Csernobili ima 9789634053828 [PDF]

Zitiervorschau

SZVETLANA ALEKSZIJEVICS CSERNOBILI IMA

Európa Könyvkiadó Budapest, 2016

Copyright © Szvetlana Alekszijevics, 2013 Hungarian translation © Pálfalvi Lajos, 2016

TÖRTÉNETI ÁTTEKINTÉS Belarusz… A világ számára terra incognita - ismeretlen, feltáratlan vidék. „Fehér Oroszország” - valahogy így hangzik országunk neve angolul. Mindenki tudja, mi az, hogy Csernobil, de kizárólag Ukrajnához kötik. Beszélnünk kell még magunkról… Narodnaja gazeta, 1996. április 27. 1986.

27-ÉN, EGY ÓRA HUSZONHÁROM PERC ÖTVENNYOLC MÁSODPERCKOR robbanássorozat rombolta le a fehérorosz határ közelében lévő csernobili atomerőmű 4-es energiablokkját. A csernobili katasztrófa volt a XX. század legnagyobb technológiai katasztrófája. A tízmillió lakosú kis Fehéroroszország számára ez nemzeti tragédia volt, pedig a fehéroroszoknak nincs is atomerőművük. Agrárország most is, mint régen, a lakosság többsége falun él. A nagy honvédő háború idején 619 falut pusztítottak el a német fasiszták a lakosaikkal együtt fehérorosz földön. Csernobil után 485 falut és települést veszített az ország: hetvenet közülük már örökre földbe temettek. Minden negyedik fehérorosz meghalt a háború alatt, ma minden ötödik sugárszennyezett területen él. Ez 2,1 millió embert, köztük 700 ezer gyereket érint. A népességfogyás egyik fő oka a sugárzás. A Homeli és a Mahiljoui terület szenvedte meg leginkább a csernobili katasztrófát, itt 20 százalékkal több a halálozás, mint a születés. ÁPRILIS

1

A katasztrófa következtében 50 x 106 Ci radionuklid került a légtérbe, ennek 70 százaléka jutott Fehéroroszországnak. Területének több mint 23 százaléka cézium-137 radionukliddal fertőzött, melynek sűrűsége itt meghaladja az 1 Ci/km2-t. Összehasonlításképpen: Ukrajnában a terület 4,8 százaléka fertőzött, Oroszországban pedig 0,5 százaléka. Több mint 1,8 millió hektár termőföldön haladja meg a sugárszennyezés az 1 Ci/km2-t. Mintegy 0,5 millió hektár stroncium-

90-nel szennyezett legalább 0,3 Ci/km2 értékben. 264 ezer hektár termőföldet vontak ki művelés alól. Fehéroroszország az erdők országa. De az erdők 26 százaléka és a rétek több mit fele a Pripjaty, a Dnyeper és a Szozs árterében, sugárfertőzött területen található… Az állandó, kis dózisú sugárzás hatására évről évre emelkedik az országban a rákos megbetegedések száma, egyre több a szellemileg elmaradott, idegi-pszichikai rendellenességektől és genetikai mutációktól szenvedő gyerek… Csernobil (cikkgyűjtemény), Minszk, Belorusszkaja Enciklopegyija, 1996. 7., 24., 49., 101., 149. o.

Az 1986. április 29-ei mérési adatok szerint magas háttérsugárzást tapasztaltak Lengyelországban, Németországban, Ausztriában, Romániában, április 30-án pedig Svájcban és Olaszország északi részén, május l-jén és 2-án Franciaországban, Belgiumban, Hollandiában, Nagy-Britanniában, Görögország északi részén, május 3-án pedig Izraelben, Kuvaitban, Törökországban… A nagy magasságba feljutott gáznemű és szálló anyagok elterjedése globális volt: május 2-án Japánban, május 4-én Kínában, május 5-én Indiában, május 5-én és 6-án pedig az Egyesült Államokban és Kanadában is regisztrálták ezeket. Egy hét sem kellett ahhoz, hogy Csernobil világméretű problémává váljon… A csernobili baleset következményei Fehéroroszországban (cikkgyűjtemény), Minszk, Mezsdunarodnij Viszsij Szaharovszkij Kolledzs po Ragyioekologiji, 1992. 82. o.

A 4-es reaktor, a Fedélnek nevezett objektum továbbra is mintegy 200 tonna radioaktív anyagot rejt ólom-vasbeton belsejében. Ráadásul

a fűtőanyag részben grafittal és betonnal keveredett. Senki sem tudja, mi történik most vele. Sietve építették a szarkofágot, a szerkezete egyedülálló, nyilván büszkék is rá a pétervári tervezőmérnökök. Harminc évig kellene szolgálnia. Csak éppen „távirányítással” szerelték össze, a lemezeket robotok és helikopterek segítségével kapcsolták egymáshoz, ezért rések keletkeztek. Ma bizonyos adatok szerint a hézagok, repedések összterülete több mint 200 m2, ezekből továbbra is jutnak ki radioaktív aeroszolok. Ha északi szél fúj, délen erősödik az urán-, plutónium- és céziumtartalmú szolok aktivitása. Ennél is nagyobb baj, hogy derűs napokon, ha kikapcsolják a fényt a reaktorteremben, fentről beáradó fényoszlopot láthatunk. Mi ez? Az eső is becsorog. Ha pedig nedvességnek van kitéve a fűtőanyagot tartalmazó tömeg, beindulhat a láncreakció… A szarkofág olyan holttetem, amely lélegzik. Halált lélegzik. Meddig szolgálhat még? Ezt senki sem tudná megmondani, máig se lehet hozzáférni számos szerkezeti elemhez, így nem tudjuk megvizsgálni, meddig bírja. Azzal viszont mindenki tisztában van, hogy a Fedél lerombolásának az 1986-os állapotoknál is szörnyűbb következményei lennének… Ogonyok, 1996, 17., április

Csernobil előtt… nyolcvankét rákos megbetegedést jegyeztek föl százezer fehérorosz lakosra. Ma a következőképpen néz ki a statisztika: százezerből hatezer beteg. Majdnem hetvennégyszer több. Az elmúlt tíz évben 23,5 százalékkal emelkedett a halálozás. Tizennégy ember közül csak egy hal meg időskorában, a többi nagyrészt munkaképes korú, 46-50 éves. A legszennyezettebb területeken az orvosi vizsgálatok során megállapították, hogy tíz emberből hét beteg. Ha a falvakat járja az ember, döbbenten látja, hogy

egyre nagyobb helyet foglalnak el a temetők… Sok számadat mindmáig ismeretlen… Annyira szörnyűek, hogy ezeket továbbra is titokban tartják. A Szovjetunió nyolcszázezer sorkatonát és szolgálatba behívott likvidátort küldött a katasztrófa helyszínére, az utóbbiak átlagéletkora harminchárom év volt. A fiúkat meg rögtön az iskola után vitték katonai szolgálatra… Csak Fehéroroszországban 115 493 személy neve szerepel a likvidátorok névsorában. Az Egészségügyi Minisztérium adatai szerint 1990 és 2003 között 8553 likvidátor halt meg. Naponta két ember… Így kezdődött a történet… Az 1986-os évben… A szovjet és a külföldi lapok címoldalára kerültek a riportok, melyekben a csernobili katasztrófáért felelős személyek peréről számoltak be… Most pedig… Képzeljenek el egy üres, négyemeletes házat. Lakók nélkül, de a holmijaik ott maradtak, a bútor meg a ruha, amit már nem használhat senki. Mert az a ház Csernobilban van… Pontosan ilyen házban, a halott városban tartottak sajtótájékoztatót azok, akik törvényt ültek a nukleáris katasztrófáért felelős személyek fölött. A legmagasabb szinten, az SZKP KB-ban döntöttek úgy, hogy a bűntény helyszínén kell kivizsgálni az ügyet. Csernobil városában. A helyi művelődési ház épületében tartották a pert. Hatan ültek a vádlottak padján: az atomerőmű igazgatója, Viktor Brjuhanov, Nyikolaj Fomin főmérnök, Anatolij Gyatlov helyettes főmérnök, Borisz Rogozskin műszakvezető, Alekszandr Kovalenko reaktorüzem-vezető és Jurij Lauskin, a szovjet Állami Atomenergia-felügyelet biztonsági felügyelője. A nézőtéren üresek a székek. Csak újságírók ülnek ott. Egyébként sincsenek itt már emberek, „lezárták” a várost mint „szigorú ellenőrzés alatt álló sugárzási zónát”. Nem lehet, hogy pont ezért választották ki a per helyszínének? Minél kevesebb a tanú, annál kisebb a visszhangja.

Nincsenek tévékamerák, nincsenek nyugati újságírók. Persze mindenki azt szeretné, ha tízesével ülnének a vádlottak padján a felelős hivatalnokok, a moszkvaiakat is beleértve. A modern tudományt is felelősségre kellett volna vonni, de odafent csak „gyalogáldozatra” voltak hajlandók. Az ítélet… Viktor Brjuhanov, Nyikolaj Fomin és Anatolij Gyatlov tíz évet kapott. A többiek büntetése enyhébb volt. Anatolij Gyatlov és Jurij Lauskin meghalt a börtönben az erős sugárzástól kapott betegségben. Nyikolaj Fomin főmérnök megőrült… Az erőmű igazgatója, Viktor Brjuhanov leülte mind a tíz évet, az utolsó percig. Szabadulása után családtagok és újságírók fogadták. Észrevétlen maradt az esemény. Kijevben él az egykori igazgató, egyszerű hivatalnokként dolgozik egy cégnél… Így végződik a történet… Ukrajna hamarosan grandiózus építkezésbe kezd. Új fedél készül a csernobili atomerőmű 1986-ban megsemmisült 4-es blokkját borító szarkofág fölé, amely a Boltív nevet kapta. A közeljövőben huszonnyolc ország több mint 768 millió dollárt fordít erre a célra. Az új fedélnek már nem harminc, hanem száz évig kell kitartania. Hatalmasabbat terveznek, mert akkora térfogatúnak kell lennie, hogy el tudják végezni az új hulladéktároló készítéséhez szükséges munkákat. Masszív alap kell: valójában mesterséges sziklaaljzatot kell kialakítani betonoszlopokból és lemezekből. Aztán el kell készíteni a tárolót, ahová átszállítják a régi szarkofág alól kitermelt radioaktív hulladékot. Az új fedél minőségi acélból készül, amely ellenáll a gamma-sugárzásnak. Csak fémből 18 ezer tonna kell… A Boltív az emberiség történetében példátlan építmény lesz. Különösen a két védőréteg magassága imponáló: eléri a százötven métert. A kinézete pedig az Eiffel-toronyra emlékeztet… Fehérorosz internetes lapok 2002 és 2005 között publikált anyagai

alapján

MAGÁNYOS EMBERI HANG Nem tudom, miről meséljek… A halálról vagy a szerelemről? Vagy a kettő ugyanaz… Szóval miről? Nem sokkal azelőtt házasodtunk össze. Még kéz a kézben jártunk az utcán, akkor is, ha boltba mentünk. Mindig kettesben. Azt mondtam neki: „Szeretlek.” De még nem tudtam, mennyire szeretem. Fogalmam sem volt róla… A tűzoltóegység szállásán laktunk, ahol szolgált. Az első emeleten. Még három fiatal család lakott ott, a konyha meg közös volt. Lent, a földszinten autók álltak. Piros tűzoltóautók. Ez volt a munkája. Mindig tudtam, hol van, mi történik vele. Valami zajt hallok az éjszaka közepén. Kiabálnak. Kinéztem az ablakon. Észrevett a férjem: „Csukd be a szellőzőablakot, és feküdj vissza! Tűz van az erőműben! Sietek majd haza.” Nem láttam magát a robbanást. Csak a lángot. Mintha minden ragyogott volna… Az egész égbolt… Magasra csapnak a lángok. Korom. Borzasztó hőség. A férjem meg még mindig nincs és nincs. Azért volt kormos a füst, mert égett a bitumen, az erőmű födémét ugyanis bitumennel öntötték le. A férjem később úgy emlékezett erre, hogy olyan volt, mintha szurokban jártak volna. Elfojtották a tüzet, de aztán mégis szétterjedt, magasra csapott. Lerugdosták a forró grafitot… Nem vettek tűzálló védőruhát, úgy mentek el, ahogy voltak - egy szál ingben. Senki sem figyelmeztette a fiúkat, egyszerű tűzesethez hívták őket… Négy óra… Öt óra… Hat óra… Hatkor akartunk indulni a szüleihez. Krumplit vetni. Negyven kilométerre van Pripjaty városától Szpjarizzsa falu, ott laktak. Szántani, vetni, ezt szerette… Gyakran emlegette az anyja, hogy nem akarták elengedni az apjával a városba, még új házat is építettek. Aztán behívták katonának, moszkvai tűzoltóegységben szolgált, s miután hazatért, hallani sem akart másról, csak a

tűzoltókról! Semmi más nem érdekelte. (Hallgat.) Néha mintha hallanám a hangját… Az eleven hangját… Még a fényképei sem hatnak rám úgy, mint a hangja. De sosem hív. Még álmomban sem… Ezért én hívom… Hét óra… Hét órakor mondták meg, hogy kórházban van a férjem. Odarohantam, de már rendőrkordon vette körül a kórházat, nem engedtek be senkit. Csak mentőautók érkeztek. Kiabáltak a rendőrök: „Ne közelítsék meg a mentőket, a megengedettnél nagyobb a sugárzásuk!” Nem vagyok egyedül, rohant ide minden asszony, akinek a férje az erőműben volt azon az éjszakán. Rögtön megkerestem azt az ismerőst, aki ebben a kórházban dolgozott. Elkaptam a köpenyét, amikor kiszállt a mentőből: „Engedj be!” - „Nem lehet! Rosszul van. Mindegyikük rosszul van.” Még mindig fogom a köpenyét: „Csak látni akarom.” - „Na jó - mondja -, akkor rohanjunk. Kapsz tizenöt-húsz percet.” Megpillantottam… Fölpuffadt, az arca is bedagadt… Szinte nem is látszott a szeme… „Tej kell neki. Sok tej! - mondta az orvosnő. Igyon meg legalább három litert.” - „De ő nem iszik tejet.” - „Most majd fog.” Ebben a kórházban egy idő után megbetegszik sok orvos, ápolónő, nővér. Meghalnak. De akkor még senki sem tudhatta ezt… Délelőtt tízkor halt meg Sasenok. Ő halt meg elsőként… Az első nap… Megtudtuk, hogy a romok alatt maradt egy ember - Valera Hodemcsuk. Nem is tudták kiszedni onnan. Bebetonozták. Még nem tudtuk, hogy ők még csak az elsők… Megkérdezem: „Vaszenyka, mit csináljak?” - „Utazz el innen! Utazz el! Gyereked lesz.” Terhes voltam. De hogy hagyhattam volna ott? Egyre csak arra kér: „Utazz el! Mentsd meg a gyereket!” - „Előbb hozok neked tejet, aztán majd meglátjuk.” Odarohan a barátnőm, Tanya Kibenok… Az ő férje is ugyanabban a teremben feküdt. Az apjával jöttek, autóval. Beülünk, elmegyünk a legközelebbi faluba tejért, lehet vagy három kilométerre a várostól… Veszünk sok tejet háromliteres dunsztosüvegekben… Hat üveggel, hogy

elég legyen mindenkinek… De rettenetesen hánytak a tejtől… Újra meg újra elvesztették az eszméletüket, infúziót kellett adni nekik. Valami miatt azt állították az orvosok, hogy gázmérgezést kaptak, senki sem beszélt a sugárzásról. Tele lett a város katonai járművekkel, minden utat lezártak. Mindenütt katonák. Nem jártak a vonatok, a helyi és az országos járatok sem. Valamilyen fehér porral mosták az utcákat… Aggódtam, hogyan jutok el másnap a faluba, hogy frissen fejt tejet vehessek neki. Nem beszélt senki a sugárzásról. Csak a katonák jártak védőmaszkban… A város lakói kenyeret, nyitott papírzacskókba szórt cukorkákat vittek a boltokból. Süteményt árultak a standokon… Élte a maga életét a város, csak éppen… Valamilyen porral mosták az utcákat… Este nem engedtek be a kórházba. Körös-körül hatalmas tömeg… Ott álltam szemben az ablakával, odajött, és valamit kiabált nekem. Milyen kétségbeesett volt! Valaki meghallotta a tömegben: éjszaka Moszkvába viszik őket. A feleségek mind egy csoportba verődtek össze. Döntöttünk: velük megyünk. „Engedjetek minket a férjeinkhez! Ehhez nincs jogotok!” Ütöttük, karmoltuk őket. A katonák már kettős kordont vontak, eltaszítottak minket. Ekkor kijött egy orvos, és megerősítette a hírt, hogy Moszkvába viszik őket repülőgéppel, nekünk meg ruhát kell hoznunk nekik, mert elégett az, amit az erőműben viseltek. Már nem jártak a buszok, mi meg rohantunk, végig az egész városon… Mire visszaértünk, végigfutottuk az utat, táskával a kezünkben, már elment a repülő. Becsaptak minket. Hogy ne kiabáljunk, ne sírjunk… Éjszaka… Az utca egyik oldalán autóbuszok, több száz busz (már készültek a város kiürítésére), a másik oldalon meg több száz tűzoltóautó. Iderendelték mindenhonnan a járműveket. Fehér hab borítja az egész utcát. Abban járunk… Káromkodunk és sírunk… Kihirdették a rádióban, hogy kiürítik a várost három-öt napra, vigyünk magunkkal tréningruhát és meleg holmikat, mert erdőben fogunk lakni. Sátorban. Még örültek is az emberek: „Megyünk kirándulni! Ott ünnepeljük május elsejét.” Nem mindennapi esemény.

Készítettek az útra saslikot, vettek bort. Vittek magukkal gitárt, magnót. Csak azok sírtak, akiknek ott maradt a férjük. Nem emlékszem, hogyan értem oda… Mintha csak akkor tértem volna magamhoz, amikor megpillantottam az édesanyját: „Mama, Vászja Moszkvában van! Különgéppel vitték!” Azért elvetettük a krumplit és a káposztát a kertben (egy héttel később kiürítették a falut!). Ki tudhatta? Ki tudhatta ezt akkor? Estefelé hányni kezdtem. A hatodik hónapban voltam. És rosszul vagyok, nagyon rosszul… Éjszaka azt álmodtam, hogy hív a férjem. Amíg életben volt, hívott álmomban: „Ljuszja! Ljuszenyka!” A halála után már egyszer sem hívott. Egyszer sem… (Sír.) Reggel fölkelek, az jár a fejemben, hogy elmegyek Moszkvába egyedül… „Hová mennél ilyen állapotban?” - siránkozik a mama. De aztán a papát is útnak indította velem: „Kísérjen el!” Kivették a betétkönyvből minden pénzüket, ami csak volt. Mindent. Nem emlékszem az útra… Ez is kihullott az emlékezetemből… Moszkvában megkérdeztük az első rendőrt, melyik kórházban fekszenek a csernobili tűzoltók, ő pedig rögtön meg is mondta. Még csodálkoztam is, mert azzal ijesztgettek minket, hogy ez szigorúan titkos, államtitok. A hatos számú kórház - Scsukinszkaja metrómegálló. Speciális radiológiai kórház, belépő nélkül nem lehet bemenni. Adtam pénzt a portásfülkében üldögélő asszonynak, mire azt mondta: „Menjél.” Megmondta, melyik emelet. Megint megkértem valakit, könyörögtem… Aztán egyszer csak ott ülök a radiológiai osztály vezetőjénél, Angelina Konsztantyinovna Guszkova dolgozószobájában. Akkor még nem tudtam, hogy hívják, nem tudtam semmit megjegyezni. Csak azt tudtam, hogy látnom kell Vászját. Meg kell találnom. A doktornő rögtön megkérdezte: - Kedveském! Kedveském… Van gyereked? Hogyan ismerhetném be, hogy az elsőt várom?! Rögtön

megértettem, hogy titkolnom kell a terhességemet. Mert nem engednek be hozzá! Jó, hogy ilyen vékonyka vagyok, nem látszott rajtam semmi. - Van - felelem. - Hány? Arra gondolok: „Azt kell mondanom, hogy kettő. Ha egy van, nem enged be.” - Egy kisfiú és egy kislány. - Ha kettő van, akkor nyilván nem szülsz többet. Most pedig figyelj jól: a központi idegrendszer teljesen működésképtelen, a csontvelő úgyszintén… „Na jó - gondoltam -, kicsit ideges lesz.” - Most pedig figyelj tovább: ha elsírod magad, rögtön kiváglak. Nem szabad megölelni és megcsókolni. Ne menj a közelébe. Fél órát adok. De tudtam, hogy már nem megyek el innen. Vagy ha mégis, akkor vele együtt. Megfogadtam! Bemegyek… A betegek meg az ágyukon ülnek, kártyáznak és nevetgélnek. - Vászja! - kiabálok neki. Megfordul: - Lebuktam, fiúk! Itt is rám talált! Röhejesen nézett ki a negyvennyolcas pizsamájában, mert ötvenkettes kellett volna neki. Rövid az ujja, az alsó is rövid. De már nem volt dagadt az arca… Adtak neki valamilyen oldatot… - Te meg hová tűntél el egyik pillanatról a másikra? - kérdezem. Ő pedig meg akar ölelni. - Ülj csak a helyeden! - mondja az orvos, és nem engedi hozzám. Nem kell itt ölelgetni senkit. Valahogy sikerült viccet csinálni a helyzetből. És akkor már összefutott mindenki, a többi teremből is átjöttek. Mindenki tőlünk való, csupa pripjatyi fiú. Huszonnyolc embert hoztak ide repülővel. - Mi újság odahaza? Mi újság nálunk, a városban?

Azt felelem, hogy megkezdődött a kiürítés, mindenkit elvisznek a városból három-öt napra. A fiúk hallgatnak… Volt még ott két nő is, egyikük ügyeletes volt a portán a katasztrófa napján, és elsírta magát: - Istenem! Ott vannak a gyerekeim. Mi lehet velük? Kettesben akartam maradni vele, legalább egy pillanatra. A fiúk is megérezték ezt, mindenki kiment valamilyen ürüggyel a folyosóra. Ekkor megöleltem és megcsókoltam. Elhúzódott tőlem: - Ne ülj mellém! Hozz egy kisszéket! - Eh, hülyeség az egész - mondtam, és legyintettem. - Láttad, hol történt a robbanás? Mi van ott? Hisz ti érkeztetek oda elsőnek… - Minden valószínűség szerint szabotázs volt. Valaki szándékosan okozott kárt. A fiúk mind így gondolják. Így beszéltek akkor. Így gondolkodtak. Másnap, amikor megérkeztem, már mindenki külön kórteremben feküdt. Szigorúan megtiltották nekik, hogy kimenjenek a folyosóra, szót váltsanak egymással. Átkopogtattak a falon: pont - vonal, pont vonal… Ezt azzal magyarázták az orvosok, hogy minden szervezet másképp reagál a sugárzás dózisaira, és amit az egyik kibír, az már erőn felüli lehet a másiknak. Ahol feküdtek, még a falak is olyan erősen sugároztak, hogy kiakadt a műszer. A kórteremtől balra, jobbra és az egy emelettel lejjebb lévő helyiségben úgyszintén… Kiköltöztettek onnan mindenkit, nem maradt egyetlen beteg sem… Alattuk meg fölöttük sem… Három napig laktam a moszkvai ismerőseimnél. Azt mondták: fogd a lábast, fogd a tálat, ne zavartasd magad, használj mindent, ami csak kell. Kiderült róluk, hogy milyen emberek… Ilyenek! Főztem húslevest pulykából, hat emberre. A mi fiainknak… A tűzoltóknak… Akik ugyanabban a váltásban voltak… Mind ügyeletes volt azon az éjszakán: Vascsuk, Kibenok, Tyityenok, Pravik, Tyiscsura. Vettem a boltban mindegyiküknek fogkrémet, fogkefét, szappant. A kórházban nem volt semmi ilyesmi. Kis törülközőket is vettem… Most csodálom csak igazán az ismerőseimet, mert persze féltek, hogyne féltek volna, mindenféle

híresztelések terjedtek már, mégis maguktól ajánlottak föl mindent: ami csak kell, viheted. Vidd csak! Hogy van a férjed? Hogy vannak a többiek? Életben maradnak?… (Hallgat.) Sok jó emberrel találkoztam akkor, nem őriztem meg mindenkit az emlékezetemben… Egyetlen pontra szűkült a világ. Ő… Csak ő… Emlékszem egy idősebb nővérre, aki erre tanított: „Vannak betegségek, amelyek nem gyógyíthatók. Ilyenkor csak ott kell ülni a beteg mellett, és simogatni a kezét.” Korán reggel megyek a piacra, onnan meg az ismerősökhöz, húslevest főzök. Mindent lereszelni, áttörni, aztán szétönteni az adagokat. Valaki megkért: „Hozhatnál almácskát.” Hat félliteres befőttesüveg leves… Mindig mind a hatnak! A kórházba… Ott ülök estig. Este pedig bumlizok megint a város túlsó végébe. Vajon meddig bírtam volna? De három nap elteltével azt mondták, lakhatok a nővérszállón, a kórház területén. Istenem, micsoda boldogság!! - De ott nincs konyha. Hogyan főzzek rájuk? - Már nem kell főznie. Már nem fogadja be a gyomruk a táplálékot. Kezdett megváltozni Vászja - most már mindennap más emberhez jöttem… Égési sebek kezdtek megjelenni rajta… A szájában, a nyelvén, az arcán; eleinte kicsik voltak, aztán egyre nagyobbak lettek. Nagy darabokban jött le a nyálkahártyája, vékonyka fehér hártyák. Az arcszíne… A teste színe… .Kékes… Vörös… Szürkésbarna… De az enyém, úgy, ahogy van, és szeretem! Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni! Még túlélni se… Az mentett meg, hogy mindez villámgyorsan ment végbe, nem volt időm gondolkodni, sírni. Szerettem! Még nem tudtam, mennyire szeretem! Csak nem sokkal azelőtt házasodtunk össze, még nem is tudtunk eleget örülni egymásnak… Megyünk az utcán… Hirtelen megfogja a kezemet, és megforgat. És csókol, csak csókol. Emberek mennek el mellettünk, és mindnyájan nevetnek. A súlyos sugárbetegségben szenvedők klinikája - tizennégy nap… Tizennégy nap, amíg meghal a beteg…

A szállóban rögtön az első nap megvizsgáltak sugárzásmérővel. Ruha, táska, pénztárca, cipő - minden „világított”. El is vettek tőlem rögtön mindent. Még a fehérneműt is. Csak a pénzhez nem nyúltak. Adtak helyette ötvenhatos kórházi köpenyt, pedig nekem negyvennégyes lett volna jó, és negyvenhármas papucsot kaptam harminchetes helyett. Azt mondták, vagy visszahozzák a ruhát, vagy nem, aligha lehet „megtisztítani”. Így jelentem meg előtte. Vászja megijedt: „Istenem, mi van veled?” Mégiscsak kiokoskodtam, hogyan főzzek húslevest. Bedugtam a dunsztosüvegbe a merülőforralót… Bedobáltam a tyúkhús darabkáit… Egészen aprókat… Aztán odaadta valaki a lábasát, talán a takarítónő vagy a szálló ügyeletes portása. Adott valaki húsvágó deszkát, azon aprítottam a friss petrezselymet. Nem mehettem ki a piacra kórházi köpenyben, valaki meghozta nekem a zöldséget. De hiába, mert Vászja már inni sem tudott… a nyers tojást sem tudta lenyelni… Én meg akartam venni neki valami finomságot! Mintha az segített volna. Rohantam a postára: „Lányok - kérlelem őket -, sürgősen telefonálnom kell a szüleimnek Ivano-Frankivszkba. Itt haldoklik a férjem.” Valahogy rögtön kitalálták a telefonos kisasszonyok, hova valók vagyunk a férjemmel, és rögtön kapcsolták a számot. Apám, a nővérem meg a bátyám még aznap odarepült hozzám Moszkvába. Hoztak pár holmit. Meg pénzt. Május kilencedike… Mindig mondta nekem: „El sem tudod képzelni, milyen szép Moszkva! Különösen a győzelem napján, amikor tűzijátékot tartanak. Szeretném, ha látnád.” Ott ülök mellette a kórteremben, és kinyitja a szemét. - Most nappal van vagy este? - Este kilenc. - Nyisd ki az ablakot! Kezdődik a tűzijáték. Kinyitottam az ablakot. Hetedik emelet, előttünk az egész város! Tüzes tollbokréta lövell az égbe. - Na ez az! Megígértem neked, hogy megmutatom Moszkvát.

Megígértem, hogy egész életemben hozok neked virágot az ünnepekre… Visszanézek - három szál szegfűt húz elő a párnája alól. Adott pénzt a nővérnek, ő pedig megvette. Odafutottam, és megcsókoltam: - Egyetlenem! Szerelmem! Rám mordult: - Nem megmondták az orvosok, hogy tilos megölelni! Tilos megcsókolni! Megtiltották, hogy megöleljem. Megsimogassam… De én… Fölemeltem, és fölültettem az ágyon. Kicseréltem az ágyneműt, megmértem a lázát, kivittem az éjjeliedényt… Letörölgettem… Egész éjszaka mellette voltam. Figyeltem minden mozdulatát. Minden lélegzetét. Jó, hogy nem a kórteremben, hanem a folyosón történt… Megszédültem, megkapaszkodtam az ablakpárkányban… Épp akkor ment el mellettem egy orvos, és váratlanul megkérdezte: - Maga terhes? - Nem, dehogy! - Úgy megijedtem, hogy még meghall minket valaki. - Ne akarjon becsapni - mondta sóhajtva. Úgy összezavarodtam, hogy nem is tudtam kérni tőle semmit. Másnap hívatnak a főnökasszonyhoz. - Miért csapott be? - kérdezte szigorúan. - Nem volt más kiút. Ha igazat mondok, hazaküldenek. Ez kegyes hazugság volt! - Mit művelt?! - De én ővele akarok… - Kedveském! Kedveském… Egész életemben hálás leszek Angelina Konsztantyinovna Guszkovának. Egész életemben! A többi feleség is Moszkvába utazott, de őket már nem engedték be.

Csak az anyák voltak ott velem: az édesanyáknak megengedték… Vologya Pravik édesanyja egyfolytában Istenhez fohászkodott: „Inkább engem végy Magadhoz.” Egy amerikai professzor, Gale doktor… Ő végezte a műtétet, a csontvelő-átültetést… Azzal vigasztalt: van remény, nem sok, de van. Bivalyerős szervezet, micsoda keménykötésű legény! Értesítették minden rokonát. A nővére és a húga Fehéroroszországból érkezett, az öccse pedig Leningrádból, ott töltötte a katonaidejét. Tizennégy éves volt Natasa, a húga, nagyon sírt és félt. De az ő csontvelője volt a legalkalmasabb… (Elhallgat.) Most már tudok beszélni erről… Korábban nem tudtam. Tíz évig hallgattam. Tíz évig… (Elhallgat.) Amikor megtudta, hogy a kishúgától akarnak csontvelőt venni, hallani sem akart róla: „Inkább meghalok. Hagyjátok, még kicsi.” A nővére, Ljuda huszonnyolc éves volt, maga is ápolónő, tudta hát, mire vállalkozik. „Csak maradjon életben” - mondta. Láttam a műtétet. Egymás mellett feküdtek az asztalokon. Nagy ablak volt a műtőben. Két óráig elhúzódott a műtét… Amikor befejezték, Ljuda rosszabbul volt, mint Vászja, tizennyolc szúrás volt a mellén, nehezen tért magához az altatásból. Máig is betegeskedik, rokkant… Szép, erős lány volt. Nem ment férjhez… Én meg járkáltam az egyik szobából a másikba, Vászjától Ljudához. Már nem rendes kórteremben feküdt a férjem, hanem speciális dekompressziós kamrában, áttetsző fólia mögött, ahová nem volt szabad bemenni. Ott voltak olyan különleges berendezések, amelyekkel lehetett injekciót adni, be lehetett tenni a katétert anélkül, hogy bemenne az ember a fólia mögé… Minden tépőzárral, csipeszekkel működött, én pedig megtanultam használni ezeket… Csendben félrehúzom a fóliát, és bejutok hozzá… Végül már odatettek nekem egy kisszéket az ágy mellé. Olyan rosszul volt, hogy egy pillanatra sem mehettem már el mellőle. Állandóan hívott: „Ljuszja, hol vagy? Ljuszenyka!” Csak hívott és hívott… Katonák szolgálták ki a többi dekompressziós kamrát, ahol a fiúk feküdtek, mert a civil ápolók megtagadták, védőruhát követeltek. Katonák vitték ki a

kacsát. Fölmostak, ágyneműt cseréltek… Mindent ők csináltak. Honnan kerültek oda a katonák? Nem kérdeztem… Csak ő… Ő… És mindennap azt hallom: meghalt, meghalt… Meghalt Tyiscsura. Meghalt Tyityenok. Meghalt… Mintha kalapáccsal vernék a fejem búbját… Széklet naponta huszonötször-harmincszor. Vérrel és nyákkal keveredve. Kezdett repedezni a bőre a kezén és a lábán… Hólyagok borították az egész testét. Ha elfordította a fejét, hajcsomók maradtak a párnán… Mégis olyan drága nekem, olyan kedves… Még viccelni is próbáltam: „Kényelmesebb is így, nem kell fésűt hoznom.” Hamarosan mindnyájukat megnyírták. Őt én magam nyírtam. Mindent én akartam csinálni, egyedül. Ha fizikailag bírtam volna, el nem mozdulok mellőle huszonnégy órán át. Sajnáltam minden pillanatot… Minden percért kár volt… (Eltakarja az arcát a két kezével, és hallgat.) Eljött Moszkvába a bátyám is, és megrémült: „Nem engedlek oda!” Apám erre azt mondja neki: „Őt ne engednéd be? Akkor bemászik az ablakon! A tűzoltólétrán is följön.” Kimentem… Visszajövök, ott egy narancs a kisasztalon… Nagy, nem sárga, hanem rózsaszín. Mosolyog: „Ezzel kínálnak. Fogd, a tiéd.” Integet a nővér a fólia mögül, hogy nem szabad megenni azt a narancsot. Mert ott hevert mellette egy ideig, megérinteni is rémisztő, nem ám megenni. „Na, edd csak meg - kérlel. - Szereted a narancsot.” Kézbe veszem a narancsot, ő meg közben lehunyja a szemét, és elalszik. Állandóan injekciókat kapott, hogy aludjon. Narkotikumokat adtak neki. A nővér rémülten néz rám… Én meg? Kész vagyok megtenni bármit, csak hogy ne gondoljon a halálra… És arra, hogy szörnyű a betegsége, hogy félek tőle… Egy beszélgetésfoszlány… Azt tanácsolja valaki nekem: „Nem szabad megfeledkeznie arról, hogy már nem a férjét látja maga előtt, akit szeret, hanem egy rendkívül fertőző radioaktív tárgyat. Maga nem öngyilkos. Szedje össze magát.” Én pedig mint az őrült: „Szeretem! Szeretem!” Aludt, én meg azt suttogtam: „Szeretlek!” Mentem a kórház udvarán: „Szeretlek!” Vittem a kacsát:

„Szeretlek!” Felidéztem, hogyan éltünk Vászjával. A szállásunkon… Csak akkor aludt el éjszaka, ha fogta a kezemet. Ez volt a szokása: álmában fogta a kezem. Egész éjszaka. A kórházban meg én fogom a kezét, és nem engedem el… Éjszaka. Csend. Magunk vagyunk. Nagyon figyelmesen néz rám, és egyszer csak így szól: - Úgy szeretném látni a gyermekünket. Milyen lesz? - Milyen nevet adunk neki? - Hát, azt már neked kell kitalálnod, egyedül… - Miért találjam ki egyedül, ha egyszer ketten vagyunk? - Akkor ha fiunk születik, legyen Vászja, ha pedig kislány, Nataska. - Ezt mégis hogy gondolod, Vászja? Nekem már van egy Vászjám. Te! Nem kell nekem másik. Még nem tudtam, mennyire szeretem. Ő… Csak ő… Mintha megvakultam volna! Nem is éreztem a rúgásokat a szívem alatt… Pedig már a hatodik hónapban voltam… Azt hittem, ha egyszer bennem van, az én kicsikém, az védelmet jelent neki. Az én kicsikémnek… Egyik orvos sem tudott arról, hogy nála töltöm az éjszakát, a dekompressziós kamrában. Nem is sejtették. A nővérek engedtek be. Eleinte ők is győzködtek: „Fiatal vagy. Miket vettél a fejedbe? Ez már nem ember, hanem reaktor. Együtt égtek el.” Én meg csak futottam utánuk, mint egy kiskutya… Órák hosszat álltam az ajtóban. Kérleltem őket, rimánkodtam. És akkor azt mondták: „Vigyen el az ördög! Te nem vagy normális.” Reggel nyolc óra előtt, amikor kezdődött a vizit, mutatják a fólián át: „Tűnés!” Fölszaladok a szállásra egy órára. Reggel kilenctől este kilencig pedig ott lehetek a belépővel. Térdig elkékült, megdagadt a lábam, olyan fáradt voltam. Erősebb volt a lelkem, mint a testem. A szerelmem… Amíg vele voltam… nem csinálták azt… De mikor kimentem, fényképezték… Ruha nélkül. Meztelenül. Csak egy vékony lepedő volt az ágyán. Mindennap cseréltem azt a lepedőt, estére mégis csupa vér

volt. Fölemelem a férjem, és bőrdarabkák maradnak a kezemen, odaragadnak. Kérlelem: „Kedvesem! Segíts nekem! Támaszkodj a kezedre, a könyöködre, amennyire lehet, hogy ki tudjam simítani az ágyneműdet, ne maradjon rajta egyetlen ránc se.” Mert már a legkisebb ránc is megsebezte. A húsig levágtam a körmöm, nehogy beleakadjon. A nővérek közül senki sem mert odamenni, megérinteni, engem hívtak, ha kellett valamit csinálni. Ők meg… Fényképezték. .. Azt mondták, szüksége van rá a tudománynak. Én pedig mindegyiküket kivágtam volna! Ordítottam és ütöttem volna őket! Hogy tehetnek ilyet! Ha megtehetem, hogy nem engedem be őket… Ha… Kimegyek a szobából a folyosóra… És egyenest nekimegyek a falnak, a kanapénak, mert nem látok semmit. Megállítom az ügyeletes nővért, megkérdezem: „Belehal?” Azt feleli: „Mégis mit gondoltál? Ezerhatszáz röntgent kapott, a halálos adag meg négyszáz.” Ő is sajnálta Vászját, de másképp. Ő csak az enyém volt… A szerelmem. Miután mind meghaltak, fölújítás volt kórházban… Leverték a vakolatot a falakról, fölszedték a parkettát… Az ablaktokokat is kicserélték. Aztán már jött a vég… Csak töredékekre emlékszem. Elúszik minden… Éjszaka ott ülök mellette a kisszéken… Reggel nyolckor szólok neki: „Vászenyka, elmegyek. Pihenek egy kicsit.” Kinyitja és becsukja a szemét, így jelzi, hogy elenged. Alighogy beérek a szállásra, bemegyek a szobámba, lefekszem a padlóra, mert az ágyra már nem tudtam, úgy fájt mindenem, már kopog is a nővér: „Indulj! Rohanj hozzá! Hív, gyere rögtön!” Aztán azon a reggelen hívott Tanya Kibenok, könyörgött: „Gyere el velem a temetőbe. Nem bírom ki nélküled.” Azon a reggelen temették Vitya Kibenokot és Vologya Pravikot. A férjem jó barátja volt Vityának, összejárt a két család. Egy nappal a robbanás előtt együtt fényképezkedtünk a szállón. Olyan fessek voltak a férjeink! Vidámak! Az volt az utolsó nap abból az életünkből… A Csernobil előttiből… Milyen boldogok voltunk!

Visszaérek a temetőből, gyorsan hívom az ügyeletes nővért: „Mi van vele?” - „Negyedórája halt meg.” Micsoda? Egész éjszaka ott voltam nála! Az ablakban álltam, és kiabáltam: „Minek? Miért?” Az eget néztem, és kiabáltam… Föllármáztam az egész szállót… Nem mertek odajönni hozzám… Észhez tértem: látnom kell még utoljára! Látnom kell! Levánszorogtam a lépcsőn… Ott feküdt még a dekompressziós kamrában, nem vitték el. Ezek voltak az utolsó szavai: „Ljuszja! Ljuszenyka!” - „Épp csak elment egy pillanatra. Mindjárt jön vissza” nyugtatgatta a nővér. Ő meg sóhajtott még egyet, és elcsendesedett. Aztán már nem hagytam magára… Mentem vele a koporsóig… Bár nem is magára a koporsóra emlékszem, hanem egy nagy műanyag zsákra… Az a zsák… Megkérdezték a hullaházban: „Meg akarja nézni, milyen ruhát adunk rá?” Igen! Díszegyenruhába öltöztették, a mellkasára helyezték a tányérsapkát. Cipőt nem találtak neki, mert földagadt a lába. Mintha nem is láb lett volna, hanem bomba. Az egyenruhát is szétvágták, nem tudták ráhúzni, mert már nem volt ép a teste, egyetlen véres seb volt az egész tetem. Az utolsó két nap a kórházban… Fölemeli a kezét, elmozdul a csont, ingadozik, már nem tartják a test szövetei. A száján jöttek ki a tüdő és a máj darabkái… A belső szerveitől fuldoklott… Befáslizom a kezem, és a szájába dugom, kiszedem belőle ezt az egészet… Ezt nem lehet elmondani! Ezt nem lehet leírni!… Nem volt akkora cipő, amit rá tudtak volna húzni a lábára… Mezítláb tették a koporsóba… A szemem előtt… Díszegyenruhában helyezték a celofánzsákba, aztán bekötötték a zsák száját. És így tették be a fakoporsóba… És a koporsót még behelyezték egy zsákba… Áttetsző celofán volt, de olyan vastag, mint a viaszosvászon. Aztán mindezt cinkkoporsóba tették, alig tudták belepasszírozni. Csak a tányérsapka maradt a tetején. Mindenki eljött… Az ő szülei, az én szüleim… Vettünk Moszkvában fekete kendőket… Fogadott minket a rendkívüli bizottság. Mindenkinek elmondták ugyanazt: „Nem adhatjuk ki a férjük holttestét, mert erősen radioaktív, így különleges óvintézkedések

mellett temetik egy moszkvai temetőben. Lehegesztett cinkkoporsóban, betonlemezek alá. És alá kell írniuk ezt a dokumentumot. Szükségünk van a hozzájárulásukra.” Ha valaki felháborodott, haza akarta szállíttatni a koporsót, azzal győzködték, hogy ők már, úgymond, hősök, nem rendelkezhet velük a családjuk. Ők már állami emberek… Az állam rendelkezhet velük. Beültünk a gyászkocsiba… A rokonok meg a katonák. Egy ezredes adóvevővel… Rádión közlik vele: „Várja a parancsainkat! Várjon!” Kéthárom órája cirkálunk a moszkvai körgyűrűn. Megint visszatérünk Moszkvába… Megszólal a rádió: „Nem hajthat be a temetőbe. Özönlenek ide a külföldi tudósítók. Várjanak még!” A szüleim csendben vannak… Édesanyám fekete kendőben ül… Érzem, hogy elveszítem az önuralmamat. Hisztériás rohamot kapok: „Minek kell rejtegetni a férjemet? Mégis kicsoda ő? Gyilkos? Gazember? Börtöntöltelék? Kit temetünk?” Mire édesanyám: „Csendesebben, kislányom, csendesebben.” Megsimogatja a fejemet, megfogja a kezemet. Az ezredes bejelentkezik: „Kérek engedélyt behajtani a temetőbe. Hisztériás rohamot kapott a felesége.” Katonák vettek körül a temetőben. Fegyveres kísérettel mentünk. A koporsót is kísérettel vitték. Senkit sem engedtek oda elbúcsúzni… Csak a családtagokat… Villámgyorsan betemették a sírgödröt. „Gyerünk! Gyerünk!” parancsolgatott a tiszt. Még azt sem engedték, hogy átöleljem a sírt. Már tereltek is a buszokhoz minket… Pillanatok alatt megvették és hozták nekünk a jegyet a visszaútra… Másnapra… Egész idő alatt velünk volt egy civil ruhás, de katonás testtartású illető, aki még azt sem engedte meg, hogy kimenjünk a szobából, és vegyünk valami ennivalót az útra. Isten őrizz, nehogy beszéljünk valakivel; különösen rám vigyázott. Mintha tudtam volna akkor beszélni, amikor már sírni sem tudtam. Amikor elmentünk, az ügyeletes nővér megszámolta az összes lepedőt, az összes törülközőt… Rögtön berakta az egészet egy műanyag zsákba. Biztos elégették… A szállást mi fizettük. Tizennégy napra…

Tizennégy nap a sugárfertőzésben szenvedő betegek klinikáján… Tizennégy nap után hal meg az ember… Otthon elaludtam. Hazamentem, és lerogytam az ágyra. Három nap, három éjjel aludtam. Nem tudtak fölkelteni… Mentőt hívtak. „Nem mondta az orvos -, nem halt meg. Fölébred. Ez valami szörnyű álom.” Huszonhárom éves voltam… Emlékszem, miket álmodtam… Odajön hozzám a halott nagymamám, abban a ruhában, amelyben eltemettük. És kezdi feldíszíteni a karácsonyfát. „Nagymama, mit keres itt nálunk ez a karácsonyfa? Hisz nyár van.” - „Ez a rendje. Mindjárt jön hozzám a Vaszenykád.” A második álmom… Beállít Vászja tiszta fehér ruhában, és hívja Natasát. A kislányunkat, akit még meg sem szültem. Már nagy, és csodálkozom: „Mikor nőtt meg ennyire?” Vászja földobja a plafonig, mindketten nevetnek… Nézem őket, és arra gondolok, lám, ilyen egyszerű a boldogság. Ilyen egyszerű! Később azt álmodtam… Vászjával bandukolunk a vízen. Jó sokáig megyünk… Nyilván arra kért, hogy ne sírjak. Jelet adott odaátról. Odafentről. (Hosszú időre elhallgat.) Két hónappal ezután Moszkvába utaztam. Egyenesen a temetőbe mentem a pályaudvarról. Hozzá! És ott, a temetőben kezdődtek a fájások. Épp csak elkezdtem beszélni vele… Mentőt hívtak. Megadtam a címet. Ugyanazon a helyen szültem… Annál az Angelina Konsztantyinovna Guszkovánál… Már korábban figyelmeztetett: „Hozzánk gyere szülni!” Mégis hová mehettem volna? Két héttel korábban szültem… Megmutatták… Kislány… „Natasenyka - szólítottam. - A papa nevezett téged Natasenykának.” Egészséges gyereknek látszott. Volt keze, lába… De májzsugorral született… Huszonnyolc röntgennel a májában… Szívhibával született… Négy óra múlva azt mondták, meghalt a kislány. És megint ugyanaz… nem adhatjuk oda magának! Hogyhogy nem adják?! Én nem adom oda maguknak! A tudomány miatt akarják elvenni, de én gyűlölöm a maguk tudományát! Gyűlölöm! Először elvette a férjemet, most meg még azt is várja… Nem adom! Én

magam temetem el. A férjem mellé… (Suttogni kezd.) Még most sem a megfelelő szavakat mondom magának… Nem a helyes szavakat… Nem szabad kiabálnom az agyvérzés óta. Meg sírnom se. Pedig akarom… Azt akarom, hogy tudják … Még nem vallottam be senkinek… Amikor nem adtam oda nekik a kislányomat, a kislányunkat… akkor hoztak nekem egy kosarat: „Itt van benne.” Megnéztem: bepelenkázták. Ott feküdt pelenkában. És akkor elsírtam magam: „Tegyétek a férjem lábához. Mondjátok, hogy ő a mi Natasánk.” Nem írták rá a sírra: Natasa Ihnatenko… Ott csak a férjem neve van… Neki még nem volt neve, semmije se volt… Csak a lelke… A lelkét temettem oda… Mindig két csokorral megyek oda: az egyik Vászjáé, a másikat neki teszem oda a sarokba. Térden csúszok a sír körül. Mindig térden… (Zavarosan.) Megöltem a kislányt… Én… ő… megmentett… A kislányom mentett meg, őt sújtotta az egész atomcsapás, mintha ő fogadta volna azt a csapást. Olyan kicsike. Picurka. (Nem kap levegőt.) Megmentett. De én mindkettejüket szerettem… Lehet-e… Lehet-e szerelemmel ölni? Ilyen szerelemmel! Miért járnak együtt? A szerelem és a halál. Mindig együtt vannak. Ki magyarázza el nekem? Ki súgja meg? Térden csúszok a sírhoz… (Hosszú időre elhallgat.) Kaptam lakást Kijevben. Egy nagy házban. Most ott lakik mindenki, aki eljött az atomerőműből. Csupa ismerős. Nagy a lakás, két szobám van, ilyenről álmodtunk Vászjával. Én pedig megtébolyodtam benne! Ahová csak nézek, minden sarokban őt látom. A férjem szemét… Belekezdtem a felújításba, hogy ne üljek tétlenül, hátha belefeledkezem egy kicsit. Így telt el két év… Megjelent álmomban… Megyek vele, de ő mezítláb jár. „Miért jársz mindig cipő nélkül?” -„Hát azért, mert nincs semmim.” Elmentem a templomba… Kiokosított az atyuska: „Kell venni egy nagy papucsot, és bele kell tenni valakinek a koporsójába. És rá kell írni egy cédulára, hogy ezt neki küldi.” Így is tettem. Elmentem

Moszkvába, és rögtön indultam is a templomba. Moszkvában közelebb vagyok hozzá… Ott fekszik a Mityinói temetőben… Mondom a papnak, hogy így meg úgy, el kell juttatnom a papucsot. Megkérdezi: „És tudod, hogy kell ezt csinálni?” Még egyszer elmagyarázta… Épp hoztak egy megboldogult öregapót a gyászszertartásra. Odamegyek a koporsóhoz, fölemelem a szemfedőt, és beteszem alá a papucsot. „Megírtad a cédulát?” - „Igen, megírtam, de nem jelöltem meg, melyik temetőben fekszik.” - „Ők ott mind ugyanabban a világban vannak. Megtalálják.” Nem volt bennem életkedv. Ott állok éjszaka az ablakban, nézem az eget: „Vászenyka, mit tegyek? Nem akarok nélküled élni.” Nappal elmegyek az óvoda mellett, megállok, és csak állok… Néztem volna a gyerekeket, néztem is… És belebolondultam! Éjszaka kérlelni kezdtem: „Vászenyka, gyereket szülök. Félek már egyedül. Nem bírom tovább, Vászenyka!” Máskor meg így kérleltem: „Vászenyka, nekem nem kell férfi. Nálad jobb nem lehet senki nekem. Gyereket akarok.” Huszonöt éves voltam… Találtam férfit… Mindent elmondtam neki… A tiszta igazat: egy szerelmem volt, egész életemre. Mindent feltártam előtte… Találkozgattunk, de sosem hívtam meg az otthonomba, nem tehettem. Ott van Vászja… Cukrászként dolgoztam. Készítem a tortákat, és folynak a könnyeim. Nem sírok, de folynak a könnyeim. Egyvalamit kértem a lányoktól: „Ne sajnáljatok. Ha sajnáltok, elmegyek.” Nem kell sajnálni engem… Valamikor boldog voltam… Elhozták nekem Vászka kitüntetését. Vörös… Sokáig rá se tudtam nézni. Folynak a könnyeim… Fiút szültem. Andrij… Andrijko… Megállítottak egy-egy percre a barátnőim: „Nem szabad szülnöd.” Az orvosok is ijesztgettek: „Nem bírja ki a szervezete.” Aztán… Aztán meg azt mondták, hogy hiányzik majd a fél keze… A jobb keze… Mutatta a készülék… „És akkor mi van? - gondoltam. - Megtanítom bal kézzel írni.” Ép gyerekem született…

szép kisfiú… Már iskolába jár, ötös mindenből. Most van nálam valaki, akivel együtt lélegzem és élek. Fény az életemben. Gyönyörűen ért mindent: „Édesanyám, ha elmegyek a nagymamához két napra, akkor tudsz majd lélegezni?” Nem tudok! Egy napra se merek elválni tőle. Mentünk az utcán… Egyszer csak érzem, hogy összeesem… Akkor kaptam az első agyvérzést… Ott az utcán… „Édesanyám, hozzak vizet?” -„Ne, csak állj itt mellettem. Ne menj sehová.” És elkaptam a kezét. A többire nem emlékszem… A kórházban nyitottam ki a szemem… Úgy szorítottam Andrijko kezét, hogy alig tudták lefeszegetni róla az ujjaimat az orvosok. Még sokáig volt kék folt a kezén. Amikor most kimegyünk a házból, azt mondja: „Édesanyám, csak ne kapd el a kezem. Nem megyek mellőled sehová.” Andrij is betegeskedik: két hét az iskolában, kettő meg otthon, az orvossal. Hát így élünk. Féltjük egymást. És a lakás minden zugában ott van Vászja… A fényképei. .. Éjszaka beszélek vele… Előfordul, hogy álmomban kér: „Mutasd a gyerekünket.” Odamegyünk Andrijkóval… Ő meg a kislányt vezeti kézen fogva. Mindig a kislánnyal jön. Csak vele játszik… Hát így élek… A reális és az irreális világban, egyszerre. Nem tudom, hol érzem jobban magam… (Föláll. Az ablakhoz lép.) Sokan vagyunk itt. Az egész utca, így is nevezik - csernobili. Ezek az emberek egész életükben az erőműben dolgoztak. Sokan még most is járnak oda váltott turnusokban, mert most így működtetik az erőművet. Ott már nem lakik senki, és nem is fog soha. Mindannyian súlyos betegségekkel, rokkantsággal küszködnek, de nem hagyják ott a munkahelyüket, gondolni se mernek erre. Nincs életük a reaktor nélkül, a reaktor az életük. Most hol és kinek kellenének máshol? Gyakori a halálozás. Hirtelen halnak meg. Útközben: megy valaki, és összeesik, elalszik, és nem ébred föl. Virágot vitt az ápolónőnek, és megállt a szíve. Állt a buszmegállóban… Meghalnak, de igazából senki sem kérdezte ki őket. Arról, hogy mit éltünk át… Mit láttunk… Senki sem akar hallani a halálról. A szörnyűségekről… De én a szerelemről beszéltem magának… Arról, hogy mennyire

szerettem… Ljudmila Ihnatenko, az elhunyt tűzoltó, Vaszil Ihnatenko felesége

A SZERZŐ ÖNINTERJÚJA AZ ELHALLGATOTT TÖRTÉNETRŐL ÉS ARRÓL, HOGY CSERNOBIL MIÉRT TESZI KÉTSÉGESSÉ A VILÁGKÉPÜNKET Csernobil tanúja vagyok… Ez a XX. század legfontosabb eseménye, annak ellenére, hogy szörnyű háborúkról és forradalmakról marad emlékezetes ez a század. Több mint húsz év telt el a katasztrófa óta, és még mindig nem tudok válaszolni arra a kérdésre, hogy miről teszek tanúságot: a múltról vagy a jövőről? Olyan könnyű lecsúszni a banalitásba… A borzalom banalitásába… De én úgy nézek Csernobilra, mint egy új történet kezdetére - ez nemcsak tudás, hanem előtudás is, mert az ember ennek hatására kezdte vitatni az önmagáról és a világról alkotott korábbi elképzeléseit. Amikor a múltról vagy a jövőről beszélünk, belesűrítjük ezekbe a szavakba az időről alkotott elképzeléseinket, ugyanakkor Csernobil mindenekelőtt az idő katasztrófája. A földünkön szétszórt radionuklidok ötven, száz, kétszázezer év múlva is létezni fognak… Sőt még tovább… Az emberélethez képest örökkévalók. Mit tudunk megérteni? Képesek vagyunk-e feltárni és felismerni valami értelmet ebben az előttünk még ismeretlen borzalomban? Miről szól ez a könyv? Miért írtam meg? Ez a könyv nem Csernobilről, hanem Csernobil világáról szól. Magáról az eseményről már több ezer oldalt írtak, több százezer méter filmszalagon örökítették meg. Engem viszont az foglalkoztat, amit elhallgatott történetnek, földi és időbeli létünk nyomtalan nyomainak nevezhetnék. Írok, és gyűjtögetem az érzések, gondolatok, szavak hétköznapiságát. Próbálom megragadni a lélek hétköznapi életét. Átlagemberek átlagos napját. Itt pedig minden rendkívüli: az esemény is, az emberek is, akik belakták az új teret. Csernobil számukra nem metafora, nem szimbólum, hanem a házuk. Hányszor próbálta el a művészet az apokalipszist, a világvége különböző technológiai változatait ajánlva, de most már nincsenek

kétségeink afelől, hogy az élet sokkal fantasztikusabb. Egy évvel a katasztrófa után valaki megkérdezte tőlem: „Mindenki ír. Maga meg itt él, és nem ír. Miért nem?” Én pedig nem tudtam, hogyan írjak erről, milyen eszközöket használjak, és honnan közelítsem meg. Amikor a korábbi könyveimet írtam, mások szenvedéseit figyeltem, most viszont az én életem is az esemény része lett. Eggyé váltunk, nem tudunk távolságot tartani egymástól. Minden nyelven megszólalt Európában elveszett kis országom neve, amelyről korábban szinte semmit sem hallott a világ; átváltozott ördögi csernobili laboratóriummá, mi, fehéroroszok pedig csernobili nemzetté váltunk. Akárhol jelentem meg, mindenki érdeklődve nézett rám: „Á, maga oda való? Mi van ott?” Persze lehetett volna gyorsan írni egy könyvet, amilyenek aztán egymás után jelentek meg - mi történt azon az éjszakán az erőműben, ki a bűnös, kik titkolták a világ és a saját népük elől a balesetet, hány tonna homok és beton kellett ahhoz, hogy fölépítsék a szarkofágot a halált lehelő reaktor fölé -, de valami visszatartott ettől. A kezemet fogva. Micsoda? Az az érzés, hogy itt valami titok van. Pillanatok alatt kialakult bennünk ez az érzés, és ez töltött be akkor mindent: a beszélgetéseinket, a tevékenységeinket, a félelmeinket, és elválaszthatatlan volt az eseménytől. Attól a szörnyűségtől. Kimondva vagy kimondatlanul mindannyian átéreztük azt, hogy beleütköztünk az ismeretlenbe. Csernobil rejtély, amelyet még meg kell fejtenünk. Kiolvasatlan jel. Lehet, hogy a XXI. századnak kell feltárnia ezt a titkot. Szembe kell néznünk ezzel a kihívással. Világossá vált, hogy a kommunista, nemzeti és új vallási kihívásokon kívül, amelyekkel szembe kell néznünk, amelyeknek meg kell felelnünk, újabb kihívások várnak ránk, sokkal brutálisabbak és totálisabbak, bár egyelőre még rejtve maradtak a szemünk elől. De Csernobil után valami már feltárult ebből… 1986. április 26., éjszaka… Egy éjszaka alatt kerültünk át a történelem egy másik helyére. Végrehajtottuk az ugrást, új valóságba kerültünk, amellyel nemcsak a tudásunk, hanem a képzeletünk sem

tudott megbirkózni. Szétesett az idő… Egyik pillanatról a másikra használhatatlannak bizonyult a múlt: nem volt benne semmi, amire támaszkodhattunk volna, az emberiség (hitünk szerint) mindenütt jelen lévő archívumában nem találtunk kulcsot, amellyel kinyithatnánk ezt az ajtót. Azokban a napokban gyakran hallottam ilyet: „nem találok szavakat, melyekkel átadhatnám azt, amit láttam és átéltem”, „korábban nem meséltek nekem semmi ehhez hasonlót”, „egyetlen könyvben sem olvastam, egyetlen filmben sem láttam ilyet”. Szünet követte a katasztrófa idejét, ez a rés választotta el attól az időtől, amikor beszélni kezdtünk róla. A némaság pillanata… Mindenkinek megmaradt az emlékezetében. .. Valahol a csúcson hoztak valamilyen döntéseket, titkos utasításokat fogalmaztak meg, helikoptereket indítottak útnak, hatalmas mennyiségű járművet, rengeteg felszerelést mozgattak; lent pedig várták a tájékoztatást, féltek, a szóbeszédre hagyatkoztak, de mindenki hallgatott arról, ami a legfontosabb: mi is történt itt valójában? Nem találtunk szavakat az új érzésekhez, és nem találtunk érzéseket az új szavakhoz, nem tudtuk még kifejezni magunkat, de egyre jobban belemerültünk az új gondolkodás atmoszférájába - így határozhatnám meg ma az akkori lelkiállapotunkat. Egyszerűen már nem értük be a tényekkel, kísértést éreztünk arra, hogy mögéjük nézzünk, föltárjuk a történtek értelmét. Traumatikus hatás! És kerestem ezt az új, traumatizált embert… Új szövegeket mondott… Néha mintha álmon vagy delíriumon szűrődtek volna át hozzánk a hangok egy párhuzamos világból. Csernobil közelében mindenki filozofálni kezdett. Filozófussá vált. Megint tele lettek emberekkel a templomok… Hívőkkel és olyanokkal, akik nemrég még ateisták voltak… Válaszokat kerestek, melyeket nem kaphattak meg a fizikától és a matematikától. Kitágult a háromdimenziós világ, én pedig nem találkoztam olyan vakmerőkkel, akik továbbra is készek lettek volna fölesküdni a materializmus bibliájára. Tiszta fényben ragyogott fel a végtelen. Elhallgattak a filozófusok és az írók, kizökkentek a kultúra és a hagyomány régi kerékvágásából. Azokban az

első napokban sokkal érdekesebb volt öreg parasztokkal beszélgetni, mint tudósokkal, hivatalnokokkal és a váll-lapjukon sok csillagot hordó katonatisztekkel. Bár Tolsztoj és Dosztojevszkij nélkül éltek, internet sem volt, az ő tudatukba valahogy belefért az új világkép. Nem hasadt meg tőle. Biztos mindannyian alkalmazkodtunk volna valahogy az atomháború helyzetéhez (mint a hirosimaiak), mert pontosan arra készültünk. De nem katonai nukleáris objektumban történt a katasztrófa, mi pedig a korunk emberei voltunk, és elhittük, amit tanítottak nekünk: a szovjet atomerőművek a legbiztonságosabbak a világon, akár a Vörös térre is építhetnének ilyet. A háborús atom az Hirosima és Nagaszaki, a békés atom pedig a minden házban világító villanykörte. Még senki sem sejtette, hogy a háborús és a békés atom ikerpár. Cinkosok. Bölcsebbek lettünk, az egész világ bölcsebb lett, de csak Csernobil után. A fehéroroszok ma olyanok, mint az élő fekete dobozok, regisztrálják az információkat a jövőnek. Mindenki számára. Sokáig írtam ezt a könyvet… Majdnem húsz évig… Találkoztam és beszélgettem az erőmű egykori dolgozóival, tudósokkal, orvosokkal, katonákkal, áttelepítettekkel, a zóna illegális lakóival… Azokkal, akik számára Csernobil a világuk lényeges része, minden meg van mérgezve bennük és körülöttük, nem csak a föld és a víz. Meséltek, és válaszokat kerestek… Együtt gondolkodtunk. Gyakran sietős volt nekik, féltek, hogy nem jutnak a végére, én pedig még nem tudtam, hogy a tanúságtételük ára az életük. „Jegyezze föl - hajtogatták -, nem mindent értettünk abból, amit láttunk, azért csak maradjon fenn. Majd elolvassa valaki, és megérti. Később… Majd az utánunk jövők…” Nem ok nélkül siettek, sokan közülük már nincsenek az élők között. De tudtak jelet küldeni… Mindaz, amit tudunk a borzalmakról és a rémületről, mindenekelőtt a háborúhoz kötődik. A sztálini Gulag és Auschwitz a gonosz nem is olyan régi zsákmánya. A történelem mindig is háborúk és hadvezérek története volt, mondhatni, a háború volt a borzalmak mércéje. Ezért

keverik olyan sokan a háború és a katasztrófa fogalmait… Csernobilban mintha a háború minden ismérvét láthattuk volna: sok katona, kiürítés, elhagyott házak. Megzavarták az élet rendjét. A csernobili újsághírek tele voltak háborús kifejezésekkel: atom, robbanás, hősök… Ezért nehezebb megérteni azt, hogy új történelemben létezünk… Megkezdődött a katasztrófák története… De az ember nem akar erre gondolni, mert sose töprengett el rajta, inkább a mögé rejtőzik, amit ismer. A múlt mögé. Még a csernobili hősöknek állított emlékművek is hasonlítanak a háborúsokra… Az első utam a zónába… Virágoztak a gyümölcsösök, boldogan ragyogott a napfényben a zsenge fű. Énekeltek a madarak. Olyan ismerős… ismerős… világ. Az első gondolatom: minden a helyén van, és minden olyan, mint azelőtt. Ugyanaz a föld, ugyanaz a víz, ugyanazok a fák. Az alakjuk, a színük, az illatuk is örök, ezen senki sem képes változtatni. De már első nap elmagyarázták: nem ajánlatos virágot szedni, jobb nem leülni a földre, nem szabad inni a forrásvízből. Estefelé figyeltem, ahogy a pásztorok a folyóhoz akarták hajtani a tikkadt csordát. Odamentek a vízhez a tehenek, de rögtön vissza is fordultak. Valahogy megérezték a veszélyt. Mesélték, hogy a macskák nem ették meg a döglött egereket, ott csúfkodtak mindenütt: a mezőn, az udvarokon. Halál rejtőzött mindenütt, de ez valamilyen más halál volt. Új maszkokat viselt, korábban ismeretlen külsőt öltött. Váratlanul ütött rajta az emberen, aki nem volt felkészülve minderre. Nem volt felkészülve mint biológiai faj, nem működött a természettől adott eszköztára, amely arra van beállítva, hogy meglásson, meghalljon, megérintsen valamit. Ez már nem volt lehetséges, alkalmatlanná vált a szeme, a füle, minden ujja, már nem szolgálhatták, mert a sugárzás nem látszik, nincs szaga, nincs hangja. Testetlen. Egész életünkben harcoltunk, és készültünk a háborúra, annyi mindent tudtunk róla, most meg hirtelen beütött! Változott az ellenségkép. Más ellenség jelent meg nálunk. Ellenségek… Gyilkolt minket a frissen kizöldült fű. A kifogott hal, az elejtett vad. Az

alma… Eddig engedelmes és barátságos volt körülöttünk a világ, most viszont rémületet keltett. Amikor elutaztak az öregek, fogalmuk sem volt arról, hogy ez örökre szól. Nézték az eget. „Süt a nap… Nincs se füst, se gáz. Nem lőnek. Miféle háború ez? És menekülni kell.” Ismerős… ismeretlen… világ. Hogy foghatnánk fel, hol vagyunk? Mi történik velünk? Itt… Most… Nincs kitől megkérdezni… A zónában és körülötte… Megdöbbentett a hadifelszerelés óriási mennyisége. Katonák meneteltek vadonatúj géppisztolyokkal, teljes harci menetfelszereléssel. Nem a helikopterek és a páncélozott szállító harcjárművek maradtak meg a legjobban az emlékezetemben, hanem azok a géppisztolyok… A fegyver… Ember a zónában, puskával… Kire lőhetett volna ott, és kitől kellett volna védenie minket? A fizikától? A láthatatlan részecskéktől? Le kellett volna lőnie a fertőzött földet vagy fát? Magát az erőművet a KGB ellenőrizte. Kémeket és diverzánsokat kerestek, olyan mendemondák terjedtek, hogy a baleset a nyugati különleges szolgálatok előre eltervezett akciója, így akarták szétrobbantani a szocialista tábor egységét. Ébernek kell lenni. Ez a háború képe… Ez a háborús kultúra omlott össze a szemem előtt. Nem áttetsző világba léptünk be, ahol a gonosz nem ad semmiféle magyarázatot, nem leplezi le magát, és nem ismer semmilyen törvényt. Láttam, ahogy a Csernobil előtti ember átváltozott csernobili emberré. Nemegyszer… Itt van min elgondolkodni. Hallottam olyan véleményt, hogy öngyilkosságra emlékeztet a likvidátorok és a tűzoltók viselkedése, akik az első éjszakán oltották a tüzet az atomerőműben. Kollektív öngyilkosságra. A likvidátorok gyakran dolgoztak különleges védőruha nélkül, zokszó nélkül mentek oda, ahol „meghaltak” a robotok. Titkolták előttük az igazságot, nem tudták, milyen magas dózisokat kapnak, ők pedig beletörődtek ebbe, aztán még örültek is, ha

oklevelet és kitüntetést kaptak a kormánytól, boldogan vették át a sír szélén… Sokuknak már nem tudták átadni… Akkor hát mégis kik voltak: hősök vagy öngyilkosok? A szovjet eszmék és nevelés áldozatai? Idővel valamilyen oknál fogva feledésbe merül, hogy ők mentették meg az országukat. Megmentették Európát. Csak egy pillanatra képzeljük el, mi történik, ha a többi három reaktor is fölrobban… Ezek az emberek hősök. Az új történelem hősei. A sztálingrádi vagy a Waterlooi csata hőseihez hasonlították őket, de ők valami többet mentettek meg, nemcsak a szülőhazájukat, hanem magát az életet. Az élet idejét. Az élő időt. Csernobillal az ember kezet emelt mindenre, Isten egész világára, ahol az emberen kívül még sok ezer más lény, állat és növény él. Amikor eljártam a likvidátorokhoz… Hallgattam a történeteiket arról, hogyan végezték (elsőként és először!) új emberi, nem emberi munkájukat: földbe temették a földet, vagyis különleges betonbunkerekbe földelték el a fertőzött rétegeket, minden lakójával bogarakkal, pókokkal, lárvákkal - együtt. Különféle rovarokat temettek el, melyeknek még a nevét sem tudták. Nem emlékeztek rá. Ők egész másképp fogták föl a halált, náluk ez a madártól a pillangóig mindenre kiterjedt. Az ő világuk már egy másik világ volt - az élet új jogával, új felelősséggel és új bűntudattal. Állandóan jelen volt az idő témája a történeteikben, azt mondták, „először”, „soha többé”, „örökre”. Emlékezetükbe idézték, hogyan utaztak át az elhagyatott falvakon, ahol találtak néha egy-egy magányos öregembert, aki nem akart elmenni a többiekkel, vagy visszatért később az idegen tájakról: ott ültek esténként, gyújtóssal világítva, kaszáltak, sarlóval arattak, fejszével vágták a fát az erdőben, imádkoztak az állatokhoz és a szellemekhez. Istenhez. Olyan volt minden, mint kétszáz évvel azelőtt, miközben valahol a magasban űrhajók repültek. A farkába harapott az idő, összeért a kezdet és a vég. Akik ott voltak, azok számára Csernobil nem ért véget Csernobilban. Nem háborúból, hanem mintha egy másik világból jöttek volna haza. Megértettem, hogy teljesen tudatosan alakították át a szenvedésüket új tudássá, és megajándékoztak minket

vele: nézzétek, valamit kezdenetek kell ezzel a tudással, valahogy hasznát kell vennetek. A csernobili hősök emlékműve… Az emberkéz alkotta szarkofág, amelybe a nukleáris tüzet rejtették. A XX. század piramisa. Kár az emberért a csernobili földön. De még nagyobb kár az állatért… Ez nem nyelvbotlás volt. Mindjárt megmagyarázom… Mi maradt a halott zónában, miután elhagyták az emberek? A régi templomok, mellettük a temetővel, és az állatoknak kialakított, biotemetőnek nevezett nyughelyek. Csak magát mentette meg az ember, minden mást elárult. Miután elhagyta a falut, katonai vagy önkéntes egységek vonultak be, és lelőtték az állatokat. A kutyák pedig futottak, ha emberi hangot hallottak… és a macskák… A lovak sem értettek semmit… Pedig ők nem tehetnek semmiről - a háziállatok és a madarak sem, és némán haltak meg, ami még szörnyűbb volt. A mexikói indiánok valamikor régen, de még az őseink is, a keresztény kor előtti Ruszban bocsánatot kértek az állatoktól, amelyeket azért öltek meg, hogy megegyék őket. Az ősi Egyiptomban az állatnak joga volt panaszt tenni az emberre. Az egyik piramisban találtak egy papiruszt, amelyre a következőt írták: „Nem találták nyomát annak, hogy a bika egyszer is panaszt tett volna N.-re.” Mielőtt belépett volna a holtak birodalmába, az egyiptomi ember fölolvasott egy imát, amely a következő szavakat is tartalmazta: „Nem bántottam semmilyen teremtményt. Nem vettem el állattól sem magot, sem füvet.” Mit adott a csernobili tapasztalat? Odafordított-e minket e „más lények” hallgatag és titokzatos világa felé? Egyszer láttam, ahogy a katonák bevonultak a faluba, ahonnan már elmentek az emberek, és tüzet nyitottak… Az állatok gyámoltalan rikoltozása… A maguk sokféle nyelvén rikoltoztak… Erről már írtak az Újszövetségben. Jézus Krisztus belép a jeruzsálemi szentélybe, és rituális áldozatra szánt állatokat lát: elvágták a torkukat, folyik a vérük. Jézus elkiáltja magát: „Az én házam imádság

házának mondatik. Ti pedig azt latroknak barlangjává tettétek.” Még azt is hozzátehette volna, hogy vágóhídjává… A zónában hagyott több száz biotemető az ősrégi pogány áldozati helyekre emlékeztet. Csak melyik istennek áldoztak? A tudomány és a tűz istenének? Ilyen értelemben Csernobil messzebbre ment, mint Auschwitz és Kolima. A holokausztnál is messzebbre. Végességet sugall. A semmibe fúródik. Más szemmel nézem a világot magam körül… Kis hangya mászik a földön, és most már közelebb áll hozzám. Madár száll az égen, azt is közelebb érzem. Csökken a távolság köztünk. Nincs meg a korábbi szakadék. Mert mindez élet. Ez is megmaradt az emlékezetemben… Egy öreg méhész mesélte (aztán másoktól is hallottam erről): „Kimegyek reggel a gyümölcsösbe, hiányzik valami, egy ismerős hang. Nincs egy méhecske sem… Nem hallok egy méhet sem! Egyet sem! Micsoda? Mi ez? Másnap se röpültek ki. És harmadnap se… Aztán közölték velünk, hogy baleset történt az erőműben, az pedig ott van mellettünk. De sokáig nem tudtunk semmit. A méhek tudták, mi nem. Most már, ha történik valami, figyelni fogom őket. Az életüket.” Még egy példa… Beszélgettem horgászokkal a folyóparton, ők mesélték: „Vártuk, mikor adnak valami magyarázatot a tévében… Elmondták, hogyan menekülhetünk meg. A giliszták meg, a közönséges giliszták… rögtön lementek jó mélyre a földben, talán fél méter vagy akár egy méter mélyre is. Mi meg nem értettük az egészet. Csak ástunk és ástunk. Nem találtunk sehol egy gilisztát, amelyet horogra tűzhettünk volna…” Ki volt közülünk itt előbb, kinek a léte biztosabb és állandóbb a földön? A miénk vagy az övék? Tanulhatnánk tőlük, hogyan éljük túl. És hogyan éljünk. Két katasztrófa rakódott egymásra, egy társadalmi - a szemünk láttára esett szét a Szovjetunió, víz alá süllyedt a gigantikus szocialista kontinens - és egy klasszikus: Csernobil. Két globális robbanás. Az első közelebb volt, érthetőbb. Az embereket lefoglalják a mindennapok, a

napi teendők: miből vásároljanak, hová utazzanak? Miben higgyenek? Most milyen zászlók alá álljanak? Vagy azt kell tanulniuk, hogyan éljenek maguknak, hogyan éljék a saját életüket? Fogalmunk sincs erről, nem tudjuk, mert még sosem éltünk így. Ezt éli át mindenki külön-külön és együtt is. De Csernobilről szeretnénk elfeledkezni, mert kapitulált előtte a tudatunk. Ez a tudat katasztrófája volt. Képzeteink és értékeink világa a levegőbe repült. Ha legyőztük vagy megértettük volna Csernobilt, többet gondolnánk rá, és többet írnánk róla. Így mi az egyik világban élünk, a tudatunk pedig egy másikban létezik. Kicsúszik a kezünkből a valóság, nem avatkozik bele az emberek dolgába… Igen… Nem sikerül utolérni a valóságot… Egy példa… Mindmáig a régi fogalmakat használjuk: „messze közel”, „mieink - idegenek”… De mit jelent a messze és a közel Csernobil után, ha már a negyedik napon Afrika és Kína fölött szállt a csernobili felhő? Hirtelen olyan kicsi lett a Föld, már nem az, ami Kolumbusz korában volt. Végtelen. Most másként érzékeljük a teret. Csődbe ment térben élünk. Még egy példa… Az elmúlt száz évben hosszabb lett az emberélet, de így is milyen nyomorúságosan rövid a földünkön megtelepedett radionuklidok életéhez képest. Sokan közülük évezredekig élnek. Nem is tudunk ilyen messzire nézni! Az embernek más lesz az időérzéke mellettük. És mindez Csernobil műve. Annak a nyomai. Ugyanúgy másként tekintünk a múltra, a tudományosfantasztikus művekre, a tudásra. Hasznavehetetlennek bizonyult a múlt, a tudásból pedig csak a nemtudásunk tudása maradt meg. Az érzelmek is átalakulnak… Az orvos most a következőket mondja a haldokló férjről a feleségnek a szokásos vigasztaló szavak helyett: „Nem szabad közel menni hozzá! Tilos megcsókolni! Tilos simogatni! Ez már nem a szerető hitves, hanem sugármentesítésre váró tárgy.” Itt Shakespeare is meghátrál. Akárcsak a nagy Dante. A kérdés: odamenni vagy nem menni oda? Megcsókolni vagy nem megcsókolni? Az egyik hősnőm (aki épp terhes volt akkor), odament és megcsókolta. És nem hagyta magára a férjét egészen a haláláig. Az egészségével és a gyereke

életével fizetett érte. Hogyan kellett volna választania élet és halál között? A múlt és az ismeretlen jelen között? És ki veszi a bátorságot ahhoz, hogy elítélje azokat a feleségeket, akik nem ültek ott haldokló férjük és fiuk mellett? Egy radioaktív tárgy mellett… Az ő világukban megváltozott a szerelem és a halál. Minden megváltozott, minket kivéve. Legalább ötven év kell ahhoz, hogy történelemmé váljon egy adott esemény. Itt viszont el kell indulnunk a forró nyomon… A zóna… Külön világ… A tudományos-fantasztikus irodalom művelői találták ki először, de az irodalom elmaradt a valóságtól. Mi már nem hihetünk abban, amiben Csehov hősei hittek: száz év múlva az ember szép lesz! Az élet gyönyörűséges lesz! Ezt a jövőt elvesztettük. E száz év alatt volt sztálini Gulag, Auschwitz… Csernobil… És szeptember 11. New Yorkban… Felfoghatatlan, hogy férhetett bele minden egyetlen nemzedék életébe. Például apám életébe, aki most nyolcvanhárom éves. Ezt is kibírta az ember? Csernobilban leginkább az marad meg az ember emlékezetében, hogy milyen az élet „mindenen túl”: tárgyak ember nélkül, táj ember nélkül. Út a semmibe, a vezeték is a semmibe vész. Néha azon kezd gondolkodni az ember, hogy mi ez: a múlt vagy a jövő? Néha olyan érzésem volt, hogy a jövőről készítek feljegyzéseket…

ELSŐ FEJEZET A HOLTAK FÖLDJE Monológ arról, hogy miért emlékeznek az emberek Nekem is van kérdésem. Egyedül nem tudok válaszolni rá… De maga írni akar erről… Erről? Én meg nem szeretném, ha ismernének. Ha tudnák, mit éltem ott át… Egyrészt vágyom rá, hogy föltárulkozhassak, kibeszéljem magam, másrészt meg olyan érzés ez, mintha levetkőznék, azt pedig nem szeretném. Emlékszik, mit írt erről Tolsztoj? Akkora megrázkódtatás érte Pierre Bezuhovot, hogy a háború után úgy érezte, örökre megváltozott ő is meg az egész világ is. De bizonyos idő elteltével azt veszi észre magán, hogy megint ugyanúgy szidja a kocsist, ugyanúgy zsörtölődik. Akkor meg miért emlékeznek az emberek? Hogy helyreállítsák az igazságot? Igazságot tegyenek? Szabaduljanak a múlttól, és felejtsék el? Mert felfogják azt, hogy grandiózus esemény résztvevői voltak? Vagy talán védelmet keresnek a múltban? Bár az emlék finom, illékony anyag, nem biztos tudás. Az ember csak sejt valamit magáról. Ez még nem tudás, hanem csak érzések. Szenvedtem, vájkáltam az emlékezetemben, és egyszer csak sikerült felidéznem… Gyerekkoromban éltem át a legszörnyűbb dolgokat… A háborút. .. Emlékszem, hogyan játszottunk kölyökkorunkban papás-mamást, levetkőztettük a kicsiket, és egymásra fektettük őket… Ők voltak az első gyerekek, akik a háború után születtek. Az egész falu tudta, milyen szavakat mondanak már, melyik kezdett már járni. A háború alatt

megfeledkeztek a gyerekekről. Vártuk, hogy újra legyen élet. Papásmamásnak neveztük a játékunkat. Látni akartuk az élet keletkezését… Nyolc-tíz évesek lehettünk… Láttam, ahogy megölte magát egy nő. A folyóparti bozótosban. Fogott egy téglát, és a fejét verte vele. Terhes volt a policájtól, akit az egész falu gyűlölt. Még gyerekkoromban láttam, hogyan jönnek világra a macskakölykök. Segítettem anyámnak kihúzni a borjút a tehénből, vittem a kocánkat fedeztetni a kanhoz… Emlékszem… Emlékszem, hogyan hozták haza apámat, amikor meggyilkolták, rajta volt a pulóvere, még a mama kötötte, agyonlőtték golyószóróval vagy géppisztollyal, és véres cafatok látszottak ki a pulóver alól. Az egyetlen ágyunkon feküdt, nem volt más hely. Aztán eltemették a ház elé. Nem pehelykönnyű földbe, hanem nehéz agyagba. Cékla termett benne. Körös-körül harcok folytak. Döglött lovak és holttestek hevertek… Olyan erős tiltás alatt vannak ezek az emlékek, hogy sosem beszélek róluk hangosan… Akkoriban ugyanúgy vettem a halált, mint a születést. Nagyjából ugyanolyan érzés fogott el, amikor előbukkant a kisborjú a tehénből… Világra jöttek a macskakölykök. Meg amikor az a nő megölte magát a bozótosban… Mintha olyan érzésem lett volna, hogy a kettő egyforma, egy és ugyanaz. A születés és a halál… Emlékszem gyerekkoromból, milyen szag van a házban, amikor disznót vágnak… Épp csak megérintett ebben a beszélgetésben, én meg össze is csuklottam, zuhanok vissza oda. Abba a rémálomba… A borzalomba… Repülök… Emlékszem még, ahogy minket, kicsiket elvittek magukkal az asszonyok a fürdőbe. Sokuknak, köztük anyámnak is, leszakadt a méhe (ezt már mi is értettük), ezért rongyokat kötöztek magukra. Láttam… A kemény munkától szakadt le a méhük. Nem voltak férfiak, a fronton vagy a partizánharcban gyilkolták őket, ló sem volt, az asszonyok húzták az ekét. Fölszántották a kertjüket és a kolhoz földjét. Amikor felnőttem, és nővel voltam, eszembe jutott ez… Hogy mit láttam a

fürdőben… El akartam felejteni. Mindent elfelejteni… Lassan el is felejtettem… Azt hittem, a legszörnyűbb dolog már megtörtént velem. Ez pedig a háború. És már védett, most már védett vagyok. Megvéd a tudásom meg az, amit ott… akkor… átéltem. De… Elmentem a csernobili zónába… Sokszor voltam már ott… És ott beláttam, hogy tehetetlen vagyok. És kikészülök ettől a tehetetlenségtől. Attól, hogy rá sem ismerek arra a világra, minden megváltozott. Még a gonosz is más. Már nem véd a múlt. Nem nyugtat meg… Nincsenek válaszok benne. Pedig korábban voltak… (Elgondolkodik.) Mért emlékeznek az emberek? Elbeszélgettem magával, és elmondtam valamit ezekkel a szavakkal… És megértettem valamit. Most már nem vagyok annyira magányos. És hogy van ez másoknál? Pjotr Sz. pszichológus

Monológ arról, hogy lehet beszélgetni az élőkkel és a holtakkal Éjszaka bejött a farkas az udvarra… Kinézek az ablakon - ott áll, és ragyog a szeme. A ragadozó tekintete… Mindenhez hozzászoktam. Hét éve élek egy szál magamban, hét éve már, hogy elmentek az emberek. Éjszaka megesik néha, hogy ülök virradatig, és csak gondolkodom, gondolkodom. Ma is egész éjszaka az ágyon ültem, görnyedeztem, aztán kimentem megnézni, hogyan süt a napocska. Mit mondhatok én magának? A legigazságosabb dolog a világon a halál. Még senki sem vett magának mentességet. Mindenkit befogad a föld: jókat, rosszakat, bűnösöket. Másutt hiába is keresnénk igazságot ezen a világon. Egész életemben tisztességesen, keményen dolgoztam. A lelkiismeretemre hallgattam. Mégsem jutott nekem igazság. Osztogatta valahol Isten, de mire rám

került a sor, már nem maradt neki, nem tudott adni. A fiatal is meghalhat, az öregnek meg muszáj… Senki sem halhatatlan, a cár meg a kupec sem… Eleinte vártam az embereket, azt hittem, mindenki visszajön. Senki sem utazott el örökre. Csak egy időre mentek el. Most meg a halált várom. Nem nehéz meghalni, mégis rémület fogja el az embert. Nincs templom, nem jár ki ide az atyuska. Nincs kinek bevallani a bűneimet… Amikor először mondták, hogy sugárzás van nálunk, azt hittük, ez valamilyen betegség, és aki megkapja, rögtön meg is hal. De nem, azt mondják, az valami olyasmi, ami a földön is hever, meg be is megy a földbe, de nem lehet látni. Az állat talán látja és érzi, az ember nem. Pedig nem igaz! A saját szememmel láttam… Beterítette a kertemet az a cézium, ott virított, amíg csak el nem mosta az eső. Olyan a színe, mint a tintáé… Ott hevertek azok a rikító darabkák… Hazaszaladtam a kolhoz földjéről, és mentem a kertembe. Látok egy kék rögöt… Kétszáz méterrel odébb meg egy másikat. Akkora, mint a fejkendőm. Kiabálok a szomszédasszonynak, a többieknek is, körbeszaladtunk, megnéztünk minden kertet meg földet a közelben… Két hektár… Talán négy nagy darabot találtunk. Az egyik vörös volt… Másnap esett az eső. Már reggeltől. És ebédidőre eltűntek. Kiszállt a rendőrség, de már nem volt mit mutatni. Csak elmeséltük… Ekkora darabok… (Mutatja a két kezével.) Mint a fejkendőm. Kék és piros. Nem nagyon féltünk ettől a sugárzástól… Ha nem látjuk, nem tudunk semmit, akkor talán félünk, de miután megnéztük, már nem volt olyan rémes. Táblákat helyeztek el a rendőrök és a katonák. A házak mellé meg az utcára - és ráírták: 70 curie, 60 curie… Egész életünkben a saját krumplinkon éltünk, aztán egyszer csak azt mondják: tilos! Még a hagymát meg a sárgarépát sem szabad megenni. Kinek siralom, kinek vigalom… Azt tanácsolták, gumikesztyűben dolgozzunk a kertben, és kössünk gézt az arcunk elé. Ha pedig kiszórjuk a hamut a kályhából, ássuk el. Temessük el. Ajaj… Akkor még eljött hozzánk egy nagy tudós, és azt mondta a klubban, hogy meg kell mosni a fát… Hihetetlen!

Száradjon le a fülem! Azt mondták, mossuk ki a paplanhuzatokat, a lepedőket, a függönyöket… Pedig bent vannak a házban! A szekrényekben meg a ládákban… Milyen sugárzás lehet bent a házban? Az üveg mögött? Az ajtó mögött? Ekkora csudát! Keresse meg az ember a sugárzást az erdőben, a földeken… Lelakatolták a kutakat. „Piszkos” a víz… Hogy lenne már piszkos, amikor olyan szép tiszta! A jó ég tudja, mi mindent összebeszéltek. Azt mondják, maguk mind meghalnak… El kell menniük… Ki kell üríteni a falvakat… Beijedtek az emberek. Halálra rémültek. Egyesek éjszaka elásták a holmijukat. Én is eltettem a ruhámat… A becsületes munkámért kapott vörös okleveleket meg a nehéz időkre félretett kopejkáimat. Micsoda keserűség! Megszakad a szívem! Úgy éljek, igazat beszélek! Itt meg azt hallom, hogy az egyik faluban a katonák evakuálták az embereket, de ott maradt egy öregapó az asszonnyal. Egy nappal azelőtt, hogy jött a rengeteg busz, és elvitték a falu népét, kivezették a tehénkét, és kiszöktek az erdőbe. Ott vészelték át. Mint a háború alatt. Amikor büntetésből fölégették a falut… Honnan jön ez a nyomorúság? (Sír.) Milyen hitvány életünk van. Szeretnék nem sírni, de maguktól folynak a könnyeim. Ó! Nézzen csak ki az ablakon: ideröpült egy szarka. Nem zavarom el őket. Bár előfordul, hogy elcsennek egy-egy tojást a pajtából. Mindegy, akkor se zavarom el. Most mindnyájunkra ugyanaz a nyomorúság szakadt. Semmit se zavarunk el! Tegnap ideszaladt egy nyúl… Bárcsak mindennap lenne még valaki itt a házban! Nem messze innen, a másik faluban is van egy öregasszony, aki egyedül él, mondtam neki, hogy költözzön hozzám. Segít nekem vagy nem, mit számít, legalább tudok szólni valakihez. Hívhatom… Éjszaka fáj mindenem. Zsibbad a lábam, mintha hangyák futkosnának rajta, ilyenkor az ideg jár rajtam. Én meg a kezembe veszek valamit… Egy marék magot… És ripp-ropp. Ilyenkor megnyugszik az ideg. Eleget gürcöltem már, eleget bánkódtam életemben. Elegem van mindenből,

már nem akarok semmit. Majd ha meghalok, akkor pihenek. Hogy mi lesz a lélekkel… a test legalább nyugalmat talál. Vannak lányaim meg fiaim is. Mind a városba mentek. Én nem akarok elmenni innen sehova. Hosszú életet adott a Jóisten, de a jó sorsot sajnálta tőlem. Tudom, hogy az öregasszony teher, a gyerekek tűrik, tűrik, aztán elegük lesz belőle. Öröm a gyerek, amíg kicsi. Az asszonyok, akik elmentek innen a városba, mind sírnak. Hol a menyük marja őket, hol a lányuk. Vissza akarnak jönni. Nekem itt van az uram… Itt nyugszik a temetőben… Ha nem itt feküdne, akkor valahol máshol lakna. Meg én is vele. (Hirtelen felvidul.) De hát miért kéne elmenni? Jó itt. Szépen hajt, virágzik minden. Megél itt minden a muslincától az erdei vadig. Elmondok én magának mindent… Annak idején szálltak a gépek, egyre csak szálltak. Mindennap. Alacsonyan, a fejünk fölött. Szálltak a reaktorhoz. Az erőmű felé. Nálunk meg - evakuálnak. Áttelepítés. Ostromolják a házikókat. Az emberek bezárkóznak, elbújnak. Bőg a jószág, sírnak a gyerekek. Háború! A napocska meg süt… Leültem, én nem megyek ki a házból, igaz, nem is zártam be kulcsra. Kopogtak a katonák: „Összepakolt a néni?” Megkérdezem: „Erőszakkal megkötözik a kezemet meg a lábamat?” Nem szóltak egy szót se, csak hallgattak, aztán elmentek. Fiatal legénykék. Gyerekek. Az asszonyok térden csúsztak a házuk előtt. Imádkoztak. A katonák karon fogták egyiket is, másikat is, és be az autóba. Én pedig megfenyegettem őket, hogy amelyik hozzám ér, ki akarja próbálni az erejét, az kap a furkósbottal. Káromkodtam! Mint a kocsis! Nem sírtam. Azon a napon egy csepp könnyet sem ejtettem. Ülök a házban. Kiáltást hallok. Valaki kiabál! Aztán megint csend lett… Elcsendesedett minden. Azon a napon… Az első nap nem mentem ki a házból… Azt mondták: oszlopban mentek az emberek… Meg a jószág is. Háború!

Gyakran mondogatta az uram: ember tervez, Isten végez. Kinek mi van megírva a sors könyvében. Néhányan már meghaltak a fiatalok közül, akik elutaztak. Az új helyen. Én meg bottal járok. Tipegek. Ha elkeseredek, sírok egy kicsit. Üres a falu… Madár meg van mindenféle… Röpködnek… Még jávorszarvas is néz be hozzám, mintha mi sem lenne természetesebb… (Sír.) Emlékszem mindenre… Az emberek elmentek, a macskákat, kutyákat meg itt hagyták. Első nap jártam a falut, öntöttem tejet minden macskának, a kutyáknak meg adtam egy falat kenyeret. Ott álltak az udvaruk előtt, és várták a gazdájukat. Sokáig várták az embereket. Az éhes macskák uborkát ettek… Paradicsomot… Őszig a szomszédasszony kapuja előtt kaszáltam a füvet. Kidőlt nála a kerítés, megszögeltem. Vártam az embereket… Volt a szomszédasszonynak egy kiskutyája, Bogárkának hívták. „Bogárka, szépen kérlek, ha embert látsz, ugass, hadd tudjak róla én is.” Éjszaka azt álmodom, hogy engem is elvisznek… A tiszt kiabál: „Jöjjön ki a néni, mert mindjárt fölégetünk és eltemetünk mindent. Kifelé!” És vezetnek valahová, valamilyen ismeretlen helyre. Nem tudom, milyen. Nem város, nem is falu. Nem is a föld… Történt egy ilyen eset. Volt egy nagyon jó macskám. Vászkának hívtam. Télen éhes patkányok támadtak rám, nem volt menekvés. Bemásztak a takarók alá. Hordóban volt a mag, lyukat rágtak rajta. Vászka mentett meg tőlük. Vászka nélkül nekem befellegzett volna… Beszélgettünk, együtt ebédeltünk. És akkor eltűnt Vászka… Lehet, hogy éhes kutyák támadtak rá, és megették? Mind éhesen szaladgált, amíg csak föl nem fordult, a macskák meg olyan éhesek voltak, hogy megették a kölykeiket. Nyáron nem, csak télen. Isten bocsássa meg! Egy asszonyt megmartak a patkányok… A saját házában. Vörös patkányok… Igaz vagy nem, azt beszélik. Mászkáltak itt csavargók… Mert az első években volt elég értékes holmi: ingek, blúzok, bundák. Csak el kell venni, már vihetik is az ócskapiacra. Ha pedig fölöntenek a garatra, dajdajoznak ám, az anyjuk keservit. Aztán az egyik leesett a

bicikliről, és elaludt az utcán. Reggel meg csak két csontot találtak és a biciklit. Igaz lehet vagy nem? Meg nem mondom. Azt beszélik. Megél itt minden. Az égvilágon minden! Surran a gyík, brekeg a béka. És giliszta kúszik. Egér is van! Minden van! Különösen tavasszal jó. Szeretem az orgonavirágzást, a gyöngyvirágfa illatát. Amíg vitt a lábam, eljártam kenyérért, csak oda volt tizenöt kilométer. Egy fiatal nő futva is megteszi. Nem nagy dolog. A háború után átjártunk Ukrajnába búzáért. Harminc-ötven kilométerre. Egy puddal hoztak a többiek, én meg hárommal. Most pedig még az is megesik, hogy a házban sem tudok járni. A vénasszony nyáron is fázik a kemencesutban. Ha rendőrök jönnek a faluba ellenőrizni, hoznak nekem kenyeret. Csak hát mit ellenőriznek itt? Én lakom itt egyedül a macskával. Most már van másik macskám. Ha dudálnak a rendőrök, mindketten örülünk. Rohanunk. Hoznak neki csontot. Tőlem pedig megkérdezik: „És ha megtámadják a banditák?” - „Aztán milyen nagy zsákmányhoz jutnak nálam? Mit visznek el? A lelkemet? Nekem csak a lelkem van.” Jó fiúk. Nevetnek. Hoztak nekem elemet a rádióba, most tudom hallgatni. Szeretem Ljudmila Zikinát, de mostanában olyan ritkán hallani. Biztos ő is megöregedett, mint én. Az uram szokta ezt mondogatni… Meg még azt is: vége a dalnak! Elmondom, hogyan találtam macskát. Hiányzott a Vászkám… Várok egy napig, két napig… Egy hónapig… Na, akkor teljesen magamra maradtam. Nincs senki, akihez egy szót szólhatnék. Járom a falut, benézek mások kertjébe, és hívom: Vászka, cicuskám… Vászka! Cicuskám! Eleinte még sok odaszaladt, aztán eltűntek. Kipusztultak. A halál nem válogat… Mindenkit befogad a föld… Én meg csak járom a falut. Két napig hívogatom. Aztán a harmadik nap - ott ül a bolt előtt. Egymásra néztünk… Ő is örül, én is örülök. Épp csak meg nem szólal. „Na, indulás - mondom -, megyünk haza.” Csak ül… Miau… Kéreti magát: „Mi lesz veled itt egyedül? Megesznek a farkasok! Széttépnek. Menjünk. Van otthon tojás, szalonna.” Hogyan magyarázzam el? A macska nem érti az emberi szót, de akkor hogyan értett meg engem?

Én megyek elöl, ő meg szalad utánam. Miau… „Vágok neked szalonnát.” Miau… „Ott élünk majd kettecskén.” Miau… „Vászka lesz a neved.” Miau… És már két telet kihúztunk együtt… Azt álmodom néha, hogy szólít valaki… Hallom a szomszédasszony hangját: „Zina!” Aztán elhallgat… És megint: „Zina!” Ha elkeseredek, sírok egy kicsit… Kimegyek a sírokhoz. Ott nyugszik az édesanyám… A kislányom. .. Tífuszban halt meg a háború alatt. Alighogy betettük a sírba, eltemettük, kibújt a napocska a felhők mögül. És csak ragyog, ragyog. Az ember legszívesebben visszamenne és kiásná. Az uram is ott van… Elüldögélek köztük. Sóhajtozom. Beszélgetni meg élőkkel és halottakkal is lehet. Én nem teszek különbséget köztük. Ezeket is, azokat is hallom. Amikor egyedül van az ember… És bánkódik… Közvetlenül a temető mellett lakott a tanító, Ivan Proharavics Haurilenka, aki elköltözött a fiához a Krímbe. Mellette pedig Pjotr Ivanavics Miuszki. Traktoros. Sztahanovista, valamikor mindenki kezét-lábát törte azért, hogy sztahanovista lehessen. Arany keze volt. Fogta a gyalut, és csipkét faragott a fából. Ha házat épített, az olyan lett, hogy az egész falu csodálta. Tünemény! Jaj, milyen keserűség fogott el, elöntötte a vér az agyamat, amikor lerombolták azt a házat. Eltemették. Kiabált a tiszt: „Ne bánkódj, mama! Ez a ház »folton« áll.” Részeg volt. Odamegyek hozzá, erre ő sírja el magát: „Menj innen, mama, menj! Menj már!” Elhajtott. Valamivel odébb van Misa Mihaljou háza, aki kazánfűtő volt az állami gazdaságban. Misa nem sokáig húzta. Elment, és már meg is halt. Mellette volt Szcjapan Bihau állattenyésztő háza… Leégett! Gonosz emberek éjszaka fölgyújtották. Nem idevalósiak. Aztán már Szcjapan sem élt sokáig. Mahiljou környékén temették el, ott élnek a gyerekei. A második háború… Menynyi embert veszítettünk! Vaszil Makaravics Kavaljou, Anna Kocura, Makszim Nyicsiparenka… Valamikor vidáman éltünk, ünnepnap énekeltünk, táncoltunk. Szólt a harmonika. Most meg mint a börtönben. Előfordul, hogy becsukom a szemem, és

járom a falut… Na, mondom nekik, miféle sugárzás lehet itt, amikor száll a pillangó, döngicsél a dongó. Meg az én Vászkám is egeret fog. (Sír.) Jaj, kedveském, megértetted, milyen nagy a bánatom? Elviszed az én keserűségemet az embereknek - én meg talán már nem is leszek… A földben találtok… A gyökerek alatt… Zinaida Jeudakimauna Kavalenka, a zóna illegális lakója

Monológ az egész életről, az ajtóra írva Tanúságot akarok tenni… Ez akkor volt, tíz éve, és most is mindennap megtörténik velem. Most… Mindig velem van. Pripjaty városában éltünk. Pontosan abban a városban, amelyet most már az egész világ ismer. Nem vagyok író. De tanú vagyok. Tehát így volt… Kezdjük az elején… Éldegél az ember… Hétköznapi kisember. Olyan, mint mindenki körülötte - munkába megy, hazajön a munkából. Átlagos fizetést kap. Évente egyszer szabadságra megy. Van felesége. Gyerekei is vannak. Normális ember! És egy nap hirtelen csernobili emberré változik. Csodalénnyé! Valami olyasmivé, amit senki sem ismer, de mindenkit érdekel. Szeretne olyan lenni, mint mindenki, de már nem megy. Nem lehet, nincs visszatérés a korábbi világba. Más szemmel néznek rád. Kérdéseket tesznek fel: „Szörnyű volt ott? Hogyan égett az erőmű? Mit láttál? Egyáltalán lehetnek gyerekeid? Otthagyott a feleséged?” Az első szakaszban mind ritka példányokká változtunk. Maga a „csernobili” szó is mindmáig olyan, mint egy hangjelzés. Mindenki fölkapja rá a fejét… Onnan jött! Ezek voltak az első nap érzései. Nem a várost veszítettük el, hanem az egész életünket… A harmadik napon hagytuk el a házat… Égett a reaktor… Emlékszem, azt mondta valaki az ismerősök közül: „Reaktorszag van.” Leírhatatlan

szag. De erről mindenki olvasott az újságokban. A rémségek gyárává változtatták Csernobilt, illetve valójában képregénnyé. Pedig meg kell érteni Csernobilt, mert együtt kell élnünk vele. Én csak a saját történetemet mondom el… Az úgy volt… Bemondták a rádióban: „Nem szabad vinni a macskákat!” Potyognak a kislányom könnyei, úgy megrémült attól, hogy elveszti az imádott macskáját, hogy dadogni kezdett. Tegyük a bőröndbe a macskát! Nem akar bemenni a bőröndbe, kitépi magát. Mindenkit megkarmolt. „Nem szabad vinni semmilyen holmit!” Nem viszek mindent, csak egyvalamit. Csak egyetlenegyet! Le kell vennem a lakásajtót, és el kell vinnem, nem hagyhatom itt. Bedeszkázom a bejáratot. A mi ajtónk… A talizmánunk! Családi ereklye. Ezen az ajtón feküdt az apám. Nem tudom, miféle szokás ez, nincs mindenütt így, nálunk viszont, ahogy édesanyám mondta, a háza ajtajára kell fektetni az elhunytat. Ott fekszik, amíg csak meg nem hozzák a koporsót. Egész éjszaka apám mellett ültem, ott feküdt ezen az ajtón… Nyitva volt a ház. Egész éjszaka. És bevágások vannak az ajtón, egészen a tetejéig… Hogyan nőttem… Jelölték: első osztály, második. Hetedik. Mielőtt elvittek katonának… Mellette pedig - hogyan nőtt a fiam… A lányom… Rá van írva az egész életünk erre az ajtóra, mint az ókori papiruszokra. Hogy hagyhatnám ott? Kértem a szomszédot, akinek volt autója: „Segíts!” A homlokát kopogtatta: „Te aligha vagy magadnál, barátom.” De elvittem. Az ajtót. Éjszaka. Motoron. Az erdei úton… Két évvel később hoztam el, addigra már rég kirabolták a lakásunkat. Kitakarították. Üldözőbe vettek a rendőrök: „Állj, vagy lövök! Állj, vagy lövök!” Persze fosztogatónak néztek. Mintha lopnám az ajtót a saját házamból. Kórházba küldtem a lányomat meg a feleségemet. Mert fekete foltok jelentek meg a testükön. Hol kiütköztek, hol eltűntek. Akkorák, mint egy ötrubeles… De nem fájt semmijük… Megvizsgálták őket. Megkérdeztem: „Tessék mondani, mi az eredmény?” - „Nem tartozik

magára.” - „Hát kire tartozik?” Azt mondta körülöttünk mindenki akkoriban: „Meghalunk, meghalunk… Kétezerre kihalnak a fehéroroszok.” Hatéves lett a lányom. Pont a baleset napján. Lefektettem aludni, ő meg a fülembe súgja: „Papa, élni akarok, én még kicsi vagyok.” Azt hittem, nem ért semmit… Megpillant az óvodában egy fehér köpenyes óvónőt vagy egy konyhás nénit az ebédlőben - rögtön hisztizni kezd: „Nem akarok kórházba menni! Nem akarok meghalni!” Ki nem állhatta a fehér színt. Még az új házunkban is lecseréltük a fehér függönyöket. El tud képzelni hét kopasz kislányt egyszerre? Heten voltak a kórteremben… Nem, elég volt! Befejezem! Amikor mesélek, olyan érzésem van… azt súgja a szívem… árulást követek el. Mert úgy kell leírnom a kislányomat, mintha idegen lenne… A kínszenvedését… Megjött a feleségem a kórházból. .. Nem bírta tovább: „Jobb lenne, ha meghalna, ahelyett hogy így szenved. Vagy én halnék meg, hogy ne kelljen tovább néznem.” Nem, elég volt! Befejezem! Képtelen vagyok rá. Nem! Az ajtóra fektettük a kislányomat… Az ajtóra, ahol egykor az apám feküdt. Amíg csak meg nem hozták azt a kis koporsót. .. Akkora volt, mint egy nagyobbacska baba doboza. Mint egy doboz… Tanúskodni szeretnék: a kislányom Csernobilba halt bele. Mert azt követelik tőlünk, hogy hallgassunk. Állítólag még nem mutatták ki tudományosan, nincs adatbázis. Évszázadokig kell várni. De az én emberéletem… Rövidebb ennél… Nem érem meg. Jegyezze föl. Legalább maga jegyezze föl: Kacjának hívták a kislányomat… Kacjusanykának… Hétéves korában halt meg… Mikalaj Famics Kaluhin, apa

Egy falu monológja arról, hogyan hívják a lelkeket az égből, hogy együtt sírdogáljanak és ebédeljenek

velük Beli Berah község, Narouljai járás, Homeli terület. Beszélnek: Hanna Paulauna Arcjusenka, Jeva Adamauna Arcjusenka, Vaszil Mikalajevics Arcjusenka, Szojja Mikalajeuna Maroz, Nadzeja Bariszauna Nyikalajenka, Aljakszandr Fjodaravics Nyikalajenka, Mihail Martinavics Lisz. - Vendégek jönnek hozzánk… Jó emberek… Nem számítottunk találkozásra, nem volt semmilyen előjele. Megesik, hogy viszket az ember tenyere, aztán üdvözöl valakit. De ma nem jelezte előre semmi. Egész éjszaka énekelt a fülemüle, kivilágos kivirradtig. Jaj. Itt egy pillanat alatt összefutnak az asszonyok. Na, Nadzja már rohan is… - És túléltünk mindent, kibírtuk… - Jaj, nem akarok emlékezni. Rémület fog el. Elűztek minket, katonákkal űztek el. Rengeteg katonai járművel jöttek ide. Teherautókkal. Egy öregapó… Már feküdt. Haldoklott. Hová menne? „Fölkelek - mondta sírva -, és kimegyek a síromhoz. A saját lábamon.” Mit fizettek a házakért? Mit? Nézze csak, milyen szép itt nálunk! Ki fizeti meg nekünk ezt a szépséget? Üdülőövezet! - Repülők, helikopterek, állandó robaj. Pótkocsis Kamazok … Katonák. Na, gondoltam, kitört a háború. A kínaiakkal vagy az amerikaiakkal háborúzunk. - Megjön az uram a kolhozgyűlésről, és azt mondja: „Holnap elvisznek minket.” Mire éri: „És mi lesz a krumplival? Nem szedtük föl.” Kopog a szomszéd, aztán nekiállnak inni a család férfi tagjaival. Miután beittak, szidni kezdik a kolhozelnököt: „Nem megyünk és kész. A háborút is túléltük, ezek itt meg a sugárzással jönnek.” Ha kell, a föld alá bújunk, de nem megyünk! - Eleinte azt hittük, mind meghalunk két-három hónap múlva. Úgy

ránk ijesztettek. Agitáltak, hogy menjünk. De hála istennek, élünk! - Hála istennek! Hála istennek! - Senki se tudja, mi lesz a másvilágon. Itt jobb… Minden ismerősebb. Ahogy édesanyám mondogatta: cifrálkodol, vigadozol, és mész a saját fejed után. - Elmegyünk a templomba, imádkozunk. - Elvittek minket… Tettem egy zacskóba földet édesanyám sírjáról. Letérdeltem egy pillanatra: „Bocsáss meg, hogy itt hagyunk.” Éjszaka mentem ki édesanyám sírjához, és nem féltem. Fölírták az emberek a nevüket a házikójukra. A gerendákra, a kerítésre. Az aszfaltra. - A katonák leöldösték a kutyákat. Lelőtték őket, ratatata! Azóta nem bírom hallgatni, ha élő teremtmény visong. - Itt brigádvezető voltam. Negyvenöt évig… Sajnáltam az embereket. Vittük a lent, a saját termésünket Moszkvába, kiállításra. A kolhoz küldte. Hoztam jelvényt és vörös oklevelet. Itt tiszteltek: „Vaszil Mikalajevics… A mi Mikalajevicsünk…” És ki lennék én ott, az új helyen? Öregapó… Itt fogok meghalni, az asszonyok hoznak nekem vizet, befűtenek a házban. Sajnáltam az embereket… Jönnek este az asszonyok a mezőről, és énekelnek, pedig tudom, hogy nem kapnak semmit a munkájukért. Egy strigula a munkanapért. Ők meg így is énekelnek. - Nálunk a faluban együtt élnek az emberek. Mint egy nagy család. - Azt álmodtam egyszer, amikor már a fiamnál laktam a városban, hogy várom a halált, egyre csak várom. És ráparancsolok a fiaimra: „Vigyetek el a halottaim sírjához, és álljatok ott velem, legalább öt percig a szülőházam mellett.” És látom fölülről, ahogy hoznak ide a fiaim… - Lehet mérgezett, sugárszennyezett, akkor is ez a szülőföldem. Nem kellünk mi sehol másutt. A madárnak is kedves a fészke. - Majd én elmondom a végét… A fiamnál laktam a hatodik emeleten, odamegyek az ablakhoz, lenézek, és keresztet vetek. Mert mintha lovat

hallanék. Meg kakast… És olyan keserűség fog el… Vagy az udvarunkról álmodom: kikötöm a tehenet, és fejem, fejem… Aztán fölébredek… Nem akarok fölkelni. Még ott vagyok. Hol itt vagyok, hol ott. - Nappal az új helyen éltünk, éjszaka meg odahaza. Álmunkban. - Télen hosszúak az éjszakák, csak ülünk, és megesik, hogy megszámoljuk, ki halt már meg. Sokan belehaltak a városban az idegességbe és a bánatba, pedig negyvenöt-ötven körül jártak. Ez lenne a halál ideje? Mi meg élünk. Mindennap imádkozunk Istenhez, és csak egyvalamit kérünk - egészséget. - Ahogy mondani szokás, mindenkinek a szülőhelye a szíve csücske. - Két-három hónapig feküdt az uram… Hallgatott, nem felelt nekem. Mintha megsértődött volna. Járok az udvaron, és amikor visszamegyek: „Hogy vagy, papa?” Csak a tekintetét emeli föl a hangomra, de nekem máris könnyebb. Feküdjön csak, hallgasson, de legyen itt velem, a házban. Nem szabad sírni, amikor haldoklik valaki. Megszakítja az ember a haldoklását, és sokáig fog vesződni. Kivettem a szekrényből a gyertyát, és a kezébe tettem. Megfogta, és lélegzik… A tekintete, látom, zavaros… Nem sírtam… Csak egy dolgot kértem: „Add át odaát az üdvözletemet a kislányunknak és szeretett édesanyámnak.” Imádkoztam, hogy együtt lehessünk… Egyesek ki is könyörgik Istentől, de nekem nem adta meg a halált. Élek. - Én meg nem félek meghalni. Senki sem él kétszer. A levél is lehull, a fa is kidől. - Ne sírjatok, asszonyok. Egész életetekben élmunkások voltatok. Sztahanovisták. Túléltétek Sztálint. A háborút is! Ha nem nevettetek, nem mulattatok volna, már rég fölakasztottátok volna magatokat. Azt ismeritek, hogy két csernobili asszony beszélget? Azt mondja az egyik: „Állítólag nálunk most mindenki fehérvérűségben szenved.” Mire a másik: „Ugyan már! Tegnap megvágtam az ujjam, és piros volt a vérem. - Ha otthon van az ember, a mennyekben jár. Idegenben pedig még a

nap is másképp süt. - Arra tanított valamikor az édesanyám: fogd az ikont, és fordítsd meg, hadd lógjon úgy három napig. Akárhol is jársz, biztos hazatérsz. Volt két fejőstehenem és két üszőm, öt disznóm, libák, tyúkok. Kutya. A fejemet fogom, úgy járok a gyümölcsösben. Mennyi alma volt! Odaveszett minden, eh! - Lemostam a házikót, kimeszeltem a kemencét. Kenyeret és sót kell tenni az asztalra, meg egy tálat és három kanálkát. Annyi kanálkát, ahány lélek van a házikóban. Mindezt azért, hogy visszatérjen az ember… - Fekete volt a tyúkok taréja, nem pedig piros - a sugárzás miatt. És nem lett túró a tejből. Egy hónapig éltünk túró és sajt nélkül. Nem aludt meg a tej, porrá alvadt, fehér porrá. A sugárzás… - Nálunk a kertben is volt sugárzás. Kifehéredett az egész kert, tiszta fehér lett, mintha leszórták volna valamivel. Ilyen kis darabkákkal… Azt hittem, az erdőből hozhatott ide valamit a szél. - Nem akartunk elmenni. Jaj, mennyire nem akartunk! Beivott a nép… volt, aki az autó kerekei elé vetette magát. Végigjárta a főnökség a házakat, és mindenkit rábeszélt. Így szólt a parancs: „Ingóságokat nem lehet vinni!” - Három napig nem itatták meg a marhákat. Nem is etették. Mehetnek a vágóhídra! Beállított az újság tudósítója: „Milyen a hangulat? Hogy vannak?” Majdnem agyonverték a részeg fejőnők. - Az elnök katonákkal mászkál a házikóm körül. Ijesztgetnek: „Gyere ki, vagy rád gyújtjuk a házat! Na, ide egy kanisztert!” Futkostam összevissza, hol egy terítőt, hol egy párnát fogtam… - Mondja meg nekem, tudományosan, hogyan működik ez a sugárzás? Mondja meg az igazat, nekünk már mindegy, úgyis nemsokára meghalunk. - És mit gondoltok, ha egyszer láthatatlan, akkor Minszkben nincs is?

- Hozott az unokám egy kiskutyát… Elneveztük Sugárnak, mert sugárzásban élünk. Hova tűnt ez a Sugár? Mindig láb alatt van… Félek, hogy kiszalad a faluból, és megeszik a farkasok. Aztán magamra maradok. - A háború alatt egyszer egész éjszaka dörgött az ágyú. Tüzeltek megállás nélkül. Ástunk magunknak az erdőben földkunyhót. Ott meg csak bombáznak és bombáznak. Fölégettek mindent, nemcsak a házakat, hanem még a kertet is, még a meggyfákat is elégették. - Csak háború ne legyen… Úgy félek tőle! - Megkérdezi egy hallgató a jereváni rádióban: „Meg szabad enni a csernobili almát?” A válasz: „Igen, csak el kell ásni a csutkáját jó mélyre.” A második kérdés: „Mennyi hétszer hét?” A válasz: „Bármelyik csernobili kiszámolja neked az ujjain.” Hahaha… - Adtak nekünk új házikót. Téglaépületet. Tudja, hét év alatt egyetlen szöget se vertünk a falba. Idegenben élünk! Minden idegen. Az uram csak sírt és sírt. Hét közben dolgozik a traktorral a kolhozban, várja a vasárnapot, akkor meg lefekszik, arccal a fal felé fordul, és sír. - Minket már nem ver át többet senki, nem megyünk mi a saját helyünkről sehová. Bolt nincs, kórház nincs. Világítás nincs. A petróleumlámpa és a gyújtós fényénél ülünk. De így is jó! Otthon vagyunk. - A városban a menyem porronggyal járkált utánam, letörölte a kilincset, a széket… És mindent az én pénzemen vettek, minden bútort meg a Zsigulit is. Elfogyott a pénz, a mama meg nem kell. - Elvették a gyerekeink a pénzt. Ami meg maradt, azt elvitte az infláció. Amit a gazdaságért meg a házikóért adtak. Az almafákért. - Megkérdezik a jereváni rádióban: „Mi az a radionyanya? - Hát a csernobili nagymama.” Hahaha… - Két hétig gyalogoltam… És vezettem a tehenet… Az emberek nem engedtek be a házukba. Az erdőben éjszakáztam. - Félnek tőlünk. Azt mondják, fertőzöttek vagyunk. Miért büntetett

minket az Úristen? Megharagudott? Nem emberi módon élünk, nem az isteni törvények szerint. Gyilkoljuk egymást. Ezért. - Eljöttek hozzám nyáron az unokáim… Az első években nem jöttek, ők is féltek. Most már látogatnak, már elfogadják az ennivalót, összepakolnak mindent, amit kapnak. „Nagymama - kérdezték -, olvastad azt a könyvet Robinsonról?” Egyedül élt, ahogy mi is. Emberek nélkül. Fél zacskó gyufát hoztam magammal. Fejszét és lapátot. Most meg van szalonna, tojás, tej - mind saját. Csak egyvalamit nem vethetek: cukrot. Föld van itt annyi, amennyit csak akar az ember! Akár száz hektárt is fölszánthat. Hatalom meg nincs semmilyen. Itt senki sem zavarja az embert. Nincs főnökség. Szabadok vagyunk. - A macskák is visszajöttek velünk. Meg a kutyák. Együtt jöttünk 2 vissza. Nem engedtek be a katonák. Az OMON harcosai, így mi éjszaka… Az erdei ösvényeken. A partizánok útján. - Nekünk semmi sem kell az államtól. Magunk termelünk meg mindent. Csak hagyjanak békén! Nem kell se bolt, se busz. Kenyérért és sóért gyaloglunk húsz kilométert. Mi magunk, magunknak. - Csoportosan jöttünk vissza, mint a vándorcigányok. Három család… Itt pedig mindent szétloptak: szétverték a kemencét, levették az ajtót, elvitték az ablakokat. Fölszedték a padlót. Elvitték a villanykörtéket, a kapcsolókat, a konnektorokat. Nem maradt semmi, ami működött. Mindent ezzel a két kezemmel állítottam helyre, ezzel itt ni. Az ám! - Rikoltoznak a vadlibák, itt a tavasz. Eljött a vetés ideje. Mi meg itt vagyunk az üres házakban… Épp csak a tetők épek… - Ordítoztak a rendőrök. Idejárnak autóval, mi meg bevesszük magunkat az erdőbe. Mint a németek alatt. Egyszer az ügyésszel jöttek a nyakunkra, aki azzal fenyegetőzött, hogy bíróság elé állít minket. Azt mondom neki: „Lecsuktok egy évre, leülöm, aztán visszajövök ide.” Nekik az a dolguk, hogy ordítozzanak, nekünk meg az, hogy hallgassunk. Kaptam kitüntetést mint élenjáró kombájnos, ez meg a tizedik paragrafussal fenyegetőzik… Mintha bűnöző lennék.

- Minden éjszaka a házikóról álmodtam. Visszajöttem: hol a kertet ásom, hol az ágyneműt rendezem… És mindig találok valamit: hol egy pár cipőt, hol csirkéket… És hogy örülök mindennek! Hát akkor, a visszatérésre! - Éjszaka Istent kérleljük, nappal meg a rendőröket. Kérdezze csak meg, miért sírok. Magam sem tudom, miért. Örülök, hogy a házikómban lakom. - Túléltünk mindent, megszenvedtük a magunkét… - Mesélek magának egy viccet… Kijön a kormányrendelet a csernobiliaknak járó kedvezményekről… Akik az erőmű húsz kilométeres körzetében élnek, azoknak jár a nevük elé a „von”. Akik tíz kilométeren belül laknak, azoknak az Őfényessége megszólítás jár. Akik pedig közvetlenül az erőmű mellett élték túl az egészet, azokat így kell szólítani: Ő Sugárzó Fensége. Hát így élünk mi, Őfényessége… Hahaha… - Elmentem az orvoshoz: „Kedveském, a lábam fölmondta a szolgálatot. Fájnak az ízületeim.” - „Le kell adni a tehénkét, mamikám. Mérgezett a teje.” - „Jaj, nem adom - siránkozom -, fáj a lábam, fáj a térdem, de a tehénkémet nem adom. Ő táplál engem.” - Nekem hét gyerekem van. Mind a városban laknak. Egyedül vagyok itt. Ha nagyon vágyódom utánuk, leülök a fényképük alá. Beszélek hozzájuk. Mindenhol egyedül vagyok. Egyedül festettem ki a házat, hat doboz festéket használtam el. Szóval így élek. Négy fiút és három lányt neveltem föl. A férjem korán meghalt. Egyedül vagyok. - Egyszer az utamba akadt egy farkas: csak áll, én is állok. Nézzük egymást, aztán félreugrik. Eliszkolt. Megrémültem, égnek állt a hajam. - Minden állat fél az embertől. Ha nem bántjuk, ő is elkerül. Valamikor régen, ha az ember az erdőben járt, és hangokat hallott, rohant a többi emberhez, most meg elbújik az emberek elől. Ne adja Isten, hogy emberrel találkozzunk az erdőben! - Minden beteljesedik, ami a Bibliában írva van. Ott a mi

kolhozunkról is meg van írva… Meg Gorbacsovról is… Hogy lesz egy nagyfőnök, jellel a homlokán, és a hatalmas állam szétesik. Aztán eljön az istenítélet. Aki városban él, mind elpusztul, a faluban egy ember marad. És örül, ha egy másik ember nyomára bukkan! Nem is emberre, csak a nyomára… - Nálunk petróleumlámpa van. Na ja… Az asszonyok már elújságolták magának. Ha disznót vágunk, levisszük a pincébe vagy elássuk a földbe. Három napig tartjuk ott. A kisüstit meg rozsból, a saját termésünkből főzzük. Adunk hozzá gyümölcsszirupot. - Van két zsák sóm. Nem pusztulunk el az állam nélkül! Rengeteg a fa, erdő vesz körül minket. Jó meleg a házikó. Ég a lámpa. Csuda jó minden! Tartok kecskét, gidát, van három disznóm, tizennégy tyúkom. Föld, széna - amennyi csak kell. Van víz a kútban. Szabadok vagyunk! Jó nekünk! Nem is kolhozunk van, hanem kommunánk. Kommunizmus! Még lovacskát is veszünk. És akkor már nem is kell nekünk semmi más… - Mi nem hazatértünk, hanem visszamentünk száz évet az időben, ahogy egy tudósító mondta, aki itt járt, és álmélkodott. Sarlóval aratunk, kaszálunk. Az aszfalton csépeljük ki a gabonaszemeket. Az uram kosarat fon. Én télen hímezgetek. Szövök. - Tizenheten haltak meg a háborúban a famíliából. Megölték két bátyámat, a mama meg csak sírt és sírt. Egy öreg koldusasszony járta a falvakat. „Bánkódsz? - kérdezte a mamát. - Ne bánkódjál, aki másokért adta az életét, az szent ember.” Én is mindenemet odaadnám a Hazáért… Csak ölni nem tudok. Tanítónő vagyok, azt tanítottam: szeressétek az embert. Mindig győz a jó. A gyerekeknek, a kicsiknek tiszta a lelkük. - Csernobil… A háborúk háborúja. Sehol sem talál menedéket az ember. Sem a földön, sem a vízben, sem az égen. - Rögtön kikapcsoltuk a rádiót. Nem hallgatunk semmilyen híreket, viszont nyugodtan élünk. Nem idegeskedünk. Járnak ide emberek, azt beszélik, mindenütt háború dúl. És állítólag véget ért a szocializmus,

kapitalizmusban élünk. Visszajön a cár. Igaz ez?! - Hol vaddisznó jár az erdőből a kertbe, hol jávorszarvastehén… Ember ritkán néz be. Csak rendőrök… - Az én házikómba is nézzen be! - Meg hozzám is. Olyan régóta nem üldögélt egyetlen vendég sem a házikómban. - Keresztet vetek, és imádkozom… Uram! Kétszer verték szét a rendőrök a kemencémet. Traktorral vittek el. Én meg visszajöttem! Ha ideengednék az embereket, térden csúsznának haza. Széthordták a világban a bánatukat. Csak a halottakat engedik vissza. Idehozzák őket. Az élők meg éjszaka jönnek. Az erdőben… 3

- Radunyicára mindenki tódul ide. Egytől egyig. A rendőrség névsor szerint engedi be őket, tizennyolc éven aluliak nem léphetnek be. Idejönnek, és boldogok, hogy kicsit álldogálhatnak a házikójuk mellett… A gyümölcsösben, az almafák alatt… Eleinte a temetőben sírdogálnak, aztán szétszélednek, mennek megkeresni a portájukat. Ráborulnak a kerítésükre, mint a síroknál a kis rácsokra. Megesik, hogy 4 koszorút helyeznek a ház mellé. Fehér, hímzett vászontörülközőt akasztanak a kapura… Imádságot mond az atyuska: „Fivéreim és nővéreim! Legyetek türelemmel!” - Tojást és zsömlét is visznek a temetőbe… Sokan palacsintát készítenek oda kenyér helyett. Kinek mi van… Mindenki a szeretteihez ül. Szólítgatják őket: „Nővérem, látogatóba jöttem hozzád. Gyere, ebédelj velünk.” Vagy: „Édesanyánk… Édesapánk… Bácsikánk…” Hívják a lelkeket az égből… Akinek idén halt meg valamelyik családtagja, az sír, akinek korábban, az nem sír. Elbeszélgetnek, emlékeznek. Mindenki imádkozik. Még az is, aki nem tud. - Éjszaka pedig nem szabad siratni a halottakat. Ha lemegy a nap, már tilos. Uram, vedd magadhoz a lelküket. Az örök világosság fényeskedjék nekik! - Ki nem mulat, sírva vigad… Egy ukrán menyecske szép nagy piros

almákat árul a piacon. Így kínálja: „Almácskát vegyenek! Csernobili almácskát!” Azt tanácsolja neki valaki: „Asszonyság, ne vallja be, hogy csernobili az alma, mert a nyakán marad.” - „Na ne mondja! Viszik, mint a cukrot! Ki az anyósának, ki a főnökének!” - Van itt valaki, aki börtönből szabadult. Amikor amnesztiát hirdettek. A szomszéd faluban lakott. Az anyja meghalt, a házukat eltemették. Beállított hozzánk. „Adjon egy falat kenyeret meg egy darab szalonnát, gazdaasszony. Vágok magának fát.” És így jár, kéreget. - Kupleráj az egész ország, és ide menekülnek az emberek. A többi ember elől. A törvény elől. És egyedül élnek. Idegenek… Durvák, barátságtalan a tekintetük. Ha berúgnak, gyújtogatnak. Amikor éjszaka alszunk, vasvilla meg fejsze van az ágyunk alatt. A konyhában, az ajtóban meg kalapács. - Tavasszal veszett róka szaladt ide. Ilyenkor nagyon hízelgő, és rá se tud nézni a vízre. Ha kitesz az ember az udvarra egy vödör vizet, nem kell félnie tőle! Elmegy magától. - Idejönnek… Filmeket forgatnak rólunk, de mi azokat sose látjuk. Se tévé, se villany nincsen nálunk. Csak azt nézhetjük, ami az ablakból látszik. És persze imádkozni kell. Azelőtt kommunisták voltak Isten helyett. Most csak Isten maradt. - Érdemei vannak mindannyiunknak. Én partizán voltam egy évig. Aztán amikor a mieink kiűzték a németeket, vittek a frontra. Ráírtam a nevemet a Reichstagra: Arcjusenka. Aztán letettem a katonaköpenyt, és építettem a kommunizmust. És hol van az a kommunizmus? - Itt nálunk van kommunizmus. Úgy élünk, mint a testvérek. - Amikor kitört a háború, abban az évben nem volt se gomba, se áfonya. Elhiszi? Még a föld is érezte a nyomorúságot… A negyvenegyes év… Jaj, emlékszem! Nem felejtettem el a háborút. Híre ment, hogy ide hajtották a foglyokat, és aki megismeri az emberét, az viheti. Fölpattantak az asszonyaink, és már rohantak is! Estére hazahoztak valakit, ki az emberét, ki idegent. De akadt egy hitvány féreg… Ugyanúgy élt, mint a többi, volt felesége, két gyereke. Jelentette a

parancsnokságon, hogy ukránokat fogadtak be a falunkba. Vaszko, Szasko… Másnap jönnek a németek motorral… Könyörögve kérjük őket, térdre borulunk… Ők meg kivitték a faluból az ukránokat, és géppisztollyal leterítették mindet. Kilenc embert. Mind fiatal, jóképű legény volt! Vaszko, Szasko… Csak háború ne legyen. Borzasztóan félek tőle! - Idejön a főnökség, ordibál-kiabál, mi meg süketnémák vagyunk. Megszenvedtük, de túléltük… - Nekem csak az emberem jár az eszemben… Egyre csak rá gondolok… A síroknál… Ki hangosan zokog, ki csendesen. Másokkal még az is megesik, hogy azt mondják: „Nyílj meg, sárga homok! Nyílj meg, sötét éjszaka!” Az erdőből visszavárhatod, a homokból soha. Gyengéden szólok majd hozzá: „Ivan… Ivan, hogyan éljek?” Ő pedig nem felel nekem semmit, se jót, se rosszat. - Én meg… Nem félek senkitől: sem a megboldogultaktól, sem a vadállatoktól, senkitől. Idejön a fiam a városból, és jól kioszt: „Mit ülsz itt egymagad? És ha meggyilkol valaki?” És mit visz el tőlem? Csak a párnákat… Az ilyen egyszerű kunyhónak nincs más dísze, csak a párna. Ha pedig be akar mászni egy haramia, mihelyt bedugja a fejét az ablakon, megkínálom a kisbaltával… Lehet, hogy nincs Isten, hanem valaki más van odafenn a magasban, de valami van… Én meg élek. - Télen a nagyapa föllógatta az udvaron a megnyúzott, kettéhasított borjút. És pont akkor hoztak külföldieket. „Mit csinál, bácsi?” „Elűzöm a sugárzást.” - Előfordult… Mesélték az emberek… Eltemette a férj a feleséget, a kisfia meg nála maradt. Egyedül van a férfi… Bánatában leitta magát… Leveszi a kicsiről a pisis pelenkát, és beteszi a párna alá. A felesége meg - vagy ő maga, vagy csak a szelleme - megjelenik éjszaka, kimos, megszárítja a ruhát, és leteszi egy helyre. Egyszer aztán észrevette a férje… Szólította, de ő rögtön mintha szertefoszlott volna. Köddé vált. Akkor azt tanácsolták neki a szomszédok: ha megint feltűnik az árny, zárja kulcsra az ajtót, akkor talán nem inal el olyan gyorsan. De nem jött többet. Mi volt az? Vajon ki lehetett?

Nem hiszi? Akkor mondja meg, hogy honnan lettek a mesék? Lehet, hogy valamikor régen igazak voltak? Mit mondanak erre a magukfajta tanult emberek?… - Honnan szakadt a nyakunkba ez a Csernobil? Azt rebesgetik egyesek, hogy a tudósok műve. Elkapják az Öregisten szakállát, az meg csak nevet. Mi meg itt bűnhődünk érte! Sosem éltünk jól. Nyugalomban. Közvetlenül a háború előtt elvitték az embereket. Elfogták őket… Nálunk három férfit kaptak el… Jöttek a fekete autóval, elvitték őket a mezőről, azóta se jöttek vissza. Mindig féltünk. - Nem szeretek sírni… Szeretek új vicceket hallgatni… Dohányt termesztenek a csernobili zónában, a gyárban készítenek belőle cigarettát. Minden dobozra ráírják: „Az Egészségügyi Minisztérium UTOLJÁRA figyelmeztet arra, hogy a dohányzás káros az egészségre.” Hahaha… Az öregemberek meg ezt szívják nálunk… - Nincs másom, csak a tehénkém. De odaadnám, csak hogy ne legyen háború. Borzasztóan félek tőle! - Kakukkol a kakukk, cserregnek a szarkák. Őzek szaladnak. Megélnek-e itt továbbra is, senki sem tudja megmondani. Kinézek reggel a kertbe, föltúrták a vaddisznók. Az embereket át lehet telepíteni, de a jávorszarvast és a vaddisznót nem. Meg a víz sem tartja magát a határokhoz, csak folyik a földön meg a föld alatt… A ház nem lehet meg ember nélkül. És az állatnak is szüksége van az emberre. Mindenütt az embert keresik. Megjöttek a gólyák. Kikeltek a bogárkák. Örülök mindennek. - Fáj mindenem, asszonyok… Jaj de fáj! Csendesen kell… Csendesen viszik a koporsót… Óvatosan. Nem szabad nekimenni vele sem az ajtónak, sem az ágynak, nem érhet, nem ütődhet semmihez. Mert az baj, várhatja az ember az újabb halálesetet. Uram, vedd magadhoz a lelküket. És az örök világosság fényeskedjék nekik! Ahol pedig temetnek, ott sírnak is. Nálunk itt körös-körül mindenütt sírok

vannak… Dömperek járnak. Buldózerek. Összedőlnek a házak… Egyre csak dolgoznak és dolgoznak a sírásók… Eltemették az iskolát, a községi tanácsot, a fürdőt… A világ ugyanaz, de az emberek már nem. Csak egyvalamit nem tudok, van-e lelke az embernek? És milyen? És hol férnek el mind a másvilágon? Két napig haldoklott a nagyapám, én meg a kemence mögé bújtam, és onnan néztem, hogyan száll ki belőle a lélek. Elmentem megfejni a tehenet… Beugrom a házikóba. Szólítom. Nyitott szemmel fekszik… Kiszállt belőle a lélek… Vagy nem is volt semmi? Akkor hogyan látjuk viszont egymást? - Azt mondja az atyuska, hogy halhatatlanok vagyunk. Imádkozunk. Uram, adj nekünk erőt ahhoz, hogy elviseljük az életünk gyötrelmeit…

Monológ arról, hogy örül a tyúk, ha gilisztát talál. Ami pedig a vaslábasban fő, az sem örök Az első rémület… Az első rémület az égből szakadt ránk. A víz hozta. De voltak emberek, méghozzá sokan, akik olyan nyugodtak voltak, mint a kövek. Isten engem úgy segéljen! A férfiak meg, legalábbis az idősebbek, azt kiabálják, ha beisznak: „Elmasíroztunk Berlinig, és győztünk!” Mintha öklükkel vernék az asztalt, úgy beszélnek… A győztesek! Tele kitüntetésekkel. Az első rémület… Döglött vakondokokat találtunk a gyümölcsösben és a kertben. Ki végzett velük? Normális esetben ki se dugják az orrukat a föld alól. Valaki kiűzte őket. Isten engem úgy segéljen! Hív a fiam Homelból: - Rajzanak a cserebogarak? - Nincsenek cserebogarak, még pajort se látok sehol. Elbújtak. - Giliszták vannak? - Örül a tyúk, ha gilisztát talál. Az sincs.

- Az első jel: ahol nincs cserebogár és giliszta, ott erős a sugárzás. - Mi az a sugárzás? - Mama, ez a halál egyik fajtája. Beszéld rá a papát, és gyertek! Majd nálunk átvészelitek az egészet. - Még nem végeztünk a kertben az ültetéssel… Hülyék voltunk, de hát nem lehet mindenki okos. Látjuk, tűz van, na és? A tűz ég, aztán elalszik. Volt, nincs. Akkor még senki se félt. Nem ismertük az atomot. Isten engem úgy segéljen! Pedig ott éltünk az erőmű mellett, légvonalban harminc kilométer, országúton negyven. Nagyon elégedettek voltunk. Az ember megvette a jegyet, és beutazott. Moszkvai szintű ellátás, a kolbász olcsó, mindig van hús a boltban. Válogatni is lehet. Szép idők voltak! Most pedig minden olyan rémisztő… Azt híresztelik, hogy csak a békák és a muslincák maradnak meg, az ember nem. Ember nélkül marad az élet. Dajkamesék hülyegyerekeknek. De nincs mese igazság nélkül… Bekapcsolom a rádiót. Állandóan a sugárzással riogatnak. Pedig a sugárzás idején jobb lett az életünk. Isten engem úgy segéljen! Nézzük csak: hoztak narancsot, háromféle kolbászt, tessék parancsolni. Faluhelyen! Az unokáim bejárták a fél világot. A kisebbik lány visszajött Franciaországból, ahonnan egykor Napóleon jött ide… Nagymama, láttam ananászt! A másik unokámat, a kisöccsét Berlinbe vitték kezelésre… Oda, ahonnan Hitler rontott ránk… Tankokkal. Most új világ lett… Minden másképp van… A sugárzás a ludas benne, vagy ki? És milyen az? Lehet, hogy mutatták valahol a moziban? Maga látta? Fehér, vagy milyen? Milyen színű? Azt beszélik, nincs színe és szaga, mások meg azt mondják, fekete. Mint a föld! Ha pedig nincs színe, akkor olyan, mint Isten. Isten mindenhol ott van, de nem látja senki. Riogatnak! Pedig teremnek az almafák a gyümölcsösben, levél nő a fán, érik a krumpli a földben… Szerintem nincs is semmiféle Csernobil, csak kitalálták. Becsapták az embereket. A nővérem elköltözött az urával.

Nem messzire, csak húsz kilométerre. Két hónapig éltek ott, amikor egyszer csak rohant hozzájuk a szomszédasszony: „Átterjedt a sugárzás a tehenéről az enyémre. Belepusztul.” - „És hogyan terjedt át?” - „A levegőben száll, mint a por.” Mesebeszéd! Dajkamesék… Pedig tényleg megtörtént… A nagyapámnak voltak méhei, öt kaptár állt nála. Három napig nem jöttek elő, egy darab sem. Ott ültek a kaptárban. Hogy átvészeljék. A nagypapa az udvaron járkált: „Mi a franc van velük?” Történt valami a természetben. Mint később elmagyarázta a szomszédom, aki tanárember, az ő rendszerük jobb a miénknél, értelmesebb, így rögtön megérezték. Még hallgatott a rádió, nem írtak semmit az újságok, de a méhek már tudták. Csak a negyedik napon röpültek ki. A darazsak… voltak nálunk darazsak, a tornác fölött volt a darázsfészek, senki se bántotta őket, aztán egy reggel nem volt egy darab se, se eleven, se holt. Hat évvel később jöttek vissza. A sugárzás… Az embereket és az állatokat is megijeszti… És a madarakat… Még a fa is fél, csak néma. Nem tudja elmondani. A kolorádóbogarak meg ugyanúgy másznak, mint azelőtt, megeszik a krumplinkat, lerágják róla a leveleket, hozzászoktak a méreghez. Akárcsak mi. De ha belegondolok, minden házban meghalt valaki… Az a másik utca, a folyó túlsó partján… Ott most minden nő férj nélkül él, nincsenek férfiak, meghaltak. A mi utcánkban a nagyapám él, amott meg van még egy férfi. Isten korábban szólítja magához a férfiakat. Mi lehet az oka? Senki se tudja elmagyarázni nekünk, senki se ismeri ezt a titkot. De ha arra gondolok, hogy a férfiak maradnának asszony nélkül - az is csúnya volna. Isznak, kedvesem, isznak. Bánatukban isznak. Kinek van kedve meghalni? Amikor haldoklik az ember, borzasztóan elkeseredik. Nem talál vigaszt. Senki sem tudja megvigasztalni semmivel. Isznak, és jár a szájuk… ítélkeznek … Az ember beiszik, röhögcsél, és puff! - vége. Mindenki könnyű halálról álmodik. De hogy lehet azt kiérdemelni? A lélek az egyetlen érző lény. Ó, kedveském… Az asszonyok nálunk meg mind üresek, kipakolták őket, minden harmadikat. Akár fiatal, akár öreg…

Mi mást mondhatnék még? Élni kell. Semmi több… És még valami… Korábban magunk köpültünk vajat, mi készítettünk tejfölt, túrót, sajtot. Főztünk tejlevest tésztával. Esznek ilyet a városban? Az ember leönti vízzel a lisztet, aztán forró vízbe szaggatja a tésztát, megfőzi, és tejet önt hozzá. Édesanyánk megmutatta, és így okított: „Tanuljátok meg ti is, gyerekek. Én is az édesanyámtól tanultam.” Nyírfa- és juharszörpöt ittunk. Zöldbabot főztünk vaslábasban, a nagy kemencében. Lekvárt készítettünk áfonyából… A háború alatt pedig csalánt, labodát és más füveket szedtünk. Fölpuffadtunk az éhségtől, de nem pusztultunk bele. Erdei bogyókat gyűjtöttünk, gombát szedtünk… Most meg olyan az élet, hogy ez mind összeomlott. Azt hittem, ez elpusztíthatatlan, mindig is így volt, így is lesz. Ami pedig a vaslábasban fő, az örök. Sose hittem volna, hogy ez megváltozhat. Mégis így lett… Tejet nem szabad, hüvelyeseket nem szabad. Tilos gombát és erdei bogyókat szedni. Három óra hosszat kell áztatni a húst. Ha krumplit főzünk, kétszer le kell önteni a vizet róla. De Istennel nem viaskodhat az ember… Élni kell… Azzal ijesztgetnek, hogy nem szabad inni a vizünkből. De hát hogy legyünk meg víz nélkül? Minden emberben van víz. Senki sincs víz nélkül. Még a kőben is találni vizet. Akkor lehet, hogy a víz örök? Az egész élet abból keletkezett… Kit lehet megkérdezni? Senki se tudja. Istenhez meg imádkozni kell, nem kérdéseket kell feltenni neki. Élni kell… Most kel ki a rozs. Szépen hajt. Hanna Pjatrouna Badajeva, a zóna illegális lakója

Monológ a szöveg nélküli dalról A lába elé borulok… Szépen kérem magát… Találja meg nekem Hanna Szuskót. A falunkban élt. Kazsuski községben. A neve Hanna Szusko… Megadom magának minden ismertetőjelét, aztán nyomtassa

ki. Púpos, gyerekkorától néma. Egyedül élt. Hatvanéves… Az áttelepítés idején vitték el, mentővel, ismeretlen helyre. Nem tudott írni, ezért nem kaptunk tőle levelet. A magányosokat és a betegeket menhelyre vitték. Hogy ne legyenek szem előtt. Senki se tudja a címét. Nyomtassa ki… Az egész falu sajnálta. Gondoztuk, mint egy kisgyereket. Egyikünk fát vág, a másik tejet hoz. A harmadik ott ül esténként a házikóban. Begyújt a kályhába… Két évig hányódtunk, idegeneknél húztuk meg magunkat, aztán hazajöttünk a szülőházunkba. Adja át neki, hogy épségben van a házikója. Megvan a tető, akárcsak az ablakok. Amit összetörtek és elhordták, azt majd együtt helyreállítjuk. Csak a címét adja meg, ha megtudjuk, hol él és szenved, elmegyünk érte, és elhozzuk. Visszahozzuk. Hogy ne pusztuljon bele a honvágyba. A lába elé borulok magának. Szenved az idegen világban az az ártatlan lélek… Van még egy ismertetőjele… El is felejtettem… Ha fáj neki valami, énekel egy dalt. Szöveg nélkül. Csak a hangja szól. Mert nem tud beszélni… Ha fáj neki valami, elnyújtott hangon énekel, így: á-á-á… Panaszkodik… Á-á-á… Marija Vaucsok, a szomszédasszony

Három monológ az ősrégi félelemről és arról, hogy miért hallgatott egy férfi, amikor beszéltek az asszonyok K-ovék családja. Anya és lánya. Meg egy férfi, aki nem szólt egy szót se (a lány férje). A lány: Eleinte éjjel-nappal sírtam. Sírhatnékom és beszélhetnékem volt…

Tádzsikisztánból, Dusanbéból jöttünk. Ott háború van… Nekem nem lenne szabad erről… Gyereket várok, terhes vagyok. De magának elmondom… Fölszállnak nappal a buszra, ellenőrzik a személyi igazolványokat. Hétköznapi emberek, csak van náluk géppisztoly. Megnézik az iratokat, és letaszigálják a buszról a férfiakat. És ott rögtön, az ajtó mellett… le is lövik őket. Még csak el sem vezetik az embereket egy félreeső helyre. Sose hinném el. De láttam, hogy leszállítottak két férfit, az egyik nagyon fiatal, jóképű volt, és kiabált nekik valamit. Tádzsikul, oroszul… Azt kiabálta, nemrég szült a felesége, három kisgyerek várja otthon. Ők meg csak nevettek, ők is fiatalok voltak, nagyon fiatalok. Hétköznapi emberek, csak volt náluk géppisztoly. A földre rogyott… A sportcipőjüket csókolgatta… Mindenki hallgatott, az egész busz. Mihelyt elindultunk: ratatata… Nem mertem visszanézni… (Sír.) Nekem nem lenne szabad erről… Gyereket várok. De magának elmondom… Csak egyvalamit kérek: ne adja meg a vezetéknevemet, csak a keresztnevemet: Szvetlana. Maradtak ott rokonaink. Megölik őket… Azt hittem korábban, hogy nálunk sose lesz háború. Nagy ország, imádjuk. A legerősebb! Korábban azt mondták nekem a szovjet hazában, hogy azért élünk szegényen, szerényen, mert nagy háború dúlt, sokat szenvedett a nép, ezért most hatalmas hadseregünk van, senki sem köthet belénk. Nem győzhetnek le! Aztán meg lőni kezdtünk egymásra… Most nem olyan a háború, mint korábban. A nagyapánk emlegette azt a háborút, aki eljutott Németországig. Berlinig. Most a szomszédok lőnek egymásra. A fiúk, akik együtt jártak iskolába, gyilkolják egymást, megerőszakolják a lányokat, akik mellettük ültek a padban. Mindenki megőrült… A férjeink hallgatnak. A férfiak hallgatnak, nem mondanak nekünk semmit. Azt kiabálták utánuk, hogy olyanok, mint az asszonyok, megfutamodnak. Gyávák! Elárulják a hazájukat. És mi a bűnük? Bűn az, ha valaki nem tud lőni? Nem akar. Tádzsik a férjem, mennie kellett volna a háborúba, embereket ölni. Ő meg azt mondta: „Elmegyünk, én

nem akarok háborúba menni. Nekem nem kell géppisztoly.” Szereti az ácsmunkát, szívesen gondoz lovakat. Nem akar lőni. Ilyen a lelke… Vadászni sem szeret. Ott az ő földje, ott beszélik a nyelvét, mégis eljött. Mert nem akarja megölni a másik tádzsikot, olyat, amilyen ő maga. Egy ismeretlen embert, aki nem tett semmi rosszat neki… Ott még a tévét se nézte. Befogta a fülét… De itt egyedül van, ott harcolnak az édestestvérei, egyet már meg is öltek. Ott él az édesanyja. A nővérei. Dusanbéból jöttünk ide vonattal, hideg volt, mert kiverték az ablakokat, nem fűtöttek, lőni nem lőttek, de útközben kővel dobálták az ablakokat, betörték az üvegeket: „Ruszkik, takarodjatok! Megszállók! Eleget fosztogattatok minket!” Ő meg tádzsik, és mindezt hallotta. A gyerekeink is hallották. Első osztályos volt a kislányunk, és szerelmes volt egy fiúba. Tádzsikba. Hazajön az iskolából: „Édesanyám, mi vagyok én, tádzsik vagy orosz?” Hogy magyarázzam el neki… Nekem nem lenne szabad erről… De magának elmondom … Náluk a pamíri tadzsikok harcolnak a kulobi tádzsikokkal. Mind tadzsikok, ugyanazt a Koránt tisztelik, egy a hitük, de a kulobiak gyilkolják a pamíriakat, a pamíriak pedig gyilkolják a kulobiakat. Eleinte összegyűltek a téren, kiabáltak, imádkoztak. Meg akartam érteni, mi folyik itt, ezért én is elmentem oda. Megkérdeztem az öregembereket: „Ki ellen tüntetnek?” Azt felelték: „A Parlament ellen. Azt mondták nekünk, hogy nagyon bitang ember az a Parlament.” Aztán kiürült a tér, és lőni kezdtek. Mintha hirtelen egy másik, ismeretlen országban lettünk volna. Kelet! Bár addig azt hittük, a saját hazánkban élünk. Szovjet törvények szerint. Annyi orosz sír maradt ott, és nincs senki, aki sírhatna mellettük… Orosz temetőkben legeltetik a marháikat… A kecskéket… Orosz öregemberek turkálnak a szemétben… Szülőotthonban dolgoztam ápolónőként. Éjszakai ügyelet. Szül egy asszony, nehéz szülés, kiabál… Beszalad egy nővér… Nem steril kesztyűben, nem steril köpenyben… Mi történt? Mi folyik itt?! Hogy ronthat be így a szülőszobába?! „Lányok, banditák törtek be!” Fekete álarcot viselnek, fegyver van náluk. És rögtön hozzánk fordulnak: „Ide

a narkóval! Meg a szesszel!” - „Itt nincsenek narkotikumok, nincs tiszta szesz!” Falhoz állítják az orvost - ide vele! Ebben a pillanatban megkönnyebbülten kiáltott föl a szülő nő. Boldogan. És fölsírt a gyerek, most jött a világra… Fölé hajoltam, nem is emlékszem már, kisfiú vagy kislány volt. Még nincs neve, nincs semmije. Ezek a banditák meg azt kérdezik tőlünk: hova való ez az asszony, kulobi vagy pamíri? Nem azt, hogy kisfiú vagy kislány, hanem azt, hogy kulobi vagy pamíri az anyja. Mi nem szólunk… Azok meg ordítanak: „Ki ez az asszony?!” Nem szólunk. Erre elkapják azt a gyereket, aki összesen talán öt-tíz percet töltött ezen a világon, és kidobják az ablakon… Ápolónő vagyok, láttam már jó néhányszor, hogyan halnak meg a gyerekek. De akkor… Majd’ kiugrott a szívem a mellemből… Nem lenne szabad emlegetnem ezt… (Megint sírva fakad.) Az eset után… Ekcéma jött ki a kezemen. Felduzzadtak a vénáim. És olyan közönnyel tekintettem mindenre, hogy nem akartam fölkelni az ágyból. Bemegyek a kórházba, és rögtön vissza is fordulok. Pedig már én is gyereket vártam… Hogyan éljek? Hogyan szüljek ott? Eljöttünk ide… Fehéroroszországba… Naroulja csendes kisváros. És ne kérdezzen tőlem többet… Ne bántson… (Elhallgat.) Várjon csak… Azt akarom, hogy tudja… Nem félek Istentől. Az embertől félek… Eleinte kérdezősködtünk: „Hol van itt maguknál sugárzás?” - „Ahol áll, ott van sugárzás.” Szóval az egész földön?! (A könnyeit törölgeti.) Elmentek az emberek. Megrémültek. Nekem ez a hely nem olyan rémisztő, mint az a másik. Haza nélkül maradtunk, mi nem tartozunk sehova. A németek mind elmentek Németországba, a tatárok, mihelyt megengedték nekik, visszatértek a Krímbe, az oroszok meg nem kellenek senkinek. Miben reménykedjünk? Mit várjunk? Oroszország sosem mentette meg az embereit, mert nagy, végtelen. Őszintén szólva nem érzem úgy, hogy Oroszország a hazám - mert azt nevelték belénk, hogy a mi hazánk a Szovjetunió. Most nem tudni, hol keressen az ember menedéket. Ha senki sem húzza meg a ravaszt - már jó. Nekünk itt házat adtak, a férjemnek meg munkát. Írtam az ismerőseimnek, tegnap ők is megérkeztek. Örökre. Este érkeztek, és nem mertek kijönni az állomás

épületéből, nem engedték ki a gyerekeket se, ott ültek a csomagjaikon. Reggelig akartak várni. Aztán látják: emberek járnak az utcákon, nevetnek, dohányoznak… Megmutatták nekik az utcánkat, odavezették őket a házunkhoz. Nem tértek magukhoz, mert mi ott már elszoktunk a normális, nyugodt élettől. Attól, hogy este is lehet az utcán járni. Lehet nevetni… Reggel meg elmentek a csemegébe. Láttak vajat, tejszínt, vettek öt üveg tejszínt - ezt ők maguk mesélték nekünk -, és rögtön meg is itták, ott, a boltban. Úgy néztek rájuk, mintha a bolondokházából szalasztották volna őket. Két éve nem láttak se tejszínt, se vajat. Ott még kenyeret se lehetett kapni. Ott háború van… Ezt nem lehet elmagyarázni olyan embernek, aki nem ismeri a háborút… Csak moziból… Nekem ott halott volt a lelkem… Kit szültem volna ott halott lélekkel? Itt kevés ember van… Üresen állnak a házak… Erdő mellett lakunk… Félek, ha sok ember van körülöttem. Mint az állomáson… A háború alatt… (Zokogni kezd, és elhallgat.) Az anyja: Csak a háborúról… Csak a háborúról tudok beszélni… Miért jöttünk ide? Csernobil földjére? Mert innen senki sem űz el minket. Erről a földről. Ez már senkié, elvette Isten. Elhagyták az emberek. Dusanbéban az állomásfőnök helyetteseként dolgoztam, és volt ott még egy helyettes, tádzsik. Együtt nőttek fel a gyerekeink, együtt jártak iskolába, egy asztalnál ünnepeltük az új évet, május elsejét… a Győzelem Napját… Együtt boroztunk, együtt ettük a piláfot. Így szólított: „Nővérem. Nővérkém. Az én orosz nővérem.” Aztán egyszer bejön (közös volt az irodánk), megáll az asztalom előtt, és rám ordít: - Mikor hordod már el végre magad a te Oroszországodba? Ez a mi földünk! Arra gondoltam abban a pillanatban, hogy ezt ép ésszel nem tudom elviselni. Odaugrottam hozzá:

- Honnan van a kabátod? - Leningrádból - felelte meghökkenten. - Vesd le az orosz kabátod, szemétláda! - kiabálok rá, és már tépem is le róla a kabátot. - Honnan van a sapkád? Azzal dicsekedtél, hogy Szibériából küldték! Vedd le a sapkád, szemétláda! Ide az inggel! A nadrággal! Moszkvai gyárban varrták! Ezek is orosz holmik! Gatyára vetkőztettem volna. Nagydarab férfi, a válláig értem, de akkor - nem is tudom, honnan lett bennem ennyi erő mindent letéptem volna róla. Már körénk gyűltek az emberek. Ordít: - Takarodj innen, te veszett vadállat! - Nem, ideadsz mindent, ami az enyém, ami orosz. Viszek mindent, ami az enyém! - Kis híján elvesztettem az eszemet. - Vesd le a zakót! Meg a cipőt is! Dolgoztunk éjjel-nappal… Tömött szerelvények járnak, menekül a nép… Sok orosz indult útnak… Ezrek! Tízezrek! Százezrek! Még egy Oroszország. Éjjel kettőkor elindítottam a moszkvai vonatot, maradtak a váróteremben kurgonteppai gyerekek, nem érték el a moszkvai járatot. Elfüggönyöztem, elrejtettem őket. Odajön hozzám két férfi. Géppisztollyal. - Jaj, fiúk, mit kerestek ti itt? - kérdezem, de majd’ kiugrik a szívem. - Te tehetsz róla, tárva-nyitva hagytad az ajtót. - Elindítottam a vonatot. Nem volt időm bezárni. - Miféle gyerekek ezek? - Helybeliek, dusanbeiek. - Vagy talán kurgoniak? Kulobiak? - Nem, dehogy. Helybeliek. Elmentek. És ha megtalálták volna a termet? Akkor mind egy szálig… Meg engem is velük együtt - golyót röpítenek a fejembe! Ott egy hatalom van, a puskás ember. Reggel fölültettem a gyerekeket az asztraháni vonatra, utasítást adtam arra, hogy dinnyeszállítmánynak álcázzák őket, és ne nyissák ki az ajtót. (Elhallgat, aztán hosszú ideig

sír.) Van bármi is, ami szörnyűbb az embernél? (Megint elhallgat.) Aztán itt is, amikor kimentem az utcára, minden pillanatban körülnéztem, mert az volt az érzésem, hogy leselkedik valaki a hátam mögött… Vár. Ott nem telt el úgy egy nap, hogy ne gondoltam volna a halálra… Mindig patyolattiszta ruhában mentem el otthonról: frissen mosott blúzban, szoknyában, tiszta fehérneműben. Hátha egyik pillanatról a másikra meggyilkolnak! Most egyedül járok az erdőben, és nem félek senkitől. Nincs ember az erdőben, egy se. Megyek, és emlékszem: mindez velem történt, vagy mégsem? Néha találkozom vadászokkal, mennek puskával, kutyával, sugárzásmérővel. Ők is puskás emberek, de nem olyanok, nem embereket hajkurásznak. Ha lövést hallok, tudom, hogy varjúra lőnek vagy nyulat kergetnek. (Hallgat.) Ezért nem rémisztő nekem ez a hely… Nem tudok félni a földtől, a víztől … Az embertől félek… Ott száz dollárért vesz géppisztolyt a bazárban… Emlékszem egy fiúra. Tádzsik… Egy másik fiút üldözött. .. Egy másik embert! Emlékszem, hogy futott, hogy lihegett, és rögtön megértettem, hogy meg akarja ölni… De amaz elrejtőzött… Elmenekült… Az meg jön vissza, elmegy mellettem, és megkérdezi: „Mama, hol lehet maguknál vizet inni?” Csak úgy megkérdezi, mintha mi sem történt volna. Volt nálunk az állomáson egy hordó víz, megmutattam neki. A szemébe nézek, és azt kérdezem: „Miért üldözitek, miért gyilkoljátok egymást?” Még el is szégyellte magát. „Mama, jobb lesz, ha csendben marad.” Amikor pedig együtt vannak, mások lesznek. Ha hárman vagy akár csak ketten vannak, falhoz állítanak. Egy emberrel még lehet beszélni… Dusanbéból Taskentbe utaztunk, onnan meg mentünk volna tovább Minszkbe. Nincs jegy, és kész! Ravaszul, csinálják, amíg meg nem keni őket az ember, nem szállhat föl a repülőre. Állandóan belekötnek valamibe: túl nehéz a poggyász, túl nagy a poggyász; ezt nem lehet, azt ki kell dobni. Kétszer hajtottak a mérleghez, mire megértettem. Dugtam egy kis pénzt a zsebébe… „Ezzel kellett volna kezdeni, nem pedig vitatkozni.” Milyen egyszerű minden! Azelőtt meg… Ki akarták

pakoltatni velünk a kéttonnás konténerünket. „Veszélyes övezetből jönnek, visznek-e fegyvert? Füvet?” Elmentem a főnökhöz, az előszobában pedig találkoztam egy jóindulatú nővel, aki rögtön fölvilágosított: „Így nem megy semmire, ha az igazát követeli, kidobják a mezőre a konténerét, és szétlopkodják azt, amit hozott.” De akkor mit csináljak? Nem aludtunk éjszaka, kipakoltunk, megnézték, mi mindenünk van: ócska ruhák, matracok, régi bútor és régi hűtőszekrény, két zsák könyv. „Biztos értékes könyveket visz.” Megnézték - ott volt Csernisevszkijtől a Mit tegyünk?, Solohovtól a Feltört ugar. Nevettek. „És hány hűtőszekrénye van?” - „Egy, azt is széttörték.” - „Miért nem hozott vámáru-nyilatkozatot?” - „Honnan tudhattuk volna, hogy kell? Most menekülünk először háborúból.” Rögtön két hazát is elvesztettünk - a mi Tádzsikisztánunkat és a Szovjetuniót is… Járom az erdőt, gondolkodom. A szeretteim mind a tévé előtt ülnek, nézik, mi újság, mi folyik ott. Én meg nem akarom látni. Volt életem… Másik életem… Ott nagy embernek számítottam, még katonai rangom is van, a vasúti csapatok alezredese vagyok. Itt munkanélküliként üldögéltem, aztán elhelyezkedtem takarítónőként a városi tanácsnál. A padlót mosom… Elmúlt az élet… Másodikra meg már nincs erőm… Egyesek sajnálnak itt minket, mások meg morgolódnak: „Krumplit lopnak a menekültek. Éjszaka ássák ki.” Édesanyám emlékei szerint abban a háborúban jobban sajnálták egymást az emberek. Nemrég elvadult lovat találtak az erdő szélén. Elpusztult. Másutt meg nyulat. Nem ölték meg őket, döglöttek voltak. Ez mindenkit nyugtalanított. Amikor pedig egy halott hajléktalant találtak, nem izgatták magukat. Mindenütt hozzászoktak a halott emberhez… Lena M., Kirgizisztánból. A ház küszöbén áll, és mint egy családi fényképen, mellette ül az öt gyereke és a macskája, Vihar, őt is magukkal hozták.

Mintha háborúból menekültünk volna. Fogtuk a motyónkat, a macska meg jött utánunk, egészen a pályaudvarig, így őt is elhoztuk. Tizenkét napig zötykölődtünk a vonaton, az utolsó napokra már csak pár dunsztosüveg savanyú káposzta meg forró víz maradt. Őrt álltunk az ajtóban, ki feszítővassal, ki baltával, ki kalapáccsal… Egyik éjszaka banditák rontottak ránk. Majdnem megöltek minket. Mert egy tévéért, egy hűtőszekrényért gyilkolni is képesek. Mintha háborúból menekültünk volna, pedig Kirgizisztánban, ahol éltünk, még nem lőnek. Volt mészárlás Os városában… kirgizek harcoltak üzbégekkel… De valahogy gyorsan elcsendesedett. Titokban tartották. De van valami a levegőben. Az utcákon… Mi, oroszok, persze félünk, de maguk a kirgizek is félnek… Sorban kell állniuk kenyérért, ezért rögtön ordítoznak: „Ruszkik, tűnés haza! Kirgizisztán a kirgizeké!” - és kilöknek a sorból. És kiabálnak még valamit kirgizül, mondjuk azt, hogy nekik sem elég a kenyér, és még minket is etetniük kell. Nem sokat értek a nyelvükből, de megtanultam pár szót, hogy tudjak alkudni a bazárban… Volt hazánk, most meg nincs. Ki vagyok én? Édesanyám ukrán, édesapám orosz. Kirgizisztánban születtem, ott nőttem föl, tatárhoz mentem feleségül. Kik a gyerekeim? Milyen nemzetiségűek? Mi mind keveredtünk, keveredett a vérünk. A személyi igazolványomba meg a gyerekekébe is azt írták, orosz, pedig nem vagyunk oroszok. Szovjetek vagyunk! De nem létezik már az az ország, ahol születtem. Az a hely sincs már, melyet a hazánknak neveztünk, mint ahogy azok az idők sincsenek, melyeket szintén a hazánknak tekintettünk. Most olyanok vagyunk, mint a denevérek. Öt gyerekem van: a legnagyobb fiam nyolcadikos, a legkisebb lányom óvodás. Idehoztam őket. Az országunk nem létezik, de mi igen. Ott születtem, ott nőttem föl. Gyárat építettem, dolgoztam benne. „Menj a saját földedre, itt minden a miénk.” Nem hozhattunk el semmit, csak a gyerekeket. „Itt minden a miénk.” És hol van az, ami az enyém? Menekül a nép. Elmegy

minden orosz. Minden szovjet ember. Ők sehol sem kellenek, őket nem várja senki. Pedig valamikor boldog voltam. Minden gyerekem szerelemből született… Így szültem őket: fiú, fiú, fiú, aztán lány, lány. Nem akarok többet mondani… Mindjárt elsírom magam… (De még hozzáfűz néhány szót.) Itt fogunk élni. Most itt a házunk. Csernobil a házunk. A hazánk… (Váratlanul elmosolyodik.) Itt is olyanok a madarak, mint nálunk. És a Lenin-emlékmű is áll. (Már a kapuban búcsúzkodik.) Korán reggel kalapálnak a szomszéd házban, szedik le a deszkákat az ablakról. Találkoztam az asszonnyal: „Honnan jött?” „Csecsenföldről.” Nem mond semmit. Fekete kendőben jár. Ha találkozom néha egy-két emberrel, csodálkoznak… Nem értik. Mit művelsz a gyerekeiddel? Megölöd őket. Öngyilkos vagy. Nem megölöm, hanem megmentem őket. Negyvenéves vagyok, és teljesen megőszültem… Negyvenéves koromra! Elhoztak egyszer egy német újságírót a házunkba, és megkérdezte: „Elvinné a gyerekeit oda, ahol pestis vagy kolera dühöng?” De hát az pestis meg kolera… Az itteni félelmet nem ismerem. Nem látom. Nincsenek róla emlékeim… Az emberektől félek… A puskás emberektől…

Monológ arról, hogy az ember csak a gonosztetteiben rafinált, a szeretet őszinte szavaiban egyszerű és közvetlen Menekültem… Menekültem a világtól… Eleinte pályaudvarokon lézengtem, tetszettek a pályaudvarok, mert ott sok ember csődül össze, én meg egyedül vagyok. Aztán olvastam erről a helyről az újságokban, és idejöttem. Itt szabadság van. Mondhatni, paradicsom. Ember nincs, csak állatok mászkálnak. Állatok és madarak közt élek. Magányos lennék?

Elfelejtettem az életemet… Ne is kérdezzen erről… Amit a könyvekben olvastam, arra emlékszem, az életemet meg elfelejtettem. Fiatal voltam… Az én bűnöm… Nincs olyan bűn, amit meg ne bocsátana az Úristen, ha az ember őszinte bűnbánatot tart. Így van… Az emberek igazságtalanok, az Úristen viszont végtelenül türelmes és irgalmas… Miért? Erre nincs válasz… Az ember nem lehet boldog, nem kell annak lennie. Látta az Úristen a magányos Ádámot, és adta neki Évát. Boldogságra, nem bűnre. De az ember nem képes boldog lenni. Nem szeretem az alkonyatot. Ezt az átmeneti szürkületet, a mostani napszakot… Amikor félúton járunk a fény és az éjszaka között… Bárhogy töröm is a fejem, nem tudom, hol voltam azelőtt… Hol van az életem? Így van ez… Nekem mindegy: ha élek, élek, ha nem, nem. Az emberélet olyan, mint a fű, kivirágzik, kiszárad, és tűzre vettetik. Rákaptam az elmélkedésre… Itt ugyanúgy elpusztíthatják az embert a vadállatok, mint a hideg. És az elkeseredés. Gyalogolhat az ember húszharminc kilométert úgy, hogy nem találkozik senkivel. Az ördögöt böjttel és imádsággal lehet elűzni. Böjt a testnek, ima a léleknek. De én sosem vagyok egymagam, a hívő ember sosincs egyedül. Így van ez… Járom a falvakat… Korábban találtam száraztésztát, lisztet, olajat és konzervet. Most a sírokon keresgélek. Hagynak a halottaknak enni- és innivalót. Nekik meg nem kell… Ezért nem is haragszanak meg rám… Vadrozs nő a mezőn. Gomba és bogyó terem az erdőben. Itt szabadság van. Sokat olvasok. Kinyitom a Szentírást… Szent János jelenései: „és leesék az égről egy nagy csillag, égve, mint egy fáklya, és esék a folyóvizeknek harmadrészére, és a vize forrásaira. A csillagnak neve pedig üröm: változék azért a folyóvizek harmadrésze ürömmé, és sok ember meghala a vizektől, mivel keserűkké lőnek.” Értem ezt a próféciát… Mindent megmondtak előre, megírtak már a szent könyvekben, csak nem tudunk olvasni. Nem vagyunk elég gyors felfogásúak. A fekete üröm ukránul csornobil. A szavakban adatott

nekünk a jel. De az ember hebehurgya. Hiú. És kicsinyes. Szergij Bulgakov atyánál találtam ezt a gondolatot: „mivel kétségkívül Isten teremtette a világot, nem lehet teljesen elfuserált”, és „derekasan végig kell szenvedni a történelmet”. Így van ez… Valaki mástól meg… a nevére nem emlékszem… ezt a gondolatot jegyeztem meg: „A gonosz valójában nem szubsztancia, hanem a jó hiánya, ahogy a sötétség sem más, mint a fény hiánya.” Itt könnyű könyveket találni. Üres agyagkancsó, kanál és villa már nincs sehol, de a könyvek ott hevernek. Nemrég találtam Puskin-kötetet… „És kedves a lelkemnek a halál gondolata.” Ezt megjegyeztem. Így van ez… „A halál gondolata…” Egyedül vagyok itt. A halálra gondolok. Szeretek elmélkedni. A csend segíti a felkészülést… Halál veszi körül az embert, mégsem érti, mi az. Egyedül vagyok itt… Tegnap kizavartam az iskolából egy anyafarkast a kölykeivel, ott éltek. Kérdés: igazi-e a szóba foglalt világ? Ott áll az ember és a lélek között a szó. Így van ez… És mondok én még valamit magának: kedvesebbek lettek a szívemnek a madarak, a fák, a hangyák. Korábban nem ismertem ilyen érzéseket. Nem is sejtettem, hogy vannak ilyenek. Ezt is olvastam valakinél: „A világmindenség fölöttünk, és a világmindenség alattunk.” Mindenre gondolok. Az ember szörnyű… És rendkívüli… De itt nem érzek indíttatást arra, hogy bármit is megöljek. Halat fogok, van horgom. Így van ez… De nem lövök állatra… És nem állítok csapdát… A kedvenc hősöm, Miskin herceg mondta: „Hogyan mehet el valaki egy fa 5 mellett, ha nem lesz boldog, hogy látja.” Így van ez… Szeretek elmélkedni. Az ember a legtöbbször panaszkodik, nem pedig gondolkodik… Minek vizsgálnám a gonoszt? Természetesen nyugtalanít … A bűn az nem fizika… Feltétlenül el kell ismerni azt, ami nem létezik. Mondva van a Bibliában: „A beavatotthoz másként szólnak, a többiek a példabeszédből értenek.” Vegyük a madarat… Vagy más élőlényt… Képtelenek vagyunk megérteni őket, mert magukért élnek, nem

másokért. Így van ez… Minden folyékony körülöttünk, így van ez… Minden négylábú élőlény a földet nézi, a föld húzza magához. Csak az ember áll a földön, az ég felé emeli a kezét és a fejét. Imádsághoz… Istenhez… Így imádkozik a templomban az öregasszony: „Mérj bűneink szerint.” De nem ezt vallja a tudós, a mérnök és a katona. Azt gondolják: „Nincs miért vezekelnem. Miért kellene vezekelnem?” Így van ez… Egyszerűen imádkozom… Mondom magamnak… Uram, szólíts már magadhoz! Hallgass meg! Az ember csak a gonosztettben rafinált. De milyen egyszerű és közvetlen a szeretet őszinte szavaiban. A szó még a filozófusoknál is csak hozzávetőleges ahhoz a gondolathoz képest, amelyet megéreztek. A szó csak az imádságban, az imádságos gondolatban felel meg tökéletesen annak, ami a lélekben van. Ezt a testemben érzem. Uram, szólíts magadhoz! Hallgass meg! Félek az embertől. És mindig találkozni akarok vele. Egy jó emberrel. Így van ez… Itt vagy banditák laknak, akik rejtőzködnek, vagy olyan emberek, mint én. Mártírok. Mi a vezetéknevem? Nincs személyi igazolványom. Elvették a rendőrök… Megvertek: „Mit csámborogsz itt?” - „Nem csámborgok vezeklek.” Erre még jobban megvertek. A fejemet ütötték… Szóval írja azt: Isten rabja, Mikalaj… Most már - szabad ember.

A KATONÁK KÓRUSA Arcjom Bahcijarau, közlegény; Aljoh Ljavoncjevics Verabej, likvidátor; Vaszil Ioszifavics Huszinovics, gépkocsivezető-felderítő; Henadz Viktaravics Dzemjanyeu, rendőr; Vitai Bariszavics Karbalevics, likvidátor; Valjancin Kamkou, gépkocsivezető, közlegény; Eduard Bariszavics Karatkou, helikopterpilóta; Ihar Litvin, likvidátor; Ivan Aljakszandravics Lukasuk, közlegény;

Aljakszandr Ivanavics Mihalevics, sugárzásmérő; Aljoh Leanyidavics Paulau, őrnagy, helikopterpilóta; Anatol Bariszavics Ribak, őrszakaszparancsnok; Viktar Szanyko, közlegény; Rihor Mikalajevics Hvoraszt, likvidátor; Aljakszandr Vasziljevics Sinkevics, rendőr; Uladzimir Pjatrovics Sved, százados; Aljakszandr Mihajlavics Jaszinszki, rendőr. „Riadóztatták az ezredünket… Sokáig tartott az utazás. Senki sem mondott semmi konkrétat. Csak Moszkvában, a Belorusz pályaudvaron közölték velünk, hová visznek. Egy fiú, alighanem leningrádi lehetett, tiltakozott: »Én élni akarok.« Bírósággal fenyegették. Pontosan ezt mondta a parancsnok a felsorakozott katonák előtt: »Börtönbe visznek, vagy golyót kapsz.« Nekem más érzéseim voltak. Pont az ellenkezőjét éreztem, szerettem volna valamilyen hőstettet végrehajtani. Próbára tenni a jellememet. Lehet, hogy gyerekes felbuzdulás volt? A Szovjetunió minden részéből voltak katonák az alakulatunkban. Oroszok, ukránok, kazahok, örmények… Izgultunk, az igaz, mégis vidám volt a hangulat. Na, odavittek minket… Egyenesen az erőműbe. Adtak fehér köpenyt és fehér sapkát. Gézmaszkot. Tisztítottuk a területet. Egyik nap lent kotortuk, kapartuk össze a szemetet, a másik nap meg fönt, a reaktor tetején. Mindenhol lapáttal dolgoztunk. Gólyáknak hívtuk azokat, akik fölmentek. A robotok nem bírták, megbolondult a technika. Mi meg dolgoztunk. Megesett, hogy folyt a vér a fülünkből meg az orrunkból. És kapart a torkunk. Valami csípte a szemünket. Állandóan monoton zúgást hallottunk. Szomjaztunk, de étvágyunk nem volt. Megtiltották a tornát, hogy ne szívjunk be fölöslegesen sugárszennyezett levegőt. Munkába meg teherautók nyitott platóján vittek. De jól dolgoztunk. És nagyon büszkék voltunk erre…” „Behajtottunk… Ott állt egy Tiltott zóna feliratú tábla. Nem voltam háborúban, de ezt mintha ismerősnek éreztem volna… Valahonnan az emlékezetem mélyéről jött elő… És valahogy kapcsolódott a halálhoz…

Láttunk az utakon elvadult kutyákat, macskákat. Néha furcsán viselkedtek, nem ismerték meg az embereket, menekültek tőlünk. Nem értettem, mi van velük, amíg nem kaptunk parancsot arra, hogy lőjük le őket… Le voltak pecsételve a házak, a mezőgazdasági gépeket meg ott hagyták… Érdekes látvány. Nincs senki, csak mi, rendőrök, és járőrözünk. Bemegy az ember egy házba - fényképek a falon, a lakók meg sehol. Iratok hányódnak: Komszomol-tagkönyvek, igazolások, dicsérő oklevelek… Az egyik házból elvittük a tévét, de olyat nem láttam, hogy bárki is hazavitt volna valamit. Először is, az volt az érzésünk, hogy bármelyik pillanatban visszajöhetnek a lakók… Másodszor, mindez… kapcsolódott a halálhoz… Elautóztunk a boltokhoz, magához a reaktorhoz is. Fényképezkedni… Hogy legyen mivel dicsekedni otthon… Erősebb volt a kíváncsiság a félelemnél: vajon mi lehet ez? Én például nem mentem oda, mert fiatal feleségem volt, nem akartam kockáztatni, a fiúk meg lelöktek fejenként két decit, és nekivágtak… (Elhallgat.) Visszajöttek élve, ez pedig azt jelenti, hogy minden rendben van. Helyettesítek valakit éjszakai ügyeletben. Járőrözünk… Fényesen ragyog a hold. Mint egy utcai lámpa a magasban. Falusi utca… Sehol egy ember… Eleinte még égett villany a házakban, aztán kikapcsolták. Autózunk tovább - kiront az iskolából egy vaddisznó, átvág előttünk. Vagy róka. Állatok laktak a házakban, az iskolákban, a klubokban, ahol ilyen plakátok virítottak: »Célunk az egész emberiség boldogsága«, »Győz a világ proletariátusa«, »Lenin eszméi örökké élnek«. A kolhoz irodáiban vörös zászlók, vadonatúj lobogók, díszoklevelek egymásra tornyozva, rajtuk dombornyomással a vezetők profilja. A falakon a vezérek portréi, az asztalokon gipszvezérek. Mindenütt háborús emléktárgyak… Másfajta emléktárgyakat nem láttam. Rohammunkában összetákolt épületek, betonból készült szürke tehénistállók, rozsdás szénatárolók. Meg a hősi temetők, a dicsőség dombjai, kicsik és nagyok… »Ez lenne a mi életünk? - kérdeztem magamat, mert már más szemmel néztem

mindezt. - Így élünk?« Mintha egy harcias törzs hagyta volna el a helyét, ahol ideiglenesen állomásozott… Elvonult volna valahová… Az én agyamat is szétvetette a csernobili robbanás. Gondolkodni kezdtem.” „Elhagyott ház… Zárva van. Kismacska az ablakban. Azt hittem, agyagból van. Odamegyek: élő. Minden virágot megevett a virágcserepekből. Az összes muskátlit. Hogy került ide? Vagy itt hagyták? Az ajtón cédula: »Kedves járókelő, ne keress drága holmikat. Nálunk nem voltak ilyenek. Használhatsz bármit, de ne fosztogass. Visszajövünk.« Más házakon különböző színű feliratokat láttam: »Bocsáss meg, szülőházam!« Úgy búcsúztak el a háztól, mint az emberektől. Azt írták: »Holnap elmegyünk«, megadták a dátumot, sőt még az órát és a percet is. Iskolai füzetből kitépett lapon, gyerekírással: »Ne bántsd a macskát, mert mindent megesznek a patkányok.« Vagy: »Ne öld meg a mi Csibészünket. Ő jó.« (Becsukja a szemét.) Elfelejtettem mindent… Csak arra emlékszem, hogy idejöttem, többre nem. Mindent elfelejtettem… Három évvel a leszerelés után történt valami az emlékezetemmel… Még az orvosok se tudják, mi… Nem tudok pénzt számolni, eltévesztem. Megyek egyik kórházból a másikba… Mondtam már magának? Odamegy az ember egy házhoz, azt hiszi, üres. Kinyitja - ott ül egy macska… Meg azok a cédulák a gyerekek üzeneteivel…” „Behívtak szolgálatra… Azt a feladatot kaptuk, hogy ne engedjük be a helyi lakosokat a kiürített falvakba. Zárat alakítottunk ki az út mellett, földkunyhókat és megfigyelőtornyokat építettünk. Valami miatt »partizánoknak« hívtak minket. Nyugodt élet. Mi meg ott állunk. Katonai egyenruhában. A parasztok nem értették, miért nem vihetik el például a vödrüket, a

korsóikat, a fűrészt vagy a fejszét. Miért nem takaríthatják be a termést? Hogy lehetne elmagyarázni nekik? Az út egyik oldalán tényleg katonák állnak, nem engednek át senkit, a másikon meg tehenek legelnek, zúgnak a kombájnok, csépelik a gabonát. Összegyűlnek az asszonyok, és siránkoznak: »Fiacskáim, engedjetek be! Ott a földünk… a házikónk…« Hoztak tojást, szalonnát, kisüstit. Engedjetek… Siratták a mérgezett földet. A bútorokat… A háztartásukat… Minket meg azzal a feladattal küldenek szolgálatba, hogy ne engedjük be őket. Ha egy öregasszony hoz egy kosár tojást, el kell koboznunk, és el kell temetnünk. Megfejte a tehenet, hoz egy vödör tejet. Vele a katona. El kell temetni a tejet… Titokban fölszedték a krumplijukat - el kell venni. Meg a céklát, a hagymát, a tököt. El kell temetni… Az utasításnak megfelelően… És olyan termés volt mindenből, hogy bárki megirigyelhetné. És milyen szép minden körülöttünk. Arany ősz. Mindenkinek olyan volt az arca, mintha őrült lenne. Nekik is, nekünk is. Világgá kürtölték az újságok a hősiességünket… Hogy mi micsoda hős legények vagyunk… Komszomolista önkéntesek! És kik voltunk valójában? Mit csináltunk? Ezt szeretném megtudni. Szívesen olvasnék róla. Pedig magam is ott voltam …” „Katona vagyok, ha parancsot kapok, teljesítenem kell… Esküt tettem… De ez nem minden… Hősies nekibuzdulás, az is volt. Ezt belénk nevelték… Iskoláskorunk óta ezt sulykolták. A szüleink is. Politikai tisztek is ügyködtek ott. Rádió, tévé! Különböző emberek különbözőképpen reagáltak: egyesek azt akarták, hogy interjút készítsenek velük, írjanak róluk az újságokban, mások mindezt munkának tekintették, megint mások… Találkoztam olyanokkal, akik úgy érezték, hőstettet hajtanak végre. Bekerülnek a történelembe. Jól

megfizettek minket, de a pénz kérdése mintha föl se merült volna. Négyszáz rubel a fizetésem, ott meg ezret kaptam, szovjet rubelben. Nagy pénz volt annak idején. Később a szemünkre vetették: »Tömtek benneteket pénzzel, aztán hazajöttetek, rögtön kaptatok autót, bútort, sorban állás nélkül.« Ez persze sértő. Mert volt hősies nekibuzdulás is… Rémület fogott el minket, mielőtt indulnunk kellett ide. Nem tartott sokáig, ott már elmúlt… Parancs. Munka. Feladat. Szerettem volna megnézni felülről, helikopterből a reaktort: mi történt ott, hogy néz ki? De ezt megtiltották. Ráírták nekem egy cédulára, 21 röntgen, de nem voltam meggyőződve arról, hogy tényleg annyi. Egyszerű volt a procedúra: az ember elrepül Csernobil járási székhelyre (járási szintű kisváros, nem valami nagyvilági hely, amilyennek elképzeltem), ott ül a sugárzásmérő szakember, tíz-tizenöt kilométerre az erőműtől, és méri a háttérsugárzást. Aztán megszorozták a mérési adatokat annyival, ahány órát aznap repültünk. Mégis fölszálltam a helikopterrel, és a reaktor fölé repültem: oda, vissza, mindkét irányba megtettem az utat; az egyik nap nyolcvan röntgent mértek, a másik nap százhúszat… Éjszaka két óra hosszat körözök a reaktor fölött. Infravörös fényképeket készítünk, olyanok rajtuk a szétszóródott grafitdarabok, mintha „fényt kaptak” volna… Nappal ezt nem lehetett látni… Beszélgettem tudósokkal. Azt mondja az egyik: »Lenyalogathatom a helikopterét, akkor se lesz semmi bajom.« A másik meg: »Fiúk, miért repültök így? Védekezzetek a sugárzás ellen, mert így megrövidítitek az életeteket. Vegyetek föl valamit, ragasszátok körbe az ülést védőréteggel!« A fuldoklók mentsék meg magukat. Ólomlemezzel védtük az ülést, mellényt is szabtunk belőle magunknak… Vékony ólomlemezből… De kiderült, hogy bizonyos sugaraktól véd, másoktól meg nem. Kivörösödött az arcunk, mintha megégett volna, nem tudtunk borotválkozni. Reggeltől késő éjszakáig repültünk. Nem volt ott semmi fantasztikus. Csak munka. Kemény munka. Éjszaka meg a tévé előtt ültünk, mert pont akkor volt a foci-világbajnokság. Természetesen a fociról beszélgettünk.

Aztán gondolkodni kezdtünk… Nem akarok hazudni… Nem egyhamar, az biztos, vagy három-négy évvel ezután… Amikor egyikünk megbetegedett, a másik pedig… Szóval meghalt valaki… Megőrült… Végzett magával… Akkor kezdtünk gondolkodni. De azt hiszem, csak húsz-harminc évvel a történtek után fogunk fel valamit. Nekem az afgán balhé (két évet nyomtam le) meg Csernobil is összejött (ott három hónapig voltam) - ezek életem legmeghatározóbb élményei… Nem mondtam meg a szüleimnek, hogy Csernobilba vezényeltek. A bátyám véletlenül vett egy Izvesztyijá-t, meglátta benne a fényképemet, és vitte édesanyámnak: »Na, nézd csak, mekkora hős lett!« Édesanyám meg elsírta magát…” „Vittek minket az erőműbe… Velünk szemben meg a kilakoltatott emberek menetoszlopa. Hozták a gépeiket. Hajtották a marhákat. Éjjel-nappal. Mentünk tovább… És tudja, mit láttam? Az út szélén. A napfényben… A legfinomabb ragyogó tiszta fény… Mintha kristályok csillognának… A legapróbb darabkák… Kalinkavicsi felé mentünk, Maziron át. A szivárvány minden színében játszott valami… Megbeszéltük egymás között. Csodálkoztunk. A falvakban, ahol dolgoztunk, rögtön kiszúrtuk, hogy kis lyukak égtek a levelekbe, de mikor szedtünk uborkát meg paradicsomot, azokon a leveleken is láttunk fekete lyukakat… Ősz volt. Pirosak a bogyóktól a ribizlibokrok, roskadoznak az ágak a rengeteg alma alatt - persze nem tudja megtartóztatni magát az ember. Eszik belőle. De elmagyarázták nekünk, hogy nem szabad. Mi meg káromkodtunk, és ettük. Odamentem… Pedig kimaradhattam volna belőle. Jelentkeztem önkéntesnek. Az első napokban nem találkoztam olyan emberrel, aki közömbös maradt volna, csak akkor láttam üres tekinteteket, amikor már hozzászoktunk. Kitüntetésekre hajtottunk? Kedvezményekre? Baromság! Nekem személy szerint nem kellett semmi. Lakás, autó… Mi kell még? Persze, nyaraló… Megvolt mindenem. Hajtott a férfiúi

kalandvágy… Egy igazi férfi igazi kihívást akar. A többiek meg? Kapaszkodjanak az asszony szoknyájába… Az egyik igazolást hozott arról, hogy szül a felesége, a másiknak kisgyereke van… Hát igen, kockázatos. Hát igen, veszélyes a sugárzás miatt, de hát valakinek akkor is meg kell csinálnia. Apáink talán nem mentek a háborúba? Hazatértünk. Mindent levetettem, megszabadultam minden ruhámtól, amit ott hordtam, kivágtam az egészet a szemétledobóba. Csak a ködvágó sapkámat ajándékoztam a kisfiamnak. Annyira kérte. Abban járt, le nem vette volna. Két évvel ezután megkaptuk a diagnózist: agydaganat… A többit már maga is kitalálhatja… Nem akarok többet mondani erről…” „Nem sokkal azelőtt jöttem vissza az afgánoktól… Szerettem volna élni. Megnősülni. Rögtön meg akartam nősülni… Mi vár rám itthon? Piros csíkos behívó »speciális gyakorlatra«, egy órán belül meg kell jelennem a megadott címen. Anyám rögtön elsírta magát. Azt hitte, megint háborúba kell mennem. Hová visznek? Minek? Nem mondanak szinte semmit. Fölrobbant valami reaktor… És akkor mi van? Szluckban beöltöztünk egyenruhába, ott derült ki, hogy Hojnyiki járási székhelyre megyünk. Megérkeztünk Hojnyikiba, ott még semmit se tudtak az emberek. Hozzánk hasonlóan ők is akkor láttak először sugárzásmérőt. Vittek tovább egy faluba… Ott meg folyik a lagzi: csókolóznak a fiatalok, szól a zene, isszák a kisüstit. Ahogy a lagziban szokás. Mi meg parancsot kaptunk, hogy távolítsuk el a talaj legfelső rétegét egy ásónyom mélységig… Vágjuk ki a fákat… Kiadták a fegyvert is. A géppisztolyokat. Arra az eshetőségre, ha ránk támadnának az amerikaiak… A politikai foglalkozásokon előadásokat tartottak a nyugati különleges szolgálatok diverzáns tevékenységéről, aknamunkájáról. Este egy külön sátorban hagytuk a fegyvert. A tábor

közepén. Egy hónappal később begyűjtötték. Sehol egy diverzáns. Csak röntgenek… Curie-k… Május 9-én, a Győzelem Napján érkezett egy tábornok. Felsorakoztattak, megköszöntöttek minket az ünnep alkalmából. Az egyik katona a sorban összeszedte a bátorságát, és megkérdezte: »Miért titkolják előttünk, hogy mekkora a háttérsugárzás? Milyen dózisokat kapunk?« Csak egy ilyen ember akadt. Miután elment a tábornok, hívatta az egységparancsnok, és leordította a fejét: »Ez provokáció! Pánikkeltés!!« Pár nappal később adtak ki valamilyen gázálarcot, de nem használta senki. Kétszer megmutatták a sugárzásmérőt, de nem adták a kezünkbe. Háromhavonta engedtek haza pár napra. Csak egy parancsot kapott az illető: hozzon vodkát. Két hátizsák vodkát cipeltem oda. A tenyerükön hordoztak. Mielőtt hazaengedtek, mindenkit hívatott a kágébés, és azt tanácsolta igen meggyőzően: ne beszéljünk sehol senkinek arról, amit láttunk. Amikor visszajöttem az afgánoktól, tudtam, hogy élni fogok. Csernobil után minden fordítva volt: pont akkor érheti utol a halál az embert, amikor már otthon van. Hazatértem… És csak akkor kezdődött minden…” „Mit jegyeztem meg… Mi vésődött az emlékezetembe? Egész nap a falvakat járom… A sugárzásmérőkkel… És egy asszony se kínál meg minket almával… A férfiak nem félnek annyira, hoznak kisüstit, szalonnát: »Gyere, ebédelj velünk!« És nem illik visszautasítani, másrészt viszont nem olyan nagy öröm tiszta céziumot ebédelni. Inni iszok, a falatozásról viszont lemondtam. Vargányák lapultak szét az autók kerekei alatt. Vajon ez normális? Lusta, kövér harcsák úszkáltak a folyóban, a szokásosnál ötször vagy akár hétszer nagyobbak. Vajon ez normális? Vajon… Az egyik faluban mégis asztalhoz ültettek minket… báránysült… A házigazda beivott, és bevallotta: »Kis bárányka. Levágtam, mert már rá se tudtam nézni. Micsoda szörnyszülött! Nincs is kedvem enni belőle.«

Erre lelöktem egy pohár kisüstit … Elmosolyodik a házigazda: »Mi itt adaptálódtunk, mint a kolorádóbogarak.« Odatettük a sugárzásmérőt a házhoz - rögtön kiakadt a műszer…” „Eltelt tíz év… Olyan volt már, mintha nem is lett volna; ha nem betegszem meg, elfelejtem… Szolgálni kell a Hazát! A Hazát szolgálni szent dolog. Kaptam fehérneműt, kapcát, csizmát, váll-lapokat, ködvágó sapkát, nadrágot, zubbonyt, derékszíjat, málhazsákot! Indulás! Adtak egy billenőplatós teherautót. Betont szállítottam. Ülök a kabinban, abban a hiszemben, hogy megvéd a vas és az üveg. Lesz, ami lesz… Megúszom! Sok fiatal volt, még nősülés előtt álltak a fiúk. Nem viseltünk védőmaszkot… Illetve emlékszem egyvalakire… Egy idősebb sofőrre… Ő mindig védőmaszkban vezetett. Mi meg nem. A közlekedési rendőrök is maszk nélkül álltak az út szélén. Mi a kabinban, ők meg nyolc órát álltak a radioaktív porban. Mindenkinek jól fizettek: háromszoros bér plusz kiküldetési díj. Kihasználtuk a lehetőséget… Tudtuk, hogy segít a vodka. A legjobb szer arra, hogy működésbe hozza a szervezet védekező mechanizmusait sugárfertőzés esetén. És megszünteti a stresszt. Nem véletlenül adták a háborúban a nevezetes népbiztossági decit. Szokásos életkép: részeg rendőr bírságol részeg sofőrt… Ne írjon, kérem, a szovjet hősiesség csodáiról. Voltak… csodák! De mindenekelőtt nemtörődömség, trehányság, és csak azután csodák. Lezárni a lőrést… A géppuskafészek elé veti magát a harcos… De arról már nem ír senki, hogy elvileg nem adható ki ilyen parancs. Úgy dobtak ide minket, ahogy a homokot szórták a reaktorra… Mint a homokzsákokat. Mindennap új »frontújságot« függesztettek ki: »derekasan és önfeláldozóan dolgozunk«, »kitartunk és győzünk«. Szép nevet kaptunk: »a tűz katonák«. Kaptam a hőstettért oklevelet és ezer rubelt…” „Eleinte csak értetlenkedtünk… Az volt az érzésünk, hogy ez

hadgyakorlat… Játék… De igazi háború volt. Atomháború… Nem tudtuk, mi szörnyű és mi nem szörnyű, mitől kell félni, mitől nem. Senki se tudta. És nem volt kitől megkérdezni. Igazi kilakoltatás… A vasútállomásokon… Mi volt ott, az állomásokon! Segítettünk betuszkolni a gyerekeket a vagonok ablakán… Rendet tartottunk a sorokban… A jegypénztárakban és a gyógyszertárakban, ahol jódra vártak. Verekedtek, és szidták egymás anyját a sorokban. Betörték a kioszkok és a boltok ajtaját, ahol szeszt árultak. Beverték az üveget, kitépték a vasrácsokat az ablakokból. Áttelepítettek ezrei… Klubokban, iskolákban, óvodákban éltek. Üres hassal járkáltak. Mindenkinek hamar elfogyott a pénze. Összevásároltak mindent a boltokban… Nem felejtem el az asszonyokat, akik a fehérneműket mosták. Nem volt mosógép, azt nem hoztak, arra nem gondolt senki. Kézzel mostak. Csupa idősebb asszony. Hólyagos lett a kezük, kisebesedett. A fehérnemű nem egyszerűen koszos, lehet vagy 20-30 röntgen a szennyezettsége… »Egyetek, fiúk«, »Aludjatok kicsit, fiúk«, »Ti még fiatalok vagytok, fiúk. Vigyázzatok magatokra.« Sajnáltak minket, és sírtak. Vajon élnek-e még? Április huszonhatodikán minden évben összegyűlünk mind, akik ott voltunk. Akik még megmaradtak. Fölidézzük azokat az időket. Katonák voltunk a háborúban, szükség volt ránk. A rosszat elfelejti az ember, ez megmaradt. Az maradt meg, hogy nem boldogultak nélkülünk… Kihasználtak minket … A mi rendszerünk igazából katonai, remekül működik rendkívüli helyzetekben. Az ember ott végre szabad és nélkülözhetetlen. Szabadság! És az orosz ember megmutatja ilyen pillanatokban, milyen nagy! Egyedülálló! Sosem leszünk hollandok vagy németek. És nem lesz nálunk rendes aszfalt és ápolt pázsit. De hősök mindig lesznek!…” „Az én történetem…

Bedobták a jelszót, én pedig mentem. Muszáj volt! Párttag voltam. Előre, kommunisták! Ilyen volt a helyzet. A rendőrségen dolgoztam. Törzsőrmesterként. Új csillagot ígértek a váll-lapomra. Ez nyolcvanhét júniusában történt… Orvosi bizottságnak kellett engedélyezni, de engem vizsgálat nélkül irányítottak oda. Azt mondták, valaki kibújt alóla, hozott igazolást a gyomorfekélyéről, és engem vittek helyette. Haladéktalanul. Ilyen volt a helyzet… (Nevet.) Akkor már voltak viccek. Az első pillanattól fogva… Hazajön munkából a férj, és panaszkodik a feleségének: »Azt mondták, holnap irány Csernobil, vagy leteszem az asztalra a párttagkönyvemet.« -»De hisz nem is vagy párttag.« - »Hát ez az, honnan szerzek nekik reggelre párttagkönyvet?« Katonákként mentünk, de a kezdeti időszakban kőművesbrigádot szerveztek belőlünk. Gyógyszertárat építettünk. Rögtön éreztem valami gyengeséget, álmosságot. Éjszaka köhögtem. Elmegyek az orvoshoz, ő meg azt mondja: »Minden rendben. A hőségtől van.« Hoztak az ebédlőbe a kolhozból húst, tejet, tejfölt; meg is ettük. Az orvos nem nyúlt semmihez. Amikor elkészítették az ételt, beírta a naplójába, hogy minden megfelel a normának, de nem is vett mintát. Mi meg észrevettük. Ilyen volt a helyzet. Elszántak voltunk. Érett az eper. Tele voltak a kaptárak mézzel… Fosztogatók kezdtek lézengeni a környéken. Elraboltak mindent. Bedeszkáztuk az ablakokat és az ajtókat. Lepecsételtük a széfeket a kolhoz irodáiban, meg a falusi könyvtárakat. Aztán kikapcsoltuk a közműveket, áramtalanítottuk az épületeket tűz esetére. Kirabolták a boltokat, kitépték a rácsokat az ablakokból. Liszt és cukor a lábunk alatt, széttaposott cukorkák… Széttört dunsztosüvegek… Az egyik faluból kitelepítették a lakosokat, öt-tíz kilométerre onnan meg emberek élnek. Átvándoroltak hozzájuk az elhagyott faluban maradt holmik. Ilyen volt a helyzet… Megérkezik a volt kolhozelnök a helyi lakosokkal; őket már elhelyezték valahol, adtak nekik házakat, de visszajárnak ide learatni a rozst, vetnek. Bálákban vitték el a szénát. A bálákban találtunk elrejtett varrógépeket,

motorokat, tévéket. Olyan erős volt a sugárzás, hogy nem működtek a tévék… Barter: adnak neked egy üveg kisüstit, te pedig megengeded, hogy elvigyék a babakocsit. Eladták, elcserélték a traktorokat, a vetőgépeket. Egy üveg… Tíz üveg… Senkit sem érdekelt a pénz… (Nevet.) Mint a kommunizmusban… Mindennek megvolt az ára: egy kanna benzin - fél liter kisüsti, perzsabunda - két liter, motor - ki kell alkudni… Fél évvel később mentem el, az előírások szerint akkor telt le a szolgálati időm. Aztán küldték a váltást. Kicsit ott tartottak minket, mert nem voltak hajlandók jönni a balti köztársaságokból. Ilyen volt a helyzet… De tudom, szétloptak, elvittek mindent, ami mozdítható volt. Még a kémcsöveket is ellopták az iskolák kémiaterméből. Az egész zónát áthozták ide… Keresse a piacokon, a bizományi áruházakban, a nyaralókban… A drót mögött csak a föld maradt… Meg a sírok… A múltunk - a mi hatalmas országunk…” „Megérkeztünk a megadott helyre… Egyenruhába bújtunk… Kérdés: »Hová kerültünk?« »A baleset - nyugtat minket a százados régen történt. Három hónapja. Már nincs mitől tartani.« Az őrmester: »Minden rendben van, csak mossatok kezet evés előtt.« A sugárzásmérés volt a feladatom. Sötétedés után odajönnek a fiúk autóval a lakókocsinkhoz. Pénz, cigaretta, vodka… Csak turkálhassanak kicsit az elkobzott kacatokban. Megpakolták a táskáikat. Hová vitték? Biztos Kijevbe… Minszkbe… Az ócskapiacokra… Ami megmaradt, azt eltemettük. Női ruhákat, csizmákat, székeket, harmonikákat, varrógépeket… Gödrökbe temettünk mindent, »testvéri síroknak« neveztük őket. Hazatértem. Megyek táncolni. Megtetszik egy kislány: - Nem járnál velem? - Veled? Hisz te csernobili vagy. Ki menne férjhez hozzád? Megismerkedtem egy másikkal. Csókolózunk. Ölelkezünk. A legjobb

úton vagyunk a házasságkötő terem felé. - Házasodjunk össze! - mondom neki. Erre ő valami ilyesmit mond: te egyáltalán képes vagy rá? Megy az neked? Elmennék innen… El is megyek, el én. Csak hát… sajnálom a szüleimet…” „Vannak emlékeim… Őrszakaszparancsnok voltam… Vagy mondjuk úgy, az apokalipsziszóna igazgatója. (Nevet.) Így írja le! Megállítunk egy Pripjatyból jövő autót. Már kilakoltatták a várost, emberek nincsenek. »Mutassa az iratait.« Nincsenek iratai. Ponyva takarja a platót. Fölemeljük a ponyvát: húsz teáskészlet, ma is emlékszem, szekrénysor, sarokgarnitúra, tévé, szőnyegek, biciklik… Jegyzőkönyvet veszek föl. Húst hoznak, hogy temessük a tárolókba. A fél marháknak hiányzik a combjuk. Levágták. Jegyzőkönyvet veszek föl. Följelentés érkezett: házat bontanak egy elhagyott faluban. Megszámozzák, és pótkocsis traktorra pakolják a gerendákat. Gyorsan kiszállunk a megadott címre. Őrizetbe vesszük a »rablókat«. El akarták szállítani az épületet, hogy eladhassák valakinek, aki nyaralót épít. Már előleget is kaptak a leendő tulajdonosoktól. Jegyzőkönyvet veszek föl. Elvadult disznók rohangáltak az üres falvakban. A kutyák és a macskák a kapuknál várták a gazdájukat. Őrizték az üres házakat. Áll az ember a közös sír mellett… Repedt sírkő vezetéknevekkel: Baradzin százados, egy főhadnagy… Hosszú oszlopok, mint a versek - a közlegények vezetéknevei… Bogáncs, csalán, lapulevél. Aztán egyszer csak egy gondozott kertet pillantok meg. A gazda lépked az eke mögött, észrevett minket: - Ne kiabáljatok, fiúk. Mi már aláírtuk, hogy tavasszal elmegyünk. - Akkor minek szántja föl a kertet?

- Hát mert ez őszi munka… Megértem, de jegyzőkönyvet kell fölvennem…” „Menjetek ti mindnyájan… A feleségem elvitte a gyereket, és elment. A kurva anyját! De én nem akasztom föl magam, mint Ványka Kotau… És nem vetem le magam a hetedik emeletről. Amikor megérkeztem egy bőrönd pénzzel… Kocsit vettem neki meg nercbundát… Akkor jó voltam a kurvájának. Nem félt. (Énekel.) Ezerröntgenes sugarat is kaphat, az orosz farok sose lankad… Jó kis csasztuska. Onnan van. Mondjak egy viccet? (Rögtön el is kezdi.) Hazajön a férj… A reaktor közeléből… A felesége megkérdezi az orvost: »Mit csináljak a férjemmel?« - »Mosdassa meg, ölelje meg, sugármentesítse.« A kurva! Fél tőlem… Elvitte a gyereket… (Hirtelen komolyra vált.) Katonák dolgoztak a reaktornál… Én vittem és hoztam a váltást: „Fiúk, százig számolok. Kész! Előre, indulj!” Mint mindenkinek, nekem is ott lógott a nyakamban az elemes számláló. A váltás után összeszedtem és leadtam az első ügyosztályon… Ott összegyűjtötték az adatokat, állítólag rávezettek valamit a kartonjainkra, de hogy hány röntgent kaptunk, az hadititok. A kurva anyjukat! Kis idő elteltével azt mondják nekünk: »Stop! Nincs tovább!« Ennyi az összes orvosi tájékoztatás… Még amikor elmentünk, akkor se mondták meg, mennyi. Kurvák! Most meg verekednek a hatalomért… A tárcákért… Ők indulnak a választásokon… Mondjak még egy viccet? Csernobil után mindent meg lehet enni, de utána ólomdobozba kell zárni a szart, és el kell ásni. Hahaha… Szép az élet, kár, hogy ilyen rövid, a rohadt anyját… Hogy lehetne gyógyítani minket? Nem kaptunk semmilyen dokumentumot. Kerestem… Érdeklődtem különböző szinteken…

Három választ kaptam, mindet megőriztem. Az első válasz: megsemmisítették a dokumentumokat, mert három évig kellett tárolni őket, és letelt az idő. A második: megsemmisítették a dokumentumokat, amikor a peresztrojka után csökkentették a hadsereg létszámát, és feloszlattak bizonyos egységeket. A harmadik: megsemmisítették a dokumentumokat, mert radioaktívak voltak. Vagy talán azért semmisítették meg, hogy senki se tudja meg az igazságot? Mi tanúk vagyunk. De nemsokára meghalunk. Hogyan segíthetnénk az orvosainknak? Csak egy igazolás kellene, hogy mennyit nyeltem magamba. Megmutatnám annak a ringyónak is… Majd még megmutatom neki, hogy történhet bármi, túléljük, megházasodunk, és gyereket csinálunk. Még valami… A likvidátor imája: »Uram, ha már ezt tetted velem, hogy nem megy, akkor tedd meg, légy szíves, hogy ne is akarjak.« Na mindegy. Húzzatok mind a g.. .be! „Úgy kezdődött, mint egy akciófilm… Ebédeltem, amikor telefonáltak az üzembe: ilyen és ilyen tartalékos közlegénynek… meg kell jelennie a városi hadkiegészítőn, hogy pontosítsák az adatait. Haladéktalanul! Sok olyan volt, mint én, egy százados fogadott minket, és mindenkinek elismételte: »Holnap utaznak Krasznaje községbe, ahol hadgyakorlaton vesznek részt.« Másnap reggel mind összegyűltünk a hadkiegészítő épülete mellett. Elvették tőlünk a civil iratainkat, a katonakönyvünket, és buszra szállítottak. És elvittek ismeretlen irányba. Hadgyakorlatról már nem makogott senki. A kísérő tisztjeink minden kérdésünkre hallgatással feleltek. »Fiúk! És ha Csernobilba visznek?!« - kérdezte valaki. A parancsnokaink meg: »Csönd legyen! Hadbíróság elé állítunk mindenkit pánikkeltésért, a hadiállapot törvényeinek megfelelően.« Nem sokkal később kaptuk a tájékoztatást: »Hadiállapot van érvényben. Semmi fölösleges fecsegés! Aki sorsára hagyja a Hazát a bajban, az áruló.«

Az első nap csak messziről pillantottuk meg az atomerőművet. Másnap már mellette takarítottuk a szemetet… Vödörben hordtuk… Egyszerűen lapátoltunk, söpörtünk, mint a házmesterek. Kapartunk. A lapát persze jó a homok vagy a zúzalék eltakarítására, de nem sokat ér, ha van a szemétben minden: fóliacafatok, a vasbeton acélbetétjének maradványai, fa- és betondarabok. Mint mondani szokás, lapáttal az atomnak. A XX. században… Az ott használt traktoroknak és buldózereknek nem volt vezetőjük, rádióval irányították őket, mi meg mentünk utánuk, és eltakarítottuk azt, ami ott maradt. Belélegeztük azt a port. Egy váltás alatt akár harminc védőmaszkot, »Isztrjakovkendőt« is elhasználtunk, amit a népnyelv csak »szájkosárnak« nevezett. Kényelmetlen és tökéletlen holmi. Gyakran téptük le… Nem lehet benne levegőt kapni, főleg nem hőségben. Napon. Miután túl voltunk az egészen… még három hónapig tartott a hadgyakorlat… Céltáblákra lőttünk. Tanultuk az új géppisztoly használatát. Atomháború esetére… (Ironikusan.) Még csak át sem öltöztettek. Ugyanabban a zubbonyban, csizmában jártunk, amiben a reaktor mellett dolgoztunk. És aláírattak velünk egy papírt… Arról, hogy ezt nem híreszteljük… Hallgattam… Ha pedig hagytak volna beszélni, kinek mondhattam volna el? Miután leszereltem a katonaságtól, rögtön második kategóriás rokkantnak soroltak be. Huszonkét évesen. Gyárban dolgoztam. Azt mondja a részlegvezető: »Ne betegeskedj, mert elbocsátunk.« El is bocsátottak. Bementem az igazgatóhoz: »Ehhez nincs joguk. Csernobilban voltam. Én védtem, én mentettem meg magukat!« - »Nem mi küldtünk oda.« Éjszaka néha anyám hangjára ébredek: »Miért nem mondasz semmit, kisfiam? Nem alszol, nyitott szemmel fekszel. Ég nálad a lámpa.« Nem szólok semmit… Mert ki akarna meghallgatni engem? Elbeszélgetni velem úgy, hogy válaszolhassak is… A saját nyelvemen… Magányos vagyok…”

„Már nem félek a haláltól. Magától a haláltól… Csak azt nem tudom, hogyan halok meg… Meghalt a barátom… Felfúvódott, akkorára dagadt, mint egy hordó… A szomszéd… Ő is ott volt, darukezelő. Fekete lett, mint a szén, összeaszott, akkorára zsugorodott, mint egy gyerek. Nem tudom, hogyan halok meg… Ha kérhetnék halált, hétköznapi kellene, nem csernobili. Egyvalamiben biztos lehetek: ezzel a diagnózissal nem húzom sokáig. Ha érezném, hogy közeledik a pillanat, golyót röpítenék a fejembe. Voltam az afgánoknál… Ott ez könnyebben összejön… A golyó… Önkéntesként mentem Afganisztánba. Csernobilba is. Én kértem oda magam. Pripjaty városában dolgoztam. Két sor szögesdróttal vették körül a várost, olyan volt, mint az országhatár. Szép, tiszta, emeletes házak, az utcákat vastag homokréteg borítja, a fákat kivágták… Mintha egy fantasztikus film jeleneteit látnám… Végrehajtottuk a parancsot, tisztára »mostuk« a várost, húsz centi mélységig homokra cseréltük a talaj felső rétegét. Nem volt szabadnapunk. Mint a háborúban. Őrzök egy újságkivágást… Leonyid Toptunov szervezőmérnökről, azon az éjszakán ő volt az ügyeletes az erőműben, és pár pillanattal a robbanás előtt megnyomta a balesetvédelmi piros gombot. Nem működött… Moszkvában kezelték. Az orvosok széttárták a karjukat. »Hogy meg tudjuk menteni, ahhoz az kell, hogy legyen teste.« Egyetlenegy sugárfertőzéstől mentes folt maradt a hátán. A Mityinói temetőben temették el. Alumíniumfóliával bélelték ki belülről a koporsóját… Fölötte másfél méter vastag betonlap, alatta ólomlemez. Odajön az apja… Ott áll, és sír… Emberek mennek el mellette: »A piszok fiad robbantotta föl!« Pedig csak szervezőmérnök volt. És úgy temették el, mint egy űrlényt. Jobb lett volna, ha az afgánoknál halok meg! Őszintén szólva ilyen gondolatok gyötörnek. Ott megszokott dolog volt a halál… Érthető…” „A helikopterről… Alacsonyan szállt a föld fölött, és figyeltem… Őzek, vaddisznók…

Véznák, álmatagok. Mintha lassított filmen mozognának… Azzal a fűvel táplálkoztak, ami ott nőtt, és ittak a vízből. Nem értették, hogy nekik is el kellene menekülniük. Az emberekkel együtt… Odamenni vagy nem odamenni? Repülni vagy nem repülni? Én kommunista vagyok, hogyne repülnék? Két navigátor megtagadta, állítólag fiatal feleségük van, gyerekeik még nincsenek. Megszégyenítették őket, vége a karrierjüknek! Férfias szigorral ítélkezett felettük a becsületbíróság! Tudja, fűtött a becsvágy - neki nem volt hozzá elég lelkiereje, én meg megyek. Most másként gondolom… Kilenc műtét és két infarktus után… Most nem ítélek el senkit, megértem őket. Fiatalok voltak. De én úgyis elrepültem volna oda… Az biztos. Ha ő nem, én igen! Férfiúi becsvágy! Felülről… A magasból… Megrémített a rengeteg katonai jármű: nehéz helikopterek, közepes helikopterek… Mi-24-es ez harci helikopter… Mit lehetett Csernobilban kezdeni a harci helikopterekkel? Vagy a MiG-21-es katonai vadászgépekkel? Pilóták. Fiatalok… Ott állnak az erdőben, a reaktor mellett, kapják a röntgeneket. Parancs! Katonai parancs! De minek kellett akkora tömeget odacsődíteni, kitenni ennyi embert a sugárzásnak? Miért?! (Fölemeli a hangját, kiabál.) Szakemberek kellettek volna, nem pedig emberanyag. Fölülről látszott… Lerombolt épület, nagy halmokban áll a törmelék… És gigantikus mennyiségű kis emberalakok. Állt ott egy nyugatnémet daru, de kipurcant, ment egy kicsit a tetőn, és vége. A robotok is meghaltak… A mi robotjaink, amelyeket Lukacsov akadémikus készített a Mars kutatására… Japán robot, a kinézete hasonlít az emberre… De… Nyilván elégett az erős sugárzásban az egész berendezésük. A katonák gumi kezeslábasban, gumikesztyűben szaladgáltak… Ilyen kicsik, ha az égből nézzük őket… Mindent elfelejtettem… Azt hittem, elmondom a fiamnak … Aztán mikor hazaértem, kérdezi: »Papa, mi van ott?« - »Háború!« Nem találtam rá más szavakat…

MÁSODIK FEJEZET A TEREMTÉS KORONÁJA Monológ a régi próféciákról Az én kislányom… Nem olyan, mint a többi… Ha felnő, megkérdezi tőlem: „Miért nem vagyok én is olyan?” Amikor megszületett… Nem is gyerek volt, hanem egy kis élő zsák, bevarrva mindenfelől, sehol egy rés, csak a szeme van nyitva. Azt írták a kórlapjára: „Kislány, számos veleszületett rendellenességgel: a végbélnyílás aplasiája, a vagina aplasiája, a bal vese aplasiája”… így hangzik ez tudományos nyelven, hétköznapi megfogalmazásban pedig: se punci, se popsi, fél vese… Én vittem másnap műtétre, az élete második napján… Kinyitotta a szemét, és mintha elmosolyodott volna, én meg először azt hittem, el akarja sírni magát… Ó, istenem, elmosolyodott! Az olyanok, mint ő, nem élnek, rögtön meghalnak. Ő nem halt meg, mert szeretem. Négy év alatt négy műtét. Ő az egyetlen gyerek Fehéroroszországban, aki életben maradt ilyen sok születési rendellenességgel. Nagyon szeretem. (Elhallgat.) Nem szülhetek többször. Nem merek. Visszatértem a szülőotthonból, a férjem megcsókol éjszaka, én meg egész testemben reszketek, mert nekünk nem szabad… Bűn… Rémület… Hallottam, ahogy az orvosok beszélgettek egymás között: „Ez a kislány nem burokban, hanem páncélban született. Ha megmutatnák a tévében, egy anya se szülne.” Ezt mondták a kislányunkról… Hogy szeressük ezután egymást?! Templomba jártam. Elmondtam az atyuskának. Azt mondja,

imádkoznom kell a bűnbocsánatért. De a mi családunkban senki sem ölt meg senkit… Mi az én vétkem? Eleinte ki akarták üríteni a falunkat, aztán lehúzták a listáról: nem volt rá pénze az államnak. Én pedig ekkor lettem szerelmes. Férjhez mentem. Nem tudtam, hogy nekünk itt nem szabad szeretni… A nagyanyám olvasta a Bibliában sok évvel ezelőtt, hogy olyan idők jönnek el a földön, amikor már minden lesz bőségesen, minden virágzik és terem, a folyó tele lesz hallal, az erdő vaddal, de az ember nem élhet mindezzel. Nem is tud magához hasonlót világra hozni, meghosszabbítva ezzel a halhatatlanságot. Úgy hallgattam a régi próféciákat, mint a rémmeséket. Nem hittem el. Mondja el mindenkinek a kislányom történetét! Írja meg! Négyéves korára ír, táncol, olvas, verseket mond kívülről. Normális a szellemi fejlődése, semmiben sem különbözik a többi gyerektől, csak másképp játszik. Nem játszik boltost, iskolást, ő „kórházast” játszik a babáival: ad nekik oltást, megméri a lázukat, infúziót ad, amikor pedig meghal a baba - letakarja lepedővel. Négy éve kórházban élek vele, nem hagyhatjuk ott egyedül, nem tudja, hogy egy gyereknek otthon kellene élnie. Amikor hazaviszem egy-két hónapra, azt kérdezi: „Hamar visszamegyünk a kórházba?” Ott vannak a barátai, ott élnek, ott nőnek föl. Csináltak neki popsit… vaginát alakítanak ki neki… Az utolsó műtét után teljesen leállt a vizeletkiválasztása, nem tudták betenni a katétert kell még néhány műtét. De azt ajánlják, hogy a további műtéteket már külföldön végeztessük. És honnan vegyünk több tízezer dollárt, ha a férjem százhúszat keres havonta? Azt tanácsolta titokban az egyik professzor: „A gyereke ilyen patológiával rendkívül érdekes eset tudományos szempontból. Írjon külföldi klinikáknak! Kell, hogy érdekelje őket.” Én meg írok… (Próbál nem sírni.) Megírom, hogy félóránként kézzel kell kinyomkodni belőle a vizeletet, amely pontszerű nyílásokon távozik a vagina környékén. Ha nem tesszük meg, felmondja a szolgálatot a fél veséje. Hol van még olyan gyerek a világon, akiből félóránként kézzel kell eltávolítani a vizeletet? És ezt meddig lehet bírni? (Sír.) Nem engedem meg magamnak, hogy sírjak…

Nem szabad sírnom… Minden ajtón kopogtatok. Írok. Vegyék oda a kislányomat, akár mint kísérleti alanyt… Tudományos kutatás céljából… Akár abba is beleegyezem, hogy kísérleti nyúl, béka legyen, csak maradjon életben. (Sír.) Írtam vagy harminc-negyven levelet… Ó, istenem! Most még nem érti, de egyszer majd megkérdezi tőlünk, hogy ő miért nem olyan, mint mindenki. Miért nem szerethet bele egy férfi? Miért nem szülhet gyereket? Miért nem tapasztalhatja meg soha azt, amit megtapasztal a pillangó… a madár… mindenki, csak ő nem… Bizonyítékot akartam, hogy… Hogy nem miattunk… Meg akartam szerezni a dokumentumokat… Hogy tudja, ha felnő: nem mi vagyunk a bűnösök a férjemmel… Nem a szerelmünket kell okolni… (Megint sírással küszködik.) Négy évig harcoltam… Orvosokkal, hivatalnokokkal… Fontos emberek dolgozószobájába jutottam be… Csak négy év után adtak orvosi igazolást, amely kimutatja a kapcsolatot a kis dózisú ionizáló sugárzás és az ő szörnyű patológiája között. Négy évig megtagadták, azt állították: „A kislánya rokkantságát születési rendellenességek okozták.” Milyen születései rendellenességek? Ez csernobili rokkantság. Tanulmányoztam a családfámat: nem fordult elő ilyesmi a családunkban, mindenki nyolcvan-kilencven évet élt, a nagyapám például kilencvennégy évet. Mentegetőztek az orvosok: „Utasítást kaptunk. A hasonló eseteket egyelőre általános megbetegedésként kell értékelnünk. Talán húsz-harminc év múlva kezdhetjük összekötni a betegségeket az ionizáló sugárzással, amikor létrejön az adatbank. A kis dózisú sugárzással… Azzal, amit eszünk és iszunk az országunkban… Egyelőre még elég keveset tud erről az orvostudomány és általában véve a tudomány.” De én nem várhatok húsz-harminc évet. A fél életem ráment! Bíróság elé akartam állítani őket… Panaszt teszek az állam ellen… Őrültnek neveztek, kinevettek, azt mondták, ilyen gyerekek az ókori Görögországban és a régi Kínában is születtek. Azt kiabálta az egyik hivatalnok: „A csernobili kedvezményekre ácsingózik! A csernobili pótlékra!” Csoda, hogy nem

ájultam el a dolgozószobájában, nem haltam szörnyet, nem szakadt meg szívem… De nekem nem szabad meghalnom… Egy dolgot nem tudtak megérteni… Nem akartak… Tudnom kellett, hogy nem mi vagyunk a bűnösök a férjemmel… Nem a szerelmünket kell okolni… (Az ablak felé fordul, és halkan sír.) Nő a kislány… Mégiscsak kislány… Nem akarom, hogy megtudja a vezetéknevemet… Még a szomszédok a lépcsőházból… még ők sem tudnak mindent. Ráadom a ruháját, befonom a copfját: „Olyan szép a Kacjanykátok” - mondják. Én meg olyan furcsán nézek a terhes asszonyokra… Mintha messziről látnám őket… A sarok mögül… Nem nézek, hanem leskelődöm… Vegyes érzelmekkel nézek rájuk: csodálattal és rémülettel, irigységgel és boldogsággal, sőt valamiféle bosszúvággyal. Egyszer azon a gondolaton kaptam magam, hogy ugyanilyen érzésekkel nézek a szomszéd vemhes kutyájára… A fészkében ülő gólyára… A kislányom… Larisza Z., anya

Monológ a holdbéli tájról Hirtelen kételkedni kezdtem, mi jobb: emlékezni vagy felejteni. Kikérdeztem az ismerősöket… Egyesek elfelejtették, mások nem akarnak többé emlékezni, mert nem tudnak változtatni semmin, el sem tudnak menni innen. Az is lehetetlen… Mire emlékszem… A baleset utáni első napokban eltűntek a könyvtárakból a sugárzásról, Hirosimáról és Nagaszakiról, sőt a röntgenről szóló könyvek is. Olyan pletykák terjedtek, hogy a hatalom adott utasítást erre, nehogy pánik törjön ki. A nyugalmunk érdekében. Még olyan viccet is meséltek, hogy ha Csernobil a pápuáknál történt volna, az egész világ megrémülne, kivéve a pápuákat. Semmiféle orvosi

tanács… Semmilyen tájékoztatás… Aki tehette, szedett kálium-jodid tablettát (a mi városunkban nem lehetett kapni a gyógyszertárban, csak igen komoly ismeretséggel lehetett beszerezni). Megesett, hogy az emberek marokszám tömték magukba ezeket a tablettákat, és lelöktek hozzá egy pohár tiszta szeszt. Aztán elvitte őket a mentő. Megérkeztek az első külföldi újságírók. Az első forgatócsoport… Műanyag kezeslábasban, sisakban, gumiból készült combcsizmákban, kesztyűben voltak, még a kamerát is különleges védőhuzatban tartották. Egy szovjet kislány kísérte őket, ő tolmácsolt nekik. Nyári ruhában és szandálban… Az emberek minden nyomtatott szót készpénznek vettek, pedig senki sem írt igazat. Nem is mondtak igazat. Egyrészt mindent eltitkoltak, másrészt meg nem mindent értettek. A pártfőtitkártól a házmesterig bezárólag. Aztán jelek tűntek fel, mindenki ezeket figyelte: amíg vannak verebek és galambok az adott városban vagy faluban, az ember is életben marad. Ha kiröpülnek a méhek, akkor is tiszta a terület. Taxival mentem valahová, a sofőr meg csodálkozott, hogy a szélvédőnek vágódnak a madarak, mintha megvakultak volna. Megkergültek?… Olyan álmatagok… Öngyilkosságra emlékeztet az egész… Váltás után leült inni a barátaival, hogy elfelejtse az egészet… Emlékszem, amikor hazatértem a kiszállásról… Az út mindkét oldalán igazi holdbéli táj… Fehér dolomittal leszórt szántóföldek, ameddig a szem ellát. Eltávolították és eltemették a talaj felső, fertőzött részét, és dolomithomokot szórtak a helyére. Nem e világi táj… Mintha nem is a Földön járnánk… Sokáig kínzott ez a látomás, próbáltam írni erről egy novellát. Elképzeltem, mi lesz itt száz év múlva: ember vagy valami más ugrál itt négykézláb, hosszú hátsó lábain rugaszkodva; éjszaka pedig mindent lát a harmadik szemével, a feje búbján nőtt egyetlen fülével meg mindent hall, még a hangyák iszkolását is. Csak hangyák maradtak, minden más kipusztult földön-égen… Elküldtem az elbeszélést egy lapnak. Azt a választ kaptam, hogy ez

nem irodalmi mű, csak a horrorral riogatok. Persze nem volt hozzá elég tehetségem. De gyanítom, hogy lehetett akkor ennek más oka is. Elgondolkodtam azon, hogy miért írnak olyan keveset Csernobilről. Az íróink továbbra is a háborúról, a sztálini lágerekről írnak, erről meg hallgatnak. Csak néhány könyv készült róla. Gondolja, hogy ez véletlen? Ez az esemény mindmáig kívül áll a kultúrán. A kultúra traumája. És egyetlen válaszunk van rá - a hallgatás. Becsukjuk a szemünket, mint a kisgyerekek, és azt hisszük: „Elbújtunk.” Kitekint valami a jövőből, ami sehogy sem mérhető az érzéseinkhez. A túlélési képességeinkhez. Az ember beszélget valakivel, aki belekezd a történetébe, és hálás neki azért, hogy meghallgatja. Nem értette meg, de legalább meghallgatta. Mert az illető sem értette… Akárcsak mi… Elment a kedvem a tudományos-fantasztikus irodalomtól… Akkor hát mi a jobb: emlékezni vagy felejteni? Jauhen Aljakszandravics Broukin, a Homeli Állami Egyetem oktatója

A tanú monológja, akinek fájt a foga, amikor látta, hogy összeroskad Krisztus, és kiabálni kezdett Akkor valami másra gondoltam… Ezt furcsának találhatja… Akkor váltam el a feleségemtől… Egyszer csak beállítanak, átadják a behívót, és azt mondják, lent már vár az autó. Az a spéci „fekete varjú”. Mint harminchétben… Éjszaka vitték el az embereket. Kirángatták őket a jó meleg ágyból. Aztán már nem működött ez a módszer: a feleségek nem nyitottak ajtót, vagy azt hazudták, hogy kiküldetésre ment a férjük, szanatóriumban vagy a szüleinél van, falun. Próbálták kézbesíteni nekik a behívót, de nem

vették át. Munkahelyen, utcán kezdték begyűjteni az embereket, vagy ebédszünetben ütöttek rajtuk az üzemi étkezdékben. Mint harminchétben… Én meg majd’ elvesztettem az eszemet… Megcsalt a feleségem, minden más baromság volt ehhez képest. Beültem abba a „fekete varjúba”… Két civil ruhás, de katonás testtartású illető fogott közre, nyilván féltek, hogy megszököm. Amikor beültem az autóba, nem tudom, miért, de azokra az amerikai űrhajósokra emlékeztettek, akik a Holdra szálltak. Egyikük később állítólag pap lett, a másik pedig mintha megőrült volna. Azt olvastam, látomásuk támadt, mintha városok maradványait látták volna ott, emberek nyomait. Újságcikkek töredékei villantak az emlékezetembe: a mi atomerőműveink teljesen biztonságosak, akár a Vörös térre is építhetnénk ilyet. A Kreml mellé. Biztonságosabb, mint a szamovár. A csillagokhoz hasonlóak, és „beültetjük” velük az egész Földet. De engem otthagyott a feleségem. És csak erre tudtam gondolni… Többször is próbáltam végezni magammal, tablettákat szedtem, abban a reményben, hogy nem ébredek föl. Ugyanabba az óvodába, ugyanabba az iskolába jártunk… Ugyanott tanultunk tovább… (Cigarettára gyújt, és hallgat.) Figyelmeztettem magát… Nincs ebben semmi hősies, amit meg kellene örökítenie egy írónak. Még arra is gondoltam, hogy ha egyszer nem élünk háborús időket, akkor miért tegyem ki magam ilyen veszélyeknek, miközben valaki ágyba bújik a feleségemmel. Miért megint én, miért nem ő? Őszintén szólva, nem láttam ott hősöket. Őrülteket láttam, akik leszarták, mi lesz velük; vakmerőkben sem volt hiány, bár egyáltalán nem volt szükség rájuk. Nekem is vannak okleveleim, köszönőleveleket is kaptam… De azért, mert nem féltem a haláltól. Szartam rá! Az még valamiféle kiút is lett volna. Dísztemetés járt volna… Ráadásul állami költségen… Ott rögtön fantasztikus világba került az ember, ahol összecsúszott a világvége és a kőkorszak… Az erdőben laktunk. Sátorban. Húsz kilométerre a reaktortól. „Partizánharcot” folytattunk. Azokat nevezik „partizánoknak”, akiket behívnak hadgyakorlatra. Életkor huszonöt és

negyven között, sokan közülünk diplomások, mások szakközépiskolát végeztek, mellesleg én is történelemtanár vagyok. Géppisztoly helyett lapátot kaptunk. Lapáttal esünk a szemétdomboknak, fölássuk a kerteket. A falusi asszonyok keresztet vetettek, ha ránk pillantottak. Vegyvédelmi köpenyben, kesztyűben és védőmaszkban voltunk… Perzsel a nap… Egyszer csak megjelenünk a kertjükben, mint az ördögök. Mintha másik bolygóról jöttünk volna. Nem értették, miért ássuk föl az ágyasaikat, miért húzzuk ki a földből a fokhagymát, miért szedjük össze a káposztát, amikor olyan a fokhagyma meg a káposzta is, mint mindig. Keresztet vetnek az asszonyok, és nagy lármát csapnak: „Kis katonák, mi ez, a világvége?” Begyújtottak a kemencébe a házban, sül a szalonna. Ha odahelyezi az ember a sugárzásmérőt, nem is kemence az, hanem kis reaktor. „Üljetek asztalhoz, fiacskáim” - invitálnak. Vendégül akarnak látni. Nem fogadjuk el. Kérlelnek: „Egy deci is akad. Üljetek le. Mondjátok el, mi folyik itt.” És mit mondjunk nekik? Hogy a tűzoltók magán a reaktoron, a megolvadt fűtőanyagon tapostak, az meg világított, ők pedig nem tudták, mi az? Honnan tudhattuk volna? Menetelünk. Egy sugárzásmérője van az egész egységnek. Pedig különböző helyeken különböző a sugárzás szintje: ahol az egyik katona dolgozik, ott 2 röntgen, ahol a másik, ott meg 10. Tehát ugyanúgy meg vagyunk fosztva a jogainktól, mintha lágerben lennénk, másrészt meg rémisztő. És nem tudunk semmit. De engem nem rémített meg. Mintha mindezt kívülről láttam volna… Tudósok csapata érkezett helikopterrel. Gumiból készült védőruhában, combcsizmában, védőszemüvegben… Űrhajósok… Odamegy valamelyikükhöz egy asszony: „Ki vagy te?” - „Tudós vagyok.” - „Á, tudós vagy! Nézzétek csak, hogy kiöltözött. Maszkírozza magát. Velünk meg mi lesz?” És bottal esik neki. Megfordult néhányszor a fejemben, hogy úgy fogják üldözni a tudósokat, mint a középkorban az orvosokat, akiket vízbe fojtottak vagy máglyán égettek el.

Láttam egy embert, akinek a szeme láttára temették el a házát… (Föláll, és az ablakhoz lép.) Maradt egy frissen ásott sír… Egy nagy téglalap. Eltemették a kútját, a gyümölcsöst. (Hallgat.) Mi földet temettünk… Lehasítottunk egy vastag felső réteget, aztán fölcsavartuk… Figyelmeztettem… Semmi hősiesség… Késő este értünk haza, mert tizenkét órát dolgoztunk naponta. Szabadnap nélkül. Pihenni csak éjszaka lehet. Szóval péeszhával megyünk. Jön egy ember az üres faluban. Közelebb érünk: fiatal ember, szőnyeggel a vállán… Nem messze áll egy Zsiguli… Fékezünk. A csomagtartó tele van tévékkel és telefonokkal, amelyeknek elvágták a vezetékét. Megfordul a péeszhá, és harmonikává lapítja a Zsigulit, mint egy konzervdobozt. Egy szót sem szólt senki… Eltemettük az erdőt… Másfél méteres darabokra fűrészeltük a fát, fóliába csavartuk, és a tárolóba löktük. Éjszaka nem tudtam elaludni. Becsukom a szemem: valami fekete mozog, átfordul… Mintha élne… A föld élő szelvényei… Bogarakkal, pókokkal, lárvákkal együtt… Egyiket sem ismertem közülük, nem tudtam, hogy hívják őket… Egyszerűen bogarak és pókok. Hangyák. Kicsik és nagyok, sárgák és feketék. Különböző színűek. Azt olvastam az egyik költőnél, hogy az állatok - az külön nemzet. Tízesével, százával, ezrével öltem meg, és azt se tudtam, hogy hívják őket. Leromboltam a házaikat. A titkaikat. Temettem… Temettem… Nagyon szeretem Leonyid Andrejevet. Van egy példázata Lázárról, aki benézett a tilos vonal mögé. Már idegen, már sosem érzik maguk közül valónak az emberek, annak ellenére, hogy Krisztus támasztotta föl… Talán elég is ennyi? Megértem, ha kíváncsi rá, akik nem voltak ott, azokat mindig érdekli. Egy Csernobil Minszkben volt, a másik a zónában. A harmadik meg valahol Európában. Magában a zónában döbbenetes közönnyel beszéltek róla. Találkoztunk egy öregemberrel egy kihalt faluban. Egyedül él. Megkérdezzük: „Nem fél?” Ő meg azt feleli: „Mitől félnék?” Nem lehet állandóan félelemben élni, képtelen

erre az ember, eltelik egy kis idő, és kezdődik a hétköznapi emberi élet. Hétköznapi… Normális… A férfiak vodkáztak. Kártyáztak. Nők után jártak. Sokat beszéltek a pénzről. De ott nem a pénzért dolgoztak, kevesen dolgoztak csak a pénzért. Azért dolgoztak, mert dolgozni kellett. Mondták nekik, hogy dolgozzanak. És nem tettek fel kérdéseket. Arról ábrándoztak, hogy előbbre jutnak a munkahelyükön. Loptak, kombináltak. Reménykedtek a beígért kedvezményekben, abban bíztak, hogy lakáshoz jutnak soron kívül, kiköltözhetnek a barakkból, elhelyezhetik a gyereket az óvodában, vehetnek kocsit. Egyikük beijedt, nem mert kijönni a sátorból, készített magának gumiból kezeslábast, abban aludt. Gyáva! Kizárták a pártból. Azt kiabálta: „Élni akarok!” Minden összezavarodott… Találkoztam ott nőkkel, akik önként jöttek oda. Ki akartak szakadni a környezetükből. Megtagadták tőlük a munkát, azzal a magyarázattal, hogy sofőrökre, lakatosokra, tűzoltókra van szükség, mégis jöttek. Minden összezavarodott… Önkéntesek ezrei… Önkéntes diákosztagok és különleges „fekete varjú”, amely éjszaka a tartalékosokra leselkedik… Különböző holmikat dobtak össze… Pénzt utaltak a károsultak alapjába, több száz ember adott érdek nélkül vért és csontvelőt… Ugyanakkor bármit meg lehetett venni egy üveg vodkáért. Díszoklevelet, eltávozást… Egy kolhozelnök hozott egy láda vodkát a sugárzásmérőknek, hogy ne írják rá a faluját az evakuációs listára, egy másik meg ugyanolyan ládát adna azért, hogy az ő kolhozát meg evakuálják. Neki már háromszobás lakást ígértek Minszkben. Senki sem ellenőrizte a mérési adatokat. A szokásos orosz káosz. Így élünk mi… Töröltek valamit a nyilvántartásból, és eladták… Egyrészt visszataszító, másrészt meg elmentek a jó édes anyátokba! Küldtek diákokat. Labodát szedtek a földeken. Szénát gyűjtöttek. Néhány pár még nagyon fiatalka volt. Férj-feleség. Még kézen fogva jártak. Nézni se tudtam. És milyen szép tájak! Kész gyönyörűség! A szörnyűség még szörnyűbb lett attól, hogy ilyen szép. És el kell mennie innen az embernek. Menekülnie kell, mint a

tolvajoknak. A bűnözőknek. Mindennap hoztak újságot. Csak a címeket olvastam: „Csernobil - a hőstettek helye”, „Legyőztük a reaktort”, „És az élet megy tovább”. Voltak nálunk politikai tisztek, tartottak politikai előadásokat. Azt mondták nekünk, hogy győznünk kell. Kit kell legyőznünk? Az atomot? A fizikát? A kozmoszt? A győzelem nálunk nem esemény, hanem folyamat. Az élet harc. Ezért szeretik annyira az árvizet, a tűzvészt… A földrengést… Cselekvési tér kell ahhoz, hogy „kifejezésre juthasson a bátorság és a hősiesség”. Kitűzhessék a zászlót. A politikai tiszt cikkeket olvasott föl nekünk az újságokból „a tudatosság magas szintjéről és a kitűnő szervezésről”, arról, hogy alig pár nappal a katasztrófa után már ott lobogott a vörös zászló a 4-es reaktor fölött. Lángolt. Néhány hónap alatt elemésztette az erős sugárzás. Újat tűztek ki. Aztán megint újat… A régit meg széttépték, a darabjait eltették emlékbe, a szívük fölött tartották, bedugva a mikádó alá. Aztán vitték haza… Büszkén mutogatták a gyerekeknek… Hősies eszetlenség! De én is ilyen voltam… Semmivel se jobb. Próbáltam elképzelni, hogyan másznak föl a katonák a tetőre… Halálraítéltek. De ők tele voltak érzésekkel. Az első a kötelességérzet, a második meg a hazaszeretet. Azt mondja: szovjet pogányság? De az a lényeg, hogy ha a kezembe adnak akkor egy zászlót, én is fölmászom oda. Miért? Nem tudom a választ. Természetesen az is fontos szerepet játszott, hogy akkor nem féltem a haláltól… Levelet sem írt a feleségem. Fél év alatt egyet se… (Elhallgat.) Mondjak egy viccet? Megszökött egy rab a börtönből. Elrejtőzött a harminc kilométeres zónában. Elkapták. A sugárzásmérőkhöz kísérték. Úgy „világít”, hogy most nem vihetik se börtönbe, se kórházba, sem emberek közé. (Nevet.) Ott szerettünk ilyen vicceket mesélni. Fekete humor. Amikor odamentem, a fészkükben költöttek a madarak, amikor elmentem - almák hevertek a hóban. Nem tudtuk mindet eltemetni… Földbe temettük a földet… Bogarakkal, pókokkal, lárvákkal… Ezzel a külön nemzettel, világgal együtt. Ez a legerősebb benyomásom, ami

megmaradt bennem onnan… Nem tudtam semmit elmesélni magának… Csak töredékeket… Van egy elbeszélése annak a Leonyid Andrejevnek: egy jeruzsálemi lakos, akinek a háza előtt kísérték Krisztust, mindent látott és mindent hallott, de fájt a foga. A szeme előtt roskadt össze Krisztus, amikor vitte a keresztet. Összeroskadt, és kiabálni kezdett, ő pedig mindent látott, de fájt a foga, és nem rohant ki az utcára. Két nappal később, amikor már nem fájt a foga, elmondták neki, hogy Krisztus föltámadt, ő meg arra gondolt: „Tanúja lehettem volna, de fájt a fogam.” Tán nem így volt ez mindig is? Az ember sose nő fel a nagy eseményhez. Az mindig meghaladja az erejét. Apám Moszkvát védte negyvenkettőben. Csak évtizedekkel később fogta föl, hogy részt vett a történelemben. Könyvekből, filmekből értette meg. Ő maga pedig így emlékezett erre: „A lövészárokban ültem. Lőttem. Betemetett egy robbanás. Félholtan húztak ki a szanitécek.” És kész. Engem meg pont akkor hagyott el a feleségem… Arkagyij Filin likvidátor

Három monológ a „mozgó porszemről” és a „beszélő földről” A Hojnyiki Önkéntes Vadász- és Horgásztársaság elnöke, Viktar Ioszifavics Verzsikouszki és két vadász, Andrej és Uladzimir, aki nem akarta megadni a vezetéknevét. Először rókát öltem… Gyerekkoromban… Másodszor jávorszarvastehenet… Megfogadtam, hogy azt sosem ölök többet. Olyan kifejező a tekintetük… - Mi, emberek értünk valamit, az állatok meg egyszerűen csak vannak. A madarak is.

- Ősszel nagyon éber az őz. Ha pedig az ember felől fúj a szél, akkor kész, nem enged közel. A róka meg ravasz. - Kóborol itt egy illető… Ha iszik, előadásokat tart mindenkinek. Filozófiát tanult, aztán börtönben ült. Ha találkozik az ember valakivel a zónában, az sose mond igazat magáról. Vagyis ritkán. Ez meg okos káder. „Csernobil azért van - mondja -, hogy filozófusokat adjon.” Az állatokat „járó pornak”, az embert „beszélő földnek” nevezi. Azért „beszélő föld”, mert földből épülünk fel… - Vonzó a zóna… Mint a mágnes, én mondom. Úgy ám, kisangyalom! Aki volt ott… annak vágyik vissza a lelke… Olvastam egy könyvet… Voltak szentek, akik beszélgettek a madarakkal és az állatokkal. Mi meg azt hisszük, nem értik az embert. - Na, fiúk, csak szép sorjában… - Folytasd csak, elnökünk. Mi addig rágyújtunk. - Szóval így történt… Hívat a járási végrehajtó bizottság: „Ide hallgass, fővadász, rengeteg háziállat maradt a zónában - macskák, kutyák. A járványveszély elkerülése érdekében le kell lőni őket. Intézkedj!” Másnapra behívattam mindenkit, minden vadászt. Mondom nekik, hogy ez és ez van… Senki sem akar menni, mert nem adtak semmiféle védőfelszerelést. A polgári védelemhez fordultam nekik sincs semmijük. Egy védőmaszkjuk sincs. El kellett mennünk a cementgyárba, ott kaptunk cementpor ellen használatos vékonyka maszkot… De rendes védőmaszkot nem adtak. - Találkoztunk ott katonákkal. Védőmaszkban, kesztyűben voltak, péeszhával jártak, mi meg ingben voltunk, és csak orrvédő maszkot kaptunk. Abban az ingben meg csizmában mentünk haza. A családhoz. - Összehoztam két brigádot… Még önkéntesek is akadtak. Két brigád… Húsz-húsz fő. Mindegyikhez beosztottak egy állatorvost és egy járványügyist. Volt még egy rakodókanállal fölszerelt traktor és egy billenőplatós teherautó. Szomorú, hogy nem adtak semmilyen védőfelszerelést, az emberekre nem gondoltak…

- Prémiumot viszont adtak, fejenként harminc rubelt. Egy üveg vodka pedig három rubelbe került akkoriban. Így végeztük el magunkon a sugármentesítést… Valahonnan receptek is kerültek hozzánk: egy kanál libaürülék egy üveg vodkába. Két napig állni hagyni, aztán meginni. Hogy ne a mi… szóval, férfias képességünk lássa kárát… Voltak csasztuskák, emlékszik? Rengeteg. „A Zaporozsec nem kocsi, a kijevi nem férfi. Ha szeretnél majd egy kölyköt, csavard ólomba a tököd.” Hahaha… - Két hónapig utazgattunk a zónában, a mi járásunkban a falvak felét kiürítették. Több tucat falut: Babcsint, Tulhavicsit… Amikor először jöttünk, a házuk mellett szaladgáltak a kutyák. Őrködtek. Várták az embereket. Örültek nekünk, odafutottak az emberi hangra… Üdvözöltek minket… Lőttünk rájuk a házban, a pajtában, a kertben. Kihordtuk őket az utcára, és fölpakoltunk mindent a billenőplatós teherautóra. Ez persze elég kellemetlen. Képtelenek voltak fölfogni, miért öljük meg őket. Könnyű volt elbánni velük. Háziállatok… Nem félnek a fegyvertől, az embertől… Odafutnak az emberi hangra… - Ott mászott egy teknősbéka… Úristen! Az üres ház mellett. Akváriumok voltak a lakásokban… Kishalakkal… - Nem pusztítottuk el a teknősbékákat. Ha rámegy az ember az UAZ első kerekével, kibírja a páncél. Nem roppan össze. Persze részegek voltunk, ezzel szórakoztunk: ráhajtunk a teknősbékára az első kerékkel… Az udvarokban sarkig tárt ketrecek… Nyulak szaladgálnak… A nutriák be voltak zárva, de kiengedték őket, ha volt a közelben víz, tó vagy patak, és elúsztak. Siettek, ott kellett hagyni mindent. Rövid időre. Hogy is volt? Parancsot kaptak a falu kiürítésére: „Három napra.” Lármáznak az asszonyok, sírnak a gyerekek, bőgnek az állatok. Becsapták a kisgyerekeket: „Cirkuszba megyünk.” Azt hitték az emberek, hogy visszajöhetnek… Nem hangzott el olyan szó, hogy „örökre”. Eh, kisangyalom! Mit mondjak, háborús helyzet volt… Szemünkbe néztek a macskák, vonítottak a kutyák, beszabadultak a

buszokba. Korcsok, farkaskutyák… A katonák kivágták, lerugdosták őket. Még sokáig futottak az autók után… Evakuálás… Isten ne adja. - Szóval így történt… A japánoknak volt Hirosimájuk, most meg megelőznek mindenkit. Világelsők. Vagyis… - Lehet lőni, ráadásul futó, élő célra. Az emberen úrrá lesz a vadászszenvedély. Beittunk, aztán gyerünk! A munkahelyemen ezt munkanapnak számolták el. Fizetést kaptam érte. Ilyen munkára persze adhattak pótlékot. Harminc rubel prémium, de ez már nem ugyanaz a pénz volt, mint a kommunisták idején. Minden megváltozott. - Az úgy volt… Eleinte ott álltak a házak lepecsételve, leplombálva. Nem téptük le a plombákat. Ül egy macska az ablaküveg mögött, hogy hozod ki onnan? Nem bántottuk. Aztán jöttek a fosztogatók - betörték az ajtókat, beverték az ablakokat, és leraboltak mindent. A magnók és a tévék tűntek el először… A szőrmék… Aztán már letaroltak mindent. Csak egy-két alumíniumkanál hevert a padlón… A megmenekült kutyák pedig beköltöztek a házakba. Bemegy az ember, a kutya meg ráveti magát. Már nem bíztak az emberben… Benézek valahová - a szoba közepén fekszik a szuka, körülötte meg a kölykei… Tulajdonképpen pacifikáló osztagként tevékenykedtünk. Mint a háborúban. Ugyanazt a sémát követtük. .. Hadművelet… Odamegyünk, körbevesszük a falut, a kutyák meg már futnak is, mihelyt meghallják az első lövést. Menekülnek az erdőbe. A macskák ravaszabbak, könnyebben elbújnak. Egy kölyökmacska bemászott az agyagköcsögbe… Úgy kellett kirázni onnan… A kályha alól szedtük ki őket… Rossz érzés… Az ember bemegy a házba, a macska meg már ki is surrant a csizma mellett, lehet puskával rohanni utána. Véznák, koszosak, csomókban hullik a szőrük. Eleinte sok volt a tojás, mert otthagyták a tyúkokat. Tojást ettek a kutyák meg a macskák, aztán mikor elfogyott a tojás, megették a tyúkokat. A rókák is tyúkokat ettek, akkor már együtt laktak a faluban a kutyákkal. Amikor pedig elfogytak a tyúkok, a kutyák megették a macskákat. Volt olyan eset, hogy disznókat találtunk az ólban…

Kiengedtük őket… A pincékben pedig dunsztosüvegek, télire eltett uborka, paradicsom… Kinyitottuk, a vályúba öntöttük. A disznókat nem öltük meg… - Találkoztunk egy öregasszonnyal… Bezárkózott a házikójába: öt macskája és három kutyája volt… „Ne bántsd a kutyát, ő is ember volt” - mondta, és nem hagyta… Megátkozott minket. Erővel vettük el tőle, de hagytunk neki egy macskát és egy kutyát. Elmondott minket minden banditának, börtöntölteléknek. - Hahaha! „Dombok alján szánt a traktor, odafenn ég a reaktor. Ha a svédek nem szólnak ránk, most is vidáman szántanánk.” Hahaha! 6

- Üres falvak… Csak a kemencék állnak. Hatiny! Ott élt egy öregapó és egy öreganyó. Mint a mesében. Ők nem féltek. Mások viszont megbolondultak volna! Éjszaka fatuskókat égetnek az öregek. A farkasok félnek a tűztől. - Szóval így történt… Szagok… Sehogy sem tudom megérteni, honnan lehet ilyen szag a faluban. Hat kilométerre a reaktortól… A falu neve Maszali… Mint a röntgenorvosnál. Jódszag volt… Meg valamilyen savat éreztem… Pedig azt mondják, a sugárzásnak nincsen szaga. Nem tudom… Egész közelről kellett lőni… Szóval ott fekszik a szuka a szoba közepén, körülötte meg a kölykök… Rám vetette magát. Rögtön tüzelek… A kölykök a kezemet nyalják, odabújnak hozzám. Eszetlenkednek. Egész közelről kellett lőni… Eh, kisangyalom! Egy kiskutyát… Kis fekete uszkár… Azóta is sajnálom. Tele volt már a billenőplató, a tetejére dobtuk. Visszük a tárolóba… Őszintén szólva, egyszerű mély gödör volt, bár azt az utasítást kaptuk, hogy ne érjük el a talajvizet, és borítsuk fóliával az alját. Találjunk egy magasabb helyet… De tudja, hogy van ez, mindenütt megszegték az előírásokat: nem volt fólia, a helyet se kerestük sokáig. Ha csak megsebesültek az állatok, nem sikerült végezni velük, nyüszítettek… Sírtak… Beszórtuk őket a gödörbe a teherautóról, az az uszkár meg kapaszkodik fölfelé. Ki akar mászni. De nem maradt senkinek tölténye. Nem volt mivel agyonlőni…

Sehol egy töltény… Visszalöktük a gödörbe, és úgy temettük be. Azóta is sajnálom… Sokkal kevesebb macska volt, mint kutya. Lehet, hogy az emberek után ők is elmenekültek? Vagy elbújtak? Az uszkár szobakutya volt… Öleb… - Jobb messziről ölni, hogy ne találkozzon a tekintetünk. - Te meg tanulj meg pontosan lőni, hogy ne kelljen utána kegyelemlövéssel végezni vele. - Csak mi, emberek értünk valamit, ők egyszerűen csak élnek. „Mozgó porszemek”… - A lovak… Vittük őket a vágóhídra… Sírtak… - Mondok valamit én is… Minden élő teremtménynek van lelke. Apám gyerekkorom óta tanított vadászni. Sebzett őz… Fekszik… Azt akarja, hogy könyörüljünk rajta, de végezni kell vele. Az utolsó pillanatban teljesen tiszta a tudata, szinte emberi a tekintete. Gyűlöli az embert. Vagy könyörög neki: „Én is élni akarok! Élni akarok!” - Tanulj meg lőni! Én mondom neked, rosszabb megadni a kegyelemlövést, mint ölni. A vadászat sport, egy sportág. Valahogy senki se szidja a horgászokat, a vadászokat meg mindenki mocskolja! Ez nem igazságos! - A vadászat és a háború - ez a férfi két legfőbb elfoglaltsága. Ősidők óta. - Képtelen voltam bevallani a fiamnak… még gyerek volt… Hol jártam? Mit csináltam? Máig is azt hiszi, hogy a papa ott védett valakit. Álltam a vártán! Mutatta a tévé: haditechnika, katonák. Rengeteg katona. Kérdezi a fiam: „Papa, te katonaként voltál ott?” - Eljött velünk a tévé operatőre… Emlékeztek? Hozta a kamerát. Sírt. Meglett férfi, és sírt… Egész idő alatt háromfejű vaddisznót keresett… - Hahaha… Látja a róka, hogy ott gurul az erdőben a kisgömböc. „Hová gurulsz, kisgömböc?” - „Nem kisgömböc vagyok, hanem

csernobili sündisznó.” Hahaha… Ahogy mondani szokás, csernobili vityilló - atombiztos, bomba jó! - Én mondom nektek, az ember is úgy hal meg, mint az állat. Láttam… Sokszor… Az afgánoknál… Megsebesültem a hasamon, fekszem a napon. Elviselhetetlen hőségben. Szomjan halok! Na, gondoltam, úgy döglök meg, mint a barmok. Én mondom nektek, a vérünk is ugyanúgy folyik. Mint nekik. És ugyanolyan fájdalmat érzünk. - A rendőr, aki velünk volt, annak… megzavarodott az agya. Kórházban feküdt… Állandóan a sziámi macskákat sajnálta, állítólag nagyon sokba kerülnek a piacon. Szépek. Megzakkant… - Megy a tehén a kisborjúval. Nem lőttünk. A lovakra se lőttünk. Féltek a farkasoktól, az emberektől nem féltek. De a ló jobban meg tudja védeni magát. A teheneket pusztították el először a farkasok. A dzsungel törvényei szerint. - Elvitték a marhákat Fehéroroszországból, és eladták Oroszországban. Meg a leukémiás üszőket. De engedtek az árból. - Az öregeket sajnáltam a legjobban… Odajönnek az autónkhoz: „Nézz be, fiacskám, a házikómba.” Még a kulcsot is a kezembe nyomták: „Hozd el az öltönyömet. A sapkát.” Adnak pár fillért… „Hogy van a kutyám?” A kutyát lelőtték, a házat kifosztották. Ők meg sose térnek vissza oda. Hogy mondjam ezt meg? Nem vettem át a kulcsot. Nem akartam becsapni őket. Mások eltették, és még azt is megkérdezték: „Hová dugtad a kisüstit? Hol tartogatod?” Az öreg még azt is megmondta… Meg is találták a nagy tejeskannákat. - Megkértek, hogy lőjek vaddisznót az esküvőre. Tilos! Szétmegy a mája az ember kezében… Mindegy, megrendelik … Esküvőre, keresztelőre. - Tudományos célokra is lövünk. Negyedévente egyszer: két nyulat, két rókát, két őzet. Mind sugárfertőzött. Mit számít, lövünk magunknak is, megesszük. Eleinte féltünk, de már megszoktuk. Valamit enni kell,

nem költözhetünk át mind a Holdra. Másik bolygóra. - Vett valaki rókakucsmát a piacon, megkopaszodott. Egy örmény meg vett olcsón tárolóból kimentett géppisztolyt - és meghalt. Így ijesztgettük egymást. - Velem meg nem történt ott semmi, nem érte baj sem a lelkemet, sem a fejemet… Cirmik és Bodrik… Hej, kisangyalom! Lőttem. Ez volt a munkám. - Beszéltem egy sofőrrel, aki házakat szállított el onnan. Fosztogatják a zónát. Kiárusítják. Pedig ezek már nem iskolák, nem házak és óvodák, hanem sugármentesítésre kijelölt számozott objektumok. Mégis elszállítják! Fürdőben vagy egy sörösbódénál találkoztam vele, nem emlékszem pontosan. Ő mesélte: odaállnak a Kamazzal, három óra alatt lebontják a házat, a városon túl meg már várják őket a nyaralótulajdonosok, és mindent átvesznek. Darabokra szedik. Fölvásárolták a zónát, építettek belőle nyaralókat. - Vannak köztünk rapsicok is… Orvvadászok… Mások meg egyszerűen szeretik járni az erdőt. Apróvadra mennek. Madarat lőnek. - Én mondom magának… Annyi ember szenvedett, és nem felelt ezért senki. Leültették az atomerőmű vezetését, és kész. Abban a rendszerben… Nagyon nehéz volt megmondani, hogy ki a bűnös. Ha parancsot kapott felülről, mit kellett tennie? Csak egy dolgot tehetett, végrehajtotta. Ők meg valamilyen kísérleteket folytattak. Olvastam az újságokban, hogy plutóniumot állítottak elő katonák… Atombombákhoz… Ezért ütött be a mennykő… Nagy általánosságban fogalmazva az a nagy kérdés: miért Csernobil? Miért nálunk történt ez meg, és nem a franciáknál vagy a németeknél? - Sehogy se tudom elfelejteni… Kár, hogy senkinek se maradt akkor egyetlen tölténye se, nem volt mivel lelőni. Azt az uszkárt… Húsz ember… A nap végére elfogyott az összes töltény…

Monológ arról, hogy nem tudunk

Csehov és Tolsztoj nélkül élni Miért imádkozom? Kérdezze meg: miért imádkozom? Nem a templomban imádkozom. Hanem otthon… Reggel vagy este, amikor mindenki alszik. Szeretni akarok. Szeretek! A szerelmemért imádkozom. Nekem pedig… (Elharapja a mondatot. Látom, hogy nem akar beszélni.) Emlékezni? Lehet, hogy jobb lenne elfelejteni az egészet… Kihajítani… Nem olvastam ilyen könyveket… Nem láttam filmeken… A moziban háborút láttam. A nagymamám és a nagyapám emlékei szerint nekik nem volt gyerekkoruk, mert háború volt. Az ő gyerekkoruk a háború, az enyém Csernobil. Odavaló vagyok… Maga ír, de rajtam egyetlen könyv se segített, nem magyarázott meg semmit. Sem a színház, sem a mozi. Nélkülük próbálok eligazodni ebben. Egyedül. Mindent magunk élünk át, nem tudjuk, mit kezdjünk ezzel. Nem tudom ésszel fölérni. Anyám még inkább belezavarodott, orosz nyelvet és irodalmat tanít az iskolában; mindig arra nevelt, hogy a könyvek szerint éljek. Aztán egyszer csak nem találunk megfelelő könyveket… Anya összezavarodott… Nem tud élni könyvek nélkül. Csehov és Tolsztoj nélkül… Emlékezni? Akarok, meg nem is akarok emlékezni… (Egy pillanatig magára figyel, mintha vitatkozna magával.) Ha a tanárok nem tudnak semmit, ha az írók nem tudnak semmit, akkor majd mi segítünk nekik az életünkkel és a halálunkkal, így gondolja édesanyám… Szeretnék nem gondolni erre, boldog akarok lenni. Miért nem tudok boldog lenni? Pripjatyban éltünk, az atomerőmű mellett, ott születtem és ott is nőttem föl. Nagy panelházban, az ötödik emeleten. Az erőműre nyíltak az ablakok. Április huszonhatodikán… Később sokan mesélték, hogy tisztán hallották a robbanást… Nem tudom, a mi családunkban senki sem vette észre. Úgy ébredtem reggel, mint máskor, készültem az iskolába. Lármát hallottam. Láttam az ablakból, hogy helikopter szállt

a háztető fölé. Nocsak! Lesz mit mesélni az osztályban. Ha tudtam volna… Hogy összesen két napunk maradt… A korábbi életünkből… Volt még két nap - az utolsó két nap a városunkban. Már nem létezik, ami maradt belőle, az már nem a mi városunk. Megmaradt az emlékezetemben, ahogy a szomszéd ült az erkélyen, távcsővel, és a tüzet figyelte. Légvonalban lehet vagy három kilométer. Mi pedig… Kislányok és kisfiúk… Rögtön biciklire ültünk, és tekertünk az erőmű felé, akinek nem volt biciklije, az irigykedett. Senki sem szidott minket. Senki! Sem a szüleink, sem a tanáraink. Ebédidőre nem maradtak horgászok a folyóparton, olyan feketén mentek haza, hogy Szocsiban sem sültek volna úgy le egy hónap alatt. Nukleáris barnulás! Nem fekete volt a füst az erőmű fölött, nem is sárga, hanem kék. Kékes. De senki se szidott minket… Biztos azért nem, mert így neveltek… Ahhoz szoktunk, hogy a veszély csak háborús lehet: robbanás balról, robbanás jobbról… Ez meg itt szokványos tűzeset, a tűzoltókban sincs semmi rendkívüli. Teszik a dolgukat… Viccelődtek a fiúk: „Nagyság szerint sorakozó, arccal a temető felé. Aki magasabb, az hal meg előbb.” Én kicsi vagyok. Nem emlékszem arra, hogy féltem volna, viszont emlékszem sok furcsa dologra. Mesélte a barátnőm, hogy éjszaka az apjával pénzt és aranytárgyakat ástak el az udvarban, és attól féltek, elfelejtik, hová rejtették. Amikor nyugdíjba ment a nagymamám, tulai szamovárt kapott ajándékba; ő valami miatt ezért és a nagyapa kitüntetéseiért aggódott a legjobban. Meg a régi Singer varrógépéért. Hova rejtjük ezeket? Hamar evakuáltak minket… A papa hozta a munkahelyéről az „evakuálás” szót: „Elmegyünk, evakuálnak minket.” Mint a háborús könyvekben. Már fölszálltunk a buszra, amikor a papának eszébe jutott, hogy otthon hagyott valamit. Rohan haza. Visszajön a két új ingével… Vállfán hozza… Fura volt… Ez nem vallott a papára… Mindenki csendben ült a buszon, néztünk ki az ablakon. A katonáknak nem e világi kinézetük volt, fehér álcaruhában jártak, védőmaszkot viseltek. „Mi lesz velünk?” - faggatták őket az emberek. „Miért tőlünk kérdezik? - vágták rá bosszúsan. - Ott vannak a fehér

Volgák, ott van a főnökség.” Elindulunk… Az ég meg tiszta kék. Hová megyünk? A táskákban és a szatyrokban húsvéti kalácsok, hímes tojások. Ha ez háború, akkor a könyvek alapján másnak képzeltem. Robbanás balról, robbanás jobbról… Lassan haladtunk, útban voltak a marhák. Teheneket, lovakat hajtottak az utakon… Por- és tejszag volt… Anyáztak a sofőrök, ordítoztak a pásztorokkal: „Miért az úton hajtjátok a jószágot, az anyátok erre-arra?! Fölveritek a radioaktív port. Menjetek a földeken meg a réteken.” Ők persze hasonló trágárságokkal viszonozták mindezt, megtoldva azzal a magyarázattal, hogy kár lenne letaposni a zöldellő gabonát és a füvet. Senki sem hitte, hogy már nem térünk vissza. Hisz olyan még nem volt soha, hogy nem tértek haza az emberek. Kicsit szédültünk, és kapart a torkunk. Az öregasszonyok nem sírtak, csak a fiatalok. Édesanyám is sírt… Megérkeztünk Minszkbe… A vonaton vettünk helyjegyet a kalauznőtől háromszoros áron. Mindenkinek hozott teát, nekünk meg azt mondta: „Adjátok a bögréiteket vagy a poharaitokat.” Nem fogtuk föl rögtön… Mi van, nincs elég pohár? Dehogy nincs! Félnek tőlünk… „Honnan jönnek?” - „Csernobilből.” És az illető rögtön a lehető legmesszebbre megy a fülkénktől, nem engedik meg a gyerekeknek, hogy itt futkossanak. Megérkeztünk Minszkbe, anyám barátnőjéhez. Most is szégyelli magát anyám azért, hogy beállítottunk éjszaka egy idegen lakásba a „koszos” ruhánkban és cipőnkben. De fogadtak, megetettek minket. Sajnáltak. Ha pedig benéztek a szomszédok: „Vendégeitek vannak? Honnan jöttek?” -„Csernobilből.” És ők is rögtön elhúzódnak… Egy hónap múlva engedték meg a szüleimnek, hogy odautazzanak, és megnézzék a lakást. Elhozták a meleg takarót, az átmeneti kabátomat és Csehov leveleinek teljes kiadását, mert édesanyám azt szerette a legjobban. Azt hiszem, hét kötet. A nagymama… A nagymamánk… Képtelen volt fölfogni, miért nem hoztunk néhány dunsztosüveg eperszirupot, amit úgy szerettem, hisz az üvegek le vannak zárva,

rácsavarták a tetejüket… Fémtetejük volt… Észrevettünk egy „foltot” a takarón… Édesanyám mosta, tisztította porszívóval, de nem segített semmi. Beadtuk vegytisztításra… Azután is „világított”… Amíg csak ki nem vágtuk ollóval. Minden olyan ismerős, megszokott: a takaró, a kabát… Mégsem tudtam aludni a takaró alatt… Nem tudtam fölvenni azt a kabátot… Nem volt pénzünk arra, hogy újat vegyünk nekem, én meg nem tudtam… Utáltam azokat a holmikat! Azt a kabátot! Nem egyszerűen féltem tőlük, hanem utáltam őket, érti? Hisz megölhetnek! És az édesanyámat is megölhetik! Milyen harag volt bennem! Ésszel nem is tudtam fölérni… Mindenhol a balesetről beszéltek: otthon, az iskolában, a buszon, az utcán. Hirosimához hasonlították. De senki sem hitte el. Hogy hihettük volna el, ha egyszer érthetetlen? Bárhogy igyekezett, erőlködött is az ember, hiába próbálta felfogni, akkor is érthetetlen volt. Emlékszem: elmegyünk a városunkból, az ég meg tiszta kék… A nagymamám… Nem szokott hozzá az új helyhez. Elvágyódott. Azt mondta a halála előtt: „Sóskát ennék!” Évek óta tilos volt sóskát enni, mert az veszi föl a legtöbb radioaktivitást. A szülőfalujában, Dubrounyikiban temettük el… Az már a zónában van, dróttal elkerítették. Katonák álltak ott géppisztollyal. Csak a felnőtteket engedték be a drót mögé… A papát, a mamát… A rokonokat… Engem nem engedtek: „Gyerekeknek tilos.” Megértettem, hogy sose látogathatom meg a nagymamát… Megértettem… Hol lehet olvasni erről? Hol volt ilyen valaha is? A mama bevallotta: „Tudod, gyűlölöm a virágokat és a fákat.” Így beszélt, és megijedt magától, mert falun nőtt föl, ismerte, szerette a növényeket… Azelőtt. .. Amikor még sétáltunk vele a városon kívül, és meg tudott nevezni minden virágot és minden fűszálat… A martilaput, a bölényfüvet… A temetőben… A gyepszőnyegen… Leterítettük az abroszt, tettünk rá vodkát, ennivalót… A katonák hozták a sugárzásmérőt, aztán kidobták az egészet. Eltemették. A fű, a virágok - minden „kattogott”. Hová hoztuk mi a nagymamát?

Szerelemre vágyom… De félek… Félek szeretni… Van vőlegényem, bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban. Hallott a hirosimai hibakusákról? Azokról, akik túlélték a hirosimai robbanást… Ők csak arra számíthatnak, hogy egymás között házasodnak. Nálunk nem írnak, nem beszélnek erről. Pedig mi vagyunk… a csernobili hibakusák. Hazakísért, bemutatott az édesanyjának… Jó ember az anyja… Közgazdászként dolgozik egy gyárban. Aktív ellenzéki. Elmegy minden antikommunista gyűlésre, Szolzsenyicint olvas. Szóval amikor ez a jó anya megtudta, hogy áttelepült csernobili családból származom, elcsodálkozott: „Kedveském, szülhet maga?” Bejegyeztettük magunkat az anyakönyvi hivatalban… Könyörög a vőlegényem: „Elmegyek otthonról. Bérelünk lakást.” Nekem meg a fülemben cseng: „Kedveském, egyeseknek bűn gyereket szülni.” Bűn szeretni… Előtte volt egy másik fiú az életemben. Festő. Vele is össze akartunk házasodni. Minden rendben volt, aztán egyszer csak történt valami. Elmentem hozzá a műtermébe, és hallottam, hogy kiabál a telefonba: „Micsoda szerencséd van! El se tudod képzelni, mekkora szerencséd van!” Mindig olyan nyugodt, sőt flegmatikus volt, sehol egy felkiáltójel a beszédében. Most meg hirtelen! Mi történt? Egy barátja kollégiumban lakik. Benézett a szomszéd szobába, és ott lógott fölakasztva egy lány. A szellőzőablakra kötötte föl magát… A harisnyájára… A barátja leszedte… Mentőt hívott… Ő meg levegő után kapkodott, remegett… „El se tudod képzelni, mit látott! Mit élt át! A karjain vitte… Fehér hab volt a lány ajkán…” Nem beszélt a halott lányról, nem sajnálta. Csak szerette volna látni és az emlékezetébe vésni… Aztán meg lerajzolni… Rögtön eszembe jutott, hogyan faggatott engem arról, hogy milyen színű az égő erőmű, láttam-e halomra lőtt macskákat és kutyákat az utcán heverve. Hogyan sírtak az emberek? Láttam, hogyan halnak meg? Egy ilyen eset után… Nem tudtam vele maradni… Válaszolni a kérdéseire… (Némi hallgatás után.) Nem tudom, szeretnék-e megint találkozni magával. Az az érzésem, hogy maga is ugyanúgy néz rám,

mint ő. Egyszerűen megfigyel. Elraktároz az emlékezetében. Valamilyen kísérlet alanyai vagyunk. Mindenkit érdeklünk. Képtelen vagyok szabadulni ettől az érzéstől… Nem tudja, mitől lett ez vétek nekem? A gyerekszülés… Pedig nem vagyok bűnös semmiben. Bűn az, hogy boldog akarok lenni? Kacja P.

Monológ arról, hogy mit prédikált Szent Ferenc a madaraknak Ez az én titkom, nem tud róla senki más. Csak a barátaimmal beszéltem róla… Operatőr vagyok. Odamentem, mert az járt a fejemben, amire tanítottak minket: a háborúban lesz az ember igazi író és más hasonlók. A kedvenc íróm Hemingway, a kedvenc könyvem a Búcsú a fegyverektől. Megérkeztem. Az emberek kapálják a kertjüket, a földeken traktorok, vetőgépek. Mit vegyek föl - fogalmam sincs. Sehol semmilyen robbanás… Az első jelenet. Falusi klub. A színpadra állították a tévét, összecsődítették a népet. Hallgatják Gorbacsovot: minden rendben van, uraljuk a helyzetet. Abban a faluban, ahol forgattak, javában folyt a sugármentesítés. Mosták a tetőket, tiszta földet hoztak. De hogy lehet lemosni a tetőt egy öregasszony házában, ha beázik? El kellett távolítani a talaj legfelső rétegét egy ásónyom mélységig, vagyis az egész termőréteget. Az alatt nálunk már sárga homok van. Ezért egy öregasszony, aki végrehajtotta a községi tanács utasítását, ellapátolta a földet, de lekaparta róla a trágyát. Kár, hogy nem vettem föl… Akárhová mentünk: „Á, a filmesek. Rögtön kerítünk nektek hősöket.” A

hősök - egy öregember és az unokája, két napig hajtották a kolhoz teheneit közvetlenül Csernobil határából. A felvétel után az állattenyésztő egy gigantikus árokhoz vezetett, ahol buldózerrel temették el ezeket a teheneket. De meg sem fordult a fejemben, hogy fölvegyem. Ott álltam háttal az ároknak, és fölvettem egy jelenetet, híven a legszebb hazai dokumentumfilmes hagyományokhoz: a buldózerek vezetői a Pravdá-t olvassák, jól látható a nagy lóbetűkkel szedett cím: A haza nem hagy el a bajban. Még szerencsém is volt: odanézek, gólya szállt le a mezőre. Szimbólum! Bármilyen szerencsétlenség is szakad ránk - győzünk! Az élet megy tovább. Falusi utak. Por. Már értettem, hogy ez nem egyszerű por, hanem radioaktív por. Védőhuzattal óvtam a kamerát, hogy ne legyen poros az egész optika. Nagy szárazság volt akkor májusban. Nem tudom, mennyi port nyeltem. Egy héttel később begyulladtak a nyirokcsomóim. De takarékoskodtunk a szalaggal, mint a töltényekkel, mert jelezték, hogy idejön a Fehéroroszországi Kommunista Párt KB első titkára, Szljunykou. Hogy pontosan hol jelenik meg, azt senki se közölte előre, de magunktól is kitaláltuk. Amikor például első nap mentünk az úton, hatalmas volt a porfelhő, most meg aszfaltoznak, de még hogy, két-három réteget raknak le! Rögtön tudtuk, hova várják a csúcsvezetést! Aztán filmre vettem mindegyiküket, ahogy jönnek, szép óvatosan lépkedve a friss aszfalton. Egy centivel se térnek ki se jobbra, se balra! Ez a jelenet is megvolt, de nem tettem be a filmbe… Az volt a legijesztőbb, hogy senki sem értett semmit. A sugárzásmérők megadnak valamilyen számot, az újságokban meg egész másokat olvasunk. Aha, akkor kezdett lassan eljutni valami hozzánk. Aha… Otthon maradt a kisgyerekem, szeretett feleségem… Mekkora hülye vagyok, hogy idejöttem! Na jó, jár érte kitüntetés… A feleségem meg lelép… A humorban kerestünk menedéket. Vicceket találtunk ki. Letelepedett egy csavargó az elhagyott faluban, ahol négy öregasszony maradt. Megkérdezik tőlük: „Bírja az emberük a gyűrődést?” - „De még hogy,

akkora természete van, hogy még a szomszéd faluba is átjár koslatni.” Ha teljesen őszinte akarok lenni… Az ember már itt van. És megérti, hogy ez Csernobil… De látja maga előtt az utat… Csobog a patak, egyszerűen csobog a patak. És ez történt. Pillangók szállnak… Szép nő áll a folyó partján… És ez történt. Valami hasonlót éreztem, amikor meghalt egy hozzám közel álló ember. Napfény… Zene szól valahol a folyón túl… Fecskék civakodnak az eresz alatt… Ő pedig meghalt. Eleredt az eső… Ő pedig meghalt. Érti? Meg akarom ragadni szavakkal az érzéseimet, el akarom mondani, milyen voltam akkoriban. Másik dimenzióba lépni… Megpillantottam egy virágzó almafát, és kezdtem filmre venni… döngicsélnek a dongók, esküvői fehér szín… Megint ugyanaz dolgoznak az emberek, virágoznak a gyümölcsösök… Kezemben tartom a kamerát, de képtelen vagyok fölfogni… Itt valami nem stimmel! Az expozíció rendben, a kép szép, de valami zavar. És hirtelen rádöbbenek: nem érzek szagokat. Virágzik a gyümölcsös, és nincs illata! Csak később tudtam meg, hogy így reagál a szervezet a magas sugárzásra, bizonyos szerveit leállítja. Édesanyám hetvennégy éves, eszembe jutott: ő is szokott panaszkodni arra, hogy nem érez szagokat. Na, gondoltam, most velem is ez történt. Hárman voltunk a csoportban, kérdezem a többieket: „Illatozik az almafa?” - „Nem, nincs semmilyen illata.” Valami történt velünk… Az orgonának sem volt illata… Az orgonának! És akkor olyan érzésem támadt, hogy mindez körülöttem nem igazi. Díszletek között vagyok… A tudatom pedig képtelen földolgozni ezt, nincs mire támaszkodnia. Nincs séma! Gyerekkori emlék… A szomszédasszony mesélte, aki egykor partizán volt, hogy a háború alatt bekerítették az egységüket, de kitörtek. Egy hónapos apró gyerek volt a karján, mentek a mocsárban, körös-körül meg a partizánvadászok… Sírt a gyerek… Lebuktathatta volna őket, megtalálhatták volna az egész csapatot. És megfojtotta. Közönyösen beszélt erről, mintha nem is ő, hanem egy másik asszony tette volna, idegen gyerekkel. Már nem is emlékszem, miért idézte föl ezt.

Ugyanakkor tisztán emlékszem valami másra, a rémületre: mit tett ez az asszony? Hogy volt képes ilyenre? Azt hittem, azért tört ki a gyűrűből az egész partizáncsapat, hogy megmentse ezt a csecsemőt. Itt pedig megfojtották a csecsemőt azért, hogy életben maradjanak egészséges, erős férfiak. Akkor mi az élet értelme? Ezután nem akartam élni. Kisfiú voltam, és ránézni is rossz volt arra az asszonyra, mert ilyet kellett megtudnom róla… Az emberről általában tudtam meg valami rémisztőt. Hogy tudott rám nézni? (Egy darabig hallgat.) Hát ezért nem akarok emlékezni… Azokra a napokra, melyeket a zónában töltöttem… Különféle magyarázatokat találok ki magamnak. Nem akarom kinyitni azt az ajtót… Ott meg akartam érteni, hol vagyok igazi, és hol nem. Voltak már gyerekeim. Az első fiú lett. Miután megszületett a fiam, nem féltem a haláltól. Megtudtam, mi az életem értelme… Éjszaka a szállodában… Fölébredek - monoton zaj szűrődik be az ablakon, kékes fények villannak. Elhúzom a függönyt: több tucat UAZ cirkál az utcán, rajtuk vörös kereszt és villogó. Teljes csendben. Mintha sokkot kaptam volna. Filmjelenetek úsznak elő az emlékezetemből… Rögtön átléptem a gyerekkoromba… Mi, háború utáni gyerekek szerettük a háborús filmeket. Itt meg ilyen képek… És a gyermeki rémület… A szeretteid mind elmentek a városból, egyedül maradtál, és döntést kell hoznod. És mi itt a leghelyesebb? Tettesd magad élettelennek? Vagy mi legyen? Ha pedig tenned kell valamit, akkor mi az? Hojnyikiban a város közepén díszelgett a dicsőségtábla. A járás legjobb emberei. Mégis egy részeges sofőr ment be a szennyezett zónába, ő hozta ki a gyerekeket az óvodából, nem pedig az, aki a dicsőségtáblán virít. Mindenki önmaga lett. És még itt van az evakuáció. Elsőként a gyerekeket viszik el. Nagy Ikarus buszokban szállítják őket. Azon kapom magam, hogy ezt úgy filmezem, ahogy a háborús filmekben láttam. És rögtön észreveszem, hogy nem vagyok egyedül, mindenki hasonlóan viselkedik, aki részt vesz ebben a műveletben. Úgy tartjuk magunkat, mint annak idején, mindannyiunk

kedvenc filmjében, a Szállnak a darvak egyik jelenetében: épp csak egy könnycsepp, pár szavas búcsú… Integetés… Kiderült, hogy mindannyian olyan viselkedésformát kerestünk, amelyet már ismertünk. Meg akartunk felelni valaminek. A kislány integet a mamájának, jelzi, hogy minden rendben, derekasan helytáll. Győzni fogunk! Mi… Mi már csak ilyenek vagyunk… Elképzeltem, hogy utazom vissza Minszkbe, de azt is kiürítik. Hogyan búcsúzom a szeretteimtől - a feleségemtől és a fiamtól? Ezt a gesztust is elképzeltem: győzünk! Harcosok vagyunk. Apám emlékeim szerint katonaruhában járt, bár nem volt katona. Akinek a pénz jár az eszében, az kispolgár, aki az életét félti, az nem hazafi. A normál állapot az éhség. Ők, a szüleink átélték az összeomlást, nekünk is át kell élnünk. Különben nem lesz belőlünk igazi ember. Tanítottak minket harcolni, és arra is, hogy minden körülmények között kibírjuk. A sorkatonai szolgálat után sekélyesnek találtam a civil életet. Éjszaka társaságban jártuk az utcákat, erős élményekre vágytunk. Gyerekkoromban olvastam a Tisztogatók című, szédületes könyvet, a szerző nevét elfelejtettem. Diverzánsokat és kémeket fogtak. Izgalmak! Vadászat! Így vagyunk felépítve. A mindennapi munka és a jó étel - az elviselhetetlen, nem nekünk való! Egy szakközép kollégiumában laktunk, a likvidátorokkal együtt. Fiatal társaság. Adtak nekünk egy bőrönd vodkát, hogy semlegesítsük a sugárzást. Egyszer csak kiderül ám, hogy ugyanabban a kollégiumban szállásoltak el egy egészségügyi egységet is. Csupa lányt. „Na, most kirúgunk a hámból!” - mondják a legények. Elmentek ketten, és már jönnek is vissza, ekkora szemeket meresztve… Hívnak minket… Látjuk a lányokat, ahogy lézengenek a folyosón… Kaptak a zubbonyhoz nadrágot, madzagos alsógatyát, a padlón húzzák maguk után, ténferegnek, senki sem feszélyezi magát. Minden ócska, elnyűtt, nem is jó rájuk. Lóg rajtuk, olyanok, mint a madárijesztő. Egyesek papucsban vannak, mások lábán csizma lötyög. A zubbonyra még speciális gumiruhát vettek, azt átitatták valamilyen vegyi anyaggal… Van ám

szaga… Egyesek éjszakára se vetik le. Rossz rájuk nézni… És nem is ápolónők, hanem valamelyik főiskola honvédelmi tanszékéről hozták őket. Azt ígérték nekik, hogy csak két napra, de mikor megérkeztünk, már egy hónapja ott voltak. Azt mondták, a reaktorhoz vitték őket, rengeteg égési sebet láttak, de ilyen sebekről csak tőlük hallottam. Most is magam előtt látom őket, ahogy ténferegnek a kollégiumban, mint a holdkórosok… . Azt írták a lapokban, hogy szerencsére nem erre fújt a szél… Nem a város felé… Nem Kijev felé… Még senki se tudta… Nem jöttek rá, hogy Fehéroroszország felé fújt… Felém meg az én Jurkám felé. Aznap az erdőben sétáltunk, madársóskát szedtünk. Istenem, hogyhogy nem figyelmeztetett senki! Visszatértem az expedíciómról Minszkbe… Megyek trolibusszal dolgozni. Beszélgetésfoszlányok ütik meg a fülemet: filmet forgattak Csernobilről, és az egyik operatőr ott rögtön szörnyethalt. Elégett. Na, gondolom: „Ki lehetett az?” Hallgatom tovább: fiatal, két gyereke volt. A nevét is megmondják: Vicja Hurevics. Volt nálunk olyan operatőr, még egész fiatal. Két gyerek? Miért titkolta? Odaérünk a filmstúdióhoz, akkor valaki pontosítja: nem Hurevics, hanem Hurin, és Szjarhejnek hívják. Úristen, az én vagyok! Most már röhejes, de akkor, amikor mentem a metróból a filmstúdióba, féltem, hogy kinyitom az ajtót, és… Teljesen hülye gondolat: „És honnan vették a fényképemet? A személyzeti osztályról?” Honnan terjedt el ez a pletyka? Az esemény nagysága nem áll arányban az áldozatok számával. A kurszki csatában például ezrek estek el… Ez érthető. Itt meg - az első napokban állítólag csak hét tűzoltó… Aztán - még néhány ember… Később pedig a tudatunk számára túl absztrakt meghatározásokkal álltak elő: „néhány nemzedékkel később”, „örökkévalóság”, „semmi”. Olyan pletykák terjednek, hogy háromfejű madarak röpködnek, agyoncsipkedik a tyúkok a rókákat, kopasz sünök bukkantak föl… Aztán meg… Aztán megint a zónába kellett utaznia valakinek. Az

egyik operatőr igazolást hozott arról, hogy gyomorfekélye van, a másik szabadságot vett ki, és lelépett… Hívatnak: „Muszáj!” - „De még csak most jöttem vissza.” - „Meg kell értened, te már voltál ott. Neked már mindegy. Különben is vannak gyerekeid. Amazok meg fiatalok még.” Basszus, lehet, hogy én meg öt-hat gyereket szeretnék! Na, kezdenek nyomást gyakorolni rám, állítólag hamarosan átsorolhatnak, pluszpontokat kapok. Fölemelik a fizetésemet… Szomorú és nevetséges történet. A tudatom mélyébe száműztem… Egyszer például filmre vettem olyan embereket, akik megjárták a koncentrációs táborokat. Az ilyenek általában nem akarnak találkozni egymással. Van valami természetellenes abban, hogy összegyűlnek, és felidézik a háborút. Azt, ahogyan ölték őket, meg azt is, ahogyan ők öltek. Vagy ahogyan együtt élték át a megaláztatást… Ezek az emberek menekülnek egymástól. Önmaguktól is menekülnek. Menekülnek attól, amit ott megtudtak az emberről… Ami ott előjött belőle. A bőre alól. Hát ez az… Pont ezért… Ott valami… Csernobilban… Én is megtudtam, megéreztem valamit, amiről nem akarok beszélni. Például arról, hogy minden humanista elképzelésünk viszonylagos… Szélsőséges helyzetben az ember lényegében nem az az ember, akiről a könyvekben írnak. Nem találtam olyan embert, amilyet a könyvekben írnak le, nem akadt az utamba egy sem. Minden fordítva van. Az ember nem hős. Mi mindannyian az apokalipszis kiárusítói vagyunk. Nagy és kis tételben kínáljuk. Foszlányok villannak föl az emlékekből… Képek… A kolhozelnök ki akarja vinni két autón a családját minden holmijukkal, a bútorokkal együtt, a párttitkár meg egy autót kér magának. Igazságot követel. Közben már napok óta nem tudták elvinni a gyerekeket a bölcsődéből, ennek tanúja voltam. Nincs elég szállítóeszköz. Itt meg nem elég két kocsi arra, hogy föl tudjanak pakolni rá minden házi kacatot, beleértve a gyümölcssziruppal és savanyúsággal teli háromliteres dunsztosüvegeket is. Láttam, hogy pakolták föl másnap. Ezt se vettem föl… (Váratlanul elneveti magát.) Vettünk ott a boltban kolbászt, konzervet, de nem mertük megenni. Vittük magunkkal azokat

a szatyrokat. Kár lett volna kidobni. (Most már komolyan.) A gonosz mechanizmusa az apokalipszis idején is működni fog. Ezt megértettem. Az emberek ugyanúgy pletykálkodnak majd, benyalnak a főnökségnek, megmentik a tévéjüket és a perzsabundájukat. Az ember még a világvége előtt is ugyanolyan marad, amilyen most. Mindig ugyanolyan. Olyan kínosan érzem magam, hogy nem harcoltam ki a forgatócsoportomnak semmilyen kedvezményt. Volt nálunk egy fiú, akinek lakás kellett volna, megyek hát a szakszervezeti bizottsághoz: „Segítsenek, fél évet húztunk le a zónában. Járnak nekünk kedvezmények.” - „Jó - mondták -, hozzanak igazolást. Pecsétes igazolás kell.” Elmentünk a járási pártbizottság székházába, a folyosókon meg Naszcja néni járkál egyedül a partvissal. Mind szétfutottak. Van nálunk egy rendező, akinek egy halom igazolása van: hol volt, mit filmezett. Igazi hős! Megmaradt az emlékezetemben egy hosszú sorozat, amit nem forgattam le. Sok részből áll… (Hallgat.) Mi mind kiárusítjuk az apokalipszist… Bemegyünk a katonákkal a házikóba. Magányos öregasszony él benne. - Na, öreganyó, elmegyünk. - Elmegyünk, fiacskáim. - Akkor szedelőzködj, öreganyó. Az utcán várjuk. Cigarettázunk. Egyszer csak kijön az öregasszony: a kezében ikon, macska és batyu. Ez minden, amit visz magával. - A macskát nem hozhatja, öreganyó. Tilos. Radioaktív a bundája. - Nem, fiacskáim, a cica nélkül nem megyek. Hogy hagynám itt? Egyedül hagyjam? Ő a családom. Na és azzal az öregasszonnyal… Azzal a virágzó almafával … Velük kezdődött minden… Most csak állatokat filmezek… Mondtam

magának: tudom, mi az életem értelme… Egyszer megmutattam gyerekeknek a Csernobilban forgatott anyagaimat. Figyelmeztettek: mire jó ez? Nem szabad. Nem kell. Amúgy is ebben a rettegésben élnek, ilyen beszélgetéseket hallgatnak, vannak elváltozások a vérükben, gyengült az immunrendszerük. Reméltem, hogy eljön öt-tíz ember. Megtelt a terem. A legkülönbözőbb kéréseket tették fel, de egy a szó szoros értelmében véve belevésődött az emlékezetembe. Egy fiú dadogva, elvörösödve - látszott rajta, hogy a csendesek közé tartozik, nem beszédes - megkérdezte: „És miért nem lehetett segíteni az állatokon, amelyek ott maradtak?” Na miért? Én nem tettem fel magamnak ilyen kérdést. És nem is tudtam válaszolni neki… A mi művészetünk csak az ember szenvedésével és szerelmével foglalkozik. Nem pedig mindazzal, ami él. Csak az emberrel! Nem ereszkedünk le hozzájuk: az állatokhoz, a növényekhez… Abba a másik világba… Hisz az ember képes mindent megsemmisíteni. Mindegyiküket elpusztítani. Ez most már nem fantázia… Mesélték nekem, hogy a baleset utáni első hónapokban, amikor megtárgyalták azt az ötletet, hogy kitelepítik az embereket, fölmerült az elképzelés, hogy az állatokat is kitelepítik velük együtt. De hogyan? Hogy lehet mindet áttelepíteni? Talán el lehet valahogy hajtani azokat, amelyek a földön járnak, de a földben élő bogarakat, lárvákat? És azokat, amelyek odafent élnek? Az égben? Hogyan evakuáljuk a verebeket vagy a galambokat? Mit kezdjünk velük? Nincs módunk arra, hogy átadjuk nekik a szükséges információt. Akarunk forgatni egy filmet… Az lesz a címe, hogy Túszok… Az állatokról szól… Emlékszik arra a dalra, hogy 7 Rőt vörös sziget úszott az óceánon… Elsüllyedt a hajó, az emberek beszálltak a mentőcsónakokba. A lovak meg nem tudták, hogy nekik nincs helyük a csónakokban… Mai példázat… A cselekmény egy távoli bolygón játszódik. Űrhajós jön szkafanderben. Zajt hall a fülhallgatóban. Látja, hogy valami hatalmas nyomul felé. Nem is tudja felfogni, mi az. Dinoszaurusz? Még nem is érti, mi az, de lő. A következő pillanatban megint közeledik

valami az űrhajós felé. Azt is megsemmisíti. Még egy pillanat - egész csorda rohan. Nagy mészárlás következik. Kiderül, hogy tűz ütött ki, az állatok menekültek, azon a csapáson rohantak, amelyen az űrhajós állt. Az ember! Velem meg… Be kell vallanom magának… Velem ott valami rendkívüli dolog történt. Más szemmel kezdtem nézni az állatokra… A fákra… A madarakra… Járok a zónába… Ennyi év után is… Vaddisznó ugrik ki az elhagyott, összedőlt házból… Jávorszarvastehén lép ki… Pontosan ezt vettem föl. Ezt keresem… Új filmet akarok készíteni. És az állatok szemével akarok látni mindent. „Mit forgatsz?” - kérdezik megütközve. - Nézz körül… Csecsenföldön háború van.” Szent Ferenc pedig a madaraknak prédikált. Úgy beszélgetett a madarakkal, mint vele egyenrangú lényekkel. Vagy talán a madarak beszéltek vele madárnyelven, nem ő ereszkedett le hozzájuk. Ő értette a titkos nyelvüket. Emlékszik… Dosztojevszkijnél… Hogy verte az az ember ostorral a szelíd tekintetű lovat. Őrült! Nem a farát ütötte, hanem azt a szelíd szemét. Szjarhej Hurin operatőr

Névtelen monológ - kiáltás Jó emberek… Ne háborgassatok minket! Hagyjatok békén! Kibeszélgetitek magatokat, aztán elmentek, nekünk meg itt kell élnünk… Itt vannak a kórlapok… Mindennap kézbe veszem, olvasgatom őket… 8

Anya Budaj - született 1985-ben - 380 rem. Vicja Hrinkevics - született 1986-ban - 785 rem. Naszcja Sablouszkaja - született 1986-ban - 570 rem. Aljosa Plenyin - született 1985-ben - 570 rem. Andrej Kotcsanka - született 1987-ben - 450 rem…

Ma pont egy ilyen kislányt hozott az anyja a rendelőbe. - Mi fáj? - Mindenem fáj, mint a nagymamának - a szívem, a hátam, szédülök. Gyermekkoruk óta ismerik az „alopecia” kifejezést, mert már sokan megkopaszodtak közülük. Kihullott a hajuk, nincs szemöldökük, nincsenek szempilláik. Ehhez mind hozzászoktak. De a mi falunkban csak alsó tagozat van, ötödik osztálytól már busszal viszik őket tíz kilométerre. És sírnak, nem akarnak menni. Mert ott kinevetik őket a gyerekek. Maga is láthatta… Tele van a folyosóm betegekkel. Várnak. Mindennap hallok valami olyat, amihez képest minden tévés horror röhejes. Ezt mondja el a fővárosban a főnökségnek. Röhejes! Modern… Posztmodern… Sürgős esethez hívnak éjszaka. Megérkezem… A kiságy mellett térdel az édesanya - haldoklik a gyerek. Hallom a sirámait: „Azt szerettem volna, kisfiam, hogy ha már meg kell történnie, akkor nyáron legyen. Nyáron meleg van, nyílnak a virágocskák, puha a föld. De most tél van… Legalább tavaszig várj…” Ezt megírja így? Nem akarok üzletelni a nyomorúságukkal. Filozofálni. Akkor kívülállóként kellene néznem rájuk. De én képtelen vagyok erre… Mindennap hallom, mit beszélnek… Hogyan keseregnek és sírnak… Jó emberek… Akarja tudni az igazat? Üljön le mellém, és vegye föl… Csak aztán senki sem akar ilyen könyvet olvasni… Jobb, ha nem háborgatnak minket… Nekünk itt kell élnünk … Arkadz Paulavics Bahdankevics falusi felcser

Monológ férfi- és női hangra Nyina Kansztancinavna Zsarkova és Mikalaj Proharavics Zsarkov,

mindketten tanárok. A férfi gyakorlati foglalkozásokat tart, a feleség irodalmat és nyelvet tanít. Nyina Kansztancinavna: Olyan gyakran gondolok a halálra, hogy látni sem akarom. Hallott már valaha olyat, hogy halálról beszélgetnek a gyerekek? Hát nálam… Már a hetedik osztályban arról vitatkoznak, azt mérlegelik, hogy szörnyű vagy nem szörnyű. Nemrég még az érdekelte a kisgyerekeket, honnan lettek. Honnan vannak a gyerekek? Most az izgatja őket, mi lesz az atomháború után. Nem szeretik már a klasszikusokat, Puskint szavalok nekik kívülről, a tekintetük meg hideg, közönyös… Üres… Körülöttük már más világ van… Tudományosfantasztikus irodalmat olvasnak, az vonzza őket, mert ott az ember elszakad a földtől, kozmikus időben, különböző világokban él. Nem tudnak úgy félni a haláltól, mint a felnőttek, mint például én, hanem úgy izgatja őket, mint valami fantasztikus jelenség… Átlépni az ismeretlenbe… Töprengek… Ezen gondolkodom… Sok fejtörést okoz az, hogy itt van a közelemben a halál. Orosz irodalmat tanítok gyerekeknek, akik nem hasonlítanak a tíz évvel ezelőtti gyerekekre. A maiak környezetében állandóan temetnek valamit. Elássák a földben… Ismerős embereket… Házakat és fákat… Mindent eltemetnek… Ha felsorakoznak ezek a gyerekek, és ott állnak tizenöt-húsz percig, elájulnak, vérzik az orruk. Semmivel sem lehet csodálatba ejteni vagy felvidítani őket. Mindig álmosak, fáradtak. Az arcuk sápadt, szürkés. Nem játszanak, nem hülyéskednek. A tanárok még örülnek is, ha összeverekednek, véletlenül kitörik az ablakot! Nem szidják meg őket, mert nem is hasonlítanak gyerekekre. És így nőnek fel lassan. Ha arra kéri az ember az egyik gyereket, hogy ismételjen el valamit - képtelen rá, ott tartunk, hogy ha az ember mond egy mondatot, nem tudja elismételni utána, nem tudja megjegyezni. „Hát hol jársz? Messze vagy?” - zaklatja a tanár a kérdéseivel. Gondolkodom… Sokat gondolkodom… Mintha vízzel

rajzolnék üvegre, csak én tudom, mit rajzolok, senki se látja, senki se sejti… Senki se tudja elképzelni… Egy dolog körül forog az életük… Ez pedig Csernobil… Ki hol volt akkor, milyen messze lakott a reaktortól? Mit látott? Ki halt meg? Ki utazott el? Hová? Emlékszem, az első hónapokban megint nagy zsivaj töltötte be az éttermeket, lármás házibulikat rendeztek: „Csak egyszer élünk”, „Ha meg kell halnunk, legalább szóljon a zene”. Rengeteg katona, tiszt csődült oda… Csernobil most nem ereszt minket… ártatlanul meghalt egy fiatal, terhes asszony. Diagnózis nélkül, még a kórboncnok sem állított fel diagnózist. Fölakasztotta magát egy kislány… Ötödik osztályba járt… Egyik pillanatról a másikra. Majd’ megőrülnek a szülei. Egy diagnózis van mindenre - Csernobil. Bármi történik, mindenki azt mondja - Csernobil. Azt vetik a szemünkre: „Azért betegedtek meg, mert féltek. A rémülettől. A radiofóbiától.” De miért betegeskednek és halnak meg kisgyerekek? Ők nem ismernek félelmet, még nem értik. Emlékszem azokra a napokra… Égett a torkom, az egész testem elnehezedett. „Maga hipochonder - mondta az orvosnő. - Most mindnyájan azok lettek, mert megtörtént Csernobil.” Miféle hipochondria ez?! Mindenem fáj. Nincs erőm. Szégyelljük bevallani egymásnak a férjemmel, hogy kezd zsibbadni a lábunk. Mindenki panaszkodik körülöttünk, kivétel nélkül… Mennek az úton, és legszívesebben lefeküdnének, elaludnának. A padokra feküdtek az iskolás gyerekek, és elaludtak az órán. Mindenki borzasztó szomorú, komor lett, eltelik úgy a nap, hogy nem lát az ember egyetlen barátságos arcot sem, nem mosolyog senki. A gyerekek reggel nyolctól este kilencig az iskolában maradtak, szigorúan tilos volt az utcán játszani, futkosni. Osztottak nekik ruhát: a kislányoknak szoknyát és blúzt, a fiúknak meg öltönyt, de ebben a ruhában mentek haza, és nem tudtuk, hol voltak benne iskola után. Az útmutató szerint az anyjuknak minden este ki kellett mosnia, hogy tiszta ruhában jelenjenek meg a gyerekek az iskolában. Először is, csak

egyet adtak, például blúzt és szoknyát, váltás nem járt hozzá; másodszor, az anyjukat leterhelte a háztartás és a ház körüli munka tyúkok, tehén, malacok -, egyébként sem fogták föl, hogy mindennap mosni kell ezeket a ruhákat. A kosz nekik tinta, föld, zsírfolt, nem pedig valamiféle rövid életű izotópok kölcsönhatása. Amikor próbáltam elmagyarázni valamit a tanítványaim szüleinek, szerintem engem is csak annyira értettek, mintha most hirtelen egy afrikai törzs sámánja jelentkezne náluk. „És mi az a sugárzás? Nem látni és nem is hallani… Nekem meg nem elég a pénzem fizetésnapig. Az utolsó három napot mindig tejen és krumplin kell kihúznunk” - mondja egy anyuka, és legyint. Tejet meg nem szabad… És krumplit sem. Hoztak a boltba kínai húskonzervet és hajdinát, de miből vehetnénk meg? Koporsópénz… Adnak koporsópénzt… Pár kopejka kárpótlást azért, hogy itt élünk… Két doboz konzervre elég… Iskolázott embereknek szánták az instrukciókat, kell ehhez a hétköznapi élet bizonyos kultúrája. De ez itt nincs meg! Nálunk nem olyan a nép, mint amilyennek ezeket az útmutatókat szánják. Ezenkívül nem olyan egyszerű mindenkinek elmagyarázni, miben különböznek a remek a röntgenektől. A kis dózis elméletéről nem is beszélve. Az én nézőpontomból… Itt a „fatalizmus” szót használnám, a mi könnyű fatalizmusunkra vonatkoztatva. Az első évben például semmit sem volt szabad fölhasználni abból, ami a kertben termett, mégis ették a hazait, még tettek is el belőle. És milyen szépen termett minden! Próbálja az ember azt mondani nekik, hogy nem szabad megenni az uborkát… meg a paradicsomot. Mi az, hogy nem szabad? Az ízük olyan, mint máskor. Megeszik, nem fáj tőle a hasuk… És senki sem „világít” a sötétben… A szomszédaink abban az évben raktak le új padlót, az anyag a helyi erdőből való, megmérték - a háttérsugárzás a megengedett százszorosa. Senki sem szedte föl a padlót, úgy éltek tovább. Azt mondják, majd csak elrendeződik valahogy, majd lesz valahogy, de magától rendeződik el, nélkülük, nem vesznek benne részt. Az első időszakban mindenféle élelmiszereket vittek a sugárzásmérőkhöz, ellenőrizték, kiderült, hogy tízszer erősebb a megengedettnél a

sugárzás, de később leszoktak erről. „Nem hallani, nem látni. Á, csak a tudósok találták ki!” Ment minden a maga útján: szántottak, vetettek, betakarították a termést… Történt valami, amit nem tudnak ésszel fölérni, az emberek meg úgy éltek, mint azelőtt. Lemondani a kertjükben termett uborkáról, az rosszabb lett volna Csernobilnál is. Egész nyáron benn tartották a gyerekeket az iskolában, a katonák le is mosták mosóporral, eltávolították körös-körül a talaj felső rétegét… Ősszel meg? Kiküldték az iskolásokat céklát szedni. A szakközepeseket is kivitték a földekre. Mindenkit kihajtottak. Csernobil nem olyan rémisztő, mint hagyni a krumplit ott rohadni a földben… Ki a bűnös? Hát ki más, mint mi magunk? Korábban nem érzékeltük magunk körül ezt a világot; olyan volt, mint az ég, a levegő, mintha valaki örökre nekünk adta volna, és egyáltalán nem függene tőlünk. Így lesz mindig. Korábban szerettem kirándulni az erdőbe, feküdni a fűben és gyönyörködni az égben; ilyenkor olyan jól éreztem magam, hogy még azt is elfelejtettem, hogy hívnak. Most meg? Szép az erdő, tele van fekete áfonyával, de nem szed belőle senki. Ritkán hallani ősszel az erdőben emberi hangot. Az érzésekben rejlik a félelem, tudat alatti szinten… Csak a tévé meg a könyvek maradtak nekünk… A képzelet… A házakban nőnek föl a gyerekek. Erdő és folyó nélkül… Néznek ki az ablakon. Ők már teljesen más gyerekek. Hiába jövök nekik ezzel: „Ó, 9 lankatag idő! Gyönyörű szép igézet!” Mindig ugyanazzal a Puskinnal, akit örök érvényűnek hittem. Néha átvillan az agyamon egy szentségtörő gondolat: és ha az egész kultúránk csak egy láda, tele régi kéziratokkal? Minden, amit szeretek… Mikalaj Proharavics: Másik ellenség jelent meg… Új alakban állt elénk az ellenség… Mi még katonai nevelést kaptunk. Katonai volt a gondolkodásunk. Atomtámadás visszaverésére voltunk ráállítva. Arra, hogy ne hátráljunk meg a vegyi, a biológiai és az atomfegyver előtt se. Nem

pedig arra, hogy távolítsuk el a szervezetünkből a radionuklidokat… Számoljuk össze… Mutassuk ki a céziumot és a stronciumot… Ezt nem lehet háborúhoz hasonlítani, ez nem ugyanaz, mégis mindenki ahhoz hasonlítja. Gyerekként éltem túl a leningrádi blokádot. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. Ott úgy éltünk, mint a fronton, állandóan lőtték a várost. És éhínség pusztított, évekig éhséggel küszködtünk, az ember pedig az állati ösztönök szintjére süllyedt. A benne lévő állat szintjére. Itt meg, tessék, kérem, kimegyek, és minden megterem a kertben! Kinn a földeken meg az erdőkben - nem változott semmi. Nem lehet összehasonlítani a kettőt. De nem is ezt akarom mondani… Elvesztettem a fonalat… Aha… Amikor tüzet nyitnak, Isten ne adja! Nem valamikor halhatsz meg, hanem most rögtön, ebben a percben. Télen éheztünk. Eltüzeltük a bútorokat, mindent eltüzeltünk, ami fából volt a lakásban, minden könyvet, szerintem még valami régi rongyokkal is fűtöttünk. Az ember megy az utcán, és leül, másnap meg látjuk, hogy most is ott ül, vagyis megfagyott, úgy ül ott egy hét múlva is, vagy egészen tavaszig. Amíg csak nem jön a fölmelegedés. Senkinek sincs ereje ahhoz, hogy kiszabadítsa a jégből, ha pedig valaki összeesett az utcán, ritkán fordult elő, hogy odamentek hozzá segíteni. Elkerülték. Mindenki elmászott mellette. Emlékszem, az emberek nem jártak, hanem másztak. Nagyon lassan mentek. Azt semmihez sem lehet hasonlítani! Amikor fölrobbant a reaktor, még élt a mama, velünk volt az édesanyám, aki azt hajtogatta: „A legszörnyűbbet már túléltük együtt, fiacskám. Túléltük a blokádot. Annál szörnyűbb nem lehet semmi.” Így gondolta… Háborúra készültünk, atomháborúra, atombunkereket építettünk. Úgy akartunk elrejtőzni az atom elől, mintha lövedékek szilánkjai fenyegetnének. Pedig ott van mindenütt… A kenyérben, a sóban… Sugárzást lélegzünk be, sugárzást eszünk… Azt föl tudtam fogni, hogy kifogyhatunk a kenyérből és a sóból, az ember meg képes bármit megenni, akár a bőrszíjat is megfőzi vízben, hogy jóllakjon a szagával.

De ezt nem. Minden meg van mérgezve… Most azt kell megértenünk, hogyan éljünk, ez a legfontosabb. Az első hónapokban a rémület volt uralkodó, különösen az orvosok, a tanárok, rövidebben fogalmazva, az értelmiség esetében, szóval a művelt emberek elmentek, odahagyva mindent. Bár nem akarták elengedni őket, rájuk ijesztettek. Katonai fegyelem. Leteszi a párttagkönyvét az asztalra. Én pedig meg akartam érteni… Ki a bűnös? Hogy választ adhassunk arra a kérdésre, hogy miként kell élnünk itt, tudnunk kell, ki a bűnös. Ki az? A tudósok, az erőmű személyzete? Vagy mi magunk, a világszemléletünk. Nem tudjuk fékezni magunkat a birtoklási vágyban… A fogyasztásban… Találtunk bűnösöket: az igazgatót, az ügyeletes szervezőmérnököt. A tudományt. De mondja meg, miért nem harcolunk az autóval mint az emberi elme szüleményével, a reaktorral meg miért kell? Be akarunk zárni minden atomerőművet, bíróság elé akarjuk állítani az atomenergia szakértőit. Átkozzuk őket! Istenítem az emberi tudást. És mindazt, amit az ember létrehozott. A tudást… Maga a tudás nem bűnös. A tudósok ma szintén Csernobil áldozatai. Én élni akarok Csernobil után, nem pedig meghalni. Tudni akarom, mibe kapaszkodhatnék ebben a hitemben. Mi ad erőt nekem? Mindenki ezen töri a fejét nálunk… Most különbözőképpen reagálnak az emberek, mégiscsak eltelt tíz év, ők pedig ezt is a háborúval mérik. Négy évig tartott a háború… Számoljátok ki, az már két háború. Fölsorolom magának, milyenek a reakcióik: „Túl vagyunk már az egészen”, „Majd csak boldogulunk valahogy”, „Tíz év telt el, már nincs mitől félni”, „Mindannyian meghalunk, hamarosan mind meghalunk!”, „Külföldre akarok menni”, „Segítségre szorulunk”, „Szarni rá, élni kell”. Azt hiszem, mindet fölsoroltam. Ezt halljuk mindennap… Ezt hajtogatjuk. Ami pedig az én nézőpontomat illeti… Tudományos kutatások alanyai vagyunk. Nemzetközi laboratórium… Európa közepén… Mi, fehéroroszok tízmillióan vagyunk, ebből több mint kétmillió él sugárszennyezett területen. Természetes laboratórium. Föl lehet jegyezni az adatokat, lehet kísérletezni. Jönnek

is hozzánk mindenhonnan, az egész világból. Megvédik a disszertációikat, monográfiákat írnak. Jönnek Moszkvából és Pétervárról… Japánból, Németországból, Ausztriából… Jönnek, mert félnek a jövőtől… (Hosszú szünetet tart.) Na, mi jutott még az eszembe? Megint az összehasonlítás… Arra gondoltam, hogy Csernobilről tudok beszélni, a blokádról meg nem. Levelet kaptam Leningrádból. Bocsásson meg, de nem rögződött a tudatomban a Pétervár szó, mert Leningrádban haldokoltam. Most meg… Levélben hívtak „a leningrádi blokád gyermekeinek” találkozójára. Elmentem. .. De egy szót se tudtam kinyögni. Egyszerűen beszéljek a rémületről? Kevés. Egyszerűen a rémületről… És mit művelt velem ez a rémület? Máig sem tudom… Otthon sosem emlegettük a blokádot, édesanyám nem akarta, hogy emlékezzünk rá. Csernobilről meg beszélünk… Vagyis… (Hallgat egy sort.) Egymás között nem beszélünk, akkor kerül szóba, ha jön hozzánk valaki: külföldiek, újságírók, rokonok, akik nem itt élnek. Miért nem beszélgetünk Csernobilről? Nálunk nem téma. Az iskolában… A diákokkal… Meg otthon sem. Le van tiltva. El van zárva. Beszélgetnek erről a gyerekekkel Ausztriában, Franciaországban, Németországban, ahová gyógykezelésre járnak. Kérdezem a gyerekeket, mit akarnak ott megtudni tőlük, mi érdekli őket? Gyakran nem emlékeznek a város, a falu és a család nevére, amely vendégül látta őket. Számolgatják az ajándékokat, elmondják, milyen finomságokat ettek. Egyikük magnót kapott ajándékba, a másikuk meg nem. Olyan ruhákban jönnek vissza, amelyeknek nem ők keresték meg az árát, meg nem is a szüleik. Mintha kiállításon lettek volna valahol. Egy nagy áruházban… Drága szupermarketben… Állandóan azt várják, hogy megint oda vigyék őket. Megajándékozzák őket. Hozzászoknak ehhez. Már hozzá is szoktak. Ez már életmóddá vált, ilyen elképzelésük van az életről. Na és miután ellátogattak abba a külföldnek nevezett nagy boltba, az után a drága kiállítás után be kell menni hozzájuk az osztályba. Órát tartani. Megyek, és látom, hogy ők már megfigyelők…

Megfigyelnek, de nem élnek. Segítenem kell nekik… El kell magyaráznom nekik, hogy a világ nem szupermarket. Az valami más. Nehezebb és szebb is. Elviszem őket a műhelyembe, ott állnak a faszobraim. Tetszenek nekik. Azt mondom: „Ezt mind el lehet készíteni egy egyszerű fadarabból. Próbáld meg magad.” Ébredj föl! Nekem ez segített túllépni a blokádon, így is évekig tartott… Kettéoszlott a világ: vagyunk mi, csernobiliak, meg ők, mindenki más. Észrevette? Itt nálunk nem azt hangsúlyozzák: fehérorosz vagyok, ukrán vagyok, orosz vagyok… Mindannyian csernobilinak nevezik magukat. „Mi, csernobiliak” vagy „csernobili ember vagyok”. Mintha egy külön nép lennénk… Új nemzet…

Monológ arról, hogyan kúszik-mászik be az emberbe valami teljesen ismeretlen dolog Hangyák… Aprócska hangyák mászkálnak a fán… Katonai járművek dübörögnek körös-körül. Katonák. Ordítozás, szitkok. Káromkodás. Helikopterek kerepelnek. Azok meg másznak… Visszatértem a zónából, és mindabból, amit ott láttam egy egész nap alatt, ez az egyetlen kép maradt meg tisztán az emlékezetemben… Ez a pillanat… Megálltunk az erdőben, rá akartam gyújtani a nyírfa mellett. Közel álltam hozzá, nekitámaszkodtam. Az arcom előtt másztak a hangyák a törzsén, nem hallottak minket, ügyet se vetettek ránk… Követték rendületlenül az útvonalukat… Mi eltűnünk, ők meg észre se veszik, valami hasonló villant át a gondolataimon. Gondolatfoszlányaimon. Mert annyi benyomás ért, hogy képtelen voltam gondolkodni… Néztem őket… Én… még sose láttam ilyen közelről… Ilyen kis távolságból… Eleinte mindenki azt mondta, „katasztrófa”, aztán meg azt, hogy „atomháború”. Olvastam Hirosimáról és Nagaszakiról, láttam dokumentumfilmeket. Rémes, de érthető: atomháború, a robbanás

sugara… Ezt még el is tudtam képzelni. Azt viszont, ami velünk történt… Ahhoz kevés voltam. Kevés volt minden tudásom, minden könyv, amit életemben elolvastam. Visszatértem a kiküldetésből, és hitetlenkedve néztem a könyvespolcokat a dolgozószobámban… Olvastam… De mindegy volt, hogy olvasok-e vagy sem… Valami teljesen ismeretlen dolog lerombolta az egész addigi világomat. Íme, bekúszik, bemászik az emberbe… Emlékszem egy tudóssal folytatott beszélgetésre: „Ez évtizedekre szól - magyarázta. - Az urán bomlása, a 238-as uránizotóp felezési ideje évmilliárdokban mérhető. A tóriumé tizennégymilliárd év.” Ötven… Száz… Kétszáz… Na és utána? Azon túl határba ütközünk, sokkot kapunk! Már nem értettem, mi az, hogy idő. Hol vagyok? Erről írni most, amikor még csak tíz év telt el… Épp csak egy pillanat… Írni? Gondolom, kockázatos. Bizonytalan. Mindegy, akkor is valami olyasmit találunk ki, ami hasonlít az életünkre. Másolunk. Megpróbáltam. Nem jött ki belőle semmi… Csernobil után Csernobil mitológiája maradt. Abban versenyeznek az újságok és a folyóiratok, hogy melyikük ír valami ijesztőbbet. Különösen azok szeretik a rémségeket, akik nem jártak ott. Mindenki olvasott a gombákról, melyeknek emberfejük volt, de senki se talált soha ilyet. A kétcsőrű madarakról… Ezért nem írni kell, hanem rögzíteni. Dokumentálni. Mutasson nekem egy Csernobilről szóló tudományos-fantasztikus regényt… Nincs ilyen! És nem is lesz! Biztosíthatom erről! Nem lesz… Van egy külön jegyzetfüzetem… Az első napoktól készítettem följegyzéseket… Megörökítettem beszélgetéseket, pletykákat, vicceket. Ez a legérdekesebb és a leghitelesebb. Pontos lenyomat. Mi maradt az antik Görögországból? Az antik Görögország mítoszai… Odaadom magának ezt a jegyzetfüzetet… Nálam csak elvész a rengeteg papír között, esetleg majd megmutatom a gyerekeknek, ha felnőnek. Mégiscsak történelem…

A beszélgetésekből: „A rádióban már harmadik hónapja ez megy: »Stabilizálódik a helyzet… Stabilizálódik a helyzet… Stabilizálódik a helyz…« Villámgyorsan aktiválódott az elfelejtett sztálini szókészlet: »nyugati különleges szolgálatok ügynökei«, »a szocializmus esküdt ellenségei, »rajtaütésszerű kémtámadások«, »diverzánsakciók«, »hátbatámadás«, »merénylet a szovjet népek megbonthatatlan szövetsége ellen«. Körülöttünk mindenki az átdobott kémekről és diverzánsokról beszél, nem pedig a megelőző jellegű jódkezelésről. Bármilyen nem hivatalos információt ellenséges ideológiának tekintenek. Tegnap a szerkesztő kihúzta a riportomból azt a részt, melyben egy anya mesélt a fiáról, aki a nukleáris tüzet oltotta az első éjszakán a többi tűzoltóval együtt. Belehalt a súlyos sugárbetegségbe. Miután eltemették a fiukat Moszkvában, a szülők hazatértek a falujukba, amelyet már evakuáltak - Titokban, az erdőn keresztül lopakodtak vissza a tanyájukra, aztán elvittek egy zsák paradicsomot és uborkát. Az anya elégedett: »Húsz dunsztosüveggel tettem el.« Bíznak a földben… Az örök érvényű paraszti tapasztalatokban… Még a fia halála sem állította a feje tetejére azt a világot, amelyet megszokott… Hívatott a szerkesztő: »A Szabadság Rádiót hallgatod?« Nem válaszoltam. - »Nekem nem kellenek pánikkeltők a laphoz. A hősökről írj… A katonák fölmásznak a tetőre…« Hős… Hősök… Kik a hősök manapság? Az én szememben az az orvos, aki figyelmen kívül hagyva a fölsőbb parancsot igazat mond az embereknek. Meg az újságíró és a tudós. De mint a szerkesztő mondta az értekezleten: »Ne feledjétek! Nálunk nincsenek sem orvosok, sem tanárok, sem tudósok, sem újságírók, nálunk most mindenkinek ugyanaz a foglalkozása: szovjet ember.« Vajon ő maga elhitte-e a saját szavait? Ő maga nincs megrémülve? Nekem minden egyes nap vékonyodik a hitem.”

„Megérkeztek a KB instruktorai. Az útvonaluk: autóval a szállodából a területi pártbizottság székházába, onnan meg vissza, szintén autóval. A helyi lapok teljes készletét olvasva tanulmányozzák a helyzetet. Az útitáskák tele vannak minszki szendvicsekkel. Ásványvízből főznek teát. Azt is hoztak magukkal. Az a nő mesélt erről, aki ügyeletes volt a szállodájukban. Az emberek nem hisznek az újságoknak, a tévének és a rádiónak, ezért a főnökség viselkedésében keresnek információt. Ez a legbiztosabb forrás. Mit csináljunk a gyerekkel? Legszívesebben a karomba venném, és menekülnék. De párttagkönyv lapul a zsebemben. Nem tehetem.” „A legnépszerűbb mondás a zónában: »A legjobb védelem a stroncium és a cézium ellen a Sztolicsnaja vodka.« Váratlanul hiánycikkek tűntek föl a falusi boltokban. Hallottam, mit mondott a területi pártbizottság titkára a beszédében: »Paradicsomi életet teremtünk nektek. Csak maradjatok itt, és dolgozzatok. Teletömjük a boltokat kolbásszal és hajdinakásával. Lesz nálunk minden, ami a legjobb különleges boltokban kapható.« Vagyis náluk, a területi pártbizottság büféiben. Ennyire becsülik a népet: elég neki a vodka meg a kolbász. De vigye el őket az ördög! Sose láttam még falusi boltban háromféle kolbászt. Én is vettem a feleségemnek import harisnyanadrágot…” „Egy hónapig lehetett kapni sugárzásmérőket, aztán eltűntek. Erről nem szabad írni. Mennyi és milyen radionuklid hullott ránk - erről sem. Mint ahogy arról sem, hogy csak férfiak maradtak a falvakban. A nőket és a gyerekeket elvitték. A férfiak egész nyáron maguk mostak, fejték a teheneket, kapálták a kerteket. Természetesen ittak. Verekedtek. A világ nők nélkül… Kár, hogy nem vagyok forgatókönyvíró. Jó filmtéma… Hol van Spielberg? Vagy a kedvencem, Alekszej German? Írtam erről… De az a kérlelhetetlen piros szerkesztői

ceruza ezt is kihúzta: »Ne feledje, hogy vannak ellenségeink. Sok ellenségünk van az óceánon túl.« És ezért van nálunk csupa jó dolog, rossz meg semmi. Érthetetlen dolgok nem lehetnek nálunk. De valahol speciális szerelvényeket állítanak össze, valaki látott is embereket a főnökségből, bőrönddel a kezükben…” „Megállított egy öregasszony a rendőrök őrhelye mellett: »Vess már egy pillantást a házikómra. Ideje lenne elültetni a krumplit, de nem engedik a katonák.« Áttelepítették őket. Azt hazudták nekik, hogy csak három napra. Különben nem mentek volna el. Így légüres térbe kerül az ember, nem marad semmije. Besurrannak a falujukba, hiába zárják le az utat a katonák… Erdei ösvényeken. A mocsárban… Éjszaka… Üldözőbe veszik, elkapják, autóval és helikopterrel keresik őket. »Mint a németek alatt« - hasonlítják a helyzetet a háborús időkhöz az öregek…” „Láttam az első fosztogatót. Fiatal legény, rajta két szőrmebunda. Azt bizonygatta a katonai őrjáratnak, hogy így kezeli az ideggyökgyulladását. Amikor sarokba szorították, bevallotta: »Eleinte ijesztő, aztán megszokja az ember. Lelöktem egy pohárkával, aztán nekivágtam.« Legyőzte a létfenntartás ösztönét. Ez normális állapotban lehetetlen. A mi emberünk így készül a hőstettre. Meg a bűncselekményre is.” „Belépünk egy üres házikóba - ikon hever a fehér abroszon… »Istennek« - mondta valaki. A másikban fehér abrosszal leterített asztal… »Az embernek mondta valaki…” „Egy évvel később mentem el a szülőfalumba. Elvadultak a kutyák. Megtaláltam a mi Rexünket, hívom, de nem jön oda. Nem ismert meg? Vagy nem akar megismerni? Megsértődött.”

„Az első hetekben és hónapokban mindenki elcsendesedett. Hallgattak. Összeomlottak. El kell utazni innen, de egyelőre - semmi! Kikapcsolódott a tudat. Nem emlékszem komoly beszélgetésekre, csak viccekre: »most minden üzletben rádiótechnikai napokat rendeznek«, »az impotenseket radioaktívakra és radiopasszívakra oszthatjuk«. Aztán hirtelen eltűntek a viccek…” „Azt meséli egy kislány az anyjának a kórházban: - Meghalt egy fiú, pedig tegnap még megkínált cukorkával.” „Sorban állnak cukorért: - Jaj, emberek, mennyi gomba termett idén! Gomba meg bogyó is van annyi, mintha teleültették volna vele az erdőt. - Mind sugárfertőzött… - Amatőr… Ki mondta, hogy meg kell enni? Leszeded, megszárítod, kiviszed Minszkben a piacra… Milliomos leszel.” „Lehet rajtunk segíteni? És hogyan? Áttelepítik a népet Ausztráliába vagy Kanadába? Állítólag időnként szóba kerülnek ilyen elképzelések legfelsőbb szinten.” „A templomok helyét a szó szoros értelmében égi sugallatra jelölték ki. Istenfélő embereknek látomásaik támadtak. Rejtélyes dolgok történtek, mielőtt megkezdődött az építkezés. Az atomerőművet pedig úgy építették, mint egy gyárat vagy egy közönséges sertéstelepet. A tetejét leöntötték aszfalttal. Bitumennel. És mikor égett, megolvadt…” „Olvastad? Találtak egy szökött katonát Csernobil környékén. Földkunyhót ásott, egy évig élt a reaktor közelében. Járta az elhagyott

házakat, hol szalonnát, hol meg egy dunsztosüveg savanyú uborkát talált. Csapdát állított az állatoknak. Azért szökött el, mert félholtra verték az öregek. Pont Csernobilban menekült meg…” „Fatalisták vagyunk. Nem vágunk bele semmibe, mert azt hisszük, majd csak lesz valahogy, lesz, ahogy lesz. Hiszünk a sorsban. Ilyen a történelmünk… Minden nemzedékre jutott háború… Vér… Miért lennénk mások? Fatalisták vagyunk. ..” „Megjelentek az első keverékek, amelyek az erdőbe szökött kutyáktól és a farkasoktól születtek. Erősebbek a farkasoknál, nem törődnek a rikító szalagkordonnal, nem félnek sem a fénytől, sem az embertől, nem harapnak rá a vadászok csalijára. Falkákba verődnek az elvadult macskák, és nem félnek az embertől. Már törlődött az emlékezetükből az, hogy engedelmeskedtek az embernek. Elmosódik a határ a reális és az irreális között…” „Apám tegnap töltötte be a nyolcvanadik évét… Összegyűlt, asztalhoz ült az egész család. Néztem apámat, és arra gondoltam, mennyi minden fért bele az életébe: a sztálini Gulag, a háború, most meg itt van Csernobil. Mindez az ő nemzedéke idején történt. Egy nemzedék életében. És szeret horgászni… Kertészkedni… Anyám mérgelődött, mert fiatalkorában nők után járt: »Ki nem hagyott volna egyet sem a környéken.« Észrevettem, hogy még most is lesüti a szemét, ha szép fiatal nő jön szembe vele… Mit tudunk az emberről? Arról, hogy mire képes… Mennyi telik tőle…”

A pletykákból:

„Lágereket építenek Csernobil környékén, ott tartják majd a sugárfertőzötteket. Bent tartják, megfigyelik és eltemetik őket. Az erőműhöz legközelebb lévő falvakból már busszal viszik el a halottakat, egyenesen a temetőbe, ezrével temetik őket közös sírba. Mint Leningrádban, a blokád idején.” „Állítólag a robbanás előtti nap néhány ember különös fényt látott az erőmű fölött, az égen. Valaki még le is fényképezte. Látszott a fényképen, hogy valami nem földi test lebeg fölötte… „Minszkben lemosták a személy- és tehervonatokat. Az egész fővárost elviszik Szibériába. Ott már újítják föl a sztálini lágerekből maradt barakkokat. A nőkkel és a gyerekekkel kezdik. Az ukránokat már viszik…” „Egyre gyakrabban fognak a horgászok kétéltű halakat, amelyek a vízben és a földön is tudnak élni. Az uszonyaikon járnak, mintha lábuk lenne. Újabban fej és uszony nélküli csukákat is fognak. Csak a hasa úszik… Nemsokára az emberekkel is valami hasonló kezdődik. Humanoidokká válnak a fehéroroszok…” „Nem baleset volt, hanem földrengés. Történt valami a földkéreg mélyebb részén. Geológiai robbanás. Geo- és kozmofizikai erők okozták. A katonák már korábban tudtak róla, figyelmeztethettek volna minket, de mindez szigorúan titkos volt.” „Sugárbetegségben szenvednek az erdei vadak. Szomorúan ténferegnek, szomorú a szemük. Megrémítik a vadászokat, akik sajnálják őket, nem lőnek rájuk. És az állatok már nem félnek az emberektől. Bejárnak a falvakba a rókák és a farkasok, a gyerekekhez

dörgölőznek.” „Olyan gyerekeik születnek a csernobiliaknak, akiknek vér helyett ismeretlen sárga folyadék kering az ereikben. Egyes tudósok szerint a majom azért lett olyan okos, mert sugárzást kapott. A három-négy nemzedékkel ezután születő gyerekek mind Einsteinek lesznek. Kozmikus kísérleteket folytatnak velünk.” Anatol Simanszki újságíró

Monológ a kartéziánus filozófiáról és arról, hogyan eszi meg az ember vendégségben a sugárszennyezett szendvicset, mert szégyen lenne visszautasítani Könyvek között éltem… Húsz évig tartottam egyetemi előadásokat… Tudós egyetemi ember… Aki kiválasztotta magának a kedvenc időszakát a történelemben, és abban él. Ez teljesen leköti, belemerül a saját világába. Ideális esetben… Persze csak ideális esetben… Mert nálunk abban az időben marxista-leninista filozófia volt, és ilyen témákat ajánlottak a disszertációhoz: a marxizmus-leninizmus szerepe a mezőgazdaság fejlődésében vagy a szűzföldek megművelésében. A világ proletárjait irányító vezér szerepe… Hát úgy általában véve itt nemigen van helyük a kartéziánus elmélkedéseknek. Nekem mégis összejött… Még diák voltam, amikor egy tudományos dolgozatom eljutott egy moszkvai versenyre, onnan meg leszóltak telefonon: „Hagyjátok békén ezt a fiút;. Hadd írjon.” Egy francia vallásfilozófusról, Malebranche-ról írtam, aki racionalista alapon vizsgálta a Bibliát. XVIII. század, a felvilágosodás kora. Az értelembe vetett hit. Hittek abban, hogy képesek vagyunk megmagyarázni a világot. Most már belátom, hogy szerencsém volt. Nem estem be a fogaskerekek közé… A

betonkeverőbe… Csoda! Előtte többször figyelmeztettek: Malebranche érdekes téma lehet egy hallgató tudományos dolgozatához, a szakdolgozat témáján viszont el kell gondolkodni. Az már komoly dolog. Kinéz magának az aspirantúra a marxista-leninista filozófiai tanszéken, maga meg itt a múltba emigrál… Nyilván ért engem… Megkezdődött a gorbacsovi peresztrojka… Az az időszak, amelyet már régóta vártunk. Az első, amit észrevettem: rögtön változni kezdett az emberek arca, valahonnan hirtelen más arcok tűntek elő. Változtatott valamit az élet a gesztusokon, másképp is jártak az emberek, gyakrabban mosolyogtak egymásra. Más energia érződött mindenben. Valami… Igen, valami teljesen megváltozott. Most is csodálkozom, milyen gyorsan ment végbe ez. És engem… Engem is kiszakított a kartéziánus életből. Filozófiai könyvek helyett a lapok és a folyóiratok legújabb számát olvastam, türelmetlenül vártam minden héten a peresztrojka hangjává vált Ogonyok-ot. Reggel sorban álltak az újságosbódék előtt az emberek, pedig korábban nem olvasták a lapokat, mint ahogy később sem. Sosem hittek nekik ennyire. Lavinaként zúdult ránk az információ… Közreadták Lenin politikai végrendeletét, amelyet fél évszázadon át őriztek különleges archívumokban. Szolzsenyicint lehetett venni a könyvárusoktól, aztán Salamovot… Buharint… Nemrég még letartóztatták azokat, akiknek megvoltak ezek a könyvek. Elítélték őket. Hazahozták a száműzetésből Szaharov akadémikust. Először közvetítette a tévé a Szovjetunió Legfelsőbb Tanácsának ülését. Az egész ország visszafojtott lélegzettel ült a képernyő előtt… Beszélgettünk, állandóan beszélgettünk… Hangosan beszéltünk arról, amiről nemrég még a konyhában suttogtunk. Hány nemzedék beszélgetett nálunk a konyhában! Eltársalogva, elálmodozva az időt! Több mint hetven évig… Így telt el a szovjet történelem. Most mindenki gyűlésekre járt. Tüntetésekre. Aláírtunk valamit, szavaztunk valami ellen. Emlékszem, amikor fellépett a tévében egy történész… Behozott a stúdióba egy térképet, amelyen feltüntette a sztálini lágereket… Egész Szibéria tele volt kis

vörös zászlókkal… Megtudtuk az igazat Kurapatiról… Sokk! Az egész társadalom ledermedt! A fehérorosz Kurapati - tömegsír harminchétből. Ott nyugszanak együtt fehéroroszok, oroszok, lengyelek, litvánok… Tízezrével… Két méter mély gödröt ásattak az enkávédések, két-három rétegben helyezték bele az embereket. Valamikor még messze volt az a hely Minszktől, aztán a város határán belülre került. A város részévé vált. Villamossal is oda lehetett menni. Az ötvenes években facsemetéket ültettek, erdősítették, aztán megnőttek a fenyők, a város lakói meg nem sejtettek semmit, ott tartottak piknikeket a szabadnapjaikon. Télen síeltek. Ásni kezdtek… A hatalom… A kommunista hatalom hazudott. Mellébeszélt. Éjszaka betemette a rendőrség a feltárt sírokat, de nappal megint kiásták. Láttam dokumentumfilmeket: földtől megtisztított koponyák, sorba rakva… És mindegyiknek lyuk a tarkóján… Természetesen az volt az érzésünk, hogy forradalomban veszünk részt… Új történelemben… Nem tértem el a témánktól. Ne aggódjon. Szeretnék emlékezni arra, hogy milyenek voltunk akkor, amikor Csernobil történt. Mert együtt maradnak fenn a történelemben - a szocializmus bukása és a csernobili katasztrófa. Egybeestek. Csernobil siettette a birodalom összeomlását. Fölrobbantotta a birodalmat. Belőlem meg politikust csinált… Május negyedikén… Kilenc nappal a baleset után beszélt Gorbacsov, ez természetesen gyávaság volt. Zavarodottság. Mint a háború első napjaiban… Negyvenegyben… Ellenséges aknamunkáról és nyugati hisztériáról írtak az újságok. Szovjetellenes izgatásról és provokatív pletykákról, melyeket az ellenségeink terjesztenek. Odaátról. Emlékezetembe idézem azokat a napokat… Sokáig nem féltem, majd’ egy hónapig mindannyian a várakozás állapotában voltunk, aztán egyszer csak közölték velünk: „A kommunista párt vezetése alatt a tudósaink… hősies tűzoltóink és kutatóink… ismét legyőzték az elemeket. Példátlan győzelmet arattak. Visszaparancsolták a kozmosz

tüzét a kémcsőbe…” Nem jött rögtön a rémület, hosszú ideig sikerült távol tartanunk magunktól. Pontosan így volt. Igen… Igen! Ahogy most visszaemlékszem, sehogy sem volt összeegyeztethető a tudatunkban a rémület a békés atommal. Amelyet az iskolai tankönyvekből és az olvasmányainkból ismertünk… Mi ilyennek képzeltük a világot: a háborús atom - égig érő vészterhes gomba, lásd Hirosimát és Nagaszakit, az emberek egy pillanat alatt hamuvá égnek; a békés atom pedig a teljesen ártalmatlan villanykörte. Gyerekes világképünk volt. Az ábécéskönyv szerint éltünk. Nemcsak mi, hanem az egész emberiség okosabb lett Csernobil után… Felnőttebb. Más életkorba lépett. Beszélgetések az első napokból: - Ég az atomerőmű. De valahol messze ég. Ukrajnában. - Olvastam az újságokban: haditechnikát vetnek be. Akcióba lép a hadsereg. Győzünk! - Fehéroroszországban egyetlen atomerőmű sincs. Nyugodtak vagyunk. Az első utam a zónába… Utazás közben arra gondoltam, szürke hamu borít mindent. Fekete korom. Brjullov Pompeji utolsó napja című képe. Ott meg… Az ember megérkezik - és csodaszép. Gyönyörűség! Virágzó rét, az erdők halványzöldje. Pont ezt az évszakot szeretem… Életre kel minden… Növésnek indul és énekel. A szépség és a rémület összekapcsolódása volt a legdöbbenetesebb. Már nem vált külön a rémület a szépségtől, és a szépség sem a rémülettől. Minden fordítva van… Ahogy most értem, fordítva… A halál ismeretlen érzete… Csoportosan érkeztünk… Senki sem küldött minket. Fehérorosz ellenzéki képviselők csoportja. Azokban az időkben! Micsoda idők! Meghátrált a kommunista hatalom… Gyenge és bizonytalan lett. Megingott minden. De a helyi főnökség barátságtalanul fogadott minket: „Van papírjuk? Ki engedte meg, hogy nyugtalanítsák az embereket? Kérdéseket tegyenek fel? Ki adott maguknak megbízást?”

Felsőbb utasításra hivatkoztak: „Ne essenek pánikba. Várják az útmutatót.” Azt mondják, maguk itt megrémítik a népet, nekünk meg teljesítenünk kell a tervet. Gabona- és hústermelésben. Nem az emberek egészségét féltették, hanem a tervet. A tagköztársaság és az egész Szovjetunió szintjén… Féltek a felsőbb vezetéstől. Ők meg azoktól féltek, akik még följebb voltak, így folytatódott a lánc egészen a főtitkárig. Egy ember döntött mindenhol, valahol ott az égi magasságokban. Így épült föl a hatalmi piramis. Legfölül - a cár. Akkor éppen kommunista cár. „Itt minden fertőzött - magyarázzuk. Fogyasztásra alkalmatlan minden, amit termelnek.” - „Maguk provokátorok. Fejezzék be az ellenséges agitációt. Telefonálunk… Jelentjük…” És telefonáltak. Jelentették a megfelelő helyen… Malinauka község… 59 curie/m2… Benéztünk az iskolába: - Na milyen itt az élet? - Persze mindenki halálra rémült. De minket megnyugtattak: csak le kell mosni a tetőt, le kell zárni a kutakat fóliával, aszfaltozni kell az utakat. És akkor lehet élni! Igaz, valami miatt állandóan vakaróznak a macskák, a kutyáknak meg földig lóg a taknyuk. Az iskola igazgatóhelyettese meghívott magához ebédelni. Új volt a ház, két hónappal azelőtt tartották a házszentelőt, amit fehéroroszul uvahodzininek neveznek, azt jelenti, hogy az emberek még épp csak beléptek a házba. A ház mellett masszív pajta, pince. Az ilyeneket nyilvánították egykor kulák portának, el is kobozták a családtól. Öröm nézni, igazán irigylésre méltó. - De nemsokára el kell mennie innen. - A világ minden kincséért sem! Rengeteg munkánk van benne. - Nézzen a sugárzásmérőre… - Ide járnak a nyakunkra… A tudósok, a jó édesanyjukat! Nem hagyják nyugodtan élni az embert! - A házigazda legyintett, és kiment a

lóért a rétre. El se köszönt. Csudzjani község… 150 curie/m2… Az asszonyok kapálnak a kertben, a gyerekek az utcán szaladgálnak. A falu végén a gazdák rönköket vágnak az új faházhoz. Megálltunk mellettük. Körülvették az autót. Cigarettát kértek. - Mi újság a fővárosban? Vodkát kapni? Nekünk már gyakran nem jut. Még jó, hogy főzünk kisüstit. Gorbacsov nem iszik, ezért nekünk is tiltja. - Ááá… Szóval képviselők… A dohánnyal is elég szar a helyzet. - Emberek - kezdjük magyarázni nekik -, nemsokára el kell hagyniuk a falut. Itt a sugárzásmérő… Nézzék: ezen a helyen, ahol állunk, százszor magasabb a sugárzás a megengedettnél… - Na, idejönnek, és ugatnak… Ááá… Tudod, kinek kell a sugárzásmérőd! Te elhúzol, mi meg maradunk. El lehet hasítani innen azzal a sugárzásmérővel! Többször is megnéztem a Titanic elsüllyedéséről szóló filmet, és arra emlékeztetett, amit a saját szememmel láttam… Amit magam is átéltem az első csernobili napokban… Olyan volt minden, mint a Titanic-on, ugyanúgy viselkedtek az emberek. Ugyanaz a pszichológia. Fölismertem. Még össze is hasonlítottam a kettőt… Már léket kapott a hajófenék, elönti az alsó rekeszeket a bezúduló víz, fölborítva a hordókat, a ládákat… Lassan emelkedik… Áttör az akadályokon. Fönt pedig fényárban úszik minden. Szól a zene. Pezsgőt szolgálnak föl. Folytatódnak a családi viták, románcok kezdődnek. Ömlik a víz… A lépcsőkön folyik… Elönti az utasfülkéket… Fényárban úszik minden. Szól a zene. Pezsgőt szolgálnak föl… Ilyen a mentalitásunk… Ez külön beszélgetés témája lehetne… Nálunk az érzelmeké az elsőbbség. Ez ad lendületet, emelkedettséget az életünknek, ugyanakkor végzetes is. A racionális döntést pedig mindig rémesnek érezzük. Szívvel mérjük föl a tetteinket, nem értelemmel.

Bemegy az ember falun egy udvarba - vendég jött a házhoz. Már örvendenek. Izgulnak… Csóválják a fejüket: „Jaj, nincs itthon friss hal, nincs mivel megkínálnunk.” „Kér egy kis tejet? Mindjárt töltök egy bögrével.” Nem engednek el. Behívnak a házikóba. Voltak, akik megijedtek, de én nem tiltakoztam. Bementem. Asztalhoz ültem. Ettem szennyezett szendvicset, mert mindenki evett. Ittam egy pohárkával. Még büszke is voltam magamra, amiért ilyen vagyok. Megy ez nekem! Igen… Igen! Azt mondtam magamban: ha egyszer semmit se tudok változtatni ennek az embernek az életén, akkor az a legtöbb, amit tehetek érte, hogy megeszem vele a szennyezett szendvicset, nehogy szégyenben maradjon. Osztozom a sorsában. Hát ennyit ér nekünk az életünk. Pedig feleségem van, két gyerekem, felelős vagyok értük. Ott a zsebemben a sugárzásmérő… Most már értem, ez a mi világunk, ilyenek vagyunk. Tíz éve büszkeséget éreztem, amiért ilyen vagyok, most meg szégyellem magam, amiért ilyen vagyok. Mégis asztalhoz ülök, megeszem azt a rohadt szendvicset. Arra gondoltam… Arra gondoltam, micsoda emberek vagyunk. Nem ment ki a fejemből az a rohadt szendvics. Szívvel kell enni, nem ésszel. Jól írta valaki, hogy a XX. században… illetve most már a XXI. században is úgy élük, ahogy a XIX. századi irodalom tanított minket. Úristen! Gyakran gyötörnek kétségek… Sok emberrel megbeszéltem ezt… Kik vagyunk? Na kik? Volt egy érdekes beszélgetésem egy elhunyt helikopterpilóta feleségével, illetve most már özvegyével. Okos asszony. Sokáig ültünk együtt. Ő is meg akart érteni… Tudni akarta, mi értelme volt a férje halálának. Hogy megbékélhessen a sorsával. És képtelen volt rá. Sokszor olvastam az újságban arról, hogyan dolgoztak a pilóták a reaktor fölött. Először ólomlemezeket dobáltak le, de azok nyomtalanul eltűntek a lyukban, és akkor valakinek eszébe jutott, hogy az ólom ezerhétszáz fok fölött párolog, ott pedig kétezer fok volt. Ezután dolomittal és homokkal teli zsákokat kezdtek ledobálni. Rögtön fölszállt a por, a poroszlopban pedig olyan sötét volt, mint éjszaka.

Hogy pontosan tudjanak „bombázni”, kinyitották a kabin ablakát, és szemmértékkel állapították meg, merre döntsék a gépet: jobbra-balra, fölfelé-lefelé. Őrületes dózisokat nyeltek! Emlékszem az újságcikkek címére: Hősök az égben, Csernobili sólymok. Ez az asszony pedig… Mindent bevallott nekem a kételyeiről: „Most azt írják, hogy a férjem hős. Igen - hős. De mi az, hogy hős? Tudom, hogy tisztességes és kötelességtudó tiszt volt a férjem. Fegyelmezett. Hazajött Csernobilből, és pár hónappal később megbetegedett. Kitüntetést adtak át neki a Kremlben, ott viszontláthatta a társait, akik szintén mind betegek voltak. De azért örült, hogy találkoztak. Boldogan jött haza a férjem… Hozta a kitüntetést… És akkor megkérdeztem: »Nem lehetett volna úgy csinálni, hogy kevesebbet szenvedj? Hogy megkíméld az egészségedet?« - »Biztos lehetett volna, ha többet gondolkodom. felelte. - Kellett volna jó védőruha, speciális szemüveg, védőmaszk. Nekünk nem volt ezek közül egyik sem. Mi sem tartottuk magunkat a balesetvédelmi előírásokhoz. Nem gondolkodtunk…« Mi akkor mind keveset gondolkodtunk… Milyen kár, hogy korábban keveset gondolkodtunk… A mi kultúránkban egoizmus magunkra gondolni. Lelki gyengeség. Mindig akad valami, ami több nálunk. Fontosabb az életünknél. A nyolcvankilences év… Április huszonhatodika, a harmadik évforduló. Három év telt el a katasztrófa óta… Kitelepítették az embereket a harminc kilométeres zónából, de több mint kétmillió fehérorosz még mindig szennyezett területen élt. Megfeledkeztek róluk. A fehérorosz ellenzék tüntetést hirdetett meg arra a szombati napra, válaszul a hatalom társadalmi munkát rendelt el. Vörös zászlókat tűztek ki, fellobogózták az egész várost, mozgóbüféket nyitottak, ahol akkoriban hiánycikkeknek számító árukat kínáltak: füstölt kolbászt, vegyes csokoládét, nescafét. Mindenütt rendőrautók járőröztek. Civilben dolgoztak a fiúk… Fényképeztek… De… Az új idők jele! Senki sem figyelt már rájuk, nem féltek tőlük, mint azelőtt. A Cseljuszkin legénységéről elnevezett parknál kezdtek gyülekezni az emberek. Egyre

csak jöttek és jöttek. Kilenc órára már húsz-harminc ezren voltak (a rendőrség adatait használom, ezt később a tévében is bemondták), percről percre nagyobb lett a tömeg. Mi sem számítottunk erre… Ki tudott volna ellenállni a tengernyi népnek? Pontosan tíz órakor, ahogy elterveztük, megindult az oszlop a Lenin sugárúton a városközpont felé, ahová gyűlést hirdettünk meg. Útközben végig új csoportok csatlakoztak hozzánk, a párhuzamos és a keresztutcákban várták az oszlopot. Meg a kapualjakban. Olyan hírek terjedtek el, hogy rendőrök és katonai járőrök zárták le a városba vezető utakat, megállítják a más településekről érkező tüntetők buszait és autóit, visszafordítják őket, de senki sem esett pánikba. Kiszálltak, és elindultak gyalog felénk. Ezt bemondták megafonon. Hatalmas „hurrá!” harsant az oszlop fölött. Kitódultak az erkélyekre… Ott nyüzsögtek, sarkig tárták az ablakokat, fölmásztak az ablakpárkányokra. Integettek nekünk. Kendőket, kis zászlócskákat lobogtattak. Akkor vettem észre… És mindenki erről beszélt körülöttem… Fölszívódott a rendőrség, a civil ruhás fiúk is eloldalogtak a fényképezőgépeikkel… Most már gyanítom, hogy parancsot kaptak, húzódjanak be az udvarokba, szálljanak föl a teherautókra, a ponyva alá. Elrejtőzött a hatalom… Kivárt… Megijedt a hatalom… Az emberek mentek és sírtak, fogták egymás kezét. Azért sírtak, mert le tudták győzni a félelmüket. Megszabadultak tőle… Kezdődött a gyűlés… S bár sokáig készültünk rá, megállapodtunk a szónokok személyében, senki sem emlegette a névsort. Maguktól mentek föl a sebtében összeeszkábált emelvényre a Csernobil környékéről ideutazott egyszerű emberek, minden papír nélkül. Sorban álltak. Hallgattuk a tanúkat… Szemtanúk tettek vallomást… Az ismert személyiségek közül csak Velihov akadémikus tartott beszédet, ő volt a további balesetveszélyt elhárító stáb egyik vezetője, de nem emlékszem, mit mondott. Más felszólalások ragadtak meg. Egy anya két gyerekkel… Kislány és kisfiú… Az asszony magával vitte a gyerekeket az emelvényre „Már régóta nem nevetnek. Nem rosszalkodnak. Nem futkosnak az udvaron. Nincs

erejük. Olyanok, mint az öregek.” A likvidátor asszony… Amikor föltűrte a ruhája ujját, és megmutatta a tömegnek a kezét, mindenki látta, hogy csupa seb. Varas sebhely. „A reaktornál dolgozó férfiak ruháit mostam - mesélte. - Főként kézzel mostunk, mert kevés mosógépet hoztak. Gyorsan el is romlottak a túlterheléstől.” A fiatal orvos… Azzal kezdte a felszólalását, hogy fölolvasta Hippokratész esküjét… Azt mondta, hogy a betegségek minden adatát titkosították, a „titkos” vagy „szigorúan titkos” kategóriába sorolták. Belekeverik a politikát a gyógyításba és az orvostudományba… Ez volt a csernobili bíróság. Bevallom… Nem titkolom: ez volt életem legfontosabb napja. Boldogok voltunk… Másnap hívattak minket, a tüntetés rendezőit a rendőrségre, és elítéltek azért, mert a sok ezer felvonuló elfoglalta az egész sugárutat, zavarta a tömegközlekedést. Nem engedélyezett transzparenseket vittünk. Mindannyian kaptunk tizenöt napot a „garázdaság” cikkelye alapján. Az ítéletet hozó bírónak meg azoknak a rendőröknek is kínos volt, akik a fogdába kísértek minket. Mindannyiuknak kínos volt. Mi meg nevettünk… Igen… Igen! Mert boldogok voltunk… Most az volt a nagy kérdés: „Mit tegyünk? Hogyan tovább?” Amikor egy Csernobil környéki faluban megtudta egy asszony, hogy Minszkből jöttünk, térdre borult előttünk: „Mentsétek meg a gyermekemet! Vigyétek magatokkal! Az orvosainknak fogalmuk sincs, hogy mi van vele. Fullad, elkékül. Haldoklik.” (Hallgat.) Elmentem a kórházba… Kisfiú. Hétéves. Pajzsmirigyrák. Föl akarom vidítani, viccelődni kezdek. Ő meg a fal felé fordul: „Csak azt ne mondja, hogy nem halok meg. Tudom, hogy meghalok.” A tudományos akadémián… Alighanem ott volt… Mutattak nekem

egy felvételt egy ember tüdejéről, amelyet átégettek a „forró részecskék”. A csillagos égre hasonlított az a tüdő. „Forró részecskék” azokat a mikroszkopikus részecskéket nevezik így, amelyek akkor keletkeztek, amikor ólmot és homokot szórtak az égő reaktorra. Összeragadtak az ólom, a grafit és a homokot alkotó elemek részecskéi, a becsapódásoktól pedig magasra emelkedtek a levegőben. Nagy területen szóródtak szét… Több száz kilométere is eljutottak… Most bekerülnek az emberi szervezetekbe a légutakon. A traktorosok és a sofőrök halnak meg a leggyakrabban, vagyis akik szántanak és a falusi utakon járnak. A felvételeken minden szerv „világít”, ahol megtelepedtek ezek a részecskék. Több száz kis lyuk, mint a sűrű szitán. Az ember belehal… Elég… Míg az ember halandó, a „forró részecskék” halhatatlanok. Az ember meghal, ezer év alatt földdé, porrá válik, a „forró részecskék” meg élnek tovább. És ez a por képes lesz megint ölni… (Hallgat.) Tele voltam élményekkel, amikor hazaértem ezekről a felfedezőutakról… Meséltem… A feleségem végzettsége szerint nyelvész, korábban ugyanúgy nem érdekelte a politika, mint a sport, most meg állandóan ugyanazzal a kérdéssel jött: „Mit tehetünk? Most mit csináljunk?” És olyan munkába kezdtünk, amely a józan ész szerint kivitelezhetetlen volt. Ehhez hasonlóra csak a nagy megrázkódtatás és a teljes belső felszabadultság állapotában szánja rá magát az ember. Akkor pedig ilyen időket éltünk… A Gorbacsov-korszak… A reménység és a hit kora! Elhatároztuk, hogy gyerekeket mentünk meg. A világ elé tárjuk azt, hogy micsoda veszélyben élnek a fehérorosz gyerekek. Segítséget kérünk. Kiabálunk. Kongatjuk a vészharangot. A hatalom lapít, mi viszont nem fogunk hallgatni. És gyorsan… nagyon gyorsan… összegyűlt a hűséges segítők, a hasonlóan gondolkodó emberek csapata. Ez volt a jelszó: „Mit olvasol? Szolzsenyicint, Platonovot? Akkor szállj be te is!” Tizenkét órát dolgoztunk naponta. Ki kell találnunk a szervezetünk nevét… Több tucat névváltozatot vettünk fontolóra, végül a legegyszerűbbnél maradtunk: a Csernobili

Gyerekekért Alapítvány. Ma már nem tudom elmagyarázni, sőt az emlékezetembe sem tudom idézni, milyen kételyekkel kellett megküzdenünk… Milyen vitákat folytattunk… Mitől féltünk… Ma már megszámlálhatatlan olyan alapítvány van, mint a miénk, de tíz évvel ezelőtt mi indultunk elsőként. Ez volt az első civil kezdeményezés… Amelyet senki sem engedélyezett fölülről… Minden hivatalnok ugyanúgy reagált: „Alapítvány? Miféle alapítvány? Erre való nálunk az Egészségügyi Minisztérium.” Most értem csak meg, hogy Csernobil felszabadított minket… Akkor tanultuk, hogyan legyünk szabadok… Most is látom magam előtt… (Nevet.) Mindig magam előtt látom… Beálltak a házunk udvarára az első hűtőkocsik, hozták a humanitárius segélyt. Az otthoni címünkre küldték. Néztem az ablakomból, ahogy beállnak, és fogalmam sem volt, hogy tudjuk kirakodni és tárolni a küldeményt. Tisztán emlékszem arra, hogy Moldáviából jöttek az autók. Tizenhét-húsz tonna gyümölcslé, gyümölcskeverék, bébiétel. Már akkor eljutottak hozzánk olyan hírek, hogy ha az ember meg akarja tisztítani a szervezetét a sugárzástól, több gyümölcsöt kell ennie, és pontosan ilyen gyümölcshúst kell adni az ételhez. Körbetelefonáltam a barátaimat - ki a nyaralójában volt, ki meg a munkahelyén. Ketten kezdtünk kirakodni a feleségemmel, de egymás után jöttek le a házunkból az emberek (hisz egy nyolcemeletes panelházban lakunk), véletlenül odavetődött járókelők is megálltak: „Miféle autók ezek?” „Segélyt hoztak a csernobili gyerekeknek.” Abbahagyták a munkát, jöttek segíteni. Estére kirakodtuk az autókat. Pincékben és garázsokban helyeztük el a rakományt. Megállapodtunk egy iskolával. Később nevettünk magunkon… Amikor pedig elvittük ezt a segélyt a sugárszennyezett körzetekbe… Kezdtük szétosztani… Általános iskolákban vagy művelődési házakban gyűltek össze az emberek. Most jutott eszembe valami… Volt egy eset a Vetkai járásban… Fiatal család… Mint mindenki, ők is kaptak egy kis üveg bébiételt, néhány doboz gyümölcslét.

A férfi leült, és elsírta magát. Nem mentették meg a gyerekei életét azok a kis üvegek meg dobozok, legyinthetett volna, hogy baromság az egész. De azért sírt, mert kiderült, hogy nem feledkeztek meg róluk. Valaki gondol rájuk. Ez pedig azt jelenti, hogy van remény. Megszólalt az egész világ… Hajlandók voltak fogadni gyógykezelésre a gyerekeinket Olaszországban, Franciaországban, Németországban… A Lufthansa légitársaság a saját költségére szállította őket Németországba. Pályázatot hirdettek a német pilótáknak, sokáig válogatták őket. A legjobb pilóták repültek. Amikor elindultak a gyerekek a repülők felé, feltűnő volt, hogy milyen sápadtak. És csendesek. Persze nem úsztuk meg hajmeresztő történetek nélkül… (Nevet.) Az egyik fiú apja berontott a dolgozószobámba, és visszakövetelte a fia iratait: „Vért vesznek majd a gyerekeinktől. Kísérleteket folytatnak velük.” Persze még nem merült feledésbe az a szörnyű háború… Emlékszik a nép… De van más ok is: sokáig éltünk a szögesdrót mögött. A szocialista táborban. Féltünk attól a másik világtól… Nem ismertük… A csernobili mamák és papák - ez még egy külön téma. A mentalitásunkról folytatott beszélgetés újabb fejezete… A szovjet mentalitásról. Elbukott… Szétesett a Szovjetunió… De még sokáig várta mindenki a segítséget a nagy, hatalmas országtól, amely már nem létezett. Az én diagnózisom… Érdekli? A börtön és az óvoda keveréke, ez a szocializmus. Az ember odaadta az államnak a lelkét, a lelkiismeretét, a szívét, cserébe pedig kapott élelmiszer-fejadagot. Ezen belül már kinek jobban, kinek meg rosszabbul ment: egyesek nagyot kaptak, mások kicsit. De egyvalami ugyanaz: a lelküket adták cserébe érte. Ettől féltünk a legjobban, mert nem akartuk, hogy ezt a fejadagot osztogassa az alapítványunk. A csernobili fejadagot. Az emberek már hozzászoktak ahhoz, hogy várjanak és panaszkodjanak: „Csernobili vagyok. Nekem jár, mert csernobili vagyok.” Most már értem, hogy Csernobil nagy próbatétel volt a lelkünk és a kultúránk számára is. Az első évben ötezer gyereket küldtünk külföldre, a másodikban már

tízezret, a harmadikban tizenötezret… Beszélgetett gyerekekkel Csernobilről? Nem felnőttekkel, hanem gyerekekkel? Vannak elég váratlan meglátásaik. Nekem, mint filozófusnak, ez mindig érdekes. Például… Egy kislány elmesélte nekem, hogyan küldték ki az osztályát nyolcvanhat őszén… céklát és sárgarépát szedni. Mindenütt döglött egerekre bukkantak, ők meg nevettek: lám, kipusztulnak az egerek, a bogarak, a kukacok, aztán kezdenek kipusztulni a nyulak, a farkasok. Utánuk pedig mi jövünk. Az emberek pusztulnak ki utolsóként. Aztán arról fantáziáltak, milyen lesz a világ állatok és madarak nélkül. Egerek nélkül. Egy idő után csak emberek élnek majd. Semmi más. Még legyek se röpködnek. Tizenkéttizenöt évesek voltak. Ilyennek képzelték a jövőt. Beszélgetés egy másik kislánnyal… Úttörőtáborba utazott, ahol összebarátkozott egy fiúval. „Olyan rendes fiú! - emlékezett vissza -, minden időnket együtt töltöttük.” Aztán megmondták neki a barátai, hogy csernobili a kislány, és már nem ment oda hozzá többször. Még leveleztünk is azzal a kislánnyal. „Amikor a jövőmre gondolok - írta -, arról ábrándozom, hogy miután elvégeztem az iskolát, elutazom valahová nagyon-nagyon messzire, ahol senki se tudja majd, honnan jöttem. Ott majd megszeret valaki. És elfelejtek mindent.” Vegye föl, vegye csak föl… Igen… Igen! Mindez eltűnik, elmosódik az emléke is. Sajnálom, hogy nem jegyeztem föl… Még egy történet… Megérkeztünk egy szennyezett faluba. Az iskola mellett labdáznak a gyerekek. Elgurul a labda, ott van a virágágyáson, a gyerekek körülveszik, járnak körbe-körbe, de nem merik kivenni a labdát. Eleinte nem is értettem, mi a baj, elvileg tudtam, de mivel nem itt élek, hiányzik belőlem az állandó éberség, mert normális világból érkeztem. Odamentem hát a virágágyáshoz. A gyerekek meg kiabálnak: „Nem szabad! Nem szabad! Bácsi, nem szabad!” Három év alatt (ez nyolcvankilencben történt) hozzászoktak ahhoz a gondolathoz, hogy tilos leülni a fűre, virágot szedni. Tilos fára mászni. Amikor külföldre vittük, arra biztattuk őket: „Menjetek az erdőbe, a folyópartra.

Fürödjetek, napozzatok.” Látni kellett volna, milyen bizonytalanul mentek bele a vízbe… Hogyan simogatták a füvet… De aztán… Micsoda boldogság volt! Megint a víz alá merülhettek, kifeküdhettek a homokra… Egész idő alatt virágcsokrokkal jártak, koszorúkat fontak a mezei virágokból. Mit akartam ezzel mondani… Igen, elvihetjük és kezeltethetjük őket, de hogyan adhatjuk vissza nekik a régi világot? Hogyan adhatnánk vissza nekik a múltjukat? És a jövőjüket? Van itt egy probléma… Válaszolnunk kell erre a kérdésre: „Kik vagyunk?” Éneikül nem történik, nem változik semmi. Mit jelent nekünk az élet? És mit jelent nekünk a szabadság? Csak ábrándozhatunk a szabadságról. Lehettünk volna szabadok, de nem lettünk azok. Megint nem jött össze. Hetven évig építettük a kommunizmust, most a kapitalizmust építjük. Azelőtt Marxhoz imádkoztunk, most a dollárhoz. Utat vesztettünk a történelemben. Amikor Csernobilra gondolunk, visszatérünk ide, ehhez a ponthoz: kik vagyunk? Mit tudtunk meg magunkról? A világunkról? Több háborús múzeum van nálunk, mint művészeti múzeum. Régi géppisztolyokat, bajonetteket, gránátokat őrzünk bennük, az udvaron meg tankok és aknavetők állnak. Viszik oda a gyerekeket osztálykirándulásra, és megmutatják nekik - ez a háború. Nézzétek, ilyen a háború… Pedig már egész más… Ezerkilencszáznyolcvanhat április huszonhatodikán még egy háborút átéltünk. Aminek még ma sincs vége… És mi… Kik vagyunk? Henadz Hrusavi fehérorosz parlamenti képviselő, a Csernobili Gyermekekért Alapítvány elnöke

Monológ arról, hogy már rég lejöttünk a fáról, és nem találtunk ki semmi olyat, amitől rögtön kerék alakú fa nőne

- Tessék leülni… Kicsit közelebb… De őszinte leszek: nem szeretem az újságírókat, és ők se kímélnek engem. - De miért nem? - Ennyire nincs képben? Nem tudták idejében figyelmeztetni? Akkor már értem, miért van itt. A dolgozószobámban. Visszataszító figura vagyok. Annak titulált a maga újságíró kollégája. Mindenki ezt kiabálja körülöttem: ezen a földön nem lehet élni. Én meg azt felelem - de lehet. Meg kell tanulni élni rajta. Kell hozzá bátorság. Zárjuk le a szennyezett területeket, kerítsük körbe szögesdróttal az ország egyharmadát, hagyjuk ott, és meneküljünk? Így is van még rengeteg földünk? Dehogy! A civilizációnk biológiaellenes, az ember a természet legnagyobb ellensége, másrészt viszont - alkotó. Átalakítja a világot. Ott van például az Eiffel-torony vagy az űrhajó… Csakhogy a fejlődés áldozatokat követel, minél messzebbre jutunk, annál nagyobb áldozatokat. Nem kisebbeket, mint a háború, ez pont most vált világossá. Levegőszennyezés, a talaj mérgezése, az ózonlyukak… Változik a Föld éghajlata. Mindez megrémített minket. De a tudás önmagában nem lehet bűn vagy gonosztett. Csernobil… Ki a bűnös - a reaktor vagy az ember? Nincs vita, csakis az ember, mert rosszul szolgálta ki, szörnyű hibákat követett el. Hibák sokaságát. Ne mélyedjünk bele a technikai kérdésekbe… De ez már tény… Több száz bizottság és szakértő dolgozott rajta. A legnagyobb technogén katasztrófa az emberiség történetében, a veszteségeink pedig elképesztőek. Az anyagiakat még csak össze lehet számolni valahogy. De a nem anyagiakat? Csernobil csapást mért a képzeletünkre. A jövőnkre. Megrémültünk a jövőtől… Akkor nem kellett volna lemászni a fáról, vagy ki kellett volna találnunk valami olyat, amitől rögtön kerék alakú fa nőne. Az áldozatok számát tekintve nem a csernobili katasztrófáé, hanem az autóé az első hely a világon. De miért nem tiltja be senki az autógyártást? Biztonságosabb biciklin vagy szamárháton utazni… Vagy lovas kocsin… Erre nem tudnak mit mondani… Nem szólnak semmit a

vitapartnereim… Engem vádolnak… Azt kérdezik tőlem: „És mit szól ahhoz, hogy a gyerekek itt radioaktív tejet isznak? Radioaktív bogyókat esznek?” Helytelenítem. Nagyon rossznak tartom! De számolok azzal, hogy a gyerekeknek van papájuk és mamájuk, van nálunk kormány, amelynek gondolnia kell erre. Egyvalamit ellenzek… Azt ellenzem, hogy olyan emberek tanítsanak minket élni, aki nem ismerik vagy már elfelejtették Mengyelejev periódusos rendszerét. Ránk ijesztettek. A mi népünk úgyis mindig félelemben élt: forradalom, háború. Az a vérengző vámpír… Ördög! Sztálin… Most meg Csernobil… Aztán csodálkozunk, nem tudjuk, miért ilyenek nálunk az emberek. Miért nem szabadok, miért félnek a szabadságtól? Jobban hozzászoktak ahhoz, hogy a cári uralom alatt élnek. A cár atyuska alattvalói. Nevezhetjük főtitkárnak vagy elnöknek is, mi a különbség? Semmi. De én nem politikus vagyok, hanem tudós. Egész életemben a földön töprengek, a földet kutatom. A föld ugyanolyan rejtélyes anyag, mint a vér. Állítólag mindent tudunk róla, mégis marad valami titok. Két csoportra oszlottunk, de nem aszerint, hogy valaki itt akar élni, vagy ellenzi ezt, hanem a tudósok és a nem tudósok alkotják a két tábort. Ha vakbélrohamot kap, és operálni kell, kihez fordul? Természetesen a sebészhez, nem pedig egy lelkes társadalmi aktivistához. A szakemberre hallgat. Nem vagyok politikus. Csak gondolkodom… Mi van Fehéroroszországban földön, vízen és erdőn kívül? Sok kőolaj? Vagy gyémánt? Nincs semmi. Ezért kell vigyáznunk arra, ami van. Helyre kell állítani. Igen, természetesen… Együtt éreznek velünk, sokan vannak a világon, akik segíteni akarnak, de nem élhetünk az idők végezetéig nyugati alamizsnán. Más zsebére ácsingózva. Aki el akart menni, az már lelépett, csak azok maradtak, akik itt élni, nem pedig meghalni akarnak Csernobil után. Ez a hazájuk. - Mit javasol? Hogyan élhet itt az ember? - Az ember gyógyítja magát… A szennyezett földnek is gyógyulnia kell…

Dolgozni kell. Gondolkodni. Akár kis lépésekkel is, de ki kell kecmeregnünk ebből. Menni kell előre. Mi meg… Hogy megy ez nálunk? A borzalmas szláv lustaságunkkal előbb hiszünk a csodában, mint abban, hogy létrehozhatunk valamit a két kezünk munkájával. Figyelje meg a természetet… Tőle kell tanulnunk… A természet dolgozik, tisztítja magát, segít nekünk. Értelmesebben viselkedik, mint az ember. Az elsődleges egyensúlyra törekedik. Az örökkévalóságra. Behívat a területi végrehajtó bizottság… - Fura egy helyzet… Ért engem, Szlava Kansztancinavna, nem tudjuk, kinek higgyünk. Tudósok tucatjai állítanak valamit, maga meg az ellenkezőjét. Hallott már valamit Paraszkáról, a híres varázslóról? Elhatároztuk, hogy meghívjuk, mert vállalta, hogy egy év alatt csökkenti a gamma-háttérsugárzást. Nevet rajta… De komoly emberek beszélgettek velem, ez a Paraszka már aláírt néhány szerződést egy-két gazdasággal. Nagy pénzeket fizettek neki. Éltünk már át hasonlóan viharos lelkesedést… Elborultak az agyak… Tömeghisztéria… Emlékszik? Ezrek… milliók ültek a tévé előtt, a varázslók pedig, akik bioenergetikusnak nevezték magukat, mint Csumak, utána pedig Kaspirovszkij, „feltöltötték” a vizet. A kollégáim, bár tudományos fokozatuk van, háromliteres dunsztosüvegeket töltöttek meg vízzel, és a képernyő elé állították. Ezt a vizet itták, ebben mosakodtak… Mert gyógyhatásúnak tartották. Stadionokban léptek föl a varázslók, akkora tömegeket csődítettek össze, amilyenekről még Alla Pugacsova is csak álmodozhatott. Tódult a nép gyalog, buszon és vonaton, kúszva-mászva. Minden képzeletet felülmúló hittel! Csak int a mágus a varázspálcájával, és kigyógyulunk minden betegségünkből! Talán nem? Új bolsevik projekt… A közönség borzasztó lelkes… A fejükbe szállt az új utópia… „Na - gondolom -, most majd a varázslók mentenek meg minket Csernobiltól.” Azt kérdezik tőlem: - Mit gondol? Természetesen mi mind ateisták vagyunk, de hát azt

beszélik… Az újságok is írják… Szervezzünk magának találkozót? Találkoztam azzal a Paraszkával… Honnan bukkant föl, nem tudom… Alighanem Ukrajnából. Már két éve utazgatott mindenfelé, csökkentette a gamma-sugárzást. - Mit akar tenni? - kérdeztem. - Vannak olyan belső erőim… Érzem, hogy képes vagyok csökkenteni a gamma-sugárzást. - És mi kell magának ehhez? - Helikopter. Ekkor bedühödtem. Paraszkára meg a sok aktakukacra, aki tátott szájjal figyelte, hogy csinál bohócot belőlük. - Minek ide rögtön helikopter? - kérdezem. - Mindjárt hozunk szennyezett földet, és ide szórjuk a padlóra. Akár félméteres vastagságban. És már kezdheti is… Szüntesse meg a háttérsugárzást. Így is tettünk. Hoztunk földet, ő meg nekilátott… Suttogott valamit, köpködött. Hadonászva ijesztgette el a szellemeket. És aztán? Mi történt? Nem történt semmi. Most valahol börtönben ül Paraszka, Ukrajnában. Csalásért. Egy másik varázsló… Megígérte, hogy száz hektáron gyorsítja a stroncium és a cézium bomlását. Honnan kerültek elő? Szerintem a mi csodavárásunkból születtek. A hatalmas várakozásból. Megjelentek a fényképeik, interjúkat készítettek velük. De hát valaki egész lepedőket tett nekik szabaddá az újságokban, képernyőre engedte őket a legdrágább műsoridőben. Ha az ember elveszti az értelembe vetett hitét, beköltözik a lelkébe a rettegés. Olyan lesz, mint a vadember. Előjönnek a szörnyek… Erre nem tudnak mit mondani… Nem szólnak semmit a vitapartnereim… Csak egy nagyfőnökre emlékszem, aki fölhívott, és azt kérdezte: „Szeretném fölkeresni az intézetben, hogy elmagyarázhassa nekem, mi az, hogy curie. Mi az a mikroröntgen? És hogyan alakul át ez a

mikroröntgen, mondjuk, impulzussá? Járom a falvakat, kérdeznek, én meg csak állok ott hülyén. Mint egy iskolás gyerek.” Csak egy ilyen emberrel találkoztam. Aljakszej Aljakszejavics Sahnouval… írja föl a nevét… A főnökök többsége nem akart tudni semmit, nekik nem kellett semmiféle fizika és matematika. Mind pártfőiskolát végzett, ott pedig egy tárgyat tanultak meg jól, a marxizmust. Lelkesíteni és magukkal ragadni a tömegeket. A komisszárok gondolkodnak így… Ez nem változott Bugyonnij kora óta… Emlékszem egy aforizmára Sztálin kedvenc parancsnokáról: „Nekem mindegy, kit aprítok. Szeretek karddal hadonászni. Ami pedig a javaslatainkat illeti… Hogyan éljünk ezen a földön? Attól tartok, ez magának is unalmas lesz, mint mindenkinek. Nem talál benne szenzációt. Tűzijátékot. Valahányszor újságírók elé kellett állnom, másnap mindig mást olvastam az újságban, nem azt, amit mondtam. Nekik az kellett, hogy halálra rémüljön az olvasó. Valaki mákültetvényt és narkóstelepet látott a zónában. Más meg háromfarkú macskát… Jelet az égen, a baleset napján… Itt vannak az intézetünk által kidolgozott programok. A kolhozoknak és a lakosságnak nyomtatott útmutatók. Tudok adni belőlük… Népszerűsítse… Útmutató a kolhozoknak… (Olvassa.) Mit ajánlunk? Tanuljuk meg úgy irányítani a sugárzást, mint az elektromos áramot, hogy szépen kikerülje az embert. Ezért feltétlenül át kell állnunk másfajta gazdálkodásra… Pályamódosítás… Tej és hús helyett olyan növényeket kell termelnünk, amelyeket nem élelmiszerként hasznosítunk. Ilyen a repce. Különféle olajokat, például motorolajat is lehet készíteni belőle. De hajtóművek üzemanyaga is lehet. Vethetünk, palántázhatunk. A magokat sugárzásnak teszik ki laboratóriumi körülmények között, hogy tisztán őrizzék meg a minőségüket. Ez nem károsítja őket. Ez az egyik út. Van másik is… Ha mégis húst termelünk… Nincs mód arra, hogy megtisztítsuk a gabonatermést, mégis találhatunk kiutat: takarmányként használjuk,

megetetjük a jószággal, vagyis áteresztjük az állatokon. Ezt nevezzük zoodezaktiválásnak. Mielőtt levágnánk a marhákat, két-három hónapig istállóban tartjuk őket, ahol „tiszta” takarmányt kapnak. Akkor megtisztulnak… Ennyi alighanem elég… Nem fogok itt magának előadást tartani. Tudományos ötletekről beszélünk… Sőt ezt a túlélés filozófiájának nevezném… Útmutató az egyéni gazdálkodóknak… Megyek a faluba a nagymamákhoz és a nagypapákhoz… Fölolvasom nekik. Ők meg toporzékolnak. Hallani sem akarnak róla, ők is úgy élnének, mint a nagyapáik és a dédapáik. Ősapáik. Tejet akarnak inni… De nem szabad tejet inni. Kell venni tejszeparátort, lehet túrót készíteni, vajat köpülni. A savót ki kell önteni, a savó mehet a földbe. Gombát akarnak szárítani… Először ki kell áztatni - éjszakára teknőbe kell tenni, föl kell önteni vízzel, aztán lehet szárítani. De jobb nem enni gombát. Egész Franciaország el van árasztva csiperkével, pedig nem az utcán termelik, hanem üvegházakban. Hol vannak nálunk üvegházak? A fehéroroszok ősidők óta erdős vidékeken élnek, faházakban, de jobb lenne téglaházakat építeni. A tégla jól árnyékol, vagyis hússzor jobban szórja az ionizáló sugárzást, mint a fa. Ötévente egyszer meszezni kell a talajt a ház körül. Alattomos a stroncium és a cézium. Megvárják, míg eljön az idejük. Nem javíthatjuk a talajt a saját tehenünk trágyájával, jobb, ha műtrágyát használunk… - Más ország, más emberek és más hivatalnokok kellenének ahhoz, hogy megvalósítsák az elképzeléseit. Az öregeknek nálunk kenyérre és cukorra is alig futja a nyugdíjukból, maga meg azt ajánlja nekik, hogy vegyenek műtrágyát. Szerezzenek be szeparátort… - Hát jó, erre is válaszolok… Én most a tudományt védem. Azt próbálom bebizonyítani magának, hogy Csernobil nem a tudomány, hanem az ember bűne. Ne a reaktort, hanem az embert okoljuk! A politikai kérdésekkel pedig nem hozzám kell fordulni. Rossz a címzés…

Ja, és még valami… Nem igaz! Kiment a fejemből, pedig még föl is írtam egy cédulára, nehogy elfelejtsem elmondani … Eljött hozzánk egy fiatal tudós Moszkvából, akinek az volt az álma, hogy részt vesz a csernobili projektünkben. Jura Zsucsenko… Hozta magával a terhes feleségét… Az ötödik hónapban volt… Mindenki széttárja a karját - mi szükség van erre? Miért tette? A helyiek menekülnek, az idegenek meg idejönnek. Na szóval, mivel igazi tudós, be akarja bizonyítani, hogy egy tanult ember meg tud itt élni. Műveltség és fegyelem, ezt a két dolgot becsülik a legkevesebbre nálunk. Nekünk az kell, hogy fedetlen mellkassal vessük magunkat a géppuskafészekre. Rohanjunk, fáklyával a kezünkben. Itt meg… Áztatni a gombát, leönteni az első vizet a krumpliról, amikor kezd forrni… Rendszeresen vitaminokat inni… Elvinni a laboratóriumba az erdei bogyókat, és ellenőriztetni. Elásni a hamut… Voltam Németországban, és láttam, hogy minden német gondosan szétválogatja a szemetet: ebbe a konténerbe mennek az átlátszó üvegek, abba a zöldek… A dobozos tej tetejét külön a műanyag tárolóba teszi, a dobozt meg oda, ahol a papírt gyűjtik. A fényképezőgép elemét megint máshová. Külön tárolják a biohulladékot… Dolgozik az ember… El sem tudnám képzelni a magunkfajtát, amint ilyen munkát végez: fehér üveg, piros üveg számára ez unalmas és megalázó lenne. A jó édesanyátokat! Inkább visszafordítani a szibériai folyókat, az kéne neki… Valami ilyesmi… Csak előre, mint süket disznó a búzában… Meg kell változnunk ahhoz, hogy életben maradjunk. De ezek már nem az én problémáim… Hanem a maguké. Mindenkié… A kultúra, a mentalitás, az egész életünk problémái… Erre nem tudnak mit mondani… Nem szólnak semmit a vitapartnereim… (Elgondolkodik.) Szeretnék néha ábrándozni… Arról, hogy hamarosan bezárják a csernobili atomerőművet. Fölszámolják. A helye pedig zöld rétté változik… Szlava Kansztancinauna Firszakova,

a mezőgazdasági tudományok doktora

Monológ a bedeszkázott kútnál A tavaszi olvadás után nehezen jutottam el a régi tanyához. Szerencsére már a vaskos tölgyfákkal és juharfákkal körülvett udvarház mellett robbant le végleg a rendőrség lestrapált UAZ-a. Megérkeztem a Poléziában közismert énekeshez és mesemondóhoz, Marija Fjadotauna Vjalicskához. Az udvarban találkoztam a fiaival. Megismerkedünk: az idősebb, Macvej tanár, a fiatalabb, Andrej mérnök. Vidáman kapcsolódnak be a beszélgetésbe, mint kiderül, mind izgatottak a közeledő költözés miatt. A vendég - be az udvarba, a gazdaasszony meg ki az udvarból. Visszük a mamát a városba. Várjuk az autót… És maga milyen könyvet ír? - Csernobilről írok. - Ma érdekes lehet visszaemlékezni Csernobilra… Figyelem, mit írnak róla az újságokban. Most még kevés könyv van. Nekem mint tanárnak tudnom kell erről, de senki sem tanít arra, hogy hogyan beszéljünk erről a gyerekeknek. Engem nem a fizika érdekel… Irodalmat tanítok, és ilyen kérdések érdekelnek… Miért vetett véget 10 önkezével az életének Legaszov akadémikus, aki a mentesítő munkálatok egyik irányítója volt. Hazament Moszkvába, és agyonlőtte magát. Az atomerőmű főmérnöke pedig megőrült… Béta-részecske, alfa-részecske… Cézium, stroncium… Lebomlanak, elmossa őket a víz, máshová kerülnek… De mi van az emberrel? - Én meg a haladás pártján állok! A tudományén! Közülünk már senki sem mond le a villanykörtéről… Seftelni kezdtek a félelemmel… Kiárusítják a csernobili félelmet, mert nincs nálunk semmi más, amit el tudnánk adni a világpiacon. Új áru. A saját szenvedésünket adjuk el.

- Több száz falut telepítettek ki… Emberek tízezreit… A nagy parasztAtlantiszt… Szétszóródott a volt Szovjetunió területén, és már nem lehet megint összegyűjteni. Nem tudjuk megmenteni. Egész világot vesztettünk el… Ilyen világ többet nem lesz, ez nem ismétlődik meg. Hallgassa meg édesanyánkat… A legnagyobb sajnálatomra itt véget ért a beszélgetés, amely váratlanul ilyen komoly hangvételű lett. Beszélgetőpartnereimet már várta a sürgős munka. De megértettem: örökre elhagyják a szülőházukat. De megjelent a küszöbön a gazdasszony. Megölelt, mintha a rokona lennék, megcsókolt. - Kisleányom, két telet húztam le itt egyedül. Nem néztek be hozzám az emberek… Az állatok viszont igen… Egyszer bekukucskált egy róka, megpillantott, nagyon meglepődött. Télen hosszú a nap, az éjszaka meg - mint az egész élet. Énekelnék, és mesét is mondanék neked. Az öregeknek unalmas az életük, a beszélgetés a munkájuk. Egyszer régen egyetemisták jöttek hozzánk a fővárosból, és magnóra vettek. Régen volt… Még Csernobil előtt. Mit meséljek neked? Vajon a végére érek-e… A minap jósoltam magamnak vízből, és utat láttam… Kitépik a földből a gyökereinket. Itt éltek a nagyapáink, a dédapáink. Itt születtek az erdőkben, itt követték egymást évszázadokon át, most meg olyan idők jöttek, hogy elűz minket a földjeinkről a balsors. Ilyen nyomorúság még a mesében sincsen. Sehol sincsen… Elmondom én néked, kisleányom, hogy leánykoromban jósoltam… A jó dolgokról mesélek. A vidámságról. Hogyan kezdődött itt az életem… Tizenhét éves korukig vígan vannak a leányok az anyjuknál meg az apjuknál, utána meg férjhez kell menniük. Megjövendölni a mi egyetlen választottunkat, a mi nyelvünkön ezt úgy mondják, hukaty. Nyáron a vízből jósoltak, télen a füstből. Amerre a füst száll a kéményből, arra megyünk férjhez. Szerettem jósolni vízből… A

folyóparton… Víz volt először a földön, a víz mindent tud. Meg is súghatja. Gyertyákat úsztattunk a vízen, viaszt öntöttünk. Ha elúszik a gyertya, az azt jelenti, hogy gyorsan közeledik a szerelem, ha elsüllyed abban az évben még pártában marad a leány. Hol az én sorsom? Hol az én boldogságom? Mindenféle módon jósoltunk… Fogtunk egy tükröt, és mentünk a fürdőbe, ott ültünk éjszaka, ha pedig megjelent valaki benne, rögtön ki kellett tenni az asztalra, nehogy kiugorjon belőle az ördög. Szeret a tükrön át odajönni hozzánk az ördög… Odaátról… Árnyékból is jósoltunk… Papírt égettünk egy pohár víz fölött, és figyeltük az árnyékot a falon. Ha kereszt jelenik meg - temetés közeledik, ha templom kupolája - esküvő. Az egyikre sírás, a másikra nevetés vár… Kinek milyen sors van megírva … Amikor éjszakára levettük a cipőnket, az egyiket a párna alá tettük. Ha eljön éjszaka a választottunk, leveti a cipőjét, mi pedig ránézünk, és megjegyezzük az arcát. Valaki más járt hozzám, nem az én Andrejem, egy magas, fehér arcú férfi, az én Andrejem meg nem volt magas, a szemöldöke meg fekete, és állandóan nevetett: „Hej, kisangyalom… Angyalkám…” (Nevet.) Leéltünk együtt hatvan évet… Három gyereket indítottunk útnak a világba… Nincs már a nagyapa. A fiaink vitték ki a temetőbe. A halála előtt még utoljára megcsókolt. „Ej, kisangyalom, egyedül maradsz…” Mit tudok én még? Ha sokáig él az ember, elmosódik az emlékezetében az élete, meg a szerelem is, úgy ááám… Isten az atyám! A leányok még fésűt is csúsztattak a párnájuk alá. Leengedték a hajukat, és úgy aludtak. Eljön éjszaka az egyetlen választottjuk. Vizet inna, vagy a lovát itatná meg… Mákot szórtunk a kút mellé… Körbe-körbe… Estefelé pedig összegyűlünk, és belekiabálunk a kútba: „Hej, végzetem! Hahó!” Visszhangzott, mi meg a hangokból találtuk ki, kinek mi van megírva. Még most is ki akartam menni a kúthoz… Megkérdezni, milyen sors vár rám… Pedig már nem sok maradt a sorsomból. Csak morzsák. Száraz rozsszemek. Nálunk meg minden kutat lezártak a katonák. Bedeszkáztak. Halott kutak. Le vannak zárva. Csak egy nyomókút

maradt a kolhoziroda mellett. Volt a faluban egy javasasszony, aki meg tudta jósolni az ember sorsát, de beköltözött a városba a lányához. Két krumpliszsák gyógyfüvet vitt magával. Isten az atyám!… Régi cserépfazekakban készítette a főzeteket… Fehér vásznak… Kinek kellenek abban a városban? Ott csak ülnek az emberek, nézik a tévét, és könyvet olvasnak. Mi meg itt… Mint a madarak… A földből, a fűből, a fákból olvastunk. Ha tavasszal sokára bújik elő a föld, nehezen olvad a hó, akkor nyáron aszály várható. Halovány a hold, sötét, nem ellik a jószág. Ha korán elszállnak a darvak - fagy lesz… (Beszéd közben csendben hajladozik a szavai ütemére.) Jó fiaim vannak, a menyeim is kedvesek. Az unokáim is. De hát kivel beszélgessek a városban, az utcán? Idegen ott minden. Üres hely a szívnek. Mire emlékeznék vissza idegen emberekkel? Szerettem járni az erdőbe, az erdőből éltünk, oda mindig társasággal jártunk. Emberekkel. Most nem engednek be az erdőbe… Ott állnak a rendőrök, őrzik a sugárzást… Két éve… Isten az atyám! Két éve hívnak a fiaim: „Édesanyám, készülj a városba!” És végül csak rábeszéltek. És végül… Olyan szép itt nálunk. Körös-körül erdők, tavak. Tiszta a vizük, élnek bennük vízitündérek is. Azt mesélték az öregek, hogy azok a lányok, akik korán halnak meg, tündérré változnak. Hagytak nekik ruhákat, női ingeket a bokrokban. Meg a rozsban, spárgára akasztva. Kijönnek a vízből, és a rozstáblán szaladgálnak. Hiszel nekem vagy nem? Valamikor régen mindent elhittek az emberek… Hallgatták a mesét… Akkor még nem volt tévé, még nem találták föl. (Nevet.) Úgy ááám… Szép a mi vidékünk! Itt éltünk, a gyerekeink meg nem élnek már itt. De nem ááám… Szeretem ezt az időt… Magasan jár a nap az égen, visszajöttek a madarak. Elég volt már a télből. Este nem szabad kimenni a házikóból. Vaddisznók csörtetnek a faluban, mintha csak az erdőben lennének. Átválogattam a krumplit… Hagymát akartam ültetni… Csinálni kell valamit, nem ülhetek ölbe tett kézzel, várva a halált. Mert akkor sose jön el. Mesélek még néked, kisleányom… A házi koboldról… Régóta itt él

nálam, nem tudom pontosan, hol, de kijön néha a kályha alól. Fekete ruhában, piros sapkában, a gombok meg ragyognak a mentéjén. Nincs teste, mégis megy. Egy időben azt hittem, hogy az uram látogat. Úgy ááám… De nem… Ez a kobold… Egyedül élek, nincs kihez szólnom, így éjszaka az egész napomat elmesélem neki: „Jó korán keltem… A napocska meg úgy ragyogott, hogy ott álltam, és a földet néztem. Örültem. Boldog volt a szívem…” Mégis el kell menni. Itt kell hagynom a hazai tájakat… Virágvasárnapra mindig szedtem barkát. Nincs már a falunkban atyuska, de lementem a folyópartra, és én magam szenteltem meg. A kapuba tűztem. Bevittem a szobába, szépen földíszítettem a házikót. Tettem a falra, az ajtóra, a mennyezet és a tető alá. Járkáltam, és azt mondogattam: „Barkácska, vigyázz a tehénkémre. Teremjen rozs és alma. Tojjanak a tyúkok meg a libák.” Sokáig kell járkálni, ezt hajtogatva. Régen boldogan üdvözöltük a tavaszt… Játszottunk. Énekeltünk. Aznap kezdtük, amikor először hajtották ki a teheneket a gazdasszonyok a rétre. Akkor el kell űzni a boszorkányokat… Hogy ne bántsák a teheneket, ne vegyék el a tejüket, ne rémülten szaladjanak haza, megfejve. Jegyezd meg, ez talán még mind visszajön, ahogy a templomi könyvekben írva van. Az atyuska olvasta, amikor nálunk szolgált. Véget érhet az élet, aztán kezdődik elölről. Hallgasd tovább… Már kevesen emlékeznek erre, kevesen mesélhetnek neked erről. Mielőtt kihajtják a csordát, először az évben… Fehér abroszt kell teríteni az útra, hadd fussanak át rajta a marhák, utánuk meg jöjjenek a pásztorok. Ezekkel a szavakkal: „Gonosz boszorkány, harapj most a kőbe… Harapj a földbe… Ti meg, tehénkék, nyugodtan járjatok a réten és a lápon, ne féljetek semmitől, a gonosz emberektől és a vadállatoktól se.” Tavasszal nemcsak a fű kel ki a földből, hanem minden más is. Minden undokság. És sötét helyen bújik meg, a házban a sarokba húzódik. Meg az ólba, ahol meleg van. Az udvarra is bemászik a tóból, reggel a harmaton csúszik. Az embernek védekeznie kell. Jó dolog elásni a kapu mellé a hangyabolyból vett földet, de az a legbiztosabb, ha

régi lakatot ás el az ember. Hogy befogja minden féreg pofáját. Száját. És a föld? Nemcsak eke és borona kell neki, hanem meg is kell védeni. A gonosz lelkektől. Kétszer meg kell kerülni a földünket, és azt kell hajtogatni járás közben: „Vetek, vetek, bevetlek… Jó termést várok. És ne egyenek meg sok búzaszemet az egerek…” Miről meséljek még? A gólyamadarat is üdvözölni kell tavasszal. A mi nyelvünkön buszel-buszko a neve. Meg kell köszönni neki, hogy visszaröpült a régi helyére. A gólya megvéd a tűztől, ő hozza a gyereket. Kiabálnak neki: „Kelep-kelep… Ide hozzánk, gólyamadár! Ide hozzánk!” A fiatalok pedig, akik nemrég keltek egybe, másképp kérik: „Kelep-kelep… Add, hogy szeressük egymást, a gyerekek meg olyan szépen nőjenek, mint a barka.” Húsvétra mindenki festett tojást… Pirosat, kéket, sárgát. Ha pedig meghalt valaki a háznál, egy feketét is. Így gyászolt, bánkódott. A pirosat - a szerelemért, a kéket - hogy sokáig éljünk, úgy ááám! Mint én… Csak élek és élek. Mindent tudok már: mi lesz tavasszal, mi lesz nyáron… Ősszel meg télen… És minek élek? Nézem ezt a világot… És nem mondom, hogy nem örülök, kisleányom… Ezt is hallgasd meg… Húsvétkor tegyél piros tojást a vízbe, hadd heverjen ott, és mosdjál meg benne. Szép lesz az arcod. Tiszta. Ha azt akarod, hogy jelenjen meg álmodban valaki a halottaid közül, menj ki a temetőbe, és guríts tojást a sírján: „Kedves édesanyám, gyere el hozzám. Hadd panaszkodjak egy kicsit.” És elmesélsz neki mindent. Az életedet. Ha bánt a férjed, tanácsot ad. Mielőtt gurítanád a tojást, tartsd a kezedben. Csukd be a szemed, és gondolkodj… Ne félj a sírtól, az csak akkor rémisztő, amikor viszik oda a halottat. Olyankor becsukják az ablakokat és az ajtókat, hogy ne röppenjen be a halál. Mindig fehérben van, tiszta fehérben, és kaszával jön. Én magam nem láttam, de mondták az emberek … Voltak, akik találkoztak vele… Jobb nem a szeme elé kerülni… Ha kimegyek a sírhoz, mindig viszek két tojást: pirosat meg feketét.

Az a gyász színe. Leülök az uram mellé, ott van a síremléken a fényképe. Nem fiatal, nem is öreg, pont jó kép: „Eljöttem, Andrej. Beszélgessünk!” Elmesélek neki minden újdonságot. És akkor hív valaki… Odaszáll valahonnan a hang: „Hej, kisangyalom…” Miután meglátogattam Andrejt, megyek a lányomhoz. Negyvenéves korában halt meg, a rák támadta meg, és hiába vittük akárhová, nem segített rajta semmi. Fiatalon szállt sírba… Szép volt… A másvilágon is kellenek mindenfélék: öregek is, fiatalok is. Szépek is, csúnyák is. Még kicsik is. De ki hívja oda a kicsiket? Mit tudnak ők ott mesélni erről a világról? Föl nem foghatom… De nemcsak én nem értem, hanem okos emberek se tudják. A városi professzorok. Talán az atyuska a templomban, ő tudja. Ha találkozom vele, megkérdezem. Úgy ááám… A kislányommal így beszélgetek: „Leánykám! Aranyoskám! Milyen madárkákkal szállsz ide abból a távoli országból? Csalogányokkal vagy kakukkmadarakkal? Honnan várjalak?” Így éneklek neki, és várom. Aztán egyszer csak megjelenik… Jelet is kapok tőle… Nem szabad éjszakáig kinn maradni a sírnál, öt órakor el kell jönni. Magasan álljon még a nap, amikor pedig kezd lejjebb ereszkedni… Lenyugodni… Búcsúzni kell… Ők is maguk között akarnak ott lenni… Mint mi. Ugyanúgy. A holtaknak is megvan a maguk élete, mint nekünk. Nem tudom, de úgy sejtem. Gondolom. Mert… Ezt még elmondom néked… Amikor meghal az ember, és sokáig kínlódik, sok ember gyűlik össze a házikóban, mindenkinek ki kell mennie az udvarra, hogy egyedül maradjon. Még a mamának és a papának is ki kell mennie, meg a gyerekeknek. Ma már virradat óta járom az udvart, a kertet, és fölidézem az életemet. Fölnőttek a fiaim, derék emberek lettek belőlük. Volt boldogság, ha nem is sok, mert dolgoztam egész életemben. Csak krumpliból mennyit válogatott át ez a két kezem? Mennyit hordott be. Szántottam, vetettem… Most meg… Viszek ki magokat a szitában… Maradt még lóbab-, napraforgó- és céklamag… Szétszórom őket. Hadd éljenek a földben. A virágocskákat is szétszórom az udvaron… Tudod, hogy illatozik a pillangóvirág őszi éjszakákon?

Különösen eső előtt erős az illata. Meg a szagos bükköny… De olyan idők jöttek, hogy hiába veszi kézbe az ember a magokat, hiába szórja a földre; kihajt, megerősödik, de nem az embernek. Ilyen idők járnak… Az Úr jelet küldött nekünk… Aznap, mikor az az átokverte Csernobil történt, méhecskékről álmodtam, sok méhecskéről. Szállnak, egyre csak szállnak valahová. Egyik raj a másik után. A méhecskék pedig tűzvészt jelentenek. Meggyullad a föld… Jelet küldött az Úr: az ember vendég a földön, nem ez az otthona, vendégségbe jött. Mi itt vendégek vagyunk… (Elsírja magát.) - Mama! - kiált neki az egyik fia. - Mama! Megjött az autó…

Monológ arról, hogy szerepre és akcióra vágyunk Több tucat könyvet írtak már… Filmeket forgattak róla. Kommentálták is ezeket. Mégis túlnő rajtunk az esemény, minden kommentár fölött áll… Azt hallottam vagy olvastam egyszer, hogy Csernobil problémájával főként mint önismereti problémával kell szembenéznünk. Ezzel egyetértek, nekem is ez az érzésem. Állandóan arra várok, hogy egy okos ember majd mindent elmagyaráz nekem… Szépen kifejti… Ahogy felvilágosítanak arról, hogy mi a helyzet Sztálinnal, Leninnel, a bolsevizmussal. Vagy állandóan azt hajtogatják: „Piac! Piac! Szabad piac!” Mi meg… Bár Csernobil nélküli világban nőttünk föl, együtt kell élnünk Csernobillal. Tulajdonképpen a rakétakutatás a szakterületem, azon belül pedig a rakéták hajtóanyagára szakosodtam. Bajkonurban szolgáltam. Életem jelentős részét töltöttem a Kozmosz és az Interkozmosz programmal. Meghódítjuk az eget! Meghódítjuk a sarkvidéket! Meghódítjuk a szűzföldeket! Meghódítjuk a kozmoszt! Az egész szovjet világ elröpült Gagarinnal együtt a kozmoszba, elszakadt a földtől… Mi mindannyian! Azóta is ő a szívem csücske! Az a szép orosz ember! A szép mosolyával! Még a halálát is mintha megrendezték volna. Álmok a lebegésről, a

repülésről és a szabadságról… A vágy, hogy kiszakadjunk valahonnan… Csodálatos időszak volt! Családi okokból költöztem Fehéroroszországba, itt fejeztem be a szolgálatot. Amikor megérkeztem… Belemerültem ebbe a csernobili térbe, ez pedig változtatott az érzéseimen. El se tudtam képzelni ehhez hasonlót, pedig mindig a legújabb technikával, űrtechnikával volt dolgom… Most még nehéz ezt megfogalmazni… Nem tud úrrá lenni rajta a képzelet… Ez valami… (Elgondolkodik.) Egy másodperccel ezelőtt az volt az érzésem, hogy megragadtam az értelmét… Egy másodperccel ezelőtt… Kedvem lenne filozofálni. Akárkinek kezdek beszélni Csernobilről, mindenkinek rögtön kedve támad filozofálni. De jobb, ha inkább a munkámról beszélek. Mi mindent csináltunk mi már itt? Templomot építünk… Az Áldozatok Menedéke Istenanya ikonja tiszteletére emeltünk templomot Csernobilban. Adományokat gyűjtünk, betegeket és haldoklókat látogatunk. Krónikát írunk. Múzeumot hozunk létre. Azt hittem egy darabig, hogy az én szívemmel nem dolgozhatok ilyen helyen. Megkaptam az első utasítást: „Itt a pénz, oszd szét harmincöt család között. Harmincöt özvegy között, akiknek meghalt a férjük.” Mind likvidátor volt. Igazságosan kell szétosztani. De hogyan? Az egyik özvegyasszonynak beteg kislánya van, a másiknak két gyereke, a harmadik beteg, bérelt lakásban él, egy másiknak meg négy gyereke van. Éjszaka erre a gondolatra riadtam: „Hogy csináljam, hogy senkit se károsítsak meg?” Gondolkodtam. Képzelheti… És nem boldogultam vele… Egyenlően osztottuk szét a pénzt a lista szerint. De az én gyermekem a múzeum. Csernobil múzeuma. (Hallgat.) Néha olyan érzésem van, hogy ott nem is múzeum lesz, hanem temetkezési vállalat. Tagja vagyok a sírásó brigádnak! Ma reggel még kabátot se tudtam venni, nyílik az ajtó, és egy nő már a küszöbön zokogásban tör ki… nem is zokog, hanem kiabál: „Vegyétek el a kitüntetését és minden oklevelét! Vegyetek el minden kedvezményt! Csak adjátok vissza a férjemet!” Sokáig kiabált. Otthagyta a kitüntetését és minden oklevelét. Ott lesznek majd a múzeumban, üveg alatt… Megnézik a látogatók… De ezt a kiabálást, a

nő kiabálását nem hallotta senki más, csak én, és eszembe jut majd, amikor kirakom ezeket az okleveleket. Most haldoklik Jarosuk ezredes… Sugárzásmérő vegyész. Micsoda derék, életerős férfi volt, most meg bénultan fekszik. Úgy forgatja a felesége, mint egy párnát… Kiskanállal eteti… Veseköve is van, szét kellene porlasztani, de nincs pénzünk a műtétre. Koldusok vagyunk, abból élünk, amit adnak nekünk. Úgy viselkedik az állam, mint egy csaló, sorsukra hagyta ezeket az embereket. Ha meghal az ezredes, utcát, iskolát vagy katonai egységet neveznek el róla, de majd csak akkor, ha meghal… Jarosuk ezredes… Gyalog járt a zónában, és kijelölte a legszennyezettebb terület határait, vagyis ezt az embert a szó szoros értelmében biorobotként használták. Tudatában is volt ennek, mégis ment, közvetlenül az atomerőműtől indulva. Gyalog. Sugárzásmérő eszközökkel a kezében. Kiderítette, hol van a „folt”, és körbejárta a határait, hogy pontosan rá tudja vezetni a térképre… És a katonák, akik a reaktor tetején dolgoztak? Összesen kétszáztíz egységet, mintegy 340 ezer katonát vetettek be a baleset utáni mentesítésre. Azoknak jutott a poklok pokla, akik a tetőt tisztították… Adtak nekik ólomkötényeket, de alulról jött a sugárzás, onnan pedig nem védte őket semmi. Egyszerű műbőr csizmában voltak… Naponta másfél-két perc a tetőn… Aztán leszerelték őket a hadseregből, adtak nekik oklevelet és száz rubel prémiumot. És eltűntek hazánk végtelen térségeiben. Összekotorták a tetőn a fűtőanyagot és a reaktor grafitját, a beton és az acélbetétek darabjait… Húszharminc másodpercük volt arra, hogy megrakják a tróglit, és ugyanannyi, hogy ledobják a „szemetet” a tetőről. Csak ezek a speciális tróglik negyven kilót nyomtak. Szóval képzelje el: ólomkötény, védőmaszk, ez a trógli és az eszelős tempó… El tudja képzelni? Kijevben, a múzeumban van egy grafitutánzat. Akkora, mint egy ködvágó sapka, de azt mondják, tizenhat kilót nyomna, ha igazi lenne, olyan tömör és nehéz. A távirányítású robotok gyakran megtagadták a parancs végrehajtását, vagy egész mást csináltak, mint kellett volna, mert az erős mezők

tönkretették az elektronikus rendszerüket. A katonák voltak a legmegbízhatóbb robotok. Elnevezték őket a katonai egyenruha színéről „zöld robotoknak”. Háromezer-hatszáz katona ment át a szétrobbant reaktor tetején. Sátorban aludtak a puszta földön, mind azt mesélik, hogy az első időszakban szalmát szórtak a földre. Azokból a szalmakazlakból szedték, amelyek ott voltak az erőmű mellett. Fiatalok voltak… Most haldokolnak, de tisztában vannak azzal, hogy ha ők nincsenek… Ők még egy sajátos kultúra emberei. Ez a hőstett, az áldozat kultúrája. Volt olyan pillanat, amikor fennállt az atomrobbanás veszélye, és le kellett engedni a reaktor alól a talajvizet, hogy ne jusson oda az olvadt urán és a grafit keveréke, mert a vízzel együtt kritikus tömeget alkotott volna. Három-öt megatonnás robbanás. Nem elég, hogy Kijev és Minszk elpusztul, Európa hatalmas része is lakhatatlanná válik. El tudja képzelni?! Európai katasztrófa. A feladat adott volt, és feltették a kérdést: ki merül le a vízbe, ki nyitja ki a lefolyó tolózárját? Ígértek autót, lakást, nyaralót és a család eltartását életük végéig. Önkénteseket kerestek. És akadtak is ilyenek! Alámerültek a fiúk, sokszor buktak a víz alá, és kinyitották azt a tolózárat, és adtak hétezer rubelt az egész csapatnak. Az ígért autókról és lakásokról megfeledkeztek. De hát nem is ilyen apróságokért merültek. Nem anyagi okokból tették, az ilyen szempontok játszották a legjelentéktelenebb szerepet. Nem olyan egyszerű a szovjet ember… Nem olyan könnyű eligazodni rajta… (Elkapja a hév.) Ezek az emberek már nincsenek… Csak dokumentumok vannak a múzeumunkban… Nevek… De ha nem teszik meg? Készek vagyunk az önfeláldozásra… Ebben nincs hozzánk fogható… Vitatkoztam itt valakivel… Azt bizonygatta nekem, hogy mindez összefügg azzal, hogy nálunk ilyen alacsony az élet értéke. Ez afféle ázsiai fatalizmus. Az ember, aki föláldozza magát, nem érzi kivételes, megismételhetetlen személyiségnek magát, amilyen nem lesz soha többet. Vágyik a szerepre. Azelőtt statiszta volt, nem kapott szöveget.

Nem volt története, beleolvadt a háttérbe. Itt pedig egyik pillanatról a másikra főszereplővé vált. Arra vágyott, hogy értelme legyen az életének. Mi a mi propagandánk? Ideológiánk? Azt ajánlják, haljon meg, de a halála értelmet kap. Fölmagasztalja. Szerepet adnak! Nagy értéke van a halálnak, mert azután jön az örökkévalóság. Ezt bizonygatta. Példákat hozott… De nem értek egyet vele! A legkevésbé sem! Igen, katonának neveltek minket. Így tanítottak. Mindig mozgósítottak, hogy mindig készen álljunk valami lehetetlenre. Amikor iskola után civil főiskolára akartam jelentkezni, apámat megrázta a döntésem. „Hivatásos tiszt vagyok, te meg öltönyben akarsz járni? Meg kell védeni a hazát!” Nem beszélt velem napokig, amíg csak be nem adtam a papírjaimat a katonai főiskolára. Apám harcolt a háborúban, már meghalt. Gyakorlatilag nem szerzett semmilyen vagyont, akárcsak az egész nemzedéke. A halála után nem maradt ránk semmi: se ház, se kocsi, se föld… Mit örököltem? Tábori tiszti táskát, amelyet a finnországi hadjárat előtt kapott, benne a háborús kitüntetéseivel. Őrzök még egy reklámszatyorban háromszáz levelet, amelyet apám írt a frontról, negyvenegytől kezdve, és anyám mindet megőrizte. Ez minden, ami maradt… De én ezt felbecsülhetetlen értékű tőkének tartom! Most már érti, milyennek látom a múzeumunkat? Ott van egy maroknyi csernobili föld abban a dobozkában… Bányászsisak… Az is onnan van… Paraszti munkaeszközök a zónából… Ide nem jöhetnek be a sugárzásmérők. Sugárzik minden! Mert itt mindennek igazinak kell lennie! Csak semmi utánzat! Hitelesnek kell lennie. Az emberek pedig csak az igazinak hisznek, mert túl sok volt a hazugság Csernobil körül. Most is sok. Nemcsak háborús és békés, hanem személyes célra is lehet használni az atomot. Rátelepült Csernobilra rengeteg alapítvány és kommersz intézmény… Ha ilyen könyvet ír, akkor meg kell néznie az egyedülálló videoanyagainkat. Apró darabkákból állítjuk össze. Biztosra veheti, hogy nincs semmiféle csernobili híradó! Nem volt szabad forgatni,

titkosítottak mindent. Ha valakinek sikerült megörökítenie valamit, a megfelelő szervek rögtön elkobozták az anyagot, és demagnetizált szalagot adtak vissza. Nincs híradónk arról, hogyan evakuálták az embereket, hogyan vitték el a marhákat… Tilos volt filmre venni a tragédiát, a hősiességet kellett megörökíteni! Most mégis jelennek meg csernobili albumok, de hányszor verték szét a filmes és tévés operatőrök kameráit! Meghurcolták őket különböző hatóságok… Bátorság kellett ahhoz, hogy valaki tisztességesen meséljen Csernobilről, és most is kell hozzá. Higgye el nekem! De magának látnia kell… Ezeket a filmkockákat… Az első tűzoltók arca olyan fekete, mint a grafit. És a szemük? Olyan emberek szeme, akik már tudják, hogy elmennek tőlünk. Az egyik töredéken egy asszony lába látható, aki a katasztrófa után reggel kiment kapálni az erőmű mellé a kiskertjébe. Ment a harmatos fűben… Olyan a lába, mint a szita, térdig tele van kis lyukakkal… Ezt látnia kell, ha ilyen könyvet ír… Amikor hazaérek, nem vehetem a karomra a kisfiamat. Meg kell innom fél vagy inkább egy deci vodkát, hogy fölvehessem a gyereket… A helikopterpilótáknak külön részlegük van a múzeumban… Vodolazsszkij ezredes… Oroszország hőse, akit fehérorosz földbe temettek, Zsukau Luh faluban. Amikor megkapta a határérték fölötti dózist, azonnal el kellett volna mennie, rögtön evakuálni kellett volna, de ő maradt, és kiképezett még harminchárom legénységet. Ő maga százhúsz repülést hajtott végre, ledobott két-háromszáz tonna rakományt. Napi négy-öt repülés, háromszáz méterrel a reaktor fölött, miközben a kabin hőmérséklete hatvan fok. És mi történt odalent, amikor lezuhantak a homokzsákok? Képzelheti… Pokol… A sugárzás elérte az 1800 röntgen/h-t. Rosszul lettek a pilóták a levegőben. Hogy jó helyre ejtsék a rakományt, vagyis beletaláljanak a célba, a lángoló torokba, kidugták a fejüket a kabinból… Lenéztek… Nem volt más mód… A kormánybizottság ülésein egyszerűen, érzelmektől mentesen jelentették: „Erre két-három emberéletet kell áldozni. Erre még egy életet.” Egyszerűen és érzelmektől mentesen…

Vodolazsszkij ezredes meghalt. Azt írták a kórlapjára az orvosok, hogy a reaktor fölött kapott dózis… 7 rem. Pedig valójában 600 volt! És az a négyszáz bányász, aki éjjel-nappal fúrta az alagutat a reaktor alatt? Alagutat kellett ásni, ahová folyékony nitrogént önthetnek be, hogy megfagyasszák a földpárnát, ahogy ezt a mérnökök nyelvén mondják. Így tudták megakadályozni, hogy a fűtőanyag leszivárogjon a talajvízbe… Moszkva, Kijev és Dnyipropetrovszk bányászai… Sehol sem olvastam róluk. Pucéran, négykézláb tolták a csilléket több mint ötvenfokos hőségben. Ott, ahol több száz röntgen volt a sugárzás… Most haldoklanak… De ha nem teszik meg? Hősöknek tartom őket, nem pedig a háború áldozatainak, ami állítólag nem is volt. Balesetnek, katasztrófának nevezik. Pedig háború volt. És a csernobili emlékműveink is hasonlítanak a háborúsokra… Vannak dolgok, amelyekről nem szokás beszélni nálunk a szláv szégyenlősség miatt. Magának tudnia kell… Ha ilyen könyvet ír… Akik a reaktornál vagy a közvetlen közelében dolgoztak, azoknak törvényszerűen súlyosan károsodik… köztudott, hogy a rakétásoknál is hasonló szindrómák figyelhetők meg… törvényszerűen károsodik a kiválasztó és nemi szervrendszerük. A férfiasságuk… De erről nálunk nem beszélnek hangosan… Ez nem elfogadott dolog… Egyszer egy angol újságírót kísértem, aki nagyon érdekes kérdésekkel jött. Ebben a témában a probléma emberi oldala érdekelte. Mi történik mindezek után az emberrel otthon, a hétköznapokban, az intim szférában? De nem jött össze egyetlen őszinte beszélgetés sem. Arra kért, hogy hozzam össze például helikopterpilótákkal… Hadd beszélgessen férfitársaságban… Odautaztak, egyesek közülük már nyugdíjasok voltak harmincöt-negyven éves korukban, volt, akit törött lábbal hoztak. Időskori csonttörést szenvedett el, mivel a sugárzás hatására gyengülnek, törékenyebbek lesznek a csontok. Úgy kellett odahozni… Az angol kérdéseket tett fel nekik: „Mi a helyzet a családban, jól kijönnek-e a fiatal feleségükkel?” A helikopterpilóták hallgatnak, azért jöttek ide, hogy elmondják, hogyan repültek naponta ötször a reaktor

fölé. Itt meg… A feleségükről beszéljenek? Ilyen dolgokról… Ő meg egyenként félrevonja, kifaggatja őket… Egybehangzóan azt felelik: rendben van az egészségük, az állam becsüli őket, a családban meg nagy a szerelem. Egyik sem… Egyikük sem nyílt meg. Miután elmentek, érzem, hogy az angol levert. „Most már érted - kérdezi -, hogy mért nem hisz nektek senki? Mert magatoknak is hazudtok.” Kávéházban folyt a beszélgetés, ahol mutatós pincérnők szolgálták ki a vendégeket, már pakoltak le az asztalunkról, amikor megkérdezte őket: „Válaszolnának néhány kérdésre?” Ezek a lányok meg kitálaltak neki. Megkérdezi: „Férjhez akarnak menni?” - „Igen, de nem itt. Mindegyikünk arról ábrándozik, hogy külföldihez megy férjhez, mert egészséges gyereket akarunk szülni.” Eztán már bátrabban kérdezett: „És van már jelöltjük? Mit gondolnak a vendégeimről? Elégedettek lennének velük? Értik, mire gondolok.” - „A fiúk, akik itt ültek magával - mondják nevetve -, helikopterpilóták. Majd’ kétméteresek. Csörögtek a kitüntetéseik. Az elnöki asztalhoz valók, nem az ágyba.” El tudja képzelni?… Lefényképezte a lányokat, nekem meg elismételte ugyanazokat a szavakat: „Most már érted, hogy miért nem hisz nektek senki? Mert magatoknak is hazudtok.” Elmentünk vele a zónába. A statisztikából kiderül, hogy nyolcszáz tároló van Csernobil közelében. Fantasztikus létesítményekre, mérnöki konstrukciókra számított, ezek meg - közönséges gödrök. Ott hever bennük a „vörös erdő”, amelyet százötven hektáron kivágtak az erőmű körül (a baleset utáni első két napon pirosak lettek a fenyők, aztán meg rozsdásvörösek). Ott hever több ezer tonna fém, kis csövek, védőruhák, beton szerkezeti elemek… Mutatott nekem egy fényképet az egyik angol lapban. Panorámakép. Légi felvétel … Traktorok és helikopterek, ezrével… Tűzoltó- és mentőautók… A legnagyobb tároló a reaktor mellett. Le akarta fényképezni most, tíz év elteltével. Nagy pénzt ígértek neki érte. Mi meg keringünk vele mindenfelé, az egyik főnök a másikhoz küld minket, hol térkép nincs, hol engedély. Addig rohangáltunk, amíg rá nem jöttünk, hogy nincs már meg ez a tároló a valóságban, csak a jelentésekben szerepel, rég

elpasszolták az autókat a piacokon, megvették a kolhozok alkatrésznek vagy ott állnak az udvarokban. Szétlopták, elhordták. Az angol ezt képtelen volt fölfogni. Nem hitte el! Amikor föltártam előtte a teljes igazságot, nem hitte el! Most is előfordul velem, még akkor is, ha a legbátrabb cikket olvasom, hogy nem hiszem el, ott motoszkál a tudatalattimban a gondolat: És ha ez hazugság? Mesebeszéd?” Közhely lett a tragédia emlegetése… Elkoptatott frázis? Rémmese! (Befejezi, és sokáig hallgat.) Mindezt elviszem a múzeumba… Begyűjtöm… Néha meg azt gondolom: „Hagyd itt az egészet! Menekülj!” Mert hogy lehet itt kibírni?! Beszéltem egyszer egy fiatal pappal… Ott álltunk Szása Goncarov törzsőrmester frissen ásott sírjánál. Azok közül való, akik a reaktor tetején voltak… Hó. Szél. Cudar idő. A pap végzi a gyászszertartást, a panihidát. Olvassa az imádságot. Fedetlen fővel. „Atyám, mintha nem is érezte volna a hideget” - mondtam neki utána. „Valóban nem éreztem - felelte -, ilyen pillanatokban végtelen erőt érzek magamban. Egyik egyházi szertartás sem ad nekem akkora energiát, mint a panihida.” Megjegyeztem ezeket a szavakat, mert olyan ember mondta, aki mindig a halál közelében van. Többször megkérdeztem külföldi újságíróktól, akik járnak hozzánk, sokan már többször is voltak, miért jönnek ide, miért kéredzkednek be a zónába? Ostobaság lenne azt hinni, hogy csak a pénzt hajszolják, és a karrierjüket építik. „Nekünk tetszik itt - vallották be -, ez a környezet rengeteg energiát ad nekünk.” Képzelje el… Meglepő válasz, igaz? Számukra az itteni lakosok, az érzelmeik, a világuk alighanem még felderítetlen terület, rejtélyes orosz lélek… Mi magunk is szeretünk ivás közben erről vitatkozni a konyhában… Azt mondta egyszer az egyik barátom: „Ha jóllakottak leszünk, leszokunk a szenvedésről, kit fogunk érdekelni?” Nem mennek ki a fejemből ezek a szavak… De még mindig nem fogtam föl, mi tetszik bennünk másoknak: mi magunk? Vagy az, hogy lehet írni rólunk? Nekünk köszönhetően érthetnek meg valamit?

Miért forgolódunk állandóan a halál körül? Csernobil… Nekünk már nem lesz más világunk… Eleinte, amikor kihúzták a talajt a lábunk alól, őszintén kikiabáltuk magunkból ezt a fájdalmat; azóta viszont már ráébredtünk arra, hogy nincs másik világ, nincs hová menekülni. Tragikus érzéssel tölt el minket az, hogy itt telepedtünk le, a csernobili földön, így egész másképp érzékeljük a világot. Visszatér a háborúból az „elveszett nemzedék”… Emlékszik Remarque-ra? Csernobillal pedig a „tanácstalan” nemzedék él… Utat vesztettünk… Csak az emberi szenvedés maradt változatlan… A mi egyetlen tőkénk. Kimeríthetetlen! Hazamegyek… Mindezek után… A feleségem meghallgat. Aztán így szól csendesen: „Szeretlek, de nem adom neked a fiunkat. Nem adom senkinek. Csernobilnak meg Csecsenföldnek sem… Senkinek!” Már beleköltözött ez a félelem. Szergej Vasziljevics Szobolev, a Csernobil pajzsa társaság vezetőségének elnökhelyettese

A NÉP KÓRUSA Klaudzija Rihoravna Barszuk, likvidátorfeleség; Tamara Vasziljevna Belavokaja, orvos; Katerina Fegyirivna Bobrova, akit Pripjatyból telepítettek ki; Andrej Burtisz, újságíró; Ivan Navumavics Vjargejcsik, gyerekorvos; Alena Iljinyicsna Varanyko, Brahin városi jogú nagyközség lakója; Szvjatlana Hovar, likvidátorfeleség; Natalja Makszimavna Hancsarenka, kitelepített; Tamara Iljinyicsna Dubikovszkaja, Narovlja városi jogú nagyközség lakója; Albert Mikalajevics Zaricki, orvos; Aljakszandra Ivanavna Kraucova, orvos; Eleanora Ivanavna Laducenka, radiológus; Irina Jurjevna Lukasevics, szülésznő; Antanyina Makszimavna Larivoncsik, kitelepített; Anatol

Ivanavics Paliscsuk, hidrometeorológus; Marija Jakavlevna Szaveljeva, anya; Nyina Hancevics, likvidátorfeleség. „Rég nem láttam boldog terhes asszonyokat… Boldog anyákat… Most szült. Magához tért… Rögtön hív: »Doktor úr, mutassa! Hozza ide!« Megérinti a fejecskéjét, a homlokát, a testét. Számolja az ujjacskáit… A lábán, a kezén… Ellenőrzi. Bizonyosságot akar: »Doktor úr, normális gyerekem született? Minden rendben?« Hozzák neki szoptatni. Fél. »Csernobil környékén lakom… Elkapott a fekete eső«… Mesélik az álmaikat: az egyik nyolclábú borjút szült, a másik sünfejű kutyakölyköt… Ilyen különös álmokat. Régen nem álmodtak ilyeneket az asszonyok. Nem hallottam ilyeneket. Harminc éve dolgozom szülésznőként.” „Egész életemben a szóban élek… A szóval… Orosz nyelvet és irodalmat tanítok az iskolában. Ez alighanem június elején történt, amikor a vizsgákat tartottuk. Egyszer csak összehív minket az igazgató, és közli velünk: »Holnap mindenki hozzon ásót.« Mint kiderült, el kell távolítanunk az iskolaépületek közelében a talaj felső, szennyezett rétegét, aztán majd jönnek a katonák, és leaszfaltozzák. Kérdések: »Milyen védőfelszerelést kapunk? Hoznak-e védőruhát, védőmaszkot?« Azt felelték, hogy nem hoznak. »Fogják az ásót, és menjenek dolgozni!« Csak két fiatal tanár tagadta meg a munkát, a többiek mentek ásni. Bármilyen lehangoló volt, úgy éreztük, teljesítettük a kötelességünket. Ez bennünk él: ott lenni, ahol nehéz, vészhelyzetben védeni kell a hazát. Én talán másra neveltem a tanítványaimat? Csak ezt sulykoltam: az ember odamegy, beleveti magát a tűzbe, védi a hazát, áldozatot hoz. Az irodalom, amit tanítottam, nem az életről, hanem a háborúról szól. A halálról. Solohov, Szerafimovics, Furmanov, Fagyejev… Borisz Polevoj… Csak két fiatal tanár tagadta meg a munkát. De ők már az új nemzedékből valók. Ők már más emberek.

Ástunk reggeltől estig. Amikor hazamentünk, különösnek találtuk, hogy nyitva vannak a városi boltok, harisnyát és parfümöt vesznek a nők. Bennünk már fölébredtek a háborús érzések. Az sokkal érthetőbb volt, amikor egyszer csak sorban kellett állni kenyérért, sóért, gyufáért… Mindenki gőzerővel kezdte termelni a kétszersültet… Naponta ötször-hatszor mostuk föl a padlót, eltömítettük az ablakok réseit. Egyfolytában a rádiót hallgattuk. Ismerősnek találtam ezt a viselkedést, pedig a háború után születtem. Próbáltam elemezni az érzéseimet, és megdöbbentem azon, hogy milyen gyorsan átálltam lelkileg, milyen észrevétlenül sajátítottam el a háborús tapasztalatokat. El tudtam képzelni, hogy elhagyom a házat, elutazunk innen a gyerekekkel, milyen holmikat viszünk magunkkal, mit írok édesanyámnak. Pedig nyugodtan zajlott az élet körülöttem, vígjátékokat adtak a tévében. Az emlékezet súgta meg nekünk… Mindig rettegésben éltünk, tudunk rettegésben élni, ez a mi természetes közegünk. Ebben nincs párja a népünknek…” „Nem voltam háborúban. De arra emlékeztetett… Katonák jöttek a faluba, és evakuálták az embereket. A falusi utcák tele voltak katonai járművekkel: péeszhák, zöld ponyvával borított teherautók, még tankok is voltak. Az emberek katonák jelenlétében hagyták el a házukat, ez lesújtó volt, különösen azoknak, akik átélték a háborút. Eleinte az oroszokat okolták - ők tehetnek róla, az ő erőművükkel van baj… Aztán meg rögtön: »Ez a kommunisták bűne…« A torkomban dobogott a szívem a rémülettől… Becsaptak minket. Azt ígérték, három nap múlva visszajövünk. Otthagytuk a házat, a fürdőt, a faragott kutat, a régi gyümölcsöst. Az indulás előtti éjszaka kimentem a kertbe, és láttam, hogy kinyíltak a virágok. Reggelre mind lehullott. Édesanyám nem élte túl a kitelepítést. Egy évvel később meghalt. Van két visszatérő álmom… Az

elsőben az üres házunkat látom, a másodikban piros dáliák nyílnak a kapunknál… és ott áll édesanyám… Él. És nevet. Állandóan a háborúhoz hasonlítják. De a háborút… meg lehet érteni… Apám mesélt a háborúról, olvastam könyveket … Itt meg? Három temető maradt a falunkból: az egyikben emberek nyugszanak, az régi, a másikban lelőtt kutyák és macskák, melyeket itt hagytunk, a harmadikban pedig a házaink. Még a házainkat is eltemették…” „Mindennap… Mindennap az emlékeim közt járok… Ugyanazokon az utcákon, a régi házak mellett. Olyan csendes volt a mi kisvárosunk. Nem volt ott semmilyen gyár, csak egy kis üzemben készítettek cukorkákat. Vasárnap… Fekszem, napozom. Rohan édesanyám: »Kislányom, fölrobbant Csernobil, mindenki elbújik a házába, te meg kint fekszel a napon.« Nevettem, Csernobil negyven kilométerre van Narouljától. Este megállt a házunk előtt egy Zsiguli, bejön hozzánk egy ismerősöm a férjével: otthonkában van, a férje meg pólóban és régi papucsban. Az erdőn át jöttek, falusi utakon léptek meg Pripjatyból. Menekültek. Katonai ellenőrző pontok voltak az utakon, a rendőrség is kivonult, nem engedtek ki senkit. Rögtön kiabálni kezdett: »Keressetek sürgősen tejet és vodkát! De gyorsan!« Egyre csak kiabált és kiabált: »Most vettünk új bútort, új hűtőszekrényt. Varrtam magamnak bundát. Otthagytunk mindent, fóliába csomagolták az egészet… Nem aludtunk éjszaka… Mi lesz? Mi lesz most?« Nyugtatgatta a férje. Elmesélte, hogy helikopterek röpködnek a város fölött, katonai járművek mennek az utcákon, és valamilyen habbal öntik le. A férfiakat elviszik fél évre a hadseregbe, mintha háború lenne. Napokig ültünk a tévé előtt, és vártuk, mikor tart beszédet Gorbacsov. A hatóságok hallgattak… Csak amikor véget értek a májusi ünnepek, akkor mondta Gorbacsov: »Őrizzék meg a nyugalmukat, elvtársak, urai vagyunk a

helyzetnek… Tűzvész, egyszerű tűzvész. Semmi különös… Emberek élnek ott, dolgoznak…« Mi meg elhittük…” „Ilyen képek… Nem mertem aludni éjszaka… Le se hunytam a szemem… Hajtották a marhákat… Mindent hozzánk hajtottak a kitelepített falvakból, ide, a járási székhelyre, az átvevőpontokhoz. Megkergült tehenek, báránykák, malackák futottak az utcákon… Aki akart, foghatott magának… Autók indultak a húskombinátból, fél marhákat és sertéseket vittek Kalinkavicsibe, az állomásra, berakodtak, és indították Moszkvába. Ott meg nem vették át. És ezek a vagonok, most már mint tárolók, visszajöttek hozzánk. Egész szerelvények. Itt temettük el őket. Éjszakánként a rothadó hús bűze üldözött… »Ilyen szaga lenne az atomháborúnak?« - gondoltam. A háborúnak füstszagúnak kell lennie… Az első napokban éjszaka vitték el a gyerekeinket, hogy minél kevesebben lássák. Leplezték, rejtegették a nyomorúságot. De a nép így is látta. Tejeskannákat vittek ki az útra a buszainkhoz, sütöttek zsömlét. Mint a háborúban… Mihez hasonlíthatnám még?” „Tanácskozik a területi végrehajtó bizottság… Háborús hangulat… Mindenki a polgári védelem parancsnokának beszédét várja, mert senki sem tudott semmit a sugárzásról, legfeljebb derengett valami a tizedik osztályos fizikakönyvből. A szónoki emelvényre lép, és beszélni kezd arról, amit az atomháborúról írtak a könyvekben és a tankönyvekben: ha 50 röntgenes dózist nyel a katona, ki kell vonni a tűzvonalból… Hogy kell óvóhelyet építeni, hogy kell használni a gázálarcot, a robbanás sugaráról beszél… De itt nem Hirosima és Nagaszaki van, itt minden teljesen más… Már kezdünk rájönni…

Helikopterrel repülünk be a szennyezett zónába. Öltözködési utasítás: fehérnemű nincs, pamut kezeslábas, mint a szakácsoknak, rajta védőfólia, kesztyű, gézmaszk. Tele vagyunk aggatva mindenféle műszerekkel. Leereszkedünk az égből a falu mellé, ott meg a porban fürödnek a kölykök, mint a verebek. A szájukban kavics, ág. A kicsiken gatya sincs. Pucér fenékkel szaladgálnak… Nekünk meg parancsba adták, hogy ne vegyüljünk a néppel, ne keltsünk pánikot… Most meg együtt kell élnem ezzel…” „Egyszer csak tévéműsorok is készültek erről… Az egyik téma: az öregasszony megfejte a tehenet, kannába öntötte a tejet, a riporter meg odamegy a katonai sugárzásmérővel, végighúzza a kannán… Tessék nézni, nem lépi túl a megengedett értéket, pedig tíz kilométerre vagyunk a reaktortól. A Pripjaty folyót mutatják… Fürödnek, napoznak… Távolabb látszik a reaktor, füstgomolyok szállnak fölötte. A kommentár: »A nyugati rádiók pánikot keltenek, szemenszedett hazugságokat terjesztenek a balesetről.« És megint a sugárzásmérővel jönnek - hol egy tányér halleveshez teszik, hol egy szelet csokoládéhoz, hol a nyitott kioszkban kínált fánkhoz. Átverés volt. A katonai sugárzásmérők, amelyekkel akkoriban föl volt szerelve a hadseregünk, nem valók élelmiszerek ellenőrzésére, csak a háttérsugárzást mérik. Annyi hazugság kötődik a tudatunkban Csernobilhoz, amennyit korábban csak 1941-ben hordtak össze… Sztálin alatt…” „Azt akartam, hogy szerelemből foganjon a gyermekem… Az elsőszülöttet vártuk. A férjem fiút akart, én kislányt. Az orvosok győzködtek. »Rá kell szánnia magát az abortuszra. A férje sokáig volt Csernobilban.« Sofőr, és rögtön az első napokban rendelték oda. Homokot és betont szállított. De nem hittem senkinek. Nem akartam hinni. Azt olvastam a könyvekben, hogy a szerelem mindent legyőzhet. Még a halált is. Halott gyerekem született. És hiányzott két ujja. Kislány volt. Sírtam.

»Legalább ujjai lettek volna. Hiszen kislány…«” „Senki sem értette, mi történt… Telefonáltam a hadkiegészítő parancsnokságra, mert mi, orvosok hadkötelesek vagyunk, fölajánlottam a segítségemet. Nem emlékszem a nevére, csak a rendfokozatára, őrnagy volt, és azt felelte: »Nekünk fiatalok kellenek.« Próbáltam meggyőzni: »A fiatal orvosok először is nem elég felkészültek, másodszor, nagyobb veszély fenyegeti őket, mert a fiatal szervezet érzékenyebben reagál a sugárzásra.« A válasz: »Parancsot kaptunk, hogy fiatalokat hívjunk be.« Emlékszem… A betegeknek egyre rosszabbul gyógyultak a sebeik. Meg hát… Az az első radioaktív eső, amely után megsárgultak a pocsolyák. Sárgák lettek a napon. Most már mindig megrémít ez a szín. Egyrészt, mint kiderült, a tudatunk nem volt felkészülve semmi hasonlóra, másrészt pedig - de hát mi vagyunk a legjobbak, a legextrábbak, a mi országunk a legnagyobb. A férjem felsőfokú végzettségű, mérnök, és a lehető legkomolyabban győzködött arról, hogy ez terrorista merénylet. Ellenséges diverzió. Így gondoltuk… így neveltek minket… De eszembe jutott, hogy amikor együtt utaztam a vonaton egy közgazdásszal, mesélt nekem a szmolenszki atomerőmű építéséről: mennyi cement, deszka, szög, homok került az objektumból a közeli falvakba. Pénzért, egy üveg vodkáért… A falvakban, a gyárakban… beszédeket tartottak a kerületi pártbizottságok emberei, beutazták a terepet, szóba elegyedtek a néppel. De egyikük sem tudott válaszolni a kérdésekre, nem tudták, mi az a sugármentesítés, hogyan kell megvédeni a gyerekeket, milyen feltételek mellett kerülnek be a radionuklidok a táplálékláncba. Nem tudtak semmit az alfa-, béta- és gamma-részecskékről, a sugárbiológiáról, az ionizáló sugárzásról - az izotópokról nem is beszélve. Idegen világ volt számukra. Előadásokat tartottak a szovjet emberek hősiességéről, a vitézség mintaképeiről, a nyugati különleges szolgálatok aknamunkájáról…

Szót kértem a pártgyűlésen: hol vannak a szakemberek? A fizikusok? A radiológusok? Megfenyegettek, hogy bevonják a párttagkönyvemet…” „Sok megmagyarázhatatlan haláleset volt… Váratlanul történtek… A nővéremnek beteg volt a szíve… Amikor meghallotta, mi történt Csernobilban, megérezte: »Ti túlélitek, én viszont nem.« Pár hónappal később meghalt… Az orvosok nem magyaráztak meg semmit. Még sokáig élhetett volna azzal a betegséggel… Azt beszélik, voltak öregasszonyok, akiknek megjött a tejük, mint a szülő nőknek… Az orvostudomány relaktációnak nevezi ezt a jelenséget. És a parasztok? Nekik ez Isten büntetése… Ez történt egy öregasszonnyal, aki egyedül élt. Nem volt férje, gyereke. Megháborodott. A falvakat járta, és ringatott valamit - egy fahasábot, vagy bepólyázott egy labdát… Tente, baba, tente…” „Rémülettel tölt el, hogy ezen a földön kell élnem… Adtak sugárzásmérőt, de mit érek vele? Kimosom a fehérneműt, hófehér, a műszer meg csörög. Készítek ennivalót, sütök pirogot - csörög. Megágyazok - csörög. Mit érek vele? Etetem a gyerekeket, és sírok. »Miért sírsz, mama?« Két gyerekem van - két fiú. Állandóan a kórházakat járom velük. Orvosokhoz szaladgálok. A nagyobbik mintha nem lenne se fiú, se lány. Kopaszka. Professzorokhoz meg javasasszonyokhoz is járok vele. Kuruzslókhoz, vajákosokhoz. Ő a legkisebb az osztályban. Nem szabad neki futni, játszani, ha valaki véletlenül megüti, folyik a vére, meg is halhat. Ez valami vérbetegség, meg nem mondom a nevét. Ott fekszem vele a kórházban, és arra gondolok: »Meghal.« Aztán beláttam, hogy nem lehet így gondolkodni, mert meghallja a halál. A mosdóban sírtam. Egyik anya se sír a kórteremben, csak a mellékhelyiségben, a fürdőszobában. Vidáman megyek vissza hozzá:

- Már kipirult az arcocskád. Meggyógyulsz. - Anyukám, vigyél el a kórházból. Itt meghalok. Itt mindenki meghal. Hol sírjak? A mellékhelyiségben? Sorban állnak. Ott mindenki olyan, mint én…” „Radunyicára, arra a napra, amikor a halottainkra emlékezünk, beengednek a temetőbe. A sírokhoz… De azt már tiltja a rendőrség, hogy benézzünk a saját portánkra. Helikopterek röpködnek fölöttünk. Így legalább messziről megnézzük a házunkat… Távolról rajzoljuk rá a kereszt jelét… Hozok orgonaágat a szülőföldemről, aztán ott áll egész évben…” „Elmondom magának, milyen az itteni ember… A szovjet ember… A »piszkos« területeken… Az első évben roskadoztak a boltok a hajdinakásától, a kínai húskonzervtől, az emberek meg örültek, dicsekedtek, hogy most már, úgymond, el se lehet űzni innen minket. De jó itt nekünk! Egyenetlenül szennyeződött be a talaj, még egy kolhozon belül is vannak »tiszta« és »piszkos« földek. Aki »piszkos« földeken dolgozik, annak többet fizetnek, ezért mindenki oda kéri magát. Senki sem hajlandó a »tisztákon« dolgozni… Nemrég eljött hozzám vendégségbe a bátyám a Távol-Keletről. Azt mondja: »O1yanok vagytok ti itt, mint a fekete dobozok…« Emberek mint fekete dobozok, amilyen minden repülőgépen van, és följegyzi a repüléssel kapcsolatos információkat. Amikor balesetet szenved a gép, megkeresik a fekete dobozt. Mi meg azt hisszük, úgy élünk, mint mások… Jövünk-megyünk, dolgozunk… Szerelmesek leszünk… Nem! Följegyezzük az információkat a jövőnek…” „Gyerekorvos vagyok… A gyerekeknél minden másképp van, mint a felnőtteknél. Nekik

például nincs halálfélelmük… Még nem alakult ki bennük ilyen képzet. Mindent tudnak magukról: a diagnózist, ismerik minden kezelés és gyógyszer nevét. Jobban tudják, mi történik velük, mint az anyjuk. Micsoda játékokat találnak ki! Kergetik egymást a kórtermekben, és azt kiabálják: »Én vagyok a sugárzás! Én vagyok a sugárzás!« Az az érzésem, hogy amikor meghalnak, csodálkozást fejez ki az arcuk… Mintha nem akarnák elhinni… Ott fekszenek csodálkozó arccal…” „Figyelmeztettek az orvosok, hogy meghal a férjem… Fehérvérűségben szenved… Akkor betegedett meg, amikor megjött a csernobili zónából. Két hónappal később. Oda küldték a gyárból. Megjött az éjszakai műszakból: - Reggel elutazom… - Mit fogsz ott csinálni? - Kolhozban dolgozom. Szénát gyűjtöttek a tizenöt kilométeres zónában. Céklát és krumplit szedtek. Hazajött. Elmentünk a szüleihez. Segített az apjának kemencét vakolni. Összeesett. Mentőt hívtak, kórházba vitték - a leukociták szintje halálos. Moszkvába küldték. Ezzel az egyetlen gondolattal jött haza: »Meghalok.« Egyre többet hallgatott. Győzködtem, kérleltem. Egy szavamat se hitte. Lányt szültem neki, hogy elhiggye. Nem értem az álmaimat… Hol akasztani visznek, hol tiszta fehérben vagyok … Nem olvasok álmoskönyvet… Reggel fölébredek, ránézek: mi lesz, ha magamra maradok? Legalább a lányunk lenne kicsit nagyobb, hogy meg tudja őrizni emlékezetében az apját. Kicsi még, nemrég kezdett járni. Odaszalad hozzá: »Paaa…« Elhessegetem ezeket a

gondolatokat… Ha tudtam volna! Bezártam volna minden ajtót, ott álltam volna a küszöbön. Hét lakatra zártam volna…” „Már két éve kórházban lakom a fiammal… A kislányok babákkal játszanak a kórtermekben. A babák becsukják a szemüket. Így halnak meg. - Miért halnak meg a babák? - Mert a mi gyerekeink, a mi gyerekeink pedig nem élnek. Megszületnek és meghalnak. Hétéves az én Arcjomkám, de ötnek néz ki. Becsukja a szemét, azt hiszem, elaludt. Ilyenkor sírok, ő meg nem látja. De egyszer csak megszólal: - Mama, most már meghalok? Elalszik, alig lélegzik. Ilyenkor letérdelek elé. A kiságya elé. - Arcjomka, nyisd ki a szemed… Mondj valamit… »Még meleg a tested…« - mondom magamban. Kinyitja a szemét. Megint elalszik. És olyan csendes. Mintha meghalt volna. - Arcjomka, nyisd ki a szemed… Nem hagyom, hogy meghaljon…” „Nemrég ünnepeltük az új évet… Gazdagon terített asztal mellett. Minden házi: füstölt kolbász és szalámi, szalonna, hús, savanyú uborka, csak a kenyeret hoztuk a boltból. Még a vodka is saját, házi készítésű. Ahogy viccesen mondják felénk, jó csernobili hazai. Kis céziummal és stronciummal megbolondítva. De mi mást vehetnénk? A falusi boltokban üresek a polcok, ha pedig hoznak valamit, a mi fizetésünkkel meg nyugdíjunkkal nem nagyon tolakodhatunk.

Vendégeink jöttek. A jó szomszédaink. Fiatalok. Az egyik férfi tanár, a másik szerelő a kolhozban, ő a feleségével jött. Iszogattunk. Haraptunk is hozzá valamit. És nótázni kezdtünk. Nem beszéltünk össze, de forradalmi dalokat kezdtünk énekelni. Meg háborúsakat. »Halvány fénnyel színezi a reggel a Kreml ősi falait« - ez a kedvencem. És nagyon jó lett az este. Olyan, mint régen. Írtam erről a fiunknak. Moszkvában tanul. Egyetemi hallgató. Jön a válasz: »Anya, el tudom képzelni ezt a jelenetet. A csernobili vidék, a házunk. Világít az újévi karácsonyfa… Az emberek meg az asztalnál ülnek, forradalmi és háborús dalokat énekelnek, mintha nem lett volna a múltban se Gulag, se Csernobil…« Szörnyen éreztem magam ettől, de nem magam, hanem a fiam miatt. Mert neki nincs hová visszatérnie…”

HARMADIK FEJEZET BELEGYÖNYÖRÖDNI A BÁNATBA Monológ arról, hogy nem tudtuk, ilyen szép is lehet a halál Az első napokban az volt a fő kérdés: ki a bűnös? Szükségünk volt bűnösre. Aztán mikor már többet tudtunk, azon kezdtünk gondolkodni, hogy mit tegyünk. Hogyan meneküljünk meg? Most, miután már megbékéltünk azzal a gondolattal, hogy nem egy vagy két évről, hanem sok emberöltőről van szó, gondolatban kezdtünk visszatérni, oldalról oldalra lapozva… Péntekről szombatra virradó éjszaka történt… Reggel még senki sem gyanított semmit. Elküldtem a fiamat iskolába, a férjem fodrászhoz ment. Ebédet főzök. Nem sokkal ezután hazajött a férjem… Ezzel állított be: „Tűz van az erőműben. Utasítást adtak, hogy ne kapcsoljuk ki a rádiót.” Elfelejtettem mondani, hogy Pripjatyban laktunk, nem messze a reaktortól. Most is előttem van az a málnavörös ragyogás, mintha belülről világítana a reaktor. Hihetetlen szín. Ez nem egyszerű tűzvész volt, hanem csillámló fény. Gyönyörű. Ha megfeledkezünk minden másról, akkor nagyon szép. Moziban sem láttam semmi ehhez foghatót, nem hasonlíthatnám semmihez. Este az emberek kitódultak az erkélyekre, akinek meg nem volt, ment a barátokhoz, ismerősökhöz. A nyolcadikon laktunk, onnan jól lehetett látni. Légvonalban három kilométer. Kivitték a gyerekeket, a karjukra vették őket: „Nézzétek!

Jegyezzétek meg!” És ezek az emberek, akik a reaktornál dolgoztak… Mérnökök, munkások… Még fizikatanárok is voltak köztük… Ott álltak a fekete porban… Beszélgettek. Lélegeztek. Gyönyörködtek. Egyesek harminc-negyven kilométert tettek meg autóval, biciklivel, hogy láthassák. Nem tudtuk, hogy ilyen szép lehet a halál. De nem mondanám, hogy nem volt szaga. Nem tavaszi és nem is őszi szag, hanem valami egész más, és nem földszag… Nem… Kaparta a torkunkat, folytak a könnyeink. Nem aludtam egész éjszaka, és hallottam, hogyan járkálnak a fölső szomszédaink, mert nekik sem jött álom a szemükre. Valamit átraktak máshová, kopácsoltak, lehet, hogy összepakolták a holmijaikat. Beragasztották az ablakokat. Citramont vettem be, hogy elmúljon a fejfájásom. Reggel, amikor megvirradt, körülnéztem, és ezt nem most találtam ki, utólag, hanem akkor éreztem: itt valami nem stimmel, valami megváltozott. Örökre. Reggel nyolckor már katonák jártak az utcán gázálarcban. Amikor katonákat és katonai járműveket pillantottunk meg az utcán, nem ijedtünk meg, ellenkezőleg, megnyugodtunk. Ha egyszer segítségünkre sietett a hadsereg, akkor minden rendben lesz. Fogalmunk sem volt arról, hogy a békés atom is öl… Megeshetett volna, hogy az egész város nem ébred föl azon az éjszakán… Valaki nevetett az ablakok alatt, szólt a zene. Ebéd után kezdték hirdetni a rádióban, hogy készüljünk az evakuálásra: elvisznek három napra, itt pedig mindent lemosnak, ellenőriznek. Ma is hallom a bemondó hangját: „evakuálás a legközelebbi falvakba”, „háziállatot ne hozzon senki”, „gyülekező a házak kapui előtt”. Lelkükre kötötték a gyerekeknek, hogy feltétlenül hozzák magukkal a tankönyveket. A férjem mégis betette a tárcájába az iratainkat és az esküvői fényképeinket. Én pedig egy dolgot vittem magammal, egy selyemkendőt rossz idő esetére… Az első napoktól éreztük, hogy mi, csernobiliek most már kitaszítottak vagyunk. Félnek tőlünk. Megállt éjszakára a buszunk egy faluban. Az emberek a padlón aludtak az iskolában, a klubban. Egy tűt se lehetne leejteni. Egy asszony

meghívott minket magukhoz: „Gyertek, vetek nektek ágyat. Sajnálom a kisfiatokat.” A másik, aki mellette állt, ellökdöste őket tőlünk: „Te megőrültél! Ezek fertőzöttek.” Amikor már átköltöztünk Mahiljouba, és iskolába ment a fiunk, az első nap sírva rohant haza… Egy kislány mellé ültették, de ő nem akart mellette ülni, mert a fiunk sugárzik, és meghalhat, ha vele ül egy padban. Negyedik osztályba járt a fiunk, és úgy alakult, hogy egyedül ő volt csernobili az osztályban. Mind féltek tőle, elnevezték „szentjánosbogárnak”… „csernobili sündisznónak”… Megijedtem, hogy ilyen gyorsan véget ért a gyerekkora. Amikor elutaztunk Pripjatyból, katonai járművek oszlopai jöttek szembe velünk. Páncélozottak. Ekkor kezdett rémisztő lenni az egész. Érthetetlen és rémisztő. De közben nem tudtam szabadulni attól az érzéstől, hogy mindez nem velem történik, hanem valaki mással. Különös érzés. Magamban sírtam, ennivalót, szállást kerestem, átöleltem és nyugtatgattam a fiamat, belül meg - nem is gondolat, hanem olyan érzés motoszkált bennem állandóan, hogy csak néző vagyok. Ablakon át nézem mindezt… Valaki mást látok… Csak Kijevben kaptunk először pénzt, de nem tudtunk venni semmit: emberek százezreit hozták ide, akik mindent fölvásároltak, megettek. Sokan infarktust, agyvérzést kaptak, ott rögtön, a pályaudvarokon és a buszokon. Édesanyám mentett meg. Hosszú élete során többször elvesztette a házát, összegyűjtött vagyonát. A harmincas években tették tönkre először, mindent elvettek tőle: tehenet, lovat, házat. Másodszor tűzvészben vesztett el mindent. Még kislány voltam, csak engem mentett ki a lángok közül: „Túl kell élni - mondta vigasztalóan. - Hiszen élünk.” Eszembe jutott… Ülünk a buszon. Sírunk. Egy férfi az első ülésen hangosan szidja a feleségét: „Mekkora barom vagy! Mindenki el tudott hozni valamit, mi meg föltankoltunk háromliteres dunsztosüvegekkel.” A felesége úgy döntött, ha már úgyis erre jönnek busszal, útközben beadja az anyjának az üres dunsztosüvegeket. Degeszre tömött szatyrok hevertek mellette, ha arra mentünk, mindig megbotlottunk bennük.

Ezekkel a dunsztosüvegekkel érkeztek Kijevbe. Templomi kórusban énekelek. Fölolvasok az evangéliumból. Templomba járok, mert csak ott beszélnek az örök életről. Vigaszt kap az ember. Sehol másutt nem hall ilyen szavakat az ember, pedig annyira szeretné hallani. Amikor evakuáltak minket, és útközben templomhoz értünk, mindenki bement. Alig fértünk be. Mindenki ment, az ateisták és kommunisták is. Gyakran álmodom arról, hogy megyünk a fiammal a napfényes Pripjatyban - ez ma már kísértetváros… Megyünk, és nézzük a rózsákat, Pripjatyban sok rózsa volt, nagy virágágyásokat ültettek tele rózsákkal. Álom… Már az egész életünk álom. Olyan fiatal voltam. A fiam még kicsi volt… Szerettem… Sok idő telt el azóta, emlékké vált minden. Mintha megint néző lennék… Nagyija Petrivna Vihovszka, kitelepített pripjatyi lakos

Monológ arról, hogy milyen könnyű földdé válni Naplót írtam… És próbáltam megőrizni az emlékezetemben azokat a napokat… Sok új benyomást hoztak. És persze volt félelem is… Kiszakadtunk, mentünk az ismeretlenbe, mintha a Marson találtuk volna magunkat… Kurszkból származom, hatvankilencben nem messze tőlünk atomerőművet építettek. Kurcsatov városában. Oda jártunk Kurszkból élelmiszerekért. Kolbászért. Mert az atomerőmű dolgozói a legmagasabb szintű ellátást kapták. Emlékszem, volt ott egy nagy halastó, ott horgásztak. Nem messze a reaktortól… Csernobil után ez gyakran eszembe jutott… Ma már nincs ilyen… Szóval így volt: kézbesítik a behívót, én meg, mivel fegyelmezett ember vagyok, még aznap megjelentem a hadkiegészítő

parancsnokságon. Átlapozza az „aktáimat” a parancsnok: „Egyszer se voltál gyakorlaton - mondja. - Itt pedig szükség van vegyészekre. Nem akarsz elmenni huszonöt napra Minszk környékére, táborozni?” Arra gondoltam: „Miért ne pihenhetnék egy kicsit? Megszabadulok a családtól meg a munkától, menetelek a friss levegőn.” Ezerkilencszáznyolcvanhat június huszonkettedikén, tizenegy órakor megjelentem a gyülekezőponton, fölszerelkezve ruhával, csajkával és fogkefével. Csodálkoztam, hogy kicsit mintha sokan lennénk ahhoz képest, hogy békeidő van. Emlékképek villantak át az agyamon. Háborús filmek jelenetei. Ráadásul ilyen jeles napra esett: június huszonkettedike… Akkor tört ki a háború… Hol sorakozót, hol meg oszoljt vezényelnek, és így megy ez estig. Már kezdett sötétedni, amikor beszálltunk a buszokba. Megszólal a parancsnok: „Aki hozott magával szeszes italt, megihatja. Éjszaka vonatra szállunk, reggelre érjük el az egységet. Aztán mikor leszállnak, friss legyen mindenki, mint a harmat, és ne legyen fölösleges csomagja.” Szóból ért az ember. Egész éjszaka dajdajoztunk. Reggel megtaláltuk az erdőben az egységünket. Megint fölsorakozunk, és szólítanak ábécésorrendben. Kiosztják a védőruhákat. Adtak egy garnitúrát, meg a másodikat és a harmadikat is. Na, gondolom, ez nem tréfadolog. Adnak még kabátot, sapkát, matracot, párnát - csupa téli cuccot. Az utcán meg nyár van, és megígérték, hogy huszonöt nap múlva elengednek. „Ugyan már, fiúk - nevet a százados, a kísérőnk. - Huszonöt nap?! Fél évet húztok le Csernobilban.” Megdöbbentünk. Tiltakozunk. Erre kezdenek minket rábeszélni: aki húsz kilométernél közelebb kerül a reaktorhoz, kétszeres illetményt kap, tíz kilométeren belül háromszoros, a reaktornál meg hatszoros jár. Az egyik azt számolgatja, hogy hat hónap múlva saját kocsival megy haza, a másik megszökne, de köti a katonai fegyelem. Mi az, hogy sugárzás? Senki sem hallott róla. Én viszont nem sokkal azelőtt voltam polgári védelmi tanfolyamon, ahol harminc évvel korábbi ismereteket kaptunk: 50 röntgen - halálos dózis. Arra okítottak, hogyan vágódjunk hasra, hogy átcsapjon

fölöttünk a lökőhullám, ne tegyen kárt bennünk. Sugárzás, hőhatás… Szó sem esett arról, hogy a sugárszennyezett terület a legfőbb veszélyforrás. Még azok a hivatásos tisztek se nagyon értették az egészet, akik Csernobilba vittek minket, csak egy dolgot tudtak: minél több vodkát kell vedelni, mert az jó a sugárzás ellen. Hat napig állomásoztunk Minszk környékén, végig piáltunk. Gyűjtöttem az üvegek címkéit. Eleinte vodkát ittunk, aztán látom ám, hogy valamilyen fura italokat hoznak: mindenféle ablaktisztító szereket. Mivel vegyész vagyok, érdekelt a dolog. Ablaktisztító után az embernek mintha vattából lenne a lába, a feje viszont tiszta. Föl, vigyázzt vezényelhetne magának, aztán összeesne. Szóval vegyészmérnök vagyok, kandidátus, amikor behívtak, egy nagy termelőegység laboratóriumát vezettem. Mire használtak? Lapátot adtak a kezembe, gyakorlatilag ez volt az egyetlen munkaeszközöm. Itt született a mondás: lapáttal az atomnak. Kaptunk védőfelszerelést, védőmaszkot, gázálarcot, de ezeket senki sem használta, mert ha harmincfokos hőségben magára rángatja az ember, rögtön ott pusztul. Aláírtuk, hogy átvettük mint kiegészítő felszerelést, aztán megfeledkeztünk róla. Amikor utaztunk… A buszokról átszálltunk a vonatra, a vagonban negyvenöt ülőhely volt, mi meg hetvenen voltunk. Fölváltva aludtunk. Ez most jutott eszembe… Szóval mi is ez a Csernobil? Haditechnika és katonák. Mosók. Háborús helyzet. Tízfős sátrakban szállásoltak el. Egyesek gyerekeket hagytak otthon, másoknak akkor szült a feleségük, megint másoknak meg nem volt lakásuk. Senki se nyavalygott. Ha kell, akkor kell. A haza hívott, a haza parancsára jöttünk. Ilyen a mi népünk… A sátrak körül gigantikus hegyek tornyosultak: üres konzervdobozok. Magas, mint az Alpok! Előszedték a hadsereg raktáraiban, mozgósításra tartogatott érintetlen készleteket. A címkékből ítélve húsz-harminc éve tárolhatták őket… Háború esetére. Gyíkhús, árpakása… Hering… Körös-körül macskafalkák… Rajzanak, mint a legyek… Kitelepítették a falvak lakosait, sehol egy ember. Nyikordul a

szélben a kapu, hirtelen megfordulunk. Embert vártunk, de macska jön ki helyette… Eltakarítottuk a föld szennyezett felső rétegét, fölpakoltuk a teherautókra, és kivittük a tárolókba. Azt hittem, a tároló bonyolult mérnöki konstrukció, de egyszerű földhányás volt. Fölszedtük a földet, és fölcsavartuk a vastag réteget, mint egy szőnyeget… Zöld gyep virágokkal, gyökerekkel… Pókokkal, bogarakkal… Őrülteknek való munka. Hisz nem lehet megkopasztani az egész földet, lehántva róla mindent, ami él. Ha nem vedeljük halálra magunkat minden éjjel, kétlem, hogy kibírjuk. Kikészülünk lelkileg. Lecsupaszított, terméketlen föld, több száz méteren. Házak, pajták, fák, műutak, óvodák, kutak mintha pucérak maradtak volna… A homokban, a homokon. Reggel meg kell borotválkozni, az ember meg nem mer tükörbe nézni, fél a saját arcától. Mert mindenféle gondolatok jártak a fejünkben… A legkülönbözőbbek… Nehéz elképzelni, hogy visszajönnek ide az emberek, újrakezdődik az élet. Mi meg kicseréljük a hullámpalát, mossuk a tetőket. Mindannyian tisztában voltunk azzal, hogy semmi haszna a munkánknak. Több ezer ember. De fölkeltünk minden reggel, és csináltuk tovább. Abszurdum! Megpillant minket egy írástudatlan öregember: „Hagyjátok abba, fiaim, ezt a hülye munkát! Üljetek asztalhoz! Ebédeljetek velünk!” Fúj a szél. Felhők szállnak az égen. A reaktor nincs lefedve… Eltávolítottuk a felső réteget, visszajöttünk egy hét múlva, tulajdonképpen kezdhettük volna elölről. Csak már nem volt mit eltávolítani. A homok szétszóródik… Csak egyszer fedeztem fel valamilyen értelmet, amikor helikopterről permeteztek különleges oldatot, amely polimerhártyává alakult, megakadályozva a porhanyós talaj mozgását. Ezt érthetőnek találtam. De mi csak ástunk és ástunk… Elvitték a lakosokat, de néhány faluban maradtak öregemberek. Be lehet menni egy rendes házba ebédelni… Már maga a rituálé is… Legalább fél óra jusson a normális emberi életből… Pedig ott semmit sem szabad megenni. Tilos. De úgy szeretne az ember asztalhoz ülni… Egy régi házikóban…

Csak földhányások maradtak utánunk. Aztán állítólag körbe kellett rakni ezeket betonelemekkel, végül bekerítették szögesdróttal. Otthagytuk a billenőplatós teherautókat, az UAZ-okat, a darukat, amelyekkel dolgoztunk, mert a fémnek megvan az a tulajdonsága, hogy elnyeli a sugárzást, felhalmozódik benne. Azt mesélik, hogy később mindez fölszívódott. Szétlopkodták. El is hiszem, mert nálunk minden előfordulhat. Egyszer riadóztattak: ellenőrizték a sugárzásmérők az ebédlőt, és kiderült, hogy olyan helyre építették, ahol magasabb a sugárzás, mint ott, ahová jártunk dolgozni. Mi meg már ott éltünk két hónapja. Ilyen a mi népünk… Egyébként az oszlopokra mellmagasságban odaszögelt deszkákat nevezték ebédlőnek. Állva ettünk. Hordóban mosakodtunk. Hosszú lövészárok volt az illemhely, kinn a mezőn. A kezünkben lapát. Mellettük meg a reaktor… Két hónap után már kezdtünk kapiskálni valamit. Mondtuk is, mi a bajunk: „Nem vagyunk halálraítéltek. Lehúztunk két hónapot, elég volt. Ideje leváltani minket.” Antoskin vezérőrnagy beszélt velünk, és kertelés nélkül megmondta: „Bajos magukat leváltani. Kiadtuk a teljes ruházatot. A második meg a harmadik garnitúrát is. Már beleszoktak ebbe. Drága lenne leváltani magukat, sok problémánk lenne belőle.” És azt sulykolta, hogy hősök vagyunk. Hetente egyszer dicsérő okleveleket adtak át a fölsorakozott alakulat előtt annak, aki kiemelkedőt nyújtott az ásásban. A Szovjetunió legjobb sírásója. Hát nem őrület? Kihalt falvak… Tyúkok és macskák élnek bennük. Az ember benéz a pajtába, tele van tojással. Megsütöttük. A katonák derék legények. Tyúkot fognak. Tüzet raknak. Egy üveg kisüsti. Mindennap megittunk belőle együtt egy háromliteres üveggel. Egyesek sakkpartit vívnak, mások a gitárt pengetik. Az ember mindent megszokik. Az egyik harcos berúg, és az ágyára dől, a másiknak meg ordítozni támad kedve. Verekedni akar. Ketten részegen a volán mögé ültek. Összetörték az autót. Lángvágóval szedték ki őket a szétlapított acél mögül. Engem az mentett meg, hogy hosszú leveleket írtam haza, és naplót vezettem… Kiszúrt a politikai részleg főnöke, és rám szállt: hol tartom azt, amit

írtam? Rábeszélte a szomszédomat a spicliskedésre. Az meg érdeklődött: „Mit körmölsz?” -„Megvédtem a kandidátusi értekezésemet. Most írom a nagydoktorit.” Nevet: „Így továbbítom az ezredesnek. Te meg rejtsd el az irományodat.” Jó gyerekek voltak. Már mondtam, hogy egyik se nyavalygott. Nem ijedtek be: minket nem győz le soha senki. Soha! A tisztek ki se dugták az orrukat a sátorból. Papucsban döglöttek. Ittak! Leszarom! Mi meg ástunk. Kapjanak újabb csillagokat a váll-lapjukra. Leszarom! Ilyen a mi népünk… A sugárzásmérők istenek. Mindenki náluk kilincsel: „Na, fiacskám, milyen nálam a sugárzás?” Egy vállalkozó szellemű katonának ilyen ötlete támadt: fogott egy botot, és tekert rá drótot. Bekopogott egy házba, és a falon húzogatta a botot. Megy utána az öregasszony: „Fiacskám, mi a helyzet nálam?” - „Hadititok, öreganyó.” - „Azért te csak mondd meg nekem, fiacskám. Töltök neked egy pohár kisüstit.” „Na jó, jöhet.” Lelökte. „Nálad minden rendben, öreganyó.” És ment tovább… Miután letöltöttük az időnk felét, mindannyian kaptunk sugárzásmérőt, kis dobozkákat, bennük kristállyal. Egyesek kombinálni kezdtek: ki kell vinni reggel a tárolóhoz, otthagyni, a nap végén meg el kell hozni. Minél nagyobb dózis jön össze a sugárzásból, annál előbb adnak szabadságot. Vagy többet fizetnek. Volt, aki a csizmájára szerelte, van rajta szíj, arra akasztotta, hogy közelebb legyen a földhöz. Abszurd színház! Abszurdum! Ezek az érzékelők nem voltak feltöltve, csak akkor léptek volna működésbe, ha feltöltik őket a sugárzás első dózisával. Szóval ez csak játék kütyü, bigyegő, vagyis porhintés volt az egész. Pszichoterápia. Mint később kiderült, a műszer szilíciummal működik, ötven éve hányódtak a raktárakban. Amikor letöltöttük az időnket, mindenkinek ugyanazt a számot írták a katonakönyvébe: a sugárzás átlagos dózisát megszorozták az ott töltött napok számával. A sátrakban mérték az átlagértéket, ahol laktunk. Mondok egy viccet, de az is lehet, hogy igaz… Fölhívja a katona a barátnőjét. Aggódik a lány: „Mit csinálsz te ott?” A baka meg

dicsekedni akart: „Most másztam ki a reaktor alól, épp csak megmostam a kezem.” És abban a pillanatban - tárcsahang. Megszakadt a beszélgetés. Lehallgatta a KGB… Két óra pihenőidő. Lefekszik az ember a fa alá, megérett már a meggy, olyan nagy, édes, csak letéped, és beteszed a szádba. Vagy eperfa… Először láttam eperfát… Amikor nem volt munka, vittek menetelni. Szennyezett területen… Abszurdum! Esténként filmeket néztünk. Indiai szerelmes filmeket. Hajnali három-négy óráig. A szakács persze reggel nem tudott felkelni, nem főtt meg a kása reggelire. Hoztak újságokat. Azt írták bennük, hogy hősök vagyunk! Önkéntesek! Pavka Korcsagin követői! Fényképeket is közöltek. Csak kerülne az utunkba az a fotós… Nem messze állomásoztak a kazanyi tatárok. Láttam az önbíráskodásukat. A sor előtt hajtották a katonát, ha megállt vagy elfutott félre, megrugdosták. Mert a házakban mászkált, és lopott. Találtak nála egy táska szajrét. Külön szállásolták el magukat a litvánok. Egy hónap után föllázadtak, és követelték, hogy engedjék haza őket. Kaptunk egyszer egy különleges megrendelést: sürgősen mossunk le egy házat a lakatlan faluban. Abszurdum! „Minek?” - „Holnap lagzi lesz benne.” Lemostuk slaggal a tetőt, a fákat, elhordtuk a földréteget. Lekaszáltuk a krumplibokrokat a kertben, meg a füvet az udvarban. Köröskörül pusztaság. Másnap hozták a vőlegényt meg a menyasszonyt. Busszal érkeztek a vendégek. Zeneszóval… Igazi vőlegény és menyasszony volt, nem a film kedvéért játszották el. Máshol laktak már, kitelepítették őket, de rábeszélték a fiatalokat arra, hogy jöjjenek ide, hadd örökítsék meg az eseményt a történelem számára. Dolgozott a propaganda. Az álomgyár… Óvta a mítoszainkat: mi mindenhol életben maradunk, még a halott földön is… Közvetlenül az elutazásom előtt hívatott a parancsnok: „Mit írtál?” „Fiatal a feleségem, neki írtam leveleket” - feleltem. - „Azért csak

vigyázz…” Mi maradt meg az emlékezetemben ezekből a napokból? Az, hogy ástunk. Ástunk… Följegyeztem valahol a naplómban, mit értettem meg ott. Már az első napokban… Megértettem, milyen könnyű földdé válni… Ivan Nyikolajevics Zsmihov vegyészmérnök

Monológ a nagy ország jelképeiről és titkairól Úgy maradt meg az emlékezetemben, mint a háború… Már május vége felé, egy hónappal a katasztrófa után is kezdtek küldeni hozzánk élelmiszereket ellenőrzésre a harminc kilométeres zónából. Egész nap dolgozott az intézet. Mintha háború lenne. A köztársaságban abban az időszakban csak nekünk voltak szakembereink és megfelelő műszereink. Behozták a háziállatok és a vadállatok belsőségeit. Tejet vizsgáltunk. Az első mérések után világossá vált, hogy nem húst kapunk, hanem radioaktív hulladékot. Váltott turnusokban legeltették a csordákat a zónában, a fejőnőket csak a fejés idejére vitték be. A tejüzemek teljesítették a tervet. Ellenőriztük. Nem tej, hanem radioaktív hulladék. Sokáig használtuk etalonként az előadásainkon a rahacsoui tejüzemben készült tejport és dobozos sűrített tejet. Abban az időszakban ezt árulták a boltokban… Minden élelmiszerboltban… Amikor a vevők elolvasták a címkén, hogy rahacsoui a tej, nem vették meg, és a nyakukon maradt. Aztán egyszer csak tele lettek a boltok címke nélküli üvegekkel. Nem hinném, hogy a papírhiány lett volna az oka. Becsapták az embereket, becsapta őket az állam. Minden információt titkosítottak… Pontosan abban az időszakban, amikor nagyon durván sugároztak a rövid életű elemek, és minden „világított”. Állandóan szolgálati feljegyzéseket írtunk. Megállás nélkül… De nyíltan beszélni az eredményekről… Rögtön megfosztották volna az illetőt a tudományos fokozatától, még talán a párttagkönyvét is bevonták volna… (Láthatóan ideges.) De nem is a félelem… Nem a félelem az

oka, bár persze az is… Hanem az, hogy a korunk, a szovjet hazánk emberei voltunk. Hittünk benne, és a hit itt a lényeg. A mi hitünk… (Idegesen rágyújt.) Higgye el, nem félelemből… Nem csak félelemből… Őszintén mondom. Őszintének kell lennem ahhoz, hogy tisztelhessem magam. Szóval azt akarom… Az első utazás a zónába: az erdőben ötször-hatszor magasabb a háttérsugárzás, mint a mezőn és az utakon. Mindenhol magas dózisok. Dolgoznak a traktorok… Kapálják a kertjüket a parasztok… Egy-két faluban megvizsgálták a felnőttek és a gyerekek pajzsmirigyét: a sugárzás százszor, sőt két-háromszázszor magasabb a megengedett normánál. Volt egy nő a csoportunkban. Radiológus. Hisztériás rohamot kapott, amikor látta, hogy a homokban ülnek a gyerekek, és játszanak. Papírhajókat úsztatnak a pocsolyában. Nyitva vannak a boltok, és ahogy az már nálunk falun szokás, egymás mellett vannak a textiláruk és az élelmiszerek: öltönyök, női ruhák, mellettük meg kolbász, margarin. Fedetlenül tárolják, még fóliával sem takarják be. Viszünk a kolbászból, a tojást is megmérjük… Nem élelmiszer, hanem radioaktív hulladék. Ott ül egy fiatalasszony a padon, a ház előtt, és szoptat… Megmértük a tejét - radioaktív. Csernobili madonna… Megkérdeztük: „Mi legyen, mit csináljunk?” Azt felelték: „Készítsék el a méréseket! Nézzék a tévét!” Gorbacsov megnyugtatta az embereket a tévében: „Sürgős intézkedéseket tettünk.” Elhittem… Mérnök voltam, húszéves gyakorlattal, jól ismertem a fizika törvényeit. Tudtam én, hogy mindennek el kell hagynia ezeket a helyeket, ami csak él. Legalább egy időre. De végeztük lelkiismeretesen a méréseket, és néztük a tévét. Hozzászoktunk ahhoz, hogy hiszünk. A háború utáni nemzedékből származom, amely ebben a hitben nőtt fel. Honnan volt ez a hit? Győzelmet arattunk abban a szörnyű háborúban. Akkor az egész világ fejet hajtott előttünk. Tényleg így volt! A Kordillerákban sziklába vésték Sztálin nevét. Mi volt ez? Jelkép! Egy nagy ország jelképe. Íme, a válaszom a kérdésére. Miért hallgattunk, ha tudtuk? Miért

nem mentünk ki a terekre, miért nem kiabáltunk? Jelentettünk… Mint már mondtam, szolgálati feljegyzéseket készítettünk. De hallgattunk, és zokszó nélkül hajtottuk végre a parancsokat, mert kötött a pártfegyelem, én pedig kommunista voltam. Nem emlékszem olyan esetre, hogy bárki is aggódott volna magáért a munkatársaim közül, és ne lett volna hajlandó szolgálati útra menni a zónába. És nem azért, mert attól félt, hogy kizárják a pártból, hanem azért, mert hitt. Az a hit vezérelte mindenekelőtt, hogy szépen és igazságosan élünk, az ember nálunk mindenekfölött áll, ez minden dolgok mértéke. Amikor később összeomlott ez a hit, az sokak számára infarktussal vagy öngyilkossággal végződött. Golyót röpítettek a szívükbe, mint Legaszov akadémikus… Mert amikor az ember elveszti a hitét, ott marad hit nélkül, akkor már nem résztvevő, hanem cinkos, és akkor nincs mentség. Volt egy jel… A Szovjetunióban annak idején minden atomerőmű széfjében ott volt a baleset utáni mentesítés terve. Típusterv. Titkos. Ilyen terv nélkül nem adtak engedélyt az erőmű beindítására. Ezt sok évvel a baleset előtt pontosan a csernobili erőmű példájára dolgozták ki. Mit és hogy kell tenni. Ki miért felel. Hol található. A legapróbb részletekbe menően… És egyszer csak pont ott, abban az erőműben történik katasztrófa… Mi ez - véletlen egybeesés? Misztika? Ha hívő lennék… Ha az ember értelmet akar találni, vallásosnak érzi magát. Én pedig mérnök vagyok. Más hitű ember. Más jelképeim vannak… De mi lesz most… Mit kezdjek a hitemmel? Marat Pilipavics Kohanau, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt főmérnöke

Monológ arról, hogy ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe

A legelejétől fogva… Történt valahol valami. A nevét se hallottam, valahol messze a mi Mahiljounktól… Hazaszaladt a bátyám az iskolából: tablettákat osztogatnak a gyerekeknek. Nyilván tényleg történt valami! Ajajaj! És ez minden. Május elsején nagyon kellemesen töltöttük a napot. Természetesen a szabadban. Késő este tértünk haza, a szobámban belökte az ablakot a szél… Ez később még eszembe jutott… A környezetvédelmi felügyelőségen dolgoztam. Ott vártuk az utasításokat, de nem kaptunk. Vártunk… Szinte nem is alkalmaztak nálunk szakembereket, különösen nem a főnökségben: csupa tartalékos ezredes, egykori pártmunkás, nyugdíjasok vagy olyanok, akik máshová nem kellenek. Ha valaki másutt lebukott valamivel, hozzánk irányították. Elüldögél, zörög a papírokkal. Nekik azután jött meg a hangjuk, hogy beszédet tartott Moszkvában a mi fehérorosz írónk, Alesz Adamovics, aki kongatni kezdte a vészharangot. Mennyire gyűlölték! Az valami hihetetlen. Itt élnek a gyerekeik, az unokáik, de nem ők küldenek segélykiáltást a világba, hanem az író. Azt hinné az ember, hogy működésbe kellett volna lépnie az önvédelmi ösztönüknek. A pártgyűléseken meg a dohányzókban is állandóan a firkászokat emlegették. Mit ártják magukat a más dolgába? Elkanászodtak! Vannak utasítások! Alárendeltség! Mit érthet ő ebből? Nem is fizikus! Van KB, van főtitkár! Talán ekkor értettem meg, mi lehetett az a harminchetes év. Milyen volt… Akkoriban teljesen idillikus elképzeléseim voltak az atomerőműről. Arra tanítottak minket az iskolában, majd az intézetben is, hogy ez a „semmiből energiát termelő” mesebeli gyár, ahol fehér köpenyben üldögélnek az emberek, és nyomkodják a gombokat. A csernobili robbanás háttere a felkészítetlen tudat volt, a technikába vetett abszurd hit. Ráadásul nem volt semmiféle tájékoztatás. Papírhegyek, melyekre a következő feliratot pecsételték: „szigorúan titkos”, „titkosítani a balesettel kapcsolatos információkat”, „titkosítani a gyógyítás eredményeivel kapcsolatos információkat”, „titkosítani a

mentesítésben részt vevő személyzet sugárfertőzésének mértékével kapcsolatos információkat…” Mindenféle híresztelések terjengtek: valaki olvasta az újságban, valaki hallotta valahol, mondták valakinek… Eltűnt a könyvtárakból az egész szánalmas, (mint később kiderült) kukába való polgári védelmi anyag. Valaki hallgatta a nyugati rádiókat, és akkoriban csak ott mondták be, milyen tablettákat kell szedni, hogy kell helyesen adagolni őket. De a leggyakoribb reakció az volt: ugyan már, hiába örvendeznek az ellenségeink, minden rendben van nálunk. Május 9-én felvonulnak a veteránok… Fúvószenekar fog játszani. Mint később kiderült, még azok is csak pletykákra hagyatkozhattak, akik a reaktor tüzét oltották. Állítólag veszélyes kézbe venni a grafitot… Állítólag… Felbukkant valahonnan a városban egy őrült nő. A piacon járkált, és azt hajtogatta: „Láttam azt a sugárzást. Kékben játszik, de változnak az árnyalatai…” Az emberek nem vettek tejet meg túrót a piacon. Ott áll az öregasszony, és nem vesz tőle senki tejet. „Ne féljetek - próbája rábeszélni a vásárlókat -, nem hajtom ki a tehenet a legelőre, magam hordom neki a füvet.” Kimegy az ember a városból, és hihetetlen látvány tárul elé az út mellett: legel a tehén, fóliába csomagolva, mellette az öregasszony, szintén fóliába burkolva. Sírjunk vagy röhögjünk? Minket is kezdtek már küldeni méréseket végezni. Engem az erdőgazdaságba irányítottak. Az erdészeknek ugyanannyi fát kellett szállítaniuk, nem csökkentették a normát. Bekapcsoltuk a raktárban a műszert, az meg ördög tudja, mit mutat. A deszkák mellett mintha minden rendben lenne, de az odakészített söprűknél kiakad. „Honnan vannak ezek a söprűk?” - „Krasznapolléból (mint később kiderült, az volt a Mahiljoui terület legszennyezettebb vidéke). Ez már az utolsó tétel, ennyi maradt. A többit elszállították.” Most hogy gyűjtsük be ezeket különböző városokból? Mitől nem tudok szabadulni? Van még valami fontos… Á! Eszembe jutott… Hirtelen új, szokatlan érzés fogott el minket: mindegyikünknek megvan a maga élete, azelőtt mintha nem lett volna szükség erre. Most viszont kezdtek elgondolkodni az emberek azon, hogy mit egyenek, mit

adjanak a gyerekeknek. Mi árt az egészségnek, és mi nem? Költözzenek el, vagy maradjanak? Mindenkinek döntenie kellett. És milyen élethez voltunk szokva? A faluközösséghez, az üzemhez, a kolhozhoz. Szovjet emberek voltunk. Én például szovjet ember voltam. Nagyon is! Tanultam, és minden nyáron mentem dolgozni a kommunista brigáddal. Volt ilyen ifjúsági mozgalom: kommunista diákbrigádok. Dolgoztak, a pénzt meg átutalták egy latin-amerikai kommunista pártnak. A mi brigádunk Uruguayt támogatta… Megváltoztunk. Minden megváltozott. Igen komoly erőfeszítéseket kellett tennünk ahhoz, hogy megértsük. El kellett szakadnunk attól, amit megszoktunk… Biológus vagyok. A darazsak viselkedéséről írtam a diplomamunkámat. Két hónapot töltöttem egy lakatlan szigeten. Volt saját darázsfészkem. Egy hétig figyeltek, aztán befogadtak a családjukba. Senkit sem engednek közelebb három méternél, én pedig egy hét után már tíz centire lehettem tőlük. Gyufaszálról csöpögtettem a gyümölcsszirupot, egyenest a fészkükbe, így tápláltam őket. „Ne pusztítsd el a hangyabolyt, az egy jó idegen életforma” - ez volt az oktatónk kedvenc mondása. A darázsfészek kapcsolatban áll az egész erdővel, így fokozatosan én is a táj része lettem. Odaszalad egy kisegér, és leül a sportcipőm szélére. Vad, erdei egér, de már a természet részének tekint. Ott ültem tegnap, ott ülök ma is, holnap is… Csernobil után… Gyerekrajz-kiállítás: gólya lépked a fekete tavaszi földön… És a képaláírás: „A gólyának senki sem mondott semmit.” Ilyen érzéseim voltak akkor. És ez volt a munkám. A napi munkám. Jártuk a területet, vettünk mintát a vízből és a földből, aztán vittük Minszkbe. Morogtak nálunk a lányok: „Forró derelyét viszünk.” Semmi védelem, nem adtak különleges védőruhát. Az ember ott ül az első ülésen, a háta mögött meg „világítanak” a minták. Jegyzőkönyvet vettünk föl a radioaktív talaj elhantolásáról. Földbe temettük a földet… Újfajta emberi tevékenység… Ezt senki sem tudta fölfogni… Az előírások szerint a temetés előtt geológiai vizsgálatokat kellett végezni. A talajvíz szintjének legalább négy-hat méter mélyen kellett lennie, a

tárológödör mélysége viszont ne legyen nagy, az alját és a falait pedig fóliával kell borítani. De ezek előírások voltak, az életben persze minden másképp ment. Mint mindig. Nem volt semmilyen geológiai vizsgálat. Odaböknek az ujjukkal: „Itt áss!” A markoló ás. „Milyen mélyre ásott?” - „Franc tudja. Amikor elértem a vizet, abbahagytam.” Egyenest a talajvízbe szórták… Azt mondják: a nép szent, csak gazemberek a kormányok… Majd később elmondom, mit gondolok erről… A népünkről és magamról is… A legkomolyabb kiküldetésem alatt a Krasznapollei járást derítettem föl. Már mondtam, hogy az volt a legkeményebb. Meg kellett előznünk, hogy a csapadék belemossa a radionuklidokat a földekről a folyókba. Az előírás szerint kettős barázdát kellett szántani, utána üresen hagyni egy közt, megint kettős barázda, és így tovább, ilyen közökkel. Végig kellett utaznom minden kis folyó vidékét. Ellenőriznem kellett. Busszal eljutottam Krasznapolléig, de onnan már persze autóra volt szükségem. Megyek a járási végrehajtó bizottság elnökéhez. Ott ül az irodájában, és a fejét fogja: senki sem érvénytelenítette a tervet, senki se változtatta meg a vetésforgó szerkezetét, ahogy azelőtt is borsót vetettek, most is azt vetnek, bár tudják, hogy a borsó és más hüvelyesek nyelik a legjobban a sugárzást. Az ilyen helyeken 40 curie van vagy még több. Nincs ideje rám. Szétszaladtak az óvodákból a konyhások és a dadusok. Éhesek a gyerekek. Bármilyen műtétre van szükség, a szomszéd járásba kell vinni mentővel a betegeket. Hatvan kilométer a távolság, az út meg olyan, mint a mosódeszka. Minden sebész elutazott. Milyen autó?! Milyen kettős barázda? Nincs ideje rám. Ekkor a katonákhoz fordultam. Fiatalok, lehúztak ott fél évet. Most súlyos betegek. A rendelkezésemre bocsátottak egy péeszhát személyzettel együtt, sőt nem is péeszhát, hanem béerdéemet golyószóróval. Nagyon sajnáltam, hogy nem fényképezkedtem le rajta. A páncéloson. Már megint a romantika. Egy zászlós volt a járműparancsnok, aki állandó kapcsolatban állt a bázissal: „Itt sólyom! Itt sólyom! Folytatjuk a munkát.” Utazunk… A mi útjainkon, a mi erdeinkben, harcjárművel.

Asszonyok állnak a kerítésnél. Állnak és sírnak. A nagy honvédő háborúban láttak utoljára ilyen haditechnikát. Attól rettegnek, hogy kitört a háború. Az előírások szerint a barázdák szántására kijelölt traktorok vezetőfülkéjét védeni, hermetikusan szigetelni kell. Láttam ilyen traktort, a vezetőfülkét tényleg hermetikusan lezárták. Áll a traktor, a traktoros meg a fűben heverészve pihen. „Maga megőrült? Hát nem figyelmeztették?” - „De hát betakartam a fejem a vattakabáttal.” - feleli. Az emberek nem értették. Állandóan ijesztgették őket, atomháborúra készültek, nem pedig Csernobilra… Hihetetlenül szép vidék. Megmaradt az igazi őserdő. Ősrégi, nem ember ültette. Kis folyók kanyarognak benne, olyan színű a vizük, mint a teáé, és hihetetlenül áttetsző. Zöld fű. Emberek kurjongatnak az erdőben… Én meg tudom már, hogy ez mind mérgezett: a gombák, a bogyók. Mókusok futnak a mogyoróbokrok között… Találkoztunk egy öregasszonnyal: - Gyerekeim, meg szabad inni a tehénkém tejecskéjét? Lesütjük a szemünket, parancsot kaptunk arra, hogy adatokat gyűjtsünk, de kerüljük a lakossággal való szorosabb érintkezést. A zászlós szólalt meg először: - És hány éves a néni? - Már nyolcvan vagy még több. A háborúban elégtek az irataim. - Akkor csak igya! Mindig a falusi embereket sajnáltam a legjobban, mert ártatlanul szenvedtek, mint a gyerekek. Hisz nem a parasztok találták ki Csernobilt, ők nem hódítóként lépnek fel a természettel szemben, hanem jó szándékkal közelednek hozzá, mint száz vagy ezer éve is. Ahogy Isten elrendelte… És nem értették, mi történt, hinni akartak a tudósoknak, bármelyik írástudó embernek, mint a papnak. Ők pedig azt állították: „Minden rendben van. Nincs ebben semmi

rémisztő. Csak mossanak kezet evés előtt.” Nem rögtön értettem meg, hanem csak pár évvel később, hogy mind részt vettünk… A bűntettben… (Hallgat.) El sem tudja képzelni, milyen mennyiségben szállították ki autóval a zónából mindazt, amit előzőleg segélyként, jóvátételként hoztak a lakóknak: kávét, húskonzervet, sonkát, narancsot. Ládaszám, furgonokkal. Akkoriban sehol sem lehetett ilyen élelmiszereket kapni. Leszedték a sápot a helyi boltosok, az ellenőrök is mind, az egész alsóés középszintű hivatalnokréteg. Rosszabbnak bizonyult az ember, mint amilyennek gondoltam. Magamat is beleértve… Én is rosszabb vagyok… Most már tudom magamról… (Elgondolkodik.) Természetesen elismerem:.. Ez nekem magamnak fontos… Újabb példa… Tegyük fel, hogy öt falu tartozik egy kolhozhoz. Három „tiszta”, kettő meg „piszkos”, és lehetnek egymástól két-három kilométerre. Kettőben fizetnek „koporsópénzt”, háromban nem. A „tiszta” faluban állattenyésztő kombinátot építenek. Állítólag hoznak tiszta takarmányt. De honnan vegyék? Viszi a szél a port az egyik szántóföldről a másikra. Ugyanaz a föld. Papírok kellenek ahhoz, hogy fölépíthessék a kombinátot. A bizottság aláírja ezeket, és én is tagja vagyok a bizottságnak, pedig mindenki tudja, hogy nem lenne szabad aláírni. Bűntény! Végül találtam magamnak mentséget: a tiszta takarmány problémája nem tartozik a környezetvédelmi felügyelőre. Kisember vagyok. Hát mit tehetek én? Mindenki talál valamilyen mentséget. Magyarázatot. Ilyen kísérletet végeztem magamon. És egyáltalán, megértettem valamit: ami rémisztő az életben, az csendben és természetesen megy végbe… Zoja Danyilauna Bruk környezetvédelmi felügyelő

Monológ arról, hogy az orosz ember mindig hinni akar valamiben

Nem vette észre, hogy egymás között nem is nagyon beszélünk erről? Évtizedek, évszázadok múlva ezek mitikus évek lesznek. Mesék és mítoszok népesítik be ezeket a helyeket… Legendák… Félek az esőtől - ez Csernobil. Félek a hótól. Az erdőtől. Félek a felhőktől. A széltől… Igen! Honnan fúj? Mit hoz? Ez nem absztrakció, nem következtetés, hanem személyes érzés. Csernobil… A házamban van… A számomra legdrágább lényben, a fiamban, aki nyolcvanhat tavaszán született… Beteg. Az állatok, még a csótányok is tudják, mennyi utódot hozzanak a világra, és mikor. Az ember nem képes erre, a teremtő nem ajándékozta meg előérzettél. Nemrég közölték az újságokban, hogy kilencvenháromban csak nálunk, Fehéroroszországban kétszázezer abortuszt végeztettek a nők. A fő ok Csernobil. Mi már együtt élünk ezzel a félelemmel… A természet mintha összezsugorodott volna a várakozásban. A kivárásban. „Jaj 11 nékem! Hová lőn az idő?” - kiáltana föl Zarathusztra. Sokat gondolkodtam. Kerestem az értelmét… A választ… Csernobil - ez az orosz mentalitás katasztrófája. Nem gondolkodott ezen? Természetesen egyetértek azokkal, akik azt írják, hogy nem a reaktor robbant föl, hanem az egész korábbi értékrend. De ebből a magyarázatból hiányzik nekem valami… Arról beszélnék, amiről Csaadajev szólt először: hogy ellenségesen tekintünk a haladásra. A mi antitechnológiai és antiinstrumentalista beállítottságunkról. Nézze meg Európát. A reneszánsztól kezdve a világ instrumentális megközelítésének jegyében él. Az értelmes, racionális világszemlélet jegyében. Ez a mesterember, a kezében tartott munkaeszköz iránti tisztelet. Van egy kitűnő elbeszélése Leszkovnak 12 az Acélos jellem Mi ez? Orosz alkat - majd csak boldogulunk valahogy. Ez vonul végig az orosz történelmen. A német alkat az eszközt, a gépet tartja fontosnak. Nálunk meg… Nálunk? Egyrészt próbáljuk leküzdeni, megfékezni a káoszt, másrészt meg pont ebben érzi elemében magát az orosz ember. Utazzon el, ahová kedve tartja, például Kizsi szigetére, és mit fog hallani, miről mesél büszkén bármelyik idegenvezető? Hogy a

templom építői csak fejszét használtak, az épületben nincs egyetlen szög sem! Ahelyett hogy jó utat építenénk, bolhát patkolunk. Sárba merülnek a kocsikerekek, de a kezünkben tartjuk a tűzmadarat. Másodszor… Úgy gondolom… Igen! Ez az ára a forradalom utáni gyors iparosításnak. Az október utáni szakasznak… Az ugrásnak. Míg Nyugaton ott volt a szövőmanufaktúrák kora… A gép és az ember együtt mozgott, változott. Kialakult a technológiai tudat, gondolkodás. Nálunk meg? Mije van az orosz muzsiknak a saját udvarban a két kezén kívül? Mind a mai napig! Fejszéje, kaszája, kése - ez minden. Erre épül az egész világa. Na, van még lapátja. Hogyan beszélget az orosz ember a géppel? Csupa trágárságot mond. Kalapáccsal esik neki, rugdossa. Nem szereti a gépet, gyűlöli, lenézi, valójában nem teljesen érti, mekkora erő ez a kezében. Olvastam valahol, hogy az atomerőműveket kiszolgáló személyzet gyakran nevezte a reaktort fazéknak, szamovárnak, gázrezsónak. Főzőlapnak. Ebben már van gőg: a napon sütünk rántottát! Sok falusi ember dolgozott a csernobili erőműben. Nappal a reaktornál, este meg a kertjükben vagy a szüleiknél ügyködtek, a szomszéd faluban, ahol még ásóval vetik a krumplit, a trágyát vasvillával szórják szét… A termést is kézzel ássák ki… Ezen a két szinten, ebben a két korszakban, a kő- és az atomkorszakban létezett a tudatuk. Az ember állandóan a kettő között ingadozott. Képzelje el a vasutat, amelyet a legkiválóbb mérnökök építettek; robog rajta a vonat, de olyanok ülnek a mozdonyvezetők helyén, akik tegnap még kocsisok voltak. Fuvarosok. Ez Oroszország sorsa, két kultúrában utazni. Az atom és a lapát között. És a technológiai fegyelem? A mi népünk számára ez az erőszak része… Kaloda, lánc. A nép ösztönös, zabolátlan. Nem a szabadságról álmodott sosem, hanem a féktelenségről. A fegyelem számunkra az elnyomás eszköze. Van valami különös a mi sötét tudatlanságunkban, ami közel áll a keleti sötétséghez… Történész vagyok… Korábban sokat foglalkoztam nyelvészettel, nyelvfilozófiával. Nemcsak mi gondolkodunk a nyelv által, hanem a nyelv is gondolkodik általunk. Tizennyolc éves koromban, vagy talán kicsit korábban kezdtem szamizdatot olvasni, akkor fedeztem föl

Salamovot, Szolzsenyicint, és abban a pillanatban megértettem, hogy az egész gyerekkoromat, a mi utcánk gyerekkorát - pedig művelt családban nőttem föl, a dédapám pap, apám a szentpétervári egyetem professzora - áthatotta a lágertudat. És a gyerekkorom egész szókincse a zekek, a fegyencek nyelvéből jött. Kamaszkorunkban mi ezt teljesen természetesnek vettük. Az apa nekünk góré volt. Kilencéves koromban tanultam meg azt a mondást, hogy „ravasz p…ába menetes f… való”. Sehol egy civil szó. Még a játékaink, a szólásaink, a találós kérdéseink is a lágerből jutottak el hozzánk. Mert a rabok nem külön világban éltek, amely valahol jó messze volt. Mindez ott volt az orrunk előtt. Mint Ahmatova írta, „a fél ország leültetett, a fél ország meg ült”. Úgy gondolom, hogy pontosan ennek a lágertudatunknak kellett elkerülhetetlenül összeütköznie a kultúrával. A civilizációval, a szinkrofazotronnal… Hát igen… ez tény… Minket sajátos szovjet pogányságban neveltek: az ember uralkodik mindenen, ő a teremtés koronája. Joga van azt csinálni a világgal, amit csak akar. Így hangzik a micsurini tézis: „Nem várhatunk könyöradományt a természettől, amit akarunk, el kell ragadnunk tőle.” Megpróbáljuk beoltani a népbe azokat a tulajdonságokat, jellemzőket, amelyek nincsenek benne. Az álom a világforradalomról - álom arról, hogy át lehet alakítani az embert meg az egész világot körülötte. Mindent! Így hangzik a nevezetes bolsevik jelszó: „Vaskézzel hajtjuk az emberiséget a boldogsághoz!” Az erőszaktevő pszichológiája. Barlangi materializmus. A történelemhez és a természethez intézett kihívás. És ennek sose lesz vége… Ha összeomlik az egyik utópia, másik lép a helyébe. Most hirtelen mindenki Istenről kezdett beszélni. Istenről és a piacról egyszerre. Miért nem keresték a Gulagon, harminchét börtöneiben, negyvennyolc pártgyűlésein, amikor nagy kirohanásokat intéztek a kozmopolitizmus ellen, vagy Hruscsov korában, amikor templomokat romboltak? A mai orosz istenkeresésben van valami hazug, álszent hátsó gondolat. Békés otthonokat bombáznak Csecsenföldön, pusztítanak egy kis büszke nemzetet… Miközben ott állnak gyertyákkal a templomban… Mi csak

karddal tudunk… Nálunk a Kalasnyikov pótolja a szót. Lapáttal és vasvillával takarítják el Groznijban az elégett orosz tankokat… Ami megmaradt belőlük… És rögtön utána imádkozik a köztársasági elnök a tábornokaival. Az ország meg nézi a tévében… Mi kell nekünk? Választ kell kapnunk erre a kérdésre: képes-e az orosz nemzet saját történetének olyan globális revíziójára, mint amilyenre képesek voltak a második világháború után a japánok? A németek… Lesz-e bennünk elég intellektuális bátorság ehhez? Erről hallgatnak. A piacról, a kárpótlási jegyekről, a csekkekről beszélnek… Megint túlélésre játszunk, erre megy el minden energiánk. Eldobtuk a lelkünket… Az ember megint egyedül van… Akkor meg mire jó ez az egész? Ez a könyv? Az én álmatlan éjszakáim? Ha olyan az életünk, mint a doboz oldalán végighúzott gyufaszál? Itt akadhat néhány válasz. A primitív fatalizmus. És lehetnek nagy válaszok. Az orosz ember mindig hinni akar valamiben: a vasútban, a békában (mint Bazarov, Turgenyev regényalakja), a bizánci hagyományban, az atomban. Most pedig - a piacban… Mint Bulgakov írja az Álszentek összeesküvésé-ben: „Egész életemben vétkeztem. Színésznő voltam.” Tudatában van annak, hogy a művészet bűnös. Erkölcstelen természetű. Belenéz mások életébe. Ugyanakkor olyan, mint a szérum, képes idegen tapasztalatokat belénk oltani. Csernobil Dosztojevszkijnek való téma. Kísérlet az ember igazolására. De lehet, hogy minden nagyon egyszerű: lábujjhegyen menni be ebbe a világba, és megtorpanni a küszöbön?! Álmélkodni Isten világán… És így élni… Alekszandr Revalszkij történész

Monológ arról, hogy milyen védtelen a kis élet a nagy időben

Ne kérdezzen… Nem akarok… Nem akarok erről… (Gondolataiba merülve hallgat.) Na jó, beszélhetek magával, hogy megértsem… Ha segít nekem… Csak nem kell sajnálni, nem kell vigasztalni. Kérem! Nem kell! Nem… Nem lehet így szenvedni értelmetlenül, nem lehet ennyi mindent átgondolni. Lehetetlen! Lehetetlen! (Fölemeli a hangját, kiabál.) Megint rezervátumban, megint lágerben élünk… A csernobili lágerben… Kiabálnak a gyűléseken, transzparenseket visznek. Azt írják az újságok… Csernobil lerombolta a birodalmat, és kigyógyított minket a kommunizmusból… Az öngyilkossággal határos hőstettekből, a szörnyű eszmékből… Már értem… A hőstett olyan szó, amelyet az állam talált ki. Az olyanoknak, mint én. De nekem nincs semmi több, semmi más, ilyen szavak és ilyen emberek között nőttem föl. Eltűnt minden, eltűnt az élet. Mibe kapaszkodhatnék? Miben keressek menedéket? Nem lehet így szenvedni, értelmetlenül. (Hallgat.) Egyvalamit tudok, hogy sose leszek már boldog… Onnan jött… Pár évig mintha lázálomban élt volna… Csak mesélt és mesélt. Próbáltam megjegyezni… A falu közepén - vörös pocsolya. A libák és a kacsák elkerülik. Kiskatonák, jól nekivetkőzve. Fekszenek a fűben. Napoznak. „Fölállni, ördögfajzatok, mert itt dögöltök meg!” Ők meg - hahaha! Sokan a saját autójukon mentek el a falvakból. Az autók is szennyezettek. Parancsszó hangzik: „Kiszállni!” Speciális gödörbe dobják az autót. Az emberek ott állnak, és sírnak. Éjszaka pedig titokban kiássák… „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van…” Azt mondták nekem az orvosok: másfélszer akkora lett a szíve, másfélszer akkora lett a veséje, másfélszer akkora lett a mája. Egyszer megkérdezte éjszaka: „Nem félsz tőlem?” Már kezdett félni a gyengédségtől.

Nem faggattam ki. Megértettem őt, a lelkemmel hallgattam… Meg akartam kérdezni magától… Azt akartam mondani… Gyakran van olyan érzésem… Hogy nem bírom ki még egyszer, nem akarom tudni. Gyűlölök emlékezni! Gyűlölök! (Megint fölemeli a hangját, kiabál.) Valamikor… Valamikor irigyeltem a hősöket. Azokat, akik nagy eseményeken vettek részt, nagy fordulathoz, hágóhoz érkeztek. Mi akkor így beszéltünk, így énekeltünk. Szép dalok voltak. (Énekel.) 13 „Sasfióka, sasfióka…” Azóta már elfelejtettem a szövegét… Szállj a napnál magasabbra… Mintha így lenne, igaz? Milyen szép! Milyen szép szövegeik voltak a dalainknak. Álmodoztam! Sajnáltam, hogy nem tizenhétben vagy negyvenegyben születtem… Most másképp gondolom - nem akarom megélni a történelmet, nem akarok történelmi időkben élni. Rögtön védtelen lenne az én kis életem. A nagy események széttapossák, észre se veszik. Nem állnak le… (Elgondolkodik.) Csak a történelem marad utánunk… Csernobil marad… És hol az én életem? A szerelmem? Csak mesélt és mesélt. Én pedig emlékezetembe véstem… Galambok, verebek… Gólyák… Fut a gólya a mezőn, fut, föl akar szállni, de nem tud. A veréb meg a földön ugrabugrál, nem tud följebb röpülni a kerítésnél. Az emberek elmentek, csak a fényképeik maradtak a házakban… Elhagyott falun utaznak át, és olyan kép tárul a szemük elé, mint a mesében: ott ül a tornácon az öregapó az öreganyóval, körülöttük meg sündisznók futkosnak. Olyan sokan vannak, mint a csirkék. Emberek nélkül csendes a falu, odajönnek, és kérnek tejet. Azt mesélték nekik, hogy a rókák és a jávorszarvasok is odafutnak. Volt valaki a fiúk között, aki nem bírt magával: „Végtére is vadász vagyok!” - „Mit képzelsz? kérdezik az öregek hadonászva. - Nem szabad bántani az állatokat! Mi már testvériségben élünk velük. Most egy család vagyunk.” Tudta, hogy meghal… Belehal… És megfogadta magának, hogy csak a barátságnak és a szerelemnek él. Két helyen dolgoztam, mert nem volt

elég a nyugdíja, de arra kért: „Adjuk el az autót, bár nem új, valamit azért így is adnak érte. Maradj itthon. Egyszerűen csak nézlek.” Barátokat hívott… Eljöttek, hosszabb ideig nálunk laktak a szülei. Megértett valamit… Ott megértett valamit az életről, amit korábban nem értett… Beszélni is máshogy beszélt… „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van. Kislány és kisfiú…” Felteszem a kérdést: - Gondoltál rám és a gyerekekre? Mire gondoltál ott? - Láttam egy kisfiút, aki két hónappal a robbanás után született. Az Anton nevet adták neki. De mindenki Atomcsik-nak hívta… - Gondoltál… - Ott mindenért kár. Még a muslincáért és a verébért is kár. Hadd éljen minden. Szálljanak a legyek, szúrjanak a darazsak, másszanak a csótányok… - Csernobilt rajzolják a gyerekek… A fáknak a rajzaikon fölfelé nő a gyökerük. A víz a folyókban piros vagy sárga. Lerajzolják, és ők is sírnak. A barátja… Azt mesélte nekem a barátja, hogy ott őrületesen érdekes volt, vidám, verseket mondtak, gitároztak és énekeltek. A legjobb mérnökök, tudósok mentek oda. A moszkvai és a leningrádi elit. Filozofáltak… Föllépett nekik Alla Pugacsova… a mezőn… „Ha nem alusztok el, fiúk, reggelig énekelek nektek.” Hősöknek nevezte őket… A barátja… Ő halt meg előbb… Táncolt a lánya esküvőjén, mindenkit megnevettetett a vicceivel. Köszöntőre emelte a poharát, és összeesett… A mi férfiaink… Úgy halnak meg, mint a háborúban, pedig békeidőket élünk. Nem akarom! Nem akarok emlékezni… (Eltakarja a szemét, és ringatózik.) Nem akarok beszélni… Meghalt, és olyan szörnyű volt, olyan fekete erdő… „Nyina, milyen jó, hogy két gyerekünk van. Kislány és kisfiú. Ők megmaradnak…”

(Folytatja.) Mit akarok megérteni? Magam se tudom… (Alig észrevehetően elmosolyodik.) A barátja megkérte a kezemet… Amikor még tanultunk, diákkorunkban járkált utánam, aztán feleségül vette a barátnőmet, de hamar elváltak, valami nem jött össze nekik. Virágcsokorral állított be: „Úgy élhetsz nálam, mint egy királyné.” Van boltja, hihetetlenül menő lakása a városban, nyaraló… Visszautasítottam. Megsértődött. „Öt év telt el… Sehogy se tudod elfelejteni a hősödet? Hahaha… Egy emlékművel élsz…” (Fölemeli a hangját, kiabál.) Elzavartam! Elzavartam! „Hülye liba! Akkor csak élj a tanári fizetésedből, a száz dollárodból.” Élek… (Megnyugodva.) Csernobil betöltötte az életemet, és kitágult a lelkem… Fáj… Onnan ered minden… A fájdalom után beszélni kezd az ember, jól beszél, így beszéltem… Csak akkor beszéltem ilyen nyelven, amikor szerettem. És most… Ha nem hinnék abban, hogy az égben van, hogyan élném ezt túl? Ő mesélt… Én meg az emlékezetembe véstem… (Mintha transzban beszélne.) Felhők szállnak az égen… Traktorok a szántóföldön. Asszonyok vasvillával. Kattog a sugárzásmérő… Nincsenek emberek, másképp telik az idő… Olyan hosszúra nyúlik a nap, mint gyerekkorunkban… Nem volt szabad elégetni a leveleket… Elhantolták a leveleket… Nem lehet így szenvedni értelmetlenül. (Sír.) Az ismerős szép szavak nélkül. Meg a kitüntetés nélkül, amit adtak neki. Ott hever otthon a szekrényben… Itt hagyta nekünk… De egyvalamit tudok, hogy sose leszek boldog… Nyina Proharauna Litvina likvidátorfeleség

Monológ a fizikáról, amibe egykor mindannyian szerelmesek voltunk Én vagyok az az ember, akire szüksége van… Nem tévedett… Fiatalkorom óra föl szoktam jegyezni mindent. Amikor például meghalt Sztálin, leírtam magamnak, mi történt az utcákon, miről számoltak be a lapok. Az első naptól kezdve készítettem följegyzéseket Csernobilről, tudtam, hogy eljön az az idő, amikor sok mindenről elfeledkeznek, s mindez végleg eltűnik. Így is történt. Atomfizikus barátaim, akik az események középpontjában álltak, elfelejtették, mit éreztek akkor, miről beszélgettek velem. De nálam minden föl van jegyezve… Azon a napon… A Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetében vagyok laboratóriumvezető. Megérkezem a munkahelyemre, az intézetünk a városon kívül, erdőben van. Csodás az idő! Tavasz. Kinyitottam az ablakot. Tiszta, friss a levegő. Csodálkozom: miért nem röpülnek ide ma a cinkék, amikor egész évben etettem őket, kis kolbászdarabkákat kötöztem az ablakhoz. Hová tűntek? Ekkor pánik tört ki a mi intézeti reaktorunknál: a mérőműszerek a radioaktivitás növekedését jelezték, a levegőszűrőnkön kétszázszorosára emelkedett az érték. A portánál mintegy 3 mikroröntgen/órát mértek. Tehát igen komoly a helyzet. Sugárzásveszélyes helyiségekben ez a legnagyobb megengedett érték, amennyiben a munka nem tart tovább hat óránál. Az első feltételezés: az aktív zónában megsérült egy fűtőelem burkolata. Ellenőriztük, rendben van. Vagy lehet, hogy átvittek valahová egy tartályt a radiokémiai laboratóriumból, és annyit rázkódott útközben, hogy megsérült a belső burkolata, és beszennyezte a környezetet? Akkor próbáld most fölmosni a foltot az aszfaltról! Mi történt? Aztán még bemondták az intézeti rádión, hogy a dolgozóknak nem ajánlatos

kimenniük az épületből. Kiürült az épületek közti terület. Sehol egy lélek. Kísérteties. Különös. A sugárzásmérők ellenőrizték az irodámat: „világít” az asztal, „világít” a ruhám, akárcsak a falak… Fölállok, még ahhoz sincs kedvem, hogy leüljek a székre. Megmostam az arcomat a mosdókagyló fölött. Megnéztem a sugárzásmérőt - semmi kétség. Akkor mégiscsak nálunk, az intézetben történt rendkívüli esemény? Szivárgás? Akkor most hogy lehetne sugármentesíteni a buszokat, amelyek a város legkülönbözőbb részeibe visznek minket? A munkatársakat? Törhetjük a fejünket… Nagyon büszke voltam a reaktorunkra, minden milliméterét áttanulmányoztam… Telefonálok az ignalinai atomerőműbe, itt van nem messze. Náluk is kiakadnak a műszerek. Ott is pánik van. Telefonálok Csernobilba… Egyik telefon sem felel az erőműben… Ebédre kiderül. Egész Minszk fölött radioaktív felhő lebeg. Jódaktivitást állapítottunk meg. Baleset történt az egyik reaktorban… Az első reakció? Hazatelefonálok a feleségemnek, figyelmeztetem. De minden telefonunkat lehallgatják az intézetben. Ő, az állandó félelem, amelyet évtizedek alatt plántáltak belénk. De ők ott nem tudnak semmit… A lányom a konzervatóriumban van, órák után pedig a barátnőivel sétál a városban. Fagyit eszik. Hívjam föl?! Abból lehetnek kellemetlenségeim. Nem vesznek be a titkos munkákba… Mégsem bírom ki, fölemelem a kagylót: - Figyelj JÓL! - Valami baj van? - kérdezte hangosan a feleségem. - Csendesebben! Csukd be a szellőzőablakokat, és minden élelmiszert csomagolj nejlonzacskóba! Vegyél föl gumikesztyűt, és törölj le mindent nedves ronggyal, amit csak lehet! A rongyot is tedd nejlonzacskóba, és rejtsd el a lehető legmesszebb! Ha fehérneműt szárítasz az erkélyen, tedd vissza az egészet a mosógépbe! Ne vegyél kenyeret! És semmiképpen se vegyél süteményt az utcán…

- Mi történt nálatok? - Csendesebben! Oldj fel két csepp jódot egy pohár vízben! Mosd meg a fejed… - Micsoda… - De nem hagyom beszélni a felségemet, leteszem a hallgatót. Meg kell értenie, ő is az intézetben dolgozik. Ha pedig lehallgatott a kágébés, akkor valószínűleg följegyezte egy darab papírra magának és a családjának az ajánlott óvintézkedéseket. Tizenöt óra harminc perckor kaptunk magyarázatot: baleset történt az egyik csernobili reaktorban. Este szolgálati busszal mentünk vissza Minszkbe. Fél óráig tart az út, hallgatunk, vagy mellékes dolgokról beszélünk. Nem merünk hangosan beszélni arról, hogy mi történt. Mindenkinek ott lapul a zsebében a párttagkönyve… Nedves rongy hevert a lakásajtó előtt. Bemegyek az előszobába, ledobom az öltönyömet, az ingemet, gatyára vetkőzöm. Hirtelen bedühödök… A francba ezzel a titkolózással! Ezzel a félelemmel! Fogom a városi telefonkönyvet… A lányom és a feleségem noteszét… Kezdek sorban fölhívni mindenkit azzal, hogy az Atomenergetikai Intézetben dolgozom, Minszk fölött radioaktív felhő lebeg… Aztán sorolom, mit kell tenni: hajat mosni mosószappannal, becsukni a szellőzőablakokat… Három-négy óránként nedves ronggyal föltörölni a padlót. Az erkélyen száradó fehérneműt visszatenni a mosógépbe… Jódoldatot inni. Hogy kell helyesen bevenni… Az emberek reakciója: „Köszönöm.” Semmi kérdés, semmi ijedtség. Gondolom, nem hittek nekem, vagy képtelenek voltak fölfogni, micsoda korszakos esemény történt. Nem ijedt meg senki. Különös reakció. Döbbenetes! Este fölhív a barátom. Atomfizikus, a tudományok doktora… Micsoda gondatlanság! Milyen hitben éltünk! Csak most értjük meg… Fölhív, és többek között arról is beszél, hogy szeretne elutazni a májusi ünnepekre Homel környékére, a felesége szüleihez. Onnan tényleg csak egy ugrás Csernobil. Kisgyerekekkel megy. „Remek döntés! - kiabálok

rá. - Te megőrültél!” Ennyit a profizmusról. Meg a hitünkről. Ordítottam. Nyilván nem emlékszik arra, hogy én mentettem meg a gyerekeit… (Kifújja magát.) Mi… Mindannyiunkról beszélek… Nem felejtettük el Csernobilt, de nem értettük meg. Mit érthetnek meg a vademberek a villámlásból? Alesz Adamovics esszékötetében… A beszélgetésük Andrej Szaharovval az atombombáról… „Tudja, milyen finom ózonillat van az atomrobbanás után?” - kiáltott föl az akadémikus, a hidrogénbomba atyja. Van romantika ezekben a szavakban. Az én romantikám… A nemzedékemé… Bocsánat, látom az arcán a reakciót… Azt hiszi, a globális rémálom ejt ámulatba, nem pedig az emberi géniusz… De most az atomenergia vallott szégyent, az járatta le magát. Az én nemzedékem… Tizenhét éves voltam negyvenötben, amikor atombombát robbantottak. Szerettem a tudományos-fantasztikus irodalmat, arról ábrándoztam, hogy más bolygókra röpülök, hittem abban, hogy az atomenergia repít minket a kozmoszba. A Moszkvai Energetikai Intézetben kezdtem tanulni, és ott tudtam meg, hogy van egy szupertitkos Fizikoenergetikai Kar. Az ötvenes-hatvanas évek… Atomfizikusok… Elit… Mind őrülten lelkesedik a jövőért. Fütyültünk a humán dolgokra. Azt mesélte még általános iskolában az egyik tanárunk: annyi energia van egy háromkopejkásban, hogy képes 14 működtetni egy erőművet. Elállt a lélegzetem! Az amerikai Smyth könyvét olvastam nagy lelkesedéssel, aki leírta, hogyan találták föl az atombombát, hogyan kísérleteztek, a robbanásokkal kapcsolatos részleteket is közölte. Nálunk mindent titokban tartottak. Olvastam… Elképzeltem… Készült egy film szovjet atomtudósokról Egy év kilenc napja címmel.” Nagyon népszerű volt. A magas fizetések és a titokzatosság még romantikusabbá tette az a világot. A fizika kultusza! A fizika kora! Még akkor is, amikor Csernobilban már borult… Milyen lassan álltak le ezzel a kultusszal… Hívtuk a tudósokat… Különgéppel jöttek a reaktorhoz, de sokan még a borotválkozókészletüket se hozták magukkal, azt hitték, csak néhány órára mennek oda. Épp csak néhány

órára. Bár közölték velük, hogy robbanás történt az atomerőműben. De hittek a fizikájukban, ők mind ahhoz a hívő nemzedékhez tartoztak. A fizika korszaka Csernobilban ért véget… Maga már másképp néz a világra… Kedvenc filozófusomnál, Konsztantyin Leontyevnél olvastam nemrég egy gondolatot: a fizika és a kémia gátlástalan tobzódása arra készteti majd valamikor a kozmikus értelmet, hogy beavatkozzon a földi ügyeinkbe. Mi viszont a sztálini időkben nevelkedtünk, és eszünkbe sem jutott feltételezni semmiféle természetfölötti erő létezését. Párhuzamos világokét… Csak később olvastam a Bibliát. És kétszer vettem feleségül ugyanazt a nőt. Elmentem és visszajöttem. Megint találkoztunk… Ki magyarázza meg nekem ezt a csodát? Bámulatos dolog az élet! Rejtélyes! Most hiszek… Miben hiszek? Abban, hogy a mai kor emberének már szűk a háromdimenziós világ… Ma miért érdeklődünk annyira valami más valóság, új ismeretek iránt?… Az ember elszakad a földtől… Más időkategóriákkal operál, nemcsak a Földről, hanem különböző világokról van szó. Apokalipszis… Nukleáris tél… A nyugati művészetben mindezt már leírták. Lerajzolták. Filmre vették. Ok készültek a jövőre… Nagy mennyiségű atomfegyver robbanása hatalmas tűzvészekhez vezet. Telítődik füsttel a légkör. Nem hatol át rajta a napfény, nem jut el a földig, ott pedig végbemegy a láncreakció hideg, hidegebb, még hidegebb. A világvégének ilyen „világi” változatát sulykolják a XVIII. század ipari forradalmai óta. De az atombombák még akkor sem tűnnek el, amikor az utolsó robbanófejet is megsemmisítik. A tudás megmarad… Hallgat… Én meg állandóan vitatkozom magával… Ez nemzedéki vita… Észrevette? Az atom története nem csak hadititok, rejtély, átok. Ez a fiatalságunk, a mi időnk. A vallásunk… Most meg? Most megint olyan érzésem van, hogy valaki más irányítja a világot, mi meg olyanok vagyunk az ágyúinkkal és az űrhajóinkkal, mint a gyerekek. De erről még nem bizonyosodtam meg… Nem vagyok biztos ebben… Bámulatos dolog az élet! Szerettem a fizikát, és azt hittem, sosem foglalkozom

semmi mással, csak fizikával, most meg írni akarok. Például arról, hogy a tudomány nem elégedett az emberrel, zavarja az élő ember. A kisember a maga kisszerű problémáival. Vagy: hogy tudja néhány fizikus megváltoztatni az egész világot? Az új diktatúráról. A fizika és a matematika diktatúrájáról… Megnyílt előttem még egy élet… A műtét előtt… Már tudtam, hogy rákos vagyok… Azt hittem, már csak napjaim maradtak, meg vannak számlálva a napjaim, és nagyon nem akartam meghalni. Most hirtelen észrevettem minden levélkét, a virágok és az ég ragyogó színét, a vakítóan szürke aszfaltot, rajta a repedéseket és a bennük igyekvő hangyákat. Nem, gondoltam most már, ki kell kerülni őket. Kár értük. Nem akarom, hogy meghaljanak. Szédültem az erdő illatától. Erősebben érzékeltem a szagokat, mint a színeket. Lenge nyírfák… Vaskos lucfenyők… És mindezt nem fogom többé látni? Egy másodperccel, egy perccel tovább élni! Miért töltöttem annyi időt, órát, napot a tévé előtt, újsághalmok között? A legfontosabb az élet és a halál. Nem létezik semmi más. Nem dobhat az ember mást a mérleg serpenyőjébe… Megértettem, hogy csak az élő időnek van értelme… A mi élő időnknek… Valjancin Aljakszejevics Bariszevics, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt laboratóriumvezetője

Monológ arról, ami felülmúlta Kolimát, Auschwitzot és a holokausztot Ki kell beszélnem magam valaki előtt… Túlságosan tele vagyok érzelmekkel…

Az első napokban… Vegyes érzelmeim voltak… Emlékszem a két legerősebb érzésre: a rémület és a sérelem érzésére. Megtörtént mindez, és semmi tájékoztatás: hallgat a hatalom, nem mondanak semmit az orvosok. Nincsenek válaszok. A járás a területtől várt utasítást, a terület Minszktől, Minszk pedig Moszkvától. Hosszú-hosszú lánc… Mi pedig védtelenek voltunk. Ez volt a legfontosabb érzés azokban a napokban. Valahol messze - Gorbacsov… És még néhány ember… Két-három ember döntött a sorsunkról. Döntöttek mindenkiről. Embermilliók sorsáról. Ez a néhány ember megölhetett minket… Nem mániákusok és bűnözők, akik terrorista terveket forgatnak a fejükben, hanem egyszerű szervezőmérnökök, akik épp ügyeletesek az atomerőműben. Aligha lehetnek rossz emberek. Amikor ezt fölfogtam, komoly megrázkódtatást okozott. Fölfedeztem magamnak valamit… Megértettem, hogy Csernobil felülmúlta Kolimát és Auschwitzot… És a holokausztot… Világosan fejezem ki magam? Az ember baltával és íjjal, aknavetővel és gázkamrákkal nem tudott mindenkit megölni. De az ember az atommal… Itt… Az egész Föld veszélyben van… Nem vagyok filozófus, nem fogok itt most filozofálni. Csak megosztom másokkal azt, amire emlékszem… Az első napok pánikja: egyesek megrohanták a gyógyszertárakat, és fölvásárolták a jódot, mások meg nem jártak a piacra tejet és húst venni, különösen a marhahústól óvakodtak. A mi családunk akkoriban próbált nem takarékoskodni, drága kolbászt vettünk, abban a reményben, hogy jó húsból készült. De hamarosan megtudtuk, hogy pont a drágább kolbászba keverték a szennyezett húst, mert az úgyis drága, ezért nem vesznek sokat, így kevesebbet is esznek belőle. Védteleneknek bizonyultunk. De erről maga már persze tud. Valami másról akarok beszélni. Arról, hogy mi szovjet nemzedék voltunk. A barátaim orvosok, tanárok. A helyi értelmiség. Volt egy kis körünk. Nálam jöttünk össze. Kávézunk. Ott ül két nagyon jó barátnő, az egyik orvos. Mindkettejüknek kisgyerekei vannak.

Az első: - Holnap elmegyek a szüleimhez. Elviszem a gyerekeket. Sose bocsátom meg magamnak, ha megbetegednek. A második: - Azt írják az újságok, hogy pár nap alatt normalizálódik a helyzet. Ott vannak a csapataink. Helikopterek, haditechnika. Bemondták a rádióban… Az első: - Azt ajánlom, vidd el a gyerekeket! Vidd el! Rejtsd el őket! Ami történt… az rosszabb a háborúnál… El se tudjuk képzelni, mi ez. Váratlanul fölemelték a hangjukat, és összevesztek. Kölcsönösen vádolták egymást: - Hová tűnt belőled az anyai ösztön? Fanatikus! - Te meg áruló vagy! Mi lett volna velünk, ha mindenki úgy tesz, mint te? Akkor is megnyertük volna a háborút? Így vitatkozott két szép fiatal nő, akik őrülten szerették a gyerekeiket. Itt ismétlődött valami… Ismerős a partitúra… Mindenki, aki ott volt… És személy szerint én is úgy éreztem, hogy pánikot kelt az orvosnő. Kibillent minket az egyensúlyunkból. Megfoszt attól, hogy megbízzunk mindabban, amiben bízni szoktunk. Várni kell, amíg be nem mondják. Ki nem hirdetik. Mivel ő orvosnő volt, többet tudott: „A gyerekeiteket se tudjátok megvédeni! Szóval senki se fenyeget benneteket? Mégis féltek!” Hogy lenéztük őt azokban a percekben, sőt gyűlöltük, amiért elrontotta az esténket. Világosan fejezem ki magam? Nemcsak a hatóságok csaptak be minket, hanem mi magunk sem akartuk tudni az igazságot. Valahol ott… a tudatalattink mélységeiben… Most persze nem akarjuk ezt bevallani magunknak, jobban esik Gorbacsovot szidni… A kommunistákat szidni… Ők a bűnösök, mi jók vagyunk. Áldozatok.

Ő másnap elutazott, mi meg kiöltöztettük a gyerekeket, és vittük őket a május elsejei felvonulásra. Ha akarunk, megyünk, ha nem akarunk, nem megyünk. Volt választási lehetőségünk. Senki se kényszerített minket, nem követelték meg. Mégis kötelességünknek tartottuk. De még mennyire! Olyan időkben, olyan napon… Mindannyiunknak együtt kell lennünk. Az utcára menekültünk, a tömegbe… Ott állt a tribünön a járási pártbizottság minden titkára az első titkár mellett, a kislánya is ott állt, de úgy, hogy ne lehessen látni. Kabátban és sapkában, pedig ragyogott a nap. Az apján meg katonaköpeny volt. De ott álltak… Erre emlékszem… Nemcsak a földünk „szennyezett”, hanem a tudatunk is. És még hosszú évekig az is marad. Jobban megváltoztam ezekben az években, mint az egész addigi életem negyven éve alatt. Be vagyunk zárva a zónába… Abbahagyták a kitelepítést. És úgy élünk, mint a Gulagban… A csernobili Gulagban… Gyerekkönyvtárban dolgozom. A gyerekek beszélgetni akarnak róla: itt mindenütt Csernobil van körülöttünk, és nincs választási lehetőségünk, meg kell tanulnunk együtt élni vele. Különösen a felsőbb osztályokba járó diákok kérdezősködnek. Hogy is ne tennék! Hol tudhatnak meg erről valamit? Hol olvashatnak róla? Nincsenek könyvek. Filmek. Még mesék sincsenek. Meg mítoszok. Szeretek tanítani, szeretem szeretettel legyőzni a félelmet. Odaállok a gyerekek elé: szeretem a falunkat, szeretem a patakunkat, szeretem az erdőinket… Ezek a legeslegszebbek… Számomra nincs ennél jobb. Nem csapom be őket. Szeretettel tanítok. Világosan fejezem ki magam? Zavar a tanári tapasztalatom… Mindig kicsit emelkedetten, ma már divatjamúlt pátosszal beszélek és írok. De válaszolok a kérdésére: miért vagyunk erőtlenek? Én erőtlen vagyok… Van Csernobil előtti kultúra, de nincs Csernobil utáni kultúra. A háború, a csődbe ment szocializmus és a kiismerhetetlen jövő eszméi között élünk. Hiányoznak az új elképzelések, célok, gondolatok. Hol vannak az íróink, a filozófusaink? Arról már nem is beszélek, hogy félreállították az értelmiségünket, amely mindenkinél jobban várta a szabadságot, és jobban kivette a

részét az előkészítéséből. Nyomorban és megaláztatásban él. Fölöslegesnek bizonyultunk. Nincs szükség ránk. Még a nélkülözhetetlen könyveket sem tudom megvenni, pedig nekem a könyvek az életem. Nekem… nekünk… Úgy kellenek az új könyvek, mint még soha, mert új élet van körülöttünk. Csakhogy mi idegenek vagyunk benne. Képtelen vagyok beletörődni ebbe. Újra meg újra kikívánkozik belőlem a kérdés: „Miért?” Ki végzi majd a mi munkánkat? A tévé nem tanít meg a gyerekeknek semmit, a tanárnak kell tanítania a gyerekeket. De ez már más téma… Felidéztem az emlékeimet… Az akkori napok és az érzéseink igazságát kerestem. Hogy ne felejtsük el, hogyan változtunk mi… és az életünk… Ljudmila Dzmitrijeuna Palenszkaja, falusi tanárnő

Monológ a szabadságról és arról, aki hétköznapi halálról álmodik Az szabadság volt. Ott szabad embernek éreztem magam… Csodálkozik? Látom… Csodálkozik rajta… Ezt csak az tudja megérteni, aki volt háborúban. Hallgattam azokat, akik harcoltak - ha belejönnek az ivásba, előjönnek belőlük az emlékek, és még ma is visszavágynak. Abba a szabadságba, szédületbe. „Egy lépést se hátrálni!” - hangzott Sztálin parancsa. A visszavonulás útját elzáró alakulatok. Tiszta sor… Ez már történelem… De az ember tüzel, életben marad, megkapja az előírás szerinti egy decit, a mahorkát… Ezerszer meghalhat, darabokra szakadhat, de ha igyekszik, és túljár az eszén - az öregördögnek, a démonnak, a főnökségnek, a zászlóaljpékának, meg annak is, aki az ellenség sisakjában, az ellenség szuronyával jön -, ha magát a Mindenhatót is sikerül megdumálnia, akkor túlélheti az ember! Voltam a reaktoron… Ott olyan, mint a lövészárokban, a

tűzvonalban. Rémület és szabadság! Padlógázzal hasítani… A hétköznapi életben ezt nem lehet megérteni. Átérezni. Emlékszik, állandóan arra készítettek föl minket: háború lesz. Mint kiderült, a tudat nem volt kész erre. Én nem álltam készen… Aznap… Este moziba akartunk menni a feleségemmel… Beállított a gyárba két katona. Hívattak: „Meg tudod különböztetni a dízelt a benzintől?” Megkérdezem: „Hová küldenek?” - „Hová, hová! Csernobilba, önkéntesnek.” A katonai szakterületem a rakéták hajtóanyaga. Titkos szakterület. Egyenesen a gyárból vittek el egy szál pólóban, nem hagyták, hogy hazaugorjak egy pillanatra. Kértem őket: „Értesítenem kell a feleségemet.” - „Majd mi értesítjük.” Összejött a buszban vagy tizenöt ember, csupa tartalékos tiszt. Jó csókák voltak. Ha kell megyünk, ha kell - dolgozunk… Ha odahajtanak minket a reaktorhoz, fölmászunk a tetejére… Őrtornyok álltak a kitelepített falvak közelében, rajtuk katonák, fegyverrel. Géppisztollyal, tártáskával. Sorompók. Táblák. „Az útpadka szennyezett. Behajtani és megállni szigorúan tilos.” Szürkésfehér fák, leöntve sugármentesítő folyadékkal. Hófehér lével. Megáll az ész! Az első napokban nem mertünk leülni a földre, a fűre, nem jártunk, hanem futottunk, mihelyt jött egy autó, rögtön fölvettük a védőmaszkot. Miután leváltottak, a sátrakban ültünk. Hahaha! Pár hónappal később… Már beleszoktunk, ez az életünk. Szedtünk szilvát, fogtunk halat húzóhálóval, micsoda csukák voltak! Meg dévérkeszegek. Azokat szárítottuk sörhöz. Biztos hallott már erről. Fociztunk. Fürödtünk… Hahaha… (Megint nevet.) Hittünk abban, hogy kegyes lesz hozzánk a sors, a lelkünk mélyén mind fatalisták vagyunk, nem pedig patikusok. Nem vagyunk racionális lények. A szláv mentalitás… Hittem abban, hogy szerencsés csillagzat alatt születtem! Hahaha! Második kategóriás rokkant… Rögtön megbetegedtem… Átkozott „sugárka”… Tiszta sor… Előtte nem is volt kartonom a rendelőben. Vigye el az ördög! Nem én vagyok az egyetlen… A mentalitás… Katona vagyok, én lakatoltam le az elhagyott házakat, ha kellett,

bementem idegen lakásokba. Ez olyan érzés… Mintha leselkednék valaki után… Vagy a föld, ahová nem szabad leülni… Meglöki a tehén a pofájával kaput, de zárva van, a házon meg lakat lóg. Csöpög a tej a földre… Micsoda érzés! Azokban a falvakban, amelyeket még nem ürítettek ki, kisüstit főztek a parasztok, azzal kerestek egy kis pénzt. Eladták nekünk. Vastagok voltunk: háromszoros fizetés járt a munkáért, meg háromszoros napidíj. Aztán kiadták a parancsot: aki iszik, az lehúz még egy időszakot. Most akkor segít a vodka, vagy nem? Legalább lélektanilag… Ott szentül hittünk ebben a receptben. Tiszta sor… Folyt a paraszti élet annak rendje s módja szerint: ültettek valamit, gondozták, begyűjtötték, minden más mehet nélkülük. Nincs dolguk a cárral, a hatalommal… A KB első titkárával vagy az elnökkel… Semmi közük az űrhajózáshoz, az atomerőművekhez meg a fővárosi gyűlésekhez. Ők meg nem tudták elhinni, hogy egy nap alatt megváltozott minden, és most már más világban élnek… A csernobili világban… Azelőtt nem utaztak sehová. Belebetegedtek a megrázkódtatásba. Nem törődtek bele, úgy akartak élni, ahogy mindig is éltek. Titokban elvitték a tűzifát, leszedték a zöldparadicsomot, és eltették télire. Ha széttörtek a dunsztosüvegek, még egyszer befőzték a paradicsomot. Hogy lehetne megsemmisíteni, elásni, szemetet csinálni belőle? Nekünk meg pont ez volt a dolgunk. Lenulláztuk a munkájukat, életük örök értelmét. Ellenségek voltunk számukra… Én meg nagyon mentem volna már a reaktorhoz. „Ne siess annyira - figyelmeztettek -, az utolsó hónapban, leszerelés előtt úgyis mindenkit fölhajtanak a tetőre.” Hat hónapot húztunk le. És tényleg, öt hónap után átvezényeltek minket a reaktorhoz. Viccelődtünk, de komolyan is beszéltünk arról, hogy nekünk is át kell mennünk a tetőn. Na, legalább öt évig még húzzuk utána… Hét… Tíz… Tiszta sor… De valamilyen oknál fogva az „ötös” számot emlegettük a leggyakrabban. Honnan vehettük? Semmi lárma, semmi pánik. „Önkéntesek, egy lépést előre!” Az egész zászlóalj - egy lépést előre. A parancsnok előtt monitor, bekapcsolja - a képernyőn a reaktor teteje: grafitdarabok, olvadt

bitumen. „Nézzétek, fiúk, törmelék hever a tetőn. Tisztítsátok meg a terepet. Itt pedig, ebben a négyzetben, rést kell ütnötök.” Idő negyven-ötven másodperc. Az utasítás szerint. De ez lehetetlen legalább néhány perc kellene. Oda - vissza, futás - ugrás. Egyesek a tróglit pakolták, mások meg ledobták a rakományt. Oda, a lyukba, a romokra. Le kell dobni, de nem szabad lenézni. Mégis lenéztünk. Azt írták az újságok: „A reaktor fölött tiszta a levegő.” Olvastuk, és nevettünk. Anyáztunk. Tiszta a levegő, mi meg mekkora dózisokat nyelünk. Adtak sugárzásmérőket. Az egyik 5 röntgenig mért, az rögtön az első percben kiakadt, a második olyan volt, mint egy töltőtoll, az 100 röntgent bírt, de néhány helyen az is kiakadt. Azt mondták, öt évig nem lehet gyerekünk… Ha nem halunk meg öt éven belül… Hahaha!… (Nevet.) Mindenféle vicces beszólások… De semmi lárma, semmi pánik. Öt év… Én már tízet leéltem… Hahaha!… (Nevet.) Adtak nekünk díszokleveleket. Nekem kettő is van… Rajta van az összes pofa, ahogyan kell: Marx, Engels, Lenin… Vörös zászlók… Eltűnt az egyik fiú, gondoltuk, megszökött. Két nappal később megtaláltuk a bokrok között. Fölakasztotta magát. Sejtheti, hogy éreztük magunkat mindannyian… Akkor tájékoztatót tartott a politikai főnök helyettese, állítólag a fiú levelet kapott otthonról. Megcsalta a felesége. Ki tudhatja? Egy héttel a leszerelés előtt. Ott találták a bokorban… Volt nálunk egy szakács, az úgy félt, hogy nem a sátorban lakott, hanem a raktárban. Ásott magának odút a vajas- és húsosládák alá. Vitt oda matracot és párnát… A föld alatt lakott… Kijelölik a feladatot: új csapatot gyűjteni - és mindenkit a tetőre. De már mindenki volt ott. Embereket kell találni! És őt is bevették. Csak egyszer mászott föl… Második kategóriás rokkant… Gyakran hív föl. Nem szakadt meg köztünk a kapcsolat, összetartunk… Őrizzük a közös emlékeket, melyek addig maradnak meg, ameddig élünk. Ezt így írja meg… Hazudnak az újságok… Csupa hazugság… Sehol sem olvastam, hogy varrtunk magunknak páncélinget. Ólominget. Gatyát. Kaptunk

ólombevonatú gumikötényt. De fürdőgatyát mi magunk ügyeskedtünk össze ólomból… Az ilyesmire odafigyeltünk. .. Tiszta sor… Az egyik faluban mutattak nekünk két házat, amely titkos találkahelyként szolgált… Mindenki odajárt. Az otthonuktól elszakított férfiak, akik hat hónapig éltek nők nélkül, extrém helyzetben. A helyi lányok meg összeálltak velük - mindegy, mondták sírva, úgyis nemsokára meghalunk. Nadrág fölé vettük magunkra az ólomból készült fürdőnadrágot… írja le… Vicceket találtunk ki. Tessék, itt van egy. Fölküldték a tetőre az amerikai robotot, dolgozott öt percet - leállt. A japán robot dolgozott kilenc percet - leállt. Az orosz robot dolgozott két órát. Parancsot kap adóvevőn: „Ivanov közlegény, lejöhet rágyújtani.” Hahaha. Mielőtt fölmentünk a tetőre, a parancsnok eligazítást tart… Ott állunk vonalban… Néhány fiú föllázad: „Mi már voltunk ott, minket már haza kell küldeni.” Nekem például az üzemanyaggal, a benzinnel kellett foglalkoznom, de engem is fölküldtek a tetőre. De nem szóltam. Akartam menni, érdekes volt. Ők meg föllázadtak. A parancsnok: „Nálunk önkéntesek mennek a tetőre, a többiek lépjenek ki a sorból, velük majd elbeszélget az ügyész.” Ezek a fiúk meg ott álltak egy darabig, tanácskoztak, végül ők is beleegyeztek. Ha esküt tettél, öcsém, akkor muszáj, elvégre megcsókoltad a zászlót… Térdre ereszkedtél a zászló előtt… Azt hiszem, senki sem kételkedett közülünk abban, hogy elítélhetik és leültethetik őket. Olyan híreket terjesztettek, hogy kéthárom évet kaphatnak. Ha egy katona többet nyelt 25 röntgennél, leültethették a parancsnokot azért, mert sugárfertőzésnek tette ki a személyi állományt. Na de ki kapott többet 25 röntgennél… Mindenkinek kevesebb volt… Érti? De jó csapat volt. Kettő megbetegedett, de akadt egy, aki magától jelentkezett: „Majd én.” Pedig egyszer már volt aznap a tetőn. Ezt értékelték. Ötszáz rubel prémium. Egy másik lyukat fúrt odafönt, már jönnie kellett volna le - még mindig fúr. Integetünk neki: „Lefelé!” Ő meg térdre esik, és fúr tovább. Át kellett fúrni a tetőt azon a helyen, hogy be lehessen állítani a szemétledobót. Nem állt föl, amíg át nem ütötte a tetőt. Ezer rubel

prémium. Ennyi pénzért akkor két motort lehetett venni. Most első kategóriás rokkant. Tiszta sor… De a borzalomért rögtön fizettek. Most meg haldoklik… Rettenetesen szenved… Hétvégén elmentem hozzá… „Kérdezd meg, miről álmodozom!” - „Na miről?” - „A hétköznapi halálról.” Negyvenéves. Szerette a nőket. Szép felesége van… Leszerelés. Fölmálháztunk az autókra. Amíg a zónában mentünk, végig nyomtuk a dudát. Visszanézek azokra a napokra… Ott közel voltam valamihez… Valami fantasztikushoz. De ezek a szavak: „gigantikus”, „fantasztikus” - nem adják vissza mindezt. Volt olyan érzés… Milyen? (Elgondolkodik.) Olyat még a szerelemben sem éreztem… Aljakszandr Kudrahin likvidátor

Monológ a szörnyetegről, akit mindennek ellenére szeretni fognak Ne zavartassa magát… Kérdezzen… Annyit írtak már rólunk, hogy hozzászoktunk. Néha el is küldik az újságot. De nem olvasom el. Ki ért meg minket? Itt kell élnünk… Nemrég azt mondta a lányom: „Mama, ha szörnyeteget szülök, azt is szeretni fogom.” El tudja képzelni?! Tizedik osztályos, és már ilyen gondolatok járnak a fejében. A barátnői… Mind ezen gondolkodnak… Egy ismerősünknek fia született… Nagyon várták, az első gyerekük. Szép fiatal pár. A kisfiúnak fülig ér a szája, az egyik füle hiányzik… Nem járok hozzájuk, mint azelőtt. Nincs hozzá erőm… A lányom meg átszalad hozzájuk néha. Vonzza valami oda, látni akarja, vagy mérlegel… Én viszont képtelen vagyok rá… Elmehetnénk innen, de átgondoltuk a férjemmel, és elvetettük az

ötletet. Félünk más emberektől. Itt mi mindannyian csernobiliak vagyunk. Nem ijedünk meg egymástól, ha valaki megkínál a kertjében termett almával vagy uborkával, elfogadjuk, és eszünk belőle, nem dugjuk szégyenlősen a zsebünkbe vagy a táskánkba, hogy később kidobjuk. Nekünk ugyanolyan az emlékezetünk. Ugyanaz a sorsunk… Hiába megyünk bármilyen más helyre, mindenhol idegenek vagyunk. Ferde szemmel néznek ránk, óvatosak… Mindenki hozzászokott ezekhez a szavakhoz: „csernobiliak”, „csernobili gyerekek”, „csernobili kitelepítettek”… Csernobil… Ez már elválaszthatatlan az egész életünktől. De maga semmit se tud rólunk. Fél tőlünk… Menekül… Biztos sokan megnyugodnának maguk közül, ha nem engednének minket ki innen, rendőrkordont állítanának. (Kis időre elhallgat.) Ne akarjon nekem bizonyítani semmit… Ne győzködjön! Ezt már az első napokban megtudtam és átéltem… Fogtam a lányomat, és rohantam Minszkbe, a nővéremhez… Nem engedett be a házába az édestestvérem, mert még szoptatott. Ezt rémálmomban se tudtam volna elképzelni! Kitalálni se tudtam volna ilyet! És a pályaudvaron töltöttük az éjszakát. Őrült gondolatok jártak a fejemben… Hová meneküljünk? Talán jobb lenne, ha végeznék magammal, hogy ne szenvedjek… Ezek voltak az első napok… Mindannyian mindenféle szörnyű betegségekről képzelegtünk. Amelyek minden képzeletet felülmúlnak. Pedig orvos vagyok. Csak sejthetjük, mit éltek át mások… A híresztelések mindig szörnyűbbek bármilyen hiteles információnál. Bármilyennél! Nézem a gyerekeinket: bárhová is mennek, mindenütt úgy érzik, elutasításba ütköznek. Úgy néznek rájuk, mintha horrorfilmből léptek volna elő… Csúfolják őket… Egyszer elment a lányom úttörőtáborba, ott meg nem mertek hozzáérni: „Csernobili szentjánosbogár. Világít a sötétben.” Este kihívták az udvarra, hogy megnézzék, világít vagy nem. Nem ragyog-e dicsfény a feje körül… Azt mondják - háború… Háborús nemzedék… Összehasonlítjuk… Háborús nemzedék? De hát az boldog volt! Ott volt nekik a győzelem. Ők győztek! Ez hatalmas életerőt, mai nyelven fogalmazva energiát

adott nekik, jobban akarták a túlélést. Nem féltek semmitől. Élni akartak, tanulni, gyereket hozni a világra. Mi meg? Mindentől félünk… Féltjük a gyerekeket… Az unokákat, akik még meg sem születtek… Még nincsenek, de mi már félünk… Az emberek kevesebbet mosolyognak, nem énekelnek, mint korábban az ünnepeken. Nemcsak a táj változik, amikor megint erdők, bozótok növik be a mezőket, hanem a nemzeti jellem is. Mindenki depressziós… Rezignált… Van, akinek Csernobil metafora. Jelszó. Itt viszont - az életünk. Egyszerűen az élet. Azt gondolom néha, hogy jobb lenne, ha nem írna rólunk. Nem figyelne minket kívülállóként… Nem állítana fel diagnózist: radiofóbia vagy valami más, nem választana el minket a többiektől. Akkor nem félnének tőlünk annyira. Hisz a rákos beteg házában nem beszélne erről a szörnyű betegségről. Az életfogytiglanra ítélt rab cellájában sem emlegeti senki az ítéletet… (Hallgat.) Annyit beszéltem, nem tudom, kell-e ez magának vagy nem… (Kérdez.) Terítsek? Ebédel velem, vagy fél? Őszintén válaszoljon, mi már nem sértődünk meg. Láttunk mi már mindent. Jött hozzám egy tudósító… Látom, szomjas. Hozok neki egy bögre vizet, de előveszi a táskájából az ő vizét. Ásványvizet. Restelli… Mentegetőzik… Persze nem lett semmi a beszélgetésünkből, nem tudtam őszinte lenni hozzá. Nem vagyok robot vagy számítógép. Nem vagyok vasból! A saját ásványvizét issza, nem mer hozzáérni a bögrémhez, én meg öntsem ki neki a szívemet… Adjam oda neki a lelkemet… (Már az asztalnál ülünk. Ebédelünk.) Tegnap végigsírtam az éjszakát… Azt mondta a férjem: „Olyan szép voltál.” Tudom, miről akart… Látom magam a tükörben. Minden reggel… Itt gyorsan megöregednek az emberek, negyvenéves vagyok, de elmennék hatvannak. Ezért akarnak gyorsan férjhez menni a lányok. Olyan rövid a fiatalságuk, kár lenne nem kihasználni. (Felcsattan.) Na, mit tud maga Csernobilről? Mit tud fölvenni? Elnézést… (Hallgat.) Hogy lehet fölvenni a lelkem? Ha magam se hallom mindig… Nadzeja Apanaszauna Burakova,

Hojnyiki városi jogú nagyközség lakója

Monológ arról, hogy csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit Tényekre van szüksége, a régi napok részleteire? Vagy a történetemre? Ott lett belőlem fényképész… Azelőtt nem foglalkoztam fotográfiával, ott pedig egyszer csak fényképezni kezdtem, mert véletlenül nálam volt a gép. Azt hittem, csak úgy magamnak kattintgatok, most pedig ez a foglalkozásom. Nem tudtam szabadulni az ott tapasztalt új érzésektől, és nem pillanatnyi élményekről, hanem egy egész lelki történetről volt szó. Átalakultam… Másképp láttam a világot… Ért engem? (Beszéd közben kirakja a képeit az asztalra, a székekre, az ablakpárkányra: hatalmas napraforgó, akkora a tányérja, mint egy kocsikerék, gólyafészek az üres faluban, elhagyatott falusi temető, a kapuja előtt tábla: „Erős sugárzás. Belépni és behajtani tilos”, gyerekkocsi egy bedeszkázott ablakú ház udvarán, rajta egy varjú ül, mintha ott fészkelne, az elvadult földek fölött pedig gémeskút, ősrégi ágas és gém…) Megkérdezik: „Miért nem színes filmre fotózol? Színesben!” De hisz Csernobil… Fekete volt… A többi szín nem létezik… Az én történetem? Kommentár ehhez. (Egy fényképet mutat.) Jó. Megpróbálom. De tudja, mindez itt van… (Megint az egyik fényképre mutat.) Akkoriban gyárban dolgoztam, és közben levelezőn végeztem az egyetemen a történelem szakot. Második kategóriájú lakatos voltam. Csoportba gyűjtöttek, aztán sürgősen kiküldtek minket. Mintha a frontra mentünk volna. - Hová megyünk? - Majd a parancsban megadják.

- Mit csinálunk? - Amit a parancsban megadnak. - De mi építők vagyunk. - Építeni is fogtok. Újjáépíteni. Kiszolgálóhelyiségeket építettünk: mosodákat, raktárakat, védőtetőket. Beosztottak cementet rakodni. Milyen cement, honnan nem ellenőrizte senki. Berakodtunk, kirakodtunk. Ha az ember egész nap lapátol, estefelé már csak a foga ragyog. Mintha cementből lenne az ember. Szürke. Este az ember leporolja a védőruhát, aztán reggel megint föl kell venni. Politikai tájékoztatókat tartottak nekünk. Hősök, nagy tettek, az első vonalban… Katonai szókészlet… Mi az a rem? Hát a curie? Mi az a milliröntgen? Kérdéseket teszünk fel, de a parancsnok nem válaszol, a katonaiskolában nem tanítottak ilyesmit. Milli, mikro… Kínaiul van az egész. „Miért kellene tudnotok ilyeneket? Hajtsátok végre a parancsot! Itt katonák vagytok.” Katonák, nem pedig rabok. Megérkezett a bizottság. „Na - mondják megnyugtatóan -, maguknál minden rendben van. A háttérsugárzás nem lépi túl a megengedett értéket. Négy kilométerre innen viszont nem lehet élni, ki fogják telepíteni az embereket. De itt maguknál nyugi van.” Egyikük sugármérővel volt fölszerelkezve, fogta és bekapcsolta a hátán lévő ládát, azt a hosszú botot meg végighúzta a csizmánkon. Még félre is ugrott, akaratlanul is így reagált… Itt kezdődik a legizgalmasabb rész, ez magának mint írónak különösen érdekes. Mit gondol, meddig emlegettük ezt az incidenst? Talán néhány napig. A magunkfajta ember nem képes csak magára, a saját életére gondolni, ilyen zárt rendszerként működni. A mi politikusaink nem képesek az élet értékére gondolni, de maguk az emberek sem. Érti? Nem úgy vagyunk fölépítve. Más anyagból gyúrtak minket. Ott persze mindnyájan ittunk, méghozzá elég rendesen. Esténként nem volt józan senki, de nem azért ittunk, hogy berúgjunk, csak a beszélgetés kedvéért vedeltünk. Az első két pohárka után

elfogott valakit az otthon utáni vágyódás, a feleségét meg a gyerekeit emlegeti, a munkájáról mesél. Mocskolja a főnökséget. De aztán már, egy-két üveg után… Már csak az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről folyik a szó. Viták Gorbacsovról és Ligacsovról. Sztálinról. Nagyhatalom vagyunk, vagy nem, utolértük az amerikaiakat, vagy nem? A nyolcvanhatos évben… Kinek jobbak a repülőgépei, kinek biztonságosabbak az űrhajói? Na jó, Csernobil fölrobbant, viszont a mi emberünk röpült ki elsőként a világűrbe! Érti, reggelig, megállás nélkül, amíg csak be nem rekedtek. És miért nincsenek sugármérőink, miért nem adnak valamilyen porokat arra az esetre, ha történne valami, miért nincs mosógép, miért csak havonta kétszer moshatjuk a védőruhánkat, nem pedig naponta? - ezt csak a végén vitattuk meg. Mellesleg. Szóval így vagyunk mi fölépítve, érti. Vigye el az ördög az egészet! Többre értékeltük a vodkát, mint az aranyat. Nem lehetett kapni. A környékbeli falvakban már mindent megittak: a vodkát meg a kisüstit, az arcszeszt, rámozdultak a lakkokra, spray-kre… Az asztalon háromliteres kanna, tele kisüstivel, vagy egy deci Chypre kölni… Meg duma, megállás nélkül. Voltak köztünk tanárok, mérnökök… Az egész internacionálé: oroszok, fehéroroszok, kazakok, ukránok. Filozófiai beszélgetések… Arról, hogy a materializmus rabjai vagyunk, a materializmus pedig bebörtönöz minket a tárgyi világba. Csernobil viszont kijárat a végtelenbe. Emlékszem, hogyan vitatkoztunk az orosz kultúra sorsáról, a tragikum iránti vonzalmáról. A halál árnyéka nélkül semmit sem lehet megérteni. Csak az orosz kultúra talaján lehet majd értelmet adni a katasztrófának… Csak az tud szembenézni vele… Mert megérezte előre… Bombától, gombafelhőtől féltek, és lám, mi lett a vége… Hirosima szörnyű, de most már érthető… Itt meg… Tudjuk, hogyan ég a ház gyufától vagy lövedéktől, ez viszont semmire sem hasonlít. Olyan híresztelések is eljutottak hozzánk, hogy nem e világi tűz volt, hanem… fény. Villanás. Ragyogás. Nem kékesszürke, hanem az ég kékje. Nem is füst. Az istenek helyét foglalták el a tudósok, most pedig bukott angyalok lettek. Démonok! Az emberi természet rejtély

volt előttük, és az is maradt. Én orosz vagyok, Brjanszk környékéről származom. Tudja, lakik nálunk egy öregember, a viskója rozoga, mindjárt összedől, ő meg ott ül a küszöbön, filozofál, átrendezi a világot. Minden gyári dohányzóban feltétlenül kell lennie egy helyi Arisztotelésznek. A sörözőben. Mi meg - közvetlenül a reaktor mellett. Riporterek repültek oda. Fényképeket készítettek. Ők találták ki a témákat. Lefényképeznek egy elhagyatott házat, elé tesznek egy hegedűt… és elnevezik csernobili szimfóniának. Pedig ott nem kellett kitalálni semmit. Az ember legszívesebben mindent megörökített volna az emlékezetében: a földgömböt az iskola udvarán, amelyet szétlapított a traktor kereke, a kimosott fehérneműt, amely már megfeketedett, évek óta az erkélyen lóg, a babákat, amelyek megöregedtek az esőben… Az elhagyatott közös sírokat… Benövi rajtuk a fű a katonák gipszszobrait, a gipsz géppisztolyokon pedig madarak fészkelnek. Betörték a házak ajtaját a fosztogatók, aztán átkutattak mindent, a függönyök viszont be vannak húzva az ablakokon. Elmentek az emberek, most már csak a falakra akasztott képeken élnek. Mint a lelkek. Nem volt ott semmi jelentéktelen, kisszerű. Az ember mindent pontosan, részletekbe menően az emlékezetébe akart vésni: a napszakot, amikor ezt megláttam, az ég színét, a saját benyomásaimat. Ért engem? Az ember örökre elhagyta ezeket a helyeket. És mit jelent ez? Mi vagyunk az elsők, akik átélték azt, hogy „örökre”. Egyetlen apróságot sem lehet figyelmen kívül hagyni… Az öreg parasztok ikonokra emlékeztető arcát… Ők értették a legkevésbé, mi történt. Ők sose hagyták el a portájukat, a földjüket. Világra jöttek, szerettek, orcájuk verítékével keresték meg a mindennapi kenyerüket, fenntartották a nemzetségüket. Türelmesen várták az unokákat. És miután leélték az életüket, alázattal hagyták el ezt a földet, a földbe kerültek, azzá váltak. A fehérorosz parasztház! Nekünk, városiaknak a ház az élethez szükséges gép. Nekik - az egész világ. A kozmosz. Üres falvakon utazik át az ember… És úgy szeretne találkozni valakivel… Kirabolt templom… Bementünk: viaszillata volt. Szerettünk volna imádkozni… Mindent meg akartam őrizni az emlékezetemben. Fényképezni

kezdtem… Hát ez az én történetem… Nemrég temettem egy ismerősömet, akivel ott jártam. Fehérvérűségben halt meg. Halotti tor. Szláv szokás szerint ettünkittunk, érti. És elkezdődött a beszélgetés, aztán tartott vagy éjfélig. Eleinte róla, az elhunytról volt szó. Később pedig? Később megint az ország sorsáról és a világegyetem felépítéséről. Kivonulnak az orosz csapatok Csecsenföldről, vagy nem vonulnak ki? Most kezdődik a második kaukázusi háború, vagy már el is kezdődött? Milyen esélyei vannak Zsirinovszkijnak arra, hogy elnök legyen? És Jelcinnek? Szóba került az angol korona és Diana hercegnő. Az orosz monarchia. Csernobil. De most már különböző híresztelésekkel körítve… Az egyik változat szerint más bolygóról érkezett jövevények is értesültek a katasztrófáról, és segítettek nekünk, a másik szerint kozmikus kísérlet volt, és bizonyos idő elteltével rendkívüli képességekkel megáldott gyerekek születnek. Zseniálisak. De lehet, hogy kihalnak a fehéroroszok, ahogy egykor más népek is kihaltak: a szkíták, a kazárok, a szarmaták, a kimmerek, az aztékok? Mi metafizikusok vagyunk… Nem a földön élünk, hanem álmokban, beszélgetésekben. Szavakban… Csak akkor tudjuk megérteni a mindennapi életet, ha hozzáteszünk valamit. Még a halál közvetlen közelében is… Ez az én történetem… Elmondtam… Miért kezdtem fényképezni? Mert nem találtam szavakat… Viktor Latun fényképész

Monológ a néma katonáról Magába a zónába már nem megyek többször, pedig korábban vonzott. Ha látom, arra gondolok majd, aztán megbetegszem és meghalok… Meghalnak a fantáziám szüleményei… 15

Emlékszik, volt egy film a háborúról, a Jöjj és lásd . Nem tudtam

végignézni, elájultam. Mutatták, ahogy megölnek egy tehenet. Az egész vásznat betöltötte a pupillája… Egyetlen pupilla… Azt már nem láttam, hogyan ölték meg az embereket… Nem! A művészet - szeretet, erről tökéletesen meg vagyok győződve! Nem akarom bekapcsolni a tévét, olvasni a mai újságokat. Mert ölnek és ölnek… Csecsenföldön, Boszniában… Afganisztánban… Elvesztem az eszem, romlik a látásom. A borzalom… megszokottá, sőt banálissá vált. Mi meg úgy megváltoztunk, hogy a képernyőn látható mai borzalomnak szörnyűbbnek kell lennie a tegnapinál. Különben már nem is rémisztő. Átléptünk egy határt… Megyek tegnap a trolin. Ilyen jelenetet látok: egy fiú nem adja át a helyét egy öregembernek. Az meg leckézteti: - Ha öreg leszel, neked sem adják át a helyet. - Sose leszek öreg - feleli a fiú. - Aztán miért nem? - Nemsokára mind meghalunk. Körülöttem mindenütt a halálról beszélgetnek. A gyerekek a halálon gondolkodnak. De ez olyan dolog, amin az ember az élete végén töpreng, nem az elején. Jelenetekben látom a világot… Az utca nekem színház, a ház színház. Sosem jegyzek meg egy eseményt a maga egészében. Csak részleteket, gesztusokat… Minden összekeveredett, összezavarodott az emlékezetemben. Moziból vagy újságból vettem… Vagy láttam, hallottam valahol… Kilestem? Látom: megkergült róka poroszkál az elhagyatott falusi utcán. Békés, barátságos. Mint egy gyerek… Az elvadult macskákhoz, kutyákhoz dörgölőzik… Csend. Ott olyan mély csend van! Teljesen más, mint itt… És ebben a csendben egyszer csak furcsa emberi beszéd üti meg a fülemet: „Gosa

jó. Gosa jó.” Nyitott ajtajú, rozsdás kalitka himbálózik az öreg almafán. Magával beszélget a házi papagáj. Kezdődik a kiürítés… Lepecsételték az iskolát, a kolhozirodát, a tanácsot. Nappal katonák hordják ki a páncélszekrényeket és az iratokat. Éjszaka a falu lakói fosztogatják az iskolát, ami még maradt, azt ellopják. Viszik a könyveket a könyvtárból, a tükröket, a székeket, az egészségügyi berendezéseket, a hatalmas földgömböt… Aki utoljára rohant oda reggeltájt, az már üresen találta. Begyűjtötte hát az üres kémcsöveket a kémiateremből. Bár mindenki tudja, hogy három nap múlva őket is elviszik. Itt marad minden. Minek gyűjtögetem, őrizgetem ezt? Hisz sose készítek előadást Csernobilről, mint ahogy a háborúról se készítettem egyet se. Nálam sose lesz halott ember a színpadon. Még halott állat vagy madár sem. Odamentem az erdőben egy fenyőfához, volt ott valami fehér… Azt hittem, gomba, de döglött verebek voltak, a hasukkal fölfelé. Ott, a zónában… Nem értem a halált. Megtorpanok előtte, hogy ne őrüljek meg. Ne menjek át… Az élet másik oldalára… Olyan borzalmasnak kell mutatni a háborút, hogy az ember elhányja magát tőle. Belebetegedjen… Az nem látványosság… Az első napokban… Még nem mutattak egyetlen fényképet sem, de már elképzeltem: beomlott födémek, ledőlt falak, üvegcserepek. Elviszik valahová a rémült gyerekeket. Autók hosszú sora. A felnőttek sírnak, a gyerekek nem. Még egyetlen fényképet sem közöltek… Ha kikérdezném az embereket, valószínűleg nekik se lennének más képzeteik a borzalomról: robbanás, tűzvész, holttestek, pánik. Gyerekkoromból emlékszem erre… (Elhallgat.) De erről majd később… Külön… Itt pedig… Történt valami ismeretlen… Ez másfajta rémület… Nem hallani, nem látni, nincs szaga, nincs színe, mi pedig testileg és lelkileg is változunk. Változik a vérünk összetétele, változik a genetikai kód, változik a táj… Bármit is gondoljunk vagy tegyünk… Reggel fölkelek, teázom. Megyek próbálni a hallgatókkal… Ez pedig ott lebeg

fölöttem. Mint egy jel. És mint egy kérdés. Nincs mihez hasonlítanom. Amire a gyerekkoromból emlékszem, az nem is hasonlít erre… Csak egy jó filmet láttam a háborúról. Elfelejtettem a címét. Film a néma katonáról. A film alatt végig hallgatott. Egy terhes német nőt vitt a kocsin. Orosz katonától volt terhes. És megszületett a gyerek, útközben, a kocsin. A karjára veszi, és tartja, a gyerek pedig lepisili a géppisztolyát… A férfi nevet… Ez nála a beszéd, ez a nevetés. A gyerekre néz, a géppisztolyra, és nevet… Vége a filmnek. Nincsenek benne oroszok, nincsenek németek. Csak a szörnyeteg - a háború. És a csoda - az élet. De most, Csernobil után minden megváltozott. Az is. Megváltozott a világ, most nem látszik örökkévalónak. Mintha összezsugorodott volna a Föld, kicsi lett. Elvesztettük a halhatatlanságot - hát ez történt velünk. Elvesztettük az örökkévalóság érzését. Látom a tévében, hogy mindennap ölnek. Lövöldöznek. Az egyik ember megöli a másik embert… Csernobil után. Mintha távolból, homályosan látnék valamit. Hároméves voltam, amikor édesanyámmal együtt Németországba vittek. Koncentrációs táborba… Minden, amire emlékszem - szép… Lehet, hogy ilyen a látásmódom. Magas hegy… Esett vagy havazott. Hatalmas félkörben álltak az emberek, mindenkinek volt száma. Számok a cipőkön… Tisztán olvashatóan, rikító sárga festékkel pingálták a cipőkre. A hátukon. Mindenütt, számok, számok… Szögesdrót. Az őrtoronyban egy ember áll sisakban, kutyák futkosnak, borzasztó hangosan ugatnak. És semmi félelem. Két német: az egyik nagy, kövér, fekete öltönyben, a másik kicsi, és barna ruhában van. A fekete öltönyös mutat valahová a kezével… Fekete árny válik ki a sötét félkörből, és emberré válik. A feketébe öltözött német verni kezdi… Eső esik vagy hó… Esik… Emlékszem egy szép magas olaszra… Állandóan énekelt… Anyám sírt, és mások is sírtak. Nem tudtam megérteni, miért sír mindenki, amikor olyan szépen énekel az olasz. Készítettem etűdöket a háborúról. Próbálkoztam. Nem jött ki belőlük semmi. Sosem készítek előadást a háborúról. Hiába erőlködnék.

Elvittük a csernobili zónába az Adj vizet, kút! című vidám darabot. Mesejátékot. Megérkeztünk Hocimszk járási székhelyre. Van ott egy otthon árva gyerekeknek. Őket nem vitték sehová. Szünet. Nem tapsolnak a gyerekek. Nem állnak föl. Csendben vannak. Második felvonás. Vége az előadásnak. Megint nem tapsolnak. Nem állnak föl. Csendben vannak. A diákjaim sírnak. Összegyűltünk a kulisszák mögött: mi van ezekkel? Aztán megértettük: mindent elhittek, ami a színpadon történt. Ott az egész előadás alatt várják a csodát. A normális körülmények között, otthon élő gyerekek megértették, hogy ez színház. Ők meg várták a csodát… Nekünk, fehéroroszoknak nem volt semmink, ami örök időkre szól. Még a területünk sem ilyen, hiszen állandóan elvette tőlünk valaki, eltörölte a nyomainkat. És nem is tudtunk az örökkévalóságban élni, ahogy írva van az Ószövetségben: ez nemzé azt, az meg amazt… A lánc és a szemek… Nem tudjuk, mit lehet kezdeni ezzel az örökkévalósággal, nem tudunk élni vele. Nem tudunk értelmet adni neki. És végül megajándékoztak vele. A mi örökkévalóságunk - az Csernobil. Egyszer csak megjelent nálunk… És mi? Nevetünk… Mint a régi példázatban… Az emberek együtt éreznek a gazdával, akinek leégett a háza és a pajtája… Elégett mindene… Ő meg azt feleli: „Na de mennyi egér döglött bele!” - mondja, és vidáman a padlóhoz vágja a sapkáját. És pont ettől igazi fehérorosz! Könnyezve nevet. A mi isteneink nem nevetnek. A mi isteneink vértanúk. A régi görögöknek voltak vidám, nevető isteneik. És mi van, ha a fantázia szüleményei, az álmok, a viccek szintén szövegek? Arról szólnak, hogy kik vagyunk. De mi nem tudjuk olvasni ezeket. Mindenütt ugyanazt a dallamot hallom… Egyre hosszabbra nyúlik… Nem dallam, nem ének, hanem siránkozás. Be van programozva a népünk minden nyomorúságra. Állandóan a nyomorúságot várjuk. És a boldogság? A boldogság ideiglenes, váratlan. Azt mondja a nép: „egy csapás nem csapás”, „bottal nem véded meg magad a nyomorúságtól”, „ha

megmukkansz, kinyuvasztanak”, „nem kell a vigalom, ha nincs más, csak siralom”. A szenvedésen kívül nincs semmi másunk. Nincs más történelmünk, nincs más kultúránk… A diákjaim szerelmesek lesznek, gyerekeik születnek. De ezek a gyerekek csendesek, gyengék. A háború után koncentrációs táborból tértem haza… Életben voltam! Akkor csak túl kellett élni a háborút, az én nemzedékem máig is csodálkozik azon, hogy túlélte. Ehettem havat víz helyett, nyáron szinte ki se jöttem a patakból, százszor is víz alá merülhettem. Az ő gyerekeik nem ehetnek havat. A legtisztább, legfehérebb hóból sem vehetnek… (Gondolataiba merül.) Milyennek képzelem az előadást? Hisz gondolkodom rajta. Egyfolytában gondolkodom. Hoztak nekem egy témát a zónából. Mai mesét… Ott maradt a faluban az öregapó az öreganyóval. Télen meghalt az öregapó. Egyedül temette el az öreganyó. Egy hétig ásta a gödröt a temetőben. Jó meleg bundába bugyolálta, hogy ne fázzon, a gyerekszánra tette, és kivitte. Útközben végig a közös életüket idézte fel… Megsütötte az utolsó tyúkot a torra. Megérezte a szagát egy éhes kölyökkutya, és odajött az öregasszonyhoz. És volt kivel beszélgetni, sírdogálni… Egyszer még álmodtam is a leendő előadásomról… Látom: üres falu, virágoznak az almafák. Virágzik a gyöngyvirágfa. Dúsan hajt, gyönyörű minden. Virágzik a vadkörtefa a temetőben… Macskák szaladgálnak fölemelt farokkal a gazzal benőtt utcákon. Nincs senki. A macskák szerelmi életet élnek. Virágzik minden. Szépség és csönd. A macskák hirtelen kiszaladnak az útra, várnak valakit. Biztos emlékeznek még az emberre… Nekünk, fehéroroszoknak nincs Tolsztojunk. Nincs Puskinunk. Van Janka Kupala… Jakub Kolasz… Ők a földről

írtak… Mi a föld emberei vagyunk, nem az égé. A mi monokultúránk a krumpli, azt ássuk, vetjük, és állandóan a földet nézzük. A lábunk alá nézünk. Lefelé! De még ha föl is emeli a fejét az ember, akkor sem lát magasabbra a gólyafészeknél. Neki még az is magas, neki az az égbolt. Az égbolt, amelyet kozmosznak neveznek, nálunk nem létezik, nincs jelen a tudatunkban. Akkor már inkább átveszünk valamit az orosz irodalomból… A lengyelből… A norvégoknak szükségük volt Griegre, a zsidóknak meg Sólem Aléchemre mint kristályosodási pontra, amely körül egyesülhettek, megismerhették magukat. Nálunk pedig ez Csernobil… Valamit mintáz belőlünk. Teremt. Most váltunk nemzetté. Már nem vagyunk Oroszországból Európába vagy Európából Oroszországba vezető út. Csak most lettünk fehéroroszok… A művészet emlékezés. Emlékezés arra, hogy voltunk. Félek… Egy dologtól félek, hogy a rémület lép a szeretet helyébe az életünkben… Lilija Mihajlauna Kuzmjankova, a Mahiljoui Népművelési Főiskola tanára, rendező

Monológ az örök és átkozott kérdésekről: mit tegyünk, és ki a bűnös? A korom embere vagyok, meggyőződéses kommunista… Mi nem juthatunk szóhoz… Divat… Manapság divat szidni a kommunistákat. Most a nép ellenségei, bűnözők vagyunk. Most mindenért mi felelünk, még a fizika törvényeiért is. Én voltam akkor a járási pártbizottság első titkára. Azt írják az újságban… Állítólag a kommunisták a bűnösök, mert rossz, olcsó atomerőműveket építettek, nem számoltak az emberélettel. Nem gondoltak az emberre, nekik az homok, a történelem trágyája. Adj neki! Üsd-vágd! Az átkozott kérdések: mit tegyünk, és ki a bűnös? Ezek örök érvényűek. Nem változnak a történelmünkben. Mindenki türelmetlen, bosszút és vért kíván. Adj

neki! Üsd-vágd! Azt akarják, hogy fejek hulljanak… Kenyeret és cirkuszt… Mások hallgatnak, de én megmondom… Maga azt írja… Na, nem is konkrétan maga, hanem az újságokban írják - a kommunisták becsapták a nemzetet, eltitkolták előle az igazságot. De hát muszáj volt… Táviratok a KB-ból, a területi pártbizottságtól. Kiadták nekünk a feladatot: ne hagyjuk, hogy pánik törjön ki. A pánik pedig tényleg szörnyű dolog. Csak a háború alatt lestek annyira a frontról küldött jelentéseket, mint akkoriban a csernobili tudósításokat. Rémület és pletykák. Nem a sugárzás taglózta le az embereket, hanem az esemény. Muszáj volt… Kötelességünk… Nem lehet azt mondani, hogy rögtön mindent eltitkoltak, kezdetben senki sem érzékelte a történtek nagyságrendjét. Magasabb politikai szempontokra hagyatkoztunk. De ha félretesszük az érzelmeket, félretesszük a politikát… El kell ismerni, hogy senki sem hitte el azt, ami történt. Még a tudósok se tudták elhinni. Nem volt egyetlen hasonló példa sem. Nemcsak nálunk, hanem az egész világon sem. A tudósok a helyszínen, bent az erőműben vizsgálták a helyzetet, és ott hoztak döntéseket. Nemrég láttam Az igazság pillanata című műsort Alekszandr Jakovlevvel, a Politikai Bizottság tagjával, aki akkor a párt főideológusa volt Gorbacsov mellett… Mire emlékszik vissza? Ők sem látták át az egész helyzetet odafent… A Politikai Bizottság ülésén ilyen magyarázatot adott az egyik tábornok: „Hogy a sugárzás? Amikor kísérleti atomrobbantást hajtottunk végre, este megittunk fejenként egy üveg vörösbort, és nem lett semmi bajunk.” Úgy beszéltek Csernobilről, mint egy balesetről, szokványos balesetről… Próbáltuk volna bejelenteni akkor, hogy nem szabad kiengedni az embereket az utcára. „Meg akarja szakítani a május elsejei ünnepek hagyományát?” Ez politikai ügy. Adja le a párttagkönyvét… (Megnyugszik valamelyest.) Azt hiszem, ez igaz történet, nem vicc. Állítólag amikor a kormánybizottság elnöke, Scserbina a robbanás utáni első napokban megérkezett az erőműhöz, rögtön azt követelte,

hogy vigyék az esemény helyszínére. Magyarázzák neki, hogy nem lehet, tele van grafittörmelékkel, eszelős sugárzási mezők, magas hőmérséklet. „Mit jönnek itt nekem a fizikával? A saját szememmel kell látnom! - ordította a beosztottjainak. - Este jelentést kell tennem a Politikai Bizottságban.” Háborús viselkedési sztereotípia. Másfélét nem ismertek… Nem értették, mi is valójában a fizika… A láncreakció… És ezt a fizikát nem változtatják meg semmilyen kormánydöntések. Erre épül a világ, nem pedig Marx eszméire. Próbálta volna bejelenteni az ember akkor… hogy lefújjuk a május elsejei felvonulást… (Megint elragadják az indulatok.) Azt írják az újságok… A nép úgymond kivonult az utcákra, miközben mi föld alatti bunkerekben lapultunk! Két óra hosszat álltam a tribünön abban a napsütésben… Fejfedő és kabát nélkül. Május 9-én pedig, a Győzelem Napján… A veteránokkal vonultam… Harmonikaszóra. Táncoltunk. Ittunk. Mind részei voltunk ennek a rendszernek. Hittünk benne! Hittünk a fennkölt ideálokban. A győzelmünkben! Legyőzzük Csernobilt! Rohamra indulunk, és győzünk. Lélegzetvisszafojtva olvastuk az emberi ellenőrzés alól kiszabadult reaktor megfékezéséért folytatott hősies harcról. Politikai tájékoztatókat tartottunk. Szovjet ember eszme nélkül? Nagy álom nélkül? Az is szörnyű… Nézze csak, mi folyik most! Szétesés. Anarchia. Vadkapitalizmus… De… Kimondták az ítéletet a múltra… Az egész életünkre… Csak Sztálin maradt belőle… A Gulag-szigetvilág… És micsoda filmek voltak akkor! Milyen boldogan énekeltünk! Mondja, miért? Feleljen nekem… Gondolja végig, és válaszoljon… Most miért nincsenek ilyen filmek? Ilyen dalok? Az embert föl kell emelni, lelkesíteni kell. Ideálok kellenek… Akkor lesz erős állam. A kolbász nem lehet ideál, a teli hűtőszekrény nem ideál. És a Mercedes sem ideál. Ragyogó ideálok kellenek! Nekünk voltak ilyen ideáljaink. Az újságokban… Azt kiabálták a rádióban és a tévében: igazságot, igazságot! A gyűléseken követelték: igazságot! Borzalom… Nemsokára mind meghalunk! Eltűnik a nemzet! Kinek kell ilyen igazság? Amikor

betörtek a tömegek a Konventbe, és Robespierre kivégzését követelték, igazuk volt-e? Alárendelődni a tömegnek, beleolvadni… Meg kellett akadályoznunk, hogy pánik törjön ki… Az én munkám… A kötelességem… (Hallgat.) Ha bűnöző vagyok, akkor a kisunokám miért… A gyerekem… Ő is beteg… Azon a tavaszon szülte a lányom, pelenkában hozta hozzánk Szlauharadba. Babakocsiban. Néhány héttel az erőműben történt robbanás után érkeztek… Helikopterek röpködnek, katonai járművek az utakon… Arra kért a feleségem: „Vigyük el innen őket a rokonokhoz.” A járási pártbizottság első titkára voltam… A leghatározottabban megtiltottam: „Mit gondolnak az emberek, ha elviszem innen a lányomat a kisgyerekével? Az ő gyerekeik itt maradnak.” Akik leléptek, az irhájukat mentették… Berendeltem őket a járási pártbizottságra, az irodámba: „Kommunista vagy, vagy nem vagy kommunista?” Ez próbatétel volt az embereknek. Ha bűnöző vagyok, akkor miért öltem meg a saját gyerekemet? (Összefüggéstelenül folytatja.) Én magam… A lányom… Az én házamban… (Egy idő után lecsillapodik.) Az első hónapok… Ukrajna retteg, nálunk, Fehéroroszországban pedig teljes a nyugalom. A tetőpontjához érkezett a vetési kampány. Nem bújtam el, nem az irodámban üldögéltem, hanem a mezőkön és a réteken szaladgáltam. Szántottak-vetettek. Elfelejti, hogy Csernobil előtt békés munkaerőnek titulálták az atomot, büszkék voltunk arra, hogy az atomkorszakban élünk. Nem emlékszem olyanra, hogy rettegtünk volna az atomtól… Akkor még nem féltünk a jövőtől. Milyen szerepet játszott a járási pártbizottság első titkára? Nem olyan nagy ember, egyszerű főiskolai diplomája van, rendszerint mérnök vagy agronómus. Egyesek még pártfőiskolát is végeztek. Annyit tudtam a sugárzásról, amennyit a polgári védelmi tanfolyamon sikerült elolvasni róla. Ott meg egy szót se hallottam arról, hogy cézium és stroncium lehet a tejben… Vittük a tejüzemekbe a céziummal szennyezett tejet. Leadtuk a húst. Kaszáltuk a 40 curie-s szénát. Teljesítettük a terveket… Teljes felelősséggel… Én tapostam ki belőlük. Senki se mentett föl minket a terv teljesítése alól…

Egy ecsetvonás… A portréhoz, ahogy mondani szokás… Az első napokban nemcsak rémület lett úrrá az embereken, hanem a tenni vágyás is magával ragadta őket. Olyan ember vagyok, akiből hiányzik a létfenntartás ösztöne. Ez rendjén való, ha valakiben erős a kötelességtudat. Sok ilyen ember volt akkoriban, nemcsak én… Tucatszám hevertek az íróasztalomon a kérvények: „Kérem, küldjenek Csernobilba.” A szívük szólította oda őket! Az emberek készek voltak föláldozni magukat, gondolkodás nélkül, és nem követeltek érte cserébe semmit. Akármit is írnak, volt szovjet jellem. És szovjet ember is volt. Akármit is írnak, hiába tagadják meg… Még visszasírják majd ezt az embert… Tudósok érkeztek hozzánk, és nagy hangon vitatkoztak. Amíg csak be nem rekedtek. Odamegyek az egyikhez: „Radioaktív homokban játszanak a gyerekek.” Ő meg azt feleli nekem: „Pánikkeltők! Kontárok! Mit tud maga a sugárzásról? Én atomfizikus vagyok. Atomrobbanás történt. Egy óra alatt értem az epicentrumba UAZ-zal. A latyakban. Minek kelt itt pánikot?” Hittem nekik. Behívattam az embereket a dolgozószobámba. „Bajtársaim! Én is megszökhetek, meg ti is. De mit gondolnak rólunk az emberek? Azt mondják, megfutamodtak a kommunisták?” Ha nem győztem meg őket szavakkal, érzelmekkel, másképp bántam velük: „Hazafi vagy te? Nem vagy hazafi? Ha nem, leteszed ide az asztalra a párttagkönyvedet. De most rögtön!” Voltak, akik le is tették… Kezdtem gyanítani valamit… Voltak találgatások… Szerződést kötöttünk az Atomfizikai Intézettel arról, hogy megvizsgálják a földjeinket. Vesznek mintát a fűből, szelvényeket a feketeföldből, és viszik Minszkbe, az intézetükbe. Ott végzik az elemzést. Aztán fölhívnak: „Szervezze meg, kérem, a szállítást, vigyék vissza a földmintájukat.” - „Micsoda, viccel? Négyszáz kilométerre vagyunk Minszktől…” Majd’ elejtettem a kagylót. „Visszahozni a földet?” „Nem, nem viccelünk - hangzik a válasz. - Az előírások szerint ezeket a mintákat tárolóban, föld alatti vasbetonbunkerben kell elhelyeznünk. Egész Fehéroroszországból idehozzák a mintákat. Egy hónap alatt

kimerítettük a tárolókapacitást.” Hallott már ilyet? Mi ezt a földet szántjuk, vetjük be. Ezen játszanak a gyerekeink… Követelik tőlünk a tej- és a hústerv teljesítését. Szeszt főztünk a gabonából. Leadtuk az almát, a körtét és a meggyet gyümölcslének… Kiürítés… Ha valaki fölülről nézné, azt hinné, kitört a harmadik világháború… Az egyik falut kiürítik, a másikat figyelmeztetik: egy hét múlva evakuáljuk! És egész héten bálázták a szalmát, kaszálták a szénát, kapálták a kertjüket, vágták a fát… Az élet ment a maga útján. Az emberek nem értik, mi történik. Egy héttel később pedig katonai járműveken viszik el őket… Tanácskozások, kiszállások, ködösítés, álmatlan éjszakák. Ennyi volt az egész. Emlékszem, ott állt a minszki városi pártbizottság épületénél egy ember, a kezében plakát: „Adjatok jódot a népnek.” Hőség. Kabátban van… (Visszatér a beszélgetésünk kezdetéhez.) Elfelejtették, hogy akkor az atomerőmű volt a jövő. Többször is tartottam beszédet. Propagandát folytattam… voltam az egyik atomerőműben: csend, üzemi hangulat. Tisztaság. A sarokban vörös lobogók és más zászlók. „A szocialista verseny győztese” felirattal. A jövőnk… Boldog társadalomban éltünk. Azt mondták nekünk, hogy boldogok vagyunk, és boldogok is voltunk. Szabad voltam, nem is értettem, hogy gondolhatja ezt bárki máshogy. Minket már leírt a történelem, mi már mintha nem is léteznénk. Most Szolzsenyicint olvasok… Azt gondolom… (Hallgat.) Az unokám leukémiás… Megfizettem mindenért… Drága árat fizettem… A korom embere vagyok… Nem vagyok bűnöző… Uladzimir Macvejevics Ivanou, a szlauharadi járási pártbizottság volt első titkára

A szovjethatalom védelmezőjének monológja

Eeeh… A jó édesanyátokat… Eeeh! (Vaskos káromkodás következik.) Mit vesz föl maga itt? Ki adott rá engedélyt? Fényképez is… Vigye innen a csodagépét… Tegye el. Különben szétverem. Nézzétek, idejöttek! Élünk. Szenvedünk, maga meg írni fog. Firkászok! Bolondítják a népet… Ez izgatás… Nem azt kérdezik, amit kell. Most nincs rend! De nincs ám! Nézzétek, idejöttek… Magnóval… Igen, védem! A szovjethatalmat védem. A mi hatalmunkat. A népét! A szovjethatalom idején erősek voltunk, mindenki félt tőlünk. Az egész világ minket bámult! Egyesek reszkettek a rémülettől, mások meg irigykedtek. A k… életbe! Most meg mi van? A jelenben? A demokráciában? Snickerst meg avas margarint hoznak ide, lejárt gyógyszereket meg használt farmernadrágot, mint a bennszülötteknek, akik nemrég jöttek le a fáról. A pálmafáról. Kár a hatalmas államért! Nézzétek, idejöttek… Micsoda nagyhatalom volt! A k… életbe! Amíg csak Gorbacsov föl nem mászott az uborkafára… Amíg cárt nem csináltak belőle… Az ördög jelével a homlokán! Gorbi… Gorbi az ő terveik szerint tette a dolgát, ahogy a CIA előírta neki… Mit győzköd maga itt engem? … Ők robbantották föl Csernobilt… A CIA és a demokraták… Olvastam az újságokban. Ha nem robban föl Csernobil, nem dől romba a birodalom. A nagyhatalom! A k… életbe. (Megint káromkodik.) A kommunisták alatt három kopejkát fizettünk egy vekni kenyérért, most kétezret. Három rubelért kaptam egy üveg vodkát, még valami rágcsálnivaló is kijött belőle… A demokratáknál meg? Második hónapja nem tudok nadrágot venni magamnak. Szakadt pufajkában járok. Kiárusítottak mindent! Elzálogosítottak! Az unokáink se tudják visszafizetni… Nem vagyok részeg, én a kommunisták pártján állok! Ők értünk voltak, az egyszerű emberekért. Nem kell a mese. Demokrácia… Eltörölték a cenzúrát. Írjon csak mindenki, amit akar. Szabad ember… A k… életbe! Aztán ha meghal ez a szabad ember, nincs miből eltemetni. Meghalt nálunk egy öregasszony. Egyedül élt, nem voltak

gyerekei. Két napig feküdt szegény a házikójában… A régi blúzában… Az ikonok alatt… Koporsót nem tudtunk neki venni… valamikor sztahanovista volt, brigádvezető. Két napig nem mentünk ki a földekre. Gyűléseztünk. A k… életbe! Amíg a kolhozelnök ki nem állt a nép elé… És meg nem ígérte, hogy mostantól ha meghal valaki, a kolhoz utal térítésmentesen fakoporsót, ahogy felénk mondják, trunát, ehhez jár még borjú vagy malac, és két láda vodka a torra. A demokraták alatt… Két láda vodka… Ingyen! Egy üveg per muzsik - ivászat, fél üveg orvosság sugárzás ellen… Ezt miért nem veszi föl? Az én szavaimat. Csak azt veszi föl, ami kapóra jön magának. Bolondítja itt a népet… Ez már izgatás… Politikai tőkét akar kovácsolni? Dollárral akarja teletömni a zsebeit Mi itt élünk… Szenvedünk… Bűnösök meg nincsenek! Nevezze meg nekem a bűnösöket! Én a kommunisták pártján állok! Visszajönnek, és ők majd megtalálják a bűnösöket… A k… életbe! Nézzétek, idejönnek… Fölveszik. Eeeh… A jó édesanyjukat… (Nem mondta meg a nevét)

Monológ arról, hogyan üdvözölte két angyal a kis Olenykát Van anyagom… Otthon minden könyvespolcom tele van pakolva nagy dossziékkal. Olyan sokat tudok, hogy képtelen vagyok már írni… Hét évig gyűjtöttem az újságkivágásokat, az instrukciókat. A röpcédulákat… A saját feljegyzéseimet. Vannak számadataim. Odaadom magának az egészet… Tudok harcolni: tüntetést, tiltakozóakciókat szervezni, gyógyszert szerezni, beteg gyerekeket látogatni - de nem tudok írni. Vegye át tőlem… Annyi érzés kavarog bennem, hogy sehogy sem boldogulok velük, megbénítanak. Zavarnak.

Csernobilnak már megvannak a maga sztalkerei… írói… De én nem akarok bekerülni azoknak a körébe, akik kiaknázzák ezt a témát. Tisztességesen meg kell írni. Mindent meg kell írni… (Elgondolkodik.) Áprilisi langyos eső… Hét éve emlékszem erre… Gurultak az esőcseppek, mint a higany. Azt mondják, színtelen a sugárzás? De a pocsolyák zöldek vagy rikító sárgák lettek. A szomszédasszony arról suttogott, hogy a Szabadság rádióban bemondták: baleset történt a csernobili atomerőműben. Ennek nem tulajdonítottam semmi jelentőséget. Teljesen biztos voltam abban, hogy ha komoly lenne az ügy, tájékoztatnának róla. Van speciális technika, jelzőrendszer, vannak atombiztos búvóhelyek. Figyelmeztetnének. Meg voltunk győződve erről! Mindenki járt polgári védelmi tanfolyamokra. Én is tanítottam ott… Vizsgáztattam… De aznap este a szomszédasszony hozott nekem valamilyen porokat. Egy rokontól kapta, aki el is magyarázta, hogyan kell bevenni (az Atomfizikai Intézetben dolgozott az illető), de a szavát adta, hogy hallgat. Mint a hal! Mint a sír! Különösen a telefonbeszélgetésektől és a telefonon feltett kérdésektől tart az illető… Ebben az időszakban nálam lakott a kisunokám… Én meg? Akkor se hittem el. Szerintem közülünk senki se vette be ezeket a porokat. Nagyon hiszékenyek voltunk… Nemcsak az idősebb nemzedék, hanem a fiatal is… Emlékszem az első benyomásaimra, az első pletykákra… Átlépek az egyik időből a másikba, az egyik állapotból a másikba… Oda-vissza… Mint íróember, elgondolkodtam ezeken az átmeneteken, érdekeltek. Mintha két személy lenne bennem, egy Csernobil előtti és egy Csernobil utáni. De azt az „előttit” már nehéz hitelt érdemlően rekonstruálni. Változott a látásmódom… Az első napoktól kezdve jártam a zónába… Emlékszem, megálltunk egy faluban, és döbbenetes csend fogadott! Nem énekelnek a madarak, sehol semmi… Az ember megy az utcán… Csend. Na jó, kihaltak a házak, sehol egy ember, mindenki elment, de minden

más is elhallgatott körös-körül, egy madár se csivitel. Először láttam életemben földet madarak nélkül… Szúnyogok nélkül… Nem röpült semmi… Megékeztünk Csudzjani faluba - 150 curie… Malinauka faluban - 59 curie… A lakosság több százszor akkora dózist kapott, mint azok a katonák, akik olyan területet őriznek, ahol kísérleti atomrobbantásokat hajtanak végre. Több százszor akkorát! Kattog a sugárzásmérő, kiakad a mutató… A kolhozirodákban hirdetményeket függesztettek ki, melyeket a járási radiológusok írtak alá, igazolva, hogy a hagyma, a saláta, a paradicsom, az uborka - mind ehető. Terem minden, esznek is mindent. Mit mondanak most ezek a járási radiológusok? A járási pártbizottságok titkárai? Milyen mentséget találnak maguknak? Minden faluban sok részeg emberrel találkoztunk. Még az asszonyok is ittasan jártak, különösen a fejőnők és a tehenészek öntöttek föl a garatra. Nótáztak… Népszerű volt akkoriban A briliáns kéz című film Nekünk mindegy. Nekünk mindegy… című betétdala. Szóval, kit érdekel az egész… Ugyanott, Malinaukában (Cserikaui járás) bementünk az óvodába. Az udvaron futkároznak a gyerekek… A kicsik a homokozóban csúsznak-másznak… A főnökasszony elmagyarázza, hogy havonta cserélik a homokot. Hozzák valahonnan. El lehet képzelni, honnan hozhatták. A gyerekek szomorúak… Viccelődünk, de nem is mosolyognak… Az óvónő sírva fakadt: „Kár a fáradtságért. A mi gyerekeink már nem mosolyognak. Álmukban sírnak.” Találkoztunk az utcán egy nővel, aki egy újszülöttet hozott magával. „Ki engedte meg, hogy itt szüljön? 59 curie…” - „Idejött a radiológus orvos. Csak annyit tanácsolt, hogy ne a szabadban szárítsam a pelenkát.” Rábeszélték az embereket, hogy ne menjenek el, maradjanak. Naná, kell a munkaerő! Még akkor is, amikor kitelepítették a lakosokat a falvakból… Evakuálták őket… Örökre. Akkor is hoztak ide embereket mezei munkára. Jöttek krumplit szedni…

Most mit mondanak a járási és területi bizottságok titkárai? Milyen mentséget találnak? Kit vádolnak? Megőriztem sok instrukciót… Szigorúan titkosakat. Mindet odaadom magának… Instrukció a fertőzött tyúkhús feldolgozására… A feldolgozórészlegen ugyanolyan védőruhában kellett dolgozni, mint a szennyezett területeken, ahol radioaktív elemekkel kerülhet érintkezésbe az ember: gumikesztyű és gumiköpeny, csizma és egyebek. Ha ennyi és ennyi curie-t ér el a hús szennyezettsége, meg kell főzni sós vízben, a vizet a lefolyóba kell önteni, a húst pedig pástétomba és kolbászba kell keverni. Ha ennyi és ennyi curie, akkor csontlisztbe, marhatápba… így teljesítették a tervet a hústermelésben. A szennyezett területeken nevelt borjakat olcsóbban passzolták el más helyeken. Tiszta helyeken. Azt mesélték a sofőrök, akik ilyen állatokat szállítottak, hogy röhejesek voltak a borjak, földig ért a szőrük, és olyan éhesek voltak, hogy megettek mindent, még a rongyot és a papírt is. Könnyű volt etetni őket! Kolhozoknak adták el, de ha valaki akart, vehetett magának. A saját gazdaságába. Ezek bűncselekmények! Gaztettek! Láttunk az úton egy autót… Teherautó volt, olyan lassan jött, mint a temetésen… Megállítottuk. Egy fiú ült a volán mögött. Megkérdezem: „Talán rosszul vagy, hogy ilyen lassan mész?” - „Nem, radioaktív földet viszek.” Dögmeleg volt. Por! „Megőrültél! Neked még nősülni kell, gyereket nevelni.” - „És hol kapok még ötven rubelt egy fuvarért?” Ötven rubelért egy jó öltönyt lehetett venni az akkori árakon. És többet beszéltek a pluszpénzekről, mint a sugárzásról. A pluszpénzekről meg valamilyen nyomorúságos pótlékokról… Ezek tényleg nyomorúságosak voltak, ha azt nézzük, hogy az életük ment rá… A tragikus a nevetségessel volt határos… Ülnek a padokon, a ház előtt az öregasszonyok. Szaladgálnak a gyerekek. Megmértük - 70 curie… - Hová valók ezek a gyerekek?

- Minszkből jöttek ide nyaralni. - De itt erős a sugárzás! - Te beszélsz itt nekünk sugárzásról! Mi láttuk is. - De hát azt nem lehet látni! - Nézd csak, ott az a befejezetlen ház, otthagyták, elmentek. Beijedtek. Mi meg este odamentünk, és benéztünk… Az ablakon néztünk be… Az a sugárzás meg a gerenda alatt ül. Rém gonosz, és csak úgy ragyog a szeme… Koromfekete… - Nem létezik! - Meg is esküszünk neked. A szent kereszt jelével esküszünk! Keresztet vetnek. Vidáman vetnek keresztet. Magukon nevetnek vagy rajtunk? Az ilyen kiszállások után összejövünk a szerkesztőségben … „Na, hogy vagy?” - kérdezgetjük egymást. „Minden rendben!” - „Minden rendben? Nézd meg magad a tükörben, megőszültél!” Viccek is terjedtek. Csernobili viccek. A legrövidebb: „A fehéroroszok - milyen jó emberek voltak.” Azt a feladatot kaptam, hogy írjak az evakuálásról. Van ilyen hiedelem Poléziában: ha messzi útra indul az ember, és haza akar térni, ültessen fát. Megérkezem… Bemegyek az egyik udvarba, a másikba… Mindenki fát ültet. Bementem a harmadik udvarba, leültem, és elsírtam magam. A gazdasszony mutatja: „A lányom meg a vőm szilvafát ültetett, a másik lányom fekete berkenyét, a nagyobbik fiam ostorménfát, a legkisebb pedig fűzfát. Mi ketten az urammal almafát.” Búcsúzáskor arra kér: „Annyi eper van nálunk, tele lett vele az udvar. Vigyél tőlem epret.” Azt akarta, hogy maradjon valami, valamilyen nyoma az életének… Keveset tudtam megírni. Tényleg nem sokat… Mindig halogattam: egyszer majd leülök, és mindent felidézek… Elmegyek szabadságra… Most meg… Felvillant valami az emlékezetemben… Falusi temető… A

kapuján a jel: „Erős sugárzás. Belépni és behajtani tilos.” Ahogy mondják, még a túlvilágra sem könnyű átjutni. (Váratlanul elneveti magát. Először a hosszú beszélgetés alatt.) Mesélték magának, hogy szigorúan tilos volt fényképezni a reaktornál, csak különleges engedéllyel lehetett? Elvették a fényképezőgépeket. Mielőtt elutaztak a katonák, akik ott szolgáltak, átkutatták őket, mint Afganisztánban, nehogy, isten őrizz, valamilyen fénykép legyen náluk. Bűnjel. A tévések filmjeit beadták a KGB-nek. Amikor megint hozzájutottak, látták, hogy fényt kaptak. Mennyi dokumentumot semmisítettek meg! Mennyi tanúságtételt. Ezek mind elvesztek a tudomány számára. Akárcsak a történelem számára. Ha megtalálnánk azokat, akik parancsot adtak erre… Mit hoznának föl a mentségükre? Mit találnának ki? Én sose mentem fel őket… Soha! Egy kislány miatt… Táncolt a kórházban. Polkát táncolt nekem. Aznap töltötte be a kilencedik évét. Olyan szépen táncolt… Két hónappal később telefonált az anyja: „Olenyka haldoklik!” És nem volt erőm aznap bemenni a kórházba. Aztán meg már késő volt. Olenykának volt egy kishúga. Amikor fölébredt reggel, azt mondta: „Anyácskám, álmomban láttam, hogy leszállt két angyal, és elvitte a mi Olenykánkat. Azt mondták, jó lesz neki ott. Nem fáj majd semmije. Anyácskám, két angyal elvitte a mi Olenykánkat…” Senkit sem tudok fölmenteni… Irina Kiszjaljova újságíró

Monológ arról, hogy az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött Nem bölcsész vagyok, hanem fizikus. Ezért - tények, csakis tények. Valamikor még felelnie kell valakinek Csernobilért… Eljön az idő,

amikor felelniük kell, mint harminchétért. Akár ötven év múlva is! Ha meg is vénülnek… Ha meg is halnak… Nekik kell felelniük, a bűnösöknek. (Elhallgat egy pillanatra.) Össze kell gyűjteni a tényeket… A tényeket! Szükség lesz még rájuk… Aznap, április huszonhatodikán… Moszkvában voltam. Kiküldetésben. Ott értesültem a szerencsétlenségről. Telefonálok Minszkbe a fehérorosz KB első titkárának, Szljunykounak, hívom egyszer, kétszer, háromszor, de nem kapcsolják. Sikerül elérnem az egyik emberét (aki jól ismer): - Moszkvából telefonálok. Kapcsolja Szljunykout, sürgős híreim vannak. Szerencsétlenség történt! K vonalon hívom, de már mindent titkosítottak. Mihelyt rátérek a balesetre, rögtön megszakad a vonal. Kétségkívül figyelik! Lehallgatják. A megfelelő szervek… Állam az államban… Ráadásul akkor fülelnek, amikor a KB első titkárát hívom… Rám sincsenek tekintettel, pedig a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének igazgatója vagyok. És előlem titkolják… Vagy két óra huzavona után mégiscsak maga Szljunykou veszi föl a telefont. Jelentem: - Súlyos szerencsétlenség történt. Számításaim szerint (már beszéltem Moszkvában ezzel-azzal, végeztem számításokat) felénk, azaz Fehéroroszország felé tart a radioaktív oszlop. Megelőzésképpen haladéktalanul el kell látni a lakosságot jóddal, és ki kell telepíteni mindenkit az erőmű környékéről. Nem maradhatnak emberek és állatok száz kilométeres körzetben. - Már jelentették - mondja Szljunykou -, hogy tűz ütött ki, de már eloltották. Nem bírom tovább: - Becsapták! Szemenszedett hazugság! Bármelyik fizikus megmondja magának, hogy nagyjából öt tonna ég el a grafitból óránként. El tudja

képzelni, meddig ég ez? Mentem a legelső vonattal Minszkbe. Álmatlan éjszaka. Reggelre otthon vagyok. Megmérem a sugárzást a fiam pajzsmirigyénél - 180 mikroröntgen/óra! Akkor a pajzsmirigy volt az ideális sugárzásmérő. Szükségünk volt kálium-jodidra. Egyszerű jódoldatra. Gyerekeknek két-három csepp fél pohár gyümölcsszirupban, felnőtteknek pedig három-négy csepp. Tíz napig égett a reaktor, tíz napig kellett ezt folytatni. De senki se hallgatott ránk! Tudósokra, orvosokra. A politikát szolgálta a tudomány, az orvoslást is belekeverték a politikába. De még mennyire! Ne feledkezzünk meg arról, milyen tudati háttere volt a történteknek, milyenek voltunk akkoriban, tíz évvel ezelőtt. Működött a KGB, akárcsak a titkosszolgálatok. Zavarták a „nyugati adókat”. Tabuk ezrei, a párt és a hadsereg titkai… Instrukciók… Ráadásul mindannyiunkat arra neveltek, hogy a békés szovjet atom ugyanolyan biztonságos, mint a tőzeg vagy a szén. Gúzsba kötött minket a félelem meg a sok előítélet. A babonás hit… De maradjunk a tényéknél, csak a tényéknél… Aznap… Április huszonhetedikén úgy döntök, kiutazom az Ukrajnával határos Homeli területre, Brahinba, Hojnyikiba és Narouljába, e járási székhelyektől alig harminc-negyven kilométerre van az erőmű. Minden információra szükségem volt. Fogom a műszereket, meg kell mérnem a háttérsugárzást. A következő eredményeket kaptam: Brahinban 30 000 mikroröntgen/óra, Narouljában 28 000… Szántanak-vetnek. Készülnek a húsvétra… Tojást festenek, kuglófot sütnek… Miféle sugárzás? Mi az? Nem kaptak semmilyen parancsot. Követelik a beszámolókat odafentről: hogy megy a vetés, milyen ütemben halad? Úgy bámulnak rám, mintha elment volna az eszem: „Micsoda? Miről beszél, professzor?” Röntgenek, mikroröntgenek… Egy másik bolygóról jött jövevény nyelve… Visszamegyünk Minszkbe. Bőszen árulnak a proszpekten pirogot, fagyit, darált húst, zsömlét. A radioaktív felhő alatt… Április huszonkilencedike. Pontosan emlékszem mindenre… Napra

pontosan… Reggel nyolckor már Szljunykounál előszobázom. Tipródom, csak tipródom, de nem fogadnak. És ez így megy este fél hatig. Akkor jön ki Szljunykou dolgozószobájából egy neves költőnk. Ismertük egymást: - Megtárgyaltuk Szljunykouval a fehérorosz kultúra problémáit. - Hamarosan nem lesz kinek fejleszteni ezt a kultúrát - fakadtam ki -, nem lesz senki, aki olvashatja a könyveit, ha nem telepítjük ki a lakosságot Csernobil környékéről. Ha nem mentjük meg! - Miket beszél! Már eloltották a tüzet. Végül nagy nehezen bejutok Szljunykouhoz. Előadom sietve, mit láttam előző nap. Meg kell menteni az embereket! Telefonáltam Ukrajnába, ott már megkezdődött a kiürítés… - Mit szaladgálnak a városban sugármérővel az emberei (az intézetből), csak pánikot keltenek! Tanácskoztam Moszkvával, Iljin akadémikussal. Nálunk minden rendben… Bevetették a hadsereget, a haditechnikát. Kormánybizottság dolgozik az erőműben. Kiszállt az ügyészség. A helyszínen folytat vizsgálatot… Arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy még tart a hidegháború! Ellenségek vesznek körül minket… Már több ezer tonna cézium, jód, ólom, cirkónium, kadmium, berillium, bór és ismeretlen mennyiségű plutónium borítja a földjeinket (a csernobili nagy teljesítményű vízforraló csatornarendszerű urán-grafit reaktortípusban atombombagyártáshoz szükséges plutóniumot állítottak elő) - összesen négyszázötven fajta radionuklid. Ez a mennyiség a Hirosimára dobott bombák háromszázötvenszerese volt. Fizikáról kellett volna beszélni. A fizika törvényeiről. De ellenségekről beszéltek. Ellenségeket kerestek. Ezért előbb vagy utóbb felelnie kell valakinek. „Egyszer majd azt fogja felhozni a mentségére - mondtam Szljunykounak -, hogy a traktorgyártáshoz ért, a sugárzáshoz meg nem (hisz korábban a traktorgyár igazgatója volt), én viszont fizikus vagyok, vannak

elképzeléseim a baleset következményeiről.” De mit számít ez?! Egy professzor, egy-két fizikus veszi a bátorságot, és oktatni akarja a KB-t? Nem, ez nem gengszterbanda volt, inkább úgy határozhatnám meg őket, hogy egybeolvadt bennük a tudatlanság és a korporatív gondolkodás. Jól megtanulták az apparátusban életük aranyszabályát: nem szabad kilógni a sorból. Meg kell felelni a felsőbbség elvárásainak. Szljunykou épp előléptetést várt, bármelyik nap hívathatták Moszkvába. Gondolom, telefonáltak a Kremlből… Beszélt vele Gorbacsov… Nyilván azt mondta, maguk ott Fehéroroszországban ne essenek pánikba, így is elég nagy lármát csap a Nyugat. A játékszabályok pedig olyanok, hogy ha az ember nem tesz a feljebbvalói kedvére, nem helyezik magasabb beosztásba, nem a legjobb helyre megy kiküldetésbe, nem a legjobb dácsát kapja… Tetszenie kell… Ha még mindig zárt rendszerben élnénk, a vasfüggöny mögött, mint régen, akkor most is ott laknának az emberek az erőmű mellett. Mindent 16 titkosítanának! Ne feledkezzünk meg arról, mi történt Kistim 17 környékén és Szemipalatyinszkban… Sztálinista ország. Még mindig sztálinista ország… Az atomháború esetére kiadott instrukciókban előírják, hogy ha nukleáris baleset vagy atomtámadás fenyeget, haladéktalanul el kell látni a lakosságot megelőzésképpen jódkészítményekkel. veszélyhelyzetben… Itt pedig… 3000 mikroröntgen/óra… De ők nem az embereket, hanem a hatalmukat féltik. Ez a hatalom országa, nem pedig az emberek országa. Vitathatatlanul az államé az elsőbbség. Az emberélet értéke pedig nulla. De lett volna más mód is! Javasoltuk… Anélkül hogy kihirdetnénk, pánik nélkül… Egyszerűen jódkészítményeket kell juttatni a víztározókba, ahonnan az ivóvizet vesszük, bele lehet keverni a tejbe. Legfeljebb annyit éreznek az emberek, hogy kicsit más az íze a víznek… Más íze lett a tejnek… Hétszáz kilogramm preparátumot tároltak a városban, felkészülve a hasonló esetekre. De a raktárakban maradt az egész… Tartaléknak. Jobban féltek a felsőbbség haragjától, mint az atomtól. Mindenki

telefonra, parancsra várt, magától nem kezdett semmibe. Féltek a felelősségtől. Aktatáskában hordtam magammal a sugárzásmérőt… Minek? Mert elegük volt belőlem, nem engedtek be a főfunkcikhoz… Ekkor elővettem a sugárzásmérőt, és odahelyeztem a titkárnők vagy a sofőrök pajzsmirigyéhez, akik épp az előszobában üldögéltek. Ettől megrémültek, ez pedig néha segített, és beengedtek. „Minek rendez itt jeleneteket, professzor? Talán csak maga aggódik a fehérorosz népért? Úgyis meghal mindenki valamiben: az egyik a dohányzástól, a másik autóbalesetben, a harmadik végez magával.” Kiröhögték az ukránokat. Térden csúsznak a Kremlbe, kérnek pénzt, gyógyszert, sugárzásmérő műszert (hiány volt belőle), a mi főnökünk meg (azaz Szljunykou) negyedóra múlva ilyen helyzetjelentést adott: „Minden rendben. Megoldjuk saját erőből.” Megdicsérték: „Derék dolog, fehérorosz testvérek!” Hány emberéletbe került ez a dicséret?! Vannak információim arról, hogy a főnökség vett be jódot. Amikor megvizsgálták a vezetőket az intézetünk munkatársai, mindnyájuk pajzsmirigye tiszta volt. Ez jódoldat nélkül elképzelhetetlen lett volna. A gyerekeiket is elvitették titokban, amilyen messze csak lehet. Amikor pedig kiküldetésbe mentek, volt védőmaszkjuk és védőruhájuk. Volt mindenük, amit mások nem kaptak. És már régóta nem titok az sem, hogy különleges tehéncsordát tartottak Minszk környékén. Minden tehénnek volt száma, konkrét személyek ellátásra tartották őket. Különleges föld, speciális üvegházak… Spéci ellenőrzés… Ez volt a legocsmányabb… (Elhallgat egy pillanatra.) Ezért még senki sem felelt… Végül már nem is fogadtak. Nem hallgattak meg. Akkor kezdtem levelekkel bombázni őket. Jelentésekkel. Térképeket, számokat küldözgettem mindenfelé. Minden fórumnak. Négy dosszié telt meg az anyaggal, mindegyikben kétszázötven lap. Tények, csak tények… Minden eshetőségre felkészülve lemásoltam két példányban, az egyiket a munkahelyemen, az irodámban, a másikat pedig otthon tartottam. A

feleségem rejtette el. Miért készítettem másolatokat? Mert jó az emlékezetem, tudom, milyen országban élünk… Mindig magam zártam az irodámat. Aztán egyszer megérkezem a kiküldetésből, és eltűntek a dossziék… Mind a négy vastag dosszié… De én Ukrajnában nőttem föl, mindkét nagyapám kozák volt. Kozák jellemem van. Írtam hát továbbra is. Beszédeket tartottam. Meg kell menteni az embereket! Haladéktalanul el kell rendelni a kitelepítést! Állandóan szolgálati úton voltunk. Az intézetünk állította össze a „szennyezett” területek első térképét. Az egész dél piros volt rajta… Lángolt. Ez ma már történelem. A bűn története… Elvitték az intézet műszereit sugárzás-ellenőrzésre. Mindet elkobozták. Magyarázat nélkül. Fenyegető telefonokat kaptam otthon: „Ne riogasd az embereket, professzor. Mert elküldünk a jegesmedvék közé. Képtelen vagy felfogni? Elfelejtetted? Hamar elfelejtetted!” Nyomást gyakorolnak az intézet munkatársaira. Megfélemlítenek minket… Írtam Moszkvába… Hívat az akadémiánk elnöke, Platonov: - A fehérorosz nemzet egyszer még megemlékezik arról, hogy milyen sokat tettél érte, az viszont hiba volt, hogy írtál Moszkvába. Súlyos hiba! Azt követelik, hogy bocsássalak el az állásodból. Minek kellett írnod? Hát nem tudod fölfogni, kivel akaszkodtál össze? Nekem térképeim és számaim vannak. Nekik pedig? „Pszihuskába” 18 zárhatnak… Fenyegetőznek. Autóbaleset érhet… Figyelmeztetnek. Ebből akár bűnügy is lehet. Szovjetellenes propagandával vádolhatnak. Vagy akár egy doboz szögért is meghurcolhatnak, ami nem szerepel az intézet leltárában… Tényleg bűnügybe kevertek… El is érték a céljukat. Infarktust kaptam… (Hallgat.) Ott van minden a dossziékban… Tények és számok… Bűnös

számok… Az első évben… Egymillió tonna szennyezett gabonát dolgoztak fel takarmánynak, megetették a marhákkal (a húsuk pedig a lakosok asztalára került). Stronciummal szennyezett csonttal etették a baromfikat és a disznókat… Kiürítették a falvakat, de bevetették a földeket. Az intézetünk adatai szerint a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok földjének egyharmada volt cézium-137-tel szennyezett, a sűrűsége gyakran meghaladta a 15 curie/km2-t. Szó sem lehetett tiszta termékekről, még azt is meg kellett volna tiltani, hogy hosszabb ideig tartózkodjanak ott. Sok helyen stroncium-90 rakódott le a szántóföldekre. Azzal táplálkoznak a falvakban a helyiek, ami a konyhakertjükben terem, de nincs semmiféle ellenőrzés. Senki se világosította fel őket, nem tanították meg nekik, hogyan kell élniük. Nem is volt ilyen program. Csak azt ellenőrizték, amit elvittek innen… Moszkvába szállítottak… Oroszországba… Falusi gyerekeket választottunk ki, aztán megvizsgáltuk őket… Pár ezer fiút és lányt. 1500, 2000, 3000 mikroröntgent mértünk náluk. Vagy 3000-nél is többet. Ezek a lányok már nem szülnek. Genetikailag károsodtak… Oly sok év telt el azóta… Néha fölébredek, és nem tudok elaludni… Szánt a traktor… Megkérdezem a kísérőnket, a járási pártbizottság emberét: - Vett-e föl legalább védőmaszkot a traktoros? - Nem, anélkül dolgoznak. - Hogyhogy, maguknak nem hoztak? - Ugyan már, mit gondol? Annyit hoztak, hogy elég lesz kétezerig. De nem adjuk ki, nehogy pánikot keltsünk. Elmenekülne mindenki! Szétszaladnának!

- Mi a fenét művelnek maguk? - Maga könnyen beszél nekünk, professzor! Ha kivágják a munkahelyéről, talál másikat. De én hová menekülhetnék? Micsoda hatalom. Az egyik embernek korlátlan hatalma van a másik fölött. Ez már nem is átverés, hanem az ártatlanok ellen indított háború… A Pripjaty partján végig… Sátrak állnak, pihennek az emberek, a családjukkal együtt. Fürdőznek, napoznak. Nem tudják, hogy pár hete már a radioaktív felhő alatt fürdőznek és napoznak. Szigorúan tilos beszélni velük. De gyerekeket is látok… Odamegyek, és kezdem nekik magyarázni. Csodálkoznak… Hitetlenkednek: „És miért nem hallhatunk erről a rádióban és a tévében?” A kísérőnk… Rendszerint a helyi hatalom, a járási pártbizottság egyik embere jött velünk, ez volt a rend… Nem szól semmit… Leolvasom az arcáról, milyen érzések viaskodnak benne: jelenteni vagy nem jelenteni? Ugyanakkor a nyaralókat is sajnálja! Hisz rendes ember… De nem tudom, melyik érzés győz, amikor visszamegyünk… Jelenti vagy nem jelenti? Mindenki maga döntött… (Hallgat egy darabig.) Mi még mindig sztálinista ország vagyunk… És él a sztálinista ember… Emlékszem a kijevi pályaudvarra… Rémült gyerekek ezreit viszik el a vonatok, egymás után. Sírnak a nők is, a férfiak is. Ekkor gondoltam először arra: „Kinek kell ilyen fizika? Ilyen tudomány? Ha ilyen nagy árat kell fizetnünk érte…” Most már köztudott. Megírták. Micsoda sztahanovista tempóban építették a csernobili atomerőművet. Szovjet módra. A japánoknál tizenkét év telik el, mire üzembe helyeznek egy ilyen objektumot, nálunk két-három év is elég. A különleges objektum minősége és biztonsága olyan, mint a sertéstelepeké. A baromfigyáraké! Ha hiány volt valamiből, nem számított az építési terv, lesajnálták, pótolták azzal, ami a kezük ügyébe akadt. Ezért öntötték le bitumennel a gépcsarnok tetejét. Pontosan ezt a tetőt oltották a tűzoltók. És ki vezette az atomerőművet? Egyetlen atomfizikus sem volt a főnökségben. Voltak energetikusok,

turbinaszakértők, politikai munkatársak, egyetlen specialista, egyetlen fizikus sem volt köztük… Olyan technikát talált ki az ember, amelyhez még nem nőtt fel. Nem való neki. Lehet pisztolyt adni a gyerek kezébe? Esztelen gyerekek vagyunk. De ezek érzelmek, én pedig nem engedélyezek magamnak érzelmeket… A földön… A földben, a vízben radionuklidok találhatók, radionuklidok tucatjai. Radioökológusok kellenének… Fehéroroszországban nem voltak, Moszkvából kellett hívni szakembereket. Valamikor még a mi tudományos akadémiánkon dolgozott Csarkaszova professzor, a kis dózisok, a belső sugárzás problémáival foglalkozott. Öt évvel Csernobil előtt számolták föl a laboratóriumát - nálunk nem történhet semmiféle katasztrófa. Miről beszélnek? Az élenjáró szovjet atomerőművek a legjobbak a világon. Miféle kis dózisok? Miféle belső sugárzás? Radioaktív élelmiszerek… Fölszámolták a laboratóriumot, nyugdíjba küldték a professzort. Ruhatáros állást szerzett valahol, adogatta a kabátokat… És senki sem felelt semmiért… Öt év alatt… Harmincszor annyi gyerek szenved pajzsmirigyrákban, mint Csernobil előtt. Emelkedett a születési rendellenességek száma, több a cukorbeteg a gyerekek között, baj van a veséjükkel és a szívükkel… Tíz év alatt… A fehéroroszok átlagos élettartama ötvenöthatvan évre csökkent. Hiszek a történelemben… A történelem ítéletében… Csernobil nem ért véget, még csak most kezdődik… Vaszil Bariszavics Nyeszcjarenka, a Fehérorosz Tudományos Akadémia Atomenergetikai Intézetének volt igazgatója

Monológ az áldozatokról és a papokról

Az ember korán reggel fölkel… És elkezdi a napját… És nem töpreng az örökkévalóságon, a mindennapi kenyéren jár az esze. Maga pedig arra akarja rávenni az embereket, hogy az örökkévalóságon elmélkedjenek. Ebbe a hibába esik minden humán értelmiségi… Mi az, hogy Csernobil? Megérkezünk egy faluba… Van egy német kisbuszunk (az alapítványunknak ajándékozták), a gyerekek meg körbevesznek: „Néni! Bácsi! Mi csernobiliak vagyunk. Mit hoztatok nekünk? Adjatok nekünk valamit. Adjatok!” Hát ez Csernobil… Útban a zóna felé találkozunk egy öregasszonnyal. Hímzett ünnepi szoknyában, kötényben jön, a vállán batyu. - Hová megy a néni? Vendégségbe? - Markiba megyek… A saját házamba… De ott 140 curie-t mértek! Huszonöt kilométert kell gyalogolnia. Egy napot gyalogol oda, egy napot vissza. Elvisz egy háromliteres dunsztosüveget, amely ott volt két évig a kerítésére tűzve. De legalább ott járt a portáján. Hát ez Csernobil… Mire emlékszem az első napokból? Hogy is volt ez? Mégiscsak előbb arról kellene… Ha az életünkről akarunk mesélni, a gyerekkornál kell kezdeni. Ez most is így van… Van saját kiindulópontom. Mintha valami másra emlékeznék… A győzelem negyvenedik évfordulójára emlékezem. Akkor tartották az első tűzijátékot itt nálunk, Mahiljouban. A hivatalos ünnepség után az emberek nem oszlottak szét, ahogy szoktak, hanem énekelni kezdtek. Teljesen váratlanul. Emlékszem arra a közösségi érzésre. Negyven évvel a háború után mindenki elkezdett beszélni, végre eljutottunk a megértéshez. Addig próbáltak élni, részt venni az újjáépítésben, gyereket hozni a világra. Csernobillal is így van… Még visszatérünk hozzá, mélyebben megnyílik előttünk. Szent

hellyé válik. Siratófallá. Egyelőre még nincs ehhez minta. Nincs minta! Nincsenek eszmék. Curie-k, remek, sievertek - ez nem megértés. Ez nem filozófia. Nem világnézet. Az ember nálunk mindig vagy puskával, vagy kereszttel jön. Ez végigvonul az egész történelmünkön. Más ember nem volt. Eddig még legalábbis. Édesanyám a város polgári védelmi törzsében dolgozott, az elsők között értesült az eseményről. Minden műszer jelzett. A minden irodában kifüggesztett előírások szerint rögtön tájékoztatni kellett volna a lakosságot, aztán pedig ki kellett volna adni a védőmaszkokat, a gázálarcokat és más egyebeket. Kinyitották a lepecsételt titkos raktáraikat, de kiderült, hogy ott minden siralmas állapotban van, használhatatlan, nem való semmire. Az iskolában háború előtti gázálarcok voltak, még a méretük sem volt jó a gyerekeknek. Kiakadtak a műszerek, de senki sem értett semmit, mert azelőtt nem fordult elő ilyesmi. Egyszerűen kikapcsolták a műszereket. Édesanyám így mentegetőzött: „Ha kitör a háború, tudjuk, mit kell tenni. Van instrukció! De így?” Ki vezette nálunk a polgári védelmet? Tartalékos tábornokok, ezredesek, akik számára így kezdődik a háború: leadják a rádióban a kormány közleményét, légiriadó, robbanások, gyújtóbombák… Nem jutott el hozzájuk az a hír, hogy már más korban élünk. Lélektani fordulatra volt szükség. Ez meg is történt. Most már tudjuk: itt ülünk, teázunk az ünnepi asztalnál… Beszélgetünk, nevetünk, a háború meg már elkezdődött. Észre se vesszük, amikor eltűnünk. A polgári védelem olyan játék, amelyet felnőtt bácsik játszottak. Ők feleltek a felvonulásokért, a tanfolyamokért… Ez milliókba került… Elvittek minket a munkahelyünkről három napra. Minden magyarázat nélkül - honvédelmi oktatásra. Ennek a játéknak az volt a neve, hogy Atomháború esetére. A férfiak katonák, tűzoltók, a nők pedig ápolónők. Adtak ki kezeslábasokat, csizmákat, egészségügyi táskákat, kötszercsomagokat, valamilyen gyógyszereket. Úgy bizony! A szovjet népnek méltó fogadtatásban kell részesítenie az ellenséget. Titkos

térképek, evakuációs tervek - mindezeket lepecsételt, tűzálló páncélszekrényekben őrizték. E tervek szerint a riasztás után néhány perc alatt egybe kellett gyűjteni az embereket, és ki kellett vinni őket az erdőbe, a biztonságos zónába. Bőg a sziréna. Figyelem! Háború van… Serlegeket, zászlókat adtak át. Aztán ünnepi bankett a szabadban. A férfiak a leendő győzelmünkre ürítik poharaikat! Meg persze a nőkre! Nemrég pedig… Most, a napokban… Riadóztatták a várost. Figyelem! Polgári védelem! Egy hete történt… Az emberek megrémültek, de ez már másfajta rémület volt. Már nem az amerikaiak támadtak ránk, nem is a németek, hanem azt kérdezték, mi van Csernobilban. Már megint. A nyolcvanhatos év… Kik vagyunk mi? Milyen állapotban talált minket a világvégének e technológiai változata? Engem. Minket. A helyi értelmiségre gondolok, volt egy kis körünk. Külön életet éltünk, elzárkózva mindentől, ami körülvesz minket. Ez a tiltakozás egy formája volt. Voltak törvényeink: nem olvastuk a Pravdá-t, az Ogonyok viszont kézről kézre járt. Megmámorosodtunk, amikor kicsit lazítottak a gyeplőn. Szamizdatot olvastunk, végre hozzánk is eljutott, a végekre.” Olvastunk Szolzsenyicint, Salamovot… Venyicska Jerofejevet… Vendégségbe jártunk egymáshoz, soha véget nem érő beszélgetések a konyhában. Vágytunk valamire. De mire? Valahol színészek, filmsztárok élnek… Akkor én leszek Catherine Deneuve… Hülye klepetusokat aggatok magara, észvesztően bebodorítom a hajamat… De ez is játék volt. Menekülés a valóságból. Volt a körünkben olyan, aki megtört, elitta az eszét, mások beléptek a pártba, kezdtek fölfelé kapaszkodni a szamárlétrán. Senki sem hitte, hogy át lehet törni a Kreml falát. Szét lehet verni, és leomlik… A mi életünkben legalábbis biztos nem. Ha pedig így van, akkor kit érdekel, mi folyik ott nálatok, mi itt fogunk élni. A mi illuzórikus világunkban… Csernobil… Kezdetben arra is ugyanúgy reagáltunk. Mi közünk hozzá? Idegeskedjen miatta a hatalom… Nekik van Csernobiljük… Egyébként is messze van. Még a térképre se néztünk. Nem érdekes.

Nekünk már nem kellett az igazság… Aztán amikor címkék jelentek meg a tejesüvegeken: Tej gyerekeknek és Tej felnőtteknek… Na akkor már - hoppá! Valami közeledik… Bár nem léptem be a pártba, így is szovjet ember voltam. Megrémültünk: „Hogyhogy a reteknek ebben az évben olyanok a levelei, mint a céklának?” De még aznap este bekapcsoljuk a tévét: „Ne üljenek fel a provokációnak!” És minden kétely eloszlik… És a május elsejei felvonulás? Nekünk senki sem írta elő, hogy vonuljunk föl, engem például nem kötelezett senki. Volt választási lehetőségünk. De nem éltünk vele. Nem emlékszem, hogy bármikor is tartottunk volna olyan népes és önfeledt május elsejei felvonulást, mint abban az évben. Mivel nyugtalanok voltunk, érthető, hogy vágytunk a nyájba… Hogy érezzük a másik ember könyökét… Együtt legyünk mindenkivel. Szidni akartunk valakit. A főnökséget… A kormányt… A kommunistákat… Most azon gondolkodom… Egyre keresem azt a pontot… Hol siklott félre az egész? Már a kezdet kezdetén… Mert rabságban éltünk… A szabadgondolkodás csúcsa: „Meg szabad enni a retket vagy nem?” Bennünk volt a rabság… Mérnökként dolgoztam a Himvolokno gyárban, és volt nálunk egy német szakértői csoport. Új berendezést üzemeltek be. Láttam, hogy viselkednek más emberek, akik más nemzetből valók… Más világból… Amikor értesültek a balesetről, rögtön követelték, hogy hívjanak orvosokat, adjanak sugárzásmérőket, ellenőrizzék az ételeket. Hallgatták a német rádiót, tudták, mit kell tenni. Természetesen nem kaptak semmit. Akkor összecsomagoltak, és készültek haza. Vegyenek nekik jegyet! Engedjenek minket haza! Elmegyünk, ha nem képesek gondoskodni a biztonságunkról. Sztrájkoltak, táviratoztak a kormányuknak… Az elnöknek… Harcoltak a feleségükért, a gyerekeikért - a családjukkal együtt jöttek hozzánk. Az életükért harcoltak! Mi meg? Hogy viselkedtünk? Jaj, milyen hisztisek ezek a németek! Beszari népség! Mérik a sugárzást a céklalevesben, a fasírtban… Nem mernek kimenni az utcára, ha nem muszáj… De vicces! Bezzeg a mi férfiaink - azok ám a kemény legények! Orosz

muzsikok! Vakmerőek! Harcolnak a reaktorral! Nem féltik a bőrüket! Fölmennek a fölolvadt tetőre, puszta kézzel vagy tűzálló védőkesztyűben dolgoznak (ezt már láttuk a tévében). A gyerekeink meg kis zászlókkal mennek a felvonulásra! Meg a háborús veteránok… A régi gárda! (Elgondolkodik.) De az is a barbárság egy formája, hogy nem féltik magukat. Mi mindig azt mondjuk, hogy „mi”, nem pedig azt, hogy „én”: „megmutatjuk, milyen a szovjet hősiesség, a szovjet jellem”. Az egész világnak! De itt az énről van szó. Én nem akarok meghalni… Én félek… Kíváncsian figyelem magamat, az érzéseimet. Hogyan változtak. Elemzem. Régen azon kaptam magam, hogy nagyobb figyelmet fordítok az engem körülvevő világra. A körülöttem és a bennem lévő világra. Csernobil után ez magától jött. Kezdtük megtanulni, hogy azt kell mondanunk, „én”… Én nem akarok meghalni! Én félek… És akkor? Bekapcsolom a tévét, fölhangosítom: vörös zászlót adnak át a fejőnőknek, akik megnyerték a szocialista munkaversenyt. Ez nálunk történt? Mahiljou közelében? Abban a faluban, amely a céziumfolt közepén van? És hamarosan evakuálják. A napokban… A bemondó hangja: „az emberek önfeláldozóan dolgoznak, nem törődve a nehézségekkel”, „a derekas helytállás és a hősiesség csodái”. Utánunk az özönvíz! Forradalmi léptekkel! Bár nem léptem be a pártba, szovjet ember voltam. „Elvtársak, ne üljenek föl a provokációnak!” - harsogja a tévé éjjel-nappal. És szertefoszlanak a kételyeink… (Csöng a telefon. Fél órával később folytatjuk a beszélgetést.) Minden új ember érdekel. Mindenki, aki ezen gondolkodik… Még várat magára az, hogy megértsük Csernobilt mint filozófiát. Van két állam, egymástól szögesdróttal elválasztva: az egyik maga a zóna, a másik pedig minden egyéb. A zóna köré állított korhadó oszlopokra, mint a keresztekre, hímzett fehér törülközőket akasztottak. Nálunk ez a szokás. Úgy jönnek ide az emberek, mint a temetőbe. A technológia utáni világ… Visszamegyünk az időben… Nemcsak a házuk van itt eltemetve,

hanem az egész korszak. A hit kora. A tudományba vetett hité! Az igazságos társadalmi eszmékbe vetett hité! Kidőltek a nagy birodalom tartóoszlopai. Összeomlott. Először Afganisztán, aztán Csernobil. Amikor széthullott a birodalom, magunkra maradtunk. Félek kimondani, de mi… Mi szeretjük Csernobilt. Megszerettük, mert újra értelmet adott az életünknek… A szenvedésünknek. Mint a háború. Csernobil után tudta meg a világ, hogy mi, fehéroroszok létezünk. Ez ablak volt Európára. Az áldozatai és a papjai vagyunk egyszerre. Kimondani is szörnyű… Ezt nemrég értettem meg… Benn a zónában… Még a hangok is mások. Bemegy az ember egy házba… Olyan érzés, mintha Csipkerózsika szobájába lépnénk. Ha még nem lopták szét: fényképek, háztartási eszközök, bútorok… Valahol itt kell lenniük a közelben a háziaknak. Néha meg is találjuk őket… De nem beszélnek Csernobilről, ők arról beszélnek, hogy becsapták őket. Az érdekli a lakókat, hogy megkapnak-e mindent, ami jár nekik, nem kapnak-e mások többet. A mi népünk állandóan úgy érzi, hogy átvágják. A nagy út minden szakaszán. Egyrészt van benne nihilizmus, tagadás, másrészt pedig fatalizmus. Nem hisznek a hatóságoknak, de a tudósoknak és az orvosoknak sem hisznek, ők maguk viszont nem kezdeményeznek semmit. Ártatlanok és közömbösek. Magában a szenvedésben találnak értelmet és mentséget, és mintha már nem számítana semmi más. Táblákat állítottak a földek mellé Erős sugárzás felirattal. Fölszántják a földeket. 30 curie… 50… A traktorosok nyitott fülkében ülnek, belélegzik a radioaktív port… Tíz év telt el, de itt ma sincsenek hermetikusan zárt kabinú traktorok. Tíz év telt el! Kik vagyunk mi? Szennyezett földön élünk, szántunk-vetünk. Gyerekeket hozunk a világra. Akkor mi értelme van a szenvedésünknek? Minek van? Miért van ennyi? Most sokat vitatkozunk erről a barátaimmal. Gyakran kerül szóba. Mert a zóna az nem remek, curie-k és mikroröntgenek. Az a nép. A mi népünk. Csernobil „segített” a már pusztuló rendszerünkön. Megint rendkívüli helyzet állt elő… Elosztás. Fejadagok. Ahogy korábban azt verték a fejünkbe, „ha nem lett volna háború”, most mindent Csernobilra lehet kenni. „Ha nem lett volna

Csernobil.” Lehunyjuk a szemünket - bánkódunk. Adjatok! Adjatok nekünk! Hogy legyen mit elosztani. Vályú! Villámhárító! Csernobil már történelem. De egyben a munkám is. A mindennapi életem. Utazom… Látok ezt-azt… Volt a patriarchális fehérorosz falu. Fehérorosz parasztház. WC és meleg víz nélkül, de ikonnal, fából ácsolt kúttal, hímzett törülközőkkel, ágyneművel. Vendégszeretettel. Betértünk egy ilyen házba vizet inni, a gazdaasszony pedig elővesz egy ládából, amely olyan öreg, mint ő, egy hímzett törülközőt, és átnyújtja nekem: „Ezt neked adom, hogy emlékeztessen a portánkra.” Volt erdő, mező. Megmaradt a közösség és néhány töredék a szabadságból: kis föld a háznál, a gazdaság, a saját tehén. Most kezdték áttelepíteni őket Csernobilből „Európába” - európai típusú településre. Lehet házat építeni - jobbat, komfortosabbat, de nem lehet fölépíteni ezen az új helyen azt az egész hatalmas világot, amelyhez odakötötte őket a köldökzsinór. Hatalmas csapás érte ezzel az ember pszichikumát. Szakítás a hagyománnyal, az egész sok évszázados kultúrával. Amikor megérkezik az ember egy ilyen új településre, az olyan, mint a délibáb a láthatáron. Élénk színekre festették a házakat: világoskékre, sötétkékre, sárga-pirosra. A nevük is ilyen - Majszki, Szonyecsni. Ezek az európai családi házak sokkal kényelmesebbek, mint a parasztházak. Ez már a kész jövő. De nem lehet ejtőernyővel ugrani a jövőbe… Vademberekké változtatták a népet… Ülnek a földön, és várják, mikor száll le a repülő, mikor jön a busz, mikor hozzák a humanitárius segélyt. Nem örülnek annak, hogy esélyt kaptak: „Kiszakítottak a pokolból, van házam, tiszta földem, meg kell mentenem a gyerekeimet, akiknek már a vérükben, a génjeikben van Csernobil.” Várják a csodát… Templomba járnak. Tudja, mit kérnek Istentől? Ugyanazt - csodát… Nem azt, hogy adjon nekik egészséget és erőt ahhoz, hogy maguktól elérhessenek valamit. Hozzászoktak ahhoz, hogy kérjenek… Hol a külföldtől, hol az égtől… Úgy élnek ezekben a házakban, mint a ketrecekben. Összedőlnek, szétesnek. Olyan ember él ott, akit megfosztottak a szabadságától. Elítéltek. Úgy érzi, sérelem érte; félelemben él, egy szöget se ver a falba.

Kommunizmust akar. Vár. A zónának kommunizmus kell… Ott minden választáson az erős kézre szavaznak, sztálini háborús rendre vágynak. Számukra ez az igazságos rend szinonimája. Katonásan is élnek ott: rendőrök posztolnak az őrhelyeken, katonaruhában járó emberek, belépési engedélyeken alapuló rendszer, fejadagok. Hivatalnokok, akik elosztják a humanitárius segélyt. A dobozokra rá van írva németül és oroszul: „Nem cserélhető. Nem árusítható.” Állandóan ezeket árulják mindenfelé. Bármelyik kioszkban megvehetők… És mintha megint játszanának… Reklámshow az egész… Hozok egy karavánt humanitárius segéllyel. Idegen emberek … Külföldiek… Krisztus nevében vagy még nem tudom, minek a nevében jönnek hozzánk. Sárban, pocsolyák között, pufajkában, vattakabátban álldogál a népem… Műbőr csizmában… „Nem kell nekünk semmi! Úgyis szétlopják!” - olvasom ki a szemükből. De emellett azt is látom… Reménykedünk, hátha kapunk egy dobozt, egy ládát, valami külföldi holmit. Már tudjuk, hol milyen öregasszony lakik. Mint a rezervátumban… És az a visszataszító, őrült remény… Sértődés! Vártalanul megszólalok: „Most pedig mutatunk önöknek valamit! Olyasmit találunk itt, amilyet Afrikában se láthatnak. A világon sehol sincs ilyen! 200 curie - 300 curie…” Észreveszem, hogyan változnak maguk az öregasszonyok is, némelyik egyenesen filmsztár lett. Már betanult monológjaik vannak, és a megfelelő helyeken ered el a könnyük. Amikor megérkeztek az első külföldiek, hallgattak, csak sírtak. Mostanára már megtanultak beszélni. Hátha akad egy kis rágógumi a gyerekeknek, vagy még egy doboz ruha… Talán… Pedig ugyanakkor megvan a maguk mély filozófiája, sajátosan kapcsolódnak a halálhoz, az időhöz. És nem a német csokoládé vagy rágógumi miatt ragaszkodnak a házikójukhoz, a falusi temetőkhöz… Visszajövünk… Mutatom: „Milyen szép vidék!” Alacsonyan jár a nap. Beragyogja az erdőt és a mezőt. Így búcsúzik tőlünk. „Igen - feleli valaki a német csoportból, aki beszél oroszul -, szép, de mérgezett.” Sugárzásmérő van a kezében.

És belátom, hogy ez a naplemente csak az én szívemnek kedves. Mert ez az én földem. Natalja Arszenyeuna Roszlava, a Csernobil Gyermekei mahiljoui nőbizottság elnöke

A GYEREKEK KÓRUSA Aljosa Belszki - 9 éves, Anya Bogus -10 éves, Natasa Dvareckaja -16 éves, Lena Zsudro -15 éves, Jura Zsuk -15 éves, Olga Zvonak -10 éves, Sznyazsanna Zinyevics -16 éves, Ira Kudracsova -14 éves, Julja Kaszko - 11 éves, Ványa Kovarau - 12 éves, Vadzim Krasznaszolniska 9 éves, Vászja Mikulics - 15 éves, Anton Nasivankin -14 éves, Marat Tatarcau -16 éves, Julja Taraszkina - 15 éves, Kacja Saucsuk - 14 éves, Barisz Skirmankou - 16 éves. „Kórházban feküdtem… Úgy fájt… Arra kértem a mamát: »Anyácskám, nem tudok tovább szenvedni. Inkább ölj meg!«” „Micsoda fekete felhő… Micsoda özönvíz… Sárgák lettek a pocsolyák… Zöldek… Mintha festéket öntöttek volna beléjük… Azt beszélték, hogy ez virágpor… Nem szaladgáltunk a tócsákban, csak néztük őket. A nagymama bezárt minket a pincébe. Ő pedig térdre ereszkedett, és imádkozott. Minket meg így tanított: »Imádkozzatok! Ez a világ vége. Isten büntetése a bűneinkért.« A bátyus nyolcéves volt, én hat. Kezdtük felidézni a bűneinket: ő eltört egy dunsztosüveget, tele volt málnasziruppal… Én nem mondtam meg a mamának, hogy fölkapaszkodtam a kerítésre, és elszakítottam az új ruhámat… Eldugtam a szekrénybe… A mama gyakran vesz föl fekete ruhát. Fekete kendőt. A mi

utcánkban állandóan temetnek valakit… Sírnak. Ha zenét hallok, futok haza és imádkozom, elmondom a Miatyánkot. Imádkozom a mamáért és a papáért…” „Katonák jöttek értünk autóval. Azt hittem, kitört a háború… Igazi géppisztoly volt a katonák vállán. Érthetetlen szavakat mondtak: »sugármentesítés«, »izotópok«… Útközben azt álmodtam, hogy robbanás történt! Én meg életben vagyok! Nincs ház, nincsenek szüleim, még verebek és varjak sincsenek. Fölriadtam, rémülten ugrottam ki az ágyból… Széthúztam a függönyt… Kinéztem az ablakon: nincs-e az égen az a rettenetes gombafelhő? Emlékszem, ahogy a katona kergette a macskát… Úgy kerepelt a sugárzásmérő a macskán, mint a géppuska: ratatata. Utánuk meg egy kisfiú és egy kislány… Az ő macskájuk… A fiú nem szólt, de a kislány kiabált: »Nem adom!!« Futott, és kiabált: »Cicus, menekülj! Menekülj, kiscicám!« A katona nagy nejlonzacskót tartott a kezében…” „Otthon hagytuk a kis hörcsögömet, bezárva. Fehér. Hagytunk neki ennivalót két napra. És elmentünk örökre…” „Először utaztam vonaton… Tele volt gyerekekkel a vonat. A kicsik bőgnek, összekenik magukat. Egy óvónő van húsz gyerekre, és mind sír: »Mama! Hol a mama? Haza akarok menni!« Tízéves voltam, olyan lányok segítettek megnyugtatni a kicsiket, mint én. Az asszonyok a peronokon vártak minket, és keresztet vetettek, amikor megérkezett a vonat. Hoztak házi süteményt, tejet, meleg krumplit… A Leningrádi területre vittek minket. Amikor közeledtünk az állomásokhoz, az emberek már messziről nézték a vagonokat, és

keresztet vetettek. Féltek a vonatunktól, minden állomáson hosszasan mosták. Amikor az egyik állomáson kiugrottunk a kocsiból, és beszaladtunk a büfébe, utánunk már nem engedtek be senkit: »Itt csernobili gyerekek fagyiznak.« Azt mondta valakinek a büfésnő telefonon: »Ha elmennek, fölmossuk klóros vízzel a padlót, és kifőzzük a poharakat.« Hallottuk… Orvosok vártak minket. Gázálarcban és gumikesztyűben voltak… Elvették a ruhánkat, minden holminkat, még a borítékokat, a ceruzákat és a tollakat is, nejlonzacskókba tették, és elásták az erdőben. Úgy megrémültünk… Utána sokáig vártuk, hogy mindjárt elkezdünk haldokolni…” „A mama és a papa megcsókolták egymást, aztán megszülettem. Korábban azt hittem, sose halok meg. Most már tudom, hogy meghalok. Egy fiú nem messze tőlem feküdt a kórházban… Vadzik Karinkou… Madárkákat rajzolt nekem. Kis házakat. Meghalt. A halál nem rémisztő… Az ember csak alszik nagyon-nagyon sokáig, és sosem ébred föl. Azt mondta, ha meghal, sokáig fog élni egy másik világban. Az idősebb fiúk közül beszélt neki erről valaki. Nem félt. Azt álmodtam egyszer, hogy meghaltam. Hallottam álmomban, hogy sírt a mama. És fölébredtem…” „Elutaztunk… Azt akarom elmesélni, hogyan búcsúzott a nagymamám a házunktól. Megkérte édesapámat, hogy hozzon ki a kamrából egy zacskó kölest, és szétszórta a kertben »Isten madárkáinak« Tojásokat vett a szitába, és szétszórta őket az udvarban »a macskánknak és a kutyánknak«. Vágott nekik szalonnát. Minden zacskóját kiürítette, hullottak belőle a magok: sárgarépa, tök, uborka, fekete hagymamag… Mindenféle virágok… Mindet szétszórta: »Hadd éljenek a földben.« Aztán meghajolt a ház előtt… A pajta előtt… Odament az összes almafához, és mindegyik előtt

meghajolt… A nagypapa pedig levette a sapkáját, amikor kimentünk…” „Kicsi voltam… Hat-, nem, nyolcéves lehettem. Annyi, pontosan nyolc. Most számoltam ki. Emlékszem, sok mindentől féltem. Nem mertem mezítláb futni a füvön. Édesanyám azzal ijesztgetett, hogy meghalok. Fürödni, víz alá merülni - mindentől féltem. Nem mertem mogyorót szedni az erdőben. Kezembe venni egy bogarat… A földön mászik, az pedig szennyezett. Hangyák, pillangók, dongók - mind fertőzöttek. Édesanyámtól hallottam, hogy a gyógyszertárban azt tanácsolták neki, adjon egy teáskanál jódot. Naponta háromszor. De a mama megijedt… Vártuk a tavaszt: vajon megint nő a kamilla? Mint azelőtt? Mindenki azt mondta nálunk, hogy változik a világ… A rádió és a tévé… Átváltozik a kamilla… Mivé változik? Valami mássá… A rókának pedig másik farka nő, tüske nélküli sünök születnek, tövis nélküli rózsák nőnek. Humanoidra hasonlító emberek jelennek meg, sárgák lesznek. Nem lesz hajuk és szempillájuk. Csak szemük. A naplemente pedig nem vörös lesz, hanem zöld. Kicsi voltam… Nyolcéves… Tavasz… Tavasszal a rügyekből, mint mindig, levelek nőttek. Zöldek. Kivirágzottak az almafák. Fehérek voltak. Illatozott a gyöngyvirágfa. Nyílt a kamilla. Ugyanolyan volt. Akkor elfutottunk a patakhoz, a horgászokhoz: a bodorkának ugyanúgy van feje és farka, mint azelőtt? És a csukának? Ellenőriztük a madáretetőket. Megjöttek a seregélyek? És lesznek fiókáik? Nagyon sok munkánk volt… Ellenőriztünk mindent…” „A felnőttek suttogtak… Hallottam… Az én születési évemből, nyolcvanhatból nincs a falunkban se lány, se fiú. Egyedül vagyok. Az orvosok nem engedélyezték… Ijesztgették a mamát… Van valami… Édesanyám pedig megszökött a kórházból, és a

nagymamánál rejtőzködött. Én meg ott… lettem… Vagyis születtem. És ezt mind kihallgattam… Nincs kistestvérem. Pedig nagyon szeretnék. És honnan lesznek a gyerekek? Elmennék, és keresnék magamnak öcsikét. A nagymama különböző válaszokat ad: - A gólya hozza a csőrében. De megesik, hogy a lány a mezőn terem. A fiúkat az áfonyabokrok közt találják, ha elejti a madár. A mama másképp meséli: - Az égből pottyantál ide nekem. - Hogyan? - Eleredt az eső, te meg egyenest a karjaimba estél. Néni, te író vagy? Az hogy lehet, hogy én nem voltam? Akkor hol voltam? Valahol a magasban, az égben? Vagy talán egy másik bolygón…” „Régebben szerettem kiállításokra járni… A képeket nézegetni… Hoztak a városunkba egy kiállítást, a téma Csernobil… Fut az erdőben egy csikó, de csupa láb, nyolc-kilenc lába van, a borjúnak három feje, kopasz nyulak ülnek a ketrecben, olyanok, mintha műanyagból lennének… Az emberek szkafanderben sétálnak a réten… A fák magasabbak a templomunknál, a virágok meg akkorák, mint a fák… Nem néztem végig. Odaértem egy képhez: a fiú nyújtja a kezét, talán pitypang, talán a nap felé, és a fiúnak nem orra van, hanem… ormánya. Sírás kerülgetett, legszívesebben kiabáltam volna: „Nem kell nekünk ilyen kiállítás! Ne hozzatok ilyeneket! Úgyis mindenki a halálról beszél körülöttem. Meg mutánsokról. Nem akarom!!” Első nap voltak a kiállításon, eljöttek, de aztán már nem nézte meg senki. Azt írták az újságok, hogy Moszkvában, Péterváron tódult rá a nép. Itt nálunk meg üres volt a terem. Ausztriába utaztam kezelésre, ott vannak olyan emberek, akik

kiakaszthatnak otthon ilyen képet a falra. Ormányos fiút… Vagy olyat, akinek nem keze, hanem uszonya nőtt… És azt néznék mindennap, hogy ne feledkezzenek meg azokról, akiknek rossz. De ha az ember itt él, akkor ez nem fantasztikus és nem művészet, hanem ez az élet. Az én életem… Ha választhatnék, inkább egy szép tájképet akasztanék ki a szobámba, amelyen minden normális: a fák is, a madarak is. Szokványos. Boldog… Arra akarok gondolni, ami szép…”

„A baleset utáni első évben… Nálunk, a telepen eltűntek a verebek… Ott hevertek mindenhol: a kertekben, az aszfalton. Összegereblyézték, és konténerekben szállították el őket a levelekkel együtt. Abban az évben nem volt szabad elégetni a leveleket, radioaktívak voltak Eltemették mindet. Két évvel később visszajöttek a verebek. Örültünk, azt kiabáltuk egymásnak: »Tegnap láttam verebet. Visszajöttek.« Eltűnt a májusi cserebogár. Azóta sincs nálunk. Lehet, hogy száz vagy ezer év múlva jönnek vissza, ahogy a tanítónk mondta. Még én se látom őket újra… Kilencéves vagyok… És a nagymamám? Ő már nagyon öreg…” „Szeptember elseje… Sorakozó az iskolában… Sehol egy csokor virág. Már tudtuk, hogy a virágok erősen sugároznak. A tanév kezdete előtt nem asztalosok és szobafestők dolgoztak az iskolában, mint azelőtt, hanem katonák. Lekaszálták a virágokat, eltávolították és elszállították pótkocsis teherautóval a föld felső rétegét. Kivágták a nagy, régi park fáit. Az öreg hársakat is. Nadzja néni… Mindig őt hívták a házakhoz, ha meghalt valaki. Elsiratni, imádkozni érte. »Nem sújtott le villám… Nem támadt aszály… Nem öntött ki a tenger… Úgy fekszenek ott, mint a fekete koporsók… - úgy siratta a fákat, mint az embereket. - Én

tölgyfácskám… Almafácskám…« Egy évvel később mindannyiunkat kitelepítettek, eltemették a falut. A papám sofőr, ő járt oda, és mesélt. Először ásnak egy nagy gödröt… Ötmétereset… Megérkeznek a tűzoltók. Slaggal lemossák a házakat a kéménytől az alapokig, hogy ne verjék föl a radioaktív port. Ablakokat, tetőt, küszöböt - mindent lemosnak. Aztán a daru fölemeli a házat a helyéből, és beleteszi a gödörbe… Potyognak a babák, a könyvek, a dunsztosüvegek… Aztán kotrógéppel eltemetik… Homokot, agyagot szórnak az egészre, ledöngölik. Sík terep marad a falu helyén. Ott nyugszik a házunk. Meg az iskola és a tanács… Ott van a növénygyűjteményem és a két bélyegalbumom, pedig úgy szerettem volna elhozni. Biciklim is volt… Nem sokkal azelőtt vették nekem…” „Tizenkét éves vagyok… Állandóan otthon ülök, rokkant vagyok. A mi házunkban csak nekem és a nagypapának hoz rokkantsági járadékot a postás. Miután megtudták a lányok az osztályban, hogy leukémiás vagyok, nem mertek mellém ülni. Megérinteni. Én meg a kezemre néztem… A táskámra és a füzetekre… Nem változott semmi. Miért félnek tőlem? Azt mondták az orvosok, azért betegedtem meg, mert a papa Csernobilban dolgozott. Én meg azután születtem. De szeretem a papát…” „Sose láttam annyi katonát… Katonák mosták a fákat, a házakat, a tetőket… Mosták a kolhoz teheneit… Én meg arra gondoltam: »Szegény erdei állatok! Őket nem mossa senki. Mind meghalnak. Az erdőt se mossa senki. Az is meghal.« Azt mondta a tanító néni: »Rajzoljátok le a sugárzást.« Azt rajzoltam, hogy sárga eső esik… És piros a folyó.”

„Gyerekkorom óta szerettem a technikát… Arról ábrándoztam… Ha nagy leszek, technikával foglalkozom. Mint a papa. Imádta a technikát. Állandóan konstruáltunk valamit együtt. Építettünk. A papa elutazott… Nem hallottam, hogy készülődött. Aludtam. Reggel láttam, hogy édesanyám sír: »A papa Csernobilban van.« Mintha háborúból vártuk volna vissza a papát… Megjött, és megint kezdett járni a gyárba. Nem mesélt semmit. Azzal dicsekedtem mindenkinek az iskolában, hogy Csernobilből jött meg a papám. Likvidátor, vagyis azok közé tartozik, akik a baleset után elvégzik a mentesítő munkákat. Hősök! Irigyeltek a fiúk. Egy évvel ezután megbetegedett a papa… A kórház előtti parkban sétáltunk… A második műtét után… És akkor beszélt nekem először Csernobilről… A reaktorok közelében dolgoztak. Azt mondta, békés, csendes volt minden… Pedig közben történt valami. Virágoznak a gyümölcsfák. De kinek? Elmentek az emberek a falvakból. Átutaztak Pripjaty városán: ott van az erkélyre terített fehérnemű, ott maradtak a cserepes virágok. Bicikli áll a bokor alatt, rajta a kézbesítő ponyvatáskája, tele újságokkal és levelekkel. Rajta madárfészek. Egy filmben láttam hasonlót… Azt »tisztították«, amit ott kellett aztán hagyni. Eltávolították a céziummal és stronciummal szennyezett talajt. Másnap megint »kattogott« minden. »Búcsúzóul kezet szorítottak velünk, és igazolásokat adtak, melyekben hálájukat fejezték ki az áldozatos munkáért…« Apám egyre több mindenre emlékezett vissza. Amikor utoljára jött haza a kórházból, azt mondta nekünk: »Ha életben maradok, hallani sem akarok sem a kémiáról, sem a fizikáról. Otthagyom a gyárat… Esetleg elmegyek pásztornak…« Ketten maradtunk édesanyámmal. Nem megyek a műszaki

főiskolára, bár édesanyámnak az minden vágya, hogy oda menjek, ahol a papa tanult…” „Van kisöcsém… Szeret Csernobilt játszani. Óvóhelyet épít, homokot szór a reaktorra… Vagy kibolondítja magát, mint egy madárijesztő, üldözőbe vesz és ijesztget mindenkit: »Ha! Én vagyok a sugárzás! Ha… Én vagyok a sugárzás!« Még a világon se volt, amikor történt.” „Éjszakánként tudok röpülni… Vakító fényben repülök… Ez nem a valóság, és nem is a túlvilág. Ez is, az is, meg még valami harmadik. Álmomban tudom, hogy bemehetek ebbe a világba, benne lehetek… Vagy ott is maradhatok? Nehezen forog a nyelvem, nehezen lélegzem, de úgysem kell ott beszélnem senkivel. Valamikor már történt velem hasonló. De mikor? Nem emlékszem… Minden vágyam, hogy egybeolvadjak, de nem látok semmit… Csak a fényt… Az az érzésem, hogy meg tudnám érinteni… Milyen hatalmas vagyok! Együtt vagyok mindennel, de már félrehúzódva, különválva. Egyedül. A gyerekkorom legkorábbi szakaszában volt néhány színes látomásom, amely hasonlított a mostaniakra. Ebben az álomban… Jön egy pillanat, amikor már nem tudok semmi másra gondolni. Csak… Egyszer csak nyílik az ablak… Váratlan szélroham. Mi ez? Honnan jön? Kapcsolat létesült köztem és valaki között… Érintkezésbe lépünk… De mennyire zavarnak a kórház szürke falai. Milyen gyenge vagyok még… A fejemmel takarom el a fényt, mert nem látok tőle… Nyújtózkodom, egyre jobban… Kezdtem följebb nézni… És akkor jött meg édesanyám. Előző nap helyezte el a kórteremben az ikont. Suttog valamit a sarokban, letérdel. Mindannyian hallgatnak: a professzor, az orvosok, az ápolónők. Azt hiszik, nem is sejtem, nem

tudom, hogy nemsokára meghalok. Éjszakánként pedig röpülni tanulok… Ki mondta, hogy könnyű röpülni? Valamikor írtam verseket… Ötödikes koromban szerelmes lettem egy lányba. Hetedik osztályba jártam, amikor felfedeztem, hogy van halál… Kedvenc költőm García Lorca. Nála olvastam azt, hogy „remeg sötét 19 gyökere a jajnak”. Éjszaka másként hangzanak a versek. Egész mások… Elkezdtem tanulni a repülést… Nem tetszik nekem ez a játék, de mit tehetnék? Andrejnek hívták a legjobb barátomat… Két műtétet hajtottak végre rajta, aztán hazaküldték. Fél évvel később jött volna a harmadik… Fölakasztotta magát a nadrágszíjára… Az üres osztályban, amikor mindenki leszaladt tornaórára. Az orvosok megtiltották neki, hogy fusson, ugorjon, pedig őt tartották az iskola legjobb focistájának. Amíg… Amíg meg nem műtötték… Nekem itt sok barátom volt… Julja, Kacja, Vadzim, Akszana, Aljoh… Most meg Andrej… »Meghalunk, és tudománnyá válunk« - szokta mondogatni Andrej. »Meghalunk, és elfelejtenek minket« - gondolta Kacja. »Ha meghalok, ne temetőbe temessetek, mert félek tőle. Ott csak halottak és varjak vannak. Inkább a réten temessetek el…« - kérte Akszana. »Meghalunk…« - mondta sírva Julja. Számomra most már élő az ég, amikor odanézek… Ott vannak…”

MAGÁNYOS EMBERI HANG Nemrég még olyan boldog voltam. Miért? Elfelejtettem… Minden ott maradt valahol abban a másik életben. Nem emlékszem… Nem tudom, hogyan tudtam megint élni. Élni akartam. Íme - nevetek, beszélgetek. Úgy bánkódtam… Olyan voltam, mintha megbénultam volna… Szerettem volna beszélni valakivel, de nem olyannal, aki az emberek közül való. Bemegyek a templomba, ott olyan mély csend van, mint a

hegyekben. Szép csendes minden. Ott megfeledkezhetek az életemről. Reggel fölébredek… Keresem a kezemmel… Hol van? A párnája, az illata… Ismeretlen madárka fut az ablakpárkányon, halk csilingeléssel ébreszt, soha azelőtt nem hallottam ilyen hangot. Hol van? Nem tudok mindent átadni, nem lehet mindent elmondani. Nem értem, hogy maradhattam életben. Este odajön a lányom: „Mama, már megtanultam a leckét.” Ekkor jut eszembe, hogy vannak gyerekeim. De hol van ő? „Mama, leszakadt a gombom. Varrd föl!” Hogy mehetnék utána? Hogy találkozzam vele? Becsukom a szemem, és őrá gondolok, amíg csak el nem alszom. Álmomban eljön, de épp csak egy pillanatra. Rögtön el is tűnik. Hallom is a lépteit… Hová tűnik? Pedig annyira nem akart meghalni. Néz ki az ablakon, csak néz. Az égre… Hozok neki még egy párnát, másodikat, harmadikat… Hogy magasan legyen. Sokáig haldoklott… Egy hosszú éven át… Nem tudtunk elválni egymástól… (Sokáig hallgat.) Nem, nem, ne féljen, nem sírom el magam… Leszoktam a sírásról. Beszélni akarok… Néha olyan nehéz, olyan elviselhetetlen - be akarom beszélni magamnak, meg akarom győzni magam arról, hogy nem emlékszem semmire. Mint a barátnőm. Hogy ne bolonduljak meg… Ő… Az ő férje is ugyanabban az évben halt meg, együtt volt a férjemmel Csernobilban. Hamarosan férjhez megy a barátnőm, felejteni akar, be akarja csukni ezt az ajtót. A férje után… Nem, nem, értem én őt. Tudom… Túl kell élni… vannak gyerekei… Ott voltunk valahol, ahol még senki se járt, láttunk valamit, amit még senki se látott. Sokáig hallgattam, aztán egyszer a vonaton ismeretlen embereknek kezdtem mesélni. Miért? Mert szörnyű magányosnak lenni… A születésnapomon utazott el Csernobilba… Még az asztalnál ültek a vendégek, mentegetőzött előttük. Megcsókolt. Már várta az autó az ablak alatt. Ezerkilencszáznyolcvanhat október tizenkilencedikén. A születésnapomon… Szerelő volt, bejárta az egész Szovjetuniót, én meg vártam. Ehhez voltunk szokva éveken át. Úgy éltünk, mint a szerelmesek - búcsúzkodtunk meg üdvözöltük egymást. Akkor meg…

Csak a két mama rémült meg, az övé és az enyém, bennünk nem volt ilyen félelem. Most gondolkodom el azon, hogy miért nem volt. Tudtuk, hová megy. Elég lett volna kölcsönkérni a szomszéd fiú tizedik osztályos fizikakönyvét, és legalább belelapozni. Sapka nélkül járt ott. A brigádjában dolgozó fiúknak egy év alatt kihullott a hajuk, neki meg, épp ellenkezőleg, egyre dúsabb lett. Egyikük sem él már. Hét fős brigádja volt, mind meghaltak. Fiatalon… Egymás után… Három év elteltével halt meg az első… Nem, gondolták, ez véletlen. A sors keze. Aztán a második, a harmadik, a negyedik… Ekkor már mindenki azt várta, mikor kerül sorra… Hát így éltek! A férjem halt meg utoljára… Magasépítők és szerelők voltak… Ők kapcsolták ki a villanyt a kiürített falvakban. Fölmásztak az oszlopokra. Elhagyott házakban, kihalt utcákban dolgoztak. Állandóan fenn a magasban. Majdnem két méter volt, a súlya kilencven kiló - ki tudna megölni egy ilyen embert? Sokáig nem éreztünk félelmet… (Váratlanul elmosolyodik.) Ó, milyen boldog voltam! Visszajött… Megláttam… Ünnep a házban; mint mindig, amikor hazajött, most is ünnep volt. Van egy bűbájos, nagyon hosszú hálóingem, azt vettem föl. Szerettem a drága fehérneműt, mindig a legjobb darabokat vettem, de az a hálóing egészen különleges. Ünnepi. Az első napunkra!… Éjszakánkra… Tökéletesen ismertem az egész testét, és végigcsókoltam. Egyszer még álmodtam is olyat, hogy valamilyen testrésze vagyok, annyira elválaszthatatlanok voltunk. Úgy vágyakoztam utána, hogy fizikai fájdalmat éreztem, ha nem volt velem. Amikor elváltunk egymástól, egy időre összezavarodtam, nem tudtam, hol vagyok, milyen utcában, hány óra van… Kiestem az időből… Amikor visszatért, duzzadtak voltak a nyakán a nyirokcsomók, ezt rögtön megéreztem a nyelvemmel, bár még nem voltak nagyok. Azért megkérdeztem: „Megmutatod az orvosnak?” Megnyugtatott: „Elmúlik.” - „Milyen volt Csernobilban?” „A szokásos munka.” Semmi bravúr, semmi pánik. Egyvalamit derítettem ki: „Ott is pont olyan volt a helyzet, mint itt.” Az étkezőben a

földszinten szolgálták ki a közlegényeket, tésztával meg konzervvel tömték őket, az emeleten, a főnökségnek, a hadsereg tábornokainak jutott gyümölcs, vörösbor, ásványvíz. Tiszta asztalterítők. Mindenkinek volt sugárzásmérője. Az ő brigádjuk meg nem kapott egyet se. Emlékszem a tengerre… Jártunk vele a tengerpartra, emlékszem, a tenger is olyan határtalan volt, mint az ég. A barátnőm meg a férje… Ők is jöttek velünk… És ő így emlékszik vissza: „Koszos a tenger. Mind attól féltünk, hogy elkapjuk a kolerát.” Írtak valami ilyesmiről az újságok… Én másként emlékszem. Rikító színek… Emlékszem, mindenütt tenger volt, meg az ég. Vakítóan kék. A férjem meg ott volt mellettem. Szerelemre születtem… Boldog szerelemre… Amikor a lányok ábrándoztak az iskolában, volt, aki tovább akart tanulni, más el akart utazni építkezni a Komszomol-brigáddal, én meg férjhez akartam menni. Annyira, de annyira szeretni, mint Natasa Rosztova. Csak szeretni! De ezt senkinek sem vallottam be, mert akkoriban, mint nyilván emlékszik rá, csak a Komszomol-brigádokról és az építkezésről volt szabad álmodozni. Ezt belénk sulykolták. Törtük magunkat, hogy mehessünk Szibériába, az ember nem járta tajgába. Emlékszik, azt énekeltük, hogy „az álmokért, a ködért és a tajga illatáért”. Az első évben nem kerültem be a főiskolára, nem volt elég pontom, és elmentem dolgozni egy telefonközpontba. Ott ismerkedtünk meg. Én voltam az ügyeletes… És én vettem őt férjül, én kértem meg: „Vegyél feleségül. Úgy szeretlek!” Fülig szerelmes voltam belé. Micsoda szép fiú… Én… Az egekben szálltam. Én magam kértem: „Vegyél feleségül.” (Nevet.) Néha elgondolkodom, és mindenféle vigaszt keresek: lehet, hogy a halál nem a vég, talán csak megváltozott, és él valahol egy másik világban. Valahol a közelben? Könyvtárban dolgozom, sok könyvet olvasok, sokféle emberrel találkozom. A halálról akarok beszélgetni. Meg akarom érteni. Vigaszt keresek. Olvasok erről az újságokban, könyvekben… Színházba megyek, ha erről van szó, a halálról… fizikai fájdalmat érzek nélküle, nem bírom egyedül…

Nem akart orvoshoz menni: „Nem érzek semmit. Nem fáj.” Addigra már tyúktojásnyira dagadtak a nyirokcsomói. Erőszakkal tuszkoltam be az autóba, és bevittem a rendelőbe. Onnan az onkológiára irányítottak. Megnézte az egyik orvos, és hívta a másikat: „Itt van még egy csernobili.” És aztán már nem volt szabadulás tőlük. Egy héttel később műtötték: teljesen eltávolították a pajzsmirigyét, a gégéjét, és csöveket rakta be a helyére. Igen… (Elhallgat.) Igen… Most már tudom, hogy még ez is boldog idő volt. Úristen! Mekkora baromságokat csináltam: boltokba szaladgáltam, vettem ajándékokat az orvosoknak: pár doboz bonbont, import likőröket. Csokit az ápolónőknek. Ők meg el is fogadták. A férjem kinevetett: „Értsd már meg, ők nem istenek. Kemo és sugárzás pedig jut itt mindenkinek. Adnak bonbon nélkül is.” Rohantam ki a város szélére vaníliazselés tortáért vagy francia parfümért - akkoriban mindenhez ismeretség kellett, csak pult alól lehetett beszerezni. Aztán hazaengedték… Megyünk haza! Adtak nekem különleges fecskendőt, megmutatták, hogyan kell használni. Azzal a fecskendővel kellett táplálnom. Mindent megtanultam. Naponta négyszer főztem valami frisset, mindenképpen frisset, ledaráltam húsdarálón, átnyomtam a szitán, aztán vettem belőle a fecskendőbe. Átszúrtam az egyik csövet, a legnagyobbat, amely a gyomrába vezetett… De már nem érzett, nem különböztetett meg szagokat. Kérdezem: „Finom?” Nem tudja. De még így is elmentünk párszor moziba. És csókolóztunk. Ilyen vékonyka cérnaszálon lógtunk, és azt hittük, megint belekapaszkodtunk az életbe. Próbáltunk nem beszélni Csernobilről. Nem emlegetni. Tiltott téma… Nem engedtem a telefonhoz. Kiveszem a kezéből a kagylót. Egymás után halnak meg a fiúk. Tiltott téma… De mikor valamelyik reggel fölébredtem, ráadom a köntöst, nem tud fölkelni. És nem tud mondani semmit… Beszélni sem tud… A szeme meg akkora nagy… Na, akkor rémült meg… Igen… (Megint elhallgat.) Még egy évünk maradt… Egy hosszú éven át haldoklott… Mindennap egyre rosszabbul volt, és persze tudta, hogy sorra halnak meg a fiúk…

Hisz ebben éltünk… Ebben a várakozásban… Azt mondják - Csernobil, azt írják - Csernobil. De senki se tudja, hogy mi ez… Nálunk most minden másként van: nem úgy születünk, nem úgy halunk meg. Nem úgy, mint mindenki. Azt kérdezi, hogyan halnak meg Csernobil után? Az ember, akit szerettem, annyira szerettem, hogy akkor sem tudtam volna jobban szeretni, ha én szültem volna, a szemem előtt változott át… Rémséggé… Eltávolították a nyirokcsomóit, ez megzavarta a vérkeringését, és az orra valahogy elmozdult, háromszor akkora lett, és már a szeme is más volt, mintha különböző irányokba mozdulnának; ismeretlen fényt láttam benne, és olyan kifejezése volt a tekintetének, mintha nem ő, hanem valaki más nézne ki onnan. Aztán az egyik szeme teljesen lezárult… De mitől féltem? Csak attól, hogy meglátja magát… Ne ez legyen az emlékezetében. De ő kezdett kérlelni, mutatta a kezével… Én meg futok a konyhába, mintha elfelejtettem, nem hallottam volna, vagy még eszembe jutott volna valami. Két napig sikerült így félrevezetnem, de harmadnap beírja nekem a kis füzetbe nagy betűkkel és három felkiáltójellel: „Adj egy tükröt!!!” Volt már kis füzetünk, toll, ceruza, már így értettünk szót egymással, mert már suttogva se tudott beszélni, arra se volt képes. Teljes némaság. Futok a konyhába, zörgök a lábasokkal. Nem olvastam, nem hallottam. Megint leírja nekem: „Adj egy tükröt!!!” - ezekkel a felkiáltójelekkel… Behoztam neki a legkisebb tükröt. Belenézett, a fejéhez kapott, és hánykolódott az ágyon… Én meg odamegyek hozzá, kezdem rábeszélni… „Javulsz egy kicsit, aztán elmegyünk valahová, egy elhagyatott faluba. Veszünk házat, és ott fogunk élni, ha nem akarsz városban, ahol sok az ember. Magunkban fogunk élni.” Ez nem ámítás volt, elmentem volna vele akárhová, csak legyen ő nekem, az már nem fontos, hogy milyen. Ő az, és kész. Nem volt ámítás… Nem jut eszembe semmi olyan, amit el akarnék hallgatni. Pedig volt minden… Olyan messzire láttam, talán a halálnál is messzebbre… (Hallgat egy darabig.) Tizenhat éves voltam, amikor megismerkedtünk, hét évvel volt

idősebb nálam. Két évig találkozgattunk. Nagyon szeretem nálunk, Minszkben a főposta környékét, a Valadarszki utcát; ott, az óra alatt szoktunk találkozni. A textilkombinát mellett laktam, ötös trolin utaztam, nem áll meg a főposta mellett, hanem kicsit továbbmegy a gyerekruhaboltig. A kanyar előtt lassított, és nekem pont ez kellett. Mindig késtem egy kicsit, hogy láthassam az ablakból, és felkiáltsak elragadtatásomban: milyen fess fiú vár rám! Nem láttam semmit az alatt a két év alatt: se telet, se nyarat. Koncertekre vitt… A kedvencemet, Edyta Piechát is hallhattam… Nem vitt táncos mulatságokra, kerülte a tánctermeket, mert nem tudott táncolni. Csókolóztunk, csak csókolóztunk… „Kicsikémnek” nevezett. A születésnapomon, megint a születésnapomon… Különös, de a legfontosabb dolgok mindig pont ezen a napon történtek velem. Ezek után se higgyen az ember a sorsban? Ott állok az óra alatt, ötkor kellett volna találkozunk, de nincs sehol. Hat órakor már rettentő elkeseredetten, könnyes szemmel mentem a buszmegállóba. Ahogy átmentem az úttesten, körülnéztem, mintha megéreztem volna: rohan utánam, át a piroson, védőruhában, csizmában… Nem jöhetett el korábban a munkahelyéről… Ilyennek szerettem a legjobban, mert ugyanolyan jól állt neki minden, a vadászok terepszínű ruhája meg a vattakabát is. Elmentünk hozzá, átöltözött, és elhatároztuk, hogy étteremben ünnepeljük meg a születésnapomat. De már nem jutottunk be, mert este nem találtunk szabad helyet, ahhoz meg nem volt érzékünk, mint másoknak, hogy hogyan kell a portás zsebébe csúsztatni egy ötöst vagy egy tízest (ezek még régi pénzek voltak). „Gyere - mondta hirtelen felderülve -, veszünk a boltban pezsgőt, mindenféle süteményeket, elmegyünk a parkba, és ott ünnepelünk.” A csillagok, a szabad ég alatt! Hát ilyen volt… Ott ültünk reggelig egy padon, a Gorkij parkban. Nem volt több ilyen születésnapom életemben. Akkor mondtam neki: „vegyél feleségül. Úgy szeretlek!!” Elnevette magát. „Kicsi vagy még.” Másnap beadtuk a kérvényt az anyakönyvi hivatalban…

Ó, milyen boldog voltam! Semmit se változtatnék az életemen, még akkor se, ha valaki előre figyelmeztetne odafentről, a csillagokból… jelet adna… Az esküvőnk napján nem találta a személyijét, fölforgattuk az egész házat, de hiába kerestük. Egy darab papírra írtak föl minket az anyakönyvi hivatalban. „Kislányom, ez rossz jel” - mondta édesanyám sírva. Aztán előkerült az igazolványa a padlásról, egy régi nadrágból. Szerelem! Ez nem is szerelem volt, hanem el nem múló szerelmi láz. Hogyan illegettem magam a tükör előtt reggel: szép vagyok, fiatal, ő meg szeret! Azóta már elfelejtettem, milyen volt az arcom, amikor együtt voltunk. Nem látom azt az arcot a tükörben… Lehet-e beszélni erről? Szavakkal kifejezni… Vannak titkok… Máig sem tudom fölfogni, mi volt ez. Egészen a legutolsó hónapig… Hívott éjszaka… Kívánt. Erősebben szeretett, mint azelőtt… Amikor nappal ránéztem, nem akartam elhinni, mi történt az éjszaka… Nem akartunk elszakadni egymástól. Becézgettem, simogattam. Ezekben a percekben felidéztem a legszebb pillanatokat. A legboldogabbakat. Amikor megjött Kamcsatkáról, ahol közben szakállt növesztett. A születésnapomat, amikor ott ültünk a padon a parkban… „Vegyél feleségül…” Kell beszélni erről? Lehet? Én mentem oda hozzá, ahogy egy férfi megy egy nőhöz… Mit adhattam neki, orvosságon kívül? Milyen reményt? Úgy ragaszkodott az élethez. Hitt abban, hogy a szerelmem megmenti. Ilyen szerelem! De anyámnak nem mondtam semmit, nem értett volna meg. Elítélt, megátkozott volna. Ez nem szokványos rák volt, bár attól is fél mindenki, hanem csernobili, az pedig még szörnyűbb. Elmagyarázták nekem az orvosok: ha lennének áttételek a belső szervekben, hamarabb meghalna, de ez mind kifelé jött… Terjedt a testén… Az arcán… Nőtt rajta valami fekete. Eltűnt valahová az álla, nem volt nyaka, a nyelve nem fért el a szájában. Megrepedtek a véredényei, kezdődtek a vérzések. „Jaj - kiabálok -, megint vér.” A nyakából, az arcából, a füléből… Mindenhonnan… Hozok hideg vizet, teszek rá borogatást, de nem segít. Valami borzalom. Az egész párnája elázott… Hozok egy lavórt a fürdőszobából,

és odateszem… Sugárban spriccel a vér… Mintha sajtárban gyűlne… Ez a hang… Olyan békés és falusias… Most is hallom éjszakánként… Amíg magánál van, tapsol, ez nálunk az egyezményes jel: hívj mentőt! Nem akar meghalni… Negyvenöt éves… Telefonálok a mentőállomásra, ott már ismernek, nem akarnak jönni: „Nem tudunk semmiben sem segíteni a férjének.” Legalább egy injekciót. Morfiumot. Én adom be neki, ezt is megtanultam, de csak egy kék folt marad a bőr alatt, nem szívódik föl. Egyszer sikerült kihívnom a mentőt… Fiatal orvos… Közeledett felé, aztán rögtön hátrahőkölt: „Mondja, nem csernobili véletlenül? Nem azok közül való, akik ott voltak?” Azt felelem: „De igen.” Ő meg, nem túlzok, így kiáltott föl: „Kedveském, bárcsak minél előbb vége lenne! Amilyen gyorsan csak lehet! Láttam, hogyan halnak meg a csernobiliak.” A férjem meg magánál van, hallja… Még jó, hogy nem tudja, nem jött rá: már csak ő maradt a brigádból. Utolsónak. Máskor meg ápolónőt küldtek a klinikáról, de ő már a folyosón megállt, a lakásba se jött be: „Jaj, nem bírom!” Én meg bírom? Én mindent kibírok! Mit találhattam volna ki? Hogy menthettem volna meg? Kiabál… Fájdalmai vannak… Egész nap kiabál… Akkor megtaláltam a kiutat: beöntöttem neki a fecskendővel egy üveg vodkát. Kikapcsol. Megfeledkezik a fájdalomról. Nem magamtól jöttem rá erre, más asszonyoktól hallottam… Akiket ugyanilyen csapás ért… Eljön az anyja: „Miért engedted el Csernobilba? Hogy tehettél ilyet?” Nekem akkor meg sem fordult a fejemben, hogy nem kellene elengednem, mint ahogy nyilván ő se gondolt arra, hogy esetleg nem menne el. Pedig azok már más idők voltak, nem háborúsak. Mi is mások voltunk. Amikor megkérdeztem: „Nem sajnálod most, hogy elmentél oda?” Ingatja a fejét, hogy nem. Beírja a füzetbe: „Ha meghalok, add el az autót és a pótkereket, és ne menj feleségül Tolikhoz.” Az öccséhez, akinek tetszettem… Tudok titkokat… Mellette ülök… Alszik… Még szép haja volt… Fogtam, és szép csendben levágtam egy fürtöt… Kinyitotta a szemét, megnézte, mi van a kezemben, és elmosolyodott. Megmaradt nekem az

órája, a katonakönyve és a csernobili kitüntetése… (Sokáig hallgat.) Ó, milyen boldog voltam! Emlékszem, a szülőotthonban naphosszat az ablaknál ültem, néztem ki, úgy vártam rá. Fogalmam sem volt semmiről: mi van velem, hol vagyok? Csak őt néztem volna… Nem tudtam eleget bámulni, mintha éreztem volna, hogy ennek hamar véget kell érnie. Adok neki reggelit, és gyönyörködöm abban, ahogy eszik. Ahogy borotválkozik. Ahogy megy az utcán. Jó könyvtáros vagyok, de nem értem, hogy szeretheti valaki szenvedélyesen a munkáját. Csak őt szerettem. Egyedül őt. Nem bírom nélküle. Éjszakánként kiabálok… A párnámba kiabálok, hogy ne hallják a gyerekek… Egy pillanatig sem tudtam elképzelni, hogy elszakadunk egymástól… Hogy… Már tudtam, de nem fért a fejembe. Édesanyám… A férjem öccse… Felkészítenek, célozgatnak valamire, az orvosok állítólag azt tanácsolják, írnak beutalót, röviden fogalmazva, van Minszk környékén egy speciális kórház, ahol korábban pont ilyen reménytelen esetek haltak meg… Miután hazajöttek az afgánoktól… És nem volt se kezük, se lábuk… Most meg csernobiliakat visznek oda. Győzködnek, hogy ott jobb lesz neki, mindig mellette vannak az orvosok. Nem akartam, hallani sem akartam róla. Akkor őt kezdték győzködni, és ő is kezdett könyörögni nekem: „Vigyél oda! Ne kínlódj velem!” Hol táppénzre megyek, hol fizetés nélkül szabadságot veszek ki. A törvény szerint csak akkor mehetnék táppénzre, ha beteg gyereket gondoznék, a fizetés nélküli szabadság meg nem tarthat tovább egy hónapnál. Ő meg teleírta az egész füzetünket. A szavamat kellett adnom, hogy elviszem oda. Elmentem autóval, az öccse is elkísért. Egy Hrabjonka nevű falu szélén állt egy nagy faház. Látom, a kút összedőlt, illemhely az udvaron. Feketébe öltözött öregasszonyok… Istenfélők… Ki se szálltam a kocsiból. Nem mozdultam. Éjszaka megcsókolom: „Hogy kérhettél ilyet tőlem? Sosem engedlek oda! Ebből nem lesz semmi! Soha!!” Összecsókoltam… Az utolsó hetek voltak a legszörnyűbbek… Fél óráig pisilt egy félliteres dunsztosüvegbe. Nem emelte föl a tekintetét. Szégyellte

magát. „Hogy gondolhatsz ilyet?!” - kérdezem, és megcsókolom. Az utolsó napon volt egy pillanat: kinyitotta a szemét, fölült, elmosolyodott, és azt mondta: „Valjuska!…” Elállt a szavam a boldogságtól… A hangjától… Hívtak a munkahelyéről: „Vörös oklevelet hoznak.” Megkérdezem: „Ide akarnak jönni a kollégáid. Oklevelet átadni.” Ingatja a fejét: nem, nem! Mégis eljöttek… Hoztak pénzt, oklevelet, vörös dossziéban, rajta Lenin fényképe. Fogtam, és arra gondoltam: „Miért kell meghalnia? Azt írják az újságok, hogy nemcsak Csernobil, hanem a kommunizmus is felrobbant. Vége a szovjet életnek. A profil a vörös dosszién meg ugyanaz…” Akartak néhány jó szót mondani neki a kollégái, de bebújt a takaró alá, csak a haja látszott ki. Ott álldogáltak egy darabig, aztán elmentek. Már félt az emberektől… Csak tőlem nem félt. De az ember egyedül hal meg… Szólítottam, de már nem nyitotta ki a szemét. Csak lélegzett… Amikor temették, letakartam az arcát két zsebkendővel. Ha valaki kérte, hogy mutassam meg, levettem… Egy asszony összeesett… Valamikor szerette a férjemet, én pedig féltékeny voltam rá. „Hadd nézzem meg utoljára.” - „Hát nézd.” Nem mondtam, hogy amikor meghalt, senki se mert odamenni hozzá, mindenki félt tőle. A családtagoknak meg nem szabad mosni és öltöztetni a halottat. A mi szláv szokásaink szerint. Hoztak a hullaházból két halottszállítót. Kértek vodkát. Bevallották: „Láttunk már mindent: szétvert, összevagdosott tetemeket, tűzvészben odaveszett gyerekek holttestét… De ilyet még soha…” (Elhallgat.) Meghalt, ott feküdt, és forró volt a teste. Nem volt szabad megérinteni… Megállítottam a házban az órákat… Reggel hét óra… És az óránk ma is áll, nem lehet felhúzni… Hívtam órást, de széttárta a karját: „Ez nem mechanika, nem is fizika, hanem metafizika.” Az első napok… Nélküle… Két napig aludtam, nem tudtak fölébreszteni; fölkelek, iszom vizet, nem is eszem, csak esem vissza a párnára. Most furcsállom is, egyáltalán hogy tudtam elaludni. Amikor a barátnőm férje haldoklott, edényeket vágott hozzá a férfi. Sírt. Hogy

miért olyan fiatal és szép a felesége? Az én férjem meg csak nézett rám, csak nézett… Beírta a füzetünkbe: „Ha meghalok, égesd el a holttestemet. Azt akarom, hogy ne félj.” Miért döntött így? Hát mindenfélét beszéltek: a csernobiliak „világítanak” a haláluk után… Éjszaka fényt áraszt a sírjuk… Én is olvastam, hogy Moszkvában, a Mityinói temetőben nagy ívben elkerülik a csernobili tűzoltók sírját, akik moszkvai kórházakban haltak meg, nem temetik melléjük a halottaikat. Félnek a halottak a halottaktól, az élőkről nem is beszélve. Most senki sem tudja, mi az, hogy Csernobil. Csak találgatnak. Vannak sejtések. A férjem hazahozta Csernobilből azt a fehér ruhát, amiben ott dolgozott. Nadrág, védőruha… Ott hevert nálunk a mennyezet alatti tárolóban, egészen a férjem haláláig. Aztán édesanyám úgy döntött, minden holmiját ki kell dobni. Benne volt félelem… Én még ezt a ruhát is őriztem. Bűnöző vagyok! Ott élnek a házban a gyerekeim. A lányom meg a fiam… Kivittük a városból, és elástuk… Sok könyvet olvastam, könyvek között élek, de azok se tudnak megmagyarázni semmit. Kihozták az urnát… Egyáltalán nem ijesztő… Megérintettem, volt benne valami apró, olyan, mint a kis kagylók a tengerparti fövenyben, azok voltak a csípőcsontjai. Amikor a holmijait érintettem meg, nem éreztem semmit, de most mintha megöleltem volna. Emlékszem, amikor meghalt, ott ültem mellette éjszaka. És egyszer csak mintha füst szállna… A krematóriumban láttam másodszor ezt a füstöt fölötte… A lelke… Nem látta senki, de én láttam… Úgy éreztem, még egyszer viszontláttuk egymást… Ó, milyen boldog voltam! Milyen boldog… Kiküldetésre megy… Én meg számolom a napokat, az órákat, várom, hogy viszontlássam. Számolom a másodperceket! Fizikailag nem bírom nélküle… Nem bírom! (Eltakarja az arcát a két kezével.) Emlékszem… Elmegyünk vele a nővéréhez falura, ő meg este mutatja: „Neked ebben a szobában ágyaztam, neki meg abban.” Egymásra nézünk, és elnevetjük magunkat. El se tudtuk képzelni, hogy külön is tudnánk aludni, külön szobában. Csak együtt. Nem tudok nélküle… Nem tudok! Sokszor

kérték meg a kezem… Az öccse is… Annyira hasonlítanak egymásra… A magasságuk. Még a járásuk is. De az az érzésem, hogy ha valaki más érintene, csak sírnék és sírnék. Sose hagynám abba… Ki vette el tőlem? Milyen jogon? Ezerkilencszáznyolcvanhat október tizenkilencedikén kézbesítették a piros csíkos behívót… (Fényképalbumot hoz, megmutatja az esküvői fényképeiket, és amikor már búcsúzni akarok, visszatart.) Hogyan éljek ezután? Még nem mindent… Nem teljesen… Boldog voltam… Eszelősen… Vannak olyan titkok… Talán nem kellene megadni a nevemet… Az ember csendesen imádkozik. Magában… (Elhallgat.) Nem, mégis adja meg a nevemet! Emlékeztesse ránk Istent… Tudni akarom… Meg akarom érteni, miért kell ekkora szenvedést viselnünk. Minek? Eleinte olyan érzésem volt, hogy mindezek után minden sötét lesz a szememben. Idegen. Nem bírom ki… Mi mentett meg? Mi fordított az élet felé? Mi térített vissza?… A fiam. Van még egy fiam… Az elsőszülött fiunk… Régóta beteg… Felnőtt, de egy gyerek, egy ötéves fiú szemével látja a világot. Most vele akarok lenni… Az az álmom, hogy elcserélem a lakást, hogy közelebb lehessek Navinkihez, az elmegyógyintézethez. Ott tölti az egész életét. Az orvosok rendelték így: ott kell lennie, hogy életben maradhasson. Mindennap odautazom. Ezzel fogad: „Hol van Misa papa? Mikor jön?” Ki más kérdezne ilyet tőlem? Ő várja. Együtt fogjuk várni. Én mondom a csernobili imámat… Ő pedig - egy gyerek szemével nézi a világot… Valjancina Cimafejeuna Panaszevics, likvidátorfeleség

EPILÓGUS HELYETT „…Kijevi utazási iroda csernobili turistautakat kínál…” Kijelölték az útvonalat, amely a halott városban, Pripjatyban kezdődik: a turisták megtekintik az üresen maradt sokemeletes házakat, az erkélyre kiterített, megfeketedett fehérneművel és a gyerekkocsikkal együtt. Az

egykori rendőrkapitányságot, a kórházat és a városi pártbizottság épületét. Itt még megmaradtak a kommunista idők jelszavai - még a sugárzás sem fog rajtuk. Pripjaty városából elhagyott falvakba vezet az út, ahol farkasok és vaddisznók ólálkodnak a házakban, fényes nappal. Elszaporodtak, rengeteg van belőlük! Az utazás tetőpontja, vagy ahogy a reklámfüzetben írják, „a hab a tortán” a „Fedél” objektum, egyszerűbben fogalmazva, a szarkofág megtekintése. Rohammunkában építették a felrobbant 4-es energiablokk fölé, már régóta tele van repedésekkel, amelyeken keresztül halálhozó sugarakat küld a benne lévő nukleáris fűtőanyag maradéka. Lesz miről beszélni a barátoknak, ha hazatérnek. Mit nekik a Kanári-szigetek vagy Miami… A kirándulás végén lehet fényképezkedni a Csernobil hősei emlékére állított sztélénél, hogy a történelem résztvevőjének érezhesse magát a turista. Az utazás végén pikniket is ajánlanak az extrém turizmus kedvelőinek: ehetnek ebédre ökológiailag tiszta élelmiszereket, ihatnak rá vörösbort. És orosz vodkát. Biztosítják az érdeklődőket, hogy kisebb dózist kapnak egy nap alatt a zónában, mint amikor röntgenfelvételeket készítenek róluk. De nem ajánlatos fürödni, kifogott halat vagy elejtett vadat enni. Bogyókat gyűjteni, gombát szedni és tábortűzön megsütni. Vagy mezei virágokkal kedveskedni a nőknek. Azt hiszik, agyrém az egész? Tévednek, nagy kereslet van a nukleáris turizmusra, különösen Nyugaton. Az emberek új, erős élményekre vágynak, ilyet pedig már kevés helyen találnak a világon, mert már túlságosan belakták, és könnyen hozzáférhető. Unalmas lett az élet. Kellene valami örök érvényű… „Keresse föl a nukleáris Mekkát… Mérsékelt árak…” Fehérorosz lapok 2005-ben megjelent anyagai alapján 1986-2005

Megjegyzések [←1] A Curie rövidítése. A radioaktivitás mértékegysége, ma már gyakorlatilag nem használják (Valamennyi lábjegyzet a fordító megjegyzése.)

[←2] Különleges Rendeltetésű Mobil Egység, az Orosz Belügyminisztérium rendőri alakulata.

[←3] Radunyica (Radonyica): a halottakról való megemlékezés ősrégi ünnepe a keleti szlávoknál, amelyet a pravoszláv egyház is elismer. A húsvét utáni kilencedik napon tartják.

[←4] Rusnyiknak nevezik, a keleti szlávok számára vallási jelentősége is van.

[←5] F. M. Dosztojevszkij: A félkegyelmű (Makai Imre fordítása). Európa Könyvkiadó 1981. 751. o.

[←6] Falu Fehéroroszországban, amelyet 1943 márciusában égettek föl a lakosokkal együtt a németek és az ukránok. Azért választotta pont ezt a helységet a szovjet emlékezetpolitika, mert hasonlít a neve Katyrira, így sokakat megtéveszthet.

[←7] Lovak az óceánban (Losagyi v okeanye) - Borisz Szluckij (1919-1986) verse, Viktor Berkovszkij zenésítette meg.

[←8] Roentgen equivalent man - az elnyelt sugárzásdózis meghatározására használt régi mértékegység. Ma már ezt sievertben mérik.

[←9] A. Sz. Puskin: Ősz (Rab Zsuzsa fordítása).

[←10] Valerij Legaszov (1936-1988), a Moszkvai Egyetem professzora fontos szerepet játszott az állami bizottság tagjaként a csernobili baleset miatt kialakult veszélyhelyzet kezelésében. Valójában két évvel a katasztrófa után, a dolgozószobájában találták fölakasztva.

[←11] F. Nietzsche: Imígyen szóla Zarathustra (Wildner Ödön fordítása. Budapest 1908. 430. o.).

[←12] Minden bizonnyal Nyikolaj Leszkov (1831-1895) Vasakarat című elbeszéléséről van szó. A balkezes című, hosszabb elbeszélésében egy tulai mesterember alakjában mutatja be az orosz nép tehetségét. Az angolok életnagyságú mechanikus bolhát készítenek, az orosz mester pedig megpatkolja.

[←13] Tömegdal 1936-ból, a szöveget Mark Danyiel írta, jiddisül. Viktor Belij zenésítette meg.

[←14] Henry DeWolf Smyth (1898-1986) a Princeton Egyetem fizikaprofesszora, az amerikai hadvezetés megbízásából írta le az amerikai atombomba elkészítésével kapcsolatos munkálatokat. 1945-ben adták ki a jelentését, közvetlenül azután, hogy atombombát dobtak Hirosimára és Nagaszakira. 1946-ban jelent meg az orosz fordítás.

[←15] Elem Klimov filmje 1985-ből, egy fehérorosz falu kiirtását mutatja be.

[←16] 1957-ben baleset történt az Uralban, a Majak atomerőműben, ezt később kistimi katasztrófának nevezték (a legközelebbi városról, Kistimről kapta a nevét; magát a komplexumot a Cseljabinszk-40 jelzetű titkos városban építették). Ez volt a legnagyobb szovjet nukleáris baleset a csernobili robbanás előtt, de ezt a tényt hivatalosan csak a Szovjetunió bukása után erősítették meg.

[←17] Szemipalatyinszk (mai nevén Szemej) - város Kazakisztán északi részén. A közelében működött 1949-től az első számú szovjet nukleáris lőtér (ott robbantották többek között az első szovjet atom- és hidrogénbombát). 1991-ben, miután nyilvánosságra hozták a radioaktív szennyezés adatait és következményeit, a független Kazakisztán hatóságai bezáratták a lőteret.

[←18] Pszichiátriai kényszerkezelésnek vethetnek alá.

[←19] F. García Lorca: Vérnász (Illyés Gyula fordítása).