Csak azért sem gyűlöllek titeket 9789633109083 [PDF]

Zitiervorschau

Copyright © Librairie Arthème Fayard, 2016 Hungarian translation © Vargyas Zoltán, 2016 Borító © Gito Lima/Penguin Random House Grupo Editorial Unipessoal Lda A fordítás az alábbi kiadás alapján készült Vous n’aurez pas ma haine, Fayard, 2016 Fordította Vargyas Zoltán Felelős kiadó a Libri Kiadó ügyvezetője Felelős szerkesztő Nádor Zsófia Olvasószerkesztő Ruttkay Helga A borítót az eredeti alapján készítette Váradi Zsolt Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi ISBN 978-963-433-094-3

Tartalom Barbár éjszaka Várakozás A katicabogár Lehetett volna… A találkozás Kezdődhet az előadás „Csak azért sem gyűlöllek titeket” Az idő ura Házi finomságok N. Légy erős… Körömvágás Szabad-e alámerülnöm? Elpakolni a holmijait Melvil levele A történet vége

– Mindenütt kerestem. –… – Vannak még ott? – Uram, készüljön fel a legrosszabbra.

Barbár éjszaka

November 13. 22:37 Melvil szép csendben elaludt, mint mindig, mikor a mama nincs itt. Tudja, hogy papával nem olyan finom az éneklés, és nem olyan meleg a jóéjtpuszi, úgyhogy nem is erőlteti. Hogy ébren tartsam magam, míg Hélène meg nem jön, olvasgatok. Egy nyomozó regényíró rájön, hogy egy gyilkos regényíró valójában meg sem írta azt a regényt, ami miatt regényíró szeretett volna lenni. Aztán sok csűrés-csavarás után kiderül, hogy a regényíró valójában nem is ölt meg senkit. Ennyi. Az éjjeliszekrényen rezegni kezd a telefonom. „Hahó, jól vagy? Otthon vagytok?” Nem akarom, hogy zavarjanak. Utálom az ilyen semmitmondó üzeneteket. Nem válaszolok. „Minden rendben?” … „Biztonságban vagytok?” Hogyhogy „biztonságban”? Lecsapom a könyvet, rohanok a nappaliba. Lábujjhegyen. Nehogy felébredjen a gyerek. Fogom a távirányítót, borzasztó lassan kapcsol be a rémláda. Merénylet a Stade de France-ban. A képek nem mondanak semmit. Hélène-re gondolok. Hogy felhívom, inkább fogjon egy taxit, és jöjjön haza. De más is van. A stadion folyosóin dermedten áll néhány ember egy kivetítő előtt. Csak az ő arcukról mutatnak képeket. Ijedtek. Valamit látnak, amit én nem. Egyelőre nem. Aztán a képernyő alján szaladó csík hirtelen megáll. Az ártatlanság vége. „Merénylet a Bataclanban” Lenémítom. Csak a saját szívverésemet hallom. Zakatol a fejemben az a két szó, mint egy visszhang, ami sosem akar véget érni. Örökkévalóságnyi másodperc. Egy örökkévalóságig ülök

dermedten, némán a kanapén. Biztos tévedés. Ellenőrzöm, hová ment Hélène, talán rosszul emlékszem, elfelejtettem. De igen, a Bataclanban van a koncert. Hélène a Bataclanban van. Kinyomom a tévét. Már nem látok semmit, de érzem, hogy villamos áram fut végig a testemen. Legszívesebben elrohannék, lopnék egy kocsit, és nekivágnék a városnak. Hogy megkeressem. Muszáj csinálni valamit. Azonnal. Csak ez lüktet az agyamban, hogy majd szétpattan a fejem. De meg vagyok bénítva, mert itt van mellettem Melvil. Csapdába kerültem. Tétlenségre ítéltek. Ordítani szeretnék. De azt se lehet, felébred a gyerek. Felkapom a telefont. Fel kell hívnom, beszélnem kell vele, hallani a hangját. Kapcsolatok. „Hélène”, egyszerűen Hélène. Sosem változtattam meg a nevét a listán, nem írtam hozzá, hogy „szerelmem”, nem tettem mellé közös fotót. Ő sem. Ma este „Antoine L.” hívta, az ő üzenetét nem kapta meg soha. Hívom. Üzenek neki. Leteszem, megint hívom, egyszer, tízszer, százszor. Ahányszor csak kell. Fulladozom a kanapén, mely fogva tart, az egész lakás rám akar omlani. Minden megválaszolatlan hívásra egyre mélyebbre temet maga alá a törmelék. Idegen lesz minden. A világ eltűnik. Csak ő van, meg én. Öcsém telefonja rángat vissza a valóságba. – Hélène ott van. Ahogy ezt kimondom, megértem, hogy nincs menekvés. Öcsém és nővérem átjönnek hozzánk. Nem tudjuk, mit mondjunk egymásnak. Erre nincs szó. A nappaliban megy a tévé. Várunk, meredten bámuljuk a hírcsatornát – már megkezdődött a verseny, melyik cím a legbombasztikusabb, a legundorítóbb, melyikkel lehet még megfogni minket, a világ széthullásának nézőit. „Öldöklés”, „mészárlás”, „vérengzés”. Kikapcsolom, mielőtt még elhangozna a „vérfürdő”. A világra nyíló ablak bezárult. Jöjjön a valóság. Felhív N. felesége. N. ott volt Hélène-nel a Bataclanban. Túl van a veszélyen. Felhívom, nem veszi fel. Egyszer. Kétszer. Háromszor.

Végre felveszi. Hélène anyja is átjön. Csinálni kell valamit. Muszáj kimennem, nemcsak azért, hogy a keresésére induljak, hanem hogy megszabaduljak a ki nem mondott szavaktól, melyek makacsul ott állomásoznak a nappaliban. Öcsém szabadít ki. Szó nélkül előveszi a kocsikulcsát. Suttogva megbeszéljük az akciótervet. Nesztelenül záródik mögöttünk a filcezett ajtó. Nehogy felébredjen a gyerek. Megkezdődhet a szellemvadászat. A kocsiban nem beszélünk. A város is hallgat. Csak egy-egy sziréna vijjogása zavarja meg a Párizsra ereszkedett csendet. Vége a mulatozásnak. A fanfárok elnémultak. Sorban végigjárjuk az összes kórházat, ahová sebesülteket vihettek. Bichat kórház, Saint-Louis kórház, Salpêtrière, Georges Pompidou, egész Párizsban aratott a halál. Minden állomáson ott vár egy recepciós. „A feleségemet keresem, a Bataclanban volt.” Nem szerepel a listán. De mindig mondanak valamit, ami még fenntartja a reményt. „Még nem minden sebesültet írtak össze.” „A Bichat-ban is fogadtak túlélőket.” „Olyan is volt, akit valamelyik elővárosi kórházba vittek.” Meghagyom a telefonszámomat, bár tudom, hogy úgysem hívnak fel. Szaladok a kocsihoz. Hiányzik az út csendje. Elvonulnak előttünk a körgyűrű lámpaoszlopai. Minden egyes fény egy lépés a hipnózis felé. A testem mintha nem is az enyém lenne. Ha végigjárjuk ezt a szorosra húzott derékövet, melytől fulladozik a város, csak történik végül valami. Mikor már nem volt mit keresni, akkor is folytattuk. Menekülni akartam. Minél messzebbre, hogy ne kelljen visszafordulni. Elmenni az út végéig, hogy kiderüljön, van-e vége, az útnak meg ennek az egésznek. Megláttam az út végét. A telefonom írta ki, miközben éppen ébresztett. Reggel hétkor. Melvil fél óra múlva kapja meg a cumiját. Most még biztos alszik. A kisbabák álmát nem terhelik a világ borzalmai.

– A sèvres-i kapun hajts le…

Várakozás

November 14. 20:00 Melvil vár. Várja, hogy olyan nagy legyen, hogy fel tudja gyújtani a lámpát a nappaliban. Várja, hogy olyan ügyes legyen, hogy babakocsi nélkül is kimehessen az utcára. Várja, hogy megetessem, mielőtt mesélek neki. Várja a fürdetést, az ebédet, az uzsonnát. Ma pedig azt várja, hogy még lefekvés előtt megjöjjön a mama. A várást nem lehet egyetlen szóval megnevezni. Most, miközben még egy utolsót mesélek, egyszerre minden: bánat, remény, szomorúság, megkönnyebbülés, meglepődés, ijedtség. Én is várok. Egy végzést. Néhány dühös ember automata fegyverrel mondott ítéletet. Számunkra életfogytiglanit. De ezt még nem tudom. Fektetés előtt éneklek. Arra gondolunk, hogy mindjárt belép és együtt énekli velünk az utolsó versszakot. Arra gondolunk, hogy végül majd csak jön egy telefon. Arra gondolunk, hogy végül csak felébredünk. Melvil elaludt. Megszólal a telefon. Hélène nővére az. – Antoine, sajnálom…

A katicabogár

November 15. 17:00 Séta után egy kis lustálkodás. Aztán jön majd a fürdés, kencézés, vacsora, majd lefekvés. Ma este érzem, hogy ideges, nyűgös, még nem mondja, de babaléte csupa viszontagság. Kicsit puha a keksz, nem kér többet. Elgurul a labda, már nincs is kedve játszani. A babakocsi szíja túl szoros, nem marad meg tovább benne. Kínlódik valamivel, ami mocorog benne, s amit nem ért. Ez a valami ellopja naiv, gyermeki kíváncsiságát. Mi ez az ismeretlen érzés, ami miatt sírni lenne kedve, holott nem éhes, nem fáj semmije, nem fél? Hiányzik az anyja, már két napja nem jött haza. Ennyi ideig még sosem volt távol. Hogy megnyugtassam, beküldöm a szobájába, hozzon ki egy mesekönyvet. A könyvtára ott van a fő helyen, szemmagasságban sorakoznak kedvenc hősei, az érzésekről nevezték el őket, amelyeket megtestesítenek, a Boldog, a Mókás, a Mufurc… Van egy kiselefánt is, aki nagyon szeretne megnőni. Meg egy kis rongyegér, beledugom az ujjam, és minden oldalon szalad a macska elől, aki el akarja kapni. Végül bebújik egy virágvázába, és jóéjtpuszit kér, amit Melvil mindig meg is ad neki. Most teli szájjal mosolyogva jön vissza, azt a könyvet hozza, amit az anyjával szeret olvasni. Egy csodaszép katicabogárlány története. A gyönyörű kertben minden kis bogár az ő szépségét csodálja. Ő a legszebb, a legokosabb. Az anyukája nagyon büszke rá. Igen ám, de egyszer a kis katicabogárlány véletlenül épp egy boszorkány kampós orrára száll. Melvil sosem tudta meg, hogy a kedves katicabogárlányt a gonosz boszorkány csúffá változtatta. Hélène ugyanis azt a néhány oldalt mindig átugrotta, ahol egy fekete pöttyös molylepke, egy pók meg egy varangyos béka garázdálkodtak az amúgy oly békés kertben. Melvil katicabogara rá sem szállt a gonosz boszorkány orrára.

Az ő kiságyában csak a jóságos tündér jelent meg, aki varázspálcájával egy csapásra megint széppé és kedvessé varázsolta vissza a kis katicabogárlányt. Aznap én is átugrottam azokat az oldalakat. De mikor megláttam a tündért a mesekék csillagos ruhájában, ahogy mosolyog jóságosan, hiszen ő már tudja a történet végét, elakadt a szavam. Melvil az életben nem ugorhatja úgy át ezeket az oldalakat, mint a mesekönyvben. Nekem nincs varázspálcám. A mi katicabogarunk rászállt a boszorkány orrára, annak pedig Kalasnyikov volt a vállán, s ujja a halál ravaszán. Meg kell neki mondani, de hogyan? Mama, papa, cumi. Melvil csak három szót mond, pedig mindent ért. Ha leülnék vele, és így szólnék: „A mamát súlyos baleset érte, többé nem tud hazajönni”, akkor felnőtt szavakkal mondanék el egy felnőtt történetet, megakadályoznám, hogy a szavakon túl érthesse meg, mi fáj, még egyszer megölném az anyját. Csak szavakkal nem lehet elmondani. Megdühödik, toporzékol, földre dobálja a könyveit. Mindjárt elsírja magát. Fogom a telefonomat, hogy pajkos vízisiklóként tekergőzve karjai közt lejátsszam neki azokat a dalokat, amiket a mamával szokott hallgatni. Szorosan magamhoz ölelem, hogy érezzen, hogy értsen. Kilenc hónapot töltött az anyja hasában, onnan hallgatta, hogyan él, szíve az ő napjainak ritmusára vert, számára az ő minden mozdulata utazás, minden szava a születő élet muzsikája volt. Azt akarom, hogy fülét a mellkasomra tapasztva hallgassa, hogyan mondom el fájdalmamat, hogy érezze, hogyan feszülnek meg izmaim a pillanat komolyságától, hogy szívverésem megnyugtassa, az élet megy tovább. Kikeresem a telefonon a „Melvil dalai” mappát. Hélène féltő gonddal olyanokat válogatott össze, amelyek hídként szolgálhatnak az ő kisbabafüle meg a felnőttek harmóniái közt. Salvador Chanson douce-a összecseng Françoise Hardy Temps de

l’amourjával, Bourvil bölcsődalához egy óda a Holdhoz szolgáltat derengő éji világítást. A bölcsődal első hangjainál megnyitom a „Fényképek” mappát. Elmosódva, csálén megjelenik a mama arca, s ez azonnal kizökkenti Melvilt bizonytalan biztonságérzetéből, amelybe a dal első sorai ringatták. „De most már tessék aludni… kicsi, kicsi Frédéric… találtam egy zenét neked… odateszem ajándékba… bölcsőd legaljára.” Azonnal rábök a képre, nyugtalanul felnéz rám, az imént még mosolygó szája sírásra görbül, forró könnycsepp buggyan ki szeméből. Összeomlok, elmagyarázom, ahogy tudom, hogy a mama nem tud hazajönni, súlyos baleset érte, nem az ő hibája, nagyon szeretett volna vele lenni, de nem fog tudni eljönni. Melvil úgy sír, ahogy még soha. Ejtett már ugyan könnyeket, fájdalmában, félelmében, csalódásában, vagy csak úgy, szeszélyből. De ez most más, ez az első bánat, most először szomorú igazából. Peregnek a fotók, a zene az elevenünkbe vág. Olyanok vagyunk, mint két kisgyerek, aki a zenedoboz fölé hajol, s úgy sírja ki magából maradék könnyeit. Hát persze, hogy szomorú vagy, szabad szomorúnak lenned, papa is szomorú, ha nem bírod, gyere oda hozzám, és majd nézegetjük a fényképeket. A dal végéhez érünk: „Ne felejtsd el ezt a zenét… tiszta szívből adtam…” Az emlékek elhomályosítják egy kicsit a hiányt, a fotópörgetésből játék lesz. Ez itt Melvil, ez a mama. Erről még mindenképpen beszélünk. A kis katicabogár története úgy ér véget, hogy miután megint visszaváltozott a kert legeslegszebb katicájává, megtalálja az anyukáját, aki sír örömében, hogy megtalálta a kicsi lányát. A bejelentés csak az első lépés a ránk váró hosszú úton. A boszorkány elment, de most el kell majd magyarázni, ahányszor csak szüksége lesz rá, hogy őt miért nem várja a mamája a történet végén. Kitépem a lapot a könyvből, összegombostűzöm a mama egyik

fényképével, és kiakasztom a szobájába. Melvil hanyatt fekszik, úgy kapaszkodik a vállába, Hélène mosolya a tavasz ragyogása, egy tincs a szemébe lóg. Hélène rám néz, nem pózol, nem a kamerába néz, hanem énrám. A tekintetében annak a tizenhét hónapnak az egyszerű öröme, amit együtt, hármasban töltöttünk.

Lehetett volna…

November 16. 9:30 Hétfő reggel. Melvil a bölcsődében van. A XV. kerületi kis kávézóban az emberek arca szürke, fásult. Minden szem a tévé képernyőjére szegeződik, a folyamatosan futó hírekre, hátha lesz valami, amiről lehet beszélgetni, mert a szokásos témák, hogy így az adók meg úgy az influenzajárvány, most nem érdekelnek senkit. Hétfő van, de mindenki csak a péntekről beszél. – Egy ristrettót, legyen szíves! Délelőtt meg kell néznem Hélène-t az Igazságügyi Orvostani Intézetben. A mellettem ülő két ember, két 45-50 éves, fáradt tekintetű férfi, az a fajta, aki már túl sokat látott, arról beszélget, amiről nem szeretnék hallani. A pultnál nem lehet elkerülni a beszélgetést, nem lehet elbújni előle. Amúgy jólesik egy kávényi időre belehelyezkedni valaki más életének egy darabkájába. De ma az én életem van darabokban. Hiába fordítom el a tekintetem, hogy ne halljam, néhány szó átszűrődik a kávéfőző sistergésén. – Milyen feleslegesen haltak meg…! Miért, lehet hasznosan is meghalni? Lehetett volna egy száguldozó autós, aki elfelejt fékezni, egy daganat, amely a szokásosnál rosszabb indulatú, vagy akár egy atombomba, de csak egyvalami számít: az, hogy ő már nincs. A fegyverek, a golyók, az erőszak csak díszlet ahhoz, ami igazából történik: hogy hiányzik. Az emberek nem értik, hogy tehetem magam ilyen gyorsan túl a történteken. Hogy hogyan ölték meg Hélène-t. Azt kérdik, elfelejtettem vagy megbocsátottam-e. Nem bocsátok meg semmit, nem felejtek semmit, nem teszem magam túl semmin, főleg ilyen gyorsan nem. Amikor mindenki visszatért már az életéhez, mi akkor

is vele fogunk élni. Ez a történet mindig a mi történetünk lesz. Ha megtagadnám, magamat tagadnám meg. S ha csontos teste hideg is, ha csókján érződik is még a meleg vér íze, s amit a fülembe súg, az dermesztően szép, mint egy halotti mise, akkor is meg kell csókolnom. Be kell lépnem ebbe a történetbe. Persze ha van kéznél egy bűnös, akire az ember rázúdíthatja a haragját, az amolyan ajtóféle, melyen át elmenekülhet a szenvedés elől. És minél alávalóbb a bűn, annál gyűlölhetőbb a bűnös, annál törvényesebb a gyűlölet. Az ember csak őrá gondol, hogy ne kelljen magára gondolnia, csak őt utálja, hogy ne kelljen a saját életét gyűlölnie, örül a halálának, hogy ne kelljen mosolyognia azokra, akik megmaradtak neki. Ezek talán súlyosbító körülmények, illetve mégsem. Súlyosbító körülmények a pereknél vannak, hogy számszerűsíteni lehessen a veszteséget. A könnyeket nem lehet megszámolni, nem lehet a harag ingujjával letörölni. Akiknek nincs kit hibáztatniuk, azok egyedül maradnak a bánatukkal. Én ezek közé tartozom. Egyedül vagyok a fiammal, aki hamarosan megkérdi, mi történt azon az estén. Mit mondhatnék neki, ha a történetünk felelősségét másra ruháznám? Ha a felé a másik felé kellene fordulnia, hogy értse, mi történt? Azon az estén a halál várt az anyjára, ők csak a követei voltak. Egy géppisztolysorozattal szétszórták a kirakós játékunkat. S ha szépen összerakosgatjuk, akkor sem lesz már ugyanaz. Hiányozni fog valaki a képről, csak mi ketten leszünk rajta, bár látszólag betöltjük az egészet. De azért ő is ott lesz, láthatatlanul. A mi szemünkből lehet majd kiolvasni a jelenlétét, a mi örömünkben ég majd a lángja, a mi ereinkben folynak a könnyei. Sose térünk már vissza korábbi életünkbe. De nem őellenük építünk föl egy másik életet. A saját életünkben fogunk továbbhaladni. – Legyen szíves még egyet, és aztán fizetnék! – Azért őrület, ami történt…

– …Nem volt időm ezzel foglalkozni. Hétvégén nem volt otthon a feleségem, úgyhogy babáztam. De megyek is, találkozóm van vele.

A találkozás

November 16. 10:00 Láthatósági mellényt kéne kiosztani azoknak, akiket el akarunk kerülni. Ma reggel a lelkisegélyesek ilyet viselnek, ami megkönnyíti a dolgomat. Nem akarok beszélgetni velük. Úgy érzem, meg akarnak lopni. Elvenni a bánatomat, bekenni előregyártott mondatokból kotyvasztott kenőccsel, hogy aztán fertőtlenítve, költészettől és szépségtől megfosztva, semmitmondóvá téve adják vissza. Feltérképezem a helyeket. Minden színnek funkciója van. Kék, rendőrség, hogy útbaigazítsanak. Foszforeszkáló sárga, lelkisegély, elkerülendő. Fekete, Igazságügyi Orvostani Intézet, hogy találkozzam vele. Odamegyek egy kékruháshoz, az odavezet egy feketeruháshoz, az azt tanácsolja, hogy tegyek egy kitérőt egy foszforeszkálósnál. Úgy csinálok, mintha nem látnám. Hélène anyja és nővére is velem van. Végtelenül hosszú az út. Ez a néhány méter az örökkévalóság. Hosszú jeges tűkkel szurkálja arcunkat az eső. Akivel csak dolgom van, az mind mintha betanult szöveget mondana föl. Egy ezerszer eljátszott, elcsépelt sötét bohózatból. Ma A halál van műsoron, pedig ez most nem is temetési menet, még korai. Ez egy boldog nap, a kedves visszatérése. Benn az épületben a járólapok kopottak, az alkalmazottak úgyszintén. Hideg van. Mióta megjöttem, vagy tízszer felajánlották, hogy üljek le; nem akarok, nehogy aztán ne tudjak felkelni. Állva várok. Iroda. Papírok. Közben családok vonulnak el. Az előttünk lévők úgy tizenöten vannak, összeomolva jönnek ki. – Luna-Hélène Muyalt óhajtják megnézni? Mi következünk. A terem, ahova bevezetnek, barátságosabban van berendezve. A

halál előszobája nem olyan, amilyennek elképzeltem. De azért hallom, hogy a falakat borító lambéria mögött a halottak vére folyik. Egyszer csak elképzelem, hogy áttöri, és bezúdul a terembe. Nyakig ellep bennünket. Vérfürdőbe kerülünk. Ami tulajdonképpen már megtörtént velünk. Odajön egy fiatal nő. A hangján érződik a rutin. „Nehéz pillanatok… szörnyű körülmények… szükséges rendőrségi eljárás…” Elhasznált szavak, elhasznált együttérzés. Kiszámított csendek, kipróbált gesztusok, a mosolyát meg mintha a Kis képes gyászhuszár című tankönyvből vette volna. Ötödik fejezet: „A szomorú hír közlése”. Én csak egy vagyok a sok közül. Nem is nagyon figyelek oda rá. Hélène itt van a közvetlen közelemben. Érzem a pórusaimban. Szeretnék egyedül maradni vele. Anyja és a nővére megértenek. Tudják, hogy még itt is legelőször ő van, meg én. Nem valaki lánya, nővére, legjobb barátnője vagy egy nő, akit megöltek a Bataclanban. Azt akarom, hogy az enyém legyen, csak az enyém. Mint azelőtt. Olyanok voltunk, mint két kis építőkocka, amit egymás mellé kell tenni, mert kiegészítik egymást. A mi Hol volt, hol nem volt-unk egy június 21-én kezdődött, a zenével, egy koncerten. Mint ilyenkor mindig, azt hittem, hogy egy ilyen ember, mint én, úgysem tetszhet neki. Túl szép volt, túl párizsi, túl mindenféle hozzám, kis senkihez képest. Kézen fogtam. Hagytuk, hogy elnyeljen a tömeg, a zene. Az utolsó pillanatig azt hittem, hogy majd leráz. És akkor megcsókoltuk egymást. Aztán nagyon gyorsan történtek a dolgok. Azt mondtam neki, hogy New Yorkba megyünk, miénk a világ, a szerencsecsillagom vezérel majd utunkon. Ő azt mondta, hogy szeret.

A szokásos történet. Épp csak annyi eszünk volt, hogy felfogjuk, mekkora szerencsénk van, és bolond módon feltettük rá mindenünket. Ez a szerelem volt a kincsünk. Nyílik az ajtó. – Legyen szíves szóljon, ha végzett. Ott van előttem. Elindulok felé, visszanézek, hogy egyedül vagyunk-e. Ez a pillanat a miénk. Üvegfal választ el bennünket egymástól. Teljes súlyommal nekidőlök az üvegnek. Szemem előtt elvonul közös életünk. Úgy érzem, más életem nem is volt. Hélène volt a Hold. Barna hajával, tejfehér bőrével, nagy kerek szemével úgy nézett ki, mint egy riadt fülesbagoly, s mosolyában benne volt az egész világ. Látom, hogy mosolygott akkor, amikor összeházasodtunk. De az életünkben nem azok voltak a legszebb pillanatok, amiket albumba szokás ragasztgatni. Hanem amikor csak úgy szerettük egymást. Amikor láttunk egy házaspárt, két kis öreget, és szerettünk volna olyanok lenni, mint ők. Amikor együtt kacagtunk. Amikor ágyban fekve átlustálkodtunk egy egész délelőttöt. Ezek a legszebbek, ezek a jelentéktelen pillanatok, amiket nem lehet mutogatni, amikről nincs mit mesélni. Ezek töltik be emlékezetemet. Ugyanolyan szép, mint mindig is volt. Ha lezárják az elhunyt szemét, azzal némiképp életre keltik. Most arra az Hélène-re hasonlít, aki reggelenként mellettem ébredezett. Szeretnék odabújni sóvár testéhez, megmelengetném, megmondanám neki, hogy ő a legszebb nő, akivel valaha is találkoztam. Aztán én is lehunynám a szemem, és várnám, hogy hívjon Melvil, hogy aztán ő is odabújjon közénk az összetúrt ágyba. Hélène gyakran kérdezgette, hogy a szerelmet meg lehet-e osztani. Hogy ha majd megjön a gyerek, akkor is ugyanúgy fogom-e szeretni. A gyerek megjött, és a kérdés többé nem merült fel. Sírok, beszélek hozzá, szeretnék még egy órát maradni, legalább

egy napot, talán egy egész életet. De itt kell hagynom. A Holdnak le kell mennie. Ma, november 16-án a Nap egy új Hol volt, hol nem volt-ra virrad. Ebben a mi új történetünkben apa és fia egyedül nevelkednek, az égitest segítsége nélkül, akinek hűséget esküdtek. – Kérem, be kellene fejezni.

Kezdődhet az előadás

November 16. 11:00 Kibotorkálok az Orvostani Intézetből. Jót tett, hogy láttam. Már két napja egyedül volt abban a feneketlen sötétségben, amit a terroristák bocsátottak Párizsra. A Fények Városa akkor sötétült el, amikor lecsukódott a szeme. A két hatalmas szeme, mely azért volt olyan nagy, hogy a maga teljességében lássa a világot. A két hatalmas szeme, amely nem látja többé, ahogy kel fel a fia. Amióta kijöttem, csak egyvalamire tudok gondolni: hogy elmegyek Melvilért a bölcsődébe. És megmondom neki, hogy láttam az anyját, és elhoztam neki. Elhoztam neki a mamát, megtaláltam, itt van a tenyeremben, és hazajön velünk. De kávéznom kell Hélène családjával, hogy megbeszéljük a teendőket, temetés, rendőrség, pszichológiai segítségnyújtás, a sok hivatalos intéznivalót, ami beszennyezi a bánatot. Mert a tisztának és minden anyagiságtól mentesnek gondolt bánat fölött hamarosan a temetés valósága lesz az úr. Az ember még fel sem fogja, mi történt vele, s már vonulnak előtte a fekete öltönyös „részvétem”-ek. – El kell menned a temetkezési vállalathoz, ha gondolod, segítek. Hallgatok. Péntek este óta gyakorlatilag nem vagyok képes beszélni, elvesztettem ezt a képességemet. Ha háromnál több szó volt egy mondatban, az már fárasztott. Ha elképzeltem, hogy valami gondolat kifejezéséhez egymás mellé kellene rakosgatnom szavakat, máris kimerültem. Amúgy is képtelen voltam gondolkozni. Csak ő volt a fejemben, hogy meg kell találnom, meg Melvil, hogy meg kell óvnom, meg az a zúgás, ami minden mást összezavart. A legegyszerűbb kérdésekre is hallgatással feleltem. Vagy legfeljebb valami morgással, amiből nekik kellett kitalálniuk, hogy éhes vagyok-e, akarom-e, hogy velem maradjanak, vagy tüzet kérek, mert

rágyújtanék egy cigarettára. Amióta megtaláltam, a zúgás enyhült, s a nyelvem kezd megoldódni. – Vigyázni kell, hogy ne verjenek át, meg kell nézni az árakat, veled jövünk, ha gondolod! – Ezt magamnak kell elintéznem. – Egyesek nyerészkednek mások halálán, le akarnak húzni! Elindulunk. El kell mennem a gyerekért. A kocsiban kezdődik. Sógorom vezet, de látja, hogy toporzékolok idegességemben. Nyugtatólag hátraszól: – Ne izgulj, időben ott leszel a bölcsődében. Nem a stressz, nem a késéstől való félelem váltja ki belőlem ezeket a mozdulatokat, a szavak verik a taktust. Ahogy jönnek, egyik a másik után, vagy mind egyszerre. Bejönnek, néhány kimegy, amelyik bent marad, újabbakat hívogat, s mind játszani kezdi a maga kis zenéjét. Mint néhány másodperccel azelőtt, hogy a zenekar belekezdene az előadásba. A legkülönfélébb disszonáns hangok szólnak összevissza, aztán egyszer csak végigszaladnak a gerincoszlopodon, egyre hangosabban és hangosabban, majd totális csend, s kezdődhet az előadás. Boldog vagyok, hogy megtalálom. Ahogy benyitok a bölcsődébe, csüggedt arcokat, lógó orrokat látok. Mintha Napóleon katonái lennének, ahogy vonulnak vissza Oroszországból, s a vert sereg közepén egyedül ő van talpon, egy szál magában. Aznap Melvil volt az egyetlen, aki mosolyomra mosollyal tudott felelni. Az egyetlen, aki látta, hogy a mamája ott van velem. Azon az úton megyünk haza, amit annyira szeret, ahol a legtöbb közlekedési táblával találkozunk, mert a könyvek, a zene meg az ajtók mániákus nyitogatása-csukogatása mellett ez a kedvenc szórakozása. Fölemeli a kezét: „Parkolni tilos!” Húsz métert se megyünk, már megint emeli… Megint „Parkolni tilos!” És így tovább. Hazaérés, ebéd, pelenka, pizsama, délutáni alvás, számítógép.

Kezdenek jönni a szavak. Maguktól jönnek, végiggondolva, megfontolva, anélkül hogy hívnom kellene őket. Rám telepszenek, csak a kezemet kell kinyújtanom értük. Egyenként válogattam ki, összeházasítottam, néha elválasztottam őket, de csupán néhány percet tartózkodtak a kerítőjüknél, s egyszer csak ott volt az üzenet: „Csak azért sem gyűlöllek titeket.” Még nem tudom, kiposztoljam-e, közben öcsém olyasmire akar rávenni, amit már két napja nem csináltam. – Kész az ebéd. Gyere enni! Nincs időm gondolkozni, nincs kedvem visszatérni rá. Hélène néhány barátjával, akinek nincs meg a telefonszáma, Facebookon keresztül tartom a kapcsolatot, az oldal ott van nyitva előttem. „Mi jár a fejedben?”, Ctrl+C, Ctrl+V, Küldés, a szavak önálló életre kelnek.

„Csak azért sem gyűlöllek titeket”

Péntek este elloptátok egy kivételes lény életét, életem szerelméét, a fiam édesanyjáét, de csak azért sem gyűlöllek titeket. Nem tudom, kik vagytok, és nem is akarom tudni, halott lelkek vagytok. Ha az Isten, akiért vakon öltök, saját képére teremtett bennünket, akkor a feleségemre lőtt golyók mindegyike egy-egy seb a szívében. De nem, nem teszem meg nektek azt a szívességet, hogy gyűlöljelek benneteket. Pedig ez volt a célotok, de ha a gyűlöletre haraggal felelnék, akkor ugyanannak a tudatlanságnak engednék, ami benneteket tett azokká, amik vagytok. Azt akartátok, hogy féljek, hogy honfitársaimra gyanakodva tekintsek, hogy feláldozzam szabadságomat a biztonságom kedvéért. Game over. Same player plays again. Ma reggel láttam őt. Végre, két teljes napnyi várakozás után. Olyan szép volt, mint azon a péntek estén, amikor elment, ugyanolyan szép, mint amikor eszeveszetten beleszerettem. Persze most leterített a bánat, ezt a kis győzelmet megadom nektek, de nem sok időre. Tudom, hogy ő mindennap ott lesz velünk, és találkozunk a szabad lelkek paradicsomában, ahová ti nem juthattok be soha. Ketten vagyunk, a fiam meg én, de erősebbek vagyunk, mint a világ összes hadserege. Egyébként meg nincs is már több időm a számotokra, megyek Melvilhez, ébredezik a délutáni alvásból. Alig tizenhét hónapos, most meguzsonnázik, mint minden nap, aztán megyünk játszani, mint minden nap, és ez a kisfiú egész életében csak azért is boldog és szabad lesz. Mert nem, ő sem fog gyűlölni titeket.

Az idő ura

November 17. 10:45 Csöngetnek. Nem várok senkit. Kinézek a kémlelőnyíláson. Ott vár egy ember az ajtó előtt. Eláll a füle. Ez az egyetlen dolog, amit el lehet mondani az arcáról. A többi, a szeme, a szája, az orra mintha mind azért készült volna ilyenre, hogy ne legyen rajta semmi feltűnő. Egyszerre mindenki és senki. Kinyitom az ajtót. – Jó napot kívánok… Fáradtszürke egyenruha van rajta. Jobb kezében karton, rátesz egy papírlapot. Csak nézek rá, szótlanul, közömbösen. Kicsit zavartan bámul rám. Aztán csak kiböki. – A villanyóra végett… Ja igen, küldtek értesítőt, Hélène ki is rakta a hűtőre. Mert ott többször is a szemem elé kerül. De mostanában vak vagyok a világra. – Bemehetek? Én azt hittem, hogy ha egyszer eltűnne a Hold, akkor visszahúzódna a tenger, hogy ne lássák sírni. Hogy a szelek nem táncolnának tovább. Hogy a Nap nem akarna többé felkelni. De nem. A világ forog tovább, a villanyórákat le kell olvasni. Csendben félreállok az ajtóból. Nézem, ahogy elhalad előttem. Az élők nagy böhöm cipőjében jön be mihozzánk. Nem mutatom neki az utat. Tudja a dolgát. Ma már vagy tízszer csinálta, ezen a héten tán ezerszer, mást se csinált egész életében. Kedvem lenne azt mondani neki, hogy rosszkor jött. Nem Isten hozta. Beleordította a fülembe, hogy odakint az élet megy tovább. Márpedig ezt most semmi kedvem hallani. Péntek óta Melvil az idő egyedüli ura. Karmester módjára vezényli

pálcájával az életünket. Az ébredést, az étkezéseket, a délutáni alvásokat, a lefekvéseket. Mit számít neki, hány óra, ő dönti el, mikor keljen a világ, én meg engedelmeskedem neki, hogy az ő világa érintetlen maradjon. Mindennap eljátszom ugyanazt a szimfóniát, melynek ő a metronómja, s ügyelek minden egyes hangra. Felkelés. Ciróka-maróka. Reggeli. Játék. Séta. Zene. Ebéd. Mese. Ciróka. Alvás. Felkelés. Uzsonna. Séta. Bevásárlás. Zene. Fürdés. Kence. Vacsora. Mese. Ciróka. Alvás. Nem tudtam jobbat kitalálni, azt mondtam neki, hogy az élet megy tovább, mindennek ellenére. Ha ragaszkodom a szokásainkhoz, azzal kirekesztem életünkből a szörnyűt is, meg a csodásat is. Annak az éjszakának a borzalmát, meg a nyomában járó együttérzést is. A sebeket is, meg a kötést is, amit rá akartak tenni. Egyiknek sincs helye a mi kis teljes életünkben. Néha leomlanak a korlátok. Szép csendben. A „Na gyerünk, uzsonnaidő” mögül Melvil elfojtott zokogást hall ki. Túl gyorsan ver a szívem. Tudja, hogy a papa rosszul van. Látja az életünkben tátongó lyukat. Előbújik egy láthatatlan szörnyeteg, és belelök minket. Sírunk. A lyuk lassacskán bezárul. Mi meg itt vagyunk. A karmester meg a szólista. És ez így megy mindennap, vég nélkül. Ez az ember, aki a konyhában a villanyórát olvassa le, egy hamis szólam. Nézem, és várom, mikor érti már meg, hogy kilóg a zenekarból. Ő csak körmöli szorgalmasan a számokat. Kedvem lenne kidobni. De nem teszem meg. Ott maradok az ajtónál, meghajolok a világ előtt, mely tovább forog. A világ előtt, mely betör a lakásunkba. Ezek előtt az ismeretlenek előtt, akik figyelmeztetnek, hogy nincs választásom, még életben vagyok. – Na kész is vagyunk, uram. Becsukódik az ajtó. Megint tiszta a szólam, el kell mennem Melvilért a bölcsődébe.

Házi finomságok

November 18. 11:30 A bölcsőde vezetőnője megállít, mielőtt még cigivel, illetve cumival a szánkban kereket oldhatnánk Melvillel. – Salomé anyukája itt hagyott egy kis házi levest maguknak. Hélène halála óta vadidegen emberek ajánlkoztak, hogy vigyáznak a fiamra, a világ minden tájára hívtak minket nyaralni, küldtek neki zoknit, sapkát, ajándékokat meg csekkeket, amiket sosem váltottam be. A bölcsődei anyukák már kedd reggel akcióba léptek. Anyaságukban sehogy sem tudnak elképzelni bennünket, két szegény hímneműt egy anya nélküli nagy házban. Úgyhogy kitalálták, hogyan segítsenek rajtunk úgy, hogy egy szót se szólhassunk. Ahányszor csak benyitok a bölcsődébe, mindig azt hallom: „Kinek a mamája jött?” Melvil papája jött. És mert a gyerekeink mind egyidősek, és mert tudják, milyen nehéz egy kisgyerekkel, és mert tudják, milyen szálak fűznek egy anyát a gyerekéhez, bennem mindig a férfit látták, a papát, aki sosem lesz mama. Aki egyedül egy gyerekkel sohasem lesz képes mindent megcsinálni. Mindenki szuper papának képzel, de ők tudják, hogy csak egy szimpla papa vagyok. – Beteszem egy szatyorba, jó? Gondolom, valami kis üvegedényke lesz, egy adag. A hűtőből egy hatalmas Tupperware edény kerül elő, színültig tele finomra turmixolt sárgarépa-krumpli-sütőtök levessel. – Holnap Yana mamája hagy majd itt magának valamit. Így kezdődött. Hazamentünk kettecskén a hatalmas edénykénkkel. Másnap

megint nemcsak Melvil, hanem egy újabb óriás Tupperware is vár, ezúttal sárgarépa-sütőtök-spenóttal. Aztán szépen alakzatba állt a mamabrigád. Túl sok volt az ajánlat egy tizenhét hónapos kis gyomor számára. Meg kellett szervezni a dolgot. Mindent csak sorjában. Csütörtökön a bölcsődéből kijövet nem is egy, hanem két kis üvegedény volt a nejlonszatyorban. Manon mamája az egyik tetejére gondosan ráhúzott egy kis szövetdarabot, amelyre rá volt írva, hogy mi van benne. Sárgarépa-sütőtök-zöldbab. A másikat egy papírlappal tekerte körbe: „Brokkolipüré, krumpli, kukorica, fokhagyma és bárányfilé”. Nyilván sokat vesződött vele, amíg összeválogatta, milyen színűek legyenek a fedelek meg a gumi, amivel odafogta az étlapot. Mintha mindaz, amit adni akart nekünk, nem fért volna bele abba a picike edénybe, azt csak a szatyorba odatett origami madár tudta elmondani. Mintha ő maga is ott akart volna lenni, amikor kinyitjuk. Mintha személyesen akart volna meggyőződni róla, hogy mégis, mindazok után, ami történt, tartom magam. „Jó étvágyat, Melvil! Manon és a mamája.” Pénteken Victor mamájától jön a házi finomság. Neki az enyhén karamellizált alma-körte kompót a specialitása. Az ételhez mindig jár valami kedves üzenet: „Kedves Antoine és Melvil, számíthattok rám.” A péntek egyben az edényvisszaadás napja is. A bölcsőde vezetőnője, aki egyszersmind az adományok szervezője, elmagyarázza, mi a teendőm. Az edényeket szépen mosogassam és törölgessem el, tegyem vissza a szatyorba, amit majd visszakapok hétfőn, amikor jövök a gyerekért. Hát így szerveződtek meg a dolgok. A bölcsődei anyukák, anélkül hogy szóltak volna nekem, maguktól elintézték, hogy Melvil mindennap kapjon valami finomságot, amin érződik egy anya szeretete. Amikor Hélène terhes volt, megesküdtünk egymásnak, hogy mi

leszünk a világ legjobb szülői. Eltökéltük, hogy jó szülők leszünk, nevezetesen felhagyunk szakácsambícióinkkal. Melvil hozzászokott a bolti bébiételekhez. A Salomé mamája-levesből az első kanál: padló. Második kanál: pizsama. Harmadik: fal. Az lett az utolsó. Melvil egyetlenegy ilyen házi finomságot sem volt hajlandó elfogyasztani. Az összes a mosdókagylóban végezte. Az edényeket aztán szépen elmostam, visszavittem, és bizonygattam, hogy Melvil mindent megevett. „Ízlett Melvilnek a leves?” Elismerően bólogatok, s bár kicsit zavarban vagyok ártatlan hazugságomért, ínyenc módjára nyalogatom a számat, hogy örüljenek. „Igen, az egészet befalta” – mosolygok, miközben Melvil csendben pfujol. Hagytam, hadd játsszák a kis játékukat, amíg jólesik nekik. Egy kis anyaszeretetet kívántak adni szegény gyereknek, akinek ez annyira hiányzik, én meg elfogadtam, mert mindegy, hogy megeszie a leveseket. Azt is megértettem, hogy bár a fiam az anyja szeretetét nem kaphatja meg többé, annál több gyengédséget kaphat a többi anyától a kis edényekbe rakott kompótokba rejtve. Nem mertem megmondani nekik, hogy Melvil meg sem kóstolta a házi finomságokat, az ő házában nem volt hely számukra. Talán mert még így is, ahogy ott állnak a kredencen érintetlenül, finom édes anyai gyöngédséggel táplálják szívünket.

N.

November 19. 21:00 Ma este írt N. Azóta nem beszéltünk, mióta közöltem vele Hélène halálát. Találkozni akar velem. Egy teraszon várom. Körülöttem a párizsi kávéházak szokásos esti moraja. Mint azelőtt. Felbukkan az utca végén. Sántít. Meglőtték a fenekén. Az alkalomhoz illő arckifejezést próbálgatok. De gyorsan meggondolom magam. Nincs kedvem szerepet játszani. Megölelem, a legőszintébb mosoly, amit csak láttam péntek óta. Ez a mosoly önkéntelenül is azt hirdeti, hogy „élek”. Igen, él. Leül, és azonnal mesélni kezd. Elmond mindent. A hangverseny elejét. A sörözést a bárban. A lenti tömeget. Aztán a lövéseket. A hangokat, a szagokat, a holttesteket. Egyetlen részlettől sem kímél, már nem tud leállni, kényszerít, hogy gyorsítva nézzem végig a filmet, amely elrabolta az életemet. Aznap este hívogattam, tízszer, százszor, ezerszer. Biztosan közben is. Biztosan utána is. És amikor végre fölvette, csak azt szerettem volna, hogy annyit mondjon, hogy Hélène jól van. Hogy minden rendben van. Hogy ott van vele. Hogy talán megsebesült, de megússza. Mesélje el, hogyan sikerült kijutniuk, s aztán hogyan menekültek a párizsi éjszakában. Már hallottam is a két túlélő ideges nevetgélését. Vártam, hogy felébresszen rémálmomból. – Semmit sem tudok mondani. Az a hallgatás ugyanolyan súlyos volt, mint most a találkozónkra tartogatott történet. Attól a hallgatástól kitágult a kétség horizontja. A legsötétebb kétségbeesés és a legőrültebb reménység közt verődtem. Hélène egyszerre halt meg és maradt életben. Most már tudjuk. És most már értem, hogy akkor, az események forgatagában miért nem mondta el nekem, hogy Hélène a karjai közt lehelte ki a lelkét. Rájövök, hogy hiába ő a történet hőse, még nem az a túlélő, aki látszólag itt ül előttem. Ő még mindig ott van,

kelepcébe szorítva, a véget nem érő jelenetben. És amikor szabadkozni kezd, amiért nem bírta megmondani nekem, nem haragszom rá. Az ő filmjében nem halnak meg az emberek. Csakhogy ez nem az ő filmje. Az a november 13. a Holdról szól, mely többé nem kel fel. N. még nem tudja. Percről percre követem a történetet. Felsejlik előttem a díszlet. Szenvtelenül figyelek. Tudom, hogy Melvil hamarosan megkérdi, hová ment az anyja, tudom, hogy majd mindent tudni akar. Úgyhogy okosan viselkedem. Nézőként figyelem életem drámáját, amely már elkezdődött, amely nem várt narrátorra. Amikor befejezi, beszélünk erről-arról, úgy teszünk, mintha nem dőlt volna romba minden. Beszélünk a fenekéről, Melvil délutáni alvásairól, az üzletéről, amelyet megint megnyitott. Valami izgatottság fog el mindkettőnket, újraéljük kamaszkorunkat. Elfogyott a sörünk. Megígérjük, hogy sosem hagyjuk el egymást.

Légy erős…

November 20. 10:10 Ha valaki mostanában megkérdi tőlem, hogy hogy vagyok, nem várja tőlem a szokásos választ, hogy „Jól, és te?”, ami után, hallgatólagos megegyezéssel, máris lehet másról beszélni, mert minden rendben van. Rólam mindenki tudja, hogy nincs minden rendben, és hogy a válaszom után nem térhetünk át az időjárás-jelentésre, a tegnapi tévéműsorra vagy a legfrissebb munkahelyi pletykákra. Ha ma megkérdik tőlem, hogy „Hogy vagy?”, a szöveg lassabb, a „vagy” kissé elnyújtottabb, nehogy kínos hallgatás kövesse. A fej kissé félrebillen, általában jobbra, az egyik szemöldök, általában a bal, feljebb húzódik, a száj csücsörít, mintegy jelezve, hogy „Kész vagyok mindent végighallgatni”. És aztán jön az a tekintet, ami úgy nyúl belém, mint kisgyerek a bonbonos dobozba, hogy kihalássza az aljáról, mert oda van elrejtve, a rózsaszínűt, amit a legeslegjobban szeret. Az a rózsaszín bonbon az én bánatom. Mindenki találkozni, beszélgetni akar velem, megérinteni. Totem vagyok. Felbecsült, megmért, számszerűsített totem, mintha a bánatnak is volna Richter-skálája, mintha mindenki meg volna győződve róla, hogy ezen belül én vagyok a „Big One”. Akkora földrengés, amekkorát százévenként csak négyszer-ötször látni. Kilences erősségű. Leírása: „pusztító erejű”. Hatása: „súlyos károk több száz kilométeres körzetben”. Kerestem tehát egy választ, ami ugyanolyan szokványos, mint a „Jól, és te?”, de elejét veszi érzelmi állapotom taglalásának, és a diagnózis kezdeményezőjére hárítja át a társalgás terhét. Ezt találtam: „Már ahogy ilyenkor lehet”, amivel mindjárt egy fokkal lejjebb léptünk. Nyolcas erősségű. Leírás: „rendkívül erős”. Hatása: „házak és hidak összeomlása 50–80 kilométeres körzetben”. De ez nem elég.

Megnyugtató mosolyt küldök. Ugyanazt mindenkinek. Ajkak összezárva, a száj egyik sarka enyhén, a másik láthatóbban megemelkedik, szem hunyorít. Ez rögtön hat. Hetes erősség. Leírás: „nagyon erős”. Hatása: „jelentős károk, az epicentrum közelében csak az erősebb szerkezetű házak maradnak meg”. Ez a „Már ahogy ilyenkor lehet” ebbe a két kategóriába tartozik. Ez az a kis kunyhó, amelyet a katasztrófa után fényképezgetnek, mert csodával határos módon épségben maradt, holott minden más összedőlt. Nem nagy dolog, de mégiscsak valami. Megőrzöm a látszatot. Kézen fogom a másikat, s megnyugtatásul megmutatom neki a vetítésre szánt film papírmasé díszletét. Az utcák tiszták, a lakók békések, az élet látszólag a lehető legnormálisabb mederben folydogál. De a házak csak homlokzatok, a lakók statiszták, és a látszólagos normalitás mögött nincs semmi, az égvilágon semmi. „Igazán sajnálom, ami veled történt. Légy erős…” Erre nincs kész válaszom. A „viszontlátásra” ígéret, a „vigyázzon magára” felszólítás, a „légy erős” viszont ítélet. Érintetlenül visszakapom a bánatomat, amin egy beszélgetés erejéig könnyíteni próbáltak. Ez a két szó porba dönti az én kis magánfilmstúdiómat. Általában így végződik a beszélgetés. A homlokzatok leomlottak, a statiszták elmentek, arcomról lehull a maszk.

Körömvágás

November 21. 17:30 A 17:30 elátkozott időpont. Legszívesebben törölném a napjainkból. Semmire se jó köztes idő. A sétának vége. A vacsora még korai. Melvil annyira izgatott, hogy nem tud játszani. Én meg annyira fáradt vagyok, hogy nem tudok odafigyelni rá. Unatkozunk. Téblábolunk, kerülgetjük, méregetjük egymást. Melyikünk enged? Szeretnénk, ha felgyorsulna az idő. Végre 18:30. – Fürdésidő! Felragyog az arcunk, amikor ezt büszkén bejelentem. A fürdés olyan dolog, amit szívesen osztunk meg egymással. Melvil kishal az akváriumban. Én meg az a kisfiú vagyok, aki orrát az üvegre nyomva bámulja. Néha játékból becsúsztatom az ujjam a vízbe. Ő felúszik a felszínre, és harapdálja. Fickándozik örömében. A nap gondjai leszállnak az akvárium mélyére. A könnyek, félelmek, bosszúságok iszappá állnak össze, amit a fürdés végén ki lehet önteni. Nélküle nem ugyanaz. Azelőtt hármasban csináltuk. Megvolt a rituáléja. Én fogtam, Hélène mosta. Aztán játszottunk, énekeltünk, pancsoltunk, fröcsköltünk, nevetgéltünk. Ma egy kicsit kevesebbet nevetünk. Úgy teszünk, mintha. Mintha ennek nélküle is volna létjogosultsága. Néha azon kapom magam, hogy várom. Hogy benyit a fürdőszobába. Csatlakozik hozzánk. Énekel. – Kiszállás! Kis halacskám izeg-mozog a karomban. Zavarodott. Kiszálláskor Hélène szokta gondjaiba venni. Finoman megkoreografált táncot lejtett vele. Végigcirógatta kis szemérmetlen testét, amitől ő rúgkapált boldogságában. Aztán belefúrta orrát a kapcsolatukat jelző köldökébe, amitől ő úgy kacarászott, mintha csiklandoznák.

Aztán úgy fésülgette a haját, mint a kislányok a játék babájukét, mire ő büszkén kidüllesztette a mellét, amiért ilyen kitüntető figyelemben részesül. A bál végén csókkal búcsúztak a partnerek. Ma este új tánclépést tanulok. Le kell vágni a körmét. Ezt eddig sohasem csináltam. És most már nem várhatok Hélène-re. A térdemre ültetem. Meg se moccan. Kis keze az enyémben. Tétovázom az ollóval, nem tudom, melyik ujjával kezdjem. Türelmetlenkedik. Belevágok. Rémült kiáltás veri fel a beállott csendet. Értetlenül ránézek. Ő csodálkozva bámul. Igen, én kiáltottam. Levágtam egy darabot az ujjából. Nem a hüvelykujjával kellett volna kezdenem, éreztem is az ellenállást, de csak nyomtam tovább. Megnézem jobban. Valójában csak egy kis bőrdarabkát vágtam le. Az ujja, amit már amputálva láttam, egészben van, de belevágtam. Nem vérzik. A számba veszem. Úgy érzem, hogy a szíve ver az ajkaim közt. Egy kétszeresen sebzett szívecske. És ha most azt hiszi, hogy fájdalmat akartam okozni neki? Hogy direkt csináltam? És ezentúl félni fog tőlem? Ösztönösen hátrafordulok. Hélène-t keresem a tekintetemmel. Nincs ott, hogy megnyugtasson. Nincs ott, hogy irányítson. Nincs ott, hogy felváltson. Az egyedüllét szédülete. Csak én vagyok. Kilenc ujj maradt. Szégyellem magam. Borzasztóan kicsinek érzem magam. Mint egy gyerek, aki papásat akart játszani, csak nem ismeri a szabályokat. Elvesztettem a játszmát, mert ez felnőtt játszma, levágtam az ujját. Legszívesebben feladnám a partit, bebújnék az ágy alá. Azokról a karokról álmodom, melyek közt én is kisírhatnám magam. Azokról a karokról, melyek megcsinálnák helyettem azt, amit én, kicsi gyerek, még nem tudok megcsinálni. Én még éretlen vagyok. Melvil egyre meglepettebben néz rám. Nem sír. Nem fél. Itt van. Én is itt vagyok. Egy csapat vagyunk. Két felfedező. Várja, hogy végezzek, hogy aztán mehessen játszani.

Megint nekiveselkedem, és valahogy úgy érzem, hogy ő irányít. Na ugye látod, papa, ezt így kell csinálni. És már megy is, mint a karikacsapás. Potyognak a körmök a padlóra.

Szabad-e alámerülnöm?

November 22. 9:00 Épp most adtam le Melvilt a bölcsődében. Nem sírt. Kicsit arrébb húzódom, hogy ne lásson, és az üvegezett homlokzat egyik ablakán át nézem, mit csinál. Olyan ez a bölcsőde, mint egy nagy akvárium, amiben nézni lehet, hogyan úszkálnak a halak. Az ember néha kopogtat az üvegen, hogy észrevegyék. Már játszik a zenés könyvével. Néhány oldalas utazás a világ hangszerei körül. Tangóharmonikán láma, balalajkán medve játszik, a mandolint meg egy velencei gondolás róka szólaltja meg. A bölcsődében mindenki tudja. Reggel, mikor megérkezem, mindegyik gondozónő álarcban van. Halotti karnevál. Hiába adom elő nekik a rendíthetetlent, akit nem lehet megtörni, az álarcot akkor sem veszik le. Tudom, hogy számukra én már nem én vagyok, hanem egy fantom, Hélène fantomja. Annál élőbb Melvil. Érkezésére egyből lehullanak a maszkok. Lábujjhegyen megy be, elköszön, elmosolyodik, és csak egyet kell kacagnia, s már repülnek is a temetési fejek a játékosdoboz mélyére. Akkor mehetek is haza. Mielőtt fölmennék a lépcsőn, megnézem a postát. Ahogy nyitnám a ládát, nagy csomó levél dől ki belőle, különféle formájú borítékok szóródnak szerteszét. Vannak vastag borítékok nagyon hosszú levelekkel, valóságos élettörténetekkel. Vannak nagy kartonborítékok, gyerekrajzokat találok bennük, Melvilnek küldik. Vannak egyszerű képeslapok. Üdvözletek a világ minden tájáról − mostanában ezzel van tele a láda, fizetési felszólítások helyett. Kinyitok egy borítékot. Felfele menet elolvasom a benne lévő képeslapot. Jókívánságok az Egyesült Államokból. Az ajtó alatt papírlap, egyik szomszédom csúsztatta oda. „Ha vigyázni kell a kisfiára, vagy tudok valamiben segíteni, csak szóljon nyugodtan. A szembeszomszéd.”

Szétterítem a postát a nappali asztalán. Felfigyelek egy szép törtfehér borítékra. Egy másik korból jön a levél. Fejléces papír. Az embert Philippe-nek hívják. Elképzelek egy őszülő halántékú férfit, ahogy ül a szekreternél. Belebújok a soraiba. A Facebookbejegyzésemre válaszol. Szépen ír. Finom meleg van ebben a borítékban, összekucorodom, betakarózom vele. A levél végén, mintegy aláírás gyanánt, ezt írja: „Önt érte csapás, és Ön ad nekünk bátorságot!” Távolról nézve az ember mindig úgy érzi, hogy aki túlél valami veszedelmet, az egy hős. Tudom, hogy nem vagyok az. A végzet lesújtott, ennyi az egész. Nem kérte ki a véleményemet. Nem érdekelte, hogy készen állok-e rá. Eljött Hélène-ért, és rákényszerített, hogy nélküle ébredjek. Azóta nem tudom, hová megyek, nem tudom, hogy jutok el oda, nem nagyon lehet számítani rám. Philippe-re gondolok, a levél szerzőjére. Meg az összes többire, aki írt nekem. Kedvem lenni megmondani nekik, hogy a szavaim túlléptek rajtam. Igyekszem meggyőzni magam, hogy mégiscsak én írtam őket, de nem tudom, hogy tényleg ilyen vagyok-e. Hogy most is ez az ember vagyok-e. Egyik napról a másikra alámerülhetek. És hirtelen megijedek. Félek, hogy nem felelek meg az elvárásnak. Szabad-e még gyávának lennem? Szabad-e haragudnom? Szabad-e besokallnom? Szabad-e fáradtnak lennem? Szabad-e sokat innom és cigiznem? Szabad-e más nőkkel találkoznom, többé nem találkoznom nőkkel? Szabad-e soha többé nem szeretnem? Szabad-e nem rendbe tennem az életemet, nem akarnom új életet kezdeni? Szabad-e, hogy ne legyen kedvem játszani, parkba menni, történetet mesélni? Szabad-e hibáznom? Szabad-e rossz döntéseket hoznom? Szabad-e szórakozottnak lennem? Szabad-e nem viccesnek lennem? Szabad-e cinikusnak lennem? Szabad-e bal lábbal felkelnem? Szabad-e elkésnem a bölcsődéből? Szabad-e ottfelejtenem a házi finomságokat (mert legszívesebben ottfelejteném őket)? Szabad-e rosszkedvűnek lennem? Szabad-e nem mindent elmondanom? Szabad-e banálisnak lennem? Szabad-e

kicsinek lennem? Szabad-e félnem? Szabad-e nem mindent tudnom? Szabad-e nem akarnom? Szabad-e képtelennek lennem valamire?

Elpakolni a holmijait

November 22. 23:00 Minden a helyén. Csak a szennyesből vettem ki az utolsó ruháit, melyeken még érződik az illata. Arcomhoz szorítom őket, minden este, hogy ezzel az örökkévaló illattal aludjak el. Amúgy hozzá se nyúlok semmihez. Nem bírok. Pedig holnapután lesz a temetés, és ki kell választanom, mibe öltöztessék. Azt szeretném, ha meztelen maradna. Odabújnék mellé a koporsóba, én is meztelenül. És csukják ránk a ládát, hogy végre megmelengethessük egymást. Végigsimogatom a szekrényben lógó ruhákat. Minden anyag egyegy emlék. A hosszú kabát gyapja erdei séta egy téli reggelen. Vörös az orra, hatalmas szeme bele sem fér a szemüvegbe, egyik keze a zsebében, a másik a tenyeremben. Hélène a jelenben élt. Teljesen átadta magát a pillanatnak. Volt egy padunk abban az erdőben. Ott kértem meg a kezét. Úgy tett, mintha meglepődne. Műanyag védőtasakban színét vesztett könnyű fehér tüllszoknya. Az idő megfakította. Ez volt az első csókunk szoknyája. Fátyolok repkedtek körülötte. Mint lepkék a hálóban. Táncosnő volt egy zenedobozban. Legyen ez a tüll. Hamarosan a kő alatt, az irigy hullák közt lesz egy kis táncosnő, aki várja, hogy kinyissák a dobozát. Mi meg Melvillel ott fönt halljuk, hogy szól a zene. Egy polcon a pamutpólói. Egy szabad élet relikviái. Mindene volt a zene. Led Zeppelin, The Misfits, Sleater-Kinney, The Cramps, The Ramones, címerként hordta a rock’n’rollt. Átlényegült a halántékában lüktető riffektől és ritmusoktól. Nem kellett pózolnia. Megjátszania magát. Ha valakit beengedett a maga kis burkába, az kegyeltnek érezhette magát. Egy odaadó lélek kiválasztottjának. Nekem adta oda mindenét. Én lettem a király a világában. Följebb egy tarka ingre akadok, a narancssárga harsányságát fehér kockák enyhítik. Az alját a derekára szokta csomózni,

szabadon hagyva a pocak hajlatát, amit annyit csókolgattam. Ő volt a nyár. Meleg, életteli, néha már saját maga számára is fullasztó kánikula. Olykor fenyegető esti záporokkal. De a szabadság évszaka. Nyáron rövidek az éjszakák. Szeretni vágysz. A még csak kezdődő dobozgyűjtemény legtetején az esküvői cipője. Irgalmatlanul hosszú tűsarok. Bőrszíjacskák föl a bokájáig, amitől jól érvényesült nem járásra termett lába. Hélène madárnő volt, a cipői többnyire a dobozukban aludtak. De az egyiknek a kopogása még mindig itt van a fülemben. Amikor egy cinkos reggelen, félmeztelenül, csak úgy fölvette. Mit számított, hogy csak én látom. Fütyült a világra. A mi világunkban pedig ő volt az egyensúlyi pont. Minden körülötte forgott. A Hold volt a bolygónk. Csak mi ketten laktunk rajta. A toalettasztalkáján még mindig nyitva a szempillaspirál, mellette a hanyagul letett szemüveg is az ő visszatérését várja. Néha olyan semmilyennek találta magát. És akkor nekiállt sminkelni. Órákig festette magát a tükör előtt. Szabályosan megkomponált rituálét követett. Alapozó, pirosító, szemfesték, rúzs és végül a púder. Igazi előadás volt. S mint a színész, aki beöltözik, ő is mindjárt más ember lett, mihelyt rákerült a fényálarc. A visszafogott, szelíd nő méltóságteljes dámává változott. Én mindkettőt egyformán szerettem. Az egyik a másikban lakott. A kettő együtt volt ő. A fürdőszobában szépen sorba rakva a parfümjei. Az érzékiségének adnak nevet, Nőstényfarkas, Selyemharisnya, Fekete jázmin. Még mindig ott a számban az ízük, ahogy hanyagul elnyúló testét csókolgattam. A szája üde volt, a melle lágy, a háta ívbe hajlott, a csípőjét mintha rajzolták volna. Együtt tanultunk meg szeretni. A Nőstényfarkast szerette a legjobban. Az ágyra úgy vannak odatéve a ruhái, ahogy a hamvasztáskor lesznek rajta. Mikor meghintem őket parfümmel, mintha

megemelkednének. Az élettelen kelmén lassacskán kirajzolódik a teste. A törékeny válla, a combja, a keze, a feneke, a keble. Ott van előttem, nekem. Odabújok a láthatatlan testhez. Lehelete simogatja a nyakamat. Átölel. Arcomra teszi a kezét. Azt mondja, nem lesz semmi baj. Most utoljára tudjuk egymást szeretni.

Melvil levele

November 24. 16:00 A temetés napja. Melvil még kicsi, hogy elkísérjen. Egyedül vagyok egy szomorúságfelhővel. Nincs kedvem beszélni, túl sok mindent mondtam már. Annak adom át a szót, aki még nem tudja hallatni a szavát. Én már nem én vagyok. Hanem ő. Mama! Azért írom ezt a levelet, hogy elmondjam, hogy szeretlek. Hiányzol. Papa segít, mert egy kicsit kicsi vagyok. Miatta ne aggódj, foglalkozom vele. Elviszem sétálni, kisautózunk, mesét olvasunk, együtt fürdünk, és sokat cirókázunk. Nem olyan, mint amikor itt voltál, de elvagyunk. Azt mondja, minden jó lesz, de látom, hogy szomorú. Én is szomorú vagyok. Tegnap este nézegettük a telefonban a fényképeidet. És a dalodat is hallgattuk. Sokat sírtunk. Papa azt mondta, hogy többé nem tudsz visszajönni hozzám. Azt is mondta, hogy most így ketten egy csapat vagyunk. Felfedező csapat. Tetszett a gondolat, mert igazi mosollyal mondta. Mert az utóbbi időben ha rám mosolygott, olyan volt, mintha sírna. Papa azt mondta, hogy elboldogulunk, ha meg nem megy, akkor rád gondolunk, mert ott leszel velünk. Minden barátját megkérte, hogy írjon nekem levelet, majd ha nagy leszek, el tudom olvasni. Azt mondta, hogy mások is szerettek téged, de senki sem szeretett annyira, mint mi. Azt is mondta, hogy a gyerekeknek hároméves korukig nincsenek emlékeik, de a veled töltött tizenhét hónap tesz majd olyanná, amilyenné leszek. Az utóbbi időben nagy a nyüzsgés körülöttünk. Azt hiszem, egy kicsit a papa miatt, de nem direkt csinálta. Megállítanak nénik, és köszönnek nekünk, egyfolytában szól a telefon, és olyanoktól kapok

ajándékot, akiket nem is ismerek. Azt mondja, hogy nem baj, te úgyis úgy szerettél minket, ahogy vagyunk, és ezt is megbocsátottad volna neki. Nekem is meg kell bocsátanod, mert ma nem tudtam eljönni. Ismersz, nem szeretem, ha túl sok felnőtt van. Ráadásul papa azt mondta, hogy hosszú lesz, és hideg az idő. De azt is megígérte, hogy holnap meglátogatunk, kettesben. Hát akkor én nagyon puszillak, és alig várom, hogy találkozzunk holnap, meg az összes többi napon. Hiányzol, mama. Szeretlek. Melvil

A történet vége

November 24. 22:00 Ezt a könyvet a levél után másnap, talán még aznap este kezdtem írni. Amikor Melvil a bölcsődében van, mindig leülök a számítógéphez, hogy oda száműzzem a fejemben nyüzsgő szavakat. Mint mikor a fölső szomszédnál bömböl a zene. Azért gépelem be őket, hogy elhallgassanak, ne verekedjenek, hagyjanak már aludni. Ahogy megjelennek a képernyőn, idegenként nézegetem őket, elolvasom, hogy értsem, újra elolvasom, hogy magamat értsem, s végül megszeretem őket. Nézem messziről, ahogy fogják egymás kezét, néha fennhangon szólongatom, de elérni nem tudom őket. Ezek a szavak már nem az enyémek. Gyorsan kellett haladni. Az vagyok, aki szereti, s nem az, aki szerette Hélène-t. Mielőtt a halál végleg le nem engedi a függönyt az előtt, aki voltam, egyelőre maradok az a balga, akit a remény nem enged elesni. De ki tudja, mivé leszek holnap, ha a bánat elejt? Mint egy futó szerelem, elsöprő szenvedély, a bánat is szépen elmúlik. A megélt szerelem élő visszfénye. Megvan a szépsége, mélysége, átölelem, magamhoz szorítom. De tudom, hogy már majdnem elhagyott. Keres magának egy másik szerelmest, hogy azt gyötörje, s itthagy engem nyomorult útitársával: a gyásszal. Észreveszem a bélyegét, barna folt támad az oldalamon. Egyszer már láttam nőni, ugyanezen a helyen, évekkel ezelőtt. De most sötétebb. És gyorsabban is terjed. Már csak napok, hetek kérdése; ostrom alá vett. Csaknem az egész hasamat belepi. Nincs kedvem semmihez, gyötrelem az evés. Hamarosan rátelepszik a mellemre, beveszi magát a mellkasomba, hogy ne tudjak lélegezni. Behatol a maradék szívembe, aztán kiereszti halálszínű mérgét, és belefecskendezi az ereimbe. Nem bírok felállni, a térdem merev lesz, a lábam agyag. Feljebb kúszik, összeroskasztja a vállamat, a karom csak csüng

bénán. Cserben hagy a testem, de a szellemem továbbra is ott van. Haladékot kap, hogy végig tudjam nézni, hogyan merülök alá. De nem félek, várom, ismerem. Néha megpróbálom meggyőzni, hogy legyen türelemmel, de a barna dámával nem lehet alkudozni. Akkurátusan kitapogatja a torkomat, egyre erősebben szorítja. Az orrom többé nem érzi az emlékek illatát. A szemem többé nem lát mást, csak a nyilvánvalót. Azt szerettem volna, ha az első könyvem egy történet, és főleg nem rólam szól. Ha úgy szerethetem a szavakat, hogy nem kell félnem tőlük. Néha csak akkor fedeztem fel, hogy mit gépeltem be, amikor mások elolvasták. Majdhogynem meglepődtem, milyen nehéz lesz ennek a két kisembernek az élete. Kedvem támadt segíteni nekik. Mindkettőt meg is szerettem. A katicabogaraikkal, házi finomságaikkal meg a bölcsődei anyukákkal, akik nem helyettesíthetik a mamát. Nem tudtam elmesélni, nem így jelentek meg nekem a dolgok. Nincs eleje, nincs vége, minden óra fenekestül felforgatja az életem. A jelenemnek múlttá kell válnia, s csak bolyongok ebben az időtlen mindennapiságban, az órátlan napokban. Hélène távozása óta nincs elbeszélés, nincs történet vége. Csak meglepetésszerűen felbukkanó pillanatok. Ezeket kellett megírnom, pillanatfelvételeket egy életből, melynek elakadt a lélegzete. Várom az estét, amikor, bár arcom már fekete, de szám még rózsaszín, ajkamat ágyban fekvő kisfiam homlokára tapasztom. Utolsó csók attól az embertől, aki voltam, aki úgy szerette az anyját, mint senki más, aki még kíváncsi emberként nézte végig születését, aki olyan életről álmodott, melyben van időnk szeretni egymást. Korábbi életünk utolsó pillanata. Amikor elalszik, csendben a sötétség karjaiba omlok. Holnap meglátogatjuk az anyját, holnapra majdnem elkészül ez a könyv.

Nem fog meggyógyítani. A halálból nem lehet kigyógyulni. Azt csak megszelídíteni lehet. Az állat vad, éles karmai vannak. Épp csak egy ketrecet próbálok eszkábálni, hogy abba zárjam bele. Itt van mellettem, habzó szájjal várja, hogy felfaljon. Papírkorlát van közöttünk. Ha kikapcsolom a számítógépet, az állat elszabadul.

Mama itt van

November 25. 7:45 Melvil most vette szájába a cumisüveget. Mindennek ellenére van étvágya. Ül az ölemben, élvezzük a még langyos ágyban a hajnali nyugalmat. Ki-ki a maga módján próbálja elnyújtani az élvezetet. Én énekelgetek neki. Ő az arcomat leltározza: „a papa orra”, „a papa szája”, „hol a papa füle?”. Egyikünknek sincs kedve kimászni a reggel melegségéből. Készülődni kell, mosdani. Korábban egy zuhanyozást a következőképpen lehetett összefoglalni: meleg víz, szappan, sampon. Ma reggel ez egy kaland, amelynek Melvil a hőse. A mesebeli gonosz pedig egy furcsa fémkígyó, amely meleg, gőzölgő vizet köpköd sok-sok szájából, és foglyul ejti papát. Melvilnek kell kiszabadítania a kutyaszorítóból. Fel-alá járkál a fürdőszoba előtt, úgy próbál valami haditervet kieszelni. A gőzzel úgy lehet elbánni, ha nyitogatja-csukogatja az ajtót: akkor kijön. – Melvil, csukd be az ajtót, fázom! Első győzelem. A papa szabadulását úgy lehet siettetni, hogy amit csak lehet, kezét, karját, haját bedugja a víz alá. – Csupa víz leszel… Mars ki a fürdőszobából! Második győzelem. Most már csak azzal lehet elérni, hogy megint harcba hívják, ha jó messzire elmegy, és nem csinál semmi zajt. – Melvil, hol vagy, nyuszikám? Gyere ide! Harmadik győzelem. De a titkos fegyvere a képeskönyv. A fémkígyó egyből abbahagyja a köpködést, amikor a könyv a fürdőkádban landol.

– Jaj ne, ne dobd a vízbe! A kegyelemdöfés. A csatának vége. Feladom. Kiborulok. Patakzanak a könnyeim. Ma megyünk ki a mama sírjához. Tegnap Melvil nem volt ott a temetésén. Hideg volt, hosszú volt, nem kisbabának való. Meg aztán ez olyan dolog, amit kettesben kell megélnünk. Előtte mindent elmondtam neki. Hogy a mamát eltemetik, hogy az emlékeink velünk fognak élni, de a teste odalent marad. És megígértem neki, hogy ma meglátogatjuk. De ma, ahogy közeledik a pillanat, egyre jobban félek. Hogy nem érti meg. Hogy mindent megért. Hogy nem készítettem fel rá eléggé. Hogy túl sokat mondtam. Félek. De el kell menni. A szeme két nagy golyó, bocsánatkérőn néz rám. Tudja, hogy nem az eláztatott könyv miatt sírok. Próbálja magára venni azt, amit én már nem bírok tovább. „De te ehhez még kicsi vagy, angyalkám.” Elég egy nagy cuppanós puszi, máris megnyugszik, máris megnyugszom. Készülődni kell. Cinkos hallgatással tudjuk le a szokásos reggeli teendőket. Pelenka, öltözés, cipő, dzseki, ciróka. Tudja, hogy ez nem olyan nap, mint a többi. Fogok egy fényképet, amelyen ő is rajta van a mamával. Oda fogom tenni a sírra, hogy megértse, hogy a mama ott van. Szépek. Melvil szájában cumi, ami, bár egy rakéta van rárajzolva, egyáltalán nem akar felszállni. Fejét finoman oldalra hajtja, hogy arca a mamáéhoz érjen. Épp csak egy picit, hogy érezze a jelenlétét. Hélène derűs, belülről mosolyog, tekintete bizakodó. Az idő velünk van. Nyaralunk. Amikor aznap becsuktam az ajtót, egy életet hagytam magunk mögött. Ami ezentúl idegen lesz számunkra. Olyan hely, ahol már nem lakunk. Ahol mintha nem is laktunk volna soha. Egy kis ház a bensőnkben, a szagok ismerősek, megszoktuk, szeretjük, kényelmesen érezzük magunkat benne, de többé nem léphetünk be

az ajtaján. Kopogtattunk, kapartuk az ajtót, próbáltuk betörni, de Hélène be van zárva, ott van egyedül az üres házban. A kulcs nála, a föld alatt, a Montmartre temető X. parcellájában. Ma enyhe idő van, egy felhő távolodik, úgy süt a nap a temetőre, mintha méz csordogálna az égből. Tegnap még vér hullott belőle. Jeges vér dobolt lépteink ritmusára a főúton vonuló esernyőtömegen. A temetési menetnek mára vége. Ma már az új élet felé menetelünk. Melvil fogja a kezem, a combom közepéig sem ér, de rettentő nagynak látszik. Meglát egy nagy tócsát, beleugrik. A széttapicskolt vízben szép lassan feloldódik a félelmem. Neki a játék a fegyvere, csak a butaságon jár az esze, egy gyerek nem zavartatja magát felnőtt dolgokkal. Ártatlanságától kapunk haladékot. A főtértől balra ott a sír. Megérkeztünk. Egész életem ott van alattam. Néhány négyzetméter kő, hideg és sár. Kis helyen is elfér egy élet. Odateszem a fényképet a sír közepére, a miriád virág közé. Mintha csillagokkal hintették volna tele az éjszakát. Csak a Hold hiányzik. Kriptába zárták, többé nem jelenik meg az égen. – Ott van a mama. Melvil hirtelen elengedi a kezem. Felmászik a kőre. Rá a virágokra, rózsák, liliomok bánják eltökéltségét. Félek, hogy őt keresi. Halad tovább előre a bánat dzsungelében. Megragadja a fényképet. Hozza magával. Aztán visszajön hozzám, kézen fog. Tudom, hogy megtalálta. El akar jönni. Most azonnal, hogy hazavigyük a mamát. Nem ellenkezem. Az ölembe kéredzkedik. Magamhoz szorítom. Hárman vagyunk. Most már mindig hárman leszünk. Ahogy elindulunk, a tócsa felé veszem az irányt. Fél lábbal beleugrok. Kacag.