Egy alma per nap 9789630979337 [PDF]

Zitiervorschau

Emma Woolf

Egy alma per nap Egy anorexiás vallomása szeretetről és gyógyulásról

Kossuth Kiadó

Tomnak ELŐSZÓ Minden fehér, csendes és hideg. Több mint tíz éve nem éreztem a csokoládé ízét. Most sétálok az utcán, és közben Kit Katet ropogtatok. Nem is tudom, mi a furcsább: ez a váratlan hóesés, mely egész Londont csendbe burkolja, vagy csokit enni a nyílt utcán. Csodálatos íze van. Ez a pillanat olyan hétköznapi, mégis, számomra az evés új távlatait nyitja meg. Ez az a cél, amelyet kitűztem magam elé, és hetekig tartott, mire összeszedtem hozzá a bátorságomat. Ma reggel korán ébredtem, és tudtam: itt az idő. Így hát vettem egy nagy adag kávét, egy szelet csokoládét, és elindultam. Most egyedül sétálok a hóban, és közben ízlelgetek minden egyes meleg, olvadó falatot. Mennyi ideje is pontosan, hogy csokoládét ettem? Az utolsó Kit Kat, amit vettem, még papír- és ezüstfólia csomagolású volt, nem ebbe a hermetikusan lezárt fényes papírba volt burkolva. Tíz év kihagyás után világossá vált: a csokoládéválaszték elképesztő lett. Hatalmas a kínálat: mentolos és narancsos ízesítésű, limitált kiadású mogyorós és karamellás, még extra méretben is kapható. Emlékszem, amikor Kate Moss azt mondta: „Semmi sem olyan jóízű, mint a soványság.” Tévedett: a csokoládé is van olyan jó. Séta közben eszegetek, kortyolgatok, és eltöprengek rajta, hogy néhány hónappal ezelőtt, még ősszel milyen célt is tűztem ki magam elé, és milyen eredményt értem el azóta. Bár nemsokára itt a karácsony, és én még egyetlen árva ajándékot sem vettem, mégis valami megmagyarázhatatlan optimizmus tölt el. Ahogy közeledik az év vége, magam mögött hagyok egy halom görcsösséget, megbánást és szomorúságot. Mindenki követhet el hibát, élhet át tragédiát, de az élet megy tovább. Fel kell szednem néhány pluszkilót

hastájékra; szeretném, ha az elkövetkezendő év a változások éve lenne. Nem nézek többé vissza, és nem aggódom a jövő miatt. Nem érdemes a múlton rágódni, de tanulhatunk belőle. Az elmúlt néhány hónapban megtanultam pár leckét az étkezést és a szeretetet illetően: 1. lecke. Nagyon izgalmas dolog, ha kilépsz a biztonsági zónádból, és új ételeket próbálsz ki. Ki gondolta volna, hogy az M&S teljes kiőrlésű kuszkusza ilyen finom? 2. lecke. Sokkal fontosabb az egészséged és a boldogságod, mint a fizetés vagy a karrier. 3. lecke. Szeretni valakit igazán könnyű, de rettenetesen nehéz hagyni, hogy őszintén viszontszeressen. 4. lecke. A zsír nem az ellenséged: az olívaolaj, a csicseriborsókrém, a kesudió selymessé teszi a hajad, nem pedig a feneked hizlalja. Év végén egyszerre tekintek hátra és előre. Miért is teszünk újévi fogadalmakat? Miért éppen az év leghidegebb és legsötétebb hónapja lenne alkalmas a változtatásra? Nem tudom, miért, de valahogy a következő év reményekkel tölt el. Karácsonykor új életet kezdek. Ebben az évben ledöntöm a magam köré épített falakat, és megengedem Tomnak, hogy szeressen, vállalom a kockázatot. Talán egyszerűen csak elegem lett az anorexiából. Rendkívül kimerítő, hogy a nap minden percében önmagaddal küzdj, és belefáradtam, hogy egyemberes harcot vívjak önmagam ellen. szeretnék kezdeni valamit az életemmel, szeretnék egy gyereket. Elegem van az anorexiából. Tom mindig ezt mondja: „Az élet olyan édes tud lenni, ha egy kicsit elengeded magad.” Tudom, hogy igaza van. Itt az idő, hogy elengedjem magam. Nos, itt az „elengedés”. Ma reggel egy kézzel írt levelet kaptam egy nőtől, aki ötven évig szenvedett anorexiában. „Mindenki azt mondta, túl öreg vagyok már a kezeléshez, de akkor egy fiatal pszichiáterhez küldtek. Nem igazán bíztam benne, de folytattam, mert úgy

tűnt, nem akarja velem azt éreztetni, csak az idejét vesztegetem. És legnagyobb meglepetésemre egyszer csak működni kezdett a dolog. Rengeteg időbe és energiába került, de sikerült valamit elérnünk, amit minimum is csodának kell tekintenem. 74 éves koromban végre normálisan eszem – ez minden, amit akartam. Képtelen vagyok leírni azt a boldogságot, hogy tudom, szabadon élvezhetem a még hátralévő éveimet” Ez is azt mutatja: sohasem késő újrakezdeni. *** De hogyan jutottam idáig? Hogy történhetett az, hogy tíz évig nem ettem csokoládét? Miért lett megpróbáltatás számomra a nyilvános étkezés? Mi történt, ami ennyire elijesztett az ételtől? Hogyan kaptam el ezt az anorexia nevezetű betegséget… és hogyan voltam egyáltalán képes kigyógyulni belőle? Számtalan kérdés, különböző válaszok. Túl régóta tart már ez a harc, és a gyógyulásról feltett kérdésre az egyetlen válasz, amit hallani akarok: lehetséges legyőzni az anorexiát, és képes leszek rá. Hosszú évek óta gyötröm ezzel magam, kipróbáltam különböző stratégiákat is – de egyik sem hozott megoldást. Úgyhogy pontosan tudom: hatalmas küzdelem. *** Nem emlékszem már pontosan, hogyan kezdődött. Egy diéta, amely kicsúszott az irányításom alól, megtört szív, perfekcionizmus, a karcsú test álma, az agy hibás kémiai működése, a társadalom, a média nyomása, saját elvárásaim? Talán mindegyik ok és még mások is közrejátszottak – még mindig próbálom összegyűjteni, miközben írok. Az anorexiának sohasem csak egyetlen oka van: az okok számosak, összetettek és teljesen egyediek. A lényeg most nem az, hogyan kezdődött, hanem az, hogyan ér véget. Hadd magyarázzam meg: evészavarban szenvedek, naponta egyetlen almán is elélek. De ennek már tíz éve, és lassan belátom, hogy ez nem jó. Így

tehát három hónappal ezelőtt, ősz elején határozott célt tűztem ki magam elé – életem legnagyobb kihívását: elhatároztam, hogy a következő év során legyőzöm az anorexiát. Abbahagyom a csak gyümölcsön és joghurton való tengődést, és elkezdek normális módon normális ételeket enni, mint egy normális ember. Egészséges testsúlyt érek el, hogy ismét termékeny legyek. (Nem borulok ki, ha visszatér a mensesem, hanem ünnepelni fogok.) soha többé nem éheztetem magam, felnőtté válok, etetni fogom magamat. Elmegyek vásárolni, főzök és eszem, mint mindenki más. Majd találok valamit, ami pozitívabb függőséget okoz, mint az éhség. Csatlakozom az emberiséghez; résztvevővé válok. 1. tény. Nemrég lettem 33 éves. 2. tény. Elvesztegettem a 20-as éveimet, és nem gyógyultam ki az anorexiából. Nem vesztegetem el a 30-as éveimet is. 3. tény. A világ összes terápiája és gyógyszere sem tud kigyógyítani az anorexiából. Az elmúlt évek során mindent kipróbáltam: lelki tanácsadást, pszichoanalízist, gyógyszeres kezelést, homeopátiát, akupunktúrát. Megszámlálhatatlanul sok ígéretet tettem magamnak is, másoknak is, és mindig elbuktam. Varázsgömb nem létezik. Ahhoz, hogy legyőzd az anorexiát, enned kell. 4. tény. Nem a külső a fontos. Nem hiszem, hogy a csontvázszerű megjelenés vonzóbb lenne. Akkor hát miről is szól ez az egész? Valóban nem tudom… Függőség és kényszer, agyi rendellenesség és támasz, a legjobb barátod és a legrosszabb ellenséged, harc test és lélek között. Az anorexia olyan betegség, amely saját életét éli, saját magát táplálja, miközben te éhezel. Egy hang a fejedben, amely soha, de soha nem hallgat el. Csak hogy tisztázzuk: már nem vagyok beteg. A legalacsonyabb testsúlyom 21 évesen 35 kg volt (most kereken 48 kg vagyok). Igen elszomorodom, amikor eszembe jut ez az időszak: nem értem, hogy az a törékeny lány hogyan tudott napról napra életben maradni. Emlékszem, állandóan fáztam, mivel nem volt bőr alatti zsírrétegem. A test igen nehezen

működik e nélkül a természetes hőszabályozó réteg nélkül, mivel nem tud kalóriát égetni, energiát termelni; bármelyik anorexiás tudja, milyen rettenetes a tél. Emlékszem, minden fájdalmat okozott: az éjszakai alvás, mivel a csontjaim nekipréselődtek a matracnak; fájdalmas volt az ülés, mivel a farcsontom nekinyomódott a széknek, és a legenyhébb ütéstől is tele lettem zúzódásokkal. De ez akkor volt, tíz évvel ezelőtt… Valahogyan elkerültem a kórházat, befejeztem oxfordi tanulmányaimat, és kikerültem a veszélyzónából. Remek karriert csináltam a könyvkiadásban és az újságírásban, mely azóta is folyamatosan tart. sikerült saját lakást szereznem London északi részén, a szomszédaim sem túl hangosak. Kicsit bolondos, de szeretetre méltó családom van – két bátyám, két nővérem, a szüleim és egyre bővülő számú unokahúgom és unokaöcsém. Két éve találkoztam Tommal, a barátommal (róla később bővebben beszélek). A probléma az, hogy igazából sosem lettem jobban. Kicsit híztam, eleget ahhoz, hogy többé ne bámuljanak meg az utcán, és ne okozzon fájdalmat a fekvés, de soha nem találtam gyógymódot a fejemben lévő bajokra. Az anorexiát azonnal látjuk, az emberek könyörtelenül az alakodra és a súlyodra fókuszálnak. Ez vezet ahhoz a tévhithez, hogy az anorexiások számára a jó külső a fontos, hogy a betegek azért fogynak, mert a tökéletes testre vágynak. Micsoda marhaság. semmi nincs, ami kevésbé vonzó, mint amikor lassacskán elfogysz; egyetlen anorexiás sem hiszi magáról, hogy szexi lenne. Kerülöd a többiekkel való érintkezést, és félsz az emberi kapcsolatoktól. A legkevésbé sem vágysz szexre, még flörtre sem, és egész biztos nem akarod mutogatni a vézna testedet. Ha a szinte semmi élelem mellett életben maradsz, már nincs energiád a külvilágra, sem szórakozásra, sem szexre. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy egyáltalán nem volt szexuális kapcsolatom. Volt, még a legsoványabb időszakomban is, de nem igazán voltak jelen a boldogsághormonok. Meglehetősen megerőltető még a gondolkodás is, amikor az ember ilyen kevés üzemanyagon él. Véleményem szerint a külalakra való fókuszálás félrevezető. Mint fizikai betegségnek, az anorexiának vajmi kevés köze van a külső megjelenéshez. Természetesen így indul, egy átlagos diéta, ami igen gyorsan átváltozik lelki

betegséggé. Az anorexiával való tapasztalataim alapján egy mélységes szakadék keletkezik a testem és az agyam közötti kapcsolatban. Minél többet fogytam, annál inkább magamba zárkóztam; csak egy emberi burok voltam, hűvös és elszigetelt. Olyan rideggé váltam, hogy már az ölelést is kerültem. Lefogytam 38 kilóra. Minden beszűkült. Oxford egy nagy sík mezőn fekszik, ami azt jelenti, hogy rettenetesen hidegek a telek. Az egyetlen dolog, ami még működött bennem, az az agyam volt, ezért az egyetemi diplomámra koncentráltam. Órákat töltöttem a Bodleian Library felső emeleti olvasótermében, és óangol szövegek hatalmas köteteit magoltam. Amikor elegem lett a külvilágból, bezárkóztam a kollégiumi szobámba, és esszéket írtam a metafizikus költőkről. Tudtam, hogy az olvasásra és az írásra kell koncentrálnom, és be kell fejeznem a tanulmányaimat, mielőtt mentális képességeimet is elveszítem. Az egyetemen a barátaim aggódtak miattam, és próbáltak a lelkemre beszélni, először szemtől szemben, azután már csak a hátam mögött mondták. Nevezzük védekezésnek vagy büszkeségnek, de mindig is utáltam a szánakozást. Utálom, ha az emberek „aggódnak” értem: inkább szidjanak, de ne sajnáljanak. De mit mond az ember annak, aki lassan szertefoszlik? Igen, elmentem orvoshoz. Csak fel kellett állnom a mérlegre, és máris kész volt a diagnózis. Tinédzserként mind a magasságom, mind a súlyom átlagos volt – 173 cm és 57–60 kg. Azáltal, hogy 38 kg-ra, majd még kevesebbre fogytam, messze túlteljesítettem az anorexiához szükséges mértéket: testsúlyom egyharmadát elvesztettem. A végén már csak azt akartam, hogy mindenki hagyjon békén. Az anorexia ijesztő szó. Persze már jóval azelőtt tudtam, hogy beteg vagyok, mielőtt az egészségügyi szakemberek kimondták volna – úgy éreztem, spirálisan, szabad esésben zuhanok. Úgy kezdődött, hogy többé már nem tudtam ellenőrzés alatt tartani a diétámat. Elég hamar rájöttem, hogy harcot kell vívnom magammal minden egyes falatért. Először bizonyos ételcsoportokat zártam ki (például a zsírt), azután bizonyos ételeket, végül megtaláltam a módját, hogy egyre több mindenről mondjak le. (Ijesztő módon soha nem volt megállás: még a legalacsonyabb tápértékű ételnél is úgy tűnt, lehetséges tovább csökkenteni az adagot.) Minden alkalommal

megállapítottam, hogy a farmerom egyre bővebb. Lehetetlenül sokat fogytam. Tudtam, hogy komoly bajban vagyok. Kétségtelenül sokkhatásként ért; valami olyasmi volt ez, mint amikor először hallja az ember azt, hogy rákos vagy alkoholista… Hadd meséljem el, mit jelentett személy szerint nekem ennek a szónak az állandó ismételgetése. Betegebbé tett; csapdába zárt. Azt mondják, anorexiás vagy, hát akkor vékonynak kell lenned, nem igaz? Ettől kezdve bármit ettem (akár csak egy nyers répát), csalónak éreztem magam. Ha az ember már haladó anorexiás, akkor semmit sem ehet, mert ezt mondja az a hang a fejében. És ha ez ember egy kicsit jobban érzi magát, a bélyeg akkor is félrevezető: aki felszed néhány kilót, az már meggyógyult, ugye? Az anorexia legyőzésének a kulcsa, ha valaki hízni akar, vagy nem? Nem, nem, nem. A betegség a fejben csücsül, nem a mérlegen vagy a testméreteken múlik. Ebben a könyvben, akárhányszor is fogok hivatkozni a testsúlyra – mindegy, hogy híztam vagy fogytam, hogy hány kilónak gondolnak minket mások, hogy normális-e vagy abnormális a testtömegindex (BMI) –, emlékezzenek rá: az anorexia mentális betegség. Ha az ember hízni szeretne, akkor fizikailag meggyógyult, de ez nem jelenti azt, hogy uralkodni tud a betegségen. Nem hisznek nekem? Ismerek egy 120 kg-os hölgyet, aki még mindig anorexiás. Visszakapta a súlyát (még többet is), ami azt jelenti, hogy a szó orvosi értelmében már nem anorexiás. De éppen ez a lényeg. Mentálisan soha nem épült fel a betegségéből. *** Több mint tíz évvel a csontvázsoványságú oxfordi napok után már teljes bizonyossággal ki merem jelenteni: én sem gyógyultam meg. Még mindig az ideális testsúlyom alatt vagyok, és az alkonyzónában botorkálok. Normálisan nézek ki, de már több mint tíz éve nem menstruálok. (Már az is sokkol, hogy ezt leírom.)

Az ilyenféle „funkcionális” anorexiával az a probléma, hogy örökké cipelhetjük magunkkal – nem kell éppen életveszélyes mennyiségekről, kórházi kezelésekről, kényszeretetésről beszélni. Az ember normálisan néz ki, csak éppen sovány. A „sikeres anorexia” mostani divatja ijesztő: a sikeres anorexiások átlagos asszonyok, munkájuk, gyerekük, normális életük van, de elismerik, hogy állandóan, szenvedélyesen figyelnek arra, mit esznek, azért, hogy vékonyak maradhassanak. A sikeres anorexiáról folytatott viták gyakran humorosak, sőt komolytalanok, de semmi mulattató nincs az áléhezésben. Azt hiszem, igen sok nő él így, és állandóan éhesek. Ezen a szinten, a testtömegindex alultáplált kategóriájában vegetálva az egészségügyi kockázatok is kiszámíthatatlanok – amenorrhoea (menstruáció elmaradása), terméketlenség, depresszió, alvászavarok és osteopenia (a csontritkulás előfutára, a csontállomány lecsökkenése). Ezeket a dolgokat nem láthatjuk kívülről. Nem nagy ügy, nincs krízishelyzet. De persze ez akkor is krízishelyzet, tudom. Mostantól kezdve minden egyes nap elvesztegetett idő. Végül szóljunk a változásról, a változástól való bénító félelemről. Az anorexia beledermeszt ebbe a jeges csapdába. Teljesen elképzelhetetlennek tűnik, hogy az élet más is lehet, hogy sokkal jobb is lehet. Elfelejtjük, milyen jó volt, amikor minden normális volt. A legrosszabb, amikor magunk is elhisszük, hogy így szeretjük, ahogy van. Túl sokáig üldögéltem ebben a csapdában. Itt az ideje, hogy véget vessek ennek az őrületnek. *** Miért éppen most? Ősszel kezdődött, miután a barátommal, Tommal beszélgettünk, és ő azt mondta: „Szeretném, ha megígérnél nekem valamit” Soha nem láttam még őt ilyen komolynak. „Abba kell hagynod a kocogást. És ha tényleg szeretnénk gyereket, többet kell enned.” Abbahagyni a kocogást, és elkezdeni enni, viccel? Mit gondol, mi vagyok én, varázsló? A kocogás tart életben, ez a természetes antidepresszánsom; ez az a függőség, mely öt évvel ezelőtt felváltotta a cigarettát.

A Starbucks kávéházban ültünk a St. Katharine Docksban (London legjobb kávézója klasszikus boltívekkel és egy eldugott emelettel). A hely tele volt titkárnőkkel, öltönyös üzletemberekkel, akik munkamegbeszélést tartottak vagy csak cseverésztek. Elbújtunk a kedvenc asztalunknál, a sarokban. Abbahagyni a kocogást? Hitetlenkedve pislogtam barátomra a nagy csésze amerikai feketém felett. „Úgy gondolom, Em, be kell fejezned a kocogást egyszer s mindenkorra. Túl hosszú ideje kerülgeted már a problémát.” Rám nézett, ránéztem, és egyikünk sem szólt egy szót sem. Mindketten tudtuk, hogy ez egyfajta ultimátum. Tom ráadásul semmi újat nem mondott nekem. Évek óta tudtam, hogy az életmódom tarthatatlan. Reggel 6-kor kelek, 4-5 mérföldet futok, semmi mást nem iszom, csak egy dupla kávét, égetem a kalóriákat (és a zsírt meg az izmokat), melyekből nincs is tartalékom. Minden egyes reggel, esőben, hóban koptatom az utca kövét; a szakadékba kocogom magam. Az örökkévalóságig tudnám csinálni, de akkor esélyem se lenne, hogy gyerekem legyen. Igen, megértettem. Tom átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezem, ezzel enyhítve a levegőben lógó feszültséget. „Tudom, Em, hogy képes vagy rá, a testednek szünetre van szüksége. Ahogy abbahagyod a kocogást, el kell kezdened a rendszeres evést. Az evés nem falánkság – üzemanyag, ahhoz kell, hogy megvalósíthassuk a terveinket, az álmainkat. Egyszerűen el kell határoznod, hogy vissza akarod kapni az egészséged. Egyszerűen csak ennyi.” Sokszor lefolytattuk már ezt a beszélgetést – néha mérgesen, máskor szomorúan vagy kétségbeesetten –, de ezúttal más volt. Aznap komolyan beszélgettünk a jövőnkről, mindarról a boldogságról, mely a sarkon túl ránk vár (köztük egy gyerek), ha végre leállítom magam. Az orvosok szerint csak azon múlik, hogy akarjam azt az öt vagy tíz kilót. Oly kevés, és mégis olyan sok. Az evés ellenőrzés alatt tartása, a testkép kialakítása és minden más evészavarral kapcsolatos téma az önámítás legmagasabb foka. Ez nem űrtudomány, és tudom: még nem gyógyultam meg teljesen, mert nem akarom eléggé.

És van még valami: elfogy az időm. Emlékeznek a 20-as éveikre? Nem érezték úgy, mintha legyőzhetetlenek lennének? Voltak komoly kapcsolataim, de soha nem akartam igazán gyereket. Túlságosan elfoglalt a karrierem építése, hogy megvegyem az első lakásom, és általában az, hogy megtaláljam önmagam … De ehhez soha nem jött el a megfelelő hely vagy idő. Miközben azon az őszi napon a Starbucksban ültünk, másképp gondoltam. Ahogy odapillantottam Tomra, elgondolkodtam a jövőnkön, a babánkon, a fészekrakáson, a közös családon, és megértettem, hogy mindezt sokkal jobban akarom, mint a soványságot. Ha az elvesztegetett évekre gondolok, az egyedül töltött estékre, az elmaradt barátokra, a közös evészetek jó hangulatára és örömére, az összes elmulasztott étkezésre… hihetetlen szomorúság fog el. Soha nem fogom már ezeket az éveket visszakapni. Az anorexia a fiatalok játéka, és nekem már se időm, se energiám nincs tovább játszani. Tudtam, hogy Tomnak igaza van; tudtam, hogy változtatnom kell. Az emberek azt mondták, vasakarattal tagadom meg az ételt és éheztetem magam a végsőkig, és hasonlók … de nem tudtam, lesz-e erőm ehhez is. Ez volt a legnehezebb és legőszintébb beszélgetés, ami Tom és köztem valaha is lezajlott. Beleegyeztem, hogy abbahagyom a kocogást és elkezdek enni. Megittuk a kávénkat, végigsétáltunk a dokkok mentén, és elbúcsúztunk; Tom visszament a hivatalba, én meg elindultam a biciklimért. Ahogy keresztülbicikliztem a városon, végig a Barbican és az Angel úton, remény és félelem fogott el. A szél belekapott a hajamba, a levegőben az ősz kezdődő csípős hűvöse, mindez egy új kezdet ígéretének tűnt. Megálltam a Sainsbury’snél, és vettem egy nagy pohár természetes, probiotikumokat tartalmazó, zsíros joghurtot. Nem túl zsírosat (és bevallom, fél órát reszkettem a hűtőpult előtt), de ez akkor is óriási lépés volt egy olyan zsírfóbiás evéskerülőnek, mint én. Aznap késő este szemrevételeztem a futócipőm, és úgy éreztem, vért fogok izzadni, hogy teljesítsem az ígéretem. Felébredek, és azután nem futok? Ehelyett felébredek, és eszem? A többiek hogy képesek erre?

*** Tizenegy hét telt el a Tommal való kávéházi beszélgetés óta – pontosan tizenegy hét az utolsó kocogásom óta. Természetesen az utolsó pillanatig húztam az időt: itt ültem, és a gyógyulásról értekeztem. Szavak. Szavak, de semmi tett. Igen, abbahagytam a futást. Megígértem, és minden reggel be is tartottam. Meg vagyok győződve róla, hogy elvesztettem az izmaimat, de ez kis ár azért, hogy visszakapjam az életem. A futás abbahagyása a legkeményebb dolog, amit valaha is tettem. De mi a helyzet az evéssel? Nos, igen csekély sikereket értem el. Az evés olyan dolog, amit rejtélyesnek és megmagyarázhatatlanul bonyolult dolognak tartottam. Attól féltem, ha elkezdem, soha többé nem tudom abbahagyni. Egyébként pedig, nem hittem, hogy megérdemlem azt, hogy egyek. Az anorexiából való gyógyulás igen nehéz, mert rengeteg dologról másképpen kell gondolkodni, mint addig. Tom szerint olyan, mint abbahagyni a dohányzást vagy az ivást, de nincs igaza. Abbahagytam a dohányzást, és hetekig elvagyok ital nélkül, de elkezdeni az evést, az egy teljesen másfajta változást jelent. Kétségkívül kemény dolog volt a nikotinhiánnyal való küzdelem is, de az csak az akaraterőn múlott. És a rossz szokás elhagyásának azonnal haszna is volt: úgy találtam, gyorsabban, hosszabb ideig tudok futni; sokkal könnyebben lélegeztem; a bőröm tisztábbnak, frissebbnek tűnt. Az evés, az anorexiából való felgyógyulás azonban látszatra nem jár együtt a jutalommal: mindössze annyi történik, hogy meghízom. És éppen ez az, amitől mindennél jobban rettegtem. Mindazonáltal elköteleztem magam: elkezdek enni. *** Először is, meghúzom a – politikusok elnevezésével élve – vörös vonalat. Életem hátralévő részében szabályokat állítok fel. Vannak dolgok, melyeket megpróbálok másképp csinálni, és vannak olyanok, amelyeken nem tudok változtatni. A legkézenfekvőbb, hogy vegetáriánus leszek… Nem fogok húst vagy halat enni, semmit, ami mozog. Nem fogok szándékosan zsírokat adni

az ételhez – nem akarok vajat kenni a kenyeremre –, és nem fogok dús, tejszínes szószokat enni. Elfogadom az alapvető zsírokat – például a balzsamecetet és az olívaolajat a salátákon –, azonban semmiképp sem tudom elképzelni magam, hogy marokszámra egyem a diót. Félzsíros tejet fogok inni, nem pedig zsírosat. Nem akarok bűntudatot érezni, ha kenyeret, tésztát vagy más szénhidrátot fogyasztok. Nyilvánosság előtt is fogok enni, ha muszáj; megpróbálok néha-néha előre nem eltervezetten is enni (egy kis kekszet, amit körbekínálnak az irodában, egy szelet születésnapi tortát). Enni fogok, mert a testem éhes, mert szüksége van energiára a működéséhez. Végül pedig kihajítom a nullás méretű ruháimat – ezt most már hónapok óta halogatom –, átnézem a ruhatáram, és megszabadulok minden egyes darabtól, amely szorítani fog, ha pár kilót felszedek. (Ezek olyan hétköznapi dolgoknak tűnnek, de hihetetlenül fontosak a gyógyuláshoz.) Észben tartom a napi háromszori étkezést, azt, hogy az emberek esznek, szervezetük feldolgozza az ételt, és megint esznek: és ez rendben van, ez normális. Nem fogom elhitetni magammal, hogy a gyümölcs teljes értékű étkezés, vagy hogy egy fürt szőlő elég ebédre. Vágyakozni fogok arra az 5-10 kilóra, amire szükségem van, és nem leszek depressziós, ha meghízok. Nem fogok pánikba esni, ha az emberek azt mondják, jól nézek ki; nem fogom feltételezni, hogy zsírról beszélnek. Természetesen az a tény, hogy felállítottam ezeket a szabályokat, szintén a probléma részét képezi, vagy nem? Meg kellene tanulnom, hogyan mondjak le az állandó irányításról, és ehelyett ismét ezt teszem. De csak annyit tehetek, amennyit bírok. Ha már új határvonalakat húzok az étel és az étkezés köré, akkor az a legkevesebb, hogy világos célokat tűzök ki magam elé. És a legutolsó dolog: többet fogok enni. Az étkezési szakemberek szerint az elfogadott egészséges mennyiség hetente 3500 kalória pluszban vagy mínuszban, fél kilónyi hízáshoz vagy fogyáshoz. Ez azt jelenti, hogy naponta 500 kalóriával többet kell ennem, mindegy, milyen formában, és nem szabad többet tornáznom vagy csalnom. A nővérem evéskerülőnek hív. Azt mondja, képes vagyok órákig nyammogni egyetlen falat sütin… Délután 4 óra van, és csak egy banánt ettem ma. Mi olyan nehéz ebben? Mindezen kinyilatkoztatások után miért nem vagyok képes egyszerűen

felállni, és odamenni a hűtőszekrényhez?

1. fejezet SZÉTESÉS „Soha senkinek sem mondtam még eddig. Anorexiás vagyok. Életemben először mondom ki.” Ezt egy fiatalember írta nekem, teljesen ismeretlenül. A The Times-ban megjelent első cikkemre válaszolt – de nem értette meg, hogy a nyilvánosság előtt én is először beszéltem erről. A cikk, melyet most már minden héten megírok, egyszeri híradásnak indult – megbeszéltem a The Times hétvégi számának a szerkesztőjével az ötletet, és igent mondott. Miután megjelent a cikk, és az olvasók jelzéseiből kiderült, szeretnének többet hallani erről a témáról, felmértük, mekkora lehetőség rejlik a rendszeresen megjelenő híradásokban, hogy más is követhessen engem az anorexia legyőzéséhez vezető úton. Egy dolog bejelenteni a szándékot az újságban, de más dolog mindezt keresztülvinni. Rögtön az első cikk után megírtam, hogy egy kis szünetet tartok. Nem álltam távol a depressziótól – ha valaki állandóan alultáplált, annak teljesen logikusan rossz a közérzete –, de ez valami más volt. Elhatároztam, hogy a világ elé tárom legmélyebb titkaim. Szégyelltem magam, persze, de féltem is. Miközben ily módon közszemlére tettem magam, rájöttem, hogy valami baj van az életemmel. Megtettem a téteket, most lépnem kellene valamit. „A nevem X, és alkoholista vagyok”, ezt mondják az anonim alkoholisták találkozóin, nem? Egész felnőtt életemben azt játszottam, hogy jól vagyok (Már ettem, köszönöm, nem vagyok éhes…), és most beismertem, hogy egyáltalán nem vagyok jól. Valami olyasmit tettem, amit még soha: segítséget kértem.

Ami most megijeszt, hogy magam mögött hagyom az étkezési problémákat. Több mint tíz éve anorexiás vagyok. A részemmé vált. *** Amikor a The Times magazinban megjelent az első cikkem, éppen külföldön voltunk. Tom a legutóbbi könyvén dolgozott, amely a légi utakról szólt, illetve arról, hogyan nyílt meg Európa az angolok előtt. Akkor ősszel és télen sok időt töltöttünk szebbnél szebb európai városok felfedezésével: Antwerpen, Rotterdam, Girona, Bruges; azon a novemberi hétvégén pedig Lausanne-ban voltunk. A családom kivételével senkinek sem szóltam róla, hogy az anorexiáról fogok írni, és örültem, hogy egy kicsit elmenekülhetek. Örökké emlékezni fogok arra az útra. Péntek este érkeztünk meg Lausanne-ba, a Beau Rivage nevű hotelbe, teljesen elgyötörtek voltunk a korai keléstől és a hosszú vonatúttól. Mint általában minden hétvégén, most is meggyújtottunk néhány gyertyát, habfürdőt készítettünk, és fokozatosan engedtük el magunkat. Leadtuk a rendelést a szobaszerviznek, és megnéztünk néhány részt a Drót című televíziós sorozatból. A folytonos utazások alatt rákaptunk a sorozatokra. A Downtown Abbey-től kezdve a Reklámőrülteken át a Szégyentelenekig valamelyik DVD-t mindig magunkkal vittük az útra. Ezen a hétvégén Tom a Drótot hozta, egy öt évadot megélt sorozatot, amelyről mindketten lemaradtunk, amikor a tévében először adták. Miközben egyik bonyolult részt néztük a másik után, egyre azon morfondíroztunk, vajon hogyan tehetett szert ekkora népszerűségre ez a sorozat. Mindketten egyetértettünk abban, hogy a forgatókönyv kusza, a színészek játéka szedettvedett (Dominic West amerikai akcentusa szinte fájt), a cselekmény nehezen követhető – mégis mindketten a film előtt ragadtunk. A legfelső emeleti lakosztályt kaptuk, panorámakilátással a Genfi-tóra. A lakosztálynak volt egy elegáns, magas mennyezetű hálószobája, egy különálló nappalija és egy tágas márvány fürdőszobája. Vacsora után lementünk a tóhoz, és sétáltunk a parton a sötétben. Csípős hideg volt, de a levegő tiszta, az égbolt telisteli csillagokkal. Visszafelé leültünk a hotel

bárjában egy késői italra – én Baileyst ittam, Tom mandulalikőrt, és éjfél felé lefeküdtünk aludni. Ébren feküdtem, és aggódtam amiatt, amit tettem. Emlékszem azt gondoltam: Az újságnak már a nyomdában kell lennie – most már a teherautókban. Mi lesz most? Hogy tudom ezt meg nem történtté tenni? Úgy éreztem magam, mint aki kibiztosított egy bombát, aztán elszaladt. Talán Lausanne-ban maradhatok – gondoltam –, Graham Greene is itt töltötte utolsó éveit, nem lehet olyan rossz. Elbújok a szégyenteljes vallomásom elől. Evészavarokkal a tinédzserek küszködnek, nem a felnőttek – mi lesz most, azt fogom hallgatni, hogy kezdjek el enni? Elképzeltem, amint eszem, és nem tudom többé abbahagyni. Hajnali négy körül álomtalan álomba süppedtem. Másnap korán keltünk. Tom felfrissülten; én kevésbé, de nem mondtam neki. Lementünk az uszodába, csodálatos üvegépítmény, kilátással a kék lagúnára. Péntek reggel teljesen üres volt az uszoda, csak a fitneszteremben edzett a futópadon néhány svájci bankár. Úsztunk néhány hosszt, azután kimentünk a tóhoz. Egészen felfrissültem, felélénkültem a víztől. Visszamentünk a szobánkba, és míg én zuhanyoztam, Tom megrendelte a reggelit, majd fürdőköpenyben kiültünk az erkélyre, és kávét ittunk. Az újság a reggelivel együtt érkezett. A Hétvége rovathoz lapoztunk – és ott terpeszkedett a cikk teljes valójában, egy dupla oldalon keresztül. Kép is készült rólam, halvány rózsaszínű kardigánt és sötétkék, vékony farmert viseltem. A The Times fényképésze előző héten járt a lakásomban, egy barátságos fickó, aki arról csevegett, hogy lefotózta George W. Busht Texasban, miközben tovasietett. Nem láttam sem a képeket, amelyeket kiválasztott, sem a cikkem végső változatát. A címsor sokkhatásként ért: Egy 32 éves anorexiás naplója. Az arcom égett a szégyentől; tényleg én voltam az, aki ilyesmiről beszélt? A nevem ott állt félkövéren szedve: semmi kétség. Kiterítettük az újságot az asztalon kettőnk között, és csendben olvastunk. Itt állt, feketén-fehéren: anorexia, bárki olvashatta. Igen, a célom az volt, hogy egy őszinte cikket írjak, de nem gondoltam, hogy így fogok érezni, mint most. Naiv voltam? A hagyományos újságírás egy dolog, de ez valami más. Mintha valaki kikutatta és a nyilvánosság elé tárta volna a titkaimat.

Abbahagytam az olvasást, és úgy éreztem… Oké. Kicsit durva, de rendben van. A fotó rosszabb is lehetne. A cím rettenetes volt (az anorexia megnevezés), de nem piszkáltak bele a kéziratomba. Tomhoz fordultam, akinek könnyek gördültek le az arcán. „Olyan büszke vagyok rád, drágám.” Megkerülte a reggelizőasztalt, és átölelt. *** Miután visszatértünk a lausanne-i hétvégéről Londonba, a cikkemre adott reakció elsöprő erejű volt. E-mailek százait kaptam – idegenektől, barátoktól, régi haveroktól. A kezdeti szégyenérzetem után elkezdtem felfogni, hogy nem vagyok egyedül. Már tudtam, hogy sok nő van hozzám hasonló helyzetben. Csak most döbbentem rá, hogy más is szenved a testképe, az étvágya miatt, a puszta ténytől, hogy éhséget érez, és etetnie kell önmagát. Habár az anorexia elsősorban a nők betegsége, felfedeztem, milyen sok férfit is érint. Kaptam e-maileket férjektől, élettársaktól, apáktól. Egy férfi ezt írta: Éppen most beszéltem a cikkéről a lányommal – ez az első alkalom, hogy egyáltalán beszéltünk erről. Tizennyolc éves, és két éve anorexiás. Neki is sok olyan gondolat jár a fejében, mint amit Ön említett, de úgy tűnik, nem akar sem változásokat, sem segítséget. Egy másik apa így írt: Egy anorexiás lány apjaként nagy érdeklődéssel olvastam a cikkét. Hallgattam Önt a Rádió 4-nél is. Először is köszönöm, hogy ilyen nyíltan és őszintén beszél erről a betegségről. A lányom több mint hét éve anorexiás, most fejezte be az egyetemet. Attól félek, sosem fog meggyógyulni, nem lesznek gyermekei. Sok sikert kívánok Önnek és a barátjának! Kérem, tájékoztassa az embereket, hogyan alakul a küzdelme. Biztos vagyok benne, hogy segíteni fog másoknak is, akik Önhöz hasonló cipőben járnak.

Egy fiatalember levele: Nagyon fájdalmas volt mindezt elolvasni, mivel tudom, mennyire nehéz egy olyan betegségről beszélni, mint az anorexia – mióta evészavaraim vannak, és kicsúszott a kezemből az irányítás, csak egyetlen emberrel beszéltem erről. Bár a kettőnk története teljesen különböző, mégis úgy éreztem, ezekre a szavakra lenne szükségem nekem is, ha nem lennék már ennyire beteg. A levelek különböző érzéseket keltettek bennem; pozitív és negatív gondolatok kavarogtak a fejemben. Lenyűgözött, hogy a cikkem felbátorította az embereket, hogy beszéljenek a betegségükről – egy apa és lánya között most először került szóba a téma –, de azután pánikba estem, hogy felfedtem valamit, és nem vagyok elég képzett ahhoz, hogy folytathassam. (Mint amikor egy gyerek tojásokat hajigál ki egy emeleti ablakból, aztán nézi a mérges autóvezetőket.) Felelősnek éreztem magam. Ez valóságos emberek élete volt: fiatal embereké, akik soha nem beszéltek erről, gyerekeké, akiknek a szülei betegre aggódták magukat. Az anorexia szó használata, a probléma elismerése, természetesen nagyon fontos, de Pandóra szelencéjét nyitja fel… Az volt a szándékom, hogy saját tapasztalataimat írom meg, és úgy tűnik, az emberek most közösséget vállalnak velem. Ez jó lecke volt számomra, micsoda hatalma van a kimondott szónak: megtanultam, hogy óvatos legyek – őszinte, de óvatos – azzal, amit leírok. Egy nő a következő e-mailt küldte nekem: A története annyira hasonlít az enyémhez, és mégis más… 33 éves vagyok, és ez az utolsó esélyem, hogy családom legyen. A férjem hasonló dolgokat mondott, mint a maga barátja. Épp a héten lesz egy éve, hogy kijöttem a rehabilitációs intézetből, egészséges testsúllyal és a lehetőséggel, hogy még az év vége előtt teherbe essek. Sajnos most még rosszabb a helyzetem. Egy fiatal lány így írt:

Húszéves vagyok, és amióta az eszemet tudom, evészavarokkal küszködöm. Márciusban végül anorexiát diagnosztizáltak nálam, és azóta egyfolytában kórházban vagyok. Most már gyógyultnak számítok, két héten belül kiengednek a kórházból. Ennek ellenére messze van a gyógyulás. Az agyam még mindig kínoz, minden egyes falatért, amit lenyelek. Továbbra is szenvedni fog miattam a családom és a barátaim, mert nem tudok szabadulni a betegség csapdájából. Önzőnek és gyengének érzem magam, de nincs kiút ebből az ördögi körből. Mindazonáltal tudom, hogy az evészavarokkal küzdő emberek mennyire határozottak tudnak lenni, és reménykedem, hogy mégiscsak képesek leszünk legyőzni az anorexiát. Köszönöm a cikkét. Bízom benne, hogy olyan emberek is elolvassák, akik nem értik ezt a betegséget. Sok szerencsét! Ne hagyja abba! Meglesz a családja, kiérdemelte. Míg ezeket az üzeneteket olvastam, eszembe jutott, milyen szerencsés vagyok, hogy elkerültem a kórházakat és a rehabilitációs kezeléseket. Az anorexia sokkal komolyabb, mint az én bajom. (Csaló lennék?) Egy középkorú asszony e-mailje: Elolvastam a cikkét, és sírtam. 43 éves vagyok, egy nyolc- és egy hatéves kislány édesanyja. Minden egyes nap gyűlölöm magam az önzőségemért, mert az anorexiát mindennél fontosabbnak tartom az életemben, de, mint tudja, ez egy rettenetes betegség. Soha, de soha nem választottam volna önként, hogy éppen anorexiás legyek. Talán éppen most lépek rá a nagyon lassú gyógyulás útjára. Egy másik nő ezt írta: Mintha a saját életemről olvasnék a lapokon. Az Oxfordon a vizsgákat épphogy csak sikerült letennem, a közös étkezésektől távol maradtam, az éhezéstől való függőség minden egyebet felülmúl… Igaza van, minden így eltöltött nap veszteséget jelent. Attól félek, egyszer majd visszanézek, és azt veszem észre, hogy elmulasztottam az egyetlen esélyemet az életre. De akkor már késő lesz. Megrekedtem egy csábító hang csapdájában, amely annyira

ismerőssé vált, hogy nem tudom többé, hol végződik az a hang, és hol kezdődik az enyém. Vagy hogy van-e még egyáltalán különbség köztük. Azt kellene tennem, amit Ön tesz; az Ön kihívása az enyém is. Elkezdenék enni, nem ugranék ki az ágyból, hogy sanyargassam magam, olyan szabályokat állítanék fel, amelyek nem fájdalmat okoznak, hanem segítenek. Egy kissé különösnek tetszik az érzés, hogy egy másik nő gondolataiban a saját énemet fedezem fel. Az evés az csak evés, mégis mindennél nehezebb, amin nem segít semmilyen terápia. Az evés önmagában az orvosság. Én is enni fogok, ha Önnek sikerül. Ez nagyon megfogott: Én is enni fogok, ha Önnek sikerül. Egy középkorú doktornő sorai: Kívánom Önnek, hogy sikerüljön! Mély benyomást tett rám, hogy milyen csodálatosan áll hozzá a betegségéhez, megpróbálok én is olyan erős lenni, mint maga. A sorai odavittek a hűtőhöz, és kényszerítettek rá, hogy kinyissam az ajtót, kivegyem az ételt, sőt hogy megegyem! Csak így tovább, erősebbek vagyunk a betegségnél, és olyan sok dolog van, ami után vágyakoznunk kell. Szorítok Önnek – és mindnyájunknak, akik megpróbáljuk. Bámulatosnak találtam, ahogy egy doktornő, az orvosi hivatásának élő nő a cikkemmel a kezében odalép a hűtőhöz! Néhányan úgy vélik, hogy azok, akik valóban karriert futnak be, nem szenvedhetnek evészavaroktól, de ez nem igaz. Egy pszichológus sorai: A cikke igen meggyőzően adja elő az evészavarok hatását. Sok szerencsét kívánok Önnek, de ha a kísérlet nem sikerül, kérem, ne önmagát okolja érte. Aggályaim vannak az ilyen valóságshow-s újságírással kapcsolatosan, a személyiség a nyilvánosság hatására óriási nyomás alá kerül, különösen mivel Ön a valódi személyazonosságát használta. Nagy érdeklődéssel fogom követni a cikkeit.

Rengeteg támogatást és bátorítást jelentett mindez, de a pszichológusnak igaza volt – óriási nyomást is. *** A lausanne-i hétvége után minden olyan valószerűtlennek tűnt. Miután az eufória elmúlt – a BBC Rádió 4 Nők órája című műsorában adott interjú és a kiadókkal való találkozást követően –, összeomlottam. Úgy írtam le, mint egy rövid szünetet, mivel így is érezem. Tíz év óta először sírva fakadtam, és nem bírtam abbahagyni. Hét napig egyfolytában a lakásban gubbaszottam. Túlságosan sebezhetőnek éreztem magam ahhoz, hogy kimerészkedjek. Nem vettem fel a telefont, és nem válaszoltam az e-mailekre. Nem ettem – erőszakos reakció volt arra az elhatározásra, hogy legyőzöm az anorexiát – és nem aludtam. Forró fürdőket vettem, és T. S. Elliotot olvastam (válsághelyzetben mindig jó), melegítőalsóban ténferegtem ideoda, és sírtam. Bámulatos dolog, amikor az ember képes arra, hogy újra és újra sírva fakadjon. Az a hét rossz volt, de azt hiszem azok a könnyek jelentették az első lépéseket a gyógyulás útján. Az anorexiával fagyossá és elszigeteltté válsz; ez egyfajta bezárkózási szindróma. Az ember még mutat némi érzelmet – megbánást, irigységet, kétségbeesést –, de csak olyan visszafogottan, szinte némán. A test vészhelyzeti üzemmódba kapcsol: csak a legfontosabb dolgokra fókuszál, spórol az energiával, életben tart. Amikor elmarad a menses, mivel a test már nem képes kihordani egy babát – nem meri vállalni a terhesség kockázatát –, minden felesleges érzelem felszívódik. Olyan kevés üzemanyagon működik, hogy abszolút semmi feleslege sem marad. Felnőttként váltam ilyen szélsőségessé – igazi Skorpió. Kapcsolatban maradtam az érzelmeimmel: szeretet és gyűlölet, izgalom, dráma, katasztrófák. Amikor az anorexia elkezdődött, mindez eltűnt. Mintha a természetes hangulatváltozások, a női hormonok, a menstruáció előtti szeszélyesség, a könnyek egyszerűen megszűntek volna létezni. Így hát, amikor sírni kezdtem, féltem, igen, de ugyanakkor mégis felszabadult érzés volt. Végre őszinte voltam magamhoz ezzel a betegséggel kapcsolatban, amelyet évekig tagadtam. Nos, most kezdenem kell ezzel valamit.

Nekem kell köszönetet mondanom mindazoknak ez embereknek, akik írtak nekem, hogy megköszönjék. Eltekintve a vegyes érzelmektől, a válaszok tükrében az az önző vágyam, hogy új életet kezdhessek, már nem is tűnt olyan önzőnek. Személyesebbé tette az erőfeszítéseimet, és küldetéstudatot adott. Az anorexia abban a hitben gyökerezik, hogy értéktelenek vagyunk, és ez egy átok. Nem érdemled meg, hogy a tested szükségleteire hallgass, hogy válaszolj az éhségre: alapjában nem érdemled meg, hogy egyél. Ez a sok ember, aki olvasta a történetemet, most követ erre az utazásra, és szurkol nekem. Megtaláltam az okát annak, hogy bízzak a gyógyulásban. Persze meg akartam mutatni a szenvedőknek, van remény arra, hogy jobban legyünk. Az a sor, amely valóban megindított, amit egyfolytában ismételgettem magamnak, ez volt: Én is enni fogok, ha Önnek sikerül. Ezért írnak az emberek hétről hétre e-maileket, mert az anorexia magányos és ijesztő, mert az úton megtett minden lépéshez megerősítésre van szükség. Én is enni fogok, ha Önnek sikerül. Ez volt az az ígéret, amelyet ezeknek az idegeneknek tettem, ez volt az az ígéret, amelyet ők tettek nekem. *** Éppúgy teszem értük is, mint magamért, mivel kétségbeesetten keresem a megoldást. Az anorexia egyszerre függőség és kényszer, agyi rendellenesség és támasz. A függőség szót használnom egyáltalán nem megy könnyen. Az én esetemben éhezésfüggésről van szó. A nyilvánosság elé álltam ezzel a kihívással, mivel nem tudtam, mi mást tehetnék: azt reméltem, segíteni fog ott, ahol minden egyéb – terápia, orvosságok, elhatározás – csődöt mondott. A kérdés, amelyet tíz éve kerülgetek, most újra megfogalmazódott: mennyi ideig terveztem az éhezést? Mindig büszke voltam rá, hogy becsületes vagyok, hogy világosak a gondolataim, tisztán fejezem ki magam, de az anorexia nyilvánvalóan önámításba kergetett. Amíg tagadtam mások és önmagam előtt, nem voltam képes megtalálni a másik utat. Valami felébresztett: talán a gondolat, hogy szeretnék egy gyereket, hogy így a harmincas éveimben végre meg akarom

találni önmagam, vagy csak egyszerűen a vágy, hogy újra részt vegyek az Életben. Tudtam, hogy az anorexia örökre csapdába ejtett. És itt volt Tom is. Még ha nem is hittem benne, hogy kigyógyulhatok az anorexiából, még ha nem is akartam megmenteni önmagam, de rá is kellett gondolnom.

2. fejezet SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA? Amikor Tommal találkoztunk, éppen nem akartam kapcsolatot, főleg pedig nem vágytam szerelemre. Őszintén szólva, ahhoz sem volt hangulatom, hogy szórakozni menjek. Fázós februári este volt, és én reggel 7 óta az irodában ültem. Akkoriban egy londoni kiadóvállalat megbízott szerkesztője voltam (21 éves korom óta dolgoztam a könyvszakmában, főleg a pszichológia és a társadalomtudományok területén). A munkám tele volt idegesítő megbeszélésekkel, és egyáltalán nem volt kedvem cseverészni és szórakoztatónak tűnni. Semmi másra nem vágytam, mint hogy hazabiciklizzek, vegyek egy forró fürdőt, és olvassak pár órát, mielőtt lefekszem. Fogalmam sincs, mi késztetett rá, hogy rögtön elsőre beleegyezzek egy randiba; saját magamra sem volt időm, nemhogy egy új barátra. Valamiféle kíváncsiság és az udvariasság legyőzte a vonakodásomat – kegyetlen dolog lett volna ezt a fiút az utolsó pillanatban kikosarazni, és kicsit érdekelt is. Mi a csudáért kezdtem bele? A kerítő szerepét anyám legjobb barátjának a lánya, Leo vállalta magára, akit évek óta nem láttam; így aligha nevezhetném közeli jó barátnőmnek. Kíváncsi voltam, mit talált Leo bennünk, ami miatt úgy gondolta, nekünk kettőnknek találkoznunk kell. Elhatároztam, elmegyek, de csak egy italra. Ha valami csodabogár vagy unalmas fickó, akkor egy fél órát csevegek vele, majd kimentem magam, gondoltam, vagy a mosdóba menekülök. A kék selyemtopomat és egy sötétkék farmert vettem fel (visszafogott, de szexi, arra az esetre, ha a találkozó jól sikerülne), egy leheletnyi parfüm, friss smink, és már készen is álltam az indulásra. Azon az éjszakán, míg az esőben megtettem az utat a Hammersmith Brodwayig, nem voltam éppen ideges, csak egy kissé kellemetlenül éreztem magam. Nem tudtam, mire számítsak. Őszintén szólva, arra gondoltam, hogy

az a férfi, aki vakrandira megy Hammersmithbe, csakis egy lúzer lehet. Fogalmam sem volt róla, hogy az a találkozás Tommal mindent megváltoztat. Kinyitottam a Lyric bár üvegajtaját, és egy pillanatra megálltam. Három vagy négy férfi is felnézett, de nem tudtam, kit is keresek. Talán csak egy pillanatig állhattam ott, de az is évszázadoknak tűnt. Egy könyvet lóbáló szemüveges fiatalember felpattant, és én rögtön tudtam, csakis ő lehet Tom. Alacsony volt, ízlésesen felöltözve, és valahogy ismerősnek tűnt. Kermit, a béka vagy Casper, a barátságos szellem? Nem, Andrew Marr, a rádiós műsorvezető – a szemüvege, a füle, az az ellenszenves komolysága rá emlékeztetett. Világoskék pulóvert viselt a tengerészdzsekije alatt, és kék farmert. Nem kerülte el a figyelmemet a drága bőrcipője sem. Első szavaink a bemutatkozás és a szabadkozás szokásos keverékei voltak, mint: Ön a… Maga biztosan… Remélem, nem várt rám sokat… Aztán egy kínos pillanat, amíg egy pohár bort rendelt nekem a pultnál. Leültünk a sarokban egy asztalhoz, a tompa fények mellett halk klasszikus zenét játszottak. Tom egy üveg Peroni felénél tartott, szóval, itt ülhetett már egy ideje, vagy talán nagyon ideges volt. Miután belekortyoltunk az italunkba, kezdtünk megnyugodni és feloldódni. Az első társalgási témánk természetesen ez a vakrandi volt – mindketten bevallottuk, hogy erős ellenérzéssel viseltetünk az ilyesmi iránt, és kiderült, hogy mindketten le akartuk mondani. Ez megtörte a jeget, és onnantól kezdve már nem voltunk többé csendben. Aztán egyszer, amikor a bárpultnál a következő italra vártunk, emlékszem, elmosolyodtam magamban, és azt gondoltam: Ő tehát Tom. Lehetne rosszabb is. Aligha volt szerelem első látásra; nem akartam letépni a ruháját, vagy elszökni vele, de élveztem az estét. Elvetettem a tervemet, hogy majd kimászok a mosdó ablakán. Az az első randi a Hammersmith metróállomásig tartó nem túl romantikus sétával ért véget. A fénycső kellemetlen kontraszt volt a Lyric bár lágy atmoszférájához képest, és elrontotta a hangulatot. A körülöttünk lévő embertömeg a Piccadilly irányába induló metróhoz igyekezett, és mi ismét kínosan éreztük magunkat, amikor elköszöntünk. Tom egy névkártya után kotorászott, de nem talált, így hát én adtam neki oda az enyémet. Az utolsó

metróval mentem haza. Azon tanakodtam, vajon mit gondolok róla, és akarok-e újra találkozni vele. Nem voltam benne biztos. Anyám, a barátaim, a testvéreim mind írtak SMS-t, vagy felhívtak: Na, hogy ment? Milyen volt Tom? Találkoztok még? Nem tudtam, mit válaszoljak. Emlékszem azt mondtam nekik: Sokat beszélgettünk. Azóta sem hagytuk abba a beszélgetést. *** Nem tudom, mikor éreztem először úgy, hogy szerelmes vagyok Tomba; talán fokozatosan történt, az első néhány hónap alatt. Egyre több és több időt töltöttünk egymással, és kibontakozott a szerelmünk. Terveket szőttünk a jövőről, a korai stádiumban lévő kapcsolatok bátortalan módjára. Megbeszéltük az ötleteinket, és elolvastuk egymás írásait, megosztottuk a könyveinket és a zenéinket, meglátogattuk egymás családját. Mindketten a szellem emberei voltunk, és lassan elkezdtünk megnyílni. De nem szándékoztam megosztani vele a problémáimat, főleg, ha az evésről volt szó. Ha őszinte akarok lenni, meglehetősen nehezteltem azért, ha valaki megpróbált benyomulni a magánéletembe. Kivéve, persze, ha ez nem csak az én problémám. Ez olyasmi volt, amit sokáig nem fogadtam el – az evészavaraim nem csak rólam szólnak. Szigorúan magánemberként úgy éreztem (és még mindig úgy érzem), hogy nem az anorexia számlájára írható, hanem egyszerűen az én döntésem, hogy eszem, vagy nem eszem. Én vagyok az, aki állandóan éhes, mi köze ehhez másnak? Apám életfelfogása – „Ne kérj bocsánatot, ne magyarázkodj” – nekem is napi mantrám lett, de tudtam, ezúttal nem fog működni. Nem játszhatom el azt, hogy minden rendben van, ha egyszer nincs. Az evéssel kapcsolatos felfogásom rajtam kívül álló eseményeket indított el, különösen a kapcsolataimban. Elhatároztam, hogy soha nem fogok vele az anorexiáról beszélni. Néhány hónappal a találkozásunk után természetesen felszínre került valahogyan. Tom egy országos lap utazó tudósítója, és akkor is éppen úton voltunk. (Az első együtt töltött évünkben 52 hétvégéből 47-et Londontól távol töltöttünk.)

Akkor éppen Koppenhágában voltunk, hogy szemügyre vegyünk egy új hotelt és fürdőhelyet. Egy luxushotel, wellnesskezelés és egy felfedezésre váró gyönyörű város? Tökéletesnek kellett volna lennie. De valahogy ez lett az a hétvége, amikor minden elromlott, és aztán csak egyre rosszabb lett. Talán a kimerültség okozta, vagy az élelemhiány, vagy a saját, depresszióra hajlamos természetem, de egész idő alatt ragaszkodtam hozzá, hogy forduljunk vissza. Emlékszem, míg a Heathrow repülőtéren várakoztunk, a mosdóban álltam, és majdnem elsírtam magam. Azt sem tudtam, hogy élem túl a következő öt percet, nemhogy az egész hétvégét. Nem jellemző rám, igaz, le-fel járkáltam, de nem tudtam sírni. A Londonból induló járatokat törölték a Csatorna felett uralkodó köd miatt; pénteken késő éjjel, zuhogó esőben érkeztünk Koppenhágába. Gyorsan vacsoráztunk valamit (Tom egy hot dogot, én egy banánt), kipakoltunk pár dolgot, és beestünk az ágyba. Tom kinyúlt felém, hogy megérintsen és átöleljen – előzőleg tíz napig Columbiában volt egy megbízással –, és jó éjszakát kívánjon. De a testem merev volt, és elhemperedtem tőle, képtelen voltam válaszolni. Nem akartam megcsókolni, nem akartam, hogy hozzám érjen. Ott feküdtünk a sötétben, majdnem leestem az ágy széléről, a paplanba kapaszkodtam, Tom keze mindvégig rajtam. Pár percig csendben volt, majd sóhajtott, és a csendes hálószobában hangosan a nevemen szólított. Semmit sem szóltam, vártam, és azt kívántam, bárcsak elaludna. Felém nyúlt, és megcirógatta hátul a nyakam, egy hajtincset csavargatott, és én semmit sem éreztem. Olyan csönd volt, hogy szinte a pislogásunkat is hallottam. Kiabálni akartam, el akartam menni. Tom végül megszólalt: „Emma, kérlek. Mi a baj?” Semmit sem mondtam. „Hiányoztál, nagyon vágytam utánad, kedvesem. Majdnem két hétig távol voltam tőled, és semmi mást nem akarok, csak a karomban tartani téged.” Ez nehéz lehetett Tomnak – azokban a korai időkben nem mondott túl sok romantikus dolgot, habár most már egész jól csinálja. Még mindig nem tudtam, mit mondhatnék. Nem a szexszel volt bajom, csak egyszerűen nem

akartam senkihez és semmihez közel kerülni; nem akartam, hogy átöleljenek. Úgy éreztem, eltörnék. Egy örökkévalóságig feküdtünk ott csendben. Azután hozzáhajoltam, és megcsókoltam a homlokát. Kézen fogtam, és úgy feküdtünk ott a hatalmas baldachinos ágyban, kéz a kézben. Tíz perc múlva Tom egyenletes légzéséből tudtam, hogy elaludt. Ébren feküdtem, agyamban ide-oda cikáztak a gondolatok. Lehetetlennek tűnt számomra, hogy valaki, aki ilyen fáradt, nem tud elaludni, de soha nem tanultam meg, hogyan kapcsoljak ki. A következő pár óra ott Koppenhágában, életem legrosszabb emléke, amire csak emlékszem. Érdekes, hogyan érezhettem magam ennyire magányosnak, miközben ilyen közelségben feküdtem valakihez. A kimerültségből bosszúság lett, néztem Tom arcát, ahogy aludt, olyan nyugodt volt és békés, majd jött a kétségbeesés. Hajnali 5 körül felkeltem, magam köré tekertem egy fehér takarót, és kinyitottam a vészkijárat ajtaját. Hideg volt, és még mindig esett. Leültem odakint, a fémlépcsőre. Sokkal később Tom jelent meg az ajtóban, kissé még álomittasan. Próbált becsalogatni a melegbe, vissza az ágyba, de nem tudtam elmozdulni a hideg fémlépcsőről. A fejemet a kezembe hajtva ültem, ő pedig átölelt. Szédültem az alváshiánytól (nemcsak ez az éjszaka hiányzott, de ezt megelőzően a soksok hét és hónap), és képtelen voltam bármit is mondani. Minden reménytelennek tűnt; minden olyan sivárnak látszott, mint a reggeli szürkeség. Valahol Tom még mindig gyengéden beszélt hozzám, azt magyarázta, hogy változtathatunk a dolgokon, segítséget kérhetünk; dörzsölgette a kezem, hogy felmelegítse, de semmit sem éreztem. Hosszú időn át ment ez így, borzongtunk a könnyű fehér takarókban, feje a vállamon pihent. Világos pillanataimban azt gondoltam: Szegény Tom, ez nem az a romantikus kirándulás, mint amit eltervezett. Ott azon a hajnali órán, a fémlépcsőn ülve, az esőben történt, hogy végre beszélni kezdtünk az anorexiáról. ***

Tom olvasott valamit az interneten az álmatlanságról, hogy megértse, mi is zajlik itt, és volt egy-két elmélete a dologról. Az én esetemre, a diétámra. Azt mondta: „Em, rengeteget tornázol, és néha egész nap nem eszel semmit. Nem vagyok szakértő, de azt hiszem, néha úgy fekszel le a nap végén, hogy a tested teljesen mínuszban van; aztán nem tudsz leengedni, nem tudsz pihenni. Többet kellene enned napközben; egyszerűen fel kellene töltened az energiaraktáradat. Ha rendszeresen eszel, akkor éjjel ki tudsz kapcsolni, és tudsz pihenni is. Nem gondolod?” Közelebb járt a problémához, mint gondolta, én pedig rábólintottam, erőtlenül, csendesen. Most már világosan látom, ez volt az első alkalom, amikor a betegségemről beszéltünk. Lecsupaszítva éreztem magam, mintha a gondolataimban olvasott volna. Elmagyaráztam Tomnak, csupán a tényekre szorítkozva, hogy nem tudok aludni. És nem bírok felállni és lefeküdni, és nem tudok lemenni reggelizni, mivel egyszerűen nem vagyok rá képes… Türelmesen végighallgatta ezt a monoton magyarázatot, végül kézbe vette az irányítást, becipelt a fürdőszobába, és készített nekem egy habfürdőt. Csodálatos dolog, hogy olyan egyszerű valami, mint egy csésze kávé vagy egy forró fürdő mentőkötél lehet a válságos pillanatokban. Máskülönben hogy léphetnénk tovább? Azt hiszem, ez különbözteti meg az embert az állattól. Beültem a kádba, és Tom becsukta az ajtót. Hallottam, hogy le-föl járkál a szomszéd szobában. (Hibásnak érezném magam, ha nem takarítottam volna már annyi hotelszobát utána – nedves törülközők a fürdőszoba kövén, borospoharak szanaszét a hálószobában.) Szégyelltem magam az éjszaka történtek miatt. Nem voltam hozzászokva, hogy valaki lássa a gyengeségemet. Bemártottam a mosdókesztyűt az illatos, forró vízbe, és ráborítottam a fejemre, rányomtam az arcomra, a homlokomra, megmasszíroztam vele az égő szemgödreimet. A gőzölgő borogatás alatt sötét volt és meleg. Ott akartam maradni a kádban, csukott szemmel, elbújva a mosdókesztyű mögött. Csupán egy forró fürdő volt, de megmentett. Amikor fürdőköpenybe burkolózva leültem a bevetett ágyra, Tom lement a reggeliért, gondosan kiválogatta azokat az ételeket, amelyekről tudta, hogy én is megeszem. Egy párhuzamos univerzumban – ahol nincs anorexia – dán

süteménnyel és croissant-nal kezdeném a reggelt, vajas pirítóst és eperdzsemet, mogyoróvajas kenyeret, fánkot vagy friss kiflit ennék. Igen, szeretem az ételeket – ugyanazokat a finom ételeket, amelyeket mindenki más. De nem bírom őket megenni. Ehelyett több liter kávét ittam, és egy tál gyümölcsöt ettem: ananászt, pár szelet kivit és epret. Csodálkoztam, mennyire ízlik, és mennyire kiszáradtam az evés- és alváshiány miatt. Tom figyelt, hogy elegendő kávém legyen, azután gyorsan evett: két szelet pirítóst és egy barna kiflit sajttal, sonkával. Hogy volt képes ezeket megenni? Az egyik hülye és zavaró gondolat, ami egy evészavarosnak eszébe jut: Miért olyan mohó? Hogy tudja megenni ezt a rengeteg ételt, és mégis ilyen vékony, miközben nekem éheznem kell? Mérgesen beleharap az ember egy másik almába, és nem gondolja át, hogy valójában senki sem akadályozza őt az evésben, a többiek mindent megtennének azért, hogy ő is megegye ezeket az egészséges dolgokat. Reggeli után lekuporodtunk az ágyra a hálószobában, és beszélgettünk, fejünk összeért a párnákon. Tom felemlegette az életem pozitív, jó dolgait, és mindazt, ami még ránk vár. Először beszélt gyerekekről. „Ne felejtsd el, mennyire szereted a gyerekeket; csak gondolj bele, milyen csodálatos lenne, ha saját gyerekünk születne.” Észrevettem, arról beszél, hogy nekünk kettőnknek lenne gyereke, és a szívem erősebben kezdett kalapálni. Tom folytatta: „Emlékszel arra a családra tegnap a repülőtéren? Amikor láttam, hogyan játszol azzal a kisgyerekkel, az annyira megható volt, Em. És láttalak Katie gyerekeivel” – a nővéremnek három gyereke van, két lány és egy újszülött kisfiú. „Láttam a kis Theót a kezedben, és tudtam, született anya vagy.” Nem akartam elrontani ezt a pillanatot, olyan különleges volt, de tudtam: meg kell mondanom neki az igazat. Sikerült valami olyasmit mondanom, hogy van valami, amiről tudnia kell, hogy nekem most éppen nem lehet gyerekem. Nem emlékszem rá pontosan, mit mondtam, de jóval egyszerűbben hangzott ahhoz képest, amit éreztem, és még mindig érzek. Tom kérdezett pár dolgot; nyugodtan, gyengéden. Azt mondta, támogatni fog benne, hogy többet egyek, egy kicsivel mindig többet. Természetesen féltem; az evés minden gondolata veszélyeztette makacs önállóságra törekvésem. Azt

mondta, nem fogok elhízni, de ennem kell, hogy termékeny legyek, hogy alhassak, hogy boldogok lehessünk. Fontos volt, hogy beszéljünk erről, most már tudom, de istenemre, úgy éreztem magam, mintha mindenki engem bámulna. Tudtam, hogy nem titkolhatom örökké ezt a dolgot; ez az, amit a felnőttek tesznek: súlyos dolgokról beszélnek. Tom nem ítélt el, nem vetett meg; valójában nem is tűnt meglepettnek. Már észrevette, milyen keveset eszem, és milyen sokat mozgok; megértette homályos utalásaimat arra, miért nem működik a petefészkem. Elmondtam, hogy ez csak időszakos és visszafordítható: az orvosaim szerint nem vagyok meddő, csak alultáplált. Tom egyfolytában azt mondogatta, hogy szeret, és bármit megtesz, hogy segítsen nekem a gyógyulásban, még ha hosszú ideig tart is. Most, hogy az evészavaraim kiderültek, csodálkoztam rajta, hogy így beszélünk róla. Egy kicsit óvatosan válogattuk meg a szavakat, de végre beszéltünk róla. Alacsony testzsírszázalékról, túlzásba vitt egészséges életmódról (ó!), túl sok testmozgásról, de egyszer sem mondtuk ki az anorexia szót. Valójában sosem mondtuk ki, amíg a The Timesban meg nem jelent nyomtatásban. *** A hétvége további részében úgy éreztem, mintha levedlettem volna a régi bőrömet: csupasz voltam. Amire most emlékszem Koppenhágából – az ökohotel, a szauna, a biciklizés esőben a Christianián –, az az idő Tommal, az új kezdet. Azóta a rettenetes éjszaka és reggel óta a nyitottság új szintjére léptünk. Milyen csodálatos: ez a férfi olyannak fogad el, amilyen vagyok. De ez nem tart örökké – semmi sem tart örökké. Néha boldognak érzem magam, hogy ő megért engem, hogy bármi áron szeret, máskor meg dühös vagyok, amiért betolakszik a magánéletembe. Szorongások gyötörnek, azt gondolom, Tomnak csak gyengén, megtörten van rám szüksége. A férfiak csak ilyenkor érzik magukat hasznosnak: a rosszullétem hasznos célt ad neki, talán hogy megmentsen önmagamtól? Talán ez az, ami lehetővé teszi

számára, hogy elérjen úgy, oly módon, ahogy egyébként a magam köré épített betonfalak nem tennék lehetővé. Néhány nappal azután, hogy visszatértünk Koppenhágából, beszéltem a nővéremmel, és megpróbáltam elmagyarázni neki, mennyire reflektorfényben érzem magam. Ha most visszagondolok arra a beszélgetésre Katie-vel, látom, mennyire ijedt voltam. Nem annyira Tomra voltam mérges, inkább a gyógyulástól féltem; a régi félelem az őszinteségtől: hogy valaki segít nekem, hogy valaki rákényszerít, hogy szembenézzek a betegségemmel. Helyes volt, amit tettem? Megosztani vele mindent, míg végül nekem semmi sem marad? Valahányszor az evésről, a testsúlyról, az egészségről beszélgettünk, úgy tűnt, mindenre nyitott vagyok. Ezt mindig is nehéznek találtam: tüskés voltam, rosszul éreztem magam a bőrömben. Piszkált a dolog, hogy olyan sokat tud rólam: miután kitárgyaltuk az anorexiát, semmi sem maradt a privát szférámból. Miért kell neki mindent elmondanom csak azért, mert viszonyunk van? Néha úgy éreztem, kivetkőzök magamból; el akarok rohanni, jó messzire. Még most, két évvel később is hiányérzetem van. Miért beszélgettünk – miért nyíltam meg neki Koppenhágában? Rákényszerültem, hogy megosszam ezt vele, és gyűlöltem – ez az én saját problémám, az én külön bejáratú poklom. Most, ha evésről beszélünk, akkor az olyan szokványos: Kicsit fel kell téged hizlalnunk. Hozok neked egy szendvicset. Ígérd meg, hogy nem hagyod ki az ebédet. Soha nem akartam senkitől segítséget kapni, soha nem is kértem. Tommal elég zavaros a kapcsolatunk, de rengeteg boldogság is van benne. Vég nélkül beszélgetünk, nevetünk, olvasunk, írunk, mindig újabb és újabb kalandokat keresünk, vagy új tervekkel hívjuk fel egymást, fekszünk az ágyban vagy együtt fürdünk. Mindezt teljesen egyedül értem volna el? Nem vagyok benne biztos. Kapcsolatom Tommal sok szempontból a gyógyulásom része. Eltekintve a rossz tulajdonságainktól – az én makacs függetlenségi vágyamtól és az ő irracionális féltékenységétől (minden férfira féltékeny, aki egy mérföldnél közelebb kerül hozzám, minden férfi barátomra, kollégámra, ismerősömre

vagy idegenekre) –, többnyire működik köztünk a dolog. Azon az esős februári estén, azon a nehezen induló vakrandin megtaláltuk egymást, és azóta is együtt vagyunk. Egyetlen kapcsolat sem lehet tökéletes, és azt hiszem, mi most tanuljuk, hogyan kell kompromisszumokat kötni. *** A múlt héten, egyik reggel például fellángolt az optimizmusom. Általában a januárt tartom az év legszörnyűbb hónapjának, de ebben az évben pozitív gondolataim támadtak, tele reménységgel: új év keződik, és elhatároztam, hogy előrelépek. Éjjel Tomnál maradtam, a reggelizőasztalnál ültünk, újságot olvastunk, és megbeszéltük a szalagcímeket. Mindketten morogtunk, hogy dolgozni kell menni, kortyolgattuk a kávénkat, és ettünk – én epret, Tom meg lekváros pirítóst. Rosszul aludtam, és később majd kijön rajtam a fáradtság, de abban a pillanatban sehol sem lettem volna szívesebben, mint ott. Nézem Tomot, a haja nedves volt még a zuhanytól, kék pólóban és farmerban ült, úgy falta a pirítóst, mintha az bármelyik pillanatban elszaladhatna előle, és hirtelen elöntött a boldogság. Oly sok év után, amikor a saját légüres teremre vigyáztam, most jó érzés volt átlagosnak lenni: ülni egy asztalnál, együtt reggelizni, egy másik emberrel kezdeni a napot. Elbicikliztem a munkahelyemre. Két órával később ezt az e-mailt kaptam: „Em, tökéletesen hiszek benned. Tele vagyok reménnyel a jövőnket illetőleg, és remélem, te is… A legjobb módja, hogy elkezdjem a napot, ha melletted ébredek reggel. Ha arra a sok-sok évre gondolok, amit nélküled éltem le, mintha egy másik lét, egy másik bolygó lett volna. T x” Olyan sok dolog van, amiért megéri harcolni; ha van egy jó kapcsolatunk, akkor az éri meg legjobban. Tom és én sok mindent végigcsináltunk már, de ha akar, marad, ha akar, megy; felnőtt ember, az ő döntése. Emlékszem Jack Kerouac Úton című könyvének egyik sorára: „Semmi mást nem tudok felkínálni, mint saját zűrzavaros énemet”… és csodálkozom, vajon miért marad mellettem… de kezdem megérteni, hogy a legtöbben így érzünk időnként: egy kicsit összetörve, egy kicsit zavartan.

Ha van bármi értelme a szerelemnek, akkor biztosan az, hogy jobb emberré tegyen minket – kedvesebbé, nemesebbé. Ha Tommal vagyok, sokkal kedvesebb emberré válok, legalábbis a számára. Minden egyes nap megpróbálok egy kicsit kevesebbet gondolni magamra, és többet rá, hogy legyűrjem a depressziót és a betegségemet. Bárki, akinek a közvetlen környezetében volt ilyen betegség, tudhatja, hogy az anorexia nem egyszerűen étkezési probléma. Nem csak az evéskor jelentkezik. Állandó konfliktus, örökös belső harc. Igen, mintha saját magamnak üzentem volna háborút. Gyakran eszembe jut a dédnagynéném, Virginia Woolf, aki azt írta az Éjre nap című könyvében: „Természetesen, rosszul viselkedem, de nem szabad megítélni az embereket a viselkedésük alapján. Nem élhetjük le az életünket úgy, mintha mérőszalaggal mérnénk, mi jó és mi rossz.” Ne értsenek félre: nincs bocsánat. Felelős vagyok mindenért, amit teszek vagy mondok. Nem próbálom az anorexiát a rossz viselkedésemmel magyarázni, de emlékeztetőül mondom: ez nem egy rosszul sikerült diéta, hanem egy mentális betegség. Mentális betegség, nyavalya, kór – soha nem gondoltam volna, hogy egyszer én is megtapasztalom. Nem élveztem az orvosokkal és a pszichiáterekkel folytatott konzultációkat, és nem gondolok magamra áldozatként. De ki tudja, mit tartogat számunkra az élet – és ki tudja, kibe szeretünk bele? Tudom, ez óriási lecke Tomnak, de vagyok, aki vagyok, és az állapotom is az, ami. Gyatrán hangzana, ha azt mondanám, nem én választottam az anorexiát? Most van választásom, és ez a gyógyulás. Tehát, megpróbálom.

3. fejezet CSALÁDI KÍNOK Más oka is volt annak, hogy így kiadtam magam: a családom. Az, amit magamban átéltem, nem volt olyan szörnyű, mint végignézni, mit teszek közben a többi emberrel: az állandó aggódás az arcukon; a felkínált étel elutasítása; a tehetetlenségük, hogy segítsenek nekem. A legrosszabb az volt, hogy végig kellett néznem, mit tettem a szüleimmel, és mit tesz az anorexia egy családdal. Anyám és apám állandóan rettegett anorexiás csemetéjük minden újabb változásától, soha nem tudták, mi jön legközelebb, mennyi ételt tudok még kiiktatni az életemből. Egy olyan betegséghez képest, amely ennyire az önpusztításra épül, az anorexiának meglepően hosszú csápjai vannak. Azt hittem, ez az én saját problémám, de hamarosan túllépett rajtam, belerágta magát a családom szívébe. És miközben saját privát harcomtól szenvedtem, nem én voltam az egyetlen, akinek ezt végig kellett szenvednie. Emlékszem, azokban a korai években, amikor a legvékonyabb voltam, 20 évesen, egyik este az ágyban feküdtem. Nem tudtam aludni, mert egész nap nem ettem: marta a gyomromat a görcs és a gyomorsav, a csontjaim fájtak a matracon, képtelen voltam kényelmes helyzetbe tornázni magam. Végül felkeltem, és lelopakodtam a konyhába egy forró italért, valami kalóriamentest kerestem, hogy csillapítsam az éhséget. A konyhában égett a villany, így megtorpantam a nappaliban, a szüleim még ébren voltak, és nem akartam őket zavarni. Amikor megfordultam, hogy felmenjek a lépcsőn, hallottam, mikor anyám azt mondta apámnak: „…de olyan tehetetlennek érzem magam, ahogy látom, hogy éhen hal.” Hogy voltam képes ezt végighallgatni és folytatni az éhezést? Tudom, mennyire önző dolog volt (és még mindig az), mennyire énközpontúnak tűnik. Mondhatnám, a tagadás időszakában voltam, de ez nem ilyen egyszerű. Tudatában voltam, mekkora fájdalmat okozok a szüleimnek, de egyszerűen

nem vettem róla tudomást. Még ha abba is akartam volna hagyni, akkor sem tudtam volna, hogyan kell. Egy szóval az anorexia erősebb volt, mint minden egyéb. Azon a karácsonyon mind fizikailag, mind mentálisan igen rossz állapotban mentem haza az egyetemről. Az alig kétórás utazást Oxfordból kínszenvedésként éltem meg: keservesen hideg decemberi nap volt, és majd megfagytam a hosszú télikabátomban. A buszmegállóból gyalog mentem a szüleim camdeni házához, dülöngéltem a széllel szemben, mint egy öreg néni. Mindössze 38 kilót nyomtam, és tudtam, hogy bajban vagyok. Csodálkozva emlékszem vissza, hogy voltam képes megtéveszteni a szüleimet, és hogy tudtam szabotálni az evést a következő néhány hétben. Alice-t, a húgomat már hónapok óta nem láttam – a barátjával, Simone-nal Rómában él. Majdnem két évvel fiatalabb nálam, nagyon közel állunk egymáshoz, és én alig vártam, hogy láthassam. Al kinyitotta a bejárati ajtót, téli barnasággal, divatos olasz farmerban, hozzám rohant, átölelt, és könnyekben tört ki. Amikor utoljára látott, még karcsú voltam, most meg itt ez a csontváz. Persze, beszélt anyával, míg Olaszországban volt, tudta, hogy anya aggódik a súlyom miatt, de más volt mindezt a saját szemével látni. Most februárban, a gyógyulás és a kihívások évében, kérdeztem Alt, mire emlékszik abból a sok évvel ezelőtti estéből. Azt válaszolta: „Olyan voltál, Em, mint egy kis veréb, olyan törékeny – mintha mindjárt kettétörnél. Átöleltelek, és olyan vékony voltál, hogy megijedtem.” A súlyveszteség igen gyorsan végbemegy, ha egyszer az anorexia magával ragadt. Azon a télen a szabadesés állapotában voltam. Vajon ezt akkor is tudtam, vagy csak utólag látom így? Azt hittem, jól titkolom: több réteg ruhát hordtam, részben azért, hogy elrejtsem az alakomat, részben azért, hogy megőrizzem maradék testhőmet. Cicanadrágokat húztam a farmer alá, mellényeket, topokat, kardigánokat, sapkákat. Mindig tettem sálat a nyakamba. Persze senkit sem tudtam becsapni – minél több ruhát hordasz, annál jobban lötyögnek rajtad, és annál véznábbnak látszol. Egyszerűen nem tudtam felmelegedni. Emlékszem, az egész ünnepet vagy a radiátor mellett kucorogva töltöttem a nappaliban (a

hátamat melengetve), vagy fáztam a forró fürdőben, vagy az ágyamban feküdtem két paplan alatt. A büntetés óriási, és olyan sok a rossz emlék! Habár mindvégig külön éltem – először az egyetemen laktam, aztán a saját londoni lakásomban –, a betegség mégis megfertőzte a családomat. A húszas éveim elejéről származó valamennyi emlékemben felsejlik a szüleim aggódása – és a saját eltántoríthatatlanságom, amellyel mindezt rájuk zúdítottam. Ahogy rám néztek, szemükben állandóan ott rejtőzött félelem és a néma könyörgés. De mit tehettek? Mindent megpróbáltak. Hamar megtanulták, hogy lehetetlenség evésre kényszeríteni, tudták, hogy hiába szekálnak vagy biztatnak gyengéden, a végeredmény ugyanaz. Végig kellett nézniük, ahogy a gyerekük egyre vékonyabb lesz, és megtagadja az evést. Utálatos dolog ilyet tenni azokkal az emberekkel, akiket szeretünk. Azt hiszem, különösen apámnak volt nehéz. Apa 1927-ben született, és régi vágású úriember: valahányszor egy nő belép a szobába, mindig felpattan, este 6 után soha nem hord barna cipőt; nem érti, miért járkálnak az emberek a nadrágjukon kívül lógó ingekben. Bár ő a legfittebb, legerősebb nyolcvanéves, akit csak ismerek – még mindig maga vezeti a kiadóvállalatát, biciklivel közlekedik egész Londonban, megjavítja a tetőt, a villanyt, a vízvezetéket, és amire csak anyának szüksége van –, apám akkor is egy másik világban él. 16 éves korában megszökött a buckinghamshire-i előkelő otthonából, otthagyta Oxfordot, és lovas katonának jelentkezett. A Királyi Fegyveres Erők kapitánya lett, aktív szolgálatot teljesített Egyiptomban és Palesztina angol övezetében. Mikor gyerekek voltunk, mindig kértük, meséljen a háborúról, és amikor arról beszélt, hogyan irányította az embereit, a szívünk csak úgy dagadt a büszkeségtől. A második világháborúban is sok mindent átélt: a szülei öngyilkosságát és az első, egy idősebb olasz színésznővel kötött viharos házasságát. (Azután egy napon besétált a British Library olvasótermébe, meglátott egy gyönyörű, miniszoknyás lányt – anyámat – méhkasszerű sötét frizurával és Kleopátra-szemöldökkel. Kinyitotta előtte az ajtót, meghívta egy kávéra, és beleszeretett. Az igaz szerelemhez vezető út nem volt éppen sima, de végül összeházasodtak, és öt gyerekük született.)

Más szóval, apám sokat élt. De minden tapasztalata ellenére úgy vélem, az anorexia igazi titok előtte (mint a legtöbb férfi előtt). Amikor apa fiatal volt, a nullás méret vagy a testképzavar egyszerűen nem létezett. Abban az időben a fiatal nők Marilyn Monroe-k akartak lenni; domborulatokat, melleket akartak, nem kockahasat és fiús csípőt. Az 1940–50-es években a homokóra alak volt a szexi, nem ez a modern, androgün, elöl deszka hátul léc forma. Apa a két háború közti generáció szülötte, az ésszerűség, a szükség, a veszteségek, az áldozatok, a valódi éhezés generációjáé: miért akarna valaki önként lemondani az egészséges étkezésről? Anyám és én gyakran tréfálkoztunk azon, hogy én soha nem fogok hozzámenni a tökéletes férfihoz, mert ő már hozzáment. És ez az igazság: nem mintha hozzá akarnék menni az apámhoz, de egész életemben olyasvalakit kerestem, mint ő, olyan nemes lelkűt, szeretetteljest. Bármit megtenne értünk, különösen a lányaiért, de az anorexiával szemben tehetetlen volt. Szenvedett attól, ahogy nézte a harcomat ezzel a láthatatlan mentális betegséggel (és a nagyon is látható következményeit). Emlékszem rá, hogy apám mindenféle finomságot vásárolt nekem – hogy evésre csábuljak. Mintha a finom ételek le tudnák győzni az evészavarok irracionalitását. Nem hagytam magam „elcsábítani” – ez olyan valami, amit az anorexia nem enged meg. Még a hosszú, végigdolgozott nap végén, a leghidegebb téli estéken is felvette tengerészkék gyapjú nagykabátját, és elsétált a Camden High Streetre. Most is összeszorul a szívem, amikor arra gondolok, ahogy visszajön a Marks & Spencertől azzal a kosárnyi finomsággal. Belép a házba, a sötét, szeles utcáról beenged egy kis hideg fuvallatot, aztán mosolyog, és engem hív: „Emsie”. Ott ülök a konyhában, a nagy faasztalnál – annál az asztalnál, amelynél Leonard és Virginia Woolf megalapította a Hogarth Presst, az asztalnál, amelyen kiadásra készítették elő T. S. Eliot A puszta ország című versét, és amely az elmúlt harminc évben annyi családi ebédnek és vacsorának adott helyet. Apám rám talál, amint kávét iszom, a radiátornál kuporgok, és a Chaucer-fordításra koncentrálok, hogy eltereljem a figyelmem a mardosó éhségről. Kipakolja a M&S zöld bevásárlószatyrát: francia sajtok – Brie és Camembert –, csodálatos saláták, meleg kenyér, friss sütemény, finom sütik: minden csak azért, hogy egyek

végre. Olyan csodálatosan illatozik, én meg lassan éhen halok, ott ülök, és rettegek. *** De ez a terror nem hárítja el a család evésre buzdító próbálkozásait, nem is gondoltam. Február és március tele van családi születésnapokkal, ami azt jelenti, hogy hatalmas születésnapi ebédeket tartunk a szüleim házában. Ilyenkor például látom, hogyan esznek a bátyáim vagy apám, és ez nagyon különbözik attól, ahogy a nők esznek. Mintha a férfiak csak úgy egyszerűen befalnák az ételt. Ahogy nézem őket, az ételre gondolok – a testünk és agyunk üzemanyaga, élvezetes dolog, finom. Gyakran a tányérjuk fölé hajolnak, valósággal ráfekszenek: az egész étkezés olyan piszkosan, hanyagul zajlik. Igen, néha úgy néznek ki, mint az ősemberek: nyalogatják az ujjaikat, felitatják a szaftot a kenyérrel, kicsi, határozott falatokat esznek, egymás után lenyelnek mindent. A nők másképp esznek, tudom; a férfiak nem magyarázzák meg, hogy ők nem is éhesek, és nem játszanak az étellel. Nem tartanak szünetet, nem teszik le időnként a kést, villát, hogy beszéljenek egy kicsit, mivel beszéd helyett a szájukat tömik. Másrészt sok olyan nőt láttam már, akik valamilyen finom ételt rendelnek, ami nem is olyan nagy mennyiség – egy darab füstölt halat egy kevés egyszerű salátával –, azután ezt az étkezést is végeérhetetlen fecsegéssel nyújtják el. Nem is csoda, hogy az ilyen ebédekhez hatalmas pohár fehérbort szolgálnak fel. Egymagamban nem tudok ilyen társas ebédeket lebonyolítani, a barátaim pedig már régen leszoktak arról, hogy meghívjanak ebédre. Elmegyek néha a kávéházak és az éttermek mellett, ahol a nők hatalmas tányér saláta mellett üldögélnek és csevegnek, és azt kérdezem magamtól: Ez minden, amit esznek? Falánknak tűnhetek – de hát nem ők azok, akik éhesek, és meg akarnak állni egy szendvicsre hazafelé menet? Általában a férfiak nem törődnek azzal, mit csinál a többi férfi – esznek, aztán abbahagyják. Azt rendelik, amit szeretnének, és nem azt, amit a barátjuk rendel. A nők jobban odafigyelnek arra, mit rendel a barátnőjük – és

sokkal fontosabb nekik, mit esznek, és mit hagynak a tányérjukon (vagy mit dugnak el a salátalevél alá). Ha egy férfi sült krumplit rendel, akkor meg is eszi, de otthagyja, ha nem éhes. Gyakran láttam Tomot, hogy hamburgert rendelt sült krumplival. De különösebben nem érdekelte a dolog, ha jóllakott a hamburgerrel, otthagyta a krumplit. Sose nézegette, nem babrálgatta, hogy aztán egyet-egyet lopva a szájába tegyen. Vagy megeszi, vagy nem, és nem játszadozik vele. A bátyáim és apám is sok mindent megtanítottak az evésről. Élvezd az ételt, és hagyd abba az evést, ha tele vagy. Nem kell a sok hűhó. Biztosan ez a válasz az elhízásra is, az anorexiára is, és az érzelmileg irányított evésre is – az étellel való természetes kapcsolat; a felelős magatartás az étvágyunkkal szemben? Bárcsak ilyen egyszerű lenne a magyarázat az anorexiára! Csak így tudom megvilágítani – minél kevesebbet eszel, annál jobban félsz az ételtől; minél többet éhezel, annál inkább függővé válsz az éhezéstől, ettől a hatalmas ürességtől. Mit ad az anorexia, mi ez a hatalom? Fokozza az endorfin- és az adrenalintermelést; tiszta, egészséges érzetet kelt, a siker érzését, az ellenőrzés látszatát. Az éhség drog. Felejtsük el a kokaint, felejtsük el az Ecstasyt, ez a legszédítőbb dolog, amit csak ismerek. Ha logikusan nézzük, az éhség legyengít és eltompít, nem igaz? De nem az anorexia: ez a mánia mindig arra sarkallt, hogy gyorsabban fussak, hogy tovább biciklizzek, hogy késő éjszakáig fennmaradjak, hogy többet olvassak, hogy kevesebbet egyek. Minél régebben csinálja az ember, annál inkább belátja, hogy az anorexiások emberfeletti teljesítményt nyújtanak. Nem tudom, mi hajtott előre ezekben az években, de úgy tűnik, nincs vége. Egy olvasó egyszer azt írta nekem, hogy egy héten át megpróbálta ugyanazokat az ételeket enni, amiket az anorexiás barátnője (zöldségeket, gyümölcsöket), csak hogy kipróbálja, milyen. Nem tudom, mi volt a célja: bebizonyítani a barátnőjének, hogy keveset eszik, vagy meg akarta érteni az étkezési szokásait? Az első este szédült, és igen nyomott kedvében volt – egy egész napig csak szőlőt és répát evett, és komolyan azt hitte, elájul a metrón,

amikor hazafelé ment a munkából. A kísérlet félbeszakadt, mint írta, mindkettőjük nagy megkönnyebbülésére. És most meg vagyok lepődve, hogy nem mindenki anorexiás. Az anorexia biztonságos és mérhető: irányít. Egy ilyen kiszámíthatatlan világban az egyetlen logikus módja az életben maradásnak. Az én ételhez való megközelítésemben: minden kiszámított falat katonás rendet és rendszert jelent, nem pedig zavart vagy abnormalitást. Félek attól, hogy úgy egyek, mint mások: sebtében, észrevétlenül bekapott csokis kekszek, váratlan születésnapi torták az irodában, gyorsan legyűrt szendvicsek a megállóban a buszra várakozva. Hogy lehet így enni? Ezeket a soron kívüli falatokat – a meg nem tervezett evést – zavarba ejtőnek, kiszámíthatatlannak találom. A dietetikus szakemberek régóta tudják, milyen hamar elfelejti az ember, hogy mit evett, mennyire alábecsüli a napi étel elfogyasztott mennyiségét. A problémáim abban gyökereznek, hogy ellenőrzésre van szükségem, és természetesen abban az örökké jelen lévő félelemben, hogy elengedem magam. Őszintén szólva, úgy gondolom, a többiek kezéből kicsúszott az irányítás. Nem tudok kikapcsolni, ha evésről van szó – állandó kockázat számomra, egy villogó vörös lámpa, amikor óvatosnak kell lennem. Látom, ahogy az emberek ropit esznek, miközben az utcán sétálnak, vagy egy borozóban mogyorót ropogtatnak, és én egyszerűen nem vagyok erre képes. *** A gyógyulás és a felnőtté válás része, ha elfogadom, hogy tévedtem. Ilyen egyszerűen. Bármennyire is úgy hiszem, hogy az ételhez való (elutasító) viszonyom helyes, és mindenki más téved és elvesztette az ellenőrzést, el kell fogadnom, hogy a világ ezt másképpen látja. Bármit is gondolok, hogy az helyes – az rossz. Ez tarthatatlan. Az anorexia tönkreteszi az emberi kapcsolatokat, és aláássa az egészséget. Bezár a saját magunk által felépített börtönbe, és elszigetel a családunktól. Elég kárt okoztam már. Az elszigeteltséget magamban fogom hordozni.

Tizenkilenc éves koromtól kezdve, amikor az anorexia kezdett rajtam eluralkodni, kerültem a fizikai érintkezést a szüleimmel – egyszerűen sokkal több volt, mint amit el tudtam viselni, túl sok. Az oxfordi évek után a konyhában lézengtem evésidőben, és az egyetemen önként vállalt, hosszú ideig tartó magány után vágyakoztam az emberi társaság melegségére. Az illat, az étel – amit nem bírtam megenni – és a kályha melege odaszögezett. Ilyenkor beszélgettem anyával, aki néha kitárta felém a karját. Annyira akartam, hogy bevalljam végre, mennyire fáraszt az önmagam elleni harc, hogy cirógasson a tekintetével, de a félelem és az éberség merevvé és megközelíthetetlenné tett. Erősnek kellett maradnom. Attól tartottam, ha segítséget kérek, vagy akárcsak egy pillanatra is alábbhagy a figyelmem, teljesen összeomlok. A félelmet a gyengeségtől és az éhezéstől felülírta a félelmem a kövérségtől és a mohóságtól (még mindig így van). Mindez a többiek és énközém egy fizikai és érzelmi gátat emelt, egy olyan távolságot, amely nekem is szokatlan volt. Amikor gyerekek voltunk, azért harcoltunk, hogy ki üljön apa ölébe az esti mese alatt. Minden decemberben felolvasta nekünk a Karácsonyi éneket; az év csúcspontja volt. Gyakran csimpaszkodtam anyámba, a testvéreimbe is… de az anorexia bizalmatlanná tett. Még most is, ha apám vagy anyám átölel, egy kis részem azt kérdezi, vajon azt vizsgálják-e, milyen csontos vagyok, mennyire kiugrik a vállcsontom, mint ahogyan régen tették, amikor még többrétegnyi ruha alá rejtettem a soványságom. *** Valahányszor a családomra és az anorexiára gondolok, eszembe jutnak a születésnapok. A családban rengeteg születésnap van, nemcsak mi öten és apa meg anya, hanem a nővérem férje és a gyerekeik (Charlie, Virginia, Isla és Theo) és a bátyám felesége és a gyerekeik (Katharina, Leonard és Julian). Így hát egymást érik a vendégeskedések a szüleim házánál, és ez elkerülhetetlenül sok evéssel jár.

A születésnapokon kívül még ott van a karácsonyi ünnepség is (ami persze sokkal több örömmel jár, amióta a kicsik is megérkeztek). Időnként elnézem az asztal körül ülő családomat, ezeket az embereket, akiket szeretek. Tányérokat nyújtanak egymásnak, ragacsos karamellás pudingot vagy sajttortát kínálgatnak, konyakos meggyet vagy gyümölcsös sütit esznek, megosztoznak egy falat habcsókon, és veszekszenek az utolsó palacsintáért. Amikor így együtt vagyunk, még inkább érzem, hogy csapdában vergődöm. Szeretnék csatlakozni hozzájuk, velük együtt enni, de mindez már olyan régen volt. Elfelejtettem, hogyan kell. Szorosan kapaszkodom a kávésbögrémbe, és magányosnak érzem magam, nem úgy, mint egy családtag. (Ha megkínálnak egy szelet süteménnyel, kínosan feszengek, de ha nem teszik, akkor mérges vagyok rájuk.) Szeretnék részt venni ezekben a lármás, kedves étkezésekben, de nem tudok. Úgy érzem magam, mintha ünneprontó lennék. Nehéz leírni azt a bénultságot, ami elfog, ha szembenézek az étellel: egy alacsony zsírtartalmú, vékonyka citromos keksz, egy kis pirítós; semmi extra. *** Néhány hónapja, decemberben volt Katie születésnapja. Tommal Cornwallban töltöttük a hétvégét, hoteleket értékeltünk. Három körül letett a lakásomnál, zuhanyoztam, átöltöztem, biciklire pattantam, és 4 felé már Camdenben voltam. A dolgozószobában teáztunk, és anya csodálatos süteményt sütött: három könnyű, habos piskótaréteg, közte friss krém és eper, a tetején és az oldalán tejcsoki reszelék. Kibírhatatlanul finomnak látszott: összefutott a nyál a számban… De persze nem tudtam enni belőle. Elénekeltük Katie-nek a Happy Birthdayt, elfújta a gyertyákat, és anya hatalmas szelet tortákat osztott szét, én meg csak ültem ott, és nyomorultul éreztem magam (és éhesebbnek, mint általában, amióta már ebédelni sem tudtam.) Mindenki vett másodszor is – még a két nővérem és anyám is (mindegyikük karcsú). Próbált már bárki is biztatni egy evészavarokkal küszködőt, hogy csak egy szelet csokitortát egyen, csak a szülinapos kedvéért? Nem makacsság: tényleg

nem megy. El tudják képzelni, hogy az ember soha nem tud annyira kikapcsolni, hogy részt vegyen a saját születésnapi partiján? Egy icipici szeletet? Nem bírok. A tortát félretéve, láthatják, a családom igen sokat törődött velem. És ez igen nagy ösztönzést ad az anorexia legyőzéséhez. Beteg vagyok a gondolattól, hogy mennyi bánatot okoztam nekik, ahogy látom az aggódó arcukat, amikor trikót veszek fel… Tudom, hogy még nem nézek ki valami jól. Katie születésnapján például úgy gondoltam, felveszem azt az új Oasis topot, amit Tom vásárolt nekem Cornwallban: egy egyszerű, égszínkék, rövid ujjú top. Alice és anya egyszer csak egymásra néztek, túl jól ismerem ezt a pillantást, és akkor megláttam magam a szemközti falon lévő antik tükörben. Ahogy a családommal nevettem és gesztikuláltam, a kezeim úgy néztek ki, mintha a madárijesztő soványságú karjaimon hatalmas légycsapókként lógnának. Saját családot akartam alapítani, és ki akartam békülni végre azzal a családdal, amim már van. Az anorexia túl sokáig mérgezte már az életüket.

4. fejezet A SZEMÉLYES DOLGOK NYILVÁNOSSÁ VÁLNAK Nos, ha az evészavaraim napvilágra kerülése ilyen ijesztő volt, ha ennyi energiát fordítottam rá, hogy titokban tartsam, akkor mi a csudának írtam erről egy országos lapban? Tudom, rengetegen azt hiszik, bolond vagyok. Senki sem tartott pisztolyt a fejemhez, senki sem kényszerített rá, hogy megtegyem. Vagy miért nem írtam meg névtelenül? Elég érdekes, ami most történik velem: akkor nem is jutott eszembe, hogy másik nevet használjak. Valami rávett, hogy megtegyem, de nem tudom, mi volt az. Mostanság mindenki gyónni akar, hajt bennünket valami, hogy mindent kiadjunk magunkból? Megszületik egy ötlet, elkezd növekedni, aztán éli a saját életét. Még amikor megírtam azt az első cikket a The Timesnak, hónapokkal a heti rendszeres rovat indulása előtt, akkor sem voltam benne biztos, hogy akarome publikálni. Képzeljék el, milyen az, amikor az ember ország-világ előtt kimondja: „Alkoholista vagyok”, „Impotens vagyok”, „Zabagép vagyok” – vagy amilyen titkot éppen rejtegetni akar. Ilyenkor mindenki reflektorfényben érzi magát. És egy dolog egészen biztos – a kitárulkozás egyáltalán nem hoz olyan megkönnyebbülést, mint mondják. Messze-messze a katarzistól, az egész folyamatot zavarba ejtőnek találtam. De ez egy olyan egészségügyi probléma, aminek igenis van jelentősége. Van benne valami, hogy a személyes dolgok egyben nyilvánosak is, és semmilyen más esetben sem igaz ez jobban, mint a nők súlyproblémáit illetően. Igen, elegem volt az anorexiából, de mérges is voltam; fel akartam vetni az evészavarok témakörét, és a nyilvánosság elé akartam vinni (bár kissé szerényebben). Persze ez a saját, a gyógyulásom érdekében tett személyes kinyilatkoztatásom volt – ez volt a módja, hogy írásra kényszerítsem magam –, de nem ez volt az egyetlen okom, hogy megírtam a cikket. Valami módon örültem neki, hogy ezt megtarthattam magamnak, a

családomnak és a pszichiáteremnek, de végül is azért mondtam ki, mert tisztában vagyok vele, hogy ez egy sokakat érintő probléma. *** Túl sokáig gondolták azt, hogy az anorexia egyfajta női hisztéria, ami elsősorban tinilányokat érint: a tökéletes alak utáni vágy fejeződik ki benne. De ez nem életmód, nincs választásunk, ez egy gyilkos betegség. A tények elkeserítőek. Az anorexia sokkal nagyobb halálozási arányt mutat, mint bármelyik más mentális betegség: a betegek 20%-a belehal, vagy az egészségügyi komplikációk miatt, vagy mert öngyilkosságba menekülnek. Még ha valaki nem is hal bele, a csontjai tönkremennek, és meddővé válik. Az úgynevezett „gyógyult” anorexiások esetében igen magas a visszaesés lehetősége. Az Egyesült Királyság vezető, evészavarokra szakosodott társasága szerint az anorexiások 46%-a teljesen felgyógyul, a harmada jó úton halad, és 20%-uk megmarad a betegség krónikus állapotában. Kevesebb mint 50%-os gyógyulási arány? Sokkoló eredmény, ha a megváltozott feltételeket és a modern kezeléseket nézzük. És hogy 46%-uk teljesen felgyógyul – valóban? Saját tapasztalatomból és más anorexiásokkal való beszélgetésekből tudom, hogy soha nem lehet teljesen meggyógyulni az anorexiából. Igen mély sebet ejt, elkötelezettség, mely egy életen át velünk marad, ha már „normálisan” is étkezünk, és megtanultunk is ezzel együtt élni. És még mindig nem tartozik a gyógyellátás elsődleges feladatai közé. A nullás méretről szóló vita nem is igazi vita. Összehasonlításban a tüdőrákkal vagy a szívbetegségekkel, az evészavarok soha nem kerülnek politikai síkra. (Az ok, amiért ezeket a körülményeket megemlítem, az, hogy az anorexiához hasonló betegségeket minden esetben a betegek saját hibájának róják fel.) Hol vannak a kutatási alapok, hol vannak az egészségügyi intézkedések? Amikor tudjuk, hogy a pszichiátriai kezelés használhat, miért hagyjuk az evészavarokkal küzdő betegeket több hónapos várólistán? Mert senkit sem érdekel eléggé. Az egyetlen, a politikai vonalon mostanában tett kezdeményezés, melyre emlékszem, az Lynne Featherstone politikus véleménynyilvánítása volt, melyet a Reklámőrültek című

tévésorozatban tett a gömbölyded nőkről. Még mindig olvasható a BBC weboldalán. „Christina Hendricks igazán mesés” – jelentette ki az esélyegyenlőségi miniszter, Lynne Featherstone, aki Hendricks megjelenését igazi női ideálnak tartja. Éles megvilágításba helyezte a túlságosan divatos sovány modelleket és a hatást, melyet a fiatal lányok testképére gyakorolnak. Ms. Featherstone szerint „Több ilyen példaképre van szükségünk. Valóságos szenzációnak számít, ha teltkarcsú példaképe van az embereknek. Nem lenne szabad ennek ilyen szokatlannak lennie”. (BBC News, 2010. július) Tonnányi írás elemezte Christina Hendricks alakját – 42/44 vagy 46-os a mérete? – és dús kebleit. Persze a média imádja az ilyen kapós témákat – közeli felvételeket mutatnak Hendricks dekoltázsáról, és minden alkalmat megragadnak, hogy ítéletet mondjanak a nők testéről, de a legtöbbet az ember mégiscsak a politikusoktól várná. Featherstone pejoratív megnyilvánulása a csontos nőkkel szemben, a gömbölydedség ünneplése kevés, leegyszerűsített. Pontosan ez a fajta tapintatlan nyelvezet az, ami – ha nem is szándékosan, de – félelemmel és bizalmatlansággal tölti el a nőket a testükkel kapcsolatban (miként a cikk internetes hozzászólói kifejtették). És ha olyanokat mondanak, hogy a „gömbölydedsége mesés” – aligha lehet komolyan venni egy egészségügyi válságot, nem igaz? A ritka alkalmak, amikor a média evészavarokkal foglalkozik, az vagy egy tragikus haláleset – persze mindig egy tinilány –, vagy valami híresség, akiről a pletykalapok azt terjesztik, hogy túl sovány (miután kezdetben túl kövérnek láttatták). De ha valakinek különleges alakja van – legyen az gömbölyded vagy sovány –, nem olyan szégyenletes, mintha valaki mentális betegségben szenved. Amikor nyilvánosan beszélnek az evészavarokról, gyakran azt feltételezik, hogy a nők azért éheztetik magukat, mert a szupermodellekhez akarnak hasonlítani. Az anorexia azonban sokkal többről szól, mint hogy éppen milyen testalkat az elfogadott divat a tervezők számára (akik olyan

méretű ruhákat terveznek, hogy általában még a pubertáskor előtti lányok sem tudják felvenni). Sok kifutómodell meglehetősen bizarrul néz ki a való világban, túl magasak és vékonyak – és az anorexiások nem ezért éheztetik magukat. Nem, az anorexia ennél sokkal komolyabb, de a valódi okot soha nem fogjuk megismerni. A média túlságosan felelőtlenül használja a „járványos” és „csendes gyilkos” megnevezéseket, tény, hogy nagyon kevés orvosi adat áll rendelkezésünkre az evészavarokkal kapcsolatban, mivel ezek szégyellni való, csendes és többnyire láthatatlan betegségek. A betegség természetéből fakadóan rejtve marad, főleg a bulimia és a falásroham, mivel a betegek a nyilvánosság előtt teljesen normálisan esznek, és általában normális a testsúlyuk is. A brit Egészség és Klinikai Kiválóság Nemzeti Intézete (NICE) – általában ezt az intézetet tartják a legmegbízhatóbbnak – azt állítja, hogy az Egyesült Királyságban 1,6 millió ember küszködik valamilyen evésproblémával. Úgy vélik, 10%-uk anorexiás, 40%-uk bulimiás, a többiek pedig közelebbről meg nem határozott evészavarokban (EDNOS) szenvednek, amibe beletartozik a falásroham is. Azonban ezek az eredmények kórházi esetstatisztikák szerint készültek, és ezekben nem szerepelnek azok az esetek, melyeket nem jelentenek, és így a beteg nem kap szakszerű ellátást, vagy azok, ahol nem diagnosztizálták a betegséget, vagy amikor a páciens magánorvosi kezelést kap. És a hivatalos kutatások sem teljesen megbízhatóak: a brit Nemzeti Egészségügyi Szolgálat (NHS) egyik tanulmánya 2007-ben kimutatta, hogy a felnőtt népesség 6,4%-a mutat evészavaros tüneteket (a felnőtt pszichiátriai betegvizsgálat alapján). Nemrégiben olvastam egy cikket, melyben az állt, hogy az amerikai nők 75%-ának vannak egészségtelen gondolatai vagy szokásai az evéssel vagy a testével kapcsolatosan. („A nők 75%-a szenved evészavarokban”. PsychCentral.com, 2008. április 23.) A 75% igen soknak tűnik, de ez attól függ, mit értünk evészavar alatt (és ez messze nem is olyan rossz, ha az ember az USA-ban uralkodó elhízási hullámra gondol). Bármi is a valódi ok, az evészavarok életveszélyes állapotot okoznak. És ez főleg a nőket érinti: a NICE becslése szerint az 1,6 millió érintettnek

csupán 11%-a férfi. Amióta csak elkezdtem írni a cikkeket a The Timesba, csodálkozom rajta, hány nő elismerte, hogy problémáit evéssel ellensúlyozza; az evést jutalomként vagy önmagára kirótt büntetésként fogja fel, hogy állandóan éhes, újra és újra belekezd valamilyen diétába, és hogy alacsony az önbecsülése. Ismerem őket, mind ismerjük őket – bármelyikünk érintetté válhat. Nem csontsoványak, nem haldoklók, még csak nem is vékonyak. Anorexiások és bulimiások, túl sokat evők és másfélék, bármennyi is legyen a súlyuk, egy dolog közös bennük: szégyellik az étvágyukat, úgy érzik, kicsúszott a lábuk alól a talaj az evéssel kapcsolatban, félnek attól, hogy egyenek, és bűntudatot éreznek minden egyes falat miatt. Ezeknek a nőknek a többsége nem jelenik meg az orvosi statisztikákban. Nem kerülnek kórházba, normálisan élnek. Tisztában vagyok vele, hogy amíg csak tudtam, elrejtettem az anorexiát még önmagam elől is, a hozzám közel állók elől is, és kizárólag a radikális súlycsökkenés döbbentett rá, hogy nem tagadhatom tovább. Csak elképzelni tudom, milyen nehéz lehet segítséget kérni olyasvalakinek, aki zugfaló, szégyelli magát, habzsol, és aztán mindent kihány. Nem akarom az összes nőt egy kalap alá venni. Nem akarok általánosítani, és minden diétázó nőt komoly mentális betegségekkel gyanúsítgatni. Pontosan tudom, hogy aki egy mérettel kisebb ruhát szeretne felvenni, az nem ugyanaz, mint az anorexia. Valójában azt szeretném, ha nem lett volna szükség ennek a témának a felvetésére, de a helyzet csak rosszabb lett, és semmiképpen sem javult: mindnyájan átéljük nap mint nap, hogy gyűlöljük a testünket (finomabban kifejezve: nem szeretjük). A szépségről alkotott elképzelések idealizáltak és bizarrok lettek; számos híres női sztárunk egyre inkább Barbie-hoz kezd hasonlítani. A modellek csillogó külseje és a magazinok címlapsztárjai torz képet adnak a férfiaknak arról, milyen is a női test: vékony, hatalmas mellei vannak, tökéletesen karbantartott, napbarnított, a bőre sima és hibátlan. Én sem vagyok sem jobban, sem kevésbé érzékeny, mint a többi nő. A média nyomásával szemben, azt mondanám, meglehetősen ellenálló vagyok: tudom, hogyan kell Photoshoppal változtatni a képeken, és meglehetősen jól is értek hozzá. Nem érdekelnek a pletykalapok (kivéve, ha a szupermarketben

vagy a fodrásznál várakozom), és soha nem akartam úgy kinézni, mint a celebek, nem akartam hajdúsítást vagy lézerrel fehérített fogakat. Igaz, borotválom a lábam, kiszedem a szemöldököm, használok sminket, parfümöt és dezodort. De nem tudok elmenekülni a körülöttem uralkodó őrülettől, a lehetetlen követelményektől, amelyeket a nőkkel szemben állítanak, hogy legyenek vékonyak, szexik, termékenyek és gyönyörűek. Ezt sulykolják belénk a magazinokban, tévében, moziban látható irreális képek. Az egyenletes barnaság, a szőrtelen lábak (miért kezdték a nők szőrteleníteni a karjukat?), és a ránc nélküli homlok. Biztosan nem én vagyok az egyetlen, aki az ismert nőkkel készített interjúk során azt tippelgetem, hány évesek lehetnek, hogy sikerült ezeknek gyereket szülniük, vagy hogy esznek-e egyáltalán. Miért teszem ezt? Egy 2006-ban sokat lejátszott interjúban Elizabeth Hurley, aki fürdőruháit népszerűsítette, elárulta, hogy egy nap csak egyszer eszik, pontosan hat szem mazsolát, hogy elég vékony maradjon, és beleférjen a testhez álló fehér farmerjába (több mint harminc van belőle). Elképzelhetetlenül szomorúnak tűnt számomra, hogy valaki a negyvenes évei elején mazsolákat számolgasson, de ki vagyok én, hogy ítélkezzem? Még a legkevésbé nőies és a leginkább cinikus nő is pontosan tudja, mi a különbség „köztük” és köztünk; milyen tökéletesek „ők”, és milyen tökéletlenek vagyunk mi. Igaz is, hogyan kéne éreznünk magunkat, amikor emberek vagyunk? A bőrünk idővel megereszkedik, terhességi csíkok jelennek meg a hasunkon, talán narancsbőrös a combunk, és télen sápatag a bőrünk. Még az én igen művelt párom is csámcsog a magazinokban megjelenő gyönyörű nők képein, sokkal lassabban lapoz, ha éppen egy csinos művésznő van az oldalon – persze hogy ezt teszi, hiszen ez a természetes válasz. Felvilágosult feministaként nehezen ismerem el, de fáj. Mondhatnám: nem úgy néznek ám ki, mint ahogy a képen, vagy hogy ezt csak retusálták, de ez eléggé nevetséges volna. Tudom, hogy Tom nem hasonlítja össze az én törékeny testemet az ő átható tökéletességükkel; ő olyannak szeret, amilyen vagyok. És mégis: ők a nőiesség digitálisan feljavított zsinórmértéke,

amelyhez a férfiak állandóan viszonyítanak. Milyen csalódás lehet számukra a mi meztelen testünk. Még túl a celebek valószerűtlen világán, ahol a megjelenés a minden, hasonló dolog történik a média kiemelt női személyiségeivel is. Nézzük csak a hírolvasókat vagy a női riportereket. A Country-file bemondónőjét, Miriam O’Reillyt 2011-ben kirúgták a BBC-től, mivel már túl öregnek tartották. 35 éves volt. (Persze azt el kell ismernem, hogy sikeresen perelt az életkori diszkrimináció miatt, és most ismét a BBC-nél dolgozik.) Vannak még idősebb, intelligens nők – Anna Ford, Joan Bakewell, Kate Adie –, akik komoly erőt képviselnek, de ők is azt mondják, hogy óriási nyomás nehezedik rájuk a pozíciójuk miatt. És észrevettem, hogy manapság ők is többet szerepelnek a rádióban, mint a tévében. *** Női téma lenne? Igen, az. Igen, a férfiakat is nyomás alá helyezik, hogy csinosítsák ki magukat, de közel sem olyan súlyos a helyzet, mint a nőknél. Vegyük például Jeremy Paxmant, Andrew Marrt vagy Kenneth Clarkot. Egyikük sem éppen műalkotás, sőt mondhatjuk, hogy ugyancsak meglátszik rajtuk az idő múlása, mégis megtartották őket magas intelligenciájuk és tapasztalatuk miatt. Nézzük Boris Johnsont, a nőcsábász, kaotikus életű londoni polgármestert. Erényt kovácsol ápolatlan megjelenéséből, iskolás hajviseletéből, gyűrött ingéből, és a nők igazán sármosnak találják. Én például meglehetősen szexinek tartom Borist. Az érettebb korú férfi színészek, az előadóművészek és a politikusok lehetnek túlsúlyosak és ősz hajúak, miközben a nők 45 évesen – vagy manapság már 35 évesen? – rég túl vannak a csúcson. És a 80-as éveiben járó Bruce Forsyth, az angol Szombat esti láz, a Strictly come dancing című televíziós produkció sztárja miért szerepel együtt a feleannyi idős exmodellel, Tess Dalyvel? Vagy még inkább az a kérdés, hogy lehet társműsorvezető egy show-műsorban? A 30-as évei elején járó nőként elég igazságtalannak tartom ezt. Egyetlen nő sem akar megcsúnyulni és elhízni, függetlenül az életkortól (és a tiniknek

manapság még nehezebb ezt elviselniük). A nőket a külsejük alapján ítélik meg, a férfiakat nem: ezért válnak a személyes dolgaink nyilvánossá. Számtalan példa van arra, hogy a nőket tárgyként kezelik – a nők és a testük a szex tárgyai –, ez néha az irántuk érzett gyűlölettel határos. Nemrég egy, a Grazia magazinban megjelenő cikkemhez végeztem kutatásokat, és megkérdeztem néhány 50-60 éves barátnőmet, miről olvasnának szívesen, mi érdekelné őket, mi az, ami közvetlenül is érinti őket. A válasz: az öregedés és az elhízás. A média megszállottan közvetít a súlyunkról, de az utolsó, amiről a terhesség kapcsán beszélnek, hogy vajon a gyermekek születési rátája túl magas, túl alacsony vagy éppen ideális. Számomra ez a régi jó szexista felfogás kiterjesztése: ítéletet mondunk a nők teste és alakja felett. Mostanában készült egy interjú Mariah Carey-vel, melyet a férfi újságíró úgy kezdett, hogy „Sokkal terebélyesebb a való életben, mint a retusált fotóin”. (Csak éppen elfelejtette megemlíteni, hogy az énekesnő éppen ikreket várt). Idióta elvárás, hogy tündöklően kell kinézni (10 centi magas sarkokon) még az utolsó harmadban is, majd pedig hogy a szülés után azonnal leadjuk a súlyfeleslegünket. „Még csak most nyertem vissza az alakomat” – halljuk az alulöltözött modellektől, akik szülés után három héttel már bikiniben térnek vissza a kifutóra (mert az otthoni fürdő sem hozott kínjukra enyhülést). Néhány héttel a 2011-es királyi esküvő előtt a média viccesen tudósított a „zsugorodó” Kate Middletonról, feltételezve, hogy esetleg evészavarokkal küzd, de semmiféle részletet nem közöltek leendő férjének idő előtti kopaszodásáról. Számos weboldalon feltették a kérdést: Kate Middleton anorexiás lenne? A mindennapi, általános szexizmus olyan erőszakos lett, hogy már hozzászoktunk, elfogadtuk normaként, hogy értékünket a szép külső határozza meg. Az üzenet világos: a nők megjelenésének megítélése teljesen fair dolog, a férfiak külseje senkit sem érdekel. A 40-es éveiben járó Jennifer Anistont rendszeresen szomorú szingliként ábrázolják, aki képtelen egy férfit hosszabb ideig megtartani. Bikinis alakját közelről fotózzák a Santa Monica-i strandon, miközben magányosan sétál a kutyájával. (Talán tényleg csak kutyát sétáltat.) Eközben George Clooney-t, aki jó tíz évvel idősebb, gondtalan agglegénynek titulálják. És ha fiatalságról

és szépségről van szó, a nők a 22-es csapdájába esnek. Ha plasztikai sebészhez fordulnak, nevetségessé válnak – a folyamat sokkoló, az eredmény sokszor rettenetes. Várjunk csak, a szépészeti műtétek hatalmat adnak a nőknek? Megadja nekik azokat a melleket, azt az orrot, azokat a combokat, amelyekről mindig is álmodtak, nem igaz? Nem. Ez nem az újraalakításról vagy a finomításról szól, sokkal inkább erőszakos átalakítás, semmint választás. Miért fizetnek ezek a nők egy halom pénzt fehér köpenyes férfiaknak azért, hogy eltörje az orrukat, hogy az arccsontjukat lejjebb operálja, széttörje az állkapcsukat, összeszorítsa a gyomrukat, feldarabolja a szemhéjukat, és felvarrja a hajszálvékony ráncaikat? Látja bárki is a vért, a zúzódásokat, olvasott valaki a folyadékvesztésről, a bőrfekélyről, a fertőzésekről, az idegbénulásról? Nem hiszem, hogy lenne szomorúbb dolog ezeknél az eltúlzott, fájdalmas, jéghideg kifejezéseknél. Sebészkés és botox – műtét és méreg. Hogy fajulhattak el eddig a dolgok? Az az igazság, hogy a nők nem akarják a szépészeti műtéteket, csak hogy szépek maradhassanak. Ahogy Naomi Wolf írta több mint húsz évvel ezelőtt A szépség kultusza című művében, a nők, akik alávetik magukat a plasztikai műtéteknek, azért teszik, hogy továbbra is szeressék, csodálják, fontosnak tartsák őket, hogy megtarthassák állásukat – vagyis a múló idő ellen harcolnak. Ha egyszerűen a természet törvényei szerint öregszenek, nem diétáznak, nem festik a hajukat, azt mondjuk, hogy elhagyják magukat. De ha továbbra is fiatalosan öltöznek, úgy érezzük, túl keményen próbálkoznak és nevetségesek. Szegény Madonna, aki 50 éves merészelt lenni. Hogy ne úgy nézzen ki, mint a hatodik évtizedében járó nők, vadul sportol, és a pletykalapok azon csámcsognak, hogy túl izmos karjai és túl fiatal szeretői vannak. Amikor Demi Moore és a tizenöt évvel fiatalabb Ashton Kutcher házassága nemrégiben zátonyra futott, a média elég viccesen reagált. Természetesen régen vártak már erre: hogyan tudna egy 48 éves nő hosszabb ideig megtartani egy 33 éves férfit? Azért, hogy ezt a hazugságot alátámasszák, az interneten tömegével jelentek meg Demiről olyan fotók, melyeken elhagyatott, boldogtalan – és hihetetlenül sovány.

Néha az ember csak azt mondaná: hagyják már őket békén. Ráadásul ezeket a magazinokat főként nők olvassák, nők írják a vezércikkeket, a kommenteket, a csevegő rovatokat, így hát nyugodtan mondhatjuk, mi magunk vagyunk saját magunk legádázabb ellenségei. Elég sok körülöttünk az életkoron alapuló hátrányos megkülönböztetés és a szexizmus – miért büntetjük magunkat még azzal is, hogy gyűlöljük a testünket? *** Számomra a legnagyobb női talány Victoria Beckham. Ne nevessenek – ez a Posh Spice rendkívül vonzó számomra! Csak pár évvel idősebb nálam, és a Spice Girls volt a legnagyszerűbb együttes az 1990-es években, amikor még tini voltam. Emlékszem az akkori Victoriára, gömbölyűbb volt, mint most, miniszoknyában mosolygott, és David Beckham jegyese volt. Láttam, amikor lefogyott, amikor terhes volt, abban a komikus esküvői ruhában (ez volt az OK! és Hello! esküvői ruhamodellek kezdete), amikor a második, majd harmadik gyerekét várta, és ahogy évről évre egyre vékonyabb lett. Mitől olyan híres Victoria? Saját bevallása szerint egy hangot sem tud énekelni – és fogalma sincs a saját maga által tervezett fehérneműiről. Nem emlékszem azokra az időkre, amikor még a Heat magazinban szerepelt, vagy amikor a média egyfolytában a súlyveszteségével, súlygyarapodásával, súlyakármijével foglalkozott. Mindent elővettek szerencsétlenről a mellmegnagyobbításától kezdve David Beckham viszonyainak taglalásáig. És még mindig népszerű. Nem csodálom, hogy már nem mosolyog a paparazzikra (ki tenné?), és azt hiszem, igazán csinos. Tetszik, hogy ő és David még mindig házasok, és nagyon boldognak tűnnek; és tetszik, hogy mindenhová a gyerekeikkel mennek. De leginkább a terhességeit találom csodálatosnak. Nemrég született meg a negyedik gyermeke – hogy csinálja ezt? Én is éppen olyan magas vagyok, és annyit nyomok a mérlegen, mint ő. Tudom, hogy minden nő ivarrendszere más és más, de hadd mondjam el – ilyen testsúly mellett egy nőnek nincs természetes peteérése. Egyszerűen nem értem, hogy tud teherbe esni, és kihordani egy gyereket. Hogy lehetséges ez? (Hormonkezelések és

lombikbébiprogram – egy orvos barátom mondta, de ez természetesen csak a magánvéleménye.) Miután szembesültem azzal, hogy híznom kell, ha gyereket szeretnék, irigylem tőle az anyaságát – sokkal inkább, mint amennyire alkalmatlannak és frusztráltnak érzem magam. Hogy csinálja, hogy ilyen vékony és elegáns marad, miközben a normális nőknek szükségük van egy bizonyos zsírmennyiségre? Ha már zsírról beszélünk: Victoria étkezési szokásai a médiaőrület állandó középpontjában állnak, valóságos iparágat szenteltek neki. Állítólag csak halat és grillezett zöldségeket eszik; állítólag csak ananászt eszik; állítólag minden étterembe visz magával egy kis mérleget, és leméri az ételt; állítólag minden adagot megfelez, és a maradékot visszaküldi a konyhába. Ki tudja, hogy ez igaz-e, vagy csak a média találta ki – de az ételéről, alakjáról, diétájáról szóló hírek mindenesetre eléggé zavarosak. Egy régi fotós barátom mesélte nekem egyszer, hogy a legtöbbet érő paparazzifotó az, ahol fellebben egy nő szoknyája – például amikor kiszáll az autóból, vagy amikor kijön egy éjszakai szórakozóhelyről –, vagy ha lefotóznak egy éppen étkező sztárt. „Az az igazi, ha nincs rajta bugyi, vagy ha éppen hamburgert eszik.” *** Alapvetően – amikor nőkről van szó – mind az életkorral, mind az evéssel kapcsolatos témák szégyellnivalók. Túlzásnak hangzik, de igaz. És ha nem szabad öregednünk, és nem szabad ennünk, akkor az élet még nehezebb lesz. Több mint negyven évvel azután, hogy Germaine Greer megjelentette A kasztrált nő című könyvét, a nők értékét még mindig az határozza meg, hogy néznek ki, és nem az, hogy mit csinálnak. Éppen ma reggel olvastam egy cikket a The Observerben Christine Lagarde-ról, a Nemzetközi Valutaalap elnökéről. A cikk sokkal többet foglalkozik a szexepiljével, a metsző kék szemével, a hosszú lábaival, mint a hatalmas, új feladatával. Lagarde az 50-es éveinek elején jár, és szereti a divatos ruhákat – na de ilyet? Senkit sem érdekel túlzottan, ha a férfiaknak ráncaik vagy ősz hajszálaik vannak – gondoljunk csak Brad Prittre, Tom Cruise-ra vagy Robert Redfordra. Nem

érdekel minket, hány évesek, nem vizslatjuk a combjaikat narancsbőr után, és nem tesszük egymás mellé a fürdőruhás fényképeiket, vajon melyiknek van sörhasa. Leginkább pedig nem háborodunk fel azokon a képeken, amelyeken a férfiak éppen falnak. Azt a rögeszmés pletykálkodást, hogy a nők kivel és mit esznek, jól példázza a most divatba jött jelenség, a DIPE. A DIPE Hollywoodból indult, a Documented Instance of Public Eating (Nyilvános Étkezések Dokumentált Esetei) kezdőbetűiből alkotott mozaikszó. Igazából igen mulatságos: bármilyen interjút készítenek egy reflektorfényben álló színésszel vagy modellel, a riporter az első perceket mindig annak szenteli, hogy leírja a hatalmas tál tésztát vagy baconos szendvicset, amit az illető művésznő rendel. A dolog a visszájára fordult, sok évig az arisztokratikus étkezési mód uralkodott, a félelem, nehogy a nyilvánosság előtt mohónak tűnjenek, most pedig a falánk nő, aki farkasétvággyal tünteti el az ételt, új szexszimbólummá változott. Habár a nők szeretnének karcsúak maradni, a férfiak inkább azokat a nőket szeretik, akik élvezik az ételt. A diétázó nők unalmasak. Tehát a nőknek úgy kell vigyázniuk a súlyukra, hogy közben úgy tűnjön, nem is figyelnek a súlyukra. A DIPE, ez a sültcsirke- és hamburgerfaló statisztika most azt üzeni: „Normális nő vagyok – gyors az emésztésem, nagyszerű az étvágyam, és fantasztikus a testem.” Persze ez az imázsépítés előre kiszámított stratégiája, és persze az igazi nőket még inkább depresszióssá teszi, mert ha mi eszünk sült csirkét és hamburgert, akkor meghízunk. Ahogy az exbarátom tájékoztatott, ha egy csinos színésznő hamburgert eszik, az bejárja a világot (Penélope Cruz minden Oscar-díj-átadó után eszik egyet). Teljesen mindegy, milyen magabiztosak vagyunk, ilyen világban élünk: a legtöbb nő egyszerűen nem tud erről megfeledkezni. Természetesen az evészavarok okai sokkal összetettebbek és egyediek, de nem tudunk észrevétlenül elmenni a celeb-kultúra, a kozmetikai-szépészeti ipar és a nyílt szexizmus mellett. Miért kell a női létnek ilyen megsemmisítőnek lennie? Habár a férfi betegek száma is egyre gyarapszik – ismerek olyan férfiakat, akik evészavarokkal küszködnek, és tudom, hogy a 11% is sok –, de a maradék 89% nő.

Amikor 17 évesen először olvastam a nők felszabadításáról, a szexizmusról, a női egyenjogúságról, a nők testéről és éhségéről, a munkáról és az anyaságról, egy új világ tárult fel előttem. Azok a feminista példaképek, akik megváltoztatták a nőiségről alkotott világnézetemet – Germain Greer, Betty Friedan, Naomi Wolf, Susie Orbach –, dühösek voltak és érthetőek. Azt írták, „a személyes dolgok nyilvánosak is”, és nekem tetszett ennek a hangzása. Csak most kezdem megérteni a jelentését. Milyen ironikus, minden feminista nézetem és függetlenségem ellenére, annak ellenére, hogy egy olyan családban nőttem fel, amely tele van erős asszonyokkal, anorexiásként végzem, maga alá temet ez a minden erőt kiszipolyozó betegség.

5. fejezet A SZÍVFÁJDALOM ÉS AZ ANOREXIA CSÍRÁI Azt mondom, nem tudom, honnan jön az anorexia, de ez így nem igaz. Tudom, mi váltotta ki 19 éves koromban, de amit soha nem fogok teljesen megérteni, azok a mögöttes okok. Miért lettem éppen én anorexiás, miközben a testvéreim és az osztálytársaim nem? Szinte mindenkinek vannak problémái a felnőtté válással – van, aki alkoholista lesz, drogos, vagy vagdossa magát –, de a legtöbben nem lesznek arorexiásak. Miért választottam a küzdelem módjának az éhezést? A Nulladik óra című 1980-as évekbeli film egyik mondata jut eszembe: „Te mivel mérgezed magad?” Talán genetikailag voltam evészavarokra determinálva, vagy lehet, hogy csak vérmérséklet és körülmények kérdése, ki tudja? Kétségkívül függőségre hajlamos személyiség vagyok – mindig mindenre hamar rákattantam. Miközben ezeket a sorokat írom, tudatában vagyok annak, hogy viszonylagos értelemben igen szerencsés vagyok. Az anorexiám sok más emberrel ellentétben még a tűréshatáron belül van. A kívülállók szemében egész normális életet éltem. A súlyom egy időben vészesen alacsony volt, de túléltem (és soha nem akarok megint olyan állapotba kerülni). Még ha az anorexia több mint tíz évig életem minden területét befolyásolta is, szerencsére viszonylag későn jelentkezett. Nem tette tönkre a gyerek- vagy a serdülőkoromat – bármi történik is a jövőben, legalább ezt elmondhatom. Ismerek egy lányt, Sukey-nak hívják, és már nyolcévesen mutatkoztak nála az anorexia és a bulimia tünetei. Most 24 éves, de sok szempontból még mindig gyerek. Soha nem menstruált, nem hordott melltartót, soha nem járt egy fiúval sem. A pubertástól való félelem, mellyel sokszor tévesen magyarázzák az anorexiát, Sukey esetében valós probléma. Számára a súlygyarapodás azzal járna együtt, hogy nőiesedne a teste. Megmaradt egy nyolcéves gyerek fizikai állapotában, törékeny csontjai mellé aszott, öreg

arca van. Ő a legszomorúbb ember, akivel valaha is találkoztam. Így hát mondhatom: igen szerencsés vagyok. Habár 19 éves korom óta harcolok az anorexiával, de legalább boldog gyerek és boldog tinédzser voltam. Legalábbis emlékszem azokra a felhőtlen évekre és a rengeteg mókára, amikor még nem foglalkoztam az evéssel és a kapcsolatokkal: berúgtam, kebabot ettem, gömbölyded voltam, és szexinek éreztem magam. Azt hiszem, nem voltam mindig ilyen neurotikus. Nos, ha normálisan és egészségesen nőttem fel, akkor honnan jött az anorexia? Képzeljenek el egy jéghegyet, aminek a legnagyobb része víz alatt van, és csak a fele látszik ki. A felső része legyen a nyilvános énünk, amit a világnak mutatunk. Ezzel a résszel rendben vagyok. Nem muszáj jéghegynek lennie – elképzelhetnek egy épületet düledező alapozással vagy egy kerék nélküli biciklit –, de a lényeget akkor is értik. Úgy tűnik, nincs bennem semmi erő, hogy mindezt összetartsam: a vizsgaidőszakban szétestem; amikor minden elromlik körülöttem, magamba zárkózom. Amikor az alapokat említem, nem a gyerekkorra gondolok: szilárdabb alapokról nem is indulhattam volna az életben. A szüleim házassága sziklaszilárd, és mindig nagyon jó kapcsolatban voltam a családommal. Az iskolát szerettem, a serdülőkort is könnyen vettem. Nem értek különösebb traumák, nem éltem át kegyetlenségeket, katasztrófákat, nem jut eszembe semmi, ami a későbbi problémáimat okozhatta. Az, hogy alapvetően magabiztos személy vagyok, sok tekintetben egész jóban vagyok magammal, még nehezebbé teszi a betegségem megmagyarázását. Korábban a pszichiáterem atipikus anorexiát diagnosztizált nálam, mivel én nem néztem ki olyan torzan, mint a legtöbb anorexiás. Másfelől igen jól informált vagyok ennek az állapotnak a fizikai, biológiai és kognitív aspektusairól. Az utolsó tíz évben pszichológiai témájú könyvkiadásban dolgoztam. Jól ismerem az egészségügyi kockázatokat. Látom, milyen önpusztító ez az egész. Az anorexia általános ábrázolása, hogy egy igen vézna nő belenéz a tükörbe, és egy elhízott nő néz vissza rá. Ez nem én vagyok. Vékony vagyok, és ha belenézek a tükörbe, egy vékony nő néz vissza rám.

A betegség kifejlődése nem volt olyan magától értetődő: nem mondhatom azt, hogy pusztán az önbizalom hiánya okozta. A jéghegyem csúcsa szórakoztató és életvidám. Például nem esik nehezemre nyilvánosság előtt beszélni; felolvastam esküvőkön, számtalan prezentációt készítettem a munkám során – a kezdeti idegesség után meglehetősen élveztem is. Soha nem éreztem, hogy félnék bemenni valahova, örülök, ha ismeretlenekkel találkozhatom, nem görcsölök az állásinterjúkon sem. Tinédzserkorom óta utazom egyedül, és nem bánom, ha egyedül kell moziba mennem. Azt hiszem, a családom, a barátaim és a kollégáim is azt mondanák, jó társaság vagyok. A legtöbb emberhez hasonlóan tisztában vagyok vele, hogy többet kéne hallgatnom és kevesebbet beszélnem, de élvezem a beszélgetést, ha nem is vacsora közben, de legalább egy ital mellett vagy egy partin. A tudatalattim lehet a hibás. Bókok, ajánlatok, persze, ilyenek előfordulnak; mint bárki másnak, nekem is megvannak a magam sikerei. De a siker számomra olyan, mint az úszkáló kacsának a be nem vizesedett háta: nem borít be a fény. Másrészt, mihelyt a legkisebb elutasítás ér, az azonnal meglátszik rajtam. Ilyenkor sírás fojtogat, és gyűlölöm magam, amiért hibáztam. Azt magyarázom magamnak, milyen hülye is vagyok, hogy azt gondoltam, elérhetek bármit is. Nagyon kellemetlen ez az állandó magamba fordulás, igazán nevetséges és visszataszító. Lejátszom az agyamban az eseményt újra és újra – az elrontott kapcsolatot, az irodában történteket –, és csodálkozom rajta, hogy lehettem ilyen vak. Hogyhogy nem láttam már egész idő alatt, hogy a dolog nem fog működni? Komolyan gondoltam, hogy megkapom ezt a munkát? Nem vettem észre, hogy nem tetszem ennek a férfinak? Soha nem voltam rá képes, hogy a tévedéseimet pozitívan szemléljem. Soha nem hittem Samuel Beckett szavaiban: „Mindig a próba. Mindig a bukás. Sebaj. Kezdd újra. Bukj újra. Bukj jobban”{1} (Habár kiragasztottam az idézetet a konyhaszekrényemre.) Soha sem találtam vigaszt az olyan közhelyekben, mint: „Minden tapasztalás jó” vagy „A hibáinkból tanulunk”. Igyekszem mindennek a jó oldalát nézni. Ez nem azt jelenti, hogy mindig nyerni akarok. Csak rettenetesen nyomorultul érzem magam, ha elrontok valamit.

Emlékeznek arra a könyvre és a belőle készült filmre, amely néhány éve jelent meg Nem kellesz eléggé címmel? A címe kifejezi mindazt, amit a lelkem mélyén valaha is gondoltam saját magamról. Tudom, nem én vagyok az egyetlen. Sok magabiztos ember nagyon is bizonytalan; még a legerősebbek is azt mondják, néha csalónak érzik magukat, hogy az életük állandó „találd ki, keresd meg”. Az alkalmatlanság mélységes érzése közös bennünk – és ha valaki éppen értékes és tehetséges ember, ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy így is érzi magát. Valójában úgy gondolom, hogy a legokosabb emberek mindig is pesszimisták, depressziósak, mivel realisták, és olyannak látják a világot, amilyen valójában. Minden a vérmérséklettől függ, és azt hiszem, ez örökletes. Anyám és én ebben nagyon hasonlítunk: ha valamilyen okból kifolyólag visszautasítanak minket, vagy egyszerűen ignorálnak (egy udvarias ’nem’ egy kiadótól, vagy nem hívnak meg egy partira), rögtön azt hisszük, a mi hibánk. Saját elvárásaink (a megjelenést, a karcsúságot illetően) igen magasak, és a visszautasítást vagy a hibákat azonnal magunkra vesszük. Talán narcisztikus dolog, ha az ember ennyire személyesnek éli meg az életet? Azt hiszem, ez nem narcizmus. Azt hiszem, egyszerűen csak túl mélyen átérzek mindent, vagy túl személyesen érintenek a dolgok. Ez inkább bizonytalanság, és nem narcizmus. Tom éppen az ellentétem: alapvetően reménykedő. Mondjuk, ha ír egy emailt egy újságszerkesztőnek egy új témával kapcsolatban, és hetekig nem kap választ, akkor vidáman azt mondja: „Ó, lehet, hogy szabadságon vannak.” Sokszor kötekedtem már vele emiatt, próbáltam megérteni a gondolatmenetét: kételkedik-e önmagában? Hibáztatja-e önmagát, ha elront valamit? Azt mondja, legtöbbször ez nem is valamilyen hiba, hanem egyszerűen a körülmények szerencsétlen összejátszása. Más szóval, lélekben nem is foglalkozik az elutasítással. Ha nem kap választ, őszintén hisz abban, hogy a szerkesztő szabadságon van, vagy elfoglalt. Nem jut arra a következtetésre, hogy a munkája vacak, vagy hogy nem kíváncsiak rá. Egy ember személyisége soha nem egyszerű. Velem kapcsolatban Tom sokkal kevésbé biztos a dolgában. Meg van győződve róla, hogy minden férfi

ismerősöm egy exbarátom vagy egy leendő kérőm, és egy időben ilyesféle vádaskodásokkal és gyanúsítgatásokkal ejtett kétségbe mindkettőnket. Minden anorexiás bolondériámmal együtt sem értettem soha a féltékenységnek ezt a fokát – soha nem éreztem ilyet, nem is értettem. Ha valaki meg akar csalni, akkor vagy megteszi, vagy nem, de bármi is történjen, mi a jó abban, ha ezt képzelem róla? Miért akarna valaki egy életet leélni egy másik emberrel, ha nem őszinte hozzá? Amikor józanul beszélünk erről, Tom megérti, de az érzelmek nem mindig ésszerűek, tudom. Mindkettőnkben jelen van az önbizalom és a bizonytalanság – az érzékenység, a gyengeség – is, úgy vélem, ez mindnyájunkra igaz. Tom magabiztos a munkájában, de velem nem; mintha valami a lelke mélyén megakadályozná, hogy őszintén higgyen a szerelmemben. Ki nem állhatom ezt a kínzó féltékenységet – én biztosan tudom, hogy szeret engem –, de nap mint nap kételkedem a saját képességeimben és saját magamban. Állandóan félek azoktól a pillanatoktól, amikor a világ elé tárom az elképzeléseimet, és életem legnagyobb részét azzal töltöm, hogy a következő baklövésre várok. Egyrészről tehát igenis magabiztos vagyok, másrészről viszont minden másban bizonytalankodom, mint a legtöbb ember; miért olyan nagy ügy? Mi köze ennek az anorexiához? Azt hiszem, a rugalmasságon múlik. Ha a dolgok elromlanak, márpedig mindnyájunk életében elromlanak néha, akkor szükségünk van egyfajta belső tartásra. Szükségünk van rá, hogy higgyünk abban, minden rendben van velünk. Bíznunk kell önmagunkban. De én képtelen vagyok rá. Nekem nincs tartalékom, így hát ha valami az életben túl bonyolultnak tűnik, vagy pórul járok, akkor összeomlok. Sokat gondolkodtam ezen. Arra jutottam, hogy egyáltalán nem bízom magamban. *** Az anorexia egy nagyobb összeomlásra adott válasz volt. 19 éves voltam, és ettől az időponttól kezdve állandóan harcban álltam önmagammal. Ha hosszú évekig (a lelke mélyén) folyamatosan azt magyarázza valaki magának, hogy mindent elront, akkor a visszautasítás, ami ezután jön, már

nem is olyan meglepő. De a sebeknek vannak fokozatai. És bármilyen fájdalmas is, ha nem kapunk meg egy állást, ha elbukunk egy egyetemi vizsgán vagy a jogosítvány megszerzésekor, semmi sem hasonlítható a szerelmi bánathoz. Különös dolog a szerelem, a kapcsolatok, a szakítások. Azt mondják, nem szabad magunkra venni, nem a személyünk ellen irányul. Ez őrültségnek tűnik. Ha komoly kapcsolatról van szó, akkor mi más lehetne, ha nem a személyünk ellen irányuló dolog? Valakibe beleszeretsz, megosztod vele a titkaid, megismered a testét, a gondolatait, együtt fürdesz vele, mellette alszol, érzed a bőrét, a szagát, a könnyeit – azután azt mondja: „Nem te vagy az igazi.” Ha egy kapcsolat véget ér, senki mást nem okolhatunk, csakis magunkat. Sok barátom volt és sok véget ért kapcsolatom, hol én szakítottam, hol velem szakítottak. Amennyire emlékszem, általában én vetettem véget a kapcsolataimnak, de persze én csak a fordított esetekre emlékszem: abszolút tisztán látom magam előtt azokat az eseteket, amikor engem ejtettek – emlékszem a megaláztatásra –, de az emlékeim ugyancsak ködösek a többit illetően. Az évek során, amikor szakításra került sor, anyám mindig azt mondta: „Nem a te hibád, az övé.” Általában a legtöbb dologban igaza van, de ebben nem. Persze hogy rajtam múlt. Világos elutasítás, mi lehetne ennél is világosabb, a szakítás pontos jelentése biztosan az, hogy nem szeretlek. Vagy, hogy nem szeretlek eléggé. Ugyan már, mindnyájan tudjuk az igazat a szerelemről. Ha szeretünk valakit, bármit megteszünk, hogy vele lehessünk, elhagyjuk az otthonunkat, eladjuk a lelkünket, hegyeket mozgatunk meg… Amikor már nem vagyunk szerelmesek, egyszerűen csak szabadulni akarunk az illetőtől… Azt gondolom, 19 évesen boldog voltam. Néhány probléma, egy vagy két elhibázott gépjármű-vezetői vizsga, de semmi sem rengetett meg alapjaimban. Egy nem-sikerült-valami-tízes skálán a jogsivizsga egy hármas lehetett (akkoriban nem engedhettem meg magamnak egy autót, és egyébként is lehetetlen Londonban parkolóhelyet találni), az az összeomlás viszont, amit egy szerelem miatt átéltem, egy tizenegyes volt.

Egy pillanatra abbahagytam a gépelést, és nagyot kortyoltam a diétás kólámból. Igazán nem szeretnék visszanyúlni azokhoz az időkhöz, de őszintének kell lennem azzal kapcsolatban, hogy mi váltotta ki nálam az anorexiát. Mindnyájunk életében van valaki, akit egész életünkben szeretünk, akkor is, ha a dolog nem működik (pontosabban nem működött). Van olyan, aki képes sokkal jobban megbántani minket, mint bárki valaha is tette, valaki, aki nélkül nem tudunk élni. Számomra ez az ember Laurence volt. A kapcsolatunk vége majdnem tönkretette az életem. Ez nem vád, egyszerűen ez az igazság. *** Amikor most megpróbálom összerakni, mi is történt New Yorkban és Oxfordban, lassan megértem, mennyire logikátlannak tűnik, hogy egy tönkrement párkapcsolat miatt az ember felhagyjon az evéssel. Oké, a szívem darabokra tört, de ez a legtöbb emberrel előfordul életében legalább egyszer. Elég fura válasz, ha éheztetjük magunkat, nem? Nem tudom, miért az anorexiát választottam arra, hogy megbüntessem magam, de tény, hogy ezt választottam. Ha valamelyik közeli hozzátartozómat megkérdezi valaki, azt mondanák, Laurence után teljesen más ember lettem: nyugodtabb, szemmel láthatóan vékonyabb, ugyanakkor befelé forduló. Elcsépelt mondat, de ha összehasonlítom az anorexia előtti életemet a mostanival, úgy érzem magam, mintha csak önmagam árnyéka lennék. Egyértelmű számomra is, a többieknek is, hogy az a kapcsolat valamit kiölt belőlem. Laurence nem tudhatta, hogy evészavaraim lesznek. Az ok és okozat közötti összefüggést soha nem láthatjuk előre. Talán az anorexia csírái már sokkal korábban kihajtottak, gyerekkoromban vagy serdülőkorban. Érdemes tehát néhány évvel korábbra visszamenni, és megérteni, ki is voltam, mielőtt az anorexia leterített. Boldog tinédzser voltam, Észak-Londonban éltem, az igen előkelő St. Paul leányiskolába jártam. A nővérem, Katie és a húgom, Alice ugyanabba az iskolába járt, a két bátyám, Philip és Tristram pedig a St. Paul fiúiskolába. A St. Paul diákja volt John Milton, Samuel Johnson, George Osborne, Imogen

Stubbs, Rachel Weisz, Harriet Harman, egyszóval rengeteg író, politikus, zenész és színésznő. A két iskola megszállottan képezte a magasröptű, magasan képzett, félelmetesen öntudatos fiatal nőket és férfiakat. Az érettségi évében a következő hírességek jártak oda: Michael Howard lánya, John Major keresztlánya, Charles Darwin dédunokája és Lord Sainsbury két unokahúga. Magas kapcsolataikhoz méltóan a St. Paulba járó lányok elképzelhetetlenül gazdagok és elkényeztetettek voltak. Emlékszem a legjobb barátnőm tizenhetedik születésnapjára: a vadonatúj fekete, lenyitható tetejű Range Roverjén behajtottunk Brook Greenbe, és titokban cigarettáztunk az iskola kapuján kívül. Ezzel ellentétben az én családom meglehetősen szegény volt. Talán nem úgy hangzik – tekintettel a magániskolára –, de a szüleimnek egy huncut vasa sem volt. Csodálatos módon sikerült fillérekből is megélniük: a hotelek helyett kempingekbe mentünk, az étterem helyett piknikeztünk, az iskolai egyenruháink otthon készültek, anyám igazította ránk, és csinosítgatott minket. És amikor az ősrégi Triumph Heraldunk lerobbant (nem először), és haza kellett vontatni minket (szintén nem először), akkor azt úgy éltük meg, mint egy nagy kalandot. De annak ellenére, hogy az 1980-as és 90-es években már elérhetőek voltak az ösztöndíjak és az alapítványi támogatások (és mindnyájan élveztük az anyagi segítség áldásait), még mindig nem tudom, hogy voltak képesek a szüleim mind az ötünket London legdrágább iskolájába járatni. A tandíjunkat fizették, de ha bármi másra szükségünk volt: új könyvekre, színházjegyekre, sportfelszerelésre, ami egy csomó pénzkiadás volt, keményen meg kellett dolgozniuk, hogy előteremthessék. A testvéreim és én csak betolakodók voltunk a gazdagok világában. Soha nem vettem részt az iskolai kirándulásokon: nem mentem síelni Verbier-be, nem mentem régészeti ásatásokra Görögországba és labdaversenyekre Kínába. Gyerekkoromban minden nyarat Európában töltöttünk, felpakoltuk az autót és a lakókocsit, és beutaztuk Franciaországot és Olaszországot. Csak mentünk, mentünk, azután megálltunk valahol éjszakára, nem a kempingben, hanem valami folyó mellett vagy egy búzaföldön. Mama és papa a lakókocsiban aludtak, mi öten meg a kocsiban,

ketten a csomagtartóban, ketten a hátsó ülésen, egy meg az első ülésen. (Próbáltak már valaha is egy kézi sebváltón keresztbe fekve aludni?) És soha nem kaptam a tizenhetedik születésnapomra lenyitható tetejű kocsit, habár akkoriban hétvégenként a Woolworths-ben dolgoztam. Katie, Philip, Alice, Trim és én mindennap az Északi- és a Piccadilly-metróvonalon utaztunk Camdenből Hammersmithbe, útközben olvastunk, vitatkoztunk, és sütit ettünk. A St. Paul leányiskolában eltöltött napokat lehetne az evészavarok melegágyának tekinteni, de semmi ilyesmire nem emlékszem. Senki sem tűnt túlságosan vékonynak, senki nem aggódott a súlya miatt, vagy lehet, hogy csak nem vettem észre, mivel akkoriban egyáltalán nem érdekelt az evés. Csak 15-20 évvel ezelőtt volt, de még mindig úgy tűnik, mintha az egy más világ lett volna. Még nem léteztek azok a magazinok és internetes képek – még nem vizsgálgatták a női testet olyan részletesen, az arcukat, a hajukat, a fogaikat, a tyúkszemüket, a körmüket, a ráncaikat, a bőrük színét, tónusát, a narancsbőrt. Nem létezett a botox, és az arcfeltöltés olyasvalami volt, amit az öreg hollywoodi sztárok végeztettek magukon 59 éves korukban. Egy olyan világban, amikor még nem létezett a Heat és a Closer, szinte vallásos áhítattal olvastuk a kedvenc magazinjainkat, a Just Seventeent és a Mizzt. A cikkek csillogó szemfestékekről szóltak, és arról, hogyan táncol Madonna – nem pedig diétákról vagy fitneszről, vagy hogy mennyit nyom a mérleg a nők alatt. Néha valamelyikünk kölcsönkérte a mamájától a Vogue magazint, de a modellek nem voltak olyan vékonyak, mint ma. Emlékezzünk csak a szupermodellekre: Cindy Crawfordra az anyajegyével, Linda Evangelistára a festett hajával! Amennyire fel tudom idézni, fiúkról beszélgettünk, Silk Cut cigit szívtunk, lógtunk a tornaórákról, és terrorizáltuk a kémiatanárunkat. Senkire sem emlékszem, aki kihagyta volna az ebédet, szupervékony lett volna, vagy túlzásba vitte volna a testmozgást. Nem rémlik egyetlen olyan alkalom sem, amikor anorexiáról beszélgettünk volna. Furcsa, amikor legutóbb a pszichiáteremnél jártam, felidéztem, ahogy a St. Paul öltözőjében kora reggelente a barátaimmal Mars csokit ettünk, és műanyag pohárból ittuk az automatából vásárolt kávét. Aztán, emlékszem, egy ilyen alkalommal az

egyik lány felállt, bement a mosdóba, és hallottam, hogy öklendezik. Addig a pillanatig teljesen jól volt, és amikor kijött, megkérdezte, ki akar kimenni egy cigire. Azt hiszem, bulimiás volt, de megértettem én ezt akkor? Az érettségi után felvettek Oxfordba angol irodalom szakra, és azon a nyáron Párizsba utaztam a barátaimmal. Véget ért az iskola, és elkezdődött életünk hátralévő része: bejártuk egész Párizst, Camus-t olvastunk, egész éjjel fennmaradtunk, és rengeteg bort ittunk. Szeptemberben visszatértem Londonba, és karácsonyig teljes munkaidőben dolgoztam a Woolworthsben. A szórakoztatásért feleltem, ami azt jelentette, hogy minden vasárnap reggel, mielőtt az üzlet kinyitott, a Top 40-es lista alapján, rangsor szerint kellett elrendeznem a kazettákat és a CDket. Egy kis pénztartalékkal a bankszámlámon elkezdhettem az egyetemen a halasztott évemet. Szilveszterre vettem egy repülőjegyet New Yorkba. Most már furcsának tűnik számomra, de előtte soha nem repültem. *** Tizennyolc éves voltam, amikor leszálltam a Kennedy reptéren, és akkor kezdődött minden. A nővérem, Katie öt éve élt New Yorkban, és meghívott magához néhány hétre. Kijött elém a reptérre, hazametróztunk, átöltöztem, majd elmentünk egy szilveszteri buliba. Tíz óra előtt tíz perccel (ez már a második vagy harmadik buli volt, ánizslikőrt kínáltak körbe az ajtóban) találkoztam Laurence-szal. Nem ez volt az első találkozásunk. Valójában már tizenhárom éves korom óta ismertem Laurence-t – Laurie-nak hívtuk –, akkor jött a szüleivel Londonba. Egy évvel idősebb volt nálam. Az ő anyja és az enyém közeli barátok voltak, mindketten írók, akadémikusok, anyám a Londoni Egyetemen, az övé a New York Egyetemen, és gyakran megszálltak egymásnál, ha konferenciákra vagy kutatóutakra mentek. Az újonnan megismert nővéremmel, Laurie-val és egy csomó hangoskodó barátommal partiról partira vándoroltunk. Az alkohol és az időeltolódási problémák ellenére elég tiszta emlékeim maradtak arról az első manhattani

éjszakáról. Emlékszem valami finom kínai ételre (milyen érdekes, akkor még tudtam nyilvánosság előtt enni), emlékszem, hogy a Brodwayn álltunk Laurie-val egy étterem előtt, és egy cigarettát szívtunk ketten. Emlékszem a rengeteg autóra, amelyek ide-oda cikáztak az Upper West Side és az Upper East Side között. Emlékszem arra a tetőtéri éjféli bulira, a zenére és a tűzijátékra, a kilátásra a Hudson folyóra, és aztán az első csókra. Nem tudom, hogyan írjam le a kapcsolatunkat: az azt követő fájdalom kétségkívül beárnyékolja azt a boldogságot, amit akkor éreztem. De ami New Yorkot illeti, rabul ejtette a szívemet. Nora Ephron könyvében van egy sor, amely az akkori életemre emlékeztet, a város felfedezésének izgalmára, ahogy a New York-iak állandóan rohannak valahová, „izgalmat, szerelmet és a világ legfinomabb csokis sütijét kergetve”. Két hétig akartam maradni, és majdnem egy évig maradtam. Találtam munkát (a reklámiparban), egy kis lakást (az Upper East Side-on), és szerelmes lettem (életemben először). Rengeteg csokis süteményt ettem. *** Miért estem bele éppen Laurie-ba ilyen nagyon? Nem ő volt az első komoly kapcsolatom. A szüzességemet tizenhét évesen vesztettem el. A fiút Jamienek hívták, és a St. Paulba járt. A költészeti vitaesten találkoztunk, ahová a lányok is, a fiúk is ismerkedni jártak. A szándékait a Twickenham Rugby Club karácsonyi buliján nyilvánította ki: emlékszem, nagyon szerettem őt, és nagyon vágytam a viszonzásra. Mindketten szüzek voltunk, és miután hónapokig jártunk, elhatároztuk, hogy itt az idő. A szüzesség egy idő után teherként nehezedik az emberre – tizenhat évesen kellett megszabadulni tőle, és a tizenhét már azokban az időkben kritikusnak számított. Én tizenhét és fél voltam, Jamie majdnem tizennyolc. Hét végére elutaztunk a nagynénje nyaralójába, Devonba, és túlestünk rajta. Őszintén szólva, inkább csak ügyetlenkedtünk, és nem voltunk igazán szenvedélyesek, de végre megtörtént. Azután kimentünk, és leültünk a mólóra, Jamie sírt, én meg arra gondoltam, mennyire fájt.

Ilyen értelemben tehát nem Laurie volt az első. De ez volt az első felnőtt kapcsolatom: gyakorlatilag együtt éltünk, és több ezer kilométerre voltam az otthonomtól. Laurie szerint ez már évek óta a levegőben lógott (az arroganciája a vonzerejéhez tartozott), és egyikünknek sem kellett színlelnie. Ez valami új, ez az érzelmi nyitottság, a fizikai közelség. Az iskolában még éretlenek voltunk; sokkal fontosabb volt a vagányság, mint az őszinteség. Ha valaki becsapott vagy szakított, akkor leplezni próbáltuk az érzéseket. Laurie és én sose rejtettük el az érzéseinket egymás elől: szerelmesek voltunk, és ugyanarra vitt az utunk. A dolgok elkerülhetetlensége, a közös családi történelem, az izgalom, amely lassan épülgetett a rövid tinédzserkori találkozások idején, felnőttkorunkra egészen beért. Valódi intellektuális kapcsolat volt közöttünk, és az érdeklődési körünk is megegyezett: irodalom, nyelvek, utazás. Pokoli versenyszellem volt bennünk – én Oxfordban tanulok majd, ő meg a Cornell Egyetemen. A legtöbb amerikaival ellentétben Laurie sokat utazott Európában; folyékonyan beszélt franciául, olaszul és németül. És ott, a tengerparton érzett csalódásom ellenére, Laurie-val a szex fantasztikus volt. A szó hagyományos értelmében véve nem volt valami előkelő megjelenésű, nagyon magas volt, szinte hórihorgas, a haja csapzottan lógott az arcába, de jóképű volt és jó modorú. Úgy öltözött, mint a New York-i kivételes helyzetben lévő zsidók, egyfajta intellektuális stílustalanság jellemezte (azt hiszem, Európában szedte fel), kinyúlt pulóver, kordbársony nadrág. Ő volt az első vegetáriánus, akit ismertem, és órákig vitatkoztunk az állatok jogairól. Mindig feszélyezett, hogy halott állatokat eszem, anyám emlékszik rá, hogy gyermekként órákig ültem egy tányér szárított hal felett, mert képtelen voltam a számba tenni az apró ezüstös halacskákat. Most, hogy független, önálló emberként magam alakítom az étkezési szokásaimat, minden értelmet nyert. Soha nem jutottam el addig a szigorú vegetarianizmusig, ameddig Laurie elment, például bőrcipőt hordtam, és tejet ittam – de a mai napig nem eszem húst vagy halat. Semmi nem tart örökké. Ott kellett hagynom New Yorkot, és megkezdtem az egyetemi tanulmányaimat. Emlékszem, ahogy elbúcsúztam Laurie-tól a Kennedy repülőtéren: emlékszem, mennyire féltettem, nem tűnt

valószínűnek, hogy kibírjuk egymás nélkül. Egyikünk sem kételkedett benne, hogy az Atlanti-óceán két túlsó partján is együtt maradunk. Állandóan írogattunk egymásnak: hosszú leveleket, képeslapokat, és mindennap faxot küldtünk. Feliratkoztunk a tengerentúli telefonbeszélgetésekre – az USA-ba csak 20 penny volt percenként –, és amikor már elérhető volt az új technológia, e-maileket küldözgettünk. Tíz héttel később, amikor az újbóli találkozásunkat terveztük – én New Yorkba utaztam volna karácsonyra, Laurie pedig vissza velem szilveszterre Oxfordba, egy soron kívüli levelet kaptam. Azt írta, ez a távkapcsolat nem működik, neki olyan barátnő kell, aki állandóan vele van, és mindkettőnknek jobb lesz, ha új életet kezdünk, egyedül. A fájdalom leírhatatlan volt. Öt napon keresztül ki se mozdultam a kollégiumi szobámból. Emlékszem, a csapból ittam vizet, és csak ültem a szobám padlóján, és csempészett amerikai cigarettát szívtam. Nem mentem ki sem olvasnivalóért, sem a közértbe (ez volt az első eset életemben, amikor étel nélkül voltam). Nem emlékszem, hogy sírtam volna, egyszerűen csak üresnek éreztem magam – nem tudtam elképzelni, hogyan élhetnék nélküle. Azután lezuhanyoztam, kinyitottam az ajtót, és elkezdtem tönkretenni magam.

6. fejezet MINDEN DARABOKRA HULLIK Hogyan tudnám leírni azokat az oxfordi éveket? Nem fogom az álmodozó templomtornyok szépségével vagy a Cherwell folyón megtett csónaktúrákkal kezdeni (nem vagyok költő, Evelyn Waugh Utolsó látogatás című könyvében ezt jobban csinálja, mint én). Nem fogok írni az elolvasott könyvekről, az esszékről, a könyvtárakról, az egyetemi parkokról, a sportpályákról, a kollégiumokról, a csengő-bongó harangokról… Ezek mind el vannak zárva bennem, az oxfordi emlékeimbe ágyazva, de semmi közük ehhez a történethez. Annak a három évnek, tizenkilenc éves koromtól huszonegy éves koromig a gyarapodás időszakának kellett volna lennie; ehelyett az összezsugorodás, a magamba fordulás korszaka volt. Mégis boldogan emlékszem rájuk. Nagyon furcsának tűnik most, mert jobban fáztam és éhesebb voltam, mint életemben bármikor, és mégis úgy emlékszem, boldog voltam. A szikra, amit meggyújtottam a Laurie-val való szakítás után, lángra lobbant. Mivel alapvetően is önbizalomhiányban szenvedtem, magamat okoltam. A fájdalmat a bensőmbe zártam, megvetettem magamat, amiért elutasítottak, szóval a büntetés volt a következő logikus lépés. Azt hiszem, ez az, amit az önpusztítók tesznek: elvágják magukat a külvilágtól, hogy a fájdalmat átélhessék újra meg újra. Nagyon jól megértem ezt az impulzust, habár én sohasem sebesítettem meg magam szándékosan. (Most, amikor e sorokat írom, egy pszichiátertől érkezik egy e-mail, amelyben emlékeztet rá, hogy az anorexia is az önpusztítás egyik formája. Kényelmetlenül érzem magam.) Önmagam éheztetése volt az egyetlen lehetséges módja annak, hogy boldoguljak azzal a fájdalommal, amelyet éreztem, és egyben az önkontroll legjobb módja is. Világos, hogy túl sok voltam Laurie-nak. Túl beszédes, túl érzelmes, túl húsos. Vagyis túl kövér. Így gondoltam, holott teljesen átlagos

volt a magasságom is, a súlyom is – a normális testtömegindex (BMI) kellős közepén. Ha most megnézem a tizenkilenc éves koromban készült fotókat, nagyon csinos voltam. Mivel nem tudtam kezelni az érzelmi káoszt, fizikai megoldást találtam. Természetesen akkoriban ebből semmit sem értettem, de nem is voltam képes világosan gondolkodni. Egész idő alatt Laurie járt a fejemben. Az uralkodó érzés az elhagyatottság és a megalázottság volt. Magamat gyűlöltem, nem őt. (Soha nem voltam képes rá, hogy gyűlöljem őt.) Az önéheztetés nagyon jó módszer arra, hogy mindent elhallgattassunk. Ha valaki ennyire keveset eszik, nem marad ereje arra, hogy érzelmeket mutasson, vagy hogy az élet drámáit felfogja; a léte puszta vegetálássá silányul. Ennek ellenére ez egy igen kemény munka: az állandó éhezés koncentrálást igényel, nehogy az ember feladja, és egyen valamit, nem szabad meghátrálni, és kimutatni, mennyire vágyunk az ételre vagy egy ölelésre; nem szabad megengednünk az étvágyunknak, hogy fölénk kerekedjen. Nem érdemeljük meg az evést. Amikor az anorexia elkezdődik, először olyan, mint egy átlagos diéta. Fokozatosan, egyenletesen lefogy az ember, hetente 0,5–1 kg-ot. Megelégedéssel tölt el, ha látod az eredményt: egyszerű játék a jutalomért. Először ellenállsz a croissant-nak vagy a csokis keksznek, amit a barátoddal szoktál elfogyasztani egy kávéházban, azután belehajszolod magad a mindennapos tornába, és ekkor elkezdődik. Kevesebb kalória befelé, több kifelé: a mérleg nyelve a negatív irányba billen. Tényleg ilyen egyszerű. *** Talán az elmélet egyszerűnek hangzik, de igazából nem olyan könnyű abbahagyni az evést. Az emberi lények – még az emberfeletti anorexiások is – a vadászatra, begyűjtésre, fogyasztásra vannak programozva: a kalóriák az életet és a túlélést jelentik. Rengeteg energiába kerül, hogy az ember legyőzze az evés természetes ösztönét, hogy minden órában, minden egyes nap megtagadja magától az ételt, miközben állandóan éhes. És ezzel a betegséggel kapcsolatban ez a legnagyobb félreértés – hogy az anorexiások

nem szeretnek enni. Az egyik leggyakoribb kérdés, amit mindig feltesznek nekem: „Miért nem szeretsz enni?” Igazán, őszintén mondom, nem gyűlölöm az ételt. (Félek tőle, igen, de nem gyűlölöm.) Az egész életemet azzal töltöm, hogy aggódom miatta: talán ezért kerülöm olyan szorgalmasan. Mit szeretek? Ó, csupa olyan ételt, amit már évek óta nem ettem: kagylót egy kis vajjal és sajttal; hajszálvékony, teljes kiőrlésű kenyérből készült pirítóst leheletnyi lekvárral; pestós tésztát; sóba, ecetbe mártogatott, papírba csomagolt sült krumplit; kínai sült zöldségeket és hasonló kínai ételeket; frissen sütött francia kenyeret, bagettet olvasztott Brie sajttal és száraz vörösborral; sült krumplit sült babbal; tacó szószos sült babot, enchiladát hétrétegű floridai Taco Bell burritóval; az idény első újburgonyáját egy csepp fokhagymás vajon párolva – ezek azok a finom, megengedhető dolgok, amelyeket mindnyájan szeretünk. Késő este színpompás, maréknyi M&M’s csokoládés mogyorót. Anyám sajtos tésztáját, amit gyerekkorunkban készített. Megdöbbent, hogy miközben írok, mennyire elöntenek a visszatérő emlékek, az ízek, melyeket még mindig érzek, és talán most is ehetnék, ha nem lennének szabályok. De miközben emlékszem rájuk, még mindig közömbös vagyok velük szemben, mert el sem tudom képzelni, hogy ismét egyek. Még mindig nem tudom ezt megengedni magamnak. Emlékeknek hívom, mivel olyan régen kóstoltam őket. Néha a hűvös téli napokon a Cornish büfé mellett sétálok el lassan a metróállomás felé, és majdnem elájulok a kifelé áradó illatoktól (az illatok is hizlalnak?). Persze ezek pástétomok és piték – bevallom, egymillió év alatt sem bírnék megenni egy pitét –, de ha valaki éhezik, akkor a pite illata (burgonya, a nehéz illatok, a sajt) olyan meleg, olyan finom, annyira összetett. És emlékszem, milyen íze van a halnak és a sült krumplinak. Amikor gyerekek voltunk, a nyaralás idején hatalmas zacskó sült krumplit ettünk az autó hátsó ülésén, vagy a szünidőkben a tengerparton. A zsíros zacskó, a sós, ropogós burgonyaszeletek, az ajkamon érzett íz, az étel melege… Ahogy most újra elolvasom, amit írtam, látom, hogy a kedvenc ételeim nagyon egyszerűek, már-már gyermekiek. Mintha elmulasztottam volna

felnőtt ízlést kialakítani, mivel az anorexia akkor kezdődött, amikor éppen kezdtem felnőtt lenni. „De egyáltalán mit eszel?” Ez a másik kérdés, amit állandóan feltesznek az evészavarokkal küszködőknek. Többnyire gyümölcsöt és zöldségeket: almát, narancsot, banánt, brokkolit, spárgát, spenótot. Egy halom müzlit és probiotikus, natúr joghurtot. Néha, kényeztetésként egy kis teljes kiőrlésű pitát eszem alacsony zsírtartalmú csicseriborsókrémmel. Nemrégiben, talán az első tavaszi napsugár késztetésére, új kísérletekbe kezdtem az étellel: megkóstoltam az M&S szuper kuszkuszát, a hárombabos salátát és a paradicsomlevest. A minap kimentünk Tommal a kertbe, és hagymát ültettünk. Új élet, új évszak – és arra emlékeztet, hogy továbbra is az új kihívásra kell koncentrálnom, ki kell tágítanom az étellel kapcsolatos látásmódom. *** Amikor visszamentem Oxfordba, nagyon keveset ettem. Az anorexia számomra valahogy így kezdődött: először a nasikat szüntettem be, azután következtek a zsíros ételek, a főtt ételek, míg végül a nadrágok leestek rólam. Egy halom ócska érzelem uralkodott bennem, és én nem is ismertem ezeket. A szakításhoz képest az anorexia egész elviselhető volt: az éhségérzet kellemetlensége semmiség volt ahhoz a mardosó kínhoz képest, ami a szívemben honolt. Azonkívül borzasztóan rosszul éreztem magam abban a tévhitben, hogy az én hibám volt, hogy elhagytak. Az, hogy megtagadtam magamtól az evést, csak a kezdet volt. Őszintén mondom, nem tudom meghúzni a vonalat a diéta és az anorexia között. Kell lennie egy láthatatlan választóvonalnak, és nem tudom, mikor léptem át. Azt hiszem, itt rejtőzik a probléma gyökere: miért van az, hogy egyesek képesek végigcsinálni egy diétát (és vagy lefogynak, vagy meghíznak), mások pedig spirálisan zuhannak bele egy teljesen kifejlett evészavarba. Csak azt tudom, hogy az anorexia, mihelyt elkezdődik, azonnal ki is fejlődik. Minden eltemetett bánatra és szégyenérzetre találtam valamit,

ami működött. Irányítás alatt tartottam. És az önpusztítás ettől kezdve felgyorsult. Amikor elkezdtem az egyetemet, hatvan kilót nyomtam. Amikor végeztem, harmincötöt. *** Az oxfordi emlékeim töredékesek és igen intenzívek. Ha visszatekintek, meg tudom mondani, melyik év telt események nélkül, az aktuális adatokat, de az akkori érzelmeim a következők voltak. Az első évben állati jó bulikon vettem részt, rengeteg fiú és kevés tanulás, remek hétvégék a barátokkal Balliolban vagy Corpus Christiben, elkezdtem fogyni, és jól néztem ki. A második évben sokkal vékonyabb voltam, futni kezdtem, kevés igazi barátom volt, és többet ittam, mint ettem. A harmadik évben bezárkóztam a könyvtárba és a szobámba, megszállottan tornáztam, állandóan dolgoztam, olvastam, verseket írtam, szinte semmit sem ettem, és rengeteg orvossal találkoztam. Ez a lefelé vezető spirál – a testem, lelkem, életkedvem is leépült – zsigerből jött, semmihez sem hasonlított, amit addig megtapasztaltam. Egyszerre volt felvillanyozó és félelemkeltő, ahogy a dolgok szétestek körülöttem. Szigorúan kontrolláltam magam, miközben kicsúszott a kezemből az irányítás. Nem tudom, mire gondoltam, nem emlékszem, hogy lettek volna játékszabályok. Nem akartam meghalni, de tudtam, nagyon odavagyok. Fogalmam sem volt, hogyan fog végződni. Amellett, hogy csapdában éreztem magam, a fizikai fájdalom is megjelent. Ha az ember egyáltalán nem eszik zsírosat, nincs is a bőre alatt zsír- vagy energiatartalék, ezért állandóan harcol a túlélésért. Minden anorexiás a hidegre panaszkodik, és azok a telek ott Oxfordban elképzelhetetlenül kemények voltak. Nemrég kíváncsiságból utánanéztem a meteorológiai szolgálat honlapján, vajon az a három december az 1990-es évek végén eltérő volt-e a megszokottól, de nem. Miért fáztam hát jobban, mint amennyire valaha is képzeltem volna, hogy fázhatok?

Emlékszem az egyik barátom születésnapi partijára a Maxwell’snél, a városközpont egyik bárjában. Tele volt diákokkal, és jól felfűtötték a helyet, de a hideg a csontomig hatolt, és nem volt rajta hús, ami melegen tartson. Ott ültem garbóban, farmerban, csizmában, körülöttem mindenkin mellény és vékony ruha volt, én meg majd megfagytam. Minden erőmet igénybe vette, hogy eljöjjek és megpróbáljak ott maradni, de nem tudtam koncentrálni a társalgásra, és az ujjaim megdermedtek. Végül kisurrantam a sötét éjszakába, és egyedül gyalogoltam végig a több kilométeres úton hazafelé. Buszra szállhattam volna, vagy foghattam volna egy taxit, de így csak a „kövérek” viselkednek. Az anorexia állandó önkínzás, mindennap elkövetett apró kegyetlenségek, képtelenség arra, hogy bárkihez jók legyünk, vagy hogy azt mondjuk: „Fáradt vagyok, fázom, csak egy meleg taxira vágyom.” Amikor visszaértem az Iffley Roadon lévő diákszállóra, olyan forró fürdővizet engedtem, amilyet csak el tudtam viselni. Emlékszem, mennyire fájt az ülés, mivel a fenékcsontom kiállt, és a kád aljához nyomódott. A legkisebb ütéstől is tele lettem zúzódásokkal. Azon az éjszakán, amikor a forró vízben feküdtem, a Maxwell’sben mulató barátaimra gondoltam, amint literszámra isszák a koktélokat. Ahogy ott lebegtem a vízben, egyfajta fordulópont következett be nálam: vajon hány telet bírok még ki? *** Hónapokig tartó önámítás és az orvosokban való csalódás után – a felszedett kilókat újra és újra leadtam – döntésre jutottam: megpróbálok egy kicsit hízni. Már alig néztem tükörbe, mégis láttam, milyen betegesen festek. Állandóan és komolyan fenyegettek a kórházi kezeléssel. Prozacot szedtem – többet, mint később –, és bár a hatás nem volt azonnali, azok a zöld és fehér tabletták fokozatosan helyrebillentették az agyam kémiai egyensúlyát. Az emberek aggodalma tolakodónak tűnt, jobban, mint bármikor. Az aggodalmuk közepesből komolyra fordult: ez már narancssárga jelzés volt. A tanáraim, a szüleim és a barátaim egyfolytában telefonáltak egymásnak; a kollégiumi szobámban dolgoztam, így senkivel sem kellett találkoznom. Majdnem huszonegy éves voltam: az isten szerelmére, nem volt szükségem

az aggódásukra. Oxfordban kellett maradnom, hogy befejezzem az egyetemet. Amennyire láttam, a súlygyarapodás volt az egyetlen módja annak, hogy elkerüljem a kórházat, és ellenőrzés alatt tarthassam az életem. Egy áprilisi hétvégén, hat héttel az államvizsga előtt két dolog történt velem. Szombat este meglátogatott egy volt barátom, Steven. Néhány napig maradt a bátyjával, és néha kiruccantunk, ha mindketten szabadok voltunk. Vagy mindketten Londonban voltunk, vagy én mentem Manchesterbe, vagy ő jött Oxfordba. Jó hat hónapja nem találkoztunk, és észrevettem (azokban az években félelmetes módon mindig észrevettem), hogy azok az emberek, akiket egy ideje nem láttam, mennyire sokkolónak találják a fogyásomat. Steven szórakoztató volt, és a két évvel korábbi kapcsolatunk óta is meglehetősen közeli viszonyban maradtunk. Megittunk pár italt, csak egyszerűen szórakoztunk, de az sem volt baj, ha a végén az ágyban találtuk magunkat. Nem volt semmi komoly köztünk. Este 7 körül érkezett, egy üveg fehér burgundival. A szobámban üldögéltünk egy darabig, az ágyon ittunk, és beszélgettünk. Szólt a rádió, és a kedvenc dalunk ment: Al Greentől a Let’s stay together. Felpattantunk, és táncolni akartunk, egyrészt a régi idők emlékére, másrészt mivel kicsit kapatosak voltunk. Lassú tánc volt, és nagyon jólesett, hogy valaki közel van hozzám, hogy alig mozgunk, csak átöleljük egymást, és jó volt az is, amikor Steve megcsókolt. Egy perccel később végigsimítottam az arcát, és könnyeket éreztem. Sírt. Nem vágyból vagy szenvedélyből csókolt meg; az már mind elmúlt. A kedves, szexi Steve átölelt, és nem talált semmi mást, csak egy csontvázat. Megpróbáltam kitörölni mindazt, amit mondott, de nem tudom elfelejteni azt, ahogyan rám nézett: a sokk és a szomorúság keveréke. Megkérdezte, mi történt velem, én meg azt mondtam, rendben vagyok, mire ő, hogy nem igaz, és éjfél körül elment. Ez a borzalom az elevenembe vágott, ezért vasárnap reggel a szokásosnál korábban keltem fel, és átmentem az Iffely Roadon lévő sportpályára (éppen oda, ahol Roger Bannister először futotta négy perc alatt az egy mérföldet). Az edzőterem elhagyatott volt, és megkezdtem a szokásos edzésemet a futógépen, majd néhány kilométert hajtottam az evezőpadon. Kifelé menet az edzőterem vezetője megállított az ajtóban, és megkérdezte, válthatnánk-e

néhány szót. Azt mondta, nagyon sajnálja, de felmondja a tagságomat. Hozzátette, hogy az egészségem érdekében teszi, és természetesen visszafizetik a hátralévő hónapokat, de úgy érzik, kicsit túlerőltettem magam, és talán adhatnék magamnak egy kis pihenőt. Soha életemben nem éreztem magam ennyire megalázva. *** Saját magam megóvása, hiúság, elhagyatottság, Prozac, büszkeség? Bármi is volt az oka, de lassan, fájdalmasan sikerült híznom egy keveset. Azon az utolsó nyáron Oxfordban elkerültem a kórházat, letettem az államvizsgát, és jó osztályzatot kaptam. Hihetetlenül nehéz volt újra ennem, de ahogy megtettem, az élet könnyebb lett. (Ha valaki soha nem volt ilyen sovány, nehéz elképzelnie, hogy minden extragramm milyen óriási különbséget jelent az elménk állapotának és a közérzetünknek.) Még mindig csak negyvenegy kiló körül tartottam, de ez már jobb volt, mint a harmincnyolc. A nyarat egyedül utazgatva töltöttem – Egyiptomban, Olaszországban –, néhány szabadúszó munka Londonban, egy érdekes kapcsolat egy pszichológiaprofesszorral, és folytattam az erőfeszítést, hogy rávegyem magam az evésre. Kenyér, tészta, valami egyszerű, veszélytelen. Kevés, de mégis elég ahhoz, hogy továbbra is próbálkozzam. Minden egyes falat ára véres agónia volt. Valahányszor az evésre gondoltam, mohónak éreztem magam. Úgy gondoltam, nem érdemlem meg. Pokoli volt. De mire elkezdtem szeptemberben a gyakorló munkám egy reklámügynökségnél, már stabil voltam. Igen vékonynak tűntem ugyan, de már túl voltam az életveszélyen. Visszatértem az élők közé. Évekig csináltam ezt, de mindig 44 kiló alatt maradtam. Ezt jelenti a funkcionális anorexia: az ember normális életet él, karriert épít, otthona van; de emellett még mindig megmarad evészavarosnak. A reklámiparból átkerültem a kiadók világába, lassan megtaláltam a helyem. Egy kis műteremlakást béreltem Camden Townban, később vettem egy egyszobás lakást az Elephant & Castle-ban. Nem ez volt London legegészségesebb része, de szerettem azt a kis lakást abban a zsákutcában, a Bricklayers’ Arms-

i felüljárónál. Emlékszem arra a napra, mikor megvettem – egy keddi nap volt, és dolgoztam, mint általában. A lakásvásárlás hónapokig tartott, és első tárgyalásaim a hitelezőkkel, hirdetőkkel és ingatlanosokkal a szokásos csetepatékkal zajlott le, de végül is felhívott az ügynök, és azt mondta: „Megkapta a hitelt, öné a lakás. Amikor akar, bejöhet, és viheti a kulcsokat.” Azonnal felugrottam a biciklimre, és a Eustonon lévő irodámból a Borough High Streetre tekertem. Az ingatlanügynök nagyon meglepődött, mivel nem sokkal korábban tette le a telefonkagylót. Megkaptam a kulcsokat, enyém volt a lakás. Azelőtt soha nem voltam itt egyedül, ügynök nélkül. Amikor kinyitottam az ajtót, úgy éreztem magam, mint egy betörő. A lakás üres volt, és napfényes – csak a fapadló, a hófehér falak és egy hatalmas hűtőszekrény. Elővettem a hátizsákomból egy üveg pezsgőt, bedugtam a hűtőt, és betettem hűlni a palackot. Küldtem egy SMS-t Nicknek, az éppen aktuális barátomnak (lengyel kerékpáros volt) és a testvéreimnek: „Megvannak a kulcsok! Este 7-kor buli?” Azután visszabicikliztem a hivatalba, és végigdolgoztam a délutánt. (Mellesleg ez egy igen jellemző példája az anorexia működésének. Látják, mi történt itt? Reggel 6-kor keltem, bebicikliztem a munkahelyemre (8,5 kilométerre), megittam a feketémet, megettem az almámat, később, még reggel talán egy banánt, azután ebédidőben átbicikliztem a lakásomba – itt még a lehetőségét is elkerültem annak, hogy ehessek, mindig túlságosan elfoglalt vagyok ahhoz, hogy egyek –, majd begyűjtöttem a kulcsokat, visszamentem a hivatalba, végül lezuhanyoztam és átöltöztem, pezsgőt ittam és ünnepeltem. Vagyis közel 34 kilométert bicikliztem, egész nap keményen dolgoztam, csupa rohanás és izgalom, és alig ettem valamit, az is csak gyümölcs volt. Így éltem akkoriban. Néhanap, amikor rosszkedvű vagy nagyon elfoglalt vagyok, vagy bizonytalankodom, még most is így teszek. Ha választás előtt állok, hogy metrózzak vagy biciklizzek, ráadásul nagyon messze kell mennem, kimerítően messze, akkor a biciklit választom. Néha nem is tudatosan választok; teljesen be vagyok kattanva. Az anorexia így érvényesíti önmagát – túl kevés dologra túl sok energiát fordítunk – és mindig, mindig elkerüljük az evést.)

Három évig laktam az Elephant & Castle-ban lévő lakásban, ez alatt a súlyom többé-kevésbé stabil maradt. Az étkezéseim messze voltak a normálistól – a hivatalban alig ettem valamit, még ritkábban másokkal, de a kollégáim megszokták, hogy ilyen vagyok. Néha csatlakoztam hozzájuk péntek este a pubban, de soha nem ebédeltem velük a parkban még egy szendvicset sem: az alkohol rendben volt, az étel nem. Kialakult egy kis kör, csupa huszonéves szerkesztő és képszerkesztő. Azt hiszem, kicsit visszafogottnak, zárkózottnak tartottak – de lehet, hogy csak bemagyarázom magamnak. Talán mindenki tudta, hogy anorexiás vagyok, és úgy beszéltek rólam, mint a vézna evészavarosról (remélem, nem). Mindenesetre boldog évek voltak, közben bedolgoztam magam a kiadói munkakörbe. Amikor én lettem a legidősebb szerkesztő, már nem jártam ki annyit inni a kortársaimmal, így még könnyebb volt kitérni az evés elől. Szerencsétlenségemre sokkal több mindent kellett bevállalnom – a szerzőket el kellett vinnem ebédelni, meg hasonlókat. Ha valaki úgy véli, hogy az evészavarok csak az étkezések alkalmával jelentkeznek, akkor gondolja át még egyszer. Az étel átszövi életünk minden egyes szegmensét – a barátságainkat, a kapcsolatainkat (közös főzőcskézések, családi étkezések, szórakozás), a munkánkat. Nem is tudom elmondani, mennyire megnehezítette az anorexia a karrieremet; majdnem minden héten volt valamilyen félelmetes társasági esemény, amelynek az evés is része volt. Egy szendvicsekkel teli találkozó, egy parti a hivatalban, egy születésnap, partik, italok, rágcsálnivalók. Az étel mindig jelen volt, és mindig ki kellett térnem előle. Egy fontos munkaebéd ugrott be az emlékezetembe. Évekkel ezelőtt történt, és nem is tudom, miért emlékszem erre az egyre ilyen világosan, amikor minden egyes üzleti megbeszélés (étellel súlyosbítva) traumatikus volt. Nem sokkal korábban elhatároztam, hogy kicsit hízom, és abbahagyom az anorexiás életet – újabb fél gőzzel végzett kísérlet, amely kudarcra volt ítélve. Akkoriban azonban az volt az első munkanapom az új beosztásomban, egy másik új kezdet, melyet már hetek óta halasztgattam. Ekkoriban én voltam a pszichológiai szakterület szerkesztője, és egy új szerzőt vittem el ebédelni. Általában elvittem volna egy kávéra egy kedves kis cukrászdába, és

teletömtem volna süteménnyel, de két idősebb kolléga is betársult hozzánk, és azt javasolták, kapjunk be valami könnyű ebédet. Egyszóval képtelen voltam kihúzni magam alóla. Egy olasz étteremben foglaltunk asztalt, nem messze a hivataltól. A félénkségem hetek alatt alakult ki – az ebéd előtti éjszakán semmit sem aludtam. Legalább ötször végignéztem az interneten az étterem kínálatát, lehetséges csapdákat kerestem a menüben, és megpróbáltam valami biztonságosat találni. Gyönyörű téli nap volt, világos, csípős, hetek óta először sütött ki a nap Londonban. Amikor elhagytuk az irodát, a mellettem ülő szerkesztő, egy kedves lány, jó barátom, azt mondta: „Remélem, sikerül a megbeszélés, Em – de legalább ingyen ebédelhetünk.” Ezt nagyon sokszor hallom a munkám során, és ez az, amit soha nem értettem meg. Az emberek azt mondják: „Ó, ne, egy szörnyű munkahelyi buli – csak az ingyenkajáért megyek.” Ez a szemlélet mindig csodálkozásra késztetett – én bármit megtennék, hogy kikerüljem az ingyenebédeket a kötetlen munkahelyi partikon: betegséget színlelnék, kimásznék az ablakon, bármit! Mindennap látok embereket, akik együtt mennek ebédelni, könnyedén, boldogan. Csodálkozom rajta, milyen egyszerűnek tűnik. Az évek során bármit megtettem azért, hogy elkerüljem a közös étkezéseket: banánt csempésztem az iratszekrénybe, kenyeret ettem a mosdó előterében, joghurtot ettem a zuhogó esőben a parkban üldögélve. Ha emberek vannak körülöttem, és nem találok olyan helyet, ahol egyedül lehetek, akkor inkább nem eszem. És mindez csak a dolgok gyakorlati oldala – de nézzük a társadalmi vetületét: a bocsánatkéréseket, az ürügyeket, hogy mennyire antiszociálisnak tűntem. Az évek múlásával szereztem a munkahelyemen néhány igazi jó barátot is, de mindig ott volt közöttünk ez a barrikád, ami megakadályozta, hogy igazán közel kerüljünk egymáshoz. Tudom, hogy furcsának találtak. A munkahelyeken az ebédek azok az alkalmak, ahol az emberek barátsága kialakul és elmélyül, ahol a véletlenül összeverődött munkatársak szövetségesekké válnak: a nap során ez az egyetlen lehetőség arra, hogy az ember kicsit elmeneküljön, hogy pletykálkodjon a rettenetes főnökéről, hogy bizalom alakuljon ki közöttük. Amikor látom őket, ahogy csoportokban mennek ebédelni, azon elmélkedem, hogy a pokolba nehezíthetem meg

ennyire a helyzetemet. Nem lenne egyszerűbb és normálisabb dolog, ha vennék egy igazi szendvicset, és a nyilvánosság előtt megenném – nyáron a füvön üldögélve vagy az íróasztalomnál a hivatalban vagy egy kávéházban? Vagy a barátaimmal? Évek óta nem tettem ilyet saját akaratomból. Talán ez magyarázza a szélsőségesen rossz érzéseimet azzal a munkaebéddel kapcsolatban. Emlékszem, mennyire szerettem volna, ha már túl lennék rajta. Az ablak mellett ültünk egy kerek asztalnál, csillogó ezüst evőeszközök, krémszínű vászonszalvéták. Azután megérkezett a szerző: bemutatkoztunk egymásnak, kezet fogtunk, majd a pincér hozta az étlapot. De én felkészültem, ugyebár; tudtam, mit fogok rendelni – jóllehet még mindig fennállt a lehetősége, hogy megváltozott a kínálat. Felidézem az agyamat elborító pánikot: úgy tűnt, őrületesen korai volt még, hogy leüljek ebédelni, rémülettel töltött el a főtt étel gondolata. Az anorexia hangja túl hangosan szólt abban a csendes étteremben. Evés, most, amikor meg sem érdemlem, ilyen korán reggel? Délután fél 2 volt. Ez idő tájt általában egy banánt vagy egy almát szoktam enni, de egy teljes menüt egy étteremben? Meleg ételt ebben az időpontban? Mindenesetre rendeltem egy diétás kólát, a szerző egy narancslevet (autóval volt), a két kollégám pedig egy üveg vörösbort. A pincér kihozta az előételt (nekem egy salátatálat), és az új könyvről beszélgettünk. Aztán megérkezett a főétel: nekik sült hús, nekem spagetti all’ arrabiata. Hatalmas adag volt, ami irracionálisan feldühített. Nagyon igazságtalannak tűnt, mert ha ennek a tésztatömegnek csak a felét is megeszem, akkor is úgy tűnhet, hogy nem eszem rendesen. Elkeserített, mivel megpróbáltam normálisan viselkedni, és még jobban elkeserített mint kellett volna, mert olyan sok volt az az átkozott étel. Nagyon finom volt (el is felejtettem), és én olyan éhes voltam (állandóan éhes voltam). Felerősödött a falánkságtól való félelmem is, mivel tudtam, hogy háromszor ennyi spagettit is meg tudnék enni. Mert az az igazság, hogy falánk vagyok. De legalább túl voltunk az ebéden, és minden rendben volt, mert a többiek férfiak voltak. A legtöbb férfi igazából nem foglalkozik az evészavarokkal. Nem jegyzik meg, ha kiveszel egy szelet kenyeret a kosárból, forgatod, kettétöröd, aztán otthagyod a tányér szélén takaros morzsákba halmozva.

Nem látják, ha felemeled az olívaolajos dresszinget, aztán végül nem öntöd rá a salátádra. Remélhetőleg azt sem találták különösnek, hogy háromszor is szóltam a pincérnek, ne tegyen parmezánt a spagettimre. Amikor nyilvánosan eszem, vajon hogy nézek ki? Úgy érzem magam, mintha púpos lennék, feszült, és mintha a fejemben érzett kín kívülről is látszana. Ők is hallják az anorexia hangját, amint a fejemben ordít minden villányi zsíros és kalóriadús ételnél: „Falánk, falánk”? Nem hiszem, hogy hallják. Az az ebéd az új életem első napja volt: zöldsaláta dresszing nélkül, spagetti paradicsomszósszal. Nem is bűnöztem nagyot: eléggé egészséges volt, ugye? Az igazi étel íze leírhatatlan, ha az ember csak almához van szokva. Megpróbáltam visszaterelni őket a könyvről szóló beszélgetéshez (fociról beszéltek), az ízlelőbimbóimat teljesen lenyűgözték a különböző ízek: friss tojáskrém összekeverve csillogó olajjal, pesto, fenyőmagos, leveses koktélparadicsom, mindez a villára felcsavart, olajtól fényes spagettivel, zsírosan, hizlalón. A testem annyira ki volt éhezve a zsírra, hogy valósággal felpörögtem tőle. (Emlékszem, mikor a kis unokahúgomnak, Islának először adtam csokoládét, szinte megrészegült az új íztől. Csak egy kis körömnyi csokoládé volt, de a szemei kinyíltak, az arcán mosoly terült szét. A testünk arra van programozva, hogy reagáljon a zsírra: nem csak én vagyok telhetetlenül mohó, ez nem bűn.) Ó, az a megkönnyebbülés, amikor vége lett az ebédnek! Nem akartam a tésztám maradéka felett üldögélni, mert mi történik, ha egyszer csak folytatom az evést? Természetesen nem tenném – pontosan az adagom felét ettem meg, és letettem az evőeszközt, de mi van, ha nekigyürkőzöm, és az utolsó falat finom spagettit is felfalom? Az éttermekben mindig ilyesféle gondolataim támadnak, ha nem szedik össze azonnal a tányérokat. Amíg a tészta előttem áll, nem bírom legyőzni az izgatottságomat, vajon többet vagy kevesebbet ettem, mint a fele, és vajon mennyi olaj volt az arrabiata szószban? (Napokig zsírosnak éreztem a számat attól az olajtól.) Egy egyszerű munkaebéd megpróbáltatásai: az előtte való álmatlan éjszakák, ismeretlen ételt kell rendelni, és a nyilvánosság előtt enni –

kérdezem én: tényleg élvezik ezt az emberek? Ezek azok a pillanatok, amelyek valóban szembesítenek azzal, milyen különbözően működik egy anorexiás agya; nem bírom felfogni az eszemmel, hogyan élvezheti valaki nyilvánosság előtt az evést. Még most is, amikor Tom reggelizés közben belenéz a határidőnaplójába, és azt mondja, néhány PR-ossal fog ebédelni, csodálkozom rajta, milyen előre meg nem tervezetten fog elmenni ebédelni ezekkel az idegenekkel. „A Pret a Mangerben egy ötössel kevesebbe kerül” – mondja, és csodálkozom, hogy tud ilyen nyugodt maradni. Amikor végre a fő irányvonalakat megbeszéltük, úgy éreztem magam, mint akiről mázsás súly gördült le. Teljesen ésszerűnek tűnt, hogy senki sem rendelt desszertet – kedvesen kijelentettem, hogy tele vagyok, és kértem egy koffeinmentes feketét. Az étkezés horrorjával a hátam mögött egészen fellelkesültem. Kihúztam magam, jobban tudtam figyelni, sokkal professzionálisabbá váltam. A szerzőhöz fordultam, és elkezdtük megbeszélni a szerződés részleteit. Nem szeretek ezekről a dolgokról beszélni, hogy milyen szörnyen útban volt az anorexia, mennyire stresszessé tett mindent. Több mint tíz évig egész jól dolgoztam a szerkesztőségben. Nevethetnek az olajos spagetti-horroron (most én is mosolygok), de képzeljék csak el, mennyire bonyolulttá tett minden munkahelyi rendezvényt, partikat, konferenciákat. Nemcsak arról szól a dolog, hogy egyszerűen csak egy falatot kell bekapni egy kolléga vagy egy ügyfél társaságában, hanem az embernek a legnagyobb fóbiájával kell szembenéznie a nagyközönség előtt. Megpróbálunk üzletről beszélni, játsszuk a szerepünket, de legbelül minden egyes falatnál az őrülten sikoltozó anorexia hangját halljuk. Nos, valóban az az ebéd volt az új kezdet: a tészta üzemanyagú kezdőrúgás a gyógyulás felé? Nem egészen. Kezdőrúgás a semmibe, még egypár év az ételtől való félelem jegyében. Az ebéd után, a délután többi részében a testem csendben volt. Ki volt elégítve – olyan érzés, amelyhez egyáltalán nem voltam hozzászokva. Emlékszem, nem volt semmi: sem gyomorkorgás, sem görcsök. A gyomrom békésen tette a dolgát, feltételezem, hogy emésztette a táplálékot (vagy amit a gyomor tesz azzal a sok zsíros

étellel). Az irodába visszaúton a csend elbizonytalanított; mintha egy dimenzió eltűnt volna. Semminek sem volt határozott körvonala. Még hazafelé a biciklizés is teljesen más volt: nem voltam ideges, ezért nem kanyarodtam élesen az utcasarkon, és nem szlalomoztam a londoni csúcsforgalomban. Valójában meglehetősen türelmes voltam, és a szabályoknak megfelelően vártam a piros lámpánál. Nyugodtan pedáloztam, nézegettem a házakat, a fákat, az elhaladó embereket. A nap éppen lenyugodott, kellemes este volt. Megálltam a hídnál a Hyde Parkban, és átnéztem a Serpentine felé. Néhány kék csónak még kinn volt a vízen, és majdnem engedtem a csábításnak, hogy leszálljak a biciklimről, és leüljek a fűbe a notebookommal. Nem rohantam fejvesztve hazafelé, és felfedeztem, hogy képes vagyok élvezni az esti napsütést. Megállhattam volna egy kávéháznál vagy bárnál, ihattam volna egy hideg sört vagy egy pohár hűtött bort. Tehettem volna bármit, spontán, meg nem tervezetten. De nem tettem. Ez nem én voltam, és emiatt rosszul éreztem magam. Ha az éhség lecsillapodik, akkor semmi sem marad, amire támaszkodhatnék, semmi sem marad legbelül, és a külvilág rám zuhan. Túl sok a lehetőség, túl sok dolog van körülöttem, amit nem vagyok képes az irányításom alatt tartani. Vissza akartam kapni az éhséget. Rávesz, hogy koncentráljak, hogy éber maradjak, hogy tiszta és üres lehessek. Másrészt a teltségérzet lustává, elégedetté és derűssé tesz. Kövérnek, bizonytalannak, talajvesztettnek éreztem magam. A testem olyan nyugodt volt. De ez olyan dolog, amit el kell fogadnom, ha le akarom győzni ezt a betegséget. Ha elkezdek enni (rendszeresen, állandóan), akkor mindig így fogom érezni magam. Bíznom kell abban, hogy amikor az éhség eltűnik, akkor lesz valami más, amivel helyettesíteni tudom, valami jelentőségteljesebb, mint a gyomorsav, ami beleeszi magát a szöveteimbe, mint az állandó, evésre késztető gondolatok. A teltségérzet szenzációja, amely minden mást felülmúlt, valami módon elfogadhatóvá vált számomra. Bármilyen kemény dolognak is tűnik, de folytatnom kell az evést, mivel kifogyok a bocsánatkérésekből, a kifogásokból és az időből. A spagettitől való félelem az éjszakába is elkísért. Tizenkét órával később ott feküdtem az ágyban, teljesen éberen, és bámultam a sötétbe. Végül

feloltottam a villanyt, az ágyam szélére ültem, félénknek és megfélemlítettnek éreztem magam. Amikor hazaértem, kihagytam a vacsorát, mivel ebédeltem – egy fél tányér spagettit –, és éjfél felé persze olyan éhes voltam, hogy nem tudtam aludni. Olyan ismerős volt, a bensőmben mardosó gyötrő éhség, az ismétlődő gondolatok. Szembe kellett néznem a ténnyel, hogy kudarcot vallottam, mielőtt még igazán elkezdtem volna a harcot. Lényem nagyobbik része megkönnyebbült, hogy visszatérhet a legrosszabblegjobb barátomnak, az éhségnek az ölelő karjaiba. Annak a valóra válása, hogy jobban érezzük magunkat, állandóan ismétlődő hiba – ezért van az, hogy az anorexia gyógyulási rátája olyan alacsony. Természetesen tisztában vagyok vele, hogy minden egyes óra, amit azzal töltök, hogy azon gondolkodom, mit eszem, mit nem, mit ettem, mit nem, értelmetlen időpazarlás. Ha az ember kihagyja vagy elcsalja az ebédet, csak önmagát csapja be. Lehetetlen vállalkozásnak láttam, hogy elhallgattassam a belső hangot, amely azt mondja, mennyire mohó vagyok, amikor etetem magam. Mindig is energikus voltam, mindig a csúcson, valósággal mániákus. Az éhség nem tud energiát adni, és mégis, paradox módon ezt teszi: mindig üres vagy, fáradhatatlan, mindig keresel valamit, ami feltölt. Hát, ez is egy elhibázott kezdet volt. De az a lényeg, hogy a soksok év alatt már többször is eljutottam ide. A függőséget vizsgáló szakértők szerint, minél többször kísérli meg valaki, hogy abbahagyjon valamit (ivást, drogokat, dohányzást), annál biztosabb, hogy a végén sikerül. Már többször is ráléptem a gyógyulás felé vezető útra: tudom, milyen érzés az, mikor elkezdek enni, azután elvesztem az erőm, és feladom. New Yorkból Oxfordba, majd Londonba – azokban az években, 19 éves koromtól 29 éves koromig, nem túlzás azt állítani, hogy minden nap szinte teljesen egyformán telt. Közel jutottam hozzá, hogy tönkretegyem magam, azután mindig visszakoztam; lassan, lassan mindig többet ettem. És amikor elkezdtem többet enni – bizonytalankodva, számtalan kudarctól kísérve –, úgy találtam, hogy a maradék énem visszatért az életbe. ***

Az évezred elején, nagyjából azzal a bizonyos ebéddel egy időben viszonyom lett Greggel, aki szerencsétlenségemre családos ember volt. Ő is Skorpió volt, akárcsak én, teljesen labilis, de az egyik legkedvesebb, legintelligensebb férfi, akit valaha is ismertem. Egész éjszakákon át beszélgettünk, boroztunk, cigiztünk, rengeteget vitatkoztunk, verseket és zenét hallgattunk. Egyik este csak úgy elindultunk kifelé Londonból, és elautóztunk a hegyekbe, Snowdoniáig, aztán vissza kellett fordulnunk, hogy beérjünk a munkahelyünkre. Greggel minden nagyon izgalmas volt, ugyanakkor elég fárasztó is. Ő negyvennégy éves volt, én meg huszonnégy: húsz év különbséggel mindketten pontosan ugyanazon a napon születtünk. Nem tudom, mit gondoltam, mi lesz velünk, vagy hogy egyáltalán gondolkodtam-e rajta, de Greg arról beszélt, hogy örökre együtt maradunk. Akkoriban feltornáztam magam 47,5 kilóra, de ez állandó harcot jelentett. Az anorexia még mindig a saját szégyenteljes titkom maradt, de megtanultam együtt élni vele, megtanultam kezelni. Még mindig nem főztem rendes ételt, sőt egyáltalán nem főztem, de ettem: gyümölcsöt, zöldségeket, kenyeret. Miközben én megtaláltam valamiképp az egyensúlyom, Greg elveszítette az övét. 2002-ben öngyilkos lett. Minden egyes nap gondolok rá, még ma is. Ez volt az első olyan kapcsolatom, amelyben New York óta kissé elengedtem magam. Néha úgy éreztük magunkat, mintha testvérek, egyenesen ikrek lennénk, máskor mint apa és lánya – ilyen szorosan összefonódtunk. Soha nem fogom pontosan megtudni, mi is történt valójában a halála előtti utolsó néhány órában, sem azt, mi juttatta el a végső összeomlásig – azt hiszem, ez azért van, mert az öngyilkosság tényét igen nehéz elfogadni: nincs rá magyarázat, nincs végső búcsú. Greg évekig depressziós volt, és abban az utolsó néhány hónapban meglehetősen sokszor volt ideges. Konfliktusokat okozott nála a család, a múltja, a kapcsolatunk, ezenkívül az alkohol és a rosszul megválasztott gyógyszerek is közrejátszottak abban, hogy teljesen szétessen. Az öngyilkosság nagyon gyáva dolog, de belső erőt is igényel. A filozófus Nietzsche azzal érvel, hogy minden személynek erkölcsi joga van a saját életéhez, de nem vagyok benne biztos. Akkor nem, ha az ember végiggondolja, mit hagy hátra. Emlékszem, valaki azt mondta egyszer: „az

öngyilkosság azért szomorú, mert semmi sem szakította félbe…” Ha visszatekintek, megértem, miért választotta ezt az utat Greg, bár tehetetlen dühöt érzek arra gondolva, hogy kétségbeesésében ölte meg magát. Miért nem láttam, hogy mi történik; miért nem kértem valakitől segítséget? Neki megbocsátottam, de magamnak soha nem fogok. Emily Brontë Emlék című versében van egy rész, ami mindent elmond, amit én akartam volna elmondani Gregnek. „Hűs rög alatt, mély hóba temetetten, Távol szívemtől, ó, mily rémítő! Feledtelek, egyedüli szerelmem, Kit eltépett mellőlem az idő?”{2} Emlékszem arra a gyönyörű szeptemberi napra, amikor telefonáltak, hogy megtalálták a holttestét. A levelek sárgultak, pirosodtak, és a levegőben már ott lebegett az ősz hűvöse. Azután jött az azonosítás, következő hétvégén a nővérem esküvője, Greg temetése, amelyen nem vehettem részt. Hetekkel később a megyés püspök helyettese belement, hogy titokban elvigyen a sírjához. Azok a percek, amikor ott ültem a frissen felásott sírnál, életem legsivárabb pillanatai közé tartoznak. Lehetetlennek tűnt, hogy a teste valóban ott fekszik néhány méterrel lejjebb. Azután hetekig, hónapokig az a szüntelen pokol a fejemben, ahol a kérdések, a bűntudat, a bánat és a szeretet viszonzás, vigasztalás és válaszok nélkül kavarogtak. Soha nem tudtam elbúcsúzni tőle. Nem ölelhettem meg őt még egyszer utoljára. A szüleim elárulták most, hogy akkor meg voltak győződve róla, Greg halála visszasüllyeszt a teljes anorexiába. Valamiképpen így történt, és mégsem. Akkoriban elég sokat fogytam – a rózsaszínű koszorúslányruhát, ami a nővérem esküvőjére készült, állandóan be kellett venni, ahogy a kilók mentek le rólam. Katie esküvői fotóin sápadt vagyok és papírvékony. De nem emlékszem arra, hogy tudatosan kerültem volna az evést, vagyis úgy vélem, ez nem volt anorexia – csak a gyász miatt ment el teljesen az étvágyam. Még most sem tudok világosan, rémület nélkül visszagondolni azokra az időkre. A

Greg miatt érzett gyász ideje egy hónapokig tartó pánikroham volt – zavarba ejtő, rendíthetetlen. Utána nagyon sokáig én is meg akartam halni. Greg két éven át nagyon erősen szeretett engem (néha szinte megfojtott a szerelmével), de ami ennél is többet jelentett: védelmezett. Az előző barátaim nagyjából velem egykorúak voltak, de Greg húsz évvel idősebb. Erős volt, biztonságot sugárzott. Nélküle félénknek és magányosnak éreztem magam. Nem gondoltam, hogy tovább tudok élni. De az öngyilkossága megtanított valamire, ami azóta is kapaszkodót jelent: nem tehetem tönkre ily módon a családomat. Nem hagyok hátra magam után olyan szemétdombot, mint ő. Az apai nagyszüleim öngyilkosok lettek, és apám ezt sosem heverte ki. Habár teljes szívemből szerettem Greget, és megértem, hogy nem volt más választása és bátorság kellett a tettéhez, még mindig azt gondolom, hogy az öngyilkosság rettenetesen önző dolog. Bármi is történjék, én sosem választom ezt a kiutat. Az öngyilkosság nem lehet alternatíva. Úgy vélem, ez a hit – hogy tovább kell élnem, bármi történik is –, ez mentett meg. Miután majdnem egy éven át csak vegetáltam, visszatért az életem a rendes kerékvágásba. Greg halálának első évfordulóján ismét körülnéztem, és elkezdtem azon gondolkodni, hogy az élet megér még egy próbát. Ezzel az új reménnyel egy-két kiló is felszaladt, azután több is. Azóta is törékeny testalkatom van, 45–50 kiló között ingadozom. És most itt tartunk. Április eleje, tavasz, Greg kedvenc évszaka. Elvesztegettem azokat az éveket? Mindent meg kell bánnom? Istenem… Nehezen tudok erre válaszolni. Hinni akarom, hogy semmi sem ment veszendőbe. Az élet egy hozzám nagyon közel álló személy halála után – és az anorexiával együtt is – nagyon értékes. Volt itt boldogság és szomorúság, rengeteg munka és kapcsolat, könyvek, kezelések – és egy éven át mélységes fájdalom is. Ha vissza tudnék menni az időben, természetesen lenne olyan dolog, amit megváltoztatnék: látnom kellett volna, mi történik Greggel, és segítséget kellett volna kérnem. De csak 24 éves voltam. És nem tudok visszamenni az időben. A felesége és a gyermeke itt maradt, és az ő veszteségük sokkal nagyobb, mint az enyém.

*** Ha már a befejezéseknél tartunk, akkor a Laurie-féle történethez is toldanék még egy utóiratot. Kilenc évvel a szakításunk után, amikor huszonnyolc éves voltam, találkoztunk Londonban. Az édesanyja előadást tartott a városban, és a két család vacsorázni ment egy hangulatos olasz étterembe. Fokhagymás kenyeret, salátát és tésztát ettem, akár a többiek – szándékosan normálisnak akartam látszani –, bár velük ellentétben napokig erre az alkalomra spóroltam a kalóriákkal. A vacsora után az étteremben maradtunk, Bloomsburyben. Megittunk a bárban még pár pohár bort, majd egész éjjel a Russell Squaren sétáltunk. Lementünk a Temze-partra, megnéztük a napfelkeltét, majd elindultam az irodába. Csodálatos volt, ahogy előre elképzeltem, sétáltunk és beszélgettünk Laurie-val, a régi varázs visszatért. A rövid találkozás után meghívott New Yorkba egy hosszú hétvégére. Édes-keserű érzés volt: egyszerre felemelő és mégis szívszorító. Elmentünk a New York-i balettszínházba, találkoztunk a régi barátokkal, nosztalgiáztunk a Central Parkban, vörösbort ittunk a Blue Note-ban, a kedvenc jazzklubunkban. Fantasztikus volt, hogy újra Manhattanban lehetek Laurieval, és sokkal jobban tetszettem magamnak huszonévesen, mint tinédzserként. De világossá vált, hogy Laurie csak néhány együtt töltött kellemes napra gondolt, nem többre. Egyáltalán nem voltak hosszú távú tervei velem a jövőre nézve. Hétfőn reggel hazarepültem New Yorkból, és a szívem újra darabokra tört – őrülten hangzik, de úgy éreztem, a szívem helyén egy darab nyers hús van. Azon a héten, amikor visszatértem Londonba, négy vagy öt kilót fogytam, a testem ismét a mélyzuhanás állapotába került. Csak azért említem ezt, mert hihetetlennek tűnik, hogy kilenc év után Laurie még mindig képes volt fájdalmat okozni. Amikor világossá vált, hogy soha nem fog úgy szeretni, ahogy én őt, az anorexia visszatért, mint egy régi bevett szokás. Emlékszem, a lakásom parkettáján feküdtem, anyámmal beszéltem telefonon, és annyira sírtam, hogy a könnyeim lecsorogtak az

arcomról, és pocsolyában gyűltek össze körülöttem. Tudtam, hogy ez volt a legeslegvége, és azóta nem is láttam őt. Ennek több mint hat éve: Laurie most már nős, és két lánya van. Az utolsó találkozásunk után négy évvel ismertem meg Tomot, és úgy saccolom, még legalább öt év kell, mire teljesen kiheverem. *** Akkoriban túl sok energiámat felemésztette, hogy megpróbáljam megérteni a múltat. A húszas éveim nagyon nehéznek bizonyultak, ez nem kétséges. Mindennap harcot kellett vívnom a fejemben lévő hanggal, amely azt mondta (állandóan), hogy falánk vagyok, és nem érdemlem meg az ételt. A hang azzal fenyegett, hogy rögtön elhízom, ha felhagyok az ellenőrzéssel. Ahhoz képest, hogy valaki átevezi az Indiai-óceánt vagy legyőzi a rákot, az étellel való harc semmiségnek tűnhet – csak egy joghurt pluszban vagy egy falattal több pirítós. De ez az állhatatos hang a belsőnkben, ez teszi az anorexiát elviselhetetlenné. És most, ha gyermeket szeretnék, meg kell lépnem azt az utolsó lépést. Valahogy ki kell keverednem az alultápláltság, az éppen-csak-jól-vagyok állapotából, vissza kell tornáznom magam a mellek, a menstruáció és a hús világába, és nővé kell válnom. Már megtettem korábban is, meg tudom tenni még egyszer? Most ugyanazzal a kihívással szembesülök. Emlékeznem kell rá, hogyan is csináltam legutóbb. De csak arra emlékszem, mekkora kínokat álltam ki a sajtos szendvics miatt. (Igen, sajt!) Mi tart vissza? Olyan közel vagyok az áttöréshez. Azt mondják, ha az ember túlsúlyos, az utolsó kilóktól szabadul meg a legnehezebben. Azt hiszem, fordított helyzetben ugyanígy működik a dolog. *** Néha egészen ijesztő ezt a könyvet írni. Éjszakánként ébren fekszem, és azt fontolgatom, hogy abbahagyom. Tudják, mi lenne a vége, igaz?

Miközben írok, még mindig azzal próbálkozom, minden áldott nap, hogy egy kicsit többet egyek, ne pánikoljak, ne adjam fel. Most április van, majdnem hat hónap telt el, amióta megkezdtem ezt az utazást. Felszedtem pár kilót, ami egyszerre izgalmas és rémisztő. Most 49–51 kiló lehetek, nem vagyok benne biztos, nem merek ráállni a mérlegre. Ez a legnagyobb súly, amit eddig elértem az önmagammal való küzdelemben, és ez hatalmas lelki megpróbáltatást jelent számomra. Óriásinak érzem magam, a ruháim szorítanak, éjjel melegem van, és valahogy nagyobb vagyok, mint voltam. De ez már haladás: éppen ennek kell történnie. Mindenhová biciklivel megyek Londonban, és erősnek érzem magam – több az energiám –, úgy látom, a testem kezd végre válaszolni. Nagyon közel vagyok az áttöréshez – Tom mondja is –, sokkal közelebb lehetek hozzá, mint gondolom. Tudom, hogy igaza van. Erősnek kell lennem, és nem szabad meghátrálnom… Jelenleg nagyon félek – a változástól, a zsíroktól, attól, hogy kicsúszik a kezemből az irányítás. Érzem, ahogy összeszorítom a fogam, ökölbe rándul a kezem; nem szabad elvesztenem a fejem. Ha most meghátrálok, akkor mire volt jó ez az egész? Ingadozom az optimizmus és a pánik között: egyik nap izgatott vagyok, másik nap kétségbeesett. Feszülten várok, akár egy bomba, amelyik mindjárt felrobban. Tudom, hogy híznom kell, de rettegek tőle. Tisztában vagyok vele, hogy ez a gyógyulás része: a kedélyingadozás elkerülhetetlen. Múlt héten például kisütött a nap, és mindenki arról kezdett beszélni, hogy végre vége a télnek. Így hát elhatároztam, itt az ideje a tavaszi nagytakarításnak, és esténként papírokkal teli dobozokat néztem át: számlakivonatokat, leveleket. Találtam egy halom orvosi jelentést az elmúlt tíz évből, legtöbbjét dr. Robinson, a pszichiáterem készítette rólam. Elég nyomott hangulatban olvastam őket végig. „Emma elérte a 17-es testtömegindexet, de még nem menstruál”; „1,5 kg-ot fogyott, de úgy tűnik, meg akar gyógyulni.”; „A csontozata további deformációt mutat, leletek mellékelve.” Hirtelen mintha elpárolgott volna a tavaszi optimizmusom. Első ízben éreztem magam legyőzöttnek. Azt gondoltam: nem tudom megtenni. A bizonyíték azonban ott állt előttem feketén-fehéren: az orvosi jelentések, a konzultációk, a súlygyarapodási kísérletek, a tehetetlenségem, hogy nem

tudok elérni egy egészséges testtömegindexet; cikcakk vonalas diagramok mutatják a súlyom le-fel ingadozását, egy kis fogyás, egy kis hízás (ami akkoriban olyan soknak tűnt), egy kilóval több, aztán néhány kilóval kevesebb, egy lépés előre, kettő hátra. A sok belefektetett energiára gondoltam, az elvesztegetett időre. Soha senki sem fogja megérteni, kit érdekel? Évek teltek el éhezéssel, és semmit sem tudok felmutatni, csak egy rakás reménytelen orvosi feljegyzést. Az utolsó tíz évet az anorexiára áldoztam, és sehová sem vezetett. Míg teljesen reményvesztetten üldögéltem a nappali padlóján, eszembe jutott a pszichoterapeuta figyelmeztetése, hogy ismernünk kell saját határainkat: „Ha ez egyszerűen csak józan ész és kitartás kérdése lenne, mostanra már rég meggyógyult volna. Ez nem csak az akaraterőről szól.” Valóban legyőzött voltam. Abban a pillanatban azt éreztem: becsapom magam. Azt gondoltam, jó úton haladok a győzelem felé, azt hittem, ez az én új kezdetem. Talán azért nem lettem jobban, mert képtelen vagyok rá. Nem az ételről vagy a testsúlyról szól. Ezért nem épülnek fel sohasem teljesen az anorexiások. Soha nem fogok tőle megszabadulni, mindegy, mennyire próbálom. Abbahagytam a tavaszi nagytakarítást, és a felismeréstől való megrázkódtatásra vettem egy forró fürdőt. Ha nem tudom legyőzni ezt a betegséget, akkor hogyan tovább? Szeretem tudni, hová tartok, de abban a pillanatban csak sodródtam. A grépfrút-illatú habfürdőbe merülve azon tűnődtem: talán az elfogadás a legérettebb dolog? Sok ember él másféle kihívással: skizofréniával, bipoláris betegséggel, depresszióval. Talán meg kellene tanulnom együtt élni az anorexiával, és békét kellene kötnöm magammal. Mindenekfelett azonban nem az anorexia az, ami miatt szenvedek; az anorexia ellen folytatott harc miatt szenvedek. Lehetséges tökéletlenül is boldognak lenni? De akkor hogy lesz családunk, Tomnak és nekem? Annyira szeretnék gyereket. Az agyam száguldozott, és nem ismerte el a vereségét. Tervre volt szükségem. Kiléptem a fürdőből, betekertem magam egy törülközőbe, és felnyitottam a laptopot. Beütöttem a Google keresőbe: termékenységi hormonkezelés, lombikprogram, adoptálás.

Később, este megírtam a heti cikkemet, és elhatároztam, hogy teljesen őszinte leszek. Elmagyaráztam, mennyire kétségbeesett vagyok, elismertem, hogy ezelőtt már sokszor kudarcot vallottam, és most félek, hogy megint kudarcot vallok. A cikk megjelenése után néhány órával már érkeztek is a válaszok: 2011. április 20., 17:58 Szia Emma! Oké, egy kicsit meginogtál. Ez nem azt jelenti, hogy nem tudod megtenni. Nem vagy anorexiás – csak ott van ez a negatív hang, amit anorexiának hívnak, és beárnyékolja az életedet. Képes vagy rá, hogy urald a saját életed, képes vagy a változásra. Sok olyan fiatal nő van, mint te, és sikerült gyereket szülniük – a gyerek gyökerestül megváltoztatta az életüket. Szóval egyszerűen zárd ki ezt a negatív hangot a fejedből, és folytasd! Kiváltság számomra, hogy megoszthatom veled az utazást, olyan bátor és őszinte vagy, talán próbálkozz pszichoterápiával vagy hipnózissal, valamivel, ami visszatérít a helyes útra – MEG TUDOD TENNI! J. M. 2011. április 20., 20:22 Sok sikert kívánok a küzdelméhez! A negyvenes éveim nagy részét és az ötvenes éveim elejét azzal töltöttem, hogy előbb az anorexia irányította az életem, majd harcoltam ellene. Most ötvenhét éves vagyok, és habár még vannak anorexiás gondolataim, de képes vagyok enni, inni, és ennek ellenére ÉLNI. A legnagyobb motivációt az unokám jelentette, aki most 20 hónapos. Jól akartam érezni magam, hogy segíthessek a lányomnak, élvezni akartam az unokám gyemekkorát és a nagymamaságot – és önmagam akartam lenni. Legyen óvatos, Emma, legyen kedves önmagához, és legyen büszke magára! V. B. 2011. április 21., 11:51 Most nem adhatja fel! Az anorexia mentálisan talán mindig jelen lesz, de ez nem azt jelenti, hogy nem tud kitartani ebben a kemény munkában, hogy fizikailag ne kívánhatná a pluszkilókat. Ne gondolja, hogy most nem tudja

legyőzni az anorexiát, csak azért, mert a múltban nem sikerült. Hatalmas haladást ért el, és képes lesz, hogy természetes úton teherbe essen, nem szükséges a könnyebb utat választania, és lombikprogramra vagy hasonlóra gondolnia. Mindnyájan maga mellett állunk. C. J. Éppen, amikor már közel voltam hozzá, hogy bedobjam a törülközőt, valami megváltozott, és jobb lett a hangulatom. Segített a napfény, az olvasói levelek, és én újra a ringben voltam… Megfigyeltem, hogy az élet gyakran alakul így: amikor éppen feladnánk, akkor történik valami. Igen, úgy éreztem, legyőztek, és elkezdtem számba venni a termékenységi hormonkezeléseket. (Bármit is mondanak az olvasók, ez valójában nem a „könnyebb út”: végigcsinálni egy lombikbébiprogramot vagy más kezeléseket, mind érzelmileg, mind fizikailag sokkal megterhelőbb, mint a természetes fogantatás.) De én fantasztikus támogatást kaptam, és ez eszembe juttatta, hogy még sok harcot kell megvívnom. A kanadai barátom, Mike küldött egy e-mailt: Nem kell mesterséges megtermékenyítésen gondolkodnod, még nem – ez úgy hangzik, mint egy megfutamodás. Az az igazság, hogy volt olyan idő az életedben, amikor nem voltál anorexiás; ebbe az állapotba kell visszatérned. Annak a csodálatos babának belőled kell kifejlődnie, a te génjeidre van szüksége, szüksége van rád. Svájcból üzent egy másik barátom, Sunray: A pillanatnyi érzéseid teljesen normálisak. De mindenképpen meg kellene találnod a sikerhez vezető utat, akár félelmetes, akár nem, mert a probléma addig nem szűnik meg, amíg azt te okozod magadnak. Családot akarsz – legyen ez a fegyvered. Használd arra, hogy kitartó légy. A leendő gyermekednek szüksége van rá, hogy harcolj a félelmeid ellen… A Times Online-on egy asszony így írt:

Én a súly-számegyenes másik végén állok, megpróbálok ellenállni a süteménynek (és még sok másnak), szóval érdekes módon valójában mindketten ugyanattól félünk: hogy elveszítjük az irányítást. Ne aggódjon most a mesterséges megtermékenyítés miatt, csak gondoljon a gyerekre, és egyen továbbra is. Komolyan fontolóra vettem a Clomiphene nevű hormontabletta szedését – arra gondoltam, ha a vékony színésznők és modellek úgy falják, mint a Smartiest, akkor én miért ne próbálhatnám ki? Ha minden őszinte próbálkozásom ellenére sem érem el a kívánt súlyt, és már fiatalabb sem leszek, akkor muszáj valamilyen módszert találnom. Szerencsére az orvosom nemet mondott. Azt mondta, a termékenységi hormontabletták arra valók, hogy a terméketlenségen segítsenek. „Maga nem terméketlen, csak alultáplált” – és igaza van. Nem tudom megkerülni a testsúly témát. Feltételezem, hogy a Clomiphene-től teherbe estem volna, mert mesterséges ovulációt stimulál, de vajon a testem képes lett volna kihordani a gyereket? És akkor kaptam egy e-mailt a pszichiáteremtől, dr. Robinsontól. A gyógyulási folyamata Oscar-díjat érdemelne. Most azon aggódik, hogy megtörténhet-e újra, hogy a félelmei éveken át tartó rettegessé fokozódjanak. Azt mondom, tartson ki, amíg az ivarszervei jelzik, hogy a teste elég egészséges ahhoz, hogy kihordjon és tápláljon egy gyereket. Szükségtelen elmondani, hogy a következő heti cikkem sokkal optimistább volt. Miközben írtam, az erkélyen ültem a tavaszi napsütésben, még mindig vissza tudom idézni a kaland ízét, a lelkesedést, amely minden szót áthatott. Szeretném elmondani Önöknek, hogy milyen volt ez az utolsó pár hónap: olyan, mint egy újjászületés. A testem ébredezik. Mindent új élményként élek meg: az illatokat, az érzéseket, az érzelmeket. És meghökkent a saját őszinteségem. Az egész felnőttéletem során azt játszottam, hogy jól vagyok (Nem vagyok éhes; Nemrég ettem), de

most igazat mondtam, és mindenki láthatja, hogy nem vagyok jól. Olyasmit tettem, amit még soha: segítséget kértem. Mindenkinek, aki ír nekem, és hisz abban, hogy képes leszek rá, azt üzenem: olvasom az üzeneteket, és örömmel tölt el, mert azt hiszem, igazuk van.

7. fejezet EGY ÚTIKÖNYVÍRÓ PÁRJÁNAK VALLOMÁSAI „Hú, milyen fantasztikus foglalkozás!” Ez az a kijelentés, amelyet a leggyakrabban hallok a „Mit eszel te egyáltalán?” után. Igen, Tom munkája csodás – útikönyveket ír és szállodákat próbál ki egy nemzetközi újság számára, így hát beutazzuk az egész világot, és fantasztikus szigeteket, tengerpartokat, városokat fedezünk fel. Amikor Angliában voltunk, szinte minden hétvégét Londonon kívül töltöttünk, hogy mindig más-más hoteleket vegyünk górcső alá a hetente megjelenő cikkéhez. Tom és én állandóan mozgásban vagyunk. Beszélgetünk, felfedezéseket teszünk, és tervezzük a jövőnket: a könyveinket, a cikkeinket, az utazásainkat, a gyereket. Mialatt ő a hotelt nézi végig, én a fürdőket és a kezeléseket próbálom ki, alávetem magam (egyébként szívesen) a szépségkezeléseknek – majd beszámolok róluk. Mindez arc- és testpakolást, manikűrt, pedikűrt, szemöldökkiszedést, gőzfürdőt, masszázst jelent. Valósággal spa-szakértővé váltam, ami meglehetősen mulatságosnak tűnik az egykori St. Paul-növendék számára, aki még azt sem engedhette meg magának, hogy szőke csíkokat festessen a hajába. A legutóbbi felfedezésem a szempillafestés: valamit a szemre festenek, hasonlít egy tartós szempillaspirálhoz, de az elmaszatolódás veszélye nélkül, és a sminklemosó sem keni el. Nem kétséges, hogy Tomnak, mint útikönyvírónak és újságírónak, álommunkája van, bár alig telik el egy-egy hétvége Londonban autózás, szállodaigazgatókkal folytatott beszélgetés vagy a bőröndökbe való ki-be csomagolás nélkül. Szigorúan véve most én is újságíró vagyok, hiszen hetente jelenik meg cikkem – de általában csalónak érzem magam. Azt hiszem, még abban a bizonytalan helyzetben vagyok, amikor nem is tudom pontosan meghatározni, mi is az, amit csinálok, de ez az állapot ismerős lehet mindazoknak, akik már kiléptek a napi munkahelyi rutinból. Több mint

kilenc hónap telt el azóta, hogy feladtam a teljes munkaidős állásomat a kiadónál, de miután tíz évet dolgoztam egy nagy cégnél, kissé zavarba hoz a kérdés, amely minden partin elhangzik: „Mi a foglalkozásod?” Épp múlt hónapban, amikor az áprilisi határidő lejárt, ki kellett töltenem egy nyomtatványt az adóhivatalnál, és a tollam megremegett a Foglalkozás rovatnál. A teljes munkaidő feladása komoly kihívás volt mind anyagilag, mind az életmódomat illetően; abban az időben ugyanúgy próbának tekintettem, mint az anorexia elleni, párhuzamosan folyó harcomat. Azt hiszem, nem is tudatosítjuk magunkban, mennyire meghatározó az életünkben a munkahelyen betöltött szerepünk, és milyen sokat jelent az önbecsülésünknek, ha azt érezzük, hogy egy nagyobb szervezetnek, egy csapatnak a hasznos részét képezzük. Azonban mindenekfelett felszabadító döntés volt, és nem bántam meg: úgy éreztem, miután tíz évig dolgoztam különböző vállalatoknak, kiérdemeltem az esélyt, hogy valami mással próbálkozzak; elindíthatom az írói karrierem, amiről mindig is álmodoztam. Egy hónappal azután, hogy szabadúszó lettem, már találtam egy irodalmi ügynököt, és hat hónap múlva befejeztem az első novellám. A The Timesban megjelenő rendszeres rovat már csak hab volt a tortán. Az utazás pedig mindkettőnknek jót tett: íróként Tom is és én is csak a laptopunkat cipeltük magunkkal. Nem bántam, hogy a bőröndömet többé nem kell eltennem – amikor megjöttünk egy-egy utazásról, csak otthagytam az előszobában, az útlevelemet pedig mindig magamnál tartottam. Gyakran ébredek idegen helyen, idegen ágyban, és nem tudom, hol vagyok. És mint környezetvédő, félig vegetáriánus, aki mindenhová biciklivel jár, aki mindent újrahasznosít, sosem vezet és ritkán tekeri fel a fűtést, tudom, hogy az állandó utazgatás nem éppen környezetbarát. Védelmünkre legyen mondva, hogy Európában mindenhová vonattal utazunk, és beszüntettük a repülést. Ami a rám eső szén-dioxid-kibocsátást illeti – utálok repülni; ha lehetséges volna, soha többé nem repülnék. Egy ismerősöm, aki a londoni St. Thomas Kórházban szülésznő, nemrég azt mondta, ha gyereket szeretnék, akkor lassítanom kell. „Pihennie kell, hogy teherbe essen. Hagyja abba az utazást, a biciklizést, az éjszakai írást.”

Elviekben megértettem, de fogalmam sincs, hogyan ültetem át a gyakorlatba: a pihenés teljes életmódváltást jelentene. Amikor más újságcikkeiről van szó, talán foglalkozási ártalom, de szeretek olvasni a sorok között. Mindig kíváncsi vagyok, amikor A. A. Gill, az étteremkritikus úgy utal a partnerére: „a szőke’. Ő is egész idő alatt csak evett? Tűnődöm. Talán a nő választotta az éttermet? Felmerült már önökben valaha is egy útibeszámolót olvasgatva, hogy mi a helyzet a cikk írójának a partnerével? Időeltolódásból fakadó problémák (és az a különös szédülés hozzá), repülőterek, bérelt kocsik, wellnesskezelések és italbárok, hotel-PR, napsütés és utazási irodák. (Tomnak rögeszméi a turistainformációs központok. Ha látunk egyet, akárhol is vagyunk éppen, muszáj bemennie, hogy összegyűjtsön minden katalógust és brossúrát.) És az a rengeteg templom, tengerpartok, művészeti galériák és múzeumok! És az én esetemben töméntelen ételkerülés. Mint kiderült, nem olyan könnyű evészavarral élni, ha az ember egy útikönyvíró barátnője. *** Olyan sok módja van annak, hogy ne együnk. A legegyszerűbb elutasítás a „Nem vagyok éhes” vagy a „Később majd bekapok valamit”. Azután vannak sokkal kifinomultabb módszerek is, melyeket tökélyre fejlesztettem, és bármelyiket lehet kifogásként használni arra, hogy ne egyek. Ezen a reggelen Edinburgh-ban úgy álltam fel a reggelitől, hogy semmit sem ettem. A tányéromon lévő narancsban túl sok mag volt, a héján túl sok fehér résszel, az íze kicsit savanyú, és lehetetlen volt meghámozni… A Granny Smiths fajtájú almát feldarabolták, pedig én egyben szeretem, a banán pedig túl zöldnek bizonyult. És így tovább és így tovább (ezalatt Tom nyugodtan ette a zabkásáját és az eperlekváros pirítóst). Nem tudom, miért nem tudtam semmit enni, de a narancs rémséges volt, és a belső hang (a bűntudat és a félelem) rám kiáltott, és egyszerre minden olyan lehetetlennek tűnt. Valami bekattan az agyamban – azt hiszem, ez kémiai folyamat –, és az irányítás kicsúszik a kezemből. Azt magyaráztam magamnak, hogy az evés

majd segít abban, hogy lecsendesítsem ezeket az érzéseket, de nem tudom, hogyan. Tom szerint azt mondtam: „Nem tudok most enni, felidegesített ez a narancs, csak kávét iszom.” Felidegesített a narancs? Csak egy újabb kifogás, hogy kikerüljem az ételt. Nemrégiben az evőeszközökkel volt bajom. Ha a villa túl hosszú, nem tudok vele enni. Ha útközben eszünk, akkor nem tudom használni az elvitelre adott műanyag kanalat – általában van egy kanál a táskámban, de néha elfelejtem. (Megjegyzem, mostanában furcsa szokásaim vannak a kanalakat illetően: van otthon egy fiókom, és nemrég tizenkilenc tökéletes ezüstkanalat számoltam meg benne.) A tányéroknak is rendben kell lenniük – nem zavarnak a kistányérok, de nem tudok enni a hatalmas tányérokról. A hőmérséklet is fontos: nem tudom megenni azt az ételt, ami túl forró, de ha már kihűlt, akkor felejtsük el. Ugyanez a helyzet az étel keménységével is: ha túl kemény (kenyér) vagy túl puha, akkor reménytelen, főleg ha tésztáról van szó. Apám a spagetti királya, és mindig tökéletesen al dente főzi: még csak nem is kell megkóstolnia, pusztán a zubogó víz hangjából „hallja”, mikor van készen a tészta. A gyümölcs állaga is perdöntő számomra: a sötétzöld banán nem jó, de a már barna pöttyös is ehetetlen (túl édes). Ugyanez a helyzet az almával: az ütődöttet vagy a kásást nem bírom megenni; a szőlőnek fényesnek és keménynek kell lennie, mag nélkül. Azután itt vannak az édes ínyencségek – mazsola mindenhol van, és egy kis aszalt gyümölcsöt is megengedek magamnak. Nem értem, miért kezdett az M&S mostanában gránátalmát keverni az egyébként tökéletes kuszkuszához, minden egyes magot ki kell válogatnom belőle. Ha olyan ételt látok, ami „rossz”, akkor egyszerűen azt mondom: „Nem érdekel, felejtsük el.” A sült babot hidegen kell enni, egyenesen a hűtőszekrényből, kis kanállal és lehetőleg egy kicsi edényből. Viccesnek tűnhet, de a valóságban nem olyan szórakoztató. Lényegében nem tudok normális ételt enni úgy, mint a normális emberek: ezt jelenti az anorexia. Számomra ezek a szabályok teljesen ésszerűnek tűnnek, de valójában csak egy másik módja annak, hogy kikerüljem az evést. Tudom, hogy ez Tomnak rendkívül megerőltető, és persze mindez hátráltat a

gyógyulásban. „Pontosan tudom, Em, hogy mit szeretsz – mondja. – Tisztának, frissnek és teljesen érintetlennek kell lennie. A svédasztalon már előre látom, lesz-e vele problémánk, vagy nem.” Igaza van. Az ételemnek különlegesen elkészítettnek kell lennie, és ha az ember ennyit utazik, akkor ritkán az. *** Kicsinyes vagyok, tudom. De ezek a szabályok irányítanak. Nem nevezném ezt finnyáskodásnak: ez annál sokkal mélyebb. Ha olyan ismeretlen étellel találom magam szembe, amely nem az ízlésemnek megfelelően van elkészítve, nem viselkedem gyerekesen, egyszerűen csak nem tudom megenni. Amikor az étel „nincs rendben”, miközben éhezem, akkor a tehetetlenség érzését elég nehéz legyőzni… A legtöbb ember ingerlékennyé válik, ha éhes, igaz? Képzeljék el az éhséget és az ingerlékenységet, de megsokszorozva, amikor valaki már órák óta nem evett, és nincs semmi, ami ehető volna. Nem tudom ezt másként nevezni, mint éhség-dühnek. Tomnak és nekem már szerte a világban voltak jeleneteink, ételmissziónk, baleseteink. Novemberben, nem sokkal azután, hogy elkezdtem a heti rovatomat, Tanzániában voltunk. Keményen kapaszkodom az asztal szélében, nehogy kirohanjak. Sürgető vágyat érzek, hogy a tányért keresztülhajítsam az éttermen, felborítsam az asztalt, a székeket. Ehelyett felállok, vigyázok, nehogy rálépjek a hosszú ruhámra, és kisétálok, otthagyva Tomot és a pincért, akik utánam bámulnak. Mi történik velem? Mindig is hirtelen haragú voltam, de ez a hirtelen dühroham, ez az étel-düh, ez teljesen új. Talán az anorexia elmúlása okozza? Mintha azt a szigorú ellenőrzést, melyet eddig az étel felett gyakoroltam, másra vinném át. Ilyen egyszerű lenne? Talán azért nem tudok uralkodni az érzelmeimen, mert magamon nem tudok uralkodni. Bármi is az oka, a hangulatom a feje tetejére állt, nem tudom, ki vagyok és mit tegyek. Mérges vagyok és félek.

Így kezdődött az első afrikai esténk. Azt hiszem, nem volt olyan nagy dolog, de képzeljék el, hogy fáradtak az időeltolódástól, majd éhen halnak, valami táplálót szeretnének enni, párolt zöldséget rizzsel; és ismételten meg kell állapítaniuk, hogy nem értik: „Párolt, és nem sült zöldséget kérek.” A répa és a rizs úszik a vajban, a tányér szélén pedig egy halom sült krumpli. Hogy ehetnék olyan ételt, ami tocsog a vajban? Nem bírtam megenni, ilyen egyszerű. Semmi különlegeset nem kértem, csak azt, hogy ne rontsák el az ennivalómat. Talán ez az anorexiás gondolkodás egyik mintapéldája, túlzásba vitt irányítási kényszer, ésszerűtlenség? Számomra az irányítás létfontosságú. Későn lettem anorexiás – tizenkilenc éves koromig jól megvoltam ez étellel. Az evés megtagadása önmagam büntetése volt, amiért nem voltam elég jó, amiért szakítottak velem; balszerencsémre az anorexia meglepően gyorsan meghozza a jutalmát. Az ember éhezik, lesoványodik, de irányítani tudja az eseményeket. Igen, végre mindent irányítás alá lehet vonni! Természetesen, ha az ember ennyire sovány, akkor éppen, hogy elveszítette az irányítást. Az egyetem utolsó évében az akkori testsúlyomnak szinte a felét leadtam. Ezen a ponton már semmi sem ésszerű: az agyam is csak egy darab izomrost volt, ami egyre apadt a többivel együtt. Hajnali 3-4 körül egyedül bolyongtam Oxfordban, fáztam és cigiztem. Az anorexia számomra a külső, ellenőrizhetetlen világon belüli kontrollt jelentette, egy módszert, amellyel a többi embert odakinn tarthatom. A belső hang azt mondta: nincs szükségem a szeretetre, nem bízom az ételekben, nem akarok csatlakozni másokhoz. Az anorexia a külső világ tagadása. Igazság szerint soha nem akartam bezárkózni – tele voltam élettel és lélekkel… de ha az ember komolyan sérül, akkor sokkal biztonságosabb egyedül. Most, amikor Tom megpróbál gondoskodni rólam, én pedig elutasítom, ez is az irányításról szól, nem igaz? Amikor arra kér, hogy költözzek össze vele, akkor ahelyett, hogy arra gondolnék, mennyire szeret, fenyegetést érzek. A legelemibb szempontból az étel is a táplálásról és a gondoskodásról szól, és nem mindig vagyok képes ezt elfogadni, és bizalmat érezni. Amikor pihenek,

és hagyom Tomnak, hogy gondoskodjon rólam – akár arról van szó, hogy engedjen nekem egy forró fürdőt, vagy hogy ágyba hozza a reggelit –, az csodálatos, békés érzés, mintha megint gyerek lennék, teljes biztonságban. Tom szeret, ezért akarja, hogy legyőzzem az anorexiát, és nem azért, mert gyengének tart. Miért nem tudom ezt elfogadni? Miért olyan nehéz, hogy beengedjek valakit az életembe – miért érzem úgy, hogy ezzel kicsúszik a kezemből az irányítás? És miért nem tudom megenni azt az ételt, ami csak egy kicsit más, mint ahogy én azt elképzeltem? Tanzániában csak ananászon éltem. Egy egész hétig. Amikor hazajöttünk, a szám és a nyelvem már úgy kisebesedett, hogy alig bírtam beszélni. Tanzániában, Kenyában és a többi afrikai országban, ahol jártunk, a legtöbb ételt olajban, vajban vagy ghíben készítik. Így főznek, kulturális hagyomány, és elég nehéz lenne rávenni őket, hogy másképp tegyenek. A legjobb séfek foglalkoztak velünk, zárt körű vacsorákon vettünk részt, lakájok szolgáltak ki a villákban, voltak romantikus barbecue-partik a tengerparton, hajókon elköltött csillagfényes vacsorák és gyertyafényes estebédek a verandánkon. A zöldség (választott ételem) beszerzése nem probléma Afrikában; bőségesen van finom répájuk, brokkolijuk, babjuk. De valahol a konyha és a vacsoraasztal között minden tönkremegy. Számtalan estém romlott el, mert párolt zöldséget kértem – néha világosan érthető, udvarias utasításokat adtam: „Kérem, csak párolják meg, ne süssék, és ne adjanak hozzá vajat” –, ehelyett olajban tocsogó zöldségeket kaptam. Répa vajban? Brokkoli olajjal meglocsolva? Nem vagyok rá képes. Tudom, mit gondolnak: micsoda pazarlás. Milyen nyomorult, mindent irányítani akaró nőszemély; mily kevéssé kalandvágyó utazás. Igazuk van, és Tom talán egyetért önökkel. Amikor a Seychelle-szigeteken a gyümölcsevődenevér-curryvel próbálkozott (én egy tál salátát ettem), emlékszem, nagyon szomorú voltam, amiért nem tudtam csatlakozni hozzá. Nyilvánvaló, hogy egy idegen ország felfedezésének az egyik legizgalmasabb mozzanata az idegen konyha kipróbálása. De egy anorexiás számára nincs is félelmetesebb, mint az ismeretlen étel. ***

Néhány héttel ezelőtt az olasz Alpokban utazgattunk, és síelés közben az utolsó évek kalandjait elevenítettük fel. Eszünkbe jutottak a kenyai páviánok (tele volt velük a hotel, és ellopták a banánomat), és az, hogy végigautóztuk egész Barbadost, csak hogy zsírszegény joghurtot találjunk. Végre egy bridgetowni szupermarketben találtunk import Müller joghurtot, és az egész készletet megvettük! Megettem, habár sejtettem, hogy nem zsírszegény (gyanúsan zsírosnak éreztem az ízét), és nagyon elkeseredtem. Tom emlékezett rá, hogy Zanzibárban a kenyérrel volt baj. Éppen megérkeztünk Dar es Salaamból egy kis hatszemélyes repülővel a Spiceszigetekre, belecsobbantunk a medencébe, hogy lehűtsük magunkat, és megpróbáltunk vacsorát rendelni. Azon az első éjszakán legalább száz fok volt, és én semmi ehetőt nem találtam az étlapon. Tom kétségbeesetten keresgélt, majd elment, hogy beszéljen a séffel, vajon elő tud-e varázsolni valami egyszerű csicseriborsót vagy tzatzikit (természetes joghurtból és uborkából) és talán néhány szelet kenyeret. Ezek az ételek a „biztos” listán vannak (habár nem szeretem az idegen ízek bizonytalanságát: vajon hogyan készítik el őket?). Szegény Tom, szakadt róla a veríték, ahogy állt ott a konyhában, és próbálta elmagyarázni a tanzániai szakácsnak, hogyan kell kenyeret sütni. Zanzibárban nincs nagy barna kenyér, így érthetően az egész koncepció idegen volt nekik. Azt gondoltuk, a vizet és a lisztet összekeverik, és gombóccá gyúrják – ki tudja, hogyan kell kenyeret sütni? –, aztán megdagasztják, és sütőbe teszik. Végül egy kis ezüsttálkával tántorgott vissza a villába, amelyen kicsi, égett lisztbogyók voltak, és mindketten hisztériásak lettünk. Ez rossz vicc volt (és én igazán éhes voltam!), de ő azt mondta, ezek úgy néznek ki, mintha terhes csokidrazsék lennének, és ez feloldotta a feszültséget. Nem megyek bele a részletekbe, hogyan próbáltunk joghurtot gyártani egy kenyai hotel szállodájában. Nem tudom, mások hogyan készítik a joghurtot (vagy a kenyeret). Élesztővel kell készíteni, majd hagyni kell érni, és a dolgok maguktól alakulnak, megerjed vagy megkel. Azonban Tommal fogalmunk sem volt a mennyiségi vagy a technikai paraméterekről, így az

eredmény elkeserítő volt: három hatalmas tál savanyú, zsíros tejet hoztak minden reggel az asztalunkhoz. Nem joghurtot. Meleg volt, mintha éppen most fejték volna, és megaludt. (Istenem, hogy vágyakoztam a Marks & Spencer után.) Kezdtem felfogni, hogy kimaradtak nálam a főzőleckék. Amikor mások receptekkel és vacsorapartikkal kísérleteztek az egyetemen, én éppen éheztem. Az étel soha nem volt számomra nagy kaland, soha nem vettem magamnak szakácskönyvet, kivéve az Ételdoktor diétáit. Ahogy végignézek a könyvespolcomon, látom, hogy az évek során kaptam néhány szakácskönyvet – Vegetáriánus konyha, Egészséges indiai ételek –, de soha nem nyitottam ki egyiket sem. Sok anorexiás órákat tölt el a konyhában azzal, hogy másoknak ételt készítsen, de én nem akartam étellel foglalkozni. A vasárnapi magazinok főzőoldalait egyszerűen csak átlapoztam (taszítottak azoknak a bonyolult ételeknek a fotói). Egyszerűen nem érdekel a főzés. Sokkal kellemesebbnek érzem a tiszta, hideg élelmiszereket, mint a főtt ételt. Inkább a müzliket szeretem, friss tejjel vagy egy kis sült babot a hűtőszekrényből. Amikor három éve beköltöztem, felújíttattam a konyhámat. Az előző lakó nem tudta kifizetni a lakáshitelét – ezért engedhettem meg magamnak azt a lakást Islingtonban –, és bosszúból magával vitte a teljes konyhafelszerelést. Így hát egy csinos ezüst-fekete konyhát csináltattam, és mostanáig még a tűzhely használati utasítását sem olvastam el. *** Az egyik hozzászólás, ami a cikkemre érkezett, rettenetesen fájt (ez még akkor volt, mielőtt összeszedtem magam): „Ha saját magát sem tudja táplálni, hogy fog tudni táplálni egy gyereket?” Más szavakkal: először rendezze el az ételhez való hozzáállását, és csak azután akarjon gyereket. Igazságos ez? Ha rossz szakács vagyok, az megakadályoz abban, hogy jó anya legyek? Ha anorexiás vagyok, az azt jelenti, hogy nem tudok gondoskodni a gyerekemről?

Ki tudja, mitől lesz valaki jó szülő; ki tudja, hogy létezik-e egyáltalán olyan ember, aki „készen áll” egy gyerekre. Tommal nemrég sokat beszélgettünk erről. Nemsokára betölti a negyvenet, és számára a vágy, hogy apa legyen, meglehetősen hirtelen jött. Általában a nők azok, akikben biológiailag programozott a fészekrakási ösztön: a kezdetektől fogva mi vagyunk a felelősek a családtervezésért, a fogamzásgátlásért, így hát mi vagyunk azok, akik erről többet beszélnek. Még ha egy nő nem is vágyik különösebben családi fészekre, akkor sem tudja figyelmen kívül hagyni a termékenység ijesztő jeladásait. De ez az egész körülményeskedés a „készen állásról” talán csak elterelő hadmozdulat: figyeltem a testvéreimet, a barátaimat, kollégáimat, fiatalabbakat és idősebbeket, némelyiküket egyáltalán nem szülőnek teremtették, és mégis boldogulnak, vannak gyermekeik, szeretik őket; a végén minden kialakul magától. Azt hiszem, egyetlen házaspár sem lehet százszázalékosan felkészülve. Természetesen Tom és én sem készültünk fel teljesen a szülői szerepre, de épp ez a lényege: utazás az ismeretlenbe. Nem gondolom, hogy ez nálam pusztán fészekrakó ösztön, vagy hogy Tom megjátszaná magát csak azért, hogy engem boldoggá tegyen. A szemében látom, és hiszek neki, amikor azt mondja, hogy nagyon szeretne gyereket. És egyetértünk abban, hogy soha nem lennénk jobban felkészülve, mint most. (Tudom, itt most egy kicsit előreugrottam. Nem is vagyok terhes, és épp ez a baj, nem is leszek terhes, amíg nem szedek fel elegendő súlyt.) *** De akkor… mi legyen az utazással? A gyereknevelés valóban összeegyeztethető ezzel a vándorló életmóddal, szabadon, gondtalanul, minden héten másik hotelben, kéthetente másik országban? Nem az evészavarom az egyetlen dolog, ami itt szerepet játszik: úgy vélem, ha gyerekünk lesz, akkor muszáj letelepednünk. A kisgyereknek állandóságra, megszokottságra van szüksége – a fenébe is, nekem van szükségem állandóságra és megszokásokra –, és lehetetlen tovább így élni, ilyen útlevélbélyegző-gyűjtő módon.

A múltban korlátozott sikereket értünk el a letelepedéssel. Éppen egy hosszú utazásról tértünk haza – tavaly karácsonykor két hétig voltunk DélAfrikában, éppen, mielőtt megettem az emlékezetes Kit Katet –, és elhatároztuk, hogy egy kis szünetet tartunk az utazásokkal, több időt töltünk otthon, élvezzük Londont, és találkozunk a barátainkkal. Egyáltalán nem működött. Emlékszem, Fokváros után hetekig nem utaztunk sehová, nem mentünk szállodába, otthon maradtunk. És ekkor rajtakaptam Tomot, hogy a Sunday Telegraph utazási rovatán csügg, és rögtön elkezdtünk új szállodák után nézelődni, és már pakoltunk is, hogy síelni induljunk a Bernese-felföld távoli sarkába. Viszketegség… Néhány nappal ezelőtt a Radio 4-ben egy neurológus és egy pszichológus arról beszélgetett, lehet-e összefüggés az autizmus és az anorexia között. Először elég vérszegény témának tűnt, de ahogy hallgattam, egyre jobban felkeltette a kíváncsiságomat. Lehet valami ezekben az új kutatásokban, tényleg létezhet valami közös a kapcsolatteremtésre való képtelenség (az autisták legjellemzőbb tulajdonsága) és az anorexia disszociatív állapota, az éhség tagadása, a test és lélek szétválása között? A kutatások még korai stádiumban vannak, de nem tűnt olyan elvontnak: néha tényleg azt éreztem, a testem önállóan működik, és másképpen válaszol az éhségre, mint a többieké. Már megpróbáltam elmagyarázni, hogy az anorexia több mint egy rosszul sikerült diéta: amikor látom, hogyan esznek mások, úgy érzem, hogy az én agyam teljesen másképpen működik. Azután az utazásra gondoltam, hogy miért utazunk mi ennyit Tommal? Miről szól igazából az utazás? Természetesen benne van az új helyek izgalma, hogy többet tudjunk a világról; kiváltság és nagy kaland. Mindkettőnket inspirál, az ember szeme felnyílik az idegen emberekre, nyelvekre és kultúrákra. De nagyszerű eszköz arra is, hogy ne kelljen szembenézni a problémákkal és önmagunkkal. Az állandó mozgás nyugtatóan hat rám. Még mindig nem tudok sokáig megülni egy helyben; a futás, a biciklizés, az úszás segít abban, hogy lecsendesítsem a fejemben uralkodó lármát. Éjszaka összedörzsölöm a lábaimat, órákig csak dörzsölöm, dörzsölöm és dörzsölöm, hogy megnyugtassam magam, az állam alá teszem a kezem, így biztonságban

érzem magam az ágyban (Tom összegombóckodásnak hívja), és egész éjjel mozgolódok, hogy biztonságos pózt találjak. Anyámnak van egy fotója rólam, néhány órával a születésem után készült Hammersmithben, a Nyugat-londoni Kórházban: a kezemet ökölbe szorítom és az állam alá gyömöszölöm – úgy tűnik, mindig is ezt tettem. Gyermekként mindig álomba ringattam magam (ez is az autizmus egyik jellemzője), és még most is meglehetősen nyugtatóan hat rám a ritmikus hintázás. Kíváncsi lennék rá, vajon ez az állandó sebesség, az örökös vándorkedv, talán szintén valamilyen enyhe függőség lenne? Vagy annyira hajt valami, hogy nem tudok leállni? De azután mindig élvezem, ha végre hazaérek: többheti utazás, hosszú repülőút, ismeretlen szálláshelyek, állandó éberség, bőröndből öltözködés, a repülő és a szálloda személyzetének való kiszolgáltatottság után – végre a saját megszokott légteremben lehetek. Szeretem kinyitni a bejárati ajtót (és megkönnyebbülök, hogy nem törtek be hozzám), felcipelem a bőröndömet a lépcsőn, átnézem a postát, kidobom a pizzahirdetéseket és a Hackney Gazette-et, lecipelem a szennyest a mosógéphez, lezuhanyozom, és lefekszem, tisztán, kimerülten. A saját ágyam. A saját otthonom. Minden utazásnak része a hazaérkezés. Szóval, amikor a szülésznő azt tanácsolta, kicsit engedjek ki, és maradjak otthon, pihenjek, tudtam, hogy ez nem fog menni. Tom és én igazi világcsavargók vagyunk. A gyerekünknek is sietősre kell majd fognia.

8. fejezet CSODAKÚRÁK Kedves Emma, hétről hétre nagy érdeklődéssel olvastam a cikkeit. Klinikai hipnotizőr vagyok, és a pácienseimmel a gondolat erejének vizsgálatával foglalkozunk. Szeretném megkérdezni, érdekelné-e Önt egy ingyenes hipnotikus kezelés, amely segíthetné a küzdelmét? Úgy gondolom, mindez biztonságos környezetet teremtene Önnek, és erőt adna ehhez a hatalmas változáshoz… Hatalmas változás, mi? Egy másik nap egy másik e-mailben is váratlan segítséget ajánlott valaki. Miután hosszú évekig ennyire magamba fojtottam ezeket a dolgokat, meglepődtem rajta, milyen sokan segítenének, ha az ember igényli. Mint már említettem, a szülésznő ismerősöm szerint a pihenés lehet a gyógyulásom kulcsa. Az agykurkász azt mondja, abba kell hagynom az örökös bocsánatkérést, és nem szabad hibásnak éreznem magam. Anyám szerint több sajtot kellene ennem, és több zsírt meg olajat beiktatni az étrendembe, a barátom meg úgy gondolja, az összeköltözés a megoldás. Egy asszony Párizsból azt írta, kezdjek el ismét húst és halat enni, egy skót kerékpáros pedig a fizikai erőnlétét „heti hét darab zsírszegény krémtúrónak” köszönheti. A húgom az Érzelmi Felszabadulás Technikát (EFT) ajánlja, a nagynéném a szemmozgásos újrafeldolgozásos (EMDR) terápiát javasolja. Egyesek a meditációra, a jógára, az Ayurvedára, mások a táplálékkiegészítőkre esküsznek. Részt veszek egy alvászavar-kezelésen, hetente járok akupunktúrára és egy homeopátiás orvoshoz, minden reggel megpróbálok meditálni, átlapoztam a Jelen hatalmát, átrágtam magam a 600 oldalas Csodálatos gyógyulások című köteten, még a neurolingvisztikus működési elvbe is belekukkantottam.

A sok csodagyógymód ellenére is még mindig az evést találom a legnehezebb műveletnek. Az évek során már mindezt kipróbáltam, és még mennyit… De mint mondtam, nem hiszem, hogy ilyen egyszerű lenne a probléma megoldása. Ha már megpróbáltak leszokni egyszer is a cigarettáról, akkor megtapasztalhatták, milyen az, amikor a rengeteg támogatás ellenére végül az ember mégiscsak azon veszi észre magát, hogy a cigarettáért nyúl. Az az igazság, hogy sem a hipnózis, sem Allen Carr könyvei, sem a nikotinos rágógumi nem fognak tudni segíteni, ha az ember még mindig dohányozni akar. Tizenhat éves koromtól huszonkilenc éves koromig dohányoztam, és azt hittem, soha nem leszek képes abbahagyni. Egyszerűen szerettem. Azt hallottam egyszer, hogy vagy dohányzónak, vagy nem dohányzónak születünk: a nővérem, Katie például megrögzött dohányzásellenes, és el sem tudom őt képzelni cigivel a kezében, miközben a többi testvérem dohányzik vagy dohányzott. A szüleim is: apa újabban nem dohányzik, de fénykorában mindent szívott: cigarettát, szivart, pipát, szivarkát és burnótot. Már negyven éve felhagyott vele, de még mindig elismeri, hogy néha jólesne elszívni valamit vacsora után egy pohár brandy mellett. Anyám azonban Katie-hez hasonlóan, soha nem is próbálta ki a cigarettát. Számomra a dohányzásban az hozott fordulópontot, hogy elkezdtem aktívan utálni. Elegem volt belőle, hogy úgy bűzlök, mint egy hamutartó, hogy szociális kívülálló vagyok, hogy hóban-fagyban álldogáljak az iroda előtt a többi lúzerrel együtt, és fújjam a füstöt, elegem volt a cigaretta állandóan emelkedő árából, és hogy reggelente utálatosan köhögök és lihegek. Tizenhárom évig tartott, mire eljutottam idáig, de még mindig kívántam a nikotint (erősebb függőséget okoz, mint a heroin), de már azelőtt elkezdtem gyűlölni a dohányzást és le akartam szokni róla, mielőtt ténylegesen bevallottam volna, hogy abba akarom hagyni. Ez ugyanígy van az evészavarokkal is – először rá kell unnunk, mielőtt elkezdenénk leszokni róla. A világ összes segítsége és jó tanácsa mellett is kezdem azt hinni, hogy az egyetlen és legfontosabb dolog, ami a gyógyuláshoz kell, hogy az ember meg akarjon gyógyulni úgy igazán. Az anorexiából való szabadulást is igazán kell akarni.

Április vége van, és most már majdnem hat hónapja írom a heti cikkeimet a The Timesba. Ez idő alatt rengeteg lány írt e-mailt, kért tanácsot – mintha abban a helyzetben lennék, hogy segíthetnék! Értem a logikájukat, de ez olyan, mint amikor a rehabilitáción lévő kábítószerfüggőtől kérnek útbaigazítást (különösen amikor igazán rossz napom van, mert kihagytam a reggeli banánomat, ebédre csak egy fél almát ettem, és akkor kapok egy emailt, amiben azt kérdezik, hogyan lehet felszedni egy kicsit). Nem is vagyok benne biztos, hogy tényleg tanácsot akarnak-e – amikor valaki huszonegy éves, és elégeti a testzsírját és az izmait, amikor valaki fiatal, vékony és szép, sérthetetlennek érzi magát –, de szeretném megakadályozni őket abban, hogy át kelljen élniük mindazt, amit én átéltem. Gyakran csak arra van szükségük – teljesen érthetően –, hogy megoszthassák valakivel a rossz dolgokat: azt, hogy evés után mindig hánynak, és ettől már vérzik a torkuk, hogy rettenetesen sok (naponta több mint 100) hashajtót szednek, az önpusztítást, a borotvát. És most hirtelen egy haláleset. Tegnap jött ez az e-mail: Kedves Emma! Az elmúlt hónapokban elolvastam minden írását a The Timesban, és szeretném kifejezni önnek jó kívánságaimat az anorexia elleni harcában. Csodálom a bátor lelkét, az elhatározását, és remélem, sikerülni fog, hogy véget vessen ennek a szörnyű betegségnek. Biztos vagyok benne, hogy legalább annyiszor él át mélyrepülést, mint amennyit szárnyal, de a beszámolói eddig nagyon pozitívak. A lányom tíz éve szenvedett anorexiában, éppen, mint ön is, de túl nehéznek találta az állandó harcot, és két hónappal ezelőtt elszökött a kórházból. Hat héttel később találták meg a házunkhoz közeli folyóban, valószínűleg belehajtott a folyóba azon az éjszakán, amikor eltűnt. A gyászunk még mindig rettenetesen nagy, és azt kívánjuk, hogy önnek sikerüljön, hogy legyen elég ereje a gyógyuláshoz. Legalább azt tudjuk, hogy lányunk most már békére lelt. Fogadja jókívánságainkat, szívből remélem, hogy ezt a betegséget le lehet győzni, és hogy sikerre viheti leghőbb vágyát, és lesz egy gyermeke.

Szívélyes üdvözlettel: Mrs. V. Áprilishoz képest szokatlanul meleg, napos kedd reggel volt, kinyitottam az erkélyajtót, és a reggelinél ültem. A laptopomon dolgoztam, vászonnadrág és világoskék Inca Cola póló volt rajtam, amelyet Tom hozott nekem Mexikóból. Egyszer csak a Black-Berrym villogni kezdett. Bekapcsoltam, elolvastam az üzenetet, kikapcsoltam, és folytattam a munkát. Néhány perccel később abbahagytam, majd újra elolvastam az üzenetet, és hazatelefonáltam. Beszélnem kellett anyámmal. Megpróbálok minden e-mailre válaszolni, különösen azokra, amelyben tanácsot kérnek, de nem tudom, vajon van-e hatása. Ha visszatekintek, kíváncsi vagyok, vajon lett volna-e bármi a húszas éveimben, ami eltántorít az anorexiától: ki voltam éhezve az éhezésre, rettenthetetlennek éreztem magam. Mindent megtettem azért, hogy jobban legyek, de vajon eléggé akartam? Amit mindig is mondani akartam azoknak az anorexiás, bulimiás vagy hasonló gondokkal küszködő lányoknak, de igazán ékesszólóan, az a következő: Most hagyjátok abba… most valóban hagyjátok abba, ne vesztegessétek el az előttetek álló éveket, és ne áltassátok magatokat azzal, hogy éppen az éhezés a lényeg, vagy hogy ez segít kézben tartani a dolgokat, mert nem segít, és az életet nem tarthatjuk ellenőrzésünk alatt, és az anorexia csak a rejtőzködés egyik módja… Egy bölcs ember egyszer azt mondta: „Ne fogadj el tanácsot olyantól, akinek nincsenek saját problémái.” Ezért tehát, mivel én is anorexiás vagyok, sokkal inkább tudok tanácsot adni. Kicsit vicces, de sokkal jobb szakértő vagyok, mint egy orvos vagy egy specialista, mivel már gyógyulófélben vagyok, és meg is fogok gyógyulni. Harmincöt kilóról negyvenhét és fél kilóra tornáztam fel magam, falatról falatra agonizálva, és még több tennivalóm van. Nincs birtokomban a tartós, tökéletes gyógyulás titka – és lehetetlen általánosítani, amikor mindnyájan különbözőek vagyunk –, de nagyon is tisztában vagyok a veszélyekkel és a rejtett csapdákkal. Ha mást nem is, de azt tudom, mi hasznos, és mi ártalmas…

Az egyes számú tipp a gyógyuláshoz: szabadulj meg a vézna méretű ruháidtól! Nézd végig a ruhatárad, és dobáld ki a nullás méretűeket! Légy könyörtelen: tedd meg most! Talán hétköznapian hangzik, de létfontosságú: mindaz, amit az evésről és az ételről gondolsz, ami meghatározza a napi életritmusodat, csak a fejedben létezik. Mindenki rosszul érzi magát szűk ruhában, főként az anorexiások fogékonyak erre a fajta pánikra. Tudom, kegyetlen dolog: amikor a vékony J Brand márkájú farmeromat jótékony célra adományoztam, az maga volt a pokol. De most tényleg, miért hordasz tizennégy évesekre való ruhákat? Nem vagy tizennégy, felnőtt ember vagy. Ne méricskéld magad, és ne hordj kisméretű ruhát, akkor már félig megnyerted a csatát. Egyéb tanács? Mielőbb kérj segítséget! Légy őszinte magadhoz, tudod, hogy problémád van: ne várj, amíg elveszíted testsúlyod felét, mint én. A droghoz és a rossz szokásokhoz hasonlóan az anorexia is függővé tesz; minél tovább vagy alultáplált, annál nehezebb a gyógyulás. És ha azon vagy, hogy felszedj pár kilót, akkor egyél, amennyit csak bírsz. Egy tökéletes világban minden ember ételfogyasztásában egyensúlyban lennének a szénhidrátok, proteinek és a zsírok, de ne törődj vele! Nekem zsírfóbiám van, de sóvárgok az egészséges ételek után – soha nem lennék képes megenni valami sült dolgot, de egész jól kijövök az édességgel. Ha szereted a csokoládét, edd meg; ha szereted a sült babot, a pirítóst vagy a lekvárt, az is teljesen rendben van. Ha jobban érzed magad a magas kalóriatartalmú italoktól vagy az ivójoghurtoktól, pakold tele velük a szatyrodat. Pillanatnyilag ne aggódj az egyensúly miatt, csak nyeld a kalóriákat! Tápértékben kifejezve: néhány hónapnyi zselé és jégkrém nem okoz maradandó károsodást. Légy kedves magadhoz! Klisé, igen, de fontos. Igyál bort, ha szereted, végy forró habfürdőt, menj moziba, találj olyan elfoglaltságot, amelyben feloldódhatsz. Számomra ilyen tevékenység az írás: számodra talán az éneklés vagy a nyelvtanulás. Minél több olyan dolog érdekel, melyek nem állnak összefüggésben az evéssel vagy a tornával, annál jobban meg tudod védeni magad az anorexiától. Évekig büntettem magam: a nullás méret alá fogytam, éheztem, elszigetelődtem, bántottam magam, olyan férfiakkal

kezdtem, akik nem szerettek, és kizártam az életemből olyanokat, akik szerettek. Hagyd abba a belső háborút: sehová sem vezet. Azon kívül, hogy egyél, amit csak akarsz, egyél, ahogyan csak akarsz! Ne aggódj azon, hogy a módszereid abnormálisak! Ha vannak körülötted olyanok, akik bevonnak a társaságba, akkor egyél velük együtt! Ha inkább egyedül szeretsz enni, úgy is jó. Néhány évvel ezelőtt olyan nehéznek találtam, hogy mások jelenlétében egyek, hogy a Regent’s Park egyik padján ebédeltem, még télen is. Egyszerűen képtelen voltam a munkahelyemen enni. Töröld ki a szótáradból a „falánk” szót! Ne engedd meg, hogy az evés a háttérben az „akarom” és a „megérdemlem” érzelmi csatájává váljon; ne érezd magad bűnösnek miatta! Emlékezz rá, hogy az agyadnak és a belső szerveidnek ételre van szüksége ahhoz, hogy jól tudjanak működni. Légy szigorú magaddal, és úgy tankold fel a szervezeted, ahogy a benzint az autódba! Az anorexiásoknak hihetetlen akaraterejük van: ezt az akaraterőt most egyszerűen fordítsd a hasznodra. Már bebizonyítottad, hogy képes vagy kiéheztetni magad, most itt az ideje, hogy új szabályokat állíts fel. A helyes táplálás és a szakszerű segítség mellett érzelmi támogatásra is szükséged van. Továbbra is maradj nyitott, és kérj segítséget (én nagyon rossz vagyok ebben)! Ne szigetelődj el, ne bújj el! Vállalj közösséget, menj el nyilvános helyekre, maradj fizikai kapcsolatban a külvilággal, menj el egy masszázsszalonba, vagy masszírozd meg saját magad! Legbetegebb időszakomban kerültem az érintéseket (sírásra késztetett), de higgy nekem, rengeteg ölelésre van szükséged. Mellesleg, ha már képes vagy sírni, az nagyon csodálatos érzés. Ne mélyedj el mindenféle online fórumokban. Minél több időt töltesz azzal, hogy a billentyűzet felett beszélgetsz a betegségről, annál kevesebbet mozdulsz ki a való világba, annál kevesebbet találkozol emberekkel, annál kevesebbet élsz, és annál valószínűbb, hogy az anorexia visszacsábít. Én például nem szeretem a csoportterápiát, de az egyénre szabott foglalkozások annál értékesebbek. Számomra az online anorexiafórumok és a weboldalak hamarosan zárt világgá váltak – az ember más, hasonlóan beteg anorexiásokkal hasonlította össze magát, és ez csak megerősíti a rossz

szokásokat –, de ez az én személyes véleményem, te talán hasznosnak találod. Találj okot arra, miért akarsz jobban lenni! Tűzz ki magad elé egy célt, vagy találj ki valamilyen jutalmat: utazást egy távoli országba, egy kisbabát, amit nagyon szeretnél (!), bármit, ami energiával tölt fel. Valami sokkal nagyszerűbbre van szükséged a betegségnél, hogy legyőzhesd azt. Végül pedig (ez egy kicsit paradox), emlékezz rá: semmi sem visszavonhatatlan. Tekintsd a gyógyulásodat kísérletnek. Egyszerűen csak akard a súlygyarapodást, azután majd meglátod, mekkora változást hoz a mentális és a fizikai állapotodban. Minden egyes dekagramm, amit felszedsz, segít a gyógyulás folyamatában. Azután ha gyűlölöd, megint le tudsz fogyni, de most egyelőre csak próbálj meg enni, és próbáld meg jól érezni magad. *** Nem éppen csúcstudomány, de az anorexia ellen vívott harcomban ezek voltak azok a lényeges dolgok, amelyek segítettek. Ha a szakszerű kezelésekre gondolok, nem találok olyasmit, ami valóban hasznos lett volna számomra. Mint már mondtam, úgy gondolom, hogy a gyógyuláshoz vezető úton az a legfontosabb lépés, hogy valóban újra ki akarjunk lépni a világba, hogy igazán, tartósan jobban akarjuk érezni magunkat – nemcsak az orvosoknak és a szüleinknek kell ezt mondogatnunk, hanem szívünk mélyén is így kell éreznünk. A mentális betegségek közt az anorexiának van a legnagyobb halálozási aránya, de amiről itt beszélünk, az nem a rák vagy az AIDS: az esetek többségében, ha az ember elhatározza, hogy harcol ellene, ha elkezd enni, és ezt folytatja, akkor meg tud gyógyulni. A személyes elhatározás már fél győzelem. Az előzőekben már említettem, hogy nem utasítottam el a szakszerű kezeléseket. Derekasan kivettem belőlük a részem. Oxfordban, ahol a legnagyobb súlycsökkenésen mentem át, úgynevezett tanácsadásra jártam. Ez heti egyszeri találkozót jelentett a kollégiumban egy kedves nővérrel, aki minden héten megmért, és nagyon aggódott, amikor a mérleg 38 kilót mutatott, aztán még kevesebbet. Emlékszem, valóságos

kínszenvedés volt ott ülni a váróteremben a többi kollégiumi lánnyal – a bizonyos esemény utáni tablettájukra vártak, vagy az influenza elleni oltásra –, mindnyájan tudták, hogy miért vagyok ott. Brenda nővér, egy hatvanas kövér hölgy azt kérdezte: „Hogy érzi magát a héten az étvágya, kedves?” Én pedig csak dermedten ültem ott. Nem vagyok benne biztos, hogy van-e bármiféle tapasztalata evészavarosokkal. Három évvel később, már Londonban, hat hónapig jártam a Tavistock Klinikára pszichoanalízisre. Pszichológiai szempontból talán ez volt életem legnagyobb traumája. Néhány héttel Greg öngyilkossága után kerültem oda, mivel a tanácsadóm meg volt győződve róla, hogy egy közeli hozzátartozóm elvesztése ismét súlycsökkenést fog előidézni. Az ördögi pszichoanalitikus – egy hűvös boszorkány Jung legrosszabb rémálmaiból – barna selyembe öltözötten, feketével kihúzott szemöldökkel ült a sarokban, és úgy bámult rám, mintha már órák óta tartana a dolog. Az első három hétben – minden ülés kilencven percig tartott – egy árva szót sem szólt. Meglepő, hogy ennek milyen hatása van. Végül a harmadik hét felénél elkezdtem sírni (gondolom, az erőfeszítéstől), de akkor is csak csendben bámult rám tovább. Úgy tűnt, mintha meg akarna törni, mielőtt elkezd velem igazán dolgozni, akármit is jelent ez. Az interakció (nemigen nevezném beszélgetésnek), akkor kezdődött, amikor már „megtörtem”, de soha nem kerültünk olyan kapcsolatba, melyet bizalmasnak vagy segítőkésznek neveznék. A nő kérdezett, azután mindent a feje tetejére állított, amiben addig hittem: a boldog gyerekkoromat, a Greg miatt érzett gyászomat, a vágyamat, hogy felgyógyuljak az anorexiából. Soha nem éreztem magam olyan nyomorultnak és magányosnak, mint ott a Tavistock díványán. Már látom, hogy mostanáig nem voltam képes erről világosan gondolkodni, de maradt bennem némi bizalmatlanság a hagyományos pszichoanalízis manipulatív, zsarnoki természete iránt. Természetesen rossz passzban voltam – gyászoltam –, de a terápia arról szól, hogy darabokra töri a beteget, anélkül hogy azután ismét összerakná? Még mindig nem tudom, mit remélt elérni. A következő Pramjit volt, egy szeretetre méltó evészavar-specialista, akihez évekig jártam. Az üléseink kognitív viselkedésterápiáról szóltak (CBT), melyben mind a hibás gondolkodás (megismerés), mind a segítséget

elutasító magatartás (ételkerülés) szóba került. Ez egy nagyon aktív megközelítés, mely a negatív beidegződések előhívásán alapul, kiiktatja az ismétlődő, ártó mechanizmusokat, és új viselkedésmintákat ültet be. A CBTnek köszönhetően elkezdtem őszinte lenni önmagamhoz azzal kapcsolatban, mit is gondolok valójában. Miért ne lehetnék őszinte? Semmi olyasmi nem történt, amit Pramjit ne hallott volna már korábban is, miért feltételezte mégis, hogy nem küzdök? Be kellett vallanom az elmulasztott étkezéseket, meg kellett magyaráznom, miért nem ettem semmit azon a héten, milyen aktuális akadályokat találtam ki napról napra; meg kellett próbálnom arról beszélni, hogyan fogom beilleszteni az evést a mindennapjaimba. Kézzelfogható eredményeket értünk el: részt vettem a munkahelyi partikon, „élveztem” a karácsonyi vacsorát, megpróbáltam megenni egy szelet tortát a születésnapomon. Azelőtt általában kudarcot vallottam, de ekkor sikerült. Pramjit kezelése holisztikus volt, a gyógyulásom sok aspektusát magában foglalta. A heti CBT-üléseken kívül családterápiát is javasoltak (a szüleim nem voltak lelkesek). Néha homeopátiás masszázsra mentem egy beszédes, ír asszonyhoz, Jeannie-hez. Gyakran találkoztam Marianne-nal, a dietetikussal, hogy megtervezzük az étrendemet. (Ezek az étkezési naplók rendszerint a kukában végezték.) Pramjit igen kedves és szimpatikus volt, és meglehetősen közel kerültünk egymáshoz, de nem adta vissza nekem az evést. Végignéztem, ahogy a nővéremet eljegyzik, majd férjhez megy, és megszületik az első gyermeke – s ez alatt én mindvégig ott ültem az anorexiás ketrecemben, és azon elmélkedtem, vajon kiszabadulok-e innen valaha is. Kétségkívül a legtöbb eredményt a pszichiáterem, dr. Robinson érte el. Tavaly ment nyugdíjba, de nyolc éven át minden két hétben egyszer felkerestem a rendelőjét. *** Dr. Paul Robinson a konzultánsom volt az észak-londoni Royal Free Hospitalban. Minden második kedden reggel 7-kor kezdtem dolgozni, így kicsit korábban eljöhettem délután. A kollégáimat bizonytalanságban

tartottam: csak az asszisztensem és az osztály titkára tudott róla, hogy ezeken a napokon rendszeres elfoglaltságom van az irodán kívül. A főnökömnek természetesen meg kellett magyaráznom, de nem részleteztem, miféle orvoshoz járok, csak annyit mondtam, minden második kedden fix időpontom van. Akármit is mondanak, de a nagy cégek mindig idegesek lesznek, ha egy alkalmazottjuknak mentális problémái vannak. Érdekes dolog funkcionális anorexiásnak lenni. Amikor keddenként idegesítő, hektikus napom volt, elég gyakran csodálkoztam, hogy miért megyek el mégis dr. Robinsonhoz. Furcsa módon nem éreztem magam anorexiásnak, amikor az irodában rohangáltam, vagy ha mégis, akkor ez teljesen normális volt számomra, nem olyan dolog, amit egy mozgalmas munkanap után még külön is meg kellett tárgyalni. Amikor a nyomdai határidőkkel küzdöttem, az utolsó percben még egy korrektúrát át kellett néznem, vagy a pénzügyi igazolásokat kellett kitöltenem a könyvvizsgálónak, akkor egyáltalán nem tűnt fontosnak, hogy elmenjek az agykurkászhoz. Annak ellenére, hogy orvoshoz mentem, hogy órákkal korábban kezdtem a munkát, mégis bűntudatom volt, amikor délutánonként kiosontam az irodából. Most már tudom, mit éreznek a dolgozó anyák, amikor rohannak a gyerekeikért: olyan, mint amikor az ember elsétál a többiek íróasztala mellett, és úgy érzi magát, mint egy naplopó. Mindenesetre felszálltam a biciklimre, és elkarikáztam a Euston Roadról a Highgate-hez, és az agyamat megpróbáltam átkapcsolni a munka-üzemmódból az orvosi kezelésüzemmódba. A kórház a Haverstock Hill tetejére épült. Minden alkalommal feltekertem London legmeredekebb dombjára, egy olyan helyre, ahol azt mondták, egyek többet és mozogjak kevesebbet. Még a nagydarab férfiak is leszállnak a biciklijükről ezen a dombon, de persze én nem tettem, még erős ellenszélben sem, mivel az anorexia soha nem engedi, hogy elismerjük a vereséget. Amikor megérkeztem, furcsán éreztem magam, miközben lelakatoltam a biciklim, és felmentem a lépcsőn (az anorexiások mindig lépcsőznek) a harmadik emeleti felnőtt pszichiátriai rendelőbe. Hajszálcsíkos nadrágban, világos rózsaszínű vagy kék blúzban, magas sarkú fekete csizmában, teljesen kiríttam a környezetből. Sok lány kórházi beteg volt, úgyhogy papucsban és

pizsamában csoszogtak a folyosón; akkor belibegek én, pár kilóval többet nyomok, mint ők, üzletasszony-öltözékben, friss levegőt hozva és a biciklizéstől kipirult arccal. Egyik délután, míg a folyosón álltam, mobilon hívtak a munkahelyemről, és közben egy fiatalember ment el mellettem. Észrevettem, hogy a karja tele volt friss borotvavágásokkal. Istenem, olyan jól éreztem magam – itt most a zsírra gondolok (mintha valaki azt mondaná, hogy jól nézel ki, és közben arra gondol: csinos, életvidám, telt). Meg voltam győződve, mindnyájan látják, mekkora szélhámos vagyok: mekkora csalás az anorexiám. Ha tényleg beteg vagyok, akkor miért faltam fel egy egész banánt ebédre? Mindig is kényelmetlenül éreztem magam más anorexiások társaságában, és a felnőtt pszichiátriai osztály evészavarokra szakosodott részlegén való várakozás valóságos kínszenvedés volt számomra. Tudom, hogy sok beteg érzi magát hasonlóan – mintha mindnyájan olvasnánk a másik szégyenletes titkaiban. Azokban az években, amikor odajártam, csak egyetlen alkalommal láttam ott egy elhízott nőt – az evészavarokra szakosodott rendelőben túlsúlyosakat is kezelnek, nem csak anorexiásokat –, és visszataszító volt, mennyire rosszul érzi magát. A földre szegezte tekintetét, kerülte a szemkontaktust, világos volt, hogy sokkal jobban szenved abban a váróban, mint én… Mindenesetre megkönnyebbülés volt, amikor behívtak dr. Robinson rendelőjébe. Talán a jó kapcsolatunk indított arra, hogy sokszor, mikor bementem az irodájába, azt mondtam: „Tökéletes szélhámosnak érzem magam ennek a sok sovány lánynak a közelében” Nem kétséges, hogy dr. Robinson inkább egy formális, régi vágású pszichiáter volt, úgy tologatta maga körül a betegek aktáit, hogy sohasem tudtam, emlékszik-e egyáltalán arra, ki vagyok – de ennek ellenére mindig őszinte volt velem, és én is az voltam vele. Emlékszem az első találkozásaink egyikére, amikor másfél órát váratott. Amikor végre behívott, meglehetősen dühös voltam. Hamar hozzászoktam – minden beteggel többet foglalkozott, mint az előjegyzési rendszerben megadott, elégtelen tíz perc, így a rendelési ideje mindig nevetségesen hosszúra nyúlt. (Kíváncsi voltam, vajon még este kilenckor is a délutáni kezeléseit folytatta-e.) Hamar megtanultam, hogy vigyek magammal egy

könyvet, mivel a megbeszélt időpontnál általában fél órával később kerültem sorra. Ez a betervezett késés lehetőséget adott a pácienseknek, hogy három vagy négy üveg vizet is megigyanak. A vízivás az egyik gyakran használt módszerünk, hasonlóan a zsebünkbe dugott aprópénz és a kulcsok, a vastag zoknik, a nehéz kabátok, hogy adjunk egy kis lökést a mérlegnek, mielőtt ráállunk. Elég bonyolult volt teli hólyaggal várakozni órákig, de néhány liter ásványvíz értékes dekákat adhatott hozzá a súlyunkhoz. Eltekintve attól, hogy nem tudta betartani az időpontokat, dr. Robinson az evészavarok vezető specialistája volt. A Tavistock-ban szerzett tapasztalatok után elég harcias voltam a mentális betegségek szakértőivel szemben – legyen az pszichológus, pszichiáter vagy pszichoanalitikus –, de nagyon szerencsés voltam, hogy hozzá irányítottak. Ezzel a betegséggel kapcsolatban jó és rossz hírek váltakoznak, és dr. Robinson kezdettől fogva mindig őszinte volt hozzám. Az évek során kipróbált tanácsadókkal ellentétben – akik kedvesen beszéltek velem, és gyengéden bátorítottak – nem kínált meg egy csésze teával vagy tucatnyi papír zsebkendővel, és nem engedte meg, hogy gyengének érezzem magam az anorexiával szemben. Valójában gyakran gondoltam úgy, hogy csak az idejét vesztegetem. Úgy véltem, lopom az ő idejét is, a magamét is, míg az irodájában ülök, arról beszélünk, hogy szeretnék hízni, azután folytatom az éhezést. De sohasem tartott reménytelen esetnek: tudta, és én is tudtam, hogy képes vagyok legyőzni az anorexiát. Azt hiszem, a nonszenszet nem ismerő, tudományos megközelítése volt az, mely minden másnál többet segített nekem. Olyan ember vagyok, aki szeret tisztában lenni a tényekkel, bármilyen ijesztőek is legyenek: talán azért, mert úgy vélem, az ijedtség tettekre sarkall. Dr. Robinson mindig megmondta nekem az igazat. Évekig nem menstruáltam, ami azt jelentette, hogy nem érnek be a petesejtjeim, ez pedig megmagyarázza, miért vagyok átmenetileg terméketlen. De a jó hír, hogy ez a legtöbb esetben visszafordítható folyamat. A legtöbb anorexiás nő visszanyeri a termékenységét, ha eléri a normális testsúlyt. Amikor elkezdtem a kezelést dr. Robinsonnál, a termékenység kérdése nem aggasztott különösebben. Mialatt itt ülök, harminchárom évesen,

úgy találom, hogy a húszas éveimben egyáltalán nem törődtem ezzel. Persze a menses elmaradása azt mutatta, hogy valami nincs rendben, de ki bánja, ha nem menstruál? Akkor kezdett foglalkoztatni a kérdés, amikor elmúltam harminc. A legfurcsább dolog, hogy soha nem is gondoltam arra, hogy esetleg nem lesz gyerekem. Kolosszális önámítás volt, bezártam az agyamat a tények előtt? Mindig úgy gondoltam, hogy a végén úgyis minden magától megoldódik. Dr. Robinson minden tekintetben jó orvos volt, szabályos időközönként laborteszteket csináltatott velem. Az egyik legfontosabb a DEXA, amely a test csontsűrűségét és ásványianyagtartalmát vizsgálja. Ismert tény, hogy az alultápláltság és a menstruáció elmaradása nagy rizikófaktort jelent a csontritkulás kialakulásában, és nemrég megtudtam, hogy az anorexiások 90%-ánál csökken a csontsűrűség. És így volt velem is: a DEXA-vizsgálat kimutatta, hogy osteopeniás vagyok (a csontritkulás kezdeti állapota), ami a csípőcsontokat és a gerincet érinti, és a csontsűrűség csökkenése az évek során egyre nagyobb lett. Micsoda ostobaság: szembekerültem az igazsággal, annak bizonyítékaival, hogy mit tettem magammal, láthattam a csontvizsgálat ijesztő eredményét, és még mindig nem tudtam feladni az anorexiát. Mivel dr. Robinson vizsgálatai nem gyógyítottak meg, nagyon szókimondóan emlékeztetett arra, hogy milyen láthatatlan károkat okoz az anorexia – és ami fontosabb, azt is elmondta, hogy igenis tehetek ellene. A nők számára a húszas éveik igen meghatározóak a csontképződés szempontjából – talán nem tudom teljesen visszafordítani az okozott károkat, de csökkenthetem a mértékét. Kivéve, persze, ha nem tudom. Mint mindig, az anorexia erősebbnek bizonyult. A nem működő petefészkeken és a leépülő gerincoszlopon kívül még az egyéniség és a tagadás természetéről, az irányítási kényszerről, a szexualitásról, a nőiességről és a családról is beszélgettünk dr. Robinsonnal. Néha megemlítettem, hogy szeretnék gyerekeket, és erre azt mondta: „Valóban anya szeretne lenni, Emma?” Mindig leleplezte a könnyű kis csalásaimat, melyeket éppen előadtam, mindig rajtakapott, ha nem voltam őszinte magammal. Könnyű mondani, hogy gyereket akarok – a legtöbb lány úgy nő fel, hogy ezt mondogatja –, de sokkal nehezebb végiggondolni a

miérteket, a hogyanokat, és nem könnyű elismerni, ha kétségeink vannak. Még most is, amikor egy országos lap hasábjain írok arról, mennyire szeretnék terhes lenni, komolyan félek attól, hogy a gyerek majd meg fogja változtatni az életemet, és hogy fel kell majd adnom a szabadságomat. A szakállas, középosztálybeli, szürke öltönyös, az 50-es évei végén járó dr. Robinson ösztönösen megértette a nőket: az evési szokásaikat, a félelmüket, a testüket, a gyereket. Olyan könnyen tudtam vele beszélgetni, mint anyámmal – talán még őszintébben is. Akár híztam, akár fogytam (többnyire fogytam), minden ülésünket nagyon érdekesnek találtam. November elején, egy kedd délután csak úgy mellékesen megjegyezte, hogy a középkorban biztosan apácának álltam volna, az aszkézisnek szenteltem volna az életem, és tagadtam volna a hús örömeit. (Mindig is úgy éreztem, én vagyok Dorothea Brooke a Middlemarch című könyvből.) Sokszor beszélgettünk erről – az önámítás kínjáról és jutalmáról, és hogy miért folyamodtam ehhez. Mikor kijöttem a kórházból, erősen esett, szinte transzban bicikliztem hazáig. Egész úton a középkori irodalomra gondoltam, melyet Oxfordban tanultam; felidéztem Julian of Norwich, Margery Kempe alakját, azokat az apácákat és misztikusokat, akik megölték a testüket, magányos cellájukban éheztek és imádkoztak. Dr. Robinson felfedezett bennem valamit, amit én soha nem vettem észre: az anorexia (sokkal inkább mint a véznaság) kielégíti a tisztaság és az üresség utáni vágyamat. Egy részem fél attól, hogy nőies, formás, szertelen legyek: azt szeretem, ha vékony és erős vagyok, szeretem a tónusaimat, az izmaimat. Szeretek kilométereken át csak futni, szeretem azt érezni, hogy egy tiszta, atletikus testbe vagyok zárva. A női lét piszkos: a női lét vért és zsírt tartalmaz. Az anorexia nagyon tiszta, és én ezt szeretem. Azóta úgy látom, hogy ennek a „tisztaságérzetnek” van is értelme. Ghánában néhány éve végeztek egy kutatást, amelyben abnormálisan alacsony súlyú középiskolás lányokat vizsgáltak meg. Ezeknek az alultáplált lányoknak egyike sem akart vékony lenni, és nem féltek morbid módon az elhízástól sem – és ami még furcsább, egyikük sem szenvedett menstruációs zavarokban. A tanulmány beszámol róla, hogy a korlátozott étkezést pozitívan és vallásos áhítattal közelítették meg; hittek az önkontrollban és az

éhség tagadásában, de hiányzott belőlük az anorexiásoknak a túlsúlyra és az alakjukra vonatkozó tipikus gondolkodásmódjuk. Más szavakkal: a ghánai lányoknak egyáltalán nem voltak testképzavaraik, egyszerűen csak még vallásosabbak és áldottabbak akartak lenni. Habár dr. Robinson végül is nem gyógyított meg, élveztem, hogy megoszthatom vele ezeket a kulturális és szociális elképzeléseket, olyan dolgokat, melyek az étkezési zavarokról szóló édesbús szólamok mögé néznek. Fontosnak tartom, hogy az embernek legyen rálátása arra, milyen is egy komoly mentális betegség. Életem egyharmad részében ezzel együtt éltem. Számomra ez a normális, de a normális életet mégis lehetetlenné teszi. Ha az ember megadja magát az éhségnek, akkor gyenge: ez az az alapszabály, amelyet követek. Dr. Robinson harmincévi tapasztalattal a háta mögött jól érti ezt. Megkönnyebbülés, ha az ember beszélhet erről, hiszen ez a betegség oly sok titkot és csalást rejt magában. Azután a beszélgetésünkben elérünk arra a pontra, amikor abba kell hagynom a locsogást, és fel kell állnom a mérlegre. A félelem attól, hogy nem híztam, és a még nagyobb félelem attól, hogy híztam, abban a néhány percben összpontosul, amikor becsukja a dossziét, és így szól: „Oké, mérjük meg magát.” Leveszem a cipőm vagy a csizmám, és felállok az iroda sarkában lévő digitális mérlegre. Az evészavarokkal foglalkozó osztály mérlegei félelmetesen pontosak. Hetente egyszer ellenőrzik és beállítják őket – azt hiszem, csak a Királyi Operaház nagy zongoráit hangolják be ilyen pontosan. Végig a beszélgetésünk alatt, minden egyes alkalommal tisztában voltam a sarokban rejtőző mérleg jelenlétével, amely csak arra vár, hogy ítéletet mondjon felettem. Fellépek a mérlegre, és minden elcsendesül, behunyom a szemem, és lassan nyitom ki, és ránézek a zöld digitális mutatóra, amint fel-le ugrál, 46,1, 47,4, 47,7, 46,7… mielőtt megnyugszik, kétszer felvillan, és megáll, eldönti a sorsomat, vajon vesztes vagyok-e, vagy győztem. Minden alkalommal elmondom magamnak, hogy ez nem a számokról, nem a mérhető, fizikai súlyomról szól, mert bizonyos szinten igenis, arról szól. Szóval dr. Robinson megmér, és feljegyzi a számokat a lapomra, összehasonlítja a két héttel korábbi adatokkal, és megbeszéljük, miért nem

sikerült haladást elérnem. Megint elmondja, mit kell tennem, és én megint megígérem. Minél hosszabb ideig voltam képtelen haladást elérni, annál jobban zavart a dolog. Az egyik találkozásunkra nagyon tisztán emlékszem: a huszonkilencedik születésnapom volt. Azon a héten felszedtem pár kilót, talán születésnapi ajándék volt magamtól magamnak, vagy talán a dohányzás abbahagyása miatt történt. A cigaretta nyilvánvalóan felgyorsítja az anyagcserét, ha az ember abbahagyja, akkor éhesebb lesz, többet eszik, és felszed magára egy keveset; a dohányzás utáni időszak súlygyarapodásától szinte megdermedtem, meg voltam győződve róla, hogy a nikotinjától megfosztott anyagcserém előbb-utóbb megállapodik, és az evés területén kompenzáltam, jobban, mint általában. Félőrült voltam a Marlboro Lightadagom megvonásától, olyan ideges voltam, mint egy narkós, és megint fogytam, visszaestem 44 kilóra. Amikor az ülés végén felálltam és indulni készültem, dr. Robinson rám nézett, és azt mondta: „Itt az ideje, Emma, hogy abbahagyja az anorexiát. Itt az ideje, hogy felnőjön.” Nagyon szégyelltem magam. *** Bár az anorexia magányos betegség, ugyanakkor mégis versenyre késztet. Ez soha nem volt számomra annyira nyilvánvaló, mint az evészavarokra szakosodott rendelésen. Annak ellenére, hogy ez az állapot túlnyomó részben nőket érint, nem alakulnak ki meghitt barátságok, sem a súlyfigyelő csoportokhoz hasonló barátságos társaságok, ahol a nők diétás tippeket és zsírmentes csokoládétorta-recepteket csereberélnek. Természetesen a fogyókúrás csoportok is versenyezhetnek egymással, amelynek tagjai egyfajta bajtársi viszonyt alakítanak ki egymással, de az anorexiások világában semmi ilyesmi nem létezik. A terápiás kezelés előtt összegyűlik egy csomó anorexiás nő a depressziós hangulatú várószobában, ahol minden dívány bíborszínű, a falakon evésre buzdító plakátok lógnak, és rámosolyognak egymásra – és ilyenkor az ember vagy kövérebbnek, vagy soványabbnak érzi magát, ahogy éppen a bűnösség érzete megkívánja, és

ekkor kezdődik az összehasonlítás. Amikor egyik héten azt írtam a cikkemben, hogy nem tanácsolnám a betegeknek a csoportterápiát, meglehetősen sok vitriolos választ kaptam a gyakorló terapeutáktól. Megértem: ők úgy vélik, hogy a csoportos ülések jó hatással vannak a betegekre, de én nem osztom a véleményüket. A csoportterápia csak rontott a helyzetemen. Valahányszor megpróbáltam, a betegek élénken vizslattak, és összehasonlították a saját véznaságukat az enyémmel. Olyan sokszor éreztem, hogy az anorexiások méregetik a testem, és egy gyors pillantással felmérnek. Hogy komolyan vegyenek, a combjaimnak gallyacskához kell hasonlítaniuk, a karomnak gyufaszálvékonyságúnak kell lennie. Ha a húsnak vagy a lágy domborulatnak csak a nyomát is felfedezik az emberen, akkor automatikusan kiközösítik. Nem emlékszem rá, hogy bárki is beszélgetett volna a váróban a csoportterápiák előtt vagy után. Nem emlékszem, hogy bárki is a szemembe nézett volna. Habár kényelmetlenül és kívülállóként éreztem magam a kórházi betegek között, mintha zsír-csaló lennék, soha nem akartam kórházba kerülni. Azok a lányok önmaguk árnyékai voltak, igazi betegek. Fiatal tiniktől kezdve a negyvenes éveik vége felé járó nőkig mindenféle korosztály, egész álló nap a rendelő előtt ültek. Minden étkezést megmértek, megvizsgáltak, a betegek pedig élénken figyelték, hogy ki mennyit eszik pontosan. A nap minden óráját kitöltik a terápiás kezelések vagy a csoportülések, amíg a betegség végül a személyiség részévé válik. Véleményem szerint ez a rizikója annak, ha az ember kórházba kerül: hamarosan semmi más nem marad, csak az anorexia. Talán éppen ezért harcoltam a kórházi kezelés ellen, mint a zsákba zárt macskák a vízbe fojtás ellen, még akkor is, amikor már csak 35 kilót nyomtam. Az oxfordi államvizsgáimra, azután a karrieremre összpontosítottam; talán ott kellett volna hagynom a munkámat, be kellett volna vonulnom a kórházba, és hagynom, hogy erőszakkal etessenek? Mindig is úgy éreztem, hogy ha elfogadnám a kórházi ápolást, az lenne a vég kezdete. Talán tévedtem – talán ha egy korábbi stádiumban radikális beavatkozásokkal szembesültem volna, akkor mára már megszabadultam volna az anorexiától. De amíg élek, soha nem fogom elfelejteni azokat a

haláltáborok áldozataihoz hasonlóan kiéheztetett embereket, akiket az evészavarokra szakosodott osztályon láttam. (Úgy becsülik, hogy sok anorexiás kevesebb mint napi 800 kalórián tengődik – saját tapasztalatomból tudom –, ami annál is kisebb adag, mint amit a bergen-belseni koncentrációs tábor lakói kaptak.) Talán csak a pszichológusok, a művészet- és zeneterapeuták és a dietetikusok tudják megmondani, milyen is belülről egy ilyen osztály, hogy érzi magát az, aki ott van, hogyan figyelik egymást a betegek, hogyan hasonlítgatják össze magukat a többiekkel. Mi lehet veszélyesebb egy anorexiás számára, mint hogy összehasonlítja saját testét és kalóriabevitelét egy másik anorexiáséval? Ezért gondolom, hogy a csoportterápia több kárt okoz, mint amennyit használ. Az anorexia, persze, ennek a spektrumnak a legvégső határa, de ez olyan spektrum, melyet a legtöbb nő nagyon jól ismer. Talán tagadjuk, de a nők sokszor sokkal szigorúbban ítélik meg a többi nő testét, mint a férfiak, mind a médiában, mind a magánéletben. Nem én vagyok az első nő, aki kimondja, hogy a testünk, súlyunk és megjelenésünk miatti szorongást saját vagy a többi nő elvárásai okozzák, nem pedig a férfiak véleménye. Mint azt már korábban említettem, mi vagyunk saját magunk legrosszabb ellenségei. Miközben mi ítéletet hirdetünk minden zsírpárna vagy leheletnyi narancsbőr felett, a férfiak a gömbölyded női formákon legeltetik a szemüket. A csoportterápiával szemben érzett ellenszenvem dacára van néhány evészavarral küzdő barátom. „Megismertem” néhány csodálatos embert a BBC egészség-híradójából (volt, aki nemrégiben elhunyt), a legtöbbjükkel ma is tartom a kapcsolatot. Habár úgy érzem, hogy ismerem őket – Sunray-t, Hannah-t, Kittyt és Vicst – soha nem találkoztam velük, és nem is akarok. Az internet biztonságos, ítéletmentes anonimitást biztosít. Amióta hetente megjelentetem a cikkem, sokan írnak e-mailt, és elég gyakran chatelünk is: Sarah egy nagy nemzetközi bank osztályvezetője; Rachel háromgyerekes anyuka, és Birminghamben él; Cara egy általános iskolában tanít. Mindnyájan ott vannak valahol kint, és együtt élnek az anorexiával. Elsétálhatok mellettük az utcán, és nem ismerem fel őket, de megosztottuk egymással a vívódásainkat. Soha nem kerültünk volna egymáshoz ilyen közel, ha személyesen is ismerjük egymást. Az anorexia nem így működik.

Az anorexiás akkor is győzelemünnepet ül, ha mások híznak, ő meg nem. Az az aljas Gore Vidal nagyon jól összefoglalta a lényeget: „Nem elég győzni. Másoknak veszíteniük kell.” Az anorexiás káröröme semmihez sem hasonlítható… *** Minden gyógymód közül, amit csak kipróbáltam, a dr. Robinsonnal való terápia segített a legtöbbet. Egész egyszerűen segített megérteni az anorexia csapdáját, amelyben foglyul estem, és elindította bennem a változást. Az üléseink megtanítottak arra, hogy az evés és a súly puszta tényén túl az anorexia egyfajta cél volt számomra. Igen, kell hogy legyen valami haszna, különben miért folytatnám? Először nagyon zavarónak találtam a meghatározást, hogy egy ilyen hülye mentális betegség haszonnal jár… de igaz. Még ha azt állítom is, hogy gyűlölöm az anorexiát, jó okom lehet rá, hogy képtelen vagyok elengedni. A küzdelem lényege természetesen az irányítás. Valamilyen okból nem bízom magamban vagy az étvágyamban, attól félek, ha elengedem magam és enni kezdek, akkor kicsúszik az irányítás a kezemből. Nem tudom, ez miből fakad. Az anorexia kitűnő ürügyet szolgáltat arra, hogy ne vegyek részt teljesen az életben, és hogy utálatos lehessek magammal. Ez az, amit dr. Robinson megvilágított számomra, nem sokkal azután, hogy elkezdtem hozzá járni. Esős, szeles nap volt, és szokás szerint biciklin érkeztem a klinikára. Csak úgy mellékesen megkérdezte, a metrót vagy a buszt szeretem-e jobban: „A legtöbb biciklis a legkeményebb téli hónapokra leteszi a biciklijét; miért nem tart egy kis szünetet, csak amikor odakint fagy vagy esik vagy havazik? Melegben lehetne, használhatná a tömegközlekedést.” Zavartan néztem rá. Ez eszembe se jutott. És elkezdtük kitárgyalni a büntetés gondolatkörét. Egy elkeserítő, téli londoni reggelen jéghideg zuhanyt vettem. Októberben és novemberben is ezt tettem, egész addig, amíg múlt év vége felé elkezdtek változni körülöttem a dolgok. Miért tennék ilyet? Egyszerű: azért, mert fáj. Ez nem kimondottan büntetés, de sokkal több van benne, mint amit a

büntetés ellentéte jelentene: egy meleg fürdő vagy egy forró zuhany a kényelmet, a jó érzést, és igen, a rettenetes nyomorúságot is jelenti. Már nem büntetem magam így – a változás része az is, hogy megtanultam, kedvesebbnek kell lennem magamhoz, és ettől jobban érzem magam, de néha, amikor ellustulok, vagy elégedetlenkedem, emlékeztetem magam, hogy még mindig képes vagyok kegyetlenkedni magammal egy jeges zuhannyal vagy egy egész napos éhezéssel. Az a komfort, amit minden ember igényel, nekem gyengeségnek tűnik. Óvatos vagyok ezekkel a szükségletekkel, a meleggel, az étellel, a szeretettel, mert ha egyszer elkezdem, hol fogom befejezni? Akkor meg kell majd bíznom a gyengédségben, a társaságban, más emberek szeretetében. Nincs szükségem semmire, és nem vagyok kapzsi, jól vagyok, és egyedül is boldogulok. Amikor Laurie elhagyott, nem rohantam hozzá, nem próbáltam visszaszerezni, csak beletörődtem. Amikor Greg öngyilkos lett, abba is csak belenyugodtam. Soha senki sem fog engem azzal vádolni, hogy szükségem van valamire, így vagyok jól, ahogy vagyok. Az emberek elhagynak, meghalnak: miben lehet igazán megbízni? Sokkal jobb, ha az ember figyel magára, sokkal jobb, ha tudjuk, hogy az ember megbirkózik a dolgokkal, ha valami nem sikerül. *** Kiderült, hogy sok lehetőségünk van önmagunk megbüntetésére. A kocogást elég későn fedeztem fel, de azután teljes gőzzel belevetettem magam. Dr. Robinson elég aggodalmasnak tűnt, amikor elkezdtem futni. A nővérem is óvatosan figyelt. A kocogás a bűnhődés középpontjába került – és ezért hiányolom olyan nagyon. Emlékszem az utolsó vasárnap reggeli kocogásomra, idestova hét hónapja volt. A tíz kilométeres távomnak éppen a felénél tartottam, amikor megláttam pár nőt, akik együtt futottak vagy inkább kocogtak a rakparton. Elcsodálkoztam: miért akar valaki másokkal együtt futni? Miért akarná az ember megosztani ezt a belső, magányos tevékenységet? Kilométer kilométer után, napsütésben, esőben, egyedül a gondolatokkal, minden lépés egyre üresebbé, erősebbé tesz, minden kilométerrel messzebb kerülök a lusta, letargikus világtól. Az íráshoz és az

evéshez hasonlóan a futást sem tudtam senkivel sem megosztani. Ez személyes dolog volt: terápiás büntetés, egy módszer, amivel önmagam büntetem, csak büntetem és büntetem. Az egyik nap abbahagytam a dohányzást, és másnap rögtön futni kezdtem. Megmagyaráztam magamnak, hogy ez segíteni fog a gyógyulásban, ez lesz az új „egészséges” kezdet. Olvastam több magazinban is, hogy az anorexiások szerint a rendszeres testmozgás segít a betegség legyőzésében. Nálam azonban a futás csak még jobban felhizlalta az evészavaromat. Amikor elkezdtem többet enni, akkor elkezdtem többet futni, 10 vagy 15 kilométert naponta, mindezt a reggeli és esti biciklizésen felül. Néha hajnali ötkor kelek, és keresztülfutok a városon, egyedül a Temze partján, ide-oda cikázok át a Tower Bridge-en, aztán vissza a London Bridge-en, majd megint át a Southwark Bridge-en, és vissza a Waterloo Bridge-en. Amikor dr. Robinson először beszélt nekem a meddő futókról – nem is hallottam róla korábban –, a testem már ismerte a kifejezést. A kutatások bebizonyították, hogy az intenzív testmozgás több béta-endorfint szabadít fel – ez az endorfin a felelős a futás utáni euforikus érzésért –, ez viszont gátolja a peteérést. A futók gyakorlatilag jegelik a peteérésüket. Ez csak egy másik módszer volt arra, hogy támadást indítsak az amúgy sem működő női szerveim ellen. Dr. Robinson mesélt nekem az „atletikus triádról”: amenorrhoea, oszteoporózis, anorexia. Ezeket a kockázatokat egy atléta, egy balerina vagy egy maratoni futó talán felvállalhatja, hiszen ezzel az ártalmas életmóddal keresi kenyerét, de én nem vállalhatom fel. Nem tudom, miért szerettem annyira futni, és nem tudom, miért lettem profi éhezőművész. Megpróbáltam csak erre összpontosítani, és semmi másra, hogy megérthessem, miért akarom bántani magam, miért vagyok boldogtalan, mi miatt büntetem magam. Ez az önámítás megélesítette az érzékeimet. Hosszú idő után végre tisztán láttam önmagam: ez vagyok én, ez az, amit teszek. Természetesen van még más is ezen kívül: az írás, a családom, kapcsolatom Tommal, a lakásom; de az evészavar a lényem része. Attól félek, ha az anorexia eltűnik, nagy űr marad utána. A logikus megoldás – és ezt próbálom magamnak bemagyarázni –, ha találok helyette valami mást. Ha be kell töltenem ezt az

űrt, akkor az legyen valami konstruktív, kevésbé önpusztító. Ahogy a dohányzást lecseréltem a futásra, vajon az anorexiát lecserélhetném az anyaságra? *** A szkepticizmusom ellenére kiderült, hogy a pszichológiai kezelés meglepő éleslátást képes adni, és bizonyos szinten hozzásegít önmagunk megértéséhez. Most, több mint egy évvel az utolsó ülés után dr. Robinson és én ismét felvettük a kapcsolatot. A The Timesban megjelent első cikkem után villámgyorsan írt nekem. Amikor megláttam az e-mailt, az olyan érzés volt, mintha maga a királynő írt volna nekem. Kedves Emma! Hűha! A cikke mély benyomást tett rám, és döbbenten olvastam, hogy szándékában áll megtenni! El tudom képzelni, hogy mennyire aggódik, de ennyi próbálkozás után már biztosan működni fog a dolog. Kéz- és lábtörést! – előfizettem a Times Online-ra, hogy nyomon követhessem a fejlődését. Úgy tűnik, még mindig nagyon nehéz ez magának, ezért kíváncsi lennék, vajon mit jelenthet ez a nyilvános megmérettetés. Szerintem ez arról árulkodik, hogy egy része meg akar szabadulni az anorexiától, és azt mondja: „Majd én kiállok, és megmutatom nekik!” Lényének másik része viszont ragaszkodik a véznasághoz, és a nyilvánossággal, a leleplezéssel akarja megijeszteni. Az éjszaka démonjai eltűnnek a hajnali fénnyel. Talán azt reméli (és talán joggal), hogy az anorexia démonja legyengül attól, ha a nyilvánosság elé állítja. Nagyon sok anorexiás beteget ismertem meg (és csak hogy bátorítsam Önt, az egyik épp most küldött egy fotót a babájáról), és azok, akik meggyógyultak (amint azt tudja, nem mindegyiknek sikerül), mind különböző módon gyógyultak meg. Az egyik kinézett magának egy állást, és tudta, hogy az anorexia az útjában áll. Egy másik gyereket akart, és képes volt rá, hogy túltegye magát a serdülőkori rossz tapasztalatain és elinduljon előre. A legfigyelemreméltóbb egy negyvenes hölgy volt, aki tizenkilenc éves kora óta

volt anorexiás, és majdnem belehalt az éhezésbe. Valamivel több, mint egy évvel ezelőtt elkezdett hízni, és teljesen rendbe jött. Megkérdeztem, mi változott meg? Azt mondta: „Emlékszik, megkérdeztem magától, hogyan tudnék megszabadulni ettől az undok betegségtől? És ön azt válaszolta, próbáljak meg egy kicsit többet enni” Nem tudom, pontosan mit tett, de talán csak arra volt szüksége, hogy kevésbé érezze magát bűnösnek az étvágya kielégítése miatt. Miután több ezer ilyen történetet végighallgattam, elég szégyellnivaló módon nem tudtam válaszolni arra, hogy mi az, ami működik. Néha azt hiszem, az anorexia egy aknamezőn keresztülvezető, hosszadalmas út. Az aknák mindenkinek személyre szabottak. Néhányan a bántalmazásokra emlékszenek, mások különböző traumákon estek át. Vannak, akik kijutnak az aknamezőről, és egyenesen folytatják útjukat, mások sajnos nem. Biztos vagyok benne, sok esetben nem is tudjuk, milyen aknákról van szó, és talán sokszor csak képzeltek. Azt mondanám, hogy az ön esetében is így van, Emma. Ha az anorexia egy szekrény, akkor ön abban ül, hogy elkerülje a kinti világ veszélyeit, és talán az egyetlen módja annak, hogy kijöjjön onnan, ha a veszélyek valósággá válnak, de ha nem, akkor nem jön ki, és nem lát. Talán majd rájön arra, hogy a képzelt démonok eltűnnek, ha elég bátorsága lesz szembenézni velük. Mindenesetre sok szerencsét kívánok ehhez a kitűnő és bátor tervhez! Biztos vagyok benne, hogy sok ember elkíséri az útján, és drukkol a sikeréért. Dr. Robinson Kicsit ideges vagyok, amikor a pszichiáteremről írok. Ha azt állítom, hogy nem gyógyított meg, akkor az hálátlan dolognak tűnik, mintha a képességeit vonnám kétségbe. Ezért nagy megkönnyebbülés volt számomra, mikor hallottam, hogy dr. Robinson is támogatja a terveimet. Azóta rendszeresen emailezünk – most sokkal kellemesebben érzem magam, mint a nyolc éven át tartó szemtől szembeni konzultációkon, ő pedig nagyon örül, hogy válaszolhat az anorexiára, a gyógyulásra és a fogamzásra vonatkozó végeérhetetlen kérdéseimre.

Néhány hónapja komolyan foglalkoztatnak a termékenységi kezelések. Rengeteg vékony, alultáplált nő él szerte a világban, akiknek ennek ellenére is van gyerekük, és nagyon frusztrál, hogy nekem nincs. 33 évesen nem vagyok öreg, de a termékenységi idővonalon már nem számítok fiatalnak sem. Már hosszú ideje foglalkoztat a dolog. Rengeteget keresgéltem az interneten, és két ismerősömmel is beszéltem, akik évtizedekkel ezelőtt Clomiphene-t szedtek, és azután mellrákjuk lett. Beszéltem erről Tommal, aki először nagyon izgatott volt, és támogatóan nyilatkozott, azután elbizonytalanodott, amikor a rizikófaktorokról olvastunk. Beszéltem anyámmal, aki egyértelműen ellenezte, mivel meglehetősen nagy a rák kockázata. Végül írtam dr. Robinsonnak, hogy orvosi véleményt kérjek tőle. Ezt válaszolta: Sokkal jobb és egészségesebb lenne, ha természetes módon indulna be a ciklusa, és nem a hormonkezelésre. Lehetséges, hogy ha még mindig sportol, akkor túl sok zsírt alakít át a teste izommá, ez meghosszabbíthatja az időt, és hamarabb fogja elérni a kívánt testsúlyt, mint hogy beindul a ciklusa. Jusson eszébe, a teste úgy gondolkodik – az elhatározáson túl – a petefészkek beindításáról: • Van-e elegendő energiája (azaz zsírja) az anyának ahhoz, hogy kilenc hónapig tápláljon egy magzatot? • Van-e elegendő zsírja az anyának ahhoz, hogy a szülés után legyen teje? Ez a gondolkodás nem törődik az izmokkal. Az izmok arra kellenek, hogy levadássza a mamutot. (Ez talán nem túl korszerű gondolkodás, de úgy vélem, a fejlődésbiológia tartalmaz némi feminizmust és filozófiai prioritásokat: gyerek – igen, nők a frontvonalban – nem igazán.) Üdvözlettel Dr. Robinson Más szavakkal, biológiai szempontból a nőknek zsírra van szükségük. Az anyatermészetet nem érdeklik az izmok, a vékony farmernadrágok, a nullás méret, akkor nem, ha gyerekekről van szó. A hatalmas mennyiségű gyümölcs vagy kenyér vagy gabonaféle nem tudja felépíteni a reprodukciós sejteket. A

zsírok éltetik a hormonokat, amelyek stimulálják a peteérést, a fogamzást, a szoptatást. A zsírok készítik elő a méhet arra, hogy az embriónak kényelmes helye legyen. És a zsír az, amitől a világon a legjobban félek.

9. fejezet ÚTON „Közelebb lehet a cél, mint gondolná.” Minden, amire szükségem van, csak egy pete, egy egészséges, érett pete (meg a megtermékenyítés csodája), és máris gondolhatunk a gyerekre. Minden tesztet végigcsináltam, a laboreredményeim szerint egészséges vagyok, az FSH nem volt valami magas, a petesejttartalékom jó, a többi hormonom rendben van. A következő lépés az ultrahangos petefészek-vizsgálat. Május eleje volt, éppen otthon voltam, és egy amerikai utazáshoz csomagoltam, amikor a postás bedobta az orvosom levelét. Kedves Miss Woolf! A legutóbbi laborvizsgálat eredményeit tekintve megerősíthetem, hogy semmi normálistól eltérőt nem találtunk. Ez igen kecsegtető eredmény. Ahogy megbeszéltük, kértem önnek egy időpontot a Royal Free Hospitalba az ultrahangos vizsgálatra. Az jó hír, hogy sikerült gyarapítania a testsúlyát; az eredményekből arra következtetek, hogy már nem kell sokat várnia a peteérésre. A folyamatot nem lehet pontosan meghatározni, mint Ön is tudja, az emberi test nem egy számítógép, de közelebb lehet a cél, mint gondolná. A fellegekben jártam, miközben Tom mobilját hívtam. Mindenem egészséges, és már közel a peteérés. Közel lehetünk ahhoz, hogy teherbe essek. Ez már elég ahhoz, hogy evésre késztessen? *** Másnap már úton voltunk Denverből San Franciscóba. Tizenöt nap alatt tizenhárom város, tíz szálloda, 3400 kilométer. Ez elég nagy távolság még az

olyan őrült utazóknak is, mint Tom és én. És ahogy mondják, Amerika ideális hely arra, hogy az ember „túlméretesnek” érezze magát (egy megjegyzés, ami komoly riadóra késztetett). Szerdán korán reggel, egy hóvihar kellős közepén Denverbe repültünk, a Mile High Stadion városába. Egy négyórás washingtoni pihenővel közel 24 órán át utaztunk, mindenünk fájt, a térdünk, a hátunk, a vállunk. „Komolyan mondom, megalvadt a vér a lábamban, olyan nehéz mintha ólomból lenne” – morogta Tom, míg a csomagokra vártunk a futószalagnál. „Nekem is – feleltem. – A fejem akkora, mint egy ágyúgolyó, alig bírja el a nyakam.” Az utazás nagyon hosszú volt, de együtt egész jól viseltük. A végén volt egy kis kellemetlenség az autókölcsönzőben, de ez teljesen érthető. Helyi idő szerint hajnali két óra lett, mire mindent elintéztünk, és begyűjtöttük a csomagokat, és az autókölcsönző már zárva volt, csak egy felirat tájékozatta az ügyfeleket, hogy forduljanak az Alamó Bérautóhoz. Kiderült, az egy másik terminálon van, szóval ide-oda vonszoltuk a nehéz bőröndjeinket a végeérhetetlen repülőtéren át. Amikor megtaláltuk az Alamót, már nagyon fáztunk a vékony kabátunkban, és huszonöt percet kellett várnunk a hóesésben, mire kijött valaki a bezárt épületből. Sokáig tartott, mire elintéztük a papírmunkát, a biztosítást, a jogosítványt, a hitelkártyát (mindketten közel voltunk már az összeomláshoz), és végre kiküldtek minket az elhagyott parkolóba azzal, hogy választhatunk zárt vagy nyitott kocsit, Mustangot vagy Oldsmobilt, de semmiképp sem hibrid járművet vagy valamilyen ultra változatot. Amikor a hazautat terveztük, izgatottan beszélgettünk arról, vajon milyen autó lenne a legkényelmesebb erre a sok ezer kilométerre, de annyira ki voltunk merülve, hogy az igazat megvallva, ez már a legkevésbé sem számított. Koromsötét volt és legalább mínusz tíz fok, ami ugyancsak megnehezítette, hogy megkülönböztessük az egyik modellt a másiktól. Körbetántorogtunk, cibáltuk magunk után a hóban a bőröndökkel teli kulit, és fagyott ujjainkkal kapargattuk a jeget az autók hátuljáról, hogy felismerjük, melyik melyik. Angliában ez idő tájt délelőtt tíz óra volt, fáztunk, fáradtak és nagyon éhesek voltunk. Amint az előre látható volt, nem sokat ettem az úton, mivel a repülőn kínált ételt ehetetlennek találtam, így hát elmajszoltam a szokásos almámat, és Tom szerzett egy pár

banánt. Autót választani igen nehéz, ha az ember olyan farkaséhes, mint amilyen én voltam. Nekidőltem egy kicsi, szögletes kocsinak, és megkérdeztem: „Mit szólsz ehhez?”, miközben Tom valami olyat keresett, ami alkalmasabb lett volna a nagy utazáshoz… egy lenyitható tetejű Mustangot. Azon az éjszakán még a szállodához is eljutottunk, és felcsöngettünk az éjszakai portást, aki odaadta a tizennyolcadik emeleti szobánk kulcsát. A padlótól a plafonig érő ablakok csodás kilátást ígértek, de túl fáradtak voltunk ahhoz, hogy lepillantsunk Denverre, amely szikrázott az éjszakai kivilágítástól. Betámolyogtunk a hálószobába, és megkönnyebbülten néztünk egymásra. Melegben voltunk, kényelemben, végre ledobhattuk a bőröndöket, és levehettük a cipőnket. A padlót puha, vastag szőnyeg borította, két hatalmas ágy terpeszkedett a hálóban, és a fürdőszoba, bár kicsi volt, de makulátlanul tiszta. Egy hatalmas üvegedényben még egy narancsszínű aranyhal is úszkált, ami érdekes módon kísértetiesnek tűnt számunkra, szóval kiraktuk az előszobába. Visszahajtottuk a fehér takarót az ágyról, és Tom készített nekem egy forró fürdőt. Ledobtam a ruháimat, és belemerültem a vízbe, miközben Tom beesett az ágyba… Tíz perccel később befészkeltem magam a karjaiba egy törülközőben, mert ahhoz is fáradt voltam, hogy levegyem, és már aludtunk is. Reggel felfedeztük, hogy a lenyitható tetejű Mustangunk egy mesés lángvörös autó. Tom épp egy útikönyvet írt Jack Kerouac Úton című filmjének nyomán; én is folyton írok és kutatok, így hát akárhová megyünk, mindketten jegyzetelünk, múzeumokat látogatunk, helyi nevezetességek után kutatunk, olyan extra részleteket keresünk, amelyek képesek egy várost életre kelteni. Tom és köztem rendszerint az irodaszereket gyártó olasz Moleskine cég termékei tornyosulnak: az én noteszeim általában a szivárvány színeiben tündökölnek (a mostani éppen türkiz), Tomé mindig fekete. Húsz éve hord magával mindenhova noteszt, amióta elkezdett újságírással foglalkozni, és nélküle olyan, mint amikor a drogostól hirtelen elveszik az adagját. Időnként kitör rajta az „elveszett-a-noteszem” pánik; ilyenkor visszarohanunk a

szállodába, kibelezzük a kocsit, kiürítjük a bőröndöket, visszamegyünk a benzinkúthoz, azután megtaláljuk a fényképezőgép tokjában szorosan megbújva, vagy valamelyik kabátzsebében. *** Soha nem voltam ilyen messze nyugaton. New Yorkban éltem, és bár a déli tájakat végigbuszoztam, soha nem ugrottam át a nyugati partra. Alig vártam, hogy elmenjünk Saratogába, Sausalitóba, Sacramentóba, San Franciscóba. Szeretem a nevüket. Miután két napot eltöltöttünk Denverben, a coloradói Szikláshegység felé vettük az irányt. Central Cityben a város egyetlen szállodájában szálltunk meg: a Century City Casinóban, egy fakó raktárépületben, amelyről már a festék is lepattogzott. Sokkal szomorúbb látvány volt, mint ahogy azt el tudnák képzelni. Magányos emberek, a vesztesek, az alkoholisták, a nyugdíjukból tengődő öregek lerobbant gyülekezete, akik szociális segélyből élnek, a megtakarításaikat, a lakásukat, a házasságukat mind-mind a pénznyelőkbe dobálják. Ehhez a fajta játékhoz nem kell sem szakértelem, sem varázserő: az ötcentesek és a negyeddollárosok csak úgy gurulnak lefelé a rekeszekbe, a műanyag pénztartó zsákokba. Beteg emberek csoszogtak papucsban körbe-körbe, egy öregember infúzióval és katétereszacskóval vonszolta magát a játékgéphez. Reggel 7 körül lementünk reggelizni – ettek már valaha egy kaszinó éttermében? Egy bűzlő ételekkel teli kantin; a tányérok, az evőeszközök műanyagból. Minden egyes asztal más-más reménytelen emberi sorsról mesélt. Az egyiknél a középkorú pár aggodalmas képpel számolgatta veszteségét; a másiknál egy fiatal apa cigarettázott felesége és három gyermeke társaságában; a harmadiknál meg egy kövér férfi tömte tele magát egy futballcsapatnak is elegendő mennyiségű tojással, kolbásszal és pirítóssal. Egy pillantást vetettem az étlapra – a választék: 1. valami sült reggeli, 2. palacsinta juharsziruppal, 3. lekváros gofri –, majd felszaladtam egy banánért meg egy joghurtért. Tom szalonnás rántottát rendelt sült paradicsommal.

Mosolyogva ültünk egymással szemben, kicsit kábán az időeltolódástól és a minket körülvevő szürreális jelenetektől. Azelőtt még soha nem voltam kaszinóban, így hát Tom ragaszkodott hozzá, hogy játsszunk egyet. A blackjack zárva volt, így beváltottunk tíz dollárt, és a pénznyelőhöz mentünk: reggel 8-kor a kaszinó már tele volt. Miután 9 dollárt vesztettünk, az utolsó egy dollárral 60-at nyertünk … jackpot! Természetesen rátapadtunk a gépre – és nagyon csábító volt, hogy folytassuk –, de aztán kivonszoltam Tomot a kaszinóból. Még ez a kis nyereség is mámorító volt, nincs szükségem még egy játékfüggőségre is az evészavarom mellé. Amúgy is, még vagy 500 kilométer állt előttünk aznap. Nevadában még jó pár kaszinóban megszálltunk. Ha a kaszinóba járás tapasztalatai felnyitják a szemem, az ott éjszakázás még inkább. Az ember úgy gondolná, hogy hangos a zene, tele van részegekkel, de meglepően csendes helyek. A hálószobák folyosóit jól elkülönítik a játéktermektől. A többi vendég általában hajnali 4 vagy 5 óráig a játékasztaloknál ül, végül ők is lefekszenek. A kaszinók a legjobb ügyfeleiknek gyakran hálószobákat tartanak fenn, akik egyórányi pihenés és egy zuhany után újra lemennek játszani. Minek vesztegessük alvással az időt, ha egy egész élet pénzmegtakarítása arra vár, hogy elveszítsük? Ami a kaszinók „éttermét” illeti, nyilvánvaló, hogy nem ettem bennük, de már az is nyomasztó érzés volt, hogy lekísértem Tomot reggelizni. Nemcsak a kora reggeli szerencsejátékosok, a szomorú gyermekes családok, a magányos, beteg emberek, hanem az általános reménytelenség szagát árasztották. A kaszinóban nincs levegő: nincsenek ablakok és órák, így az ember elveszíti az időérzékét. Kevés a szemkontaktus, és az emberek alig beszélnek. Számomra a kaszinók reggeli választéka gyomorforgató. Hogy lehet ennyire egészségtelen ételekkel indítani napot? Talán túlságosan középosztálybelinek, megrögzött vegetáriánusnak vagy nyerskosztrajongónak tűnök, de akkor is ez a véleményem – nincs gyümölcs, nincs joghurt, nincs müzli, kizárólag sült ételek, palacsinták, tojás, pirítós. Szerencsére a pincérnőnek a szeme se rebbent, amikor a saját reggelimet hozta ki az asztalunkhoz – túlságosan elcsigázott volt ahhoz, hogy

foglalkozzon vele. „Viszontlátásra, várjuk vissza önöket” – mormolta, amikor kiléptünk, de nem igazán meggyőzően. Ha a kaszinók nem is feleltek meg a tiszta, hamisítatlan, egészséges ételről alkotott elképzeléseimnek, akkor az amerikai szupermarketek bőven kárpótoltak ezért. Utunk során rendszeresen megálltunk a Walmartnál, a Targetnél és az egyik kedvencemnél, a Whole Foodsnál. Hatalmas mennyiségű eperrel, málnával, lédús, nap érlelte naranccsal, óriási piros almákkal tömtük tele az autót. Zavarba ejtő a hatalmas áruválaszték – nem öt, hanem tíz- vagy húszféle kenyér (rozs, búza, teljes kiőrlésű, tönköly, kovászos), hatalmas hűtőpultok tele joghurttal, végtelen sorokban a különféle gyümölcslevek, szénsavas italok, víz, energiaitalok, millióféle gabona. Tom óriásszendvicsekkel pótolja a vezetéshez szükséges energiát, némelyik négy különböző húst is tartalmaz: pulykát, sonkát, szalámit, csirkét. Mindenből van bőségesen – és ha az ember az elhízott vásárlókra néz, a cukormentes, zsírmentes ételekkel, az úgynevezett lightos verziókkal telepakolt bevásárlókocsikra, akkor észreveszi, hogy mindent túlzásba visznek. „A közeljövőben, Em, áttörést fogsz elérni.” Egy benzinkútnál álltunk, valahol a Sziklás-hegységben, kétórányira Bouldertől. „Míg én tankolok, te bemész egy szódáért, és kijössz egy ropogós, krémes fánkkal, és egyszerűen megeszed.” Tom kitárta a karját, és átölelt. „Egyszerűen csak megeszel egy helyes kis fánkot, és élvezni fogod – ez az áttörés, amire várok.” Nem hiszem, hogy Tom tisztában lenne vele, milyen messze vagyok attól, hogy valaha is megegyek egy helyes kis fánkot. *** Wyoming felé autózunk. Lábam a műszerfalon pihent, Tomé a vörös Mustangunk kerekén. Már öt órája elhagytuk Bouldert, és semmi mást nem láttunk, csak az utat, a hatlamas eget és a végtelen prérit. Wyoming igazi vadnyugati vidék, 97 000 km2 mindössze félmillió lakossal. Csak összehasonlításképpen: Anglia 88 000 km2, és 62 millió lakosa van. Wyoming 97 000 km2-nyi üresség.

Hála legyen istennek a rádióadókért: a Bigfoot 99 Coloradótól kezdve elkísért bennünket, Emmylou Harris, Woody Guthrie és Dolly Patron dalait játszotta. A countryzene iránt hirtelen fellobbanó lelkesedésünk egyértelműen annak a jele, hogy öregszünk. Élvezettel hallgattuk a régi dalokat, mint amilyen a Jolene, a This Land is Your Land és az Almost Home. Volt egy újabb dal is, a Tequila Makes Her Clothes Fall Off, amit már kívülről fújtunk, mire Saratogába értünk. Saratoga egyutcás városka. Van benne egy kis vegyesbolt, egy benzinkút (amelyik úgy nézett ki, mintha 1940 óta nem működne) és egy posta, ahol cowboycsizmákat árultak cowboyoknak, de turistáknak nem. Aztán egy út mellett, már kifelé a városból, lekanyarodtunk a folyó felé, a Saratoga Hot Springs Resort üdülőhelyre. Behajtottunk és leparkoltunk egy kis faház előtt, melynek cégérén a Recepció felirat lengedezett. Majdnem 6 óra volt már, és reggel óta utaztunk; néhány hópehely szállingózott körülöttünk, miközben kipakoltuk a bőröndöket a csomagtartóból. A motel padlója ki volt világítva, hogy mutassa, Saratoga mire a legbüszkébb: a természetes hőforrásaira. Rendkívüli élmény belecsobbanni a bugyogó vízbe a kinti fagyos levegő után. Ugyanígy a nagy négyszögletű medence is, amely körül a bungalók álltak. Távolabb a sötétben kisebb házak sorakoztak kicsi medencékkel, melyek egy- vagy – a romantikázni vágyók igényeit is kielégítendő – kétszemélyesek. Még jóval naplemente után is áztattuk magunkat a kénes vízben, és élveztük az utazás során eltörődött izmainkra gyakorolt gyógyhatást. A kénes záptojásszaghoz hamar hozzászoktunk. Senki sem volt a közelünkben, mégis suttogtunk. Ahogy felnéztünk az éjszakai égbolt milliárdnyi apró csillagára, olyan érzésünk volt, mintha egyedül lennénk az egész Földön. Később a hangulatos étkezőben elfogyasztottuk a vacsoránkat (én egy tányér paradicsomlevest magos kiflivel, Tom sült húst krumplival és káposztasalátával). A tulajdonos vacsora után beszámolt arról, hogy a víz Saratoga föld alatti forrásaiból származik, a hőmérséklete 60 °C-os, és a közeli patakok vizével hűtik. A kedves, kortalan hölgy frizurája takaros volt, száján leheletnyi rózsaszínű rúzs – még ilyenkor is, hogy mi voltunk az egyetlen vendégei.

*** Egyre gyűltek a kilométerek az autó számlálójában: öt napja voltunk úton, és több mint 1700 kilométert autóztunk. Átkeltünk Colorado és Utah határán, de nem láttuk „Istent fenn a pusztaság felett, napszítta, nagy aranyos felhő képében” (ahogy Jack Kerouac látta), de megcsodáltuk a meredélyeket, miközben Salt Lake City felé tartottunk. Wyoming mozdulatlansága után Salt Lake City hatalmas meglepetés volt: stílusos és sokkal élénkebb, mint képzeltük. Annak ellenére, hogy a híre szerint itt nem dívik az alkoholizmus, rengeteg bárra bukkantunk. Úgy tűnt azonban, a világ legtisztább városa: két napot töltöttünk el itt, és egyetlen icipici szemetet sem láttunk, még egy eldobott rágógumit vagy cigarettavéget sem. Az első reggelen elsétáltunk a szállodánktól néhány háztömbnyire lévő mormon egyház székhelyére, amelyet eléggé feltűnően a város központjába telepítettek. El kell ismernem, ez a mormondolog megfogott: elegáns templomok, csillogó aranyozott tornyok, makulátlan telkek sora, színpompás, rikító tulipánok, zöld pázsit, szökőkutak, szürke, kövezett udvarok. Bizonyára vannak titkok is, mert a templomépületekbe nem mehettünk be, a parkokban azonban szabadon sétálhattunk. Minden mormon, akivel csak találkoztunk, rendes, vendégszerető embernek tűnt. Két fiatalasszony megállt mellettünk, és mosolyogva kérdezték, szükségünk van-e útmutatásra, majd felajánlottak egy térképet. Lefotóztak bennünket a tulipánokkal, és ajánlottak egy kis kávéházat, ahol Utah legjobb fagyasztott joghurtját árulják. Senki sem beszélt Istenről vagy az igaz út megtalálásáról; őszinték voltak, nem próbáltak megtéríteni, egyszerűen csak szívesen láttak. És egy csodálatos élmény: a fagyasztott joghurt. Megtaláltuk a kávéházat, és beültünk hátul egy bokszba. Tom odament a pulthoz, és két nagy dobozzal jött vissza: nekem vaníliás-áfonyás joghurtot hozott, magának pedig egy málnásat, sok-sok eperrel a tetején. A fagyasztott joghurt a jégkrémhez hasonlított (amit kb. 1989 óta nem ettem), és fantasztikusan finom volt. Természetesen zsírmentes, de nem ez a lényeg: újdonság volt számomra, hogy ugyanazt az ételt eszem, mégpedig nagy élvezettel, amit a párom,

valami be nem tervezettet, a főétkezések között, csak úgy, kedvtelésből. Nem túl gyakran teszek ilyet – jobban mondva: soha. Mohón kanalaztuk, ahogy olvadt, egy kanál áfonya, egy kanál vanília. Tom egyfolytában mosolygott rám. Aztán folytattuk utunkat, száguldoztunk, mint Jack Kerouac, a vakító Salt Lake-síkságon, ahol egy rövid időre megálltunk, hogy egy masszív szikláról megízleljünk egy kis sódarabot. Miután elhagytuk Utah államot, Nevadába értünk. Éjszakára megálltunk Elkóban (egy kicsi, piszkos kaszinóvárosban), majd a következő éjszakát Renóban töltöttük (egy nagyobb és fényesebb, de ugyanolyan piszkos kaszinóvárosban). Lovelock volt a következő állomásunk, ahol a legnagyobb látványosság a városháza körül futó lakatkerítés, a szerelmesek lánca. A csemegeüzlethez közeli boltban vettünk egy lakatot, és belevéstük a nevünket: Tom és Emma, 2011. május. Azután az előttünk ott járt több ezer turistához hasonlóan mi is odakattintottuk elegáns kis lakatunkat a városháza parkja körül futó, meglehetősen nehéz vaslánchoz, ami azt jelképezi: szerelmünk örökké tart. Nem tudom, a szerelmünk örökké tart-e, de az biztos, hogy az utazás próbára tette a kapcsolatunkat. Voltak szóváltásaink, kisebb vitáink – ez elkerülhetetlen, ha az ember napi 8-9 órát vezetéssel tölt –, de jelen volt a bajtársiasság érzése is. Ez az, ami összetart bennünket a kellemetlen helyzetekben és az idegen helyeken is: törődünk egymással. Mindig is úgy éreztem, Tom és én, ketten vagyunk a világ ellen. Sokat vitatkozunk, de ki is békülünk: hamar megbocsátunk, és magunk mögött hagyjuk a rossz dolgokat. Anyám szokta mondogatni: „Soha ne feküdj le haraggal”, és lassan megtanulom, mennyire igaza van – a kibékülés egyik legjobb módja, ha egyszerűen csak megfogjuk a másik kezét a sötétben, mielőtt elalszunk. *** Már kilenc napja voltunk úton, amikor végre elértük Lake Tahoe-t. Az utazás sokkal fárasztóbb volt, mint gondoltuk – nem volt semmi más körülöttünk, csak az út, a hegyek, a völgyek, a rádió – és kikapcsolódásképpen mi egymásnak. Szükségünk volt már egy kis pihenőre.

Ahogy beértünk Kaliforniába, megváltozott körülöttünk a táj: zöldebb és nedvesebb lett. A Nevada sivatag vörös szikláit narancsültetvények váltották fel, és rengeteg természetes erőforrás: a napsütés, a termékeny föld – érthető, miért nevezték az első telepesek az ígéret földjének. Amikor beértünk Tahoeba, lenyitottuk a kocsi tetejét, hogy mélyen beszívjuk a fenyők illatát. Az ég felhőtlen kék volt, a víz csillogott a napfényben. Kiskorom óta hallottam Kaliforniáról szóló dalokat, olvastam róla, kíváncsi voltam rá, és most végre itt voltam. Ki kellett szállnunk abból az átkozott kocsiból, sétálnunk kellett, pihenni és belélegezni a friss levegőt. Hatalmas megkönnyebbülést éreztünk, hogy elhagytuk a száraz, sivatagi országutat. Tahoe-ban négy napig egy tóparti házikóban laktunk – ők kunyhónak nevezték, mi palotának. Egy öt hálószobából, négy fürdőszobából álló kastélyszerű építményegyüttes volt a tó partján, faburkolatú tetővel. Éjszaka sortban és vastag pulóverben kiültünk a teraszra, és hallgattuk, ahogy a hullámok megtörnek a parton. Amikor hűvösödni kezdett, bementünk a házba, gyertyát gyújtottunk, és vacsorát főztünk. Tom sült húst vagy pizzát evett, én zöldségeket és teljes kiőrlésű kiflit. Reggelente Tom korán kelt, beautózott a Starbucksba egy kávéért, míg én gyümölcsöket pucoltam, és pirítóst készítettem. Ez volt maga a mennyország, de legalábbis a világ legszebb helye. Denverben és Boulderben tiszta, csípős idő volt, Wyomingban hóvihar, a Tahoe-tó partján pedig napsütés és meleg, és végre felvehettem az új bikinimet. A szokásos kétrészes fekete darab volt, a mintázatát narancssárga, rózsaszín és zöld trópusi gyümölcsök és virágok alkották, nyakba kötős, és Tomnak nagyon tetszett. Tudom, hogy változik az alakom. Habár nem érzem magam súlyosabbnak (ettől féltem), a ruháim nem lógnak rajtam úgy, mint azelőtt. A nadrágom kicsit jobban feszül a combomon és a hátsómon, a karom már nem olyan csontos. Nem tudom, hogyan kellene éreznem magam emiatt – leginkább megpróbálok nem is gondolni rá. Általában nagy ívben elkerülöm a tükröket. ***

San Franciscóban visszaálltunk a városi üzemmódra: keresztülrohantunk Chinatownon, megmásztuk a 350 méter magas Coit-tornyot, felsétáltunk a dombos utcákon, és végigmentünk a Golden Gate hídon. Egy egész napot Jack Kerouac emlékének szenteltünk: meglátogattuk az író korábbi lakhelyeit North Beachen, és órákig nézelődtünk a városi könyvesboltban. Ellátogattunk a Beat Múzeumba, végigmentünk a Kerouac-sétányon, és hideg sört ittunk a Vesuvio bárban. Évek óta nem ittam sört; és most felfedeztem: isteni az íze. Ebben a bárban írta Allen Ginsberg az Üvöltést, és itt múlatta az időt Dylan Thomas; most tele volt korosodó hipszterekkel, akik úgy néztek ki, mintha túl sok időt töltöttek volna Jack Keruoackal még 1947-ben. Elmentünk a San Franciscótól mintegy harminc kilométerre található Szilícium-völgybe is, amely a csodálatos mikroklímájú Palo Altóban fekszik. Szikrázó forróság uralkodott odakinn, és a vízparti sávon leszálló köd távoli emléknek tűnt csupán. Körbekerültük a hatalmas Google Campust, és magunkba szívtuk a hely sajátos atmoszféráját: ingyenes Google-kantinok, éjszakai filmek az alkalmazottaknak, egészségeséletmód-tanácsadás, motivációs szemináriumok, a híres vörös, kék, zöld színekben pompázó Google-biciklik (az alkalmazottak kerékpárral közlekednek egyik épületből a másikba), a legújabb androidos Google-készülékekbe temetkező emberek, amint belemarkolnak az ingyenes cukorkába vagy chipsbe. Kíváncsi vagyok, ez miből fakad: a csipegetés egyszerűen csak amerikai szokás, vagy tényleg azt hiszik, hogy az étel energiát ad, és serkenti a kreativitást? Az utazásunk idején elég jól elvoltam az evéssel, de leginkább az egészséges ételekhez ragaszkodtam, nehogy elhízzak. Távolabb a várostól, a Facebook telephelye igen csendesnek és visszafogottnak tűnt. Mark Zuckerbergnek nyomát se láttuk, annak ellenére, hogy multimilliomosként állítólag egy közös légterű irodában dolgozik a munkatársaival. A barátságos recepcióstól begyűjtöttünk néhány – eper- és gránátalmaízű, finom, jéghideg – vitaminos vizet. San Franciscóba visszatérve a tengerparton sétáltunk, és megnéztük a fókákat. Egy embarcaderói kávéházban több fagyasztott joghurtot is vásároltunk, és úgy estünk neki, mint a kiéhezett vadállatok. Teljesen ki

voltunk facsarva. Az utazásból már csak pár nap volt hátra, és azt hiszem, mindketten az erőnk végén jártunk. Kiautóztunk a város legnyugatibb pontjára, ahol már semmi más nem volt, csak a végtelen messzeségbe nyúló Csendes-óceán. Ez az, a kontinens vége: innen már nincs hova autózni, szó szerint elfogyott alattunk az út. A szirt tetején álltunk, bámultunk az óceánra, hunyorogtunk a napsütésben, és kíváncsi voltam, vajon Tom mire gondol. Azt hiszem, itt az ideje, hogy szembenézzünk bizonyos dolgokkal; itt az ideje, hogy hazatérjünk. Olyan fárasztó volt már, hogy bőröndből éljünk, hogy ki-be pakoljunk a szállodai szobákban, és hogy soha nem vagyunk egyhuzamban Londonban néhány napnál többet. Tommal állandóan utazunk, és hirtelen úgy éreztem, meg kell állapodnunk. Talán ez az egész a gyerekről szól, ez a vágy, hogy letegyem a vándorbotot? De ekkor megint felvetődnek a lehetetlen kérdések: Eléggé felnőtt vagyok egy gyerekhez? Valóban készen állunk arra, hogy feladjuk a szabadságunkat, és szülők legyünk?

10. fejezet ÉPPEN ITT, ÉPPEN MOST „Miközben írsz, nem élsz” Bob Dylan Bármiről is legyen szó, az ember elérkezik arra a pontra, amikor azt mondja: elég volt. Abba kell hagynom a halogatást: az evéskerülésnek véget kell vetnem. Mire várok még ennyi év után? A világ összes ékesszólása sem fog kigyógyítani ebből a betegségből. Most csakis az igazi nagy változással kell foglalkoznom: súlygyarapodást kell elérnem. És Bob Dylan sorai is erre emlékeztetnek: miközben írok, nem élek. Természetesen hiszek abban, hogy van értelme elmesélni a történetem, hiszek abban, hogy a folyamat dokumentálása segít meggyógyulnom, hogy önmagam megismerése igenis fontos, és hogy sokkal jobb, ha a saját tapasztalatainkból tanulunk, mintha egyszerűen csak feladjuk. El akarom hagyni a mentális betegség stigmáját, és belülről akarom feltárni az evészavarok okait. Azért írom ezt a könyvet, mert őszintén hiszek abban, hogy segíteni fog nekem is és másoknak is az anorexia legyőzésében. Habár még soha életemben nem voltam ilyen őszinte, azért még mindig megtagadom magamtól az ételt, ragaszkodom az anorexiás beidegződéseimhez, feltételezve, hogy ez a helyes. Az az igazság, hogy soha nem fogom kiírni magamból a betegséget, hogy ezáltal gyógyuljak meg. Az idő szalad – hónapok teltek el, mióta elkezdtem írni ezt a könyvet –, és ezalatt pont ugyannyi kiló ment le, mint amennyi feljött. Annyira lelkesen írtam róla, olyan sok fogadalmat tettem, olyan sok megoldást kerestem, annyi e-mailre válaszoltam, annyi fejezetet megfogalmaztam, olyan sokat utaztam Tommal, annyi zsírmentes joghurtot megettem – hol a haladás? Mint mindig, most is túl elfoglalt vagyok ahhoz, hogy egyek. És ez is csak egy másik kifogás.

Ezúttal azonban másképp lesz. Most nyár eleje van, és elhatároztam, hogy elölről kezdek mindent. Újra megígértem magamnak, hogy enni fogok. Ez az elhatározás már érik egy ideje – nemcsak az anorexia frusztrációja, unalmassága és értelmetlensége miatt, hanem azért, mert szeretnék egy gyereket. Hogyan írhatnék az anorexiából való kigyógyulásról, ha nem mutatok fel kézzelfogható eredményeket? Az olvasók már olyan régóta bizalmat szavaztak valakinek, aki nem jut sehová… És itt van a kapcsolatom Tommal. Mennyi ideig kínozhatom őt még ezzel? Mennyit bír még ki az éhségfüggőségemből és az ételtől való félelmemből? Ő is szeretne egy gyereket, és az ő vágya, hogy apa legyen, számít annyit, mint az enyém, hogy anya legyek. Nekem szörnyen fontos, hogy Tom apa szeretne lenni. Éjszaka ébren fekszem, és arra gondolok, hogy becsapom őt, én tartom vissza ettől, és minden az én hibám; nem működöm rendesen. Nagyon sokszor megpróbáltunk már ennek a mélyére ásni, megpróbáltam kiüríteni a fejem és beszélni a félelmeimről. Gyakran, amikor vonatozunk vagy a repülőn ülünk, Tom felkapja a ceruzáját és a noteszét, és miközben beszélgetünk, listát ír az új gyógyulási stratégiákról. Azután együtt tervezgetünk tovább. Mindegyik jegyzetet megtartottam, az íróasztalom felső fiókjában őrzőm őket, mintha csak szerelmes levelek lennének: az Eurostar Kinyilatkoztatás (2010. május), a Kenya Szerződés (2010. október), a Zanzibár Határozat (2010. november), a Fokváros Szerződés (2010. december), a Párizsi Egyezmény (2011. január), a Denver Nyilatkozat és a Sacramento Manifesztum (2011. május) és múlt héten az Albán Nyilatkozat (2011. június). Egy példa az egyik ilyen nyilatkozatból, melyet egy elkói (Nevada) Starbucks kávézóban írtunk májusban: • Kezdés: ma (2011. május 4.) • Nem vagy kövér, soha nem leszel kövér. • A gyerek miatt egyél. • Naponta háromszor egyél. • Élvezd az ételt. • Könnyebben fogsz tudni aludni.

• A világ kitárul előttünk… sok szempontból. • Semmi futás, kevesebb biciklizés, nem túl sok úszás, hanem… • A gyerek születése után beiratkozunk a legjobb londoni edzőterembe. Ez egy ígéret. • Vedd úgy, hogy olyan ez, mint egy katonai kiképzés vagy maratoni futás: egyél rendszeresen. Nincs válogatás! • Ne gondolkodj, ne aggódj… egyszerűen tedd meg! • Egy idő után könnyebb lesz. • Szeretlek. A megfogalmazás különbözik, de mindegyik olyan, mint ez, támogató, vicces és megerősítő. Tom néha felbőszül: „Miért tartod meg őket, Em? Miért nem fogadod meg, ami benne van?” Nemrég borzasztóan bűnösnek kezdtem érezni magam emiatt: túl sok lenne ez bárkinek. Csodálkozom, hogy nem megy el, és nem keres magának egy normális barátnőt. Mondtam Tomnak, hogy őszintén megértem, ha szeretne egy kis szünetet a kapcsolatunkban. Az elmúlt hétvégén a kocsiban is javasoltam neki, hogy egy időre váljunk külön: mondjuk három hónapra, ezalatt én megpróbálok javulást elérni az állapotomban, neki pedig lesz egy kis ideje kipihenni a neurotikus problémáimat. Rögtön nemet mondott, nem is akart beszélni róla. De látom az elkeseredést a szemében, és tudom, milyen megerőltető számára, hogy velem legyen. Nekem több mint tíz éve ezzel kell élnem, de Tom nem erre szerződött, vagy igen? Észrevettem, hogy amikor az anorexiáról írok, akkor azt írom: „több mint tíz éve” vagy „egy évtizede”. Ez önámítás. Emlékszem, ugyanezt csináltam, amikor leszoktam a dohányzásról – „Ó, több mint öt éve dohányzom” – akkor is ezt mondtam, mikor már közelebb volt a tízhez. A hazugságok a határozatlanságot palástolják: most már tizennégy éve tart, amit nyugodtan lehet vészhelyzetnek nevezni. ***

Egyre fokozódott az érzés, hogy most már a tettek mezejére kell lépnem, és akkor ezen a héten három érdekes dolog is történt. Az első: hétfő délután a nővérem, Katie lakásán voltam. A legjobb barátnője, Carla, aki korábban modellként dolgozott, kiselejtezte a ruháit, és kidobott egy nagy rakás divatos cuccot. Anyámhoz hasonlóan a nővérem is nagyon karcsú, mindketten alig 157 centi magasak, míg én a húgomhoz, Alice-hez hasonlóan magasabb vagyok, 167 cm. Mindkettőnknek 41-es a cipőmérete, míg anyáé és Katie-é 36-os. Carla divatos ruhái általában hosszúak Katie-nek, úgyhogy kiválogatja a csinos topokat és blúzokat, azután elhív, hogy nézzem át a többit: a szoknyákat, a nadrágokat stb. Hétfőn, miközben a gyerekeket vacsoráztatta, halat és újkrumplit ettek, én ruhákat és farmerokat próbáltam, ide-oda járkáltam a konyha és a hálószoba között, ölelgettem Theót, a kilenc hónapos unokaöcsémet, és pletykálkodtam Katie-vel. A beszélgetés valahogy így zajlott, habár vigyáztunk a szánkra, hogy bizonyos szavakat ne mondjunk ki a kíváncsi négy- és hatéves fülek hallatára. Én (miközben egy flitterekkel kivarrt koktélruhát próbáltam): Amikor először terhes lettél, honnan tudtad, hogy az vagy? A laborvizsgálat előtt volt olyan pillanat, amikor felébredtél, és másképp érezted magad? Katie: Nem is tudom, azon a karácsonyon éppen síelni voltunk, és emlékszem, nem kívántam az alkoholt, ami talán már jelzés volt. Charlie azt mondta, fáradtnak látszom – egyszerűen csak össze akartam esni és egész éjjel úgy maradni. Aztán hazamentünk, és nem jött meg a mensesem, szóval, csináltattam egy tesztet. Én: De valóban akartatok gyereket? Úgy értem, mennyi ideig próbálkoztatok? K.: Nos, azt hiszem, már úgy egy éve házasok voltunk… egyetértettünk abban, hogy már gondolkodhatnánk egy gyereken, de azt hittük, sokáig fog tartani. Októberben abbahagytam a tabletta szedését, és valamikor decemberben teherbe estem, szóval gyorsan ment. De Em, az jó jel, ha anyád és a testvéreid ilyen termékenyek, ez öröklődik a családban.

Én: Igen, azt hiszem. De Katie, olyan kimerítő ez az állandó próbálkozás! Olyan féltékeny vagyok azokra a nőkre, akik rendszeresen menstruálnak, mert ők legalább tudnak tervezni, ki tudják számolni, mikor van peteérésük, de nekem fogalmam sincs. Emlékszel arra az orvosra, aki azt mondta, hogy lehetséges peteérés menstruáció nélkül is? Szeretném a Tommal való dolgainkat spontán módon csinálni, de azt is tudom, szükségünk van néha egy kis szünetre. Szeretném, ha minden hónapban lenne egy kimondottan termékeny időszakom, tudod? Már nem tudom, hogyan tegyem a dolgot érdekessé… Ekkor mindketten elkezdtünk nevetni, és két kislány is velünk együtt nevetett. K.: Tudom, ha van három, öt vagy tíz napod, amikor akcióba léphetsz, akkor valóban kevésbé kimerítő a dolog. [Suttogva] Évek óta nem szexelünk mi sem mindennap. De figyelj csak, talán másképp kellene nézned a dolgokat. Gyámoltalannak érzed magad, mert nem tudod, mi zajlik benned, vajon van-e peteérésed, vajon képes vagy-e teherbe esni, igaz? Te is tehetnél valamit. Felejtsd el most az ágyjeleneteket, itt nem ez a probléma. Amit te tehetsz, hogy felhízol a szükséges testsúlyra. Tudjuk, hogy orvosilag semmi bajod nincs, egyszerűen csak arra van szükséged, hogy felpumpáld magad kalóriával, és visszatérjen a ciklusod. [Bátorítóan rám mosolygott, én meg rá, közben Theo gagyogott, míg a csípőmön hintáztattam.] Em, ez nagyon izgalmas. A te kezedben van az irányítás, te vagy az, aki tehet az ügy érdekében valamit! *** Katie-nek teljesen igaza van: amíg nem érem el a kívánt testsúlyt, ami nálam 54-55 kg, addig miért aggódom a fogamzáson? Még nem tettem meg azt az egyszerű (és iszonyúan nehéz) dolgot, amit kell. Még mindig 50 kiló körül ingázok, mert félek a továbblépéstől. Óriási feladatnak éreztem már azt is,

hogy 49 kg-ról feltornázzam magam 50-re, szinte elképzelhetetlennek tartottam, hogy 50-ről felmenjek ötvenvalahányra. De a pokolba vele akármibe is kerül, szükségem van a pluszkilókra, hogy újra menstruáljak, majd azután foglalkozunk a gyerekkel. Négy vagy öt kiló. Meg tudom csinálni. És a ruhák? Kiválasztottam egy fekete Whistles nadrágot (az unokahúgaim szerint jól áll), egy fehér Gap pulóvert (az embernek soha nem lehet elég fehér pulóvere), egy fantasztikus Rock and Republic farmert (pár centivel hosszabb, de azóta már nekiestem egy ollóval). Így hát egy csomó divatos zsákmánnyal és a Katie-től kapott rengeteg jó tanáccsal távoztam. Mint már korábban annyiszor, Katie visszazökkentett a rendes kerékvágásba. *** A második dolog: szerda este, miután a Leicester Square-en megnéztünk egy filmet, felmentünk Mortlake-be, Tom lakására. A konyhában ültünk, brokkolit csipegettem, Tom a sütőbe tolta a pizzáját (extra sonkával, chilidarabokkal és csípős szósszal). Csak úgy mellesleg Tom megemlítette, hogy megméredzkedett, és megállapította, hogy a múlt hónapban négy kilót hízott. Négy kilót? Tom a nyitott sütőből kiáramló meleg levegő gőzében a pizza tetején olvadó sajtot szurkálgatva: Fura, nem? 58 kiló voltam, most megmértem magam, és 62,5 körül vagyok. Nem tudom, hogyan jött fel, talán az amerikai kajáktól, de azért örülök neki. Mindig szerettem volna 65 kiló lenni, most 70 szeretnék lenni. De az is lehet, hogy az edzőtermi, fehérjében gazdag italoknak köszönhető. Én: El se hiszem, hogy felszedtél négy kilót, és nem is látszik… Hozzám hasonlóan Tom is vékony (én is felveszem a pólóit, pulóvereit, még a nadrágjába is beleférek), de az a különbség, hogy ő eszik is. Őszintén szólva, nem tudom, hová tűnik el benne az étel – talán üregesek a lábai? – de ehet akár hamburgert, sült húst, chipset, szendvicseket, csokit vagy tortát,

anélkül hogy ez meglátszana az alakján. Nem vézna – minden ebéd után szorgalmasan edz, erős vállai és karjai vannak, szálkásan izmos. Gyakran mondogatja, hogy izmosodnia kell (a férfiak fel akarják szedni a kilókat, míg a nők le szeretnék dobni), de semmi nem használ, bármennyit is eszik. Így hát az a hír, hogy négy kilót hízott, eléggé meglepő volt. Ez minden másnál bátorítóbban hatott rám. A legfőbb oka, hogy képtelen vagyok hízni, az, hogy rettegek a zsíros comboktól és a nagy hátsótól; félek, hogy hájas, húsos, túlméretezett leszek. A gyógyuláshoz vezető úton végig bizonyosságot akartam szerezni, hogy nem leszek kövér, hogy az evés irányítása nem csúszik ki a kezemből, hogy nem akarok majd addig hízni, míg a végén túlságosan elhízok, de természetesen senki nem adhatja meg nekem ezt a bizonyosságot. Biztathatnak, bátoríthatnak, de senki sem tudja garantálni, hogy mi fog történni. Tom fejlődése a legkézzelfoghatóbb bizonyíték: testsúlyának a gyarapodása meg sem látszik rajta! Ha a hozzám legközelebb álló személy meghízhat négy kilót úgy, hogy nem is látom rajta – és ő maga sem vette észre –, akkor én is egész biztosan megtehetem. *** A harmadik katalizátor múlt éjjel, a West Sussex Hotelben indult be, amikor megnéztük végre azt a DVD-t, melyet még áprilisban, pár hónappal ezelőtt készítettem. Pénteken utaztunk el, hogy Tom cikkéhez megnézzünk egy új hotelt. A VIII. Henrik lakosztályt kaptuk, olyan volt, mint valami Tudor-korabeli romantika; minden mahagóniból készült, burgundivörös bársonyfotelok, falikárpitok, baldachinos ágy. A fürdőszoba hatalmas volt, galambszürke márvánnyal kicsempézve és antik kézmosóval. Egy olyan ritka, idilli hétvége volt, amikor minden sikerül: sütött a nap, csak mi ketten sétáltunk a kavicsos parton, és elég meleg volt hozzá, hogy a kissé szeles időben gyorsan megmártózzunk a tengerben. A hotel wellnessrészlegében kaptam egy testmasszázst és egy arcpakolást, míg Tom

együtt vacsorázott a szálloda igazgatójával, hogy megszerezze a cikkéhez szükséges információkat (meg egy palack vörösbort a hóna alatt). Azután megint sétáltunk a tengerparton, vacsoráztunk, majd Tom hozott a bárból két nagy pohár Sauvignon Blanc-t. Letelepedtünk a vörös bársonykanapéra, és elkezdtük nézni a DVD-t. Miután elindult az anorexiáról szóló cikksorozatom a The Timesban, felkeresett néhány tévés producer, és felajánlották, hogy készítenek egy dokumentumfilmet. Néhány találkozó után arra az elhatározásra jutottam, hogy nem akarok bekerülni semmiféle reality-műsorba. Úgy nőttem fel, hogy nem is volt tévé a házban, és nekem sem volt soha saját tévém, így soha nem is értettem, mit szeretnek benne az emberek. Nem akarok fehérneműben ugrálni (a vézna lányok sokkoló hatást váltanak ki), és nem akarom, hogy mindenhová kövessen egy kamera. Nem vágyok rá, hogy lefényképezzenek egy kávéházban, amint éppen nem bírok megenni egy tál chipset. Nem akarom, hogy nyilvánosan megalázzanak, csak hogy megmutassák, milyen egy hülye betegségem van. Csak ülnék ezeken a megbeszéléseken, és a producerek egy csomó személyes kérdést tennének fel, előhozakodnának saját ötleteikkel, olyan szavakat használnának, mint a „kőkemény” meg „megingathatatlan”, én meg bólogatnék, kitárulkoznék, aztán elmennék, beülnék egy kávéházba, és úgy érezném, hogy valamilyen sötét dologra kényszerítettek. Miért engedik meg emberek, hogy ország-világ belelásson a problémáikba, a családi életükbe, belebámuljanak a fürdőszobatükrükbe? A dolgok, amelyeket idegenek előtt kellene feltárnom, illetlennek és méltatlannak tűntek: az elmaradt menstruációm, kísérleteim a teherbe esésre, a barátom érzelmei. Egy dolog írni ezekről, és más dolog megfilmesíteni. Még mindig tartom a kapcsolatot néhány producerrel. Mindkettő független tévétársaságnál dolgozik, és érdekes dokumentumfilmeket készítenek. Úgy tűnik, nem törekszenek mindenáron szenzációra, és a kíváncsiságuk sem tolakodó. Elmondtam nekik, hol van számomra a határ, mire vagyok hajlandó, és többnyire el is fogadták a feltételeket. Életemben először jó érzés volt, hogy nem kell törődnöm azzal, sikerül-e valami vagy sem, mivel nem

vágytam rá, hogy bekerüljek a tévébe, egyáltalán nem érdekelt, hogy mi fog történni. Ernest Hemingway szavai jutottak eszembe: „Egy írónak le kell írnia, nem pedig elmondani azt, amit el akar mondani.” Mindenesetre egy egész délutánt eltöltöttünk azzal, hogy leforgassunk egy részt: elmondtam az okokat, hogy miért kezdtem írni a cikket, és beszélgettünk a tényfeltáró dokumentumfilmek szemléletmódjáról, háttérben a saját történetemmel. A producer rengeteget kérdezett, két pasi állt a kamera mögött, és minden rendben ment: nem sokat gondolkodtam rajta. Két héttel ezelőtt elküldték a DVD-t. Kicsit kíváncsi voltam, mit alkottak abból a többórányi beszélgetésből. Hallottam már, hogy azt mondják, az anorexiásoknak látniuk kellene magukat a képernyőn, de soha nem tapasztaltam meg, hogy ez milyen hatást gyakorol. Az utolsó változatot 15 percre vágták. A kezdő kép, ahogy állok a parkban, kék farmerban a zöld levelek előtt, a háttérben kellemes zene szól, és a nevem betűi átszállingóznak a képernyőn. Azután egy vágás, a kanapén ülök, és az „utazásomról” beszélek. A kamera tetőtől talpig körbepásztázott, míg beszéltem (nem is emlékeztem rá), a kék nadrágos lábaimra fókuszált, majd rázoomolt a kezemre – a végén madárijesztő-vékonyságú karjaim is látszanak –, aztán egyszer csak a könnyben úszó szemem. Később nevetek valamin, és a producer azt mondja, nem úgy nézek ki, mint aki gyógyulófélben van, hanem úgy, mint aki nincs teljesen jól. Objektíven nézve, azt hiszem, jól végezte a dolgát – Tom azt mondta, gyönyörűen megcsinálták a filmet –, de soha többé nem akarom látni. Az az igazság, akármit is gondolok belül a fejemben, akármit is hiszek a falánkságomról, még mindig rettenetesen sovány vagyok. Sokkolóan hatott rám az a személy a képernyőn: az én vagyok. Én vagyok. Mit tettem magammal? Amikor végre felálltunk a kanapéról, és a baldachinos ágyhoz mentünk, Tom azonnal elaludt. Én túlságosan elbizonytalanodtam ahhoz, hogy aludni tudjak. ***

Szóval ez volt a harmadik dolog ezen a héten, ami arra ösztönzött, hogy hízzak. Ez a kísérlet nem olyan, mint a korábbiak, amikor elértem a 49 kilót, amikor a pánik ismét visszavetett. Meg akarok gyógyulni, és ezúttal komolyan gondolom. Nem hisznek nekem? Éppen a British Library olvasótermében írok. Szigorúan tilos ételről beszélni, de egy sarokban ülök, és nyugalom van körülöttem. Ma reggel, mielőtt otthonról ide bicikliztem, becsomagoltam magamnak egy banánt és egy görög joghurtot. Amióta a könyvtárba értem, megettem egy szelet M&S tejcsokoládét és három kesudiót. Talán kicsit furcsa reggeli, de ez eddig tilos volt, ugye, értik? A csokoládéban zsír van, a kesudióban zsír van – a rettegett ételeknek a fő képviselői. Hogy hízzak egy kicsit, zsírra van szükségem. Hogy gyerekem lehessen, a testemnek zsírra van szüksége. Ez hatalmas előrelépés. El sem tudom mondani, mennyivel szívesebben ülnék itt mentás rágót és diétás kólát szopogatva, mindegyiktől éhes leszek, és mindkettővel csalok, ehelyett csokiban és kesudióban dagonyázom. Nem tudom, miért – talán az anorexia miatt –, de érzem a nyelvem hegyén a zsíros ízt, és szeretnék megint tiszta és üres lenni. Nem pártolom vagy nem védem az éhséget, csak őszinte akarok lenni. *** El kell hinnem, hogy nem vagyok falánk, hogy megérdemlem az ételt, hogy nem vagyok értéktelen vagy hájas, hogy az anorexia csak egy időszakos visszaesés. Folyton azt kell mondanom magamnak, hogy valahányszor eszem, mindig kicsit könnyebben fog menni. Éreznem kell a félelmet, és ennek ellenére meg kell tennem. A saját magamnak segítségként kitalált dolgok közül azért némelyik egész jó, nem igaz? Nem mondhatnám, hogy bármelyiket is százszázalékosan hatékonynak találtam volna, de semmi sem hasonlítható ahhoz, amikor az ember elnéző magával, erősítgeti önmagát, és bízik benne, hogy meg tudja gyógyítani önmagát. Jelenleg a következő lista lóg a konyhaszekrényemen:

• Egy kép Jessica Ennis olimpiai bajnokról, amit a The Sunday Telegraphból vágtam ki. Adidas melegítőt visel, és nem vékony, hanem erős. • Egy fénykép Theo unokaöcsémről, amint Katie-ék franciaországi házában ül a földön – nagyjából hat hónapos, és aranyos kis kék pizsamában van. • Egy a Runner’s World magazinból kivágott kép egy atlétanőről, aki éppen egy üveg vizet iszik, súlyt emel: fantasztikus teste van, izmos, és nem kelt alultáplált benyomást. • Egy megerősítő mondat, amit akkor szoktam ismételgetni, miközben kávét iszom: „Képzeld el a petefészked, amint éppen készen áll arra, hogy érett petesejtet termeljen. Engedd meg magadnak, hogy meggyógyulj; add meg a méhednek a szükséges táplálékot; add meg az esélyt leendő gyermekednek az életre…” Általánosságban azt hiszem, ez így jó – megpróbálom magam olyan dolgokkal körülvenni, amelyek pozitív erőt sugároznak. Olyan nők képével, akik erősek és szexik (nem pedig véznák), és megerősítésekkel, amelyek táplálják a pozitív mentális attitűdöm. Theo azért van itt, mert ő arra emlékeztet, mennyire akarok egy saját gyereket. Eltekintve a megerősítésektől, mit teszek még? Egyfolytában konfrontálódom a teltségérzettel, ami a folyamat része. Ha az ember sokat éhezik, összeszűkül a gyomra, ez közismert tény. Ezért a gyomrom elég kicsi, és nagyon kellemetlen érzés volt, amikor először ettem. Soha nem megy azóta sem fájdalom nélkül. Tizennégy évet azzal töltöttem, hogy ilyen vacak helyzetbe sodorjam magam, akkor nem várhatom el, hogy egy perc alatt meg nem történtté váljon minden. Miközben a könyvtárban ülök, úgy érzem, tele vagyok. Gyűlölöm a teltségérzetet, de ha haladást akarok elérni, akkor el kell fogadnom, hogy ez egy szenzációs érzés. Soha többé nem engedem meg magamnak az étellel kapcsolatosan ezt a süketelést. Hogy miféle süketelést? A csokoládé erre kiváló példa. Nagyon szeretem a csokoládét, és rászoktam, hogy lefekvés előtt egyek pár kockát, legtöbbször egy kis tejjel együtt. Nagyon jó érzés a nap végén lekucorodni az

ágyba egy könyvvel és néhány falat finom csokoládéval; számtalan nő teszi ugyanezt minden este, nem igaz? De azután elkezdtem gondolkodni a koffeinen, és hogy ettől nem fogok tudni aludni (egy 50 g-os csokoládé 25 mg koffeint tartalmaz; az álmatlanságban szenvedőket eltanácsolják a lefekvés előtti csokoládétól vagy kávétól), és elhatároztam, hogy inkább nem kockáztatok. Klasszikus ételkerülési módszer volt részemről. Ekkor egy újfajta elhatározás érlelődött bennem, és azt gondoltam, a fenébe is, akkor majd reggel eszem csokoládét. Mindegy, mikor, csak egyek. A csokoládé egészen szokatlan reggeli, de nem érdekes: a lényeg, hogy hízzak. Tom szerint a gyümölcs nem tesz ki egy egész étkezést. Nagyon igyekszem, hogy ezt fejben tartsam – ez trükkös dolog akkor, ha az ember szilárdan meg van győződve róla, hogy egy banán elég reggelire, egy alma meg ebédre. Nem, a gyümölcs nyilvánvalóan nem sokat számít. Állandóan azt mondja, hogy minden étkezéshez teljes kiőrlésű kiflit kellene ennem, de a joghurtot, a levest, a babot sokkal könnyebben fogyaszthatónak tartom veszélyes, magas szénhidráttartalmú kenyérfélék nélkül. Folyékony, krémszerű dolgok. Miért olyan megszállott Tom a hús és a kenyér tekintetében? Egy váratlan pillanatban, talán a szokatlanul magas vércukorszintemnek köszönhetően, elhatároztam, hogy ezután mindenből kétszer többet fogok enni. Ez nagyon bátor dolog lenne. Képes leszek rá? Betettem a laptopomat a hátizsákomba, és kivonultam a British Library előtti térre. Megálltam, hogy megigyam a szokásos Americano kávémat a Last Word kávéházban. Találtam egy nyugodt sarkot az udvaron, távol a Euston Road forgalmának a zajától, és felhívtam anyámat otthon, Camdenben. Elmeséltem neki a csokoládéval elért legfrissebb sikereimet. (Mi ez? 33 éves vagyok, és úgy viselkedem, mint egy gyerek, aki elmeséli anyukájának, hogy megette az összes zöldséget.) Megkérdezem tőle, mit gondol az ételduplázós stratégiámról. Anya bátorítóan válaszolt, de egy kicsit szkeptikus volt, ami érthető is, ha a múltbeli dolgokat tekintjük. Emlékeztetett rá, hogy minél gyorsabban felszedem a kilókat, annál kevesebb fájdalommal fog járni. Igaza van: gyorsan kell cselekednem.

De ez csak a kezdet. Most mániákusnak érzem magam: csokoládét eszem, és szupererősnek érzem magam. Az ereimben keringő zsír és cukor vaddá és éhessé tesz, egyre többet és többet akarok, csokoládét, szexet és napsütést, siettetni akarom a gyógyulást. Megkönnyebbültem attól, hogy újrakezdtem mindent. És még rengeteg harc áll előttem. Az lesz a legrosszabb, amikor szorítani fog a ruhám – tudom, mert emlékszem rá a legutóbbi kísérletből. Amikor még 2001-ben 35 kilóról 44,5-re híztam, úgy éreztem, mintha minden héten ki kellene dobnom egy farmert a helyi segélyszervezetnek. És most, amikor éppen a reggeli csokoládéadagomat eszem (és megpróbálom figyelmen kívül hagyni a fejemben ordító gúnyolódást: „Falánk vagy!”), nagyon félek attól, hogy hamarosan hízni fogok.

11. fejezet SZÖKŐÁR A LELKEMBEN… Világéletemben szélsőséges voltam, de az utóbbi néhány hónapban észrevettem, hogy az érzelmi hullámzásaim rosszabbak lettek. Ha egyszerűen csak arról lenne szó, hogy jókedvem van, amikor jól megy a sorom, és rosszkedvem a problémás időkben, azt tudnám kezelni, de itt többről van szó. Legutóbb erőszakos dühkitörésem volt; az eszeveszett düh pillanataiban bármire képes lennék: arra, hogy megtámadják valakit, hogy leugorjak egy szikláról, hogy üveggel összevagdossam az arcom, vagy hogy kiugorjak a kocsiból, miközben Tom kilencvennel száguld. Múlt héten egy teherautó-sofőr bevágott elém, aztán élesen fékezett a piros lámpánál, én meg majdnem belerohantam a teherautó hátuljába. Amikor megkerültem, és bemutattam neki a középső ujjam, kikiabálta az ablakon, hogy „a k… bicikliseket le kéne takarítani a k… útról”, én meg „egy hülye k… vagyok, és b… meg”. Rövid hezitálás után leszálltam a bicikliről, odaléptem az ablakához, és olyan erővel vágtam bele, hogy még mindig fáj a kisujjam. Amikor ilyen dührohamot kapok, olyan érzésem van, mintha a fejemben bekattanna valami. Ilyenkor egyetlen ésszerűen gondolkodó sejt sem marad a testemben, minden lángokban áll körülöttem, és még gondolkodni sem bírok a mindent elborító vörös ködtől. Keresztülhajítom a joghurtospoharat a konyhán, kivágom a tányért az ablakon, földhöz vágom a biciklim a Euston Road közepén, és megfenyegetek egy teherautó-sofőrt. A haragom kontrollálhatatlan, egyszerűen nem törődöm sem a tetteimmel, sem a következményekkel. Mintha egy hiperkinetikus bomba robbanna az agyamban. Tudom, hogy ezek a pillanatok veszélyesek, kárt tehetek magamban, komoly bajba keveredhetek. Néha nem tudom, mit teszek. Nem ismerek magamra.

Kétségbeesésemben múlt héten írtam egy e-mailt a barátnőmnek, Deannenek. Hat hónappal ezelőtt ismerkedtünk meg, amikor a The Timesban megjelent első cikkem után írt nekem, és felajánlotta a segítségét. Azt mondta, nem egyszerűen csak evészavarokra specializálódott szaktanácsadó, hanem az éber tudatosság fenntartásában is van gyakorlata. Először szkeptikus voltam, az éber tudatosság elmélete mindig is nevetséges volt számomra, de végül beleegyeztem, hogy találkozzunk. Deanne egyáltalán nem nevetséges, hanem hihetetlenül nyugodt, és gondolatébresztő, nyugtatólag hat rám a jelenléte. Órákig üldögéltünk egy kávé mellett a Royal Society of Medicine-ben, az életünkről beszélgettünk, és nagyon közel kerültünk egymáshoz. Emma, állj meg egy pillanatra! Vegyél egy mély lélegzetet! Nagyon ijedtnek tűnsz. Megértem ezt a dühöt. Bármibe lefogadom, hogy nem lett belőled dühöngő őrült, de ezek az érzések valóban elég rémisztőek. Nem hiszem, hogy valaha is megismered majd a valódi természeted,, amíg az anorexiába fekteted az ártó energiákat. Ahhoz, hogy megbízz valakiben, rendbe kell jönnöd, emberivé kell válnod, csiszolnod kell magad, mint a gyémántot. Néha ezek a csiszolatok sötétnek tűnnek, ha a fény a hátad mögül világít, de ugyanaz a csiszolás csillogóvá válik, ha a fény keresztülhalad rajta. Deanne ilyen fennkölt szavakkal kommunikál: ártó energiák és csillog, mint a gyémánt. Az első alkalommal forgattam a szemeimet, elutasító és türelmetlen voltam: gyakorlati megoldásokat akartam kapni, nem ultramodern absztrakciókat. Csak amikor elkezdtem arra koncentrálni, amit ténylegesen mond, akkor kezdtem megérteni a lényeget. A düh olyan, mint egy hatalmas szoba; hogy mit látsz, az attól függ, melyik ablakon nézel ki. Az egyik ablakon keresztül majd azt látod, hogy a dühöd nem más, mint az anorexia elhagyásának következménye: ha ilyen sok éven át eltemetted az érzéseidet, akkor úgy törnek elő, mint egy vulkán. Mi a baj veled? Csak egy szökőár, Em… valahol a mélyben egy földrengés is van, csak várj, és majd meglátod, hol mozog a föld.

Egyetértek veled abban, hogy a szemrehányások nem vezetnek sehová; egyetértek veled, hogy eljut az ember egy olyan pontra, amikor már nem lehet mindenért az anorexiát okolni, a veszteségeinkért, a múltbeli kapcsolatainkért vagy a félelmeinkért. A benned lévő szökőár azt kéri, hallgasd meg; talán szembe kellene nézned vele, és akkor képes leszel megérteni, hogy mi is ez… Most valóban ingatag lábakon állsz, de megígérem neked, hogy még nagyon sok jó dolog vár rád. Talán ki kéne békülnöd azzal, hogy valakinek megengeded, segítsen megtenni a következő lépést. *** Mi volt velem a baj? Csak egy szökőár… várd ki, hogy hol fog megmozdulni a föld. Milyen gyönyörű szavak. Remélem, Deanne-nek igaza van. Remélem, hogy a gyógyulás folyamata hozta elő ezt az instabilitást. Úgy tűnik, az evéstől táplált energiahullám mindenféle nem várt érzelmeket hozott felszínre. Oly sok év anorexiás dermedtség után életre kelek, és egy érzelmi forgószél közepén találom magam. Úgy érzem, mintha valamiképpen kudarcot vallottam volna, mintha az evészavar legyőzött volna. Tudom, sokkal dühösebb és sokkal impulzívabb vagyok, mint eddig bármikor: talán csak a földrengés teszi a dolgát? Néha az egész világra haragszom, amiért ilyesmivel kell szembenéznem, amiért magam mögött hagytam az anorexiát. Az is a részem. Legyőzöttnek érzem magam. De mégis – ez sokkal több, mint az extra kalóriákból nyert energia és az ébredező érzések. Mindenért, ami elromlott az életemben, az anorexiát okoltam, túl hosszú ideig. Úgy gondolom, még Greget sem tudtam igazán meggyászolni, amikor öngyilkos lett. Mindenki kétségbeesett, amikor visszazuhantam 38 kilóra, de senki sem gondolt arra, hogy mit veszítettem. Greg öngyilkosságának semmi köze nincs az anorexiához. Annyira belefáradtam, hogy mindig azt halljam: minden rendben lesz, ha egy kicsit többet eszem.

Mi van, ha ez valahol mélyebben rejtőzik? Igaz, az evés elkezdése robbantotta ki a vulkánt, igaz, az érzelmeim túlcsordulnak, de nem ismerem el, hogy ez az egész az ételről szólna. Azt hiszem, itt valami mélyebb kémiai egyensúlyzavar lépett fel, valami nem működik jól az agyamban. A lelkemben uralkodó káosz mindig is sokkal valóságosabb és zavaróbb volt, mint az evészavar, de senki nem veszi ezt komolyan. Mint Tom, ő meg van győződve róla, hogy sokkal nyugodtabbnak fogom érezni magam, ha majd rendszeresen eszem. Néhány évvel ezelőttig nem is tudtam, hogy hívják… még emlékszem a hirtelen megvilágosodásra, amikor olvastam a ciklotímia rövid leírását. A ciklotímia a bipoláris zavar egyik enyhébb fajtája. A bipoláris zavarhoz hasonlóan a ciklotímiának is jellemző tünete a hirtelen kedélyhullámzás: a csúcsoktól a mélységekig, habár nem olyan szélsőségesek a rohamok, mint a bipoláris betegségnél. Amikor az ember a csúcson van, hipomániás, akkor elégedettnek, energikusnak, mindenhatónak érzi magát: semmi sem lehetetlen. Lelkesedik a mindennapi élet dolgaiért, papírsárkányként száguld a levegőben a föld felett. Az ilyen lebegő fázisban alig van szükségem alvásra, tele vagyok ötletekkel, tervekkel, kreatív, produktív és beszédes vagyok, és szédülök a boldogságtól. De ha az ember éppen a padlón van, akkor haszontalannak érzi magát, pesszimista, ügyetlen és depressziós. Nehéz ilyenkor koncentrálni vagy reményekkel telve előrenézni: a jövő üresnek tűnik. Fizikailag az intenzív és aktív periódusokat a bénító depresszió letargikus szakasza váltja fel. A ciklotímiában előforduló kedélyhullámzások megjósolhatatlanok: néha hetekig elég stabilnak érzem magam, néha pedig egyetlen nap alatt megjárom a legnagyobb magasságokat és a legnagyobb mélységeket is. Biztos önökkel is megtörtént már, hogy olvastak valamilyen állapotról vagy betegségről, és akkor beugrott: igen, ez az! Amikor alaposabban utánajártam a ciklotímiának, sok mindenre választ kaptam, ami már évek óta bennem motoszkált. Valami módon megkönnyebbülés volt, hogy találtam egy – nem hivatalos – nevet a belsőmben tomboló káosznak. A mentális betegségek öröklődnek a családban? Soha nem beszélünk erről, de van egypár pszichológiailag labilis személy a család Woolf-ágán.

Néha azon csodálkozom, hogyan tudja ezt kezelni apám: minkét szülője öngyilkos lett, mindkét nővére rendszeresen idegösszeomlást kap, hasonlóan számos unokatestvérünkhöz, és a húgomnak többször is voltak komolyabb depressziós időszakai. A labilitásom a részem. Része a családomnak is? És ha tényleg genetikai örökség, egy neurológiai állapot, és nem az én általános „mindent elfuserálok” stílusom, nem kellene tennem valamit, hogy ezt kézben tartsam? Hét évig szedtem Prozacot, és még mindig hiányzik. Szerettem minden reggel bekapkodni a kicsi zöld és fehér tablettákat. Kellemes közérzetet biztosít – gyakran szeretnék visszatérni azokba a gyors, energikus, Prozacévekbe –, habár alig aludtam, és inkább hiperaktív voltam, semmint normális. De 2002 óta, miután Greg öngyilkos lett, nemigen bízom a gyógyszerekben. Nem mintha helyteleníteném a gyógyszereket, ez tisztán személyes és nem erkölcsi döntés volt. Tudom, hogy a mentális betegségek valóságosak, tudom, hogy valami a fejemben nagyon rossz vágányra tévedt, tudom, hogy a valódi orvoslás életeket menthet. A Prozac valóságos csoda volt számomra. Mágikus hatással bírt a szerotoninszintemre, amikor a legsoványabb voltam. Oxfordban egy ideig olyan bizonytalanságban éltem, hogy képtelen voltam ésszerű döntéseket hozni. A szüleim úgy vélik, a Prozac megmentett, amikor nagyon könnyen lecsúszhattam volna a lejtőn: először a kórházig, azután a halálba. De elhatároztam, hogy a kiegyensúlyozatlanságommal gyógyszerek nélkül fogok megküzdeni. Talán nem volt jó döntés – néha a poklok pokla –, de az érzéseimmel és a tapasztalataimmal úgy akarok együtt élni, ahogy érzem és tapasztalom őket. A gyógyszerek segítenek, de egyedül akarom csinálni. Meg akarom tanulni, hogyan lehet kibékülni az élettel. Akkor aligha bírtam volna ki Prozac nélkül, de most már többnyire kibírom. Vagy depresszió, vagy ciklotímia, vagy anorexia. Halálos keverék, mindhárom kínszenvedés, egyik súlyosabb, mint a másik. Bármit is mond a tudomány, a bélyeg rajtamarad mindenkin. Szégyellem magam a rosszul működő agyam miatt. Gyűlölöm, hogy mind érzelmileg, mind mentálisan ilyen kártékony vagyok. Állandó beszédkényszerem van, euforikus vagyok, néha mániába hajló. Azután elcsendesedem, és csak bámulom a nagy hülye kezeim, melyek egy csontvázvékonyságú karon lógnak. Amikor Tom

megkérdezi, mi a baj, nem tudom szavakba önteni. Képtelen vagyok folytatni, leginkább, mivel teljesen eluralkodott rajtam a reménytelenség, a kudarc érzése. Senki sem érti meg. A családom szerint szeszélyes vagyok. Kifáradok, amikor éppen a csúcson vagyok, azután magamba zuhanok, és elszívom a levegőt a szobából a rosszkedvemmel. De nem tudom, hogyan viselkedjem stabilan. Valami lerobbant a fejemben? Megőrülök? Soha nem voltam túl jó alvó, de az elmúlt tíz évben az alvászavaraim csak felerősödtek. Hajnali öt óra volt, és már épp kezdett világosodni, amikor hazaértem az éjszakai biciklizésből; harmincöt kilométer London elhagyott utcáin. Amióta abbahagytam a futást, fáj a lábam, fájdalmas nyilallásokat érzek benne; az egész testemnek hiányzik az endorfinadag. A biciklizés nem olyan jó, de sokkal jobb, mintha ébren feküdnék az ágyban. Órákig bicikliztem, azután csak álldogáltam a zuhany alatt, üresnek és tisztának érzem magam, de még mindig nem voltam álmos. Bármit megadnék azért, hogy aludni tudjak. Múlt héten egy sörözőben az öcsémmel az alvásról beszélgettünk. A cirkuszban a trapézon és a magas kötélen dolgozik, úgy véli, az alvás csak kedv kérdése. Meséltem neki az alvási problémáimról. Egy percig oldalra billent fejjel nézett rám, majd azt mondta: „Éppenséggel soha nem tudtalak elképzelni úgy, hogy alszol. Túlságosan élénk vagy.” Kétségbeestem, mert ez az igazság: fogalmam sincs, hogyan kell kikapcsolni. Kíváncsi lennék, vajon csecsemőkoromban aludtam-e egyáltalán. Ha megpróbálnám leírni, milyen az, amikor nem tudok aludni, az olyan lenne, mintha megpróbálnám elmagyarázni a migrén kínját és magányosságát: nem találom a szavakat. Órákig bámulok a sötétbe, miközben a világ többi része szendereg; az ember a reménykedéstől a frusztrációig jut, a haragtól a kétségbeesésig. Semmi hasznosat nem tehetsz hajnali háromkor, főleg, ha teljesen kimerült vagy. Csak aludni szeretnél. Éjjel Tom mellett fekszem, és nézem, ahogy alszik. Azon gondolkodom, mi az, amit ő jól csinál, én meg rosszul. Hanyatt fekszik, arccal fölfelé, mint egy hulla. Akkor is tud aludni, ha világos van vagy zaj, akkor is, ha stresszes, megtanulta, hogy lefeküdjön és kikapcsoljon. Az alváshiány elveszi az ember eszét, irracionálissá válik, majd megőrül; ezért lett a kínzások egyik

legáltalánosabban alkalmazott formája. Néha felébresztem Tomot, megsimogatja a hajam, megfordítja a párnám, levendulaolajjal masszíroz. Órákig beszélgetünk, tervezgetünk, problémákon agyalunk, a sötétség olyan végtelennek tűnik. Most már az alvásklinikát is felvettem a listámra: akupunktúra, jóga, éber önirányítás. Úgy vélem, ha tudnék aludni, minden más is a helyére kerülne: nyugodtabb lennék, az életben kevesebbet csatáznék, és racionálisan gondolkodnék az evésről is. De nálam a dolgok a mindent vagy semmit alapon működnek, ez mindig is így volt. Vagy szigorúan kézben tartom az irányítást, vagy semmit sem irányítok; nincs középút. Nem tudok aludni, mert nem tudok leereszteni; nem kezdhetek el enni, mert nem bírnám abbahagyni; ha nem vagyok vékony, akkor biztos kövér leszek. Túlságosan fárasztóak már ezek a belső konfliktusok, a bűntudat, a vég nélküli harc: nem lenne itt az ideje, hogy tűzszünetet kössek magammal? Semmi értelme ennek az önkínzásnak. Szegény Tom. Mindketten kifáradunk ebben a kiszámíthatatlan szárnyalásban, egyszer a legnagyobb boldogság felé, máskor a mélységekbe, a teljes ürességbe. De ha az agyammal van a baj, hogyan fogom megtalálni az egyensúlyt? *** A mentális betegséget nehéz elviselni a betegnek és a környezetében élőknek egyaránt. Úgyhogy amikor azt javasoltam Tomnak, hogy tartsunk egy kis szünetet, teljesen őszintén gondoltam. Nem olyasmi volt, ami hirtelen, útközben jutott eszembe, hetekig gondolkodtam rajta. Ez egy saját magam által előidézett konfliktus, és nincs más választásom, mint hogy harcoljak – de Tom választhat. Gyűlölöm magam a teher miatt, amit én raktam rá. Amikor találkoztam Tommal, nem szerettem bele azonnal, fokozatosan történt az elmúlt két évben. Még most is meglep, mennyire fontos számomra, mennyire fáj nekem, hogy fájdalmat okozok neki. Tom kedvessége néha teljesen lefegyverez: soha nem hittem volna, hogy valaki ennyire fog szeretni. Nem a romantikus szólamokra vagy a nagy gesztusokra gondolok, hanem a mindennapok apró dolgaira, amelyeket

anélkül tesz meg, hogy emlékeztetnem kéne rá, vagy hogy viszonzást várna. Például ha bármikor elutazunk, mindig becsomagolja a kék melegítőalsómat, mert azt szeretné, hogy kényelmesen érezzem magam. Még ha az esti zuhany után mindig fel is veszem a fürdőköpenyem, akkor is hideg lehet a hálószoba, vagy előfordulhat, hogy a hotelben éppen nincs fürdőköpeny, nem működik a fűtés, és Tom nem akarja, hogy fázzak, vagy kényelmetlenül érezzem magam. Minden egyes utazás alkalmával, még ha nincs is rá szükség, akkor is hozza a sötétkék melegítőt; azután hazaviszi és kimossa, és nem feledkezik meg az öblítőről sem. Ezért kéri azt is, hogy költözzem hozzá, mert gondoskodni akar rólam, azt akarja, hogy egész idő alatt együtt legyünk, ne csak akkor, amikor elutazunk. Emlékszem, egy este nemrég Edinburgh-ba utaztunk, hogy ott töltsük a húsvéti ünnepeket. Borzasztóan hideg volt. Londonból nyolcórás autóút után értünk a szállodába, bejelentkeztünk, és felvezettek minket a Da Vinci lakosztályba. Csodálatos művészeti galéria lehetett volna, de hálószobának meglehetősen barátságtalan volt, steril, amilyenek általában a nagyon megtervezett szobabelsők szoktak lenni. És hideg volt, a divatosan megtervezett radiátor még egy minimalista számára is kevésnek bizonyult volna ahhoz, hogy annak a hatalmas helyiségnek akárcsak a negyedét is kifűtse. Tom eltűnt, míg én kiengedtem a fürdővizet, feltételeztem, hogy lemegy, és kér még egy takarót. Kiderült, hogy a szemerkélő esőben kisétált a szállodából a városba, és nyolcvan fontért vett nekem egy kasmírpulóvert az egyetlen még nyitva tartó üzletben. Nem panaszkodtam a hideg miatt – két pólót is magamra vettem, és nem akartam, hogy kimenjen az esőbe. Az én hibám volt, hogy nem pakoltam be elég meleg ruhát. De mégis nekiindult, és fél órával később visszatért azzal az elegáns, csíkos Whistles szatyorral (amiben a legpuhább pulóver lapult, amit valaha is láttam) és egy csokor fehér liliommal. „Azért, mert ilyen kedves vagy, Em. Amiért mindig eljössz velem, akkor is, ha amikor legszívesebben otthon lennél…” Nem várt köszönetet, egyszerűen csak azt akarta, hogy ne fázzam. ***

Emlékeznek rá, amikor arról írtam, hogy anyámmal mindig azon tréfálkoztunk, én soha nem fogom megtalálni a tökéletes férfit, mert ő már megtalálta? Apámhoz hasonlóan Tom is végtelenül sokat képes adni: a szeretete elképzelhetetlenül mély. Miután megújítottam a fogadalmamat, hogy többet eszem, és miután megettem a könyvtárban azt a csokoládét, amit megígértem, kaptam Tomtól egy e-mailt. Este tíz óra volt, az ágyban olvastam (Thomas Hardy Lidércfényét), amikor elkezdett villogni a BlackBerrym. Em, szerelmem, remélem, jól vagy és korán lefekszel – fantasztikus hétvége volt, de nagyon fárasztó. Hazafelé jövet tőled kikerültem a forgalmas utakat, elterültem a díványon, és tévét néztem. A Chelsea vesztett, aztán cselekvési tervet készítettem számodra, vészhelyzetekre. A terv szerint július utolsó vasárnapjára jegyet foglaltam a Nemzeti Színházba a Cseresznyéskertre, ez méltó megünnepelése lesz a győzelmednek. Felírtam a fő szempontokat. Annyi beszélgetés és fogadkozás után ez lesz most a valódi kezdet. Ne grimaszolj, amikor olvasod, ennek most kell megtörténnie, különben eltelik a nyár, és nem fogsz előrelépni, ami nagy szomorúsággal töltene el. Akcióterv – avagy hat hét, ami megváltoztatta az életem • Amint abban megállapodtunk, háromszor fogsz enni mindennap. Mindhárom étkezésnek bőségesnek, kiegyensúlyozottnak kell lennie. • Egy bőséges reggeli egy nagy tányér müzliből, tejből, gyümölcsből, egy marék kesudióból és vitamintablettából áll. Többféle szénhidrátot kell tartalmaznia. Nem megengedhető reggeli a darab gyümölcs vagy a zsírszegény joghurt (lásd alább). A reggeliben benne van a reggel nyugalma, csak semmi rohanás. • Egy kiadós ebéd lehet sajtos szendvics egy kis gyümölccsel vagy burgonya babbal vagy egy tányér kuszkusz kiflivel, de lehet például egy tányér zöldségleves kiflivel. Jegyzed meg: szénhidrátnak is kell benne lennie és fehérjének: babnak, sajtnak vagy hasonlónak. • Egy bőséges vacsora zöldségchili burgonyával, grillezett sajttal és salátával vagy zöldségcurry barna rizzsel és salátával. Lehet spagetti all’arrabbiata reszelt sajttal vagy zöldséges lasagne, és mindkettő salátával. Kísérletezz,

próbálj ki különböző vacsorákat, amelyek proteint és szénhidrátot tartalmaznak. • Egy étkezési naplót kell vezetned a napi három étkezésről (nem akarom hallani az ilyenkor szokásos kifogásaidat). Az étkezések lehetnek egyszerűek is, például reggeli: müzli, ebéd: sajtos szendvics, vacsora: burgonya és zöldséges chili. Így tudni fogod – és ez nagyon fontos –, hogy mit eszel, és nem lesz több csúsztatás. • Minden hétvégén összefoglaljuk az elmúlt hetet. Nem lehetnek üres járatok. Nem lehetnek kihagyott étkezések. • A zsírszegény joghurt és a gyümölcs nem étkezés. • A párolt brokkoli kiflivel nem vacsora. • Nem vásárolhatsz alacsony zsírtartalmú dolgokat: ezek fogyókúrázó embereknek készülnek. • Ne kezdj el újra futni (de emlékezz a legjobb londoni konditermekre). • Mindez most kezdődik. Biztos vagyok benne, hogy hat hét múlva a tested sokkal egészségesebb lesz, a jó közérzet és a boldogság átárad a tudatalattidba is, és a tested ilyen üzeneteket fog küldeni az agyadnak: „Ez jó”, „Inkább ezt szeretem”. Tizenkilenc éves korodig soha nem volt problémád az étellel, élvezted! Ha rendszeresen eszel, ha nem hagysz ki egyetlen étkezést sem, ha soha nem feltételezed, hogy bizonyos ételek fontosak, amikor nem azok, akkor ez a hat hét meghozza azt az áttörést, amire vársz. Ne gondolj az anorexiára. Ezeket az attitűdöket dobd a saját személyes kukádba. Csak kövesd a programot, és várd ki, mi történik. Olyan ez, mintha egy elhanyagolt növényt gondoznál, emlékszel? Gyűlölök ilyen gorombán őszinte lenni, de most erre van szükség. Minden, ami ebből születik, az csak jó lehet. Azt hiszem, együtt is csinálhatjuk: hogy lenne máskülönben gyermekünk? És megígérem, hogy kapsz egy új íróasztalt, ha sikerül, és beleegyezel, hogy együtt éljünk. Emlékszel, amikor tavaly nyáron Drezdában a folyóparton ültünk és a jövőről beszélgettünk? Képzeld el, hogy a Temze partján ülünk július végén, mielőtt megnézzük a Cseresznyéskertet, és minden annyira más. Meg tudod tenni.

12. fejezet A KÍMÉLETLEN IGAZSÁG Három hét telt el, június van, és Tom terve alapján tettem némi előrelépést. Olyan egyszerűnek kellene lennie: „Csak kövesd az utasításokat, és várd ki, mi történik. Hagyd, hogy a rendszer elvégezze a nehezét, és gondolj a belőle származó haszonra.” Logikusan hangzik, de gyanúsan könnyű. Ha ilyen egyszerű lenne az evésről való szemléletmód megváltozása, akkor nem is létezne anorexia. Egyáltalán nem akarom kétségbe vonni Tom nemes lelkű, elgondolkodtató segítőkészségét, türelmét és támogatását, de ő soha nem tudott úgy gondolkodni, mint egy anorexiás. Próbálja megérteni, hogy min megyek keresztül, és igyekszik megoldást találni, de ő nem csücsül az anorexia csapdájában. Ilyenkor, amikor egy egyszerű „akciótervet” tesz elém, mindig rájövök arra, milyen gyámoltalanná tesz az anorexia. Ha láttak már anorexiást, akit étellel üldöznek, akkor tudják. Tom tudja. Megalázó. Tudom, hogy ezzel nem igazán magyaráztam meg semmit, de pontosan itt van a probléma gyökere, mivel az evészavaroknak egyáltalán nincs semmi értelmük. Ez nem jelenti azt, hogy ne látnám ennek a hathetes akciótervnek a nagyszerűségét, vagy hogy ne akarnék meggyógyulni, élvezni az étkezéseket, és megerősíteni az egészségemet. Akkor hát miért nem követem a tervet? Ilyen a mentális betegség. Ez az anorexia. De nagyon keményen próbálkozom. Fokozatosan visszatornázom magam a teljes kiőrlésű kenyér és a kifli szintjére (habár nem minden étkezés alkalmával). Barátkozom a főtt étellel is, habár nem ebédidőben, és inkább egész nap csak hideget eszem. Még mindig ódzkodom a sajttól, habár emlékszem, hogy amikor az oxfordi évek után hízni szerettem volna, a naponta elmajszolt sajtos szendvics jó alapot adott ehhez. Így meglehetősen frusztráló érzés ez a sajtfóbia. A csokoládé már nem olyan ijesztő – nem értem, miért elfogadhatóbb az egyik zsírtartalmú étel, mint a másik. Mitől félelmetes a „félelmetes” étel? Ismerek olyan anorexiásokat, akiknek óriási

harcot kell vívniuk azért, hogy bekapjanak egy darab csokoládét. Másoknak a kenyér, a tészta vagy más szénhidrátok ijesztőek – nekem a sajt (és a vaj meg a margarin). Eközben nem lenne szabad a súlygyarapodásra vagy az ezt előidéző fizikai folyamatra gondolnom. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ami velem történik. Kidobáltam a kisméretű farmerjaimat, és megmagyaráztam magamnak, hogy nem is bánom (pedig bánom). Nagyon örültem annak, hogy újra van mellem, de összerezzentem, amikor a tükörben véletlenül megláttam a combjaimat. Még semmi jele nincs menstruációnak, és ez igazán kezd lelombozni. Az évekig elmaradt menstruáció miatt eddig cseppet sem éreztem magam kevésbé nőnek, de most már igen. Az arcomon megjelent néhány anyajegy – kíváncsi vagyok, hogy ez vajon jó jel? A hormonjaim elkezdtek működni végre? (Ne gondolj erre, ne elemezgess minden anyajegyet, minden apró nyilallást, minden kedélyváltozást… Csak folytasd, edd azt az átkozott Kit Katet, ne foglalkozz semmivel, csak egyél.) Nekem ez egy kicsit túlzásnak tűnik, az egész június így telt el: összeszorítottam a fogam, és igyekeztem edzeni magam azokhoz a testi változásokhoz, amelyekről tudtam, hogy muszáj bekövetkezniük. Olyan vagyok, mint egy kötéltáncos, aki bátorságot akar meríteni; mint egy sziklamászó, aki az ujja hegyével kapaszkodik. Elkerülhetetlen, hogy legyenek jobb napok és rosszabbak. Az egyik pillanatban tele vagyok energiával, tudom, hogy képes vagyok megtenni, erősnek érzem magam és határozottnak. A hajam fényesebb, még a körmeim is erősebbek. Igyekszem, hogy ne essek pánikba amiatt, hogy kövér leszek, megpróbálok nem elkeseredni azon, hogy nem esem teherbe. De szüntelenül jelen van a pluszkilók felett érzett aggodalom. *** „De hová vezet mindez?” Megismétlem: próbálom a pánikot legyőzni. A nővéremmel egy galériába akartunk menni, ehelyett lekuporodtunk a díványra. Öt kiló – meddig tarthat még?

Látom Katie-n, hogy megpróbál uralkodni az arcvonásain, és tudom, milyen nevetségesen hangzik. „Ez éppen öt zacskó cukor, csak képzeld el, mintha egy táskára való zsír lógna a combomon, a hátsómon… Sajnálom, de ez olyan, mintha szalonnával lenne kibélelve a fenekem!” Annyira nevetünk, hogy Katie félrenyel egy darab fánkot – lenyűgöző, ahogy éppen szoptat, miközben szabad kezében egy bögre teát egyensúlyoz. Nem tudom, vajon az egyre terebélyesedő hátsóm képe vagy Katie fuldoklórohama miatt, de igazán jólesett a nevetés. „De hová vezet mindez?” Egy gyógyulófélben lévő anorexiásnak ez a legnagyobb problémája, és elég gyakran szoktam erről kérdezgetni a pszichiáteremet. Szerencsére dr. Robinsonnak egy szenthez hasonló türelme van. Hozzászokott ahhoz, hogy az anorexiásoknak vég nélküli megerősítést adjon, amikor szembesülniük kell a testük zavaró változásaival. Újra és újra elmagyarázza: „A súly eloszlik. Nem tudom előre megjósolni, hogy ez egyenletesen fog-e történni, de az öt kiló nem csak a combjára rakódik le. A súlygyarapodás folyadékot, csontokat és izmokat jelent, alig látszik meg magán a többlet. Mindene többet nyom: a mája, a veséje, még az agya is.” Érdekes módon megnyugtatónak találom, amit mond; tetszik az elképzelés, hogy az agyam és a belső szerveim nagyobbak lettek. (Mondjanak, amit akarnak, de egyetlen nő sem szereti, ha ötkilónyi zsír rakódik a fenekére.) Bárki, aki azt hiszi, hogy a súlygyarapodás meggyógyítja az anorexiát, téved, téved, téved. A testképzavar nem szívódik fel. *** Most július eleje van, és a The Times szerkesztője megkért, tájékoztassam az olvasókat a súlyomról. Gyűlölök mérlegre állni, és nincs is otthon mérlegem. A cikkeimben szándékosan bizonytalanul nyilatkoztam a súlygyarapodásról, mivel nem segít rajtam, és más betegeknek sem fog ezzel segíteni. (Az anorexiások az összehasonlítás nagymesterei: ki nyom kevesebbet, mint ők, ki eszik kevesebbet, ki látszik náluk is vékonyabbnak, ki hord kisebb méretű nadrágot.) És a fényképhez hasonlóan, a pontos testsúly ismerete garantáltan kivált egy-két megjegyzést, különösen a többi nőből: „Ó, istenem, még

mindig túl sovány” vagy „Mit van úgy oda, én sokkal kevesebb vagyok, és ő nevezi magát anorexiásnak?” De ha a szerkesztőm ezt akarja, aligha mondhatok nemet. Hiszen ez a cikksorozat lényege. Ráébredek, hogy valójában kísérletezek, meglehetősen nyilvánosan (még ha én vagyok is a kísérlet alanya, igazából akkor sem kellemetlen). Ráébredek, hogy mind fizikailag, mind pszichológiailag haladást kell felmutatnom. Megértem, hogy egyfajta szerződést kötöttem az olvasókkal – ők nyomon követik a történetem, nekem pedig garantálnom kell a boldog végkifejletet. Úgyhogy ma reggel kényszerítettem magam, hogy Tom fürdőszobájában felmásszak a mérlegre, és tágra nyitottam a szemem, hogy láthassam a digitális kijelzőt: 52, 51, ingadozik, majd megáll 51,9-nél, az majdnem 52 kg. Tom kilépett a zuhany alól, és meglátott a mérlegen állva. Szerencsére, a szemüvege nélkül olyan vak, mint egy denevér, így nem látta a számokat. „Minden rendben van, Em?”, kérdezte gyanakodva, miközben a törülközőért nyúlt. Nos, mi mást is kérdezhetne? Tudja, ha a súlyom csökken, depressziós leszek, ha növekszik, bepánikolok. De most a mérleg igazat mond: az elmúlt nyári hónapokban valamiképpen átléptem a bűvös ötvenest. Mondjuk ki: majdnem 52 kg vagyok. Szóval magam mögött hagytam a veszélyzónát, átléptem a demarkációs vonalat, túljutottam a lélektani akadályon: az 50 kg-on. Természetesen ez a lényege a személyes csatámnak, ez a lényege a sok-sok csokoládénak, kiflinek és kesudiónak, de ez akkor is félelmetes folyamat. Megkönnyebbülést érzek? Nem, dagadtnak érzem magam. Tizenkilenc éves korom óta nem nyomtam ennyit, a testtömegindexem most a normális fokozat alsó szintjén áll. Ez sokkolóan hat rám, miután oly sok évig éltem a testtömegindex „alultáplált” kategóriájában, és most mindezt magam mögött tudhatom. Talán azt gondolják, az 52 kg jól hangzik. Talán önök ennél kisebb testsúllyal is egészségesek, termékenyek és menstruálnak. Annyi évet elvesztegettem azzal, hogy bemagyarázzam magamnak, a testsúlyom rendben van, amikor nem volt: a test nem hazudik. És még mindig nem gyógyultam meg. Talán többet nyomok, de az étellel kapcsolatosan még nem vagyok nyitott.

*** A nemrég jelentkező dühkitörés hulláma után egy másik, rég elfeledett érzés hatalmas hullámai öntöttek el: éhes vagyok. Ez a kellemetlen igazság. Minél többet eszel, annál éhesebb vagy. Miután évekig tartott, hogy tökélyre fejlesszem az üresség érzetét, most, hogy elkezdtem enni, állandóan éhes vagyok. Nem úgy értem, hogy éhes, mert esetleg nem ebédeltem, hanem kiéhezett. Néha olyan éhes vagyok, hogy majdnem sírok, vagy úgy érzem, megőrülök. Megpróbáltam olvasni, de alig tudtam az előttem lévő betűkre koncentrálni. Továbbra is azon gondolkodom, hogy egyszerűen csak be kellene adnom a derekam, és ennem kéne. Nem csak a testem éhes, az agyam is ugyanúgy összezavarodott – soha nem éreztem ezt az őrületet, amikor rendszeresen éheztettem magam. Ez nem hasonlít ahhoz, amikor valaki megéhezik, és magába tömne egy csomag kekszet vagy egy egész pizzát. Az új étvágyam feneketlen, az egész világot fel tudnám falni. Úgy érzem, mintha hirtelen elveszíthetném az irányítást. Olyan sokáig éltem ezzel az egyszerű „Ne egyél” szabállyal, hogy most félek attól, hogy megszegjem. Talán ez a magyarázat áll a legközelebb ahhoz a félelemhez, amelyet az anorexiások éreznek: félelem a változástól, félelem attól, hogy elveszítjük az irányítást, félelem a gyógyulástól, és attól, hogy majd megtudjuk, a való életet nem irányíthatjuk egyetlen egyszerű szabállyal. És egyébként mi történik akkor, ha eszem, valahányszor éhes vagyok, és utána nem bírom abbahagyni? Igazából egyik sem érdekel. Egyedül a félelem az, ami ürügyet szolgáltat az evés elkerülésére, ami romba dönt egy gyönyörű kapcsolatot, és ugyanúgy értelmetlenné teszi a harmincas éveimet, ahogy a húszasokat tette. Mindig is tudtam, hogy az anorexia elhagyása lesz a legkeményebb dolog, amit életemben valaha is megtapasztaltam – és valóban az. Az egyetlen, amit tehetek, hogy kitartok. Túl sokáig vártam arra, hogy majd történik valami, hogy magától beindul az evési mechanizmus. Semmi sem történik, ha én magam nem teszek érte valamit. Most nyugodtnak kell maradnom.

Ahogy ezen a nyári reggelen itt üldögélek a British Libraryben, a kedvenc zugomban, miközben a gyógyulásról írok, tudom, hogy végre jó úton haladok. Igen, szeretnék hízni. De az álladó éhség elbátortalanít. Három órával a magamba erőszakolt reggeli csokoládé után miért kell megint ennem? Normális ez? Milyen gyakran jelentkezik az éhség? Elmegyek a könyvtárból, és öt percig gyalogolok a vadonatúj, csillogó St. Pancras állomásig. Turisták tömege hullámzik körülöttem, beszélgetnek, nevetnek és esznek. A Marks & Spencer körül ólálkodom, szinte megvadulok a mardosó éhségtől. Az ételnek számomra semmi jelentősége nincs. Minden olyan bonyolultnak tűnik. Bámulom a polcokat, és arra próbálok koncentrálni, mit is kívánok enni. Hallgass a testedre – így mondják? De mivel lehetne csillapítani ezt a falánkságot: egy tojásos szendviccsel, egy üveg pestóval vagy egy zacskó sós burgonyával? Úgy érzem magam, mint egy tömeggyilkos, sétálgatok a folyosón, mohón, kíméletlenül. Természetesen nem eszem sült krumplit. Talán egy tésztasalátát? Végül a gyümölcs-zöldség részlegre érek, régi vadászterületemre. Veszek egy almát ebédre, és szőlőt későbbre, és korgó gyomorral hagyom el az üzletet. Talán meg kellett volna vennem a szendvicset, de a tojással évekig hadilábon álltam (meg nem született csirke, tehát nem igazán vegetáriánus). Egyébként is, minden szendvics vagy saláta, amit kinéztem magamnak, úszott a majonézben – és talán vaj is volt benne. Mi ez a tátongó szakadék bennem? Természetesen érzékelem az ellentmondásokat. Azt mondom, a gyomrom összeszűkült, és ezért érzem magam kényelmetlenül, ha tele van, most meg arra panaszkodom, hogy csillapíthatatlan éhség gyötör? Ez az anorexia paradoxona, a lesoványodott test, a zsír kerülése és a mohó, üres gyomor. Nem ígérem, hogy összefüggően mondom el a történetet, de azt igen, hogy őszinte leszek. Minden összekeveredik, és egy olyan egyszerű – mások talán azt mondanák: élvezetes – dolog, mint az étel, veszélyes csapdává válik. Az étkezések mentális konfliktusokat jelentenek számomra. Néhány hónappal ezelőtt, amikor anorexiás anyáknak írtam egy cikket, és felhívtam a figyelmüket arra, milyen hatással van a betegségük a

kisbabájukra, rábukkantam egy ’70-es években írt tanulmányra. „Szóba került, hogy az evészavarokkal küzdő embereknek komoly problémát jelent, hogy megkülönböztessék egymástól a szomatikus jelenségeket, például az éhséget az olyan érzelmektől, mint amilyen a vonzalom vagy a düh.” Jelenleg éppen ez az, amit érzek: az éhség gyámoltalanná és szomorúvá tesz. Korábban egyszerűen nem vettem tudomást erről (kiválóan tudom kezelni az üres gyomrom legerősebb fájdalmát is), de most válaszolnom kell rá. Most éjszakánként portyázom a konyhában, kinyitom, majd becsukom a hűtőt, a konyhaszekrényt, azután a szupermarketekben kísértek, képtelenül arra, hogy egyáltalán hozzáérjek azokhoz az ételekhez, amelyeket fogyasztanom kellene. Miközben visszasétálok az almámmal a könyvtárba (ügyefogyott jutalom magamtól magamnak, hogy nyilvánosan eszem), úgy gondolom, hogy képtelen vagyok önmagam táplálására. Nézzék – azt sem tudom, hol kezdjem. Persze Tom „akcióterve” éppen azért készült, hogy elvegye a gyógyulástól való félelmemet; egyszerű, követhető szabályokat állított fel nekem. De nem működik – még a legegyszerűbb étkezési terv is félelmetes. És ezért hívják az anorexiát a leghalálosabb mentális betegségnek, ezért olyan magas a halálozási, és olyan alacsony a gyógyulási arány. Mivel úgy érezzük, hogy az evéssel beadjuk a derekunkat. Leülök az olvasóteremben a sarokasztalomhoz, és még mindig éhes vagyok. Nem boldogulok Balzackal. Az előttem lévő oldalon egyszerűen nem állnak össze a szavak. Hogyan jutottam el az anyámmal folytatott pozitív kicsengésű beszélgetésektől – amikor legnagyobb csodálkozásomra dupla adagot ettem (és hamar felszedtem egypár kilót) – az utálatos szupermarketbénulásig? Miért ilyen nehéz ez az egész miért ingadozom a határozottság és a gyámoltalanság között? Találtam egy régi feljegyzést, azt hiszem, még dr. Robinson klinikájáról van. A margóra a következő számok vannak felfirkálva: 45,9, 46,1, 47 és 46,5 – nyilván a testsúlyom. (Istenem, milyen vékony voltam!) Ahogy végigpörgetem az oldalakat, minden eszembe jut, és hallom dr. Robinson hangját, amint ismételten elmagyarázza, milyen nehéz a gyógyuláshoz vezető út első szakasza, több száz gyógyulófélben lévő anorexiást látott már, senki

sem tudja megjósolni, hogyan megy végbe a súlygyarapodás, nincs rá mód, hogy irányítsuk, minden betegnél más-más módon történik meg. Mondta, hogy hónapokig tarthat, mire a dolgok egyensúlyba kerülnek, de előbb-utóbb sikerül. A hirtelen súlygyarapodás lassanként megáll, az anyagcsere folyamatosan élénkül, és a további súlygyarapodáshoz több ételre lesz szükség. Most, hogy ezt újra elolvastam, nem tudom eldönteni, jobban vagy rosszabbul érzem magam. *** Elméletileg értem, hogy mi történik: egy kevés étel azonnal meghozza az étvágyat. Ha semmit sem eszünk, a gyomrunk feladja, és nem reménykedik többé. A természetes étvágyam visszaütött, ilyen egyszerű. Azt hiszem, örülnöm kellene annak, hogy a gépezet – az étvágyam és remélhetőleg az anyagcserém – ismét mozgásba lendült. De ez az, amitől egész idő alatt féltem, hogy falánkká, mohóvá és kielégíthetetlenné válok. Borotvaélen táncolok, nem? Hagyd el a szabályokat, kezdj el rendszeresen étkezni, és az étvágyad irányíthatatlanná válik. Őszintén szólva, az éhezés egyszerűbb volt. Ez a másik ok, amiért az anorexia kemény diónak bizonyul. Ha más függőségre gondolunk – az alkoholra vagy a drogra –, minden arról szól, mit ne tegyünk. Ha az ember képes elkerülni a függőséget kiváltó anyagot, az már jó kezdet. Kikerülni és megtagadni, ez olyan koncepció, amelyet én is megértek. Megtagadni a szükségleteimet, szakítani a régi szokásokkal, bizonyos dolgokat eltiltani magamtól, ez az, amihez nagyon is jól értek. De az anorexia kiiktatásához nem áll rendelkezésre egyszerű recept. Mint már ezelőtt is mondtam, itt nem arról van szó, hogy abba kellene hagynunk, hanem hogy el kellene kezdenünk valamit. Kemény dolog, mint amikor abbahagytam a dohányzást (és azt igazán nehéznek találtam), minden akaraterőmet össze kellett szednem abban az első pár napban, hogy legyőzzem az ellenállhatatlan nikotinéhségemet. Szilárdan elhatároztam, hogy nem adom fel. Emlékszem, milyen büszke voltam rá, hogy legyőztem egy olyan függőséget, amely – és az exdohányosok mindenkit ezzel biztatnak – erősebb, mint a heroinfüggőség. De kiderült, hogy az anorexia legyőzése

mérhetetlenül nehezebb dolog. Állandóan körül vagyok véve étellel, és a falánkságot hirdető hang a fejemben hangosabb, mint valaha. Nem lehet teljesen kikerülni az evést – senki nem képes rá –, de ez az egyetlen dolog, amit nem tudok kezelni. Hogyan lehet kezelni az ételt anélkül, hogy az ember ne veszítse el az irányítást, és ne essen bele a torkosság és az elhízás csapdájába? Hogyan esznek a többiek? Ezekben a hónapokban, amikor olyan sokat beszélgettem erről a közeli barátaimmal és a családommal, azt hiszem, igazából senkit sem kérdeztem erről. Elhatározom, hogy azt teszem, amit tanácsolnak („Tarts ki!”, „Kérj segítséget!”), és megkérdezem a hozzátartozóimat, hogyan kezeljem az éhségemet. Leteszem Balzacot, bekapcsolom a laptopot, és elkezdek e-maileket írni. Az első választ a nagynéném, Alison küldi – ő anyám húga. A nagybátyámmal, Keithszel Bridgnorthban élnek, Walesben, így hát nem találkozom velük túl gyakran, de gyerekkoromban közel álltunk egymáshoz, és mostanában újra felvettük a kapcsolatot. Éhes vagy? Ez remek hír, Em, szép munka volt! Örülök neki, hogy ezt hallom, mert akkor megérted, amit a tested mond. Természetes, hogy mohó vagy, nem ettél eleget, és most az agyad üzeneteket küld. Emlékszel rá, amikor úszni tanultál? Vagy biciklizni? Ijesztő, és nem vagy benne biztos, hogy jól csinálod – és néha valóban nem csinálod jól, ilyenkor megsérülsz, és össze kell szedned magad, és újra kell kezdened –, de eljön az idő, amikor fejest kell ugranod. Ez az, amit most megtettél, és ez az, ami most megrémiszt. Azok a gondolatok, amelyek évekig fogva tartottak, nem fognak egyik pillanatról a másikra elillanni, de megígérem neked, hogy ha kitartasz , és segítségül hívod mindazt a szeretetet és támogatást, ami körbevesz, akkor győzni fogsz. Gondolj azokra, akik szeretnek és támogatnak – Tomra, Katie-re, rám és a többiekre. Nem hagyjuk, hogy elbukj. Meglehetősen nehéz praktikus tanácsot adni, amikor nem is tudom, mit és mennyit eszel mostanában, vagy mit is érzel pontosan az ételekkel kapcsolatosan. El tudom képzelni, hogy a gyomrod valóban nekikeseredik, ha nem eszel eleget, ráadásul még ott a stressz is. Talán valami könnyen

emészthető, jó érzést biztosító ételre gondolnék, konkrétan valami szénhidrátra. Ha igazán éhes vagyok, én ilyen ételeket kívánok. Ettél már valaha zabkását? A leglaktatóbb étel – nagypapa a téli reggeleken mindig hatalmas edénnyel hagyott a tűzhelyen, és fura módon mostanában már Keith is! Mit gondolsz a jó kenyérről – semmi nehéz, csak valami mesterséges fehérítő nélküli liszt? A pirítós és a leves a másik tápláló kedvencem. Azt hiszem, a legjobb tanács, amit adhatok, hogy edd azt, amit éppen megkívánsz, és az egészséges hozzávalókról majd később gondolkodj. Úgy gondolom, nem probléma, ha néhány hónapig az ember nem táplálkozik kiegyensúlyozottan. Csak maradj a felszínen, a stratégiák miatt most ne aggódj. Sokáig gondolkodtam a zabkásán, a pirítóson és a tápláló étel teljesen újszerű koncepcióján. Megfogadtam, hogy igyekszem a felszínen maradni, és nem agyalok a stratégiákon. Azután a svájci barátom, Sunray írt e-mailt, ő a BBC online egészségtanácsadó részlegén dolgozik. Úgy vélem, az internet névtelenségének és intimitásának furcsa keveréke az, ami lehetővé tette számunkra, hogy őszinték legyünk egymással, az evéssel, illetve a fogamzással kapcsolatosan, ez utóbbi Sunray problémája volt. Ő nemrégiben gyors sikert ért el: hosszú évek próbálkozása után két fia született. Az online felhasználóneve is optimizmust sugároz; nem hiszem, hogy valaha is hallottam volna, hogy feladta. Bármilyen bolondnak is hangzik ez a tanács, de ha éhes vagy, akkor egyél. Még mindig alultáplált vagy, a mensesed nem tért vissza. Ezen a ponton nem gondolhatsz elhízásra. Azon kell gondolkodnod, hogy egészséges légy, és az egészséges testsúly elég nagy tartományban mozog. A proteintartalmú ételek fantasztikusak, feltöltenek és egészségessé tesznek. A kesudió mesés módja az éhség csillapításának. De kislány, többet kell enned 2-3 szemnél, oké? A sajt és a mogyoróvaj is értékes étel. Talán a gondolattól is kiráz a hideg, de a tested éppen most tanulja, hogy éhes legyen, nem éhezősen éhes, hanem egészségesen éhes; bátorítanod kell!

El tudom képzelni, milyen ijesztő számodra, hogy behódolj az éhségednek, de meg kell értened, csak így tudod legyőzni az anorexiát, és minden lépéssel közelebb jutsz ahhoz, hogy gyereked lehessen. Azt kérdezed, mit esznek az átlagemberek? Én három főétkezést és kéthárom kisebb falatozást iktatok be a napirendembe: egy nagy tányér kukoricapehely és lenmag, hat-hét darab rizskeksz, egy alma, egy paradicsomos-mozzarellás szendvics (elég nagy ahhoz, hogy alig férjen be a számba!), teljes kiőrlésű keksz, egy maréknyi olajos magvas gyümölcs vegyesen, azután egy teljes vacsora – és gyakran csak néhány percem van! És ez a rengeteg étel csak a szükségleteimetfedezi, és energiával tölt fel a két gyerekhez. Az emberek különbözőek, de van egy bizonyos testsúly, amire szükségem van, hogy egészséges legyek a gyerekek miatt. Néhány dolog, amit figyelembe kell venned, ha terhes vagy: – Minél kevesebbet nyomsz, annál többet kell felszedned, hogy biztos lehess abban, te és a gyermeked egészségesek lesztek. Ha az ember túlsúlyos, megengedhet magának egy kis fogyást, de aki alultáplált, annak el kell érnie a csúcsokat, amikor terhes. Egyél sokat! Hogy egy kis lökést adjak: amikor terhes voltam, majdnem harminc kilót híztam – igen, jól látod! Imádtam a súlyomat, és nagyszerű időszak volt, mindent befaltam. Azon a véleményen voltam, hogy a legjobbat fogom kihozni belőle, és örülök, hogy így tettem. Szülés után rengeteg zsírtartalékom volt, és ez ellátott a feltétlenül szükséges energiával. Remélem, nem így lesz, de készülj fel a reggeli rosszullétekre. Szerencsés voltam, mert én csak egy kicsit voltam rosszul reggelente, és szinte normálisan tudtam enni. De sajnos, nagyon sok nő szenved ettől, és az első harmadban fogynak is, mert olyan nyomorultul érzik magukat. Elegendő zsírtartalékkal kell rendelkezned, hogy kezelni tudd a várható reggeli rosszullétet. Nos, hogyan tudsz te is úgy enni, mint a többiek? Az egyetlen módja, ha nem hagyod, hogy az étel irányítsa az életed. Az étel azért van, hogy élvezd, és nem azért, hogy szorongj miatta. Legfőbb ideje, hogy elgondolkozz a mennyiségen és a minőségen (rengeteg zsír és fehérje!). Kérlek, ne aggódj az

elhízás miatt – pillanatnyilag ez számodra teljességgel ki van zárva. Figyelj magadra, kedvesem! A húgomnak, Alice-nek is küldtem egy e-mailt. Nem ő az első a sorban, akihez ilyen esetekben fordulnék, de nem azért, mert nem becsülöm a tanácsait, hanem mert neki magának is van egy csomó egészségügyi problémája, amelyekkel boldogulnia kell. Alice esetében a probléma neve: ME, avagy a myalgic encephalomyelitis, úgy is ismert, mint krónikus fáradtság szindróma. Évek óta szenved tőle, amióta befejezte az egyetemet. A tünetek először igen enyhék voltak, mint egy megfázásnál, és képes volt normális életet élni. A diploma után Olaszországba ment, elfogyasztott jó pár csinos olasz fiút, és különböző helyeken dolgozott Rómában és Londonban. Azonban az utóbbi öt évben az ME sokkal inkább előtérbe került. A családban mindenki számára rejtély. Nem mintha nem akarnánk segíteni neki, egyszerűen nem tudjuk, hogyan tegyük. Az orvosok sem értenek egyet abban, mi is az az ME – egy vírus, egy autoimmun betegség vagy egy hosszan tartó lelkiállapot? Gyógymód nincs rá. Ahogy a körülöttem lévők szerencsétlennek érzik magukat, mert nem tudnak segíteni nekem az anorexiával kapcsolatban, ugyanúgy érzem magam én is Alice-t és az ME-t illetően. Szeretném, ha valahogy segíthetnék neki. Sok szempontból az összes testvér közül Al és én állunk egymáshoz a legközelebb – életkorban is (20 hónap eltéréssel születtünk), és sok hasonlóság van köztünk. Akárhányszor hallom a hangját a telefonban, mindig olyan, mintha én beszélnék. Ugyanolyan az ízlésünk a ruhák és a smink terén, és ugyanolyan önkényesen göndörödő hajunk van. Tinédzserként szinte minden időnket együtt töltöttük, napközben együtt lógtunk, éjszaka együtt buliztunk, és bár mindketten nyugodtabbak lettünk, de még mindig kaphatóak vagyunk egy-egy őrültségre. Mint sok egymáshoz közel álló testvérnek, nekünk sincs szükségünk rá, hogy befejezzük a mondatainkat, amikor beszélgetünk. Alice rögtön válaszol, amikor megkérdezem tőle, hogyan kezeli az éhséget.

Helló, Em! Nekem úgy hangzik, mintha a természetes étvágyad térne vissza, amelyet oly sokáig elnyomtál, és ez egészséges és normális. Mint tudod, a gyógyszerek miatt állandóan éhes vagyok, de igyekszem rengeteg sovány fehérjét enni, zöldséget, tésztát, zabot és hasonlókat. Napi három kiadós étkezés megfelelő arra, hogy elkezdj egészséges zsírokat fogyasztani, például avokádót és finom ecetes salátákat. Talán összeírhatnál egy ilyesféle étlapot. Drágám, tudom, hogy aggódsz amiatt, hogy nem leszel képes leállni, de ha megengeded a testednek, hogy irányítson, akkor megmondja neked, mennyit egyél. Az egész arról szól, hogy megbarátkozz magaddal, ahelyett hogy bünteted magad. Nem leszel egyik napról a másikra kövér. Évekig tart, mire annyi zsírt magadra szedsz. Próbáld meg szeretettel és gondosan táplálni magad, és ez segíteni fog a félelem legyőzésében, amelyet most érzel. Lehet úgy is hízni egy kicsit, hogy közben nem veszíted el az irányítást. Nagyon boldoggá tesz, hogy ilyen sok segítséget kapok – és mégis gyámoltalannak és megalázottnak érzem magam. Több mint egy évtizedig az anorexia fontos részét képezte a külvilág elutasításának, független voltam, nem volt szükségem más emberekre vagy az ételeikre. Milyen ironikusnak tűnik most, hogy mindezen túltettem magam, és segítséget kértem egy ilyen egyszerű dologban. Állandó megerősítésre van szükségem, hogy minden rendben lesz. Patetikus vagyok. Olyan, mint egy kisgyerek. És a gyógyulás olyan zavaró. Az akadályoktól a zsilipek felé fordultam; a csúcsokra emelkedem, aztán lezuhanok. Szeretném megfogadni mindenkinek a tanácsát, szeretnék hinni Tomnak, amikor azt mondja: „Ez a gyógyulás része, Em. Néhány hónap múlva túl leszel rajta, és ismét erősnek érzed magad. Egyél továbbra is, és minden rendbe jön.” Nem érzem magam erősnek, gyenge vagyok. Figyelmesen elolvastam mindenkinek a tanácsát, és megpróbálom megvalósítani a gyakorlatban. Hinnem kell benne, hogy az egyensúly magától is létrejön, és nem fogom állandóan azt érezni, hogy kicsúszott a kezemből az irányítás. De ez a farkaséhség a belsőmben egyfolytában csak ordít. Még azt sem tudom, mire vagyok éhes. Talán, de csak talán, ennek nincs is köze az ételhez.

13. fejezet KÖSZÖNÖM Még jóval azelőtt, hogy Tommal találkoztam, megpróbáltam kigyógyulni az anorexiából – a kísérletekkel sorra elbuktam, már az út elején. Az előléptetésem, a félmaratonra való napi edzés, egy régi barátom vagy az új fürdőszobám mindig fontosabbnak tűnt. Soha nem lettem igazán jobban, ezért minden dolog igen kényelmes elterelés volt. És tele voltam félelemmel: amikor sikerült felszednem másfél kilót, akkor pánikba estem, és leadtam két és felet. De ezúttal minden más. Most látom, hogy fontos, hogy jobban legyek, hogy az evészavarokkal töltött élet nem teljes, hogy az egészség, a gyerek és a szeretet fontos dolgok. Lassan megértem, hogy nem szükséges mindennap csatáznom önmagammal – és hogy a sütemény egy napon élvezetessé válhat. De ebből semmit nem értettem addig, amíg nem találkoztam Tommal. Egyszerűen nem hittem el, hogy meggyógyulhatok. Az anorexia életem leghatalmasabb irányító ereje volt (még most is az), de Tom előtt nem volt olyan ok, ami elég erős lett volna ahhoz, hogy harcoljak ellene. Szóval, Tom, köszönettel tartozom neked: • Azért a sok száz reggeli tálcáért, amit felhoztál nekem a szálloda szobájába, hogy elkényeztess, az elegánsan felszeletelt gyümölcsökért, az ezüst kávécsészékért (bár tudom, hogy inkább azt szereted, ha bekaphatsz egy baconos szendvicset, gyorsan lezuhanyozhatsz, és útra kelhetsz). • Azért, hogy igen hasznos Moleskine noteszekkel láttál el, mint amilyenek a tieid is, de az enyémek szivárványszínűek. Ettől úgy éreztem magam, mint egy igazi újságíró – és a következő nap kaptam is egy megbízást a Harper’s Bazaartól.

• Azért, mert nem bánod a kanálmániámat: elfogadod az összes kicsi ezüstkanalamat, ami találkozásunk óta egyre gyűlik a konyhaszekrényedben, akkor is, ha az evőeszközkészlet többi része hiányzik mellőlük. • Azért, mert bámulatba ejtesz, ahogy reggelire bacont és kolbászt eszel, ebédre csirkét és/vagy pulykát, vacsorára pedig sültet. Ez nagyon sok állat egyetlen nap alatt… • Azért, hogy elmentél a Sainsbury’s sarkára még esőben is, hogy Slimline tonikot vegyél nekem, amikor megint felhagytam az alkoholfogyasztással (még akkor is, ha mindketten tudjuk, hátsó szándékaid is voltak – vettél még egy üveg bort). • Azért, hogy minden városból küldesz nekem képeslapot, akárhol jársz is, Slough-ból és Coventryből, és mindenhonnan, ahová nem mentem veled (a postásom biztosan azt hiszi, dilis vagyok), és hogy kitartóan írsz az időjárásról vagy az őrült nőről, aki felszolgálta a vacsorát. • Azért az éjszakáért St. Moritzban, amikor felcsöngetted a személyzetet egy mentateáért, majd rád tört a korosodástól való pánik: „Hogy jutottam idáig? Majdnem 40 vagyok, és az éjszaka közepén teát iszogatok egy fürdőköpenyben.” És azután majd’ meghaltunk a nevetéstől. • Azért, hogy elhoztad nekem a Stella, a Style, a You és a Sunday magazin rólam szóló cikkeit. • A dolgozószobáért, amit abból a kis szobából alakíttattál át nekem; azért, hogy eltüntetted onnan a golf- és krikettcuccaidat, és átváltoztattad egy író szobájává (habár a szüleid öreg, zöld posztóval borított íróasztala inog, amikor írok rajta).

• Azért, hogy megígértél egy Hell Bay-i kirándulást, egy igazi íróasztalt és egy ágyat… egy lánynak mindig kell valami, amit izgatottan várhat, nem igaz? • A lefegyverző humorodért, a mulatságos megjegyzéseidért, mint például „Ez a hálószoba akkora, mint egy szekrény, építenem kell bele egy emelvényt”; „Elmentem a szüleimhez, de csak egy csirkés pitét adtak”; „Oxfordba kellett volna mennem, de nem volt szimpatikus a riporter…” • Azért, hogy az ingeidet szakszerűen mosatod és vasaltatod a sarki mosodában. Mindig mondom neked, hogy ez pénzpazarlás, de nagyon örülök, hogy nem engem kérsz meg erre. • Az összes együtt végigrepült óráért, azért, mert segítettél túlélni a repülés izgalmait (vagy egyszerűen csak annyi bort ittál, hogy kiütötted magad), és azért a három napért, amit motorhiba miatt a repülőtéren kellett töltenünk Chicagóban, majd Új-Fundlandon, Bostonban és végül Londonban… • Azért, mert mindig becsomagolod a puha melegítőalsóm, a gyertyáimat és a masszázsolajat; mert fontos neked a kényelmem, bárhová is megyünk; mert gondoskodsz arról, hogy ne fázzam; mert végigrohansz Aberystwyth utcáin, hogy megfelelő hajkondicionálót találj nekem. • Azért, hogy megérted a higiéniával kapcsolatos mániámat, hogy naponta legalább egyszer zuhanyozol, amikor veled vagyok; és elfogadod, hogy nekem naponta több zuhanyra/fürdésre van szükségem; azért, mert kezet mosol, amikor hazajössz a munkából, és csak azután ölelsz át; és azért, hogy megérted, nekem szinte megállás nélkül kezet kell mosnom, ha nyilvános helyen vagyunk. • Azért, mert otthon átöltözöl „otthoni” ruhába, hogy London piszkát ne vidd át a díványra, az ágyra vagy a fotelre.

• Azért, mert kibékültél az elektromos fogkefével, amit tavaly karácsonyra kaptál tőlem, mivel aggódtam a fogaidért; és azért, mert néha még arclemosó tonikot is használsz. • Azért, mert a megfelelő hőmérsékletű fürdővizet engeded nekem, és a kedvenc fürdőolajamat teszed bele, valahányszor elmegy az életkedvem. • Azért, mert nem szólsz meg, ha összevissza áll a hajam, és nem sértődsz meg, ha én viszont kinevetem a frizurád – valóban szabad két ilyen borzalmas hajkoronával megáldott embernek gyereket vállalnia? • Azért, mert tiszteletben tartod az intim szférára és függetlenségre vonatkozó egészségtelen igényemet, továbbá a rettegésemet attól, hogy valakinek a tulajdona legyek; nyilvánvalóan szörnyen bizalmatlan vagyok e téren másokkal szemben, de folyamatosan tanulok. • Az ékszerekért: * Az antwerpeni gyémánt fülbevalóért (éppen elvittél a vasútállomásra, előtte lóhalálában ugrottál be az üzletbe). * A windhoeki ametiszt fülbevalóért, amit akkor kaptam, amikor két hétre szakítottunk, és te végigzokogtad egy nyitott tetejű dzsipben a namíbiai utadat, könnyáztatta leveleket küldtél a sivatagból, meg összefüggéstelen e-maileket, én meg az íróasztalomnál ültem, és próbáltam őket összerakosgatni. * Az ezüst, bab (vagy könnycsepp?) alakú Tiffany-nyakláncért, amit Barbadoson kaptam tőled az évfordulónkra, egy igazi Tiffany-dobozban, türkizkék zacskóban, fehér szalaggal átkötve.

* De a legjobb, a kolumbiai zöld smaragd, amely apró sziklaként csillog a fülemben, és amelyért sötét alakokkal alkudoztál egy hátsó szobában. • Azért, mert eljöttél velem Leonard Cohen koncertjére a világ végére, és mert éppen annyira szereted a zenéjét, mint én… A Leonard Cohenválogatást hányszor hallgattuk meg, ötezerszer? • Azért, mert megmentettél Krakkóban a fürdőszobában, amikor elcsúsztam, és eltörtem az állkapcsom; kihívtad a mentőket; órákat töltöttél a rendelőben, mialatt engem kezeltek, és végig szorosan fogtad a kezem, amikor a lengyel orvos érzéstelenítés nélkül összevarrta a sebet. • Azért, mert nem kiabáltál rám, amikor olajat és keréknyomokat hagytam az ősrégi előszobádban. Lehetetlen egy biciklit felcipelni úgy a lépcsőn, hogy ne érjek a falhoz, de megígérem neked, hogy ki fogom festeni. • Azért, mert nem bánod, hogy felébresztettelek múlt éjjel (és szinte minden éjjel), amikor nem tudtam aludni, hogy átöleltél, és rémtörténeteket meséltél; a hajnali 2 és 5 közötti álmatlan órákban szövögetett tervekért, az eltervezett könyvekért és utazásokért és minden éjszakai beszélgetésért köszönetet mondok neked, Tom.

14. fejezet EGY PETEFÉSZEK-VIZSGÁLAT ÉS EGY BÚTORSZÁLLÍTÓ AUTÓ Augusztus elseje van, a vizsgálat napja. Hónapok óta várok erre az alkalomra, és remélem, jó híreket kapok. Amikor utoljára megvizsgáltak, idestova három éve, nyoma sem volt tüszőérés-nek. Más szóval a petesejtjeim nem értek be, a petefészkek nem termeltek petesejteket, vagyis nem menstruáltam, és így nem is tudtam teherbe esni. Habár nem zártam ki teljesen a termékenységi hormontabletta, a Clomiphene szedését, de tudom, hogy a természetes súlygyarapodás lenne a legjobb módja annak, hogy újra elkezdjek menstruálni. A vizsgálat – teljes nevén a hasüregi és méhultrahang – a legbiztosabb módja annak, hogy megtudjuk, mi zajlik a szaporítószervekben. A súlygyarapodásra tett erőfeszítéseim után ma eljött az igazság pillanata: a remény és a pesszimizmus között ingadozok. Optimista hangulataimban azt mondom, persze hogy előrehaladást értem el: egészségesen étkezem, tápláló ételeket eszem, visszafogtam a tornát, minden rendben van. A testem meggyógyítja önmagát, válaszol, és rendbe jön, minden úgy történik, ahogy a természet akarja. Néha még azt is megengedem magamnak, hogy ábrándozzak egy kicsit, miközben áttekerek a városon. Mi van, ha máris termékeny vagyok, csak még nem tudok róla? Mi van, ha máris állapotos vagyok? Emlékszem rá, a szakemberek azt mondták, az ember úgy is teherbe eshet, ha nem is menstruál. De minden pozitív gondolatomra ezernyi negatív válasz akad: néha olyan vagyok, mint egy elakadt hanglemez, egyre azt kérdezgetem anyámtól és Tomtól: „Miért nem történik már valami?” Az aggodalmam már egy egész óceánt is megtöltene, vagy még többet. Mi van, ha az extra kilóknak nincs hatása, vagy ami még rosszabb – lehet, hogy az anorexia maradandó károsodást okozott bennem? Ilyesféle történeteket állandóan lehet olvasni a Heat magazinban: „A szigorú diéta meddővé tett” –

tudománytalan, szenzációhajhász, de figyelemfelkeltő. Mi van, ha a petefészkeim örökre terméketlenné váltak? Őszintén szólva, erre a lehetőségre nem készültem B tervvel. Soha nem beszéltünk Tommal adoptálásról, petesejt-beültetésről vagy lombikprogramról. Ez még túl korai. Most pedig kizárólag a vizsgálat eredményében reménykedhetünk. Senkinek sem mondom el, még Tomnak sem, milyen feszült vagyok emiatt. Ha vallásos lennék, most biztosan térden állva imádkoznék, ehelyett aggódom és reménykedem, majd megint aggódom. Múlt héten teljes pánikban írtam dr. Robinsonnak egy e-mailt, és biztató, tudományos választ kaptam tőle. A teste elkezd működni, mihelyt elegendő zsírtartaléka van, ez lehet 19-es, 21-es vagy éppen 23-as testtömegindexnél is. Általában 22-es testtömegindexnél történik meg, és három szakasza van. 1. szakasz: a petefészkek kicsik, és kicsi petesejtek láthatók benne; 2. szakasz: a follikuláris szakasz, a petefészkek nagyobbak, és tele vannak közel egyforma méretű, 5 mm átmérőjű golyócskákkal. 3. szakasz: a domináns tüsző nagyobbra nő a többinél, 16–18 mm-re, és gyakran akkor kerül sor a kilökődésre, ha már elegendő tápanyag és zsírtartalék áll rendelkezésre. Az ovuláció után 14 nappal jön a menstruáció (kivéve, ha közben teherbe esett). Ezért hát minél előrébb tart a szakaszokban, annál nagyobb az esélye az ovulációra. Eddig rendben volnánk, minden tökéletesen logikusnak tűnik. Kivéve, hogy miként dr. Robinson mindig emlékeztet rá, a dolgok soha nem ilyen egyszerűek. Minél közelebb jut az egészséges testtömegindexhez, annál nagyobb valószínűséggel lesz ovulációja… Jóllehet a testsúly és az ovuláció között nem lehet 100%-os összefüggést kimutatni, a test soha nem feketén és fehéren látja a dolgokat. A vizsgálat hozhat pozitív eredményeket, de valószínűleg csak azt fogja mutatni, hogy további testsúlygyarapodásra van szüksége.

További testsúlygyarapodásra? Hogy tudnék ennél is többet hízni? Az e-mail utolsó sorai mondják el azt, amire kíváncsi vagyok – és amit olyan sokszor kérdeztem tőle korábban –, de minden alkalommal újra és újra megkérdezem. Biztos lehet benne, hogy az anorexia nervosában szenvedő nők többségének a gyógyulás után rendbe jön a szervezete, és a termékenységük is visszatér. Továbbá az ultrahangos vizsgálat a méhfal állapotáról is tájékoztatást ad. Az anorexia idején nagyon elvékonyodik, és minél több súlyt szed fel, annál vastagabbá válik… Egyszerre csodálatos és dühítő, de mégis inkább varázslatos, ahogy az emberi szervezet beállítja önmagát. A sejtek között zajló számtalan kalkuláció és tranzakció – ha túl alacsony a testzsír- és a hormonszint, akkor nincs peteérés, a méhfal elvékonyodik. Ha az ember éhezik, akkor a méhe barátságtalan lakhely egy bébi számára, és okkal. És közben minden más megy tovább a maga útján – a szív pumpálja a vért, a tüdő lélegzik, az agy működik; ilyen sok összetett rendszer dolgozik együtt, hogy a gépezet fő részeit működésben tartsa, még ha az ember nem is törődik az étellel, az egészséggel, a pihenéssel. Ha egyszer túljutok ezen a „száraz” időszakon, soha többé nem veszem könnyedén a menstruációt. *** Nos, a várva várt vizsgálat. Szerda délután van, egyike azoknak a késő nyári napoknak, amikor egyik pillanatban még süt a nap, a másikban meg már zuhog az eső, azután az ólomszürke londoni eget ismét beragyogja a napsütés. Találkozom Tommal a Belsize Park mellett, és felsétálunk a Royal Free Hospitalhoz. Különös érzés ugyanarra a helyre visszatérni, ahová az evészavarokra szakosodott osztályra jártam. A kórházat éppen most újították fel egymillió fontból, úgyhogy másképpen néz ki, de még mindig eleven emlékeket idéz fel annak a nyolc évnek a nyomoráról és fagyosságáról.

Semmit sem mondok Tomnak, amikor elsétálunk a tábla mellett: Pszichiátria, 3. emelet. A makulátlan várószobában (tele van várandós nőkkel) megfogjuk egymás kezét, és csak úgy mellékesen beszélgetünk a munkáról, az időjárásról, a hétvégéről, csak a vizsgálatról nem. Valójában nem is tudom, mit mondhatnánk róla, a gyomrom görcsbe rándul. A megbeszélt időponthoz képest csak néhány percet késik az ultrahangos orvos. Engem szólít. Tom megszorítja a kezem, és átmegyek a vizsgálószobába. Röviden kikérdez róla, miért vagyok itt, aztán a kórtörténetemről, végül megkér, hogy vetkőzzek le, és feküdjek a vizsgálóasztalra. Az eljárás nem éppen kellemes, de nem is fájdalmas: hasonló a kenetlevételhez, de az orvosi tükör helyett egy kis kamerával végzik. Emlékszem rá, mit mondott egyszer az egyik exbarátom, aki orvostanhallgató volt a Bartson: „Ne legyél zavarban, amikor vizsgálnak, az orvosoknak mindenkit meg kell vizsgálniuk, mosdatlan hajléktalanokat, csavargókat, akik maguk alá vizeltek. Az orvos számára ez a rutin, ők nem aggódnak, és senkinek sem kellene.” Amikor erre a tanácsra gondolok, mindig nevethetnékem támad. És ma, a vizsgálószobában nem érdekel az, hogy feszélyezettnek és megalázottnak érzem magam; kétségbeesetten szeretném tudni, mi zajlik bennem. El kell mondanom, hogy eltekintve attól, hogy már számolgattam a napokat, ami még hátravolt a vizsgálatig, nem vártam azonnali eredményeket. Azt hittem, elvégzik az ultrahangos vizsgálatot, elkészítik a szükséges felvételeket, aztán majd később küldenek nekem egy jelentést, mint legutóbb is. De ez a középkorú nő, aki még egy mellényt is hord a fehér köpenye felett, nagyon beszédes és közvetlen. Úgy tűnik, jól szórakozik a kérdéseimen, melyeket szerencsétlen helyzetemben teszek fel neki, de nagyon örül, hogy válaszolhat rájuk. „Meg tudja mondani, lesz-e ovulációm?” „Nem.” „Meg tudja mondani, terhes vagyok-e?” „Igen.” „Ugye, mindent meg tud mérni pontosan?” „Igen” „Mikor kapja meg orvosom a teljes vizsgálati eredményt?” „Hét–tíz nap múlva.” Fekete-fehér képek forgataga kavarog az ágy feletti képernyőn. „Oké” – a képernyőre összpontosít. Visszatartom a lélegzetem. „Jó. Amit látok, az mind normális, pontosan ezt látom a hét minden napján, minden egészségesnek

látszik” Jól hallok? Kérem, hogy ismételje meg, amit mondott. „Igen, minden teljesen normálisnak látszik.” Észreveszem, hogy nyelem a könnyeimet – először jön a megkönnyebbülés, azután az izgatottság –, hallgatom az erős hangját, és bámulok a képernyőre. A kamera körbe-körbe mozog, a gyomrom felé. Azután fekete pontokat mutat: ezek a petesejtek, amelyek arra várnak, hogy beérjenek. „Nézze, Miss Woolf, a bal és jobb oldali petefészek tele van érett petesejttel. A méh is teljesen rendben van, semmi problémát nem látok.” Rám mosolyog. „Semmit nem tudok mondani arról, miként próbálkozzanak a teherbe eséssel, de szerkezetileg minden rendben van.” Egy hang nem jön ki a számon; azt hiszem, mindjárt örömkönnyekben török ki. Amikor a kimaradó menstruációról kérdezem, két dolgot javasol: először is, ha még egy kicsit hízom, az elindíthatja a folyamatot, másodszor, hogy szedjek Clomiphene-t. Egy kicsit még beszélgetünk, és azután azt mondja, majd megírja a jelentést az orvosnak, olyan gyorsan, amilyen gyorsan csak lehetséges. Felöltözöm, és gyakorlatilag kitáncolok a várószobába. Tom éppen a The Times sportrovatába temetkezett bele, és meglepődve néz rám, azt hitte, az eljárás sokkal tovább tart majd. „Hogy ment?” – kérdezi aggódva, de egy szót sem tudok kinyögni. Ehelyett kézen fogom, és a forgóajtón át kivonszolom a parkolóba, hogy ott mondjam el neki a jó hírt: minden normális, rengeteg petesejtem van, indulhat a játék. Sűrűn esik az eső, de szinte észre sem veszem, olyan szorosan átöleljük egymást; ha valaha is lettek volna kétségeim afelől, hogy lesz-e gyerekünk, Tom mosolya minden kétségemet eloszlatja. Végül megnyugszunk, és elindulunk a metró felé, egymást kézen fogva a jövőről beszélgetünk. Istenem, nem is csoda, hogy a nők olyan érzelmesen reagálnak a tizenkét hetes vizsgálatukon – én még nem is vagyok állapotos, de már most örömmámorban úszom. Olyan ez, mint egy új kezdet. *** Visszamegyünk Tom lakására, és bejelenti, hogy ünnepi vacsorát készít nekünk. Felveszem az új, tengerzöld ruhám, meggyújtom a gyertyákat, és

kinyitok egy üveg pezsgőt, míg Tom az étellel foglalatoskodik – hatalmas rumlit csinál a konyhában, elégedetten robotol a forró tűzhely körül, és közben bort kortyolgat. Tom Puerto Ricó-i táncosnőnek nevez (néhány héttel korábban San Juanban vettük a ruhát), mert valahányszor megmozdulok, folyékony selyemként hullámzik körülöttem. Az előétel spenótos vízitormás saláta fokhagymás olívaolajjal, balzsamecetes öntettel: anyámtól tanultam ezt a receptet, igazán egyszerű és finom. A főfogás fűszeres chilis bab (nekem vegetáriánus, Tomnak húsos) barna rizzsel. Soha nem tudtam, hogy Tom főzni is tud, mert soha nem adtam neki esélyt rá, de ez a chili fantasztikusan néz ki, és mennyeien illatozik. Először a sokféle íz teljesen letaglózza az érzékszerveimet, és természetesen aggódom az öntetben lévő olaj, a kiosztott adag, illetve a rejtőzködő, veszélyes és titokzatos összetevők miatt. De Tom felhívja a figyelmemet, hogy a vesebab és a rizs kiváló fehérje- és vasforrás. És eltekintve a félelmeimtől, nagyon jó dolog elfogyasztani egy olyan ételt, amit szeretettel főztek. Az én hozzájárulásom a vacsorához a salátaöntet mellett a desszert: friss eper, málna és áfonya fagyasztott vaníliás joghurttal. A májusi amerikai utunkra emlékeztet, amikor Salt Lake Cityben fagyasztott joghurtot ettünk. Azután átvisszük a pezsgőnket a nappaliba, és meghallgatjuk az iPodon Leonard Cohen dalait. Összebújunk a díványon, a lábam Tom ölében pihen, és felidézzük az utazásainkat, az együtt megtett kilométereket, az összes helyet, amelyet megnéztünk. Ha visszatekintek a tavaszra, belém hasít, hogy milyen messzire jutottam azóta. Akkor képtelen voltam megenni Tom vegetáriánus chilijét. Nemcsak egyszerűen hízni szeretnék, hanem a zsírmentes, biztonságos ételekhez való ragaszkodás sok hosszú éve után most több, különböző terv is van a tarsolyomban. Hadd mondjam el mindenki másnak is, aki szintén az anorexia csapdájában vergődik: minden félelem ellenére – és még ma is tele vagyok félelemmel – nagyon jó érzés, ha az ember felelősséget vállal a saját egészségéért. Ha nem esem pánikba, akkor bekövetkeznek a hatalom érzésének pillanatai: az ember irányítása alatt tart valamit, ami oly sokáig őt irányította. Mert az anorexia zsarnok, ez minden.

Emlékszem, Tom néhány hónapja mondott nekem valamit. Bruge-ben voltunk éppen, kinn hatalmas hóvihar tombolt, és egy elegáns cukrászda kávézójában melegedtünk. Körülöttünk egy csomó ember ült, forró vajas pirítóst, belga csokoládét, sajttortát ettek. A tűz mellett, egy sarokasztalnál ülve, emlékszem, Tom azt mondta: „A zsír nem tesz kövérré, Em.” A legérdekesebb felfedezés, hogy a zsírtól nem leszünk kövérek; hogy a vegetáriánus chili nem hizlal. Nincsenek szabályok. Nyugodtan lehet kísérletezni az ízekkel, felfedezhetjük az ismeretlent. Ha az ember megkóstol valami újat, az nem jelenti, hogy falánk, vagy hogy kudarcot vallott. Nyugodtan ehetsz, ha éhes vagy (bár ezzel még kicsit küszködöm). Az anorexiások gondolkodása kérlelhetetlenül fehér vagy fekete: a dolgok vagy biztonságosak, vagy veszélyesek, vagy jók, vagy rosszak, vagy zsírmentesek, vagy zsírosak; pontosan tudom, én így is gondolkodom. De nem muszáj a dolgokat így lesarkítani. Olajat locsoltam a salátámra. Megettem Tom chilijét. Ameddig csak vissza tudok emlékezni, az életem mindig a mindent vagy semmit elv alapján működött; most elkezdem felfedezni a boldogság különböző árnyalatait. A boldogság olyan árnyalatait, mint éjjel együtt elmosogatni, megosztani egymással az utolsó pohár pezsgőt, lefekvéshez készülődni. Még órákig fekszem ébren, mosolygok, gondolatban visszajátszom a képernyőn látott felvételeket, a duzzadt petesejteket, valamelyikük talán a kisbaba magját hordozza. Normális vagyok, igen normális, normális. Egyszerre olyan tökéletesen hangzik. *** „De nem értem, ti nem laktok együtt?” A nagynéném zavartnak tűnik. „Azt tervezed, hogy hozzá költözöl, vagy először terhes akarsz lenni, vagy saját magadnak akarod a gyereket?” A Covent Gardenben kávézunk, és a beszélgetés kellemetlen fordulatot vesz. Alison olyan dologra kérdezett rá, amiről tudom, hogy sokan csodálkoznak rajta. Ha még csak nem is élnek együtt, hogy a pokolban akarnak együtt felnevelni egy gyereket?

A vizsgálat egyfajta áttörést jelentett, de a nagynénémmel való beszélgetés eszembe juttatja, hogy a gyógyulásnak van egy másik oldala is, amellyel még szembesülnöm kell. Az elsődleges cél, amelyet hónapokkal ezelőtt kitűztem magamnak, az volt, hogy hízzak, hogy dacoljak az ételtől való félelmemmel, és eltöröljem az étel felett gyakorolt szigorú irányítást. De valami más is volt abban az ígéretben, nem éppen az evészavarra vonatkozóan, de olyasmi, amivel éppolyan nehéz volt szembenéznem: „Ebben az évben ledöntöm a magam köré épített falakat, és megengedem Tomnak, hogy szeressen, vállalom a kockázatot. Itt az ideje, hogy elinduljak.” Igen, itt az idő, hogy elinduljak. Itt az idő, hogy kockáztassam az érzelmeimet, hogy megtanuljak élni a való világban, hogy nyissak mások felé, és megengedjem magamnak azt, hogy én is részt vegyek az életben. A vizsgálat, a reális lehetősége, hogy gyerekem lehet, és a nagynénémmel folytatott beszélgetés most mindezt élesen a középpontba helyezte. Hónapok óta halogatom, de itt az ideje, hogy összeköltözzünk Tommal. Miért olyan nagy dolog ez? Évekig néztem a partvonalról, ahogy a barátaim és a kollégáim összeköltöztek a jobbik felükkel, néha sikeres volt a dolog, néha nem, de mindig megtették ezt a lépést. Nyilvánvaló, hogy az emberi lények társra vágynak, és együtt akarnak élni vele. Társas lények vagyunk, természetes módon tömörülünk párba vagy kisebb családi egységekbe, hogy együtt éljünk. Évekig tartó terápia, rengeteg szakirodalom elolvasása és számtalan gondolkodással eltöltött hétvége után lassan egyre jobban megértettem, miért szigetelődtem el. Egyszerű: megsérültem, és így kezeltem a dolgot. Először a Laurence-szal való szakítás, azután Greg öngyilkossága – az eltaszítás különböző formái, de akkor is eltaszítottak. Túl közel mentem a tűzhöz, és csúnyán megégtem. Inkább, minthogy megint elutasítsanak, a biztonságos önelégültségbe menekültem. Semmi sem árthat annyit egy embernek, mintha nem törődik igazán semmivel. Így hát a húszas éveimben újra építettem önmagam: az elszigetelődés és az anorexia segítségével elzártam magamtól bizonyos dolgokat. Sok férfival volt viszonyom, de soha nem lettem újra szerelmes: amikor érzelmileg is érintetté kezdtem válni, akkor falakat

építettem magam köré. Az egyedül élés ennek a mentális erődnek a részévé vált; a lakásom a szentélyem lett. És azután jött Tom. Ha az ember meggyőződéses egyedülálló, akkor nagyon kényelmetlen dolog beleszeretni valakibe és gyereket akarni tőle. Ez azt jelenti, hogy csatlakoznom kell a külvilághoz. Emlékszem, amikor dr. Robinson azt állította, hogy az anorexia számomra talán több mint egy egyszerű evészavar; valami mélyebb, a tisztaság és az irányítás utáni vágy megtestesülése. Bevallottam, hogy kicsit idegenkedem a hús-vér női léttől, a terhesség gömbölydedségétől, a gyerekszülés és az anyaság előre nem látható elemeitől. A saját privát világom, a régi lakásomtól való búcsú, a vékony test – mindez irányítható. Azt hiszem, dr. Robinsonnak igaza van. Az elmúlt hét évben láttam, ahogy a nővérem magányos karrierista nőből férjezett, háromgyerekes anyuka lett. Hihetetlen az a káosz. Többnyire boldog káosz, azt látom, a nővérem és Charlie fantasztikus szülők, de számomra akkor is ijesztő. Amikor Katie áthozza a gyerekeket, lerombolják a lakásom: föl-le mászkálnak az ágyon, lábnyomokat hagynak a paplanomon, mindent kirámolnak a konyhaszekrényből, fallabdáznak a naranccsal a konyhaszekrényen, ételdarabokat szórnak szét a dívány mögött, a fehér pulóverem pedig tele van tejjel és hányással. Mintha bomba robbant volna. Mi lesz a frissen festett falakkal, a ragyogó parkettámmal, a salátástányérjaimmal, a fehér borospoharaimmal, a kora reggeli úszással? Amikor gyerekekre gondolok, veszélyben érzem a rendezett életemet. És mégis, Tom számára a mindent jelenti, hogy összeköltözünk és családot alapítunk. Hát akkor miért nem költöztem hozzá, miért álltam ellen? Benne van az, amiről fentebb írtam – a káosz, a közös élet kompromisszumai (már a közös szótól is kiráz a hideg), a félelem, hogy nem sikerül. A barátnőm, Jules, aki most három hónapos terhes, múlt héten írt egy e-mailt. Komolyan úgy gondolom, meg kellene próbálnod Tommal – a világ legcsodásabb érzése, ha közösen raksz fészket valakivel. Emlékszem, amikor Nickkel először összeköltöztünk, boldog voltam, hogy kimoshatom a koszos nadrágját! Ez az érzés hamar elmúlt, de az együttélés izgalma soha nem múlik el. A legjobb dolog a távozásban, amikor hazaérek, és otthon újra

együtt vagyunk. Tudom, amiatt aggódsz, hogy elveszíted a függetlenséged, de Tom lakásában is ki tudod alakítani a magánszférádat. Azt hiszem, ez sokkal több, mint pusztán magánszféra kérdése. Éppenséggel sóvárgok az egyedüllét után. Úgy őrzöm a magánszférám, mintha barbárok tolonganának a kapuk előtt. Ha huzamosabb ideig együtt kell lennem más emberekkel, azt rendkívüli módon stresszesnek találom. Szeretem a csendet és a rendet. Úgy szeretem a lakásom, ha csinos és üres. Semmi sincs a falon (kivéve néhány egyszerű ezüstkeretes fotót), és ki nem állhatom, ha a díványomon henyélnek, vagy meg kell osztanom valakivel az ágyam. Nem szeretem a jövés-menést, a piszkos edényeket a mosogatóban, a mosoda bolyhait. Nem szeretem a furcsa ételeket a hűtőben. Ez egy paradoxon, mert Tom egyáltalán nem az a slampos, rendetlen, a nők előítéleteit megtestesítő férfi. Soha nem dobná a koszos ruháját a padlóra, és nem hagyná a piszkos edényt szanaszét a konyhában. A fürdőszobája makulátlan, a kertje rendezett. És szeretem a lakását – tágas, levegős, napfényes. Hozzám hasonlóan ő is rajong a könyvekért, a zenéért és a filmekért. Gyönyörű festmények lógnak a falakon, és a lakása elég nagy két embernek (háromnak is). És ami több ennél, pontosan érti, milyennek kell lennie egy otthonnak. Az, amit a lakásommal kapcsolatosan érzek – menekülés a nagy, gonosz világ elől –, pontosan az, amit Tom biztosítani tudna nekem. Ő sem akar éjszakába nyúló partikat rendezni, és nem szereti az állandó vendégeskedést sem. Semmi mást nem akarunk, csak becsukni a lakásajtót, felvenni egy meleg pulóvert, egy kényelmes házi farmert (vagyis tiszta farmert, nem azt, amit a buszon hordunk) és bezárkózni a magánszféránkba. Az egyetlen kifogásom Tom lakásával kapcsolatban, hogy London délnyugati részén fekszik, mintegy 20 kilométerre onnan, ahol felnőttem. De idilli fekvése van, zöld, lombos városrészben, a Temze kanyarulatában. Néhány hónappal a találkozásunk után Tom (titokban) átalakította számomra az egyik szobáját – ahol a golffelszerelését és a sporteszközeit tartotta – dolgozószobává, frissen kifestette a falakat, új fapadlót készíttetett, és könyvespolcokat szerelt fel. Elég sokáig nem tudtam róla, abba a szobába

általában nem is léptem be, de emlékszem arra a napra, amikor megmutatta nekem… Megálltam az új „dolgozószobám” ajtajában, az ablakokon beáradt a napfény, és én egyszerűen nem találtam szavakat. Ez volt a legromantikusabb gesztus, amivel valaha is találkoztam, mert ezt értem tették. Ez Tom: kitartó, nagyvonalú, kreatív; az írásaimról alkotott véleményét fába és festékbe foglalta. Létrehozott egy helyiséget az otthonában számomra, hogy megvalósíthassam az álmaimat. Szóval két év alatt miért nem költöztem már hozzá? Minden ugyanarra vezethető vissza – a félelemre. Minél hosszabb ideig él valaki egyedül, annál inkább magába zárkózik. Ahogyan a súlygyarapodás, úgy a mással való együttélés is elképzelhetetlen volt számomra. Az anorexia elhagyása és a Tommal való összeköltözés kibogozhatatlanul összekapcsolódott. Amióta találkoztunk, szinte minden héten kért, hogy költözzem hozzá. Emlékszem, egyik este Bécsben, amikor a szálloda felé sétáltunk, így szólt: „Kezdettől fogva ösztönösen egyre jobban magamhoz akartalak láncolni és gondoskodni rólad. Szeretném, ha együtt építenénk fel egy új világot magunknak.” Akkoriban nagyon rémisztőnek találtam ezt az indíttatást, hogy gondoskodjanak rólam, de ma már nagyon is kedvemre van. És még mindig hezitálok. Tom borzasztóan szomorú a kapcsolatunk „részmunkaidős” jellege miatt, a hétköznap estéket külön töltjük, amit ő az elkötelezettség hiányaként értékel bennem. Habár az utazásaink miatt általában több időt töltünk egymással, mint a legtöbb pár, de ez nem ugyanaz, mint megosztani egy otthont. Egy örökkévalóságig tartott, mire megértettem, hogy a vonakodásom, hogy odaköltözzek, Tom számára olybá tűnt, mint egy elutasítás. *** Hogyan ragadtam bele ebbe a magányos életformába? Úgy nőttem fel, hogy állandóan voltak körülöttem emberek, mégpedig az elképzelhető legkaotikusabb állapotok közepette. Ha visszagondolok a gyerekkoromra, arra a hangos, szeretetteljes héttagú családra, csodálkozom, hol romolhatott el minden. De most, sokkal inkább, mint korábban bármikor, itt a bátorság

ideje. Ha előre akarok lépni, ha Tommal otthont és gyereket akarunk, akkor ki kell lépnem a bezártságból. Muszáj megváltoznom. A cikksorozat elkezdése, azután ennek a könyvnek a megírása olyan vállalkozás volt, amely megváltoztatta az életem. Soha nem gondoltam volna, hogy feladom a biztos karrierem a kiadóvállalatnál, és szabadúszó leszek. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek hangosan kimondani az anorexia szót. Soha nem gondoltam volna, hogy képes leszek bevallani, hogy kényszeresen éheztetem magam, hogy az éhezés feldob, és leginkább az elhízástól félek. Soha nem hittem volna, hogy ezeket a félelmeket majd megosztom a partneremmel. Vagy hogy még egyszer képes leszek megbízni valakiben. Soha nem ismertem volna el, hogy elmaradt a menstruációm, és hogy ez igenis érdekel, vagy hogy teljesen eluralkodott rajtam a jövőtől való rettegés. Soha nem gondoltam, hogy még egyszer sajtot vagy csokoládét fogok enni. Sikerült. Túléltem. Kérem, ne nevessenek. Tudom, hogy a sajt és a csokoládé csupán nevetséges apróságok, de az anorexia fényében óriási diadalnak számít. Nevezhetjük nárcizmusnak, neurózisnak, karcsúságbetegségnek; bárminek is nevezzük, ez volt életem legkeményebb csatája. És minden győzelem, bármilyen kicsi is, új erőt ad: a hatalom szikráját, a siker ízét (terrorral vegyítve); de mindenekfelett mélyen belül a tudatot, hogy képes vagyok megtenni. Minden alkalommal, amikor legyőzöm a félelmet, valami lehetetlent viszek véghez, és az anorexia minden alkalommal kicsit gyengébb lesz. *** Jöjjön a következő változás: összeköltözöm Tommal. A függetlenségből az együttélésbe, az én-től a mi-ig. Szerinte nincs jövőnk, ha nem költözöm hozzá. Talán igaza van. Természetesen igaza van. És szülők akarunk lenni. A lelkem mélyén valami azt mondja, addig nem fogok teherbe esni, amíg nem állapodunk meg, vagyis amíg nem élünk egy fedél alatt. Egy gyerekhez ketten kellenek.

Egyik reggel az ágyban fekve azt mondom: „Tom, szeretnék kérdezni tőled valamit.” A hangom remeg. Felém fordítja a fejét, ráteszi a párnám sarkára, és aggódva figyel. „Mi az?” Mély lélegzetet veszek: „Ha még akarod, ha még szeretsz… hozzád költözhetek?” Az arcát elönti a mosoly. Bérelünk egy bútorszállító autót az utolsó szünidei hétfő reggelre, augusztusra. Nem tudok hazudni: meg vagyok dermedve. De a legtöbb félelemhez hasonlóan, amellyel szembe kell néznünk, a várakozás sokkal rosszabb, mint a valóság. Ki tudja, talán még vicces lesz.

15. fejezet GYÓGYULÁS Pontosan tíz hónappal ezelőtt írtam e sorokat: „… határozott célt tűztem ki magam elé – életem legnagyobb kihívását: elhatároztam, hogy a következő év során legyőzöm az anorexiát… Egészséges testsúlyt érek el, hogy ismét termékeny legyek. (Nem borulok ki, ha visszatér a mensesem, hanem ünnepelni fogok.) Ma reggel felkeltem, és azt a jellegzetes, tompa fájdalmat éreztem a hasamban. A fürdőszobába mentem, igen, menstruálok. A kemény munka meghozta gyümölcsét. És ilyen hosszú idő után a testem úgy működik, ahogy kell, annak ellenére, hogy mindent elkövettem, hogy tönkretegyem magam, a sokévnyi ostobaság ellenére is működik. Egy darabig csak üldögéltem a fürdőszoba hideg kövén, elárasztott a megkönnyebbülés – és a hála meg a tisztelet a belsőmben zajló folyamat iránt. Évekig úgy éreztem magam, mintha egy gépezet egyik törött darabja lennék. Most ismét egésznek érzem magam. Olyan sokáig vártam az apró, vörös foltokra, melyek az új kezdetet jelzik. Végre itt van, és nem fogok kiborulni. Éppen időben, készen állok. Az elmúlt tíz évben olyan sokszor elképzeltem ezt a percet. Bármit is mondtam, akárhányszor megígértem a szüleimnek, az orvosaimnak, a terapeutáknak, hogy legyőzöm az anorexiát, hogy megint egészséges leszek, a lelkem mélyén egy részem még mindig beteg akart maradni. Szükségem volt rá, hogy lássák a véznaságom, valami különös módon szükségem volt a fejemben uralkodó káoszra, hogy megmutathassam magam a külvilágnak. A függetlenségemért folytatott harc és mások kizárása az életemből nem volt olyan erős bizonyíték a belső küzdelmemre, mint a nagyon is jól látható

széteséssel megjelenő anorexia. Azt hittem, erős vagyok, és közben olyan gyenge voltam. Nos, akkor most meggyógyultam? Nem, nem egészen. Ha reggelire kapnék egy nagy tányér vajas pirítóst vagy egy tál cukrostejszínes zabkását, semmiképp sem bírnám megenni. Egyetlen falatot sem. De a saját különös módomon (joghurttal, brokkolival, eperrel és müzlivel) elég nagy haladást értem el, hogy eljuthassak idáig. A dolgok végre elindultak; menstruálok, a testem elkezdett meggyógyulni. Ami most leginkább meglep, hogy milyen boldog vagyok: nem félek, nem vagyok kövér, csak izgatott. Nőiesnek érzem magam! Még csak reggel 6 óra van, de már teljesen ébren vagyok. Eresztek magamnak egy rózsaolajas forró fürdőt, és sokáig lubickolok. Ha most megkérdezik, mennyi a súlyom: nem tudom, és nem is érdekel. Képzeljék el: nem érdekel. A lehetőségek végtelen tárháza nyílt meg előttem éppen most, és már majdnem elhiszem, hogy erősebb vagyok az anorexiánál… Természetesen ez csak átmeneti eufória (a szorongás elég hamar visszatér), de egyáltalán nem vagyok hozzászokva a béke és elégedettség érzéséhez. A vizsgálat előtti izgatottság, a súlytáblázatok, most mind-mind jelentéktelenné váltak: a testem – ezzel a reggeli kis jelenettel – mindent elmond, amit tudnom kell. Magam köré csavarok egy törülközőt, és felmegyek, visszakucorodom az ágyba, frissen, tisztán. Tom megfordul, álmosan kinyitja a szemét, és mosolyog. „Minden rendben van, Em?” Igen. Minden rendben van. Nagyon is. *** A múlt heti mensesem volt a fizikai jele az anorexia végének (vagy talán a vég kezdetének), de a lelki gyógyulás még folyamatban van. Amint azt megjósoltam, a félelem kezd visszalopózni, de tudatában vagyok. Most én irányítok. Tudom, mit érzek – „újra menstruálsz, tehát kövér vagy” – de tudom, hogy ez nem igaz. Már értem, honnan jön ez a szorongás, és megpróbálok bátran szembenézni vele.

És ez a különbség a mostani gyógyulásom és az eddigi elbukott kísérleteim között: nem estem pánikba, amikor újra elkezdtem menstruálni. Nem hagytam abba azonnal az evést. Nem gondoltam meg magam; nem akartam ismét lefogyni. Elismerem, óriási káosz van a fejemben, nagyon sok mindenen kell majd dolgoznom még a következő hónapokban. De többé már nem a betegség határozza meg az életem. Emlékszem, hogy éreztem magam a kórházban múlt hónapban, mikor az ultrahangos orvos azt mondta, minden normális. Most tényleg normális akarok lenni! Nem kövér, nem sovány – csak egészséges, aktív és elégedett. Elégedett az étellel, önmagammal, és azzal, hogy elfogadom: szeretnek. Ez a történet ezért szól a szeretetről és a gyógyulásról. Nem a szerelem volt a válasz – volt itt mélység és magasság, és még mindig nem vagyunk kinn az erdőből. Nem Tom gyógyított meg: senki nem tud egy anorexiást meggyógyítani. Azzal együtt is, hogy ő és még sokan mások támogattak ebben, de a munka dandárját nekem kellett elvégeznem; amikor azt mondom, hogy minden egyes falat valóságos agónia volt számomra, akkor az úgyis van. De jelentős lépés volt, hogy végre felnőjek, hogy megértsem a démonaimat, hogy elvágjam a múlt fájdalmas kötelékeit, és hogy találjak valakit, akivel együtt akarok lenni, akit szeretni akarok, akivel gyermeket tervezünk. Dr. Robinson mindig azt mondja: a test léte sohasem fekete vagy fehér. Nos, az élet sem az. Nem fekete és fehér, hanem egy csomó kompromisszum, a legsötétebb kétségbeesés és a legtisztább, legvakítóbb pillanatok váltakozása, és eközben jelen van benne a szivárvány valamennyi színe. Végül pedig az, hogy teljesen szerethessek valakit, az anorexia csapdájában lehetetlennek tűnt, és ez sokkal fontosabb volt számomra. Elképzelhetetlenül rémisztő az irányítás feladása, de van ellentételezése. Nem hazudok: hatalmas nyomás nehezedett rám. Sokan tudják, mit jelent egy kapcsolatban, ha az ember a teherbe eséssel próbálkozik. Az egyik pillanatban egy pár még gondtalanul élvezi egymás társaságát, azután azt érzik, hogy egy gyerek még boldogabbá tehetné őket. Önmagában ez egy romantikus elhatározás – emlékszem, hogyan éreztem, amikor Tommal először beszélgettünk a családalapításról –, de megváltoztatja a dolgokat. A

romantikus együttlét nemzéssé válik (vagy ahogy a nők a neten mondják: SZÜ = Szándékos Üzekedés), és elkerülhetetlenül nő a nyomás. Nem feltétlenül rombolja le a kapcsolatot – még mindig maradhatunk spontánok –, de dinamikus változásokat hoz. Ha elhatározza az ember, hogy gyermeket akar, akkor a legjobb esetben ez egy borzongató, intim vállalkozás, a legrosszabb esetben viszont lélekölő rutinná válhat. És természetesen, ha valami probléma adódik a fogamzással, akkor a „problémás” fél mindig felelősnek érzi magát, akkor is, ha Tom biztosít róla, hogy ez nem így van. Akkoriban csődtömegnek éreztem magam: nem menstruálok, szunnyadnak a petefészkeim, teljesen alkalmatlan vagyok. Visszavetem, cserbenhagyom magunkat. Azután itt van az életkori probléma. 33 évesen még nem vagyok az utolsó perc utolsó másodpercében, de nehéz figyelmen kívül hagyni a szörnyű figyelmeztetéseket, hogy a nők termékenysége alábbhagy a harmincas éveik közepén, hogy a modern nők túl sokáig várnak. Sok barátom azt mondta, még évekig nem kell aggódnom, manapság a nők egyre később szülnek. A nők termékenysége öröklődő tulajdonság, és a mi családunkban biztató jelei vannak – anyámnak öt gyereke van, a nővéremnek már három, és egyiküknek sem voltak problémái a fogamzással. Nem estem pánikba – nos, megpróbálok nem pánikba esni –, de sokat gondolok erre. Az az igazság, az idő nagyon gyorsan szalad. Ahogy egy férfi olvasóm keményen emlékeztetett rá: „maguknak harmincasoknak már nem sok idejük van gondolkodni”. A gyerekért tett erőfeszítéseim és a biológiai órám ketyegése mellett egy másik nyomás is nehezedik rám, amelyet én magam vállaltam fel: hogy nyilvánosan fogom legyőzni az anorexiát, hogy megosztom ezt az utazást, mégpedig előre meghatározott időn belül. A pszichológus néhány hónapja így vélekedett: „Némiképp aggódom emiatt a reality-újságírás miatt, mivel a nyilvánosság figyelme nyomást gyakorolhat az egyénre.” Úgy értékelem, hogy kísérletezem magammal, és eddig minden rendben van. A nyilvános szereplés többféle áldást is hozott: célt adott nekem, egyfajta keretbe foglalta a törekvéseim, és okot adott arra, hogy meg akarjak gyógyulni. Akárhányszor mohónak éreztem magam, vagy a fogyás fenyegetett, bátorságot adott nekem, hogy azt mondhassam: „Nem,

Emma, okod van rá, hogy ezt tedd. Nyilvános ígértet tettél, és azt be kell tartanod.” De az néha nagyon nehéz volt, hogy írjak is erről. A válaszok többsége kedves, vidám és támogató volt. Kitűnő tanácsokat kaptam, és sokféle emberrel ismerkedtem meg, akikkel még mindig levelező viszonyban vagyok. Nagyon sok anorexiás írta nekem, hogy őket is gyógyulásra késztettem, és hihetetlenül jóleső érzés számomra, hogy segíthetek másoknak. Akkor miért éppen a nyers kritika az, amit nem tudok feldolgozni? Miért emlékszem arra az asszonyra, aki narcisztikusnak nevezett, arra a férfira, aki azt mondta: gyógyítsam meg saját magam, azokra a haragos e-mailekre, amelyek felhívták a figyelmemet, hogy rengeteg ember hal meg rákban vagy az éhségtől, úgyhogy ne legyek ilyen önző, és segítsek inkább másoknak? Múlt héten kaptam egy levelet, amelyben tájékoztattak, hogy nem állok készen egy gyerekre, soha nem leszek anya, és Isten mentse meg a gyerekemet, ha egyszer mégis lenne. Ez a levél sokkal jobban megbántott, mint ahogy szavakba tudnám önteni. Ha valaki a média nyilvánossága előtt őszintének bizonyul, az emberek azt hiszik, semmivel nem lehet megbántani. Az azonnali, névtelen válaszadás korát éljük, minden tele van onlinetrollokkal, gyűlölködő levelekkel, kicsinyes cybermocskolódással. Mindenkinek megvan a saját véleménye, főleg ha anorexiáról vagy mások testsúlyáról van szó. Még ha a nyers válaszok belém is szúrnak, akkor is igyekszem, hogy ne vegyem túlságosan a szívemre. Ma reggel, miközben a nyomásról elmélkedtem, kaptam egy újabb levelet. Egy hölgy írta, aki a negyvenes évei elején jár, és ő is szeretne gyereket. Ha az ember teherbe szeretne esni, az már önmagában is elég stresszes. Az elmúlt két évben gyakran voltam lehangolt, de amikor megérkezett a mensesem, főleg, ha még késett is egy kicsit, tele lettem reménnyel. És aztán ott volt a féltékenység utálatos érzése, ha másvalaki terhes lett… Hogy ezeket az érzéseket az ember egyidejűleg még az anorexiából való felgyógyulással is tetézze – az maga lehet a pokol!

Maga a pokol, igaz. És talán rosszul kezeltem a dolgot, túl sokat vettem magamra, az összes problémámat egyszerre próbáltam megoldani, azonnali eredményeket akartam, és mindent tökéletesen akartam csinálni (mint minden anorexiás). A sürgős egészségügyi prioritás, az anorexiából való kigyógyulás teljesen összekeveredett a gyerekvállalás dologgal, a párkapcsolattal, a függetlenség kérdésével. Bizonyos szempontból ezek mind önálló problémák – és ideális esetben mindegyikkel külön-külön foglalkoznék – de a valóság nem ilyen egyszerű. Azután itt van Tom meg én: egy olyan kapcsolat, amely pillanatnyilag meglehetősen konfliktussal teli. Mindketten magányos lelkek vagyunk, leginkább a saját társaságunkhoz szoktunk – Tom a végtelen utazásaival a Föld körül, én meg a magam furcsa harcaival. Az elmúlt néhány év nagyon boldog volt, ugyanakkor nagyon ingatag is. Azt hittem, a féltékenység a hízelgés egyik formája, vagyis minél féltékenyebb valaki, annál jobban szeret, de most már tudom, hogy ez az egyik legmaróbb, legértelmetlenebb és legrombolóbb érzés. A féltékenység a bizalom hiányát jelzi, nem szeretetet jelent, és a paranoia, a titok és a bizonytalanság melegágya. Senki sem tökéletes, és nem akarom azt állítani, hogy a mi kapcsolatunk az lenne. Tom és én imádjuk és kínozzuk egymást, nagyjából fele-fele arányban. Ráadásul, amikor most próbaképpen összeköltözünk, egyúttal próbálok teherbe esni és legyőzni egy mentális betegséget, aminek valójában semmi köze nincs, és mégis sok köze van a terhességhez, a párkapcsolathoz, a gyerekekhez és a szeretethez. Nem egyszerű. Néha az életben minden egyszerre történik velünk: a jó és a rossz, a szerelem és a veszekedés, minden egyszerre zúdul ránk. *** Azt hiszem, érdemes megemlíteni a gondokat, mivel ezek adják a történet hátterét. Talán megmagyarázzák, miért nem tudom követni azt a tanácsot, amitől kaptam valakitől: „Csak lazulj el, hagyd a testedre a gyógyulást, figyelj oda a testedre, etesd, ez a pihenés ideje.” Az anyasághoz vezető út számomra sem nehezebb, mint a többi nőnek, csak más. Ismerek olyan párokat, akiknek a meddőségét nem lehetett

orvosilag magyarázni, évekig próbálkoztak a gyerekkel, rendkívüli anyagi, érzelmi és fizikai terhet vállaltak érte. Amikor egy nőnek ciszták vannak a petefészkében, vagy a párjuk alacsony spermiumszámmal küszködik, vagy egyszerűen csak nem találja meg a megfelelő partnert a megfelelő időben, akkor tisztában vagyok vele, hogy a saját helyzetem meglehetősen mondvacsinált. „Maga nem meddő, csak alultáplált” – az orvosomnak ez volt a legreményteljesebb, de egyben legfrusztrálóbb mondata. És bűnösnek éreztem magam, amiért ilyen sok gondot okoztam másoknak, és ennyit ártottam magamnak. De elkezdtem fejlődni, és azt hiszem, ez bizonyos erőt mutat. Annak ellenére, amit a vézna alakomról és az önutálatról mondtam, bizonyos szinten igenis hittem magamban, és akkor is folytattam, amikor minden reménytelennek tűnt. Nem estem teherbe, de eddig nem is igazán volt rá esélyem. Most újra menstruálok, úgyhogy végre valóban elkezdhetünk próbálkozni. Ma reggel elbicikliztem a drogériába, és vettem három csomagot a legdrágább, fogamzást elősegítő étrendkiegészítőből – ajándék saját magamnak! Hülyének éreztem magam, mintha loptam volna, vagy mint amikor egy tini srác óvszert vesz, de a pénztáros nem tett megjegyzést. Természetesen hónapok óta szedek már folsavat, csak a biztonság kedvéért, de ez a készítmény igazán nyerő: Mum-to-Be-nek hívják, és egy nő látható rajta, amint hatalmas hasára helyezi a kezét. Készen áll egy nő a terhesség fizikai változásaira, mielőtt tényleg teherbe esik? Annak az óriási feldagadt pocaknak a képe teljesen kiborít. *** „Nem a dolgok: mi magunk változunk.” Henry David Thoreau Sosem hittem, hogy megváltozom. Tizenkilenc éves korom óta az éhezésnek szenteltem az életemet. A büntetésnek egy kellemetlen, romboló és értelmetlen formája. Igaza volt annak a pszichológusnak, aki az anorexiát önpusztítónak nevezte. Most először összpontosítok a növekedésemre. Igen,

megnőttem, több teret foglalok el a fizikai világban. Nemcsak azért, mert több mint hat kilóval nyomok többet, mint a könyv megírásának kezdetén, hanem mert 2,5 cm-rel magasabb is vagyok. Nem igazán értem ennek az okát, de így igaz, magasabb vagyok – és ismerek olyan anorexiásokat, akiknek egy számmal nőtt a cipőméretük, amikor meggyógyultak. Talán azért van így, mert minden arányosan nagyobb lesz, ha az ember súlya is gyarapszik. Ahogy dr. Robinson mondta évekkel ezelőtt: „Ez csak egy része magának.” És fittebb vagyok, nem kövérebb: az elmúlt napokban keresztülbicikliztem az egész várost, és a testem erősebbnek, nem pedig kimerültnek érzi magát. A testsúlygyarapodás nem fájdalommentes, de valamiféle elégedettséggel tölt el a tudat, hogy több lettem. Most fontos a táplálkozás, nekem is, a gyereknek is. Mintha az elmúlt tizennégy évben egyszerűen megtagadtam volna azt a tényt, hogy nekem is vannak szükségleteim és étvágyam, éppúgy, mint mindenki másnak. Hosszú folyamat volt ez a fizikai létem, a testemtől való elvonatkoztatás ellen folytatott harc. Talán reménytelenül „újhullámosnak” hangzik, de most éppen megpróbálom magam visszaszuszakolni ebbe a testbe, megpróbálok a testemben élni és táplálni azt. Megtanulok a testemmel élni, és nem csak egy burokba zárt érzelmi káoszt érezni. A testem nem egy rajtam kívülálló valami, hanem én magam vagyok. Az elmúlt egy évben a nagyvilágban nem sok változás történt a nők és a női test megítélésében; vagy ha mégis, akkor csak annyi, hogy nagyobb lett a nyomás. A Daily Mail mai számában ezt írják: Egy fiatal lányok számára készült, anorexiát favorizáló, „Semmi sem olyan jóízű, mint a soványság” feliratú pólót tiltott be a reklámfelügyelet. A kijelentés, melyet ellentmondásos módon Kate Moss népszerűsített, az evészavarok elterjedését bátorítja. Daily Mail, 2011. augusztus 10. Ezek a sorok visszavisznek az utazásom kezdetére, egy évvel korábbra; csak én változtam meg, nem a társadalom. Növekszik a celebkultúra általános istenítése, virágzik a kozmetikai ipar, folytatódik az imázsépítés, burjánzanak

a veszélyes, evészavarokhoz vezető diéták, a test torzulása és az önutálat zsinórmértékké vált. Csak múlt héten történt, hogy a média azzal sokkolta az embereket, hogy egy ötéves kislányt anorexia miatt kezelnek egy kórházban. A Daily Mail ezt írta: „sokkoló illusztráció arról, milyen korán kialakulhat a testképzavar”, és úgy kommentálta, hogy „napjaink »a-külső-a-meghatározó« társadalmában még a legapróbb lánykák is szembesülnek a médiában megjelenő képekkel, amelyek azt sugallják, hogy a soványság maga a tökély.” (2011. augusztus 1.) A média minden nyáron megjelentet hasonló rémtörténeteket – de ezeket abban az összefüggésben kell látnunk, hogy az Egyesült Királyságban az elmúlt három évben az 5-7 éves korú gyerekek közül 98 részesült kezelésben evészavarok miatt (Daily Mail, 2011. szeptember 9.). Ez tragédia az érintett családoknak, de a teljes 62 milliós népességhez képest elenyészően csekély szám, és az anorexián kívül más okok is léteznek, amiért egy kisgyereknek problémája lehet az evéssel. Számomra sokkal aggasztóbb jelenség a gyerekkori kövérség terjedése; az előrejelzések szerint, ha így folytatjuk, 2050-re a mai gyerekek 90%-a túlsúlyos vagy elhízott lesz. Az Egyesült Királyságban most sokkal, de sokkal több morbid módon elhízott gyerek van, mint amennyi alultáplált, és nem szabad elfeledkeznünk arról, hogy a gyerekkori elhízás legalább olyan hosszú távú egészségügyi problémákhoz vezethet, mint az alultápláltság. A tizenegy éves elhízott gyerekek 70%-ából elhízott fiatal felnőtt lesz. Mindazonáltal úgy tűnik, hogy egy nagyon sovány gyerek látványa sokkal jobban elborzaszt minket, mint egy nagyon kövér gyereké; mintha a túltápláltság elfogadhatóbb lenne számunkra, mint az éhezés. Miközben a társadalom a rossz irányba halad, addig úgy tűnik, a tudomány jó irányt vett. Az evészavarokról szóló pontatlan médiaszenzációk mellett néhány érdekes kutatás is elindult. Pár nappal ezelőtt küldtek nekem egy másolatot a Ravello Profilból, amely egy nemzetközi neuropszichológiai teszt, és az evészavaros emberek kognitív képességeit vizsgálja. A Ravellokutatók felfedeztek az agyban egy olyan specifikus kémiai összetevőt, amely genetikailag predesztinálhat az anorexiára. Az evészavarosok agyi aktivitásának és agyműködésének vizsgálatakor úgy találták, hogy az anorexia egy „diagnosztizálható betegség, és nem egy viselkedési forma”.

Más szavakkal az anorexiás nem okolható, sem a szülők, sem a média. A korábbi kutatások is kimutatták már az anorexiások és a nem anorexiások közötti neurológiai különbségeket, továbbá a valószínűsíthető öröklődést. Johnson azt állítja, hogy „az anorexia a skizofréniához hasonlóan genetikai betegség… akinek előfordul a rokonságában anorexiás, tizenkétszer nagyobb eséllyel betegedhet meg”. Ez a kutatás, habár nem túl meggyőző, de igenis fontos. Túl hosszú volt az az idő, amikor az evészavarokat nem vették komolyan, és úgy vélték, nem szükséges kezelni és gyógyítani. Gyakran csak hóbortos diétának vagy evésfüggőségnek értékelték; önző, bolondos, női dolognak. Csak a statisztikákat tudom ismételgetni: az anorexiások 20%-a belehal ebbe az állapotba. Ha ez nem komoly, akkor mi az, ami igen? Kétségkívül több megértést kívánna ez a bonyolult betegség. Ami engem illet, vajon ezek a felfedezések jelentenek számomra valami különbséget? Megkönnyebbülés, hogy ez a „tudat alatti hibás agyműködés” nem az én hibám? Vajon ezek a neurológiai felfedezések figyelmeztetnek, talán igazolva érzem magam? Segít mindazt visszaadni, amit az elmúlt tizennégy évben elpocsékoltam és elvesztettem? Különös, de nem igazán. Mindig is éreztem, hogy valami nem működik megfelelően a fejemben. Most már tudom, hogy nem fogok megőrülni, az anorexia valóban egy agyműködési rendellenesség. Soha nem értettem, hogy a többi nő miért képes arra, hogy diétázzon és sportoljon úgy, hogy közben nem válik anorexiássá, miközben én meg az lettem. És akkor kiderül, hogy igenis van valami oka. Nem érzem úgy, hogy a közeljövőben megtalálják az anorexia csodálatos ellenszerét. De az őszinteség hatalmas fegyvert jelent ennek az állapotnak a leküzdésében, és tudom, hogy sok embernek segítettem – apáknak és lányaiknak, testvéreknek, még felnőtt pároknak is – abban, hogy megejtsék végre az első beszélgetést. Egy harmincas évei elején járó beteg egy evészavarokra szakosodott klinikáról írt nekem nemrég. Csak nemrég mentem férjhez, és kétségbeesetten próbálkozom a teherbe eséssel. Az elmúlt hat hónapban vészesen csökkent a súlyom, és most első

ízben kértem szakszerű segítséget egy kórházban. Ezalatt a férjem végig mellettem állt, és próbálta megérteni ennek a betegségnek a lényegét. Az ön cikke sok szempontból segített neki ebben… A végén így ír: És ha ön rábukkan a titokra, akkor kérem, ne tartsa meg magának, pusztán önző okokból. Persze, nincs semmi titkom. Most, hogy újra menstruálok, hogy a testtömegindexem normális, hogy gyarapodott a testsúlyom, meggyógyultam végre? Nem, még nem. De az, hogy írtam az anorexiáról, eltüntette a félelmeim egy részét. *** De még maradt néhány félelem: félelem az ételtől, a változásoktól, az elkötelezettségtől, a szerelemtől és a kötelezettségvállalástól; és leginkább: a félelem attól, hogy az anorexia nélkül éljek. Bármilyen illogikusan is hangzik, de olyasminek mondok búcsút, ami hatalmas mértékben része volt az életemnek. Tizennégy éve az egész életem e körül az evészavar körül forgott. Még mindig beleborzongok az anorexia megnevezésbe, de nem tagadhatom, hogy része a személyiségemnek. Veszteségérzetem van. Mielőtt elhagyom, megpróbálom megérteni, hogy mit jelentett számomra. Mi volt az anorexia jelentősége, milyen betegség az, ami felnőtt életemnek majdnem a felét kitöltötte? Attól eltekintve, hogy az anorexia annyi mindent tönkretett, volt-e valami célja? Nem kétséges, hogy szakmailag nagyon visszatartott – rengeteg karrierlehetőséget kihagytam, mert képtelen voltam beilleszkedni az étkezéssel járó eseményekbe –, és érzelmileg is károsodtam, számtalan emberi kapcsolatot eltékozoltam. Az anorexia járulékos rombolása kiszámíthatatlan: megöli az intimitást, az őszinteséget, a lelki békét. De vannak-e pozitívumai?

Azt hiszem, vannak. Más ember vagyok, mint amilyen az anorexia előtt voltam. Azelőtt az életemet egy aranykalitkában éltem; hajlamos voltam rá, hogy az egészséget, a jó szerencsémet, még a többi embert is magától értetődőnek fogjam fel. Az anorexia után most nyugodtabb vagyok, és sokkal megfontoltabb; megtanultam, mit jelent egyedül lenni, szomorkodni, félni. Előtte rengeteg ember volt körülöttem, társaságkedvelő, élénk és néha könnyelmű voltam. Most kevesebb barátom van, de ők sokkal közelebb állnak hozzám. A betegség sebezhetőbbé, de egyben ellenállóbbá is tett. Az anorexia a sötét oldalra juttatott. És ha valaki – akár depresszió, rákos betegség, válás, stroke, erőszakos tettek, sérelmek, gyász, szenvedés vagy valamilyen trauma miatt – eljutott ide, akkor az ember hajlamos rá, hogy megújult kíváncsisággal nézzen körül abban a világban, amelyet majdnem elvesztett. Könnyű azt mondani, hogy azok az emberek, akik már szenvedtek, kedvesebbek és jobbak lettek, de úgy találtam, ez valóban igaz. Így tehát az anorexia nem volt értelmetlen. Nem akarom azt hinni, hogy elvesztegettem az elmúlt tizennégy évet. Soha nem volt igazán idegösszeomlásom, de a fokozatos fizikai leépülés rákényszerített arra, hogy megálljak, magamba nézzek, és elismerjem, hogy harcolok, hogy magányos vagyok, és végül, hogy segítséget kérjek. A támogatásnak és a kedvességnek olyan mély óceánjára leltem a hozzám közel állóknál és teljesen idegeneknél is, amelynek létezéséről soha nem volt tudomásom. Újfajta tisztelet ébredt bennem a saját testem iránt, és elkezdtem felfogni, hogy üzemanyagra és törődésre van szüksége ahhoz, hogy rendesen tudjon működni. Az elmúlt hónapokban pedig, a gyógyulás lassú útján, megtanultam türelmesnek lenni. Képes vagyok megkülönböztetni a fontos dolgokat – család, szeretet, egészség – a nem fontosaktól – ambíció, siker, megjelenés – úgy, ahogy azelőtt soha nem tudtam. Az életben semmi sem haszontalan, minden tapasztalatot ad. A mentális betegség is. Az anorexia a legkülönösebb módon hozott ismét kapcsolatba önmagammal. Nem tudom megmondani, vajon azt az utat választottam volna-e, amelyen jártam, de azt tudom, hogy végül oda jutottam, ahová el kellett jutnom. Emlékszem, apám gyakran idézte nekünk Leonard Woolf

egyik mondását: „Nem az érkezés, hanem az utazás számít.” Gyerekként nem értettem, de most lassan kezdem felfogni.

16. fejezet MINT AMIKOR EGY AJTÓ BEZÁRUL… Napfelkelte Londonban egy kora őszi reggelen. Visszagondolok arra a másik pirkadatra, amikor a hóban sétáltam, iszogattam a kávémat, és azt az első, emlékezetes Kit Katet eszegettem. Kevesebb, mint egy év múlt el, de úgy tűnik, mintha egy másik életben történt volna. Az erkélyen állok rövidnadrágban, rózsaszín papucsban és fehér pólóban, és kávét iszom. Néhány órája ébredtem, lezuhanyoztam, és becsomagoltam az utolsó dobozt is. Most arra várok, hogy Tom megérkezzen a bútorszállítóval. Félek? Izgulok? Igen és nem, és mindkettő. De ez rendben van így. Kezdem látni, hogy az élet nem csak fekete és fehér: lehet jó és rossz, tökéletes és tökéletlen, boldog és szomorú, és mindez egy időben. Kezdem megérteni, hogy a legtöbb ember ugyanúgy érez, mint én. Mindenkinek vannak jó és rossz napjai, olyan pillanatok, amikor elégedettek vagyunk, és olyanok, amikor úgy érezzük, mindent elrontottunk, vannak zátonyra futott kapcsolataink és szégyellni való titkaink. Egyikünknek sincs az élethez használati utasítása, hogyan érezzünk, kit szeressünk, mit tegyünk legközelebb. Majd egy napon, egyszer megpróbálok készíteni egyet. Mostanában sokat beszélnek arról, hogy felcserélődtek az évszakok – ebben az évben valóban különös volt az időjárás. A tél egészen márciusig elhúzódott, azután a nyár hirtelen, már tavasszal beköszöntött. Az április forró volt és száraz, az augusztus esős és hűvös, és úgy éreztem, összekeveredtek az évszakok. Az erkélyen állok, és megérintem a bal kezemen lévő karkötőt, és mosolygok. „Minden rendben lesz, minden rendben lesz…” A karkötő teljesen váratlanul múlt héten jelent meg az életemben. Egy hosszú, írással eltöltött nap után mentem haza a British Libraryből, és egy meglepetést találtam otthon. Egy kis csomagocska lógott az ajtókilincsen, és

sem a kézírást, sem az irányítószámot nem ismertem fel. Kíváncsi voltam, kinyitottam, és egy rózsaszín selyembe csomagolt karkötőt találtam benne. A karkötő mellett egy Times-olvasó levelét találtam: Habár soha nem voltam anorexiás, de vannak más szenvedélybetegségeim, úgyhogy pontosan tudom, min megy keresztül. Szeretek ékszereket készíteni, és az általam használt gyöngyök némelyikének gyógyító tulajdonságai vannak. A hölgy elmagyarázta, hogy ez a gyógyító erő akár valódi, akár hókuszpókusz, de csakis akkor segít, ha az ember hisz benne. Erre gondolva, készítettem magának egy karkötőt. Olyan köveket választottam, melyek a terméketlenséggel, a stresszel, a szorongással, a kényszeres dolgokkal és az álmatlansággal függenek össze, amelyek az ön legfőbb problémái. Telitalálat volt! A fény felé tartottam a karkötőt, megérintettem a fonott aranyláncot, a finom gyöngyöket, a fénylő köveket. Tökéletesen illik hozzám, mintha csak egyenesen nekem találták volna ki. Igaz, nekem találták ki. Van benne gyöngyház, ami megnyugtat, és elűzi a szorongást, arany az energia, a bátorság és pozitív hozzáállás erősítésére. A következő a jáde, amely érzelmi kiegyensúlyozottságot és békét teremt, azután jön az unakit, ami az újjászületéssel és a termékenységgel függ össze. Az achát egyensúlyt és harmóniát teremt a testemben, meggyógyítja a gyomrot és a méhet, a hematit segít legyőzni a függőséget, és erősíti az akaraterőt. A karkötő utolsó, és egyben legcsinosabb darabja, a rózsakvarc védi az anyát és gyermekét, megtisztítja és nyitottá teszi a szívet önmagunk elfogadására. Vajon tényleg lehet egy karkötőnek gyógyító ereje? Valami arra ösztökél, hogy állandóan hordjam. Ott, az erkélyen állva és kávézgatva habozom, halasztgatom az elkerülhetetlent. A lakásom teljesen felismerhetetlen: a ruháim csinosan összehajtogatva a bőröndben pihennek, a könyveim hatalmas

kartondobozokba csomagolva állnak, az irataim rekeszekben, dossziékban, a cipőket szemeteszsákokba hajigáltam. A könyvespolcok csupaszok, a ruhásszekrények kopárak, a hűtőszekrény üres (még a szokott állapothoz képest is). Egy kicsit minden porosnak és szomorúnak tűnik. Tom egy órán belül itt lesz. Félőrülten rohangál Dél-Londonban, hogy előkészítse számomra a lakást. Akármikor beszéltünk, éppen mindig valamilyen munka közepén tartott: egy ronda, öreg díványt szedett szét, hogy lecipelje a szemetesbe, kazettákkal és videókkal telepakolt dobozokat szortírozott, a fürdőszobát szedte darabokra, hogy beépítsen egy új zuhanyfülkét, aminek az ajtaja nem marad a kezemben. Felszabadított nekem néhány polcot a tetőtérben, a ruhásszekrények felét átrendezte, hogy helyet csináljon a ruháimnak, és még az elemet is kicserélte a füstjelzőkben. Az elmúlt néhány hétben furcsa párost alkottunk, utaztunk, szállodák közt ingáztunk, morogtam az utolsó fejezetek miatt, közben próbáltam felszámolni a lakásomat, Tom pedig iratszekrényeket barkácsolt, és összekente magát tapétaragasztóval. Múlt hétvégén pedig végre megtaláltuk az íróasztalt. Ez nem egy akármilyen asztal: két éve kerestük éppen ezt az íróasztalt. Miközben a Cincester közeli szállodát látogattunk meg, délután behajtottunk a városkába, és véletlenül betértünk egy régiségkereskedésbe. Egyike volt a labirintusszerű üzleteknek, amelyek állandóan terjeszkednek, a helyiségek dugig vannak mindenfélével, az udvarok és a körfolyosók tele vannak pakolva öreg könyvekkel, kazettákkal, fotelokkal, asztalokkal – és a padláson, egy szeles lépcsőházban megtaláltuk az íróasztalt. Mindketten rögtön tudtuk: öreg fából készült, de nem túl öreg, bal oldalon három fiókja van, klasszikus íróasztal, elegáns, de elég nagy ahhoz, hogy elférjen rajta egy számítógép, egy halom papír és egy csésze kávé – épp tökéletes a munkámhoz. Tom és az eladó perceken belül lehozták a keskeny lépcsőn, miközben én az autóban vártam. Éppen befért a kocsiba, és másnap visszamentünk Londonba, a falábak ott meredeztek közöttünk. Szóval most van egy íróasztalom is, ami engem vár az új dolgozószobámban. És még itt van az a romhalmaz, amit a lakásban hagyok. Bármin is mentem keresztül – és az utolsó négy év életem legmagányosabb

éve volt –, akkor is boldog voltam itt. Elégedett voltam, a sajátom volt, és biztonságos. Hosszú órákat töltöttem itt az ágyban olvasva, nyakig merülve a fürdővízben, a padlón fekve telefonálgatva. Itt hagytam abba a dohányzást, számos cikket írtam a reggelizőasztal melletti magas széken. Az erkélyen napoztam, alkalmanként családi vacsorákat is rendeztem, habár soha nem főztem olyasmit, amit vendégváró ételnek nevezhetnék. Egy forró nyáron át szakadt rólam a víz, miközben a létrán állva festettem a mennyezetet és a falakat; egy új konyhára spóroltam, ami még mindig eredeti állapotában van. Több száz éjszakát töltöttem ebben a hálószobában. Nem tartozom azok közé, akik képesek könnyedén odébbállni. A lakásom a részemmé vált. De még ha most szomorú is vagyok, a múlt és a jövő között hánykolódom, akkor is tudom, itt az idő. A Prédikátor könyvének egyik jól ismert szakasza jut eszembe – azért emlékszem rá, mert ezt olvastam fel a nagymamám temetésén: „Mindennek rendelt ideje van, és ideje van az ég alatt minden akaratnak. Ideje van a születésnek, és ideje a meghalásnak. … Ideje van a sírásnak, és ideje a nevetésnek; ideje a jajgatásnak, és ideje a szökdelésnek.”{3} *** És most ideje van a változásnak. Még mindig nem értettem meg az anorexiát, és még nem vagyok biztos benne, mit is jelent a „gyógyulás”. És nem tudom azt sem, túl vagyok-e már rajta. De egy kicsivel már jobban értem magam. Például a félelem, amit a költözés miatt érzek, természetes, normális. Nem Tom miatt van, hanem magam miatt. A személyiség változása rémisztő, de nem lehetetlen. Mint az első falat Kit Kat, mint amikor valaki útkereszteződésnél áll, most nekem is választanom kell. Bátran nekivághatok az ismeretlennek, vagy kiszállhatok, és ragaszkodhatom a jól ismert dolgokhoz, és elveszíthetek mindent: Tomot, az esélyt a gyerekre, a házasságra, a boldogságra. Testem minden egyes porcikája retteg ettől a lépéstől, de akkor is megteszem. Egy ideje már olyan stratégiákon gondolkodom, amelyek elviselhetővé teszik majd számomra a nehéz időket, és összeírtam magamnak egy listát: Rádió 4, olvasás, írás, úszás,

beszélgetések anyámmal, találkozások a családommal, rengeteg zöldség- és gyümölcsevés, tejivás. Egyszerű, hatékony taktikák, amelyek segítenek megőrzni az egészségem, és mindegyiket Tommal együtt csinálhatom. A félelmeim közepette szárnyakat kapok az izgatottságtól. Együtt fogok élni a párommal. Tényleg így lesz. A nap már magasra emelkedett a szemközti ház fölé, megmelengeti az arcomat és a karomat. Úgy tűnik, még egy gyönyörű őszi napunk lesz. Ahogy felveszem a kávéscsészét, és bemegyek, hallom, hogy kerekek csikorognak a ház előtt, az úton. Kihajolok az erkélyről, és Tomot látom, egy csokor fehér virággal integet a bútorszállító ablakából. A szívem erősen dobog. Igen, ideje, hogy útra keljek.

{1}

Samuel Beckett: Előre vaknyugatnak (Takács Ferenc fordítása).

{2}

Hárs Ernő fordítása.

{3}

Károli Gáspár fordítása.

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS A könyv megírásában nagyon sok ember segített vagy adott tanácsot. Külön köszönettel tartozom a következő személyeknek: Az ügynökömnek, Sarah Suchnak, az elmúlt években nyújtott támogatásáért és irányításáért. A Summersdale Kiadó összes munkatársának, de különösen Ellynek, Alastairnek, Suzanne-nak és Nickynek a könyvön végzett kemény munkájukért. Köszönöm Justine Gore-Smithnek a szerkesztői munkát, Abigail McMahonnak a lektori munkát, Robert Smithnek pedig a csodálatos borítót. Külön köszönet jár a Summersdale szerkesztőinek, Jennifer Barclay-nek és Abbie Headonnak a türelmükért, az észrevételekért és a barátságukért. Köszönöm a The Times olvasóinak az elmúlt tizenkét hónapban írt leveleket és e-maileket. Néha negatív, de általában pozitív hozzáállásuk jelentős mértékben hozzájárult a gyógyulásomhoz. Könnyű elolvasni valamit, azután nem válaszolni rá, úgyhogy köszönet mindenkinek, aki írt nekem, megosztotta velem a tapasztalatait, és tanácsokkal látott el. Nagylelkű, gondolatébresztő üzeneteik mindig továbblendítettek. Akiknek a legtöbbet köszönhetek: Hannah Joels, Raelene Sheppard, Trina Beckett, Valerie Janitch, Leila Razavi, Katie Butler, Toni Ross, Ceara Hayden, Deanne Jade és Grace Bowman. Egy igazán inspiráló hölgykoszorú – és azóta igaz barátok.

Dr. Paul Robinson, Pramjit Kaur és mindenki a Russell-osztályon – fogadják köszönetemet a gondozásért. Tudom, sokáig tartott, hogy eljussak idáig – de mindegyikük munkája igen értékes volt. Mind dr. Robinson, mind dr. Richard Garlick kitüntetést érdemelne a türelméért! Köszönet Mary George-nak a Beat magazinnál, és dr. Daghni Rajasinghamnek a megbízható tanácsokért. Köszönöm a The Times szerkesztőinek: Emma Tuckernek, aki elindított az újságírásban azzal, hogy heti rovatot biztosított nekem, Vanessa Jollynak és Corinne Abramsnek – megtiszteltetés volt számomra, hogy írhattam nektek. Köszönet Lesley Thomasnak (aki az első cikkemet felügyelte), Nicola Jealnek, Jane Knightnak, Laura Deeley-nek és Fiona McDonald-Simthnek. Köszönet Jane Garvey-nak a Women’s Hour című műsornál, Stephen Nolannek a Radio 5 élő adásánál, Sam Bakernek és Brigid Mossnak a Red magazinnál, továbbá Kate Faithfull-Williamsnek a Graziánál. A legnagyobb köszönet természetesen a családomat és a közeli barátaimat illeti meg. Az anorexia mindenkinek nagyon kellemetlen, nem csak a benne szenvedőknek, és ők mindent megtettek, ami emberileg lehetséges. Köszönet keresztanyámnak, Rita Guenigaultnak, aki mindig elérhető volt számomra, mosollyal az arcán és egy pohár bort kínálva. TGW-nak, szeretettel. Barátaimnak: Mark Walshnak, Jo Kempnek, Libby Courtice-nak, Susan Archernek, és a nagynénémnek, Alisonnak. Legjobb barátomnak, Darren Birdnek, aki mindig kilógott az irodából, hogy jobb kedvre hangoljon a Starbucksban. Tamsin Hicksonnak, Aldónak, Marianne-nak, Keithnek és a teljes olasz személyzetnek Moglianóban, amikor éppen padlón voltam. Beth Wilsonnak és Michael Rose-nak, akiknek a kertjében írtam e könyv számos fejezetét. Hogyan mond az ember köszönetet annak, aki bemutatta neki élete legnagyobb szerelmét? Ezer köszönet és hála Leonora és Carolyn Bearnek házasságközvetítő képességeikért… Köszönet Tomnak (aki egy egész fejezetnyi hálát kapott már, úgyhogy itt nincs is szükség többre). Köszönet a csodálatos testvéreimnek Katie-nek és Alice-nak, Philipnek és Trimnek. Gyerekkori riválisokból a legeslegjobb barátok lettek.

Végül köszönöm Cecil és Jean Woolfnak, elbűvölő szüleimnek. Nincs rá szó, ami kifejezné, milyen sokkal tartozom nekik.

Tartalomjegyzék ELŐSZÓ 1. fejezet SZÉTESÉS 2. fejezet SZERELEM ELSŐ LÁTÁSRA? 3. fejezet CSALÁDI KÍNOK 4. fejezet A SZEMÉLYES DOLGOK NYILVÁNOSSÁ VÁLNAK 5. fejezet A SZÍVFÁJDALOMÉS AZ ANOREXIA CSÍRÁI 6. fejezet MINDEN DARABOKRA HULLIK 7. fejezet EGY ÚTIKÖNYVÍRÓ PÁRJÁNAK VALLOMÁSAI 8. fejezet CSODAKÚRÁK 9. fejezet ÚTON 10. fejezet ÉPPEN ITT, ÉPPEN MOST 11. fejezet SZÖKŐÁR A LELKEMBEN… 12. fejezet A KÍMÉLETLEN IGAZSÁG 13. fejezet KÖSZÖNÖM 14. fejezet EGY PETEFÉSZEK-VIZSGÁLAT ÉS EGY BÚTORSZÁLLÍTÓ AUTÓ 15. fejezet GYÓGYULÁS 16. fejezet MINT AMIKOR EGY AJTÓ BEZÁRUL… KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

A könyv elektronikus változatának kiadója Kossuth Kiadó zRt. www.kossuth.hu A kiadásért felel a Kossuth Kiadó zRt. igazgatója. Az e-könyv létrehozásában közreműködött: Katona Zoltán, Pekó Zsolt Projektvezető: Földes László A kiadás alapja An Apple a Day Summersdale Publishers Ltd, Great Britain. www.summersdale.com A kötet a Summersdale Publishers együttműködésével készült. Szerkesztette Füzesiné Széll Szilvia ISBN 978-963-09-7933-7 © Emma Woolf 2012 © Kossuth Kiadó 2014 © Hungarian translation Tuza Csilla 2014 Minden jog fenntartva. www.multimediaplaza.com [email protected]