatott gyógyszerszedés előnyeit és hátrányait? Úgy gondolom, hogy erre a kérdésre nemigen tudjuk a választ.”27 Szorongással töltött el, amikor ezt mondta – addigra ugyanis már megemlítettem neki, hogy én majdnem ilyen sokáig szedtem a gyógyszereket. Talán éppen azért, mert megérezte a szorongásomat, hozzátette: „Bár úgy vélem, hogy mi meglehetősen szerencsések voltunk. Az önhöz hasonló embereknél visszaáll a normál működés, amint leállnak a gyógyszerszedéssel.”

Ma már nagyon kevés tudós áll ki amellett az elképzelés mellett, hogy a depressziót egyszerűen az alacsony szerotoninszint okozza, az azzal kapcsolatos vita azonban még mindig zajlik, hogy – valamilyen általunk nem teljesen értett okból – működnek-e a szintetikus antidepresszánsok. Ezen a téren nincs tudományos konszenzus. Sok nagynevű kutató Irving Kirschsel ért egyet, míg sokan mások Peter Kramerrel. Egészen addig nem tudtam biztosan, hogy milyen tanulságot vonjak le mindebből, amíg Irving el nem vezetett még egy utolsó bizonyítékhoz. Azt hiszem, ebből derül ki a legfontosabb dolog, amit a szintetikus antidepresszánsokról tudnunk kell.

Az 1990-es évek végén egy kutatócsoport az új SSRI antidepresszánsok hatásait akarta tesztelni úgy, hogy ne csak egy laborban vagy egy klinikai vizsgálat alatt kutassanak. Azt akarták kideríteni, hogy mi történik egy sokkal hétköznapibb helyzetben, ezért megterveztek egy úgynevezett STAR-D vizsgálatot. Elég egyszerű volt az egész. Egy normál páciens elmegy az orvoshoz, és elmondja, hogy depressziós. Az orvos elmagyarázza, hogy milyen lehetőségei vannak, és ha egyetértenek a kérdésben, a beteg antidepresszánst kezd szedni. Ekkor a vizsgálatot vezető kutató elkezdi nyomon követni a pácienst. Ha az antidepresszáns nem válik be nála, másikat ír fel neki. Ha az sem működik, megint kipróbálnak egy újat – és így tovább, ameddig az egyiktől úgy érzi, hogy segít. A való világban ez a legtöbbünknél pontosan így működik: azoknak az embereknek a nagy többsége, akiknek antidepresszánst írnak fel, több gyógyszert vagy többféle adagolást próbál ki, mire kialakul az a hatás, amit el szeretne érni. A vizsgálat eredménye pedig az lett, hogy a gyógyszerek működnek. A

betegek mintegy hatvanhét százaléka valóban jobban lett, mint én is az első hónapokban. De aztán kiderült valami más. Egy éven belül a betegek felénél teljesen kiújult a depresszió. A gyógyszert szedőknek csak az egyharmadánál írták le a depresszióból való rendes, tartós gyógyulást.28 (És még ez is felnagyítja a hatást, hiszen sok olyan embert ismerünk, akik természetesen, pirulák nélkül is helyrejöttek.) Mintha az én saját történetemet játszották volna le mondatról mondatra. Először jobban lettem; majd enyhült a hatás; próbáltam emelni az adagot, majd ennek is kimerült a hatása. Amikor rájöttem, hogy az antidepresszánsok rajtam már nem segítenek, hogy akármennyire felviszem is az adagolást, a szomorúság mindenképpen visszaszivárog, arra gondoltam, hogy velem van a baj. Most, a STAR-D vizsgálat eredményeit olvasva rájöttem, hogy normális vagyok. Egyenesen az én élményemet írták le a tankönyvek: ahelyett, hogy kívülálló lettem volna, éppen hogy a tipikus antidepresszáns-élményt éltem át.29 A bizonyítékot azóta többször is újravizsgálták – és kiderült, hogy azoknak az antidepresszánst szedőknek az aránya, akik továbbra is depressziósok maradnak, hatvanöt és nyolcvan százalék között mozog.30

Számomra ez a legdöntőbb bizonyíték az összes antidepresszánssal kapcsolatban: a legtöbben, akik ilyen gyógyszereket szednek, az első fellendülés után depressziósok vagy szorongók maradnak. Szeretném hangsúlyozni: néhány igen jónevű kutató még mindig meg van győződve arról, hogy ezek a gyógyszerek – a valódi kémiai hatásuknak köszönhetően – tényleg működnek az emberek egy kisebb hányadánál. Lehetséges. A

szintetikus antidepresszánsok részleges megoldást nyújthatnak a depressziós és szorongó emberek kis hányadának – semmiképpen sem szeretnék olyasmit elvitatni, ami bárkinek enyhülést hozhat. Ha úgy érzed, hogy neked segítenek, és a pozitív hatásaik jóval lényegesebbek, mint a mellékhatások, folytasd a szedésüket. A bizonyítékokat látva azonban már nem lehet azt állítani, hogy a depresszióval és szorongással küzdő emberek nagy többsége számára elegendő hatással bírnak. Nem tagadhatom tovább: mert a túlnyomó többség számára muszáj egy teljesen más történetet találunk azzal kapcsolatban, hogy mitől érezzük magunkat úgy, ahogy, és teljesen más megoldásokat is kell keresnünk. De mik lehetnek ezek? – kérdeztem magamtól teljesen elképedve.

HARMADIK FEJEZET

A gyászkivétel Ironikus módon attól, hogy megtudtam, hogy a depressziót és a szorongást nem valamiféle kibillent kémiai egyensúly okozza, az én lelki egyensúlyom pont felborult. Valaki egyszer azt mondta nekem, hogy az egyik leghatalmasabb dolog, amit tehetsz, az, ha adsz a másik embernek egy történetet arról, hogy miért gyötri fájdalom.1 A fájdalom történetének elvétele ugyanilyen erős hatást tesz: úgy éreztem, mintha egy hánykolódó hajón lennék, amelyet megfosztottak az összes kapaszkodó korláttól. Másik történet keresésébe fogtam. Csak valamivel később, amikor először beszéltem Arizonában egy Joanne Cacciatore nevű nővel, kezdtem egyáltalán kapizsgálni, hogy hogyan lehetne másképpen gondolkodni ezzel a problémával kapcsolatban – úgy, hogy az átformálta az utazást, amelynek a megtételére készültem.

„Ó, drágám – mondta Joanne-nak az orvosa –, önnek csak egy kis figyelemre van szüksége.” Akkor már három hete súlyos izom-összehúzódásai voltak, és úgy gondolta, hogy segítségre van szüksége. A terhessége alatt nagyon körültekintően viselkedett – még rágót sem vett olyat a szájába, amelyben aszpartám volt, nehogy ártson vele a magzatnak. Ezért kitartott amellett, hogy a görcsei igazán nagyon fájdalmasak, és egyáltalán nem tűntek normálisnak számára. Az orvosa azonban szintén nagyon határozottan állította, hogy bizony normális, amit érez. Amikor végül bement a kórházba szülni – „mivel már három gyereket

megszültem, pontosan tudtam, milyen a normális hangulat egy szülőszobában” –, nagyon gyorsan megérezte, hogy valami nincs rendben. Hatalmas káosz alakult ki körülötte, és a szülészcsapat láthatóan pánikba esett. Jött egy összehúzódás, ami egy percig tartott, majd harminc másodperc múlva jött a következő. Miközben teljes erővel nyomott, megmondták neki, hogy elveszítették a baba szívhangját. Még hevesebben próbált nyomni, és úgy érezte magát, mintha kilépett volna a testéből, és fentről nézne le magára. „Emlékszem… ahogy lenéztem magamra. Reszketett a lábam. Csak reszketett. Nem bírtam abbahagyni. Szorosan zárva tartottam a szememet, amikor a kislányom megszületett, mert… azt akartam, hogy a lehető leggyorsabban kikerüljön.” Amint a baba előbukkant, az orvosok eldöntötték – Joanne megkérdezése nélkül –, hogy nem próbálják meg újraéleszteni. Joanne akkori férjének a kezébe adták, a férfi pedig halkan azt mondta neki: „Csodaszép kislányunk van.” Abban a pillanatban „egyszerűen felültem – mesélte Joanne évekkel később. – Akkor lettem anya. Kinyújtottam a kezemet, és azt mondtam, hogy adja oda nekem. Tökéletes volt. 3,6 kiló. Kis pufi pofija volt. A kis csuklóját parányi zsírpárnák övezték. És a karomba tette. Úgy tűnt, mintha csak aludna. A születés és a halál furcsa egymás mellett állása volt, mely egyetlen pillanattá olvadt össze – amely az egész életutamat átírta.” „És most elmesélem, hogy rengeteg veszteség ért az életben – mondta. – Még negyvenéves sem voltam, amikor elveszítettem a szüleimet. Elveszítettem a legjobb barátnőmet. De arra nem készültem fel, hogy a lányomat is elveszíthetem. Ez olyasmi, amire az ember egyszerűen nem tud felkészülni. Ez kifürkészhetetlen.” A lánya halála után három hónappal Joanne negyven kilóra fogyott. „Nem voltam biztos benne, hogy túlélem – mondta. – Úgy éreztem, hogy belehalok. Reggelente, amikor kinyitottam a szememet – ha egyáltalán aludtam –, azt mondtam: nem akarok itt lenni. Nem

akarok itt lenni. Soha többé nem akarom így érezni magam. Nem bírom tovább.” A boncolásból nem derült ki semmi. „Nem volt veleszületett rendellenessége. Azt tartom a legvalószínűbbnek, hogy… szerintem a testem szülni akart, de nem tágultam. Csak arra tudtam gondolni, hogy a testem megölte őt – szó szerint megfojtotta. Gondolhatod, hogy jó ideig elég keserű volt a kapcsolatom a testemmel… Az egyetlen, akit hibáztathattam, én voltam. A saját testem. Meg kellett volna tennem egy dolgot: megszülni egy egészséges kisbabát. És ő egészséges volt, szóval nem vele volt a baj. Hanem velem. A testemben valami kudarcot vallott. Júdásnak neveztem a saját testemet, mert úgy éreztem, hogy elárulta őt, és ezáltal engem is.”

A rá következő években Joanne klinikai pszichológusnak képezte magát, és végül szociális munkásokat tanított az Arizonai Állami Egyetemen.2 Traumás haláleset miatti veszteségekre specializálódott – olyan emberekkel foglalkozott, akik a legborzalmasabb körülmények között veszítették el a szeretteiket. Miközben sok olyan embert kezelt, akik hozzá hasonló élményeken mentek keresztül, észrevett valami furcsa dolgot. Miután átélték egy szerettük halálát, sok páciensét nagyon hamar klinikai depresszióval diagnosztizálták a pszichiátereik, és erős gyógyszereket írtak fel nekik. Kezdtek ráállni erre a rutin eljárásra. Tehát ha (mondjuk) meggyilkolták a gyerekedet, azt mondták neked, hogy klinikai értelemben nem vagy jól, és helyre kell hozni az agyadban zajló kémiai folyamatokat. Az egyik páciense például, aki nemrég veszítette el a gyerekét, azt mondta az orvosának, hogy néha úgy érzi, mintha a gyereke beszélne hozzá. Ez nem hangolta le; sőt, valamelyest vigasztalóan hatott rá. Mégis azonnal megkapta a pszichózis diagnózisát, és

antipszichotikumokat írtak fel neki. Joanne megfigyelte, hogy amikor a páciensei ilyen diagnózisokat kapnak, „elkezdik megkérdőjelezni a saját érzéseiket, és kételkedni kezdenek magukban – emiatt pedig még jobban elbújnak a világ elől”. Miután megszámlálhatatlanul sokszor találkozott ezzel, elkezdte feltárni a depresszió diagnosztizálását, és tudományos értekezéseket kezdett megjelentetni főleg a dolog egy aspektusával kapcsolatban. Azt, hogy az orvosok hogyan azonosítsák a depressziót, az Egyesült Államokban a DSM néven rövidített Kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvben (Diagnostic and Statistical Manual) van leírva, mely eddig öt különböző kiadást ért meg, és egy pszichiáterekből álló testület írja. Az Egyesült Államokban szinte minden orvos ezt a bibliát használja a depresszió vagy a szorongás diagnosztizálására, és az egész világon hatalmas befolyással bír. Ahhoz, hogy a depresszió diagnózisát megkapd, szinte mindennap produkálnod kell kilenc tünet közül legalább ötöt: például lehangoltság, csökkent érdeklődés az örömteli dolgok iránt vagy az értéktelenség érzése. Amint azonban az orvosok elkezdték alkalmazni ezt az ellenőrzőlistát, feltűnt nekik valami furcsaság. A gyászolók szinte kivétel nélkül megfelelnek a klinikai depresszió kritériumainak. Ha egyszerűen csak az ellenőrzőlistát használod, gyakorlatilag bárkit, aki elveszített valakit, világosan kimutatható mentális problémával diagnosztizálhatsz. Ettől sok orvos és pszichiáter kényelmetlenül érezte magát. Ezért a DSM szerzői kerestek egy kibúvót, mely aztán a „gyászkivétel” néven vált ismertté.3 Azt mondták, hogy egy és csakis egy esetben mutathatod a depresszió tüneteit úgy, hogy nem diagnosztizálnak mentális problémával – ha a közelmúltban elszenvedted egy olyan ember elvesztését, aki közel állt hozzád. Miután elveszítesz (mondjuk) egy kisbabát vagy az anyádat, egy évig is mutathatsz ilyen tüneteket, mielőtt mentális betegséget diagnosztizálnak

nálad. Ha azonban ezen a „határidőn” túl továbbra is mélységesen szomorú vagy, megint csak meg fogod kapni a mentális probléma diagnózisát. Az évek múltával és a DSM különböző verzióinak megjelenésével az időkorlát is változott: először három hónapra, majd egy hónapra, végezetül pedig két hétre rövidítették le. „Én ezt hatalmas sértésnek élem meg – mondta Joanne. – Nemcsak a gyászt és [az elhunyttal lévő] kapcsolatot sérti, hanem egyenesen a szeretetet. Hiszen – miért gyászolunk? Ha a szomszédom meghal, akit nem is ismertem, mondhatom, hogy »Ó, milyen szomorú lehet most a családja«, de nem gyászolom őt. Ha azonban olyan ember hal meg, akit szeretek, akkor gyászolok. Azért gyászolunk, mert szerettünk.” Ha azt mondjuk, hogy ha a gyász túlfut egy mesterségesen megállapított időkorláton, akkor a tünetek már patológiásak, az ember pedig gyógyszerekkel gyógyítandó beteg, azzal – őszerinte – az emberi lét lényegét tagadjuk meg.” Joanne-nak volt egy páciense, akinek a lányát a főiskola első féléve alatt elrabolták egy parkból, és elevenen megégették. Hogyan állíthatjuk – kérdezte –, hogy az anyának mentális problémája van, mert még évekkel később is szenved? A DSM mégis ezt mondja ki. Joanne azt mondja, hogy a gyász fájdalma éppen hogy nem irracionális, hanem nagyon is szükséges. Chayenne lányával kapcsolatban azt mondja, hogy nem is akar „kigyógyulni” a halálából. „Amiatt tudom ilyen teljes, együttérző szívvel végezni a munkámat, hogy kapcsolódom a halála miatti fájdalomhoz” – és így tudja a lehető legteljesebb életet élni. „Azzal integráltam a bűntudatot és a szégyent és az árulást, amit éreztem, hogy másokat szolgálok – mondta, miközben mögötte szaladgáltak az általa megmentett lovak. – Tehát a másokért végzett szolgálatommal kárpótolom őt – ezzel mondom el neki a magam módján mindennap, hogy mennyire sajnálom. Sajnálom, hogy nem tudtalak biztonsággal a világra hozni, és ezért a szeretetedet hozom a világra.”

Ettől tudta úgy megérteni mások fájdalmát, ahogyan soha azelőtt. „Erősít – mondja – még a sebezhető pontokon is”.

A gyászkivétel olyasmit hozott a felszínre, amit a DSM szerzői – a pszichiátriai gondolkodás fő irányzatának esszenciája – mélységesen kényelmetlennek találtak. Arra kényszerültek, hogy – a saját hivatalos kézikönyvükben – beismerjék: a depresszió tüneteit mutatni egy konkrét helyzetben logikus és talán még szükségszerű is. Amint azonban ezt az engedményt megadták, nyilvánvalóan további kérdések kezdtek felmerülni.4 Miért a halál az egyetlen olyan esemény az életben, ahol a depresszió észszerű reakciónak tekinthető? Az miért nem sorolható ide, ha harmincévnyi házasság után elhagy a férjed? És az miért nem, ha harminc évre ott ragadsz egy értelmetlen és gyűlölt munkában? És az miért nem, ha hajléktalan lettél és a híd alatt kötöttél ki? Ha egy konkrét helyzetben észszerű a dolog, akkor létezhetnek más olyan körülmények, amelyek szintén észszerűsítik? Ez viszont hatalmas lyukat robbant annak a hajónak a kormánylapátjába, amellyel a DSM-et író pszichiáterek oly hosszú ideje vitorláznak. Az élet – minden összetettségével együtt – hirtelen elkezdett beáramlani a depresszió és szorongás diagnosztizálásába. Nem lehet pusztán a kibillent kémiai egyensúlyra fogni, amint azt a tünetek ellenőrzőlistái igazolják. Úgy kellene tekinteni rá, mint a körülményeidre adott reakcióra. Amint Joanne Cacciatore még részletesebben belevetette magát a gyászkivétel kutatásába, meggyőződésévé vált, hogy alapvető hibára bukkant azzal kapcsolatban, ahogyan a kultúránk a fájdalmat felfogja – és itt már rég nem csak a gyászról van szó. „Nem vesszük figyelembe a kontextust” – mondta.5 Úgy viselkedünk, mintha az emberi szenvedést fel lehetne mérni

pusztán egy az életünktől teljesen leválasztott ellenőrzőlista segítségével, majd az agy megbetegedéseiként fel is lehetne címkézni. Erre elmeséltem neki, hogy az alatt a tizenhárom év alatt, amikor egyre nagyobb dózisokban írták fel nekem az antidepresszánsokat, soha egyetlen orvos sem kérdezte meg tőlem, hogy van-e okom arra a gyötrelemre, amit érzek. Joanne elmondta, hogy ez nem szokatlan – és hogy katasztrofális. Az üzenet, amelyet az orvosaim közvetítettek felém – hogy a fájdalom egyszerűen az agy rendellenes működésének a következménye –, „leválaszt minket önmagunkról, ami oda vezet, hogy leválunk a többiekről is”. Ha a depressziót és a szorongást kezelve elkezdenénk számításba venni az emberek konkrét életét – mondta Joanne –, az „teljes nagygenerált igényelne a rendszerben”. Hangsúlyozta, hogy sok jó és tisztességes pszichiáter van, aki szívesen követné ezt a mélyebb gondolkodásmódot, és látják annak korlátait, amit most teszünk. Ahelyett, hogy azt mondanák, hogy a fájdalom irracionális görcs, mely gyógyszerekkel elmulasztható, tudják, hogy el kellene kezdenünk odafigyelni rá, hogy kiderítsük, mit akar mondani. Joanne szerint a legtöbb esetben nem is lenne szabad „mentális egészségről” beszélni – ami agyi képalkotó eljárásokat és szinapszishibákat vetít elő –, hanem sokkal jobb lenne az „érzelmi egészség” kifejezést használni. „Miért nevezzük egyáltalán mentális egészségnek? – tette fel nekem a kérdést. – Mert tudományossá akarjuk tenni. Azt akarjuk, hogy tudományos legyen a hangzása. De itt az érzelmeinkről van szó.” Azt mondja, hogy nem ellenőrzőlistával közelít a betegeihez, hanem ezekkel a szavakkal: „Mondd el a történetedet. Édes Istenem – milyen nehéz lehetett! A te helyedben valószínűleg én is ugyanígy éreznék. Valószínűleg »ugyanezeket a tüneteket« mutatnám… Nézzük meg az összefüggéseket.” Van, hogy mindössze annyit tehetsz valakiért, hogy átöleled. Az az anya, akinek a lányát élve megégették, egyszer a fájdalomtól üvöltve jött el hozzá. Jo leült a földre és átölelte, és hagyta, hogy kiengedje a fájdalmat, és miután

ez megtörtént, az anya valamelyest megkönnyebbült egy időre, mert tudta, hogy nincs egyedül. Van, hogy ez a legtöbb, amit tehetünk. És ez nem kevés. És néha, amikor meghallgatod a fájdalmat, és a maga kontextusában látod, jóval túl fog mutatni önmagán – amint azt később megtanultam. A mai módszer az olyan – mondta Joanne –, „mintha ragtapaszt tennénk egy amputált végtagra. Amikor azt látjuk, hogy valaki borzasztó emberi gyötrelmeket él át, muszáj túllépnünk a tüneti kezelésen. A tünetek egy mélyebb probléma hírnökei. Oda kell eljutni, a mélyebb problémához.”

A pszichiátriai biblia szívében évtizedeken át feszültség volt. Az embereknek két ellentétes dolgot mondtak. Az egyik az volt, hogy a depresszió tünetei egyenesen abból következnek, hogy kibillent az agy kémiai egyensúlya, és hogy ezt gyógyszerekkel kell megjavítani. A másik pedig az volt, hogy valahogyan és ezzel párhuzamosan van egy teljesen egyedi helyzet, ahol a depresszió minden tünete lényegében egy szörnyűséges életeseményre adott válaszreakció, és hogy ebben az egy esetben nem a kibillent kémiai egyensúly okozza a gondot, és nem a gyógyszerek hozhatják el a megoldást. Ez a feszültség sokakat nyugtalanított. Túl sok kérdést szült. A Joanne-hoz hasonló emberek arra használhatták mindezt, hogy kényszerítsenek ki, amelyeket nagyon sokan kerülni akartak.

olyan

vitákat

Ezért a pszichiáterek, akik elkészítették a DSM ötödik és legfrissebb, 2015ben megjelent kiadását, előhozakodtak egy megoldással. Megszabadultak a gyászkivételtől. A legújabb változatban már nincs benne. Csak a tünetek ellenőrzőlistája szerepel benne egy homályos lábjegyzettel kísérve.6 Tehát ha most meghal a kisbabád, és te másnap elmész az orvoshoz és borzalmas gyötrelmeket élsz át, „azonnal megkaphatod a diagnózist” – magyarázta Joanne.

A modell tehát fennmaradt: a depresszió olyan dolog, amelyet megtalálsz az ellenőrzőlistán. Ha elég rubrikát kipipálsz, mentális betegséged van. Ne keresd a kontextust. Csak a tüneteket figyeld. Ne kérdezd meg, hogy mi zajlik annak az embernek az életében.

Az ilyen gondolkodástól az a meggyőződés alakul ki benne, hogy „teljességgel leválasztott kultúra vagyunk, akik egyszerűen nem értik az emberi szenvedést” – mondta Joanne. Rám nézett, és én belegondoltam, hogy mi mindenen ment keresztül, és mindez micsoda bölcsességgel ruházta fel. Pislogott, majd megismételte: „Egész egyszerűen nem értjük.”

Jóval a beszélgetésünk után Joanne-nal – és miután még nagyon sok kutatást elvégeztem – újra meghallgattam a vele készített interjúm felvételét. Kezdtem úgy gondolni, hogy van valami jelentősége annak, hogy a gyász és a depresszió tünetei azonosak. Aztán egy napon, miután sok depressziós emberrel készítettem interjút, feltettem magamnak a kérdést: mi van akkor, ha a depresszió lényegében a gyász egy formája – az afeletti gyászé, hogy az életünk nem olyan, mint amilyennek szeretnénk? Mi van akkor, ha az elveszett kapcsolódásaink feletti gyász egy formája, amelyekre még mindig szükségünk van? De hogy megértsd, hogyan jutottam el eddig a kérdésig, vissza kell mennünk az időben – egy olyan pillanatig, amikor fontos áttörés történt a depresszió és a szorongás tudományos értelmezésében.

NEGYEDIK FEJEZET

Az első zászló a Holdon A második világháború utáni napokban egy húszas évei elején járó fiatal nő – aki éppen akkor szült – gyalogolt át Kensal Rise romjain.1 A zsúfolt, nyugatlondoni, munkások által lakott külvárosi negyed több részét földig rombolták a nácik. A nő a Grand Canalhoz igyekezett. Amint odaért, belevetette magát a porlepte vízbe. Az öngyilkosságát követő hónapok és évek alatt senki sem beszélt arról, hogy depressziós volt. Hallgattak róla. Tabunak számított megkérdezni, hogy miért lesznek az emberek ennyire végtelenül vigasztalhatatlanok. Nem messze onnan lakott egy George Brown nevű kamaszfiú. A nő, aki meghalt, a szomszédja volt, és amikor a fiú összeszedett egy súlyos fertőzést, a nő hónapokon keresztül ápolta őt szegény, szűkös otthonában egy antibiotikumok nélküli világban. „Melegszívű teremtés volt – mesélte nekem hetvenegy évvel később, és az emlék mosolyt csalt az ajkára. – Ez volt az egyik legkorábbi élményem. Akkoriban nagyon erős érzéseket – szégyent – társítottak a depresszióhoz.” Ezt később még egyszer elmondta: „Erős szégyenérzet kapcsolódott hozzá.” Lényegében elnémították, mesélte kicsit később. Ez elgondolkodtatta, bár egészen harminchat éves koráig – amikor is jelentős felfedezést készült tenni – nem foglalkozott vele mélyebben.2 Az 1970-es évek elején George ellátogatott London egyik, a gyerekkorához nagyon hasonló munkáskerületébe, hogy utánajárjon ennek a rejtélynek. Miért süppedt olyan sok, a szomszédjához hasonló ember depresszióba? Mi okozta ezt? Akkoriban még mindig hallgatás borult nemcsak erre az egyéni áldozatra,

hanem az egész társadalomra. Amikor a szakma a lakosság elől rejtve tárgyalta a depressziót, kétféle ellentétes módon vélekedtek a dologról.3 Durván úgy lehet elképzelni ezt a megoszlást, hogy az egyik oldalon egy páciens feküdt a kanapén a pszichoanalízis alapító atyja, Sigmund Freud előtt, a másikon pedig egy felboncolt és feltérképezett koponya hevert. A freudi módszer hívei akkor már közel egy évszázada amellett érveltek, hogy ennek a gyötrelemnek a magyarázata csakis a depressziós személy saját életében keresendő – különös tekintettel a kora gyerekkorára. Csak úgy kezelhették a problémát, ha személyes terápiás beszélgetések alatt feltárták, melynek során darabonként rakták össze a pácienssel történteket, majd találtak egy jobb történetet, amelyet aztán elmondhatott az életéről. Ezt a gondolkodást sok pszichiáter azzal az ellentétes érveléssel támadta, hogy a depressziót az okozza, hogy valami rossz dolog zajlik az ember agyában vagy testében – tehát van egy belső rendellenes működés – és azzal, ha az élettörténetében keresik a mélyebb okokat, elmennek a lényeg mellett. Számukra a probléma nyilvánvalóan fizikai jellegű volt, fizikai okokkal. George mindig is gyanította, hogy mindkét nézőpontban volt valamennyi igazság, de egyikük sem a teljes történettel foglalkozott. Úgy gondolta, hogy ennél többről lehet itt szó – de miről? Nem orvosnak vagy pszichiáternek, hanem antropológusnak tanult. Az antropológusnak az a dolga, hogy a társadalmat kívülállóként megfigyelve próbálja kideríteni, hogyan működik. Ez azt jelentette, mondta nekem, hogy úgy érkezett meg a dél-londoni pszichiátriai központba dolgozni, hogy „fogalma sem volt arról”, mit kellene gondolni az olyasmiről, mint a depresszió, és ma már úgy véli, hogy „ez hatalmas előnyt jelentett. Nem voltak előzetes elképzeléseim, szóval kénytelen voltam nyitottan állni a témához.” Elkezdte átolvasni az addig „kitermelt” tudományos irodalmat, és meglepve tapasztalta, hogy milyen nagyon kevés adat gyűlt össze. „Úgy láttam – emlékszik vissza –, hogy hatalmas volt a tudatlanság.” Az elméleteket

nagyrészt sötétben tapogatózva dolgozták ki – vagy személyes anekdotákra, vagy elvont teóriákra alapozva. „Az addig elvégzett tanulmányok tényleg elégtelennek tűntek” – mondta. Akkorra a depresszióra vonatkozó hivatalos orvosi álláspont éppen félbevágni készült a gyereket a két háborúzó tábor között.4 A tudományos közösség fő irányzata kijelentette, hogy kétféle depresszió ismeretes. Az első típust az agy vagy a szervezet valamilyen spontán rendellenes működése okozza: ezt „endogén depressziónak” nevezték el.5 Emellett azonban, mondták, a depresszió bizonyos formáit az okozza, ha valami rossz dolog történik az ember életében, így ezt a típust „reaktív depressziónak” nevezték el. Azt mégsem tudta senki, hogy azok, akiknek „reaktív” depressziójuk van, mire kellene, hogy reagáljanak, vagy hogy hol lehet meghúzni a határvonalat a kétféle depresszió között – illetve hogy vannak-e egyáltalán észszerű megkülönböztető szempontok. George arra a következtetésre jutott, hogy ahhoz, hogy a valódi történetre rábukkanj, olyat jelentős dolgot kell tenned, amit addig még soha senki. Megfelelő tudományos vizsgálatot kell végezned depressziós vagy súlyosan szorongó páciensekkel, egy kicsit ahhoz hasonlatos módszereket kell alkalmaznod, mint (mondjuk) ahhoz, hogy kiderítsd, miért terjed a kolera, vagy hogyan lehet elkapni a tüdőgyulladást.6 Elkezdett tehát terveket készíteni.

A dél-londoni Camberwell kerület utcáin sétálva George-nak úgy tűnt, hogy fényévekre távolodott a nagyváros morajától. Pusztán három kilométerre volt London belvárosától, de az egyetlen dolog, ami erre emlékeztette, az a Szent Pál-székesegyház csúcsa volt a távolban. Szépséges, hatalmas Viktóriakorabeli házak mellett haladt el, majd a régi szegénynegyed utcácskáin,

amelyeket egymás után hagytak el a lakói, ahogy az önkormányzat bontásra ítélte a házakat. A munkásosztály gyerekkorából ismert sorházait lerombolták, és hatalmas betonépületeket emeltek a helyükbe, amelyek betüremkedtek London látképébe. Egy nő, amikor a házához ért, elmesélte neki, hogy azon a héten már háromszor kellett kihívnia a tűzoltókat, mert amikor egy-egy utcát kiürítenek, a kölykök felgyújtják a szemetet. A helyi pszichiátriai szolgálaton keresztül George egy addig páratlan kutatási projektbe kezdett. Az volt a terve, hogy ő és a csapata sok éven át nyomon követ és megismer két különböző női csoportot. Az első csoportba olyan nők tartoztak, akiket a pszichiáterük depresszióval diagnosztizált. Száztizennégyen voltak, és a csapatnak az volt a feladata, hogy mélyinterjút készítsen velük. Főleg azt akarták kideríteni, hogy mi történt velük az azt megelőző évben, hogy depressziósok lettek. Máris meglátod, hogy ez az időszak miért fontos. Ezzel párhuzamosan tetszés szerint összeválogattak egy második csoportot is – ide 344 olyan „normális” nő tartozott, akik szintén Camberwellben éltek és ugyanannyit kerestek, de nem nyilvánították őket depressziósnak. Velük is ismételten részletes otthoni interjúkat készítettek, hogy kiderítsék, milyen jó és rossz dolgok történtek az életükben egy-egy átlagos év alatt. George gyanította, hogy a két csoport összehasonlítása fog fényt deríteni arra, hogy hogyan lehet kinyomozni a depresszió okait.7 Képzeld el, hogy valami teljességgel véletlenszerű dolgot – például meteortalálat miatti balesetet – vizsgálsz. Ha megnézed, hogy mi történt a balesetet megelőző évben azokkal, akiket meteortalálat ért, majd összeveted ezt azoknak az embereknek egy-egy tipikus évével, akiket nem ért meteorbaleset, arra jutnál, hogy ugyanolyan dolgok történnek a két csoporttal. Hogy a dolognak semmi köze az életük fontos tényezőihez; egyszerűen csak az űrből lehulló kövek áldozatai. Akkoriban sokan gondolták – és gondolják most is –, hogy a depresszió és a szorongás éppen ilyen: véletlenszerű kémiai

balszerencse, mely a koponyádon belül, és nem az életedben történik. Ha igazuk lenne, azt ez a kutatás bebizonyítaná. Ha igazuk lenne, akkor George nem találna különbségeket a depressziós és a nem depressziós nők életében abban a fontos évben, amely a depresszió kibontakozásához vezetett. De mi van akkor, ha van különbség? George tudta, hogy ha ki lehetne deríteni, hogy mi a különbség, akkor az valami igazán fontos dologhoz vezetne. Nyomravezető jeleket adna nekünk a depresszió okaival kapcsolatban. Csak a korai gyerekkor vagy maga az élet volt az, ami a depressziós nőknél félrement, ahogy a freudi tábor állította? Vagy valami más is történt? És ha igen, mi volt az? Tehát George – és a csapata, egy Tirril Harris nevű fiatal kutató terapeuta közreműködésével – ellátogatott mindezekhez a nőkhöz, leült velük beszélgetni, és megismerkedett velük. Igen részletes mélyinterjúkat készítettek.8 És amikor visszatértek az adatokkal, a vizsgálat elején lefektetett igen összetett adatgyűjtő és statisztikai módszerek segítségével nagy gondossággal kategóriákba sorolták ezeknek a nőknek az életét. Hatalmas számú tényezőt figyelembe véve építették fel az adatbázisukat – mindent feljegyeztek, ami akár csak alig észrevehető szerepet játszhatott a depresszió kialakulásában. Tirril egyszer elment egy Mrs. Trent9 nevű nőhöz, aki egy a környékre jellemző tipikus, két hálószobás házban lakott. A férje teherautósofőr volt, és ebben a házban éltek három, hétévesnél kisebb gyerekükkel. Amikor Tirrillel találkozott, azt állította, hogy egyáltalán nem tud koncentrálni – még annyi időre sem, hogy egy cikket elolvasson a reggeli lapban. Sem az evés, sem a szex nem érdekelte. A nap nagy részében csak sírdogált. Úgy érezte, hogy a teste fizikailag feltöltekezik feszültséggel, de nem tudta, hogy miért. Hat héten át csak feküdt az ágyában napközben, és csak ott volt mozdulatlan tehetetlenségben, azt remélve, hogy megszűnik a világ. Mrs. Trentet egyre jobban megismerve rájöttek, hogy történt valami nem

sokkal azelőtt, hogy depresszióba esett. A harmadik gyerek megszületése után nem sokkal Mr. Trent elveszítette az állását. A felesége nem aggódott túlzottan, és néhány hét múlva a férfi talált is új munkát – de váratlanul onnan is kirúgták, látszólag minden ok nélkül. A nő meg volt győződve róla, hogy a korábbi főnöke által írt negatív jellemzés volt az oka. Nem talált újabb állást. Mivel Camberwellben akkoriban dolgozó anyának lenni tabunak számított, ez azt jelentette, hogy a család helyzete krónikusan bizonytalanná vált – miből fognak tudni megélni? A házasságának „vége volt”, mondta George-nak és Tirrilnek, de mit tehetett? Folyton összepakolt és elindult, de soha nem jutott tovább az utca végénél. Hova mehetne? „Emlékszem, hogy milyen meghatók tudtak lenni ezek a beszélgetések – mondta George, amikor meglátogattam. – Ezek a nők egyáltalán nem voltak hozzászokva, hogy magukról beszéljenek. Itt volt valaki, aki érdeklődést mutatott, valaki, aki megengedte nekik, hogy beszéljenek.” Megértette, hogy „ez egészében véve jelentett valamit ezeknek a nőknek. És – az általuk elmondott történeteknek is volt értelme… Tudták, hogy szenvednek, és hogy bajban vannak.” Sok nő, akit megismertek, olyan volt, mint Mrs. Trent, és úgy tűnt, hogy az addig létező két modell egyike sem írja le megfelelően az esetet. Lehet, hogy volt valami probléma az agyában vagy a testében. Az teljesen biztos, hogy volt probléma az életében. George azonban úgy látta, hogy a depressziót nagy valószínűséggel valami ennél jelentősebb tényező váltotta ki. Addig azonban, amíg meg nem lettek az eredmények, nem tudta pontosan, hogy hogyan írhatná le ezt a valamit.

Az első, amit ezekről a nőkről meg akartak tudni, az volt, hogy éltek-e át súlyos veszteséget, vagy történt-e velük valami igazán negatív dolog a

depresszió kialakulását megelőző évben. A nők gyakran számoltak be egy egész sor borzasztó eseményről – attól kezdve, hogy a fiuk börtönbe került, vagy hogy a férjüket skizofréniával diagnosztizálták, egészen addig, hogy súlyosan sérült gyerekük született. George és Tirril szigorúan meghatározta, hogy mit soroltak a „súlyos” kategóriába az adatok rögzítése során. Az egyik nő elmondta, hogy a kutyája olyan volt, mintha a gyereke lett volna, és ő teljesen köré építette az életét, aztán a kutya elpusztult – ők azonban a kisállat elveszítését nem tekintették súlyos eseménynek, úgyhogy ezt kihagyták. Ugyanakkor meg akarták nézni a többi olyan dolgot, amiről azt gyanították, hogy idővel kihat az ember mentális egészségére, de egyszeri eseményként nem számít igazán. Ezeket két kategóriába sorolták. Az első a „nehézségek” címkét kapta – idetartoztak azok a krónikus, állandóan fennálló problémák, amelyek a rossz házasságtól egészen a rossz lakókörülményekig terjedtek, vagy ha valaki arra kényszerül, hogy elhagyja a megszokott közösségét és lakókörnyezetét.10 A második kategóriába sorolták ezeknek az ellentettjét – az úgynevezett „stabilizátorokat”, amelyekről azt gyanították, hogy feltöltik az embert, és megóvják az elkeseredéstől. Itt jegyezték fel gondosan azokat a dolgokat, hogy hány jó barátságuk volt ezeknek a nőknek, és hogy mennyire volt jó a párkapcsolatuk. Miután éveken át türelmesen gyűjtögették a bizonyítékokat a nőkkel beszélgetve és hosszabb időszakok elteltével újra és újra ellátogatva hozzájuk, a csapat végre leülhetett, és nekiláthatott a számok feldolgozásának. Hónapokat töltöttek azzal, hogy kiderítsék, mire világítottak rá az adatok. Mindeközben végig érezték az őket terhelő felelősség súlyát. Ez volt az első tudományos bizonyítékadag, amelyet ily módon gyűjtöttek össze. Ha a történet, amit az orvosom mondott nekem tizenévesen – hogy a depressziót egyszerűen az alacsony szerotoninszint okozza az agyban, és nem az életemben történt dolgok –, igaz lenne, akkor a két csoport nem

különbözne egymástól.

Tirril az eredményeket nézte. Azok a nők, akiknél nem alakult ki depresszió, körülbelül húsz százalékban éltek át valamilyen negatív eseményt az előző évben. Azoknak a nőknek azonban, akiknél a depresszió megjelent, mintegy hatvannyolc százaléka élt át jelentős negatív élményt a depresszió kialakulása előtti év során. Negyvennyolc százalékos eltérésről beszélünk – ez sokkal több, mint ami puszta véletlenségből előfordulhat.11 Azt mutatta, hogy amikor az ember valami igazán stresszes dolgot él át, az depressziót okozhat. Ez azonban csak az első felfedezésük volt. Kiderült, hogy a depressziós nők esetében háromszoros volt annak a valószínűsége, hogy súlyos, hosszan tartó stressztényezők jelentkeztek az életükben egy évvel a depressziójuk kialakulása előtt, mint azoknál, akiknél nem alakult ki a depresszió. A depressziót nem csak egy rossz esemény idézte elő – emellett hosszan tartó stresszforrásként is kellett szolgálnia. Ha pedig voltak pozitív, stabilizáló dolgok az életedben, az erősen csökkentette a depresszió kialakulásának esélyeit. Minden egyes jó baráttal, vagy ha a partnered támogatott és igazán törődött veled, jelentős mértékben csökkent a depresszió. George és Tirril tehát rájöttek, hogy két dolog sokkal valószínűbbé teszi a depressziót – egy súlyos negatív esemény, és a stressz és a bizonytalanság hosszan tartó forrásai az életben. A legmeglepőbb eredményük azonban az volt, ami akkor történt, ha ezek a tényezők összeadódtak. A depresszió kialakulásának esélyei nemcsak összeadódtak, hanem robbanásszerűen megnőttek. Ha például nincsenek barátaid és nincs támogató partnered, egy súlyosan negatív életesemény esetén hetvenöt százalékos valószínűséggel alakulhat ki nálad a depresszió.12 Tehát sokkan nagyobb valószínűséggel

jelenik meg, mint nem. Kiderült, hogy minden rossz dolog, ami történt veled, minden stresszforrás, és minden eset, amikor nem kaptál támogatást – mindegyik egyre jobban növelte a depresszió kialakulásának kockázatát. Mintha gombát telepítenél egy sötét és nedves helyre. Nemcsak jobban nőne, mint azokon a helyeken, ahol vagy csak sötét van, vagy csak nyirkosság – nagyobb lenne a termés annál, mintha a két tényezőt egyszerűen összeadnád. George nem számított rá, hogy ilyen jelentős hatásra bukkan. Amint próbálták feldolgozni az eredményeket, visszagondoltak azokra a nőkre, akiket a sok-sok év alatt megismertek. Bebizonyították, hogy a depresszió – lényegében – nagyon nagy mértékben nem az agyaddal, hanem az életeddel kapcsolatos probléma. Az eredmények megjelenése után egy professzor – összefoglalva a lényeget – „kvantumugrásnak” titulálta a depresszió megértésében.13

A mi kultúránkban azt mondják, hogy a depresszió az irracionalitás végső formája: hogy így érezni belülről, és úgy néz ki kívülről. Ezzel szemben George és Tirril arra a következtetésre jutott, hogy, amint akkor leírták, a „klinikai depresszió a csapásokra adott érthető válaszreakció”.14 Gondolj Mrs. Trentre, aki egy halott házasság csapdájában vergődött egy olyan férfival, aki nem tudott dolgozni, a túlélésért küzdött, és nem volt esélye jobb életre – garantáltnak látta, hogy az élete örökké stresszes, örömtelen küzdelem lesz. Nem észszerűbb-e – gondolták – azt mondani, hogy a depressziót okozó „hiba” a környezetében van, mint hogy benne magában?15 Ezt olvasva megértettem a logikájuk erejét. De volt egy nyilvánvaló ellenvetésem. Én nem egy leharcolt sorházban laktam London legrosszabb negyedében – sem most, sem a depresszióm idején bármikor. Az életem soha

nem volt olyan, mint Mrs. Trenté. A legtöbb depressziós, akit ismertem, szintén nem szegénységben élt. Mit jelentettek az ő eredményeik az olyanok számára, mint mi? A számokat bújva George és Tirril felfedezték, hogy a szegénységben élők között nagyobb a depresszió kialakulásának valószínűsége – de az adatok azt mutatták, hogy túlságosan nyers állítás lenne azt mondani, hogy a szegénység okozta a depressziót. Nem: valami ennél finomabb dolog történt. A szegénységben élők nagyobb valószínűséggel lesznek depressziósak, mert átlagosan több hosszan tartó stressznek vannak kitéve, több negatív életesemény történik az életükben, és kevesebb a stabilizátoruk. A tanulság lényege azonban mindenkire – gazdagra, szegényre vagy középosztálybelire – igaz volt. Mindnyájan elveszítjük a reményt valamilyen mértékben, amikor súlyos stressz ér, vagy valami borzasztó dolog történik velünk, ha azonban a stressz vagy a rossz dolgok tartósan, hosszú ideig fennállnak, annak a „kétségbeesés általánosítása” az eredménye – mondta Tirril. Szétterül az egész életeden, mint egy olajfolt, és elkezded feladni.16 Évekkel később társadalomtudósok egy csapata ugyanazt a technikát alkalmazta, mint George és Tirril, a depresszió okainak a vizsgálatára olyan radikálisan különböző helyeken, mint mondjuk Baszkföld vagy Zimbabwe vidéki részei.17 Arra jöttek rá, hogy ezek a tényezők alakítják ki a depressziót – vagy védik ellene az embereket – mindenhol. Spanyolország vidéki részein a depresszió előfordulása hihetetlenül alacsony volt – mert erős közösség védte az egyéneket, és kevés traumás élményt kellett átélniük. Zimbabwéban szélsőségesen magas volt a depresszió aránya – mert az emberek gyakran voltak kitéve traumának: ha például nőként nem lehetett gyereked, egyszerűen elűzhettek otthonról és a közösségből. (Ellátogattam Zimbabwe néhány vidéki területére, miközben a könyvemhez végeztem kutatásokat, és a saját szememmel láttam ezt.) Akárhol élsz a világban, tudták meg a kutatók, ezek a tényezők fontos

szerepet játszanak abban, hogy depressziós leszel-e, vagy sem. Úgy tűnt, hogy rájöttek, mi az első összetevője a depressziót leíró titkos receptnek. George és Tirril azonban a sok elvégzett munka után is tudta, hogy kell lennie még valaminek a képben, amit egyelőre nem látnak. De mi lehetett az?

Amikor George és Tirril eredményei megjelentek, néhány pszichiáter nagyon gyorsan reagált rájuk. Ezt írták: „Mindig is mondtuk, hogy néhányan az életükben bekövetkezett események miatt lesznek depressziósok. Ezeket az embereket soroltuk a »reaktív depresszió« esetei közé. Oké, tehát ti finomítottatok azon, amit tudunk: dicsőség nektek! Az emberek nagy része azonban még mindig belső, fizikai okok miatt depressziós. Ezeket az embereket diagnosztizáltuk »endogén depresszióval«. Velük csak annyi történik, hogy valami rosszul kezd működni bennük.” George és Tirril azonban kifejtették, hogy mindvégig olyan nőket tanulmányoztak, akiket a pszichiátereik „reaktív depresszióval” diagnosztizáltak, és olyan nőket is, akiknél „endogén depressziót” állapítottak meg. És – a bizonyítékokat összevetve – arra jutottak, hogy a két csoport nem különbözött egymástól. Mindkét csoportban ugyanolyan mértékben fordultak rosszra a dolgok a nők életében. Arra jutottak tehát, hogy ez a megkülönböztetés értelmetlen.18 „Úgy értem… ma már tényleg hihetetlennek tűnik, ha belegondolsz, hogy arról kellett győzködnünk az embereket, hogy az életesemények relevánsak [a depresszió és a szorongás szempontjából]” – mondta nekem Tirril Harris, a kutatás társszerzője észak-londoni rendelőjében, ahol ma is terapeutaként fogadja a pácienseit. Megkérdeztem tőle, hogy mit mondana azoknak, akik úgy gondolják, hogy a depresszió a legtöbb esetben kizárólag belső okok miatt alakul ki, az agy hibás működése folytán – ahogy az én generációmnak

mondták az orvosok. Összeráncolta a szemöldökét. „Egyetlen organizmus sem létezik a környezete nélkül – tehát ez egyszerűen lehetetlen – válaszolta. – Szerintem csak arról van szó, hogy egy kicsit tudatlanok – mondta. Türelmesen mosolyogott rám. – Hiszen rengeteg olyan ember van a világon, aki alaptalanul formál véleményt, és ehhez hozzászokunk.”

Évekkel később Tirril ugyanezt a módszert alkalmazta egy szorongás kutatásához is – és hasonló eredményekre bukkant.19 Az sem csak az agy hibás működése által okozott probléma. Az okozza, hogy az ember élete rosszra fordul.

George és Tirril meg voltak győződve arról, hogy a dél-londoni utcákon végzett kutatásuk éppenhogy csak megkapargatta a dolgok felszínét. Rengeteg kérdést kellett még feltenniük. Tisztában voltak vele, hogy rengeteg olyan tényező létezhet még a depressziós és szorongó emberek életében, amelyeket nem vizsgáltak meg. Mit tanulmányozzanak legközelebb? Épp csak kitűzték az első zászlót a depresszió és szorongás szociális okai felderítésének Holdján. Arra számítottak, hogy hamarosan még több űrhajó követi majd őket, hogy további szondázásokat hajtsanak végre. Majd… legalábbis ami ezeknek az elképzeléseknek a közönség felé való kommunikálását illeti, beállt a csend. A többi űrhajó soha nem érkezett meg. A zászlójuk egyedül maradt a szél nélküli űrben. A depresszióra összpontosító nyilvános vita néhány éven belül eltolódott az új antidepresszáns gyógyszerek felfedezése és afelé, hogy hogyan előzzék

meg a depressziót az agyon belül – és nem itt kint, a közösségben. Arról, hogy találjuk ki, mi tesz annyira boldogtalanná minket az életünkben, a beszélgetés elkanyarodott arra, hogy hogyan lehet blokkolni az agyunkban a neurotranszmittereket, hogy ne érezzük mindezt. George és Tirril azonban – szűken értelmezve – nyert. Néhány éven belül tartósan növekedni kezdett az akadémikusok körében az azt alátámasztó bizonyítékok halma, hogy a környezeti tényezők kulcsfontosságú szerepet játszanak a depresszió és a szorongás kialakulásában, amíg ez aztán a legtöbb tudományos körben tagadhatatlanná vált. Az eredmények hamarosan fontos szerepet kaptak a pszichiátriai képzésben a nyugati világ számos pontján. A fő áramlatot követő legtöbb kurzus tananyagába belevették, hogy a mentális problémák olyan formáinál, mint a depresszió és a szorongás, háromféle – biológiai, pszichológiai és szociális – okkal számolhatunk.20 És mindegyik valós. Ezt ismerjük „bio-pszicho-szociális” modellként.21 Egyszerű. A tényezők mindhárom csoportja releváns, és ahhoz, hogy egy ember depresszióját és szorongását megérthesd, mindegyiket meg kell vizsgálnod. Ezek a valódibb felismerések azonban továbbra is rejtve maradtak a nagyközönség elől, akiken segíthetett volna. Nem magyarázták el a depressziós és szorongó páciensek egyre nagyobb seregeinek, és nem formálták a nekik ajánlott kezeléseket sem.

A nagyközönségnek soha nem magyarázták el ennek a kutatásnak a legnagyobb hozadékát. George és Tirril arra jutott, hogy a depresszió és a szorongás esetében „előfordulhat, hogy a beteg környezetére való odafigyelés legalább olyan fontos, mint a fizikai kezelés”.22 Senki nem kérdezte meg tőlük, hogyan fogjanak hozzá. Hogy milyen környezeti változtatások csökkentenék a depressziót és a szorongást.

Ezek a kérdések túl jelentősnek, túlságosan forradalminak tűntek ahhoz, hogy fel lehessen dolgozni őket. Még ma is tudatlanság uralkodik – bár én később elkezdtem feltárni, hogy mit jelenthet ez.

Az a kutatás Camberwellben – ma már tudom – olyan pillanat volt, amikor a depresszióval kapcsolatos tudás teljes története radikálisan más irányt vehetett volna. A kutatást 1978-ban, a születésem előtti évben publikálták. Ha a világ odafigyelt volna George-ra és Tirrilre, akkor amikor a kutatás publikálása után tizennyolc évvel orvoshoz mentem, az orvosnak egy teljesen más történetet kellett volna mondania nekem arról, hogy miért szenvedek annyira – és hogy hogyan találhatok kiutat belőle.

Amikor az egyik hosszú beszélgetésünk végén elköszöntem George Browntól, azt mondta nekem, hogy a nap hátralévő részét a legújabb tudományos cikkén dolgozva tölti majd, hogy még mélyebbre ásson a depresszió okaiban. Mire megismertem, már nyolcvanöt éves volt, tehát, mint mondta, valószínűleg ez lesz az utolsó kutatási munkája. De nem áll le. Amikor elsétált, felidéztem a szomszédja képét, aki sok-sok évvel ezelőtt csendben a vízbe ölte magát.23 Olyan sok minden van még, mondta George, amit meg kell tudnunk. Miért állna le most a kutatással?

ÖTÖDIK FEJEZET

A zászló felvétele (Bevezető a II. részhez) Miután mindent megtudtam, folytattam a nyomot, mely George Brown és Tirril Harris kutatásától vezetett át az egész világon. Tudni akartam, ki tanulmányozza még rajtuk kívül a depresszió és a szorongás látszólag rejtett dimenzióit, és hogy mit jelent ez abból a szempontból, hogy hogyan enyhíthetnénk rajtuk. A rá következő néhány évben rájöttem, hogy a világon mindenütt vannak olyan társadalomtudósok és pszichológusok, akik felvették George és Tirril ütött-kopott zászlaját.1 San Franciscótól Sydney-ig és Berlintől Buenos Airesig a világ számos pontján beszélgettem velük, és kezdtem úgy gondolni rájuk, mint a depresszió és szorongás földalatti mozgalmára, akik egy összetettebb és igazabb történetet próbálnak felderíteni. Már hosszú ideje beszélgettem ezekkel a társadalomtudósokkal, amikor végre rájöttem, hogy a depresszió és a szorongás általuk feltárt minden egyes szociális és pszichológiai okában van valami közös. Mind a leválasztottság különböző formái. Mindegyikük arról szól, hogy leváltunk valamiről, amire természetes módon szükségünk van, és amit útközben valahogy elvesztettünk. Miután most már évek óta kutatom a depressziót és a szorongást, kilenc okot be tudtam azonosítani. Szeretném hangsúlyozni: nem állítom, hogy ezek a depresszió és a szorongás kizárólagos okai. Lesz még több eddig felfedezetlen ok is (vagy olyan, amellyel a kutatásaim során nem találkoztam). Azt sem állítom, hogy minden depressziós vagy szorongó ember minden ilyen tényezőt megtalálhat az életében. Én például néhányukat megtapasztaltam, de

nem az összeset. Ezt a nyomot követve azonban megváltozott a gondolkodásom – a legmélyebb érzéseim némelyikével kapcsolatban.

HATODIK FEJEZET

Első ok: Elvágva az értelmes munkától Joe Phillips várta, hogy véget érjen a nap.1 Ha jártál már abban a philadelphiai festéküzletben, ahol dolgozott, és kértél öt kiló festéket egy konkrét árnyalatban, hozott neked egy színskálát, hogy azon kiválaszd, majd kikeverte neked. Mindig ugyanúgy zajlott az egész. Beleöntötte a tartályba a színanyagot, majd az egészet betette egy mikrohullámú sütőre emlékeztető gépbe, amely vadul rázni kezdte a tartályt. Ettől oszlott el egyenletesen a festék színe. Aztán elvette tőled a pénzt, majd azt mondta: „Köszönöm, uram!” Majd megvárta a következő vásárlót, és újra végigcsinálta ugyanezt. Majd megvárta a következő vásárlót, és újra végigcsinálta ugyanezt. Egész nap. Mindennap. Felveszi a rendelést. Összerázza a festéket. Azt mondja: „Köszönöm, uram!” Vár. Felveszi a rendelést. Összerázza a festéket. Azt mondja: „Köszönöm, uram!” Vár. És így tovább. És így tovább. Soha senki nem vette észre, hogy Joe jól vagy rosszul csinálja-e. Az egyetlen dolog, amire a főnöke valaha megjegyzést tett, az volt, ha elkésett, és ilyenkor jól leordította a fejét. Amikor Joe hazaindult a munkából, mindig ez a

gondolat járt a fejében: „Nem érzem úgy, hogy bárki életén változtattam volna.” Amint elmondta nekem, a munkáltatói hozzáállás ez volt: „Ezt márpedig így és így fogod csinálni. És ebben és ebben az időpontban kell megjelenned. Amíg ennek megfelelsz, oké vagy.” Ő azonban elmondta, hogy a következő gondolatokon kapta magát: „Hol itt a változás lehetősége? Hol a lehetőség a fejlődésre? Hol a lehetőség arra, hogy tényleg nyomot hagyjak a cégben, amelynek dolgozom? Mert időben megjelenni és tenni, amit mondanak… arra bárki képes.” Joe már-már hibának érezte a saját emberi gondolatait és érzéseit. Miután azonban arról beszélt nekem, hogy milyen érzésekkel tölti el a munkája, miközben egy kínai étteremben vacsoráztunk, Joe hamarosan ostorozni kezdte magát. „Egy csomó ember van, aki a fél karját adná ezért az állásért, és én megértem. Hálás vagyok érte.” Elég jól megfizették; viszonylag jó helyen lakhatott a barátnőjével; tudta, hogy rengeteg olyan ember van, akinek az életében mindez nincs meg. Bűntudat lepte meg azért, ahogyan érez. De az érzések folyton visszatértek. És csak keverte a festéket. És csak keverte a festéket. És csak keverte a festéket. „Tehát a monotónia van annak a mélyén, hogy folyamatosan úgy érzed, hogy olyasmit csinálsz, amit nem akarsz – mondta. – Hol van a munka öröme? Nem vagyok annyira intellektuális beállítottságú, hogy el tudjam magyarázni, de ez az érzés mindent belep… hogy valamivel ki kellett tölteni ezt az űrt. Bár azt soha nem lehet igazán kitapintani, hogy mi is ez az űr valójában.” Reggel hét órakor elment otthonról, egész nap dolgozott, és este hétre esett haza. Azon kezdett töprengeni, hogy „ha hetente negyven-ötven órát töltesz egy olyan munkával, amit nem igazán szeretsz, azzal ráállítod magad a depresszió és a lehangoltság felé vezető útra. És kérdezgeted magadtól, hogy

miért csinálod ezt? Kell, hogy legyen valami, ami jobb ennél.” Elmondta, hogy kezdte reménytelennek érezni az egészet. „Mi értelme van?” „Egészséges kihívások elé kellene állnia az embernek – mondta, és kicsit megrándította a vállát; azt hiszem, hogy zavarban volt amiatt, amit kimondott. – Tudnod kell, hogy számít, amit mondasz. Tudnod kell, hogy ha van egy jó ötleted, azt elmondhatod, és azzal változtathatsz valamin.” Ilyen állása soha nem volt, és félt, hogy soha nem is lesz. Ha az ébren töltött idődből ilyen sokat töltesz azzal, hogy eltompítsd magad, hogy átvészeld a napot, nagyon nehéz – mondta – ezt kikapcsolni, és jól érezni magad a szeretteiddel, amikor hazaérsz. Joe-nak öt órája volt magára, mielőtt aludni ment, hogy utána újra festéket keverjen. Szeretett volna csak lerogyni a televízió elé, vagy egyedül lenni. A hétvégéken csak annyit akart, hogy sokat ihasson és meccset nézhessen. Egy nap megkeresett, mert meghallgatta egy online előadásomat, és szeretett volna beszélgetni az utolsó könyvem témájáról, mely (részben) a függőségről szólt. Megbeszéltünk egy találkozót, és mielőtt leültünk enni, sétáltunk egy kicsit Philadelphia utcáin. Elmondott nekem egy történetet. Amikor már évek óta keverte a festéket, Joe egy este az egyik barátjával elment egy kaszinóba, és valaki adott neki egy kis kék tablettát. Egy Oxycontin nevű, harminc milligrammos opiát fájdalomcsillapító volt. Joe bevette, és kellemesen elzsibbadt tőle. Néhány nap múlva az jutott az eszébe, hogy ez talán a munkahelyén is segíthetne rajta. Amikor bevette, elhalványultak a fejében az addig vadul áradó érzések. Nem kellett hozzá sok idő, „hogy odafigyeljek rá, hogy mindig bevegyek egyet munka előtt, és hogy legyen nálam elég a hosszú munkanaphoz, gondosan kiporciózva” – mondta. Otthon is beszedett néhányat egy-egy sörrel, így gondolkodva: „Simán kibírom azt az idióta munkát, ha tudom, hogy amikor hazajövök, ez vár.” És csak keverte a festéket. És csak keverte a festéket.

És csak keverte a festéket. Elgondolkodtam rajta, hogy vajon azért volt-e ez, mer az Oxy olyan tompává és üressé tette, amilyen a munkája volt. Úgy tűnt, hogy feloldja a konfliktust a vágya, hogy tegyen valami említésre méltót, és az élete valósága között. Amikor beszélgetni kezdtem Joe-val, kezdetben úgy gondolta, hogy egy függőségről szóló történetet oszt meg velem. Azok, akikhez elment, hogy segítsenek lejönnie az Oxyról, azt mondták neki, hogy „született függő”, és ez volt az a történet, amelyet először elmondott nekem. Amikor azonban egy kicsit jobban belementünk, elmondta, hogy voltak időszakai, amikor elég keményen ivott, füvet szívott, illetve a kokaint is kipróbálta egyetemistaként, de soha nem érzett késztetést arra, hogy az alkalmi bulikon kívül többször is használja őket. Csak amikor elkezdte ezt a végtelenül zsibbasztó munkát – és zsákutcát látott benne –, akkor kezdte el saját magát letompítani. És amikor végül – néhány nehéz hónap elteltével – tényleg lejött az Oxyról, visszatért az érzés, hogy az élete elviselhetetlen. Az összes gondolata, amelyektől annyira próbált menekülni, visszatért, és ő csak rázta a sok festéket újra és újra. Tudta, hogy az embereknek kell a festék – mondta. Azt is elismételte, hogy tudja, hogy hálásnak kellene lennie ezért. De elmondta, hogy nem bírja elviselni a gondolatot, hogy az élete még harmincöt évig, egészen a nyugdíjig már csak ilyen lesz. „Te például, te szereted a munkádat, igaz? – kérdezte. Egy pillanatra felfüggesztettem a jegyzetelést. – Amikor reggel felébredsz, várakozással nézel előre. Amikor én felébredek, én nem várom a munkát… Egyszerűen csak el kell végeznem.”

A Gallup közvélemény-kutató cég 2011 és 2012 között elvégezte a világ eddigi legrészletesebb kutatását arról, hogy az emberek világszerte mit

éreznek a munkájukkal kapcsolatban.2 Száznegyvenkét országban több millió dolgozót kérdeztek meg. Az eredményeik szerint tizenhárom százalékban mondjuk azt, hogy „leköt” a munkánk – ami azt jelenti, hogy „lelkesedünk érte, elkötelezetten végezzük, és pozitív módon járulunk hozzá a munkáltató szervezet életéhez”. Ezzel szemben az emberek hatvanhárom százaléka mondja azt, hogy „nem köti le, amit csinál”, azaz „alvajáróként tölti a munkanapját, és csak időt – energiát vagy szenvedélyt nem – fektet a munkájába”. További huszonhárom százalék pedig „aktívan kivonja magát” alóla.3 A Gallup intézet munkatársai ezt úgy magyarázták, hogy ők „nem egyszerűen csak boldogtalanok munkavégzés közben, hanem ezt minden eszközzel ki is mutatják. Ezek a dolgozók mindennap aláaknázzák, amit azok, akiket leköt a munkájuk, elérnek… Azok a dolgozók, akik aktívan kivonják magukat, többékevésbé a saját cégüket rombolják.” A Gallup-tanulmányt alapul véve ez azt jelenti, hogy az emberek nyolcvanhét százaléka Joe történetét olvasva legalább egy kicsit magára ismer. Majdnem kétszer annyian gyűlölik a munkájukat, mint ahányan szeretik. És ez, amit a legtöbben nem szeretnek csinálni – ami olyan, mintha alva járnának, vagy még rosszabb –, ma az ébren töltött életünk nagy részét kiteszi. Az egyik professzor, aki alaposan tanulmányozta ezt, így ír: „Egy felmérésben a közelmúltban megerősítették, hogy a „kilenctől ötig” valójában a múlt relikviája. A mai dolgozók átlagosan reggel 7:42-kor megnézik a munkahelyi levelezésüket, 8:18-kor belépnek az irodába, és este 7:19-kor mennek el… A felmérés eredményei szerint minden harmadik brit dolgozó már reggel 6:30 előtt megnézi a leveleit, és a brit munkáltatók nyolcvan százaléka szerint elfogadható a munkaidőn kívül felhívni az alkalmazottakat.”4 A „munkaidő” fogalma a legtöbb ember életében eltűnőben van – ez a dolog tehát, hogy nyolcvanhét százalékunk nem élvezi a munkáját, egyre jobban és jobban

kiterjed az életünkre. A Joe-val elköltött vacsora után felmerült bennem, hogy mi van, ha mindez szerepet játszhat a depresszió és a szorongás kialakulásában. A depressziónak van egy gyakori tünete, melyet néha „derealizációnak” neveznek – ez az, amikor úgy érzed, hogy bármit teszel, az nem autentikus és nem valóságos.5 Amikor erről olvastam, úgy éreztem, megfelelően leírja Joe állapotát – és nem hangzott irracionálisnak. Úgy hangzik, mint a normál emberi reakció egy olyan munkahelyre, mint Joe-é, ha ott kell töltened az életedet. Ezért elkezdtem tudományos bizonyítékokat keresni arra, hogy ez milyen érzéseket kelt az emberekben – hogy kiderítsem, összekapcsolható-e a depresszióval és szorongással. A választ csak akkor kaptam meg, amikor alkalmam nyílt találkozni egy kiváló tudóssal.

Az 1960-as évek végén egy apró termetű görög nő csoszogott be egy kis orvosi rendelőbe Ausztráliában, Sydney egyik külvárosában.6 A rendelő egy kórházhoz tartozott a város egyik legszegényebb negyedében, ahol leginkább görög bevándorlókat kezeltek. Elmondta az éppen rendelő orvosnak, hogy állandóan sír. Úgy magyarázta, hogy „nem érzi érdemesnek élni”. Két férfi ült vele szemben – egy erős akcentussal beszélő európai pszichiáter, és egy Michael Marmot nevű magas, fiatal ausztrál gyakornok. „Mikor volt utoljára teljesen jól?” – kérdezte az idősebb orvos. „Ó, doktor úr – válaszolta a nő –, a férjem megint iszik, és ver engem. A fiam börtönben van. A kamasz lányom teherbe esett. Szinte mindennap sírok. Nincs erőm. És aludni sem igen tudok.” Michael sok hozzá hasonló pácienssel találkozott már, akik segítségért jöttek a rendelőbe. Azok, akik Ausztráliába költöztek, rengeteg rasszizmussal találkoztak, és különösen ennek az első generációnak igen nehéz, lealacsonyító élete volt. Amikor ilyen összetört állapotban érkeztek a

rendelőbe, mint ez az előttük álló asszony, általában úgy írták le őket, hogy egészségügyi problémájuk van. Néha csak valami enyhe hatású fehér kanalas orvosságot kaptak egyfajta placebóként, míg máskor komolyabb gyógyszereket írtak fel nekik. Michael számára, fiatal gyakornokként, nagyon furcsának tűnt ez a reakció. „Meghökkentően nyilvánvalónak tűnt – írta évekkel később –, hogy a depressziója szorosan kapcsolódott az életkörülményeihez”. Mégis az történt, hogy „az emberek ilyen problémákkal jöttek be, mi pedig csak egy üveg fehér kanalas orvossággal kezeltük őket”.7 Gyanította, hogy az általuk látott problémák közül még sokkal többnek – például titokzatos, látszólag ok nélkül jelentkező gyomorfájdalmak férfiaknál – lehetett hasonlóképpen köze a rájuk kényszerített életből adódó stresszhatáshoz. Michael bejárta a kórtermeket, és arra gondolt, hogy ez a sok betegség és szenvedés biztosan üzenni akar valamit a társadalmunkról, és arról, hogy mit csinálunk rosszul. Próbálta megbeszélni ezt a többi orvossal, próbálta elmondani nekik, hogy szerinte egy ilyen páciensnél, mint ez az asszony, „oda kellene figyelni a depresszió okaira”. A kollégái hihetetlenkedve hallgatták. Azt mondták, hogy zöldségeket beszél. A pszichológiai szenvedés nem okozhat fizikai betegséget – mondták. Akkoriban világszerte ez volt a legáltalánosabban elfogadott orvosi vélekedés. Michael gyanította, hogy tévednek – de hát mit tudhatott ő? Nem volt bizonyítéka, és nem tűnt úgy, hogy bárki foglalkozott volna ilyen kutatásokkal. Volt egy megérzése; ennyi volt az egész. Az egyik orvos szelíden azt javasolta, hogy ha ez annyira fontos neki, gondolkodjon el azon, hogy kutatóként, és ne praktizáló pszichiáterként dolgozzon.

Így történt, hogy – néhány évre rá – Michael a kaotikus 1970-es években Londonban találta magát. Ezek voltak az utolsó olyan évek, amikor az angol férfiak még keménykalapban mentek dolgozni, ugyanakkor azonban már miniszoknyás lányok mellett haladtak el az utcán – a két kor pedig zavartan próbálta kerülni egymás tekintetét. A téli zimankó kellős közepébe csöppent egy olyan országban, amely látszólag bármelyik pillanatban széteshetett. Egy elhúzódó sztrájk miatt az áramellátást egy ideje hetente négy napon át szüneteltették. Ennek a töredezett brit társadalomnak a szívében azonban ott volt egy ügyesen berregő gépezet. A brit kormányzati közalkalmazotti szolgálat, a Civil Service – a Whitehallon található irodáival a Trafalgar Square-től egészen a Parlamentig – előszeretettel gondol magára a kormányzati bürokrácia Rolls-Royce-aként. A brit állam minden szeletét a – hadsereghez méltó szigorral irányított – szervezetben dolgozó hivatalnokok seregei adminisztrálják. Ez azt jelentette, hogy mindennap emberek ezrei – akik Michael odaérkezése idejében szinte kivétel nélkül férfiak voltak – érkeztek a földalattival munkába, és foglalták el szép rendben tartott íróasztalaikat, ahonnan aztán a Brit-szigeteket adminisztrálták. Michael szemében ez volt a tökéletes laboratórium, ahol megvizsgálhatott valamit, amire rettenetesen kíváncsi volt: hogy milyen hatással van a munka az egészségre? Nagyon eltérő állásokat összevetve ezt nemigen lehet felmérni. Ha (mondjuk) összehasonlítasz egy építőmunkást, egy kórházi nővért és egy könyvelőt, annyi változód lesz, hogy nehéz lesz kibogarászni a lényeget. Az építőmunkásokat több baleset éri, a nővérek több betegségnek vannak kitéve, a könyvelők pedig többet ülnek (ami nem tesz jót); így nem fogod tudni kideríteni, hogy mi okoz valójában bármit is. A brit közalkalmazottak között azonban senki nem szegény, senki nem nyirkos lakásba megy haza, senki sincs fizikai veszélyben. Mindenki íróasztal mellett végzi a munkáját. A státuszok azonban jelentősen eltérnek, és az is,

hogy az egyes hivatalnokok mennyi szabadságot kapnak a munkájukban. A brit közalkalmazottakat rangfokozatokba sorolják – szigorúan meg van határozva, hogy melyik szinten mennyit keresel, és mekkora felelősséget kell vállalnod a munkádban. Michael arra volt kíváncsi, hogy ezek a különbségek kihatnak-e az egészségre. Gyanította, hogy ez elmond majd valamit arról, hogy miért van annyi depressziós vagy szorongó ember a társadalmunkban – a rejtélyről, amely annyira foglalkoztatta már Sydney-ben is. Ekkorra a legtöbben azt hitték, hogy máris tudják a választ, ezért értelmetlennek tartották ezt a tanulmányt. Képzelj el egy embert, aki egy nagy minisztérium élén áll, és egy másikat, akinek – tizenegy fizetési sávval lejjebb a ranglétrán – az a munkája, hogy iktatja az előbbi kiadványait és legépeli a feljegyzéseit. Kinél nagyobb a szívinfarktus előfordulásának a valószínűsége? Kit fog nagyobb valószínűséggel maga alá gyűrni a felelősség? Ki lesz nagyobb valószínűséggel depressziós? Szinte mindenki meg volt győződve arról, hogy a válasz egyértelmű: a főnök. Stresszesebb a munkája. Igazán kemény döntéseket kell hoznia, komoly következményekkel. Az iktatóban dolgozó fickónak sokkal kevesebb a felelőssége, kevésbé fog teherként nehezedni rá, tehát könnyebb lesz az élete. Michael és a csapata úgy láttak munkához, hogy interjúkat készítettek a közalkalmazottakkal, hogy adatokat gyűjtsenek a fizikai és mentális egészségükről. Éveken át tartott ez a munka, és végül két fő tanulmányra oszlott. A közalkalmazottak bejöttek, és Michael egyesével mindegyikkel beszélgetett egy órát arról, hogy mi a munkájuk. A csapat ily módon tizennyolcezer közalkalmazott adatait gyűjtötte össze. Michael azonnal észrevett egy eltérést ennek a társadalmi ranglétrának a fokai között. Amikor a legfelső szinten dolgozó közalkalmazottakkal beszélt, azok hátradőltek, és átvették a beszélgetés irányítását, mert meg akarták tudni, hogy mit akar Michael. A ranglétra alacsonyabb fokain dolgozó közalkalmazottak ugyanakkor előrehajoltak, és várták, hogy Michael megmondja, mit tegyenek.

Éveken át tartó intenzív interjúztatás után Michael és a csapata feldolgozta az eredményeket. Kiderült, hogy a ranglétra tetején dolgozó közalkalmazottak negyedakkora eséllyel kaptak szívinfarktust, mint azok, akik a létra alsó fokain éltek.8 Az igazság pont ellentétes volt azzal, amit vártak. De kiderült még valami, ami ennél is furcsább volt. Grafikonon ábrázolva feltűnt, hogy

a

közalkalmazotti

pozíció

emelkedésével lépésről lépésre csökkent a depresszió kockázata is. Nagyon szoros kapcsolat volt a depresszióssá válás és aközött, hogy a hierarchia mely fokán állsz. „Ez igazán meglepett – írta Michael. – Miért van az, hogy képzett, jó és stabil állással rendelkező emberek nagyobb eséllyel esnek össze holtan [vagy lesznek depressziósok], mint azok, akik valamelyest jobb képzést kaptak, vagy egy kicsivel magasabb státuszú állást töltenek be?”

Volt valami a munkával kapcsolatban, amitől depressziósok lettek. De mi lehetett az? Amikor Michael és a csapata visszatértek a Whitehallba, hogy további vizsgálatot végezzenek, ezt akarták megtudni: közalkalmazottként emelkedve a ranglétrán mi az, ami tényleg megváltozik a munkájában, amivel meg tudja magyarázni a váltást? Volt egy előzetes hipotézisük az addig látottak alapján. Lehetséges-e, merült fel bennük, hogy a legfelsőbb szinteken dolgozó közalkalmazottaknak több beleszólásuk van a munkájukba, és ezért kevéssé depressziósok? Ez észszerű felvetésnek tűnt: „Gondolj a saját életedre – mondta nekem Michael, amikor a belvárosi irodájában találkoztunk Londonban. – Csak vizsgáld meg a saját érzéseidet. Akkor érzed magad a legrosszabbul a munkád – és valószínűleg az életed – miatt, amikor úgy érzed, hogy semmit sem irányíthatsz.” Megvolt a módja, hogy ezt kiderítsék. Ezúttal ahelyett, hogy a felső, középső és alsóbb szinteken dolgozókat hasonlították volna össze, az azonos

közalkalmazotti sávban dolgozókat vették vizsgálat alá – azokat, akiknek a munkája csak abban a tekintetben tért el, hogy mennyire volt az ő kezükben az irányítás. Azt akarták tudni, hogy a ranglétra közepén dolgozó ember nagyobb eséllyel lesz-e depressziós vagy kap szívinfarktust, mint az, aki ugyanebben a sávban dolgozik, de több kontrollt kap? Visszajöttek, hogy újabb interjúkat készítsenek, és még több adatot gyűjtsenek. Amit Michael ebben a szakaszban talált, az az első eredményeknél is jobban meglepte. Érdemes részletesebben kifejteni. Ha közalkalmazottként dolgoztál, és több irányítást kaptál a munkád felett, sokkal kevesebb esélyed volt a depresszióra vagy a súlyos érzelmi szenvedésre, mint azoknak, akik ugyanabban a fizetési sávban dolgoztak ugyanolyan státuszban és ugyanabban az irodában, csak éppen kevesebb beleszólásuk volt a saját munkájukba.9 Michael jól emlékszik egy Marjorie nevű nőre. Titkárnőként dolgozott a gépírók között, és mindennap, egész nap dokumentumokat kellett gépelnie. Ez maga volt a „mennyország”, mondta. Dohányozhattak és nassolhattak az íróasztaluknál, ugyanakkor azonban „teljességgel lélekölő” volt ott ülni és végezni a rájuk lapátolt munkát, amit nem értettek. Elmondta, hogy nem lehetett beszélgetni10, tehát néma csendben ültek ott a dokumentumokat gépelve, melyeket akár svéd nyelven is írhattak volna, amennyi közük volt hozzá, olyan emberekhez kellett odamenniük, akiket nem ismertek, és olyanokkal voltak körülvéve, akikkel nem beszélhettek. Michael így írt erről: „Marjorie munkáját nem az jellemzi, hogy milyen sok volt a követelmény vele szemben, hanem az, hogy egyáltalán semmiben sem dönthetett ő maga.” Ezzel szemben, ha a legmagasabb rangú közalkalmazottak közé tartoztál, és volt egy ötleted, jó eséllyel valóra válthattad. Ez az egész egzisztenciádat átjárta. Meghatározta a világlátásodat. Míg alacsonyabb rangú közalkalmazottként passzivitást kellett tanulnod. „Képzelj el egy tipikus kedd reggelt egy minisztériumban – írta Michael évekkel később. – Marjorie a

gépíróktól odamegy Nigelhez, aki tizenegy szinttel a nő felett áll a hierarchiában, és azt mondja neki: »Gondolkodtam, Nige. Rengeteget spórolhatnánk, ha az interneten rendelnénk meg az írószereinket. Mit gondolsz?« Nagyon igyekeztem elképzelni egy ilyen beszélgetést, de cserbenhagyott a képzelőerőm.”11 Valahogy le kell zárnod magad legbelül, hogy túljuss ezen – és Michael felfedte az arra utaló bizonyítékot, hogy ez hogyan hathat ki az egész életedre.12 Rájött, hogy minél magasabbra hágsz a közalkalmazotti ranglétrán, annál több időd lesz munka után a barátokra és a társas életre. Minél alacsonyabb szinten dolgozol, annál ritkábbá válnak ezek az alkalmak – az unalmas, alacsony státuszú állásban dolgozók semmi mást nem akarnak, mire hazaérnek, csak lerogyni a televízió elé. Miért lehet ez így? „Ha a munka fejleszt, az életed teljesebb, és ez más dolgokra is kihat, amit a munkán kívül végzel – mondta nekem. – Ha azonban a munka eltompít, a nap végére összetört leszel, csak simán összetört”.

A kutatás és az általa megnyitott tudományos irány eredményeképpen „forradalmi változáson ment át az azzal kapcsolatos elképzelés, hogy mi teszi ki a munkahelyi stresszt” – mondta Michael. Nem az okozza az embereknek a legrosszabb fajta stresszt, hogy sok felelősséget kell vállalniuk. Hanem az, mondta, hogy el kell viselni a monoton, unalmas, lélekölő munkát; hogy egy kicsit mindennap meghalnak, amikor munkába állnak, mert a munka nem érinti meg azokat a részeiket, ahol valóban önmaguk. E szerint a valós standard szerint tehát Joe abban a festékboltban a világ egyik legstresszesebb munkáját végezte. „A hatalomtól való megfosztottság – mondta Michael – a megromlott egészség lényege”13 – fizikai, mentális és érzelmi értelemben is.

Néhány évvel később, jóval a Whitehall-tanulmányok után a brit adóhatóságnak problémája akadt, és visszahívták Michaelt a közalkalmazottakhoz, hogy – sürgősen – segítsen nekik megoldást találni. Az adóellenőrök sorra követték el az öngyilkosságokat. Michael tehát most az ő irodáikban töltötte az idejét, hogy kiderítse, mi történik velük. Az elmondásukból megtudta, hogy amint beértek a munkahelyükre, azonnali támadásnak érezték a rájuk váró munkakupacot. Mintha „elárasztanák őket a feladatok. Minél nehezebb volt a rájuk váró aktakupac, annál erősebben sodorta őket magával az érzés, hogy soha nem fognak tudni a felszínre kerülni.” Egész nap iszonyú keményen dolgoztak, mint a gép – és a nap végére csak magasabb volt a rájuk váró akták halma, mint amikor nekiláttak. „Szabadságra is boldogtalanul indultak – írta Michael –, mert a munkakupac akkorára nőtt, mire visszaértek, hogy majd’ belefulladtak.”14 És nemcsak az elapaszthatatlanul beáramló munka tett be nekik, hanem az irányítás teljes hiánya is. Akármilyen kitartóan és akármilyen keményen dolgoztak, folyton úgy érezték, hogy egyre jobban le vannak maradva.” És soha senkitől nem kaptak köszönetet – az emberek nem ujjongtak, amikor rámutattak az adózási stiklijeikre. A Whitehall-tanulmányokat végezve Michael még egy tényezőt felfedezett, amelyről kiderült, hogy depressziót generálhat – és itt is találkozott vele. Ha ezek az adóellenőrök valóban keményen dolgoztak, és mindent beleadtak, azt nem vette észre senki. De azt sem, ha rosszul, hanyagul végezték a munkájukat. Rájött, hogy a kétségbeesés gyakran ott üti fel a fejét, ahol „az erőfeszítés nincs egyensúlyban a jutalommal”. Joe-val is ugyanez volt a helyzet a festéküzletben. Soha senki nem vette észre, hogy mennyi energiát fektet bele. Ebben a helyzetben a világtól te azt a jelet kapod, hogy „nem számítasz”. Senkit sem érdekel, hogy mit csinálsz.

Michael tehát elmagyarázta az adóhatóság vezetőinek, hogy az okozza a súlyos, öngyilkossághoz vezető depresszió kialakulását a dolgozók körében, hogy semmiféle kontrollal nem rendelkeznek, és hogy az erőfeszítéseik nincsenek egyensúlyban a jutalmazásukkal.15

Amikor Michael először vetette fel – negyven évvel ezelőtt egy kórházban, Sydney külvárosában –, hogy az, ahogyan élünk, depresszióssá tehet minket, a körülötte lévő orvosok felháborodtak. Ma senki nem vitatja komolyan az általa azóta feltárt rengeteg bizonyítékot – bár ritkán beszélünk róla. Ő lett a világ egyik vezető közegészségügyi kutatója. Ennek ellenére, merült fel bennem, mi mégis elkövetjük ugyanazt a hibát, amit akkor régen az orvosok. Annak a görög asszonynak, aki Michael-hoz fordult, és elmondta, hogy egész nap sír, és nem tudja abbahagyni, nem az agyában volt a probléma, hanem az életében. A kórházban mégis csak néhány tablettát adtak neki, amiről tudták, hogy egyszerű placebo, majd útjára engedték.

Még Philadelphiában elkezdtem mesélni Joe-nak a Whitehall-tanulmányokról és a sok más tudományos bizonyítékról, amit megismertem. Először érdekelte a dolog, de egy idő után egy kissé türelmetlenül azt mondta: „Tényleg nagyon mély és intellektuális beszélgetést folytathatsz mindezt elmondva, de amikor konkrétan szembesülsz azzal, hogy bármit csinálsz, nincs értelme, majd azt érzed, hogy nincs más lehetőséged, mint ugyanúgy folytatni, az borzalmas. Legalábbis nálam erre fut ki a dolog, szóval, mi értelme?”

Joe-val kapcsolatban volt még egy dolog, amit nem értettem. Utálta a munkáját a festékboltban, de sok más embertől eltérően ő nem volt csapdában: nem voltak gyerekei vagy más kötelezettségei; még fiatal volt, és volt alternatívája. „Szeretek horgászni – mondta. – Az a célom, hogy mielőtt meghalok, elmondhassam, hogy mind az ötven államban horgásztam. Harminckét éves koromra huszonhetet már kipipáltam.” Utánajárt, hogy milyen lenne horgászvezetőként dolgozni Floridában. Sokkal kevesebbet fizetne, mint amit most keres, de imádná. Mindennap várakozással indulna dolgozni. Hangosan gondolkodott, hogy milyen lenne. Ezt kérdezte tőlem: „Te feláldoznád a pénzügyi stabilitásodat valamiért, amit tényleg nagyon élvezel, ugyanakkor azonban ott a létfenntartás…” Elmondta, hogy már évek óta gondolkodik azon, hogy felmond, és elmegy Floridába. „Csak azt tudom elmondani, hogy mindennap, amikor hazaindulok, elragad ez az erős érzés, hogy kizárt, hogy ennyi, hogy ne lenne más kilátásom az életben. Vannak időszakok, amikor biztatom magam, hogy mondjak fel… Költözzek Floridába, legyek horgászvezető egy hajón, és éljek boldogan.” Így aztán megkérdeztem tőle, hogy akkor miért nem teszi meg. – Miért nem mész el? – Igaz! – mondta. És kiült az arcára a remény. Majd átvette a helyét a félelem. A beszélgetésünk alatt később megint visszatértem erre. – Már holnap megteheted. – mondtam neki. – Mi tart vissza? – Mindnyájunknak van egy része – felelte –, aki így gondolkodik: ha még több mindent veszek, és meglesz a Mercedes és az a ház a négy kocsibeállóval, és a járókelők, ha meglátják, azt hiszik, hogy jól megy nekem, akkor én magam is rávehetem magam, hogy boldog legyek. El akart menni. Mégis visszatartotta valami, amit sem ő, sem én nem értettünk teljesen. Azóta is próbálom megérteni, hogy Joe nagy valószínűséggel miért nem fog elmenni. Van valami, ami sokunkat olyan

helyzetek csapdájában tart, ami többről szól, mint pusztán arról, hogy „miből fizetjük majd a rezsit?”. Hamarosan ennek kezdtem el utánajárni. Amikor elbúcsúztam Joe-tól, és ő elindult az ellenkező irányba, még utána szóltam: „Menj el Floridába!” Amint kimondtam, azonnal hülyén éreztem magam. Nem nézett vissza.

HHETEDIK FEJEZET

Második ok: Elvágva a többiektől Gyerekkoromban történt valami váratlan dolog a szüleimmel. Apám egy kis, Kandersteg nevű faluban nőtt fel a svájci hegyekben, ahol mindenki tudta mindenki másnak a nevét, az anyám pedig egy olyan munkások lakta bérházban Skóciában, ahol ha egy kissé felemelted a hangodat, a szomszédok minden szavadat tisztán hallhatták. Kisbaba koromban aztán egy Edgware nevű helyre költöztek. Ez volt az északi metróvonal végállomása – sor- és ikerházak által formált külkerület, amely a valaha London zöldövezetének nevezett helyen nőtt ki a földből. Ha elaludtál a metrón, majd hirtelen ott találtad magad, rengeteg házat láthattál, néhány gyorséttermet és egy parkot, valamint sok-sok tisztességes, szerethető, elidegenedett embert, amint átrohannak mindezen. Amikor a szüleim beköltöztek, próbáltak összebarátkozni a szomszédaikkal, ahogyan ez azokon a helyeken, ahonnan jöttek, szokás volt. Olyan természetesen és ösztönösen jött ez belőlük, mint a levegővétel. A próbálkozásuk azonban mérhetetlenül zavarba ejtő volt. Edgware-ben nem voltak ellenségesek az emberek. Tudtuk, hogy kik a szomszédok, és rájuk mosolyogtunk. De ennyi volt; bármilyen, a rövid és udvarias csevegésen túlmenő kezdeményezést elvágtak. Amint a szüleim lassan rájöttek, itt az élet a saját házad falain belül zajlott. Én ezt nem tekintettem szokatlannak – csak ezt ismertem –, de anyám soha nem tudott hozzászokni. „Hol vannak a többiek?” – kérdezte egyszer tőlem, amikor még kicsi voltam, és meghökkenve nézett végig az üres utcán.

A magány ma úgy lengi be a kultúránkat, mint a szmog. Többen mondják, hogy magányosabbnak érzik magukat, mint valaha – és bennem felmerült a kérdés, hogy nem lehet-e ennek valami köze a depresszió és a szorongás szemmel látható terjedéséhez. Amint ebbe beleástam magam, megtudtam, hogy van két kutató, akik akkor már évtizedek óta tanulmányozzák a magányt – és hogy egy sor fontos áttörést értek el.

Az 1970-es évek derekán egy John Cacioppo nevű fiatal, idegtudománnyal foglalkozó kutató szorgalmasan hallgatta a tanárai előadásait – néhányan a világ legjobbjai közé tartoztak –, de volt valami, ami egyszerűen nem fért a fejébe. Amikor megpróbálták elmagyarázni az emberi érzelmek változását, mintha egyetlenegy dologra összpontosítottak volna: arra, hogy mi történik ilyenkor az agyadon belül. Azt nem nézték meg, hogy az életedben mi zajlik, és azt sem kérdezték meg, hogy ez okozhatja-e az agyban az általuk felfedezett változások bármelyikét. Mintha az agyat egyfajta szigetnek tekintették volna, mely el van vágva a világ többi részétől, és soha nem kerül vele kapcsolatba. John tehát feltette magának a kérdést: mi lenne, ha ahelyett, hogy az agyat különálló szigetként tanulmányoznánk, máshogy közelítenénk a kérdéshez? Mi lenne, ha úgy tanulmányoznánk, mintha olyan sziget lenne, amelyet hidak százai kötnek össze a külvilággal, ahol a dolgok állandóan zajlanak, és jelek érkeznek ide ebből a világból? A kérdést felvetve meghökkentette a mentorait. „Tudja – mondták neki –, még ha releváns is a kérdés, az agyon kívüli tényezők akkor sem alapvetően lényegesek” az olyan változásokat tekintve, mint a depresszió vagy a szorongás. Különben is, mondták, ez egyszerűen túlságosan összetett lenne ahhoz, hogy feltérképezzük. Senki nem fog érteni ebből semmit „még

legalább száz évig” – mondták. „Tehát nem figyelünk erre.”

John soha nem feledkezett el ezekről a kérdésekről. Éveken át gondolkodott rajtuk, míg aztán egy napon az 1990-es években végül kiötölte, hogyan kezdhetné el részletesebben tanulmányozni őket. Ha ki akarod deríteni, hogy az agyad és az érzéseid hogyan változnak meg, amikor kapcsolatba kerülsz a külvilággal, azt elkezdheted úgy, hogy azt vizsgálod meg, hogy mi történik egy ezzel teljesen ellentétes helyzetben – amikor magányos vagy, és le vagy vágva a környező világról. Ez a tapasztalás – tette fel magának a kérdést – megváltoztatja az agyadat? Megváltoztatja a testedet?

A lehető legegyszerűbb kutatással kezdte, ami eszébe jutott. A kollégáival összegyűjtött száz idegent a Chicagói Egyetemen, ahol akkor dolgozott, hogy részt vegyenek egy olyan közvetlen kísérletben, amelyet még soha senki nem próbált elvégezni. Ha résztvevő voltál, azt mondták neked, hogy menj, és tölts el néhány napot úgy, mintha csak a normális mindennapjaidat élnéd – néhány minimális kis csavarral. Rád kötöttek egy szívizommonitort, hogy mérjék a pulzusodat, és kaptál egy kis csipogót és néhány kémcsövet. Majd elhagytad a labort. A kísérlet első napján az volt a feladat, hogy ahányszor a csipogó megszólalt – mint kiderült, ez naponta kilencszer történt meg –, abba kellett hagynod a foglalatoskodást, hogy leírj néhány dolgot. Először is le kellett írnod azt, hogy éppen mennyire érzed magad magányosnak vagy „kapcsolódva”. Másodszor, le kellett jegyezned a kis monitor képernyőjén látott pulzusszámodat. A kísérlet második napján ugyanezt kellett végigcsinálni, azzal a

különbséggel, hogy ezúttal a csipogót meghallva bele kellett köpnöd a kémcsőbe, majd le kellett zárnod, és le kellett adnod a laborban. John azt próbálta kideríteni, hogy mennyire stresszes a magány. Senki sem tudta. Stresszes állapotban azonban felszökik a pulzusod, és a nyáladban rengeteg kortizol nevű hormon jelenik meg. Ez a kísérlet tehát – végre – mérhetővé tette a hatást. Amikor John és a kollégái egymás mellé tették az összegyűjtött adatokat, igencsak meglepődtek.1 Kiderült, hogy a magány érzésétől a kortizol szintje durván megugrik – ugyanannyira, mint a legzavaróbb dolgoktól, amelyek valaha megtörténhetnek veled. A kísérlet eredményei szerint az akut magányosság ugyanolyan stresszes, mint ha fizikai támadás ér.2 Érdemes elismételni. Úgy tűnik, hogy a mélységes magány ugyanannyi stresszt okoz, mintha egy idegen behúzna neked.

John elkezdett utánajárni, hogy más tudósok is tanulmányozták-e a magány hatásait. Megtudta, hogy egy Sheldon Cohen nevű professzor elvégzett egy kísérletet, amelyben fogott néhány embert, és feljegyezte, hogy mindegyiküknek hány barátja és egészséges társas kapcsolata volt.3 Aztán bevitte őket egy laborba, és szándékosan – az alanyok tudtával – megfertőzte őket egy megfázásvírussal. Azt akarta kideríteni, hogy az elszigetelt emberek betegebbek lesznek-e, mint azok, akik kapcsolódnak egymáshoz. Kiderült, hogy ők háromszoros eséllyel kaphatták el a megfázást, mint azok, akiknek sok szoros kapcsolatuk volt más emberekkel. Egy másik tudós, Lisa Berkman kilenc éven át követett nyomon elszigetelt és szoros kapcsolatokat ápoló embereket, hogy kiderítse, magasabb-e az elhalálozás esélye valamelyik csoportban.4 Arra jött rá, hogy az elszigetelt emberek kétszer-háromszor olyan magas eséllyel haltak meg ugyanazon

időszak alatt. Szinte minden halálosabbá vált, ha egyedül voltál: a rák, a szívbetegség vagy a légúti problémák. John lassan, a bizonyítékdarabkákat összeillesztve rájött, hogy bizony úgy néz ki, a magány maga halálos. Az eredményeket feldolgozva John és más tudósok számára az derült ki, hogy ha leválsz a körülötted lévő emberekről, annak ugyanolyan hatása van az egészségedre, mint az elhízásnak5 – amit, egészen mostanáig, a fejlett világ legnagyobb egészségügyi kockázataként tartottak számon.

John tehát most már tudta, hogy a magánynak döbbenetes fizikai hatásai vannak. De vajon az is lehetséges – tűzte ki a következő kutatása célját –, hogy ez hozza ránk a depresszió és szorongás nyilvánvaló járványát? Ez elsőre elég nehezen megvizsgálható kérdésnek tűnt. Készíthetsz felmérést, melynek során három dolgot megkérdezhetsz a résztvevőktől: Magányos vagy? Depressziós vagy? Szorongsz? Majd összepárosíthatod a válaszokat. Ezzel a módszerrel mindig arra fogsz jutni, hogy a magányos emberek sokkal hajlamosabbak a depresszióra vagy szorongásra. De ezzel nem megyünk messzire – mert a depressziós és szorongó emberek gyakran félnek a világtól és a társas érintkezéstől, ezért hajlamosak visszavonulni. Lehetséges, hogy először depressziós leszel, majd ettől magányos is. John azonban gyanította, hogy valószínűleg fordítva van – vagyis ha magányos leszel, az depresszióssá tehet. Ezért elkezdte keresni a választ két nagyon eltérő kísérlettel. Azzal kezdte, hogy összeszedett 135 olyan embert, akiket nagyon magányosként azonosítottak, majd bevitte őket egy napra és egy éjszakára a Chicagói Egyetemen lévő laboratóriumába. Olyan kiterjedt személyiségteszteket adtak nekik, hogy John azzal viccelődött, hogy ennyi

erővel egy marsi küldetésre is készülhetnének. Ezeknek a teszteknek az eredménye azt mutatta, amit várnál – hogy a magányos emberek ugyanakkor szoronganak is, alacsony az önbecsülésük, pesszimisták és félnek attól, hogy a többiek nem szeretik őket. Itt Johnnak nagyon fontos volt, hogy megtalálja a módját, hogy néhányukat még magányosabbá tegye, de anélkül, hogy bármi máson változtatna az életükben – tehát nem tehetett olyat, amitől pánikba estek volna, vagy például úgy érezték volna, hogy ítélkeznek felettük. Hogyan lehetett ezt elérni? A következő kísérleti csoportját kétfelé – A és B csoportra – osztotta, majd behozott egy David Spiegel nevű pszichiátert, és arra kérte, hogy hipnotizálja a csoportokat.6 Az A csoport tagjait a hipnózisban az életük olyan időszakaiba vezette, amikor elég magányosnak érezték magukat. A B csoport tagjait – ezzel szemben – olyan időszakokra vezették vissza, amikor úgy érezték, hogy valóban kapcsolódnak egy másik emberhez vagy csoporthoz. Miután az alanyokkal átélették ezeket a vagy szupermagányos, vagy szuperkapcsolódási élményeket, újra elvégeztették velük a személyiségteszteket. John úgy gondolkodott, hogy ha a depresszió okozza a magányt, akkor az, ha fokozzák az emberek magányérzését, nem jelent különbséget. Ha azonban a magány okozhatja a depressziót, a fokozott magányosság a depressziót is erősíti. John kísérletének eredményeit később a szakterület fontos fordulópontjaként emlegették. Azoknál, akiknél erős magányt váltottak ki, radikális mértékben nőtt a depresszió, azoknál pedig, akik azt élték át, hogy kapcsolódnak másokhoz, jelentősen csökkent a depresszió súlyossága. „Az elképesztő dolog az volt ebben, hogy a magány nem pusztán a depresszió eredménye – mondta. – Hanem maga vezet a depresszióhoz.” Olyan volt, mondta, mint az a pillanat egy CSI: A helyszínelők epizódban, amikor a szakértők végre megtalálják az egyező ujjlenyomatot. „A magány – mondta – kifejezetten főszerepet kap.”7

Ez azonban nem oldotta meg a kérdést. John tudta, hogy a laboratóriumi körülmények sokféle szempontból mesterségesek lehetnek. Ezért elkezdte másképp kutatni ezt a problémát. Chicagót éppen elhagyva, Cook megyének egy olyan részében, amelyet a mindenütt burjánzó elővárosi beton és aszfalt ural, 229 idősebb, ötven- és nyolcvanéves kora között járó amerikait kezdett követni. A résztvevők a népesség viszonylag tág szeletét képviselték – a fele férfi, a fele nő volt, harmad-harmadrészben pedig latin-amerikai, afroamerikai származású és fehér bőrű emberek szerepeltek a vizsgálatban. Nagyon fontos szempont volt, hogy az alanyok a kutatás kezdetén nem voltak depressziósok vagy szokatlanul magányosak. Évente egyszer eljöttek a laboratóriumba, ahol egy egész sor vizsgálatot elvégeztek rajtuk; a fizikai és mentális egészségüket mérték fel. Majd a csapata rengeteg kérdést tett fel nekik azzal kapcsolatban, hogy mennyire érzik magányosnak vagy elszigeteltnek magukat. Hány emberrel állnak kapcsolatban nap mint nap? Hány emberhez érzik közel magukat? Kivel osztják meg az életük örömteli pillanatait? Azt akarta megtudni, hogy amikor a felmérés során idővel néhányuknál kialakult a depresszió (amint az elkerülhetetlenül meg is történt), mi jelentkezik elsőként. Az elszigeteltség és a magány az első, vagy inkább a depresszió? Kiderült, hogy – az adatgyűjtés eddig feldolgozott első öt évében – a magány a legtöbb esetben megelőzte a depressziós tünetek megjelenését.8 Magányos lettél, és ezt követték a kétségbeesés és a mélységes szomorúság érzései, majd a depresszió. A hatás pedig igen jelentős volt. Képzeld el, hogy a magányt a kultúránkban egy egyenes vonal méri. Az egyik végén nulla százalékban érzed magányosnak magad, a másik végén pedig száz százalékban. Ha a közepes értékről – ötven százalék – elmozdulsz hatvanöt

százalékig, a depresszió tüneteinek kialakulási esélye a nyolcszorosára emelkedik az esetedben. Az, hogy minderre két nagyon különböző típusú vizsgálatból – és rengeteg más, általa végzett kutatásból – jött rá, igen fontos következtetés levonására vezette Johnt, amely azóta is tudományos támogatást vív ki: a magány, következtetett, rengeteg depressziót és szorongást okoz a társadalmunkban.

Amint erre rájött, John a miérttel kezdett foglalkozni. Miért okoz a magány ilyen erőteljesen depressziót és szorongást? Gyanítani kezdte, hogy bizonyára megvan ennek az oka. Az emberi lények először Afrika szavannáin jelentek meg, ahol kis, néhány száz vagy még kevesebb tagból álló vadászó-gyűjtögető törzsekben éltünk. A te és az én létezésemnek egyetlen oka van – az, hogy ezek az emberek rájöttek, hogyan működhetnek együtt. Osztoztak az élelmen. Ápolták a betegeket. „Nagyon nagy vadállatokat voltak képesek leteríteni – mutatott rá John –, de csak azért, mert együttműködtek.” Csak csoportként volt értelme a létezésüknek. „Minden általunk ismert mezőgazdasággal foglalkozó korai társadalomban ugyanez az alapvető struktúra fedezhető fel – írta az egyik kollégájával. – A cudar körülmények között nem volt esélyes a túlélés, és azt, hogy egyáltalán sikerült, a társas kapcsolatok sűrű hálójának köszönhetik, valamint a rengeteg kölcsönös elköteleződésnek. Ebben a természetes állapotban a kapcsolatokat és az együttműködést nem kell forszírozni… a kapcsolódás a természetünk.”9 Most képzeld el, hogy – ott a szavannán – leszakadsz a csoporttól, és hosszú időre egyedül maradsz. Ez borzalmas veszélyt jelentett. Könnyebb préda lettél a ragadozók szemében; ha beteg lettél, senki nem ápolt; és a törzs többi tagja is sebezhetőbbé vált nélküled. Joggal éreznéd borzasztóan magad.10 A tested és az agyad sürgős jelzése volt ez, hogy azonnal térj vissza

a csoportodhoz, ahogy csak tudsz.11 Tehát az összes emberi ösztön nem az egyedüli, hanem az ilyen törzsi életre van kihegyezve. Az embereknek olyan nagy szükségük van a törzsre, mint a méheknek a kasra.12 A rettegésnek és éberségnek ez a hosszan tartó egyedüllét által kiváltott érzése tehát, mondja John, nagyon is okkal alakult ki. Visszalökte az embereket a csoportba, és azt jelentette, hogy amikor a törzzsel voltak, megvolt az ösztönző erejük arra, hogy jól bánjanak a többiekkel – hogy ne dobják ki őket. „A kapcsolódást szem előtt tartó erős impulzus – írja – egyszerűen jobb túlélési esélyeket jelent.” Vagy, ahogy később megfogalmazta nekem: a magány „olyan idegen állapot, mely arra késztet, hogy felvegyük a kapcsolatot a többiekkel”. Ezáltal könnyebben megérthetjük, hogy a magány miért jár együtt olyan gyakran a szorongással. „Az evolúció során úgy fejlődtünk, hogy ne csak jól érezzük magunkat másokkal, hanem biztonságban is – írja John. – Ennek az a szó szerint létfontosságú következménye, hogy az evolúció során az is kialakult, hogy nemcsak rosszul érezzük magunkat a többiektől elszigetelve – hanem a biztonságérzetünk is megszűnik.”13 Elméletnek nagyon szép. John azonban elkezdett azon gondolkodni, hogy hogyan lehetne letesztelni. Kiderült, hogy vannak még olyan népek, akik ma is úgy élnek, ahogyan az emberek az evolúció korábbi szakaszaiban éltek. John megtudta például, hogy a Dakota államokban él egy nagyon zárt, erősen vallásos földművelő közösség – egy kicsit olyanok, mint a fundamentalista amishok –, akiket hutteritáknak hívnak. A földből élnek, és együtt dolgoznak, esznek, tartják az istentiszteleteiket és pihennek. Egész idő alatt mindenkinek együtt kell működnie. (Az utam során később elmentem egy ilyen csoportba, majd meglátod.) John tehát összefogott egy antropológuscsapattal, akik akkor már évek óta tanulmányozták a hutteritákat, hogy kiderítsék, ők mennyire magányos

emberek.14 Ezt nagyon szépen lehet tesztelni. A világon bárhol, ahol az emberek azt állítják, hogy magányosak, ezzel egyidejűleg alvás közben több olyan élményük van, amit „mikroébredéseknek” szoktak nevezni. Ezekre a röpke pillanatokra nem emlékszel, amikor felébredsz, de egy kicsit felráznak az alvásból. Minden már társas állat is mutatja ezt a tünetet elszigeteltségben. A legjobb elmélet szerint nem érzed biztonságnak az elalvást, ha egyedül vagy, mert a korai ember szó szerint nem volt biztonságban, ha a törzstől távol aludt el. Tudod, hogy senki nem fedez – ezért az agyad nem hagyja, hogy teljes alvás üzemmódba kapcsolj. Ezeknek a „mikroébredéseknek” a mérésével a magányt is jól lehet mérni. John csapata tehát bedrótozta a hutteritákat, hogy meglássák, ők hány ilyet élnek át éjszakánként. Kiderült, hogy náluk ez alig jelentkezett. „Az eredmények alapján ez a közösség mutatta a legalacsonyabb magányszintet, amit a világban tapasztaltam – magyarázta John. – Ez nagyon meglepett.”15 Ez azt mutatta, hogy a magány nem egyszerűen valamiféle elkerülhetetlen emberi csapás, mint a halál, hanem a mai életvitelünk terméke.

Amikor az anyám Edgware-be költözött, és ott azt találta, hogy nincs közösség – csak udvarias biccentések és zárt ajtók –, feltételezte, hogy valami baj van a hellyel. Erre kiderül, hogy a mi kis kertvárosunk nem is olyan különleges. Egy Robert Putnam nevű harvardi professzor ma már évtizedek óta dokumentálja korunk egyik legfontosabb tendenciáját.16 Mindenféle módja van annak, hogy az emberi lények összejöjjenek, hogy csoportban csináljanak valamit – alakíthatnak sportcsapatot, kórust, önkéntes csoportot, vagy akár csak rendszeresen együtt vacsorázhatnak. Évtizedek óta gyűjti az adatokat azzal kapcsolatban, hogy mennyi mindent csinálunk ezek közül – és a

szabadesés állapotát találta. Adott egy példát, ami azóta elhíresült: az Egyesült Államokban a bowling az egyik legnépszerűbb szabadidős tevékenység, melyet az emberek valaha szervezett ligákban űztek – egy-egy csapathoz tartoztak, és más csapatok ellen játszottak, miközben elvegyültek és ismerkedtek. Ma is játszanak az emberek, de egyedül. A saját pályájukon, a saját játékukat űzik. A kollektív struktúra összeomlott. Gondolj bele a többi olyan tevékenységbe, amit azért csinálunk, hogy együtt legyünk – vegyük például a gyereked iskolájának támogatását. „Csak az 1985 és 1994 között eltelt röpke tíz év alatt – írja – a közösségi szervezetekben vállalt aktív részvétel… negyvenöt százalékkal zuhant.”17 Egyetlen évtized alatt – tizenéves koromban, amikor kialakult a depresszióm – mi a nyugati világban leálltunk azzal, hogy jelentős mértékben együtt csináljunk dolgokat, és azon kaptuk magunkat, hogy ehelyett bezárkóztunk a lakásunk falai közé. Kihullottunk a közösségekből, és befelé fordultunk – magyarázta Robert, amikor vele beszélgettem. Ezek a tendenciák az 1930-as években kezdek kialakulni, de az én életemben hihetetlenül felgyorsultak. Ez azt jelenti, hogy az érzés, hogy közösségben élünk vagy akár hogy barátaink vannak, akikre számíthatunk, eltűnt a mélyben. A társadalomtudósok például éveken át feltették a következő egyszerű kérdést az amerikai lakosság különböző rétegeiben: „Hány bizalmasod van?” Azt akarták kideríteni, hogy válsághelyzetben hány emberhez tudnál fordulni, illetve hány emberrel tudod megosztani, ha valami jó dolog történik veled. Amikor évtizedekkel ezelőtt belekezdtek ebbe a felmérésbe, az amerikaiaknak átlagosan három közeli barátjuk volt. 2004-re az lett a leggyakoribb válasz, hogy egy sincs.18 Érdemes elidőzni ezen egy kicsit: ma több olyan amerikai él, akinek nincs közeli barátja, mint akinek bármilyen formában van.

És nem arról van szó, hogy befelé, a családunk felé fordulunk. A kutatás során azt derítette ki – az egész világra jellemzően –, hogy már a családunkkal sem csinálunk közösen programokat. Sokkal kevesebb a közös családi étkezés; sokkal kevesebbet nézzük együtt a tévét családilag; és sokkal kevesebb a családi nyaralás is. „Gyakorlatilag azt mondhatjuk – mutatta ki Putnam egy sor grafikon és tanulmány segítségével –, hogy a 20. század utolsó negyedében jóval csökkent a családi együttlétek gyakorisága.”19 NagyBritanniában és a nyugati világ többi részében is hasonló számadatokkal találkozhatunk. Minden előttünk élt generációnál kevésbé csinálunk közösen dolgokat. Jóval a 2008-as gazdasági összeomlás előtt következett be egy társadalmi törés, mikor is azt vettük észre, hogy jóval több időt töltünk egyedül és magányosan. Széthullottak azok a struktúrák, amelyek az egymással való törődést biztosították – mind a családban, mind a szomszédságban. Szétbomlasztottuk a törzseinket. Kísérletbe fogtunk, melynek során azt fogjuk kideríteni, hogy képes-e az ember egyedül élni.

Miközben a könyvemhez végeztem a kutatást, egyszer Kentucky államban, Lexingtonban észrevettem, hogy kifogytam a készpénzből, ezért az utolsó ottani éjszakámat egy nagyon olcsó motelben töltöttem a reptér mellett. Egy csupasz betonlyukat képzelj el a felszálló repülőgépek folyamatos zajában. A kis szobámból ki-be járva azt vettem észre, hogy a mellettem lévő szobának mindig nyitva van az ajtaja, mindig megy benne a tévé, és egy középkorú férfi kuporog az ágyon egy kicsit himbálózva valami furcsa, bizarr testtartásban. Amikor ötödször is elmentem az ajtaja előtt, megálltam, és megkérdeztem,

hogy minden rendben van-e. Nehezen érthető hangon mondta, hogy néhány nappal azelőtt annyira összeveszett a mostohafiával – azt nem mondta el, hogy min –, hogy a fiú megverte, és eltörte az állkapcsát. Akkor volt kórházban is, mondta, és negyvennyolc órán belül meg fogják operálni, de addig is felírtak neki fájdalomcsillapítót, és az útjára engedték. Csak az volt a gond, hogy nem volt elég pénze beváltani a receptet, így aztán csak ült ott egyedül, sírdogálva. Meg akartam kérdezni tőle, hogy vannak-e barátai. Hogy van-e bárki, akihez segítségért fordulhat. De teljesen nyilvánvaló volt, hogy senkije sincs. Úgyhogy csak ült ott, és belesírdogált az összetört állkapcsába.

Gyerekkoromban soha nem tudatosodott bennem, hogy bármi hiányozna a társas kapcsolatokból. A magányt kutató tudósokkal beszélve azonban visszaemlékeztem egy apróságra. Gyerekként, egészen a korai kamaszéveimig volt egy ábrándképem. Arról álmodoztam, hogy a szüleim barátai – akik az ország különböző pontjain éltek, és akikkel csak évente néhányszor találkoztunk – mind odaköltöznének az utcánkba, és akkor átmehetnék hozzájuk, amikor otthon keményebb idők jártak; ez ugyanis igen gyakran előfordult. Mindennap megjelent a lelki szemeim előtt ez az ábrándkép. Az utcánkban azonban csak idegenek laktak, akik mind egyformán egyedül, egyformán bezárkózva éltek.

Egyszer hallgattam Sarah Silverman komikust egy rádióinterjúban, amikor arról beszélt, hogy mikor lepte meg először a depresszió. Kiskamasz volt még. Amikor az anyja és a mostohaapja megkérdezte, hogy mi a baja, nem volt

meg a szókincse ahhoz, hogy elmondhassa. Végül aztán azt mondta, hogy honvágya van, mint amikor nyári táborban volt. Zavartan mesélte ezt Terry Grossnak az NPR Fresh Air című műsorában.20 Honvágyat érzett. Pedig otthon volt. Azt hiszem, én értem, hogy mi zajlott benne. Amikor ma az otthonunkról beszélünk, csak azt a négy falat értjük alatta, és (már ha szerencsések vagyunk) a magunk kis szűk családját. Az emberiség előttünk élt generációi számára azonban az otthon soha nem ennyit jelentett. Számukra ez egy közösség volt – az őket körülvevő emberek szoros hálója; a törzs. Ennek azonban nagyrészt vége. Az otthonérzetünk annyira gyorsan és olyan parányira zsugorodott, hogy ma már nem felel meg a hovatartozási szükségletünknek. Ezért lehet akkor is honvágyunk, amikor otthon vagyunk.

Miközben John azon dolgozott, hogy bizonyítsa, hogyan jelentkezik ez a hatás az embereknél, más tudósok más állatfajoknál vizsgálták ugyanezt. Martha McClintock professzor például laboratóriumi patkányokat szeparált el.21 Voltak, akiket egyedül, ketrecben nevelt. Másokat csoportban. Az elszigetelt patkányoknál nyolcvannégyszeres eséllyel alakult ki emlőtumor, mint azoknál, akik közösségben éltek.

Sokévnyi kísérletezés és kutatás után John kegyetlen csavarra figyelt fel a történetben. Észrevett valamit, amikor magányos emberek agyát figyelte képalkotó gépekre kötve. Ők százötven milliszekundum alatt szúrták ki a potenciális fenyegetéseket, míg azoknak, akiknek voltak barátai, ugyanez kétszer annyi

ideig, azaz háromszáz milliszekundumig tartott. Mi zajlott a háttérben? Arra jött rá, hogy a hosszan tartó magány miatt szociálisan lezársz, és a társas kapcsolatokkal szemben is gyanakvóbbá válsz. Hiperéber leszel. Nagyobb valószínűséggel veszed bántásnak azt, amit nem annak szántak, és fogsz tartani az idegenektől. Pontosan attól kezdesz el félni, amire a leginkább szükséged van. John ezt „hógolyóeffektusnak” nevezi, mert a leválasztottság még több leváláshoz vezet. A magányos emberek azért vannak kihegyezve a fenyegetésekre, mert tudják, hogy senki nem törődik velük, így aztán senki nem segít majd rajtuk, ha bajuk esik. Kiderítette, hogy ez a hógolyóeffektus visszafordítható – ahhoz azonban, hogy egy depressziós vagy súlyosan szorongó személynek segíthessünk kimászni belőle, még több szeretetre és még több megerősítésre lesz szüksége, mint ami eredetileg elég lett volna. John felismerte ennek tragédiáját: sok depressziós és szorongó ember egyre kevesebb szeretetet kap, mivel nem jelentenek könnyű társaságot. És csakugyan, a sok ítélkezés és kritika, amivel találkoznak, csak felgyorsítja a visszahúzódásukat a világból. Egy még hidegebb helyre gurulnak a hógolyójukban.

Miután John eltöltött néhány évet olyan emberek vizsgálatával, akik magányosnak mondták magukat, egy meglepően alapvető kérdés merült fel benne: mi ez a magány? Kiderült, hogy erre a kérdésre váratlanul nehéz meglelni a választ. Amikor megkérdezte az emberektől, hogy magányosak-e, könnyen megértették, hogy miről beszél, de nehéz volt meghatározniuk a dolgot. Először, amikor még nem gondoltam bele mélyebben, feltételeztem, hogy csak a fizikai egyedüllétről volt szó – amikor az ember meg van fosztva a lehetőségtől, hogy kapcsolatba kerüljön másokkal. Elképzeltem egy idős

asszonyt, aki túl gyenge ahhoz, hogy elhagyja a házát, és senki nem látogatja. John azonban rájött, hogy nem ez a helyzet. A tanulmányaiban kimutatta, hogy a magány érzése más, mint az egyszerű egyedüllét. A magánynak meglepő módon nem sok köze van ahhoz, hogy hány emberrel beszélsz naponta vagy hetente. Néhány ember, akit megfigyelt, és aki a legmagányosabbnak érezte magát, valójában mindennap rengeteg emberrel beszélt. „Az objektív kapcsolatok és az észlelt kapcsolatok között viszonylag alacsony a korreláció” – mondja. Amikor ezt először hallottam tőle, eléggé meglepődtem. De aztán megkért, hogy képzeljem el, hogy egyedül vagyok egy nagyvárosban, ahol szinte alig ismerek valakit. Kimegyek egy nagy közterületre – mondjuk a Times Square vagy a Vegas Strip vagy a Place de la République megfelelőjére. Ott már nem vagyok egyedül: a helyet zsúfolva megtöltik az emberek. Mégis magányosnak érzem magam – lehet, hogy fájdalmasan. Vagy képzeld el, hogy egy forgalmas kórházi osztályon fekszel. Nem vagy egyedül. Más betegek vesznek körül. Megnyomhatsz egy gombot, és néhány másodperc múlva megjelenik az ágyadnál egy nővér. Mégis, szinte mindenki magányosnak érzi magát ebben a helyzetben. Miért? Ezt kutatva John rájött, hogy a magány – és a belőle való kigyógyulás – egyik összetevője még hiányzik. A magány megszüntetéséhez szükséged van másokra – és még valamire. Ahogy elmagyarázta, az is kell hozzá, hogy érezd, hogy megosztasz valamit a másik emberrel vagy csoporttal – valami olyat, ami mindkettőtöknek jelent valamit. Együtt kell benne lennetek – és „ez” bármi lehet, aminek mindkettőtök szerint van értelme és értéke. A Times Square-en járva az első New Yorkban töltött délutánodon nem vagy egyedül, de magányosnak érzed magad, mert senki nem törődik veled, és téged sem érdekelnek a többiek. Nem osztozol velük az örömödben vagy a bánatodban. Senki vagy a körülötted lévők szemében, és ők sem számítanak neked.

És amikor a kórházban fekszel, ott sem vagy egyedül – de a segítség áramlása ott egyirányú. A nővérnek az a dolga, hogy segítséget nyújtson, de te nem azért vagy ott, hogy te is segíts neki – és ha megpróbálod, leállítanak. Az egyirányú kapcsolat nem gyógyíthatja a magányt. Csak a két (vagy több) irányú kapcsolatok segíthetnek ezen. A magány nem egyenlő a többiek fizikai hiányával, mondta – a magány az az érzés, hogy nem osztozol senkivel abban, ami számít neked. Ha sok ember vesz körül – akár férj, feleség, család vagy mondjuk egy nyüzsgő munkahely –, de nem osztozol velük semmiben, ami fontos neked, még mindig lehetsz magányos. A magány megszüntetéséhez a „kölcsönös segítség és védelem” érzése szükséges, jött rá John – legalább egy, de ideális esetben több másik emberrel.

Sokat gondolkodtam ezen. Az utolsó beszélgetésünk után eltelt hónapokban folyton azt vettem észre, hogy az emberek állandóan egy önsegítő közhelyet mondogatnak egymásnak, és a Facebookon is folyton megosztják. Ezt mondjuk egymásnak: „Senki nem segíthet rajtad, csak te magad.” Ez értette meg velem: nemcsak egyre inkább egyedül csinálunk mindent az 1930-as évek óta eltelt évtizedekben, hanem kezdjük elhinni, hogy ez, hogy egyedül csinálunk mindent, az emberi lények természetes állapota, és a fejlődés

egyetlen

módja.22

Elkezdtünk

így

gondolkodni:

én

majd

gondoskodom magamról, és mindenki más is szépen gondoskodjon magáról, egyénileg. Senki nem segíthet rajtad, csak te magad. Senki nem segíthet rajtam, csak én magam. Ezek az elképzelések mára olyan mélyen átjárják a kultúránkat, hogy felvidító frázisokként ajánlgatjuk azoknak, akik le vannak törve – mintha ez kiemelhetné őket ebből. John azonban bebizonyította, hogy ez az emberi történelem és az emberi

természet megtagadása. A legalapvetőbb ösztöneink félreértelmezéséhez vezet. Az élet ilyen megközelítése pedig rettenetes érzéseket kelt bennünk.

Még amikor John először kezdte feltenni ezeket a kérdéseket az 1970-es években, a tanárai úgy gondolták, hogy a szociális tényezők nem számottevők (vagy túlságosan összetettek ahhoz, hogy tanulmányozzák őket), ha azt akarod kideríteni, hogy mi történik az agyadban, amikor változnak a hangulataid és az érzéseid. Az azóta eltelt évek alatt John következetesen bizonyította, hogy – épp ellenkezőleg – igenis meghatározók lehetnek. Úttörőként vezette be az agyról való gondolkodás egy új irányzatát, melyet aztán „szociális idegtudomány” néven ismerhettünk meg.23 Az agyad a használatának megfelelően változik – erre majd még később kitérünk. Ezt mondta: „Nem pontos az elképzelés, hogy az agy statikus és állandó. Változik.” A magány megváltoztatja az agyadat; ahogy az is, ha lerázod magadról a magányt – tehát ha nem nézed egyszerre az agyat és a társas tényezőket, amelyek megváltoztatják, akkor nem is értheted meg, hogy mi történik valójában. Az agyad soha nem volt sziget. Most sem az.

Mégis van valami, ami nyilvánvalóan cáfolja az arról szóló bizonyítékhalmot, hogy egyre jobban különválunk; valami, ami folyton ott motoszkált a fejemben. Igen, a kapcsolódás egy módját elvesztettük – de nem nyertük-e el ugyanakkor egy új módját? Éppen megnyitottam a Facebookot. Azt látom, hogy ebben a pillanatban hetven ismerősöm online szerte a világon. Egyenesen megszólíthatom őket. Miközben a kutatásokat végeztem a könyvhöz, folyton ezzel a látszólagos

ellentmondással találkoztam: beutaztam a világot, hogy megtudjam, hogyan kapcsolódtunk le egymásról mélységesen – aztán csak ki kellett nyitnom a laptopomat, hogy megmutassam: jobban össze vagyunk kapcsolódva, mint az emberek a történelmünk bármelyik eddigi pontján lehettek. Rengeteget írtak arról, hogy a mentális emigrálásunk a kibertérbe – az, hogy olyan sok időt töltünk online – milyen érzést kelt bennünk. De amint elkezdtem beleásni magam ebbe, rájöttem, hogy a legfontosabb dolog mellett mégis elmentünk. Az internet éppen akkor érkezett meg az életünkbe a kapcsolódás ígéretével, amikor az elkülönülés szélesebb értelemben vett erői mind tombolni kezdtek. Csak akkor kezdtem igazán megérteni, hogy mit jelent ez, amikor ellátogattam az internetfüggők első rehabilitációs központjába az Egyesült Államokban. Előbb azonban lépjünk hátra egy kicsit – hogy megérthessük, miért jött létre.

Valamikor az 1990-es évek derekán egy huszonöt éves fiatalember sétált be dr. Hilarie Cash rendelőjébe Washington államban, a Microsoft központi irodájának közelében. A nő pszichoterapeuta volt, a férfi helyes, jól öltözött fiatalember. Némi udvarias csevegés után rátért a problémájára. James egy kisvárosban született, és mindig sztárnak számított az iskolában.24 A tanulmányi eredményei kiemelkedők voltak, és emellett az egyik sportcsapat kapitánya is volt. Könnyedén felvették a Borostyánligába, és büszkén hagyta hátra a közösséget, ahol addig élt. Amikor azonban megérkezett a világ egyik legjobb egyetemére, borzalmasan kezdte érezni magát. Életében először nem ő volt a legnagyobb ász az osztályban. Figyelte, hogyan beszélnek az emberek, milyen szertartásokban kellene neki is részt vennie, milyen furcsa társas csoportok alakulnak, és mélységesen egyedül

érezte magát. Amikor a többiek elvegyültek és ismerkedtek, ő a szobájába ment, bekapcsolta a számítógépét, és elindította az EverQuest nevű játékot. Ez volt az első olyan játékok egyike, amelyet sok anonim idegennel játszhattál egyszerre valahol a kibertérben. Ily módon együtt lehetett emberekkel, de egy olyan világban, ahol világos, rendes szabályok uralkodtak, és ahol megint lehetett valaki. Az EverQuestet kedvéért James előadásokat és szemináriumokat kezdett kihagyni. Ahogy teltek a hónapok, ez az elfoglaltság egyre több időt vett el az életéből. Átszivárgott ebbe az elektronikus világba. Az egyetemről egy idő után figyelmeztették, hogy ez így nem mehet tovább. Ő azonban továbbra is játszott, mintha egy titkos szerető megszállottja lenne. Amikor eltanácsolták, az otthoniak meg voltak döbbenve. Feleségül vette a lányt, akivel a középiskolában járt, és megígérte neki, hogy abbahagyja a játékot. Kapott egy számítógépes állást, és úgy nézett ki, hogy lassan visszatér a rendes kerékvágásba. Amikor azonban magányosnak érezte magát vagy összezavarodott, erős sóvárgás lepte meg a játék után. Az egyik este megvárta, hogy a felesége lefeküdjön, leosont a nappaliba, és beizzította az EverQuestet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy ez szokássá váljon nála. Kényszeres, megszállott játékos lett – titokban. Aztán egy nap megvárta, hogy a felesége elinduljon a munkába, majd beteget jelentett, és az egész napot végigjátszotta. Ez is hamar szokássá vált. Végül – ahogyan az egyetem vezetősége – a munkáltatója is elküldte. Nem bírta elmondani a feleségének, úgyhogy elkezdte hitelkártyáról fizetni a számlákat. Minél stresszesebb lett, annál többet játszott. Mire megjelent Hilarie rendelőjében, az egész élete széthullott. A felesége rájött, hogy mit művel, és James az öngyilkosságot fontolgatta. Amikor ezek az esetek elkezdtek megjelenni a rendelőjében, Hilarie nem volt a problémás internetes kapcsolatok specialistája – mert ilyesmire akkor, a ’90-es évek derekán még senki nem szakosodott. Egyre több ilyen páciense

lett azonban, akik kényszeresen az online világban töltötték az életüket. Volt egy nő, aki az online chat rabja volt: mindig legalább hat chatablakot tartott nyitva egyszerre, és azt képzelte, hogy romantikus párkapcsolata vagy kiberszexuális kapcsolata van a másik oldalon lévőkkel. Volt egy másik fiatalember, aki nem tudta abbahagyni a Dungeons and Dragons játék online változatát. És csak jöttek egyre. Amikor elkezdődött, nem tudta, mit csináljon. „Kezdetben leginkább az ösztöneimet követtem” – mesélte, amikor egyszer együtt vacsoráztunk Washington állam egyik vidékies részén. Ehhez semmiféle kódexünk nem volt. Ma, azokra az első páciensekre visszatekintve, azt mondja, olyan érzés, mintha már az árvíz előtt meglátta volna a szivárgás jeleit. „Ez az árvíz pedig mára szökőár nagyságrendűvé vált.”

Egy tisztáson szálltam ki a kocsiból. A körülöttünk lévő juharfák és cédrusok ágai finoman hajladoztak a szélben. Egy parasztház jellegű épület felől egy csaholó kiskutya rohant oda hozzám. Valahonnan a távolból más állatok hangjait is hallottam, de nem tudtam kivenni, hogy milyen állatok, illetve hol vannak. Az Egyesült Államok első internet- és játékfüggők számára létrehozott rehabilitációs központja előtt álltam, melyet Hilarie alapított másokkal együtt egy évtizeddel ezelőtt, és amely a reSTART Life nevet kapta.25 Reflexszerűen, gondolkodás nélkül ránéztem a telefonomra. Nem volt térerő, és én – abszurd módon – egy kis nyugtalanságot éreztem. Először két páciens vezetett körbe. Matthew vékony, távolkeleti vonásokkal rendelkező amerikai férfi volt, aki a húszas évei derekán járt, Mitchell pedig, a fehér fickó, öt évvel idősebb volt nála – egy jóképű, kopaszodó báty figura.26 Megmutatták az edzőtermet, ahol súlyzózni szoktak. Elvittek a meditációs

kunyhóba, ahol a tudatos figyelmet gyakorolták. És a konyhát is megmutatták, ahol főzni tanultak. Aztán leültünk a központ mögötti erdőben, és beszélgettünk. Matthew elmondta, hogy amikor egyedül érezte magát, elrejtette ezeket az érzéseit, és a számítógép segítségével menekült el előlük. Kamaszkora óta megszállottan vett részt a League of Legends nevű játékban. „Öten kell összeállni a játékban – magyarázta –, vagyis ötös csoportokban játsszák. Van egy közös cél, és mindenkinek megvannak az egyéni céljai is. Nagyon összetett játék… Boldognak éreztem magam, amikor csak a játékra összpontosítottam.” Mielőtt eljött a rehabilitációs központba, napi tizennégy órát játszott. Eleve csontos alkat volt, de tizennégy kilót fogyott, mert az evés miatt sem szívesen szakította meg a játékot. „Az időm legnagyobb részében csak ücsörögtem ott” – mondta. Mitchell története egy kicsit eltért ettől. Amennyire vissza tudott emlékezni, azzal igyekezett menekülni a nyomasztó családi élet okozta elszigeteltségérzet elől, hogy mindenről, ami érdekelte, rengeteg információt gyűjtött. Gyerekként hatalmas újsághalmokat tárolt az ágya alatt. Aztán tizenkét éves korában felfedezte az internetet, és hatalmas mennyiségű információt kezdett kinyomtatni, hogy – ahogy mondta – „az ájulásig olvashasson”. Ezt az információkutatási képességét soha nem tudta megfékezni azzal, hogy azt mondta volna: „oké, most már eleget tudok”. Amikor sikerült szoftverfejlesztőként elhelyezkednie, és olyan feladatot kapott, ami nyomasztotta, azon kapta magát, hogy véget nem érően igyekszik felderíteni az internet labirintusait. Akármikor a gépére nézett, akár háromszáz keresőablak is nyitva lehetett nála. Matthew és Mitchell esete nagyon is ismerős volt nekem. Ha a 21. század tipikus nyugati polgára vagy, hat és fél percenként nézegeted a telefonodat. Ha a kamaszéveidet taposod, átlagosan száz szöveges üzenetet küldesz naponta. Negyvenkét százalékunk soha nem kapcsolja ki a telefonját.27 Soha.

Amikor arra keresünk magyarázatot, hogy hogyan állhatott be ez a változás, folyton csak azt halljuk, hogy legnagyobbrészt valami magában a technológiában okozza ezt. Arról beszélünk, hogy hogyan dobja meg a dopaminszintedet egy-egy beérkező e-mail. Azt mondjuk, hogy van valami az okostelefonokban, ami függőséget okoz. Az eszközt hibáztatjuk. Mialatt azonban ebben az internetes rehabközpontban voltam, és elgondolkodtam a saját internethasználati szokásaimon, felmerült bennem, hogy gondolhatunk-e erre másképpen, hogy igazabb képet kapjunk az egészről. A rehabközpontban kezelt emberekben, mondta Hilarie, vannak bizonyos mindenkire jellemző, közös dolgok. Mindnyájuknál fennállt a szorongás vagy a depresszió, mielőtt a kényszeres viselkedésminták beindultak. A páciens számára a megszállott internetezés „menekülést jelentett a szorongásból azáltal, hogy elterelte a figyelmét. Kilencvenkilenc százalékukat ezzel pontosan le is írtam” – mondta. Az internetfüggőség kialakulása előtt elveszettnek és elszigeteltnek érezték magukat a világban. Aztán az online világ valami olyan dolgot kínált ezeknek a fiatal embereknek, amire nagyon vágytak, de ami a környezetükből eltűnt – egy fontos célt, státuszt vagy törzset, ahová tartozhattak. Elmondása szerint a „nagyon népszerű játékokat sokan játsszák egyszerre, a játékosok céhek – azaz csapatok – tagjai, ahol pozíciót szerezhetnek. A srácok szerint ennek az a pozitív oldala, hogy elmondhatják, hogy »csapatjátékosok«. Hogy együtt tudnak működni az övéikkel. Ez a törzshöz tartozás legmélyebb lényege.” Amint ez adott, mondja Hilarie, „elmerülhetsz az alternatív valóságban, és teljesen kikerülhetsz abból, amelyikben vagy. A kihívások, az együttműködés lehetőségei, a közösség, amelynek a tagja vagy és ahol státuszod van, jutalmazó élményt jelentenek – és ebben a világban a beleszólásod is sokkal nagyobb, mint a valódiban.” Sokat gondolkodtam ezen – hogy a depresszió vagy a szorongás itt mindenkinél megelőzte a kényszeres vagy megszállott internetezést. A

kényszeres internetezést az őket gyötrő fájdalom elmulasztására irányuló rendellenes törekvésként magyarázta, melyet részben az okozott, hogy egyedül érezték magukat a világban. Felmerült bennem a kérdés, hogy mi van akkor, ha ez nemcsak az itt lévőkre igaz, hanem nagyon sokunkra. Az internet egy olyan világba született, ahol már eleve sokakban nincs meg az érzés, hogy kapcsolódnának egymáshoz. Ez az összeomlás addigra már évtizedek óta zajlott. A világháló megérkezése egyfajta paródiáját kínálta annak, amit elveszítettek – Facebook-ismerősöket szomszédok helyett, videojátékokat értelmes munka helyett, egyre magasabb státuszokat a való világban elérhető pozíciók helyett. Marc Maron komikus egyszer azt írta, hogy „minden státuszemelkedés egyetlen egyszerű kérés variációja: »Lenne valaki, aki végre elismer engem?«.”28 Hilarie azt mondta nekem: „Ha nem egészséges a kultúra, amelyben élsz, akkor egészségtelen egyénként végzed. Mostanában nagyon sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal. Majd – beletúrt a hajába, aztán körülnézett – elbizonytalanodtam.” A meggyőződésévé vált, hogy olyan kultúrában élünk, ahol az emberek „nem kapják meg azokat a kapcsolatokat, amelyekre egészséges emberi lényekként szükségük lenne”, és ezért nem tudjuk letenni az okostelefonjainkat vagy kikapcsolni az internetet. Azt mondogatjuk magunknak, hogy azért töltjük az életünk olyan jelentős részét a kibertérben, mert amikor ott vagyunk, igazán kapcsolódunk egymáshoz – egy szédületes buliban veszünk részt több milliárd más emberrel. „Ez pedig emeletes baromság” – mondta Hilarie. Ő maga egyáltalán nem ellenzi a technológiát – fent van a Facebookon, és szereti, de azt mondja, hogy nem ez az, amire valójában, az éned legmélyén szükséged van. „A kapcsolat, amire szükségünk van, az ez a kapcsolódás – mondta, meglengetve a kezét kettőnk között –, ez a személyes kapcsolat, ahol látjuk és tapintjuk egymást, érezzük egymás illatát és halljuk egymást… Társas lények vagyunk. Arra születtünk, hogy biztonságot adó, törődő kapcsolatban legyünk egymással, és amikor ezt egy

képernyőn keresztül tesszük, akkor ez egyáltalán nincs meg.” Ahogyan abban a pillanatban megértettem, az online és a valódi fizikai jelenlét egy kicsit úgy különbözik egymástól, ahogyan a pornográfia és a szex: az alapvető szükségletet célozza meg ugyan, de soha nem kielégítő. Rám nézett, majd az asztalon lévő telefonomra pillantott. „A képernyő által közvetített technológia nem azt adja, amire valóban szükségünk van.”

A sok-sok évnyi magánykutatás után John Cacioppo elmondta, hogy a bizonyítékok világosak: a közösségi média nem kompenzálhatja pszichológiai értelemben azt, amit elveszítettünk – a társasági életet. De ennél többről van szó – azzal, hogy kényszeresen a közösségi médián lógunk, egy olyan szakadékot, egy olyan tátongó űrt próbálunk kitölteni, mely már azelőtt megjelent, hogy bárkinek okostelefonja lett volna. Ez is – akárcsak a depressziónk és a szorongásunk nagy része – a jelenleg átélt válságunk tünete.

Nem sokkal azelőtt, hogy eljöttem az internet-rehabilitációs központból, Mitchell – a „bentlakó bátyó” – elhívott, hogy mutasson nekem valamit. „Egy igazán csinos kis dolog, ami, ahogyan észrevettem, itt zajlik – mondta, amint odébb sétáltunk. – Egy pók petézett le ott fent azon a fán. Ha láttad a Malac a pácban című rajzfilmet, tudod, hogy a végén a kis pókok kikelnek, és elrepülnek a kis repítőfonalaikkal. És itt most éppen ez történik! Amikor erősödik a szél, azt látni, hogy kis fonalak szállnak el a tetejéről.” Elmondta, hogy órákon keresztül álldogáltak a többi pácienssel a hálóról beszélgetve. Ránézett az egyikükre, és elmosolyodott.

Más kontextusban talán szentimentálisnak találom mindezt – nézzék, az internetfüggő a világháló örömeit átülteti egy konkrét pókhálóba és a másokkal való személyes beszélgetés hálójába! Mitchell arcán azonban valódi öröm ragyogott, és ez leállított. Hosszú ideig néztük együtt a pókhálót. Csendben bámulta. „Csak annyi, hogy ez egy nagyon érdekes dolog – mondta –, amit eddig soha nem vettem észre.” Ez megindított, és megígértem magamnak, hogy tanulok ebből a pillanatból. Aztán amikor már tíz perce ültem a kocsimban a központtól távolodva, meglepett a magány érzése, és észrevettem, hogy újra van térerő a telefonomon. Azonnak megnéztem az e-mailjeimet.

Mostanában, amikor a szüleim visszamennek oda, ahol felnőttek – és ahol olyan erős volt a közösség gyerekkorukban –, azt veszik észre, hogy ezek a helyek is Edgeware-ré változtak. Az emberek biccentenek egymásnak, majd bezárják maguk mögött az ajtót. Az elkülönülés az egész nyugati világban elterjedt. John Cacioppo, aki olyan sokat tanított nekünk a magányról, előszeretettel idézte E. O. Wilson biológus egyik gondolatát: „Az embernek muszáj törzshöz tartoznia.” Ahogy a méh megbokrosodik, ha elvész a kaptár, az ember is megbolondul, ha elveszíti a kapcsolatát a csoporttal. John rájött, hogy mi – minden konkrét erre irányuló szándék nélkül – lettünk az első emberek, akik valaha szétrombolták a törzseiket. Ennek eredményeképpen maradtunk egyedül – megdöbbentő szomorúságban – egy számunkra érthetetlen szavannán.

NYOLCADIK FEJEZET

Harmadik ok: Elvágva az értelmes értékektől A húszas éveim vége felé eléggé meghíztam. Ez részben az antidepresszánsok, részben pedig a rántott csirke mellékhatása volt. Emlékezetből ma is bármikor elmondom neked az összes kelet-londoni csirkés étterem előnyeit egymáshoz képest, melyek akkor az étrendem tengelyeiként szolgáltak, a Chicken Cottage-tól a Tennessee Fried Chickenig (ennek a logója egy mosolygó, rajzolt csikrfigura, aki egy vödörnyi csirkecombot tart maga előtt – ki gondolta volna, hogy a kannibalizmus hatékony marketingstratégia lehet?). A kedvencem a zseniálisan elnevezett Chicken Chicken Chicken volt. A náluk kapható csípős csirkeszárnyak jelentették nekem a zsír Mona Lisáját. Egyszer karácsony este elmentem egy közeli Kentucky Fried Chicken étterembe, és a pult mögött álló srác, amikor meglátott, rám kacsintott. „Johann! – mondta – Van itt neked valami!” A többiek mind felém fordultak, és várakozóan néztek rám. Valahonnan a grillrácsok közül előhúzott egy karácsonyi lapot. Várakozó mosolyuk arra kényszerített, hogy ott azonnal, előttük elolvassam. „A legjobb vendégünknek” – állt a kártyán, körülfirkálva minden egyes ott dolgozó személyes üzenetével. Soha többé nem ettem KFC-ben. A legtöbben tudjuk, hogy valami nem stimmel a fizikai étrendünkkel. Nem vagyunk mind olyan aranyérmes zsírfogyasztók, mint én voltam akkoriban, de egyre többen étkezünk rosszul, és ez fizikailag megbetegít minket. A depressziót és a szorongást vizsgálva megtudtam, hogy az értékeinkkel is

valami hasonló dolog történik – és ez sokunkat érzelmileg betegít meg. Erre egy Tim Kasser nevű amerikai pszichológus jött rá, úgyhogy elmentem hozzá, hogy megismerjem a történetét.

Kisfiúként Tim mocsarak és nyitott tengerparti fürdőhelyek világában élt. Az apja egy biztosítási cég menedzsereként dolgozott, és az 1970-es évek elején egy Pinellas County nevű helyre került Florida nyugati partján. A terület nagy része nem volt kiépülve, és rengeteg hatalmas, nyílt tér állt egy kisfiú rendelkezésére a játékhoz – ez a megye vált azonban hamarosan az egész Egyesült Államok leggyorsabban fejlődő területévé, mely aztán Tim szeme láttára alakult át. „Mire eljöttem Floridából – mesélte –, a fizikai környezet, amelyben felnőttem, teljesen megváltozott. Már nem lehetett a parton végigautózni úgy, hogy a vizet is lásd, mert bérházakkal és magas irodaházakkal épült be az egész. Azok a helyek, ahol azelőtt aligátorok és csörgőkígyók tanyáztak… mostanára felparcellázott telkekké és bevásárlóplázákká változtak.” Timet vonzották a partok és mocsarak helyét átvevő bevásárlóközpontok, ahogyan az összes többi gyereket is, akit ismert. Órákig játszhatott az Asteroids és a Space Invaders nevű játékokkal. Hamarosan azon kapta magát, hogy vágyik a dolgokra – a reklámokban látott játékokra. Úgy hangzott, mint Edgware, ahonnan én jöttem. Nyolc- vagy kilencéves lehettem, amikor megnyílt a bevásárlóközpont – a Broadwalk Centre –, és emlékszem, hogy ott csámborogtam a fényes kirakatai előtt, és bámultam a dolgokat, amelyeket egyfajta izgatott transzban meg akartam venni. Megszállott mohósággal vágytam a Castle Grayskull zöld műanyag figuráira, az erődre, ahol a He-Man nevű figura lakott, és a gondos bocsok felhőkbe burkolózó házára. Egyszer karácsonykor anya nem fogta az utalásaimat, és

nem vette meg nekem a felhőházat, én pedig hónapokig odavoltam. Fájdalmasan vágytam arra a halom műanyagra. A legtöbb gyerekhez hasonlóan én is naponta legalább három – inkább több – órát töltöttem a televízió előtt, és teljes nyári napok teltek el úgy, hogy csak akkor álltam fel a tévé elől, amikor a Broadwalk Centre felé vettem az irányt. Nem emlékszem, hogy bárki kifejezetten mondta volna, de nekem akkor úgy tűnt, hogy a boldogság az, ha sokat meg tudok venni az ottani kirakatokban lévő játékok közül. Azt hiszem, hogy ha a kilencéves énemet megkérdezed, hogy mi tenné boldoggá, ezt mondta volna: egy olyan valaki, akivel végigsétálhat a Broadwalk Centre kirakatai előtt, és mindent megvesz neki, amit csak szeretne. A televízió képernyőjén látott minden híres ember fizetéséről megkérdeztem az apámat, ő pedig találgatott, majd mindketten elmerengtünk azon, hogy mi mindent kezdhetnénk annyi pénzzel. Egy amolyan kisebb „kötelékerősítő rituálé” volt ez, melyet a költekezés ábrándjára építettünk. Megkérdeztem Timtől, hogy Pinellas Countyban, ahol felnőtt, hallott-e valaha bárki mást máshogyan beszélni a dolgok értékéről – túl azon az elképzelésen, hogy a boldogságot a dolgok megszerzése és birtoklása okozza. „Hát, azt hiszem, hogy nem. Gyerekként nem” – mondta. Edgware-ben kellett, hogy legyenek olyanok, akik másfajta értékek szerint viselkedtek, de azt hiszem, én sosem találkoztam velük. Amikor Tim tizenéves volt, az úszóedzője az egyik nyáron elköltözött, és neki adott egy kisebb lemezgyűjteményt, melyben John Lennon- és Bob Dylan-lemezek voltak.1 Ő pedig meghallgatta ezeket, és rájött, hogy valami olyasmit fejeznek ki, amiről ő még soha addig nem hallott. Azon kezdett gondolkodni, hogy a dalszövegekben ugyan található rejtett utalás arra, hogy másképpen is lehet élni, de ő nem tudja ezt kivel megbeszélni. Csak amikor elment egy nagyon konzervatív déli egyetemre, a Vanderbiltre a reagani kormányzás dübörgő évei alatt, akkor kezdett – lassan – megszületni

benne a szándék, hogy mélyebben belegondoljon ezekbe a dolgokba. 1984ben Ronald Reaganre szavazott, de akkoriban már elég sokat foglalkoztatta a hitelesség kérdése. „Csak botladoztam – mesélte –, míg szinte mindennel kapcsolatban kérdések merültek fel bennem. Nemcsak ezeket az értékeket kérdőjeleztem meg. Rengeteg minden kérdésessé vált magammal, a valóság természetével és a társadalmi értékekkel kapcsolatban is.” Úgy érezte, mintha mindenütt piñaták vették volna körül, és ő vaktában püfölné őket. Majd hozzátette: „Hogy őszinte legyek, azt hiszem, igen hosszú időre nyúlt ez az időszakom.” A felsőfokú tanulmányai során sok pszichológiai témájú anyagot olvasott. Ez idő tájt történt, hogy Tim valami fura dolgot vett észre. A filozófusok évezredek óta pedzegetik, hogy ha túlértékeled a pénzt és a javakat, vagy ha csak abban a tekintetben gondolkodsz az életről, hogy milyennek láthatnak a többiek, boldogtalan leszel – hogy Pinellas County és Edgware értékei egy mélyebb szempontból tévesek.2 A valaha élt legnagyobb koponyák igen sokat beszéltek erről, és Tim úgy vélte, hogy talán igazuk lehetett. De soha senki nem végzett tudományos vizsgálatot azzal a céllal, hogy megvizsgálja a filozófusok állításainak igazságát. Ez a felismerés vezette annak a projektnek a megvalósítására, amelyen aztán a rá következő huszonöt éven át dolgozott. Ez vezette finom bizonyítékok felfedezésére azzal kapcsolatban, hogy miért érzünk úgy, ahogy – és hogy miért lesz ez egyre rosszabb.

Az egész egy egyszerű felméréssel kezdődött az egyetemen. Tim kidolgozott egy módszert annak mérésére, hogy az ember mennyire értékeli valójában a dolgok és a pénz megszerzését – olyan más értékekhez képest, mint a családi időtöltés vagy az abbéli igyekezet, hogy jobbá tegye a

világot. Aspirációs indexnek nevezte el, és az egész elég egyszerű és célratörő.3 Csak megkérdezed az embereket, hogy mennyire értenek egyet az olyan állításokkal, mint „Fontos, hogy az embernek drága javai legyenek”, és mennyire az olyan egyéb állításokkal, mint „Fontos, hogy a világot jobbá tegyük a többiek számára”. Aztán kiszámíthatod az értékeiket. Ugyanakkor számos egyéb kérdést is feltehetsz nekik, és ezek közül az egyik az, hogy boldogtalanok vagy esetleg gyötri-e (vagy gyötörte-e) őket depresszió vagy szorongás. Majd – első lépésként – megnézed, hogy megfelelnek-e egymásnak. Tim az első tapogatózó kísérlete során 316 diáknak adta oda a kérdőívet. Amikor megjöttek a válaszok, és mindet feldolgozták, az eredmények megdöbbentették Timet: az anyagias embereknél, akik úgy vélik, hogy a boldogság kulcsa a dolgok és a magas pozíciók gyűjtögetése, sokkal magasabb szintű depressziót és szorongást mutattak ki.4 Tudta, hogy ez csak egy tétova kezdőlövés volt a sötétben. A következő lépésben tehát – egy nagyobb kutatás részeként – klinikai pszichológusokat kért arra, hogy 140 tizennyolc éves fiatalt részletesen felmérjenek, számítsák ki az Aspirációs indexen elért értéküket, és állapítsák meg, hogy depressziósok vagy szoronganak-e. Az eredményeket összeadva ugyanazt kapták: minél többre értékelték a srácok azt, ha dolgokat kapnak, annál nagyobb valószínűséggel sújtotta őket depresszió és szorongás.5 Ez vajon csak a fiatal embereket érintette? Hogy kiderítse, Tim száz – különböző korú és gazdasági státuszú – rochesteri lakost mért fel New York állam északi részében. Az eredmény megint ugyanaz lett. De hogyan jöhetne rá, hogy mi történt valójában – és miért? Tim következő lépése egy még részletesebb kutatás volt, hogy nyomon kövesse, hogyan hatottak az emberekre ezek az értékek az idő múlásával. Százkilencvenkét diákot kért részletes hangulatnapló vezetésére napi kétszeri bejegyzéssel; ebben fel kellett jegyezniük, hogy kilenc különböző érzelem –

ilyen volt például a boldogság vagy a harag – tekintetében hogyan érzik magukat, és milyen mértékben tapasztalnak kilenc különböző fizikai tünetet, például hátfájást. Az eredményeket kiszámítva – ismét – arra jutott, hogy a depresszió előfordulási aránya magasabb az anyagias diákok között; de egy ennél fontosabb eredményt is kapott. Valóban úgy nézett ki, hogy az anyagiasabb emberek napról napra minden fronton rosszabbul érezték magukat. Betegebbek és dühösebbek voltak. Kezdett meggyőződni arról, hogy „az anyagias célok elérése iránti erős vágyban van valami, ami konkrétan kihat a résztvevők mindennapi életére, és csökkenti a napi élménymegéléseik minőségét”.6 Kevesebb örömöt élnek át, és több kétségbeesést.

Mi lehet ennek az oka? Mi történik itt? A pszichológusok az 1960-as évek óta tudják, hogy reggelente kétféleképpen veheted rá magad, hogy kiszállj az ágyból. Az első típust a belső motiváló erők képviselik – ezek azok a dolgok, amelyeket pusztán azért teszel, mert önmagukban értékeled őket, és nem azért, amit nyerhetsz velük.7 Amikor egy gyerek játszik, az teljes mértékben belülről motivált – azért teszi, mert örömet okoz neki. Az egyik nap megkérdeztem egy barátom ötéves kisfiát, hogy miért játszik. „Mert szeretem” – mondta. Aztán vágott egy grimaszt, odakiáltotta nekem, hogy buta vagyok, és elszaladt – azt játszotta, hogy ő Batman. Ezek a belső motivációk az egész életünkben, jóval a gyerekkor után is kitartanak. Ugyanakkor megjelenik egy rivális értékhalmaz is, amelyeket külső motiváló erőknek nevezünk.8 Ezeket a dolgokat nem azért tesszük, mert tényleg ezt akarjuk tenni, hanem mert nyerünk belőlük valamit – például pénzt, csodálatot, szexet vagy jobb pozíciót. Joe, akit a munkáról szóló fejezetben megismertünk, csakis külső okokból ment be mindennap a festéküzletbe dolgozni – utálta a munkáját, de ki kellett fizetnie a lakbért, meg

kellett vennie az Oxyt, hogy le tudja zsibbasztani magát, és olyan kocsi és ruhák kellettek neki, amelyek véleménye szerint tiszteletet váltottak ki a többi emberből. Mindnyájunkat mozgatnak ilyen motivációk is. Képzeld el, hogy zongorázol. Ha azért játszol, mert szereted, akkor belső értékek vezetnek erre. Ha egy ócska lebujban zongorázol, amit utálsz, csak hogy elég pénzed legyen a lakbérre, akkor már külső értékek vezetnek. Ezek a rivális értékhalmazok mindnyájunkban megvannak. Nincs olyan ember, akit tisztán az egyik vagy a másik vezet. Timet elkezdte foglalkoztatni a kérdés, hogy ha mélyebben megvizsgálja ezt a konfliktust, azzal feltárhat-e valami fontos dolgot. Elkezdett megfigyelni egy kétszáz emberből álló csoportot hosszú időn át. Arra kérte őket, hogy fektessék le a jövőre vonatkozó céljaikat. Aztán kideríttette velük, hogy külső célok voltak-e ezek – előléptetés vagy például nagyobb lakás –, vagy olyan belső célok, mint jobb baráttá, szeretőbb fiúvá vagy jobb zongoristává válni. Majd őket is részletes hangulatnapló vezetésére kérte. Azt akarta megtudni, hogy a külső célok elérése boldoggá tesz-e. És a belső célok elérésével összehasonlítva? Amikor feldolgozta az adatokat, a kapott eredmények elég lesújtók voltak.9 Azok, akik elérték a külső céljaikat, semmivel sem lettek boldogabbak napi szinten – semmivel. Rengeteg energiát fordítottak ezeknek a céloknak az elérésére, amikor azonban beteljesedtek, ugyanúgy érezték magukat, mint kezdetben. Megvan az előléptetés? A szuper kocsi? Az új iPhone? A méregdrága nyaklánc? boldogságodat.

Ezek

egyetlen

rovátkával

sem

fokozzák

a

Azok azonban, akik elérték a belső céljaikat, valóban jelentősen boldogabbak lettek, és sokkal kevésbé voltak depressziósak és szorongók. Nyomon követhető volt a változás. Miközben azon dolgoztak, hogy (például) jobb barátok legyenek – nem mert nyerni akartak ezzel, hanem mert ezt tartották jónak – és érezték is, hogy ez sikerül, egyre elégedettebbek lettek az

életükkel. Jobb apának lenni? Táncolni a puszta élvezetért? Segíteni valakinek, csak mert ez a helyes? Ezek a dolgok jelentősen fokozzák a boldogságodat. Legtöbben azonban leggyakrabban a külső célok elérésére fordítjuk az időnket – pont arra, ami nem ad semmit. Az egész kultúránk úgy épül fel, hogy erre a gondolkodásra nevel. Szerezz jó jegyeket. Szerezz jól fizető állást. Juss magasra a ranglétrán. Ruhákkal és kocsikkal demonstráld a keresetedet. Így érezheted jól magad. Tim arra jött rá, hogy a kultúránknak ez a tisztességes és kielégítő életről szóló üzenete, amelyet gyakorlatilag folyamatosan közvetít felénk, hamis. Minél tovább tanulmányozta ezt, annál világosabb lett az eredmény. Az azóta eltelt idő alatt huszonkét különböző tanulmány mutatta ki, hogy minél anyagiasabb leszel és minél inkább külső értékek motiválnak, annál depressziósabb leszel.10 Tizenkét különböző tanulmány eredményei mutatják, hogy minél anyagiasabb leszel és minél inkább külső értékek motiválnak, annál szorongóbb leszel. Tim munkássága által inspirálva és hasonló technikákat alkalmazva hasonló tanulmányokat végeztek el NagyBritanniában, Dániában, Németországban, Indiában, Dél-Koreában, Oroszországban, Romániában, Ausztráliában és Kanadában – és az eredmények a világon mindenütt ugyanazt mutatták.

Ahogy tömegesen egyre inkább ráállunk a gyorsételek, az „ócskaják” fogyasztására igazi ételek helyett, gyakorlatilag úgy állunk át arra is – fedezte fel Tim –, hogy ócska értékeket ápoljunk értelmes, igazi értékek helyett. Az a sok tömegesen termelt rántott csirke igazi ételnek néz ki, és ahhoz a részünkhöz szól, amelyik úgy fejlődött, hogy élelmiszerre legyen szükségünk; mégsem adja meg azt, amire az ételből szükségünk van – a tápértéket.

Ehelyett méreganyagokkal töm meg. A sok-sok anyagias érték, mely arra biztat, hogy költekezzük magunkat a boldogságba, hasonlóképpen valódi értéknek látszik; ahhoz a részünkhöz szól, amelyik úgy fejlődött, hogy alapelvekre legyen szükségünk, amelyek vezetnek minket az életben; mégsem adják meg azt, amire az értékekből szükségünk van – a kielégítő élethez vezető utat. Ehelyett pszichológiai méreganyagokkal tömnek meg. A silány minőségű ételek a testünket sanyargatják. A silány értékek a lelkünket sanyargatják. Az anyagiasság a lélek KFC-je.

Amikor ezt részletesebben megvizsgálta, Tim legalább négy fő okát tudta beazonosítani annak, hogy a silány értékektől miért érezzük olyan rosszul magunkat. Az első az, hogy ez a külsőleg motivált gondolkodás megmérgezi az emberi kapcsolatainkat. Újfent összeállt egy másik professzorral, Richard Ryannel, akit a kezdetektől a szövetségesének tekintett, hogy részletesen megfigyeljen kétszáz embert, és az derült ki, hogy minél anyagiasabbá válsz, annál rövidebbek lesznek a kapcsolataid, és annál silányabb a minőségük is.11 Ha az emberekben a kinézetüket értékeled, vagy azt, hogy milyen benyomást tesznek másokra, nem nehéz belátni, hogy örömmel dobod őket, amint találsz egy dögösebbet vagy lenyűgözőbbet. Ráadásul ha mindaz, ami a másikban érdekel, a felszínen megtalálható, könnyen belátható, hogy miért leszel kevésbé jó társaság, és a többiek is sokkal nagyobb valószínűséggel dobnak majd téged. Kevesebb barátod és kapcsolatod lesz, és ezek sem lesznek tartósak.12

A második dolog, amire rábukkantak, egy másik olyan változásra vonatkozik, ami akkor következik be, ha egyre inkább silány értékek vezetnek. Térjünk vissza a zongorás példánkhoz. Tim mindennap legalább fél órát azzal tölt, hogy zongorázik és énekel, és ebben gyakran vesznek részt a gyerekei is. Erre semmi egyéb oka nincs, mint hogy szereti csinálni – a jó napjain pedig ez elégedetté és örömtelivé teszi. Úgy érzi, hogy az egója feloldódik, és ő tisztán a jelen pillanatban van. Jelentős tudományos bizonyítékok utalnak arra, hogy mind örömünket leljük az úgynevezett „flow-állapotokban” – azokban a pillanatokban, amikor egyszerűen beleveszünk valamibe, amit szeretünk csinálni, és a pillanat magával ragad minket.13 Bizonyított, hogy fenntartható az a tiszta belső motiváció, amit egy gyerek érez játék közben. A nagyon anyagias embereket tanulmányozva azonban Tim azt vette észre, hogy ők jelentősen kevesebb flow-állapotot élnek át, mint mi, többiek.14 Mi lehet ennek az oka? Úgy néz ki, hogy Tim a magyarázatot is megtalálta. Képzeld el, hogy Tim, amikor mindennap leül a zongora mellé, erre gondolna: én vagyok a legjobb zongorista Illinois-ban? Megtapsolják majd ezt a fellépésemet? Kapok majd érte pénzt? Mennyit? Az élvezet hirtelen összezsugorodna, mint a besózott csiga. Ahelyett, hogy feloldaná az egóját, csak hergeli és püföli és piszkálja azt. Így kezd kinézni a fejed, amikor anyagiasabbá válsz. Ha nem a dologért magáért, hanem az általa elért hatásért teszel valamit, nem tudsz belelazulni a pillanat örömébe. Folyamatosan figyeled magad. Az egód sikít, mint valami elhallgattathatatlan riasztó.

Ez vezet el a harmadik okhoz, amiért a silány értékek miatt rosszul érzed magad. Ha szélsőségesen anyagias vagy, mondta Tim, valamilyen szinten

mindig magaddal kell foglalkoznod – azzal, hogy hogyan ítélnek meg. Ez arra késztet, hogy a többiek rólad alkotott véleményére és dicséretére fókuszálj, és egy idő után beleragadsz ebbe – mindig amiatt kell aggódnod, hogy mit gondolnak rólad, és hogy megadják-e neked azt a „jutalmat”, amit vársz. Ez pedig igen nehéz teher – és ahelyett viseled, hogy azt tennéd, ami igazán érdekel, vagy azokkal lennél, akik úgy szeretnek, ahogy vagy. Ha az önbecsülésed, az önértékelésed attól függ, hogy mid van, hogyan öltözködsz vagy mekkora a házad, az folyamatos külső összehasonlításokra kényszerít, mondja Tim. Mindig lesz valaki, akinek szebb az otthona, jobbak a ruhái vagy több a pénze. Ha a világ leggazdagabb embere vagy is, meddig tarthat ez? Az anyagiasság folyamatosan sebezhetővé tesz egy olyan világgal szemben, amelyet nem irányíthatsz.

És itt jön el, mondja Tim, a kulcsfontosságú negyedik ok. Megéri elidőzni ennél egy kicsit, mert szerintem ez a legfontosabb. Mindnyájan rendelkezünk bizonyos velünk született szükségletekkel – éreznünk kell, hogy kapcsolódunk másokhoz, hogy értékelnek, hogy biztonságban vagyunk, hogy jelent valamit, hogy a világon vagyunk, hogy önállók vagyunk, és hogy jók vagyunk valamiben. Az anyagias emberek szerinte kevésbé boldogok – mégpedig azért, mert egy olyan életformát igyekeznek

elsajátítani,

amely

nem

kedvez

ezen

szükségletek

kielégítésének.15 Valójában kapcsolatokra, kapcsolódásra van szükséged. Ennek ellenére arra nevelnek, hogy ebben a kultúrában dolgokra és rangokra van szükséged, és a két jelzés – a sajátod és a társadalomé – közötti szakadékban szépen burjánzik a depresszió és a szorongás, miközben a valódi szükségleteid kielégítetlenek maradnak.

Tim azt mondja, úgy kell elképzelned az értékeket, amelyek a dolgok megtételére késztetnek az életben, mint egy pitét. „Minden értéked – magyarázza – ennek a pitének egy-egy szelete.16 Tehát van spiritualitás szeleted, családszeleted, pénzszeleted és hedonistaszeleted is. Mindenkinek mindenféle szelete van.” Amikor elkezdesz megszállottan anyagias célokat és pozíciókat hajszolni, az a szelet megnő. És „minél nagyobbra hízik egy szelet, annál kisebbre zsugorodik a többi”. Szóval ha a szerzés és a státusz köré épül az életed, a pite azon szeleteinek, amelyek a kapcsolataid ápolásával, az élet értelmének a keresésével, vagy a világ jobbá tételével foglalkoznak, zsugorodniuk kell, hogy helyet csináljanak a nagy szeletnek. „Pénteken délután négykor bent maradhatok az irodában, hogy még többet dolgozzam, vagy hazamehetek a gyerekeimmel játszani – mondta. – A kettő egyszerre nem megy. Vagy az egyik, vagy a másik. Ha az anyagias értékeim a nagyobbak, maradok dolgozni. Ha a családi értékeim a nagyobbak, hazamegyek játszani a srácokkal.” Nem arról van szó, hogy aki anyagias, az nem törődik a gyerekeivel; ahogy azonban az anyagias értékei híznak, úgy szorulnak ki szükségszerűen a többiek, még akkor is, ha maga előtt is tagadja ezt – mondta. A mi kultúránkban pedig erőteljesen egyoldalú ez a nyomás – arra tol, hogy még többet költsünk, és még többet dolgozzunk. Tim szerint olyan rendszerben élünk, amely folyamatosan „elvon minket attól, ami valóban jó az életben”. A propaganda pedig olyan életmódra irányít minket, amely nem elégíti ki az alapvető pszichológiai szükségleteinket – ezért aztán állandó, rejtélyes elégedetlenség kínoz minket.

Az emberek évezredek óta emlegetnek egy aranyszabálynak nevezett valamit. Ez alapvetően arról szól, hogy bánj úgy másokkal, ahogyan szeretnéd, hogy

veled is bánjanak. Azt hiszem, Tim valami olyasmire bukkant, amit „Arany dolgokat akarok szabálynak” nevezhetnénk.17 Minél inkább úgy gondolod, hogy az élet a birtoklásról és a felsőbbrendűségről és a fitogtatásról szól, annál boldogtalanabb, annál depressziósabb és annál szorongóbb leszel.

De miért fordulnának az emberi lények ekkora vehemenciával egy olyan irányba, ami csak boldogtalanabbá és depresszióssá teszi őket? Hát nem felfoghatatlan, hogy ilyen irracionálisan viselkedünk? A kutatása későbbi szakaszában Tim ennek kezdett utánajárni. Senkinek nem rögzülnek teljesen az értékei. A silányérték-szinted, jött rá Tim, miközben embereket követett nyomon a tanulmányaiban, az életed során változik. Válhatsz anyagiasabbá és boldogtalanabbá; vagy válhatsz kevésbé anyagiassá és kevésbé boldogtalanná. Tim szerint tehát nem az a kérdés, hogy „ki anyagias”, hanem az, hogy „mikor anyagias az ember”. Azt akarta megtudni, hogy mi okozza a különbséget. Egy másik társadalomtudós csoport által végzett kísérletből viszonylag hamar sejteni lehetett a választ.18 1978-ban két kanadai társadalomtudós négyés ötéves gyerekeket osztott két csoportba. Az első csoportnak nem mutattak hirdetéseket. A második csoportba tartozó gyerekeknek egy konkrét játék két hirdetését vetítették le. Aztán választás elé állították a négy-ötéveseket. Mutattak nekik két kisfiút, és azt mondták nekik, hogy el kell dönteniük, melyikükkel akarnak játszani. Játszhatnak az egyikkel, akinél ott van a hirdetésben látott játék, de – figyelmeztették a gyerekeket – ez a kisfiú nem aranyos. Elég undok. Vagy játszhatnak a másik fiúval, akinek nincs ilyen játéka, de tényleg nagyon kedves fiú. Azok a gyerekek, akik látták a hirdetést, nagyrészt az undok fiút választották, akinél ott volt a játék. Akik nem látták, többnyire azzal akartak

játszani, aki aranyos volt, de nem volt játéka. Más szóval, a hirdetés hatására egy alacsonyabb szintű emberi kapcsolat mellett döntöttek egy jobb emberi kapcsolattal szemben – mert beléjük verték, hogy egy halom műanyag az, ami igazán számít. Két reklám – mindössze kettő – érte el ezt a hatást. Ma minden átlagember jóval több hirdetést lát ennél bármelyik átlagos reggelen. Több másfél éves gyerek ismeri fel a McDonald’s M logóját, mint ahány tudja a saját vezetéknevét.19 Mire egy átlagos gyerek eléri a hároméves kort, már száz márkalogót ismer.20 Tim gyanította, hogy a reklámok jelentős szerepet játszanak abban, hogy miért egy olyan értékrendszer mellett tesszük le a voksunkat nap mint nap, amitől rosszabbul érezzük magunkat. Ezért egy Jean Twenge nevű másik társadalomtudóssal együttműködve utánajárt, hogy az Egyesült Államok össznemzeti vagyonának hány százalékát költötték reklámra 1976 és 2003 között – és az derült ki, hogy minél több pénzt költenek hirdetésre, annál anyagiasabbak a tizenévesek.21 Néhány évvel ezelőtt Nancy Shalek, egy reklámügynökség vezetője szóban elismerte ezt: „Ideális esetben a hirdetés azt érezteti az emberrel, hogy az adott termék birtoklása nélkül lúzer. A gyerekek nagyon érzékenyek erre… Az érzelmi sebezhetőségre apellálsz, és ez a gyerekeknél nagyon könnyen megy, mert ők a legsebezhetőbbek érzelmileg.”22 Durván hangzik, amíg végig nem gondolod. Képzeld el, hogy egy olyan reklámot nézek, ami azt üzeni – Johann, jó vagy úgy, ahogy vagy. Jól nézel ki. Jó az illatod. Szeretetre méltó vagy. Keresik a társaságodat. Elég jó cuccod van. Nincs szükséged többre. Élvezd az életet! A reklámipar szempontjából ez az emberiség történetének legrosszabb hirdetése lenne, hiszen ezt látva többé nem akarnék már plázázni, nem vásárolnék bárhonnan a laptomomat nyomkodva, és nem tennék semmi olyasmit, ami a silány értékrendemet hizlalná.23 Arra buzdítana, hogy a belső

értékeimet keressem – amihez hozzátartozik, hogy sokkal kevesebbet költök, és sokkal boldogabb vagyok. A reklámügynökök zárt körben, egymás között az 1920-as évek óta elismerik, hogy a munkájuk lényege az emberek hiányérzetének felkeltése – hogy aztán a terméküket tálalják az általuk keltett elégtelenségérzet csillapítására. A reklám – mint tökéletes barátnak tűnő ellenség – mindig ilyesmit üzen: „Ó, bébi, én azt szeretném, hogy csodás legyen a kinézeted/illatod/közérzeted; úgy elszomorít, hogy jelenleg csúnya/büdös/letört vagy; tessék, itt ez a dolog, ami olyanná tesz, amit te és én is igazán szeretnénk. Ja, azt mondtam már, hogy ez egy kis pénzbe kerül? Azt szeretném, hogy olyan légy, amit megérdemelsz. Hát nem ér meg ez egy kis pénzt? Jár neked!” Ez a logika besugározza a kultúránkat, és már elkezdtük reklámok nélkül is gyakorolni egymáson. Miért vágytam gyerekként a Nike air-pumps szuper kosarascipőjére, amikor annyi esélye volt, hogy kosárlabdázzak, mint annak, hogy a Holdra szálljak? Részben a reklámok miatt – nagyrészt azonban azért, mert a hirdetések az összes ismerőseim körében kialakítottak egyfajta csoportdinamikát. Státuszszimbólumot kreált, amit mi utána fenntartottunk. Felnőttként is ezt tesszük, csak valamelyest finomabb eszközökkel. A rendszer Tim szerint arra tanít minket, hogy „soha semmi nem elég. Ha a pénzre, a státuszra és a javakra fókuszálsz, a fogyasztói társadalom mindig azt üzeni, hogy több, több, több kell. A kapitalizmus mindig azt üzeni, hogy több, több, több kell. A főnököd azt üzeni, hogy dolgozz többet, dolgozz többet, dolgozz többet. Ezt te szépen beépíted, és így gondolkodsz: »Ó, többet kell dolgoznom, mert azt, hogy ki vagyok, a státuszom és az eredményeim határozzák meg.« A magadévá teszed ezt. Ez az internalizált elnyomás egy formája.” Meggyőződése szerint ez azt is magyarázza, hogy miért vezetnek a silány értékek a szorongás ilyetén erősödéséhez. „Mindig az jár a fejedben, hogy

megjutalmaznak majd ezért? Azért szeret engem ez a valaki, aki vagyok, vagy a táskámért? Fel fogok tudni mászni a sikerlétrán?” – mondja. Sekélyes vagy, és csak a többiek tükrében létezel. Ez szorongást ébreszt. Meggyőződése, hogy mind sebezhetők vagyunk. Tim elmondta, hogy az ő értelmezése szerint a belső értékek „az emberi lényünk alapvető részéhez tartoznak, de nagyon törékenyek. Könnyen elfordulunk tőlük… A konzumerizmus társadalmi modelljét látva az emberek… kifelé fordulnak”.24 A vágy, hogy értelmes belső értékekre leljünk, „ott van, erőteljes része az énünknek, de nem nehéz elterelni róla a figyelmünket”. Nekünk pedig egy egész gazdasági rendszerünk van, ami pontosan eköré épül.

Ahogy ott ültem Timmel órákon át erről beszélgetve, folyamatosan egy középosztálybeli házaspár járt az eszemben, akik egy szép ikerházban laknak Edgware kertvárosában, ahol felnőttem. Közel állnak hozzám; egész életemben ismertem őket; szeretem őket. Ha bekukucskáltál az ablakukon, azt hihetted, hogy mindenük megvan, ami a boldogsághoz kell – ott vannak egymásnak, van két gyerekük, szép otthonuk, és minden fogyasztói cikk, aminek a megvásárlására biztatnak minket. Mindketten keményen dolgoznak, pedig a munkájuk nem igazán érdekli őket, hogy többet keressenek, és a több pénzből megvehessék mindazt, ami, ahogyan a televízióból megtanuljuk, boldoggá tesz minket – ruhákat és kocsikat és kütyüket és státuszszimbólumokat. Ezeket aztán közszemlére teszik a közösségi médiában az ismerőseik számára, ahol majd rengeteg lájkot és „Atyaég, de irigyellek!” kommentet kapnak rá. Az új cuccok körbemutogatása által okozott röpke izgalom után általában visszatér az elégedetlenség és a rosszkedv. Ezt nem igazán értik, és sokszor arra gondolnak, hogy talán nem a megfelelő dolgokat vásárolták meg. Úgyhogy

még keményebben dolgoznak és még több mindent vásárolnak, mutogatják őket a kütyüiken, beüt az izgalom, majd újra visszasüppednek a kiindulási állapotba. Én mindkettőjüket depressziósnak látom. Az unott és a dühös állapotot, valamint a kényszeres viselkedésmintákat váltogatják. A nőnek hosszú ideig drogproblémája volt, bár már elmúlt; a férfi naponta legalább két órát fordít online szerencsejátékokra. Nagyon sokszor dühösek egymásra, a gyerekeikre, a kollégáikra, és úgy általában a világra – például bárkire, aki éppen az úton halad, ahol vezetnek, és akire kikiabálhatnak és kiszórhatják a szitkaikat. Egyfajta lerázhatatlan szorongás van rajtuk, amit gyakran rajtuk kívül álló dolgokhoz társítanak – a nő kényszeresen figyeli, hogy a kamasz fia éppen hol jár, és folyton retteg, hogy bűnözés vagy terrorizmus áldozatává válik. Nem rendelkeznek megfelelő szókészlettel ahhoz, hogy megérthessék, miért érzik ilyen szörnyen magukat. Azt teszik, amit a kultúra csecsemőkoruk óta beléjük plántált – keményen dolgoznak, és megveszik a megfelelő dolgokat, a drága cuccokat. Ők a reklámszlogenek megtestesülései. Olyanok, mint a gyerekek a homokozóban – arra vannak trenírozva, hogy tárgyakért nyúljanak, és ne vegyék figyelembe a lehetséges kapcsolódást a környezetükben lévő emberekkel. Ma már úgy látom, hogy nemcsak valaminek – például értelmes munka vagy közösségi élet – a hiányától szenvednek. Valaminek a jelenlététől is szenvednek ezek az emberek, mégpedig a helytelen értékhalmaztól, ami azt sugallja nekik, hogy rossz helyen keressék a boldogságot, és ne vegyék figyelembe az orruk előtt lévő, lehetséges emberi kapcsolatokat.

Amikor Tim felfedte ezeket a tényeket, az nemcsak a tudományos munkássága irányát szabta meg. Elkezdett egy olyan élet felé haladni, ami

lehetővé tette számára, hogy a felfedezéseivel összhangban élhessen – hogy, bizonyos értelemben, visszatérhessen valamihez, ami jobban hasonlít a gyerekkorában élvezettel bebarangolt floridai tengerparthoz. „Ki kell vonnod magad az anyagias környezetből, abból a környezetből, mely az anyagias értékeket erősíti újra és újra” – mondja, mert ezek torzítják a belső elégedettséget. Majd – mondja – hogy mindezt fenntarthatóvá tedd, „olyan tettekkel kell helyettesítened ezeket, amelyek belső elégedettséget hoznak, és a belső célokat támogatják”. A feleségével és a két fiával tehát kiköltözött egy parasztházba egy négyhektáros illinois-i birtokon, ahol ma szamarat és egy kecskenyájat tartanak. Van egy kis tévéjük a pincében, de nem tudnak rajta csatornákat fogni, és kábel-előfizetésük sincs – csak néha kapcsolják be, hogy régi filmeket nézzenek rajta. Csak nemrégiben kapcsoltatták be az internetet (Tim ellenkezése ellenére), és nem használják sokat. Tim részmunkaidőben dolgozik, ahogy a felesége is, „hogy több időt tudjunk a gyerekekkel tölteni, a kertben lenni és önkéntes és aktivista munkát végezni, és többet tudjak írni” – szóval csupa olyan dologgal foglalkozhasson, ami belső elégedettséggel tölti el. „Sokat játszunk. Sok zenét hallgatunk. Rengeteget beszélgetünk családi körben.” Együtt énekelnek. Nyugat-Illinois, ahol élnek, Tim elmondása szerint „nem a világ legizgalmasabb helye, de van négy hektár földem, az irodám tizenkét percnyi autóútra van egyetlen figyelmeztető villogó jelzőlámpával és három stoptáblával, és mindezt egy (két fél) fizetésből megengedhetjük magunknak”.25 Megkérdeztem, vannak-e elvonásai tünetei az anyagias világ után, melybe mindketten olyan hosszú időre belemerültünk. „Soha! – feleli azonnal. – Az emberek gyakran megkérdezik, hogy hiányzik-e. Hogy nem kívánom-e vissza. De nem, mert már nem vagyok kitéve az üzeneteknek, amelyek azt sugallanák, hogy kelljen nekem… Nem teszem ki magam azoknak a

dolgoknak, úgyhogy… nem, nincs ilyen érzésem.” Élete egyik legbüszkébb pillanata volt, amikor a fia egyszer ezzel jött haza az iskolából: – Apa, egy pár gyerek csúfolta a tornacipőmet – nem volt márkás a cipő, sem vadonatúj. – Ó, és te mit feleltél nekik? – kérdezte Tim. Mire a fia elmondta, hogy rájuk nézett, és ennyit kérdezett: – Miért érdekel titeket? – A fiút teljesen meglepte a dolog; látta, hogy milyen üres, milyen abszurd volt az, amit a többiek értékeltek. Ezek nélkül a szennyező értékek nélkül élve, mondja Tim, rájött egy titokra. Ez az életmód sokkal élvezetesebb, mint az anyagiasság. „Sokkal nagyobb élvezet a gyerekekkel játszani – mondta. – Sokkal szórakoztatóbb a belsőleg motivált dolgokkal foglalkozni, mint gályázni és olyan dolgokkal foglalkozni, amelyekkel nem feltétlenül akarsz. Sokkal jobb azt érezni, hogy az emberek magadért szeretnek – ahelyett, hogy azért szeretnének, mert gyémántgyűrűt adsz nekik.” Meggyőződése, hogy a legtöbben a szívünk mélyén tudjuk ezt. „Hiszem, hogy a legtöbben valahol tudják, hogy a belső értékek fogják megadni nekik a jobb életet” – mondta. Amikor felméréseket végzel és embereket kérdezel arról, hogy mi a legfontosabb az életben, szinte mindig a személyes fejlődést és a kapcsolatokat említik az első helyen. „Azt hiszem azonban, hogy az emberek depresszióját részben az okozza, hogy a mi társadalmunk nem úgy épül fel, hogy hozzásegítse az embereket az olyan életmódhoz, olyan gazdasági részvételhez vagy olyan közösségi részvételhez”, ami ezeket a belső értékeket támogatná. A változás, amit Tim gyerekként Floridában látott – amikor a tengerpartokon plázák nőttek ki a földből, és az emberek figyelme odairányult –, az egész kultúránkban zajlik egy ideje. Tim elmondta, hogy az ember önállóan, a saját életére is értelmezheti ezeket a felismeréseket bizonyos mértékben. „Az első kérdés, amit az

embereknek fel kellene tenniük maguknak: úgy rendezem be az életemet, hogy legyen esélyem a belső értékeim szerinti sikerre? A megfelelő emberekkel töltöm a szabadidőmet, akik mellett azt érzem, hogy szeretnek, ahelyett hogy azt kellene éreznem, hogy sikerült?… Néha nehéz meghozni ezeket a döntéseket.” Gyakran azonban – mondja – korlátnak ütközöl a kultúránkban. Javíthatsz a dolgokon, de „az engem foglalkoztató problémát sokszor nem könnyű egyéni szinten, a terápiás rendelőmben vagy egy-egy tablettával megoldani”. Valami több kell hozzá – amint később még tovább kutattam.

Amikor az interjúmat készítettem Timmel, úgy éreztem, hogy megoldotta számomra a rejtélyt. Philadelphiában még nem értettem, hogy Joe miért nem hagyta ott a gyűlölt állását a festéküzletben, és miért nem ment el horgászvezetőnek Floridába, amikor tudta, hogy a napfényes állam sokkal boldogabbá tenné. Egyfajta metaforának tekintettem arra, hogy miért maradunk meg oly sokan a szenvedést okozó helyzetekben. Azt hiszem, most már értem, hogy miért. Joe-t folyamatosan olyan üzenetekkel bombázzák, hogy ne tegye meg azt, amiről a szíve mélyén tudja, hogy elhozná a nyugalmat és az elégedettséget az életébe. A kultúránk teljes gondolkodása azt üzeni neki, hogy maradjon meg a konzumerista taposómalomban, vásárolgasson, amikor vacakul érzi magát, és keressen magának silány értékeket. Amióta a világra jött, ilyen üzenetek áradatában él. Arra nevelték tehát, hogy ne bízzon a legbölcsebb ösztöneiben. Amikor utána kiabáltam, hogy menjen Floridába, egy üzenethurrikánba és egy olyan teljes értékrendszerbe veszett bele a hangom, amely pontosan az ellenkezőjét ordítja a fülébe.

KILENCEDIK FEJEZET

Negyedik ok: Elvágva a gyerekkori traumától Amikor a nők elsőként megjelentek dr. Vincent Felitti rendelőjében, néhányuknak az is nehézséget okozott, hogy átpréseljék magukat az ajtón.1 Ezek a páciensek nem csak egy kicsit voltak túlsúlyosak: olyan sokat ettek, hogy cukorbeteggé tették magukat, és tönkretették a belső szerveiket. Mintha nem tudták volna leállítani magukat. Nagyjából az utolsó esélyüknek tekintették, amikor az ő klinikájára irányították őket. Az 1980-as évek derekán, a kaliforniai San Diego városában járunk, és Vincentet a nem profitorientált Kaiser Permanente egészségügyi ellátó szervezet bízta meg azzal a feladattal, hogy derítse fel a költségeiket leggyorsabban növelő tényezőt – az elhízást. Semmi nem vált be, amivel próbálkoztak, úgyhogy csak egy teljesen üres papírlapot kapott. Nulláról kellett kezdenie a munkát. Agytorna, ötletelés, kreatív gondolkodás! Találja ki, mit tehetünk ennek a kezelésére. Így kezdtek el jönni hozzá a páciensek. Amit pedig megtudott tőlük, az egy teljesen más területen – a depresszióról és a szorongásról való gondolkodásunkban – hozott fontos áttörést.

Amint megpróbálta levakarni az elhízásra tapadó feltételezéseket, rábukkant egy olyan új étrendre, amelyik egy őrjítően egyszerű gondolaton alapszik. Azt a kérdést tette fel, hogy mi lenne akkor, ha ezek a komolyan túlsúlyos emberek leállnának az evéssel, és a rajtuk lévő felhalmozott zsírraktárakból

élnének mindaddig, amíg újra vissza nem fogynak a normál súlyukra. Akkor mi történne? Érdekes módon a hírekben éppen szerepelt akkoriban egy új kísérlet, ahol ezt próbálták ki tizenháromezer kilométerrel odébb, valami furcsa okból kifolyólag. Észak-Írországban éveken át az volt a gyakorlat, hogy ha börtönbe zártak azért, mert részt vettél az Ír Köztársasági Hadsereg erőszakos megmozdulásaiban, amelyekkel a briteket akarták kiüldözni ÉszakÍrországból, politikai fogolynak minősítettek.2 Ezt azt jelentette, hogy máshogy bántak veled, mint azokkal, akik (mondjuk) bankrablást követtek el. Hordhattad a saját ruhádat, és nem kellett ugyanazt a munkát végezned, mint a többi elítéltnek. A brit kormány úgy döntött, hogy véget vet ennek a megkülönböztetésnek, mert, amint érveltek, ezek a rabok ugyanolyan hétköznapi bűnözők, ezért nem jár nekik a megkülönböztetett bánásmód. Erre az elítéltek úgy döntöttek, hogy a tiltakozásuk kifejezésére éhségsztrájkba kezdenek. Kezdtek lassan elfogyni. Ennek az új étrendjavaslatnak a tervezői ezeknek az észak-írországi éhségsztrájkolóknak az orvosi kartonjait nézte végig, hogy kiderítsék, mi okozta a halálukat. Kiderült, hogy az első probléma, amely felütötte a fejét, a kálium- és magnéziumhiány volt. Enélkül nem ver rendesen a szíved. Na, jó – gondolták a radikális diéta tervezői –, és mi van akkor, ha kálium- és magnéziumtartalmú étrend-kiegészítőt adunk nekik? Akkor ez a hiány nem alakul ki. Ha elég zsír van rajtad, néhány hónappal tovább élhetsz – amíg a fehérjeelégtelenség meg nem öl. Na, jó – és mi van, ha olyan étrend-kiegészítőket is adunk nekik, amivel ez megelőzhető? Akkor – derült ki – egy évig is elélhetsz… feltéve, ha elég zsír van rajtad. Akkor a C-vitamin hiánya – skorbut – vagy más hiánybetegségek ölnek meg. Na, jó – és ha ezekre is szednek étrend-kiegészítőket? Akkor úgy néz ki, hogy életben maradsz – állapította meg Vincent a szakirodalmat bújva –,

egészséges maradsz, és évente száznegyven kilót fogyhatsz.3 Akkor pedig újra elkezdhetsz egészséges mértékben enni. Mindezek szerint elméletben még a legelhízottabb emberek is visszanyerhetik a normál súlyukat elfogadható idő alatt. A hozzá érkező páciensek tehát már mindenen túl voltak – minden diétaőrületen, minden megszégyenülésen, minden piszkálódáson és minden csúfolódáson. Semmi sem működött. Készek voltak bármit kipróbálni. Tehát – gondos nyomonkövetés és rengeteg kontrollvizsgálat mellett – elkezdték ezt a programot. Amint teltek-múltak a hónapok, Vincent felfigyelt valamire. A módszer bevált. A páciensek elkezdték ledobálni magukról a kilóikat. Nem betegedtek meg – sőt, visszanyerték az egészségüket. Akiket a folyamatos evés már a mozgásban is akadályozott, azt látták, hogy a testük a szemük láttára alakul át. A barátaik és rokonaik megtapsolták őket. Az ismerőseik elképedtek. Vincent meg volt győződve róla, hogy megtalálta a megoldást a szélsőséges túlsúlyproblémára. „Te jó ég – gondoltam –, ezt a problémát kipipálhatjuk!” – mondta. Aztán olyasmi történt, amire Vincent nem számított.

Voltak sztárjai a programnak – olyanok, akik elképesztően gyorsan szabadultak meg elképesztően hatalmas túlsúlytól. Az orvosi csapat – és minden ismerősük – arra számított, hogy örömmel reagálnak majd ezek az emberek arra, hogy visszanyerték az egészségüket. Csakhogy nem így történt! Akiknek a legjobban ment az egész és a legtöbbet fogytak, azoknál nagyon gyakran alakult ki brutálisan súlyos depresszió, pánik- vagy dührohamok.4 Voltak, akiknél öngyilkos hajlam mutatkozott meg. A feleslegük nélkül nem tudtak megbirkózni a dolgokkal. Hihetetlenül sebezhetőnek érezték magukat.5

Gyakran ugrottak ki a programból, és vetették rá magukat a gyorséttermek menüire, és nagyon gyorsan visszanyerték a túlsúlyukat. Vincent nem értette a dolgot. Egy egészséges testből, amiről most már tudták, hogy nem lehetetlen elérniük, egy olyan egészségtelen testbe menekültek, amiről tudták, hogy a halálukat okozza majd. Miért? Nem akarta arrogáns erkölcscsőszként a betegei fölé tornyosulva és az ujját rázva kioktatni őket, hogy a halálukba rohannak – nem ilyen ember volt. Őszintén segíteni akart nekik, hogy megmenthessék a saját életüket. Úgyhogy kétségbeesett. Ezért olyasmit tett, amit ezen a területen ezekkel a súlyosan elhízott emberekkel még egyetlen kutató sem tett előtte. Ettől kezdve nem ő mondta meg nekik, hogy mit tegyenek, hanem elkezdte meghallgatni őket. Behívta azokat, akik pánikrohamokról számoltak be, miután elkezdtek fogyni, és megkérdezte tőlük: Mi történt, amikor lefogyott? Hogyan érezte magát? Volt egy huszonnyolc éves nő, akit az orvosi titoktartás kedvéért Susannak fogok nevezni. Vincent segítségével Susan ötvenegy hét alatt száznyolcvanöt kilóról hatvan kilóra fogyott. Úgy nézett ki, hogy ezzel megmentette az életét. Aztán – egészen hirtelen, látszólag minden ok nélkül – három hét alatt felszedett tizenhét kilót. Nem kellett hozzá sok idő, hogy újra száznyolcvan kilót nyomjon. Vincent óvatosan megkérdezte tőle, hogy mi változott, amikor elkezdett fogyni. Mindkettőjük számára rejtélyesnek tűnt a dolog. Sokáig beszélgettek. Volt egyvalami – mondta a nő végül. Amikor nagyon kövér volt, nem buktak rá a férfiak. Amikor azonban elért egy egészséges testsúlyt, egy férfi – egy kollégája, akiről történetesen tudta, hogy nős – ajánlatot tett neki. Elmenekült, majd azonnal kényszeresen enni kezdett, és nem tudta abbahagyni. Ekkor merült fel Vincentben a gondolat, hogy megkérdezzen valamit a pácienseitől, amit addig nem: hogy mikor kezdtek el meghízni. Ha (mondjuk) tizenhárom évesen, vagy amikor egyetemre mentek – miért akkor, és miért nem egy évvel előbb vagy később?

Susan elgondolkodott a kérdésen. Azt mondta, hogy tizenegy éves korában kezdett meghízni. Vincent erre ezt kérdezte: „Volt más is, ami tizenegy évesen történt az életében?” „Hát – felelte Susan –, a nagyapám akkor kapott rá, hogy megerőszakoljon.” Vincent elkezdett három egyszerű kérdést feltenni a betegeinek: Hogyan érezte magát, amikor fogyott? Az élete mely pontján kezdett el meghízni? Mi történt még vele akkoriban? Amint a programban részt vevő 183 emberrel beszélgetett, mintákat kezdett megfigyelni. Az egyik nő huszonhárom éves korában indult rohamos hízásnak. Mi történt vele akkor? Megerőszakolták. Miután ezt bevallotta, a földet bámulta, és halkan hozzátette: „Aki túlsúlyos, azon keresztülnéznek, és nekem pont ez kell.”6 „Hihetetlen volt – mesélte, amikor San Diegóban beszélgettünk. – Mintha minden második embernek, akit megkérdeztem, lett volna valamilyen történet a háta mögött. Arra gondoltam, hogy ez nem lehetséges. Hogy az emberek tudnák, ha tényleg így lenne. Valaki már mondta volna nekem. Hát nem erre való az orvosi képzés?” Amikor öt kollégáját bevonta, hogy további interjúkat készítsenek, az derült ki, hogy a programban résztvevők ötvenöt százalékát bántalmazták szexuálisan – ami jóval magasabb arány, mint a lakosság körében általában. Sőt, az is kiderült, hogy – a legtöbb férfit is ideértve – súlyosan traumás gyerekkoruk volt. Ezek közül a nők közül sokan valamilyen tudat alatti okból hizlalták fel magukat: hogy elbújjanak a férfiak tekintete elől, akik, meggyőződésük szerint, bántanák őket. Ha nagyon kövér vagy, a legtöbb férfi nem fog úgy nézni rád. Ez beválik. Ez akkor esett le Vincentnek, amikor egy újabb csúnya szexuális zaklatási történetet hallgatott meg. Később ezt mondta nekem: „Amit mi a problémának tekintettünk, a súlyos elhízás, valójában nagyon gyakran a megoldás volt egy olyan problémára, amiről nekünk, többieknek fogalmunk sem volt.” Vincent azon kezdett gondolkodni, hogy az elhízás elleni programok – a

sajátját is beleértve – mind rosszul közelítettek a problémához azáltal, hogy (például) táplálkozási tanácsokat adtak.7 Az elhízott embereknek nem arra volt szükségük, hogy megmondják nekik, mit egyenek; jobban ismerték a táplálkozástani tanácsokat, mint mi. Olyan valakire volt szükségük, aki megértette, hogy miért ettek. Miután találkozott valakivel, akit régebben megerőszakoltak, ezt mondta nekem: „Hirtelen nagyon világosan megértettem, hogy nevetséges lenne ezt a nőt dietetikushoz küldeni, hogy megtanítsa helyesen étkezni.” Rájött, hogy korántsem neki kell tanítani ezeket az elhízott embereket, hanem pont fordítva: ő tanulhatja meg tőlük, hogy miről is van itt szó valójában. Ezért körülbelül tizenöt fős csoportokba rendezte a pácienseit, és megkérdezte tőlük: „Mit gondolnak, miért híznak meg az emberek? Nem az a kérdés, hogy hogyan. Az nyilvánvaló. Én az okát kérdezem… Milyen előnyökkel jár ez?” Kiderült, hogy életükben először biztatták őket arra, hogy ezen gondolkodjanak. A válaszaik három különböző kategóriát képviseltek. Az első az volt, hogy szexuális értelemben védelmet jelent: a férfiak kevésbé érdeklődnek irántad, tehát nagyobb biztonságban vagy. A második az volt, hogy fizikai értelemben védelmet jelent: a programban részt vett például két börtönőr, akik mindketten negyvenöt-hetven kilót fogytak. Amint lement róluk ez a nagy tömeg, hirtelen sebezhetőbbnek érezték magukat az elítéltek között – könnyebben megverhették őket. Ahhoz, hogy magabiztosan járhassák végig a börtönblokkokat, mondták, hűtőszekrény méretűnek kell lenniük. A harmadik kategória pedig az volt, hogy a kövérség csökkenti az emberek velük szembeni elvárásait. „Ha egy száznyolcvan kilós ember jelentkezik az állásinterjúra, az emberek azt feltételezik, hogy az illető hülye és lusta” – magyarázta Vincent. Ha a világ igazán cudarul bánt veled – és ez nem csak szexuális zaklatás és bántalmazás révén lehetséges –, sokszor el akarsz bújni. Paradox módon azzal, ha rengeteg felesleges súlyt szedsz magadra, az

emberiség nagy részének a szemében láthatatlanná válhatsz. „Amikor egy égő házat nézel, a dolog legfeltűnőbb megnyilvánulása az ablakokon kidőlő rengeteg füst” – mondta. Könnyen feltételezhetnénk ilyekor, hogy a füst a probléma, és ha a füstöt kezeled, azzal meg is oldottad. De „hála Istennek, a tűzoltók tudják, hogy az, amit kezelni kell, éppen az, ami nem látszik – a benti lángok, és nem a kidőlő füst. Máskülönben a tüzeket úgy próbálnák orvosolni, hogy hatalmas szélgépekkel elfújják a füstöt, és ettől csak még gyorsabban leégne a ház.” Rájött, hogy az elhízás nem maga a tűz. Az csak a füst.

Vincent elment egyszer egy elhízással foglalkozó konferenciára, hogy előadja, amit kiderített. A beszéde után felállt egy orvos, aki hallgatta, és ezt mondta: „Akik többet tudnak erről a kérdésről, már felismerték, hogy a páciensek ezen beszámolói – a szexuális bántalmazásról szóló történetek – lényegében kitalációk, melyekkel a kudarcba fulladt életüket magyarázzák.” Kiderült, hogy az elhízással foglalkozó szakemberek már korábban észrevették, hogy az elhízott emberek aránytalanul többször számolnak be bántalmazásról. Éppen csak feltételezték, hogy ezek mindössze kifogások. Vincent elborzadt. Ő maga sok páciense beszámolójának utánajárt – beszélt a családjukkal vagy az ügyüket kivizsgáló rendőrtisztekkel –, és azok igaznak bizonyultak. Tudta azonban, hogy nincs szilárd tudományos bizonyítéka ahhoz, hogy az ilyen embereket megcáfolhassa. Sem az egyes páciensekkel való beszélgetése után, sem a csoportja számadatainak összesítése során kialakult benyomása nem bizonyított sokat. Valódi tudományos adatokat akart gyűjteni. Összeállt tehát egy dr. Robert Anda nevű tudóssal, aki már évek óta az olyan önpusztító esetek tanulmányozására szakosodott, mint például a dohányosok. Együtt – a Centers for Disease Controllal (CDC), az Egyesült

Államok egyik jelentős orvosi kutatásokat finanszírozó ügynöksége pénzügyi támogatásával – kitalálták, hogyan tesztelhetnék mindezt, hogy kiderítsék, a Vincent programjában szereplő kis mintán túlmenően is igazak-e a megállapításaik. A felmérésnek, mely egészen egyszerű volt, az Adverse Childhood Experiences (ártalmas gyermekkori tapasztalások) Study nevet adták. Egy kérdőívről van szó. Tíz olyan, különböző kategóriába sorolható szörnyű dologról kérdeznek benne, amelyek egy gyerekkel előfordulhatnak – a szexuális bántalmazástól az érzelmi bántalmazáson keresztül az elhanyagolásig. Ezt egy részletes egészségügyi kérdőív követi, melyben mindenféle olyan dolgot próbálnak kideríteni, ami rosszul alakulhat az ember életében, mint például az elhízás vagy a függőség. Az egyik kérdés, amellyel – már-már utólagos megfontolásképpen – kiegészítették a felmérést, ez volt: „Depressziós?” Ezt a kérdőívet aztán tizenhétezer olyan embernek osztották ki, akik – mindenféle okokból – a Kaiser Permanente San Diegó-i egészségügyi központjához fordultak segítségért.8 Azok, akik megválaszolták a kérdéseket, valamelyest tehetősebbek és egy kicsit idősebbek voltak a nagy átlagnál, minden egyéb tekintetben azonban megfelelően képviselték a város lakosságát. Amint az eredmények beérkeztek, összesítették őket – először azért, hogy meglássák, vannak-e összefüggések. Kiderült, hogy minden gyerekként átélt traumás élmény kategóriában radikálisan magasabb a depresszió előfordulásának valószínűsége felnőttkorban. Ha gyerekkorodban hat kategóriába tartozó traumás élményt éltél át, ötször magasabb eséllyel leszel depressziós felnőttként, mint az, akinek nem volt ilyen tapasztalása.9 Ha hét kategóriába tartozó traumás élményed volt gyerekként, háromezer-egyszáz százalékos a valószínűsége, hogy felnőttként öngyilkosságot követsz el.10

„Amikor meglettek az eredmények, alig akartam hinni a szememnek. Csak bámultam és hitetlenkedtem” – mesélte dr. Anda. Ez nem lehet igaz! Az orvoslásban nem nagyon gyakran kapja meg a számokat így az ember.11 Nagyon fontos, hogy nem csak úgy belebotlottak a bizonyítékba, hogy létezik ilyen összefüggés – hogy a két dolog egyszerre történik. Arra utaló bizonyítékára bukkantak, hogy ezek a traumák szerepet játszanak az ilyen problémák kialakulásában. Honnan tudjuk? Minél nagyobb a trauma, annál magasabb a kockázata a depresszió, a szorongás vagy az öngyilkosság előfordulásának. Erre szokták használni a „dózisválasz reláció” szakkifejezést. Minél több cigarettát szívsz, annál magasabbra szökik a tüdőrák kockázata – többek között ebből tudjuk, hogy a dohányzás rákot okoz. Hasonlóképpen, minél traumásabb volt a gyerekkorod, annál magasabb a depresszió előfordulásának kockázata. Érdekes módon az derült ki, hogy az érzelmi bántalmazás minden egyéb traumánál – még a szexuális molesztálásnál is – nagyobb valószínűséggel okoz depressziót.12 Minden kategória közül a szülők kegyetlen bánásmódja váltotta ki leginkább a depressziót. Amikor más tudósoknak is megmutatták az eredményeket – például a kutatást finanszírozó Centers for Disease Control munkatársainak –, ők is hitetlenkedve fogadták a számokat. Dr. Anda elmondása szerint „a tanulmány sokkolta az embereket. Nem akarták elhinni az eredményt. A CDC-nél is ez volt a helyzet. Ellenállást éreztem a Központon belül is, amikor körbeküldtem az adatokat, és kezdetben az orvosi szaklapok sem akarták elhinni, mert olyan elképesztő számok jöttek ki, hogy muszáj volt kételkedniük benne. Mert arra késztette őket, hogy felülbírálják, amit a gyerekkorról vallottak… Rengeteg mindent borított egyszerre.” A rá következő évek alatt sokszor megismételték a felmérést – és az eredmények mindig hasonlók lettek.13 És igazán még bele sem gondoltunk, hogy milyen vetületei lehetnek mindennek – mondta Vincent.

Ezért Vincent – mindezeket megemésztve – arra a meggyőződésre jutott, hogy egy ideje ugyanazt a hibát követjük el a depresszióval, mint amit annak előtte az elhízással. Már nem valami mélyebb dolog tüneteként tekintünk rá, amit meg kell oldani. Sokunkban tűzvész tombol – volt Vincent meggyőződése –, de mi csak a füstre koncentrálunk.14 Sok tudós és pszichológus a depressziót az agyadban vagy a génjeidben bekövetkezett irracionális működési hibaként prezentálta, de megtudta, hogy van egy Allen Barbour nevű belgyógyász a Stanford Egyetemen, aki szerint a depresszió nem betegség, hanem az abnormális életeseményekre adott normál reakció. „Szerintem ez nagyon fontos gondolat – mondta Vincent –, mert túlvisz azon a kényelmes, korlátolt elképzelésen, hogy a kibillent szerotoninvagy dopaminegyensúly vagy más diszfunkció miatt vagy depressziós.”15 Az igaz, hogy az agyadban történik valami, amikor depressziós leszel, mondja, de ez „nem oksági magyarázat, hanem egy elengedhetetlen köztes mechanizmus”. Néhányan nem akarják belátni ezt, mert – legalábbis elsőre, mondta Vincent –, „kényelmesebb” a gondolat, hogy mindez egyszerűen az agyadban zajló változások miatt van. „Elveszi a tapasztalati folyamatot, és egy mechanikus folyamatot állít a helyébe.” A fájdalmat fénytrükké változtatja, amelyet gyógyszerekkel meg lehet szüntetni. A probléma azonban ezzel nem oldódik meg végleg, mondja, csak annyira, mint az elhízott páciensek problémáját azzal, ha nem esznek többet. „A gyógyszereknek megvan a szerepük – mondta. – Ők a végső megoldás? Nem. Becsapják néha az embereket? Nagyon is.” Ahhoz, hogy megoldják ezeknek az elhízott betegeknek a problémáját, mondta Vincent, mind rájöttek – együtt –, hogy előbb azokat a problémákat kell megszüntetniük, amelyek első körben a kényszeres evéshez vezettek.

Ezért olyan támogatói csoportokat alakított ki, ahol megbeszélhették az igazi okokat – hogy miért ettek –, és beszélhettek mindarról, amin keresztülmentek. Amint ez a helyére került, sokkal többen tudták úgy végigvinni a böjtölő programot, hogy utána meg is tudtak tartani egy biztonságos testsúlyt.16 Neki akart látni, hogy feltérképezze, mindezt hogyan lehetne véghezvinni a depresszióval is – mégpedig, amint majd látni fogjuk, meglepő eredményekkel.

Vincent mindenkinél jobban feldühített, akivel eddig a depresszió rejtett okairól beszélgettem. Miután találkoztunk, kimentem a tengerpartra San Diegóban, és dühödten boncolgattam, amit mondott.17 Aztán feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is dühített fel ez ennyire. Különösnek találtam, nem igazán értettem. De végül, miután néhány bizalmasommal megbeszéltem, kezdtem jobban megérteni. Ha úgy gondolod, hogy a depressziódat pusztán egy agyi hiba okozza, nem kell elgondolkodnod az életeden vagy azon, hogy ki mit tett veled. A meggyőződés, hogy mindennek megvan a maga biológiai oka, egy időre valamiféle oltalmat nyújt. Ha azonban elfogadod ezt a másik történetet, el is kell gondolkodnod ezeken a dolgokon. És ez fáj. Megkérdeztem Vincentet, hogy a gyerekkori trauma szerinte miért torkollik olyan gyakran depressziós és szorongó felnőtt életbe, mire ő azt felelte, hogy őszintén nem tudja. Jó kutató. Nem akart spekulációkba bocsátkozni. Nekem azonban van egy sejtésem, bár ezt egyáltalán nem tudom tudományosan bizonyítani. Ha gyerekként ér valamilyen igazán traumás tapasztalás, szinte mindig azt hiszed, hogy a te hibád. Ennek megvan az oka, és nem is irracionális; az elhízáshoz hasonlóan ez is megoldás egy olyan problémára, amivel a

legtöbben nem szembesülnek. Kiskoromban az anyám sokat betegeskedett, az apám pedig szinte mindig üzleti úton volt, általában külföldön. Ebben a zűrzavarban néhány igazán szélsőséges erőszakos tettet szenvedtem el egy felnőttől az életemben. Egyszer például egy elektromos vezetékkel fojtogatott. Tizenhat éves koromban elköltözhettem egy másik városba, távol az ismerős felnőttektől, és ott azon kaptam magam – sokakhoz hasonlóan, akikkel ilyen fogékony korban bántak így – hogy keresem az olyan veszélyes helyzeteket, ahol megint úgy bánhatnak velem, ahogyan akkor régen nem lett volna szabad. Még ma – harminchét éves felnőttként – is úgy érzem, hogy azzal, hogy ezt leírom és elmondom neked, elárulom azt a felnőttet, aki ilyen erőszakosan bánt velem, és a többi felnőttet is, akik úgy viselkedtek, ahogy nem lett volna szabad. Pontosan tudom, hogy nem jöhetsz rá, kik azok, akikről írok. Tudom, hogy ha azt látnám, hogy egy felnőtt egy elektromos vezetékkel fojtogat egy gyereket, soha még csak fel sem merülne bennem a gyerek hibáztatásának gondolata, és ha meghallanám, hogy valaki ilyesmire céloz, azt gondolnám, hogy nem normális. Józan ésszel tudom, hogy hol van a valódi árulás ebben a helyzetben. Mégis így érzek. Az érzés megvan, és majdnem megakadályozott abban, hogy ezt elmondjam. Miért éreznek nagyon sokan ugyanígy, akikkel erőszakosan bántak gyerekkorukban? Miért vezet sokakat olyan önpusztító viselkedésformákra, mint az elhízás, a súlyos függőség vagy akár az öngyilkosság? Sokat gondolkodtam ezen. Gyerekként nagyon kis befolyásod van a környezeted megváltoztatására. Nem tudsz odébb menni, és nem tudod kikényszeríteni a másikból, hogy abbahagyja a bántalmazásodat. Úgyhogy két választásod van. Beismerheted magadban, hogy tehetetlen vagy: hogy bármelyik pillanatban csúnyán bántalmazhatnak, és te egyszerűen semmit sem tehetsz ez ellen. Vagy bebeszélheted magadnak, hogy a te hibád. Ha ezt teszed, akkor lényegében

nyersz valamennyi hatalmat – legalábbis a saját logikád szerint. Ha a te hibád, akkor van valami, amit megtehetsz azért, hogy esetleg változtass a dolgon. Nem tehetetlen golyó vagy, akit egy flipperautomatában pofoznak. Az az ember vagy, aki a gépet irányítja. A kezed a veszélyes karokon van. Ily módon – ahogyan az elhízás is védi a nőket a férfiaktól, akik a félelmeik szerint megerőszakolhatják őket – ha magadat hibáztatod a gyerekkori traumáid miatt, az megvéd attól, hogy meglásd, mennyire sebezhető voltál és vagy valójában. Te lehetsz az, aki erős. Ha a te hibád, akkor te irányítasz. De ennek ára van. Ha te voltál a felelős azért, hogy bántottak, akkor – valamilyen szinten – azt kell hinned, hogy megérdemelted. Aki azt hiszi, hogy gyerekként megérdemelte, hogy bántsák, az felnőttként sem gondolja, hogy sokkal többet érdemelne ennél. Így nem lehet élni. Ilyenkor pontosan az a dolog sül el visszafelé, ami annak idején, az életed egy korábbi szakaszában a túlélésedet lehetővé tette.

Talán feltűnt már, hogy a depresszió és szorongás eme oka egy kicsit eltér azoktól, amelyekről eddig szó volt, és azoktól is, amelyekről ezután fogok beszélni. Amint már említettem, a legtöbben, akik a tudományos bizonyítékot tanulmányozták, elfogadják, hogy a depressziónak és a szorongásnak három különböző oka van – biológiai, pszichológiai és szociológiai. Azok az okok, amelyeket eddig tárgyaltam – és amelyekre máris visszatérek – környezeti okok. A biológiai tényezőkhöz is hamarosan el fogunk jutni. A gyerekkori trauma azonban más kategóriába tartozik. Ez pszichológiai ok. Azzal, hogy itt beszélek róla, azt remélem, hogy a gyerekkori trauma utat mutathat a depresszió számos egyéb olyan pszichológiai okai felé, amelyek túl specifikusak ahhoz, hogy nagy általánosságban beszéljünk róluk. A pszichénk

szinte végtelen módon sérülhet. Ismerek valakit, akit a felesége éveken át csalt a legjobb barátjával, és amikor rájött erre, mély depresszióba zuhant. Ismerek valakit, aki túlélt egy terrortámadást, és utána tíz éven keresztül szinte folyamatosan szorongott. Ismerek valakit, akinek az anyja tökéletesen alkalmas volt az anyaságra és soha nem bánt vele kegyetlenül, de kérlelhetetlen negativitás áradt belőle, és a lányát arra tanította, hogy mindig a legrosszabbat lássa az emberekben, és tartson kellő távolságot tőlük. Ezeket a tapasztalásokat nem lehet világosan elkülöníthető kategóriákba gyömöszölni – nem lenne értelme olyan címszavak alá sorolni a depresszió és a szorongás okait, mint „házasságtörés”, „terrortámadások” vagy „hideg szülők”. A pszichológiai sérülésnek nem kell olyan szélsőségnek lennie, mint egy gyerekkori erőszak, hogy mélységes hatással legyen rád. Ha a feleséged megcsal a legjobb barátoddal, az nem az agyad hibás működése. Hanem mély pszichológiai szenvedés oka – ez pedig depressziót és szorongást okozhat. Ha mondtak már neked olyan történetet ezekről a problémákról, amelyik nem a te saját személyes pszichológiádról szólt, ne vedd komolyan.

Dr. Anda – a terület egyik úttörő kutatója – elmondta, hogy ez késztette arra, hogy teljesen átalakítsa a depresszióval és egyéb problémákkal kapcsolatos gondolkodását. „Amikor ilyen problémákkal küzdő emberekkel találkozunk, ne azt kérdezgessük, hogy mi a baj velük, hanem inkább azt, hogy mi történt velük” – mondta.

TIZEDIK FEJEZET

Ötödik ok: Elvágva a státusztól és a megbecsüléstől1 Nehéz elmondani, hogy milyen érzést kelt a depresszió és az akut szorongás. Ezek az állapotok annyira megzavarják az embert, hogy szinte lehetetlen megragadni és leírni őket – van azonban néhány klisé, amelyhez visszavisszatérünk. Gyakran mondjuk például, hogy „nyomottak” vagyunk. Úgy hangzik, mint valami metafora, de szerintem nem az. Amikor én depressziós vagyok, úgy érzem, mintha szinte fizikailag próbálna lenyomni valami. Lógatni akarom a fejemet, és a testem is mintha megereszkedne és összezuhanna. Mások is ugyanezt mondták, akik éltek már át depressziós időszakokat. Több évvel ezelőtt egy kutató megfigyelt valamit ezzel kapcsolatban – ami felfedezéshez vezetett.

Egy délután az 1960-as évek végén a New York-i Természettudományi Múzeumban egy tizenegy éves zsidó fiú, név szerint Robert Sapolsky, egy kitömött ezüsthátú hegyi gorillát bámult egy üvegvitrinben.2 Folyton azért nyaggatta az anyját, hogy menjenek vissza hozzá. Az állat lenyűgözte, mintegy transzba ejtette, de nem tudta pontosan, hogy miért. Egyszer, még kisebb korábban zebra volt álmában, és az afrikai szavannán futkosott; aztán arról is álmodott, hogy rovar volt; most azonban egy olyan főemlősközösség után epekedett, amelyet a magáénak mondhatott. A hatalmas vitrin, amelybe

bámult, valamiféle menedéknek tűnt a szemében – olyan helynek, ahová tartozik. Alig több mint tíz évvel később Robert megcsinálta.3 Ott állt egyedül a szavannán, és próbált rájönni, hogyan kell páviánként viselkedni. Ötvenszázötven fős csapatokban élnek Kenyában a hatalmas füves térségeken. Hallgatta, ahogy nagy távolságokról szólongatták egymást, és órákon át próbálta utánozni a hívásaikat. Miközben figyelte őket, folyamatosan az járt a fejében, hogy ők – evolúciós értelemben – az unokatestvéreink. Robert elmesélt egy történetet: „Az egyik nőstény egy kis kölyökkel mászkált az egyik fán: az első kölyke volt, és még elég ügyetlen volt, úgyhogy a végén gyakorlatilag leejtette a kölyköt”. Az öt nőstény páviánnak, aki figyelte a jelenetet, mind elakadt a lélegzete – ahogyan neki is. Aggódva nézték mind, hogy a pici túléli-e a balesetet. Amikor aztán lábra állt, és visszafutott az anyjához, az öt nő megkönnyebbülten makogott.4 Ahogyan ő is. Nem vakációzni ment oda, hanem hogy megoldja a saját élete egyik rejtélyét. Otthon, New Yorkban, az első depressziós időszakát élte át éppen5, és gyanította, hogy a depresszió megértésének kulcsa valahol ott lehet kint, a távoli unokatestvéreinknél6.

Nem sokkal az érkezése után látta meg először az alfahímet. Annak a páviáncsapatnak az élén, akiket a következő húsz éven át követ majd, ott állt „a sok maki királya, a dzsungel VIP” – akit az Ótestamentum legbölcsebb királya után hamarosan Salamonnak nevezett el.7 A páviánok szigorú hierarchiában élnek, és a legfelsőtől a legalsó szintekig mindenki pontosan tudja, hol a helye a rangsorban. Látta, hogy Salamon, aki a csúcson állt, bármit megtehetett, amit akart. Ha meglátta, hogy a csapatból valaki rágcsál

valamit, kivehette a kezéből, és megehette. Bármelyik nősténnyel szexelhetett, akivel csak akart – az egész csapat teljes szexuális tevékenységének a felében Salamon is részt vett. A meleg napokon bárkit kizavarhatott az árnyékból, hogy magának szerezze meg a hűvösebb helyet. Úgy került ebbe a pozícióba, hogy megfélemlítette és megadásra kényszerítette az öreg alfahímet. Nem kellett hozzá sok idő, hogy Salamon Robert felett is elkezdje érvényesíteni a dominanciáját. Egy napon odament a fiatal főemlőskutatóhoz, miközben ő egy sziklán üldögélt, és úgy meglökte, hogy leesett onnan, és összetört a látcsöve. Nőstény páviánként az anyádtól öröklöd a hierarchiában elfoglalt helyedet, mintha valami flancos angol úr lennél a középkorban, hím páviánként azonban brutális összecsapások során alapozhatod meg a helyedet, hogy kiderüljön, ki tudja felverekedni magát a csúcsra. És a ranglétra alján tényleg nem akarsz lenni. Ott, ebben a csapatban Robert látott egy vézna, gyenge kis alakot is, akit Jóbnak nevezett el a Tóra és a Biblia legszerencsétlenebb embere után.8 Jóbot nagyon sokszor kapta el remegés, és görcsös rohamnak tűnő dolgokat is produkált. Volt, hogy egyszerűen csak kihullott a szőre. Akinek a csapatban rossz napja volt, az mind Jóbon verhette el a port. Elvették az ennivalóját, kiszorították a hőségbe, és rengetegszer megverték. Mint minden alacsony pozíciójú páviánét, az ő testét is harapásnyomok borították. Salamon és Jób között húzódott a hímek irányítási és parancsnoksági lánca. A négyes számú az ötös számú felett állt, és elvehette tőle, amit akart. Az ötös számú az hatos számú felett állt, és elvehette tőle, amit akart. És így tovább, és így tovább. A hierarchiában elfoglalt helyed határozta meg, hogy mit ettél, hogy szexeltél-e, és úgy általában az életed minden egyes pillanatát.

Robert minden reggel fél hatkor az őt körülvevő, ébredő szavanna hangjaira ébredt a sátrában, és előkészítette az orvosi táskáját és egy nyugtatóinjekciólövedéket. Az volt a dolga, hogy kimenjen, és kilője a nyugtatólövedéket az egyik páviánra, hogy vérmintát vehessen tőle. Egy idő után már elég ügyesen kerülték őt, és sokat kellett agyalnia azon, hogyan lője ki a nyugtatóit, amikor nem figyelnek; hogyan célozzon rájuk a sötétben. A vérmintákon rengeteg vizsgálatot elvégeztek – többek között azt is megnézték, hogy mennyi kortizol stresszhormon van a vérükben.9 Tudni akarta, hogy mely páviánok szenvedik el a legtöbb stresszt – mert meg volt győződve róla, hogy ezáltal valami fontos dolgot deríthet fel. A vérmintái vizsgálata során kiderült, hogy amikor harcok dúlnak az alfahím helyének megszerzéséért, a csúcspozíciókat elfoglaló páviánok a legstresszesebbek.10 Az idő túlnyomóan nagy részében azonban minél alacsonyabb fokán állsz a hierarchiának, annál több stressz ér; azok a páviánok pedig, akik, mint Jób, a ranglétra legalján helyezkednek el, folyamatosan stresszesek.

Ha nem akarják, hogy folyton támadások érjék őket, ezeknek a nagyon alacsony rangú páviánoknak kényszeresen mindig kifejezésre kell juttatniuk, hogy legyőzöttek.11 Ezt úgynevezett behódolást vagy alárendeltséget kifejező gesztusokkal teszik – lehajtják a fejüket, és hason kúsznak. Így jelzik, hogy „Ne támadj rám! Legyőzött vagyok. Nem jelentek fenyegetést számodra. Megadom magam.” És van egy nagyon szembetűnő és meglepő dolog. Amikor egy pávián így viselkedik – amikor a rangsor legaljára lökik – nagyon-nagyon hasonlít a depressziós emberi lényre. Lehajtja a fejét és összezuhan a teste; nem akar mozdulni; elveszíti az étvágyát; nincs energiája; hátrál, ha valaki közelít felé.

Egy napon, amikor Salamon már egy éve a hierarchia csúcsán állt, Uriás, egy fiatalabb pávián elképesztő dolgot tett.12 Miközben Salamon egy sziklán heverészett a csapat egyik legszexibb csajával, Uriás közéjük lépett, és megpróbálta szexre bírni a páviánlányt – egyenesen a nagyfőnök orra előtt. A haragra gerjedt Salamon támadásba lendült, és felsértette Uriás felső ajkát. Uriás elrohant. Másnap azonban visszatért. És a rákövetkező napon is. És a rákövetkező napon is. Állandóan kikapott – de Salamon minden alkalommal egy kicsivel kimerültebb és egy kicsivel óvatosabb lett. Aztán egy napon, amikor Uriás lecsapott, Salamon egy icipicit meghátrált. Csak egy pillanatig tartott. Egy éven belül Uriás lett a király, és Salamon a kilencedik helyre süllyedt a hierarchiában – és mindenki, akit korábban megütött vagy elhessegetett, alkalmat talált a bosszúra. Az egész csapat rászállt, és a stresszszintje az egekbe szökött. Egyszer aztán Salamont annyira maga alá temette a depresszió, hogy egyszerűen elballagott a szavannán, és soha többé nem tért vissza.13

Robert rájött, hogy a legközelebbi unokatestvéreink két helyzetben élik át a legtöbb stresszt – amikor fenyegetik a pozíciójukat (mint Salamon, amikor Uriás lecsapott a helyére), és ha alacsony státuszt töltenek be (mint szegény Jób állandóan). Amikor először jelent meg a kutatása, az további tudományos megfigyelésekre sarkallt ezekben a kérdésekben, ő pedig a Stanford vezető biológia- és neurológiaprofesszorává emelkedett. Robert első áttörése után néhány évvel felfedezték, hogy a depressziós

emberek szervezetét ugyanaz a stresszhormon árasztja el, mint amit az alacsony státuszú hím páviánoknál megfigyeltek. A kérdést tovább vizsgálva Robert még több dologra rájött: amint mondja, „a változások ugyanazon konstellációjával találkozunk az agyban, az agyalapi mirigyben és a mellékvesében… mint a depressziós embereknél”.14 Néhány tudós tehát gyanakodni kezdett, hogy a depresszió talán, részben, az állati természetünk mélyén keresendő.15 Paul Gilbert pszichológus vetette fel elsőként, hogy az embereknél a depresszió részben egyfajta „behódolási reakció” – az evolúciós megfelelője annak, amit Jób, a hierarchia legalján élő pávián viselkedése üzent: „Ne, elég volt! Légy szíves hagyj békén! Nem kell legyőznöd engem. Nem jelentek fenyegetést számodra.” Miután ezt megtudtam, azon kezdtem gondolkodni – különösen, mivel sok depressziós emberrel készítettem interjút –, hogy a depresszió, lehet-e részben arra a megaláztatásra adott reakció, amelynek a modern világban oly sokan ki vagyunk téve. Nézd a tévét, és azt fogod hallani és látni, hogy a világon csak a híresek és a gazdagok számítanak – azzal pedig máris tisztában vagy, hogy milyen csekélyek az esélyeid arra, hogy bármelyik csoportnak a tagja lehess. Nézegesd az Instagramot, vagy lapozz át egy divatos magazint, és nem kell sok hozzá, hogy a normális testalkatod undorral töltsön el. Menj be a munkahelyedre, ahol egy olyan távoli főnök szeszélyeinek kell eleget tenned, aki a te kereseted többszázszorosát viszi haza. Ha nem aláznak is meg minket aktívan, akkor is többen érezzük úgy, hogy a pozíciónkat bármelyik pillanatban elvehetik tőlünk. Mindent átható bizonytalanságérzetet keltenek még a középosztályban is – sőt, még a gazdagok között is. Robert rájött, hogy az ember státuszának bizonytalansága még az alacsony státusznál is gyötrelmesebb. Tehát úgy tűnt, hogy lehet valami az elméletben, mely szerint a depresszió és a szorongás olyan reakció, amelyet a folyamatos, sokak által állandóan

megélt státuszszorongás vált ki. De hogyan tesztelhetjük ezt az elméletet?

Elmentem egy házaspárhoz, akiktől régebben sokat tanultam erről, és találtunk egy érdekes módszert, amellyel utána lehet járni ennek. Kate Pickett és Richard Wilkinson ezen kérdéseket feltáró kutatása – melynek lényegét a The Spirit Level című könyvükben foglalják össze – a világ két legbefolyásosabb társadalomtudósává tette őket. Amikor megnézték Robert munkáját, tudták, hogy a páviánoknál a hierarchia meglehetősen rögzült: mindig így fognak élni, esetleges apróbb változtatásokkal.16 Kate és Richard ugyanakkor azt is tudta, hogy az embereknél ez nem egészen így megy. Fajként már több különböző módját is megtaláltuk az együttélésnek. Bizonyos emberi kultúrákban (például az Egyesült Államokban) nagyon nagy szakadékok lehetnek a legfelső és az alsó társadalmi rétegek tagjai között. Ezeken a helyeket néhány Salamon van a csúcson, a legtöbb ember pedig, Jóbhoz hasonlóan, alul marad. Más emberi kultúrák azonban (ilyen például Norvégia) eléggé eltérnek ettől – itt meglehetősen egyenlő életmódot követve a felső és az alsó rétegek közel vannak egymáshoz. Ezekben a kultúrákban alig vannak Salamonok, és Jóbokat is nehezen találni – a legtöbben a középső zónában élnek, mint a tíztől a tizenhármas számú egyedekig a páviánhierarchiában. Ha Robert meglátásai vonatkoznak az emberekre is, akkor Richard és Kate tudta, hogy az olyan nagyon egyenlőtlen társadalmakban, mint az Egyesült Államok, a mentális szenvedés magas szintjeit lehet megtalálni, míg az olyan társadalmakban, mint Norvégia, ez a szenvedésszint alacsonyabb. Ezt kiderítendő tehát hatalmas kutatási programot indítottak, és roppant adathalmazokat dolgoztak fel. Amikor végül grafikonon ábrázolhatták az adatokat, őket magukat is

meglepte, hogy milyen szoros volt az összefüggés. Minél egyenlőtlenebb a társadalom, amelyben élsz, annál elterjedtebb a mentális betegségek minden formája. Más társadalomtudósok később ezt lebontották, és megnézték külön a depresszióra vonatkoztatva; arra jutottak, hogy minél nagyobb az egyenlőtlenség, annál magasabb a depresszió előfordulási aránya.17 Ez igaz, ha különböző országokat hasonlítasz össze, és akkor is, ha az Egyesült Államok különböző államait vizsgálod.18 Az adatok erőteljesen arra utalnak, hogy az egyenlőtlenségben valami fokozza a depressziót és a szorongást. Az olyan társadalmakban, ahol hatalmas bevételi és státuszbeli szakadékok tátonghatnak az egyes emberek között, az emberek úgy érzik, hogy „néhányan sokkal-sokkal fontosabbnak tűnnek, míg mások egyáltalán nem számítanak”. Ez nem csak a hierarchia alján élőket érinti. A nagyon egyenlőtlen társadalmakban mindenkinek sokat kell foglalkoznia a státuszával. Meg tudom tartani a pozíciómat? Ki jelent fenyegetést? Mekkorát zuhanhatok? Pusztán azáltal, hogy feltesszük ezeket a kérdéseket – márpedig fel kell tennünk, ha nő az egyenlőtlenség –, egyre több stressz kerül az életünkbe. Ez pedig azt jelenti, hogy egyre többen fognak tudat alatt az evolúciós történetünk mélyéből származó válaszreakciót adni erre a stresszre – azaz lehajtjuk a fejünket. Úgy érezzük, hogy legyőztek. „Hihetetlenül érzékenyen reagálunk az ilyesmire” – mondta Richard. Ha túl nagy a státuszok közötti szakadék, az „lerázhatatlan vereségérzetet hoz létre”.19

A mi életünkben akkora státuszszakadékok vannak, amekkorákat az emberi történelem során eddig nem tapasztaltak. Nagyapáink idejében nagyjából az volt a helyzet, hogy a főnök egy átlagos alkalmazott keresetének valószínűleg a hússzorosát vihette haza.20 Ma a háromszázszorosáról beszélhetünk. A

Walmart vagyon hat örökösének tulajdona felülmúlja a legszegényebb százmillió amerikai összvagyonát.21 Nyolc milliárdosnak a birtoka felülmúlja az emberiség szegényebb felének az összvagyonát.22 Ha ezt tudod, mondta Richard, már azt is érted, hogy azt a sok gyötrelmet, amelyet olyan sokan átélünk, nem egyszerűen az agyi kémiánk spontán hibája okozza. Nem. „Olyan valami ez – mondta –, amiben nagyon sokakkal osztozol. Általános emberi reakció a mai életkörülményeinkre. Nem olyasmi, ami elszeparál a világtól. Valójában éppen hogy számtalan sok emberrel köt össze.” Meg kell értenünk, hogy „ez nemcsak az én személyes problémám – mondta –, hanem olyan közös probléma, melyet a társadalomnak tudhatunk be, amelyben élünk”.

Miután elhagyta a kenyai szavannát, ahol a vad páviáncsapattal élt23, Robert Sapolskynak volt egy visszatérő álma. New Yorkban utazott a metrón, ahol fenyegetően közelített felé egy banda azzal a szándékkal, hogy megverik.24 Robert rettegve nézte őket. Ebben az álmában egy hierarchikus rendszer jelenik meg, amelynek ő a legalján van. Zsákmány lesz, mint Jób, a harapásnyomokkal borított gyenge pávián, akit bárki elverhet. Az álomban azonban Robert valami váratlan dolgot tesz. Beszélni kezd a vad bandatagokhoz. Elmagyarázza az embereknek, akik rá akarnak támadni, hogy ez egy őrült helyzet, és nem kell így lennie. Bizonyos éjszakákon a fájdalmuk forrásáról beszél a haramiáknak – hogy miért is akarnak megverni valakit –, és együttérzést mutat irántuk és a szenvedéseik iránt, és egy kis spontán terápiát ajánl nekik. Máskor viccelődik, és ők vele nevetnek. Minden alkalommal úgy döntenek, hogy nem fogják bántani. Szerintem ez az álom arról szól, hogy hogyan élhetnénk.25 A páviánok megrekedtek a hierarchiájukban. Kell valaki, aki a legalján van, és akit

elverhetnek és megalázhatnak. Jób nem tudta lebeszélni Salamont arról, hogy megverje – sem elviccelni nem tudta, sem terápiát nem ajánlhatott, és a többi páviánt sem tudta rávenni arra, hogy törekedjenek nagyobb egyenlőségre az életben. Az embereknek azonban van választásuk. Amint később kiderült számomra, képesek vagyunk arra, hogy lebontsuk a hierarchiákat, és egyenlőbb helyet hozzunk létre, ahol mindenkinek juthat státusz és megbecsülés. Vagy építhetjük tovább a hierarchiákat, és fokozhatjuk a megaláztatást – ahogyan ma is tesszük. Ilyenkor sokan érzik azt, hogy – már-már fizikailag – le vannak nyomva, és sokan mutatják a megadás jeleit. Leszegik a fejüket és berogyasztják a testüket, és csendesen azt mondják: „Hagyjatok békén. Legyőztetek. Nem bírom tovább.”

TIZENEGYEDIK FEJEZET

Hatodik ok: Elvágva a természettől Isabel Behncke egy hegy árnyékában állt, és rám nézett. Csak akkor magyarázom el, hogyan okozhat depressziót az, ha leválsz a természetről, ha felmászol velem erre a hegyre, mondta. Felmutatott a kanadai Banff városa felett tornyosuló Tunnel hegyre. A szememmel követtem a kezét, amint felfelé mutatott. A hófödte hegycsúcsot nem láttam, de a képeslapokról tudtam, hogy ott van valahol felettem; mögötte, a távolban pedig tavak terülnek el. Köhintettem, és a lehető legudvariasabban elmagyaráztam Isabelnek, hogy nem vagyok az a természetjáró típus. Szeretem a könyvespolcokkal borított szép betonfalakat. Szeretem a felhőkarcolókat. Szeretem a tacobüfékre nyíló metróállomásokat. A Central Parkot durván vidéknek tekintem, és rendszerint a Tizedik sugárútig gyalogolok, hogy elkerüljem. Csak akkor megyek ki a természetbe, ha muszáj, mert mondjuk egy sztorim megköveteli. Erre Isabel újra elismételte: ha nincs hegymászás, nincs interjú sem. „Gyerünk! – mondta. – Nézzük meg, hol úszhatjuk meg élve, és készítsünk egy veszélyszelfit!” Így aztán vonakodva – és pusztán újságírói okokból – mászni kezdtem. Amint elkezdtünk gyalogolni, felmerült bennem, hogy az összes ismerősöm közül Isabel az, aki a legnagyobb valószínűséggel túlélne egy apokalipszist. Chilében nőtt fel egy vidéki gazdaságban, úgyhogy, amint mondta, „furcsa módon valahogy mindig otthonosan éreztem magam a vadonban. Tízévesen egyedül lovagoltam, és többször leestem. Apám sasokat tartott. Három sas élt szabadon a házunkban.” Sasok? Bent a házban? Megkérdeztem, hogy nem támadtak-e rájuk. „Elég szokatlan a hátterem” –

mondta, és gyalogoltunk tovább. A családja egyfajta nomád bandaként kalandozott a természetben. Napokra kimentek vitorlázni az óceánra, és Isabel nyolcévesen azokat a gyilkos bálnákat rajzolta le, melyeket a saját szemével látott. Nem sokkal később merészkedett be először az esőerdőbe. A húszas évei elején evolúcióbiológusnak kezdett tanulni, ami azt jelenti, mondja, hogy az „emberi természet természetét”1 tanulja. A munkája – az Oxford Egyetem megbízásából dolgozik – az, hogy kiderítse, hogyan lettünk ilyenek, és ennek részét képezi az evolúciós őseink és rokonaink tanulmányozása is. A legjelentősebb kutatását a Twycross állatkertben végezte Dél-Angliában, melynek során a fogságban tartott csimpánzok és bonobók közötti különbségeket tanulmányozta. A bonobók olyanok, mintha karcsúbb csimpánzok lennének, vicces frizurával. A hajuk középen el van választva, és enyhén felkunkorodik – kicsit egy felszálláshoz készülődő repülőgépre emlékeztetnek. Nagyra nőnek: a felnőttek körülbelül akkorák, mint egy tizenkét éves embergyerek. Miközben figyelte őket, Isabel hamar maga is láthatta azt, amiről a leghíresebbek – úgy erősítik a köteléket egymás között, hogy nagyon gyakran szexelnek csoportosan, többnyire nőstények. Isabel előszeretettel figyelte, amint a brit anyák akaratlanul ehhez az orgiához vitték oda a gyerekeiket. „Anya! Anya! Mit csinálnak?” – kérdezgették a gyerekek. Mire az anyák gyorsan odébb terelték a srácokat a túloldalra, a galápagosi óriásteknősökhöz. Aztán a teknősöknél is beköszöntött a párzási szezon, „és fogalmad sincs, mennyire pornográf lehet a teknősszex – mondta –, mert a hím rámászik a nőstényre, a nőstény pedig kiadja azt a hangot”. Isabel az állatkertben elfoglalt megfigyelési pontjáról nézte végig kuncogva, amint a sápadt angol anyák a bonobóorgiától az orgazmusittas teknősökhöz tántorogva csak hajtogatták, hogy „jaj, Istenem, ó, Istenem!”. Ott szeretett bele a bonobókba és az egész világszemléletükbe. Különösen nagy benyomást tett rá, amikor látta, hogy az egyik bonobó nőstény dildót

használ. „Az egyik nap egy félbevágott vödörfélében kapta meg az eledelét, egy kék vödörben.” Feltekerte, „mindenhová magával vitte, és azzal maszturbált. Lenyűgöző! És akkor leesett – hát persze, mert a műanyag sima. Ágakat használnál? Az nem annyira sima. Igazi zseniális megoldás volt.” De ezekkel a bonobókkal valami nem stimmelt – valami, amit Isabel csak jóval később értett meg. Rájött, hogy ha igazán meg szeretné ismerni ezt a fajt, követnie kell őket a természetes élőhelyükre, egészen Afrika közepébe – ilyet azonban már évek óta nem tett senki. Borzalmas háború dúlta szét a Kongói Köztársaságot, bár úgy tűnt, hogy most már hamarosan véget fog érni. Amikor Isabel elmondta, mit akar tenni, úgy néztek rá, mintha megőrült volna. Ő azonban nem az a nő, akinek csak úgy nemet lehet mondani. Így kötött ki végül, rengeteg lobbizás után, a kongói esőerdő szívében három évre, ahol sárból készült kunyhóban lakott, és ahol mindennap és egész nap egy bonobócsapat nyomában járt. Naponta átlagosan tizenhét kilométert gyalogolt. Megtámadta egy vaddisznó. Ez alatt az idő alatt szinte minden élő embertársánál jobban megismerte a bonobó fajt. És ott jött rá valamire, aminek hozzánk is köze lehet.

Kint, a kongói erdőben észrevette, hogy nagyon sok dolog, amit a természetes élőhelyükről kiragadott bonobóknál látott az állatkertben – olyan dolgok, amelyeket akkor normálisnak tekintett –, valójában nagyon is szokatlan dolgok voltak. Az esőerdőben – azon a helyen, amelyhez az evolúció során alkalmazkodtak – előfordul, hogy a bonobókkal erőszakosan bánik a saját csoportjuk, és amikor ez történik, másképp kezdenek viselkedni. Előfordul, hogy sokat és kényszeresen vakaródznak. A csoport szélén ücsörögnek, és kifelé bámulnak. Sokkal kevésbé ápolják a bundájukat, és a többi bonobónak

sem hagyják. Amikor Isabel meglátta ezt a viselkedést, azonnal felismerte. Meggyőződése volt, hogy nyilvánvalóan a depresszió bonobóváltozatát látja – ugyanolyan okokból, amelyet az legutóbbi fejezetben bemutattam. Rosszul bántak velük – és ők erre szomorúsággal és reményvesztettséggel reagáltak. De van itt egy furcsaság. Kint, a vadon élő bonobóknál megvan a határa annak, hogy meddig terjedhet ez a depresszió. Létezik – különösen az alacsony státuszú egyedeknél –, de az állatok nem süllyednek egy bizonyos szintnél lejjebb. Az állatkertekben viszont azt látta, hogy a bonobók egyre lejjebb süllyednek – oly módon, ami a vadonban soha nem fordulna elő. Addig vakaródznak, amíg kiserken a vérük. Vonyítanak. Tikkelni kezdenek, vagy kényszeresen ringatóznak. A természetes élőhelyükön soha nem találkozott ezzel a „teljesen kifejlődött, krónikus depresszióval”, mondta, ami az állatkertekben egészen gyakori volt. Amint aztán kiderült, ez a jelenség nem korlátozódik a bonobókra. A természetes élőhelyükről megfosztott, rabságban tartott állatokat megfigyelve ma már több mint egy évszázada tudjuk, hogy az ilyen egyedek gyakran mutatnak a szélsőséges reményvesztettségre emlékeztető tüneteket. A papagájok kitépkedik a tollaikat. A lovak elkezdenek vég nélkül himbálózni. Az elefántok úgy próbálnak megszabadulni az agyaruktól – mely a vadonban az erejük és büszkeségük forrása –, hogy addig dörgölik a ketrecük falához, amíg göcsörtös csonkká csiszolódik. Néhány elefántot oly mértékben traumatizálja, hogy fogságban tartják, hogy évekig alszanak állva, és egész idő alatt neurotikusan mozgatják a testüket.2 Egyetlen faj sem viselkedik így a vadonban. Sok fogságban tartott állatban huny ki a szexuális vágy – ezért olyan nehéz állatkertben pároztatni őket.3 Úgyhogy Isabel feltette a kérdést, hogy miért lesznek az állatok sokkal depressziósabbak a természetes élőhelyükön kívül.

A kérdés egészen személyessé vált számára, miközben egy oxfordi egyetemen éppen valamelyik kutatását dolgozta ki. Egész nap a szobába zárva próbált dolgozni, és életében először a depresszió tüneteit vette észre magán. Nem tudott aludni, és nem tudta rávenni magát, hogy arra koncentráljon, hogyan tudna kikecmeregni ebből a borzasztó fájdalomból. Antidepresszánsokat szedett, de mint a legtöbben, akik ezzel élnek, ennek ellenére depressziós maradt. Elkezdett kérdéseket feltenni magának: összefügghet a saját depressziója azzal a depresszióval, amit a rabságban élő bonobóknál figyelt meg? Mi van akkor, gondolkodott tovább, ha mi, emberek is depressziósabbak leszünk attól a tájtól megfosztva, amelyen az evolúciónk során fejlődtünk? Vajon ezért érezte ilyen rosszul magát?

Régóta tudjuk, hogy mindenféle mentális probléma – az olyan súlyos betegségeket is ideértve, mint a pszichózis és a skizofrénia – jelentősen rosszabb a városokban, mint vidéken, a természettől való elszigeteltség pszichológiai hatásait azonban csak az elmúlt tizenöt évben kezdték rendesen megvizsgálni.4 A brit Essex Egyetemen dolgozó tudóscsoport végezte el az eddigi legrészletesebb kutatást ebben a kérdésben. Három év alatt több mint ötezer háztartás mentális egészségét követték nyomon. Különösen kétféle háztartást akartak megvizsgálni – olyan embereket, akik egy zöldebb, vidéki környezetből költöztek be egy nagyvárosba, és olyanokat, akik fordítva, egy városból költöztek zöldellő, vidéki környezetbe. Arra a kérdésre akartak választ kapni, hogy vannak-e eltérések a tekintetben, hogy milyen mértékben lesznek depressziósok? Az eredményeik világosak: azoknak, akik kiköltöztek a zöldbe, nagymértékben csökkent, azoknak pedig, akik a zöld környezetüket hagyták

hátra, jelentősen súlyosbodott a depressziójuk.5 Kiderült, hogy ez a tanulmány csak egy a sok közül, amelyek szintén hasonló eredményekre jutottak.6 Az ezt vizsgáló kutatók természetesen tudták, hogy ebben rengeteg más tényező is szerepet játszhatott: talán erősebbek a vidéki közösségek, és lehet, hogy ott kevesebb a bűntény és a szennyeződés, és előfordulhat, hogy nem is a zöld terek, hanem ezek miatt érzik ott jobban magukat az emberek. Úgyhogy egy újabb brit felmérésben elhatározták, hogy kiszűrik ezeket a hatásokat. Hasonlóan elnyomott helyzetben lévő belvárosi területeket hasonlítottak össze – olyanokat, ahol volt némi zöld, és olyanokat, ahol nem. Minden egyéb téren – például a társas kapcsolatok szintjét tekintve – megegyeztek a kérdéses területek. Kiderült, hogy a zöldebb területeken mégis kevesebb volt a stressz és a csüggedés.7 Ezeknek a bizonyítékoknak az átnézése közben találtam egy számomra igen meglepő tanulmányt, mely ugyanakkor talán a legegyszerűbb is volt. Ebben városi embereket kértek arra, hogy gyalogoljanak a természetben, majd utána megvizsgálták a hangulatukat és a koncentrációs készségüket. Amint várható volt, mindenki jobban érezte magát, és jobban tudott koncentrálni – a hatás azonban drasztikusan erőteljesebb volt a depressziós alanyoknál. A náluk mért javulás az ötszöröse volt a többiekének.8 Mi lehet ennek az oka? Miről volt szó?

A hegy derekánál jártunk, és Isabel éppen a távoli tavak felé vette az irányt, amikor bevallottam neki valamit. Láttam, hogy ez a táj valami elvont módon szépséges. De már annyira eltávolodtam attól, hogy az ilyesmiket élvezzem, hogy számomra – őszintén megvallom – az egész úgy nézett ki, mint egy képernyőkímélő. Egy szép képernyőkímélő. Tudat alatt valami kényelmetlen kis érzés ébred bennem, amikor ránéztem: úgy éreztem, mintha túl sok időt

töltöttem volna mozdulatlanul a laptopom előtt – mintha túl régen értem volna a billentyűzethez. Isabel nevetett, de szomorúan csengett a nevetése. „Most már, hogy tudom, hogy képernyőkímélőnek látod, személyes felelősségemnek érzem az ügyet. Egyfajta küldetésnek. Egyáltalán nem tudom összeegyeztetni azt, hogy most erről beszélünk, majd azt mondjuk, hogy »és most menjünk és üljünk vissza a monitorunk elé«.” Megígértette velem, hogy megmászom vele a hegyet. Úgyhogy újra felfelé vettük az irányt, és a beszélgetésünk során megtudtam, hogy Isabel lényegében három elméletre szűrte le az ezzel a témával kapcsolatos gondolatait, melyek széles körű tudományos alapokon nyugszanak. Nyíltan bevallja, hogy még mindegyik területen rengeteg kutatás vár ránk, és hogy bizonyos mértékű átfedések is vannak. Ahhoz, hogy megértsük, miért érezzük jobban magunkat az ilyen helyeken, mondta, egy nagyon alapvető dologból kell kiindulnunk: „Abból, hogy állatok vagyunk. Erről hajlamosak vagyunk megfeledkezni.” Állatokként pedig – mondta, és a testére mutatott – ez a valami mozgásra termett. Amikor megoldásokat keresünk a rossz érzéseinkre, a nyelvben és az általunk fajként létrehozott szimbólumokban próbáljuk megtalálni azokat. Ezek a szimbólumok azonban – a dolgok egész hosszú alakulását tekintve – nagyon frissek még. „Mintegy ötszázmillió éve vagyunk gerincesek. Kétszázötvenháromszázmillió éve emlősök. Főemlősök úgy hatvanötmillió éve.” Azokban az években, amelyeket a kongói esőerdőben töltött, és a bonobókkal élt és aludt és evett, azt tanulta meg, hogy milyen nagyon közel állunk hozzájuk, magyarázta. „Sokkal hosszabb ideig voltunk mozgékony állatok, mint olyan állatok, amelyek beszélnek és gondolatokat adnak át egymásnak – mondta. – És mégis azt hisszük, hogy a depressziót ezen az elméleti síkon meg lehet gyógyítani. Szerintem az első válasz sokkal egyszerűbb. Először a fiziológiánkat kell helyrehozni. Menjünk ki! Mozogjunk!” Egy a természetes élőhelyén átvonuló éhes állat, aki tisztességes pozíciót

foglal el a csoportjában, nehezen lesz depressziós, mondja – ilyesmiről szinte egyáltalán nincsenek feljegyzéseink.9 Egyértelmű az arra vonatkozó tudományos bizonyíték, hogy a testmozgás csökkenti a depressziót és a szorongást.10 Isabel úgy véli, hogy ez azért van így, mert a mozgás visszavisz a természetes állapotunkba – ahol igazán megtestesülünk, ahol állatok vagyunk, ahol mozgunk, és ahol endorfinok árasztják el a szervezetünket. „Azokat a gyerekeket és felnőtteket, akik nem mozognak, és nem töltenek bizonyos időt a természetben, szerintem nem lehet teljesen egészséges állatoknak tekinteni” – mondta. De, tette hozzá, kell lennie itt még valaminek, ami ennél is mélyebbre mutat. Amikor a tudósok összehasonlították a futópadon, edzőteremben és a természetben futókat, megállapították, hogy mindkét csoportnál csökken a depresszió előfordulása – de a természetben futóknál nagyobb mértékben.11 Tehát milyen más tényezők játszanak még itt szerepet? Mire idáig értünk a beszélgetésben, azt vettem észre, hogy felértünk a hegy tetejére. Mindkét irányban lélegzetelállító volt az elém táruló látvány. „Na, most már mindkét oldalon megvan a képernyőkímélőnk. Körbe vagyunk véve” – mondta Isabel.

Egy kis amerikai csíkos mókus settenkedett oda tétován, és lassan egy méterre megközelítette a lábfejemet. Letettem neki a földre egy sózott húsdarabkát, amit még aznap korábban vettem a városban. Létezik egy másik tudományos elmélet is azzal kapcsolatban, hogy a természetben miért enyhül sokak depressziója, mondta Isabel. E. O. Wilson biológus – a 20. század egyik legkiemelkedőbb kutatója ezen a területen – azt állította, hogy minden emberben van egy természetes érzés, amelyet néha „biofíliának” is neveznek.12 Velünk született, természetesen áradó szeretet ez

azok iránt a tájak iránt, amelyekben emberi létünk legnagyobb részét töltöttük, és a minket körülvevő és a saját létünket lehetővé tevő létformák természetes hálója iránt. Szinte minden állatot lehangolja, ha megfosztják attól a tájtól, amelyben az evolúciója során élt.13 A béka képes a szárazföldi életre – éppen csak végtelenül nyomorultul érzi ott magát, és feladja. Miért is lenne pont az ember kivétel ez alól a szabály alól? – elmélkedett Isabel. Körülnéztünk, és azt mondta: „A mindenit neki, hát ez a mi élőhelyünk!” Nehéz tudományosan tesztelni ezt az elgondolást, de valaki már megkísérelte. Gordon Orians és Judith Heerwagen társadalomtudósok a világ számos pontján radikálisan eltérő kultúrákban dolgoztak csoportokkal, és rengeteg nagyon különböző tájról mutattak képeket nekik a sivatagoktól a városokon át a szavannáig.14 Kiderült, hogy kultúrától függetlenül mindenütt azokat a képeket részesítették előnyben az emberek, amelyeken Afrika szavannáira emlékeztető tájakat láttak. Ebből arra következtettek, hogy van ebben valami velünk született.

Ez egy újabb okhoz vezet el, ami miatt Isabel úgy gondolja, hogy a depressziós vagy szorongó emberek a természetbe kijutva jobban érzik magukat. Amikor depressziós vagy – amint azt Isabel maga is megtapasztalta – úgy érzed, hogy „most minden rólad szól”. Megrekedsz a saját történetedben és gondolataidban, és ezt pörgeted folyton a fejedben valami nehézkes, keserű kitartással. Amikor depressziós leszel, vagy szorongani kezdesz, az a folyamat úgy is leírható, hogy a saját egód börtönébe kerülsz, ahová egyáltalán nem tud bejutni a kinti levegő. Számos kutató rámutatott azonban, hogy van egy elég általános reakció, amelyet a természetbe kijutva adunk, és amely éppen a szöges ellentéte ennek – a tiszteletteljes csodálat

érzése.15 Egy természetes tájat nézve az az érzésünk támad, hogy mind mi, mind az aggodalmaink parányiak, a világ pedig hatalmas – ez az érzés pedig normális méretűvé tudja zsugorítani az egónkat. „Valami, ami nagyobb nálad – mondta Isabel, amint körülnézett. – Van ebben az érzésben valami nagyon mélyen, nagyon állatian egészséges. Az emberek szeretik, amikor meglepi őket – ezeket a röpke, tovasuhanó pillanatokat.” És ennek segítségével megláthatod, hogy milyen mélyebb és tágabb módokon kapcsolódsz mindenhez, ami körülvesz. „Olyan ez, mintha egy nagyobb rendszerhez tartozás metaforája lenne – mondta. – Mindig bele vagy ágyazva ebbe a hálózatba” – akkor is, ha fogalmad sincs róla; te is „egy újabb kis csomó” vagy ebben a hatalmas faliszőnyegben. Oxfordban, mindettől elszigetelten könnyebben belesüppedt a depresszióba. Kongóban, a bonobókkal élve azt vette észre, hogy nem tud depresszióba esni. Néha voltak zord gondolatai, „de aztán közbeszólt a természet… Itt kempingezel a szavannán, hallod az oroszlánok üvöltését, és arra gondolsz, hogy »Ajjaj, fehérjeforrás vagyok«.” Amikor ezáltal kiszabadulsz a saját egód börtönéből, az a csüggedést is elűzi – mondta. A mókus megszagolgatta a szárított húst, amit adtam neki, undorodó arcot vágott, majd eliramodott. Csak a csomagolásra nézve jöttem rá, hogy tulajdonképpen sózott és szárított lazaccal kínáltam meg – amit a kanadaiak, úgy tűnik, önként rágcsálnak. „A mókusnak kitűnő ízlése van” – mondta Isabel fintorogva nézve a címkét, aztán vissza, a város felé vettük az utat a hegyről lefelé.

A Dél-Michigani Állami Fegyintézetben – teljesen véletlenül – elvégeztek egy kísérletet az 1970-es években, amely néhány idevágó elképzelést vizsgált.16 A

börtönépület konstrukciója miatt az elítéltek celláinak fele szántóföldekre és fás területekre nézett, a másik fele pedig téglafalakra. Egy Ernest Moore nevű építész tanulmányozta a két (minden egyén tekintetben egyforma) fegyenccsoport orvosi kartonjait, és azt vette észre, hogy ha a természeti tájra néző cellában laktál, huszonnégy százalékkal alacsonyabb eséllyel betegedtél meg fizikailag vagy mentálisan. Howard Frumkin professzor, a téma egyik vezető kutatója később ezt mondta nekem: „Meg kell mondanom, hogy ha lenne olyan gyógyszerünk, amely az előzetes eredmények szerint ennyire hatékony, akkor minden erőnkkel annak a gyógyszernek a kutatásán dolgoznánk… Itt egy kezelés, amely nagyon kevés mellékhatással jár, nem drága, nem kell hozzá képzett orvos, hogy felírja, és az eddigi bizonyítékok szerint igen hatékony.” A kutatáshoz azonban nagyon nehéz finanszírozót találni, mondta, mert „a modern biomedikális szemléletű orvoslást nagyon nagy mértékben a gyógyszeripar alakítja”, ők pedig nem érdekeltek ebben, mert „a természettel való kapcsolatot igen nehéz értékesíthető termékké tenni”. Mivel nem lehet eladni, tudni sem akarnak róla.

Mindezeket emésztgetve azonban tovább gondolkodtam. De akkor miért voltam én annyira ellenálló a természettel szemben egész életemben? Csak azután esett le valami, miután hónapokig gondolkodtam ezen, és újra meg újra meghallgattam a hegyi beszélgetésünk felvételét Isabellel. A természetben én valóban érzem, hogy az egóm zsugorodik, érzem, hogy nagyon kicsi vagyok, a világ pedig hatalmas, ahogyan Isabel mondta – csakhogy az életem során ez nekem nagyrészt nem megkönnyebbülést hozott, hanem szorongást okozott. Nekem kell az egóm. Kapaszkodnom kell belé. Az utam során csak később értettem meg ezt világosabban – majd

meglátod.

Isabel a tanúja volt, amint a rabságban tartott bonobók olyan depresszióhoz hasonló tünetekbe süppedtek bele, amelyeket a vadonban nem tapasztalhattak meg. Nekünk emberként, mondta, „azt hiszem, hogy a rabság rengeteg modern formája áll a rendelkezésünkre”. A depressziós bonobókból a következő tanulságot vonta le: „Ne légy rabságban! Rázd le a rabságot!” Ott Banffban, a hegytetőn fut egy sziklaszirt, amelyen végigsétálva minden irányban gyönyörködhetsz az eléd táruló kanadai tájban. Rettegve néztem körül. Isabel ragaszkodott hozzá, hogy kézen fogva kivisz a szélére. A depresszióban az a legkegyetlenebb, mondta, hogy kiszívja belőled a vágyat, hogy olyan erőteljesen élőnek érezd magad, mint itt most – hogy egészben nyeld az élményt. „Akarjuk érezni, hogy élünk” – mondta. Nagyon is akarjuk, borzasztó nagy szükségünk van rá. Később hozzátette: „Nyilvánvalóan a halállal néztünk farkasszemet, de érezted, hogy élsz, igaz? Lehet, hogy ez elborzasztott – de biztosan nem hangolt le.” Hát nem. Depressziós, az nem voltam.

TIZENKETTEDIK FEJEZET

Hetedik ok: Elvágva egy reményteli vagy biztonságos jövőtől Az évek során valami mást is észrevettem a saját depressziómmal és szorongásommal kapcsolatban. Furcsa módon sokszor éreztem magam drasztikusan „rövidlátónak”. Amikor lecsapott, csak a következő néhány órában tudtam gondolkodni: hogy mennyi ideig tarthat, és milyen fájdalmas lesz. Mintha a jövőt egyszerűen eltörölték volna. Mivel sok depressziós vagy súlyosan szorongó emberrel beszélgettem, észrevettem, hogy gyakran számolnak be hasonló érzésekről. Egy barátnőm azt mondta, hogy mindig onnan tudja, hogy a depresszió enyhülni fog, amikor az időérzete újra kitágul – amikor észreveszi, hogy megint képes egy hónapra vagy egy évre előre gondolkodni. Nagyon szerettem volna megérteni ezt a nyilvánvaló fordulatot, és amint elkezdtem beleásni magam, érdekes tudományos kutatásokra bukkantam. A depresszió és a szorongás minden oka közül, amelyeknek utánajártam, ezt tartott a leghosszabb ideig feldolgoznom – amint azonban megértettem, számos rejtélyre rávilágított.

Nem sokkal a halála előtt a Plenty Coups (Sok Dárda) nevű őslakos amerikai törzsfőnök ült az otthonában a montanai síkságon, és a tájat nézte, ahol valaha a népe kergette a bölényeket, most pedig nem volt ott semmi.1 Amikor

megszületett, a népe – a Crow, azaz varjú nemzet – az utolsó napjait töltötte az addigi nomád vadászó életformában. Egy nap jött egy fehér cowboy azzal, hogy szeretné elmesélni a főnök történetét – hogy a főnök saját szavaival rögzítse az eljövendő korok számára. Addigra sok fehér ember lopta és torzította el őslakos amerikaiak történeteit, ezért sok idő kellett hozzá, hogy a két férfi között kiépüljön a bizalom. Amint azonban ez megtörtént, Plenty Coups főnök elkezdett mesélni. A világ végéről beszélt. Fiatal korában, mondta, a népe lóháton vágtatott a Nagy-síkságon, és az emberek élete mindig is két fő tevékenység köré szerveződött.2 Vadásztak, és készültek a területen élő rivális őslakos amerikai törzsekkel vívott háborúkra. Minden tettük úgy volt felépítve, hogy az életüket meghatározó két fő csapás valamelyikére készítette fel őket. Ha főztél, azzal a vadászatra vagy a harcra készültél. Ha Naptáncszertartáson vettél részt, a vadászathoz vagy a harchoz kértél erőt. Még a neved – és minden ismerősöd neve – is a vadászatban vagy a harcban vállalt szerepedre utalt. Ebből állt a világ. Sok-sok szabályát leírta. A varjúk világképének központjában például az úgynevezett bátrak botjának, egy faragott fadárdának a letűzése állt. A síkságon barangolva azzal jelölted ki a törzsed területét, hogy egy bátrak botját szúrtál a talajba. A földbe szúrt bot azt jelentette, hogy aki azon a ponton túlmegy, az ellenség, és meg fogják támadni. A varjú kultúrában az volt a legbámulatosabb dolog, amit tehettél, hogy letűzted, és megvédted ezt a dárdát. Ezek álltak a morális világképük szívében.3 Plenty Coups főnök tovább mesélte nagy részletességgel elveszett világa szabályait. Bemutatta az életét, a népe spirituális értékeit, valamint a kapcsolatukat a bölénnyel és a rivális törzsekkel. Ugyanolyan összetett volt ez a világ, mint az európai, a kínai vagy az indiai civilizáció, és ugyanúgy szabályok és értelem és metaforák mentén épült fel.

A cowboy azonban észrevette, hogy volt valami furcsa ebben a történetben. A főnök még csak tizenéves volt, amikor jött az európai ember, és elpusztította az összes vadon élő bölényt, kiirtotta a varjakat, a túlélőket pedig rezervátumokba terelte. A főnök története ott mindig véget ért. Ami az élete többi, jóval nagyobb részét illeti – arról nem mesélt. Nem volt mit mondania. Elérkezett ahhoz a ponthoz, ahol a varjakat rezervátumba zárták, és azt mondta: „Ezután már nem történt semmi.”4 A cowboy persze tudta – mindenki tudta –, hogy a főnök nagyon sok mindent tett még az életében. Sok minden történt. Egy nagyon is valódi tekintetben azonban a világnak ott – az ő és a népe számára – vége lett. A rezervátumokban persze szúrhattak még le bátrak botját a talajba, de annak már semmi értelme nem volt. Ki lépte volna át a határt? Hogyan védhették volna meg őket? Persze, beszélhettek a bátorságról, erről a legtöbbjük által nagyra tartott értékről – de hogyan mutathatták ki számukra értelmes módon a bátorságukat, amikor már nem volt vadászat, és nem volt harc? Persze, végezhettek Naptáncszertartást, de minek, amikor már nem voltak vadászatok és csaták, aminek a sikeréért folyamodhattak? Hogyan tehetsz tanúbizonyságot a becsvágyadról, a benned lévő spirituszról vagy a bátorságodról? Még a mindennapi tevékenységeik is értelmüket vesztették. Az ételeket azelőtt a vadászatra vagy a harcra való felkészüléshez készítették. Jonathan Lear filozófus így írt erről: „A varjúk nyilvánvalóan továbbra is főztek. És ha megkérdeztem őket, meg tudták mondani, hogy mit készítenek. És ha tovább kérdezgettem őket, el tudták mondani, hogy próbálnak túlélni, próbálják nap nap után összetartani a családjukat.” De „már nem volt meg a nagyobb, jelentőségteljes keret, amelybe mindez belepasszolt”.5

Száz évvel később egy Michael Chandler nevű pszichológiaprofesszor felfedezést tett.6 Sok kanadai honfitársához hasonlóan a híradóban figyelte, amint évről évre beszámolnak egy borzalmas történetről. Az országban 196 úgynevezett első nemzet csoport élt elszórva. Kanadában ezzel a kifejezéssel jelölik azokat az őslakos csoportokat, akik túlélték ezt az európai megszállást – bár rezervátumokban, dezorientáltan, mint Plenty Coups főnök és a varjúk. Amint az Egyesült Államokban, az egymást váltó kanadai kormányok is elkötelezetten pusztították a kultúrájukat – elvették a szülőktől a gyerekeket és árvaházakban nevelték őket, megtiltották nekik, hogy az anyanyelvükön beszéljenek, és nem hagyták, hogy beleszólásuk legyen a saját életükbe. Így ment ez egészen néhány évtizeddel ezelőttig. Az eredmény? Azoknak a körében, akik mindezen átmentek – és a gyerekeiknél is – a legmagasabb az öngyilkosság előfordulási aránya az országban. 2016ban került az ügy a címlapokra Kanadában, amikor egyetlen rezervátumban egyetlen éjszaka leforgása alatt tizenegyen végeztek magukkal az első nemzet tagjai közül. Michael mindig is tudni akarta az okát. Ezért az 1990-es években elkezdte átnézni az első nemzet népei körében elkövetett öngyilkosságok statisztikáit, hogy megtudja, hol történtek. Egy nagyon érdekes dolgot figyelt meg. Az őslakos nemzetek (vagy ahogy az Egyesült Államokban nevezik őket, „törzsek”) egyáltalán nem követtek el öngyilkosságokat, míg másoknál igen magas volt az előfordulási aránya. Mi lehet ennek az oka? Mi magyarázza a különbséget? Mi volt az, ami az öngyilkosságtól mentes őslakos nemzeteknél megtörtént, a magas öngyilkossági arányt mutató őslakosoknál azonban nem? Volt egy megérzése. „A kormányzás történelmileg általában gyerekekként kezelte az őslakos népeket, és egyfajta loco parentis [szülői viselkedésre jellemző] irányítást gyakoroltak az életük felett – magyarázta Michael. – Az elmúlt néhány évtizedben azonban bizonyos őslakos csoportok harcra keltek ez ellen a bánásmód ellen, és megpróbálták visszanyerni az irányítást a saját

életük felett.” Néhány helyen sikerült visszanyerniük a kontrollt a hagyományos területeik felett, újraéleszteni az ősi nyelvet, és megszerezni az irányítást a saját iskoláik, egészségügyi szolgáltatásaik és rendőri szervezetük felett, melyeket maguk választhattak meg és vezethettek. Néhány területen a hatóságok hagyták, hogy az első nemzet népei szervezhessék az életüket, és élvezzenek bizonyos szabadságjogokat, míg máshol nem. Ez hatalmas különbségeket jelent azon első nemzet csoportok, akiket ma is teljes mértékben kontrollálnak és a kanadai kormány róluk meghozott döntéseire van bízva az életük, és azok között az őslakos nemzetek között, akik ki tudtak vívni bizonyos szabadságjogokat, hogy újraépíthessék a számukra értelmet adó kultúrát – hogy ott próbálják felépíteni a világukat, ahol, az ő szavaikkal élve, történik is valami. Michael és a kollégái tehát éveken át gyűjtötték és tanulmányozták nagy gonddal a statisztikai adatokat.7 Kilenc mérési módot dolgoztak ki a törzsi csoportok felett gyakorolt kontrollhoz, és lassan, idővel sikerült mindezt összevetniük az öngyilkossági statisztikával. Azt akarták kideríteni, hogy vane összefüggés. Aztán összeállították az eredményeket. Kiderült, hogy azokban közösségekben volt a legalacsonyabb az öngyilkosság aránya, akiknek a legtöbb beleszólásuk volt, a legkevésbé önálló helyeken pedig a legmagasabb. Ha ezt a két tényezőt grafikonon ábrázoltad a 196 első nemzet csoport vetületében, igen egyenes vonalat kaptál – az öngyilkossági arányt nagyon gyakran meg lehetett jósolni pusztán a közösségi irányítás mértéke alapján. Nyilvánvalóan nem ez az egyetlen olyan tényező, mely szenvedést okoz az első nemzet népeinek. Hogy csak egyet említsek a sok közül: az, hogy a kanadai állam szándékosan tönkretette és szétzilálta a családjaikat, és hogy a „bentlakásos iskolákban”, ahová küldték őket, borzalmas bántalmazások érték őket, generációkon át ható traumazuhataggal árasztotta el őket. Michael mindemellett bizonyította, hogy a közösségi irányítás hiánya erőteljes és

jelentős tényező ebben. Ez a felfedezés önmagában robbanásszerű volt. Michaelt azonban még mélyebben elgondolkodtatta.

Az úgynevezett First Nations tanulmány eredményeit vizsgálva Michael azt vette észre, hogy egy korábbi, jó néhány évvel azelőtt végzett tanulmánya jár a fejében. Ez egy kicsivel összetettebb, mint az eddig bemutatott tanulmányok, de valami megragadott benne. Amióta 1966-ban fiatal pszichológusként végzett a Berkeley Egyetemen, Michaelt mindig is izgatta az emberiség egyik legrégibb és legalapvetőbb kérdése: hogyan alakul ki az ember identitásérzése? Honnan tudod, hogy ki vagy? Lehetetlenül nagy kérdésnek tűnik. De tedd fel magadnak ezt a kérdést: mi az a fonal, amely összeköti a kekszet köpködő kisbaba énedet azzal a személlyel, aki éppen most ezt a könyvet olvassa? Húsz év múlva ugyanaz az ember leszel? Ha találkoznál azzal az éneddel, felismernéd? Mi köt össze téged a múltban azzal, aki a jövőben leszel? Ugyanaz a személy vagy mindvégig? Ezeket a kérdéseket szinte mindenkinek nehéz megválaszolni. Ösztönösen úgy érezzük, hogy az egész életünkben végig ugyanazok az emberek vagyunk – de nem könnyű elmondanunk, hogy miért. Van azonban az embereknek egy olyan csoportja, akik már-már lehetetlennek találják ezt. Michael elment egy tizenévesek számára fenntartott pszichiátriai intézetbe Vancouverben, és hónapokon át készítette az interjúit az ottani gyerekekkel. Emeletes ágyakon aludtak és kezelést kaptak, és – elég gyakran – szégyenlősen takargatták a hegeket a karjukon. Sok mindent kérdezett tőlük az életükről. Bizonyos kérdésekkel – hogyan alakítod az identitásodat? – egyenesen a vita közepébe vágott. Többféleképpen vetette fel velük a témát –

és az egyik megközelítése igen egyszerű volt. Kanadában van egy könyvsorozat, amely klasszikusokat dolgoz fel képregényes formában. Az egyikük Charles Dickes Karácsonyi ének című meséjének adaptációja. A történet valószínleg ismerős: egy öreg uzsorásról, Scrooge-ról szól, akit meglátogat három szellem, és az élmény hatására átalakul, és rendkívül nagylelkűvé válik. Victor Hugo híres regényét, A nyomorultakat szintén feldolgozták képregényben. Valószínűleg ez a történet is ismerős lesz neked: egy Jean Valjean nevű szegény ember bűnt követ el, és megszökik. Nevet és identitást vált, és végül a városa polgármestere lesz – amíg az üldözője, Javert rendőrfelügyelő rá nem talál (és elénekel néhány rettenetes dalt). Michael az intézetben lakó tizenévesek két különböző csoportjával olvastatta el ezeket a képregényeket. Az egyik csoportban olyan súlyos anorexiás tinédzserek voltak, akik kórházi ellátásra szorultak, a másikban pedig szuicid depressziós gyerekek. Arra kérte mindegyiküket, hogy gondolkodjanak el ezeken a szereplőkön. Scrooge vajon ugyanaz az ember lesz a jövőben is, miután találkozott a szellemekkel, és ez megváltoztatta a szívét? Ha igen, miért? Jean Valjean vajon ugyanaz a férfi lesz, miután megszökik és nevet változtat? Hogyan? A két csoportba tartozó gyerekek egyformán betegek voltak, és hasonló fokú volt a szenvedésük. Az anorexiás gyerekek mégis normálisan meg tudták válaszolni ezeket a kérdéseket, míg a depressziósok nem. „Szinte kizárólag a szuicid csoportra volt jellemző, hogy általában képtelenek voltak megérteni, hogyan folytathatja valaki az életét ugyanazon egyénként” – mondta Michael. Ezek a nagyon depressziós gyerekek minden más kérdést normálisan meg tudtak válaszolni – amikor azonban ezekhez a kérdésekhez értek azzal kapcsolatban, hogy ők vagy bárki milyenek lesznek a jövőben, elakadtak. Tudták, hogy meg kellene tudniuk válaszolni a kérdést. De szomorúan csak ennyit mondtak: „Halvány fogalmam sincs.” A dolog érdekessége az, hogy hogyan nem tudták megmondani, hogy ki

lesz Jean Valjean a jövőben, ugyanúgy kiderült, hogy saját magukat mint egyéneket sem látják a jövőben. Eltűnt számukra a jövő. Ha arra kérték őket, hogy írják le magukat öt, tíz vagy húsz évvel később, összezavarodtak.8 Mint amikor egy izmot nem lehet munkára fogni.9 Michael rájött, hogy valahol, egy igen mély szinten a súlyosan depressziós emberek jövőtudata leválik – míg más, egyéb súlyos szenvedésen átmenő embereké nem. Azt azonban egészen ettől a korai kutatástól kezdve nehéz volt megmondani, hogy ezeknek a gyerekeknek a tüneteire okként vagy okozatként kell-e gondolni. Mindkét irány lehetséges volt. Lehet, hogy a jövőtudatod elvesztése miatt öngyilkos gondolataid támadnak – de az is lehet, hogy súlyosan depressziós állapotban nehéz a jövőre gondolnod. Meg akarta tudni, hogy ezt hogyan lehetne kideríteni. Arra a meggyőződésre jutott, hogy a válasz az őslakos kanadaiakra vonatkozó kutatásban keresendő. Ha olyan első nemzet közösségben élsz, melynek tagjai nem szólhatnak bele a saját sorsuk irányításába, nehéz reményteli vagy stabil jövőképet kialakítani a fejedben. Olyan idegen erők kényére-kedvére vagy bízva, amelyek azelőtt többször is tönkretették a népedet. Ha azonban olyan első nemzet közösség tagja vagy, akiknek van beleszólásuk a saját sorsukba, könnyedén kialakíthatsz egy reményteli jövőképet – mert együtt döntötök róla. Arra következtetett, hogy a jövő elvesztése vitte fel az öngyilkosság előfordulási arányát. A pozitív jövő képe védelmet nyújt. Ha az élet ma rossz, még mindig gondolhatod azt, hogy fáj, de nem fog örökké fájni. Ha azonban ettől megfosztanak, úgy érezheted, hogy a fájdalom soha nem fog elmúlni.

A kutatás elvégzése után Michael azt mondta nekem, hogy most már nagyon szkeptikus azzal kapcsolatban, ahogyan a depresszióról és a szorongásól

általában beszélünk, mintha azokat főleg az agyunk vagy a génjeink hibája okozná. Azt mondta, hogy „ez az egészség és jó közérzet nagyon elnyugatiasodott, nagyon orvosi felfogása, mely nem ismeri el a kulturális összefüggéseket, amelyekben ezek a dolgok történnek”. Ha így teszel, nem veszed figyelembe, hogy a sok reménytől megfosztott embernek „joga van a depresszióra”. Ahelyett azonban, hogy elgondolkodnánk a depresszió ezen okain, mi egyszerűen gyógyszereket írunk fel ezeknek az embereknek, és „ez már egész iparággá nőtte ki magát”.

Amikor egy időre visszatértem Londonba, találkoztam egy régi barátnőmmel az egyetemről, akit tizenkét évvel azelőtt ismertem meg, de utána az évek során valahogy elvesztettük egymással a kapcsolatot. Angelának fogom hívni. Amikor együtt tanultunk, azok közé tartozott, akik mintha mindent csinálnának egyszerre – főszerepet játszott egy színdarabban, Tolsztojt olvasott, mindenki legjobb barátnője volt, a legmenőbb fiúkkal járt. Az adrenalin, a koktélok és régi könyvek tűzijátéka volt. Az egyik közös barátunktól azonban azt hallottam, hogy – az azóta eltelt idő alatt – súlyos szorongás és depresszió alakult ki nála, és ez annyira nem volt jellemző rá, hogy mindenképpen szerettem volna beszélni vele. Elvittem egy kiadós ebédre, és – sietősen hadarva, rengeteg homályos, soha nem tisztázott bocsánatkéréssel központozva – elkezdte mesélni az élete történetét azóta, hogy utoljára találkoztunk.10 A diploma után mesterképzést végzett, és amikor ezt követően elkezdett állást keresni, következetesen azt a visszajelzést kapta, hogy túlképzett, és ha felvennék, csakhamar továbbállna. Ez így ment hónapokon keresztül. Aztán eltelt egy év, és ő még mindig ugyanezt hallgatta. Angela nagyon tudott dolgozni, és a munkanélküliség furcsa volt neki. Végül nem tudta fizetni a

rezsit, ezért egy call centerben vállalt műszakokat óránként nyolc fontért, ami éppen hogy az akkori brit minimálbér felett volt. Az első napján megérkezett egy régi kelet-londoni festékkeverő gyárba. Volt egy sor műanyag tetejű, vékony lábú íróasztal – amilyeneket a brit általános iskolákban látni – számítógépekkel, középen pedig egy nagyobb asztalnál ott ült egy felügyelő. Bármikor belehallgathat a hívásaidba, mondták Angelának, hogy aztán elmondja a véleményét. A központ Nagy-Britannia három vezető jótékonysági szervezete nevében telefonált. Angelának hideghívásokat kellett kezdeményeznie, és végig kellett mennie az úgynevezett „három kérésen”: először nagy összeget kérsz: tudna-e havonta ötven fontot költeni? Ha nemet mond, kisebb összeget kérsz: és húsz fontot? Ha megint nemet mond, azt kérdezed: és esetleg két fontot havonta? Csak akkor tekinthetsz egy hívást sikeresnek, ha mind a három kérésedet el tudod mondani. Ebben a központban nem voltak „állások” abban a régi értelemben, ahogy az Angela nagyszülei – egy szolgálólány és egy gyári munkás – idejében volt. A felügyelő elmondta neki, hogy ha továbbra is igényt tartanak rá, hetente egyszer küldenek neki egy e-mailt a következő heti műszakbeosztással. Lehet, hogy négyet is kapsz, lehet, hogy egyet sem. Tőle függ, és attól, hogy milyen jól teljesítesz napról napra. Az első napja végén a felügyelő azt mondta neki, hogy az összes hívása rossz volt, és ha ez nem javul, nem kap több műszakot. Asszertívabbnak kell lennie. Sok embernél el kell érnie, hogy hagyja végigmenni a három kérésen, majd sok embernél el kell érnie, hogy igent mondjon. A következő néhány hét alatt megtanulta, hogy ha a teljesítményed akár két százalékkal az előző műszakodban elért arány alá esik, a felügyelő ordítani fog veled, és előfordulhat, hogy az volt az utolsó műszakod. Angela a hideghívásai során néha azt hallgatta, hogy a vonal másik végén sírva mondják neki, hogy többé nem engedhetik meg maguknak a

jótékonykodást. „Tudom, hogy a vak gyerekeknek szükségük van rám – hüppögte egy idős nő –, esetleg megpróbálkozhatok egy másfajta kutyaeledellel” – tette hozzá, hogy az így megspórolt pennyket a vakoknak adományozhassa. Angela azt az utasítást kapta, hogy könyörtelenül sikerre vigye a hívásokat. Az első hónapban azt hitte, hogy majd beletanul, és ettől elviselhetőbb lesz a munka, amíg talál egy rendes állást. „Hogy majd imádni nem fogom, de elmegy. Megcsinálom” – mondta. Azokon a heteken, amikor négy műszakot kapott, végre busszal mehetett munkába, és egy egész csirkét is megvehetett, amit aztán beoszthatott a héten. Azokon a heteken, amikor két vagy még kevesebb műszakot kapott, babot evett, és gyalog járt dolgozni. A barátja szintén arra kényszerült, hogy krónikusan bizonytalan munkát végezzen, és egy nap beteg lett. Angela azon kapta magát, hogy dühös rá, amiért nem kényszeríti rá magát, hogy bemenjen: „Hát nem tudod, milyen nagy szükségünk van arra a hatvan fontra?” Ekkor kezdődött a második hónapja, és Angela azt vette észre, hogy mindennap reszket a buszon a munkába menet. Nem tudta az okát. A műszakja végeztével néha megengedett magának egy pohár Guinnesst a szemközti pubban, és életében először fordult elő vele, hogy nyilvánosan sírt. Nagyjából ugyanekkor vette észre magán, hogy számára addig ismeretlen módon szokott dühbe gurulni. Volt, hogy egyszerre több új jelentkező is akadt a munkára, ami azt jelentette, hogy neki kevesebb műszak jutott. „Elkezdted igazán gyűlölni az újakat” – mondta. A barátjával már a kis dolgok miatt is kiabáltak egymással. Amikor megkértem, hogy írja le, hogyan érezte magát munka közben, szünetet tartott. „Mintha erősen szorongatnának – mintha egész idő alatt egy nagyon szűk csőbe akarnának belepasszírozni. Tudod, mint amikor le akarsz csúszni egy csúszdán, és rájössz, hogy körülötted semmi sincs jól, és nem kapsz levegőt, és émelyegni kezdesz, és olyan, mintha soha nem lenne vége.

És hülyének éreztem magam – alkalmatlannak, mint egy gyerek, aki nem tudja irányítani a saját életét, és ezért a szaros világba száműztek, ahol azt mondhatják neked mások, hogy nem vagy elég jó, és ennyiből áll kirúgni téged” – és csettintett az ujjával. Angela nagyanyja szobalányként dolgozott, és minden évben megújították a szerződését a Gyümölcsoltó Boldogasszony ünnepének napján. Angela anyjának középosztálybeli állása volt, határozatlan idejű szerződéssel. Angela úgy érezte, hogy ő még annyit sem ért el, mint a nagyanyja az 1930-as években. Neki minden órában, minden hívással meg kellett küzdenie az állásáért. Ettől azt érezte, hogy retteg a munkába menéstől, mert nem tudhatja, milyen borzasztó lesz a nap, és félt attól, hogy ez lesz az a nap, amikor tényleg nagyon elszúr valamit és kirúgják, és akkor bajban lesznek. Aztán egyszer rájött, hogy már nem tudja lerázni magáról „ezt a jövőnélküliség-érzést”. Már néhány napra előre sem tudott tervezni. Amikor azt hallotta, hogy a barátnői jelzálogkölcsönökről és nyugdíjelőtakarékosságról beszélnek, ez utópisztikusan hangzott számára – egy olyan ország képeslapjainak tűntek, ahová csak ellátogathat. „Ez teljesen elsöpri az esetlegesen meglévő identitásérzésedet, és szégyennel, aggodalommal és rettegéssel helyettesíti azt… Mi vagy te? Semmi vagyok. Mi vagy te?” Egyáltalán nem tudott olyan jövőképet összeállítani magáról, amely bármiben eltért a mostanitól: „Rettegéssel tölt el a gondolat, hogy ugyanolyan szegények leszünk hatvan-hetvenévesen, mint a húszas éveinkben” – mondta. Úgy érezte, hogy egy „soha véget nem érő közlekedési dugóban” van, ahol egy centit sem tud előremozdulni. Esténként rákapott az olcsó alkoholos italokra, mert túlságosan szorongott ahhoz, hogy be tudja hunyni a szemét. Az elmúlt harminc év alatt egyre több ember számára kezdte ez a fajta bizonytalanság jellemezni a munkát a nyugati világban szinte mindenütt. Az Egyesült Államokban és Németországban az emberek körülbelül húsz százalékának nincs munkaszerződése; műszakról műszakra dolgoznak. Paolo

Virno olasz filozófus szerint a „proletariátustól” – állásban dolgozó kétkezi munkások tömegei – mára eljutottunk a „prekariátusig”, egy olyan krónikus bizonytalanságban élő változó embertömegig, akik nem tudják, hogy a következő héten lesz-e munkájuk, és lehet, hogy fix állásban soha nem dolgoztak.11 Amikor Angelának még diákként pozitív jövőképe volt, tele volt derűlátással. Most, amint ott ült velem szemben, és arról beszélt, hogy kiszorították abból, hogy reményteli jövőt láthasson maga előtt, egy energiájától megfosztott, szinte közönyös nőt láttam magam előtt. Volt egy időablak, amikor a középosztály és a munkásosztály bevétele egyfajta biztonságot adott, és terveket lehetet szőni a jövőre nézve. Azon politikai döntések közvetlen következményeként, melyekkel elérték, hogy a vállalkozásokat nem kell szabályozni, a dolgozók számára pedig rendkívül megnehezítették, hogy szervezetten védjék a jogaikat, ez az ablak bezárult, mi pedig egy csapásra elveszítettük egy megjósolható jövő képét. Angela nem tudta, mi vár rá. Az, hogy így dolgozott, azt jelentette, hogy néhány hónap távlatában sem látott előre, nemhogy évekre vagy évtizedekre tervezhessen. Ez a bizonytalanságérzet a legkevésbé jól fizető állásban dolgozókat érintette legelőször. Azóta azonban egyre feljebb kúszik a létrán. Mára a középosztály számos tagja dolgozik feladatról feladatra, mindenféle szerződés vagy biztonság nélkül. Hangzatos nevekkel látjuk el ezt: „egyéni vállalkozásnak” vagy „haknigazdaságnak” hívjuk – mintha mindnyájan a Madison Square Gardenen fellépő Kanye Westek lennénk. A legtöbbünk életében ez feloszlatja a stabil jövő képét, mégis azt mondják nekünk, hogy tekintsünk rá felszabadulásként.

Groteszk dolog lenne azt, ami a nyugati dolgozókkal történt, ahhoz

hasonlítani, ami Amerika őslakos népeit érte, akik túlélték a népirtást és a több mint száz éven át tartó üldöztetést. Mialatt azonban a kutatásokat végeztem a könyvemhez, eltöltöttem egy kis időt a rozsdaövezetben. Néhány héttel az Egyesült Államok 2016-os elnökválasztása előtt Clevelandbe utaztam, hogy szavazásra bírjam az embereket, és ezzel megakadályozhassuk, hogy Donald Trump legyen az elnök. Az egyik délután a város délnyugati részén gyalogoltam egy utcán, ahol a házak egyharmadát lerombolták a hatóságok, egyharmadát pedig elhagyták a lakók, és csak a fennmaradó egyharmadában éltek még mindig – rettegve, berácsozott ablakok mögött. Bekopogtam az egyiken, és egy nő jött ajtót nyitni, aki ránézésre ötvenöt évesnek tűnt. Haragosan beszélt – hogy mennyire fél a szomszédoktól, hogy a környékről a gyerekeknek „menniük kell”, hogy milyen reménytelenül várna valakire, aki jobbá tenné a dolgokat, hogy már bevásárolni sem lehet a közelben, és csak két átszállással tud élelemhez jutni. Közben futólag megemlítette, hogy harminchét éves, ami meghökkentett. Aztán mondott még valamit, ami jóval az elnökválasztás után is ott csengett a fülemben. Elmondta, hogy milyen volt az a környék a nagyszülei életében, és hogy középosztálybeli életet lehetett élni egy gyári keresetből – és itt volt egy nyelvbotlása. Azt akarta mondani, hogy „amikor még fiatal voltam”, de az csúszott ki a száján, hogy „amikor még életben voltam”.

Erről eszembe jutott, amit a varjú nemzet egyik tagja mondott egy antropológusnak az 1890-es években: „Olyan életet próbálok élni, amit nem értek.” Angela – és sok más ismerősöm, akiket beszippantott a prekariátus – szintén nem tudják értelmezni az életüket: a jövő folyamatosan darabokra hullik. A neveltetésük során beépült elvárásaik azzal kapcsolatban, hogy mi

következik, köddé váltak. Amikor Michael Chandler

tanulmányairól

beszéltem

Angelának,

szomorúan mosolygott. Ösztönösen érzi, hogy rátapintott valamire, mondta. Ha stabil képet tudsz alkotni magadról a jövőben, magyarázta, az „perspektívát ad, igaz? Akkor elmondhatod, hogy »Oké, ma pocsék napom volt, de ettől még az életem nem az«”. Soha nem arra számított, hogy szupersztárokkal bulizik majd együtt, vagy yachtot vesz. De arra igen, hogy képes lesz megtervezni az éves szabadságát. A harmincas évei vége felé közeledve elvárta volna, hogy tudja, kinek dolgozik majd a jövő héten és az az utáni héten. Ehelyett azonban megrekedt a prekariátusban. És azután már nem történt semmi.

TIZENHARMADIK FEJEZET

Nyolcadik és kilencedik ok: A gének és az agyi változások valódi szerepe Ma már tudom, hogy amit az agyunkról meséltek nekünk – hogy a depressziót és a szorongást az okozza, hogy egyszerűen és spontán alacsony a szerotoninszintje –, az nem igaz. Ugyanakkor azt látom, hogy ebből néhányan arra következtetnek, hogy semmi nem igaz azokból a biológiai történetekből, amelyeket ebben a témában hallottunk – és hogy az ilyen állapotokat teljes mértékben és csakis társas és pszichológiai tényezők okozzák. Az interjúim során azonban még azok is kihangsúlyozták, hogy a biológiai okok léteznek, és nagyon is valósak, akik a leghevesebben érvelnek a depresszió környezeti és szociális okai mellett. Ezért határoztam el, hogy kiderítem, milyen szerepet játszanak valójában. Hogyan működnek? És hogyan kapcsolódnak mindahhoz, amit eddig megtudtam?

Marc Lewisról azt hitték a barátai, hogy meghalt.1 1969 nyarán járunk, és ez a kaliforniai diák kétségbeesetten, minden igyekezetével próbálta kizárni a kétségbeesését. Már egy hete minden fellelhető serkentőt lenyelt, felszippantott vagy beadott magának. Miután harminchat órája egyhuzamban fenn volt, keresett valakit, aki heroint adott be neki, hogy végre kiüsse magát valahogy. Marc legközelebb arra eszmélt, hogy

a barátai azon tanakodnak, hol találhatnának egy elég nagy zsákot ahhoz, hogy eltüntethessék a testét. Amikor hirtelen megszólalt, nagyon megijesztette őket. Elmondták neki, hogy több percre leállt a szíve. Végül, körülbelül tíz évvel az után az este után Marc elhagyta a drogokat, és elkezdett az idegtudománnyal foglalkozni. Mire először találkoztam vele – ez Ausztráliában, Sydney-ben történt –, már a szakterület vezető szakértője volt, és Hollandiában tanított. Azt akarta kideríteni, hogy milyen változás történik az agyunkban, amikor igazán mélyen lehangoltak vagyunk.2 Hogy ezek a változások megnehezítik-e a felépülésünket? Ha megnézed egy depressziós vagy súlyosan szorongó ember agyának a képét, az másmilyen lesz, mint egy olyan emberé, akinek nincsenek ilyen problémái. A boldogtalanság érzéséért vagy a kockázat tudatosításáért felelős területek úgy ki lesznek világítva, mint egy karácsonyfa. Nagyobbak és aktívabbak lesznek. Ábrákat mutatott nekem, és elmagyarázta, hogy melyik agyi területekhez mi tartozik. Ez passzol ahhoz, mondtam neki, amit az orvosom mondott még kamaszkoromban – hogy azért vagyok depressziós, mert az agyamban valamilyen fizikai hiba történt, és ez gyógyszerekkel kezelhető. Mégiscsak mindvégig igaz volt ez a történet? A kérdésemre szomorúan nemmel felelt – nem, ez egyáltalán nem azt jelenti. Hogy megérthessem ennek az okát, mondta, előbb meg kell értenem egy nagyon lényeges gondolatot, a neuroplaszticitás fogalmát.3 Ha tizenöt évvel ezelőtt megmutatod nekem az agyam képét, és leírod, hogy milyen, én – és a legtöbben – azt gondoltuk volna: hát akkor én ilyen vagyok. Ha az agy azon részei, amelyek a boldogtalansághoz vagy a rémülethez kapcsolódnak, aktívabbak, akkor én fixen olyan ember vagyok, aki mindig boldogtalanabb vagy ijedősebb lesz. Lehet, hogy neked éppen rövid a lábad vagy hosszú a

karod; nekem az agyam olyan, hogy több aktív része kapcsolódik a félelemhez és szorongáshoz; így vagyunk összerakva. Ma már azonban tudjuk, hogy ez nem így van. Gondolj erre másképp – mondta. Ha megmutatom neked egy férfi karjának röntgenfelvételét, most talán soványnak és erőtlennek találod. De képzeld el, hogy hat hónapon át súlyzózik, és utána újra eljön, hogy megröntgenezzem. Most máshogyan fog mutatni a karja. Nem változatlan. Alakul ahhoz mérten, ahogyan használják. Az agyad, mondta, ugyanígy működik: az is úgy változik, ahogy használod. „A neuroplaszticitás az agy azon képessége, hogy a tapasztalatok alapján folyamatosan átstrukturálja magát” – mondta. A londoni taxisofőröknek például, hogy megkapják az engedélyüket, London teljes térképét memorizálniuk kell egy „Knowledge” nevű piszkosul nehéz teszthez. Ha egy londoni taxisofőr agyának térbeli tudatosságért felelős részéről képi felvételt készítesz, az sokkal nagyobb lesz nála, mint nálad vagy nálam.4 Ez nem azt jelenti, hogy ő másmilyennek született. Azt jelenti, hogy az életében máshogyan használja az agyát. Az agyad folyamatosan változik a szükségleteid szerint. Ezt kétféle módon teszi: lenyesi az általad nem használt szinapszisokat, és megnöveli azokat, amelyeket használsz. Ha tehát például teljes sötétségben nevelsz egy kisbabát, a baba megszabadul a látáshoz kapcsolódó szinapszisaitól – az agya rájön, hogy ezekre nem lesz szüksége, és sokkal jobban teszi, ha az agynak azt az energiáját másra fordítja.5 Amíg élsz, ez a neuroplaszticitás soha nem áll le, és az agyad „mindig változik” – magyarázta Marc.6 Éppen ezért, mondta, az, amit kamaszként mondtak nekem az agyamról, nagyon helytelen volt: ha egy orvos azt mondja valakinek, aki depressziós, hogy „namármost, az Ön agya el van cseszve, mert más, mint a normál agy”, azt ma nem tudjuk értelmezni – mert most már tudjuk, hogy az agyunk huzalozása állandóan változik. A fiziológia mindig párhuzamosan fut a pszichológiával. Ennek ez a menete. Az agyi szkennelés

„egy mozgófilm egyetlen képkockáját mutatja – mondta. – Egy futballmeccs bármelyik pillanatáról készíthetsz felvételt – nem fog kiderülni belőle, hogy mi történik a következő pillanatban, vagy hogy az agy merre mozdul el.” Az agy akkor is változik, amikor depressziós vagy és szorongsz, és újra változik, amikor elmúlik a depressziód és a szorongásod. A világtól kapott jelekre reagálva folyamatosan változik. Akkor, amikor Marc függő volt, az agya nagyon másképp nézhetett ki, mint ma. Ez csak arról árulkodik, hogy most másképp használja. Amikor elmondtam Marcnak, hogy tizenhárom évig antidepresszánsokat szedtem, és mindig azt mondták nekem, hogy az összes gyötrelmet az agyamban lévő probléma okozza, ezt felelte: „Ez őrültség. Mindig az életedhez és a személyes körülményeidhez kapcsolódik.” Az általam feltárt hét társas és pszichológiai tényezőnek Marc szerint megvan az ereje ahhoz, hogy több millió ember agyában okozzon fizikai változást. Ha az, hogy bevágod London térképét, megváltoztatja az agyadat, akkor az is megváltoztatja, ha magányos vagy, elszigetelt vagy rettenetesen anyagias. És, ami nagyon fontos, a visszakapcsolódás visszaváltoztathatja. Azt mondja, hogy az eddigi gondolkodásunk túlságosan leegyszerűsítette a dolgokat. Nem fejtheted meg a Breaking Bad cselekményét azzal, ha szétszeded a televíziókészülékedet.7 Ugyanígy hiába szeded darabjaira az agyadat, nem fogsz eljutni a fájdalmad gyökeréig. Ehhez a tévé vagy az agyad által fogadott jeleket kell figyelned. A depresszió és a szorongás „nem olyan, mint a tumor, amikor valami növekszik az agyadban, mert valami tényleg nagyon félrement a szövetben, ami megelőzi a pszichológiai problémákat – mondja. – Ez nem ilyen. Ezek, vagyis a külvilág által okozott szenvedés és az agyban történő változások együtt járnak.”

De, mondja Marc, van itt egy érdekes csavar – az a mód, hogy ami az agyban történik, igenis megváltoztatja a depressziós vagy szorongó emberek történetét. Képzeld el, hogy a depresszió vagy szorongás eddig tárgyalt hét oka közül valamelyik érvényes rád. Amint ez a folyamat beindul, az – mint minden más, ami történik velünk – valódi változásokat okoz az agyban, amelyek aztán saját lendületet vehetnek, ami elmélyíti a külvilágból érkező hatásokat. Képzeld el, mondta, hogy „éppen felborult a házasságod, és elveszítetted az állásodat, és tudod, mit? Az anyádnak stroke-ja volt. Elég sok ez egyszerre.” Mivel hosszú időn keresztül intenzív fájdalmat élsz át, az agyad feltételezi, hogy ez az az állapot, amelyben ettől kezdve túl kell élned – tehát elkezdheti kikukázni azokat a szinapszisokat, amelyek az örömöt és élvezetet jelentő dolgokhoz kapcsolódnak, és megerősíteni azokat, amelyek a félelemmel és kétségbeeséssel kapcsolatosak. Ez az egyik oka annak, hogy gyakran érezheted úgy, mintha valahogy beleragadtál volna a depressziós vagy a szorongó állapotba még akkor is, ha a fájdalom eredeti oka már elmúlt. Emlékeztem, hogy John Cacioppo – a kutató, akivel arról beszélgettem, hogy ez hogyan működik a magánnyal – ezt nevezte hógolyóeffektusnak. Tehát, mondja Marc, nem helyes azt állítani, hogy ezek a problémák csakis az agyból erednek, ugyanilyen hibás lenne azt mondani, hogy az agyban lezajló reakciók nem súlyosbítják. Mert képesek rá. A fájdalom, amit az okoz, hogy az élet dolgai rosszra fordulnak, „olyan erős reakciót válthat ki, hogy [az agy] hajlamos lesz megmaradni [a szomorú reakcióban] egy ideig, amíg valami ki nem löki abból a sarokból egy rugalmasabb helyre”. És ha a világ továbbra is erős fájdalmat okoz, természetes, hogy hosszabb időre ott ragadsz, mivel a hógolyó csak dagad. De meggyőződése, hogy azt mondani a depressziós páciensnek, hogy az egészet mindvégig egyszerűen az agya okozta, olyan, mintha rossz térképet adnánk a kezébe – olyat, amelyik nem segít kideríteni, hogy miért érzi magát

úgy, ahogy, vagy hogy hogyan találhatna kiutat belőle.8 Épp ellenkezőleg, ez további csapdát jelenthet.

Első és egyetlen elnöki hivatalba lépése alkalmából előadott beszédében John F. Kennedy ezt mondta: „Ne azt kérdezd, hogy mit tehet érted az országod, hanem azt, hogy te mit tehetsz az országodért.” Marc azt mondta nekem, hogy ha valóban és jobban meg akarom érteni, hogyan kell a depresszió eredetére gondolni, és az hogyan kapcsolódik az agyhoz, mint ahogyan azt az elmúlt néhány évtizedben tanították nekünk, jó, ha tudom, mit mondott W. M. Mace pszichológus évekkel ezelőtt, JFK híres mondására rímelve: „Ne azt kérdezd, hogy mi van a fejedben, hanem azt, hogy miben van a fejed.”9

Van a depressziónak és a szorongásnak még egy fizikai oka, amelyről a legtöbben hallottak már. Az anyámnak voltak súlyosan depressziós időszakai a születésem előtt (és után). Mindkét nagyanyámnak voltak depressziós időszakai – bár akkoriban még senki nem használta erre ezt a kifejezést. Tehát a sok-sok éven át, mialatt antidepresszánsokat szedtem, amennyiben nem úgy gondoltam a depresszióra, mint az agyam működési hibájára, akkor azt feltételeztem, hogy a génjeimmel örököltem. Volt, hogy elveszett ikerként gondoltam a depresszióra, akivel együtt nevelkedtem az anyaméhben. Ahogy teltek az évek, másoktól is gyakran hallottam ilyeneket. „Én a depresszióval együtt születtem”, mondta egy barátom, aki sok hosszan tartó szuicid időszakot tudott maga mögött, egy hosszú éjszakán, amikor megpróbáltam beszélni vele és érveket sorakoztatni

az élet mellett. Tehát meg akartam tudni, hogy milyen mértékben hordozzuk a depressziót a génjeinkben. Ez után kutatva megtudtam, hogy a tudósok eddig nem társítottak egyetlen konkrét gént vagy gének csoportját a depresszióhoz vagy szorongáshoz. Azt azonban tudjuk, hogy van egy erős genetikai tényező – és ezt elég egyszerű tesztelni. Összegyűjtesz sok-sok egypetéjű és sok-sok kétpetéjű ikerpárt, majd összehasonlítod őket.10 Minden iker genetikai felépítése hasonló, az egypetéjű ikreké azonban sokkal egyformább: ugyanabból a kettévált petesejtből származnak. Ha tehát azt találod, hogy magasabb az aránya a (mondjuk) vörös hajnak, a függőségnek vagy az elhízásnak az egypetéjű ikrek esetén, mint a kétpetéjű ikreknél, akkor ebből tudhatod, hogy ott erősebb a genetikai komponens. A különbség arányát nézve a tudósok szerint megállapítható, hogy nagyjából mennyiben tudható be a dolog a géneknek. Ezt a vizsgálatot a depresszióval és szorongással is elvégezték.11 A vezető tudósok arra jutottak – a National Institutes of Health által áttekintett legjobb ikertanulmányok alapján –, hogy a depresszió harminchét százalékban, a súlyos szorongás pedig valahol harminc és negyven százalék között öröklődik. Összehasonlításképpen a magasságod kilencven százalékban, az pedig, hogy tudsz-e angolul, nulla százalékban örökletes.12 A depresszió és a szorongás genetikai alapjait vizsgáló tudósok tehát megállapították, hogy a dolog valós, de legnagyobbrészt nem ez a felelős a történtekért. Van azonban ebben egy csavar. A genetikus Avshalom Caspi vezetésével végezte el egy tudóscsapat a depresszió eddigi egyik legrészletesebb genetikai tanulmányát. Huszonöt éven át ezer gyereket követtek nyomon Új-Zélandon csecsemőkoruktól felnőttkorukig. Többek között azt akarták kideríteni, hogy mely gének tesznek fogékonyabbá a depresszióra. Amikor már évek óta folyt a munka, megdöbbentő dolgot fedeztek fel.

Rájöttek, hogy az 5-HTT elnevezésű gén egyik változata valóban kapcsolódik a depresszió kialakulásához. De nem ilyen egyszerű a dolog. Mindnyájan genetikai örökséggel születünk – a génjeinket azonban a környezetünk aktiválja. Ki- vagy bekapcsolódnak attól függően, hogy mi történik veled. Avshalom felfedezte, hogy – amint Robert Sapolsky professzor mondja – „ha egy bizonyos ízű 5-HTT-vel rendelkezel, az nagymértékben megnöveli a depresszió kialakulásának a kockázatát, de csak egy bizonyos környezetben”. A tanulmány eredményei azt mutatták, hogy ha hordozod ezt a gént, valóban nagyobb valószínűséggel lehetsz depressziós – de csak akkor, ha átélsz valamilyen rettenetesen stresszes eseményt, vagy rengeteg gyerekkori traumát. (A depresszió általam itt tárgyalt más okainak – például magány – a nagy többségét nem vizsgálták, ezért nem tudjuk, hogy ezek is ilyen kölcsönhatásba lépnek-e a génekkel.) Ha nem történtek veled ilyen rossz dolgok, akkor – még ha rendelkezel is ezzel a depresszióhoz társítható génnel – csak annyira valószínű, hogy depressziós leszel, mint bárki más.13 A gének tehát – néha jelentősen – növelhetik a fogékonyságot. Önmagukban azonban nem lépnek fel okként. Ez azt jelenti, hogy ha más gének is az 5-HTT-hez hasonlóan működnek – márpedig úgy néz ki, hogy ez így van –, akkor a gének senkit sem kárhoztatnak arra, hogy depressziós vagy szorongó legyen. A gének minden bizonnyal növelik a fogékonyságodat, de nem határozzák meg a sorsodat. A testsúllyal kapcsolatban mindnyájan tudjuk, hogy megy ez. Vannak, akik csak komoly nehézségek árán tudják növelni a súlyukat; egymás után falhatják a Big Maceket, és mégis csontsoványak maradnak. Másoknál azonban (khm, khm) az is elég, ha megesznek egy incifinci kis Snickers szeletet, hogy máris elinduljanak a Michelin babához hasonlító kinézet felé. Mind utáljuk azokat a Big Mac-faló csontkollekciókat – de azt is tudjuk, hogy még ha genetikailag hajlamosabbak vagyunk is a hízásra, akkor is rengeteg élelmiszernek kell lennie a környezetünkben ahhoz, hogy elinduljon az a bizonyos genetikailag

megkönnyített hízási folyamat. Ha az esőerdőben vagy a sivatagban tengődsz élelem nélkül, minden genetikai örökséged ellenére te is fogyni fogsz. A jelenleg rendelkezésre álló bizonyítékok szerint a depresszió és a szorongás is ilyen egy kicsit. A depresszió és a szorongás kialakulásában szerepet játszó genetikai tényezők nagyon valóságosak, de kell hozzájuk egy kiváltó ok a környezetedben vagy a lelkivilágodban. A gének ekkor hatalmas töltést adhatnak ezeknek a tényezőknek – önmagukban azonban nem hozhatják létre őket.

Amint azonban még tovább kutattam, rájöttem, hogy nem hagyhatom ennyiben az agy és a gének szerepének kérdését. Régen úgy gondolták – amint már említettem –, hogy bizonyos típusú depressziókat azok a dolgok okozzák, amelyek az életünkben történnek, de aztán van egy másik, egy tisztább típusú depresszió is, amit az okoz, ha valami rosszul működik az agyunkban. Az első típusú depressziót „reaktívnak”, a második, tisztán belső kialakulásút pedig „endogénnek” nevezték.14 Tehát most annak akartam utánajárni, hogy van-e a depressziósoknak olyan csoportja, akiknek a szenvedését tényleg csak az okozta, amit az orvosok magyaráztak nekem – hogy az agyuk huzalozása valahogy félrement, vagy valamilyen más belső hiba alakult ki náluk. És ha tényleg van ilyen, mennyire gyakori? Amint már mondtam, az egyetlen tisztességes tanulmányt, amelyet ebben a kérdésben találtam, George Brown és Tirril Harris végezte – azok a tudósok, akik azt a legelső felmérést végezték a depresszió társadalmi okairól nőkkel, London déli részén. Megnézték azokat a betegeket, akik reaktív depresszióval kerültek

kórházba,

és

összevetették

őket

azokkal,

akiket

endogén

depresszióval diagnosztizáltak. Kiderült, hogy a körülményeik teljesen egyformák voltak: ugyanannyi olyan dolog történt velük, ami kétségbeesésbe hajszolhatta őket. A különbség az akkori bizonyítékaik alapján lényegtelennek tűnt számukra. Ez azonban nem feltétlenül jelenti azt, hogy endogén depresszió nem létezik. Lehet, hogy csak arról van szó, hogy az orvosok akkoriban nem láttak rá olyan élesen a különbségre.15 Ezzel kapcsolatban, amennyire én tudom, nem végeztek döntő jelentőségű kutatást. Nagyon sok, a depressziós betegek kezelésében érintett embernek feltettem tehát a kérdést, hogy szerintük valóban létezik-e az endogén depresszió – amit csak az agy vagy a test működési hibája okoz. Más-más véleményen voltak. Joanna Moncrieff professzor azt mondta, hogy véleménye szerint ilyesmi egyáltalán nem létezik. Dr. David Healy szerint „elenyészően kis arányban – a depresszióval diagnosztizált betegek legfeljebb egy százalékánál – létezik”. Dr. Saul Marmot azt mondta nekem, hogy akár minden huszadik depressziós betegénél ez lehet a helyzet. Abban azonban mind egyetértettek, hogy ha létezik is egyáltalán, akkor is csak a depressziós betegek parányi kisebbségét érinti. Ez azt jelenti, hogy minden depressziósnak egy olyan történetet mesélni, amelyik csak ezekre a fizikai okokra fókuszál, rossz ötlet – hogy miért, arra hamarosan kitérek majd. De azt is meg akartam tudni, hogy mi a helyzet az olyan dolgokkal, mint a bipoláris vagy mániás-depressziós állapot. Úgy néz ki, hogy ezekben számottevőbb a fizikai rész. Joanna Moncrieff professzor azt mondta, hogy ez valóban így néz ki – de nem szabad túlhangsúlyozni. A depressziós páciensek nagyon kis hányadáról van szó, de, mint mondja, náluk „a depressziónak igenis van biológiai oldala”. Azt mondja, hogy a mániás epizód egy kicsit olyan, mintha rengeteg amfetamint szedne be az ember, ami aztán egy az „amfetaminelvonáshoz” hasonló mélyponton hagyja. De nem szabad, hogy ez félrevezessen! Még ha van is valódi biológiai alkotóeleme, mint ezen

esetekben, az semmiképpen sem a teljes képet mutatja – és számos tanulmányból kiderül, hogy a depresszió és a szorongás társas okai ilyenkor is kihatnak a depressziójuk mélységére és az epizódok gyakoriságára.16 Vannak egyéb olyan helyzetek is, ahol tudjuk, hogy a biológiai változás sebezhetőbbé tehet. Ilyen például a mirigyláz vagy a pajzsmirigy alulműködése – ezek a betegek sokkal hajlamosabbak a depresszióra. Butaság lenne tagadni, hogy a depressziónak és a szorongásnak van valódi biológiai alkotóeleme (és más, egyelőre ismeretlen biológiai tényezők is közrejátszhatnak a kialakulásukban) –, de ugyanilyen butaság azt mondani, hogy csak ezek az okok léteznek.

Miért kapaszkodunk hát ilyen makacsul egy olyan történetbe, amely kizárólag az agyra vagy a génekre fókuszál? Nagyon sok embert kérdeztem meg erről, és a válaszaik alapján négy fő okot tudtam megkülönböztetni. Kettő teljesen érthető, a másik kettő pedig megbocsáthatatlan. Mindenki, aki ezt olvassa, biztosan ismer valakit, aki depressziós vagy szorongó lett, pedig látszólag semmi oka a boldogtalanságra. Tényleg nagyon rejtélyes lehet az egész: valaki, akinek a szemedben minden oka megvan a boldogságra, hirtelen teljesen elcsügged. Sok ilyen embert ismertem. Volt például egy idősebb ismerősöm, akinek szerető partnere, szép lakása, rengeteg pénze és egy tűzpiros sportkocsija is volt. Egyszer csak meglepte valami mélységes szomorúság, és néhány hónap alatt oda jutott, hogy könyörgött a társának, hogy ölje meg. Az egész nagyon hirtelen történt, és látszólag semmi köze nem volt az életéhez. Úgy nézett ki, mint aminek mindenképpen fizikai oka kell hogy legyen. Mi más magyarázhatná mindezt? Csak akkor kezdtem másképpen gondolni rá – és sok hasonló sorstársára –, amikor egy véletlen egybeesésnek köszönhetően, éppen az 1960-as évek korai

feminista klasszikusai közül olvastam egy írást, és rájöttem valamire.17 Képzelj el egy háztartásbeli feleséget az 1950-es években, még a modern feminizmus előtti időkben.18 Orvoshoz megy azzal, hogy valami rettenetes baj lehet vele. Ilyesmikről számol be: „Mindenem megvan, amiről egy nő csak álmodhat. Jó férjem van, aki gondoskodik rólam. Szép házam van fehér léckerítéssel. Van két egészséges gyerekem. Van kocsim. Semmi okom a boldogtalanságra. De nézzen csak rám – borzasztóan érzem magam. Biztosan elromlott bennem valami. Fel tudna írni nekem egy kis váliumot, kérem?” A feminista klasszikusokban sok szó esik az ilyen nőkről. Nők millió mondtak ehhez nagyon hasonló dolgokat. És ezek a nők nem csak úgy a levegőbe beszéltek. Komolyan gondolták, amit mondtak. És ha lenne egy időgépünk, és visszamehetnénk és beszélhetnénk velük, mit mondanánk nekik most: megvan mindenetek, amire egy nő csak vágyhat az úgynevezett „kulturális standardok” szerint. Semmi okotok a boldogtalanságra a kulturális standardok szerint. Ma már azonban tudjuk, hogy a kulturális standardok rosszak voltak. A nőknek többre van szükségük egy háznál, egy kocsinál, egy férjnél és a gyerekeknél. Egyenlőségre, értelmes munkára és önállóságra vágynak. Nincs veletek semmi baj – mondanánk. A kultúrával van a baj. Na és rájöttem, hogy ha a kulturális standardok akkor rosszak voltak, lehet, hogy ma is azok. Meglehet mindened, amire egy embernek szüksége lehet a kulturális standardjaink szerint – azok a standardok azonban igen rosszul is megítélhetik, hogy mire van egy emberi lénynek szüksége ahhoz, hogy jó vagy legalább elviselhető élete legyen. A kultúra alakíthatja az azzal kapcsolatos képet, hogy mire van „szükséged” a boldogsághoz – azon a rengeteg silány értéken keresztül, amit eltanultunk – és ez nem feltétlenül fedi a valódi szükségleteinket.19 Újra arra az idősebb ismerősömre gondoltam, aki olyan hirtelen süllyedt a kétségbeesésbe. Azt mondta, úgy érzi, hogy senkinek nincs rá szüksége, vagy

hogy senkit nem érdekel egy öregember. Azt mondta, hogy az élete ettől kezdve a semmibe vételéről és a megaláztatásáról fog szólni, és ő ezt nem tudja elviselni. Rájöttem, hogy szerettem volna az agyműködés hibájának látni ezt – mert nem akartam úgy érteni, hogy a kultúra ezt teszi vele. Olyan voltam, mint az 1950-es évek orvosai, akik azt mondták a háziasszonyoknak, hogy az egyetlen dolog, ami egy olyan nőt, akinek nincs munkája, nincs az életében kreativitás, és nem maga irányítja a saját életét, boldogtalanná tehet, az, ha valami hiba van az agyával vagy az idegrendszerével.

A második ok, amiért még mindig ragaszkodunk ahhoz az elképzeléshez, hogy ezeket a problémákat csak az agyműködés hibái okozzák, még mélyebbre visznek. A depressziós és szorongó embereknek régóta azt mondják, hogy a szenvedésük nem valódi – hogy csak lusták, gyengék vagy túlságosan engedékenyek magukkal szemben. Nekem is sokszor mondták ezt az életben. Katie Hopkins brit jobboldali véleményvezér nemrég azt nyilatkozta, hogy a depresszió „hivatalos engedély az önimádatra. Szedjétek össze magatokat, emberek!” – mondta, majd hozzátette, hogy egyszerűen el kell menni futni, és abba kell hagyni a nyavalygást.20 Úgy szálltunk szembe a kellemetlenkedésnek ezzel a formájával, hogy a depressziót betegségnek nyilvánítottuk. Egy rákbeteget sem hordanál le, hogy szedje össze magát, és ez ugyanolyan kegyetlenségnek számít egy depressziós vagy szorongásos beteggel szemben is. A stigmatizálásról úgy lehet leszoktatni valakit, ha türelmesen elmagyarázzuk neki, hogy ez is ugyanolyan fizikai betegség, mint mondjuk a cukorbetegség vagy a rák. Aggódtam tehát amiatt, hogy ha elmondom az embereknek a bizonyítékot, hogy a depressziót elsődlegesen nem hibás működés okozza valahol az agyban vagy a testben, akkor ennek a gúnyolódásnak is újra ajtót nyitok.

Látod! Hát magad is beismered, hogy nem olyan betegség ez, mint a rák. Úgyhogy szedd össze magad! Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy a megbélyegzésből kivezető egyetlen út az, ha elmagyarázzuk az embereknek, hogy ez egy tisztán biológiai okokra visszavezethető biológiai betegség. Tehát – ezen pozitív motiváción alapulva – mindent megtettünk, hogy megtaláljuk a biológiai hatásokat, és diadalmasan mutogattuk bizonyítékként a csúfolódók lecsendesítésére. Ez a kérdés hónapokig nem hagyott nyugodni. Egyszer Marc Lewis idegtudósnak is felvetettem, ő pedig azt kérdezte tőlem, hogy miért feltételezem egyáltalán, hogy ha azt mondjuk az embereknek, hogy ez egy betegség, az csökkentené a stigma jellegét. Az AIDS-ről az első pillanattól kezdve mindenki tudta, hogy betegség – mondta. És ez egyáltalán nem védte meg az AIDS-betegeket a megbélyegzéstől. „Az AIDS-betegeket még mindig megbélyegzik, súlyosan megbélyegzik” – mondta. Abban sem kételkedett soha senki, hogy a lepra betegség, és mégis évezredeken keresztül üldözték a leprásokat. Erre azelőtt soha nem gondoltam, és ez betalált. Tényleg csökkenti a stigmát, ha azt mondjuk valamire, hogy betegség? Aztán felfedeztem, hogy 1997-ben pontosan ennek a kérdésnek járt utána egy kutatócsoport az Auburn Egyetemen. A vezető professzor – Sheila Mehta, akivel később interjút is készítettem – azzal a céllal tervezte meg a kísérletét, hogy kiderítse: ha valamire azt mondják, hogy betegség, az emberek kedvesebbek vagy kegyetlenebbek lesznek-e a szenvedővel. A kísérlete résztvevőjeként egy szobába vittek, ahol elmondták neked, hogy a teszttel azt akarják kideríteni, hogyan tanulnak az emberek új dolgokat, majd megkértek, hogy várj egy kicsit, amíg elkészülnek. Várakozás közben a melletted ülő ember beszélgetni kezdett veled. Te ezt nem tudtad, de ez az ember egy színész volt. Mellékesen azt is

elmondta neked, hogy van egy mentális betegsége, és aztán két dolog közül még hozzátette az egyiket. Vagy azt mondta, hogy ez egy „ugyanolyan betegség, mint a többi”, és az okozza, hogy a „biokémiája” nem működik rendesen, vagy azt, hogy olyan dolgok miatt alakult ki nála, amelyek az életében történtek, például hogy nehéz gyerekkora volt. Aztán bementél egy másik terembe, ahol azt mondták neked, hogy kezdődik a teszt. Megtanítottak gombokat nyomkodni egy bonyolult minta szerint, majd azt a feladatot kaptad, hogy átadd a tudásodat a kísérlet másik résztvevőjének – annak, akiről nem tudod, hogy színész. A kísérlet vezetői azt mondják neked, hogy arra akarnak rájönni, hogyan tanulják meg az emberek ezeket a dolgokat. És itt a bökkenő. Amikor a másik nem a megfelelő minta szerint nyomkodja a gombokat, neked mindig meg kell nyomnod egy nagy piros gombot – amitől a másik embert áramütés éri. Nem fogja megnyomorítani vagy megölni, de fájni fog neki. Amikor a színész rosszul nyomkodja a gombjait, te megsorozod néhány kis áramütéssel. A valóságban persze csak úgy tesz, mintha áramütés érné – de te ezt nem tudod. Te úgy tudod, hogy fájdalmat okozol neki. Sheila és a kísérlet többi vezetője azt akarta megtudni, hogy lesz-e eltérés abban, hogy hányszor és milyen erős áramütés éri a színészt, attól függően, hogy a kettő közül melyik okkal magyarázta a depresszióját.21 Kiderült, hogy nagyobb valószínűséggel bántod azt az embert, akinek a mentális problémáját a tudomásod szerint a biokémiája okozta, mint azt, akiről úgy tudod, hogy azért alakult ki nála, mert megtépázta az élet. A meggyőződés, hogy a depresszió betegség, nem csökkentette az ellenséges viszonyulást. Sőt, erősítette. Ez a kísérlet – mint sok más hasonló vizsgálat, amit megismertem – sugall valamit. Régóta azt halljuk, hogy depresszióra csak kétféleképpen gondolhatunk. Vagy erkölcsi bukásként – a gyengeség jelenként –, vagy az

agy betegségeként. Egyik sem jött be – sem a depresszió, sem a stigmatizálás megszüntetését tekintve. Minden azonban, amit megtudtam, azt sugallja, hogy létezik egy harmadik opció – az, hogy a depressziót nagyrészt az életvitelünkre adott reakciónak is tekinthetjük. Ez így jobb, mondta Marc, mert ha ez egy velünk született biológiai betegség, a legtöbb, amit remélhetünk a többiektől, az a szimpátiájuk – egy érzés, hogy te, a különbözőségeddel, megérdemled az ő nagylelkű kedvességüket. Ha azonban ez egy reakció arra, ahogyan élünk, akkor valami többet kaphatsz ennél: az empátiájukat – mert ez bármelyikükkel ugyanígy megtörténhet. Nem valami földönkívüli dolog. A sebezhetőség univerzális emberi forrása. A bizonyítékok alapján Marcnak igaza van – ha így nézzük, ez csökkenti az emberek kegyetlenségét mind magukkal, mind másokkal szemben.

A legfurcsább az, hogy a legtöbb dolog, amit megtudtam, egy bizonyos szempontból nem szabad, hogy ellentmondásos vagy új legyen bárkinek is.22 Amint már említettem, a pszichiáterek – a képzéseiken – évtizedeken át egy úgynevezett bio-pszicho-szociális modellről tanulnak.23 Megmutatják nekik, hogy a depressziónak és a szorongásnak háromféle oka van: biológiai, pszichológiai és szociális. Ennek ellenére az én olyan ismerőseim közül, aki depressziós lett vagy súlyosan szorongani kezdett, szinte senkinek nem ezt a történetet mesélték az orvosai – és a legtöbben nem is kaptak segítséget semmi máshoz az agy kémiáján kívül. Meg akartam tudni, hogy ennek mi az oka, ezért elmentem Montrealba, hogy Laurence Kirmayerrel, a McGill Egyetem szociálpszichiátriai tanszékének vezetőjével találkozzam, aki az általam olvasott szakértők között az egyik legtájékozottabb ebben a kérdésben.

„Változtak a dolgok a pszichiátriában – mondta, majd felvázolta további két nagyon fontos okát annak, hogy csak az agyunkról és a génjeinkről beszélnek nekünk. A pszichiátria beszűkült ehhez a bio-pszicho-szociális megközelítéshez képest. Vannak még, akik felemlegetik, persze, a pszichiátria fő vonulata azonban nagyon biológiaivá vált. – Összeráncolta a szemöldökét. – Ez rengeteg problémát okoz.” Végül egy olyan „rettenetesen leegyszerűsített” képet kaptunk a depreszióról, amely „nem veszi tekintetbe a szociális tényezőket… És ez egy ennél mélyebb szinten az én szememben azt jelenti, hogy alapvető emberi folyamatokat nem vesz tekintetbe” – mondta.24 Ennek az egyik oka az, hogy „politikai értelemben sokkal problémásabb” azt mondani, hogy társadalmak mai működése miatt érzi olyan sok ember szörnyen magát.25 Ebbe a mai „neoliberális kapitalista” rendszerbe sokkal jobban belefér, mondta, ha inkább azt mondjuk, hogy „Oké, mi hatékonyabbá tesszük a működésedet, de ne tegyél fel nekünk kérdéseket… mert ez mindenfelé megrengeti a dolgokat.” Ez a megfigyelés a meggyőződése szerint a másik lényeges okhoz is illeszkedik. „A gyógyszergyártó cégek nagy erőkkel formálják a pszichiátriát, mert ez nagyon-nagyon nagy üzlet – dollármilliárdokról van szó”, mondta. Ők állják a cechet, tehát nagyrészt ők szabják meg a dolgok menetét, és ők nyilvánvalóan kémiai problémának akarják látni a fájdalmunkat, amelyet kémiai eszközökkel lehet csillapítani. Ennek eredményeképpen alakult ki végül az, hogy kulturális szinten torzult a saját szenvedésfelfogásunk. Rám nézett. Az, hogy „a teljes pszichiátriai kutatási programnak így kell kinéznie – mondta –, komolyan zavaró”.

Dr. Rufus May brit pszichológus néhány hónappal később elmagyarázta, hogy számos veszélyes hatása van a betegekre nézve annak, ha azt mondjuk nekik,

hogy a szenvedésük többnyire működészavarokra vezethető vissza.

vagy

teljes

mértékben

biológiai

Ilyenkor először is az történik, hogy „a beteg elerőtlenedik, és úgy érzi, hogy nem elég jó – hiszen az agya nem elég jó”. Másodszor azt érjük el vele, hogy „szembeállítjuk a beteget a saját testrészeivel”. Azt mondjuk neki, hogy háború zajlik a fejében. Egyfelől ott van a lehangoltság és a csüggedés, melyet az agya vagy a génjei hibája okoz. Másfelől ott van az egészséges része. Csak remélheti, hogy megadásba gyógyszerezheti az ellenséget – örökre. De létezik egy ennél is mélyebb szint. Azt üzenjük neki, hogy a szenvedése értelmetlen – csak a hibás szövetek okozzák. „Pedig a szenvedésnek szerintem megvan az oka” – mondta Rufus. Rájöttem, hogy ez a legnagyobb különbség a depresszióról és szorongásról mesélt régi és új történet között. A régi szerint a szenvedésünk alapvetően irracionális, és valami működési hiba okozza a fejünkben. Az új történt szerint a szenvedésünk – akármilyen fájdalmas is – lényegében okkal történik, észszerű és egészséges. Rufus ezt mondja a pácienseinek, akik mély depresszióval vagy szorongással jönnek hozzá: Nem őrültség, hogy ilyen lehangoltságot érez. Nem romlott el. Nem hibás. Néha a keleti filozófust, Dzsiddu Krishnamurtit idézi, aki ezt mondta: „Nem az egészséget méri az, ha egy mélységesen beteg társadalomhoz idomulunk.”26 Abban az évben sokat gondolkodtam ezen. Nehéz volt feldolgozni, és sok irányból és sok helyről kellett hallanom, mielőtt igazán megértettem. Az lett a dolgom, hogy értelmet adjak a fájdalmamnak. És talán a tiédnek is.

TIZENNEGYEDIK FEJEZET

A tehén A 20. század elején egy dr. Derek Summerfield nevű dél-afrikai pszichiáter érkezett Kambodzsának egy olyan vidéki területére, amely pont úgy festett, mint a legáltalánosabb dél-ázsiai klisé – vízzel elárasztott békés rizsföldek hullámoztak a végtelenségig, majd beleolvadtak a horizontba. A legtöbben rizstermelésből éltek, ahogy arrafelé az emberek évszázadok óta – de volt egy problémájuk. Olykor-olykor az egyikük egy betakart kis buckára lépett, mire hatalmas robbanás vert visszhangot a rizsföldek felett. Az 1960-as és ’70-es években dúló amerikai háborúból hátramaradt szárazföldi aknák rejtőztek még a talajban mindenfelé.1 Derek azért utazott oda, hogy kiderítse, hogyan hat ez a veszély a helyi kambodzsaiak mentális egészségére. (A könyvhöz végzett kutatásaim során én is jártam ott.) Véletlenül éppen az érkezése előtt nem sokkal kezdtek először megjelenni a kambodzsai piacon az antidepresszánsok – az ezeket értékesítő cégek azonban falba ütköztek. Kiderült, hogy a khmer nyelvre nem lehet egyértelműen lefordítani az „antidepresszáns” kifejezést. Ez egészen meghökkentette őket. Derek megpróbálta elmagyarázni. A depresszió, mondta, egyfajta mélységes és lerázhatatlan szomorúság. A kambodzsaiak ezt átgondolták, majd ezt válaszolták: igen, nálunk is van néhány ilyen ember. Egy példával is alátámasztották: az egyik gazdának a bal lábát leszakította egy felrobbant akna, orvosi segítséget kért, és kapott egy műlábat, de nem gyógyult meg. Folyamatos szorongás kínozta a jövő miatt, és teljesen kétségbe volt esve. Ezt követően elmagyarázták, hogy nekik nincs szükségük ezekre az újmódi antidepresszánsokra, mert az ilyen emberek számára már léteznek

antidepresszánsok Kambodzsában. Derek nagyon kíváncsi lett, ezért tovább kérdezgette őket. Amikor rájöttek, hogy a csüggedés eluralkodott ezen az emberen, az orvosai és a szomszédai leültek vele, és átbeszélték az életét és a problémáit. Kiderült, hogy a régi munkája – a rizsföldeken dolgozott – még az új műlábával is túl nehéz neki, ezért folyamatos stressz és fizikai fájdalom gyötörte, ami miatt már nem is akart élni, és feladta. Az embereknek támadt egy ötletük. Meg voltak győződve arról, hogy a férfi tejesgazdaként tökéletes munkát tudna végezni, mert ehhez kevesebb fájdalmas járkálásra lenne szükség a műlábával, és az emlékek sem gyötörnék annyira. Ezért vettek neki egy tehenet. A rá következő hónapok és évek alatt megváltozott az élete. A depressziója – ami elég mély volt – elmúlt. „Látja, doktor úr? A tehén fájdalomcsillapítóként és antidepresszánsként is bevált” – mondták Dereknek. Számukra az antidepresszáns feladata nem az agyi kémia megváltoztatása volt – ez a gondolat bizarrnak tűnt a kultúrájukban. Náluk ez a közösségről és az együttlétről szólt, és arról, hogyan adjanak erőt a depressziós embernek ahhoz, hogy változtasson az életén. Ezen elgondolkodva Derek rájött, hogy ez a saját pszichiátriai praxisában is igaz volt, amikor még egy londoni vezető kórházban dolgozott. Visszagondolt azokra, akikkel ott dolgozott, és akkor beugrott neki: „Változást akkor érek el, ha a szociális helyzetükkel foglalkozom, nem azzal, ami a két fülük között van” – mondta később egy sör mellett.2 A nyugati világban, a szintetikus antidepresszánsok korában ez a legtöbbünk számára furcsán hangzik. Nekünk azt mondták, hogy a depressziót a kibillent kémiai egyensúly okozza, azért ez a „tehén mint antidepresszáns” gondolat már-már viccnek tűnt. De mondok valamit. Annak a gazdának Kambodzsában tényleg megszűntek a depressziós tünetei, amikor a szociális körülményei megváltoztak. És nem az individualista megoldás használt – nem

mondták neki azt, hogy a probléma csak a fejében van, és hogy kapja össze magát, vagy vegyen be egy gyógyszert. A megoldás kollektív volt. Egymaga soha nem tudta volna megszerezni a tehenet; ez a megoldás nem származhatott egyedül tőle, mert túlságosan le volt hangolva, és egyébként sem lett volna rá pénze. A problémát mégis megoldotta, és a csüggedés elszállt. Délkelet-Ázsiában utazva találkoztam hasonló helyzetben lévő emberekkel, és a Derekkel folytatott hosszú beszélgetésünk után először tettem fel magamnak bizonyos kérdéseket: mi van, ha egyszerűen csak rosszul határoztuk meg az antidepresszánsokat? Kizárólag naponta egyszer (vagy többször) bevehető tablettákként gondoltunk az antidepresszánsokra. De mi lenne, ha most elkezdenénk nagyon másképp gondolkodni erről? Mi lenne, ha az életmódunk megváltoztatására – meghatározott, célzott, bizonyítékkal alátámasztott módokon – is egyfajta antidepresszánsként tekinthetnénk? Mi van, ha most éppen arra van szükségünk, hogy kitágítsuk az antidepresszáns-felfogásunkat? Nem sokkal ezután mindent, amit kiderítettem, átbeszéltem dr. Lucy Johnstone klinikai pszichológussal, aki a mondandóm nagy részét igen meggyőzőnek találta. De most – mondta – egy másik kérdésre is választ kell adnom. „Mennyiben lenne más, ha amikor orvoshoz megyünk, az a diagnózisában a »leválasztottságot« állapítaná meg?” – kérdezte.3 Akkor mi történne?

Mivel nem jól közelítettünk a problémához, az általunk talált megoldások is hibásak. Ha ez alapvetően agyi probléma, logikus, hogy elsősorban az agyban keressük a válaszokat. Ha azonban ez a probléma sokkal jelentősebb mértékben azzal függ össze, ahogyan élünk, akkor alapvetően itt, az

életünkben kell keresgélnünk a megoldásokat is. Most már tehát azt akartam kideríteni, hogy hol kezdjem. Az világosnak tűnt, hogy ha a leválasztottság vagy elkülönülés a depresszió és szorongás fő okozója, akkor a „visszakapcsolódás” módjait kell megtalálnunk. Több ezer kilométert tettem meg tehát, és mindenkit megkérdeztem, aki tudhatta a választ. Az elég hamar kiderült számomra, hogy ezt a kérdést még a depresszió és a szorongás okainál is kevésbé tanulmányozták. Egész repülőgéphangárokat tölthetsz meg azzal foglalkozó tanulmányokkal, hogy mi történik a depressziós személy agyában. Egy repülőgépet tölthetsz meg azzal foglalkozó tanulmányokkal, hogy milyen szociális okai lehetnek a depressziónak és a szorongásnak. A visszakapcsolódással foglalkozó tanulmányokkal azonban éppcsak hogy meg tudsz tölteni egy játékrepülőt. Idővel azonban feltártam a visszakapcsolódás hét olyan típusát, amelyek néhány korai adat szerint elősegíthetik a depresszió és a szorongás gyógyítását. Szociális vagy pszichológiai antidepresszánsokként kezdtem tekinteni ezekre azokkal a szintetikus antidepresszánsokkal szemben, amelyeket a mai napig felírnak. A hét, általam megismert megoldásra visszatekintve ma nagyon tudatosan látok két dolgot – talán parányinak tűnnek, ugyanakkor azonban hihetetlenül hatalmasnak is láthatjuk őket. Bizonyos értelemben a visszakapcsolódás ezen hét formáját első, tapogatózó lépéseknek kell tekintenünk, mert provizórikus korai kutatási eredményekre alapoznak. Szeretném hangsúlyozni, hogy a feltárásuk igen korai szakaszában járunk, és bár a bizonyítékok azt sugallják, hogy ezek az általunk megélt depresszió és szorongás nagy részét kezelnék, az is igaz, hogy csak a kezdetet jelentenék – rengeteg mindent kell majd még tennünk azután is, ha már mindegyiküket bevetettük. Úgy gondolom azonban, hogy ha részletesen átvesszük őket, máris megláthatunk egy másik, alternatív útirányt. Ezek a megoldások nem egy programot képviselnek, hanem pontokat egy

iránytűn. Egy másik szempontból azonban merésznek tűnhetnek, mert nagy változtatásokat igényelnek – a magánéletünkben és a tágabb társas környezetünkben – egy olyan időszakban, amikor már nem hiszünk abban, hogy kollektív változásokat érhetünk el. Volt, hogy felmerült bennem, hogy esetleg túl sokat kérek. Visszagondolva azonban rájöttem, hogy a ma szükséges változtatásaink merészsége rólam nem mond el neked semmit. Csak azt fedi fel, hogy milyen mélyen dolgozik a probléma. Ha azok a változások nagynak tűnnek, az csak azt üzeni, hogy a probléma nagy. A nagy probléma azonban nem feltétlenül megoldhatatlan probléma.

Szeretném őszintén feltárni előtted, hogy mit éreztem, miközben ez után kutattam. Amikor az újságíró gúnyáját vettem magamra, és nehéz kérdéseket tettem fel az embereknek, szórakoztatónak találtam a munkát; amikor azonban visszaértem a hotelszobámba, sokszor voltak kellemetlen pillanataim, amikor abba kellett belegondolnom, hogy mindez hogyan kapcsolódik a saját életemhez. Amit ezek a kutatók – többféleképpen – elmondtak nekem, az az volt, hogy az egész felnőtt életemben rossz helyeken kerestem a magyarázatot a depressziómra és szorongásomra. Ezt fájdalmasnak találtam. Nem volt könnyű úgy átállítani az elmémet, hogy elkezdhessem meglátni a fájdalom azon forrásait, amelyekről beszéltek nekem. Ebben a lelkiállapotban találtam magam Berlinben, amikor beköszöntött a tél. Nem is tudom pontosan, hogy miért mentem oda. Néha elgondolkodom azon, hogy vajon mindnyájunkat vonzanak-e valami kimondatlan módon azok a helyek, ahol a szüleink a legboldogabbak voltak. A szüleim NyugatBerlinben éltek a fal árnyékában, amikor az még kettéosztotta a várost, és a bátyám ott született meg. Vagy talán az volt az oka, hogy – Londonból vagy

New Yorkból menekülve, egy egészségesebb életvitel reményében – több barátom is a német fővárosba költözött az elmúlt néhány évben. Egy barátnőm, az író Kate McNaughton folyton arról duruzsolt nekem a telefonban, hogy Berlin olyan hely, ahol a hozzánk hasonló emberek – a harmincas éveink derekán valamivel túl – kevesebbet dolgoznak és többet élnek. Nem ismert olyat, aki kilenctől ötig dolgozott volna. Olyan hely volt ez, ahol az emberek kaptak levegőt – másképp, mint azokban a „kuktafőző” nagyvárosokban, ahol éltem. Berlin úgy tűnt, mint egy véget nem érő parti – ugrálóvárak és belépődíj nélkül. Gyere, és maradj itt! – mondta Kate. Úgyhogy elmentem, és mindennap a lakótársa macskája ébresztett egy névtelen lakásban a Mitte egyik névtelen negyedében. Heteken át barangoltam a városban, és céltalanul beszélgettem az emberekkel. Órákig beszélgettem olyan idős berliniekkel, akik közel egy évszázadot éltek túl a városban. Idős berlininek lenni olyan, mintha láttad volna újra létrehozni, majd lerombolni, majd ismét újra létrehozni a világot. Egy Regina Schwenke nevű idős asszony levitt egy bunkerbe, ahol kislányként a családjával bujkált, és imádkozott, hogy életben maradjanak.4 Egy másikkal végigsétáltam a fal vonalán. Aztán egy napon mesélt nekem valaki egy helyről Berlinben, és arról, hogy az hogyan változtatta meg az életét. Másnap elmentem oda. A végén jó sokáig ott maradtam, több tucat emberrel beszélgettem, és a következő három évben újra és újra és újra visszatértem oda. Azt hiszem, ez volt az a hely, amely megtanított „visszakapcsolódni”.

TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mi építettük ezt a várost1 2011 nyarán egy berlini bérházban egy hatvanhárom éves, fejkendőbe burkolózott nő erőnek erejével kimászott a kerekesszékéből, hogy egy üzenetet ragasszon ki az ablakára. Az állt a papíron, hogy a lakbértartozása miatt kilakoltatták, és ezért, még mielőtt a végrehajtók kopogtatnának az ajtaján pontosan egy hét múlva, meg fogja ölni magát. Nem segítséget kért, mert tudta, hogy azt úgysem kapna. Egyszerűen csak nem akarta, hogy úgy haljon meg, hogy az emberek nem tudják az okát. Később ezt mondta nekem: „Éreztem, hogy a végén járok – hogy közeleg a vég.” Nuriye Cengiz alig ismerte a szomszédait, és őt is alig ismerte valaki. A bérház, ahol lakott, a Kotti negyedben, azaz a „berlini Bronxban” volt – amiről a középosztálybeli szülők mindig azt mondják a gyerekeiknek, hogy soha ne járjanak arra sötétedés után. Ez a bérház is olyan volt, mint a többi, amelyeket világszerte láttam Kelet-Londontól Nyugat-Baltimore-ig – nagy, névtelenségbe burkolózott ház, ahol a lakók sietve csukják magukra és zárják háromra az ajtót. Nuriye kétségbeesése csak egy jel volt a sok közül, hogy itt nem lehet élni. A házat elárasztotta a szorongás és az antidepresszánsok. A lakók nemsokára elkezdtek kopogtatni Nuriye ajtatján. Óvatosan közeledtek. Vajon jól van? Szüksége van segítségre? Ő is gyanakvó volt. „Azt hittem, hogy csak múló érdeklődés. Azt hittem, hogy hülye, fejkendős néninek tartanak” – mondta. Az emberek, akik azelőtt éveken át szó nélkül rohantak el egymás mellett, most megálltak a folyosókon és az utcán Nuriye lakása előtt, és egymás szemébe néztek. Jó okuk volt kideríteni, honnan jutott el idáig Nuriye. A lakbérek mindenütt emelkedtek Berlinben – az ezen a környéken lakók

azonban különösen meredek áremelkedést szenvedtek el egy történelmi véletlen miatt. Amikor a berlini falat nagy sietve felhúzták 1961-ben, és ezzel kettévágták a várost, a fal vonalát elég véletlenszerűen rajzolták meg, és került bele néhány fura cikcakk is. Ez a Kotti nevű terület végül Nyugat-Berlin része lett, de kiálló fogként vájt bele Kelet-Berlinbe. Ez azt jelentette, hogy a frontvonalban volt: ha támad a szovjet hadsereg, ezt fogják bevenni elsőként. Ezért a terület eléggé lepusztult, és csak azok akartak a romokon élni, akiket a többi berlini kitaszított maga közül – a Nuriyéhoz hasonló török kétkezi munkások, baloldali liberális lakásfoglalók és lázadók, valamint a melegek. A török munkások, miután beköltöztek erre a félig elhagyott területre, a saját kezükkel építették újjá Kottit, a baloldali lakásfoglalók és a melegek pedig megakadályozták, hogy a berlini hatóságok az egészet lerombolják, és autópályát építsenek a helyébe. Ők mentették meg a környéket. Ezek a különböző csoportok azonban éveken át csak gyanakodva méregették egymást. Lehet, hogy a szegénységben egyesültek, minden más szempontból azonban elkülönültek. Aztán a fal leomlott – és Kotti hirtelen már nem veszélyzóna volt, hanem első osztályú ingatlan-aranybánya. Mintha a New York-iak egy reggel arra ébrednének, hogy Dél-Bronx átkerült Manhattan közepébe. A lakbérek két év leforgása alatt hatszázról nyolcszáz euróra emelkedtek. Az itt élők közül a legtöbben a bevételüknek több mint a felét lakbérre költötték. Ennek következtében néhány családnak kétszáz eurója maradt havonta a megélhetésre. Sokan arra kényszerültek, hogy kiköltözzenek, és maguk mögött hagyják az egyetlen számukra ismerős környéket. Nuriye üzenete tehát megállította az embereket az utcán, akik nemcsak együttéreztek, hanem azonosulni is tudtak vele. Azokban a hónapokban, amelyek megelőzték a döntését, hogy kitegye az üzenetet az ablakába, az ott lakók különböző csoportjai próbálták megtalálni a saját haragjuk kifejezési módját. Ez volt a Tahrír téren központosuló

egyiptomi forradalom éve (melyet hamarosan követett az Occupy Movement, azaz Elfoglaló mozgalom), és a hírekben az eseményeket látva az egyik szomszédnak támadt egy ötlete. Van egy széles főút, mely az ő házukkal párhuzamosan fut a városközpont felé. Néhányan már egy ideje ott gyülekeztek a környékről, hogy tiltakozzanak a folyamatosan emelkedő lakbérek ellen. Mi lenne, gondolták, ha székekkel és fatörmelékkel elbarikádoznánk az utcát, és a kilakoltatottak, Nuriyével együtt, kijönnének a lakásukból, és ott gyülekeznének? Mi lenne, ha Nuriye ülne középen a nagy, elektromos kerekesszékében, mi pedig ott állnánk mellette, és azt mondanánk, hogy addig nem megyünk el onnan, amíg ki nem mondják, hogy maradhat a lakásában? Akkor felfigyelnének ránk, és talán a médiát is érdekelné, és esetleg Nuriye nem ölné meg magát. A legtöbben szkeptikusok voltak, de a szomszédok egy kis csoportja elment Nuriyéhoz, és megkérdezték, hogy odaülne-e melléjük az ő kis rögtönzött, az utcát elbarikádozó tiltakozó táborukba. Nuriye egy kicsit őrültnek gondolta őket. Egy berlini reggelen azonban kiment velük, és odaült hozzájuk, egyenesen a fő útkereszteződés mellé. Az idős, fejkendős, kerekesszékben ülő asszony az utca közepén, egy rögtönzött barikád mellett elég érdekes látványt nyújtott. A helyi média végszóra meg is érkezett, hogy kiderítse, mi történik ott. A nagyon különböző szomszédok elkezdték elmondani a történeteiket a kamerák előtt. Beszéltek arról, hogy milyen szinte a semmiből élni, és rettegni a kilakoltatástól, és attól, hogy a külvárosokba kényszerülnek, ahol még több a törökökkel, baloldali lázadókkal és melegekkel szembeni előítélet. Az egyik török nő, aki harminc évvel azelőtt a szegénység elől menekülve kényszerült elhagyni az országát, később ezt mondta nekem: „Egyszer már elveszítettük a helyet, ahonnan jöttünk. Másodszor nem veszíthetjük el.” Van egy török mondás, mely szerint „ha a baba nem sír, nem kapja meg a cicit”. Azt mondták, azért kezdtek protestálni, mert úgy gondolták, hogy csak

ezzel érhetik el, hogy végre valaki meghallgassa őket. De nem sokkal később jöttek a rendőrök, és azt mondták nekik: „Kiszórakoztátok magatokat, most már ideje lehiggadni és hazamenni.” Az emberek elmondták, hogy nem kaptak biztosítékot rá, hogy Nuriye az otthonában maradhat, és, ami még fontosabb, most már azt szeretnék biztosítani maguknak, hogy senkinek ne emelkedjen tovább a lakbére. Sandy Kaltnborn, akinek a szülei afgán építőmunkások voltak, ezt mondta: „Mi építettük ezt a várost. Nem a társadalom söpredéke vagyunk. Jogunk van a városhoz, mert ezt a környéket mi építettük fel.” Nem az egyre magasabb lakbéreket követelő befektetők teszik élhetővé ezt a várost, hanem „mindenki”. Az emberek gyanították, hogy a rendőrök az éjszaka folyamán elvinnék az általuk épített szék- és fatörmelék-barikádot, ezért spontán tervet eszeltek ki. Egy másik lakosnak a Kotti negyedben – egy Taina Gartner nevű nőnek – volt egy jó hangos autókürtje. Hazament érte. Elmagyarázta a többieknek, hogy osszák be magukat őrségbe éjszakára a barikádon, és ha jönnek a rendőrök, az éppen ott lévőnek csak meg kell szólaltatnia a kürtöt. Amint meghallják, a többiek mind odagyűlnek, és megakadályozzák, hogy lebonthassák a barikádot. Nagy lelkesen beírták a nevüket egy órarendbe, hogy éjjel-nappal meglegyen a beosztás az utcai tiltakozás helyszínének őrzéséhez. Fogalmad sem lehetett, hogy kivel leszel beosztva – csak annyit tudtál, hogy valaki a környékről, akit még nem ismersz. „Nem hittem volna, hogy három napnál tovább bírjuk” – emlékezett vissza Uli Hamann, az egyik szomszéd, aki ott volt akkor éjjel. Ebben nagyjából mindenki egyetértett.

Egy fagyos berlini éjszakán Nuriye kint volt az utcán a kerekesszékében. Az emberek féltek kint lenni Kotti utcáin a sötétben, de ő így gondolkodott: „Nincs semmi dolgom, pénzem nincs; ha meg akarna ölni valaki, hát meghalok, úgyhogy nincs miért aggódni.” Úgy tűnt, hogy a tiltakozók teljes tábora ott azonnal szét fog hullani – mert az emberek, mivel véletlenszerűen írták be a nevüket az őrség beosztásába, olyan emberekkel kerültek párba, akiket már régóta gyanúsnak találtak. Nuriye első párja Taina volt, egy negyvenhat éves egyedülálló anya csibeszőke hajjal, teletetovált mellkassal és karral, és miniszoknyában a fagyos német tél ellenére is. Egymás mellett állva igen komikus duót alkottak a berlini élet két ellentétes pólusának megtestesítőiként – egy vallásos török emigráns és egy német hipszter. Ott ültek együtt, és őrizték a barikádot. Taina azt hitte, mindent tud a környékről, a sötétben figyelve azonban elkezdte kicsit másképp látni a helyet – milyen csendes volt az éjszaka, milyen homályosan pislákoltak az utcai lámpák. Taina az elején feszélyezetten gépelt valamit a laptopján. Később azonban, az éjszaka előrehaladtával akadozva beszélgetni kezdtek az életükről. És felfedeztek valamit. Mindketten nagyon fiatal nőként érkeztek Kottiba – és mindketten menekülőben voltak. Nuriye úgy nőtt fel, hogy nyílt tűzön főztek, mert azon a szegény környéken, ahol kislányként élt, sem áram, sem folyóvíz nem volt. Tizenhét évesen férjhez ment, és elkezdett gyerekeket szülni. Eltökélte, hogy a gyerekeinek jobb élete lesz – úgyhogy tizenhét évesen jó néhány évvel idősebbnek adta ki magát, hogy Kottiba jöhessen, és egy összeszerelő üzemben munkát kaphasson. A gyárban keresett pénzből akarta odahozatni a férjét. Amikor azonban elküldte neki, azt a választ kapta otthonról, hogy a férje váratlanul meghalt. Nuriye hirtelen ráébredt, hogy ott van egyedül Németországban, még húszéves sincs, és két gyereket kell felnevelnie.

Állandóan dolgoznia kellett. Amikor vége lett a műszakjának a gyárban, rohant takarítani; utána hazament aludni néhány órát, majd másnap kora hajnalban kelt, mert újságot is hordott ki. Taina először tizennégy évesen jött Kottiba, mondta, miután az anyja kidobta. Elmondta, hogy nem akarta gyerekotthonban végezni, és mindig kíváncsi volt rá, hogy milyen lehet a Kreutzberg 36 [Kotti], mert az anyja azt mondta, hogy ha odamegy, kést állítanak a hátába. Ez valami hihetetlenül izgalmasan hangzott. Amikor megérkezett, azt látta, hogy „minden ház többékevésbé úgy nézett ki, mintha éppen most ért volna véget a II. világháború – üresek és romosak voltak… Úgyhogy elkezdtük elfoglalni ezeket a fal árnyékában álló házakat. Csak néhány hozzám hasonló ember volt és pár török, akik már azelőtt is ott éltek ezekben a romos házakban, amiket megkaptak.” Bemenni ezekbe a lepukkant házakba „néha elég kísérteties volt, mert teli volt bútorokkal, volt benne minden, csak éppen elhagyták az emberek. Adta magát a kérdés, hogy mi történhetett.” Taina néhány barátjával kialakított egy kommunát, és ott éltek együtt a maradványokon. „Akkoriban punkok voltunk. Politikai punkok – több házat is belaktunk, voltak klubjaink és együtteseink. Nem került szinte semmibe – egy-két-három márkát kértünk, hogy legyen egy kis pénze a bandának, és a sör meg a többi ital is olcsó volt.” Néhány évvel később rájött, hogy terhes, és egy foglalt házban lakik. „Számomra ez szörnyű helyzet volt. Hirtelen ott voltam egyedül a fiammal. Nem volt körülöttem senki, aki segíthetett volna. Nagyon furcsa helyzet volt.” Taina és Nuriye mindketten egyedül voltak; egyedülálló anyaként nevelték a gyerekeiket egy számukra ismeretlen helyen. Aznap, amikor a fal leomlott, Taina éppen a kisfiát tolta egy babakocsiban, amikor meglátott néhány kelet-német punkot átmászni egy lyukon a falon. – Hol a legközelebbi lemezbolt? – kérdezték. – Punklemezeket szeretnénk venni.

– Van itt egy a közelben, de szerintem nem tudjátok kifizetni – válaszolta. Amikor megkérdezték az árát, és Taina megmondta nekik, leesett az álluk. A lánynak akkor szinte semmi pénze nem volt, de kinyitotta a pénztárcáját, és mindent, ami benne volt, átadta nekik. – Menjetek! – mondta nekik – Menjetek, és vegyetek egy punklemezt! Amikor Nuriye ilyen dolgokat hallott Tainától, azt gondolta magában: „Nahát, még egy ilyen bolond, mint én!” Soha senkinek nem árulta el azelőtt, de most Tainára bízta a titkát, hogy a férje nem a szívbetegségbe halt bele Törökországban, ahogy mindig mondta. Tüdőbaja volt. „Mindig szégyelltem bevallani – mondta. – Ez a szegények betegsége. Nem volt elég ennivalója, nem kapott orvosi ellátást. Ez volt az egyik oka annak, hogy idejöttem – úgy gondoltam, hogy itt ellátnák, és hogy talán ide tudom hozni. De már túl késő volt.” Nuriye és Taina után Mehmet Kavlakon volt a sor a barikád őrségben. A tizenhét éves török-német fiú trottyos farmert hordott, rengeteg hiphopzenét hallgatott, és egy hajszálon múlt, hogy kirúgják az iskolából. Mehmet párja Detlev, egy nyugdíjas fehér tanár volt, egy régimódi kommunista, aki odamorogta Mehmetnek: „Minden meggyőződésem ellenére teszem ezt.” Az ilyesfajta „reformpolitikát” – a fokozatos változásra törekvést – badarságnak tartotta. Mégis eljött. Ahogy telt az idő, Mehmet elkezdett mesélni az iskolai gondjairól. Egy idő után Detlev javasolta, hogy hozza el a munkafüzetét, hogy átbeszélhessék. Ahogy teltek a hetek és a hónapok, „olyan lett nekem, mintha a nagyapám lenne”, mesélte Mehmet. Javulni kezdtek a jegyei, és az iskola már nem fenyegette kirúgással.

A kis barikádjukat fedő ernyőt a Sudblock nevű melegkávézó és -bár adományozta nekik, mely közvetlenül a bérházukkal szemben nyílt meg

néhány évvel azelőtt. Akkoriban néhány török lakót ez rettenetesen felháborított, és éjjel betörték az ablakait. „Úgy gondoltam, hogy nem kellene melegkávézót nyitniuk a mi szomszédunkban” – mondta Mehmet. Richard Steinnek – a klub tulajdonosa, aki régebben ápolóként dolgozott – kis hegyes szakálla van. Elmesélte, hogy a húszas évei elején jött Kottiba egy Köln melletti kis faluból, és Nuriyéhez és Tainához hasonlóan ő is menekültként tekintett magára. „Ha egy kis nyugat-német faluban nősz fel – mondta –, és meleg vagy, el kell jönnöd onnan. Más választásod nincs.” Amikor először jött ide, ahhoz, hogy Nyugat-Berlinbe jöhessen, egy fegyveres őröktől övezett szűk kis úton kellett áthaladnia, mert, mint mondta, „NyugatBerlin sziget volt a kommunizmus tengerében”, és Kottit „körülvette a fal”, úgyhogy az ő szemében ez egy romos szigeten belüli romos sziget volt. Az igazi berlini, mondta, mindig máshonnan való. Neki pedig ez volt az igazi Berlinje. Richard első bárja, melyet az 1990-es évek elején nyitott, a Café Anal volt. (A másik név, amin gondolkodott, a Gay Pig lett volna.) Voltak transzvesztitaestéik, és a fal leomlása utáni években, amikor a világ Berlin felé vette az irányt, hogy bulizzon egyet az „Új Vadnyugaton”, az ő partijaikat a város legkeményebb bulijai közé sorolták. Amikor tehát Richard idejött, hogy megnyissa a Sudblockot, és meghívta a környékbelieket egy kávéra és süteményre, bizalmatlan volt a fogadtatása. Volt, aki fenyegetően nézett rá. Amikor Nuriye tiltakozása elindult, Richard és a Sudblock dolgozói adtak nekik székeket és az ernyőt, és italt és ételt – teljesen ingyen. Amikor Richard javasolta, hogy a lakók akármikor összeülhetnének a Sudblockban – ott tarthatnák az üléseiket, tervezhetnék az akcióikat –, „néhányan szkeptikusan fogadtuk az ajánlatát”, mondta Matthias Clausen, az egyik lakó, mert „nagyon sok konzervatív ember lakik errefelé”. Majd Sandy Kaltnborn hozzátette: „És sokan közülük konkrétan homofóbok.” Úgyhogy aggódtak, hogy majd nem jönnek el az emberek.

Az első megbeszélésen azonban ott voltak mind, bár tétován puhatolózva – a sok öreg hölgy fejkendőben és a sok vallásos férfi a miniszoknyások mellett ülve – egy melegklubban. Mindenki ideges volt: néhány meleg is szorongott, mert azt gondolták, hogy tönkreteheti a lakók közötti egységet, ha emiatt túl erős nyomás alá kerülnek a török protestálók. A magas lakbérek elleni harc szükségessége azonban ezt az aggodalmat is legyőzni látszott. „Mindenki sok lépést tett meg” – emlékezett vissza Uli Kaltnborn. A tudatosabb baloldali lakók, akik már több tüntetésen is részt vettek korábban, rögtön ezeken az első gyűléseken észrevettek valamit. „Szó szerint nem ugyanazt a nyelvet beszéltük” – mondta Matthias Clausen. Ha a baloldali aktivisták bevett kifejezéseit használták – azt a nyelvet, amelyet általában egymás között beszéltek –, ezek a hétköznapi emberek konkrétan nem tudták, hogy miről is van szó. Értetlen kifejezés tükröződött az arcukon. Ezért, mondja Matthias, „meg kellett találnunk azt a beszédmódot… amelyet mindenki megért. Ez pedig arra késztetett minket – engem –, hogy belegondoljunk, mit is akarunk mondani, hogy ne ragadjunk bele olyan jól megformált frázisokba, amelyek végül egyáltalán nem mondanak semmit.” Emellett olyan embereket hallgatott meg, mint soha azelőtt. Mindenki egyetértett abban, hogy mi a cél – túl magasak a lakbérek, csökkenteni kell őket. „Elértük azt a pontot, ahol már nem bírtuk tovább – mesélte az egyik ott lakó. – Itt vagyunk. Mi építettük fel ezt a környéket. És nem akarunk elmenni innen.” Néhány Kottiban lakó építőmunkás gyanította, hogy hosszú csatározás lesz ebből, ezért úgy érezték, hogy a néhány székből és ernyőből tákolt ideiglenes tiltakozó tábort valami maradandóbb szerkezetté kellene erősíteni. Tehát falakat emeltek és tetőt húztak rá. Valaki odavitt otthonról egy csodaszép szamovárt – Törökországban sok helyen ezzel forralják a vizet a teához és más forró italokhoz –, és a tiltakozóknak adta. A tábor a Kotti and Co. nevet kapta. Korábban néhány lakos – egyénileg – tett már panaszt a berlini

politikusoknak a lakbérek emelkedése miatt, de vagy lekezelték, vagy egyszerűan lerázták őket. Most már a város minden részéből jöttek lakók, hogy megnézzék a tiltakozókat, akik közben elkezdtek feltünedezni az újságok címlapjain. Nuriye szimbólummá vált. Így aztán a politikusok is megjelentek, és ígéretet tettek, hogy megvizsgálják az ügyet. Kotti lakosai, akik azelőtt teljesen elszigetelten éltek – rohantak a munkába, és kerülték az emberek tekintetét –, kezdtek a többiek szemébe nézni. „Hirtelen napról napra egy olyan helyre léptél be, ahová azelőtt be nem tetted volna a lábadat – mesélte Sandy, az egyik lakó. – Többeket kellett meghallgatnod… Olyan embereket ismertünk meg, akikkel azelőtt soha nem találkoztunk volna.” Az egyik este azon kapta magát, hogy két idősebb férfit hallgat, akik arról meséltek, hogy milyen volt Törökországban katonának lenni. Soha azelőtt nem merült fel benne, hogy a szomszédai így élhettek. Nuriye elképedve tapasztalta meg, hogy az emberek reagáltak az ablakába tett üzenetre. „Úgy tűnt, hogy kedvelnek, és ennek nem tudom igazán az okát – mondta. – Mindig odajöttek hozzám, és időt töltöttek velem.” Néhány hónap elteltével elhatározták, hogy erősítik a tiltakozásukat, ezért megszerveztek egy tiltakozó menetet. Nuriye azelőtt soha nem vett részt tüntetésen, és szeretett volna hátul maradni. Taina – a kis miniszoknyájában – azt mondta neki, hogy ez badarság! A legelső sorban mennek majd, a menet élén, az embereket vezetve. És így is lett, ők vezették a tiltakozást. Az emberek fazekakat és serpenyőket vertek, és amint átgyalogoltak Kottin, megtapsolták őket az utcán. Az egyik ablakból az ott lakó család kilógatott egy lepedőt, ezzel a felirattal: ITT MARADUNK! A lakók elkezdtek utánajárni, hogy miért is emelkednek a lakásbérleti díjak. Kiderítették, hogy évekkel azelőtt, még az 1970-es években született egy sor furcsa ingatlanmegállapodás. Akkoriban sokan kiköltöztek Nyugat-Berlinből, és a nyugat-német kormány jól tudta, micsoda szégyen lenne a nyugat számára, ha pont a szabadságkirakata ürülne ki a kommunizmus kellős

közepén – ezért az ingatlanfejlesztőknek igencsak kedvező, államilag garantált lakbéreket ajánlottak generációkon át, cserébe a frontvonalon végzett építkezésért. A tiltakozók tehát kiszámították, hogy ha a bérleti díjakba az évek során garantáltan megkapott kiegészítést is beszámítják, az épület költségeit addigra máris ötszörösen beszedték. Mégis itt voltak a lakók, akiktől egyre magasabb lakbért követeltek. Teltek a hónapok, a tiltakozások pedig csak folytatódtak. Volt, hogy rengetegen eljöttek; volt, hogy nem olyan sokan. Egy nap a környék egyik legaktívabb lakója, Uli Kaltnhorn sírásban tört ki az egyik megbeszélésen. Kimerült. A rengeteg éjjeli őrséggel és mindenféle akcióval a hátuk mögött nem sok változást lehetett érzékelni a lakbérek frontján. „Annyira kimerültnek tűnsz, és nagyon lehangoltnak – mondta neki egy másik környékbeli. – Abba kellene hagynunk. Le kellene állnunk, menjünk haza! Ha ez ennyire lehangol, akkor nem éri meg.” Majd hozzátette: „Ha ez az ára, akkor abba kell hagyni!” „Egymásra néztünk – emlékszik vissza Uli –, hogy felmérjük, mit bírunk még.”

Körülbelül három hónappal azután, hogy a tiltakozások elindultak, egy ötvenes évei elején járó férfi jelent meg a Kotti and Co. tiltakozás helyszínén. Tuncainak hívták; csak néhány foga volt, és olyan torz volt a szájpadlása, hogy igen nehezére esett a beszéd. Nyilvánvaló volt, hogy egy ideje már hajléktalan. Elkezdte – anélkül, hogy bárki erre kérte volna – rendbe rakni a helyet. Tuncai megjavított kisebb dolgokat, és vizet hordott a szemközti melegklubból a táborba, amíg Mehmet – a fiatal hiphoprajongó, aki szintén vállalt éjszakai őrséget – azt mondta neki, hogy nyugodtan maradjon ott

éjszakára. A rá következő néhány hét alatt Tuncai beszélt néhány emberrel a legkonzervatívabb török lakók közül, akik addig elhatárolódtak a tiltakozástól. Ezek az emberek ruhát és ételt hoztak neki, és kezdtek elidőzni a tiltakozás helyszínén. Nem sok idő múlva nappal olyan helyi török nők végezték a tábori teendőket, akik addig gyakran az idejük legnagyobb részét otthon, egyedül töltötték. Imádták Tuncait. „Felveszünk állandóra” – mondta neki aztán egy napon Mehmet, és készítettek neki egy ágyat, és mindenki beszállt valamivel Tuncai ellátásába, amíg aztán a szemközti melegklub, a Sudblock fizetett állást kínált neki. A tábor fontos részévé vált: ha lehangolt embereket látott, megölelte őket. Ha tiltakozó menetre indultak, ő ott ment elől, és fújta a sípját. Egy napon aztán rendőrök mentek oda az egyik tüntetőhöz. Tuncai utálta, ha vitatkoztak körülötte, úgyhogy amint azt érzékelte, hogy vita tört ki, odament az egyik rendőrhöz, és meg akarta ölelni. Letartóztatták. Akkor derült ki, hogy sok hónappal azelőtt, hogy Tuncai megjelent a Kotti and Co. táborában, egy pszichiátriai intézetből szökött meg, ahol szinte az egész felnőtt életét eltöltötte. A rendőrök oda vitték vissza. Berlinben a pszichiátriai betegeket a vezetéknevük kezdőbetűje alapján helyezik el a városban elszórtan található biztonságos egységekben, úgyhogy őt a város másik végébe vitték. Egy olyan szobába zárva tartották, csukott ablak mögött, ahol egy ágyon kívül semmilyen bútor nem volt. „Az ablak azért van mindig csukva, mert ott van kívül az őr – mondta. – Mindig csukva van.” Majd hozzátette: „A legrosszabb az elszigeteltség volt. Hogy mindentől el vagy szigetelve.” A Kotti and Co.-nál az emberek tudni akarták, hová lett Tuncai. Idős török nők mentek be a Sudblockba, és ők szóltak Richardnak, a főnöknek: „Tuncait elvitték! Vissza kell hoznunk. Közénk tartozik.” A környékbeliek elmentek a rendőrségre, de először nem mondtak nekik

semmit. Végül kiderítették, hogy egy pszichiátriai egységbe vitték Tuncait, és ott tartják. A Kotti and Co.-tól harmincan tódultak be oda, hogy elmagyarázzák, szeretnék visszakapni Tuncait. Amikor azt mondták neki, hogy őt el kell zárni, ezt felelték: „Az nem lehet. Tuncai nem olyan ember, akit elzárva kellene tartani. Vissza kell térnie közénk!” A tábor mozgalommá átalakult Tuncai felszabadítására – együtt megfogalmaztak egy petíciót, hogy kiengedjék, és nagy csoportokba verődve rendszeresen megjelentek az intézményben és láthatást követeltek, illetve azt, hogy engedjék őt haza velük. Az intézetet szögesdrót vette körül, és olyan biztonsági intézkedéseket tartattak be, mint egy repülőtéren. Azt mondták az ott dolgozó pszichiátereknek: „Mi mind úgy ismerjük őt, amilyen, és szeretjük.” A pszichiátriai hatóságok elbizonytalanodtak. Soha addig nem tapasztaltak tömeges tiltakozást azért, hogy kiengedjenek valakit. „Soha nem hallottak még olyat, hogy valakit ennyire érdekelt volna az ő páciensük” – mesélte Sandy. Uli hozzátette: „A makacsságunknak és annak köszönhetően tudtunk ilyen nyomást gyakorolni, hogy nem voltunk hajlandók elhinni, hogy ez a borzasztó rendszer ilyen sokáig húzza.” Megtudták, hogy Tuncai már ötször szökött meg korábban, de minden alkalommal visszavitték és újra bezárták. „Senki nem adott neki semmiféle esélyt – jött rá Sandy. – Tipikus példája annak, hogy olyan sokan nem kapnak esélyeket.” Végül, nyolc hét tiltakozás után a pszichiátriai hatóságok beleegyeztek Tuncai elbocsátásába – de megszabtak bizonyos feltételeket. Kellett, hogy legyen lakása, és állandó, fizetett állása. „Aki ismeri Tuncait, pontosan tudja, hogy ő ezekre gondolna utoljára – mondta Uli. – Neki arra volt szüksége, hogy érezze, hogy tartozik egy közösséghez, és hasznos tagja annak. Arra volt szüksége, hogy ezt érezze – tudnia kellett, hogy egy közösséghez tartozik, erre vágyott, és ezt osztotta meg másokkal. Ők ezt nem látták.” De – rendben. A Sudblock igazolta, hogy fix állásban dolgozik náluk. Egy idős férfi pedig,

miután a tévéje felgyulladt, úgy döntött, hogy kiköltözik a lakásából, úgyhogy ezt Tuncai meg is kapta, a közösség pedig bevonult, hogy felújítsa és kifesse, mire hazajön. Amikor Tuncaijal beszélgettem a tiltakozók táborában, ezt mondta nekem: „Rengeteg mindent adtak nekem – ruhákat és meleg ételt és egy helyet, ahol ellakhattam. Amikor a kórházban voltam, petíciót fogalmaztak meg – nem tudom, hogyan viszonozhatnám mindezt. Hihetetlen volt.” Később hozzátette: „Hihetetlenül boldog vagyok. A családommal – Ulival és Mehmettel és mindenkivel, aki mellém állt –, hihetetlenül boldog… Itt lenni és a túloldalon, a Sudblockban – ez aztán a valami.” „Ötvenhárom éves volt – mesélte Uli –, és életében először talált otthonra.” Nagyon sokan éreztek így, akiket vonzottak a tiltakozások Kottiban. Matthias Clausen, egy a házban lakó diák ezt mondta nekem: „Kisgyerekkorom óta négy-hat évente költöztem, és soha sehol nem éreztem magam ennyire otthon. Sehol sem ismertem ennyi szomszédot – ez itt nagyon különleges… Soha egyetlen szomszédommal sem volt még részem ilyesmiben, és ez csak keveseknek adatik meg.” Az alacsonyabb lakbérekért és a Tuncai kiszabadításáért folytatott harcban a tiltakozók megváltoztatták egymást. Az, hogy a melegklub mindent megtett egy török férfi megmentéséért, lenyűgözte a török szomszédokat. Mehmet – akit elborzasztott a melegklub, amikor megnyitott – ezt mondta nekem: „Amikor megismertem őket, rájöttem, hogy mindenki azt teheti, amit tenni szeretne. A Sudblock rengeteg segítséget nyújt nekünk… Ez engem határozottan megváltoztatott.” Általánosabb értelemben pedig a tiltakozásokról ezt mondta: „A leginkább saját magamon lepődtem meg. Ráébredtem, hogy mire vagyok képes – saját magamtól.” Amikor az emberek a helyzet furcsaságára utaltak – erre a muzulmánok és melegek, lakásfoglalók és hidzsábot viselők által alkotott koalícióra –, a Kottiban lakók felhorkantak. „Ez nem az én problémám! Ez azoknak a

problémája, akik így gondolkodnak – mondta Nuriye. – Ez nem az én gondom. Ha valakit Taina miniszoknyája és az én fejkendőm aggaszt, az nem az én gondom. Szerintünk ezek passzolnak egymáshoz.” Nevetett. „Ha ez szerinted nem normális dolog – menj pszichológushoz! Barátok vagyunk. A családomban és az egész életemben azt tanultam, hogy ne foglalkozzam a külsőségekkel. Ami számít, az belül van.” Nem egyenes út vezetett ehhez a nagyobb fokú toleranciához. Voltak benne cikkek és cakkok. „Mindenkinek azt kellene tennie, amit tenni akar… amíg nem akar megtéríteni – mondta Nuriye. – Nem tudom, hogyan reagálnék arra, ha a gyerekeim közölnék, hogy melegek – egyszerűen nem tudom.” A Sudblock felajánlotta, hogy szponzorál egy török tinilányokból álló futballcsapatot. A szülők azt mondták, hogy ez egy kicsit túl nagy lépés lenne – hogy ennek a melegklubnak a nevét írják ki a lányaik mezére. Egyszer, amikor a tiltakozás már régóta zajlott, Richard Stein a bárban volt, és az egyik legkonzervatívabb török lakó – egy asszony, aki teljes nikábot viselt – süteményt adott neki. Kinyitotta a dobozt. Az egyiknek a tetején a mázból egy apró, pici szivárványzászlót formált az asszony.

Mialatt azonban a Kotti and Co. egyre jobban összehozta az embereket, a kilakoltatások folytatódtak. Egy nap Nuriye egy hozzá hasonló nővel találkozott. Rosemary a hatvanas éveiben járt, nagyrészt kerekesszékbe kényszerült, és Berlin egy másik részén lakoltatták ki, mert nem tudta tovább fizetni a bérleti díjat. „Rengeteget szenvedett Kelet-Németországban a kommunista uralom alatt. Megkínozták, és nem csak mentálisan, fizikailag is beteg volt – emlékezett vissza Nuriye. – Megindított, hogy kirúgták a lakásából ezt az asszonyt.” Ezért Nuriye még közvetlenebb cselekvés mellett döntött. Amikor egy-egy kilakoltatásról hallott, odament – gyakran Tainával

–, és a hatalmas elektromos kerekesszékével eltorlaszolta a bejáratot, hogy a végrehajtók ne tudjanak bejutni. „Annyira dühös voltam, hogy eldöntöttem, hogy minden lehetséges módon eltorlaszolom az ajtót” – mondta. Amikor jöttek a rendőrök, és megpróbálták fizikailag eltávolítani, azt mondta nekik, hogy éppen akkor távolították el műtéti úton az epehólyagját – ami igaz is volt. „Azt mondtam nekik, hogy ha hozzám érnek, és bármi történik velem, ennyi tanúm lesz rá – és az maguknak nagyon rossz lesz… Nem fogok ellenállni, nem fogok szitkozódni, de amit tesznek, az nagyon rossz. Ne érjenek hozzám!” „Látni lehetett az arcukon, hogy nem erre készültek – mondta Taina. – Nem ilyen ellenállásra, ahol egy muzulmán nő ül egy kerekesszékben, nem mozdul, és nem fél tőlük. Be voltak öltözve és fel voltak szerelkezve, mint Darth Vader rohamosztagosai, a nő meg csak ül mosolyogva a kerekesszékében, és azt mondja nekik, hogy nem mozdul.” Rosemaryt mindennek ellenére kilakoltatták. Két nap múlva szívinfarktust kapott egy hideg hajléktalanszállón, és meghalt. Nem sokkal ezután Nuriyének is el kellett hagynia az otthonát – bár egy hosszú és frenetikus vadászat eredményeképpen a közösség talált neki egy másik lakást nem messze onnan. A Kotti and Co. tehát turbóüzemmódra kapcsolt. Többet tiltakoztak. Többet vitatkoztak. Többet vonultak. Nőtt a médialefedettségük. Még jobban beleásták magukat azoknak a cégeknek a pénzügyeibe, amelyeknek a lakások a birtokukban voltak – és kiderítették, hogy még a város politikusai sem értik azokat a nevetséges, réges-régi szerződéseket.2 És aztán – egyszer csak, egy évvel a tiltakozások megkezdése után – jött a hír. Kotti politikai nyomásának köszönhetően befagyasztották a bérleti díjakat. A lakók garanciát kaptak rá, hogy nem emelkednek tovább. Egyetlen másik berlini bérházban sem történt ilyen, de itt megtörtént. Közvetlenül az ő aktív ellenállásuk eredménye volt.

Mindenki izgatott és lelkes volt – amikor az emberekkel beszéltem, mégis azt mondták, hogy már rég nem úgy gondolnak a megmozdulásukra, mint amit kizárólag a lakbérek miatt folytattak. Az egyik kottibeli török-német nő, Neriman Tuncer azt mondta, hogy az egészből valami sokkal fontosabb dolgot nyert, mint egy alacsonyabb bérleti díj – ezen keresztül értette meg, hogy milyen sok csodálatos ember élt körülötte, a szomszédságában. Mindig is ott voltak, de soha nem látták egymást. És most – mind itt voltak. Amikor Törökországban éltek, az ottani nők az egész falut az „otthonukként” emlegették. Amikor pedig eljöttek Németországba, megtanulták, hogy – az otthonérzet igencsak összeszorított, összezsugorított változataként – itt a saját négy falukat és az általuk körbezárt teret ildomos az otthonuknak tekinteni. A tiltakozások kitörésével azonban ez az otthonérzetük újra megnőtt – magába vonva az egész bérháztömböt és az ott élő emberek sűrű hálóját. Ahogy Neriman mondta, én is elgondolkodtam azon, hogy vajon hányan vagyunk – ebben a mi kultúránkban – a Kotti and Co. szabványai szerint hajléktalanok. Ha kidobnának a lakásunkból vagy elzárnának egy elmegyógyintézetbe, vajon hányunk mellett állnának védelmező emberek tucatjai? „Ez a lényege ennek a tiltakozásnak – mind túlmegyünk a határon azzal, hogy törődünk egymással – mondta a tiltakozók egyike. – Azzal, hogy törődünk egymással, nagyobbra nőttünk.” Mehmet a szamovár mellett üldögélve mesélte nekem, hogy ha nincs ez a mozgalom, ő kihullott volna a középiskolából. Az ő tanulsága: „Itt van valami, amire támaszkodhatsz, és együtt erősek leszünk… Én nagyon örülök annak, hogy ilyen sok nagyszerű embert ismertem meg.” Taina ezt mondta: „Mind nagyon sokat tanultunk – képes vagyok a másik ember szemén keresztül látni a dolgokat, és ez egy új jelentésforrás… Olyanok vagyunk, mint egy család.” Egy másikuk, Sandy azt mondta, hogy a tiltakozók nyitották rá a szemét arra, hogy mennyire furcsa is az az elképzelés, hogy mind egymástól

elkülönülten ülünk, és hajszoljuk a saját kis történetünket, nézzük a saját kis tévénket, és nem veszünk tudomást a körülöttünk lévőkről. „Az a normális – mondta –, hogy törődsz a másikkal”.

Néha úgy gondolom, hogy a Kotti and Co. tagjai szerint őrült vagyok, mert olykor-olykor felbukkanok, ücsörgök velük, meghallgatom a történeteiket, és aztán egy ponton sírni kezdek. A tiltakozások előtt Sandy megfigyelte, hogy „sokan lehangoltak. Visszahúzódnak… Nagyon depressziósak. Gyógyszereket szednek… Ezek a problémák betegítették meg őket.” Nuriye olyan mély depresszióban volt, hogy meg akarta ölni magát. De aztán, „ezeknek a tiltakozásoknak köszönhetően, újra nagyon politikai emberekké váltak”. Sandy elgondolkodva mondta: „Olyan ez nekünk, mint egy terápia.” Az egyikük, Uli mondta nekem, hogy az emberek Kottiban „közzé tették magukat”. Amikor ezt mondta, először azt hittem, hogy csak a gondolat egy kicsit torzult a fordításban (egyébként tökéletesen beszélt angolul). Aztán jobban belegondoltam, és rájöttem, hogy éppen megtalálta az ideális kifejezést arra, amit tettek. Már nem csak a saját privát életüket élték. Már nem egyedül ültek magukban. Közzé, közösségivé tették magukat. És csak ezáltal, hogy ezt tették – hogy beleengedték magukat valami önmaguknál nagyobb dologba –, találtak enyhülést a fájdalmukból.

Két évvel azután, hogy Nuriye kitette az ablakába a segélykiáltását, amikor ismét ellátogattam Kottiba, azt láttam, hogy az ottaniak összeálltak más aktivistacsoportokkal Berlin-szerte, hogy erősítsék őket. A német fővárosban

– átlagos polgárként – népszavazást indítványozhatsz a város számára, ha elég aláírást tudsz összegyűjteni az utcán olyanoktól, akik benne lennének. Azok tehát, akiket Kottiban megismertem, szétszéledtek a városban, és odamentek a berliniekhez egy olyan népszavazási indítvánnyal, mely mindenki számára alacsonyabban tartaná a bérleti díjakat. Egész nagy reformcsomagot hirdettek – több segéllyel, választott tanácsokkal a bérlakásrendszer kontrollálására, arra vonatkozó kötelességvállalással, hogy a rendszerből befolyó pénzekből több alacsonyabb díjú szociális lakhatási támogatást osszanak ki, és ne lakoltathassanak ki szegényeket. Berlin városának hosszú történelmében soha ennyi aláírás nem gyűlt még össze népszavazáshoz. Berlin város vezetői – a radikális javaslatoktól pánikba esve – felkeresték az embereket Kottiban, és azokat, akik a népszavazás szervezésében részt vettek, és ajánlatot tettek nekik, hogy megegyezzenek. Ha visszavonják a népszavazási indítványt, mondták, akkor a kívánságaik nagy részét teljesítik. Ha nem, akkor – miután nyernek – fellebbeznek az eredmény ellen az Európai Unió Bírósága előtt az európai versenytörvény megsértése miatt, amivel még jó sok évig halogatni lehet a reformokat. A változások hatalmas svédasztalát ajánlották nekik. Ha szegény voltál és nem tudtad kifizetni a lakbért, havi plusz százötven euro támogatást kaphattál – ami egy szegény család számára nagy pénz. A kilakoltatásokat ritkítanák, és csakis utolsó mentségként vetnék be. És a lakásokat kiadó birtokos vállalatok vezetőségi tanácsába mostantól a lakók közül is választani fognak tagokat. „Nem azt ajánlották, amit akartunk – mondta Matti –, de sokat. Határozottan mondhatom, hogy nagyon sokat.”

Az utolsó Kottiban töltött napomon a Sudblock kávézó előtt ültem, és a történet szereplői közül sokan jöttek-mentek körülöttünk, miközben Tainával

beszélgettem, aki boldogan gyújtott egyik cigarettáról a másikra a hideg napsütésben. A tiltakozók tábora az utca túloldalán ma már állandó szerkezet. Soha nem fogják lebontani. Néhány török nő kávézott ott, és gyerekek rúgták körülötte a labdát. Miközben beszívta a füstöt, Taina azt mondta, hogy a modern társadalom olyan, hogy amikor le vagy törve, azt éreztetik veled, hogy „ez csak nálad van így. Csak veled történik. Az az oka, hogy nem sikerült neked – nem kaptad meg azt az állást, ahol sokkal többet kereshetnél. A te hibád. Rossz apa vagy. Aztán hirtelen, az utcán járva, sokan felismerték: hé, velem ugyanaz van! Azt hittem, hogy egyedül vagyok ezzel… Nekem is ezt mesélték sokan – hogy elveszettek és lehangoltak voltak, de most jól vannak… Harcolnak. Jól érzik magukat. Kijössz a sarokból, ahol egyedül sírdogáltál, és felveszed a kesztyűt.” Kifújta a füstöt messzire tőlem, a levegőbe. „Ez megváltoztat – mondta. – Ettől erősnek érzed magad.”

TIZENHATODIK FEJEZET

Első visszakapcsolódás: A többiek A nyugati világ legnagyobb részében Nuriyének azt mondanák, hogy valami elromlott az agyi kémiájában. Mindenkinek ezt mondanák Kottiban. Akkor beszednék a tablettáikat, és megmaradnának egyedül a kis lakásaikban, amíg ki nem dobják és szét nem szórják őket. Soha nem éreztem olyan kínzón, hogy ez a történet hamis, mint ott, Kottiban. Megtanultam tűlük, hogy amikor az emberek újra felfedezik egymást, az addig megoldhatatlannak tűnő problémák elkezdenek megoldhatónak látszani. Nuriye végezni akart magával. Tuncait elzárták egy pszichiátriai osztályon. Mehmet kihullott volna az iskolából. Mi oldotta meg a problémáikat? Én úgy láttam, hogy az, hogy melléjük álltak a többiek, elkötelezetten mentek velük az úton, és közös megoldásokat kerestek a problémáikra. Nem kellett begyógyszerezni őket. Csak együtt kellett lenniük. Mindez azonban csak egy benyomás volt. Úgyhogy két kérdés fogalmazódott meg bennem. Van-e arra utaló tudományos bizonyíték – az ottaniaktól hallott anekdotákon túl –, hogy az ilyen változások enyhítik a szorongást és a depressziót? És ezt – Kotti szokatlan körülményein kívül – meg lehet-e valahogy ismételni? Miután egy nagyon fontos kutatásról olvastam ezen a területen, Kaliforniába mentem a Berkeley Egyetemre, hogy beszéljek azzal a társadalomtudóssal – egy Brett Ford nevű zseniális nővel –, aki elvégezte azt. A külvilág szemében a baloldali radikalizmus egyik fellegvárában, Berkeley belvárosában találkoztunk egy kávézóban, a találkozóra igyekezve azonban

rengeteg kolduló fiatal hajléktalant láttam, akikről senki sem vett tudomást. Amikor megérkeztem, Brett szorgalmasan írt a laptopján. Elmondta, hogy éppen állásokra jelentkezik. Két professzor kollégájával, Maya Tamirral és Iris Mauss-szal évekkel ezelőtt kezdtek el kutatásokat folytatni egy igen alapvető kérdés megválaszolására. Azt akarták tudni, hogy beválik-e, ha valaki tudatosan próbálja boldoggá tenni magát.1 Ha eldöntöd – ma, most –, hogy ettől kezdve az életed nagyobb részét fogod a boldogság szándékos keresésének szentelni, tényleg boldogabb leszel egy hét vagy egy év múlva? A csapatával négy országban tanulmányozták ezt a kérdést: az Egyesült Államokban, Oroszországban (két helyen), Japánban és Tajvanon. Több ezer embert követtek nyomon, akik közül néhányan eltökélték, hogy tudatosan keresik a boldogságot, míg mások nem. Az eredményeket összevetve olyasmit találtak, amire nem számítottak. Ha eltökélten próbálsz boldog lenni, attól még nem leszel boldogabb – ha az Egyesült Államokban élsz. Ha azonban Oroszországban, Japánban vagy Tajvanon élsz, akkor igen, boldogabb leszel. Most már csak azt szerették volna kideríteni, hogy ennek mi az oka. A társadalomtudósok régóta tudják, hogy – egyszerűen megfogalmazva – jelentősen eltér az, ahogyan mi a nyugati társadalmakban gondolunk magunkra az Ázsia legnagyobb részén az emberek által magukról alkotott képtől. Számos kis kísérletet végezhetsz el, ha ez érdekel. Íme, egy példa: mutass egy csapat nyugati barátodnak egy olyan képet, amelyen egy férfi beszél egy tömeghez. Kérd meg őket, hogy írják le, mit látnak. Majd menj oda egy kínai turistacsoporthoz, és mutasd meg nekik is ugyanazt a képet, és őket is kérd meg, hogy mondják el, mit látnak. A nyugatiak szinte mindig a tömeg előtt álló egyént írják le nagy részletességgel, és csak utána beszélnek a tömegről. Az ázsiaiaknál ez pont fordítva történik: ők általában a tömeggel foglalkoznak először, és csak utána, szinte mintegy mellékesen írják le az élen

álló embert.2 Vagy fogj egy fotót, amelyen egy szélesen mosolygó kislány áll középen, akit egy csapat szomorú kislány vesz körül. Mutasd meg néhány gyereknek, és kérdezd meg, hogy a középen álló kislányt vidámnak vagy szomorúnak látják-e. A nyugati gyerekek szerint a kislány vidám. Az ázsiai gyerekek szomorúnak látják. Miért? Mert a nyugati gyerekek számára nem okoz gondot egyetlen egyén elszigetelése a csoporttól, míg az ázsiaiak számára magától értetődő, hogy ha egy gyereket szomorúság vesz körül, akkor ő is szomorú lesz. Más szóval: mi itt nyugaton nagyrészt individualista megközelítésben tekintünk az életre. Ázsiában az emberek életfelfogása nagy általánosságban kollektív. Amikor Brett és a kollégái mélyebbre ástak, úgy tűnt, hogy ez nagyon jó magyarázat az általuk felfedezett különbségre. Ha az Egyesült Államokban vagy Nagy-Britanniában úgy döntesz, hogy a boldogságot keresed, azt magadnak fogod keresni – mert úgy gondolod, hogy ez így működik. Azt teszed, amit a legtöbbször én is tettem: dolgokat veszel magadnak, a saját haladásod érdekében teszel dolgokat, a saját egódat építgeted. Ha azonban Oroszországban, Japánban vagy Kínában keresed tudatosan a boldogságot, azt valahogy egészen másképpen teszed. Megpróbálsz a csoportod – a téged körülvevő emberek – számára javítani a dolgokon. Úgy véled, hogy a boldogság ezt jelenti, ezért ez a nyilvánvaló számodra. Ezek az azzal kapcsolatos képzetek, hogy mit jelent boldogabbnak lenni, alapvetően ellentmondanak egymásnak. És kiderül – a korábban már bemutatott okokból –, hogy míg a mi nyugati boldogságverziónk nem igazán működik, a kollektivista felfogás igen. „Minél inkább társas dologként tekintesz a boldogságra, annál inkább sikerül elérned azt” – magyarázta Brett a saját felfedezéseit és más társadalomtudományos kutatásokat összefoglalva.

Miközben Brett a kutatásáról beszélt, rájöttem, hogy mit láttam Kottiban egész idő alatt. Az történt velük, hogy egy individualista életszemléletről – zárkózz be a lakásodba, halmozz fel dolgokat magadnak – átváltottak az élet kollektivista megközelítésére: csoport vagyunk; összetartozunk; össze vagyunk kötve. Mi itt nyugaton az egónkra (vagy a legjobb esetben a családunkra) szűkítettük le az énképünket, és ettől csak duzzadt a fájdalmunk, és zsugorodott a boldogságunk. Ez a bizonyíték azt sugallja, hogy ha visszatérünk arra, hogy a szenvedésünket és az örömünket olyasvalaminek lássuk, amit megosztunk a körülöttünk élő emberek hálójával, máshogy érezzük majd magunkat.

És ez mégis beleütközött valamibe, amit egy kicsit szégyenkezve vallok most meg. Amikor elkezdtem ezen a könyvön dolgozni, gyors megoldásokat szerettem volna találni a depressziómra és a szorongásomra – olyanokat, amelyeket egymagamban, gyorsan megtalálhatok. Olyan dologra vágytam, amit most megtehetek magamért, hogy én jobban legyek. Tablettát akartam, és ha a tabletták nem működnek, akkor valamit, ami ugyanolyan gyors. Te mint olvasó, akinek erre a depresszióról és szorongásról szóló könyvre esett a választása, valószínűleg ugyanerre vágysz. Amikor néhány gondolatomat, amelyeket ebben a könyvben is le akartam írni, megbeszéltem pár emberrel, az egyikük azt mondta, hogy nem jó gyógyszert szedtem – hogy próbálkozzak a Xanaxszal. Nagy volt a kísértés. De aztán megértettem: hogyan is mondhatnánk, hogy az általam leírt minden érthető fájdalom és gyötrelem megoldásaképpen szedjünk nyugtatót, és szedje még rajtunk kívül sok millió ember is, örökké? Persze ha őszinte akarok lenni, ez az a fajta megoldás, amire áhítoztam. Valami, ami egyéni; valami, amit egyedül, erőfeszítések nélkül megtehetsz;

valami, amit minden reggel húsz másodperc alatt lenyelhetsz, hogy ugyanúgy folytathasd az életedet, mint előtte. Ha kémiai nem lehet, akkor más trükköt akartam – valamit, ami egy csettintésre helyrehozza a dolgokat. Ez a bizonyíték azt mutatta meg nekem, hogy ez a gyors, individualista megoldásra való törekvés csapda. Sőt, mi több, hogy részben egyenesen az individualista megoldások keresése az, ami eleve előidézte ezt a problémát. A saját egónk börtönébe kerültünk, elzárva oda, ahová nem érhetnek el az igazi kapcsolatok. Az egyik legbanálisabb, legnyilvánvalóbb közhelyünk kezdett motoszkálni bennem: légy te. Légy önmagad! Folyton ezt mondjuk egymásnak. Mémeket osztunk meg róla. Biztatóan mondjuk másoknak, amikor elveszettnek vagy szomorúnak tűnnek. Még a samponosflakonok is ezt üzenik – mert megérdemlem. Amit viszont megtanultam, az ez: ha le akarod rázni a depressziót, ne te legyél. Ne önmagad légy.3 Ne azon járjon az agyad, hogy mennyire érdemled meg. Éppen amiatt érzed olyan vacakul magad, hogy mindig csak magadra, magadra, magadra gondolsz. Ne te legyél. A mi legyen a fontos: ne „én, „mi” legyél! Válj egy csoport részévé. Érd el, hogy a csoport megérdemelje. Azt mondták nekem, hogy a boldogsághoz vezető valódi úton le kell bontani az ego falait – meg kell engedned magadnak, hogy befolyhass mások történeteibe, és hagynod kell, hogy az ő történeteik beléd áramoljanak; az identitásodat be kell adnod a közösbe, rá kell jönnöd, hogy soha, soha nem te voltál – az egyedüli, heroikus, magányos értelemben. Nem, ne te legyél. Kapcsolódj össze mindenkivel körülötted. Légy az egész része. Ne a tömeghez beszélő fickó helyére pályázz. A tömeg akarj lenni! A depressziónk és a szorongásunk legyőzéséhez tehát – az első és az egyik legfontosabb lépésként – az is hozzátartozik, hogy összejöjjünk, ahogyan Kottiban tették, és tényleg kimondjuk: ami eddig volt, az nem elég. Az az élet, amelybe a nyomás és a propaganda belekényszerít, nem elégíti ki a

kapcsolódásra, a biztonságra vagy az együttlétre vonatkozó pszichológiai igényeinket. Jobbat akarunk, és mi együtt meg is fogunk küzdeni ezért a jobbért. A mondatban – és a gondolkodásukban – a „mi” a kulcsszó. A kollektív küzdelem a megoldás, de legalábbis megadja a megoldáshoz szükséges alapokat. Kotti lakóinak már az elején megvolt valamennyi abból, amit követeltek – de nem minden. Az összegyűlés folyamata, hogy aztán együtt harcoljanak érte, biztosította számukra az érzést, hogy ők nem leszakadt egyének, hanem közösség. Pontosan tudom, hogy néhány könyvesboltban az önsegítő szekció polcain kell majd keresni ezt a könyvet. Most azonban már úgy látom, hogy az egész gondolkodásmódunk hozzátartozik a problémához. Bármikor, amikor eddig lehangolt voltam, a legtöbbször megpróbáltam segíteni magamon. Az énemhez fordultam. Arra gondoltam, hogy az énemmel van valami baj, és megoldást is az hozhat, hogy ha az ént megjavítom és megnövelem. Úgyhogy felfújtam. De kiderült, hogy nem az én a megoldás. Az egyetlen válasz túlmutat rajta. A magánjellegű és személyes megoldásra – a tabletta megfelelőjére – irányuló vágyam tulajdonképpen annak a gondolkodásmódnak a tünete volt, ami a depressziómat és a szorongásomat eleve okozta.

Miután erre ráébredtem, tudatosan eldöntöttem, hogy valami nagyon mást fogok tenni. Amíg ezt nem tudtam, pánikszerű igyekezettel próbáltam a víz felett tartani a fejemet, mindahányszor megéreztem, hogy kezd elborítani a depresszió és a szorongás – úgy megpróbáltam tenni valamit magamért. Vettem valamit, vagy megnéztem egy kedvenc filmemet, vagy kerestem egy könyvet, amit szeretek, vagy beszéltem egy barátomnak a szenvedésemről. Az elszigetelt én kezelésére tett kísérlet volt ez, és nagyon gyakran nem vált be.

Sőt, gyakran csak egy még meredekebb lejtőn indítottak el. Amint azonban megismertem Brett kutatását, már azt is láttam, hogy milyen hibát követtem el. Mostanában, amikor úgy érzem, hogy elkezdek lefelé csúszni, megpróbálok valaki másért tenni valamit – nem magamért. Elmegyek egy barátomhoz, és nagyon igyekszem arra figyelni, hogy ő hogy van, és próbálok javítani a kedvén vagy a közérzetén. Próbálok a hálózatomért vagy a csoportomért tenni – vagy akár megpróbálok olyan idegeneken segíteni, akikről úgy látom, hogy szenvednek. Olyasmit tanultam, amiről kezdetben nem gondoltam volna, hogy lehetséges. Még akkor is szinte mindig elérheted, hogy valaki más egy kicsit jobban érezze magát, ha neked valamilyen fájdalmad van. Vagy megpróbálom nyíltabb politikai tettekben, a társadalom jobbá tételében kifejezésre juttatni. Ezt a technikát alkalmazva rájöttem, hogy ez gyakran – bár nem mindig – megállít a lejtőn. Sokkal hatékonyabban működött, mintha egyedül próbáltam volna felhúzódzkodni.

Ekkoriban értesültem egy másik kutatási területről, amely szintén érinti ezt a kérdést, ezért úgy döntöttem, hogy a saját szememmel is megnézem a kutatási alanyokat. Az első amish homokfutómat a hatalmas indianai síkságon láttam, amikor száztíz kilométer per órás sebességgel elhúztam mellette egy kocsiban. Az autópálya mellett egy hosszú szakállú, fekete köpenyt viselő férfi ült a lovaskocsi bakján. Mögötte ült egy gyerek és két főkötőt viselő nő, akik úgy néztek ki, mintha egy a BBC által készített 17. századi kosztümös történelmi dráma menekült szereplői lennének. Az amerikai Középnyugat hatalmas síkságán, ahol a horizonton tényleg semmit sem látni, már-már kísértetnek tűntek.

Fort Wayne-ből, a legközelebbi városból indultunk, és már két órája úton voltunk, amikor dr. Jim Catesszel megérkeztünk az Elkhart-LaGrange nevű amish városkába. Jim pszichológus, és törvényszegő amishok pszichológiai profilját szokta elkészíteni. Bár ő „angol” – az amishok így neveznek mindenkit, aki nem a csoportjuk tagja –, mégis azon ritka kívülállók egyike, akik évek óta a közösségük része. Beleegyezett, hogy bemutat engem az ottaniaknak. Sétálni kezdtünk a városon át, és még több ló és pontosan olyan öltözéket viselő nő mellett haladtunk el, amit az őseik hordtak háromszáz évvel korábban. Amikor az amishok megérkeztek az Egyesült Államokba, eltökélték, hogy egy egyszerű fundamentalista keresztény irányzat szerint élnek majd, és elutasítanak minden olyan új fejlesztést, ami ezt megzavarhatja. Ez az elhatározásuk azóta is szilárdan kitart. Akikkel tehát itt találkozom majd, azok nem vesznek áramot az elektromos hálózatról. Nincs televíziójuk, nem használják az internetet, nincs autójuk, és szinte semmilyen fogyasztói termékkel nem élnek. Anyanyelvükként a német nyelv egy verzióját beszélik. Nem igazán vegyülnek nem amishokkal. Külön iskolarendszerük van, és az értékrendjük radikálisan eltér az Egyesült Államok többi részén élő emberekétől. Gyerekkoromban élt egy ultraortodox zsidó közösség nem túl messze tőlünk, akik bizonyos szempontból hasonló életmódot folytattak, és amikor elmentem mellettük az utcán, mindig azon értetlenkedtem, hogy miért akarna bárki is így élni. Be kell vallanom, hogy mire egy kicsit nagyobb lettem, kialakult bennem egyfajta megvetés minden olyan csoport iránt, akik elutasítják a modern világ vívmányait. Őrült anakronistáknak tekintettem őket.4 Most azonban, a mi életformánk néhány hibáján elmélkedve felmerült bennem, hogy végső soron esetleg tőlük is tanulhatnék valamit – főleg egy nagyon fontos kutatás eredményei miatt. Freeman Lee Miller egy vendéglő előtt várt ránk. A húszas évei vége felé

járt, és közepes hosszúságú szakállt viselt; az amish férfiak akkor kezdik el növeszteni, amikor megnősülnek. Szinte még el sem kezdtünk beszélgetni, amikor rámutatott valamire egy kicsit távolabb, és azt mondta: „Látják ott azt a piros-zöld tetőt, azt a pajtát? Én ott nőttem fel.” Ott töltötte a gyerekkorát azon a kis tanyán, néhány egymásra néző épület között, ahol a család négy generációja élt együtt – a dédszüleiig. Az elektromos áramot akkumulátorokkal vagy propángázzal állították elő, és csak olyan messzire mentek, ahová a lábuk vagy a homokfutójuk elvitte őket. Ez azt jelentette, hogy ha egy felnőtt éppen nem volt jelen, „volt más, aki a helyes irányba terelgetett”. Folyamatosan felnőttek és más gyerekek vettek körül: „Tehát, igen, figyelemben volt részem bőven” – mondta. Olyan fogalmuk, hogy családi időtöltés, nem volt, mert mindig a családjukkal voltak. A „családi időtöltés gyakran azt jelentette, hogy kimentek dolgozni a földekre, vagy megfejték a teheneket”. Máskor azt jelentette, hogy folyamatosan a családjukkal étkeztek, és a „társasági eseményekre” is együtt mentek. Egy amish család nem olyan, mint egy angol család, magyarázta. Nem csak a mamádat, a papádat és a testvéreidet jelenti. Nagy, összefonódó, százötven emberből álló törzsről beszélünk – lényegében minden amishról, aki gyalog vagy lovaskocsival elérhető távolságra lakik tőled. Az amishoknál nincs templomépület. A vasárnapi misére mindig másnál gyűltök össze. Egyáltalán nincs állandó hierarchia – az emberek felváltva végzik a lelkipásztor feladatait, és véletlenszerűen osztják egymásra. „Most vasárnap nálunk lesz a mise” – mondta, és ott lesz a közvetlen családja, de ott lesznek az amish tagok többi körei is; lesznek, akiket jól ismer, és olyanok is, akiket alig, „úgyhogy ezáltal is csak épülnek a kapcsolatok… Minden a kapcsolatokról szól. A szeretetről a közösségünkben. És, gondolom, ez történik, ha válságba kerülünk – hirtelen mindenhonnan emberek bukkannak elő.” A tizenhatodik születésnapjuk után az amishoknak utazást kell tenniük –

olyat, ami igen jól ellátja őket ahhoz, hogy véleményt formálhassanak a kultúránkról. El kell menniük, hogy az „angol” világban éljenek néhány évig. Ezt úgy nevezik, hogy rumspringára mennek, és a kinti világban átlagosan két éven keresztül nem követik a szigorú amish szabályokat. Berúgnak, sztriptízbárba járnak (Freeman Lee legalábbis járt), és telefont és internetet használnak. (Lee elmondta, hogy mindig is úgy gondolta, hogy valakinek elő kellene rukkolnia egy Rumspringa nevű rummárkával.) Majd – a fiatalkori tombolásuk végén – választaniuk kell. Hátrahagyják mindezt, és hazatérnek az amish valláshoz, vagy maradnak, hogy kint éljenek, a világban? Ha kint maradsz a világban, visszajárhatsz látogatóba, de soha nem leszel amish. Körülbelül nyolcvan százalékban a vallás mellett döntenek.5 A szabadságnak ez a megtapasztalása az egyik oka annak, hogy az amishokat soha nem tekintették szektának. Szabad választásuk van. Freeman Lee elmondta nekem, hogy sok mindent szeretett a kinti világban – még mindig hiányzik neki, hogy baseballmeccset nézzen a tévében és a legújabb popslágereket hallgassa. De többek között azért tért vissza, mert meggyőződése, hogy az amishok közössége jobb a gyerekvállaláshoz, és jobb benne gyereknek lenni. Kint a világban úgy érezte, hogy „mindig megy a lökdösődés. Nincs idő a családra. Nincs idő a gyerekekre.” Nem tudta, hogy mi történik a gyerekekkel egy ilyen kulturális közegben. Hogyan nőnek fel? Milyen élet ez? Megkérdeztem tőle, hogy szerinte hogyan változna a kapcsolata a gyerekeivel, ha (mondjuk) lenne televízójuk. „Nézhetnénk együtt – mondta, és megvonta a vállát. – Jól érezhetnénk magunkat együtt tévénézés közben is. De ez akkor sem felel meg annak, hogy kimegyünk játszani az udvarra. Vagy akár csak annak, hogy lemossuk együtt a lovaskocsit. Nem ugyanaz.” Később meglátogattam Lauron Beachey-t, egy a harmincas évei elején járó amish férfit, aki egy árverezővel dolgozik együtt, és gyakran értékesít olyan dolgokat, amelyeket eladott ingatlanokban hagynak hátra. Az első szobában

ültünk könyvektől körülvéve (William Faulkner a kedvence), és elmondta nekem, hogy csak úgy érthetem meg a különbséget az amishok világa és a kinti világ között, ha tudom, hogy az amishok tudatosan a lelassulást választották – és ezt nem megvonásként élik meg. Tudta, hogy több ezer kilométerről érkeztem repülővel, és azt mondta: „Szeretnék elrepülni a Szentföldre, de a mi vallásunk kizárja a repülést. Mert ez lassít. Ez jobban összetartja a családot – mert ha repülnénk, akkor elrepülhetnénk egy kaliforniai árverésre és vissza, így viszont ez nem praktikus, tehát többet vagyunk itthon.” Értem, mondtam, de miért választja az ember a lassúságot? Ha lelassulsz, valamit elveszítesz – mondta Lauron –, azt hiszem, hogy sokkal többet nyersz. A nyereséged „a közvetlen szomszédság, a közösség érzése. Ha lenne autónk, a felekezetünk harminc kilométeren el lenne szórva. Nem egymás közvetlen szomszédságában élnénk. A szomszédok nem jönnének át olyan gyakran vacsorázni… Megvan a fizikai közelség, és ennek köszönhetően egyfajta spirituális vagy mentális közelség is. Az autók és a repülőgépek rettenetesen kényelmesek, és mi is látjuk, hogy ez a sebesség milyen kényelmes, mégis úgy gondolom, csoportként döntöttünk ellene, hogy ehelyett szorosan összefonódó közösségben élhessünk.” Ő úgy véli, hogy ha mindenhol ott lehetsz – a járművek vagy az internet segítségével –, akkor végül sehol sem leszel. Az amishoknak ezzel ellentétben mindig megvolt az „otthonlét érzése”. Egy érzékletes képpel magyarázta ezt el nekem. Az emberi élet olyan, mondja, mint a szén nagy, meleg, ragyogó tüze. Ha azonban kiveszel egy széndarabot, és elszigeteled, az hamar kiég. Egymást tartjuk melegen, mondja, azáltal, hogy együtt maradunk. „Szerettem volna kamionos lenni, látni az országot, és verejtékezés nélkül keresni a pénzt – mondta. – Szerettem volna minden este NBA-meccseket nézni. Szeretem nézni az Azok a 70-es évek show sorozatot – szerintem fantasztikusan vicces. De minderről nem nehéz lemondani.”

Tovább beszélgettünk, és elkezdte összehasonlítani az amishokat a kinti angol világban, körülöttük élő csoportokkal, például a fogyókúrás csoportokkal, ahol együtt fogynak és támogatják egymást a tagok. Egymagukban soha nem tudnának ellenállni a sok ételnek; csoportként azonban, összefogva, egymást ellenőrizve és támogatva kiderül, hogy képesek rá. Ránéztem, és próbáltam feldolgozni, amit mondott. „Tehát – kérdeztem vissza – azt mondja, hogy az amishok közössége majdnem olyan, mint egy támogatói csoport, amely azért szerveződött, hogy ellenálljanak az individualista civilizáció kísértéseinek?” Lauron ezen elgondolkodott egy kicsit, majd mosolyogva azt válaszolta: „Igen, ez az egyik nagy előnye.”

Mindezek után, amit megtudtam, úgy találtam, hogy zavarba ejtő az amishok között lennem. Fiatalabb koromban a visszamaradottság jelszavával az egészet elhessegettem volna. Az 1970-es években egy amishok mentális egészségét vizsgáló kiterjedt tudományos kutatás eredményei azonban azt mutatják, hogy köztük jelentősen alacsonyabb a depresszió előfordulása, mint a többi amerikainál.6 Ezt a megállapítást azóta több kisebb tanulmány is igazolta. Elkhart-LaGrange városában éreztem a legvilágosabban azt, hogy mit veszítettünk a modern világban – és ugyanakkor azt is, hogy mit nyertünk. Az amishok erősen és mélyen tudják, hogy tartoznak valahová, és hogy mi az életük értelme. Azt is láttam azonban, hogy abszurd lenne az ő életmódjukat valamiféle univerzális csodagyógyszernek tekinteni. Jim és én egy egész délutánt töltöttünk el egy amish nővel, aki könyörgött a közösségnek, hogy segítsenek neki, amikor a férje durván bántalmazza őt és a fiait. A vallási vezetők azt mondták neki, hogy az amish nőnek az a dolga, hogy minden

körülmények között alárendelje magát a férjének. Éveken át tűrte még a bántalmazásokat, mielőtt végül elment – amivel sokakat megbotránkoztatott a közösségben. A csoport egységes volt, ami egyfelől inspiráló – másfelől azonban egy gyakran szélsőséges és brutális teológia egyesítette őket. A nők alárendeltek; a melegekkel megdöbbentően kegyetlenül bánnak; a gyerekek verését jó dolognak tekintik. Elkhart-LaGrange az apám régi falujára emlékeztetett a svájci hegyekben. Erős hovatartozás- és otthonérzést adott; ugyanakkor annak az otthonnak gyakran ártalmas házi szabályai voltak. Azt, hogy a közösség és az értelem milyen hatalmas erő, az jelzi, hogy amikor mérlegre teszik, néhány ember szemében még az ilyen problémák által okozott valódi és rettenetes fájdalmat is ellensúlyozzák. Az a kérdés merült fel bennem, hogy vajon elkerülhető-e ez az ár. Hogy az individualitás és a jogok elnyerése elkerülhetetlenül aláássa-e a közösséget és az értelmet? Tényleg választanunk kell az Elkhart-LaGrange-ban tapasztalt szépséges, de brutális együttlét és Edgware nyitott, de elnyomott kultúrája között, ahol felnőttem? Nem szeretném elhagyni a modern világot és visszatérni egy olyan mitikus múltba, ahol több szempontból szorosabb volt az emberek közötti kapocs, de sok tekintetben sokkal brutálisabb is. Azt szeretném kideríteni, hogy találhatunk-e olyan szintézist, ahol közelebb kerülhetünk az amishok együttlétéhez anélkül, hogy belefulladnánk, vagy olyan szélsőséges elképzelések felé mozdulnánk el, amelyeket gyakran visszataszítónak tartok. Mit kell feladnunk, hogy odajussunk, és mit nyernénk vele? Az utazásomat folytatva olyan helyeket és technikákat kezdtem keresni, amelyek szerintem rávezethetnek valamiféle válaszkezdeményre.

Az amishok területének a közepén üldögélve Freeman Lee azt mondta nekem, hogy tudja, hogy az ő világuk furcsának tűnhet a szememben. „Tudom, hogy látjátok ti ezt – mondta. – Mi azonban úgy gondoljuk, hogy lehet részed egy kis földi mennyországban, ha egyszerűen csak együtt vagy a többiekkel. Mert mi ezt ilyennek képzeljük el – amikor az élet véget ér, ha a mennybe jutsz, az azt jelenti, hogy együtt leszel az emberekkel. Mi így tekintünk erre.” Ha a tökéletes túlvilágot úgy képzeled el, hogy mindig a szeretteiddel vagy, kérdezte, akkor miért ne dönthetnél úgy, hogy már ma – még az életben – igazán jelen vagy azokkal, akiket szeretsz? Miért vesznél bele ehelyett a figyelemelterelő dolgok ködébe?”

TIZENHETEDIK FEJEZET

Második visszakapcsolódás: Társaság receptre Azt megértettem, hogy Kottiban miért szabadultak meg olyan sokan a depressziótól és a szorongástól – de az ő körülményeik szokatlannak tűntek. Azon töprengtem, hogyan lehetne megismételni azt a folyamatot, melynek során ők az elszigeteltségből az összekapcsolódás felé mozdultak el. Kiderült, hogy a válasz – vagy legalábbis egy válasz első sugallatai – az egész depressziós időszakom alatt alig néhány kilométernyire volt tőlem, egy kis kórházban London legszegényebb negyedében. Úgy vélik, hogy nekik megvan a modelljük ahhoz, hogy hogyan lehetne ezt szélesebb körben elterjeszteni.

Lisa Cunningham az orvosa kelet-londoni rendelőjében ült, és azt magyarázta, hogy depressziós biztosan nem lehet. Majd sírva fakadt, és rájött, hogy nem tudja abbahagyni. „Ó, te jó ég – mondta az orvosa –, hiszen ön igenis depressziós, igaz?” Miközben a fájdalom a könnyekkel folyt belőle, Lisa arra gondolt, hogy ez nem történhet meg vele. A mentális egészségügyben dolgozik nővérként. Az a dolga, hogy megoldja a problémákat, nem az, hogy átadja magát nekik. A harmincas évei közepén járt, és már nem bírta tovább. Már több éve, egészen addig a napig – az 1990-es évek derekán járunk – nővérként dolgozott London egyik vezető kórházának pszichiátriai osztályán. A város

történelmének addigi legforróbb nyara tombolt, és az osztályán nem volt légkondicionálás – nyilvánvalóan ezzel is spórolni akartak –, ő pedig verejtékezve nézte, ahogy a dolgok egyre rosszabbra fordulnak. Az osztályán mindenféle – kórházi ellátást igénylő súlyosságú – mentális probléma előfordult a skizofréniától a bipoláris zavaron át a pszichózisig. Azért lett nővér, mert segíteni akart ezeken az embereken – de egyre világosabban látta, hogy a kórházban, ahol dolgozott, csak agyongyógyszerezték őket. Pszichózissal hoztak be egy fiatalembert, és úgy teletömték gyógyszerekkel, hogy folyton annyira remegett a lába, hogy nem tudott járni. Lisa látta, hogy a bátyja a hátán vitte ki az étkezőbe, hogy le tudjon ülni, és meg tudják etetni. Lisa egyik kollégája egy régi Monty Python jelenetre utalva figurázta ki: „Nahát, csak nem a Hülye járások minisztériumába kerültem? Nézzétek a lábát!” – mondta. Egy másik alkalommal egy inkontinenssé vált beteget egy nővér az összes többi beteg előtt szidott le. „Nézzenek oda, hát nem összepisilte magát? – mondta. – Te jó ég, hát miért nem megy ki időben a vécére?” Amikor Lisa elpanaszolta, hogy nem emberi lényként kezelik a betegeket, azt mondták neki, hogy „túlérzékeny”, és a nővérek hamarosan elkezdtek ellene fordulni. Lisa gyerekként rengeteg agresszióval találkozott a családjában, ezért az ő szemében mind a beteg kifigurázása, mind a leszidása ismerős és elviselhetetlen volt. „Egy nap, amikor a munkába igyekeztem, arra gondoltam, hogy nem bírok tovább ott maradni – mesélte. – Csak ültem az asztalomnál a számítógép képernyőjét bámulva. Képtelen voltam bármire. Úgy értem, fizikailag nem tudtam csinálni semmit. És akkor szóltam, hogy nem érzem jól magam, és haza kell mennem.” Amint hazaért, Lisa bezárkózott, bebújt az ágyába, és ott sírdogált. Lényegében így töltötte a rá következő hét évet. Lisa tipikus napja a depresszió alatt azzal kezdődött, hogy a nap közepén ébredt, bénító szorongással. „Igazi, valódi szorongás volt” – mondta.

Kényszeresen az járt a fejében, hogy mit gondolnak róla az emberek. Hogy képes lesz-e kimenni. „London keleti csücskében laktam. Ott nem léphetsz ki úgy a bejárati ajtón, hogy ne láss embereket.” Nap nap után kisminkelte magát, próbálta megacélozni az akaratát, hogy kilépjen az ajtón, majd lemosta az arcáról a festéket, és visszazuhant az ágyba. Ha a macskáinak nem kellett volna enni adnia, lehet, hogy a lakásban marad és elsorvad. Így viszont kiszaladt az öt házzal odébb található kis boltba, feltankolt macskatápból, csokoládéból és fagylaltból, és már iszkolt is vissza a lakásba. Épp mielőtt betegállományba ment, elkezdett Prozacot szedni, és a gyógyszerektől hatalmas túlsúlyt szedett fel. Százkilósra puffadt. Kényszeresen tolta magába „napközben a csokoládés jégkrémszeleteket és rengeteg csokiszeletet, és lényegében semmi mást” – mesélte. Amikor évekkel később leültünk beszélgetni, Lisa még mindig nagyon nehezen tudott beszélni azokról az évekről. „Teljesen lebénított. Minden, amire addig magabiztosan képes voltam, elmúlt. Imádtam táncolni. Amikor Londonba költöztem, úgy ismertek, mint az első embert a táncparketten, úgyhogy ingyen beengedtek a klubokba. »Ó, Lisa az? Neki nem kell fizetnie a belépőért! Mindjárt táncolni kezd.« A depresszió azonban mindezt elmosta. Úgy éreztem, hogy engem is elveszejtett… Teljesen elveszítettem az identitásomat.” Aztán egyszer mesélt neki az orvosa egy új elképzelésről, amit akkoriban vetettek fel, és megkérdezte, hogy részt venne-e benne.

Az 1970-es években egy délután Norvégia szürke nyugati partvonalán két tizenhét éves fiú dolgozott egy hajógyár udvarán. A csapatuk egy nagy hajó építésén dolgozott. Az előző éjszaka igen szeles volt, és hogy a daru el ne dőljön, egy hatalmas, megmozdíthatatlan sziklatömbhöz erősítették egy

mászókarommal. Másnap reggel azonban valahogy nem gondoltak rá, hogy a daru még mindig a sziklához van kötve, úgyhogy amikor az egyik munkás beindította és el akarta mozdítani, a fiúk egy hatalmas csikorgó hangot hallottak, majd a daru az ő irányukba kezdett zuhanni. Az egyiküknek – Sam Everingtonnak hívták – sikerült odébb vetődnie az útjából. Majd végignézte, amint a mellette dolgozó fiatalember eltűnik a daru alatt. „Vannak az életben olyan kulcsfontosságú pillanatok, amikor azt mondod magadban: basszus, most meghalok” – mesélte Sam. Miután látta meghalni a barátját, ígéretet tett magának. Nem fogja alvajáróként leélni az életét. Teljesen meg akarja élni az életet. És ez azt jelentette, hogy nem hajlandó követni a többiek forgatókönyveit – hogy megpróbál csak azzal foglalkozni, ami igazán számít. Sam erre a pillanatra gondolt akkor is, amikor – fiatal orvosként KeletLondonban – kényelmetlenül érezte magát amiatt, hogy folyton észrevett valamit, amit nem lett volna szabad meglátnia. Sokan fordultak hozzá depresszióval és szorongással, és ő a képzése során megtanulta, hogyan reagáljon erre. „Az orvosi egyetemen – mondta – minden a biomedikális szemléletű gyógyászatról szólt, tehát amit depresszióként írunk le, azt a neurotranszmitterek okozták – a kibillent kémiai egyensúly.” A megoldás így aztán a gyógyszerezés volt. Ez azonban nem felelt meg az általa látott valóságnak. Ha Sam leült és elbeszélgetett a pácienseivel, és valóban meghallgatta őket, nagyon ritkán bizonyult az eredeti probléma – hogy rosszul működött valami az agyukban – a valódi gondjuknak. Szinte mindig volt valami a mélyben, és ha megkérdezte, beszéltek is róla. Egy nap bejött hozzá egy fiatalember a környékről, aki nagyon-nagyon lehangolt volt. Sam elővette a recepttömbjét, hogy gyógyszert írjon neki, és egy szociális munkáshoz irányítsa. A férfi a szemébe nézett, és azt mondta neki: „Kell a francnak a szociális munkás. Nekem a szociális munkás fizetése kellene.” Sam ránézette, és ezt gondolta: „Igaza van. Én járok rossz úton.”

Végiggondolta, hogy mit tanult az egyetemen, és ráébredt: „Itt valami kimaradt.” Később elmondta, hogy mindenből, az egész képzésből „hiányzott a megoldás egy nagyon jelentős része”. Rájött, hogy a betegei sokszor azért voltak depressziósok, mert az életükből kihullottak azok a dolgok, amelyekért érdemes élni. És visszaemlékezett az ígéretre, amelyet tizenhét évesen tett magának. Tehát, tette fel magában a kérdést, ha őszintén akarok reagálni a depresszióra, mit kell most tennem?

Lisa életében először járt abban az orvosközpontban, amelyet többek között Sam irányított. A Bromley-by-Bow Center egy kelet-londoni betonhasadékban található néhány csúnya bérház közé szorítva, a hatalmas körforgalmi alagút végéhez közel. Fájdalmasan feszélyezetten érezte magát. Évek óta szinte alig hagyta el a lakását. A haja hosszú volt, lenőtt, göndör és gondozatlan. Ronald MacDonaldhez tudta volna hasonlítani magát. Nemigen hitt benne, hogy ez az új program segíthet neki, vagy hogy képes lesz hosszú ideig emberek között maradni. Sam terve – hasonló gondolkodású emberek egy csoportjával akart dolgozni – egyszerű volt. Meg volt győződve arról, hogy a depressziós pácienseinek alapvetően nem az agyában vagy a testében, hanem az életében romlott el valami, és ha azt akarta, hogy jobban legyenek, abban kellett segítenie nekik, hogy az életükön változtassanak. Arra volt szükségük, hogy „visszakapcsolódjanak”. Egy olyan csapat munkájában vett részt, akik ezt az orvosi rendelőközpontot minden kelet-londoni önkéntes csoport központjává alakították egy addig páratlan kísérlet részeként.1 Amikor elmentél az orvosodhoz, nem csak tablettákat kaptál. Felírt neked egyet a több száz visszakapcsolódási módszer közül is – hogy kapcsolatot létesíts a körülötted lévőkkel, a társadalommal, a valóban fontos értékekkel.

Ami Lisa receptjén szerepelt, az kívülről nézve már-már hülyeségnek tűnő apróság. A gyógyközponttól egy sarokra volt egy ronda, részben lebetonozott terület, amelyet a helyiek csak „Kutyaszar köznek” hívtak – nem igazán volt ott semmi, csak gaz, egy ócska kis emelvény és (amint a neve is sugallja) kutyagumi. Az egyik programnak, melynek az elindításában Sam segített, az volt a célja, hogy ezt a csúnya senkiföldjét virágokkal és zöldségekkel teli burjánzó kertté alakítsák. Volt egy koordinátora a projektnek a kísérlet vezetői közül, egyébiránt azonban arra a körülbelül húszfőnyi önkéntespácienscsapatra bízták, akik depresszióban vagy más hasonlóan gyötrelmes nyavalyában szenvedtek. A tiétek, mondták nekik. Segítsetek széppé varázsolnunk. Az első napon, amit Lisa ezen a sivár területen töltött, végignézett a gyomokon, cserjéken és a többi önkéntesen, és a gondolat, hogy ők felelnek ezért, rettenetes szorongással töltötte el. Hogyan érhetnék el heti kétnapi munkával, hogy itt bármi történjen? A szíve vadul kalapálni kezdett. Nagyon ideges, akadozó beszélgetést folytatott a csoport néhány tagjával. Megismerkedett egy fehér munkásosztálybeli férfival, aki elmesélte neki, hogy nagyon fiatalon kihullott az iskolapadból. Az orvosoktól Lisa később megtudta, hogy a férfi éveken át járt hozzájuk, és olyan fenyegetően és agresszíven viselkedett, hogy kétszer is meggondolták, mielőtt bevették a programba. Megismerkedett Mr. Singh-gel, egy idősebb ázsiai férfival, aki azt mondta, hogy bejárta a világot, és fantasztikus történeteket kezdett mesélni az utazásairól.2 Volt két súlyos tanulási nehézséggel küzdő ember. És voltak szép számmal olyan középosztálybeli emberek, akik nem tudták lerázni magukról a bánatot. Lisa nézte őket, és arra gondolt, hogy nincs Londonban máshol olyan hely, ahol mi mind szóba elegyednénk egymással. De egyetértettek abban, hogy közös céljuk van – hogy széppé teszik ezt a parkot, hogy szívesen menjenek rajta végig az emberek. Az első néhány hónapban magokról és palántákról tájékozódtak, és

megbeszélték, hogy milyennek szeretnék kialakítani a parkot. Városi emberek voltak – fogalmuk sem volt az efféle munkáról. Rájöttek, hogy többet kell tudniuk a természetről. Lassú folyamat volt. Elültettek valamit az egyik héten, és várták, hogy kinőjön – de nem bukkant elő semmi. Csak akkor értették meg, hogy milyen hibát követtek el, amikor kézzel túrták a földet, és rájöttek, hogy a föld a terület egyik részén nagyon agyagos volt. Amint teltek a hetek, kezdték megérteni, hogy meg kell ismerniük az évszakok ritmusát, és a lábuk alatt lévő talajban zajló változásokat. Elhatározták, hogy nárciszt, cserjéket és szerzonális virágokat fognak ültetni. Kezdetben lassan és nehezen haladtak. Rájöttek, hogy „van valami a természetben – mesélte Lisa. – A természet működésén nem tudsz változtatni – mert ott az időjárás. Ott vannak az évszakok. Úgyhogy elültethetsz dolgokat, és aztán vagy sikerülnek, vagy nem. Meg kell tanulnod a módját. Meg kell tanulnod türelmesnek lenni. Ez nem gyorsjavítás. A kert kialakítása időbe telik, és energiabefektetést és eltökéltséget igényel… Lehet, hogy úgy érzed, hogy egy napi kertészkedéssel nem sok mindent értél el, de ha minden héten dolgozol rajta, némi idő elteltével meglátod a változást.” Meg kellett tanulnia, hogy „elkötelezettség kell hozzá egy hosszú folyamat mellett, ehhez pedig türelmet kell tanulni”. A depressziós vagy szorongó

embereket

általában – amikor

a

gyógyszereken túlmutató kezelést ajánlanak nekik – olyan helyzetbe hozzák, ahol beszélniük kell az érzéseikről, pedig gyakran erre vágynak a legkevésbé. Az érzéseik elviselhetetlenek. Itt volt egy helyük, ahol lassú és kitartó munkát kellett végezniük, és nem kellett beszélniük semmi másról, csak erről. Amint azonban elkezdtek megbízni egymásban, beszéltek arról is, hogy mit éreznek – egy számukra kényelmes tempóban. Lisa a csoport olyan tagjainak mesélt magáról, akiket kedvelt. Cserébe ők is meséltek magukról. Lisa pedig rájött, hogy ott mindenkinek érthető oka volt arra, hogy szörnyen érezze magát. Az egyik férfi, aki a csoportjukban volt, halkan

mesélte Lisának, hogy minden éjjel a 25-ös buszon aludt. A sofőrök tudták, hogy nincs hol laknia, ezért nem dobták le a buszról. Lisa ránézett, és arra gondolt, hogy ilyen helyzetben hogy lehet elkerülni a depressziót egyáltalán. Azokhoz az orvosokhoz hasonlóan, akik Kambodzsában rájöttek, hogy annak a gazdának egy tehénre volt szüksége, Lisa is rájött, hogy a kertészcsoport depressziós tagjai közül sokaknak valamilyen gyakorlati megoldásra volt szükségük. Úgyhogy telefonálni kezdett, és addig járt a tanács nyakára, amíg végre megígérték, hogy elszállásolják azt a hajléktalan férfit. A következő hónapok alatt aztán egyre enyhült a depressziója. Telt-múlt az idő, és a csoport végre láthatta, amint a kert virágba borul. Emberek sétáltak át a parkon, és megköszönték a csoportnak – ezeknek az embereknek, akik olyan sokáig elzárkóztak és hasznavehetetlennek érezték magukat –, amit tettek. Egy idős fehér asszony mindig megállt a vásárlásból hazafelé menet, és pénzt adott a csoport bengáli nő tagjainak, hogy ültessenek még több virágot. Mr. Singh, az idős bengáli férfi beszélt a csoportnak arról, hogy ezek a virágok hogyan kapcsolódnak mindenhez az univerzumban – a kozmikus terv részeként. A maguk szerény módján kezdték érezni, hogy céljuk van – hogy képesek valamire. Egyszer a csoport egyik tagja megkérdezte Lisát, hogyan lett depressziós, és amikor elmondta, a férfi így reagált rá: „Bántottak a munkahelyeden? Engem bántottak.” Később ez a férfi elmesélte neki az élete két kulcsmozzanatát: „Rájöttem, hogy mi ketten ugyanolyanok vagyunk” – mondta neki. Amikor Lisa idáig jutott a mesélésben, könnyekre fakadt: „Ó, Istenem, hiszen a projekt lényegében pont erről szólt!” A csoport sok tagjánál a mély leválasztódás két formáját gyógyították meg ezáltal. Az egyik az emberekkel való kapcsolat elvesztése volt. Van a Bromley-by-Bow Centerben egy kávézó, amelyet Sam vezet, és ahol a kerti munkával töltött napokat befejezték, és Lisa néhány hónap elteltével azt vette

észre, hogy már-már kiabál, mert annyira megkönnyebbült attól, hogy – ennyi idő után – végre megint igazából beszélget az emberekkel. Azelőtt rettegett attól, hogy kilépjen az ajtón, és gyötrelmesen félszeg volt az emberek előtt; de most, jött rá, átsegítették azon a bizonyos kezdeti nehézségen. Azt mesélte, hogy szinte kétségbeesetten vágyott rá, hogy újra emberi kapcsolatai legyenek. Amint egyre inkább részese volt a problémáiknak és örömeiknek, „már nem foglalkoztam olyan kényszeresen magammal. Voltak mások, akikért aggódhattam.” Phil, a dühös fehér fiatalember, akitől egy picit féltek az orvosok – akivel kapcsolatban fenntartásaik voltak, hogy bevegyék-e a programba – a szárnyai alá vette a két tanulási problémákkal küszködő csoporttagot. Mindig ő gondoskodott róla elsőként, hogy mindenben benne legyenek, és segítette őket. Ő javasolta azt is, hogy mind menjenek el egy kertészeti tanfolyamra, hogy szerezzenek bizonyítványt – amire aztán a csoport együtt be is iratkozott. Lisa szerint a másik típusú leválasztódás, ami a program során gyógyult, a természettől való elszigeteltség volt. „Van abban valami, amikor az ember a természetes környezettel foglalkozik, még ha az csak egy kis bokros rész is egy város közepén – mondta. – Újra kapcsolatba kerülsz a földdel, és észreveszed a kis dolgokat. Egyszer csak már nem hallod a repülőgépeket és a forgalom zaját, és ráérzel, hogy milyen parányiak, milyen jelentéktelenek is vagyunk.” Később hozzátette: Konkrétan az segített „tudatosan érzékelnie a helyet”, hogy bepiszkolta a kezét – szó szerint bepiszkolta. „Nem csak rólam szól. Ott van az ég. A messzeségben ott van a Nap… Ez nem mind miattam van, igaz? Nem az én igazságtalansággal vívott csatározásaimról szól mindez. Létezik egy nagyobb egész, és újra annak a része akarok lenni. Ezt éreztem, amint ott ültem a kert egyik betonkockáján, a virágágyást túrva a kezemmel.” Ennek a szerény kis programnak köszönhetően „az a két dolog, amellyel

már teljesen elveszítettem a kapcsolatot – az emberek és a természet – visszatért az életembe”. Lisa úgy érezte, hogy amint a kert életre kelt, úgy tértek vissza a csoport tagjai is az életbe. Évek óta először voltak büszkék valamire, amit tettek. Valami szépet hoztak létre. Amikor elmentem sétálni abba a kertbe, amelyet megépítettek, elfogott valami tiszta derű a kis zöld oázisban a parányi csobogóval, mely ott bújt meg ennek a nehézkes, szennyezett kelet-londoni rögnek a mélyén, ahol olyan sokáig éltem. Miután eltöltött néhány évet ebben a kertészeti programban, Lisa leállt a Prozac szedésével, és a rá következő évek alatt közel harminc kilót fogyott. Találkozott egy kertésszel, egy Ian nevű férfival, akivel egymásba szerettek, és további néhány év elteltével elköltözött egy kis walesi faluba, ahol – mire én találkoztam vele – éppen arra készült, hogy saját kertészeti központot nyisson. Még ma is tartja a kapcsolatot a régi kertészcsoportja néhány tagjával. Megmentették egymást, mondta. Egymást és a talajt.

Órákon át beszélgettem Lisával egy kolbászból és sültkrumpliból álló keletlondoni reggeli mellett, és elmondta, hogy vannak, akik félreérthetik a kertészcsoport tanulságát. „Ez nem csak úgy egyszerűen megtörténik. Ha úgy gondolod, hogy depressziós vagy, nem mehetsz csak úgy ki, hogy keress egy kertet, ahol majd ott ragadsz, és jobban érzed magad. Vezetni és támogatni kell a programban résztvevőket.” Amikor az emberek ilyeneket mondanak, hogy „Ó, csak ülj ki egy kicsit egy parkba, és meglátod, jobban leszel; menj el gyalogolni az erdőbe, és jobban leszel”, ő azt feleli: „Igen, ez persze igaz, de kell hozzá valaki, aki segít.” Egyedül soha nem tudta volna végigcsinálni. Kellett egy orvos, aki felírja receptre – aki szépen elmagyarázza neki a gyógyító értékét, és noszogatja,

hogy megtegye –, hogy megtörténhessen. Attól tart, hogy enélkül talán még mindig ott ülne abban a házban, tömné magába a Ben and Jerry’s jégkrémeket, félne attól, hogy emberek lássák, és lassan teljesen bezárkózna.

Amikor először jártam ott, láttam, hogy a Bromley-by-Bow Center recepcióspultjánál irányíthatnak orvoshoz, illetve az onnan működtetett több mint száz szociális program – az agyagozástól kezdve a mozgás különböző fajtáin keresztül egészen a közösség tagjainak segítséget nyújtó csoportokig – valamelyikéhez. Ha az orvosodhoz igyekszel, úgy találhatod, hogy a hely egy kicsit másképp néz ki, mint az addig látott rendelőközpontok. Az orvos nem egy asztal és egy számítógépes monitor mögött ül. Egymás mellett ültök. Ez, mesélte Sam, az egyik egyszerű módja, amellyel kifejezik, hogy enyhén másképp gondolnak az emberi egészségre. Orvosként azt tanulta, hogy úgy viselkedjen, mint „a tudást birtokló személy”. A beteg bejön, elmondja néhány tünetét, te elvégzel pár vizsgálatot, majd kinyilatkoztatod, hogy mi a baja és hogyan lehet megoldani. Vannak esetek, amikor ez a helyes megközelítés, mondja. „A fertőzés ráhúzódott az Ön tüdejére, antibiotikumra van szüksége, piff, puff, minden világos” – de „az esetek nagyon nagy többsége” nem ilyen. A legtöbben azért mennek orvoshoz, mert szenvednek. Még a puszta fizikai fájdalom is – ha mondjuk hasogat a térded – sokkal rosszabbnak érződik, ha semmi más nincs az életedben, és nincsenek kapcsolódásaid. Azt mondja, hogy szinte minden konzultációja részben a beteg érzelmi egészségéről szól. Az orvos feladatának legnagyobb része az, hogy meghallgassa a betegét. Megtanulta, különösen a depresszió és szorongás kapcsán, hogy ne azt kérdezze a pácienstől, hogy „mi a baja”, hanem hogy „mi a fontos neki”. Ha megoldást szeretnél találni, meg kell hallgatnod, hogy mi hiányzik a

depressziós vagy szorongó páciens életéből – és segítened kell neki abban, hogy megtalálja az arra vezető utat. A Bromley-by-Bow orvosai írnak fel szintetikus antidepresszánsokat; megvédik őket, és hisznek a működésükben. De csak a teljes kép részeként, és nem hosszú távú megoldásként tekintenek rájuk. Saul Marmot, egy ottani másik orvos így beszélt erről: „Semmi értelme… ragtapaszt tenni” a beteg fájdalmára. Nem: „A feladat az eredeti okok kezelése – amiért ilyen állapotba került.” Később azt mondta: „Nincs értelme antidepresszánsokat szedetni velük, ha semmi nem változik, mert akkor, ha abbahagyják az antidepresszáns szedését, ugyanott lesznek, ahonnan elindultak… Valaminek változnia kell, különben ugyanoda fogsz visszajutni.” A páciensek gyakran abban a hitben jelennek meg – én is így voltam ezzel –, hogy a depressziójuk pusztán fizikai jellegű, valamilyen agyi működési hiba eredménye. Sam azzal kezdi, hogy elmagyaráz nekik két dolgot, és mindkettő meglepetésként érheti őket. Először azt mondja el, hogy az orvosok nagyon sok mindent nem tudnak a depresszióról és a szorongásról, és hogy ez nagyon összetett kérdés, tehát a beteggel együtt dolgozva kell a mélyére ásniuk. „Az alapvető filozófiánk részét képezi, hogy meglegyen bennünk az alázat ahhoz, hogy kimondjuk: nem tudom. Ez nagyon fontos. Ez a legfontosabb, amit mondhatsz. Ja, és ezzel, hogy ezt beismered, növeled a beteg beléd vetett bizalmát.” Ezután elmeséli nekik, hogy miután néhány évvel azelőtt elvált, mélységes, állandó szorongás kerítette a hatalmába, és ez éveken át ment így. Ez, mondja, bárkivel előfordulhat. Nem vagy egyedül. „Van valami abban, amikor azt mondjuk, hogy ez rendben van – mondja Sam. – Nem szívesen használom a normális szót, de ez normális.” Ha ezzel szemben Sam azt mondaná neked, hogy egyszerűen csak az agyadban van a probléma, akkor „afelett nincs kontrollod, és nem tehetsz ellene semmit. Ez nyilvánvalóan totális badarság. És hogyan hoz ez rendbe

téged hosszú távon?” „Amikor depressziós vagy – mondja –, valami nagyon sötét helyen jársz, és ha csak egy icipici kóstolót kaphatsz is a felépülésből, még ha az csak morzsányi is, egy icipici remény, az is rettenetesen fontos, és soha nem tudhatod igazán, hogy honnan érkezik a reménysugár.” Ezért a visszakapcsolódáshoz vezető apró lépések hatalmas, széles menüjét teríti a betegei elé. Amikor beszélget velük, megpróbálja modellezni az adott kapcsolódási formát. A munkájához tartozik, mondja, hogy „jó barát legyen”. Mindössze néhány száz méterre lakik a központtól. Elérhető. És azt mondja, hogy a központ filozófiájának másik lényeges része ez: „Minden ok lehet az ünneplésre.” Mindig találnak alkalmat rá, hogy bulit rendezzenek, ahová minden páciens hivatalos. Sam úgy nevezi ezt, hogy „társaság receptre”, és ezzel valódi vitát robbantott ki.3 A lehetséges előnyei nyilvánvalók. Sam egészségtrösztje évente egymillió fontot (körülbelül 1,2 millió dollárt) költ arra, hogy tizenhétezer páciensnek biztosítsák a megfelelő szintetikus antidepresszánsokat – korlátozott eredménnyel. Sam gyanítja, hogy a receptre felírt társasági élménnyel jelentősen kevesebb pénzért ugyanazt vagy jobb eredményeket érhetnek el. Ezért a Bromley-by-Bow Center – és a „Társaság receptre” elvet alkalmazó más csoportok – évek óta gyűjtik türelmesen az adatokat abban a reményben, hogy az akadémikus orvoslás végre tanulmányozni kezdi a munkásságukat. Eddig azonban kevés ilyen kutatás zajlott. Hogy miért? A történet ugyanaz, amit mindenhol hallok. A depressziós és szorongó betegek gyógyszerezése a világ egyik legnagyobb iparága, ezért hatalmas pénzeket tolnak ennek a kutatásába (és ezek a kutatások, amint megtudtam, gyakran torzítottak). A receptre felírt társasági élmény, ha sikeres, nem kerül ennyibe. Sőt, hatalmas lyukat robbantana ebbe a multimilliárd dolláros szintetikus piacba – csökkenne a profit. Úgyhogy az érdekeltek

hallani sem akarnak róla. Végeztek azonban egy tudományos kutatássorozatot a „terápiás kertészkedésről” – arról, amikor kertészkedésre próbálnak rávenni embereket a mentális egészségük javítása érdekében.4 Egyik kutatást sem kifejezetten nagy csoportokkal vagy hosszú időn át végezték, és a megtervezésük sem tökéletes, ezért némi szkepszissel kell kezelnünk az eredményeket – ezek azonban mégis sugallanak valamit, aminek jobban utána kellene járnunk. Az egyik, depressziósokkal végzett norvég vizsgálat során az derült ki, hogy az alanyok átlagosan 4,5 pontot javultak azon a bizonyos depresszióskálán – ami a szintetikus antidepresszánsok hatásának több mint a kétszerese. Egy másik, súlyosan szorongó fiatal nőkkel végzett kutatásban hasonló hatást állapítottak meg. Ezek szerint legalábbis jó ezen a ponton elkezdeni elvetni a kutatás magvait.5

Visszamentem Michael Marmothoz, ahhoz a társadalomtudóshoz, aki elsőként fedezte fel, hogy az értelmetlen munka depresszióssá tesz. Talán még emlékszel, hogy az ő utazása egy klinikán kezdődött Sydney-ben, ahol megfigyelte, hogy azokat, akik azért jelennek meg depressziósan a kórházában, mert az életük vacak, mindössze egy üveg fehér kanalas orvossággal bocsátják el. Tudtam, hogy Michael ellátogatott a Bromley-byBow központba, és éveken keresztül nem hivatalos tanácsadóként működött együtt velük, és szerettem volna hallani, hogy ő miképpen vélekedik erről. Elmondta, hogy amit tesznek, az nagyon egyszerű. Amikor az emberek valamilyen fizikai problémával jönnek hozzájuk, a fizikai problémát kezelik. De sokszor – talán a legtöbbször – nem ilyen jellegű okból megyünk orvoshoz. „Ha valaki egy az életében jelentkező problémával megy hozzájuk – mondta –, akkor azt a problémát próbálják orvosolni.”

Sam, az az orvos, aki segített ennek a klinikának az átalakításában, azt mondja, hogy gyanúja szerint száz év múlva úgy tekintünk majd vissza arra a felfedezésre, hogy a depresszió és a szorongás gyógyításához az emberek érzelmi szükségletivel kell foglalkozni, mint az orvoslás történetének egyik legjelentősebb pillanatára. Az 1850-es évekig senki nem tudta, mi okozza a kolerát, és így az hatalmas tömegekkel végzett.6 Majd egy John Snow nevű orvos rájött (véletlenül éppen csak néhány kilométernyire Sam intézetétől), hogy a betegséget a víz terjeszti – és elkezdtek megfelelő csatornarendszereket építeni. Ennek köszönhetően nyugaton megszűntek a kolerajárványok. Az antidepresszáns, amint kiderült, nem csak egy pirula. Antidepresszáns az, ami enyhít a kétségbeesést. Amiatt, hogy a bizonyítékok szerint a szintetikus antidepresszánsok a legtöbb embernél nem működnek, nem kell feladnunk az antidepresszáns elképzelését. De neki kell látnunk jobb antidepresszánsok keresésének – és lehet, hogy ezek egyáltalán nem hasonlítanak majd arra, amit a nagy gyógyszeripar, a Big Pharma tanított nekünk. Saul Marmot, az egyik itteni orvos mondta nekem, hogy a Bromley-byBow központban kialakított megközelítés előnyei „annyira nyilvánvalók, hogy nem is értem, miért nem láttam meg ezt hamarabb, és hogy az egész társadalom miért nem látja be”.

Sam Everingtonnal a központ forgalmas büféjében beszélgettem, és folyton félbeszakítottak minket az emberek, akik odajöttek, hogy váltsanak vele pár szót, vagy megöleljék. Ott az a hölgy, aki üvegfestést tanít a betegeknek,

mondta. Az a férfi korábban rendőr volt, és először hivatalból rendelték ki ide, de aztán beleszeretett az intézetünkbe, és most már nálunk dolgozik. Vicces, mondta, látni, amikor tizenévesek jönnek be és a tanácsát kérik azzal kapcsolatban, hogy mit kellene hipotetikusan tennie annak, aki el akar kerülni egy hipotetikus bűncselekményt. Sam, miközben odaintett valakinek, elmesélt valamit. Azt tanulta itt, hogy amikor kapcsolatot tudsz létesíteni a körülötted lévőkkel, „az az emberi természet helyreállítása”. Az újraélesztett kapcsolatok ezen hálójában ülve a szomszéd asztalnál lévő nő, aki hallotta, hogy miről beszélgetünk, elmosolyodott – Samre, és magában. Sam odanézett, és visszamosolygott rá.

TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Harmadik visszakapcsolódás: Az értelmes munka Akármikor elönt az optimizmus azzal kapcsolatban, hogy a visszakapcsolódás esélyei túlcsordulhatnak az olyan kis elszigetelt fénypontokon, mint Kotti Berlinben vagy a Bromley-by-Bow Kelet-Londonban, hatalmas akadályba ütközöm, és sokáig nem jöttem rá, hogyan juthatok túl rajta. Az életünk ébren töltött részének a többségét munkával töltjük – és nyolcvanhét százalékunkat ez a munka vagy nem érdekli, vagy utálattal tölti el. Annak, hogy utálod a munkádat, kétszer akkora az esélye, mint hogy szereted, és ha beleszámítod az e-mailezést is, a munkaidő egyre inkább beleterpeszkedik az életünkbe – heti ötvenöt-hatvan órában is akár. Ez nem holmi vakondtúrás. Hatalmas hegy ez, mely szinte mindnyájunk életében központi helyet foglal el. Erre fordítjuk az időnket, és erre fordítjuk az életünket. Tehát igen, mondhatod az embereknek, hogy próbálkozzanak alternatívákkal, keressék aktívan a kapcsolatokat – de mégis mikor kellene ezt tenniük? Abban a négy órában, amikor lerogynak a kanapéra, és próbálnak a gyerekeikkel lenni, mielőtt végre ágyba kerülnek, csak hogy kezdődjön minden elölről? De én nem erre az akadályra gondoltam. Az akadály az elvégzendő értelmetlen munka. Ez nem olyan, mint a depresszió és a szorongás néhány más oka, amelyekkel eddig foglalkoztunk, mint a gyerekkori trauma vagy a szélsőséges anyagiasság, melyek egy átfogóbb rendszer szükségtelen hibái. A munka igazán lényeges. Végiggondoltam, hogy a rokonaim milyen állásokat töltöttek be. Az anyai nagyanyám vécéket takarított; az anyai nagyapám

dokkmunkás volt; az apai nagyszüleim gazdálkodtak; az apám buszsofőr volt; az anyám egy olyan helyen dolgozott, ahol a családon belüli erőszak áldozatai meghúzhatták magukat; a nővérem kórházi nővér; a fivérem árubeszerző egy szupermarketnél. Ezek a munkák mind szükségesek. Ha többé nem végeznék el őket, a társadalmunk fontos elemei nem működnének tovább. És ha ez a munka – hogy megmondják, mit csinálj, hogy rákényszerítenek, hogy a piaci követelmények olyan utálatos dolgok megtételére késztetnek, amelyek ugyanakkor szükségesek – lényegbe vágó, akkor folytatni kell, még ha depressziót és szorongást okoz is. Olyan érzést keltett, mint egy szükségszerű csapda. Egyéni szinten néhányan megmenekülhetünk ettől. Ha váltani tudsz egy olyan állásra, ahol kevésbé irányítanak, és több önállóságot kapsz, vagy ha olyan munkát végzel, ami meggyőződésed szerint számít – akkor csináld! Ezáltal a szorongásod és depressziód valószínűleg enyhülni fog. Egy olyan környezetben azonban, ahol az emberek mindössze tizenhárom százalékának van olyan munkája, amit értelmesnek talál, ez a tanács már-már kegyetlennek tűnik. A legtöbben – legalábbis ebben a mai környezetben – nem fogunk olyan munkát kapni, amit személyesen értelmesnek találhatunk. Miközben ezt írom, magam elé képzelek egy embert, akit ismerek és szeretek; egyedülálló anya, aki kevéssé fizetett, utálatos munkát végez, hogy a három gyerekkel meg tudják tartani a lakásukat. Gonosz és értelmetlen dolog lenne azt tanácsolni neki, hogy keressen kielégítőbb munkát, amikor azért is küzdenie kell, hogy ne veszítse el azt, amije van. Csak egy igen prózai helyre ellátogatva kezdtem el másképpen gondolni erre az akadályra – és az átlépésére. Egy kis baltimore-i kerékpárjavító műhelyről és -üzletről van szó. Elmeséltek nekem egy történetet. És ez a történet egy sokkal átfogóbb vitára készített fel, és arra utaló bizonyítékra, hogy mi magunk több értelmet vihetünk a munkánkba, és radikálisan enyhíthetjük lehangoló természetét – és ez nemcsak néhány kivételezett

egyén, hanem a társadalom egésze számára elérhető.

Aznap, amikor Meredith Mitchell beadta a felmondását, elgondolkodott azon, hogy vajon őrültséget csinált-e. Egy nem profitorientált kampánycsoport pénzgyűjtő egységénél dolgozott Marylandben. Tipikus irodai munkát végzett: határidős feladatokat kapott, és az volt a dolga, hogy szinte észrevétlenül tegye, amit mondanak neki. Néha lettek volna arra vonatkozó ötletei, hogy hogyan lehetne javítani a dolgokon. Ha elő akart hozakodni ezekkel, mindig azt mondták neki, hogy foglalkozzon a saját feladatával. A főnöke kedves ember látszatát keltette, de kiszámíthatatlan volt, és Meredith soha nem tudta kiismerni magát a hangulatváltozásaiban. Tudta, hogy elvi síkon a munkájával valószínűleg valami jót tesz, de ehhez soha nem tudott kapcsolódni. Olyan érzés volt, mintha karaoke életet élne – az volt a dolga, hogy a mások által írt dalokat énekelje.1 Ebben az életben soha nem jutott volna oda, hogy megírhassa a saját dalát. Huszonnégy évesen ezt látta elterülni maga előtt a messzeségbe nyúlóan a következő negyven év során. Ekkoriban kezdett el érezni egyfajta mindent átható szorongást, amivel nem igazán tudott mit kezdeni. Vasárnap esténként azt érezte, hogy a szíve a mellkasában kalapál, és elfogta a rettegés a közelgő hét miatt.2 Kis idő múlva azt vette észre, hogy hétközben már aludni sem tud. Folyton felébresztette valami bénító idegesség, aminek nem tudta az okát. Ennek ellenére, amikor megmondta a főnökének, hogy kilép, egyáltalán nem volt biztos benne, hogy helyesen cselekszik. Konzervatív politikai környezetben nőtt fel, és amire éppen vállalkozni készült, az az ő szemükben radikális és furcsa dolog volt – és, ha őszinte akart lenni, ő is így találta. Meredith férjének, Joshnak volt egy terve. Tizenhat éves kora óta dolgozott kerékpárüzletekben, és már évekkel azelőtt is a kerékpározás volt a hobbija:

imádta azokat az ötven centiméteres BMX kerékpárokat, amelyekkel végigszáguldhatott a városban, és igazi bringás trükköket mutathatott be az épületek ferde falain. Ebből a munkából azonban, ezt megtanulta, igen nehezen lehet megélni. Keveset fizetnek érte. Sem munkaszerződésed, sem betegszabadságod vagy rendes fizetett szabadságod nincsen. Időnként monotonná válhat. Állandó bizonytalanságban vagy. Nem tervezhetsz semmit, nincs felfelé vezető út – lényegében megrekedsz a hierarchia legalsó fokán. Ha fizetésemelést szerettél volna, vagy otthon akartál maradni egy napot, amikor megbetegedtél, könyörögnöd kellett a főnöknek. Josh néhány évig egy tipikus városi üzletben dolgozott. A tulajdonos éppenséggel nem volt rossz ember, az ő kerékpárüzletében dolgozva azonban az élet – mindezen okokból – elég nyomorult volt. Kamaszként tűrhető volt, a húszas éveidbe lépve azonban, amikor elkezdted volna tervezgetni a jövődet, csak egy tátongó lyukat láttál magad előtt. Josh megoldása először az volt, hogy valami olyasmivel próbálkozzon, ami nagyrészt kikopott már az életből az Egyesült Államokban. Megkereste a kollégáit – tízen dolgoztak az üzletben – azzal, hogy lenne-e kedvük együtt kialakítani egy szakszervezetet, hogy hivatalosan folyamodhassanak jobb munkafeltételekért. Beletelt némi időbe meggyőzni őket, de Josh lelkes srác, és az ott dolgozók mind aláírták, hogy csatlakoznak. Készítettek egy listát azokról az elég alapvető kérésekről, amelyekkel kapcsolatban úgy érezték, hogy ha teljesülnek, azzal jobb lehet az életük. Írásos szerződéseket akartak. Két kollégájuknak jobb fizetést kértek, hogy felhozzák őket a többiek szintjére. És szerették volna elérni, hogy évente üljenek le, és tárgyaljanak a fizetésekről. Nem volt ez sok, de úgy érezték, hogy csökkentené a szorongásukat, és növelné a biztonságérzetüket. A kérések listája azonban – valójában – több volt ennél. Ezzel jelentették ki, hogy nem csak fogaskerekek egy gépezetben, mint a csavarok, amelyeket a javítandó kerékpárokba betekernek. Emberek, akiknek szükségleteik vannak.

Partnerek, akik tiszteletet érdemelnek. Akkoriban nemigen gondolt erre így, de a büszkeségük helyreállításáról is szólt, mondta később Josh – olyan munkások büszkeségének a helyreállításáról, akiknek azt mondták, hogy lényegében nem érnek sokat, és bármikor félre lehet őket söpörni. Josh ennek ellenére úgy érezte, hogy erős pozícióban vannak, mert tudta, hogy az üzlet nem működne nélkülük. Amikor elé álltak a kéréseikkel, Josh főnöke komolyan meglepődött, de azt mondta, hogy átgondolja. Néhány nap elteltével felfogadott egy erre szakosodott jogászt, és megkezdődött egy hosszú folyamat, melynek során meg akarta tagadni tőlük a szervezetté alakulás jogát. Hónapokon át zajlott, és az Egyesült Államok teljes jogrendszere úgy van kitalálva, hogy nehéz legyen szakszervezetet kialakítani, és könnyen le lehessen verni őket. A munkásoknak nem tellett jogászra. A főnök elkezdett új munkásokat felvenni, hogy aláássa a szervezetbe tömörültek megmozdulásait. Josh tudta, hogy hivatalosan illegális lenne kirúgni őt vagy bármelyik másik munkást – mindkét oldal tisztában volt azonban azzal, hogy a munkások nem engedhetnek meg maguknak egy hosszan tartó jogi procedúrát ennek a jognak az érvényesítéséhez. Ekkor támadt Joshnak egy ötlete. Tudta, hogyan működtetik a kerékpárosüzleteket. A szerelők is tudták, hogyan mennek a dolgok – mert szó szerint ők végeztek szinte minden munkát. Arra gondolt, hogy ezt ők is meg tudják csinálni. Egy ilyen üzletet mi magunk is el tudunk vezetni, a főnök nélkül. Ha ez egy megszokott amerikai történet lenne, Josh most kiszállna, és létrehozná a saját vállalkozását, és ő lenne a bringák világának Jeff Bezosa (vagy legalábbis tudna venni egy saját tengerparti házat Jersey partjainál). De Josh nem akart másokat irányítani. A kerékpárüzletekben töltött évek alatt megfigyelt néhány dolgot. A főnök elszigetelt. Még ha jó fej is, akkor is ebben a fura pozícióban van, hogy irányítja a többieket, és ettől nehezen tud normális hétköznapi kapcsolatokat kialakítani velük. És ezt a rendszert – hogy

van a csúcson egyvalaki, aki parancsokat oszt – Josh elég eredménytelennek találta. Az üzlet szintjén dolgozóknak rengeteg jó ötletük volt azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne fellendíteni az üzletet. Ők látták azt is, amit a főnök nem. De ez nem számított. A gondolataikat nem vették tekintetbe. És Josh gyanította, hogy ez magának az üzletnek is árt. Nem – Josh a része akart lenni az üzletnek, ami egy másik amerikai elképzelést képviselt: a demokráciát. Utánaolvasott az úgynevezett szövetkezeteknek. Kiderült, hogy az, ahogyan ma dolgozunk, és amit mindnyájan magától értetődőnek tekintünk – hadseregként irányított vállalat, melynek egy ember áll az élén, aki parancsot osztogat az alatta álló csapatoknak, akiknek nincs szavuk –, valójában elég friss újítás. Csak a 19. század végén vált az emberi munkavégzés bevett mintájává. Amikor először kezdték átvenni a hatalmat ezek a főnökök által vezetett cégek, a dolog élénk ellenállásba ütközött. Sokan rámutattak, hogy ez a „bérrabszolgaság” rendszerét hozza majd létre, ahol az embereket minden percben kontrollálják, és emiatt végül borzalmasan érzik majd magukat. Josh megtudta, hogy tettek javaslatokat a munkánk teljesen más alapelvekre épülő megszervezésére.3 Ezeket nevezték demokratikus szövetkezeteknek – és Josh kiderítette, hogy voltak köztük igazán sikeresek is. Josh tehát megbeszélte az elképzeléseit néhány közeli barátjával, olyanokkal, akikkel hosszú ideje dolgozott, és a feleségével, Meredithszel. Nyissuk meg a saját kerékpáros üzletünket, mégpedig szövetkezeti formában. Ezt azt jelenti, hogy osztozunk a munkán, és osztozunk a profiton is. Demokratikusan hozzuk meg a döntéseinket. Nem lesz főnökünk – mert mindnyájan főnökök leszünk. Keményen fogunk dolgozni – de másképpen. És lehet, hogy ettől mindnyájan jobban érezzük majd magunkat. Meredith vonzónak találta az ötletet – amint azonban felmondott a régi munkahelyén, ezek a kérdések jártak a fejében: Vajon reális döntést hoztam? Hogy fog ez működni?

Amint a sarki Baltimore Bicycle Works felé közeledtem a város közepén, messziről úgy festett, mint bármelyik másik városi kerékpárüzlet. A cementborítású földszinten mindenütt ragyogó, új kerékpárok és kiegészítők, valamint a pénztár, ahol az érkezésemkor éppen Meredith dolgozott. Amikor felvittek az emeletre, ott sok kerékpárt láttam a levegőben – emelőcsigákkal húzták fel őket –, mellettük pedig egy fickó állt. Az egész olyan volt, mintha valami kezdetleges műtéti eljárás zajlana. A kerékpárokat szétszedték, majd csavarhúzókkal és más, számomra teljesen ismeretlen szerszámokkal átalakították őket. George Clooney derengett fel a lelki szemeim előtt a Vészhelyzetből, amint szívműtétet végez egy betegen. Alex Ticu, egy a húszas évei végén járó, bozontos bajuszú fickó az egyik kerékpáron dolgozva az életéről mesélt nekem, mielőtt partner lett itt – amikor még egy cateringcégnél dolgozott. Kéthetente egyszer hallott a főnökéről, amikor is „vagy reggel hívta telefonon azért, hogy kiabáljon vele, vagy kifejezze a csalódottságát, vagy késő este, szintén telefonon, hogy kiabáljon vele, vagy kifejezze a csalódottságát… Mivel arról fogalma sem volt, hogy én mit dolgozom, soha nem értettem, hogy honnan szedi, hogy csalódnia kellett bennem.” Mint az átlagos cégeknél dolgozók közül sokan, ő is arról számolt be, hogy „stresszesen ébredt az éjszaka kellős közepén. Szörnyű volt. Mindenre kihatott.” Itt, mondta, máshogy megy a munka. A Baltimore Bicycle Worksnél minden csütörtök reggel összeülnek, hogy megbeszéljék a vállalkozásuk együtt meghozott döntéseit. A munkát hét különböző folyamatra szedték szét – a marketingtől a kerékpárszerelésig –, és mindenki legalább kétféle feladatkörért vállal közös felelősséget. Ha valakinek bármilyen ötlete van azzal kapcsolatban, hogy hogyan lehetne javítani valamin, vagy véget vetni valaminek, ami nem működik, ezen a megbeszélésen felvetheti. Ha valaki

mellé áll, megvitatják a csoportban, majd szavaznak róla. Tehát ha – például – valaki egy új kerékpármárkával szeretne foglalkozni, azt ezen a folyamaton kell keresztülvinnie. A vállalkozásban hat teljes értékű partner dolgozik, akik közösen viszik a folyamatokat, és amikor ott voltam, három segéd is dolgozott velük, akik egy évet töltenek így, majd – ha mindenki úgy érzi, hogy jó ötlet – teljes jogú partnerekké válhatnak. Minden év végén mindenki éves áttekintést készít mindenki másról. A cél az, hogy mindenki egyforma elkötelezettséget érezzen a szövetkezet iránt, és megtalálja a lehető legjobb módját az együttműködésnek és annak, hogy hozzájáruljon a vállalkozáshoz. Nem volt könnyű beindítani az új üzletet, és Meredith elmondta, hogy az első évben minden áldott napon tíz órát dolgozott. Több felelőssége volt itt, mint a régi munkájában. Ennek ellenére észrevett valami meglepő dolgot. Nem sok idővel azután, hogy már itt dolgozott, megszűnt az az éjszaka közepén szívdobogással ébresztő szorongása, és soha többé nem tért vissza. Tudni szerette volna, hogy miért. Voltak elképzelései, és ezek pontosan beleillettek abba, amit én is megtudtam korábban a depresszió és szorongás tudományáról. Minden korábbi állásában, mondta, az irányítás teljes hiányát tapasztalta meg. Ott „nem számított, ha volt egy jó ötleted – ha az a munkakörödön kívül esett, senkit nem igazán érdekelt. Bekerültél egy pozícióba, és ott dolgoztál, vártál a sorodra, hogy esetleg öt év múlva előléptessenek, és ha megtörtént, akkor ebben az új munkakörben dolgoztál megint csak öt évig.” Itt azonban, mondta, az ötletei – és mindenki másé – számítanak. „Azért érzem máshogy magam, mert ha van egy jó ötletem, vagy részletesebben utána szeretnék járni valaminek, akkor érzem, hogy megtehetem, hogy ez a szabadságomban áll, és láthatom, ahogy az elképzeléseim meghozzák a gyümölcsüket.” Ha egy új megjelenési stratégiát javasol, vagy rájön egy addig elkövetett hibára valamelyik kerékpár szerelésénél, vagy úgy gondolja, hogy van egy olyan tétel, amit érdemes lenne

értékesíteniük – az megtörténhet, és megláthatja az eredményét. Ahogy ott beszélgettem Meredithszel és néztük, hogy közben szerelik a kerékpárokat körülöttünk, az jutott eszembe, amit Michael Marmottól, attól a társadalomtudóstól tanultam, aki a brit közalkalmazottak között végezte a kutatásait, és kiderítette, hogyan betegíthet meg minket a munkánk fizikailag vagy szellemileg. Tőle tudom a következőket: nem maga a munka betegít meg. Három egyéb tényező játszik közre ebben. Az az érzés, hogy mások irányítanak – hogy értelmetlen fogaskerék vagy a rendszerben. Az az érzés, hogy akármilyen keményen dolgozol, ugyanúgy bánnak veled, és senki nem fogja észrevenni – az ő szavaival élve az egyensúly-eltolódás az erőfeszítés és a jutalmazás között. És az az érzés, hogy a hierarchia alacsony szintjén vagy – hogy alacsony státuszú személy vagy, aki semmit sem ér a sarokirodát birtokló Nagy Emberrel összehasonlítva. A Baltimore Bicycle Worksnél mindenki azt mondta, hogy sokkal-sokkal boldogabb, kevesebbet szorong, és kevésbé depressziós, mint amikor a társadalmunkban uralkodó hierarchikus szervezetben dolgozott. És most jön az, ami a legjobban lenyűgözött – és ami megmutatta, hogy hogyan lehet legyőzni azt a korábban áthághatatlannak tűnő akadályt. Ennél a cégnél senkinek sem változott drasztikusan a konkrét, napról napra végzett munkája. Azok, akik kerékpárokat javítottak, most is ezt tették. Akik marketingterületen dolgoztak, most is ezt csinálták. A céges szerkezet megváltozása azonban gyökeresen átalakította a munkájuk iránti érzéseiket. Josh, amikor vele beszélgettem, elmondta, hogy szerinte mi ennek az oka. „Én úgy látom, hogy a depressziónak és a szorongásnak ahhoz van köze, amikor az emberek igazán zavarodottak és tehetetlenek… Szerintem nehéz olyan társadalomban élni, ahol semmit nem te irányítasz… Nem te irányítod a gazdasági helyzetedet, ha úgy nézzük, hogy eleve bizonytalan, hogy kapsz-e munkát, ha pedig van állásod, bemész a munkahelyedre, és heti negyven, hatvan,

hetven,

nyolcvan

órát

töltesz

el

azon

a

helyen.

Nincs

»szólásszabadságod«. Nincs semmiféle szavazási lehetőséged.” A szorongás és a depresszió az ő szemében „észszerű reakciók a helyzetre, és nem valamiféle biológiai gebaszok”. Ez a típusú élet és munka, mondja, a probléma kezelésére tett kísérlet.4 Ha nincs beleszólásod a munkádba, az halottá és értelmetlenné válik. Ha azonban a te kezedben van az irányítás, megtelik értelemmel. A sajátoddá válik. És ha van valami a munkádban, ami lehangol, érvelhetsz a beszüntetése mellett, vagy azért, hogy értelmesebb dologgal helyettesíthesd – és jó esélyed van rá, hogy meg is hallgatnak. Talán mesterkéltnek tűnhet így bemutatni egy kerékpárüzletet, de nekem úgy tűnt, hogy ők ott tényleg megtalálták a közös munka egy olyan módját, amely sokkal jobban hasonlít ahhoz a törzsi együttműködéshez, amely életmódra az emberi törzsek Afrika szavannáin évezredekkel ezelőtt kifejlődtek – ahol mindenkinek szüksége volt mindenkire, és mindenki számára értelmes szerepet töltött be. (És számos olyan előnye is van, amelyekkel azok a korai emberi lények nem rendelkeztek – a Baltimore Bicycle Works üzletébe ugyanis nem jöttek be hatalmas állatok, hogy megegyék őket, és jóval túlélték a harmincas éveiket.) Felmerült bennem, hogy ez a fajta munkavégzés ugyanakkor a visszakapcsolódás több formáját is biztosítja. Újra kapcsolódsz a munkádhoz – mert érzed, hogy te választod, láthatod a hatásait, és közvetlenül élvezed a munkád hasznait. Újra kapcsolódsz a státusz érzetéhez – nem aláznak meg azzal, hogy parancsolgatnak neked, és nem mondják meg, hogy mit csinálj. És újra kapcsolódsz a jövőhöz – ahelyett, hogy bármikor kirúghatnak, itt tudhatod, hogy hol leszel egy vagy öt év múlva, ha te is ezt szeretnéd, és továbbra is keményen dolgozol. Amint elmondták, természetesen nekik is vannak rossz napjaik. Vannak napok, amikor úgy kell noszogatniuk egymást, hogy csináljanak valamit; vannak napok, amikor egyáltalán nincs kedvük dolgozni; ehhez a munkához is

tartoznak nemszeretem feladatok. Az eredeti partnerek egyike mondta, hogy néha túl sok felelősségnek érezte ezt – hogy részben ő felel az egész vállalkozásért –, és visszament egy hagyományosabb irodai állásba. Nem mágikus megoldás ez. De, amint Meredith mondta (és néhány kollégája megerősítette a saját példájával), „amint elkezdtem itt dolgozni, megszűntek az alvásproblémáim”. Hatékonyabbnak is érzik az egészet – úgy érzik, hogy konkrétan jobb kerékpárüzletük van. A régi rendszerben minden problémával egy agynak kellett foglalkoznia, és ez az ember szerencsés esetben meghallgathatott másokat. Itt kilenc ember agya állt rá minden problémára.

A bárokban és a bulikban, amikor Meredith a munkájáról mesél, az emberek gyakran hihetetlenkedve hallgatják. „Mindig elképednek. Nem értik, hogyan lehet így vezetni egy vállalkozást” – mondja. De aztán elmagyarázza nekik: mindenki volt már csoportos környezetben. Mindenki volt már családban, vagy végzett valamilyen csapatmunkát. Tudjuk, hogyan működik. „De aztán hirtelen, amikor a pénzkeresés vagy egy vállalkozás irányításának a kontextusában gondolsz erre, mindenki kiakad rajta. Én viszont nem érzem komplikáltnak ezt. Az emberek sokkal bonyolultabbnak akarják beállítani, mint amilyen valójában… Azt sem képesek elképzelni, hogy hogyan működnek együtt az emberek az egyszerű döntések meghozatalakor… Szeretem elmondani nekik, hogy ez egy demokratikus szervezet. Nem idegen tőlünk ez az elképzelés. Amerikában élünk. Azt mondjuk, hogy ez demokrácia, az emberek mégis eléggé el vannak távolodva az alapelképzeléstől.” A politikusaink folyamatosan himnuszokat zengenek a demokráciáról mint a rendszerek legjobbikáról – ezzel egyszerűen kiterjesztjük a demokráciát arra

a helyre, ahol a legtöbb időnket töltjük. Josh azt mondja, hogy ez a propagandarendszerük elképesztő győzelme: olyan környezetben dolgoztatnak, amelyet gyakran nem bírsz, ezt kell folytatnod az ébren töltött időd legnagyobb részében, majd végignézed, hogy a munkád gyümölcsét learatja valaki a csúcson, és mindeközben elérik, hogy „szabad emberként tekints magadra”. Azok, akikkel Meredith a partikon erről beszélget, azt mondják, hogy főnök nélkül biztosan mindenki csak ücsörög, és nem csinál semmit. De ő ilyenkor elmagyarázza nekik, hogy a vállalkozás a megélhetésük, tehát ha csak ücsörögnek ölbe tett kézzel, akkor nem érnek el semmit, és nem mennek semmire az egésszel. Úgy gondolja azonban, hogy ennél mélyebben gyökerezik ez a dolog. Ebből az egészből azt tanulta meg, hogy „az emberek akarnak dolgozni. Mindenki akar dolgozni. Mindenki szeretné azt érezni, hogy hasznos, és van célja.”5 A munkahelyeken előforduló sok megaláztatás és kontroll elnyomhatja vagy kiűzheti ezt az emberekből, de mindig ott van, és a megfelelő környezetben újra megjelenik. Az emberek „akarják érezni, hogy hatással vannak más emberekre – hogy valamilyen módon jobbá tették a világot”. És bizonyított tény, hogy ez hosszú távon növeli a hatékonyságot. A Cornell Egyetem kutatói által végzett jelentős kutatásban háromszázhúsz kisvállalkozást vizsgáltak meg. A felüknél a vezetőség irányította a munkát, a másik felüknél pedig hagyták, hogy a dolgozók maguk osszák be a munkájukat egy olyan modell szerint, amelyik közelebb állt a Baltimore Bicycle Works demokratikus rendszeréhez. A demokratikusabb vállalkozások átlagosan négyszeres fejlődést mutattak a többiekhez képest.6 Miért? Alex Ticu, aki még mindig azon a kerékpáron végezte a szükséges műtéti eljárást, elmondta, hogy ezen a helyen életében először tölti el büszkeséggel a munkája. Egy másik kerékpárszerelő, Scott Myers így fogalmazta meg ezt: „Határozottan nagyon jó érzés, amikor munkába jövet meglátod az épületet,

és nem úgy gondolsz rá, mint egy időnyelőre, hanem mint egy olyan helyre, amelynek a működtetésében részt veszel.” A kerékpárok szintjén végignézve Meredith azt mondja, néha úgy érzi, hogy „egyfajta kultúraváltozás” elején állnak. A Baltimore Bicycle Works emberei nem értik, hogy miért dolgozna bárki a régi módon, amikor itt visszanyerik a munkájuk felett az irányítást, és az ezáltal újra értelmessé válik.

Megtudtam, hogy világszerte több tízezer ilyen demokratikus munkahely létezik rajtuk kívül. Néhány kiemelkedő társadalomtudós próbált pénzt szerezni7 arra irányuló kutatásokhoz, hogy mi történik a mentális egészségünkkel egy ilyen demokratikus munkahelyen, de mivel ezeket a folyamodványokat mind elutasították, nincs sok adatunk ezzel kapcsolatban. Arra nézve azonban rengeteg bizonyíték létezik – amint már említettem –, hogy ha úgy érezzük, hogy irányítanak és parancsolnak nekünk a munkában, és a hierarchia alján érezzük magunkat, az fokozza a depressziót és a szorongást.8 Helyénvalónak érzem tehát a feltételezést, hogy a szövetkezetek elterjedése antidepresszáns hatással bírna – bár ez a terület még rengeteg tanulmányozást igényel. Rájöttem, hogy a mentális egészség ezen receptjét be lehet sűríteni egy olyan négy szóból álló kifejezésbe, amelyet a mi kultúránkban ösztönösen mindenki megért: válaszd meg a főnöködet. Akkor a munka nem olyan valami lenne, amit rád parancsoltak, és amit el kell tűrnöd, hanem egyfajta demokratikus törzs, amelynek a része vagy, és amelyet ugyanolyan mértékben irányítasz, mint bárki más. Az elmúlt néhány év egyik legnépszerűbb politikai szlogenje: „Visszavenni az irányítást!” (Take back control!). Az emberek joggal kapcsolódnak ehhez a jelmondathoz – elveszítették az irányítást, és szeretnék visszanyerni –, mégis olyan, például a Brexitet vagy Donald

Trumpot képviselő politikai erők használták már, amelyek még kevesebb irányítást adnak a kezükbe. Úgy gondolom, hogy ezzel visszaszerezhetjük a szlogent, és segíthetnek visszanyerni az embereknek azt, amire joggal vágynak.

Mielőtt legutoljára elbúcsúztunk, Meredith elmondta, hogy szerinte ez az értelmes munka utáni vágyakozás – hogy legyen beleszólásunk abba, amivel az életünk nagy részét töltjük – mindenkiben megvan valahol a felszín alatt. „A boldogság azt a nagyon valódi érzést jelenti, hogy pozitív hatással voltál egy másik emberi lényre. Úgy gondolom, hogy nagyon sokan szeretnék, hogy a munkájuk ilyen legyen” – mondta. Aztán körülnézett a munkahelyen, amelyet a kollégáival épített fel és irányít, majd újra rám nézett, és ezt kérdezte: „Érted?”

TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Negyedik visszakapcsolódás: Értelmes értékek Amikor próbáltam alkalmazni mindent, amit tanultam – hogy változtassak, hogy kevésbé legyen depressziós –, valami tompa, kitartó noszogatást éreztem. Folyton arra utaló jeleket kaptam, hogy a boldogság felé vezető út egyszerű. Vásárolj! Mutogasd, amid van! Mutogasd, amit elértél! Szerezz! Ilyen impulzusok szólítottak meg minden reklámból, és rengeteg társas interakcióból. Tim Kassertől megtanultam, hogy ezek silány értékek – csapda ez, mely csak még erősebb szorongáshoz és depresszióhoz vezet. De hogyan lehet túllépni rajtuk? Nagyon jól megértettem az ellenük irányuló érvelést. Meggyőztek. De ott voltak, a fejemben és körülöttem mindenütt, és próbáltak visszahúzni. Tim azonban, amint megtudtam, kezdetnek két módszert is javasol a szabaduláshoz. Az első egy védekező hozzáállás. A második proaktív, mely megmutatja, hogyan mozgósíthatjuk a különböző értékeinket.

Ha szennyezett a levegő, amitől rosszabbul érezzük magunkat, betiltjuk a szennyeződés forrását: nem engedjük, hogy a gyárak ólmot bocsássanak ki a levegőbe. Azt mondja, hogy a hirdetések a mentális szennyezés egy formáját képviselik. Van tehát egy nyilvánvaló megoldás. Korlátozzuk vagy tiltsuk be a mentális szennyezést, ahogyan a fizikai szennyezéssel is tesszük. Nem valami elvont elképzelés ez. Sok helyen kipróbálták már. São Paulo

városát Brazíliában például lassan elborították az óriásplakátok.1 Minden lehetséges helyen ott voltak – akármerre néztél, tarkabarka logók és márkanevek uralták a városképet. Elcsúfította a várost, és az emberek is csúnyának érezték magukat amiatt, hogy akárhová néztek, mindenütt fogyasztásra biztatták őket. 2007-ben tehát a város önkormányzata bátor lépésre szánta el magát – betiltottak minden kültéri hirdetést: mindent. A „Tiszta város törvény” nevet adták neki. Amint egymás után eltakarították a reklámokat, az emberek elkezdték meglátni az addig rejtett szépséges régi épületeket. A folyamatos egoirritációt okozó költekezésfelhívásokat eltüntették, és köztéri művészeti alkotásokat tettek a helyükbe. A város lakosságának mintegy hetven százaléka nyilatkozott úgy, hogy a változásnak köszönhetően São Paulo jobb hely lett. Elmentem, hogy megnézzem, és szinte mindenki azt mondja, hogy a város valahogy pszichológiai értelemben tisztább lett, mint volt. Foghatnánk ezt a felismerést, és továbbvihetnénk. Több országban, például Svédországban és Görögországban betiltották a gyerekeket célzó hirdetéseket. Miközben a könyvemen dolgoztam, volt egy ellentmondásos eset, amikor egy diétás termékeket forgalmazó cég olyan hirdetéseket tett ki a londoni metróban, amelyeken az a kérdés állt csupa nagybetűvel, hogy felkészültél-e már a bikiniszezonra, és egy lehetetlenül karcsú nő képe volt mellette.2 Ez azt sugallta, hogy ha te is az emberek azon 99,99 százalékához tartozol, akik nem ennyire karcsúak, akkor nem állsz „készen” rá, hogy megmutasd az alakodat a strandon. Visszafelé sült el az egész, és a posztereket végül betiltották. London-szerte tiltakozásokat indított el, melyek során az emberek „A reklámok teliszarják a fejedet” szlogent festették a plakátokra. Ez elgondolkodtatott: képzeld el, hogy olyan kemény hirdetésszabályozó hatóságunk van, aki nem engedné, hogy a reklámok bármilyen módon rossz érzést kelthessenek bennünk. Hány hirdetés élné túl ezt? Ez elérhető cél – és rengeteg mentális szennyeződéstől tisztítaná meg a fejünket.

Önmagában is van némi értéke – de szerintem az ezért indított harc egy még mélyebbre menő párbeszédet nyitna meg. A reklámozás csak egy olyan gazdasági rendszer PR-csapata, amelyet az működtet, hogy az alkalmatlanság érzetét kelti bennünk, és azt az üzenetet hordozza, hogy a megoldás a folyamatos költekezés. Ha – ilyen kis kezdőlépésekkel – valóban elkezdünk arról beszélgetni, hogy ez milyen hatással van az érzelmi egészségünkre, a szükséges változások egész skálájára láthatunk majd rá. Volt egy kísérlet, amely mélyebbre próbált ásni, és ebben megmutatják, hogyan lehetne mindezt elindítani – nemcsak azoknak a rossz üzeneteknek a blokkolásával, amely a silány dolgok felé tereli a vágyainkat, hanem azt megmutatva, hogy elő tudjuk-e húzni a pozitív értékeinket. Ez vezetett a második – és izgalmasabb – úthoz, amelyet Tim feltárt.

A gyerekek folyton, újra és újra ugyanazt duruzsolták Nathan Dungan fülébe. Dolgokat akartak. Fogyasztási cikkekre vágytak. És frusztrálta – egyenesen dühítette – őket, ha nem kapták meg ezeket. A szüleik nem vették meg nekik azokat az edzőcipőket, dizájner ruhadarabokat vagy a legújabb kütyüket, amelyeket akartak, és ez egzisztenciális pánikba sodorta őket. Hát a szüleik nem tudják, mennyire fontos, hogy mindezt birtokolják? Nathan nem számított ilyen beszélgetésekre. Középkorú férfi volt, aki évek óta a pénzügyi szolgáltatóiparban dolgozott Pennsylvaniában befektetési tanácsadóként. Egyszer egy középiskolai tanárral beszélt, aki elmondta neki, hogy a gyerekeknek, akikkel dolgozik – középosztálybeli, nem gazdag gyerekek – van egy gondjuk. Azt hiszik, hogy az elégedettséget és az élet értelmét tárgyak megvásárlásával érhetik el. Amikor a szüleik ezt nem engedhetik meg maguknak, az komoly szenvedést okoz nekik. Megkérdezte Nathant, hogy be tudna-e menni az iskolába, hogy beszéljen a gyerekeknek a

pénzügyi realitásokról. Körültekintően átgondolta, hogy mit vállal, és belement. Ez a döntése azonban meredek tanulási görbén indította el – és arra késztette, hogy rengeteg dolgot, amit addig készpénznek vett, felülvizsgáljon.

Nathan abban a hitben ment be az iskolába, hogy a feladata egyértelmű. Azért megy oda, hogy megtanítsa a gyerekeket és a szülőket költségvetést készíteni, és arra, hogyan éljenek a saját pénzügyi kereteik között. De beleütközött ebbe a falba – ebbe a tomboló tárgyéhségbe. Nem értette. Miért akarják ennyire erősen? Miben különbözik két edzőcipő, ha az egyiken rajta van a Nike márkajele, míg a másikon nincs? Mitől ennyire jelentős ez a hézag, hogy ilyen pánikba sodorja a gyerekeket? Azon gondolkodott, hogy talán nem is a költségvetés-készítésről kellene beszélnie, hanem arról, hogy eleve miért vágynak ennyire a tinédzserek ezekre a dolgokra. És még ennél is mélyebbre jutott. Volt valami abban, ahogy elnézte ezeket a tiniket, akik látszólag értelmetlen materiális tárgyak után sóvárogtak, ami elgondolkodtatta Nathant – mi, felnőttek, talán annyira mások vagyunk? Fogalma sem volt, hogyan kezdjen bele ebbe a párbeszédbe – úgyhogy improvizált. Ez pedig megdöbbentő tudományos kísérlethez vezetett, melyhez összeállt Tim Kasserrel. Kis idővel később egy minneapolisi konferenciateremben találkozott Nathan azokkal a családokkal, akikre a kísérlete fókuszál majd. Hatvan szülő és a tinédzser gyerekeik ültek előtte a székeken a teremben. Három hónapon át egy sor hosszú találkozója lesz majd velük, hogy feltárják ezeket a problémákat és az alternatívákat. (Ugyanakkor a kísérlet keretein belül nyomon követtek egy másik, ugyanekkora csoportot, akik nem találkoztak

Nathannal, és más segítséget sem kaptak. Ők alkották a kísérlet kontrollcsoportját.) Nathan azzal kezdte a párbeszédet, hogy mindenkinek egy sor nyitott kérdést tartalmazó munkalapokat osztott ki. Elmondta nekik, hogy nincs rájuk helyes válasz: csak szeretné, hogy elkezdjenek gondolkodni ezeken a kérdéseken. Az egyik kérdés így szólt: „A pénz számomra…” és mindenki befejezi magának a mondatot. Az elején volt, aki összezavarodott. Azelőtt soha nem kérdeztek tőlük ilyesmit. Sok résztvevő azt írta, hogy a pénz sosem elég. Vagy hogy stresszforrás. Vagy olyasmi, amire próbálnak nem gondolni. Majd nyolcfős csoportokat alkottak, és – eleinte tétován, akadozva – elkezdtek gondolkodni a válaszokon. Sok gyerek addig sosem hallotta a pénzgondjaikról beszélni a szüleiket. Aztán a csoportok elkezdték megvitatni a kérdést – miért költekezem? Elkezdték felsorolni, hogy miért vesznek létszükségleti cikkeket (ami nyilvánvaló: enniük kell), majd annak az okait is, hogy miért vesznek olyasmit, ami nem létszükséglet. Voltak, akik azt mondták, hogy nem alapvetően lényeges dolgokat rosszkedvükben vesznek. A tizenévesek azt mondták, hogy sokszor azért olyan nagyon fontos nekik, hogy megszerezzék az adott dolgokat, mert tartozni akarnak valahová – a márkás ruhák azt jelentik, hogy befogad egy csoport, vagy azt érezteti veled, hogy státuszod van. Amint ezt a párbeszéd során kiderítették, elég gyorsan világossá vált – egyáltalán nem Nathan sugalmazására –, hogy a költekezés gyakran nem is magáról a tárgyról szól. Az a lényege, hogy pszichológiailag jobb állapotba hozzon. Ezekhez a meglátásokhoz nem kellett mélyre ásni. Az emberek gyorsan rájöttek – bár amikor hangosan is kimondták őket, egy kissé meglepettnek tűntek. Tudták, hogy ott volt a felszínhez közel, de addig soha nem kellett kimondaniuk ezeket a lappangó érzéseket.

Majd Nathan arra kérte őket, hogy sorolják fel, amit valóban értékelnek – amit a legfontosabbnak tartanak az életben. Sokan azt mondták, hogy gondoskodni a családról, vagy igazat mondani, vagy segíteni másokon. Az egyik tizennégy éves fiú egyszerűen csak annyit írt, hogy „szeretet”, és amikor felolvasta, egy pillanatra olyan csend lett, hogy, amint Nathan mondta, még a légy zümmögését is hallani lehetett. „Arról beszélt, hogy milyen fontos a kapcsolódás.” Pusztán ezt a két kérdést feltéve – „Mire költesz?” és „Mit értékelsz igazán?” – a legtöbb ember megértette a szakadékot a válaszok között, amelyeket elkezdtek megbeszélni. Olyan dolgokat halmoztak fel és vettek meg pénzért, amelyek – végső soron – nem egyeztek meg azokkal, amit a szívük szerint fontosnak tartottak. Mi lehet ennek az oka?

Nathan utánaolvasott az azzal kapcsolatos bizonyítékoknak, hogy hogyan alakul ki bennünk ez a tárgyak iránti sóvárgás. Megtudta, hogy az átlagos amerikai embert naponta akár ötezer hirdetés bombázhatja az óriásplakátoktól kezdve a logókon és pólókon át a tévéreklámokig. Ennek tengerében úszunk. „A narratívája pedig mindennek az, hogy ha megveszed ezt a dolgot, boldogabb leszel – és aztán naponta több ezerszeresen vesz körül ez az üzenet” – mondta. Ekkor tette fel azt a kérdést, hogy ki alakítja ezt a narratívát. Nem azok, akik konkrétan rájöttek, hogy mi tesz boldoggá, és akik aztán jótékonyan terjesztik a jó hírt. Azok az emberek, akiket egyetlen dolog mozgat – hogy rávegyenek minket a termékük megvásárlására. Nathan kezdett meggyőződni arról, hogy a mi kultúránkban végül mind anyagias robotpilóta üzemmódra kapcsolunk. Folyamatosan azzal az üzenettel bombáznak minket, hogy csak akkor fogjuk jobban érezni magunkat (és leszünk kevésbé büdösek, kevésbé rossz alakúak és általában kevésbé

értéktelenek), ha megveszünk egy konkrét terméket; aztán veszünk belőle még; és még és még, és így tovább, amíg végül a családunk megveszi a koporsónkat. Azon töprengett, hogy ha az emberek megállnának, hogy elgondolkodjanak ezen, és megbeszélnék az alternatívákat, ahogyan ez a csoport tette, kikapcsolhatjuk-e a robotpilótát, újra a saját kezünkbe vehetjüke az irányítást. A következő találkozón arra kérte a kísérlet résztvevőit, hogy végezzenek el egy gyors gyakorlatot, ahol mindenkinek be kell mondania egy olyan fogyasztói cikket, amellyel kapcsolatban azt érezte, hogy azonnal meg kell szereznie. El kellett mondaniuk, hogy mi az, mikor hallottak róla először, miért vágynak rá, milyen érzés volt megszerezni, és milyen érzés volt, amikor már az övék volt egy ideje. Amikor ezt átbeszélték, sokak számára nyilvánvalóvá vált valami. Az örömöt gyakran a sóvárgás és a várakozás váltotta ki. Mind megtapasztaltuk már, hogy amikor végre megkaptuk, amire vágytunk, és hazavittük, valahogy furcsán leeresztettünk, majd nemsokára azt vettük észre, hogy a sóvárgás ciklusa újra beindul. Az emberek arról kezdtek beszélni, hogy hogyan költekeznek – és lassan megértették, hogy valójában miről is szól az egész. Gyakran – nem mindig – „egy hézag kitöltéséről szólt. Valamiféle magányűr kitöltéséről.” De azáltal, hogy a felé a gyorsan elérhető és tünékeny csúcs felé törekednek, egyúttal távolodnak a valóban értékelt dolgoktól is, amelyek hosszú távon elégedettséggel töltenék el őket. Azt érezték, hogy felszínessé válnak. Voltak – mind a tinik, mind a felnőttek között –, akik hevesen elutasították ezt. Azt mondták, hogy a tárgyak boldogítják őket, és ki akartak tartani emellett. A csoport legtöbb tagja azonban szívesen gondolt erre másképpen. Beszélgetni kezdtek a reklámozásról. Először szinte mindenki azt állította, hogy másokra talán hatnak a hirdetések, de rájuk nem igazán. „Mindenki túl akar járni a hirdetés eszén” – mondta Nathan később. De aztán visszatért velük azokra a fogyasztói cikkekre, amelyekre vágytak. Nem kellett hozzá sok

idő,

hogy

a

csoporttagok

egymásnak

magyarázzák:

„Kizárt,

hogy

dollármilliárdokat költsenek erre, ha nincs hatása. Ilyet nem tesznek. Ilyet egyetlen cég sem tenne.” Eddig arról volt szó, hogy rávegyék az embereket azoknak a silány értékeknek a megkérdőjelezésére, amelyekkel olyan régóta etetnek minket. A kísérlet legfontosabb része azonban csak ekkor kezdődött. Nathan elmondta nekik a különbséget a külső és belső értékek között – amiről korábban már volt szó. Megkérte az embereket, hogy sorolják fel a belső értékeiket – azokat a dolgokat, amelyeket fontosnak gondolnak végcélként, és nem azért, hogy milyen előnyeik származhatnak belőle. Aztán megkérdezte: mennyiben élnétek másképp, ha ezek szerint az értékek szerint cselekednétek? A csoporttagok megvitatták a kérdést. Meglepődtek. Folyamatosan a külső értékekről való párbeszédre biztatnak minket, az olyan pillanatok azonban, amikor a belső értékeinkről kellene beszélnünk mások előtt, igen ritkák. Valaki például azt mondta, hogy kevesebbet dolgozna, és több időt töltene a szeretteivel. Nem Nathan kezdeményezte ezeket a dolgokat. Csak feltett néhány olyan nyílt kérdést, amelyek a csoport legtöbb tagját spontán módon erre vezette rá. A belső motivációink mindig ott vannak, jött rá Nathan, „szunnyadó állapotban. Ez kiderült” – mondta. Arra jött rá, hogy egyszerűen nem fordulnak elő ilyen beszélgetések „ma a mi kultúránkban. Nem hagyunk teret, vagy nem hozunk létre teret ezeknek az igazán fontos beszélgetéseknek, és ez csak növeli az elszigeteltséget.” Most, hogy beazonosították, hogyan tették bolonddá őket a silány értékekkel, és felismerték a belső értékeiket is, Nathan a következőket akarta megtudni: a csoport dönthet úgy – együtt –, hogy a belső céljaikat kezdik követni? Ahelyett, hogy a hirdetések felé köteleződnének el, képesek a saját legfontosabb értékeik és egy olyan csoport felé elköteleződni, ahol mindenki ugyanezt teszi? Képesek tudatosan táplálni értelmes értékeket?

Most, hogy mindenki felismerte a saját belső céljait, a következő találkozókon majd referálnak arról, hogy mit tettek annak érdekében, hogy elkezdjenek efelé haladni. Egymásnak számoltak be az eredményeikről. Lett egy olyan tér az életükben, ahol elgondolkodhattak azon, hogy mit akarnak valójában az életben, és hogyan tervezik elérni ezt. Beszéltek arról, hogy hogyan találhatnák meg a módját például annak, hogy kevesebbet dolgozzanak, és többet legyenek a gyerekeikkel, vagy hogyan kezdhetnének tanulni játszani egy hangszeren, vagy hogyan kezdjenek el írni. Azt azonban senki nem tudta, hogy lesz-e mindennek valódi hatása. Hogy ezek a beszélgetések valóban csökkentik-e az emberek anyagiasságát, és növelik-e a belső értékeiket? Független társadalomtudósok megmérték a résztvevők anyagiasságának szintjét a kísérlet elején, majd a végén újra megmérték azt. Nathan idegesen várta az eredményeket. Kis beavatkozás volt ez a konzumerizmus egész életet átható folyamatos bombázása közepette. Számíthat-e egyáltalán bármit is? Amikor aztán megérkeztek az eredmények, Nathan és Tim is odavolt az izgalomtól. Tim már korábban kimutatta, hogy az anyagiasság szorosan összefügg a depresszió és a szorongás erősödésével. Ez a kísérlet elsőként mutatta meg, hogy be lehet avatkozni az emberek életébe úgy, hogy ezáltal jelentősen csökkenjen az anyagiasságuk szintje. Azoknál, akik részt vettek ebben a kísérletben, jelentősen csökkent az anyagiasság, és jelentősen emelkedett az önbecsülés szintje. Nagy, mérhető hatást értek el.3 A korai kísérlet azt bizonyította, hogy az oly sok boldogtalanságot okozó értékek megfordítására irányuló határozott erőfeszítés működik. Nathan meggyőződése, hogy a vizsgálat résztvevői egyedül soha nem értek volna el ilyen változásokat. „Hatalmas erő volt ebben a kapcsolódásban és ebben a közösségben az emberek számára – és ez megszüntette az elszigeteltséget és a félelmet. Nagyon sok félelem övezi ezt a témát.” Csak együtt, csoportként voltak képesek „ezeknek a rétegeknek a lehámozására,

hogy végre eljuthassanak a lényegig: a céltudatukig”. Megkérdeztem Nathant, hogy be lehet-e építeni ezt a mindennapi életünkbe – hogy csak arra van-e szükségünk, hogy megalakítsunk és belépjünk a silány értékekre irányuló „Anonim Alkoholisták” közösségébe, egy olyan térbe, ahol együtt megkérdőjelezhetjük azokat a depressziót kiváltó elképzeléseket, amelyeket belénk vertek, és megtanulhatunk ezek helyett a saját belső értékeinkre hallgatni. „Én azt mondanám, hogy ez nem is kérdés” – felelte. A legtöbben valahol érezzük, hogy túl régóta nem a megfelelő dolgokat értékeljük. Létre kell hoznunk, mondta, egy „ellenritmust” azokra a silány értékekre, amelyek lelki beteggé tettek minket. Abban a minneapolisi konferenciateremben Nathan bebizonyított valamit – hogy nem vagyunk bezárva azoknak az értékeknek a börtönébe, amelyek miatt olyan régóta érezzük magunkat ennyire vacakul. Ha összejövünk másokkal, mélyen elgondolkodunk, és megtaláljuk az elveszett kapcsolatot azzal, ami igazán számít, elkezdhetjük megásni az értelmes értékek felé vezető alagutat.

HUSZADIK FEJEZET

Ötödik visszakapcsolódás: Az együttérző öröm és az énfüggőségen való felülemelkedés1 Rachel barátnőmet már közel három éve nem láttam, amikor egyszer csak besétált a hotelszobámba egy közép-nyugati kisvárosban az Egyesült Államokban, ledobta magát az ágyamra, és nevetett. Amikor először költöztem New Yorkba, Rachel Shubert az első ottani barátaim egyike volt. Egymás mellett ültünk a New York-i Egyetemen egy órán, és mindketten kicsit elveszettek voltunk a város és az ottani élet hatására. Rachel akkor egy számos okból nem működő házasságban élt. Éppen a saját karrierjét akarta kialakítani, amikor, amint később kiderült, teherbe esett az első gyerekével. Én egy sor válságtól megtépázva és kimerülve érkeztem a városba. Több dolog is összekötött minket – és ezek közé tartozott a többiek kibeszélése is. Ő két hosszú évet töltött Svájcban, az én apám pedig svájci, és nyaranta engem is oda száműztek, amikor gyerek voltam; úgyhogy kibeszéltük a svájciakat. Kibeszéltünk az óránkra járó diákok közül néhányat. Kibeszéltük a tanárt. Sokat nevettünk. De ez gyakran – bár nem mindig – keserű nevetés volt; az a fajta, ami nem jó érzéseket hagy maga után. Örömteli volt a barátságunk – a brit humor iránti rajongása egy életre összekötött minket –, de a harag is gyűlt bennünk, amikor együtt voltunk. Miután a házassága végül zátonyra futott, Rachel visszaköltözött abba a vidéki kisvárosba Illinois államban, ahonnan származott, és egy időre

elveszítettük a kapcsolatot. Amikor azonban elmentem meglátogatni, megértettem – elég hamar –, hogy változott a jelleme. Derűsebbnek tűnt, és nyilvánvalóan kevésbé volt depressziós. Megkérdeztem tőle, hogy mi történt. Elmondta, hogy amikor hazament, megpróbálkozott antidepresszánsok szedésével, és kezdetben érzett is valami fellendülést – de aztán ugyanolyan rosszul érezte magát. Ahelyett, hogy az orvosa tanácsát megfogadva emelte volna az adagolást, a saját életszemléletén kezdett el gondolkodni. Elmondta, hogy sok utánaolvasást követően olyan eszközökre talált, amelyek segítségével másképp kezdhetett el élni, és amelyeket tudományos bizonyítékok támasztottak alá. Rachel rájött, hogy nagyon sokszor volt dühös és irigy. Kicsit szégyenkezve vallotta be, mert tudta, hogy ez rossz fényt vet rá – de, hogy egy példával segítsen megértenem, elmondta, hogy volt egy rokona, aki évek óta nagyon idegesítette. Kedves nő volt, és Rachelnek nem volt oka erre az ellenszenvre. De Rachel a nő minden egyes sikerét – a munkájában és a családi életben is – megsemmisítő csapásként élte meg, ami miatt a rokonát nem szerette, és aztán már magát sem. Ez az irigység szétterjedt az egész életében, és mindennap rányomta a bélyegét a hangulatára. A depressziója és szorongása nyomós okának érezte ezt. Elkezdte tűrhetetlennek találni a Facebookot: mintha mindenki csak a saját felsőbbrendűségét mutogatná, amitől aztán az, amit egy idő után az „irigységszörnyének” kezdett hívni, teljesen megbokrosodott. Az évek során egyedül próbált olyan apróbb trükköket találni, amitől jobban érezhetné magát. Amikor olyat látott, akit irigyelhetett valamiért, megpróbált kigondolni valamit, hogy valójában miért vallhat a másik mégis kudarcot. Jó, szóval gyönyörű vagy – de a férjed egy ogre. Oké, szóval szuper karriered van – de soha nem vagy a gyerekeiddel. Amint elmondta, ez volt az ő „tanulatlan irigységcsökkentő módszere”. Ez enyhülést hozott, de csak egyegy pillanatra. Azt hitte, hogy valami baj van vele. Aztán elkezdett utánaolvasni az

irigység témájának, és rájött, hogy a kultúránk váltja ki belőle ezt az érzést. A folyamatos versengésre és arra nevelték, hogy másokhoz hasonlítsa magát. „Nagyon individualisták vagyunk” – magyarázta, és mindig azt halljuk, hogy az élet „zéró összegű játszma. A pite csak adott számú szeletet tartalmaz, ha tehát valakinek sikere van, vagy szép, vagy bármi, az valahogy neked hagy kevesebbet. Vagy ha te is rendelkezhetsz ugyanezzel, akkor az kevésbé számít, hiszen bárki másnak is része lehet benne.” Arra a meggyőződésre neveltek minket, hogy az élet ritka forrásokért folytatott küzdelem – „még ha az olyasmi is, mint az intelligencia, ahol nincs korlátozva az, hogy mennyi emberi intelligencia jelenhet meg bolygószerte”. Ha okosabb leszel, attól én nem leszek kevésbé okos – de arra neveltek, hogy így érezzük. Rachel tehát úgy tudta, hogy ha (mondjuk) leül és megír egy csodálatos könyvet, és ugyanakkor ez az irigyelt rokon is leül, és ő is ír egy csodálatos könyvet, azzal „szinte teljesen kifogja a szelet az én vitorlámból – annak ellenére, hogy ezzel nem tett semmit azért, hogy az én teljesen másmilyen könyvem érdemeit kicsinyítse”. Ez ültet fel minket az irigység és irigységkeltés libikókájára. „Mintha az évek során olyan jól kiokosodtunk volna a reklámoktól, hogy mostanára a saját magunk marketingszakértőivé váltunk, és egyszerűen – minden tudatos folyamat nélkül – tudjuk, hogyan alakítsuk és marketingeljük a saját életünket. Egyszerűen magunkba szívjuk a kultúrával. Tehát úgy teszed ki az életedet az Instagram és a beszélgetések kirakatába, mintha te lennél az Énmarketing-igazgatód, aki semmi mást nem próbál eladni a többieknek, csak az elképzelést, hogy nagyszerű és irigylésre méltó vagy. Érted?” Akkor jött rá, hogy valami nincs rendben, amikor egy nap meghallotta a pletykát, hogy valaki irigyli őt, és ettől majd kiugrott a bőréből örömében. „Szégyellem bevallani” – mondta. Rachel nem akarta, hogy ez így legyen. Hozzám hasonlóan ő is a szkepticizmust és a racionalitást támogatja, azért olyan technikákat keresett,

amelyeknek a tudományos kutatások eredményei alapján is van némi alapjuk. Így bukkant rá egy ősi technikára, amelyet „együttérző örömnek” neveznek, és amely egy sor olyan módszerhez kapcsolódik, amelyekkel meglepő tudományos eredmények születtek. Egészen egyszerű a dolog, mondta. Az együttérző öröm módszerével fejleszted ki magadban „a féltékenység vagy irigység ellentétjét… Egyszerűen arról van szó, hogy örülsz mások örömének”. Rachel megmutatta, hogy működik. Behunyod a szemedet, és megjeleníted saját magadat. Elképzeled, hogy valami jó történik veled – szerelmes leszel, vagy írsz valamit, amire büszke vagy. Érzed az ebből áradó örömöt. Hagyod, hogy elárasszon. Aztán elképeled egy szerettedet, és azt, hogy valami szuper dolog történik vele. Ennek az örömét is átérzed, és hagyod, hogy ez is elárasszon. Eddig egészen könnyű. Majd elképzelsz valakit, akit nem nagyon ismersz – mondjuk az eladót, aki kiszolgál a kisboltban. Elképzeled, hogy valami csodálatos dolog történik vele. És megpróbálsz örülni neki – igazán örülni. És most kezd nehezedni. Elképzelsz valakit, akit nem kedvelsz, és megpróbálod elképzelni, hogy valami jó dolog történik vele. És megpróbálsz örülni az ő örömének. Próbálod ugyanazt az örömöt érezni, amit a saját magad vagy egy szeretted öröme felett éreznél. Elképzeled, hogy ő mennyire örül, és mennyire felkavarja ez az öröm. Aztán elképzelsz valakit, akit nagyon nem szeretsz, vagy akit igazán irigyelsz – Rachel az ominózus irigyelt rokonával gyakorolt. És megpróbálsz örülni az örömének. Valóban, igazán örülni. „Meditálás közben lehet, hogy egyáltalán nem érzel így. Lehet, hogy egyenesen gyötrelmes kimondanod ezeket a mondatokat – mondta. – Lehet, hogy utálod őt is és a sikerét is – de kimondod.” Ezt gyakorlod mindennap tizenöt percen keresztül. Az első néhány héten Rachel elég értelmetlennek érezte az egészet. Nem változott semmi. De aztán

idővel észrevette, hogy „már nem lepte meg az az érzés, mintha gyomorszájon vágták volna. Ez elmúlt.” Érezte, amint azok a toxikus érzések lassan alábbhagynak. Az irigység már nem gyötörte ugyanúgy naponta többször. Minél tovább folytatta a gyakorlást, annál inkább enyhültek az érzések. Azzal a rokonával kapcsolatban, mondta, akivel a konkrét problémája volt, „ez nem jelenti azt, hogy már egyáltalán, soha többé nem irigyelem őt. Csak azt jelenti, hogy annyival lejjebb tekertem az erősségét, hogy már nem okoz ugyanolyan fájdalmat.” Ez a fajta meditáció, amikor „beállítod a szándékodat, hogy másképpen érezz – mondta –, majdnem olyan, mintha azt mondanád: »Máshogyan akarok érezni irántad«, és addig mondogatod, hogy tényleg megtörténjen a változás. Szerintem ez a mindennapi tudatosságunk szintje alatt dolgozik rajtad.” Ahogy folytatta a gyakorlást, elkezdett valami többet érezni. Az együttérzőöröm-meditáció lényege részben az, hogy csökkentsük az irigységet, de még ennél is lényegesebb célja az, hogy elkezdjünk ne rosszallással tekinteni mások boldogságára, hanem saját örömforrásként is. Egy nap Rachel épen a parkban volt, amikor meglátott egy menyasszonyt fehér ruhában a vőlegényével, amint éppen a fotózáshoz pózolt. Azelőtt ilyenkor mindig elfogta az irigység, és abban lelt vigaszt, ha sikerült valami hibát találnia valamelyikükben. Most azonban elárasztotta az öröm, úgy, hogy az egész napját feldobta. Nem azt érezte, hogy a lány boldogsága az övét csökkentette volna – éppen hogy hozzáadott. Nem kezdte el fejben összehasonlítani magát – a saját kinézetét a saját esküvője napján – a menyasszonnyal. Soha többé nem fogja látni őket, most mégis megtelt a tekintete együttérző örömmel. Megkérdeztem, hogy milyen érzés. „Boldogító. Melengető, és van benne valami gyengédség – válaszolta. – Mintha azok az emberek a gyerekeiddé változnának. Ugyanazt a gyengéd, melengető boldogságot, amit a gyerekeid iránt érzel, amikor játszanak és örülnek, vagy megkapnak valamit, amire

vágynak, egy vadidegen ember iránt is érezheted, ami teljesen hihetetlen. Majdnem mintha a szerető szülő szemével látnád őket, és csak csupa boldogságot és jó dolgokat kívánnál a szeretteidnek, és ez belőlem kivált valami gyöngédséget.” Meglepte, hogy ennyire meg tudott változni. „Azt hinnéd, hogy vannak dolgok, amelyeken nem változtathatsz, pedig de, nagyon is – mondta. – Lehetsz féltékeny szörnyeteg, és azt hiheted, hogy ez hozzád tartozik, ilyen vagy, aztán rájössz, hogy [pusztán] egy ilyen alapvető dologgal változtathatsz rajta.” Eltöltöttünk együtt néhány napot Rachellel, mászkáltunk a környéken és jókat ettünk együtt, és észrevettem, hogy tényleg megváltozott, majd – a dolog iróniáját azonnal érzékelve – irigyelni kezdtem. Rachel rám nézett, és azt mondta: „Egész életemben a boldogságot kerestem, totál kimerültem, és egyáltalán nem éreztem közelebb magamhoz – mert hol a vége? A célszalag folyton odébb tolódik.” Ez a másfajta gondolkodás azonban, mondta, úgy tűnt, hogy valódi örömmel tölti el, és levezeti a depresszív és szorongást keltő gondolatok ösvényéről, amelyen tengődött. „Mindig történnek majd rossz dolgok az életben, ami miatt boldogtalan lehetsz. Ha tudsz örülni mások boldogságának, mindig lesz elég okod a boldogságra. Ez a »kihelyezett« öröm milliók számára lesz hozzáférhető minden egyes napon. Ha úgy szeretnél másokra nézni, hogy örülni tudj nekik, az életed minden egyes napján boldog lehetsz függetlenül attól, hogy veled éppen mi történik.” Amint elkezdte gyakorolni, rájött, hogy ez valójában radikális szakítást jelentett mindazzal, amiben felnőtt. Nagyon jól tudja, hogy sokak szemében ez úgy hangzik, mint egy lúzerek számára kitalált filozófia – mivel nem sikerülnek a dolgaid, örülj annak, amikor másnak megy. Megkopnak a képességeid. Lemaradsz a folyamatos sikerversenyben. Rachel szerint hamis ez az ellentét. Miért ne örülhetnél mind mások, mind a saját sikerednek? Ugyan miért erősítene az, ha elsárgulsz az irigységtől?

Úgy érezte, hogy lassan ráébred: azok a dolgok, amelyekkel kapcsolatban kulturálisan irigykedésre tanították, valójában éppen a legkevésbé értékes dolgok voltak: „Ki irigy arra, ha valaki másnak jó a természete? Ki irigy arra, aki nagyszerűen bánik a partnerével? Erre nem irigykedünk. Ezt csodáljuk a másikban. Nem irigyeljük. Egyéb hülyeségekre vagyunk irigyek: arra, amit anyagi szinten vagy a státusz tekintetében elértek a többiek.” Amint folytatta a meditációt, az évek során Rachel elkezdte megérteni, hogy még ha meg is szerzi ezeket a dolgokat, az nem fogja boldoggá tenni. Nem ezek számítanak. „Szerintem ez az elgondolás rengeteg depressziós páciensen segíthet” – mondta Rachel a tudományos bizonyítékokra mutatva, melyeket részletesen átnéztem. A meditáció depressziókezelésként való alkalmazását vizsgáló legnagyobb tudományos tanulmány igen érdekes dologra mutat rá. Kiderült, hogy azok a depressziósok, akik részt vettek egy nyolchetes meditációstréning-programban, jelentősen nagyobb eséllyel gyógyultak ki a depresszióból, mint a kontrollcsoport tagjai, akik nem vettek részt ebben. A kontrollcsoport mintegy ötvennyolc százaléka esett vissza a depresszióba, míg ez az arány az újdonsült meditálók esetében csak harmincnyolc százalékos volt – ami hatalmas különbség.2 Más tanulmányokban arra jutottak, hogy a meditáció szorongásos betegeken is hasonlóképpen segített. Egy másik tanulmány vezetői kissé kiélezték ezt a hatást, és megállapították, hogy a meditáció különösen jól működik olyanoknál, akiknél a depresszió gyerekkori bántalmazások következtében alakult ki – náluk tíz százalékkal erősebb javulás mutatkozott, mint a többieknél.3 Engem azonban azzal a típusú meditációval kapcsolatos tudományos bizonyítékok érdekeltek a legjobban, amelyet Rachel megtanított nekem, hogy meglássam, tényleg megváltoztatja-e az embereket. Ha annak a kiterjedt tanulmánynak a résztvevője voltál, amelyben egy ilyen technikát vizsgáltak, véletlenszerűen osztottak be a következő két csoport egyikébe: voltak, akik végeztek szeretetteljes jóság meditációt, és voltak, akik nem kaptak ilyen

segítséget. Ha az első csoportba tartoztál, egy ahhoz hasonló stílusú meditációt végeztél, amelyet Rachel gyakorolt naponta heteken át. A végén mindkét csoportot tesztelték. A teszt menete a következő volt: játékokban vettél részt, amelyekről azt mondták, hogy bemelegítés. Nem tudtad, hogy a részvevők közül néhányan színészek. A játékok alatt – finoman és váratlanul – az egyikük leejtett valamit, vagy valamilyen más módon nyilvánvalóan segítségre szorult. A kutatók azt akarták kideríteni, hogy amikor segítségnyújtásra kerül a sor, van-e eltérés a meditációs technikát gyakorlók és a többiek között. Kiderült, hogy ha gyakoroltad a szeretetteljes jóság meditációt, majdnem kétszeres eséllyel nyújtottál segítséget valakinek, mint azok, akik nem. Ez a korai eredmény azt sugallja, hogy Rachelnek igaza volt: rövid idő alatt is megkétszerezheted az együttérzésedet ezzel a gyakorlattal.4 Ez pedig kiterjedtebb emberi kapcsolódáshoz vezet. Mintha a szeretetteljes jóság meditáció egy olyan izmot dolgozna meg, amely segít ellenállnunk a kultúránk legrosszabb hatásainak, és ellensúlyoznunk azokat. Nem is igazán arról van szó, ami abban a tizenöt percben történik – Rachel azt kezdte érezni, hogy „a meditáció alatt magvakat vet el az ember, melyek spontán bontanak virágot a napod és az életed során”.

A könyvben sok szó esik arról, hogy a bizonyítékok szerint a depressziónak háromféle oka lehet – biológiai, pszichológiai és szociális. Rögtön az elején beszéltem arról, hogy a jelenleg alkalmazott biológiai intervenciók – az antidepresszánsok – a legtöbbünk esetében nem igazán hatásosak. Majd, egészen mostanáig, olyan környezeti vagy szociális változásokról volt szó, amelyek segíthetnek. Amint azonban Racheltől tanultam, az valami más volt. Ő egyfajta

pszichológiai változást vetett fel. Vannak más típusú pszichológiai változások is, amelyekkel próbálkozhat az ember. Az egyik az imádság – vannak arra utaló bizonyítékok, hogy aki imádkozik, annak enyhül a depressziója.5 (Ateista lévén ez nem igazán az én asztalom.) Egy másik a kognitív viselkedésterápia vagy röviden CBT, melynek segítségével az emberek leszoktathatják magukat a negatív mintákról vagy gondolatokról, és pozitívabbak felé terelhetik magukat.6 A bizonyítékok szerint ennek a terápiának enyhébb, és nem annyira tartós a hatása – de ettől függetlenül valós. (Meg kell hogy mondjam, hogy a CBT legnagyobb bajnoka, Richard Layard professzor állítása szerint a legjobb eredmény elérése érdekében érdemes szociális változással ötvözni ezt.) Megint másik módszer a pszichoterápia. Tudományosan nehezen mérhető, hogy ez segít-e – nem lehet olyan klinikai kísérletet tervezni, ahol hamis terápiában részesítesz valakit, hogy aztán a valódi terápia hatásával összevethesd. De vannak megdöbbentő bizonyítékok a terápia hatását illetően azoknál, akiknek traumás gyerekkoruk volt – erről a következő fejezetben lesz szó. Érdemes tehát hangsúlyozni, hogy nem csak a környezetváltozás segíthet. Még akkor is segíthet egy ilyen módszer, ha komolyan meg vagy győződve arról, hogy megrekedtél, és valóban nem tudsz változtatni a környezeteden. És erős a gyanúm, hogy ha tényleg enyhítenek a depressziódon és szorongásodon, akkor rá fogsz jönni, hogyan változtathatsz a környezeteden – másokkal összeállva – hatásosabban, mint gondolnád. Egészen addig ódzkodtam a meditációtól, amíg nem tapasztaltam meg a leírtakat Rachellel. Ennek, amint rájöttem, két oka volt. Az első az, hogy féltem csendben lenni és egyedül maradni a gondolataimmal – ezt a depresszióval és a szorongással társítottam. A második az, hogy sokat problémásnak találtam azon okok közül, amiért a meditációt az elmúlt néhány évben támogatták. Vannak önsegítő guruk, akik vagyonokat kerestek azzal, hogy azt mondták, a meditáció jobb dolgozó

méhecskévé tesz, hogy jobban meg tudsz majd birkózni az állandó munkával és a folyamatos stresszterheléssel. Nekem ez csak egy újabb individualista „megoldásnak” tűnt, amely kikerüli a lényeget – hogy eleve miért érzik magukat olyan sokan túlterheltnek és stresszesnek, és hogyan lehetne ezt megszüntetni. De most már tudom, hogy nagyon sokféle meditáció létezik. Az a meditációs iskola, amelyet Rachel képvisel, éppen ellentétes ezzel az individualista meditációval, ami úgy zavart engem. Nem arról szól, hogy hogyan kezelhetjük valamivel jobban a szenvedést és a leválasztottság okozta terheltséget. Arról szól, hogy megtaláljuk a visszakapcsolódás módját.

Rachel átalakulásában engem az nyűgözött le a legjobban, ahogyan a saját egójával való kapcsolatáról beszélt. Úgy tűnt, hogy nem érinti a kultúránkból – a reklámokból, a közösségi médiából, a körülötte versengő emberekből – eredő folyamatos egoharc. Megtalálta a módját, hogy védekezzen ellene. Ezt látva azt kérdeztem magamtól, hogy mit tehetünk még a légkörünket szennyező depresszánsok elleni védekezésképpen. Mit tehetünk még az egónk zsugorítása és a kapcsolataink erősítése érdekében? Ahogy utánaolvastam a meditáció tudományának, kezdtem belemerülni egy sor ettől eltérő, de idevágó olyan tanulmányba, amellyel szemben kezdetben – őszintén – elég szkeptikus voltam. Ha olvastad az előző könyvemet, A kábulat árát, tudod, hogy ott eléggé elutasítóan szóltam néhány aspektusáról. Ennek ellenére tovább figyeltem a legfrissebb tudományos eredményeket, amelyek elképesztőek voltak, úgyhogy bemerészkedtem erre a területre. Elsőre furcsának tűnhet, amit itt megtudtam. Nekem annak tűnt. De nem hagyott nyugtot.

Roland Griffith meditálni akart, de nem ment neki. Ha pár percet töltött ezzel, óráknak érezte, mely agonizáló lassúsággal terült el előtte. A végén nem érzett mást, mint frusztrációt, így aztán felhagyott vele. Húsz évig nem próbálkozott újra a meditációval, amikor is részt vett valami igen fontos dolog felfedezésében nemcsak saját maga, hanem mindnyájunk számára. Fiatal egyetemi diákként vallott kudarcot a meditációval próbálkozva, és káprázatos akadémikus pszichológusi karrier állt előtte. A szakterülete élére kerülve vezető professzor lett a Johns Hopkins Orvosi Egyetemen Marylandben, mely a világ egyik legjobb felsőoktatási intézménye. Amikor megismertem, a szerhasználat területén a legmagasabb nemzetközi elismerést kivívott tudósok közé tartozott – különös tekintettel a koffeinre. Elmondta, hogy a húsz évet tekintve, melynek során a jelenlegi pozícióját elérte, ha nem is volt „kimutathatóan munkaholista”, igen közel állt hozzá. „A karrierem remekül haladt előre – mondta, de volt valami hiányérzete. – Ennek ellenére úgy éreztem, hogy bizonyos tekintetben végigjárom a kutatói léthez és a tudományos karrierhez vezető lépéseket.” Azon kapta magát, hogy – bár nem tudta pontosan, hogy miért – ismét a sok-sok évvel azelőtti, kudarcot vallott meditációs kísérlete jár a fejében. A szakterületén eretnekségnek számított a mély belső énről gondolkodni. Olyan pszichológiai terület szaktekintélye volt, ahol mindezt hippi badarságként intézték el, amivel komoly akadémikus pszichológusok egyáltalán nem foglalkoznak. De, ahogy mondta, „számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy van valami lenyűgöző a meditáció módszertanában, mely évezredek óta arra összpontosított, hogy megvizsgálja az elme, az én, a tudat ezen mélyebb tapasztalásainak a mélységeit – akármit jelentsen is ez.” Volt egy barátja, aki rendszeresen elment egy ásramba – spirituális elvonulásra – New York állam északi részében meditálni egy csoporttal, és

egy alkalommal Roland megkérte, hogy hadd menjen vele. Itt most – nem úgy, mint az évekkel korábbi próbálkozásai során – volt, aki vezesse a meditációjában, és aki átbeszélje vele, hogyan végezze a gyakorlatokat. Ezúttal megállapította, hogy végül is tud meditálni. Amint nap nap után gyakorolta, meglepve tapasztalta, hogy „ez a belső világ elkezdett megnyílni – és én is elkezdtem megnyílni” – mondta. „Őszintén szólva ez teljesen elbűvölt.” Azoknak, akiket itt megismert, és akik már évek óta meditáltak, az életében volt valami spirituális dimenzió, amely mindenféle módon a hasznukra volt. Nyugodtabbnak, boldogabbnak és kevésbé szorongónak tűntek. Roland kezdte úgy érezni, hogy a saját jellemének – és mindenki jellemének – vannak olyan dimenziói, amelyeket ő addig nélkülözött a saját életében, és amelyeket a tudósok nem kutattak kellőképpen. Elkezdett alapvető kérdéseket feltenni magának. Mi történik akkor, amikor valaki meditál? Mi változik benne? Ha az ember odaadóan és elég hosszan meditál, a legtöbben – mint Rachel barátnőm is – azt mondják, hogy spirituális változást kezdenek átélni: másképp értékelik a dolgokat. Máshogy látják a világot. Roland meg akarta tudni ennek az okát. Miért érezteti a meditáció az emberekkel azt, hogy valamiféle misztikus változáson mennek keresztül – és egyáltalán, mit jelent ez? Elkezdett tudományos tanulmányokat keresni, ahol olyan embereket vizsgáltak, akik úgy érzik, misztikus élményeik vannak – és arra jött rá, hogy ennek egészen kiterjedt, bár igen sajátságos irodalma van. Az 1950-es évek derekától az 1960-as évek végéig az Egyesült Államok legjobb egyetemein dolgozó több különböző tudóscsoport jött rá valamire. Azt vették észre, hogy ha klinikai körülmények között pszichedelikus szereket – leginkább LSD-t, ami akkoriban legális volt – adnak az embereknek, elég nagy bizonyossággal okozhatnak nekik spirituális tapasztalásként megélt élményeket. Azt éreztethetik velük, hogy túllépnek az egójukon és a mindennapi problémáikon, és erősen kapcsolódnak valami sokkal mélyebb dologhoz –

másokhoz, a természethez, sőt akár magához a létezés természetéhez.7 Azoknak az embereknek a túlnyomó többsége, akik ilyen szert kaptak az orvosuktól, arról számoltak be, hogy az ilyen érzéseket keltett bennük, és hogy a tapasztalást mélységesnek élték meg. Ezt olvasva Rolandnak különösen feltűnt egyvalami. A pszichedelikus szert szedők megdöbbentően hasonlóan írták le az érzéseiket, mint azok, akik egy mély, hosszú meditációs program után számoltak be az élményeikről. Amikor ezeket a kutatásokat elvégezték, a tudósok mindenféle előnyét felfedezték annak, ha klinikai körülmények között ilyen szereket adtak be az embereknek. Krónikus alkoholistáknak adták, és meghökkentően sokan leálltak az ivással.8 Krónikus depresszióban szenvedő pácienseknek adták, és sokan drasztikusan jobban lettek, és lerázták a depressziót.9 Ezeket a tudományos vizsgálatokat nem a ma érvényes szabványok szerint végezték el10, így az eredményeket is körültekintően kell értelmezni, Roland szeme azonban megakadt rajtuk. Az egész Egyesült Államokban a ’60-as évek vége felé mégis pánikhelyzet alakult ki a pszichedelikus szerekkel kapcsolatban. Voltak, akiknek rossz tapasztalatai voltak a rekreációs fogyasztás során, ráadásul sok kitalált történet keringett éppen azért, hogy elijesszen a szerektől – olyanokat lehetett hallani például, hogy ha LSD-t szedtél és a Napba néztél, megvakulhatsz.11 A sok ellentmondásos beszámoló következtében az LSD-t betiltották, a pszichedelikus szerekkel kapcsolatos tudományos kutatásokat leállították, és az ügyet kifutottnak tekintették. Friss szemmel, az 1990-es években vizsgálva ezeket a tanulmányokat Roland ki akarta deríteni, hogy volt-e összefüggés a hosszú távon meditálók és a pszichedelikus szereket szedők tapasztalatai között. Ha ugyanahhoz az érzéshez vezető két különböző útról van szó, ez segít kiderítenünk, hogy miről is van itt szó valójában; Roland tehát engedélyt kért, hogy elvégezhesse az első pszichedelikus szerrel végzett vizsgálatot az egy generációval korábbi betiltásuk óta.12 Pszilocibint, a „varázsgombában” természetesen megtalálható

vegyületet akarta beadni olyan tiszteletre méltó személyeknek, akik még soha nem használták a szert, hogy kiderítse, lesz-e részük misztikus élményben, ennek vannak-e hosszú távú következményei, és melyek ezek. „Bevallom, szkeptikusan álltam a dologhoz” – mesélte nekem, amikor személyesen találkoztunk Marylandben. Nem hitte, hogy egy drog olyan élményt válthat ki, amely ahhoz hasonlítható, amit az ásramban látott a mély, hosszú meditálás több évtizedes gyakorlásának köszönhetően. És azt sem gondolta, hogy bármilyen hatása lenne ezen túlmenően. Egyetlen kutató sem kapott engedélyt erre a ’60-as években foganatosított tilalom óta – Roland azonban annyira becsvágyó és a kérése annyira elutasíthatatlan volt, hogy végül, a szakma nagy meglepetésére, zöld lámpát kapott. Sokan úgy gondolták, hogy ez csak azért történhetett meg, mert a hatóságok arra számítottak, hogy ő majd megmutatja, milyen ártalmas a szer az embereknek. Marylandben tehát több tucat átlagos foglalkozású szakembert verbuváltak. Azt mondták nekik, hogy szokatlan dologra kérik őket.

Mark nem tudta, mire számítson, amikor besétált egy átlagos lakás átlagos nappalijaként berendezett szobába Roland laborjában.13 Volt benne kanapé, megnyugtató képek a falon, és egy szőnyeg. Szigorú erkölcsű, negyvenkilenc éves pénzügyi tanácsadó volt, aki a helyi lapban találta a meg a spiritualitást vizsgáló új tanulmányról szóló hirdetést. Soha nem vett be pszichedelikus szert azelőtt; még kannabiszt sem szívott. Azért jelentkezett, mert korábban elvált a feleségétől, és depressziós lett. Négy hónapig antidepresszánst szedett – Paxilt, amit én is –, de ez nagyon elnehezítette. Az azóta eltelt másfél év alatt, mióta abbahagyta a szedését, nyugtalanította valami. „Úgy éreztem, hogy hiányzik az életemből a kapcsolatteremtés képessége másokkal – mondta nekem. – Mindenkit

kartávolságra tartottam magamtól. Soha nem éreztem kényelmesnek az emberek közelséget.” Akkor kezdődött, amikor Mark tízéves volt, és az apjának kialakult a szívbetegsége – az egyik billentyűjével volt probléma. Egyszer fájdalmat érzett, és kórházba vitték, és Mark, miközben nézte, ahogy elviszik, ösztönösen tudta, hogy soha többé nem látja viszont az apját. Az anyja annyira beleveszett a saját gyászába, hogy nem tudta megbeszélni a fiával az apja halálát, és mással sem beszélt erről. „Csak a saját eszköztáramra hagyatkozhattam az értelmezésben, és hogy továbblépjek az életben – mondta –, és azt hiszem, hogy mindent csak besöpörtem a szőnyeg alá. Egyszerűen tagadás üzemmódba kapcsoltam.” Így indult el egy minta az életében – az érzelmei elrejtésének a mintája, önvédelemből. Ahogy nőtt, ez a távolságtudat rengeteg szociális szorongást okozott neki. Ha meghívták (mondjuk) egy buliba, mindig kiötölt valami okot, hogy miért ne menjen. Ha rávette magát a részvételre, csak állt félszegen egy félreeső helyen. „Nagyon odafigyeltem arra, amit mondtam, és folyamatosan, túlzottan is figyeltem magam – mondta. Állandóan a következő monológ zajlott benne: – Butaság volt ezt mondani? Most mit kell majd mondani? Az hülyeség lesz? Na és azután mit mondasz?” A szorongása érthetően fellángolt, amikor aznap abban a hamis nappaliban lefeküdt a kanapéra. Ez volt az első alkalom a háromból, amikor pszilocibint kapott. Ezt előkészítendő, néhány hónapon át meditálni tanult a Johns Hopkins egyik pszichológusától, Bill Richardstól. Kapott egy mantrát, amelyet magában kellett mondogatni – om mani padme hum –, amiről úgy gondolták, hogy helyrehozza, ha a drogos élmény során összezavarodna vagy pánikba esne. Bill elmondta Marknak, hogy az egész élmény során ott lesz mellette, hogy megnyugtassa és vezesse. Mark gyerekkorában annyit hallott a pszichedelikus szerekről, hogy őrültséget okoznak. A baptista templomban, ahová járt, miniképregényeket osztogattak a serdülőknek egy férfiról, aki LSD-t szedett be, és azt hitte, hogy

szétolvad az arca. Nem tudta leállítani ezt a képzetét, és egy pszichiátriai intézetbe vitték – soha nem épült fel. Mark soha nem gondolta volna, hogy ilyesmit fog bevenni a világ egyik legjobb hírű egyetemének központjában. Arra kérték, hogy vigyen magával néhány olyan tárgyat, amelyeknek jelentősége van számára, úgyhogy hozott néhány fotót a szüleiről, akik már nem éltek, és az új barátnőjéről, Jeanról. Egy vadgesztenye is volt nála, amelyet aznap szedett fel, amikor a válását kimondták, bár azt nem tudta, hogy miért tartotta meg. Lefeküdt a kanapéra, és amikor kényelmesen elhelyezkedett, kapott egy pszilocibintablettát, hogy nyelje le. Majd természeti tájakról készült képeket nézegetett nyugodtan egy könyvben Billel, aztán Bill bekötötte a szemét, és fejhallgatót tett a fülére, melyből lágy zene szólt. Körülbelül negyvenöt perc múlva Mark elkezdett valami különbséget érezni. „Éreztem, amint ellazul az elmém – mondta nekem. – Éreztem, hogy volt valami – hogy valami változás készülődött… Határozottan éreztem, hogy elfog.” Aztán Mark egészen hirtelen megijedt. Nem tudta, mi történik vele. Felállt, és azt mondta, hogy el akar menni. Rájött, hogy nem volt egészen őszinte a barátnőjével azzal kapcsolatban, amit iránta érzett. El akart menni, hogy elmondja neki. Bill halkan beszélt hozzá, és néhány perc elteltével Mark visszaült a kanapéra, és a mantráját mondogatta, hogy megkeresse a központját, és ellazuljon. Rájött, hogy hagynia kell, hogy az élmény „egyre mélyebbre vigye”, mondta, és bíznia kell benne. A hosszú előkészítés folyamán a kutatók elmagyarázták neki, hogy hiba „hallucinogéneknek” nevezni ezeket a szereket. Az igazi hallucináció során az ember olyasmit lát, ami nincs ott, és olyan valódinak gondolja, mint ezt a könyvet, amit éppen olvasol – mint egy fizikai tárgyat a világban. Ez valójában nagyon ritka. Sokkal pontosabb lenne, mondták neki, „pszichedelikumoknak” nevezni őket, mert ez a görög nyelvben szó szerint azt jelenti, hogy elmemanifesztálás. Ezek a szerek

előhúznak bizonyos dolgokat a tudatalattidból, hogy a tudatos elmédbe vigyék őket. Tehát nem hallucinálsz, hanem ugyanúgy látod a dolgokat, mint álmodban, csak itt tudatos vagy; bármelyik pillanatban tudsz beszélni a vezetőddel, Billel, és tudod, hogy ő valóban, fizikailag ott van melletted, és azt is tudod, hogy a dolgok, amelyeket a szer hatására látsz, nincsenek fizikailag jelen. „Nem volt olyan vizuális élményem, hogy forognak a falak vagy ilyesmi – mondta Mark. – Teljes sötétség volt. Csak a zenét hallod, ami segít földelned magad – és a belső vizualizáció zajlik… Azt mondanám, hogy [olyan, mint az] ébren álmodás”, csak itt az egészre élénken emlékezett utána – „ugyanolyan élénken, mint bármire az életemben”. A kanapén fekve Mark úgy érezte, mintha egy nagy, hűvös tavon evezne. Fel-le barangolt, és különböző öblöket látott maga körül, és látta, hogy az öblökből víz folyik a tóba. Intuitív módon érzékelte – ahogyan álmodban szoktad –, hogy ez a tó az egész emberiséget szimbolizálta. Mind ebbe a tóba ürülünk bele, gondolta – minden érzésünk, minden vágyunk és minden gondolatunk. Úgy döntött, hogy felfedezi az egyik ilyen öblöt. Szikláról sziklára ugrálva haladt az árral szemben, és érezte, hogy valami szólítja, hogy egyre mélyebbre jusson. Akkor elérkezett egy húsz méter magas vízeséshez, és lenyűgözve megállt előtte. Rájött, hogy fel tud úszni rajta, és arra gondolt, hogy amikor eléri a vízesés tetejét, ott lesz, ahová az életében el akart jutni, és „a válasz is ott fog várni engem”. Elmondta Billnek, a vezetőjének, hogy mi történik. „Igyál belőle!” – mondta neki Bill. Amikor Mark feljutott a vízesés tetejére, egy őzgidát látott a vízben, amint ivott. Markra nézett, és azt mondta neki, hogy van valami befejezetlen ügy, amivel foglalkoznia kell – a gyerekkorából. „Olyasmi, amivel mindenképpen foglalkoznod kell, ha tovább szeretnél fejlődni.” Mark úgy érezte – mintegy

revelációban – hogy az élmény azt üzeni neki: „Rejtegettem bizonyos tapasztalásaimat. Ezek az élmények kora gyerekkoromban értek, és én próbáltam letakarni őket, és a lehető legjobban haladni az életemmel.” Most, a vízesés tetejére érve Mark életében először úgy érezte, hogy biztonságos a tízéves kora óta rejtegetett gyászához közelítenie. Követte a gidát a folyó partján, és egy amfiteátrumhoz ért. Ott várt rá az apja, aki pont olyan volt, mint amilyennek Mark utoljára látta. Az apja azt mondta, hogy most olyan dolgokról fog beszélni neki, amelyeket már régóta szeretett volna elmondani. Először is tudatta Markkal, hogy jól van. Hogy el kellett mennie, emlékszik vissza Mark, és ez rossz érzés volt neki, de, amint mondta: „Mark – tökéletes vagy úgy, ahogy vagy, és megvan mindened, amire szükséged van.” Mark sírt, úgy sírt, amikor ezt meghallotta, ahogyan még soha nem sírt az apja miatt. Az apja megölelte, és ezt mondta neki: „Ne bujkálj, Mark! Menj, és keresd a dolgokat!” Mark akkor már tudta – „ez az egész utazás, minden, amit megtapasztaltam, ez az egész noszogatás azért volt, hogy kimondjam: az élet arra való, hogy megéljük. Hogy menjek és keressek. Menjek és fedezzem fel és élvezzem és szívjam magamba az egészet!” Erősen átérezte annak a szépségét, hogy él, hogy ember – „a nagyságát, a bölcsességét – magával ragadó volt”. Ugyanakkor azt is erősen érezte, hogy „mindennek az őrült partija, ez – nem kívülről jön. Ez az egész belülről jön, érted? Nem arról van szó, hogy a szer behoz valamit magával. Éppen hogy megnyit bennem egy másik teret” – egy teret, amely mindvégig ott volt a vesztesége alatt. Aztán elkezdte érezni, hogy a szer hatása alábbhagy, és az olyan volt, mintha, az ő megfogalmazásában, „újra visszatérnél az egódba”. Kilenc órakor érkezett a Johns Hopkinsba, és fél hatkor ment el onnan. Amikor Jean, a barátnője érte jött, és megkérdezte, hogy ment, fogalma sem volt, hogy mit mondjon erre.

A következő hónapokban Mark azt vette észre, hogy úgy tud beszélni az apjáról, ahogy soha azelőtt. Erősen érezte, hogy „minél nyitottabb vagyok, és minél többet felfedek, annál többet kapok mindenkiből”. Érezte, hogy a szorongása – jelentős mértékben – utat ad valamiféle csodálatnak. „Úgy éreztem, hogy egy kicsit emberibb tudtam lenni az emberekkel” – még egy tánciskolába is elment a barátnőjével, amire azelőtt erőszakkal sem lehetett volna elvonszolni. Ez három hónappal a második ülés előtt volt. Ezúttal is ugyanazt a folyamatot követték – most azonban rengeteg olyan töredékes képet látott, ami nem tűnt különösebben jelentőségteljesnek számára. „Nem költészet volt, hanem próza” – magyarázta. Csalódott volt. De a harmadik ülés volt az, ami, ahogy mondta, „teljesen megváltoztatta az életemet”.

Amikor ilyen kísérletekben veszel részt, nem mondják meg, hogy alacsony, közepes vagy nagy adagot kapsz, de Mark biztosan érezte, hogy utoljára kapta a nagy dózist. Amikor beütött a szer, ő megint egy nagyon más térben érezte magát. Most azonban nem érezte ismerősnek a tájat, mint azt a vízesést. Ez valami teljesen más volt, távol minden addigi tapasztalásától. Úgy érezte, hogy a semmiben lebeg – „mint valami végtelenségben valahol”, az űrben. És akkor, miközben próbált rájönni, hol jár, egy lény tűnt fel mellette, aki úgy nézett ki, mint egy udvari bolond. Mark ösztönösen tudta, hogy ez a lény fogja átsegíteni az élményen. A távolban egy hatalmas hengeres tárgyat látott pörögni, és ösztönösen ráérzett, hogy abban van az egész univerzum minden bölcsessége, és ez bekerült a látóterébe – és azt is érezte, hogy ha fogékony rá, az egészet letöltheti magába.

Először, amikor Mark megértette ezt, azt mondta: „Tudom. Tudom.” De aztán egy egész kórust hallott, más hangokat, akik együtt mondták, és ő is beszállt: „Tudjuk. Tudjuk.” És ez a „Tudjuk” sokkal erősebbnek érződött számára. „Szinte mintha az univerzumnak ez az egész tánca, amely felém közeledett ebben a henger formában, megállna, és a vezetőm azt mondaná: »Először el kell intéznünk valamit«. És belém szorongó, félő lényt »Mark, beszélnünk »Elképesztő munkát

nyúlt, majd kihúzott onnan, belőlem egy reszkető, – kivette onnan, és kommunikált vele. [Azt mondta:] kell ezzel a részeddel.«… [És azt mondta neki:] végeztél, Mark. Megvédted őt. Hihetetlen műremeket

alkottál azámára – ezeket a szépséges falakat építetted Marknak, ezeket a vizesárkokat, ezt az állványzatot, ami sok-sok éven át védte Markot, és eljuttatta őt erre a helyre. Biztosan tudnunk kell, hogy nem bánod, ha most lebontjuk ezeket [a falakat], hogy megélhesd, ami most következik.«” „És az egészet olyan szeretettel csinálta – mondta Mark. – Nem volt benne semmi ítélkezés. Semmi, ami azt érzékeltette volna, hogy »szörnyű vagy, hogy ide jutottál«.” És Mark ijedt része beleegyezett a falbontásba. És amint ez megtörtént, Mark észrevette, hogy a közelben a szerettei, akik meghaltak – az apja és a nagynénje – tapsolnak neki. És akkor Mark érezte, hogy megnyílik a bölcsességre, akármi legyen az, amit az univerzum kínál neki, és érezte, amint átárad rajta, és elönti a boldogság. „Tudod, mindig ott van az a részünk, amelyik mindig ítélkezik, amelyik mindig minket vagy a többieket figyeli, folyton túlzásba vive az ellenőrzést – mondta. – És [abban a pillanatban] ott voltam azon a helyen, ahol az egóm egyszerűen megszűnt. Úgy értem, egohalálként szokták leírni ezt. De nekem ebben nem jutott hely. Teljesen ki voltam zárva ebből.” És Mark életében először érezhette, hogy „nincs ítélkezés. Együttérzés van, egy hihetetlenül erős együttérzés magaddal és mindenki mással az univerzumban.” És

meglepte a minden élő dologgal való egység erős érzése – hogy a természet mindent összeköt. És ebben az örömben sütkérezve odafordult az udvari bolondhoz, az apjához és a nagynénjéhez, és megkérdezte: „Ki az egy igaz Isten?” Mind ránéztek, vállat vontak és azt felelték: „Nem tudjuk. Sok mindent tudunk. De ezt nem tudjuk.” És mind nevettek, és Mark velük nevetett. Miután visszajött ebből az élményből, Mark soha többé nem érezte magát ugyanannak az embernek. Azt mondta, úgy érzi, hogy ez a tapasztalás megértette vele, hogy az embereknek szükségük van arra az érzésre, hogy „elfogadják őket, hogy fontosak, és szeretik őket. És hogy ezt bárkinek bármikor meg tudom adni, és ez ilyen egyszerű. Csak odafigyelsz. Csak ott vagy az emberekkel. Csak szereted őket.” Később valami más is történt vele.

Roland munkájához az is hozzátartozott – ő az a szkeptikus tudós, aki a kísérletet vezette –, hogy két hónappal az élmény után mindenkit kikérdezzen, aki pszilocibint kapott. Bejöttek hozzá egyesével ezek az emberek, és szinte mindig ugyanazt a választ kapta tőlük. Rendre elmondták, hogy ez volt az „életük legjelentőségteljesebb élménye”, és vagy egy gyerek születéséhez, vagy egy szülő halálához hasonlították. Mark a tipikus válaszadók közé tartozott. „Először durván valószínűtlennek találtam mindezt – mondta Roland. – Az első gondolatom az volt, hogy vajon milyen élettapasztalattal rendelkezhettek ezek az emberek [a kísérlet előtt]? De mindegyikük magas szinten funkcionáló, a munkáját többnyire profi szinten űző ember volt. Azaz valóban szavahihető válaszadó… Ez engem teljesen váratlanul ért. Nem tudtam, hogyan értelmezzem.” Tehát azoknak, akik a legnagyobb adag pszilocibint kapták, körülbelül a

nyolcvan százaléka két hónappal később azt állította, hogy az élmény az életük során velük történt legfontosabb öt dolog közé tartozik. Roland és a csapata mérték a változásokat azoknál, akik részt vettek a kísérletben. Nagy többségüknél azt találták, hogy „pozitívabb lett a hozzáállásuk magukhoz és az élethez, javultak az emberi kapcsolataik, és együttérzőbbek lettek”. Pontosan ugyanezt mutatták ki azokál is, akik meditáltak. Roland teljesen el volt képedve. Amikor ennek a programnak és más hasonló kísérleteknek a résztvevőivel készítettem interjút, az mindig furcsa mód feltöltött. Sokuknak volt olyan rég eltemetett gyerekkori traumás élményük, amelyről végre tudtak beszélni, vagy volt bennük olyan rettegés, amelyet végre le tudtak győzni. Sokan sírtak örömükben, miközben beszéltek róla. Az elején nem erre számított, de azzal, hogy egy generációval később elvégezte az első tudományos kutatást a pszichedelikumokkal, Roland egy régóta bezárt kaput feszített fel – amelyen, az ő elképesztő eredményeit látva egyre több tudós kezdett beözönleni mögötte. Az új kísérleteknek még csak az első néhány tucatja zajlott le. Hogy megértsem, mi történik, elutaztam Los Angelesbe, Marylandbe, New Yorkba, Londonba, Aarhusba Dániában, Oslóba Norvégiában és a brazíliai São Paulóba, hogy találkozzam azokkal a kutatócsoportokkal, akik újrakezdték a pszichedelikus szerek kutatását, hogy kiderítsék, milyen jelentőségük van a depresszió és a szorongás legyőzése terén.14 Az egyik csapat tagjai, akik Rolanddal dolgoztak együtt a Johns Hopkins Egyetemen, azt akarták megtudni, hogy mi történik, ha olyan dohányosoknak adnak be pszilocibint, akik régóta cigarettáznak, és évek óta próbálnak sikertelenül leszokni róla. Mindössze – Markhoz hasonlóan – három alkalom után a nyolcvan százalékuk leszokott, és még hat hónappal később sem dohányzott.15 Ez a sikerarány magasabb, mint amit bármilyen összehasonlítható technikával bárhol elértek. A University College London

egyik kutatócsoportja olyan embereknek adott be pszilocibint, akik súlyos depresszióban szenvedtek, és addig semmilyen egyéb kezelésre nem reagáltak.16 Ez csak egy előzetes tanulmány, tehát nem szabad túlértékelnünk, de az eredményeik azt mutatják, hogy a betegek ötven százalékánál teljesen elmúlt a depresszió a vizsgálat három hónapos időtartama alatt. És – ami nagyon fontos – a kutatók egy ennél is fontosabb dologra bukkantak. Ezek a pozitív hatások egyetlen dologtól függtek. Az, hogy milyen eséllyel gyógyultál ki a depresszióból vagy a függőségből, attól függött, hogy mennyire volt intenzív a szer hatására átélt spirituális élményed. Minél erősebb volt a spirituális tapasztalás, annál jobbak lettek utána az eredmények.17 Minden érintett kutató helyesen óva int attól, hogy kis minták alapján általánosítsunk. Ezek azonban figyelemre méltó eredmények voltak – és úgy tűnt, hogy érvényesítik a régebbi, ’60-as években végzett kutatásokat. Roland azt mondta, kezdte elhinni, hogy „ezek a hatások valóban lehetnek olyan erősek, hogy nagyon mély szinten alakítsák át az emberek életét”. Tehát mi történt itt? És hol a bökkenő?

A kutatók egyik módszere a kérdések megválaszolására az, hogy máshonnan is körüljárják az ügyet – hogy megvizsgálják az ilyen élmények és a mély meditáció közötti hasonlóságokat és eltéréseket. Fred Barrett, a Johns Hopkins egyik tanára kutatást folytat Rolanddal, melyben olyan embereknek adnak be pszilocibint, akik már több mint egy évtizede gyakorolják a mély meditációt – ezek az emberek több hónapos elvonulásokon vettek már részt, és évek óta naponta átlagosan legalább egy órát meditálnak.18 Elmondta nekem, hogy az olyan embereknek, mint Mark – vagyis akik nem meditáltak azelőtt, és pszichedelikumokat sem használtak – általában nincs meg a szókészletük

(legalábbis először) arra, hogy leírják a szer hatására átélt élményüket, és nem tudják azokat semmivel párhuzamba állítani az életükben. Azok azonban, akik már régóta meditáltak, gazdag szókinccsel rendelkeztek, mert nekik úgy tűnt, hogy a szer, amint mondták, „ugyanarra a helyre” vitte őket, amit a nagyon mély meditáció legmagasabb szintű élményeivel néha elértek. „Nagy vonalakban – mondta Fred – azt állítják, hogy vagy nagyon hasonlók, vagy azonosak ezek a helyek.” Tehát felmerült a kérdés: Mit tesznek ezek a gyakorlatok? Mi a közös bennük? Egy thai étteremben vacsoráztunk éppen, amikor Fred magyarázata nagyon elgondolkodtatott. Mindkettő, mondta, a „saját magunkra irányuló függőségünket” töri meg. Amikor megszületünk, csecsemőként nem rendelkezünk éntudattal. Egy újszülöttet figyelve nem kell sokat várnod arra, hogy arcon csapja magát, mert még nem tudja, hogy hol vannak a saját teste határai. Ahogy azonban nő, kialakul a saját magára vonatkozó tudatossága is. Határokat épít. Ennek nagy része egészséges és szükséges. Kellenek határok, hogy megvédjük magunkat. Az idők során készített építményeink egy részének azonban kevert hatása van. Mark elszigetelődött tízévesként, és azért épített falakat, hogy védekezzen az apja feletti gyász ellen, aminek nem tudott hangot adni. Ahogy azonban felnőtt, azok a védőfalak börtönné váltak, és megakadályozták, hogy teljes mértékben megélje az életet. Az egónknak, az éntudatunknak mindig is megvolt ez a kettős minősége – a védelem és a bezárás. Mind a mély meditáció, mind a pszichedelikus tapasztalás tanulsága azonban a rálátás – megérteti velünk, hogy ennek az énnek, az egónak milyen nagy része építmény. Mark hirtelen megértette, hogy a szociális szorongása régen önvédelmi célokat szolgált – de ma már nincs szüksége erre. Rachel barátnőm belátta, hogy az irigységével a szomorúság ellen védekezett – a meditáció segítségével pedig megértette, hogy ennek nem kell így lennie: hogy ehelyett pozitív hozzáállással és szeretettel is védheti magát.

Mindkét folyamat, mondta Roland, „teljesen más, vadonatúj kapcsolatot alakít ki az elmével”. Az egód egy részed. Nem az egész éned. Azáltal, hogy olyan pillanatokat élsz át, ahol az egód – ahogyan mondja – „feloldódik és belemerül a nagyobb egészbe”, vagy az emberiség tavába, amit Mark vizionált, képes leszel túllátni az egódon. Drasztikusan más perspektívából tudsz rálátni saját magadra. Ahogyan Fred megfogalmazta, ezeknek a tapasztalásoknak az a tanulsága, hogy „nem kell, hogy az énképed kontrolláljon”. „Ha a meditáció gyakorlása kipróbáltan és valóban ennek a felfedezéséhez vezet – mondta Roland –, akkor minden bizonnyal a pszilocibin ennek a gyorstalpaló kurzusa.” Mindenki, akit megkérdeztem és a pszichedelikumok klinikai alkalmazásával dolgozott, hangsúlyozta, hogy ezek a szerek nagyon gyakran a kapcsolódás (másokhoz, a természethez és egy mélyebb céltudathoz) mélységes érzését hagyják maguk után az emberben. Ez éppen azoknak a silány értékeknek az ellentéte, amelyekben fürdőzünk. A csapat egyik tagja, Fred azt mondta, hogy a pszilocibinélmény után „felkelve a kanapéról igen gyakori téma a szeretet. Az emberek felismerik, hogy kapcsolódnak másokhoz… Motiváltabban keresik a kapcsolatot. Az is fontos lesz nekik, hogy egészségesen, ne káros módszerekkel törődjenek magukkal.” Miközben ezt magyarázta, folyton a depresszió és a szorongás általam azonosított hét társas és pszichológiai oka járt a fejemben, hiszen nyilvánvaló volt a kettő közötti párhuzam. Ezeknek az élményeknek köszönhetően az emberek azt érezték, hogy azok a dolgok, amelyekkel nap mint nap el vagyunk foglalva – a vásárolgatás, a státusz, a kicsinyes sértődéseink –, valóban nem számítanak. Más fényben láttatták velük a saját gyerekkori traumáikat. Roland szavaival élve, amit adnak, az egyfajta „felfogásváltás, melynek során rájössz, hogy nem vagy a saját gondolataid vagy érzelmeid vagy érzéseid rabszolgája – hogy tulajdonképpen minden

pillanatban választhatsz, és ez örömöt okozhat”. Ez az oka például annak, hogy régi dohányosok nyolcvan százaléka szokott le az élmény után. Nem arról van szó, hogy valamiféle kémiai kapcsoló billent át az agyukban. Hanem hogyha átállítod a zoomot, és messzebbről tekintesz az élet fenséges voltára, azt gondolod: „Cigaretta? Sóvárgás? Én ennél nagyobb vagyok. Én az életet választom.” Azt is segít megértenünk, hogy a University College London egy ilyen kis, korai kísérletének miért lehetnek ilyen kiemelkedő eredményei súlyosan depressziós páciensekkel. „A depresszió leírható egyfajta beszűkült tudatként – magyarázta Bill Richards, aki a Johns Hopkins kísérleteit is vezette. – Azt mondhatjuk, hogy az emberek megfeledkeztek arról, hogy kik ők, hogy mire képesek, és megrekedtek… Sok depressziós beteg nem lát tovább a fájdalmainál, a sérelmeinél, a neheztelésénél és a kudarcainál. Nem látják a kék eget és a sárguló leveleket, érted?” A tudat újranyitásának ez a folyamata megtörheti ezt – és ezáltal a depressziót is megszünteti. Lebontja az egód falait, és megnyit arra, hogy ahhoz kapcsolódj, ami számít. És „annak ellenére, hogy a [szerrel megélt] tapasztalás elhalványul – mondta Roland –, az élmény emléke megmarad”, és új vezetőként állhat melléd az életben. Van azonban két csapdája a dolognak, amint megtudtam, mégpedig fontosak.

Az első az, hogy míg vannak, akik számára felszabadító az ego elengedése, mások nagyon is félelmetesnek találhatják ezt. A Johns Hopkins-tanulmányok adatai szerint az emberek mintegy huszonöt százaléka élt meg valódi rettegést legalább néhány pillanatig. A legtöbb esetben, mint Marknál is, múló érzés volt ez, néhány embernél azonban borzalmas hat órát jelentett az élmény. Az

egyik nő úgy írta le az érzéseit, mintha egy elhagyatott, háború utáni tájon barangolt volna, ahol mindenki meghalt. A pszichedelikumokkal kapcsolatos állítások nagy része, amelyeket még a ’60-as évekből ismerünk – például hogy a hatásukra addig bámulsz a napba, amíg kiég a szaruhártyád –, nem volt igaz, a „rossz utazás” azonban nem valami mítosz. Sokakkal megtörtént. Amint egyre többet kutattam a témában, eszembe jutott valami. Ott, azon a hegyen Kanadában Isabel Behncke azt magyarázta nekem, hogy ha leszakadunk a természettől, az fokozza a depressziót és a szorongást. Azt mondta, hogy a természetben gyakran tör ránk a felismerés, hogy milyen parányiak vagyunk. A történetek, amelyekkel az egónk tömi a fejünket – Nagyon fontos vagy! A gondjaid sürgetőek! – hirtelen jelentéktelennek tűnnek. Az ego zsugorodását tapasztalod meg, ami sokakat felszabadít. Amikor ezt mondta nekem, felismertem az igazságát, és éreztem is, amint megtörténik velem a hegyoldalon – csak éppen én nem felszabadítónak éltem meg. Hanem fenyegetésnek. Ellenállást szült bennem. Azt azonban nem értettem, hogy miért. Isabel azt magyarázta, hogy enyhíteni fogja a depressziómat és a szorongásomat, és beláttam, hogy rengeteg tudományos bizonyíték támogatja a kijelentését. A meditáció és a pszichedelikumok bizonyítékait tanulmányozva – különös tekintettel a Markkal folytatott beszélgetésünkre arról, hogy hogyan segített neki túljutni az apja iránti gyászán – úgy éreztem, hogy már értem az ellenállásomat. Felépítettem az egómat – a fontosságtudatomat a világban –, hogy védelmet nyújtson, néha veszélyes körülmények között is. Egy a pszichedelikumok hatása alatt lévő embert látva könnyen megérthető az ego szükségessége. Az egója kikapcsol – ő pedig szó szerint védtelen; nem engednéd kimenni egyedül az utcára. Az egónk véd minket. Vigyáz ránk. Szükségünk van rá. Amikor azonban túl nagyra nő, elvágja a kapcsolódás lehetőségét. A lebontását tehát nem lehet ad hoc végezni. Azok, akik csak falak mögött érzik biztonságban magukat, a falaik lebontását nem úgy élik

meg, mint a börtönből való szabadulást, hanem úgy, mintha rájuk törne a világ. Én azon a napon, abban a természeti környezetben nem álltam készen rá, hogy lebontsam az egóm szükségesnek érzett falait. Ez az oka, hogy senki, akivel erről beszéltem, nem tartotta jó ötletnek, hogy a depressziós vagy szorongó betegeknek egyszerűen, minden felkészítés vagy támogatás nélkül adjunk be egy kis pszichedelikumot. Erős szerek ezek. Bill Richards ahhoz hasonlította, amikor sível száguld le a hegyoldalon: vezető nélkül nagy butaság. Szerintük talán ez lenne a helyes, ha a jelenlegi törvények olyan módosításáért szállnának harcba, hogy orvosilag lehessen használni ezeket a szereket – a megfelelő körülmények között, olyan embereknél, akiknek hasznos lehet. A hosszú távú cél Bill szerint nem az ego megszüntetése, hanem a vele való egészséges kapcsolatunk visszaállítása. Ehhez elég biztonságban kell érezniük magukat ahhoz, hogy egy időre – egy biztonságos helyen és olyanok társaságában, akikben bíznak – leengedjék a legmélyebben emelt falaikat.

A második csapda – szerintem – ennél is fontosabb. Dr. Robin Carhart-Harris az egyik olyan kutató, aki pszilocibinkísérletet vezetett Londonban súlyosan depressziós betegekkel. Órákig beszélgettünk a vizsgálatukról egy kávézóban Notting Hillen, és ő elmesélt valamit, amit a kísérlet során figyeltek meg. A pszichedelikumok nagyjából az első három hónapban figyelemre méltó hatást tettek: a legtöbben drasztikusan erősebb kapcsolódást éreztek, és ettől drasztikusan jobban is voltak. Egy páciensről azonban részletesebben is beszélt, aki, úgy tűnt, egy szélesebb réteget képviselt. Ezután a nem mindennapi élmény után élte tovább az életét. Recepciósként dolgozott egy borzalmas angol kisvárosban, és a munkája elég lealacsonyító

volt. Megélte ezt a ráébredést – hogy nem az anyagiasság számít, hogy mind egyenlők vagyunk, hogy a státuszt illető megkülönböztetések értelmetlenek. És most újra ott volt abban a világban, amely állandóan azt tanítja nekünk, hogy az anyagiaknál nincs fontosabb, hogy nem vagyunk egyenlők, és hogy nagyon jól tesszük, ha tiszteljük a felettünk állókat. Visszakerült a leválasztott lét jeges fürdőjébe. És lassan a depressziója is kiújult – mivel a pszichedelikus tapasztalás során nyert meglátásait nem tarthatta fenn a külvilágban a jelenlegi viszonyok szerint. Nagyon sokat gondolkodtam ezen. És csak akkor értettem meg valójában, hogy mit is jelent, amikor találkoztam dr. Andrew Weillel, aki még a ’60-as években végzett kutatásokat ezen a területen. Senki nem állítja, hogy a pszichedelikumok úgy működnek, ahogy azt az antidepresszánsokról mondták nekünk az 1990-es években: nem változtatnak az agyi kémián, és nem „javítanak meg” ezáltal. Nem. Amikor azonban az élmény jól halad, ezek a szerek a kapcsolódás figyelemre méltó érzését adják neked egy igen rövid időre. „Az élmény értéke” – magyarázta Andrew – az, hogy „megmutatja a lehetőséget”; hogy milyen érzés a kapcsolódás. Majd, mondja, „az már tőled függ, hogy megtaláld az élmény fenntartásának más módjait”. Nem a drogos élmény, hanem a tanulásélmény adja az értékét. Neked pedig, így vagy úgy, gyakorolnod kell a tanultakat. Ha ilyen intenzíven megtapasztalod ezt, majd visszatérsz a leválasztott állapotba, a hatás nem lesz tartós. Ha azonban arra használod, hogy a kapcsolódás mélyebb, hosszabb érzetét építsd ki az anyagiasságon és az egón túl, akkor az lehet. Azt mutatja meg, amit elveszítettünk, és amire még mindig szükségünk van. Ez az a tanulság, amelyet Mark, akinek olyan erős meglátásai voltak a Johns Hopkinson átélt élmény részeként, levont. A pszilocibinnel folytatott harmadik és végső tapasztalása után ezt kérdezte a vizsgálatot vezető professzortól: „Roland, mi a fenét kezdjek én most ezzel?… Kell valami az

életemben, amihez hozzáköthetem.” És Roland – aki egykor annyira beleveszett a munkába, hogy néhány percnél hosszabban nem volt képes meditálni – most már tudta a választ. Elvitte Markot egy központba, ahol mély meditációs technikákat tanítanak. Ma Mark gyakran eljár oda, és most, amikor az interjút készítettem vele, ez már közel öt éve így megy. Tudja, hogy nem élhet teljes mértékben abban a térben, amit a pszilocibint használva megtalált, és nem is akarná ezt – a felismeréseit azonban szeretné beépíteni a mindennapi életébe. „Nem akartam elveszíteni azt az érzést, amelyben ott részem volt” – mondta. Roland soha nem gondolta volna, hogy ő lesz az, aki a meditációt és a pszichedelikumokot ajánlja, Mark pedig soha nem gondolta volna, hogy ő lesz az, aki szívesen fogadja ezeket a javaslatokat. Mindkettejük számára valószínűtlen fordulatnak tűnt ez az életük történetében – de a bizonyítékok puszta súlya és az általuk látottak mélysége mozgatta őket.

Mark ma már maga vezeti a meditációit az órákon. Ezekkel a technikákkal felszerelkezve nem érzi a szociális szorongást, amely régen gyötörte. Nyitottnak érzi magát arra, amit a világ adni akar. Az utolsó beszélgetésünk végén ezt elmondta, hogy ma már úgy érzi, része van „egy olyan kapcsolódásban, amelyik soha nem múlik el”, az együttérző öröm mély érzésében. Azóta nem is gondolt a szintetikus antidepresszánsokra. Nála ezek soha nem váltak be, és most már nincs is szüksége rájuk.

Nem mindenkinek ezt az utat kell követnie ahhoz, hogy eljusson ide, mondta Mark. Sokféleképpen ki lehet kapcsolni azokat a dolgokat, amelyek

szétforgácsolnak minket – a silány értékeket és az általuk létrehozott egoizmust. Van, aki pszichedelikus szerek segítségével teszi ezt; többen vannak, akik a szeretetteljes jóság meditációt választják – és még sok más technika vár felfedezésre. Akármi mellett döntesz is azonban, mondja, „nem az elme trükkjével állsz szemben. Az elméd megnyílik, hogy láthass… hogy megláthasd azokat a dolgokat, amelyek már megvannak benned. Az egész azt csinálja – mondta, a megtett útjára visszatekintve –, hogy megnyitja a kaput valamire”, amire (valahol) mindig is tudtuk, hogy szükségünk van.

HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Hatodik visszakapcsolódás: A gyerekkori traumák elfogadása és legyőzése Vincent Felitti nem csak egy szomorú tényre volt kíváncsi – megoldást akart találni. Orvos volt, aki – amint már írtam – felfedte az arra vonatkozó megdöbbentő bizonyítékokat, hogy milyen szerepe van a gyerekkori traumának a depresszió és szorongás későbbi kialakulásában az életünkben. Bizonyította, hogy a gyerekkori trauma felnőttként sokkal fogékonyabbá tesz a depresszióra vagy a súlyos szorongásra. Beutazta az egész Egyesült Államokat a tudományos érvelésével – és ma már széles körű a tudományos konszenzus azzal kapcsolatban, hogy igaza volt. Vincent számára azonban nem ez volt a lényeg. Nem akarta azt mondani a gyerekkori traumák túlélőinek, hogy valami elromlott bennük, és csökkent értékű életre kárhoztattak azért, mert gyerekként nem védelmezték őket megfelelően. Segíteni akart nekik túljutni ezen a fájdalmon. De hogyan? Amint már említettem – több mint száz oldallal ezelőtt, szóval ne aggódj, ha esetleg elkél az emlékezetfrissítés –, részben úgy gyűjtötte össze ezeket az adatokat, hogy kérdőívet küldött minden egyes olyan embernek, aki a Kaiser Permanente nevű szervezet egészségügyi ellátásában részesült. Tíz olyan traumás dologra kérdezett rá, ami gyerekként megtörténhet az emberrel, majd párba állította ezeket a jelenlegi egészségügyi állapotukkal. Csak azután született meg benne a gondolat, miután már több mint egy éve dolgozott ezen, és világosan álltak előtte az adatok. Mi lenne, hogyha amikor egy páciens kipipálja, hogy traumát szenvedett el

gyerekkorában, az orvosa megvárná, amíg legközelebb bármilyen betegség miatt jelentkezik, és erről kérdezné? Számítana ez valamit? Tehát belefogtak egy kísérletbe. Minden olyan orvost, aki – az aranyértől az ekcémán keresztül a skizofréniáig bármivel – Kaiser Permanente-beteget kezelt, arra kértek, hogy nézze meg a beteg traumakérdőívét, és egyszerű instrukciókkal látták el őket arra az esetre, ha a betegük elszenvedett valamilyen gyerekkori traumát. Ilyesmiket kellett mondaniuk a betegnek: „Látom, hogy X vagy Y érte gyerekkorában. Sajnálom, hogy ez történt Önnel – nem lett volna szabad megtörténnie. Szeretne beszélni arról, amit átélt?” Ha igennel felelt, az orvost arra kérték, hogy fejezze ki az együttérzését, majd kérdezze meg: „Úgy érzi, hogy negatív hosszú távú hatásai voltak ennek Önre? Köze van a mostani egészségi állapotához?”1 Az volt ezzel a céljuk, hogy egyszerre két dolgot ajánljanak a betegeknek. Először is lehetőséget, hogy beszélhessenek a traumás élményről – hogy történetté alakíthassák, hogy a beteg ezáltal jobban megérthesse a történteket. Amint elindították a kísérletet, az egyik dolog, ami szinte rögtön az elején szemet szúrt nekik, az volt, hogy addig a pillanatig sokan egyáltalán nem ismerték el a történteket mások előtt. A második – ugyanilyen lényeges – dolog az volt, hogy megmutassák nekik, hogy nem fogják ezért elítélni őket. Épp ellenkezőleg, magyarázta Vincent, pont az volt ezzel a céljuk, hogy megértessék velük: egy tekintélyfigura, akiben bíznak, valódi együttérzését mutatja ki feléjük az átéltek miatt. Az orvosok tehát elkezdtek kérdezni. Míg sok beteg nem akart beszélni, sokan mások szívesen tették. Elkezdték mesélni, hogy a szüleik elhanyagolták, szexuálisan bántalmazták vagy verték őket. Kiderült, hogy a legtöbbükben fel sem merült soha, hogy ezeknek az élményeknek közük lehet a mostani egészségi állapotukhoz. Miután erre terelték őket, elkezdtek gondolkodni rajta.

Vincent arra volt kíváncsi, hogy segíthet-e mindez. Vagy esetleg káros hatása van a régi traumák felbolygatásának? Aggódva várta az eredményeket, melyeket több tízezer ilyen konzultáció begyűjtött adataiból szűrtek le. Végre megérkeztek a számok.2 A rá következő hónapokban és években azoknak a betegeknek a harmincöt százalékánál, akiknek a traumáját egy tekintélyfigura együttérzőn elismerte, jelentősen alábbhagyott a betegségük – azaz harmincöt százalékkal kisebb valószínűséggel fordultak újra bármilyen nyavalyával orvosi segítségért. Az orvosok először attól tartottak, hogy ennek talán az lehet az oka, hogy ezeket a betegeket felkavarták, és szégyelltek újra elmenni hozzájuk. De szó szerint senki sem panaszkodott; a nyomon követő felmérések során pedig a betegek nagyon nagy számban mondták azt, hogy örültek, hogy megkérdezték őket. Egy idős asszony például, aki elmondta, hogy először kislánykorában erőszakolták meg, levelet írt nekik: „Köszönöm, hogy megkérdezték – írta egyszerűen. – Féltem, hogy úgy halok meg, hogy soha senki nem fogja megtudni, mi történt velem.”3 Egy kisebb előzetes tanulmányban, miután feltették nekik ezeket a kérdéseket, a betegeknek felajánlották a lehetőséget, hogy pszichoanalízisben átbeszélhetik a történteket. Ezek a betegek a rá következő év során ötven százalékkal kevesebb eséllyel jelentkeztek az orvosuknál fizikai panaszokkal vagy azért, hogy gyógyszert írassanak fel.4 Úgy tűnt tehát, hogy azért járnak kevesebbet orvoshoz, mert csökkent a szorongásuk, és jobban lettek. Megdöbbentő eredmények voltak ezek. Hogyan lehetséges ez? Vincent arra gyanakodott, hogy a megoldásnak köze lehet a szégyenhez. „Ennek a nagyon rövid folyamatnak a során – magyarázta – az egyik ember elmond egy másiknak valamit, amit fontosnak tart… valamit, ami miatt, általában először az életük során, mélységesen szégyellték magukat. És ebből húzza ki az a felismerés, hogy »nahát, ez a másik ember mégis, így is elfogadott engem«. Hatalmas átalakító ereje lehet ennek.”

Ez arra utal, hogy nem egyszerűen a gyerekkori trauma maga okozza ezeket a problémákat, a depressziót és szorongást is ideértve, hanem az, hogy elrejtik a gyerekkori traumát. Hogy nem beszélnek róla, mert szégyellik magukat. Amikor elrejted az elmédbe, az ott gennyedni kezd, és a szégyenérzet csak dagad. Orvosként Vincent (sajnos) nem tud időgépet eszkábálni és visszamenni, hogy megelőzze a bántalmazást. De abban segíthet a betegeinek, hogy ne rejtegessék többé, és ne szégyelljék magukat miatta. Rengeteg bizonyíték áll amellett – amint korábban említettem –, hogy a megalázottság érzésének fontos szerepe van a depresszióban. Kíváncsi voltam, hogy ez erre az esetre is vonatkozik-e, és Vincent ezt felelte: „Meggyőződésem, hogy amit teszünk, az nagyon hatékonyan, nagyon nagy mértékben csökkenti a megaláztatást és a negatív énképet.” A katolikus gyónás egyfajta világi verziójaként kezdte látni ezt az egészet. „Nem vallásos emberként mondom ezt, mert nem vagyok az, de a gyónást ezernyolcszáz éve alkalmazzák. Talán azért tartott ki ennyi ideig, mert betölt valamilyen alapvető emberi szükségletet.” El kell mondanod valakinek, ami veled történt, és tudnod kell, hogy a másik nem tekint értéktelenebbnek magánál. A bizonyítékok szerint azzal, ha valakit újra összekapcsolunk az őt ért gyerekkori traumával, és megmutatjuk neki, hogy az, ami történt, egy kívülálló megfigyelő számára nem szégyenletes, rengeteget segíthetünk neki felszabadulni a történtek néhány negatív hatása alól. „És mindössze ennyi a dolgunk?” – tette fel nekem Vincent a kérdést. „Nem. De hatalmas lépést tehetünk vele előre.” Igaz lehet ez? Vannak bizonyítékok – más tudományos tanulmányokból – arra, hogy a szégyen megbetegít. Az AIDS-válság idején például a rejtőzködő melegek átlagosan két-három évvel korábban meghaltak, mint azok, akik nyíltan vállalták, hogy melegek, még akkor is, ha a betegség ugyanazon pontján kezdtek kezelést kapni.5 Ha elreteszeled és gusztustalannak tartod egy részedet, az megmérgezi az életedet. Lehet, hogy itt is ugyanez a dinamika

működik? Az érintett tudósok hangsúlyozzák elsőként, hogy több kutatásra van szükség ahhoz, hogy kiderítsék, hogyan építkezhetnek erre a biztató első lépésre. Ezt puszta kezdetnek kell tekintenünk. „Azt hiszem, hogy a dolog tudományos oldalát tekintve ez éppen most készülődik – mondta Vincent tudományos partnere, Robert Anda. – Amire rákérdeztél, ahhoz egy teljesen újfajta gondolkodás és a tanulmányok egész generációja kell, hogy mindez összeállhasson. Ez még nem történt meg.”

A húszas éveim derekáig – ekkor találkoztam egy ragyogó terapeutával – egyáltalán nem beszéltem az erőszakról és bántalmazásról, amit gyerekként átéltem. Neki elmeséltem, hogy telt a gyerekkorom, és azt a történetet is elmondtam neki, amit egész életemben meséltem magamnak: hogy ezeket a dolgokat azért kellett átélnem, mert valami rosszat tettem, és ezért megérdemeltem. „Hallgassa csak, amit mond – mondta nekem. Először nem értettem, mire gondol. De akkor elismételte nekem. – Úgy gondolja, hogy bármilyen gyerek megérdemli ezt a bánásmódot? Mit mondana akkor, ha most tanúja lenne, hogy egy felnőtt ezt mondja egy tízévesnek?” Mivel elzárva tartottam ezeket az emlékeket, soha nem kérdőjeleztem meg az általam akkor kialakított narratívát. Természetesnek tartottam. Ez a kérdés tehát nagyon meglepett. Először védeni kezdtem a felnőttet, aki így viselkedett velem. Rátámadtam a gyerekkori énem emlékére. Csak lassan, sok idő alatt értettem meg, hogy mit akart mondani. És éreztem, ahogy enged a szégyen szorítása.

HUSZONKETTEDIK FEJEZET

Hetedik visszakapcsolódás: A jövő helyreállítása Volt még egy akadály, amely ott lebegett a depresszió és a szorongás legyőzésére tett kísérletek felett, és hatalmasabbnak tűnt mindennél, amivel eddig foglalkoztam. Ha megpróbálsz visszakapcsolódni az általam leírt módszerekkel – (mondjuk) közösséget alakítasz ki, demokratikusabbá teszed a munkahelyedet, vagy csoportokat alakítasz ki a belső értékeitek felfedezésére –, ahhoz időre és önbizalomra lesz szükséged. Ennek a két dolognak azonban folyamatosan híján vagyunk. A legtöbben folyton dolgoznak, és bizonytalanság fogja el őket a jövővel kapcsolatban. Kimerültek, és úgy érzik, hogy a nyomás minden évben egyre fokozódik. Nehéz beleállni egy nagyobb küzdelembe, amikor azt is nehéznek érzed, hogy kihúzd valahogy estig. Arra kérni az embereket, hogy vállaljanak többet – amikor amúgy is le vannak amortizálva –, már-már gúnyolódásnak tűnik. A könyvemhez végzett kutatásaim alatt azonban megismertem egy olyan kísérletet, amelyet arra terveztek, hogy visszaadják az embereknek az időt és a jövőre vonatkozó magabiztosságot.

Az 1970-es évek derekán egy csoport kanadai kormányhivatalnok – látszólag véletlenszerűen – kiválasztott egy Dauphin nevű kisvárost Manitoba tartomány vidéki részén.1 Annyit tudtak, hogy nincs benne semmi különös. A legközelebbi nagyváros, Winnipeg, négyórányi autóútra volt onnan. A préri

közepén terült el, és az ott élők legnagyobb része repcetermesztésből élt. A városka tizenhétezer lakosa keményen dolgozott, mégis küzdelmes volt az életük. Ha jó volt a termés, mindenkinek jól ment a sora – a helyi autókereskedés autókat tudott eladni, a söntésben pedig jól fogyott az ital. A rossz repcetermést pedig mindenki megszenvedte. Egy szép napon aztán azt mondták a Dauphinben lakóknak, hogy – az ország liberális kormánya bátor döntésének köszönhetően – kiválasztották őket egy kísérlethez. A kanadaiak hosszú ideje töprengtek már azon, hogy a jóléti állam, amelyet az évek során ötletszerűen alakítgatnak, nem túl esetlen és eredménytelen-e, és nem marad-e ki belőle túl sok ember. A jóléti állam lényege abban áll, hogy olyan biztonsági hálót alakít ki, amelyen soha többé nem eshet át senki: a biztonság olyan alapvonalát, amely nem hagyja a szegénység és a szorongás kialakulását. Kiderült azonban, hogy Kanadában még mindig rengeteg szegénységgel és bizonytalansággal lehet találkozni. Valami nem működött jól. Valaki tehát kitalált valamit, ami már-más hülyeségnek tűnt. A jóléti állam addig a pontig úgy működött, hogy hézagokat próbált betömni – elkapta azokat, akik egy bizonyos szint alá süllyedtek, és felfelé noszogatta őket. Ha azonban a bizonytalanság nem arról szól, hogy elég pénzük van-e a megélhetésre, gondolkodtak, akkor mi történne, ha mindenféle kikötés nélkül mindenkinek eleget adnánk. Mi lenne, ha egyszerűen minden egyes kanadai állampolgárnak – fiatalnak, öregnek, mindenkinek – évente postáznánk egy csekket, amiből meg tudna élni? Az összeget gondos megfontolás alapján határoznánk meg. A túléléshez elegendő lenne, luxuskiadásokra azonban nem futná belőle. Univerzális alapjövedelemnek nevezték el. Ahelyett, hogy hálóval kapnák el az embereket zuhanás közben, azt ajánlották fel, hogy felemelik a padló szintjét, ahol mindenki áll. Az ötletet jobboldali politikusok is felvetették már korábban, például Richard Nixon, de addig soha nem próbálta ki senki. A kanadaiak tehát úgy

döntöttek, hogy egy városban megcsinálják. Így történt, hogy Dauphin lakói néhány éven át garanciát kaptak: feltétel nélkül mindenki (mai értéken számolva) tizenkilencezer amerikai dollárnak megfelelő összeget kap a kormánytól. Nem kell aggódni emiatt. Ettől az alapbevételtől semmivel nem tudsz elesni. Alanyi jogon téged illet. Majd hátraléptek, hogy megnézzék, mit történik.

Élt akkoriban Torontóban egy Evelyn Forget nevű fiatal közgazdászdiák, és az egyik tanára mesélt az osztályának a kísérletről. A lányt lenyűgözte a dolog. Később azonban, a kísérlet harmadik évében egy konzervatív kormány került hatalomra Kanadában, és a programot hirtelen beszüntették. A garantált bevétel megszűnt. Hamarosan mindenki megfeledkezett az egészről – kivéve azokat, akik addig megkapták a csekket, és még valakit. Harminc évvel később az akkori közgazdászdiák, Evelyn, a Manitobai Orvosi Egyetemen kezdett tanítani, és folyton belebotlott valami zavaró bizonyítékba. Megalapozott tény, hogy minél szegényebb vagy, annál nagyobb valószínűséggel leszel depressziós vagy szorongó – és annál nagyobb az esélye mindenféle betegség kialakulásának. Ha az Egyesült Államokban élsz, és az éves jövedelmed húszezer dollár alatt van, kétszer akkora eséllyel leszel depressziós, mint az, akinek a jövedelme hetvenezer dollár vagy még több.2 Ha pedig rendszeres bevételhez jutsz a birtokodban lévő ingatlanból, tizedakkora az esélye annak, hogy szorongásos zavar alakul ki nálad, mint ha nincs ingatlanbevételed. „Az egyik dolog, amit megdöbbentőnek találok – mondta nekem –, az egyenes arányosság a szegénység és a beszedett hangulatmódosító szerek (antidepresszánsok, csak hogy átvészeljék valahogyan a napot) száma között.” Evelyn meg van győződve arról, hogy ha valóban foglalkozni akarunk ezekkel a problémákkal,

akkor ezeket a kérdéseket sem lehet kikerülni. Így aztán azon kapta magát, hogy azon a régi, évtizedekkel azelőtti kísérleten gondolkodik. Milyen eredményeket hozott? Egészségesebbek lettek, akik azt a garantált jövedelmet kapták? Mi változott még az életükben? Elkezdett utánajárni az akkoriban írt akadémikus tanulmányoknak. Nem talált semmit. Így hát levelezésbe és telefonálgatásba kezdett. Tudta, hogy a kísérletet akkoriban gondosan nyomon követték – hogy tonnányi adatot gyűjtöttek össze. Ez volt a lényege az egésznek: tanulmány volt. Hová lett? Hosszú, öt éven át tartó nyomozás után végre választ kapott. Azt mondták neki, hogy a kísérlet alatt begyűjtött adatokat az Országos Levéltárban rejtegetik, és bármikor kidobhatják. „Odamentem – és a nagy részét megtaláltam papíron. Ott ücsörgött bedobozolva – mondta. – Ezernyolcszáz köblábnyi, azaz ezernyolcszáz tele doboznyi papíranyagot találtam.” Soha senki nem összesítette az eredményeket. Amikor a konzervatív kormány hatalomra lépett, nem akarták, hogy tovább kutassanak ebbe az irányba – a kísérletet időpazarlásnak tekintették, és ellentmondott az erkölcsi értékeiknek. Evelyn és a kutatócsapata tehát nekivágtak a nagy munkának, hogy kiderítsék, milyen eredményt hozott végül az alapjövedelem-kutatás annyi évvel korábban. Ugyanakkor elkezdték megkeresni azokat az embereket, akik átélték a kísérletet, hogy felfedjék a hosszú távú hatásait is.

Az első dolog, ami Evelynt megrázta, az volt a programban részt vevőkkel készített interjúi során, hogy milyen élénken él bennük az emlék. Mindenkinek megvolt a története arról, hogy hogyan befolyásolta az életet. Elmesélték neki, hogy a pénz lényegében „egyfajta biztosításként működött. Egyszerűen csak megszabadította őket a stressztől, hogy képesek lesznek-e még egy évig fizetni a gyerekek iskoláját, vagy ki tudják-e fizetni mindazt,

amit ki kell.” Ez egy konzervatív gazdálkodó közösség volt, és az egyik legnagyobb változás azon a téren történt, hogy a nők hogyan tekintettek magukra. Evelyn találkozott egy nővel, aki fogta a csekkjét, és arra használta, hogy a családban nőként először továbbtanult a középiskola után. Könyvtárosnak tanult, és a közösség egyik legtiszteletreméltóbb tagjává vált. Képeket mutatott Evelynnek a lányai diplomaosztójáról, és elmondta, mennyire büszke arra, hogy ő mutathatta meg nekik az utat. Mások arról beszéltek, hogy életükben először tudtak kikecmeregni az állandó bizonytalanságból. Az egyik nő, akinek mozgáskorlátozott férje és hat gyereke volt, abból élt, hogy hajat vágott a nappaliban. Ő azt mesélte, hogy az univerzális bevételnek köszönhetően életében először tehetett „egy kis tejszínt a kávéjába” – kis dolgok ezek, melyek valamivel jobbá tették az életét. Megható történetek voltak – a kemény tények azonban ott lapultak a számokban. Íme, néhány fő hatás, amelyet Evelyn az éveken át tartó adatösszesítés után felfedezett.3 A diákok tovább jártak iskolába, és jobban teljesítettek. Csökkent a kis súllyal született csecsemők száma, mert több nő várt a szüléssel addig, amíg már készen állt rá. Az újszülött csecsemők szülei tovább otthon tudtak maradni, nem rohantak vissza dolgozni. Az általános munkaidő enyhén visszaesett, mert az emberek több időt töltöttek a gyerekeikkel vagy tanulással. Az egyik eredményüket azonban különösen fontosnak láttam.

Evelyn átnézte a résztvevők orvosi kartonjait, és, amint elmondta, azt vett észre, hogy „kevesebben fordultak orvoshoz hangulatzavarokra panaszkodva”. A közösségben jelentősen csökkent a depresszió és a szorongás előfordulása. Az olyan súlyos depresszió és egyéb mentális

problémák tekintetében, amelyek kórházi ellátást tettek szükségessé, a kérdéses három év alatt kilenc százalékkal csökkent az esetek száma. Miért? Evelyn arra jutott, hogy az intézkedés „éppen azt a stressz szüntette meg – vagy enyhítette –, amellyel az emberek a mindennapi életükben találkoztak”. Abban a tudatban, hogy a következő hónapban és a következő évben is biztos jövedelemre számíthatsz, stabil jövőképet rajzolhattál magadról.

És, amint elmondta, volt ennek még egy előre nem látott hatása. Ha tudod, hogy van annyi pénzed, amelyből, akármi történjék is, biztonságosan megélhetsz, otthagyhatod azt a munkát, ahol rosszul bánnak veled, vagy amit megalázónak találsz. „Ettől kevésbé érzed úgy, hogy a munkád rabja vagy – mert vannak igazán szörnyű és megalázó munkák azok között, amelyeket az emberek csak a túlélésük kedvéért végeznek.” Ez ruházta fel őket „annyi hatalommal, hogy azt mondhassák: »Nem kell itt maradnom!«” – mondta. Ez pedig azt jelentette, hogy a munkaadóknak vonzóbbá kellett tenniük a munkát. Idővel ez aztán, az egyensúly felé billentve a mérleget, csökkentette az egyenlőtlenséget a városban, ez pedig enyhítette a szélsőséges státuszbeli különbségek által okozott depressziót. Evelyn úgy érzi, hogy mindez valami alapvető dolgot közöl velünk a depresszió természetéről. Ha azt csak valamiféle agyi működési rendellenesség okozná, mondta, ha az csak egyfajta fizikai megbetegedés lenne, akkor nem számíthatnánk arra, hogy ilyen erősen összefügg a szegénységgel, és akkor nem is csökkenhetnek ilyen jelentős mértékben egy garantált alapjövedelemnek köszönhetően. Nyilvánvaló, mondta, hogy „kényelmesebbé teszi az érintettek életét, ami antidepresszáns hatást fejt ki”. A mai világra tekintve és arra, hogy az mennyiben változott az 1970-es

évek Dauphinje óta, Evelyn úgy gondolja, hogy egy ilyen programra – minden társadalomban – csak nőhetett az igény. Akkoriban „az emberek még számíthattak arra, hogy a középiskola elvégzése után állást kapnak és ugyanannál a cégnél, vagy legalábbis ugyanazon a területen dolgozhatnak hatvanöt éves korukig, majd aztán onnan egy szép aranyórával és egy jó nyugdíjjal búcsúzhatnak. Ma azonban nagyon nehezen találnak ilyen jellegű stabilitást az emberek a munkában… Nem hinném, hogy valaha visszatérnek azok az idők. Globalizált világban élünk. A világunk alapvető változásokon ment keresztül.” Nem nyerjük vissza a biztonságukat azzal, ha visszafordulunk, különösen mivel a robotok és a technológia következtében egyre több munka szűnik meg – előre azonban, egy mindenki számára garantált alapjövedelem felé, haladhatunk. Amint Barack Obama felvetette egy az elnöksége utolsó szakaszában készült interjúban, az univerzális jövedelem lehet a biztonság újrateremtésének legjobb eszköze – nem egy régmúlt világ újraépítésének hamis ígéreteivel, hanem valami teljesen új dolog létrehozásával. Lehetséges, hogy a kanadai levéltárban porosodó dobozokban talált adathalom képében Evelyn a 21. század egyik legfontosabb antidepresszánsára bukkant.

Szerettem volna jobban megérteni ennek lehetséges következményeit, és feltárni a saját ezzel kapcsolatos aggodalmaimat és kérdéseimet, ezért ellátogattam egy zseniális holland közgazdász történészhez, Rutger Bregmanhoz. Ő az univerzális alapjövedelem gondolatának legnagyobb európai bajnoka.4 Burgerek mellett, koffeines italok illatában üldögélve beszélgettünk késő estébe nyúlóan mindennek a lehetséges folyományairól. Elmondta, hogy „időről időre az egyént hibáztatjuk egy-egy kollektív

problémáért. Tehát depressziós vagy? Szedj tablettát. Nincs állásod? Menj el egy coachhoz – megtanítunk önéletrajzot készíteni, vagy bevezetünk a LinkedIn rejtelmeibe. Ez azonban nyilvánvalóan nem a gyökérénél ragadja meg a problémát… Nem sokan gondolnak bele abba, hogy mi történik valójában a munkaerőpiacunkkal és a társadalmunkkal, hogy ezek [a kétségbeesés ezen formái] mindenütt felbukkannak.” Még a középosztályba tartozók is krónikus „biztonsághiánnyal” élnek azzal kapcsolatban, hogy milyen lesz az életük akár néhány hónapon belül – mondja. Az alternatív megközelítés – egy garantált jövedelem – lényege részben ennek a megalázó érzésnek a megszüntetése és a biztonsággal való helyettesítése. Több helyen is kipróbálták már kicsiben, amint azt Utopia for Realists című könyvében leírja. Megmutatja, hogy mindig kirajzolódik egy minta. Amikor először felmerül, az emberek azt kérdezik: „Mi, csak úgy adjuk ki a pénzt? Ez lerombolja a munkamorált. Az emberek alkoholra és drogokra költik majd, és csak nézik a tévét.” Aztán beérkeznek az eredmények. A Great Smoky Mountains területén él például egy nyolcezer főt számláló őslakos amerikai törzsi csoport, akik kaszinót nyitottak. De egy kicsit másképp csinálták. Elhatározták, hogy a csoport minden tagja között egyenlően osztják szét a profitot – mindenki kap egy csekket (amint kiderült) évente hatezer dollárról, ami később aztán kilencezerre emelkedett. Ez lényegében egy mindenki számára folyósított univerzális alapjövedelem volt. A kívülállók bolondnak nézték őket. Amikor azonban társadalomtudósok részletesen megvizsgálták a programjukat, kiderült, hogy ezzel a garantált jövedelemmel nagy változás állt be az életükben. A szülők több időt töltöttek a gyerekekkel, és, mivel kevésbé voltak stresszesek, jobban jelen is tudtak lenni,

amikor

a

gyerekeikkel

voltak.

Az

eredmény?

Az

olyan

viselkedésproblémák, mint a figyelemhiányos hiperaktivitás-zavar és a gyermekkori

depresszió

előfordulása negyven százalékkal csökkent.5

Egyetlen más példát sem találtam a gyerekkori pszichés problémák ilyen arányú csökkenésére ehhez hasonló idő alatt. A változást úgy érték el, hogy időt szabadítottak fel a szülők számára ahhoz, hogy szorosabban ápolhassák a kapcsolatot a gyerekeikkel. Brazíliától Indiáig a világon mindenütt ugyanilyen eredményt hoztak ezek a kísérletek. Rutger azt mondta: „Amikor arról kérdezem az embereket, hogy ők maguk mihez kezdenének egy alapjövedelemmel, körülbelül a kilencvenkilenc százalékuk azt mondja, hogy álmai vannak, ambíciói vannak… hogy valami fontos és hasznos dolgot szeretne csinálni.” Amikor azonban arról kérdezi őket, hogy szerintük mihez kezdenének mások egy alapjövedelemmel, olyan válaszokat kap, hogy élettelen zombikká válnának, és egész nap csak sorozatokat néznének a tévében. Ez a program igenis nagy változást hoz, mondja – de nem úgy, ahogy a legtöbben elképzelik. Rutger meggyőződése szerint a legnagyobb változás abban áll, ahogyan az emberek a munkáról vélekednek majd.6 Amikor Rutger megkérdezte tőlük, hogy mit csinálnak a munkahelyükön, és hogy az szerintük megéri-e a fáradságot, meglepve tapasztalta, hogy milyen sokan vallják be készséggel és önként, hogy az általuk végzett munka értelmetlen, és semmivel nem gazdagítja a világot. A garantált jövedelem kulcsa Rutger szerint az, hogy erőt ad az embereknek ahhoz, hogy nemet mondjanak.7 Életükben először felmondhatnak, ha a munkájuk lealacsonyító, megalázó vagy gyötrelmes. Nyilvánvaló, hogy továbbra is lesznek unalmas, de szükséges munkák. Ez azt jelenti, hogy azoknak a munkaadóknak vagy jobb béreket, vagy jobb munkakörülményeket kell majd ajánlaniuk. Egy csapásra megtörténik majd, hogy a legrosszabb munkák, amelyek a legtöbb depressziót és szorongást okozták, gyökeresen javulni fognak, hogy vonzóbbá váljanak a dolgozók szemében. Az emberek szabadon indíthatnának vállalkozásokat arra alapozva, amiben hisznek, Kotti stílusú projektekben vehetnének részt a közösségük javítására,

gondoskodhatnának a gyerekeikről és az idősebb rokonaikról. Ezek mind igazi munkák – a piac azonban a legtöbbször nem jutalmazza ezt a fajta munkát. Amikor az ember szabadon nemet mondhat, állítja Rutger, „magának a munkának a meghatározása bővül valami értékkel – olyasmivé válik, amivel egy kicsivel érdekesebbé, vagy egy kicsivel szebbé tehetjük a világot”. Ez, őszintén be kell vallanunk, költséges ajánlat – egy valódi garantált jövedelem elég nagy szeletet vágna le bármelyik fejlett ország nemzeti vagyonából. Pillanatnyilag igen távoli ez a cél. A civilizációt növelni hivatott minden javaslat – a jóléti államtól a női jogokon keresztül a melegekkel való egyenlő bánásmódig – utópisztikus álomként indult azonban. Obama elnök azt mondta, hogy ez húsz éven belül megtörténhet.8 Ha most elkezdünk érvelni és kampányolni érte – antidepresszánsként, a mindent átható stressz leküzdésére alkalmas eszközként, mely oly sokunkat sújt –, akkor ez idővel abban is segít, hogy megértsük az egyik olyan tényezőt, ami eleve mindezt a sok reménytelenséget okozza. Rutger elmondta, hogy ily módon vissza lehetne állítani azoknak az embereknek a biztos jövőjét, akik már nem látják ezt maguk előtt; vissza lehetne állítani mindnyájunk számára egy lélegzetvételnyi teret, hogy változtathassunk az életünkön és a kultúránkon.

Ahogy visszagondoltam a depresszió és a szorongás ezen hét lehetséges megoldásjavaslatára, tudatában voltam annak, hogy hatalmas változást igényelnek – magunkban és a társadalmainkban is. Ezt érezve egy akadékoskodó hang kezdett rá a mondókájára a fejemben. Semmi nem fog megváltozni, mondta. A társadalmi változás formái, amelyek mellett érveltek, csak a fantázia szüleményei. Megrekedtünk ezen a ponton. Nem láttad a Híradót? Szerinted talán pozitív változások készülődnek? Amikor ilyen gondolatok leptek meg, mindig az egyik legjobb barátom

jutott az eszembe. Andrew Sullivan újságírót 1993-ban HIV vírussal diagnosztizálták. Éppen tombolt az AIDS-válság. Meleg férfiak haltak meg a világon mindenütt. Nem volt remény a betegség kezelésére. Andrew első gondolata ez volt: Megérdemlem. Magamnak köszönhetem. Katolikus családban nevelkedett egy homofób kultúrában, ahol gyerekként azt hitte, hogy ő az egyetlen meleg az egész világon, mivel sem a televízóban, sem az utcákon, sem a könyvekben nem találkozott magához hasonló emberrel.9 Olyan világban élt, ahol, ha szerencsés voltál, melegnek lenni rossz vicc volt; ha viszont nem volt szerencséd, összevertek miatta. Most tehát úgy gondolta, hogy magának kereste a bajt. A halálos betegség az ő megérdemelt büntetése. Amikor megmondták neki, hogy AIDS-ben fog meghalni, egy kép jelent meg a lelki szemei előtt. Egyszer, amikor moziban volt, elromlott a vetítőgép, és a kép eltorzult – valami furcsa, nézhetetlen szögben mutatta a filmet. Néhány percig így ment a film. Rájött, hogy az élete most pont olyan, mint a film, amikor ott ült a moziban, azzal a különbséggel, hogy az már soha nem fog helyrejönni. Nem sokkal ezután felmondta szerkesztői állását az Egyesült Államok egyik vezető magazinja – a New Republic – szerkesztőségénél. A legjobb barátja, Patrick AIDS-ben haldoklott – biztosra vette, hogy rá is pontosan ugyanez a sors vár. Andrew tehát Provincetownba, a Cape Cod csúcsán elhelyezkedő meleg enklávéba utazott Massachussettsben – meghalni. Azon a nyáron elkezdett megírni egy könyvet egy kis házban a part közelében. Tudta, hogy ez lesz az utolsó dolog, amit az életben tesz, tehát úgy határozott, hogy egy őrült, lehetetlenül nevetséges ötletet vet fel a könyvében – egy olyan különös dolgot, amiről még soha senki nem írt könyvet. Arra készült, hogy felvesse, hogy a melegek is házasságot köthessenek, mint a hetero párok. Úgy

gondolta, hogy csak így tudja kiszabadítani a melegeket abból az öngyűlöletből és szégyenből, ami őt magát is fogva tartotta. Nekem már késő, gondolta, de az utánam következőknek talán még segíthetek vele. A könyve – Virtually Normal címen – egy évvel később megjelent, és Patrick akkor halt meg, amikor az már néhány napja ott volt a könyvesboltokban, és Andrew-t széles körben kinevették azért, hogy egy ilyen abszurd dologgal állt elő, mint a melegházasság. Andrew-t nem csak a jobboldal támadta – sok baloldali melegnek sem tettszett, mert szerintük ezzel eladta magát, a heteroszexuális életre vágyakozik, és különc, amiért hisz a házasságban. Egy Lesbian Avengers nevű csoport a számára szervezett könyveseményeken tiltakozott úgy, hogy az arcát egy puska távcsövének célkeresztjében ábrázolták. Andrew kinézett a tömegre, és elfogta a kétségbeesés. Az őrült ötlete – a halála előtti utolsó gesztusa – nyilvánvalóan be fog fuccsolni. Amikor azt hallom, hogy az emberek szerint nem történhetnek meg azok a változások, amelyekkel felvehetjük a harcot a depresszió és a szorongás ellen, gondolatban mindig visszamegyek 1993-ba abba a tengerparti házba Provincetownban, hogy elmondjak valamit Andrewnak: Figyelj, Andrew, tudom, hogy nem fogod elhinni nekem, de elmondom, mi lesz: huszonöt év múlva te még mindig életben leszel. Tudom, elképesztő. De várj, nem ez a legjobb az egészben! A könyved, amit írtál, mozgalmat fog elindítani. És ezt a te könyvedet idézni fogják a legfelsőbb bíróságon egy nagyon fontos rendelet kihirdetésekor, amelyben egyenlő házasságjogokban részesítik a melegeket. És én ott leszek veled és a jövendőbeli férjeddel egy nappal azután, hogy levelet kapsz az Egyesült Államok elnökétől, melyben megírja neked, hogy a melegházasságért folytatott harc sikere, amelyet te indítottál el, részben neked köszönhető. Hogy a Fehér Házat aznap a szivárványzászlónak megfelelően fogja kivilágítani. Meghív oda vacsorára, hogy megköszönje, amit tettél. Ja, és tényleg – az az elnök… Hát, ő fekete

lesz. És az egész science fictionnek tűnne. De megtörtént! Nem kis dolog felborítani a melegek kétezer évnyi bebörtönzését, kigúnyolását, megkövezését és megégetését. Egyetlen oka volt annak, hogy megtörténhetett. Az, hogy elég bátor ember jött össze és követelte együtt. Minden egyes ember, aki ezt olvassa, olyan hatalmas, a civilizáció irányába mutató változások haszonélvezője, amelyek lehetetlennek tűntek, amikor először vetették fel őket. Nő vagy? A nagyanyáinknak saját bankszámlájuk sem lehetett negyvenéves koruk előtt. Kétkezi munkás vagy? A hétvége nevetségesen utópisztikus elképzelésnek tűnt, amikor az első munkásszakszervezetek harcolni kezdtek érte. Fekete, ázsiai vagy esetleg mozgáskorlátozott vagy? Magadtól is tudod folytatni a listát…10 Úgyhogy azt mondtam magamnak: ha a fejedben egy hang azt mondja, hogy nem tudunk megküzdeni a depresszió és a szorongás társadalmi okaival, hallgattasd el, és ismerd fel, hogy eleve ez is a depresszió és a szorongás tünete. Igen, hatalmas változásokra van most szükség. Akkorára, mint a melegekkel való bánásmód elleni forradalomhoz. De az a forradalom lezajlott. Gigantikus küzdelem áll előttünk, ha tényleg foglalkozni akarunk ezekkel a problémákkal. Ennek azonban az az oka, hogy hatalmas válságban vagyunk. Tagadhatjuk ezt – de akkor megrekedünk a problémában. Andrew-tól tanultam, hogy a hatalmas válságra nem az a válasz, hogy hazamegyünk, elbújunk és sírunk. Hanem hogy felnövünk hozzá. Hogy valami olyat követeljünk, ami lehetetlennek tűnik – és ne nyugodjunk, amíg el nem érjük.

Rutger – az univerzális alapjövedelem európai kampányának vezéralakja – időnként rábukkan egy-egy radikális karrierdöntésről szóló hírre. Egy ötvenéves férfi rájön, hogy a menedzseri munkája nem elégíti ki, ezért

felmond, és operaénekes lesz. Egy negyvenöt éves nő otthagyja az állását a Goldman Sachsnél, és egy jótékonysági szervezethez megy dolgozni. „Mindig hősies tettként mutatják be az ilyesmit” – mondta Rutger, miközben már a tizedik light kólán osztoztunk. Az emberek döbbenettel vegyes csodálattal kérdezik: „Most tényleg azzal foglalkozol majd, amivel szeretnél? Tényleg megváltoztatod az életedet, hogy olyan munkád lehessen, ami kielégít?” Rutger szerint ez, hogy a kielégítő munkát valamiféle különc kivételnek látjuk, mintha lottónyereményről beszélnénk, ahelyett hogy követendő életvitelnek tekintenénk, azt jelzi, hogy mennyire letértünk az útról. Ha mindenki megkapna egy garantált alapjövedelmet, mondja, „az lényegében azt jelentené, hogy mindenkinek megmondjuk: »Hát persze, hogy azzal foglalkozhatsz, amivel szeretnél. Emberi lény vagy. Csak egy életed van. Mit szeretnél [inkább] csinálni – valamit, amit nem szeretnél csinálni?«”

Befejezés: Hazatérés Miután a kutatásom végére értem, és a könyvem nagy részét megírtam, egy délután órákat töltöttem gyalogolással csak úgy, cél nélkül Londonban. Egyszer csak rájöttem, hogy rövid sétatávolságra vagyok attól a bevásárlóközponttól, ahol húsz éve, tizenévesen kiváltottam és bevettem az első antidepresszáns tablettámat. Odamentem, és megálltam abban az ajtóban, és eszembe jutott a történet, amelyet azon a napon – és még hosszú ideig – elhittem. Az orvosom és a Big Pharma, azaz a gyógyszermogulok mesélték nekem, valamint az akkori sikerkönyvek: a fejedben van a probléma. Kibillent a kémiai egyensúly. Az elromlott gépezet javításra szorul, ez a megoldás. Emberek mentek be és jöttek ki mellettem a gyógyszertár ajtaján, és mivel igen sokan szednek antidepresszánsokat, tudtam, hogy nagy valószínűséggel közöttük is van olyan, aki a saját receptjét jött kiváltani. Lehet, hogy olyan is volt, aki élete első piruláját készült éppen bevenni, és ez az egész mese kezdődik megint elölről. Azon kezdtem gondolkodni, hogy mit mondanék most – mindazok után, amit megtudtam – a saját tizenéves önmagamnak, ha visszamehetnék az időben, és beszélhetnék vele, mielőtt még ott helyben beveszi azt a legelső tablettát. Remélem, hogy megpróbálnám elmondani a kamasz énemnek azt a sztorit az ő szenvedéséről, amelyik sokkal közelebb áll az igazsághoz. Elmondanám, hogy amit eddig mondtak neki, az nem igaz. Ez nem jelenti azt, hogy az antidepresszánsok rosszak: hiteles tudósok érvelnek azzal, hogy a páciensek kis hányadánál okoznak ideiglenes enyhülést, és ezt nem szabad figyelmen kívül hagyni. A hamis történet az az állítás, hogy a depressziót az agy kibillent

kémiai egyensúlya okozza, és hogy a legtöbb embernél ezt elsődlegesen valamilyen szintetikus antidepresszánssal lehet megoldani. Ez a történet több mint százmilliárd dollárt hozott a Big Pharmának, és ez az egyik legfőbb oka annak, hogy még mindig létezik.1 Elmagyaráznám neki, hogy a valódi történetet már évtizedek óta ismerik a kutatók. A depressziónak és a szorongásnak háromféle oka lehet – biológiai, pszichológiai és szociális. Mindhárom valós, és az egyiket sem lehet egy olyan egyszerű dologgal leírni, mint a kibillent kémiai egyensúly gondolata. A szociális és pszichológiai okokról hosszú ideig nem vettek tudomást annak ellenére, hogy úgy tűnt, a biológiai okok ezek nélkül még csak be sem kapcsolnak. Elmondanám neki, hogy ezek az okok nem holmi furi, elszállt elmélet szüleményei; a világ vezető egészségügyi intézményei jutottak erre a következtetésre. A WHO, azaz az Egészségügyi Világszervezet – a világ vezető egészségügyi szervezete – 2011-ben foglalta össze a bizonyítékot, amikor kijelentette: „A mentális egészség társadalmi termék: a mentális egészség megléte vagy hiánya mindenekfelett társadalmi indikátor, és ennek megfelelően társadalmi, valamint egyedi megoldásokat kíván.”2 Az ENSZ 2017-ben az Egészségügyi Világnapon tett

hivatalos

közleményében kimondta, hogy a depresszió domináns biomedikai narratívája a kutatási eredmények olyan elfogult és szelektív felhasználásán alapul, ami több kárt okoz, mint amennyi hasznot hoz, aláássa a jó egészséghez való jogot, és ezért el kell hagynunk.3 Kimondják, hogy egyre több az arra utaló bizonyíték, hogy a depressziónak mélyebb okai vannak, tehát míg van szerepe a gyógyszerezésnek, a gyógyszeres kezelést le kell állítani az olyan kérdések megoldásánál, amelyek szorosan kapcsolódnak bizonyos szociális problémákhoz. A „kémiai egyensúly eltolódása” helyett inkább a „hatalmi vagy erőegyensúly eltolódására” kell hangsúlyt fektetnünk. Azt szeretném tehát elmondani ennek a fiúnak, hogy ezeknek a

felfedezéseknek hatalmas kihatása van az ő fájdalmára. Nem gép vagy néhány elromlott alkatrésszel. Állat vagy, akinek a szükségletei nincsenek kielégítve. Közösségre van szükséged. Értelmes értékekre, nem pedig azokra a silány értékekre van szükséged, amelyeket az egész életedben nyomattak neked, és amelyek szerint a boldogságot a pénz és a tárgyak megszerzése hozhatja el. Értelmes munkára van szükséged. Szükséged van a természetre. Szükséged van arra, hogy érezd, hogy tisztelnek. Biztos jövőre van szükséged. Arra van szükséged, hogy mindezekhez a dolgokhoz kapcsolódni tudj. Meg kell szabadulnod a szégyentől, amit amiatt érezhetsz, hogy rosszul bántak veled. Minden emberi lénynek megvannak ezek a szükségletei, és mi ebben a kultúrában viszonylag jól ki tudjuk elégíteni a fizikai igényeinket – például szinte senki sem éhezik valójában, ami tényleg kivételes eredmény. Ami azonban a pszichológiai igényeink kielégítéséti illet, elég rosszul állunk. Van egy lényeges oka annak, hogy depressziós vagy és szorongsz, ahogy körülötted még olyan sokan. Nem az agyad kibillent kémiai egyensúlya okozza a szenvedéseidet. Attól szenvedsz, hogy az életmódunkból adódóan felborult a szociális és spirituális egyensúly. Akármennyit hallottad is mostanáig, mégsem a szerotonin az; a társadalom. Nem az agyad; a fájdalmad. A biológiai működésed persze fokozhatja a szenvedést. De nem az az oka. Nem az váltja ki. Nem itt kell keresni a fő magyarázatot, sem a fő megoldást. Mivel nem a megfelelő magyarázatot kaptad arra, hogy miért van a depressziód és a szorongásod, nem is a megfelelő megoldást keresed. Mivel neked azt mondták, hogy a depressziót és a szorongást az okozza, hogy bizonyos vegyületek az agyadban félretüzelnek, már nem is fogod az életedben, a pszichédben, a környezetedben és abban keresni a válaszokat, hogy hogyan változtathatnál mindezen. Magába fog zárni a szerotoninsztori.4 Próbálsz majd megszabadulni a depressziós érzésektől a fejedben. De ez csak

akkor működik, ha az életedben meglévő depressziós érzések okaitól is megszabadulsz. Nem – mondanám a fiatalabb énemnek –, a szenvedést nem hibás működés okozza. Ez jelzés – mégpedig szükséges jelzés. Tudom, hogy nem lesz könnyű ezt hallanod – mondanám neki –, mert pontosan tudom, hogy milyen mélyre vág a szenvedésed. Ez a fájdalom azonban nem az ellenséged, akármennyire fáj is (és, Jézusom, nagyon is tudom, hogy mennyire fáj!). A szövetségesed ez a fájdalom – mert leterel az elvesztegetett élet útjáról, és egy kielégítőbb ösvény felé vezet. Elmondanám neki, hogy útelágazáshoz ért éppen. Megpróbálhatja letompítani a jelzést. Ez sok elfecsérelt évhez vezet majd, miközben a fájdalom továbbra is fennáll. Vagy odafigyelhet a jelzésre, és elfogadhatja a vezetését – el azoktól a dolgoktól, amelyek sértik és kiszipolyozzák, és tovább olyan dolgok felé, amelyek kielégítik a valódi szükségleteit.

Miért nem mondta ezt nekem senki akkor? Ha abból a százmilliárd dollárnyi értékesítési bevételből indulsz ki, jó felé keresed a magyarázatot. De ez nem elég válasz; nem hibáztathatjuk az egészért csakis a Big Pharmát. Most már azt is látom, hogy csak azért lehetett ilyen sikeres, mert a kultúránk egy mélyen futó tendenciájával fonódott össze. Jóval, már évtizedekkel azelőtt, hogy ezeket az új antidepresszánsokat kifejlesztették volna, mi lekapcsolódtunk – egymásról és mindarról, ami számít. Már nem hittünk abban, hogy van valami, ami nagyobb vagy értelmesebb az egyénnél és az egyre több cucc felhalmozásánál. Amikor még gyerek voltam, Margaret Thatcher azt mondta, hogy nincs olyan, hogy társadalom; csak egyének és a családjaik vannak – és a nézőpontja világszerte megnyerte az embereket. Elhittük – még mi is, akik pedig azt hittük, hogy

elutasítjuk. Ma már tudom, mert most látom, hogy amikor a depresszióm kialakult, tizenhárom éven keresztül fel sem merült bennem, hogy a szenvedésemet összekapcsoljam a környező világgal. Azt hittem, hogy az egész csak rólam és az én fejemről szól. Teljességgel privatizáltam a fájdalmamat – ahogyan mindenki más is, akit ismertem. Egy olyan világban, ahol az a meggyőződés uralkodik, hogy a társadalom mint olyan nem létezik, felfoghatatlan az elképzelés, hogy a depressziónak és a szorongásnak szociális okai lehetnek. Olyan, mintha ősi arámi nyelven beszélnél egy sráchoz a 21. században. A Big Pharma olyan megoldással állt elő, amiről egy elszigetelt, anyagias kultúra úgy vélte, hogy szükségünk van – valamivel, amit meg lehet venni. Már nem tudtuk felfogni, hogy vannak olyan problémák, amelyeket vásárlással nem lehet megoldani. De kiderült, hogy még mindig társadalomban élünk – annak ellenére, hogy úgy tettünk, mintha nem így lenne. A kapcsolat utáni sóvárgás soha nem szűnik meg. Ezért ahelyett, hogy az őrületet látná a depressziójában és a szorongásában – mondanám a fiatalabb énemnek –, az épelméjűséget kell meglátnia ebben az őrületben. Meg kell látnia benne az értelmet. Persze, hogy gyötrelmes. Mindig, az életem minden egyes napján rettegni fogok attól, hogy visszatér ez a fájdalom. Ez azonban még nem jelenti azt, hogy ez nem normális vagy irracionális. Ha hozzáér a kezed a forró kályhához, az is nagyon fog fájni, és te, amilyen gyorsan csak tudod, el fogod kapni onnan a kezedet. Ez értelmes reakció. Ha a kályhán tartanád a kezedet, csak égne és égne, amíg teljesen szétégetnéd.5 A depresszió és a szorongás lehet – ha úgy nézzük – a legegészségesebb reakciód.6 Azt jelzi, hogy nem szabad így élned, és ha nem segítenek rá valahogy egy jobb útra, akkor nagyon sokat kihagysz abból, ami az emberi létben a legjobb.

Azon a délutánon azon kaptam magam, hogy megint sok olyan ember körül járnak a gondolataim, akiket ennek az utazásnak a során megismertem – különös tekintettel egy valakire. Joanne Cacciatorre az újszülött kislányát veszítette el, és azt a mély szomorúságot élte át, ami ilyenkor természetes és jogos, hiszen mélységesen szeretett, és ezt elvették tőle. Mégis azt látta, hogy a gyászolóknak azt mondják – hivatalosan, vagyis a pszichiátereik –, hogy ha ez a mélységes fájdalom egy meghatározott rövid időn túl is fennáll, mentális problémájuk van, és gyógyszert kell szedniük. Joanne elmondta nekem, hogy a gyász szükségszerű. Azért gyászolunk, mert szerettünk. Azért gyászolunk, mert az, akit elveszítettünk, fontos volt nekünk. Azzal, hogy a gyászt bele akarják passzírozni egy csinos menetrendbe, a szeretetünket sértik meg. A mély gyász és a depresszió, mondta, nem véletlenül mutatnak azonos tüneteket. Rájöttem, hogy a depresszió önmagában a gyász egy formája – azoké a kapcsolódásoké, amelyekre szükségünk lenne, de hiányukat érezzük. És most értettem meg – ahogyan Joanne-t sérti, amikor azt mondják neki, hogy az, hogy folyamatosan gyászolja a kislányát, egyfajta mentális zavar, ugyanígy a kamasz énemet is sértette, amikor azt mondták, hogy a fájdalmam csak rosszul működő agyi kémiai folyamatok eredménye. Sérti mindazt, amin keresztülment, és azt, amire szüksége volt. Ma világszerte így sértik meg az emberek fájdalmát. El kell kezdenünk visszavágni, az arcukba vágni ezt a sértést – azt követelve, hogy a valódi, megoldásra váró problémákra koncentráljanak.

Az elmúlt néhány évben, miközben a bizonyítékok feldolgozásával

foglalkoztam, megpróbáltam a saját életemre is alkalmazni a tanultakat. A könyvben bemutatott pszichológiai eszközök közül néhányat bevetettem a gyakorlatban: megtanultam kevesebb időt tölteni az egóm pumpálásával anyagi javakat vagy jó pozíciókat hajkurászva – mindezek, ma már látom, olyan drogok voltak, amelyektől végül csak még rosszabbul éreztem magam. Megtanultam sokkal több időt tölteni a belső értékeimet táplálva. Meditációval és hasonló technikákkal elértem, hogy nyugodtabb lettem. Elengedtem a traumámat. Elkezdtem használni néhány környezeti eszközt azok közül, amelyekről szó esett. Próbáltam mélyebben bekapcsolódni közösségek életébe – a barátaimmal, a családommal, a nálam hatalmasabb okokkal. Úgy változtattam a saját környezetemen, hogy ne olyan kiváltó okok vegyenek körbe, amelyek lehangoló dolgokra emlékeztetnek – drasztikusan visszavettem a jelenlétemből a közösségi média felületein, és nem nézek olyan tévécsatornát, ahol hirdetéseket mutatnak. Ehelyett sokkal több időt töltök személyesen azokkal, akiket szeretek, és olyan ügyekkel foglalkozom, amelyekről tudom, hogy valóban fontosak. Mélyebben kapcsolódom – másokhoz és a dolgok értelméhez –, mint bármikor ezelőtt. Miközben ily módon változtattam az életemen, a depresszióm és a szorongásom jelentősen alábbhagyott. Ne valami egyenes vonalat képzelj el! Még mindig vannak rossz napjaim – személyes kihívások miatt, és mert a kultúrában, ahol élünk, még mindig uralkodnak azok az erők, amelyekről szó volt. De már nem érzem azt, hogy kontrollálhatatlanul szivárog belőlem a fájdalom. Az elmúlt. Nagyon nem szeretném azonban azzal a végletekig leegyszerűsített felkiáltással befejezni a könyvet, hogy „én megcsináltam – te is képes vagy rá”. Mert nem lenne őszinte. Azért voltam képes ezekre a változtatásokra, mert nagyon szerencsés vagyok. Olyan a munkám, ami mellett élhetek nagyon másképp; rengeteg időm volt; volt pénzem a legutóbbi könyvemből, ezért

létre tudtam hozni egy teret az életemben; nem függött tőlem senki, akiről gondoskodnom kellett volna, mint például egy gyerek. Az olvasóim között sok olyan depressziós és szorongó ember van, akiknek a működését – a kultúra miatt, amelyben élünk – sokkal szűkebb paraméterek határozzák meg. Ezért meggyőződésem, hogy nem kellene – nem szabad – csak az egyéni változtatások fényében beszélnünk a depresszió és szorongás megoldásáról. Azt mondani az embereknek, hogy a megoldás kizárólag vagy elsősorban a saját életük megváltoztatásában rejlik, sok olyan dolgot tagadna, amit az utam során megtanultam. Ha megértjük, hogy a depresszió jelentős mértékben olyan kollektív probléma, amelyet az okozott, hogy valami elromlott a kultúránkban, nyilvánvalóvá válik, hogy a megoldásoknak is – jelentős mértékben – kollektíveknek kell lenniük. A kultúrán kell változtatnunk ahhoz, hogy többen tudjanak szabadon változtatni az életükön. A mai napig kizárólag a depressziós és szorongó egyének vállára tettük a depresszió és a szorongás megoldásának súlyát. Kioktatással vagy hízelgéssel elérjük náluk, hogy jobban igyekezzenek (vagy vegyék be a piruláikat). Ha azonban a probléma nem egyedül náluk ered, akkor nem is oldhatják meg ők egyedül. Csoportként, együtt kell elérnünk a kulturális változást – hogy levetkőzzük a depresszió és szorongás azon okait, amelyek ilyen mély boldogtalanságba taszítanak. Ez tehát a lényege annak, amit az ifjúkori énemnek elmondanék. Nem fogsz tudni egyedül megbirkózni ezzel a problémával. Nem benned van a hiba. Mindenütt ott van körülötted a sóvárgás erre a változásra – ott várakozik a felszín alatt. Nézz a veled szemben ülőkre a metrón, miközben ezt olvasod. Sokan depressziósok és szorongók. Sokan szükségtelenül boldogtalanok – elveszettnek érzik magukat a világban, amelyet létrehoztunk. Ha továbbra is ilyen leszakadt, elszigetelt életet élnek, nagy valószínűséggel marad a depresszió és a szorongás is. Ha azonban összefognak, változtathatnak a környezetükön.

Kottiban, abban a bérházas övezetben, ahol olyan sok időt töltöttem Berlinben, ezt a változást egy olyan prózai dolog indította el, mint a lakbérek befagyasztásának követelése – a harcok során azonban rájöttek, hogy sokféle kapcsolódás létezik, amit régóta hiányoltak már. Sokat gondolkodtam azon, amit az egyik nő mondott nekem Kottiban. Amint már említettem, egy faluban nőtt fel Törökországban, és az egész falut az otthonának tekintette. Amikor azonban Európába jött, megtanulta, hogy itt csak a saját lakását tekintheti az otthonának, és egyedül érezte magát. A tiltakozások kezdetével azonban elkezdte úgy érezni, hogy az egész bérház az összes lakójával az otthonához tartozik. Rájött, hogy az elmúlt több mint harminc éven át hajléktalannak érezte magát, és most lett újra otthona. Sokan vagyunk ma itt, Nyugaton hajléktalanok. Csak egy kis lökés kellett – egy pillanatnyi összekapcsolódás – ahhoz, hogy Kotti lakosai ezt megértsék, és rájöjjenek, hogyan javíthatják meg. De ehhez az kellett, hogy valaki elsőként keresse a kapcsolatot. Ezt szeretném elmondani a kamasz énemnek. Oda kell most fordulnod az összes többi, körülötted élő sebzett emberhez, és meg kell találnod a módját, hogy felvedd velük a kapcsolatot, és együtt építsétek fel az otthonotokat – egy olyan helyet, ahol kötődtök egymáshoz, és ahol együtt megtalálhatjátok az értelmet az életetekben.7 Olyan régen elszakadtunk a törzstől és mindentől. Ideje, hogy most már mindnyájan hazatérjünk.

Abban a pillanatban végre – életemben először – megértettem, hogy az egész utam során miért gondoltam folyton újra és újra arra a napra, amikor Vietnamban jártam a vidéket, és szörnyen beteg lettem. Amikor gyógyszerért könyörögtem, hogy a legrosszabb tünetemtől megszabaduljak – a borzasztó

émelygéstől, amitől forgott velem a szoba –, de az orvos azt mondta nekem: „Szükséged van az émelygésre. Üzenet, és nekünk oda kell figyelnünk erre az üzenetre. Ez fogja elmondani, hogy mi a bajod.” Ha nem veszek róla tudomást vagy elnyomom azt a tünetet, leállt volna a vesém, és bele is halhattam volna. Szükséged van az émelygésre. Szükséged van a fájdalomra. Üzenet, és nekünk oda kell figyelnünk erre az üzenetre. Az a sok depressziós és szorongó ember szerte a világon – ők üzenetet hordoznak számunkra. Azt mondják, hogy valami nagyon elromlott abban, ahogy élünk. Többé nem nyomhatjuk vagy némíthatjuk el vagy patologizálhatjuk ezt a fájdalmat. Ehelyett oda kell figyelnünk rá, és meg kell becsülnünk. Csak akkor követhetjük vissza a fájdalmunkat a forrásáig, ha meghallgatjuk – és csak ott, a forrásnál láthatjuk meg a valódi okait, és csak akkor kezdhetjük el legyőzni azt.

Ha szeretnél folyamatosan értesülni a depresszióval és szorongással kapcsolatos új fejleményekről, (a) Kövesd a könyv Facebook-oldalát: www.facebook.com/thelostconnections (b) Kövesd Johannt a Twitteren: www.twitter.com/johannhari101 (c) Iratkozz fel az e-mailes frissítésekre itt: www.thelostconnections.com/updates

Köszönetnyilvánítás Egy ilyen könyvet nem lehet megírni anélkül, hogy rengetegen segítenének benne. Mindenekelőtt Eve Enslernek szeretnék köszönetet mondani, aki nemcsak kivételes barát és a legjobb ember, akivel elképzeléseket remélhetsz felderíteni, hanem emellett arra inspirál, hogy ne haraggal, hanem örömmel harcolj az igazságtalanság ellen. Ugyanezzel a lendülettel köszönöm Naomi Klein barátnőm segítségét, akinél jobb példát nem ismerek arra, hogyan gondolkodjunk mélyen összetett kérdéseken anélkül, hogy hígítanánk vagy elárulnánk az összetettségüket. A legnagyobb köszönettel ennek a könyvnek a kapcsán azoknak a társadalomtudósoknak tartozom, akik a könyv alapjául szolgáló kutatásokat elvégezték, és türelmesen megválaszolták az összes kérdésemet, hogy meglássák, tényleg megértettem-e, amit mondani akarnak. A társadalomtudományok a világunk jobbá tételének egyik leginkább alábecsült módszerét képviselik. Ezúton szeretnék tehát köszönetet mondani azoknak a cambridge-i professzoroknak, akiktől ezt a tárgyat tanultam, különös tekintettel David Goodra, Patrick Baertre és John Dunnra. Amikor valakinek a munkáját vagy az élete különböző aspektusait foglaltam össze a könyvben, nagyon odafigyeltem a pontosságra. Szeretném hangsúlyozni, hogy ezek az én kimutatásaim az ő elképzeléseikről és eredményeikről, és hogy az értelmezésüket tekintve eltérhetnek az eredetitől: nem szabad az ő értelmezésükként olvasni ezeket. Ezért ajánlom a figyelmedbe a saját munkáikat is, amelyekre a könyv végén található Jegyzetekben részletesen hivatkozom. A könyv egy beszélgetésből ered, amelyet az én zseniális amerikai

ügynökömmel, Richard Pine-nal folytattam, és az ő noszogatása nélkül nem írtam volna meg. A Bloomsbury kiadónál dolgozó szerkesztőm, Anton Mueller közreműködése drasztikusan javított a könyvön. Köszönöm továbbá elképesztő brit irodalmi ügynökömnek, Peter Robinsonnak, a filmügynökömnek, Roxana Ardle-nek és előadói ügynökömnek, Charles Yaónak. Köszönöm Alexa von Hirschberg, Grace McNamee, Sara Kitchen és Hermione Lawton munkáját a Bloomsburynél. A barátaim jól viselték, hogy a végtelenségig erről beszélek, és a kérdéseikkel és gondolataikkal az én megközelítésemen is változtattak. Külön köszönöm nektek: Alex Higgins, Dorothy Byrne, Jake Hess, Decca Aitkenhead (akinek volt néhány különösen zseniális szerkesztési javaslata), Rachel Shubert, Rob Blackhurst, Ammie al-Whatey, Judy Counihan, Harry Woodlock, Josepha Jacobson, Matt Getz, Jay Luxembourg, Noam Chomsky, Chris Wilkinson, Harry Quilter-Pinner, Peter Marshall, Sarah Punshon, Dan Bye, Dot Punshon, Alex Ferreira, Andrew Sullivan, Imtiaz Shams, Anna Powell-Smith, Jemima Khan, Lucy Johnstone, Avi Lewis, Zeynep Gurtin, Jason Hickel, Stuart Rodger, Deborah Orr, Stanton Peele, Jacquie Grice, Patrick Strudwick, Ben Stewart, Jamie Byng, Crispin Somervile és Joss Garman. Az évek során, egészen kamaszkorom óta sokat beszélgettem a depresszióról és a szorongásról – és sokat tanultam ezekből a beszélgetésekből – veletek: Emily De Peyer, Rosanne Levine, Mike Legg, John Williams, Alex Broadbent, Ben Cranfield, David Pearson, Zoe Ross, Lawrence Morley, Laura Carey, Jeremy Morgale, Matt Rowland Hill és Eve Greenwood. Talán Stephen Grosz kérdései és meglátásai formálták leginkább a gondolkodásomat ezekről a kérdésekről: mindenkinek ajánlom figyelemre méltó Életvizsgálatok: hogyan veszítjük el és találjuk meg önmagunkat újra meg újra? című könyvét.

A TED csapata hívott meg egy kanadai konferenciára Banffban, és itt találkoztam a könyv néhány kulcsfigurájával: különösen hálás vagyok Bruno Giussaninak és Helen Waltersnek. A The Rules kampány csoportban részt vevő barátaim, Martin Kirk és Alnoor Ladha hoztak el Montrealba, és csepegtették belém a bölcsességüket a könyvem írása közben – ha szeretnél többet tudni az általuk végzett ragyogó munkáról, látogass el a weboldalukra: www.therules.org. A berlini Kotti negyedben zajló folyamatos tiltakozásokban részt vevők mind elképesztő emberek: külön köszönöm Matthias Clausennek, aki nagyon sokat segített nekem. Jim Cates rengeteg idejét szánta rám, és megosztotta velem a meglátásait, amikor elvitt egy amish közösségbe Indianában (és megmutatta a világ legnagyobb csatornafedelét). Kate McNaughton szállást adott nekem – és a tudását – Berlinben, Jacinta Nandi pedig feltöltött örömmel, mint mindig. Stephen Fry beszélt nekem E. M. Forsterről Los Angelesben, és segített tisztázni a kapcsolódásra vonatkozó gondolataimat. CarolLee Kidd készítette az interjúim átiratait. Ha kitűnő leíróra lenne szükséged, keresd e-mailben: [email protected]. Dániában Kim Norager segített megszervezni az interjúimat. Sydney-ben a Festival of Dangerous Ideas-nak köszönhetően készíthettem interjút sokakkal, és nagyon hálás vagyok Emanuel Stamatakisnak is a tényellenőrzési és tudományos pontosságot illető tippjeiért. Mexikóvárosban Sofia Garcia és Tania Rojas Garcia a saját varázslatos módjukon segítettek mindezeket átgondolnom. Vancouverben Máté Gábor mutatta be nekem Vincent Felitti munkásságát, és emellett is rengeteg mindent tanultam tőle. Torontóban Heather Mallick hasznos tanácsai lendítették előre a munkámat. Norvégiában Sturla Haugsjerd és Oda Julie segítettek rengeteget. São Paulóban Rebeca Lerer segített értelmeznem a dolgokat. Vietnamban az én csodálatos megoldóemberem, Dang Hoang Linh akadályozta meg, hogy a halálba okádjam magam, amiért mindig hálás leszek neki.

A csodálatos humán pszichológus Bruce Alexander ihletésére kezdtem eredetileg másképp gondolkodni a mentális egészségről az ő sorsfordító Patkányparkkísérletén keresztül, melyről az előző könyvemben – A kábulat ára – írtam. Jake és Joe Wilkinson segítettek formába önteni ezt a könyvet, és munka közben rengeteg örömöt szereztek nekem. A szüleim, Violet McRae és Eduard Hari, a testvéreim, Elisa és Steven, a sógornőm, Nicola, az unokaöcséim, Josh, Aaron és Ben, valamint Erin unokahúgom mind ugyanezt tették. Ha azzal az emberrel szeretnéd megtanulni az együttérző öröm meditációt, aki engem tanított – személyesen Illinoisban vagy akár online –, látogass el a rachelshubert.com weboldalra; börtönökben és óvodákban is dolgozik. Ha az Egyesült Államokban bárhol kerékpárt szeretnél venni (országon belül mindenhová szállítanak), a Baltimore Bicycle Workstől rendelj, és támogasd a demokratikus munkahelyeket: www.baltimorebicycleworks.com Bár ők ezt soha nem fogják elolvasni, három író, akiket szeretek, segített – a maguk különböző módján – átgondolni ezt a témát: James Baldwin, E. M. Forster (akit, amikor olvassák, mindenki félreért a kapcsolódás vonatkozásában – egyszer kérdezz meg erről) és Andrea Dworkin. Az az író, aki akár olvashatja is ezt, mert még él – és akinek a munkája sokat segített nekem mélyebben átgondolni a kérdéses témákat – Zadie Smith, akire a leválasztottság kortárs formáinak nagy költőjeként gondolok. Végezetül külön szeretném kifejezni a köszönetemet Lizzie Davidson barátnőmnek, aki azzal a komolyan félelmetes képességgel rendelkezik, hogy bárkinek a személyes elérhetőségét felkutatja, akivel interjút kell készítenem. Az ő technikai támogatása és az, ahogyan levadássza a tényeket, ha azok egyszer bogarat ültettek a fejembe, elengedhetetlen volt a könyvemhez, és valószínűleg ennek köszönhetően tíz éven belül ő vezeti majd az NSA-t (National Speakers Association). (Ne küldj a Gitmóba, Lizzie!) A könyvben található minden hibáért én tartozom felelősséggel. Nagyon

fontos nekem, hogy az itt leírt tények mind megfeleljenek a valóságnak. Ha az alapos tényellenőrzésünk dacára mégis maradt volna hiba a szövegben, kérlek, tájékoztass róla e-mailben ([email protected]), és a későbbi kiadásokban javítani fogjuk. A könyv weboldalán megtalálod azoknak a hibáknak a teljes jegyzékét, amelyekről már értesültem.

Jegyzetek Előszó 1

Ebben a bevezető részben emlékezetből, az események után nem sokkal papírra vetett jegyzeteimből idéztem. Dang Hoang Linh, a tolmácsom és megoldóemberem végig velem volt, és írásban visszaigazolta, hogy amit leírtam, az az ő emlékei szerint is pontos. Mivel ő nem hányt egész idő alatt, az ő emlékezete valószínűleg jobban működött, mint az enyém!

Bevezetés 1

Ez a megfogalmazás Peter D. Kramer Listening to Prozac (New York: Penguin, 1997) című könyvével indult.

2

Mark Rapley, Joanna Moncrieff és Jacqui Dillon (szerk.): De-Medicalizing Misery: Psychiatry, Psychology and the Human Condition (London: Palgrave Macmillan, 2011), 7.

3

Emlékezetből, évekkel később írtam le; ellenőriztem a terapeutámnál, és megerősítette a könyv szerkesztői felé, hogy ő is így emlékszik erre.

4

Allen Frances: Saving Normal: An Insider’s Revolt against Out- of-Control Psychiatric Diagnosis, DSM-5, Big Pharma, and the Medicalization of Ordinary Life (New York: William Morrow, 2014), xiv.

5

Http://www.health.harvard.edu/blog/astounding-increase-in-antidepressant-use-byamericans-201110203624, letöltve 2016. január 8.; Edward Shorter, How Everyone Became Depressed: The Rise and Fall of the Nervous Breakdown (New York: Oxford University Press, 2013), 2, 172.

6

Carl Cohen és Sami Timimi (szerk.): Liberatory Psychiatry: Philosophy, Politics and Mental Health (Cambridge: Cambridge University Press, 2008); Alan Schwarz és Sarah Cohen: „A.D.H.D. Seen in 11% of U.S. Children as Diagnoses”, New York Times, 2013. március 31., http://www.nytimes.com/2013/04/01/health/morediagnoses-of-hyperactivity-causing-concern.html; Ryan D’Agostino: „The Drugging of the American Boy”, Esquire, 2014. március 27., http://www.esquire.com/news-politics/a32858/drugging-of-the-american-boy-0414/; Marilyn Wedge, Ph.D.: „Why French Kids Don’t Have ADHD”, Psychology Today, 2012. március 8., https://www.psychologytoday.com/blog/suffer-thechildren/201203/why-french-kids-dont-have-adhd; Jenifer Goodwin: „Number of U.S. Kids on ADHD Meds Keeps Rising”, USNews.com, 2011. szeptember 28., http://health.usnews.com/health-news/family-health/brain-andbehavior/articles/2011/09/28/number-of-us-kids-on-adhd-meds-keeps-rising, az összes letöltve: 2016. január 8.

7

„France’s drug addiction: 1 in 3 on psychotropic medication”, France24, 2014. május 20., http://www.france24.com/en/20140520-france-drug-addiction-1-3psychotropic-medication, letöltve: 2016. január 8.

8

Dan Lewer et al.: „Antidepressant use in 27 European countries: associations with sociodemographic, cultural and economic factors”, British Journal of Psychiatry 207, 3. szám (2015. július): 221–6., doi: 10.1192/bjp.bp.114.156786, letöltve: 2016. június 1.

9

Matt Harvey: „Your tap water is probably laced with antidepressants”, Salon, 2013. március 14., http://www.salon.com/2013/03/14/your_tap_water_is_probably_laced_with_anti_de pressants_partner/; „Prozac »found in drinking water«”, BBC News, 2004. augusztus 8., http://news.bbc.co.uk/1/hi/health/3545684.stm, mindkettő letöltve: 2016. január 8.

10

Mint mindenkinek, aki hosszú ideig szed antidepresszánst, nekem is voltak néhány hónapos időszakaim, amikor abbahagytam a szedését, és erről több helyen írtam már; itt most arról van szó, amikor végleg abbahagytam.

11

Több mint tíz éven át írtam újságcikkeket ebben a témában, főleg az Independent

and az Evening Standard hasábjain. A kérdések bizonyos aspektusait tekintve – amint a bevezetésben írom – tettem néhány korai lépést a kutatás felé a könyvhöz, egy kicsit változott a gondolkodásom, majd visszakoztam, mert túlságosan rémisztő volt a gondolat, hogy mindent újra kell gondolnom. Ebben a könyvben nem számolok be minden apró gondolkodásbeli változásról. Olykor megleptek a könyvben kialakított rálátás töredékei, de nem túl tartósan, és soha nem akadályozták meg a kémiaiegyensúly-eltolódási elméletbe vetett hitemet attól, hogy újra a felszínre törjön bennem, és elhomályosítsa minden egyéb összetettebb gondolatomat, amely néha felmerült bennem. Amikor azonban elkezdtem dolgozni ezen a könyvön, szilárdan hittem a kibillent kémiai egyensúly elméletében: hittem benne akkor, amikor elkezdtem szedni az antidepresszáns tablettákat, hittem benne a szedése alatti idő nagy részében, és újra hittem benne az utolsó olyan időszak legvégén, amikor szedtem. Ebben a könyvben ezeket a különböző meglátásokat kísérelem meg végiggondolni. 12

Https://www.nimh.nih.gov/about/directors/thomas-insel/blog/2013/transformingdiagnosis.shtml, letöltve: 2017. január 10.

13

Ha bővebben érdekelnek a téma összefüggései, ajánlom Edward Shorter How Everyone Became Depressed: The Rise and Fall of the Nervous Breakdown című munkáját (New York: Oxford University Press, 2013). Szeretnék mutatni egy kivételt az alól, amiről szólok, a traumás élmény által kiváltott fóbiákkal: például ha egy olyan repülőgépen utazol, amelyik lezuhan, és elkezdesz félni a repüléstől. Ezeket szintén a „szorongásos zavarok” közé sorolják, de ebben a könyvben nem ilyesmiről lesz szó. Ezeket az állapotokat másik tudományterület vizsgálja, és ezeknél másfajta okok váltják ki a depressziót vagy azt, amit a legtöbben generalizált szorongásos problémának tekintenek.

14

A könyvemben két különböző típusú élményből merítkezem, amelyeket az elmúlt években begyűjtöttem. Az első az, hogy amikor a Cambridge Egyetemre jártam, szigorú társadalomtudományi képzésben részesültem. A társadalomtudományoknál a tudományos módszereket nem kémcsőkísérletekben vagy részecskeütköztetőkben alkalmazzuk, hanem azt kiderítendő, hogy te és én hogyan éljük a mindennapjainkat – a társas életünket. Ez az emberek életmódját vizsgáló tudományos módszer. A pszichológiától a szociológián át az antropológiáig sok minden tartozik ide. Ez a képzés reményeim szerint azt jelenti, hogy tudom, hogyan szűrjem meg az

összegyűjtött megvizsgálandó bizonyítékokat, és levonhatom a helyes, szabályos következtetéseket. A második a mesélés. Tizenöt éven át dolgoztam újságíróként, és megtanultam, hogy mindnyájan sokkal jobban fel tudjuk venni az információt, ha azt egy másik ember történetével tálalják. Ezért a saját és néhány igazán csodálatos ember történetén keresztül mutatom be neked ezt a tudományos vizsgálatsorozatot. Az egyéni történetek azonban nem sok bizonyítékkal szolgálnak. A sok-sok anekdota nem bizonyíték. Ezért csak olyan személyes történeteket próbáltam ábrázolni, amelyek bemutatják a tudományos bizonyítékot, vagy afelé terelnek minket. A tudomány az első. Amikor olyan történetet mesélek neked a könyvemben, amely túlmegy a bizonyítékon, vagy ahol a tudósok nem értenek egyet az eredmények jelentésével kapcsolatban, azt jelezni fogom neked.

Első fejezet A pálca 1

John Haygarth: Of the Imagination as a Cause and as a Cure of Disorders of the Body, Exemplified by Fictitious Tractors and Epidemical Convulsions (London: R. Crutwell, 1800); Stewart Justman: „Imagination’s Trickery: The Discovery of the Placebo Effect”, The Journal of the Historical Society 10, 1. szám (2010. március): 57–73., doi: 10.1111/j.1540-5923.2009.00292.x, letöltve: 2016. január 1.; Joel Falack és Julia M. Wright (szerk.): A Handbook of Romanticism Studies (Chichester, West Sussex, UK; Malden, MA: Wiley, 2012), 31–2.; Heather R. Beatty: Nervous Disease in Late Eighteenth-Century Britain: The Reality of a Fashionable Disorder (London; Vermont: Pickering and Chatto, 2011).

2

Irving Kirsch: The Emperor’s New Drugs: Exploding the Antide- pressant Myth (London: Bodley Head, 2009), 1.

3

Dylan Evans: Placebo: The Belief Effect (New York: Harper-Collins, 2003), 35.

4

Ibid., 1–2.; Ben Goldacre: Rossz tudomány. Hatástalan szerek, gátlástalan kampányok (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2012).

5

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 7.

6

Ibid., 9–11. Ebben és a következő fejezetben szintén támaszkodtam (sok egyéb tanulmány mellett) a következőkre: Irving Kirsch és Guy Sapirstein: „Listening to Prozac but Hearing Placebo: A Meta-Analysis of Antidepressant Medication”, Prevention & Treatment 1, 2. szám (1998. június); Kirsch: „Anti-depressants and the Placebo Effect”, Z Psychol 222, 3. szám (2014): 128–134., doi: 10.1027/21512604/a000176; Kirsch: „Challenging Received Wisdom: Antidepressants and the Placebo Effect”, MJM 11, 2. szám (2008): 219–222., PMCID: PMC2582668; Kirsch et al.: „Initial Severity and Antidepressant Benefits: A Meta-Analysis of Data Submitted to the Food and Drug Administration”, http://dx.doi.org/10.1371/journal.pmed.0050045; Kirsch et al.: „The emperor’s new drugs: An analysis of antidepressant medication data submitted to the U.S. Food and Drug Administration”, Prevention & Treatment 5, 1. szám (2002. július), http://dx.doi.org/10.1037/1522-3736.5.1.523a; Kirsch (szerk.): „Efficacy of antidepressants in adults”, BMJ (2005): 331., doi: https://doi.org/10.1136/bmj.331.7509.155; Kirsch (szerk.): How Expectancies Shape Experience (Washington, DC: American Psychological Association, 1999), xiv., 431., http://dx.doi.org/10.1037/10332-000; Kirsch et al.: „Antidepressants and placebos: Secrets, revelations, and unanswered questions”, Prevention & Treatment 5, 1. szám (2002. július): No Pagination Specified Article 33, http://dx.doi.org/10.1037/1522-3736.5.1.533r; Irving Kirsch és Steven Jay Lynn: „Automaticity in clinical psychology”, American Psychologist 54, 7. szám (1999. július): 504–515., http://dx.doi.org/10.1037/0003-066X.54.7.504; Arif Khan et al.: „A Systematic Review of Comparative Efficacy of Treatments and Controls for Depression”, http://dx.doi.org/10.1371/journal.pone.0041778; Kirsch: „Yes, there is a placebo effect, but is there a powerful antidepressant drug effect?”, Prevention & Treatment 5, 1. szám (2002. július): No Pagination Specified Article 22, http://dx.doi.org/10.1037/1522-3736.5.1.522i; Ben Whalley et al.: „Consistency of the placebo effect”, Journal of Psychosomatic Research 64, 5. szám (2008. május): 537–541.; Kirschet al.: „National Depressive and Manic-Depressive Association Consensus Statement on the Use of Placebo in Clinical Trials of Mood Disorders”, Arch Gen Psychiatry 59, 3. szám (2002): 262–270., doi:10.1001/archpsyc.59.3.262; Kirsch: „St John’s wort, conventional medication, and placebo: an egregious double standard”, Complementary Therapies in Medicine 11, 3. szám (2003. szeptember): 193–195., Kirsch: „Antidepressants Versus Placebos: Meaningful Advantages Are Lacking”, Psychiatric Times, 2001. szeptember 1., 6., Academic OneFile, letöltve:

2016. november 5.; Kirsch: „Reducing noise and hearing placebo more clearly”, Prevention & Treatment 1, 2. szám (1998. június): No Pagination Specified Article 7r, http://dx.doi.org/10.1037/1522-3736.1.1.17r; Kirsch et al.: „Calculations are correct: reconsidering Fountoulakis & Möller’s re-analysis of the Kirsch data”, International Journal of Neuropsychopharmacology 15, 8. szám (2012. augusztus): 1193–1198., doi: https://doi.org/10.1017/S1461145711001878; Erik Turner et al.: „Selective Publication of Antidepressant Trials and Its Influence on Apparent Efficacy”, N Engl J Med 358 (2008): 252–260., doi: 10.1056/NEJMsa065779. 7

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 25. Dr. Ben Goldacre barátom kitűnő munkát jelentetett meg a publikálási elfogultságról. Lásd http://www.badscience.net/category/publication-bias/

8

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 26–7.

9

Ibid., 41.

10

Ibid., 38.

11

Ibid., 40., http://web.law.columbia.edu/sites/default/files/microsites/careerservices/Driven%20to%20Settle.pdf; http://www.independent.co.uk/news/business/news/drug-firm-settles-seroxatresearch-claim-557943.html; http://news.bbc.co.uk/1/hi/business/3631448.stm; http://www.pharmatimes.com/news/gsk_to_pay_$14m_to_settle_paxil_fraud_claim s_995307; http://www.nbcnews.com/id/5120989/ns/business-us_business/t/spitzer-suesglaxosmithkline-over-paxil/; http://study329.org/; http://science.sciencemag.org/content/304/5677/1576.full? sid=86 b4a57d-2323-41a5-ae9e-e6cbf406b142; http://www.nature.com/nature/journal/v429/n6992/full/429589a.html; az összes letöltve: 2017. január 3.; Wayne Kondro és Barb Sibbald: „Drug company experts advised staff to withhold data about SSRI use in children”, Canadian Medical Association Journal 170, 5. szám (2004. március): 783.

12

Andrea Cipriani et al.: „Comparative efficacy and tolerability of antidepressants for

major depressive disorder in children and adolescents: a network meta-analysis”, The Lancet 338, 10047. szám (2016. augusztus): 881–890., doi: http://dx.doi.org/10.1016/S0140-6736(16)30385-3, letöltve: 2016. november 1. 13

Hogy tágabb összefüggéseiben is megérthesd, hogyan történhetett ez meg, három igazán szenzációs könyvet ajánlok a figyelmedbe: Ben Goldacre: Rossz tudomány. Hatástalan szerek, gátlástalan kampányok (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2012); Marcia Angell: The Truth About Drug Companies: How They Deceive Us and What We Can Do About It (New York: Random House, 2004); Harriet A. Washington: Deadly Monopolies: the Shocking Corporate Takeover of Life Itself (New York: Anchor, 2013).

Második fejezet Kibillent egyensúly 1

David Healy: Let Them Eat Prozac (New York; London: New York University Press, 2004), 263.

2

John Read és Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to The Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire, UK: PCCS Books, 2011), 43–45.

3

Katherine Sharpe: Coming of Age on Zoloft: How Anti-depressants Cheered Us Up, Let Us Down, and Changed Who We Are (New York: Harper, 2012), 31.; Cím nélküli cikk, Popular Science, 1958. november, 149–152. Lásd még: https://deepblue.lib.umich.edu/bitstream/handle/2027.42/83270/LDH%20science% 20gender.pdf?sequence=1, letöltve: 2016. szeptember 20.; „TB Milestone”, Life magazin, 1952. március 3., 20–1.; Scott Stossell: My Age of Anxiety: Fear, Hope, Dread, and the Search for Peace of Mind (London: William Heinemann, 2014), 171.

4

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 83–5.

5

Gary Greenberg: Manufacturing Depression: The Secret History of a Modern Disease (London: Bloomsbury, 2010), 167–8. Lásd még: Gary Greenberg: The Noble Lie: When Scientists Give the Right Answers for the Wrong Reasons

(Hoboken, NJ: Wiley, 2008). Dr. Greenberggel interjút is készítettem. 6

James Davies: Cracked: Why Psychiatry Is Doing More Harm Than Good (London: Icon Books, 2013), 29.

7

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 91–2.

8

Edward Shorter: How Everyone Became Depressed: The Rise and Fall of the Nervous Breakdown (New York: Oxford University Press, 2013), 4–5.; Davies: Cracked, 125.; Gary Greenberg: The Book of Woe: The DSM and the Unmasking of Psychiatry (Victoria, Ausztrália: Scribe, 2013), 62–4.; Gary Greenberg: Manufacturing Depression: The Secret History of a Modern Disease (London: Bloomsbury, 2010), 160–8., 274–6.

9

H. G. Ruhé et al.: „Mood is indirectly related to serotonin, norepinephrine, and dopamine levels in humans: a meta-analysis of monoamine depletion studies”, Mol Psychiatry 8, 12. szám (2007. április): 951–73.

10

Davies: Cracked, 128.; John Read és Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire: PCCS Books, 2011), 45.

11

Shorter: How Everyone Became Depressed, 156–9.

12

Lawrence H. Diller: Running on Ritalin: A Physician Reflects on Children, Society, and Performance in a Pill (New York: Bantam Books, 1999), 128.

13

Ajánlom figyelmedbe kitűnő munkáit. Joanna Moncrieff: The Myth of the Chemical Cure: A Critique of Psychiatric Treatment (London: Palgrave Macmillan, 2009); Mark Rapley, Joanna Moncrieff és Jacqui Dillon (szerk.): De-Medicalizing Misery: Psychiatry, Psychology and the Human Condition (London: Palgrave Macmillan, 2011), melyek mind nagyban elősegítették a gondolkodásom formálódását.

14

Ajánlom figyelmedbe csodálatos könyveit. A Straight-Talking Guide To Psychiatric Diagnosis (London: PCCS, 2014); Formulation In Psychology and Psychotherapy (London: Routledge, 2006), és Users and Abusers of Psychiatry (London:

Routledge, 1989). 15

Ez a nagyszerű kaliforniai újságíró, Robert Scheer metaforájának adaptációja, mellyel azt írta le, ahogy a banki szabályozás lerombolása az ingatlanpiaci válsághoz vezetett.

16

David H. Freedman: „Lies, Damned Lies, and Medical Science”, The Atlantic, 2010. november, http://www.theatlantic.com/magazine/archive/2010/11/liesdamned-lies-and-medical-science/308269/, letöltve: 2016. március 20.

17

Amikor elküldtem neki az átiratomat, Ioannidis professzor kért tőlem néhány apró módosítást a megjegyzéseiben – ezért lehetnek kisebb eltérések a weboldalon meghallgatható hanganyag és az itt található kijelentései között.

18

H. Edmund Pigott et al.: „Efficacy and Effectiveness of Antidepressants: Current Status of Research”, Psychotherapy and Psychosomatics 79 (2010): 267–279., doi: 10.1159/000318293; Yasmina Molero et al.: „Selective Serotonin Reuptake Inhibitors and Violent Crime: A Cohort Study”, PLOS Medicine 12, 9. szám (2015. szeptember), doi:10.1371/journal.pmed.1001875; Paul W. Andrews: „Primum non nocere: an evolutionary analysis of whether antidepressants do more harm than good”, Frontiers in Psychology 3, 177. szám (2012. április), https://doi.org/10.3389/fpsyg.2012.00117; A. D. Domar: „The risks of selective serotonin reuptake inhibitor use in infertile women: a review of the impact on fertility, pregnancy, neonatal health and beyond”, Human Reproduction 28, 1. szám (2013): 160–171; Dheeraj Rai: „Parental depression, maternal antidepressant use during pregnancy, and risk of autism spectrum disorders: population based casecontrol study”, BMJ 346 (2013. április); doi: https://doi.org/10.1136/bmj.f2059; André F. Carvalho et al.: „The Safety, Tolerability and Risks Associated with the Use of Newer Generation Antidepressant Drugs: A Critical Review of the Literature”, Psychotherapy and Psychosomatics 85 (2016): 270–88., https://doi.org/10.1159/000447034.

19

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 153.

20

John Haygarth: Of the Imagination as a Cause and as a Cure of Disorders of the Body, Exemplified by Fictitious Tractors and Epidemical Convulsions (London: R.

Crutwell, 1800), 25. 21

Peter D. Kramer: Listening To Prozac: The Landmark Book About Antidepressants and the Remaking of the Self (New York: Penguin, 1993), vi–vii.

22

Mindent megtettem, hogy összefoglaljam Peter Kramer munkáját. Az írásait olvasva megfigyeltem, hogy agresszívan reagál mindenkire, aki nem csodálattal adózik a munkájának. Én itt megkíséreltem igazságosan és szenvedélymentesen összefoglalni az érvelése lényegét – lehetséges, hogy ő nem értene egyet ezzel. Ha érdekelnek az érvei a saját megfogalmazásában, ajánlom figyelmedbe ezt a könyvét: Peter D. Kramer: Ordinarily Well: The Case for Anti-Depressants (New York: Farrar, Straus and Giroux, 2016).

23

Kirsch: Emperor’s New Drugs, 63–7.; Davies, Cracked, 143.

24

Peter D. Kramer: Ordinarily Well, 127.

25

Joanna Moncrieff: The Myth of the Chemical Cure: A Critique of Psychiatric Treatment (London: Palgrave Macmillan, 2009), 143.

26

Kramer: Ordinarily Well, 132–3., 138–146.

27

Kisebb szünetekkel tizenhárom évig szedtem a tablettákat. Az interjúban tévesen tizennégy évet mondtam neki, azért fogalmazott így.

28

Kirsch: Emperor’s NewDrugs, 58–62., 73., 94.; Healy: Let Them Eat Prozac, 29.

29

Diane Warden et al.: „The STAR*D Project Results: A Comprehensive Review of Findings”, Current Psychiatry Reports 9, 6. szám (2007): 449–459.; A. John Rush et al.: „Acute and Longer-Term Outcomes in Depressed Outpatients Requiring One or Several Treatment Steps: A STAR*D Report”, American Journal of Psychiatry 163 (2006): 1905–1917; Bradley Gaynes et al.: „What Did STAR*D Teach Us? Results from a Large-Scale, Practical, Clinical Trial for Patients With Depression”, Psychiatric Services 60, 11. szám (2009. november), http://dx.doi.org/10.1176/ps.2009.60.11.1439; Mark Sinyor et al.: „The Sequenced Treatment Alternatives to Relieve Depression (STAR*D) Trial: A Review”,

Canadian Journal of Psychiatry 55, 3. szám (2010. március): 126–135., doi: 10.1177/070674371005500303; Thomas Insel at al.: „The STAR*D Trial: Revealing the Need for Better Treatments”, Psychiatric Services 60 (2009): 1466– 1467.; Warden et al.: „The STAR*D project results: A comprehensive review of findings”, Current Psychiatry Reports 9, 6. szám (2007. december): 449–459. A STAR-D vizsgálat bizonyítékait Peter Kramer vitatja, számomra nem meggyőző módon. Ha utána szeretnél nézni ennek a kritikájának, lásd: Ordinarily Well, 192–3. Lásd még: Robert Whitaker: „Mad in America: History, Science, and the Treatment of Psychiatric Disorders”, Psychology Today, https://www.psychologytoday.com/blog/mad-in-america/201008/the-stard-scandalnew-paper-sums-it-all; https://www.nimh.nih.gov/funding/clinicalresearch/practical/stard/allmedicationlevels.shtml, letöltve: 2016. november 1. 30

Corey-Lisle, P. K. et al.: „Response, Partial Response, and Nonresponse in Primary Care Treatment of Depression”, Archives of Internal Medicine 164 (2004): 1197– 1204.; Trivedi et al.: „Medication Augmentation after the Failure of SSRIs for Depression”, New England Journal of Medicine 354 (2006): 1243–1252.; Stephen S. Ilardi: The Depression Cure: The Six-Step Programme to Beat Depression Without Drugs (London: 2010, Ebury Publishing), 44–5. Arra is rámutatnak, hogy előfordulhat, hogy annak ellenére, hogy depressziós maradsz, mégis van némi jótékony hatása – azaz valamennyit haladsz a Hamilton-skálán. Az, hogy depressziós maradsz, nem egyenlő azzal, hogy semmilyen pozitív hatása nem volt – csak nem elég jó, és nem tekinthető teljes megoldásnak.

Harmadik fejezet A gyászkivétel 1

Ezt a kitűnő klinikai pszichológus, Lucy Johnstone mondta. Eredetileg nem tőle származik, az eredeti forrást azonban nem tudtam felderíteni – ha bárki tudja, kérem, keressen meg, hogy itt megemlíthessem a nevét.

2

Ebben a fejezetben sok mindenben Joanne publikált munkáira támaszkodtam. Lásd: Joanne Cacciatore és Kara Thieleman: „When a Child Dies: A Critical Analysis of Grief-Related Controversies in DSM-5”, Research on Social Work Practice 24, 1. szám (2014. január): 114–122.; Cacciatore és Thieleman: „The DSM-5 and the

Bereavement Exclusion: A Call for Critical Evaluation”, Social Work (2013), doi: 10.1093/sw/swt021; Jeffrey R. Lacasse és Joanne Cacciatore: „Prescribing of Psychiatric Medication to Bereaved Parents Following Perinatal/Neonatal Death: An Observational Study”, Death Studies 38, 9. szám (2014); Cacciatore: „A Parent’s Tears: Primary Results from the Traumatic Experiences and Resiliency Study”, Omega: Journal of Death and Dying 68, 3. szám (2013–2014. október): 183–205.; Cacciatore és Thieleman: „Pharmacological Treatment Following Traumatic Bereavement: A Case Series”, Journal of Loss and Trauma 17, 6. szám (2012. július): 557–579. 3

Először Gary Greenberg zseniális munkájában találkoztam a gyászkivétellel, melyet szívből ajánlok. Lásd: Book of Woe (New York: Penguin, 2013), 6., 158–60.; Manufacturing Depression: The Secret History of a Modern Disease (London: Bloomsbury, 2010), 246–8.; John Read és Pete Sanders, A Straight-Talking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Herefordshire, UK: PCCS Books, 2013), 60., 88–91.

4

A DSM negyedik kiadásának egyik vezető szerzője, Robert Spitzer hallgatólagosan elismerte ezt. Lásd The Therapy Trap, 49., és Adam Curtis barátom The Trap című BBC dokumentumfilmjét.

5

A DSM írásában részt vevő más kulcsfigurák is elismerték ezt. Lásd William Davies, The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016), 174.

6

Lásd az Amerikai Pszichiátriai Társaság Mentális rendellenességek kórmeghatározó és statisztikai kézikönyvének 5. kiadását (Washington, DC: American Psychiatric Publishing, 2013), 155–189. A homályos lábjegyzet a 126. oldalon található.

Negyedik fejezet Az első zászló a Holdon 1

George kérésére változtattam egy icipicit a hölggyel kapcsolatos részleteken, hogy megőrizhesse anonimitását.

2

Ebben a fejezetben sok mindent George és Tirril tudományos értekezéseiből vettem át. Közéjük tartoznak a következők: George W. Brown et al.: „Social Class and Psychiatric Disturbance Among Women in An Urban Population”, Sociology 9, 2. szám (1975. május): 225–254.; Brown, Harris et al.: „Social support, self-esteem and depression”, Psychological Medicine 16, 4. szám (1986. november): 813–831.; George W. Brown et al.: „Life events, vulnerability and onset of depression: some refinements”, The British Journal of Psychiatry 150, 1. szám (1987. január): 30– 42.; George W. Brown et al.: „Loss, humiliation and entrapment among women developing depression: a patient and non-patient comparison”, Psychological Medicine 25, 1. szám (1995. január): 7–21.; George W. Brown et al.: „Depression and loss”, British Journal of Psychiatry 130, 1. szám (1977. január): 1–18.; George W. Brown et al.: „Life events and psychiatric disorders Part 2: nature of causal link”, Psychological Medicine 3, 2. szám (1973. május): 159–176.; George W. Brown et al.: „Life Events and Endogenous Depression: A Puzzle Reexamined”, Arch Gen Psychiatry 51, 7. szám (1994): 525–534; Brown és Harris: „Aetiology of anxiety and depressive disorders in an inner-city population. 1. Early adversity”, Psychological Medicine 23, 1. szám (1993. február): 143–154.; Brown et al.: „Life stress, chronic subclinical symptoms and vulnerability to clinical depression”, Journal of Affective Disorders 11, 1. szám (1986. július–augusztus): 1–19.; Harris et al.: „Befriending as an intervention for chronic depression among women in an inner city. 1.: Randomised controlled trial”, British Journal of Psychiatry 174, 3. szám (1999. március): 219–224.; Brown et al.: „Depression: distress or disease? Some epidemiological considerations”, British Journal of Psychiatry 147, 6. szám (1985. december): 612–622.; Brown et al.: „Depression and anxiety in the community: replicating the diagnosis of a case”, Psychological Medicine 10, 3. szám (1980. augusztus): 4445–4454.; Brown et al.: „Aetiology of anxiety and depressive disorders in an inner-city population. 2. Comorbidity and adversity”, Psychological Medicine 23, 1. szám (1993. február): 155–165.; Brown és Harris: „Stressor, vulnerability and depression: a question of replication”, Psychological Medicine 16, 4. szám (1986. november): 739–74.; Harris et al.: „Mourning or early inadequate care? Reexamining the relationship of maternal loss in childhood with adult depression and anxiety”, Development and Psychopathology 4, 3. szám (1992. július): 433–449.; Brown et al.: „Psychotic and neurotic depression Part 3. Aetiological and background factors”, Journal of Affective Disorders 1, 3. szám (1979. szeptember): 195–211.; Brown et al.: „Psychiatric disorder in a rural and an urban population: 2. Sensitivity to loss”, Psychological Medicine 11, 3. szám (1981. augusztus): 601–616.; „Psychiatric disorder in a rural and an urban population: 3.

Social integration and the morphology of affective disorder”, Psychological Medicine 14, 2. szám (1984. május): 327–345.; Brown és Harris: „Disease, Distress and Depression”, Journal of Affective Disorders 4, 1. szám (1982. március): 1–8. Forrásmunkámul szolgált továbbá George és Tirril 1989-as könyve: Life Events and Illness (Sydney, Ausztrália: Unwin Hyman, 1989) és a George tiszteletére kiadott remek emlékkötet Tirril szerkesztésében, melynek címe: Where Inner and Outer Worlds Meet: Psychosocial Research in the Tradition of George Brown (London: Routledge, 2000). 3

George Brown és Tirril Harris: Social Origins of Depression: A Study of Psychiatric Disorder in Women (London: Tavistock Publications, 1978), 19; Edward Shorter: How Everyone Became Depressed: The Rise and Fall of the Nervous Breakdown (New York: Oxford University Press, 2013) 152–5.

4

John Read és Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire, UK: PCCS Books, 2011), 32–41.

5

Shorter: How Everyone Became Depressed, 80., 89., 112., 122., 135–9, 171.

6

Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet, 7–10.

7

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 49.

8

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 162.

9

Kitalált név az orvosi titoktartás kedvéért.

10

Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet, 14–16.; Harris és Brown: Social Origins of Depression, 174–5.

11

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 63., 136.

12

Ibid., 180.

13

Harris és Brown: Where Inner and Outer Worlds Meet, 123.

14

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 46.

15

Ibid., 83.

16

Ibid., 82., 234.

17

I. Gaminde et al.: „Depression in three populations in the Basque Country – A comparison with Britain”, Social Psychiatry and Psychiatric Epidemology 28 (1993): 243–51.; J. Broadhead et al.: „Life events and difficulties and the onset of depression amongst women in an urban setting in Zimbabwe”, Psychological Medicine 28 (1998): 29–30. Lásd még: Harris és Brown: Where Inner and Outer Worlds Meet, 22–5.

18

Harris és Brown: Social Origins of Depression 217–8.

19

R. Finlay-Jones és G. W. Brown: „Types of stressful life event and the onset of anxiety and depressive disorders”, Psychological Medicine 11, 4. szám (1981): 803–815.; R. Prudo et al.: „Psychiatric disorder in a rural and an urban population: 3. Social integration and the morphology of affective disorder”, Psychological Medicine 14 (1984. május): 327–345.; G. W. Brown et al.: „Aetiology of anxiety and depressive disorders in an inner-city population. 1. Early adversity”, Psychological Medicine, 23 (1993):143–154. Brown et al.: „Aetiology of anxiety and depressive disorders in an inner-city population. 2. Comorbidity and adversity”, Psychological Medicine 23 (1993): 155–165.

20

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 235. Lásd még: Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet, 25–27.

21

Ennek a koncepciónak a történetét Nassir Ghaemi foglalja össze The Rise and Fall of the Biopsychosocial Model: Reconciling Art and Science in Psychiatry című munkájában (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2010) – bár néhány következtetésével nem értek egyet. Lásd még: Nassir Ghaemi: On Depression: Drugs, Diagnosis and Despair in the Modern World (Baltimore: Johns Hopkins University Press, 2013); John Read, Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire, UK: PCCS Books, 2011), 36–7., 53–5.

22

Harris és Brown: Social Origins of Depression, 266.

23

George hangsúlyozta, hogy nem lát közvetlen összefüggést az öngyilkosság és a későbbi depresszió kutatása között – csak évekkel később kezdett el újra foglalkozni ezzel.

Ötödik fejezet A zászló felvétele (Bevezető a II. részhez) 1

Tirril Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet: Psychosocial Research in the Tradition of George Brown (London: Routledge, 2000), 27–8.

Hatodik fejezet Első ok: Elvágva az értelmes munkától 1

Nem az igazi neve; ő kért arra, hogy más nevet használjunk. A többi részleten nem változtattam, valódi identitását és az interjúnk hanganyagát a könyv kiadója, a Bloomsbury igazolta.

2

William Davies: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016), 106.

3

Peter Fleming: The Mythology of Work (London: Pluto Press, 2015), 41–3.; Daniel Pink: Motiváció 3.0. Ösztönzés másképp (Budapest: HVG Könyvkiadó, 2010). Joel Spring igazságtalanul feledésbe merült könyvéből – A Primer On Libertarian Education (Toronto: Black Rose Books, 1999) – megtudhatod, hogyan készítenek elő minket erre.

4

Fleming: Mythology of Work, 35. További sokkoló statisztikai adatokat tudhatsz meg Rutger Bregmantól – Utopia, For Realists (London: Bloomsbury, 2017), 41.

5

Matt Haig: Miért érdemes életben maradni? (Budapest: Park Könyvkiadó, 2016).

6

Ebben a fejezetben sok mindenben Michael és kollégái tanulmányaira támaszkodtam. Közéjük tartoznak: Marmot et al.: „Health inequalities among British civil servants: the Whitehall II study”, The Lancet 337, 8745. szám (1991. június): 1387–1393.; Marmot et al.: „Low job control and risk of coronary heart disease in Whitehall II (prospective cohort) study”, BMJ 314 (1997): 558, doi: http://dx.doi.org/10.1136/bmj.314.7080.558; Marmot et al.: „Work characteristics predict psychiatric disorder: prospective results from the Whitehall II Study”, Occup Environ Med 56 (1999): 302–307, doi:10.1136/oem.56.5.302; Marmot et al.: „Subjective social status: its determinants and its association with measures of illhealth in the Whitehall II study”, Social Science & Medicine 56, 6. szám (2003. március): 1321–1333.; Marmot et al.: „Psychosocial work environment and sickness absence among British civil servants: the Whitehall II study”, American Journal of Public Health 86, 3. szám (1996. március): 332–340., doi: 10.2105/AJPH.86.3.332; Marmot et al.: „Explaining socioeconomic differences in sickness absence: the Whitehall II Study”, BMJ 306, 6874. szám (1993. február): 361–366., doi: http://dx.doi.org/10.1136/bmj.306.6874.361; Marmot et al.: „When reciprocity fails: effort–reward imbalance in relation to coronary heart disease and health functioning within the Whitehall II study”, Occupational and Environmental Medicine 59 (2002): 777–784., doi:10.1136/oem.59.11.777; Marmot et al.: „Effects of income and wealth on GHQ depression and poor self rated health in white collar women and men in the Whitehall II study”, J Epidemiol Community Health 57 (2003): 718–723., doi:10.1136/jech.57.9.718; M. Virtanen et al.: „Long working hours and symptoms of anxiety and depression: a 5-year follow-up of the Whitehall II study”, Psychological Medicine 41, 12. szám (2011. december): 2485–2494.

7

Michael Marmot: The Health Gap: The Challenge of an Unequal World (London: Bloomsbury, 2015), 2.

8

Michael Marmot: Status Syndrome: How Your Place on the Social Gradient Affects Your Health (London: Bloomsbury, 2004), 1.

9

Ibid., 130–1., 157.

10

Ibid., 126.

11

Ibid., 129.

12

Michael rámutat, hogy más társadalomtudósok kutatásaira épített. Arra az elgondolásra, hogy a követelés és a kontroll egyensúlya stresszforrás, különösen hatott R. A. Karasek és T. Theorell munkája. A meglátások az erőfeszítés és a jutalmazás összefüggésével kapcsolatban J. Siegrist munkáján alapulnak – lásd elsősorban: „Adverse health effects of high-effort/low-reward conditions”, J Occup Health Psychol 1, 1. szám (1996. január): 27–41.

13

Ez azt is magyarázza, hogy a bizonyítékok szerint a munkanélküliek miért érzik még azoknál is rosszabbul magukat, akik értelmetlen munkát végeznek. Az értelmetlen munka elsősorban azáltal okoz depressziót, hogy nem ad kontrollt a dolgozó kezébe – a munkanélkülieknek pedig még kevesebb irányításuk van az életük felett. Nincsenek pénzügyi forrásaik, társadalmi pozíciójuk, és nem dönthetnek az életük felől.

14

Marmot: The Health Gap, 180.

15

Marmot: Status Syndrome, 125.

Hetedik fejezet Második ok: Elvágva a többiektől 1

Ehhez a fejezethez sok John és a kollégái által megjelentetett kutatást használtam. Közéjük tartoznak: Y. Luo et al.: „Loneliness, health, and mortality in old age: A national longitudinal study”, Social Science & Medicine 74, 6. szám (2012. március): 907–914.; Cacioppo et al.: „Loneliness as a specific risk factor for depressive symptoms: Cross-sectional and longitudinal analyses”, Psychology and Aging 21, 1. szám (2006. március): 140–151.; L. C. Hawkley és J. T. Cacioppo: „Loneliness Matters: A Theoretical and Empirical Review of Consequences and Mechanisms”, Ann Behav Med 40, 2. szám (2010): 218.; Cacioppo et al.: „Loneliness and Health: Potential Mechanisms”, Psychosomatic Medicine 64, 3. szám (2002. május–június): 407–417.; J. T. Cacioppo et al.: „Lonely traits and concomitant physiological processes: the MacArthur social neuroscience studies”, International Journal of Psychophysiology 35, 2–3. szám (2000. március): 143–

154.; Cacioppo et al: „Alone in the crowd: The structure and spread of loneliness in a large social network”, Journal of Personality and Social Psychology 97, 6. szám (2009. december): 977–991.; Cacioppo et al.: „Loneliness within a nomological net: An evolutionary perspective”, Journal of Research in Personality 40, 6. szám (2006. december): 1054–1085.; Cacioppo et al.: „Loneliness in everyday life: Cardiovascular activity, psychosocial context, and health behaviors”, Journal of Personality and Social Psychology 85, 1. szám (2003. július): 105–120.; Cacioppo és Ernst: „Lonely hearts: Psychological perspectives on loneliness”, Applied and Preventive Psychology 8, 1. szám (1999): 1–22.; Cacioppo et al.: „Loneliness is a unique predictor of age-related differences in systolic blood pressure”, Psychology and Aging 21, 1. szám (2006. március): 152–164.; Cacioppo et al.: „A MetaAnalysis of Interventions to Reduce Loneliness”, Personality and Social Psychology Review 15, 3. szám (2011); Hawkley és Cacioppo: „Loneliness and pathways to disease”, Brain, Behavior, and Immunity 17, 1. szám (2003. február): 98–105.; Cacioppo et al.: „Do Lonely Days Invade the Nights? Potential Social Modulation of Sleep Efficiency”, Psychological Science 13, 4. szám (2002); Hawkley et al.: „From Social Structural Factors to Perceptions of Relationship Quality and Loneliness: The Chicago Health, Aging, and Social Relations Study”, J Gerontol B Psychol Sci Soc Sci 63, 6. szám (2008): S375– S384.; Cacioppo et al.: „Loneliness. Clinical Import and Interventions Perspectives on Psychological Science”, 10, 2. szám (2015); Cacioppo et al.: „Social Isolation”, Annals of the New York Academy of Sciences 1231 (2011. június): 17–22.; Cacioppo et al.: „Evolutionary mechanisms for loneliness”, Cognition and Emotion 28, 1. szám (2014); Cacioppo et al.: „Toward a neurology of loneliness”, Psychological Bulletin 140, 6. szám (2014. november): 1464–1504.; Cacioppo et al.: „In the Eye of the Beholder: Individual Differences in Perceived Social Isolation Predict Regional Brain Activation to Social Stimuli”, Journal of Cognitive Neuroscience 21, 1. szám (2009. január): 83–92.; Cacioppo et al.: „Objective and perceived neighborhood environment, individual SES and psychosocial factors, and self-rated health: An analysis of older adults in Cook County, Illinois”, Social Science & Medicine 63, 10. szám (2006. november): 2575–2590.; Jarameka et al.: „Loneliness predicts pain, depression, and fatigue: Understanding the role of immune dysregulation”, Psychoneuroendocrinology 38, 8. szám (2013. augusztus): 1310–1317.; Cacioppo et al.: „On the Reciprocal Association Between Loneliness and Subjective Wellbeing”, Am J Epidemiol 176 (2012): 777–784.; Mellor et al.: „Need for belonging, relationship satisfaction, loneliness, and life satisfaction”, Personality and Individual Differences 45, 3. szám (2008. augusztus): 213–218.; Doane és Adam:

„Loneliness and cortisol: Momentary, day-to-day, and trait associations”, Psychoneuroendocrinology 35, 3. szám (2010. április): 430–441.; Cacioppo et al.: „Social neuroscience and its potential contribution to psychiatry”, World Psychitary 13, 2. szám (2014. június): 131–139.; Shanakar et al.: „Loneliness, social isolation, and behavioral and biological health indicators in older adults”, Health Psychology 30, 4. szám (2011. július): 377–385.; Cacioppo et al.: „Day-to-day dynamics of experience-cortisol associations in a population-based sample”, PNAS 103, 45. szám (2006. október): 17058–17063.; Cacioppo et al.: „Loneliness and Health: Potential Mechanisms”, Psychosomatic Medicine 64 (2002): 407–417. 2

John T. Cacioppo és William Patrick: Loneliness: Human Nature and the Need for Social Connection (New York: W. W. Norton, 2008), 94–5.

3

Marmot: Status Syndrome, 164–5.

4

Susan Pinker: The Village Effect: Why Face-to-Face Contact Matters (London: Atlantic Books, 2015), 67–8.

5

Cacioppo: Loneliness, 5., 94.; George Monbiot: „The age of loneliness is killing us”, Guardian, 2014. október 14., https://www.theguardian.com/commentisfree/2014/oct/14/age-of-loneliness-killingus, letöltve: 2016. szeptember 16.

6

Cacioppo et al.: „Loneliness within a nomological net: An evolutionary perspective”, Journal of Research in Personality 40 (2006): 1054–1085.

7

Cacioppo: Loneliness, 88.

8

Cacioppo et al.: „Perceived Social Isolation Makes Me Sad: 5-Year Cross-Lagged Analyses of Loneliness and Depressive Symptomatology in the Chicago Health, Aging, and Social Relations Study”, Psychology and Aging 25, 2. szám (2010): 453–463.

9

Cacioppo: Loneliness, 61.

10

Bill McKibben: Deep Economy: The Wealth of Communities and the Durable

Future (New York: Henry Holt, 2007), 109.; 125. 11

Cacioppo: Loneliness, 7.

12

Zseniálisan tárgyalja ezt a kérdést Sebastian Junger, Tribe: One Homecoming and Belonging (New York: Twelve, 2016), különös tekintettel az 1–34. oldalakra. Lásd még: Hugh MacKay: The Art of Belonging: It’s Not Where You Live, It’s How You Live (Sydney, Pan Macmillan, 2016), különösen a 27–28. oldal.

13

Cacioppo: Loneliness, 15.

14

Ők természetesen nem nomádok, tehát nem úgy élnek, mint a legtöbb ember a történelmünk során. De közelebb állnak ahhoz a modellhez, mint mi.

15

Cacioppo et al.: „Loneliness Is Associated with Sleep Fragmentation in a Communal Society”, Sleep 34, 11. szám (2011. november): 1519–1526. Lásd még: Junger: Tribe, 19.

16

Robert Putnam: „Egyedül kuglizni. Amerika csökkenő társadalmi tőkéje”. Belügyi Szemle 50. évf. különszám, 2002, 68–82.

17

Putnam: „Egyedül kuglizni”.

18

Cacioppo: Loneliness, 247; M. McPherson et al.: „Social isolation in America: Changes in core discussion networks over two decades”, American Sociological Review 71 (2006): 353–375.

19

Putnam: Egyedül kuglizni.

20

Http://www.npr.org/sections/health-shots/2015/10/22/450830121/sarah-silvermanopens-up-about-depression-comedy-and-troublemaking, letöltve: 2016. szeptember 16.

21

Pinker: Village Effect, 26; McClintock et al.: „Social isolation dysregulates endocrine and behavioral stress while increasing malignant burden of spontaneous mammary tumors”, Proc Natl Acad Sci USA 106, 52. szám (2009. december):

22393–22398. 22

McKibben: Deep Economy, 96–104.

23

Csodálatosan tárgyalja ezt itt: The Village Effect, 4–18. Lásd még: William Davies: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us WellBeing (New York: Verso, 2016), 212–4.

24

Valójában nem James a neve: Hilarie kért rá, hogy más nevet használjak a személyazonossága védelmében.

25

Hilarie ír erről a könyvében: Video Games and Your Kids: How Parents Stay in Control (New York: Issues Press, 2008).

26

A nevüket megváltoztattam, a többi azonosító részletet azonban nem.

27

Sherry Turkle: Reclaiming Conversation: The Power of Talk in a Digital Age (New York: Penguin, 2015), 42.

28

Marc Maron: Attempting Normal (New York, Spiegel and Grau, 2014), 161.

Nyolcadik fejezet Harmadik ok: Elvágva az értelmes értékektől 1

Tim a könyvében – Lucy in the Mind of Lennon (New York: OUP, 2013) – ír a Lennon zenéjéhez fűződő kapcsolatáról.

2

R. W. Belk: „Worldly possessions: Issues and criticisms”, Advances in Consumer Research 10 (1983): 514–9.; Tim Kasser és Allen Kanner (szerk.): Psychology and Consumer Culture: The Struggle for a Good Life in a Materialistic World (Washington, DC: American Psychological Association, 2003), 3–6.

3

Tim Kasser: Az anyagiasság súlyos ára (Budapest: Ursus Libris, 2005); Kasser és

Ryan: „A dark side of the American dream: Correlates of financial success as a central life aspiration”, Journal of Personality and Social Psychology 65, no 2. (1993): 410–422. 4

Kasser: „A dark side…”, 410–422.; Kasser: Az anyagiasság súlyos ára.

5

Kasser és Ryan: „Further examining the American dream: Differential correlates of intrinsic and extrinsic goals”, Personality and Social Psychology Bulletin, 31, 907– 914.

6

Kasser: Az anyagiasság súlyos ára.

7

Pink: Motiváció 3.0 (Budapest: HVG Könyvkiadó, 2010); Junger: Tribe, 21–2.

8

Először George Monbiot zseniális cikkében olvastam erről a megkülönböztetésről: http://www.monbiot.com/2010/10/11/the-values-of-everything/, letöltve: 2016. december 1. A belső és külső motiváló erők felfedezésével kapcsolatban Pink Motiváció 3.0 című könyvének első néhány oldalát ajánlom.

9

Kasser és Sheldon: „Coherence and Congruence: Two Aspects of Personality Integration”, Journal of Personality and Social Psychology 68, 3. szám (1995): 531–543.

10

Helga Dittmar et al.: „The Relationship Between Materialism and Personal WellBeing: A Meta-Analysis”, Journal of Personality and Social Psychology 107, 5. szám (2014. november): 879–924.; Kasser: Az anyagiasság súlyos ára.

11

Kasser és Ryan: „Be careful what you wish for: Optimal functioning and the relative attainment of intrinsic and extrinsic goals”, in Life Goals and Well-Being: Towards a Positive Psychology of Human Striving, szerkesztette P. Schmuck és K. Sheldon (New York: Hogrefe & Huber Publishers, 2001), 116–131. Lásd még: Kasser: Az anyagiasság súlyos ára.

12

Sherry Turkle: Reclaiming Conversation: The Power of Talk in a Digital Age (New York: Penguin, 2015), 83. Lásd még: Robert Frank: Luxury Fever: Weighing the Cost of Excess (Princeton: Princeton University Press, 2010); William Davies: The

Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016), 143. 13

Csíkszentmihályi Mihály: Kreativitás. A flow és a felfedezés, avagy a találékonyság pszichológiája (Budapest: Akadémiai Kiadó, 2018).

14

Tim Kasser: „Materialistic Values and Goals”, Annual Review of Psychology 67 (2016): 489–514., doi: 10.1146/annurev-psych- 122414-033344.

15

Tim Kasser: „The »what« and »why« of goal pursuits”, Psychol Inqu 11, 4. szám (2000), 227–268.; Ryan és Deci: „On happiness and human potential”, Annu Rev Psychol 52 (2001): 141–66.

16

Kasser: Materialistic Values; S. H. Schwartz: „Universals in the structure and content of values: theory and empirical tests in 20 countries”, Advances in Experimental Social Psychology 25 (1992. december): 1–65.

17

Nagyon is jól tudtam – ahogyan Tim is, miközben dolgozott –, hogy a korreláció bizonyítéka nem bizonyítja az oksági viszonyt is egyben. Az, hogy két dolog egyszerre történik, nem bizonyítja, hogy az egyik okozza a másikat. A kakas kukorékol, és felkel a nap – ez azonban nem bizonyíték arra nézve, hogy a kakaskukorékolás váltja ki a napkeltét. Ezért átbeszéltem Timmel (és minden társadalomtudóssal, akivel interjút készítettem), hogy ez lehet-e puszta egybeesés, és esetleg túl sokat gondolunk bele. Tim ezt felelte: „Elsőre azt mondanám, hogy ezt nagyon nehéz bizonyítani, mert az oksági viszonyt csak úgy lehet bizonyítani, ha véletlenszerűen csoportokba osztjuk az embereket. Ez azt jelentené, hogy nekem véletlenszerűen ki kellene jelölnöm azokat, akik anyagiasak vagy nem anyagiasak lesznek, majd tesztelnem kellene, hogy nem lettek-e depressziósabbak. Hát, először is, ez lehetetlen, másodszor pedig nagy valószínűséggel etikátlan is.” Mindazonáltal, mondta, van jó néhány olyan technika, amelyek szerint itt a véletlen egybeesésnél mélyebb összefüggésről lehet szó. Elmagyarázta nekem – és a kiadott kutatásában is –, hogy (1) kísérleti körülmények között pillanatnyilag elérhető, hogy az emberek anyagiasabban vagy kevésbé anyagiasak legyenek. Ezt nevezik „előfeszítésnek” – ezzel elérhető, hogy az emberek tudat alatt a pénzre gondoljanak, és utána megfigyelheted, hogy változott-e a hangulatuk. (2) Végezhetsz longitudinális kutatásokat, melyek nyomon követik a változásokat

az emberek anyagiasságát illetően, és ily módon megfigyelhető ennek és a depressziónak az összefüggése. (3) Megnézheted az arra utaló bizonyítékot, hogy mi történik, amikor az emberek anyagiasabbá válnak – és ez megmutatja, hogy amikor ez előfordul, az „olyan életstílusra készteti őket, amelyben viszonylag kevéssé elégíthetők ki a pszichológiai szükségleteik, és ezt a kutatás elég jól kimutatja. Ennek következtében kevésbé érzik szabadnak magukat, és végül kevésbé kompetensnek, és rosszabb személyes kapcsolataik lesznek, ez pedig a rosszabb közérzettel kapcsolható össze.” Ezt „pályamodellnek vagy strukturálisegyenletmodellnek is nevezik”, és „a külső anyagias értékek felől a szükségletek alacsony szintű kielégülésén át a rosszabb közérzet felé vezet”. Ha mindezt a bizonyítékot összeszedjük, szerintem elég izmos következtetéseket vonhatunk le – de ki kell jelenteni, hogy randomizált kontrollált kísérletet itt nem lehet végezni, tehát ez nem üti a legerősebb bizonyítékok mércéjét. Az általa gyűjtött bizonyítékok alapján arra is rámutatott, hogy az oksági viszony mintha csak fordítva jelenne meg – azaz a depresszió és a bizonytalanság (különösen a gyerekkorban) úgy tűnik, hogy fokozza az anyagiasságot. Az oksági viszony nem egyirányú, hanem mindkét irányban működik. 18

Marvin E. Goldberg és Gerald J. Gorn: „Some Unintended Consequences of TV Advertising to Children”, Journal of Consumer Research 5, 1. szám (1978. június), 22–29.; Kasser: Az anyagiasság súlyos ára; Kasser: Materialistic Values, 499.; S. E. G. Lea et al.: The Individual in the Economy: A Textbook of Economic Psychology (New York: Cambridge University Press, 1987), 397.; Kasser (szerk.): Psychology and Consumer Culture, 16–18.

19

Neal Lawson: All Consuming: How Shopping Got Us into This Mess and How We Can Find Our Way Out (London: Penguin, 2009), 143.

20

Martin Lindstrom: Brandwashed: Tricks Companies Use to Manipulate Our Minds and Persuade Us to Buy (New York: Kogan Page, 2012), 10.

21

Twenge és Kasser: „Generational changes in materialism”, Personal Soc Psychol Bull 39 (2013): 883–97. Twenge interjút is adott nekem.

22

Kasser: Az anyagiasság súlyos ára (Budapest: Ursus Libris, 2005).

23

Gary Greenberg: Manufacturing Depression: The Secret History of a Modern Disease (London: Bloomsbury, 2010), 283.

24

Kasser: Materialistic Values, 499. Jól áttekinti az erre vonatkozó tudományos bizonyítékokat.

25

A hanganyagban két stoptábla szerepel – ezt közben korrigáltam, mert az ellenőrzési folyamatom során Tim visszajelzett, hogy rosszul mondta.

Kilencedik fejezet Negyedik ok: Elvágva a gyerekkori traumától 1

Dr. Felitti munkájáról először dr. Máté Gábortól hallottam a vele készített interjúm során Vancouverben, és az ő írásaiból ismertem, különös tekintettel csodálatos könyvére – A sóvárgás démona. Ismerd meg a függőségeidet (Budapest: Libri Kiadó, 2019, 2012). Dr. Felitti munkájára röviden hivatkozom A kábulat árában, és néhány hasznos gondolat innen indult.

2

Http://www.bbc.co.uk/history/events/republican_hunger_strikes_maze, letöltve: 2016. szeptember 17.

3

Vincent Felitti et al.: „Obesity: Problem, Solution, or Both?” Premanente Journal 14, 1. szám (2010): 24.; Vincent Felitti et al.: „The relationship of adult health status to childhood abuse and household dysfunction”, American Journal of Preventive Medicine 14 (1998): 245–258.

4

Vincent Felitti: „Ursprünge des Suchtverhaltens – Evidenzen aus einer Studie zu belastenden Kindheitserfahrungen”, Praxis der Kinderpsychologie und Kinderpsychiatrie 52 (2003): 547–559.

5

Vincent Felitti et al.: Chadwick’s Child Maltreatment: Sexual Abuse and Psychological Maltreatment, 2. kötet, 4. kiadás, (2014): 203.; Vincent Felitti et al.: „The relationship of adult health status to childhood abuse and household

dysfunction”, American Journal of Preventive Medicine 14 (1998): 245–258. 6

Felitti et al.: Chadwick’s Child Maltreatment, 203.

7

Felitti: „Obesity: Problem, Solution, or Both?”, 24.

8

Felitti: Chadwick’s Child Maltreatment, 204.

9

Vincent Felitti: „Adverse childhood experiences and the risk of depressive disorders in childhood”, Journal of Affective Disorders 82 (2004. november): 217–225.

10

Felitti: Chadwick’s Child Maltreatment, 209.

11

Felitti: Chadwick’s Child Maltreatment, 206; Vincent Felitti: „Ursprünge des Suchtverhaltens – Evidenzen aus einer Studie zu belastenden Kindheitserfahrungen”, Praxis der Kinderpsychologie und Kinderpsychiatrie, 52 (2003): 547–559. Vincent Felitti: „Childhood Sexual Abuse, Depression, and Family Dysfunction in Adult Obese Patients”, Southern Medical Journal 86: (1993): 732–736.

12

Felitti: „Adverse childhood experiences”, 223. Vincent Felitti Chadwick’s Child Maltreatment című munkájának 208. oldalán van egy jó ábra az antidepresszáns receptek és az ACE értékek összefüggéséről.

13

A metaelemzésekhez lásd például A. Danese és M. Tan: „Childhood maltreatment and obesity: systematic review and meta-analysis”, Molecular Psychiatry 19 (2014. május): 544–554.; Nanni et al.: „Childhood Maltreatment Predicts Unfavorable Course of Illness and Treatment Outcome in Depression: A Meta-Analysis”, American Journal of Psychiatry 169, 2. szám (2012. február): 141–151.

14

George Brown és Tirril Harris hasonló – bár nem azonos – eredménnyel szintén elvégzett egy érdekes kutatást. Az áttekintést lásd: Where Inner and Outer Worlds Meet, 16–20., 227–40.

15

Felitti: Chadwick’s Child Maltreatment, 209.

16

Felitti: „Obesity: Problem, Solution, or Both?”, 24.

17

Akkor már egy ideje tudtam az ACE-tanulmányokról, és azt hittem, hogy a magamévá tettem a meglátásaikat, különös tekintettel a függőségre. Csak ott helyben jöttem rá, hogy mégsem építettem be ezeket megfelelően – legalábbis ami saját magamra vonatkozik –, és azt hiszem, ezért váltott ki belőlem olyan erős érzelmeket.

Tizedik fejezet Ötödik ok: Elvágva a státusztól és a megbecsüléstől 1

Ezt a fejezetet nem tudtam volna megírni Kate Pickett és Richard Wilkinson vezetése nélkül. Kate-et évekkel korábban ismertem meg a Green Party konferencián. Ők az a két társadalomtudós, akiket a világon mindenkinél jobban csodálok. Robert Sapolsky munkájával először az ő írásaikban találkoztam, és a fejezet témáit részletesen átbeszéltem velük. Készülőben van egy hasonló témájú könyvük – amíg én ezen dolgoztam, nem került nyomdába, úgyhogy a címét nem tudom, de szívből ajánlom minden írásukat.

2

Robert Sapolsky: A Primate’s Memoir (London: Vintage, 2002), 13. Richard Wilkinson és Kate Pickett hívták fel elsőként a figyelmemet Robert Sapolsky munkáságára, és ők magyarázták el, hogyan kapcsolódik mindez a depresszió és szorongás témaköréhez: nagyon hálás vagyok nekik ezért. A leírások fő forrása az A Primate’s Memoir című könyve, és a bevezetőben Robert elmondja, hogy az érthetőség kedvéért néhány kevésbé jelentős szereplőt összegyúrt a könyvben. Én ezekre a szereplőkre egyáltalán nem utalok, ezért nem hinném, hogy ennek itt van jelentősége, de szerettem volna, hogy mindenképpen tudj róla. A könyvben említett más társadalomtudósoktól eltérően Roberttel csak egy rövid interjút tudtam készíteni e-mailben.

3

Sapolsky: A Primate’s Memoir, 65; Robert Sapolsky: Why Zebras Don’t Get Ulcers (New York: Henry Holt, 2004), 312.

4

Sapolsky: A Primate’s Memoir, 240.

5

Ibid., 302–3.

6

Ibid., 14–15.

7

Ibid., 16–21.

8

Ibid., 21–2.

9

Ibid., 38., 105; Sapolsky: Why Zebras Don’t, 355–6.

10

Robert Sapolsky: „Cortisol concentrations and the social significance of rank instability among wild baboons”, Psychoneuroendochrinology 17, 6. szám (1992. november): 701–709.; Robert Sapolsky: „The endocrine stress-response and social status in the wild baboon”, Hormones and Behavior 16, 3. szám (1982. szeptember): 279–292. Robert Sapolsky: „Adrenocortical function, social rank, and personality among wild baboons”, Biological Psychiatry 28, 10. szám (1990. november): 862–878.

11

Sapolsky: A Primate’s Memoir, 97.; Sapolsky: Why Zebras Don’t, 300–4., 355–359.

12

Sapolsky: A Primate’s Memoir, 23.

13

Ibid., 95.

14

Ibid., 177.

15

Lásd például: Carol Shivley et al.: „Behavior and physiology of social stress and depression in female cynomolgus monkeys”, Biological Psychiatry 41, 8. szám (1997. április): 871–882.

16

Bizonyos mértékben a páviánoknál is lehetséges a kulturális evolúció. Lásd: Natalie Angier: „No Time for Bullies: Baboons Retool Their Culture”, New York Times, 2004. április 13., http://www.nytimes.com/2004/04/13/science/no-time-for-bulliesbaboons-retool-their-culture.html, letöltve: 2016. december 23.

17

Erick Messias et al.: „Economic grand rounds: Income inequality and depression across the United States: an ecological study”, Psychiatric Services 62, 7. szám (2011): 710–2. Lásd még: http://csi.nuff.ox.ac.uk/?p=642, letöltve: 2016. december 10.

18

Richard Wilkinson és Kate Pickett: The Spirit Level: Why Equality Is Better for Everyone (London: Penguin, 2009), 31–41., 63–72., 173–196.

19

Paul Moloney: The Therapy Industry (London: Pluto Press, 2013), 109.

20

Http://www.hrreview.co.uk/hr-news/ftse-100-bosses-earn-average-5-5m-yearreport-says/100790, letöltve: 2017. január 10.; Sebastian Junger: Tribe: One Homecoming and Belonging (New York: Twelve, 2016), 31.

21

Http://www.vanityfair.com/news/2012/05/joseph-stiglitz-the-price-on-inequality, letöltve: 2016. december 10.

22

Http://www.bbc.co.uk/news/business-38613488 – 2017. április 1-jén ellenőriztem a linket.

23

Nem állítom, hogy Robert Sapolsky az egész elemzést megosztja ebben a fejezetben (vagy a könyv hátralévő részében). A depresszióval és szorongással kapcsolatos gondolkodásának ezt a dimenzióját, melyet a korai páviánkutatása során vázolt, később úgy fejlesztették tovább a társadalomtudósok, amivel ő talán nem egészen ért egyet. Neki nyilvánvaló meggyőződése, hogy a depressziónak több oka lehet. Ha jólesne egy rövid bevezető az ő tágabb megközelítésére, nézd meg kitűnő előadását itt: https://www.youtube.com/watch?v=NOAgplgTxfc (2017. február 3-án ellenőriztem a linket). Aki hosszabb lélegzetű ismertetőre vágyik, annak a Why Zebras Don’t Get Ulcers című munkáját ajánlom.

24

Sapolsky, Primate’s Memoir, 127.

25

Ez az én álomértelmezésem; nem biztos, hogy Robert egyetért vele.

Tizenegyedik fejezet

Hatodik ok: Elvágva a természettől 1

Londonban, a FutureFesten használta ezt a kifejezést egy előadásában 2016 szeptemberében, amelyen én is részt vettem.

2

John Sutherland: Jumbo: The Unauthorized Biography of a Victorian Sensation (London: Aurum Press, 2014), 9–10., 26–7., 46., 58–60., 127.

3

Ibid., 62.

4

Ian Gold és Joel Gold: Suspicious Minds: How Culture Shapes Madness (New York: Free Press, 2015). Mind a két szerzővel beszélgettem. Az összefoglalóhoz lásd még: T. M. Luhrmann: „Is the World More Depressed?”, New York Times, 2014. március 24., https://www.nytimes.com/2014/03/25/opinion/a-great-depression.html.

5

Ian Alcock et al.: „Longitudinal Effects on Mental Health of Moving to Greener and Less Green Urban Areas”, Environmental Science and Technology 48, 2. szám (2014): 1247–1255. Lásd még William Davies: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016), 245–7.

6

Például: David G. Pearson és Tony Craig: „The great outdoors? Exploring the mental health benefits of natural environments”, Front Psychol 5 (2014): 1178.; Kirsten Beyer et al.: „Exposure to Neighborhood Green Space and Mental Health: Evidence from the Survey of the Health of Wisconsin”, Int J Environ Res Public Health 11, 3. szám (2014. március): 3452–3472. Lásd még Richard Louv: The Nature Principle (New York: Algonquin Books, 2013), 29., 33–4.; Richard Louv: Last Child in The Woods (New York: Atlantic Books, 2010), 50.

7

Catherine Ward Thompson et al.: „More green space is linked to less stress in deprived communities”, Landscape and Urban Planning 105, no 3. (2012. április): 221–229.

8

Marc Berman et al.: „Interacting with Nature Improves Cognition and Affect for Individuals with Depression”, Journal of Affective Disorders 140, 3. szám (2012. november): 300–305.

9

Louv: Last Child, 32.

10

Andreas Ströhle: „Physical activity, exercise, depression and anxiety disorders”, Journal of Neural Transmission 116 (2009. június): 777.

11

Natasha Gilbert: „Green Space: A Natural High”, Nature 531 (2016. március): S56– S57.

12

E. O. Wilson: Biophilia (Cambridge: Harvard University Press, 1984).

13

Edmund Ramsden és Duncan Wilson: „The nature of suicide: science and the selfdestructive animal”, Endeavour 34, 1. szám (2010. március): 21–24.

14

Louv: The Nature Principle, 54.

15

Egy jó összefoglaló található https://www.psychologytoday.com/articles/201603/its-not-all-about-you, szeptember 3-án ellenőriztem a linket.

16

Ezt Howard Frumkin zseniális írásából vettem (az egészet szívből ajánlom!): „Beyond Toxicity: Human Health and the Natural Environment”, Am J Prev Med 20, 3. szám (2001): 237. Lásd még: David Kidner: „Depression and the Natural World”, International Journal of Critical Psychology 19 (2007).

itt: 2016.

Tizenkettedik fejezet Hetedik ok: Elvágva egy reményteli vagy biztonságos jövőtől 1

Jonathan Lear: Radical Hope: Ethics in the Face of Cultural Devastation (New York: Harvard University Press, 2006), 1–4. Az egészről Lear nagyszerű könyvéből értesültem – ajánlom figyelmedbe.

2

Ibid., 10.

3

Ibid., 13–14.

4

Ibid., 2.

5

Ibid., 40–1.

6

Michael J. Chandler és Christopher Lalonde: „Cultural continuity as a hedge against suicide in Canada’s First Nations”, Transcultural Psychiatry 35, 2. szám (1998): 191–219.; Marc Lewis: The Biology of Desire: Why Addiction Is Not a Disease (Victoria, Ausztrália: Scribe, 2015), 203–4.

7

Amellett, hogy interjút készítettem Michael Chandlerrel és olvastam a tudományos munkáit, ebben a részben a Laurence Kirmayerrel készített interjúmra is támaszkodom; ő szerkesztette Michael Journal of Transcultural Psychiatry című zseniális szaklapban megjelent tanulmányát. Emellett segített tágabb kontextusba helyeznem a kérdést.

8

Lorraine Ball és Michael Chandler: „Identity formation in suicidal and nonsuicidal youth: The role of self-continuity”, Development and Psychopathology 1, 3. szám (1989): 257–275.; Michael C. Boyes és Michael Chandler: „Cognitive development, epistemic doubt, and identity formation in adolescence”, Journal of Youth and Adolescence 21, 3. szám (1992): 277–304.; Michael Chandler et al.: „Assessment and training of role-taking and referential communication skills in institutionalized emotionally disturbed children”, Developmental Psychology 10, 4. szám (1974. július): 546.; Michael Chandler: „The Othello Effect”, Human Development 30, 3. szám (1970. január): 137–159.; Chandler et al.: „Aboriginal language knowledge and youth suicide”, Cognitive Development 22, 3. szám (2007): 392–399.; Michael Chandler: „Surviving time: The persistence of identity in this culture and that”, Culture & Psychology 6, 2. szám (2000. június): 209–231.

9

A megfigyelés, mely szerint a depresszióhoz hozzátartozik a jövővel kapcsolatos kétségbeesés, kimondottan korábbi ennél a tanulmánynál. Aaron Beck pszichológus például az 1960-as években említi az úgynevezett „depresszív triád” részeként (három kognitív jellemző, mely minden depressziósra igaz). Jól látható ez például Brown és Harris munkájában: Where Inner and Outer Worlds Meet: Psychosocial Research in the Tradition of George Brown (London: Routledge, 2000), 10–11.

10

A beszélgetés hangfelvételét és az ő személyazonosságát a kiadó igazolta.

11

Ivor Southwood: Non-Stop Inertia (Arlesford, Hants: Zero Books, 2011), 15–6. (egyébként elképesztően jó könyv); Nick Srnicek és Alex Williams: Inventing the Future: Postcapitalism and a World Without Work (London: Verso, 2015), 93.; Mark Fisher: Capitalist Realism: Is There No Alternative? (Winchester, UK: O Books, 2009), 32–37.

Tizenharmadik fejezet Nyolcadik és kilencedik ok: A gének és az agyi változások valódi szerepe 1

Marc Lewis: Memoirs of an Addicted Brain: A Neuroscientist Examines His Former Life on Drugs (Toronto: Doubleday Canada, 2011), 139–42. Marckal is részletesen átbeszéltem az eseményeket.

2

Marc Lewis: The Biology of Desire: Why Addiction Is Not a Disease (Victoria, Ausztrália: Scribe, 2015), xv.

3

Néhány jó forrás: Norman Doidge: A változó agy (Budapest: Park Könyvkiadó, 2018); Moheb Costandi: Neuroplasticity (Cambridge: MIT Press, 2016); Lewis: Memoirs of an Addicted Brain, 154–6.; Lewis: Biology of Desire, 32–3., 163–5., 194–7.

4

Eleanor A. Maguire et al.: „London taxi drivers and bus drivers: A structural MRI and neuropsychological analysis”, Hippocampus 16, 12. szám (2006): 1091–1101.

5

Máté Gábor: A sóvárgás démona. Ismerd meg a függőségeidet (Budapest: Libri Kiadó, 2019, 2012).

6

A hangfelvételen egy kicsit másképp hangzik ez az idézet, mert Marc megkért, hogy egy picit változtassak rajta, hogy tényszerűbb legyen.

7

Ezt az analógiát először a zseniális pszichológus, Lucy Johnstone és a nagyszerű

gyermekpszichiáter, Sami Tamimi szájából hallottam; nem tudták eldönteni, hogy ki mondta először, én pedig nem tudtam kinyomozni az eredeti forrását. Ha bárki tudja, kérem, küldje el e-mailben, hogy belevehessem a könyv későbbi kiadásaiba. 8

John Read és Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire, UK: PCCS Books, 2011), 34.

9

Http://cspeech.ucd.ie/Fred/docs/Anthropomorphism.pdf; http://www.trincoll.edu/~wmace/publications/Ask_inside.pdf, 2016. június 8-án ellenőriztem a linket.

10

Vannak viták ennek a technikának a jogosságáról. Itt nincs annyi hely, hogy részletesen belemenjek, de ha érdekel a dolog szkeptikus oldala, olvasd Sami Timimit: Rethinking ADHD: From Brain to Culture (London: Plagrave Macmillan, 2009), 63.

11

Falk W. Lohoff: „Overview of the Genetics of Major Depressive Disorder”, Curr Psychiatry Rep 12, 6. szám (2010. december): 539–546.

12

Michael Marmot: Status Syndrome: How Your Place on the Social Gradient Affects Your Health (London: Bloomsbury, 2004), 50.

13

Robert Sapolsky: Monkeyluv: and Other Lessons on Our Lives as Animals (New York: Vintage, 2006), 55–6.; A. Caspi et al.: „Influence of Life Stress on Depression: moderation by a polmorphism in the 5-HTT gene”, Science 301 (2003): 386.; Brown és Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet: Psychosocial Research in the Tradition of George Brown (London: Routledge, 2000), 131–6.

14

A tudósok néha ettől eltérő kifejezéseket is használtak, és a meghatározásnak is több változata volt, a lényeg azonban az, hogy meggyőződésük szerint a depressziónak van egy belső biológiai formája, amely elkülönül attól, amit a páciens szociális vagy pszichológiai élete okoz. A definícióik ennek ellenére nem egyeztek meg teljesen.

15

Eredetileg, az 1970-es években végzett kutatás után George Brown arra jutott, hogy endogén depresszió nem létezik. Amikor azonban ehhez a következtetéshez képest

harminc évvel később erről kérdeztem, azt mondta, hogy már máshogy gondolja – bár tovább nem kutatta ezt a kérdést, úgy véli, hogy a depressziós esetek kis részének endogénnek kell lennie. 16

Lásd például: Brown és Harris: Where Inner and Outer Worlds Meet, 263–72.; S. Malkoff-Schwartz et al.: „Stressful Life events and social rhythm disruption in the onset of manic and depressive bipolar episodes: a preliminary investigation”, Archives of General Psychiatry 55, 8. szám (1998. augusztus): 702–9.

17

Betty Freidan The Feminine Mystique című könyve (London: Penguin, 2010) különösen sokat segített.

18

Mivel, remélem, ez a szövegkörnyezetből világosan kiderül, ez egy hipotetikus akkori beszélgetés, nem szó szerinti idézet.

19

Furcsának tűnhet a felvetés, hogy az emberi lények nem tudják jól értelmezni a saját szükségleteiket és vágyaikat, és félre lehet informálni őket azzal kapcsolatban, amit éreznek, és hogy miért érzik azt. Valójában hatalmas tudományos irodalma van annak, hogy milyen gyengék vagyunk a saját érzéseink megértésében vagy értelmezésében, amikor meglepnek minket. Ha érdekel ez a téma, szívből javaslom Tim Wilson kivételes könyvét – Ismeretlen önmagunk. A tudattalan új megközelítése (Budapest: Háttér Kiadó, 2010) –, mely jó bevezetést nyújt ehhez a tudományterülethez.

20

Zoe Shenton: „Katie Hopkins comes under fire for ridiculing depression in series of tweets”, Mirror, 2015. március 30., http://www.mirror.co.uk/3am/celebritynews/katie-hopkins-comes-under-fire-5427934, letöltve:, 2015. április 28.

21

Sheila Mehta és Amerigo Farina: „Is Being »Sick« Really Better? Effect of the Disease View of Mental Disorder on Stigma”, Journal of Social and Clinical Psychology 16, 4. szám (1997): 405–419. Először James Daviesnél ovastam erről a kísérletről: Cracked: Why Psychiatry Is Doing More Harm Than Good (London: Icon Books, 2013), 222. Lásd még: Ethan Watters: „The Americanization of Mental Illness”, New York Times Magazine, 2010. január 8., http://www.nytimes.com/2010/01/10/magazine/10psyche-t.html, 2016. június 10-én ellenőriztem a linket.

22

Ennek a koncepciónak a történetét Nassir Ghaemi The Rise and Fall of the Biopsychosocial Model című műve foglalja össze. Lásd még: John Read és Pete Saunders: A Straight-Taking Introduction to the Causes of Mental Health Problems (Ross-on-Wye, Hertfordshire, UK: PCCS Books, 2011), 36–7., 53–5.

23

Egy másik lényeges ok, ami ezekhez a tágabb meglátásokhoz vezetett, a függőség szociális okaival foglalkozó kutatásom volt az előző könyvemhez: A kábulat ára. A drogháború igaz története (Budapest: Álomgyár Kiadó, 2016.) Nem szeretném azt az anyagot itt ismételni, de ha érdekel, hogyan jutottam ezekre a meglátásokra, főleg a könyv 12. és 13. fejezeteit ajánlom, valamint az egyik hősöm, Bruce Alexander munkáját, különös tekintettel a The Globalization of Addiction: A Study in Poverty of the Spirit című könyvére (New York: Oxford University Press, 2008).

24

További háttéranyagot találsz ezzel kapcsolatban Roberto Lewis-Fernandeznél: „Rethinking funding priorities in mental health research”, British Journal of Psychiatry 208 (2016): 507–509.

25

Ezt bővebben és ragyogóan fejti ki a következő munka: Mark Rapley, Joanna Moncrieff és Jacqui Dillon (szerk.): De-Medicalizing Misery: Psychiatry, Psychology and the Human Condition (London: Palgrave Macmillan, 2011).

26

Merrill Singer és Hans A. Baer: Introducing Medical Anthropology: A Discipline in Action (Lanham, MD: AltaMira Press, 2007), 181. David Mechanic akadémikus ezekkel a szavakkal foglalta össze George Brown munkásságát: „visszahozta az értelmet a szociálpszichiátriai kutatásba” – lásd: Where Inner and Outer Worlds Meet, 61–77.

Tizennegyedik fejezet A tehén 1

Ha többet szeretnél tudni a fel nem robbant aknákról Délkelet-Ázsiában, lásd: Michaela Haa: „The Killing Fields of Today: Landmine Problem Rages On”, Huffington Post, 2013. június 2., http://www.huffingtonpost.com/michaela-haas/thekilling-fields-of-tod_b_2981990.html, letöltve: 2016. december 21.

2

Derek itt is foglalkozik ezzel az érvvel: „Global Mental Health Is an Oxymoron and Medical Imperialism”, British Medical Journal 346 (2013. május): f3509.

3

Lucy ezt a konkrét kérdést e-mailben tette fel nekem, ezért nincs erről a weboldalon hanganyag.

4

Van róla egy nagyon jó cikk: Sara Wilde: „Life inside the bunkers”, Exberliner, 2013. szeptember 17., http://www.exberliner.com/features/people/inside-we-feltsafe/, letöltve: 2016. december 10.

Tizenötödik fejezet Mi építettük ezt a várost 1

Ehhez a fejezethez több sajtóbeszámolót használtam, többek között: https://kottiundco.net/; https://www.flickr.com/photos/79930329@N08/; https://www.neues-deutschland.de/artikel/228214.mieter-protestieren-gegenverdraengung.html; http://www.tagesspiegel.de/berlin/kreuzberg-protest-aus-der-huette/6686496.html; http://www.taz.de/Protestcamp-am-Kotti/!5092817/; http://needleberlin.com/2010/10/31/when-youre-from-kotti/; http://jungle-world.com/artikel/2012/24/45631.html; http://www.tagesspiegel.de/berlin/mietenprotest-am-kotti-opposition-willmietobergrenze-fuer-soziale-wohnungen/6772428.html; 2013. szeptember 30-án ellenőriztem a linkeket. (Köszönöm apámnak, Eduard Harinak, aki segített értelmezni a német szöveget.) Több év leforgása alatt több tucat emberrel készítettem interjút Kottiban. Amint az összetett eseményeknél általában, itt is voltak kisebb eltérések abban, ahogy az emberek az egyes eseményekre emlékeztek. Ezekről az apró eltérésekről nem szóltam magában a szövegben: azt a magyarázatot fogadtam el, amelyet a legtöbben alátámasztottak, vagy amelyikre az érintettek a legerősebben emlékeztek. Emellett, hogy a berlini lakásbérleti helyzetről általánosabban írhassak, Peter Schneider könyvére támaszkodtam: Berlin Now: The Rise of the City and the Fall of the Wall (London: Penguin, 2014).

2

Ennek az összetettségét mutatja be a következő könyv: Mischa és Susan Claasen: Abschoeibongs Dschungel Buch (Berlin: LitPol, 1982).

Tizenhatodik fejezet Első visszakapcsolódás: A többiek 1

Https://eerlab.berkeley.edu/pdf/papers/Ford_etal_inpress_JEPG.pdf, letöltve: 2016. november 1.; B. Q. Ford et al.: „Culture Shapes Whether the Pursuit of Happiness Predicts Higher or Lower Well-Being”, Journal of Experimental Psychology: General. Advance online publikáció 144, 6. szám (2015), http://dx.doi.org/10.1037/xge0000108.

2

Richard Nisbett: The Geography of Thought: How Asians and Westerners Think Differently… and Why (New York: Nicholas Brealey Publishing, 2005). A munka nagyon érdekesen tárgyalja ezt a tudományterületet. Lásd még: Paul Moloney: The Therapy Industry: The Irresistible Rise of the Talking Cure, and Why It Doesn’t Work (London: Pluto Press, 2013), 118.

3

John Gray: The Silence of Animals: On Progress and Other Modern Myths (London: Penguin, 2014), 108–112.

4

Szeretném hangsúlyozni, hogy itt a kamaszkori érzéseimről beszélek az ultraortodox zsidóság és minden nyilvánvalóan szélsőséges vallási csoport – legyen az keresztény vagy muzulmán – kapcsán. A világi vagy mérsékelten vallásos zsidókkal szemben épp az ellenkezőjét éreztem: túlnyomóan világi-zsidó környezetben nőttem fel, és a családomból volt, aki helyi zsidó családba házasodott, ezért ezt a kultúrát nagyon közel érzem magamhoz.

5

Http://www.npr.org/templates/story/story.php?storyId=5455572, letöltve: 2016. december 10.

6

J. A. Egeland et al.: „Amish Study: I. Affective disorders among the Amish, 1976– 1980”, American Journal of Psychiatry 140 (1983): 56–61., https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pubmed/6847986; E. Diener et al.: „Beyond money: Toward an economy of well-being.” Psychological Science in the Public Interest 5, 1. szám (2004. július): 1–31.; Tim Kasser: „Can Thrift Bring Well-being? A Review of the Research and a Tentative Theory”, Social and Personality Psychology Compass 5, 11. szám (2011): 865–877., doi:10.1111/j.1751-9004.2011.00396.x. Lásd még: Brandon H. Hidaka: „Depression as a disease of modernity: explanations

for increasing prevalence”, Journal of Affective Disorders 140, 3. szám (2013. november): 205–214., https://www.ncbi.nlm.nih.gov/pmc/articles/PMC3330161/; és Kathleen Blanchard: „Depression symptoms may come from modern living”, Emaxhealth.com, 2009. augusztus 13., http://www.emaxhealth.com/1020/25/32851/depression-symptoms-may-comemodern-living.html. Lásd még: Sebastian Junger: Tribe: One Homecoming and Belonging (New York: Twelve, 2016), 22.

Tizenhetedik fejezet Második visszakapcsolódás: Társaság receptre 1

A csoport többi fontos tagja közé tartozott Lord Andrew Mawson, Rob Trimble, Karen McGee, Sheenagh McKinlay és dr. Julia Davis.

2

Mind Phil, mind Mr. Singh álnevek, hogy az általam leírt személyek megőrizhessék egészségügyi adataik bizalmas voltát.

3

Nagyon jól összefoglalja ezt a vitát Janet Brandling és William House írása: „Social prescribing in general practice: adding meaning to medicine”, Br J Gen Pract 59, 563. szám (2009. június): 454–456., doi: 10.3399/bjgp09X421085. Lásd még: Peter Cawston: „Social prescribing in very deprived areas”, Br J Gen Pract 61, 586. szám (2011. május): 350, doi: 10.3399/ bjgjegyzetX572517.

4

Marianne Thorsen Gonzalez et al.: „Therapeutic horticulture in clinical depression: a prospective study of active components”, Journal of Advanced Nursing 66, 9. szám (2010. szeptember): 2002–2013., doi: 10.1111/j.1365-2648.2010.05383.x; Y. H. Lee et al.: „Effects of Horticultural Activities on Anxiety Reduction on Female High School Students”, Acta Hortric 639 (2004): 249–251., doi: 10.17660/ActaHortic.2004.639.32; P. Stepney et al.: „Mental health, social inclusion and the green agenda: An evaluation of a land based rehabilitation project designed to promote occupational access and inclusion of service users in North Somerset, UK”, Soc Work Health Care 39, 3–4. szám (2004): 375–97.; M. T. Gonzalez: „Therapeutic Horticulture in Clinical Depression: A Prospective Study”,

Res Theory Nurs Pract 23, 4. szám (2009): 312–28.; Joe Sempik és Jo Aldridge: „Health, well-being and social inclusion: therapeutic horticulture in the UK”, https://dspace.lboro.ac.uk/2134/2922; V. Reynolds: „Well-being Comes Naturally: an Evaluation of the BTCV Green Gym at Portslade, East Sussex”, Report 17. szám, Oxford: Oxford Brookes University; Caroline Brown és Marcus Grant: „Biodiversity and Human Health: What Role for Nature in Healthy Urban Planning?”Built Environment (1978-) 31, 4. szám, Planning Healthy Towns and Cities (2005): 326–338. A Journal of Therapeutic Horticulture című szaklap igazi kincsestára az ezzel foglalkozó érdekes kutatásoknak, melyet a http://ahta.org/ahtathe-journal-of-therapeutic-horticulture, címen elérsz. 2016. september 10-én ellenőriztem a linket. Lásd még: William Davies: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016), 246. 5

Paul Moloney: The Therapy Industry: The Irresistible Rise of the Talking Cure, and Why It Doesn’t Work (London: Pluto Press, 2013), 61.

6

Http://www.bbc.co.uk/history/historic_figures/bazalgette_joseph.shtml, letöltve: 2016. december 10.

Tizennyolcadik fejezet Harmadik visszakapcsolódás: Az értelmes munka 1

Azt hiszem, a brit írótól, Dennis Pottertől hallottam először ezt a metaforát egy interjúban, melyben a Lipstick on Your Collar című televíziós sorozatról beszélt.

2

Paul Verhaeghe: What About Me? The Struggle for Identity in a Market-Based Society (Victoria, Ausztrália: Scribe, 2014), 199. Innen megtudhatod, milyen gyakori ez a reakció arra, ahogyan dolgozunk.

3

Hálás vagyok Noam Chomskynak – aki Josht és Mereditht inspirálta –, amiért végigbeszélte velem ezt a történetet. Sokat írt erről a munkájában.

4

Itt nem volt elég helyem ahhoz, hogy részletesen feltárjam az azzal kapcsolatos

bizonyítékokat, hogy mennyivel hatékonyabbak is azok a munkahelyek, ahol használhatod a belső motivációdat. Ezzel kapcsolatban ajánlom a következőket: Daniel Pink: Motiváció 3.0. Ösztönzés másképp (Budapest: HVG Könyvkiadó, 2010), és Thomas Georghegan kitűnő leírását a német demokratikus munkahelyekről a Were You Born on the Wrong Continent? How the European Model Can Help You Get a Life című könyvében. Lásd még: Paul Rogat Loeb: Soul of a Citizen: Living with Conviction in Challenging Times (New York: St. Martin’s Press, 2010), 100–4. 5

Pink: Motiváció.

6

Pink: Motiváció; Paul Baard et al.: „Intrinsic Need Satisfaction: A Motivational Basis of Performance and Well-Being in Two Work Settings”, Journal of Applied Social Psychology 34 (2004).

7

Például Kate Pickett és Richard Wilkinson.

8

William Davies: The Happiness Industry: How the Government and Big Business Sold Us Well-Being (New York: Verso, 2016) 108, 132–3. Lásd még: Robert Karasek és Tores Theorell: Healthy Work: Stress, Productivity and the Reconstruction of Working Life (New York: Basic Books, 1992).

Tizenkilencedik fejezet Negyedik visszakapcsolódás: Értelmes értékek 1

Erről először egy kitűnő dokumentumfilmben hallottam – This Space Available – a New York-i dokumentumfilm-fesztiválon. Lásd még: Justin Thomas: „Remove billboards for the sake of our mental health”, The National, 2015. január 25. Http://www.thenational.ae/opinion/comment/remove-billboards-for-the-sake-of-ourmental-health; Amy Curtis: „Five Years After Banning Outdoor Ads, Brazil’s Largest City Is More Vibrant Than Ever”, NewDream.org, https://www.newdream.org/blog/sao-paolo-ad-ban; Arwa Mahdawi: „Can cities kick ads? Inside the global movement to ban urban billboards”, The Guardian,

2015. augusztus 12., https://www.theguardian.com/cities/2015/aug/11/can-citieskick-ads-ban-urban-billboards, letöltve: 2016. augusztus 25. 2

Rose Hackman: „Are you beach body ready? Controversial weight loss ad sparks varied reactions”, The Guardian, 2015. június 17., https://www.theguardian.com/usnews/2015/jun/27/beach-body-ready-america-weight-loss-ad-instagram, letöltve: 2017. január 10.

3

Tim Kasser et al.: „Changes in materialism, changes in psychological well-being: Evidence from three longitudinal studies and an intervention experiment”, Motivation and Emotion 38 (2014): 1–22.

Huszadik fejezet Ötödik visszakapcsolódás: Az együttérző öröm és az énfüggőségen való felülemelkedés 1

Dr. Miguel Farias és Catherine Wilkholm: The Buddha Pill: Can Meditation Change You? (New York: Watkins, 2015), 108–9.; T. Toneatta és L Nguyen: „Does mindfulness meditation improve anxiety and mood symptoms? A review of the evidence”, Canadian Journal of Psychiatry 52, 4. szám (2007): 260–266.; J. D. Teasdale et al.: „Prevention of relapse/recurrence in major depression by mindfulness-based cognitive therapy”, Journal of Consulting and Clinical Psychology 68, 4. szám (2000. augusztus): 615–623.; J. D. Creswell et al.: „Brief mindfulness meditation training alters psychological and neuroendocrine responses to social evaluative stress”, Psychoneuroendo- chrinology 32, 10. szám (2014. június): 1104–9.

2

Miguel Farias és Catherine Wikholm: The Buddha Pill: Can Meditation Change You? (London: Watkins Publishing, 2015), 74.; C. Hutcherson és E. Seppala: „Loving-kindness meditation increases social connectedness”, Emotion 8, 5. szám (2008. október): 720–4.; J. Mascaro et al.: „Compassion meditation enhances empathic accuracy and related neural activity”, Social Cognitive and Affective Neuroscience 8, 1. szám (2013. január): 48–55.; Y. Kang et al.: „The non-

discriminating heart: Lovingkindness meditation training decreases implicit intergroup bias”, Journal of Experimental Psychology, General 143, 3. szám (2014. június): 1306–1313.; Y. Kang et al.: „Compassion training alters altruism and neural responses to suffering”, Psychological Science 24, 7. szám (2013. július), 1171– 1180.; Eberth Sedlmeier et al.: „The psychological effects of meditation: A metaanalysis”, Psychological Bulletin 138, 6. szám (2012. november): 1139–1171. 3

Farias és Wikholm: Buddha Pill, 112; Frank Bures: The Geography of Madness: Penis Thieves, Voodoo Death and the Search for the Meaning of the World’s Strangest Syndromes (New York: Melville House, 2016), 123.

4

Farias és Wikholm: Buddha Pill, 128–131.

5

P. A. Boelens et al.: „A randomized trial of the effect of prayer on depression and anxiety”, International Journal of Psychiatry Medicine 39, 4. szám (2009): 377–92.

6

D. Lynch: „Cognitive behavioural therapy for major psychiatric disorder: does it really work? A meta-analytical review of well-controlled trials”, Psychological Medicine 40, 1. szám (2010. január): 9–24., doi: https://doi.org/10.1017/S003329170900590X.

7

Walter Pahnke és Bill Richards: „Implications of LSD and experimental mysticism”, Journal of Religion and Health 5, 3. szám (1966. július): 175–208.; R. R. Griffith et al.: „Psilocybin can occasion mystical-type experiences having substantial and sustained personal meaning and spiritual significance”, Psychopharmacology 187, 3. szám (2006. augusztus): 268–283.; Michael Lerner és Michael Lyvers: „Values and Beliefs of Psychedelic Drug Users: A Cross-Cultural Study”, Journal of Psychoactive Drugs 38, 2. szám (2006): 143–7.; Stephen Trichter et al.: „Changes in Spirituality Among Ayahuasca Ceremony Novice Participants”, Journal of Psychoactive Drugs 41, 2. szám (2009): 121–134.; Rick Doblin: „Pahnke’s »Good Friday experiment«: A long-term follow-up and methodological critique”, Journal of Transpersonal Psychology 23, 1. szám (1991. január): 1. Olvasd el a kiváló William Richards Sacred Knowledge: Psychedelics and Religious Experiences (New York: Columbia University Press, 2016) című könyvét, ha háttérinformációkat keresel mindezekről.

8

Pahnke et al.: „LSD In The Treatment of Alcoholics”, Pharmacopsychiatry 4, 2. szám (1971); 83–94., doi: 10.1055/s-0028-1094301.

9

L. Grinspoon és J. Bakalar: „The psychedelic drug therapies”, Curr Psychiatr Ther 20 (1981): 275–283.

10

Bill Richards elmagyarázza az okát: Sacred Knowledge: Psychedelics and Religious Experiences (New York: Columbia University Press, 2015).

11

Ezeknek a mítoszokat a lerombolását – és a bizonyítékokat – megismerheted Jacob Sullum kitűnő munkájából: Saying Yes (New York: Jeremy Tarcher, 2004).

12

Ezeknek a szereknek a betiltására soha nem hoztak törvényt. A gyakorlatban azonban a hatóságok nem engedélyezték a kísérleteket. De facto, nem törvényi betiltásról van szó.

13

Mark az igazi neve, de arra kért, hogy változtassak az életével kapcsolatos néhány apróbb azonosítható részleten. A hanganyagot és az interjút a kiadó igazolta.

14

Los Angelesben a Kaliforniai Egyetemen Charles Grobbal és Alicia Danforthszal készítettem interjút. Baltimore-ban a Johns Hopkinson Albert Garciával, Bill Richardsszal, Fred Barratt-tel, Roland Griffithsszel, Jim Fadimannel és a kísérletek több résztvevőjével beszélgettem, akik meg akarták őrizni a névtelenségüket. Londonban a UCL-en David Nutt, Jim Rucker és Robin Carhart-Harris voltak az interjúalanyaim. San Franciscóban Richard Vaughan. Dániában David Eritzoe. New Yorkban Elias Dakwar, Andrew Tatarsky és Katherine Maclean. Norvégiában Teri Krebbs és Pal Johansen. Brazíliában, São Paulóban Diartiu Silviera. Ennek a kutatásnak néhány fő finanszírozójával is beszélgettem, név szerint: Rick Doblinnal, a MAPS vezetőjével Bostonban; Brad Burge-dzsel a MAPS-től Kaliforniában; valamint Amanda Fieldinggel, a Beckley Foundation vezetőjével Londonban. Michael Pollan kitűnő cikke ehhez a kutatáshoz, mely segített azonosítanom, hogy kikkel beszéljek: „The Trip Treatment”, New Yorker, 2015. február 9., http://www.newyorker.com/magazine/2015/02/09/trip-treatment, 2016. december 12-én ellenőriztem a linket.

15

Matthew W. Johnson et al.: „Pilot study of the 5-HT2AR agonist psilocybin in the

treatment of tobacco addiction”, Journal of Psychopharmacology 28, 11. szám (2014. szeptember): 983–992. 16

Robin Carhart-Harris et al.: „Psilocybin with psychological support for treatmentresistant depression: an open-label feasibility study”, Lancet Psychiatry 3, 7. szám (2016. július): 619–627.

17

Matthew W. Johnson et al.: „Pilot study of the 5-HT2AR agonist psilocybin in the treatment of tobacco addiction”, Journal of Psychopharmacology 28, 11. szám (2014. szeptember): 983–992.

18

A tanulmány még nem jelent meg. Megnézheted Fred beszámolóját itt: https://vimeo.com/148364545, 2016. december 12-én ellenőriztem a linket.

Huszonegyedik fejezet Hatodik visszakapcsolódás: A gyerekkori traumák elfogadása és legyőzése 1

Vincent Felitti et al.: Chadwick’s Child Maltreatment: Sexual Abuse and Psychological Maltreatment, 2. kötet, 4. kiadás, (2014): 211.; V. Felitti et al.: „The relationship of adult health status to childhood abuse and household dysfunction”, American Journal of Preventive Medicine 14 (1998): 245–258.

2

Felitti et al.: Chadwick’s Child Maltreatment, 212.; V. Felitti: „Long Term Medical Consequences of Incest, Rape, and Molestation”, Southern Medical Journal 84 (1991): 328–331.

3

Felitti et al.: Chadwick’s Child Maltreatment, 205.

4

Vincent Felitti: „Ursprünge des Suchtverhaltens – Evidenzen aus einer Studie zu belastenden Kindheitserfahrungen”. Praxis der Kinderpsychologie und Kinderpsychiatrie, 52 (2003): 547–559.

5

Judith Shulevitz: „The Lethality of Loneliness”, New Republic, 2013. május 13., https://newrepublic.com/article/113176/science-loneliness-how-isolation-can-killyou, letöltve: 2016. december 12. Az austini Texas Egyetem munkatársa, James Pennebaker végezte el a legjelentősebb kutatást arra vonatkozóan, hogy a mentális terhek elengedése mindenféle pozitív hatásokkal jár. Ha érdekel a téma, az egész jelentős munkásságát ajánlom.

Huszonkettedik fejezet Hetedik visszakapcsolódás: A jövő helyreállítása 1

Ennek a beszámolónak az Evelyn Forgettel készített interjú és az általa kiadott cikkek képzik az alapját, különös tekintettel erre: „The Town with No Poverty: The Health Effects of a Canadian Guaranteed Annual Income Field Experiment”, Canadian Public Policy 37, 3. szám (2011), doi: 10.3138/cpp.37.3.283. Emellett a következő munkákból merítkeztem: Nick Srnicek és Alex Williams: Inventing the Future: Postcapitalism and a World Without Work (London: Verso, 2015), valamint Rutger Bregman: Utopia for Realists: The Case for a Universal Basic Income, Open Borders, and a 15-hour Workweek (Hollandia: Correspondent Press, 2016). Továbbá a következő cikkeket is használtam: Zi-Ann Lum: „A Canadian City Once Eliminated Poverty and Nearly Everyone Forgot About It”, Huffington Post, 2017. január 3., http://www.huffingtonpost.ca/2014/12/23/mincome-in-dauphinmanitoba_n_6335682.html; Benjamin Shingler: „Money for nothing: Mincome experiment could pay dividends 40 years on”, Aljazeera America, 2014. augusztus 26., http://america.aljazeera.com/articles/2014/8/26/dauphin-canada-cash.html; Stephen J. Dubner: „Is the World Ready for a Guaranteed Basic Income?” Freakonomics, 2016. április 13., http://freakonomics.com/podcast/mincome/; Laura Anderson és Danielle Martin: „Let’s get the basic income experiment right”, TheStar.com, 2016. március 1., https://www.thestar.com/opinion/commentary/2016/03/01/lets-get-the-basicincome-experiment-right.html; CBC News: „1970s Manitoba poverty experiment called a success”, CBC.ca, 2010. március 25., http://www.cbc.ca/news/canada/manitoba/1970s-manitoba-poverty-experimentcalled-a-success-1.868562; mindet 2016. augusztus 20-án ellenőriztem. A kitűnő

német közgadász gondolkodóval, Stefan Mekkiferrel Berlinben és az amerikai közgazdász Karl Widerquisttel Montrealban készített interjúk is segítették a munkámat. 2

Carl I. Cohen és Sami Timimi (szerk.): Liberatory Psychiatry: Philosophy, Politics and Mental Health (Cambridge: Cambridge University Press, 2008), 132–4.; Blazer et al.: „The prevalence and distribution of major depression in a national community sample: the National Comorbidity Survey”, Am Psych Assoc 151, 7. szám (1994. július): 979–986.

3

Rutger Bregman: Utopia for Realists: The Case for a Universal Basic Income, Open Borders, and a 15-hour Workweek (Hollandia: Correspondent Press, 2016), 63–4.

4

Https://www.indybay.org/newsitems/2010/07/06/18652754.php, letöltve: 2016. december 12.

5

E. Jane Costello et al.: „Relationships Between Poverty and Psychopathology: A Natural Experiment”, JAMA 290, 15. szám (2003): 2023–2029. Lásd még: Moises Velasquez-Manoff: „What Happens When the Poor Receive a Stipend?” New York Times, 2014. január 18., http://opinionator.blogs.nytimes.com/2014/01/18/whathappens-when-the-poor-receive-a-stipend/, letöltve: 2017. január 1.; valamint Bregman és Manton: Utopia for Realists, 97–9. Lásd még: https://academicminute.org/2014/06/jane-costello-duke-university-sharing-thewealth/, letöltve: 2017. január 1.

6

Http://edoc.vifapol.de/opus/volltexte/2014/5322/pdf/Papers_Basic_Income_Blaschk e_2012pdf.pdf, letöltve: 2016. október 20.; Danny Dorling: A Better Politics: How Government Can Make Us Happier (London: London Publishing Partnership, 2016), 98–100. 7

8

Erről is olvashatsz Nick Srnicek és Alex Williams munkájában: Inventing the Future: Postcapitalism and a World Without Work (London: Verso, 2015), 120–1. Https://www.wired.com/2016/10/president-obama-mit-joi-ito-interview/, 2016. december 12-én ellenőriztem a linket.

9

Andrew sokat beszél erről szépséges könyvében: Love Undetectable (London: Vintage, 2014).

10

Ha még átfogóbb információkra van szükséged a működésével kapcsolatban, két csodálatos könyvet ajánlok a figyelmedbe: Rebecca Solnit: Hope in the Dark: Untold Histories, Wild Possibilities (London: Canongate, 2016) és Paul Rogat Loeb: Soul of a Citizen: Living with Conviction in Challenging Times (New York: St Martin’s Press, 2010).

Befejezés Hazatérés 1

Http://www.researchandmarkets.com/research/p35qmw/u_s, letöltve: 2016. december 23.

2

Paul Verhaeghe: What About Me? The Struggle for Identity in a Market-Based Society (Victoria, Australia: Scribe, 2014), 191–3.

3

Http://www.ohchr.org/EN/NewsEvents/Pages/DisplayNews.aspx? NewsID=21480&LangID=E, letöltve: 2017. április 16. Ebben kimondják, hogy a gyógyszert mint opciót fenn kell tartani a súlyos esetekhez, de „a bizonyítékok egészen egyszerűen nem támasztják alá, hogy a depresszió és más problémák elsődleges kezelését a pszichotróp gyógyszerek képviseljék. A reduktív neurobiológiai paradigma alapján a gyógyszerek és más biomedikai beavatkozások túlzott alkalmazása többet árt, mint használ.”

4

Paul Moloney: The Therapy Industry: The Irresistible Rise of the Talking Cure, and Why It Doesn’t Work (London: Pluto Press, 2013), 70.

5

Ezt a képet Stephen Grosz csodálatos könyvéből kölcsönöztem: Életvizsgálatok. Hogyan veszítjük el és találjuk meg önmagunkat újra meg újra? (Budapest: Park Könyvkiadó, 2017.).

6

Mark Fisher tárgyalja ezt igen érdekesen kitűnő könyvében: Capitalist Realism: Is There No Alternative? (Winchester, Egyesült Királyság: O Books, 2009) – lásd a

18–20. oldalakon. 7

Ezt a gondolatot – hogy haza kell térnünk – Naomi Klein írása ihlette: This Changes Everything: Capitalism vs. The Climate (London: Penguin, 2015), valamint Avi Lewis azonos című filmje.

A szerzőről Johann Hari a New York Times sikerlistás A kábulat ára – A drogháború igaz története című könyv szerzője, melyet eddig tizenegy nyelvre fordítottak le. Joe Roth producer a könyv játékfilm adaptációján, az Oscar-díjra jelölt Jeff Hayes producer pedig az egész estés dokumentumfilm adaptációján dolgozik. Hari cikkei megjelentek a New York Times, a Los Angeles Times, a Guardian, a Le Monde, a Slate, a New Republic, a Melbourne Age és a Nation hasábjain. Eddig kétszer jelölték az Amnesty International UK Év újságírója díjára a kongói háborús tudósításáért és az emberi jogok megsértéséről szóló cikkeiért Dubaiból. Rendszeresen megjelenik az HBO Real Time with Bill Maher című műsorában beszélgetőpartnerként. „Everything You Think You Know About Addiction Is Wrong” (Minden, amit a függőségről eddig tudni véltél, téves) című TED-előadását eddig több mint húszmilliószor tekintették meg.

ÉDESVÍZ WEBÁRUHÁZ AKCIÓK • INFORMÁCIÓK [email protected] 00-36-1-320-3642 www.edesviz.hu

ÉDESVÍZ KÖNYVESBOLT 1092 BUDAPEST • RÁDAY UTCA 14. [email protected] 00-36-1-266-3778

ÉDESVÍZ KÖZÖSSÉG ÉRDEKESSÉGEK • KÖNYVRÉSZLETEK • JÁTÉKOK A mindennapokra! ÉDESVÍZ KIADÓ

ÉDESVÍZ + magazin Cikkek az

EGÉSZSÉG • ÖNFEJLESZTÉS • EZOTÉRIA témaköreiben Érdekes információk szerzőkről és könyvekről Keresd a www.edesvizkiado.hu címen

Tartalom Címoldal Copyright Kiadói köszöntő Ajánlás Hanganyag Előszó: Az alma Bevezetés: Egy rejtély I. rész - A régi történet megreped 1. A pálca 2. Kibillent egyensúly 3. A gyászkivétel 4. Az első zászló a Holdon II. rész - Lekapcsolódva: A depresszió és a szorongás kilenc oka 5. A zászló felvétele (Bevezető a II. részhez) 6. Első ok: Elvágva az értelmes munkától 7. Második ok: Elvágva a többiektől 8. Harmadik ok: Elvágva az értelmes értékektől 9. Negyedik ok: Elvágva a gyerekkori traumától 10. Ötödik ok: Elvágva a státusztól és a megbecsüléstől 11. Hatodik ok: Elvágva a természettől 12. Hetedik ok: Elvágva egy reményteli vagy biztonságos jövőtől 13. Nyolcadik és kilencedik ok: A gének és az agyi változások valódi szerepe III. rész - Visszakapcsolódás, avagy egy másfajta antidepresszáns 14. A tehén 15. Mi építettük ezt a várost 16. Első visszakapcsolódás: A többiek 17. Második visszakapcsolódás: Társaság receptre 18. Harmadik visszakapcsolódás: Az értelmes munka 19. Negyedik visszakapcsolódás: Értelmes értékek 20. Ötödik visszakapcsolódás: Az együttérző öröm és az énfüggőségen való felülemelkedés 21. Hatodik visszakapcsolódás: A gyerekkori traumák elfogadása és legyőzése 22. Hetedik visszakapcsolódás: A jövő helyreállítása

Befejezés: Hazatérés Köszönetnyilvánítás Jegyzetek A szerzőről Édesvíz webáruház Édesvíz könyvesbolt Édesvíz közösség Édesvíz magazin