Cosa Nostra 9789637318986 [PDF]

Zitiervorschau

Cosa Nostra John Dickie Gabo (2005) Címke: Maffia, Szicília, Történelem Maffiattt Szicíliattt Történelemttt A maffia titkos társaság, melynek hatalma egyes egyedül a gyilkosságokból ered. Az embereket megölni, majd eltakarítani őket – ezzel a borzalmas, ám igen egyszerű módszerrel dolgozott a szervezet. John Dickie a legújabb kutatások döbbenetes tényeit felhasználva írja meg a Cosa Nostra történetét a 19. Század elejétől a 2000-es évek elejéig. Megeleveníti azoknak a férfiaknak és nőknek a történetét, akik a maffia árnyékában éltek és haltak, s bemutatja a legkülönbözőbb híres figurákat is. A Cosa Nostra lenyűgöző történet, amely a szerző atmoszférateremtő erejét és a krimiszerzőkéhez hasonló feszültségkeltő képességét igazolja.

John Dickie

Cosa Nostra A szicíliai maffia története

TARTALOM

Előszó Bevezetés Tiszteletre méltó férfiak A maffia születése 1860-1876 Szicília két színe Dr. Galati és a citromliget Beavatás Turrisi Colonna báró és a „szekta” Az erőszakipar Az úgynevezett maffia hogyan jutott a nevéhez A maffia beépül az olasz államrendbe 1876-1890 A helyi kormányzat eszköze A Favara Testvériség: maffia a kénvidéken Primitívek Korrupció magas körökben 1890-1914 A politikusok új nemzedéke A Sangiorgi-jelentés A Notarbartolo-gyilkosság Szocializmus, fasizmus, maffia 1893-1943 Corleone A szőrös szívű ember A maffia berendezkedik Amerikában 1900-1941 Joe Petrosino Cola Gentile Amerikája Háború és újjászületés 1943-1950 Don Calò és a Tiszteletre Méltó Társaság újjászületése

Találkozás a Grecókkal Az utolsó bandita Isten, beton, heroin és a Cosa Nostra 1950-1963 Tommaso Buscetta tevékenységének kezdete Palermo kirablása Joe Bananas szabadságra megy Az „első” maffiaháború és következményei 1962-1969 A ciaculli bomba Mint Chicago a húszas években? Az első maffiaháború Az Antimaffia bizottság A csoportos bűnelkövetés jelensége A második maffiaháború kialakulása 1970-1982 A corleoneiek fölemelkedése: 1 – Luciano Leggio (1943-1970) Leonardo Vitale lelki válsága A „baloldali fanatikus” Peppino Impastato halála Heroin: a pizzakapcsolat Bankárok, szabadkőművesek, adószedők, maffiózók A corleoneiek fölemelkedése: 2 – A mattanza felé (1970 – 1983) Terra infidelium 1983-1992 A bátor kisebbség Kiváló halottak Bikaviadal A csúcsper sorsa Bombák és alámerülés 1992-2003 Totò Riina villája Capaci után Giulio bátyó A Traktor közbelép A majordómusz és a hirdetési ügynök Köszönetnyilvánítás

Bibliográfia Szójegyzék

Mint hamarosan láthatjuk, ezek az oldalak elkerülhetetlenül tartalmaznak olyan állításokat, amelyek kedvezőtlen fényt vetnek bizonyos személyekre. Éppen ezért az, aki olvasni kezdi a könyvet, ne feledkezzék meg a következő szempontokról. A maffiacsaládok tagjai között nincs vér szerinti kötelék. Ha egy általam említett család egy vagy több tagja szerepel a maffiózók között, ebből egyáltalán nem következik az, hogy házassággal szerzett vagy vér szerinti rokonaik kapcsolatban állnának a maffiával, együttműködnének a szervezettel, vagy akár tudomásuk lenne famíliájuk érintettségéről. Ellenkezőleg, mivel a Cosa Nostra titkos szervezet, előírja, hogy a tagok a maffia ügyeiről semmit sem mondhatnak el vérrokonaiknak. Ugyanezen okból nem szabad előre feltételeznünk, hogy a könyvben említett, azóta elhunyt személyek maffiakapcsolatokkal gyanúsított leszármazottai valóban szolgáltatnak indokot az ilyen gyanúra. Az amerikai és a szicíliai maffia története során számos kapcsolatot épített ki üzletemberekkel, politikusokkal, szakszervezetekhez hasonló mozgalmak vezetőivel. A szicíliai és az amerikai maffia ugyancsak összefonódott cégekkel, szakszervezetekkel, politikai pártokkal, vagy e pártok egyes csoportjaival. A hozzáférhető bizonyítékok azt sugallják, hogy ezeknek a kapcsolatoknak a legfőbb jellegzetessége a változatosság. Például a maffiának fizetett védelmi pénzek esetében az érintett szervezetek és egyének lehettek a zsarolás ártatlan áldozatai, de együtt is működhettek a bűnözőkkel. A könyvben szerepeltetett egyénekkel és szervezetekkel szemben semmiképpen sem szándékozunk elfogultak lenni. Valamint azt sem feltételezzük, hogy az olyan szervezetek és egyének, amelyek egyszer kapcsolatba kerültek a maffiával, továbbra is fenntartották ezt a kapcsolatot. Az itt leírtakból semmiféle következtetést nem tanácsos levonni olyan szervezetekről és egyénekről, akiknek a neve puszta vétlenségből azonos valamely itt említett névvel. Ez a könyv, sok más, a maffiáról szóló tanulmányhoz hasonlóan, feltárja a széles történelmi összefüggéseket, amelyeknek a keretein belül a bűnszövetség tagjai a vártnál jóval gyakrabban menekültek meg a büntetéstől. Az általános mintán belül az egyedi esetek igen változatosak; egyáltalán nem indokolt minden esetben a gyanú, hogy

ebben a bűnüldöző és az igazságügyi szervek bármely tagjának, a tanúknak vagy az esküdteknek a törvényszegése, illetve hozzá nem értése volt segítségükre. Ennek megfelelően kizárólag akkor vonjuk le az ilyesfajta törvényszegésre vagy hozzá nem értésre vonatkozó következtetést, ha ez elkerülhetetlenül szükséges. A történelem során számos ember tagadta a maffia létezését, vagy becsülte alá a szervezet befolyását. Közülük sokan teljes jóhiszeműséggel beszéltek és jártak el. Hasonlóképpen sokan fejezték ki őszinte, ésszerű, olykor tökéletesen megalapozott kétségeiket azokkal a bizonyítékokkal szemben, amelyeket a maffia egyéni vagy csoportos pentitói (disszidensei] szolgáltattak. Az ennek ellenkezőjére utaló, nyilvánvaló bizonyítékok hiányában senkit sem gyanúsíthatunk a maffiával való együttműködéssel pusztán azért, mert tagadja a maffia létezését, lekicsinyli a szervezet befolyását, vagy kételkedik az említett pentitókban. Ha a könyvben az olvasható, hogy a maffia tagjai szállodákban, éttermekben, boltokban vagy más nyilvános helyen találkoznak, ez még nem jelenti azt, hogy az említett helyek tulajdonosai, vezetősége vagy személyzete bármilyen módon kapcsolatban állna a maffiával, vagy tudomása lett volna a találkozóról, tisztában lett volna a résztvevők rovott múltjával, illetve a találkozó bűnös jellegével. Gyakorlati okokból lehetetlen volt megkérdezni minden, még élő embert, akiknek a szavait írott forrásokból, könyvek, újságok interjúiból idézem. A szerző minden ilyen esetben feltételezi, hogy a könyvek és az újságok pontosan, jóhiszeműen örökítették meg ezeket a szavakat.

Előszó Két történet, két májusi nap, amelyet száz év választ el. Mindkét történet – az első melodramatikus mese, a második tragikus valóság – valami fontosat mond el a szicíliai maffiáról meg arról, hogy végső soron miért írtam meg a maffia történetét. Az elsőt 1890. május 17-én ismerte meg a világ a római Teatro Costanziban, sokak véleménye szerint minden idők legsikeresebb operapremierjén. Pietro Mascagni Cavalleria rusticanájában (Parasztbecsület) zengő dallamok díszítették föl a szicíliai parasztok

között játszódó, féltékenységről, becsületről és bosszúról szóló, egyszerű történetet. A mű lelkes fogadtatásban részesült. Az énekeseket harmincszor tapsolták vissza; jelen volt az olasz királyné is, és végigtapsolta az estét. A Parasztbecsület gyorsan nemzetközi sikerré lett. Néhány hónappal ama római este után Mascagni azt írta egy barátjának, hogy ez az egyfelvonásos opera huszonhat éves korában egy életre gazdaggá tette. Mindenki ismer legalább egy kis részt a Parasztbecsület zenéjéből, és mindenki elismeri, hogy elválaszthatatlan Szicíliától. Az Intermezzo szól az olasz-amerikaiak férfigőgjét, büszkeségét és féltékenységét boncolgató Martin Scorsese-film, a Dühöngő bika híres, lassított mozgású, bevezető képsorai alatt. Ugyanez az opera szerepel Francis Ford Coppola Keresztapájának harmadik részében. A csúcsjelenetben a maffia egyik gyilkosa papnak öltözve keresztülmegy a fenséges palermói Teatro Massimón, miközben a színpadon éppen a Parasztbecsületet adják. Don Michael Corleone fia énekli a hőstenor, Turiddu szerepét. A film végén ismét felhangzik az Intermezzo aláfestve az Al Pacino által alakított öreg don magányos halálát. Az már kevesebben tudják a Parasztbecsületről, hogy a legtisztább, legsterilebb megtestesülése a Szicíliáról és a maffiáról szóló mítosznak, egy olyan mesének, amely közel áll a szicíliai maffia csaknem másfél száz éve hirdetett hivatalos ideológiájához. Elhiték a maffiáról, hogy nem szervezet, hanem a rátarti büszkeség és becsületet jelenti, amely mélyen gyökerezik minden szicíliaiban. A „parasztbecsület” fogalma kizárja azt a gondolatot, hogy a maffiának egyáltalán lenne említésre méltó története. Ma lehetetlen elmondani a maffia történetét anélkül, hogy ne számolnánk ennek a mítosznak az erejével. A második történet egy dombra visz minket, egy út fölé, amely a város repülőterétől vezet Palermóba. Esteledik 1992. május 23-án, már majdnem hat óra, és Giovanni Brusca, egy zömök, szakállas, fiatal uomo d’onore (tiszteletre méltó ember) a sztráda egyik rövid szakaszát figyeli, ott, ahol Capaci városkánál elkanyarodik. Ezen a ponton emberei egy gördeszka segítségével tizenhárom, összesen 400 kiló robbanóanyagot tartalmazó kis hordót helyeztek el az átfolyó csatornában. Néhány méterrel Brusca mögött egy idősebb maffiózó dohányzik, és közben mobiltelefonján beszél. Hirtelen félbeszakítja magát, előrehajol, és lenéz a székre tett teleszkópon az útra. Amikor látja, hogy három

autóból álló konvoj közeledik az aláaknázott ponthoz, odasziszegi: – Vai! Gyerünk! – Semmi sem történik. – Vai! – ismételi türelmetlenül. Brusca észrevette, hogy a konvoj lassabban halad, mint ahogy számítottak rá. Vár néhány végeérhetetlennek tűnő másodpercet, még azt is kivárja, hogy az autók elhaladjanak az ócska jégszekrény mellett, amelyet jelzésül tett az út szélére. Csak mikor harmadszor hallja hátulról a már-már fejvesztett vait, akkor nyomja meg a gombot. Mély, reccsenő robbanások követik egymást. Gigászi tűzoszlop tör át az aszfalton, a levegőbe hajítva az első autót. A jármű hatvan-hetven méterrel arrébb, egy olajfaligetben ér földet. A második kocsi fehér, golyóálló Fiat Croma; a motorja kiszakad, a kocsi szétrobban, darabjai záporként hullnak a mély kráterbe. A harmadik kocsi is megsérül, de egyben marad. A robbanás áldozatai: a maffia elleni nyomozást vezető rendőrbíró, Giovanni Falcone és a felesége (a fehér Fiat Cromában), és kíséretük három tagja (az élen haladó kocsiban). Falcone meggyilkolásával a szicíliai maffia megszabadult legveszedelmesebb ellenségétől, az ellene folyó harc jelképétől. Olaszország lélegzete elakadt a capaci bombától. A legtöbb ember pontosan emlékszik, hol volt, amikor meghallotta a hírt, és utóbb számos közéleti személyiség jelentette ki, miszerint szégyelli, hogy olasz. Némelyek a capaci tragédiában látták a maffia pimaszságának és hatalmának legnyilvánvalóbb bizonyítékát. Ezzel együtt a robbanás azt is jelezte, hogy véget ért a Parasztbecsületben kikristályosodott legenda: a maffia hivatalos ideológiája csődöt mondott. Nem véletlen, hogy a maffia történetéről írt első hiteles könyv csak Capaci után jelent meg Olaszországban. A szerelmi háromszögről szóló Parasztbecsület egy szicíliai városka főterén éri el a csúcspontját, amikor Alfio, a cserzett fuvaros visszautasítja az italt, amellyel Turiddu, a fiatal katona kínálja. Nyilvánosan nem vádolják meg egymást semmivel, mégis mindkét ember tudja, hogy ennek a csekélységnek halálos következményei lesznek, mert Alfiónak fülébe jutott, hogy Turiddu tisztességtelen szándékkal környékezte meg a feleségét. Egész primitív értékrend tömörül kurta párbeszédükbe. Mindketten tisztában vannak azzal, hogy a becsületet érte sérelem, a vendetta jogos, és csak párbajjal rendezhetik az ügyet. Ahogy a szokás előírja, átkarolják egymást, és Turiddu megharapja Alfio jobb fülét, jelezve, hogy elfogadja a kihívást.

Turiddu könnyes búcsút vesz édesanyjától, és elhagyja a színpadot, hogy a közeli gyümölcsösben találkozzék Alfióval. Azután a távolban egy asszony sikolt: „Megölték Turiddut!” A függöny lehull, miközben a parasztok rémisztően jajonganak. Mascagni Toscanából származott, és amikor a Parasztbecsületet megzenésítette, még nem járt Szicíliában. A próbák során a tenor megváltoztatta a nyitó ária szövegét, mert a két szövegíró, Mascagni földijei képtelenek voltak kellő szicíliai hangzást kölcsönözni neki. Ám ez nem sokat számított. Szicília – vagy legalábbis a róla alkotott kép – divatos volt 1890 táján. Amit a Teatro Costanzi nézői vártak – és meg is kaptak – az a festői sziget volt, olyan, amilyennek a képeslapok ábrázolták: a nap és a szenvedélyek egzotikus földje, amelyet komor, sötét bőrű parasztok laknak. 1890-ben a maffia már szövevényes, gyilkos, bűnöző szervezet, erős politikai és nemzetközi kapcsolatokkal. Palermóban, a szicíliai fővárosban, a helyi politikusok nagyban űzték a banki és részvénycsalásokat, ellopták a helyi kormányzatnak kiutalt, a város felújítására szánt alapokat; maffiózók is voltak közöttük. Mégis, a maffiáról egész más kép terjedt el. Mascagni hallgatósága – a történet minden parlagias pátosza ellenére – nem úgy tekintett Turiddura, pláne Alfióra, a fuvarosra, mint jellegzetes szicíliaiakra, hanem mint tipikus maffiózókra. A „maffia” szóban nem egy szervezetet láttak, hanem az erőszakos szenvedélynek és az „arabos” gőgnek azt a keverékét, amely állítólag meghatározza a szicíliaiak viselkedését. A „maffia” sokak szemében a becsület primitív fogalmát testesítette meg, a lovagiasság kezdetleges kódexét, amelynek a szicíliai vidék elmaradott lakossága engedelmeskedik. Ezt a tévedést nem csupán az önhitt észak-olaszok terjesztették. Hét évvel Mascagni operájának bámulatos sikere után az egyik első szicíliai szociológus, Alfredo Niceforo írt egy Jelenkori barbár Itália című tanulmányt Dél-Olaszország „elmaradott fajtáiról”. Niceforo a Parasztbecsület közhelyeinek stílusában rosszindulatú képet fest a szicíliai lélekről: „A szicíliai embernek… a vérében van az örök lázadás és a féktelen önimádat – röviden, tökéletes mafioso!” Niceforo, a Parasztbecsület és a korabeli olasz kultúra jelentős része rendszeresen összekeveri a szicíliaiakat és a maffiát. Azóta megfigyelők számos nemzedéke, legyenek szicíliaiak, olaszok vagy külföldiek, elköveti ugyanezt a hibát, elkenve a nyilvánvaló különbséget

a maffia és, ahogyan azt 1960 körül megfogalmazta egy angol utazó, a „szicíliai tudatalatti ősrégi mentalitása” között. A szicíliai kultúrát túlságosan sokáig zavarták össze az úgynevezett mafiositával (maffiaság), és ez a zűrzavar a szervezett bűnözés érdekeit szolgálta. Szükségtelen mondani, mekkora segítség a maffia néven ismert törvénytelen szervezetnek, ha az emberek úgy tartják, hogy nem is létezik. „Nincs titkos bűnszövetkezet”, érvelnek; „az összeesküvés-elméletet olyan emberek agyalták ki, akik egyszerűen nem értik a szicíliai gondolkodást”. Számtalan író melegítette föl ugyanazokat a hamis érveket: a sok évszázados megszállás bizalmatlanná tette a szicíliaiakat az idegenekkel szemben, így természetesen jobban szeretik az ügyeiket maguk között intézni anélkül, hogy a rendőrséget vagy a bíróságot belevonnák. A maffia és a szicíliaiak választóvonalának elmaszatolása következtében ugyanakkor hiábavalónak tűnhet a bűnözők elleni törvényes fellépés. Ha az állítólagos primitív szicíliai gondolkodásmód a hibás, hogyan lehetne üldözni a maffiát, hiszen hamarosan az egész sziget a vádlottak padjára kerülne! Ahogy az olasz mondás tartja: Tutti colpevoli, nessuno colpevole, vagyis: Ha mindenki bűnös, akkor senki sem bűnös. A maffia mintegy másfél száz évig nagy sikerrel házalt ezzel a hazugsággyűjteménnyel, aminek a legalattomosabb következménye a tudatlanság és a kétely gerjesztése volt. Ennek eredményeképpen a maffia döbbenetesen sokáig megmaradt gyanúnak, elméletnek, nézőpontnak, és a „maffiózó mentalitásról” írni sokszor majdnem annyira haszontalannak tűnt, mint felcsapni a gall ízlés vagy a brit hidegvér krónikásának. Falconénak és munkatársainak köszönhetjük, hogy a Parasztbecsület mítosza végre szertefoszlott. A capaci bomba története a 80-as évek elejére nyúlik vissza, amikor nem egészen két év alatt 1000 embert gyilkoltak meg – egyaránt voltak köztük uomini d’onore, rokonaik, barátaik, rendőrök és ártatlan járókelők. Embereket lőttek le az utcán, vagy titkos rejtekhelyekre hurcolták és ott megfojtották őket; hullájukat feloldották savban, bebetonozták, tengerbe dobták, vagy felszabdalták és megetették a disznókkal. Ez volt a történelem legvéresebb maffiakonfliktusa, mégsem nevezhetjük háborúnak; ez irtóhadjárat volt. Az elkövetők a corleonei vezérek köré csoportosult szövetség maffiózói voltak. Titkos halálbrigádjaikkal vadászták le

ellenségeiket, és csaknem diktátori hatalomra tettek szert a szicíliai maffiában. A mészárlás áldozatai között volt a befolyásos maffiózó Tommaso Buscetta két fia, egy testvére, egy unokaöccse, egy sógora és egy veje. A sajtó „két világ főnökének” nevezte, mert az Atlanti-óceán mindkét partján voltak érdekeltségei. Amikor a corleoneiek támadást indítottak ellene, többé egyik világ sem volt biztonságos számára. Buscettát Brazíliában tartóztatták le. Amikor kiadták Olaszországnak, megpróbált öngyilkosságot elkövetni, lenyelte a mindig magánál hordott sztrichnint. Hajszál híján élte túl a kísérletet. Amikor fölépült, elhatározta, hogy kitálal mindent, amit tud, a titkos társaságról, amelybe tizenhét éves korában vették föl. De egyedül Giovanni Falcone bíróval volt hajlandó beszélni. Falcone a palermói városközpont akkortájt meglehetősen roskatag Kalsa kerületében élő középosztálybeli család ragyogó tehetségű fia volt. Egyszer azt mondta, hogy gyerekkora óta a maffia szagát szívta be. A helyi katolikus ifjúsági szervezet klubjában együtt teniszezett Tommaso Spadaróval, a későbbi hírhedt maffiózóval és heroincsempésszel. Falconét a családja elszigetelte ezektől a hatásoktól: a munka, a templom és a hazaszeretet szentháromsága szerint nevelték. Pályafutását rendőrbíróként kezdte a bankcsődökkel foglalkozó törvényszéken; itt fejlődött ki az a tehetsége, amellyel képes volt sötét pénzügyi dokumentumokat kihüvelyezni. Ez az adottság volt a legfontosabb összetevője a maffia utáni nyomozásokban elhíresült úgynevezett „Falcone-módszernek”. 1980-ban alkalmazta először egy nagy heroincsempészési ügyben, miután áthelyezték a palermói nyomozóirodához. 1982-ben Falcone hetvennégy letartóztatást ért el az ügyben; mesébe illő siker volt ez egy olyan szigeten, ahol a tanúk, a bírók és az esküdtek megfélemlítése miatt számtalan nyomozás vallott kudarcot. Buscetta első alkalommal mutatta meg Falconénak a szicíliai maffiát belülről. „Olyan volt ő nekünk, mint egy nyelvtanár, aki lehetővé teszi, hogy az ember elmehessen Törökországba, és ne csupán mutogatással értesse meg magát”, mondta Falcone. Buscetta kihallgatásának sok-sok órájában Falcone és munkatársai egyre jobban megértették a szervezetet, türelmesen feltérképezték a kapcsolatot az arcok, a nevek és a bűnök között. Teljesen új képet állítottak össze a maffia irányításáról, módszereiről, az uomini d’onore gondolkodásáról.

Ma már szinte felfoghatatlan, mennyi mindent nem tudtak a maffiáról, mielőtt Tommaso Buscetta hajlandó volt leülni Giovanni Falconéval. Az első kinyilatkoztatás a név volt, amelyet a tagok adtak a szervezetnek: Cosa Nostra – A mi ügyünk. Még az a kevés nyomozó és rendőr is, aki addig komolyan vette ezt a nevet, azt hitte, hogy az amerikai bűnözők agyalták ki. Buscetta beszélt Falconénak a Cosa Nostra irányításának piramisáról. A közkatonák tíz-egynéhány fős csoportjait a capodecinák (a tízek vezetői) ellenőrzik. Minden capodecina a helyi banda vagy „család” választott főnökének jelent, akinek van egy helyettese és egykét consiglieréje (tanácsadó). Három szomszédos terület családjai alkotnak egy mandamentót (kerület). A mandamentók főnökei annak a bizottságnak a tagjai, amely a Cosa Nostra parlamentje vagy igazgatótanácsa Palermo tartományban. Elméletileg e tartományi szint fölött helyezkedik el a főnökök egész Szicíliára kiterjedő, regionális testületé. De a gyakorlatban Palermo uralja a szicíliai maffiát: a sziget megközelítőleg 100 családjának közel a fele Palermóban és környékén tevékenykedik, és a Palermói Bizottság feje vezető szerepet tölt be az egész maffia hierarchiájában. Buscetta vallomásának idején úgy 5000 uomo d’onore tartozott egyetlen bűnöző szervezethez. A fontosabb gyilkosságokat – rendőrökét, politikusokét vagy más maffiózókét – a legmagasabb szinten hagyták jóvá és tervezték meg, hogy összhangban legyenek a szervezet általános stratégiájával. A stabilitás fenntartása érdekében a bizottság dönt az általa irányított családok és a mandamentók vitáiban. A nyomozók elhűltek ettől a belső fegyelemtől. „A két világ főnöke” jól ismerte az amerikai Cosa Nostrát is. Elmondta Falconénak, hogy a szicíliai és a belőle létrejött amerikai maffia hasonló felépítésű. Mégis önálló szervezetek; aki tagja a szicíliainak, még nem lesz automatikusan a tagja a Cosa Nostrának az Egyesült Államokban. A kettő közötti erős kötelék nem annyira szervezeti, inkább a vérségi és az üzleti érdekek szálaiból fonódik. Mások is követték Buscetta példáját, és az államhoz fordultak védelemért a corleoneiekkel és halálbrigádjaikkal szemben. Falcone és közeli munkatársa, Paolo Borsellino aprólékosan ellenőrizte tanúvallomásaikat, és 8607 oldalnyi bizonyítékot gyűjtött össze. Ez lett a nyomozati alapja a híres „csúcspernek”, amelyet Palermóban, egy különleges bombabiztos bunkerré kiépített teremben folytattak le.

1987. december 16-án, a huszonkét hónapig tartó per után a bíróság 342 maffiózót talált bűnösnek és összesen 2665 évnyi börtönt osztott ki közöttük. Ami legalább ilyen fontos, a legszigorúbb vizsgálatok is igazolták a kételkedők által elvetett Buscetta-modellt a Cosa Nostra felépítéséről. A Buscetta-modell végső törvényes megerősítésére 1992 januárjáig kellett várni, amikor, ellentétben a Cosa Nostra reményeivel, a Semmítőszék – Olaszország Legfelsőbb Bírósága – helybenhagyta az eredeti ítéletet. Ez volt a legnagyobb vereség, amelyet a szicíliai maffia elszenvedett a bűnüldözéssel szemben. Válaszul a corleoneiek ráuszították halálbrigádjaikat a nyomozó hatóságok képviselőire. Az ítélet után néhány hónappal gyilkolták meg Falconét. Alig két hónappal Falcone halála után a hitetlenség és a felháborodás újabb hulláma söpört végig Olaszországon, amikor Paolo Borsellinót és öt kísérőjét Borsellino anyjának háza előtt ölte meg egy autóba épített, nagy erejű bomba. Falcone és Borsellino tragikus halála olyan mélyen megrázta a társadalmat, hogy a lökéshullámok máig nem ültek el. Mindenekelőtt azonban megerősítette a tényt, hogy a maffiaellenes erők nagy győzelmet arattak; a Cosa Nostra nevű, központosított bűnözőszervezet létezése megszűnt elmélet lenni. Ha a Cosa Nostra létezik, akkor van történelme; és ha van történelme, akkor, ahogy Falcone gyakran mondogatta, van kezdete és lesz vége is. Hála Falcone, Borsellino és társaik munkájának, valamint a „parasztbecsület” köré hazudott koholmányok összeomlásának, a történészek magabiztosabban és jobb rálátással kutathatják a maffia történetét. Ahogy a Cosa Nostra igazsága kibontakozott a periratokból és Buscetta vallomásából, néhány történész, zömmel szicíliai, követte a rendőrbírók példáját: visszamenőleg átnézték a poros iratokat, és új bizonyítékokat tártak föl. Lassacskán kibontakozott egy egész kutatási terület. Azután 1992-ben, amikor a Semmitőszék ítélete igazolta a Buscetta-modellt – egyben beindította a Falcone és Borsellino ellen a gyilkos hajszát a maffia történetének megírása hirtelen sokkal fontosabb lett holmi akadémikus tevékenységnél: most már ez is hozzátartozott ahhoz a halasztást nem tűrő feladathoz, hogy meg kell érteni a társadalmat fenyegető halálos veszedelmet, és meg kell

mutatni a maffia után nyomozó, megmaradt rendőrbíróknak, hogy harcukban nincsenek egyedül. A következő évben jelent meg az első munka a szicíliai maffiáról. 1996-ban követte az új kiadás, és azóta további fölfedezések is születtek. Az 1992-es gaztettek után a maffia történetének feltárása kéz a kézben járt a Cosa Nostra elleni harc fontosságának felismerésével. Szicíliában fontos a történelem. Talán az se marad következmények nélkül, ha Olaszországon kívül is megismerik a maffia történetét. Ez az első, nem olasz nyelven írott könyv, amely a kezdetektől a mai napig végigveszi a szicíliai maffia históriáját. Bemutatja a legújabb kutatások eredményeit, és úgy mondja el a maffia történetét, mint a mai olasz szakértők. Tartalmaz néhány újdonságot is. A közelmúltban sokkal teljesebb képet kaptunk a szicíliai maffia történetéről annál, amit még nemrég is lehetségesnek tartottunk. A szociológiai szaknyelv elmosódó kifejezéseivel – „mentalitás”, „kváziállami funkciók”, „erőszakos mediátorok” – rajzolt vázlat megtelt emberekkel, helyekkel, adatokkal, bűncselekményekkel. Minél tisztább lesz a kép, annál megrendítőbb az, amire utal: egy gyilkolásra létrejött, titkos társaság a 19. század közepe óta szervesen beépült Olaszország kormányzásába.

Bevezetés A „maffia” csak egy a szavak hosszú sorából – mint a „pizza”, „spagetti”, „opera” és „lottó” – amelyek az olaszból kerültek át a világ számos nyelvébe. Szicílián és az Egyesült Államokon messze túl sokfelé használják a bűnözőkre, holott szigorúan véve csak ezeken a helyeken működik. A „maffia” afféle fedőszó lett, amellyel az egész világ bűnbandáit egy kalap alá veszik – kínaiakat, japánokat, oroszokat, csecseneket, albánokat, törököket és így tovább –, olyanokat, amelyeknek kevés vagy semmi közük sincs a szicíliaiakhoz. Léteznek más bűnszövetkezetek is Dél-Itália különböző területein, és néha valamennyit, „maffiának” nevezik: Pugliában (az olasz csizma sarkán) a Sacra Corona; Calabriában (a csizma orrán) a Ndrangheta; Nápolyban és környékén (a sípcsontnál) a Camorra. Mindeme szervezeteknek megvan a saját, roppant érdekes története – egyikük, a Camorra valamivel még idősebb is a maffiánál –, de ezekkel csak ott foglalkozunk, ahol jelentőségük van a szicíliai Cosa Nostra szempontjából. Ennek az az oka, hogy erőben, szervezettségben, sikerességben egyetlen más olasz bűnszövetkezet sem közelíti meg a maffiát. Nem véletlen, hogy éppen ez a szicíliai szó terjedt el széles körben. Ez a könyv kizárólag a szicíliai maffia történetével foglalkozik. A leghíresebb amerikai maffiózók közül is szerepelnek néhányan ezeken az oldalakon, például Lucky Luciano és Al Capone, mert a szicíliai maffia történetét nem lehet elmondani a belőle sarjadt amerikai nélkül. Az elmúlt két évszázadban az Egyesült Államok termékeny táptalajt jelentett a szervezett bűnözésnek, ennek ellenére a bűnözőknek csak egy része tagja a maffiának. Ennek megfelelően kap az amerikai maffia kellő elhelyezést és megvilágítást. Fejlődését, legalábbis kezdeti szakaszában csak akkor érthetjük, ha a Földközi-tenger kicsiny, háromszögletű szigetéről nézünk át az Atlanti-óceán túlpartjára. A szicíliai maffia pénzt és hatalmat akar, e célból büntetlenül öl embert, és közben úgy szervezi meg magát, ami egyesíti az árnyékhatalom, a törvénytelen üzleti vállalkozás és a

szabadkőművesekére hasonló, hallgatási fogadalommal védett, titkos társaság jellemzőit. A Cosa Nostra olyan, mint az állam, mert igyekszik megszerezni egy terület uralmát. A maffia, mint szervezet, engedélyével minden család (ahogy olaszul mondják, cosca) árnyékhatalomként parancsol a területén élő embereknek. A védelmi pénz ugyanaz a maffiának, mint az adó a törvényes kormánynak. A különbség abban áll, hogy a maffia igyekszik „megadóztatni” minden gazdasági tevékenységet, legyen az törvényes, vagy törvénytelen: a kiskereskedő és a betörő egyaránt fizeti a pizza néven ismert sápot. Előfordul, hogy a maffiózó egyszerre védi az autószalon tulajdonosát, meg a bandát is, amely kirabolja. Így a maffia az egyetlen csoport, amely csak nyertesként jöhet ki bármilyen védelmi üzletből. Az államhoz hasonlóan fenntartja magának a jogot, hogy döntsön alattvalóinak életéről és haláláról. De a maffia nem egy másik kormány; úgy létezik, hogy beszivárog a törvényes államba, és a saját céljainak megfelelően eltorzítja azt. A Cosa Nostra üzlet, mert haszonra törekszik – jóllehet megfélemlítés által. Ám „kormányzati” tevékenységéből ritkán tesz szert nagy haszonra. A védelmi pénzekből származó profitot rögtön visszaforgatja, hogy fönntarthassa gyilkolási képességét: ügyvédeket, bírókat, rendőröket, újságírókat, politikusokat, egyszerű munkásokat vásárol meg, és támogatja azokat a maffiózókat, akik olyan balszerencsések, hogy börtönbe kerülnek. A Cosa Nostra megfizeti ezt a rezsit annak érdekében, hogy, mint némely „maffiológus” gondolja, félelmetes híre legyen. A maffia cégjelzése ott van minden üzletben, az építkezési csalástól a dohánycsempészetig. Általános szabály, hogy minél alattomosabb, erőszakosabb egy piac, és minél nagyobb hasznot hajt – legnyilvánvalóbb példája a kábítószer csempészése és terjesztése –, annál jobban jön az üzletben részt vevő maffiózóknak, hogy világszerte vérfagyasztó hírnek örvendenek, A Cosa Nostra zártkörű, titkos szervezet, mert nagyon körültekintően kell kiválogatnia tagjait, és a tagság előnyeiért cserébe szigorúan korlátoznia kell viselkedésüket. Titoktartás, engedelmesség, irgalmatlanság, ezek a fő követelmények a Cosa Nostra tagjával szemben. A szervezet története önmagában is lenyűgöző. Ám a maffia történelme nem szólhat egyedül a maffiáról, a tiszteletre méltó férfiak tetteiről. Falcone és Borsellino előtt sokan haltak meg a maffia elleni harcban. Néhányan szerepelnek a drámában, amelyet el fogunk

mesélni, mert a maffia históriájához kezdettől hozzátartozik a küzdelem, amelyet a szicíliaiak és mások folytattak a szervezet ellen. Ugyancsak elválaszthatatlanok tőle azok az emberek, akik indokolt félelemből, nyílt politikai cinizmusból vagy cinkosságból segítették a szervezet ügyét. Ám mindeme szempontokat felölelő maffiahistória is bőven hagy megválaszolatlan kérdéseket. Bár Olaszországon kívül mindenki tudja, vagy legalábbis tudni véli, mi a maffia, elképesztő módon mégis csak 1992-re sikerült megismerni a teljes igazságot. Miért maradhatott egy bűnszövetkezet ilyen sokáig ennyire hatalmas és nehezen megismerhető? Ennek magyarázata részben a bizonyítékok hiányában keresendő. A maffia azért tudott fennmaradni és virágozni, mert megfélemlítette a tanúkat, összezavarta vagy lefizette a rendőröket, bírákat. A múltban gyakran megesett, hogy a hatóságok (és nyomukban a történészek) nem tehettek mást, mint összeszámolták a halottakat, és törték a fejüket, hogy milyen furcsa logika rejlik a mészárlás mögött? A probléma ennél is mélyebben rejlett; gyökerei lenyúltak az olasz kormányzási rendszer szívéig. Az olasz állam több mint száz évig enyhén szólva rendkívül hanyagul kezelte a szicíliai maffiát. Az a néhány alkalom, amikor valamilyen értesülés jutott el a kormányhivatalokhoz, gyorsan feledésbe is merült. De még ha emlékeztek is rá egy darabig, akkor sem használták fel. Olaszország többször elszalasztotta a lehetőséget, hogy megtudja az igazságot, amelyet Falcone és Borsellino végül az életével bizonyított. A maffia nyilvános titok volt, és Olaszország ismételt képtelensége a maffia megértésére sokkal bonyolultabb holmi rémregényes összeesküvésnél, amelyben néhány egyénnek az a mániája, hogy elkendőzze az igazságot. Ugyanezen okból ez a könyv nemcsak a maffiáról szól, de annak az olasz államnak a tehetetlenségéről is, amely nem bírta felfogni és leküzdeni azt, ami egész idő alatt a szeme előtt volt. Rengeteg példát sorolhatnánk arra vonatkozóan, hogy Olaszországban máig nagyon eleven a maffia mélyen gyökerező problémája. A könyv megírásának idején Olaszország hétszeres miniszterelnökét, Giulio Andreotti tiszteletbeli szenátort letartóztatták, mert a maffia segítségével megszervezte egy őt zsaroló újságíró meggyilkolását. (A besúgó Tommaso Buscetta, az egykori „két világ főnöke” volt a koronatanú.) Andreotti fellebbezést nyújtott be a Semmitőszékhez. Egy másik híres maffiaügybe egy hirdetési ügynökség vezetője keveredett bele, aki 1993-ban megalapította a

Forza Italiát, a jelenlegi miniszterelnök és médiacézár Silvio Berlusconi politikai pártját. Mostanában a maffia egyik disszidense azt állította, hogy magas szintű találkozókon pecsételték meg a Cosa Nostra és a Forza Italia alkuját. Ezeket az állításokat erősen tagadják, és nem is tanácsos következtetéseket levonni ilyen egyedi esetekből, amelyekben ráadásul még nem is született végleges bírói döntés. De azért megütközik rajtuk az ember, és felvetődik a kérdés, hogy miként juttatta magát Olaszország ilyen kínos helyzetbe? A történészek, akik a Buscetta-ügy után először kerestek választ ezekre a kérdésekre, hamarosan olyan figyelemre méltó leletre bukkantak, amelynek fényében még rejtélyesebb Olaszország értetlensége a maffiával szemben. Távolról sem Buscetta volt az első uomo d’onore, aki megszegte a maffia híres hallgatási törvényét, az omertàt, de még csak nem is az első, akinek hittek. A maffiainformátorok úgyszólván egyidősek a maffiával. Ráadásul a kezdetektől létezik egy titkos és gyakran meghitt párbeszéd az uomini d’onore és a hatalom képviselői – rendőrök, rendőrbírók, politikusok – között. A történészek csak most hüvelyezik ki ennek a párbeszédnek különböző részeit; lenyűgöző és kínos dolog hallgatni, mert ez mutatja meg, milyen mértékben volt cinkosa a gyilkosoknak az olasz állam. Még a korai disszidensek felfedezése után is megmaradt a probléma, hogy miként értelmezzék, amit mondtak; rendőrök és nyomozók ezzel a kérdéssel birkóztak a maffia történetének kezdetétől Falcone és Borsellino csúcsperéig. Miért hinne bárki egy hivatásos bűnözőnek, akinek számos oka van a hazudozásra? A maffiainformátorok vallomásait sokszor egyszerűen azért vetették el, mert nem voltak elég megbízhatóak, nem lehetett fölhasználni őket a bíróság előtt – vagy a történelemkönyvekben. A tiszteletre méltó férfiak tanúskodását, még ha penziókról van is szó, mindig nehéz olvasni. Maga a pentito szó is csalóka: viszonylag ritkán fordul elő, hogy egy uomo d’onore őszinte megbánást mutasson. A szervezet története során a maffia tagjai általában azért tettek vallomást az állam képviselőinek, hogy bosszút álljanak más maffiózókon, akik elárulták és legyőzték őket. A vallomás kizárólag akkor volt elképzelhető, ha a vesztesnek semmilyen más fegyvere nem maradt. Buscetta vesztes volt, ennek következtében más penziókhoz hasonlóan az ő vallomásának egyes részeit is fenntartással kell kezelni. De van valami más is Buscetta vallomásában. Ez a valami több az események szubjektív értelmezésénél; ettől lesz a maffiózók

tanúvallomásainak rosette-i köve. Buscetta pontosan elmagyarázta, hogyan gondolkodnak a tiszteletre méltó férfiak, mert felsorolta a különös törvényeket, amelyeknek engedelmeskednek, és az okokat, amelyek miatt gyakran mégis megszegik őket. A „két világ főnöke” is érezte ezeknek a törvényeknek az erejét, és mindig tagadta, hogy átváltozott volna tiszteletre méltó férfiból pentitóvá. Vallomásának legfontosabb tanulsága a nyomozók és a történészek számára az, hogy a maffia törvényeit komolyan kell venni – de ez nem jelenti azt, hogy ők maguk mindig engedelmeskedtek ezeknek a szabályoknak. Tommaso Buscetta szüntelenül hangsúlyozta a Cosa Nostra egyik törvényének fontosságát. Igazat kell mondani. Neki köszönhetően már tudjuk, hogy az igazság különösen becses és veszedelmes érték a maffiózónak. Amikor egy tiszteletre méltó férfit beavatnak, és felveszik a szicíliai maffiába, többek között arra esküszik meg, hogy sosem fog hazudni más „bennfentesnek”, akár az ő családjába tartozik, akár nem. Éppen ezért, ha egy uomo d’onore hazudik, könnyen savfürdőben találhatja magát. Ugyanakkor egy jól álcázott hazugság erős fegyver a Cosa Nostra szüntelen belső hatalmi harcaiban. A következmény magától értetődő: örökös paranoia. Mint Buscetta elmagyarázta: „Egy maffiózó folyton attól retteg, hogy elítélik – nem az emberi törvények, hanem a Cosa Nostrán belüli rosszindulatú pletykák miatt. Folyton attól fél, hogy valaki rosszat mondhat róla”. Ilyen körülmények között nem meglepő, hogy a tiszteletre méltó férfiak kivétel nélkül félelmetesen tudják tartani a szájukat. Mielőtt bűntársai ellen vallott volna, Buscetta egyszer három évet töltött el egy börtöncellában egy tiszteletre méltó férfiúval, aki nem sokkal korábban végrehajtotta a parancsot, és megölt egy harmadik maffiózót. Ez a maffiózó közeli barátja volt Buscettának. A két ellenség egyetlen rossz szót nem mondott egymásnak a három év alatt, sőt még a karácsonyi vacsorájukat is közösen ették meg. Buscetta már tudta, hogy cellatársát halálra ítélte a Cosa Nostra; az nem világos, vajon a másik tudott-e elítéltetéséről. Szabadulása után annak rendje és módja szerint meggyilkolták. A tiszteletre méltó férfiak legszívesebben semmit nem mondanak senkinek; rébuszokkal, célozgatásokkal, töredékes szavakkal, kőmerev pillantásokkal, hangsúlyos hallgatásokkal dolgoznak. A Cosa Nostrában senki sem kérdez vagy mond többet annál, ami feltétlenül szükséges; hangosan csodálkozni sem szoktak. Falcone bíró megfigyelte, hogy „a tiszteletre méltó férfiak fő tevékenysége a jelek, gesztusok, üzenetek és

csendek értelmezése”. Buscetta különös ékesszólással magyarázta el, milyen érzés egy ilyen világban élni: A Cosa Nostrában kötelező igazat mondani, ugyanakkor nagyon tartózkodóak is az emberek. Ez a tartózkodás, és a ki nem mondott dolgok visszavonhatatlan átokként lebegnek a tiszteletre méltó férfiak feje fölött. Ez hamissá, abszurddá tesz minden kapcsolatot. Mivel nem szívesen beszélnek nyíltan, ha egymással társalognak, sohasem fecsegnek. Például ha A maffiózó azt állítja B-nek, hogy a Cosa Nostra megbízásából megölte X vállalkozót vagy Y politikust, valószínűleg igazat beszél; ha mégse, akkor az taktikai hazugság, ami a maga módján éppen olyan sokatmondó, mint az igazság. Buscetta óta a maffiózókat már nem tekintik magától értetődően megbízhatatlan tanúnak. Akár „bűnbánó” egy maffiózó, akár nem, vallomásuk értelmezése abból áll, hogy meg kell találni a mintát az igazságok és taktikai hazugságok között, aztán újabb bizonyítékokkal kell alátámasztani. Ez fontos fejlemény a maffia történetében, amely a szokott forrásokból – rendőrségi akták, kormányzati nyomozások, újságban közölt riportok, emlékiratok, vallomások, és így tovább – épül föl. De mindezeken a dokumentumokon, akár közvetlenül, akár elmosódó utalásokban tartalmazzák a tiszteletre méltó férfiak szavait, véres vízjelként üt át az a halálos játék, ami a maffiában az életet jelenti. Mivel a bizonytalanság egyetlen történetből – pláne a szicíliai maffia álnok világának történetéből – sem küszöbölhető ki, ez a könyv nem mondhatja ki a végső szót a szereplők bűnösségéről vagy ártatlanságáról; a maffia történelme nem azonos egy visszamenő hatályú bírósági tárgyalással. Ugyanakkor nem is csupán találgatás. Noha helytelen és hiábavaló lenne, ha rég halott történelmi alakokat tuszkolnánk be képzeletbeli börtöncellába, beszívhatjuk az orrfacsaró – ahogy az olaszok mondják – „maffiaszagot’’, mely máig árad belőlük. A maffia történetének számos szereplője és dimenziója van. Ennek megfelelően ennek a könyvnek a fejezetei más-más történeteket mondanak el. Megmutatják a katonákat és a főnököket, de belépnek a maffia félhomályába, hogy beszéljenek az áldozatokról, az ellenségekről és a barátokról – a társadalom nyomorultjaitól a hatalmasokig. Egy-két ilyen fejezetben a történeti bizonyítékok hiánya

miatt a maffia megmarad annak, aminek akkor látták: gonosz kísértetnek. Mielőtt elmesélné a maffia születését, a könyv beszámol arról, milyen az élet manapság a Cosa Nostrában, amelynek tagjai a saját becsületkódexüknek engedelmeskednek. A közelmúlt disszidenseinek köszönhetően megtudhatjuk, hogyan gondolkodnak és éreznek mostanában a maffiózók. Ilyesmi korábban nem volt lehetséges. Természetesen leegyszerűsítés lenne, ha a történet elkerülhetetlen vakfoltjainak kitöltéséhez fölhasználnánk mindazt, amit a becsületkódexről és hasonlókról tudunk. Mindenesetre ahogy a maffia története feltárul, világossá válik, hogy Szicília híres bűnszövetkezete meglepően keveset változott az elmúlt 140 évben. Sohasem létezett jó maffia, amely egyszer csak romlottá, korrupttá és erőszakossá vált. Sohasem létezett hagyományos maffia, amely korszerűsödött, megszerveződött, üzleties gondolkodású lett. A világ megváltozott, de a szicíliai maffia csupán alkalmazkodott. Ma éppen olyan, mint születésekor volt: zártkörű titkos társaság, amely hatalmat és pénzt akar, és büntetlenül gyilkol értük.

Tiszteletre méltó férfiak Számtalan film és regény fokozta a maffia baljós ragyogását. Ezek a maffiamesék azért kapósak, mert a mindennapokat dramatizálják a veszély és a gátlástalan ravaszság ötvözetéből fakadó, hajmeresztő izgalommal. A maffiafilmek világában élethalál-kérdéssé erősödnek a konfliktusok, amelyeket mindenki átél, a becsvágy, a felelősség és a családi érzés kihívásai. Szemforgatás és hazugság lenne azt állítani, hogy a maffia bemutatása a fikcióban közönséges hamisítás. Ez stilizálás. Abban a maffiózók is hasonlítanak másokhoz, hogy szívesen nézik a televízióban és a moziban mindennapi drámáik stilizált változatát. Tommaso Buscetta rajongott a Keresztapáért, bár szerinte nem felelt meg a valóságnak a végén az a jelenet, amikor a maffiózók kezet csókolnak Michael Corleonénak. Az ellentmondásos erők, amelyek Al Pacino Michael Corleonéjét mozgatják – becsvágy, felelősség, család – a valódi maffiózók életében is megtalálhatók. Egy nyilvánvaló eltéréssel: a mozibeli ragyogás aligha élné túl a találkozást Cosa Nostra borzalmas valóságával. Kevésbé nyilvánvaló, de végső soron a legfontosabb különbség, hogy jóllehet Michael Corleone története az ellenőrizetlen hatalom erkölcsi veszélyeiről szól, a valódi szicíliai maffiózók a becsületkódex megszállottjai, amely korlátozza cselekedeteiket. Egy tiszteletre méltó férfi megkerülheti, manipulálhatja, átírhatja a szabályokat, mindazonáltal mindig tudatában van, hogy társai ezeken át alkotnak képet róla. Ez egyáltalán nem azt jelenti, hogy a maffia becsületkódexének bármiféle köze lenne ahhoz, amit hagyományosan „becsületesnek” tartanak. A becsületnek sajátos jelentése van a Cosa Nostrában, ami a legaljasabb tettekben is megmutatkozik, még az olyan égbekiáltó esetben is, amilyen Giovanni Bruscáé, azé a férfié, aki megnyomta a capaci bomba távirányítóját. Bruscát a Cosa Nostra köreiben lo scannacristiani néven ismerték, ami azt jelenti: „az ember, aki elvágja a keresztények torkát”. A szicíliai nyelvben a „keresztény” ember, a maffiában „tiszteletre méltó embert” jelent. Brusca az egyik halálbrigádnak volt a tagja, amelyik közvetlenül a főnökök főnökének, a corleoneiek vezérének, Totò „Kurta” Riinának

az irányítása alatt állt. A capaci bomba után Giovanni Brusca nem tétlenkedett. Megölte az alcamói család főnökét, aki kezdte kifogásolni Riina uralmát. Néhány nappal később Brusca emberei megfojtották az említett férfi állapotos barátnőjét. Brusca ezután meggyilkolt egy dúsgazdag üzletembert, egy uomo d’onorét, aki nem használta föl politikai kapcsolatait, hogy megvédje a maffiát a csúcspertől. Rosszabb is jött. Lo scannacristianinak volt egy maffiózó barátja, Santino Di Matteo, akinek a kisfia, Giuseppe, gyakran játszott együtt Bruscáéval a család kertjében. Ez még azelőtt volt, hogy Santino Di Matteo elhatározta, elárulja a maffia titkait az államnak; ő volt az első maffiózó, akitől a hatóságok megtudták, hogyan készítették elő Falcone meggyilkolását. Brusca válaszképpen elrabolta a kis Giuseppe Di Matteót a sportpályáról, és huszonhat hónapig fogva tartotta egy pincében. Végül, 1996 januárjában, amikor Giuseppe tizennégy éves lett, Brusca parancsot adott, hogy fojtsák meg, és oldják fel a hulláját savban. Lo scannacristianit 1996. május 20-án fogták el Agrigento mellett. Négyszáz rendőr vette körül azt a ládaszerű emeletes házat, amelyben rejtőzött. Este kilenckor egy harmincfős csoport betörte az ajtókat és ablakokat. Brusca és családja az asztalnál ülve nézte a televízióban a műsort Giovanni Falconéról – két nap múlva lett volna a gyilkosság negyedik évfordulója. A hálószobában a rendőrök találtak egy szekrényt tömve Versace és Armani öltönyökkel, egy nagy, vörös zsákot, és abban kb. 15 000 dollár értékű pénzt, olasz és amerikai bankjegyekben, továbbá két GSM mobiltelefont és ékszereket, köztük Cartier karórákat. Az ebédlőasztalon kurta csövű pisztoly hevert; műanyagból készült, Brusca kisfiának, Davidének a játéka volt. Brusca ma együttműködik az igazságszolgáltatással. Saját hátborzongatóan pontatlan vallomása szerint, „száznál sokkal több, de kétszáznál kevesebb embert” ölt meg. Íme, mit mond Giuseppe Di Matteo meggyilkolásáról: Ha lett volna egy pillanatnyi időm, egy kicsivel nyugodtabban gondolkodhattam volna, ahogy más bűncselekményeknél szoktam, akkor talán lenne egy esély az ezerhez, a millióhoz, hogy az a gyerek ma is éljen. De ma már hasztalanul próbáljuk igazolni. Akkor egyszerűen nem gondoltam át.

A szicíliai maffiában az a rémítő, hogy a lo scannacristianihoz hasonló emberek nem őrültek. Tetteik nem összeegyeztethetetlenek a becsületkódexszel vagy azzal, hogy valaki férj és apa. Addig, amíg Brusca el nem határozta, hogy felcsap terhelő tanúnak, semmi olyat nem tett, beleértve a saját fiánál alig idősebb gyerek meggyilkolását, amit a maffiózók becstelenségnek tartottak volna. A capaci bombamerénylet után több maffiózó tanúskodott a szervezet ellen; némely „bűnbánó” azzal igazolta tettét, hogy az olyan gyilkosok, mint lo scannacristiani, elárulták a hagyományos értékeket, a becsületkódexet. Tommaso Buscetta ugyanezt az érvet hangoztatta: „Nem én hagytam el a Cosa Nostrát, a Cosa Nostra hagyott el engem”. Ám ez történelmileg igencsak gyatra érv, mert a maffián belül az árulás és a kíméletlenség a kezdetektől megfért a becsülettel. Giovanni Brusca sokkal jellemzőbb a szervezetre, mint amit egyes disszidensek el akarnak hitetni a világgal. A capaci eseményeket követő új pentito-hullám lehetővé tette a kutatóknak, hogy kiegészítsék a maffia belső kultúrájával kapcsolatos adatokat, amelyeket a disszidensek korábbi nemzedékeitől, többek között Buscettától szereztek. Ma már világos, hogy a becsületkódex sokkal több szabálygyűjteménynél. Aki tiszteletre méltó férfiú lesz, új személyiséget kap, belép egy másik erkölcsi világegyetembe. A „tiszteletreméltóság” jelzi az új személyiséget, az újfajta erkölcsi érzékenységet. Tommaso Buscetta először 1984-ben vázolta fel Falconénak a Cosa Nostra becsületkódexét. Elmesélte a beavatási szertartást, amelynek során a tagjelölt egy égő szentképet – rendszerint a Madonnát vagy az Angyali Üdvözletet – tart a kezében, így esküszik holtig tartó hűséget és némaságot. E fura szertartást korábban elintézték azzal, hogy népszokás, sőt még Buscetta vallomásának részeként is ellenkezni látszik a józan ésszel. Mégis az ő szavaiból világlott ki, hogy a lo scannacristiani és a más hasonló maffiózók halálosan komolyan veszik, becsületbeli kérdésnek tartják az ilyesmit. A beavatási szertartás azt mutatja, hogy a tiszteletreméltóság olyan állapot, amit ki kell érdemelni. Amíg tiszteletre méltó férfiúvá nem lesz, a jövendő maffiózót gondosan szemmel tartják, ellenőrzik, vizsgáztatják; a tagság megszerzésének csaknem mindig előfeltétele egy gyilkosság. A felkészülés időszakában folyamatosan emlékeztetik, hogy amíg át nem esik a felvételi szertartáson, addig nem létező lény, „semmi a nullával keverve”. A beavatás gyakran a maffiózó életének

legfontosabb pillanata. A szentkép elégetése azt jelképezi, hogy közönséges emberként meghalt, és tiszteletre méltó emberként született újjá. A beavatás során az új maffiózó engedelmességet fogad – ez a becsületkódex első pillére. Egy „kész” ember mindig engedelmeskedik a capójának; sosem kérdezi: „Miért?” Hogy mivel jár ez a fogadalom, azt megérthetjük az egyik legsúlyosabb próbából: a nők és gyermekek gyilkolásából. Ez mindig kényes kérdés volt a szicíliai maffiában: a maffiózók gyakran állítják, hogy sosem bántanak asszonyokat és gyermekeket. El kell ismernünk, hogy sok tiszteletre méltó ember addig ragaszkodik ehhez az alapelvhez, amíg teheti. A Cosa Nostra bizonyosan nem gyilkol csecsemőket minden szíre-szóra, nehogy ártson a saját hírének és elidegenítse magától néhány támogatóját. Ennek ellenére Giuseppe Di Matteo korántsem az első gyermek, akinek az életét szándékosan oltották ki a tiszteletre méltó férfiak. Nők és gyermekek elpusztítása csak akkor számít becstelenségnek, ha szükségtelen, de azonnal szükségessé válik, amint egy maffiózó túlélése a tét, márpedig aki a Cosa Nostra tagja, gyakran kockáztatja az életét. Csaknem minden maffiagyilkossághoz hasonlóan Giuseppe Di Matteót is azután ölték meg, miután közösen eldöntötték, hogy így szükséges. A fiú halála összhangban volt egyes Cosa Nostra-vezetők stratégiájával a maffia árulóinak családjaival szemben, hiszen ezek az egész szervezetet veszélyeztették. Ha egyszer egy ilyen döntés politikává lett, akkor a meg nem valósítása számított volna becstelenségnek. Ide vezet az engedelmesség. A maffiózó, aki alkalmazta ezt a politikát, és Brusca parancsára megfojtotta Giuseppe Di Matteót, egy későbbi perben így magyarázta az észjárását: Ha valaki tisztességes karriert akar (a Cosa Nostrában), annak mindig készségesnek kell lennie… Előre akartam jutni, és azért fogadtam el a megbízást, mert fel voltam dobva. Akkortájt a Cosa Nostra katonája voltam, parancsot teljesítettem, és tudtam, a kisfiú megfojtásával feljebb jutok. Nagyon fel voltam dobva. A tiszteletreméltóság az engedelmességgel gyarapodik: az úgynevezett „készségességért” cserébe a maffiózó szaporítja erkölcsi tőkéjét, és ennek segítségével pénzhez, információhoz, hatalomhoz juthat. A Cosa Nostra ugyanolyan előnyöket kínál tagjainak, mint más

szervezetek: a becsvágy megvalósulását, a rang és a bajtársiasság lelkesítő érzését, az erkölcsi és egyéb felelősségek átháríthatását fölfelé, a vezetőségre. Mindezek a dolgok hozzátartoznak a tiszteletreméltósághoz. Mint ahogy hozzátartozik az is, hogy más tiszteletre méltó embereknek nem hazudhatnak. Ebből fakad a maffiózók beszédmodorának hírhedt kétértelműsége. Giovanni Brusca azt meséli, hogy amikor meglátogatta az amerikai maffiózókat New Jerseyben, megrémítette, hogy hozzá képest milyen beszédesek a vendéglátói. Vacsorát adtak a tiszteletére, és amint belépett az étterembe, megdöbbenve látta, hogy a maffiózók magukkal hozták barátnőiket, nyíltan fecsegtek arról, hogy melyik bűnöző melyik családhoz tartozik. „Szicíliában mi nem is álmodtunk arról, hogy nyilvánosan ilyesmiről beszéljünk. Sőt még magunk között sem. Mindenki tudja, amit tudnia kell.” Állítása szerint Brusca annyira zavarba jött, hogy bocsánatot kérve eltávozott. „Ez egy teljesen más gondolkodásmód”, vonta le a következtetést amerikai tapasztalataiból. „Ők a napfényben élnek. Csak rendkívüli körülmények között követnek el gyilkosságot. Náluk sosem került sor olyan vérengzésekre, mint nálunk, Szicíliában”. A maffiózók igazmondási kötelezettsége részben arra szolgál, hogy előmozdítsa a kölcsönös bizalmat, amely ritka madár a törvényen kívüliek között. A bizalom igénye magyarázza meg a maffia becsületkódexének a szexre és a házasságra vonatkozó részeit is. A frissen „született” maffiózó megesküszik, hogy nem foglalkozik prostituáltak futtatásával, és ha a szervezet egy másik tagjának feleségével hál, az halálos ítéletet von maga után. Továbbá, ha egy maffiózó szerencsejátékot űz, nőzik, dicsekszik a vagyonával, akkor megbízhatatlannak, ennélfogva feláldozhatónak tekintik. Ezeknek a szabályoknak a betartásával az ember megmutathatja a többieknek: bízhatnak benne. Ugyanezen okból a maffia felső vezetésének köreiben erénynek számít a piszkos kéz, és a társaság kultúrájának alapvető része a patriarchális, régimódi hímsovinizmus. Gyakran töltik az időt olyan férfias mulatságokkal, mint a vadászatok és a bankettek. A hűség ugyancsak alkotórésze a becsületkódexnek. Ha valaki tagja lesz a maffiózók „tiszteletre méltó társaságának”, új kapcsolatokra tesz szert, amelyek fontosabbak a vérségi kötelékeknél. A becsület megköveteli, hogy a maffiózó többre tartsa a Cosa Nostra érdekeit a saját rokonságáénál. Enzo Brusca, a lo scannacristiani testvére a

szervezetnek dolgozott, részt vett gyilkosságokban, de sose léptették elő tiszteletre méltó férfiúvá, ő pedig nem kérdezősködött. Amit a Cosa Nostrában lévő rokonairól tudott, azt a szóbeszédből és a sajtóból szedte össze; ezért sokáig azt sem sejtette, hogy az apja a helyi mandamento (kerület) főnöke. Így hát, noha Enzo Brusca részt vett a maffia hadműveleteiben és a családjából többen is tiszteletre méltó férfiak voltak, ez nem jogosította föl rá, hogy bármit is tudjon a család ügyeiről. Ez fordítva nem igaz; egy maffiafőnöknek joga van szemmel tartani embereinek magánéletét. A maffiózók például gyakran kérik a főnök engedélyét a házasodáshoz. Rendkívül fontos, hogy körültekintően válasszanak feleséget, és tisztességesen viselkedjenek a házasságban. Sokkal inkább keresniük kell a feleségük kedvét, mint más férjeknek, mert egy sértett hitves hatalmas károkat okozhat az egész családnak, ha beszélni kezd a rendőrségen. A Cosa Nostra tagjainak őrködniük kell a feleségük jó híre fölött; tiszteletre méltó férfiú leginkább azért nem lehet strici, magyarázta Falcone bíró, nehogy egy uomo d’onore felesége „megalázó helyzetbe kerüljön a környezetében”. A maffiózók gyakran egy másik tiszteletre méltó ember húgát vagy lányát veszik el, olyan asszonyokat, akik egész életükben a maffia közegében éltek, így valószínűbb, hogy hallgatni fognak, és/vagy alázatosan tűrnek, ha a szervezet érdekei úgy követelik. Az asszonyok tevékenyen támogathatják is férjük munkáját, de mindig csak alárendelt szerepben. Asszonyokat nem vehetnek föl a maffiába, a tiszteletreméltóság a férfiak kiváltsága. Mindazonáltal egy maffiózó tiszteletreméltósága megbecsülést szerez a feleségének, míg az asszony illedelmes viselkedése öregbíti férjének becsületét. Falcone bíró egyszer a megtéréshez hasonlította a belépést a maffiába: „Az ember sosem tagadhatja meg, ha egyszer pap volt. Vagy ha maffiózó.” A párhuzamok a vallás és a maffia között ezzel nem érnek véget, többek között azért, mert sok maffiózó vallásos. Nitto Santapaola cataniai maffiafőnök oltárt és egy kis kápolnát építtetett a villájában; az egyik pentito szerint ugyanez az ember négy gyereket fojttatott meg és vettetett kútba, mert megtámadták és kirabolták az anyját. A jelenlegi legfőbb főnök, Bernardo „Traktor” Provenzano rejtekhelyéről irányítja a szervezetet, kis cédulák segítségével, amelyek közül néhányat nemrég elfogtak; mindegyiken van áldás és egy fohász, amelyben az égiek segítségét kéri: „Isten

akaratából az Ő szolgája akarok lenni”. Egy magas rangú főnök, aki olyasféle halálbrigádot irányított, mint a lo scannacristiani, minden akció előtt imádkozott: „Isten tudja, hogy ezek akarják megöletni magukat, engem nem érhet vád”. Ez a buzgóság részben annak az eredménye, hogy a katolikus egyház sokáig türelmet tanúsított a maffiával szemben. A klérus gyakran ugyanúgy kezelte ezeket az embereket, akiknek a hatalma a mindennapos gyilkosságokon alapult, mint a közönséges bűnösöket. Elnézték a maffia gonosz befolyását, mert úgy tűnt, az is ugyanolyan értékrendet vall, mint az egyház: belenyugvás, alázat, hagyomány- és családtisztelet. Elfogadták a bűnösen szerzett pénzadományokat körmenetekre és jótékonykodásra. Tudomásul vették, hogy a coscák vallási testvériségnek álcázzák magukat, és a jótékonysági alapok kezelését olyan tisztségviselőkre bízták, akiknek vér tapadt a kezéhez. Némelyik egyházi férfiú még gyilkolt is. Az egyház és a maffia kapcsolatának története tele van hasonló epizódokkal. Nem arról van szó, mint sokan szeretnék állítani, hogy a maffia alig több a katolikus egyház egy ágazatánál. A maffiózó vallásának semmi köze az egyházhoz, mint intézményhez. A maffia jámborságának az a titka, hogy ugyanazt a célt szolgálja, mint a becsületkódex; más szavakkal fejezi ki ugyanazt a tartalmat. A maffia vallásossága megajándékoz az összetartozás, a bizalom érzésével és rugalmas szabályokkal, amelyhez a katolikus hittől kölcsönzi a szavakat, mint ahogy a becsületkódex azokat a lovagias kifejezéseket majmolja, amelyek a maffia megalakulásának idején még szokásosak voltak a nemesség köreiben. A becsületkódexhez hasonlóan a vallásosság is arra szolgál, hogy a maffiózó igazolja cselekedeteit – maga, a többiek és a családjaik előtt. A maffiózók gyakran tartják úgy, hogy a pénznél és a hatalomnál magasztosabb célokért gyilkolnak; ilyenkor általában két fogalommal hozakodnak elő: „becsület” és „Isten”. A maffiózók és családjaik jámborsága olyan, mint minden a maffia becsületének világegyetemében: nehéz megmondani, hol ér véget az őszinte – bár rosszul értelmezett – vallásosság, és hol kezdődik az álságos cinizmus. Aki meg akarja érteni a maffia gondolkodását, azt is meg kell értenie, hogy a szervezet tagjainak gondolkodásában elválaszthatatlanul összekeveredik a becsületkódex a számító hazugsággal és a vérszomjas kegyetlenséggel,

Tehát a „becsület” a szakmai érdem öntudatát, egy értékrendszert, egy magát jónál-rossznál magasabbrendűnek tekintő csoport önazonosságának totemjét jelenti. Ilyen értelemben semmi köze a szicíliai hagyományokhoz, a lovagiassághoz vagy a katolicizmushoz. Használhat vallásos kifejezéseket vagy a „becsület” álarisztokratikus nyelvezetét, akkor sem szolgál mást, mint hogy a maffiózó életének minden területét feltétlenül alárendelje a „mi ügyünk” érdekeinek. Ha a kódex jól működik, a büszke bajtársiasság szellemét terjeszti. Antonino Calderone cataniai maffiózó az egész szervezet nevében beszélt, amikor azt mondta: „Maffiózók vagyunk, a többiek csak emberek.” Ám ugyanezen okból a maffiózó a becsülete nélkül senki. Hulla. A Cosa Nostra tagja számára a becsület elvesztése ugyanazt jelenti, mintha vereséget szenvedne a szervezet belső háborúiban. Nem csoda hát, hogy egyes maffiózóknak traumatikus élményt jelent megszegni a becsületkódex szabályait, és tanúskodni a szervezet ellen. Ez azt jelenti, hogy elveszíti azonosságtudatát, eltépi baráti, családi kapcsolatainak szoros kötelékét; azt jelenti, hogy megpróbál kiutat találni egy gyilkosságra épült életből; azt jelenti, hogy automatikusan kimondja magára a halálos ítéletet. Giovanni Brusca állítása szerint sokkal több bátorságra volt szüksége a vallomáshoz, mint a gyilkoláshoz. Nino Gioé volt az a maffiózó, aki azt kiáltotta Bruscának: Vai!, amikor az megnyomta a capaci bomba távirányítójának gombját. Nem sokkal azután, hogy elfogták, és 1993 nyarán magánzárkába csukták, Gioé kezdte érezni a Cosa Nostra törvényei szerint leélt hosszú évek összeadódó feszültségét. Tudta, hogy egyes beszélgetéseit lehallgatta a rendőrség, és valószínűleg olyan bizonyítékokat árult el, amelyek súlyosan esnek majd a latba más maffiózók perében; akaratlanul megszegte a Cosa Nostra legszentebb alapelveit. Érezte, hogy az ugyanazon börtönszárnyban tartott maffiózók fokozódó gyanakvással figyelik. Kezdett látszani rajta a nyomás: szakállat növesztett, elhanyagolta ruházata tisztaságát. Az uomo d’onorétól elvárják, hogy a börtönben is méltósággal viselkedjék, így Gioé külső hanyatlása csak növelte a többiek azon félelmeit, hogy Gioé megtörik, és elmondja a hatóságoknak, amit tud. Ehelyett 1993. július 28-án a cellájában felkötötte magát a teniszcipője zsinórjára. Noha nagyon ritkán fordul elő, hogy a tiszteletre méltó emberek maguk dobják el az életüket, Gioé búcsúlevele mondhatja ki a végső szót abban, hogy mit jelent a becsületkódex szerint élni és meghalni:

Ma este megtalálom a békét és derűt, amelyet tizenhét évvel ezelőtt veszítettem el [akkor vették föl a Cosa Nostrába]. Amikor ez elveszett, szörnyeteggé váltam. Szörnyeteg voltam, amíg tollat nem fogtam, hogy leírjam ezeket a sorokat… Mielőtt elmegyek, anyám és Isten bocsánatát kérem, mert az ő szeretetüknek nincs határa. A világ többi része sosem bocsáthat meg nekem. A kérdés, amely fölmerül a Cosa Nostra belső élete láttán, így hangzik: „Vajon mindig így volt?” Ugyanilyen egyszerű a válasz: soha senki nem fog biztosat tudni. A pentitók sokszor beszéltek a rendőrökkel, de mikor megtették, inkább konkrét bűncselekményekről számoltak be, nem pedig arról, milyen érzés maffiózónak lenni. Ám a vallomások azt sugallják, hogy folyamatosan lappangott valami a becsületkódex sorai között. Ha nem létezett volna, a maffia aligha marad fönn ilyen sokáig: mi több, talán sosem bukkan föl.

A maffia születése 1860-1876

Szicília két színe Palermo 1860. június 7-én lett olasz, amikor a tűzszünet alatt a megvert sereg két hosszú, kígyózó oszlopban elhagyta keleten a várost, majd a falakon kívül visszakanyarodott, hogy megvárja a hajókat, amelyek hazaszállítják Nápolyba. Visszavonulása a század leghíresebb hadjáratának csúcspontja volt, olyan hazafiak érdeme, akinek hősies bátorsága elképesztette Európát. Addig a napig Szicíliát egész Dél-Itáliával egyetemben a Bourbon-királyság részeként Nápolyból kormányozták. 1860 májusában Giuseppe Garibaldi úgy 1000 önkéntessel – a híres Vörösingesekkel – partra szállt a szigeten azzal a céllal, hogy egyesítse Szicíliát az új olasz nemzettel. Garibaldi vezetésével a rongyos, de lelkes csapat összezavarta és megverte a nála sokkal nagyobb nápolyi sereget. Palermót három napig tartó utcai harcok során foglalták el, miközben a Bourbonok haditengerészete a várost bombázta. Miután Palermo felszabadult, Garibaldi kelet felé, az olasz félsziget irányába vezette embereit, akiknek száma egyre gyarapodott, most már igazi hadsereg lett belőle. Szeptember 6-án a hőst ujjongó tömeg üdvözölte Nápolyban, a következő hónapban pedig átadta a hatalmat az olasz királynak. Mindenféle kitüntetést visszautasítva hazatért szigeti otthonába, Caprerára, ahová úgyszólván csak a ponchóját, a legalapvetőbb élelmiszereket és kerti magvakat vitt magával. Egy népszavazás hamarosan megerősítette a tényt, hogy Garibaldi Szicíliát és Dél-Olaszországot az olasz nemzet részévé tette. A kortársak még „hősiesnek”, „legendásnak” tartották Garibaldi tetteit. Ám hamarosan kiderült, hogy ennek nincs több valóságalapja, mint egy álomnak, olyan zűrzavarosnak és erőszakosnak bizonyult Szicília és az olasz királyság kapcsolata. A hegyes-völgyes sziget régóta puskaporos hordó hírében állt. Garibaldi hadművelete főleg azért járt sikerrel, mert egy újabb fölkelést robbantott ki; ez okozta a Bourbon-uralom gyors összeomlását. Most lett világossá, hogy az 1860-as lázadás csak a kezdete volt a bajoknak. A 2,4 milliónyi szicíliai bekebelezése az új nemzetbe összeesküvések, rablások, gyilkosságok és leszámolások sorát eredményezte.

A király miniszterei, akik zömmel északról származó férfiak voltak, abban reménykedtek, hogy partnerekre lelnek a szicíliai kormányban, amelynek tagjai a sziget lakosságának legfelső rétegéből származtak. Olyanoknak képzelték őket, mint magukat; konzervatív földbirtokosoknak, akiknek van érzékük a helyes kormányzáshoz, és szeretnék elősegíteni a rendezett gazdasági fejlődést. Amit ehelyett találtak, az leginkább az anarchiára emlékeztetett: köztársasági forradalmárokat, akik szilárd kapcsolatokat ápoltak féligmeddig bűnöző csoportokkal; arisztokratákat és egyházi férfiakat, akik visszasírták a Bourbon-uralmat, vagy a szicíliai autonómia volt a vágyuk; helyi politikusokat, akik gyilkoltak és embereket raboltatok el a hasonlóan gátlástalan ellenfelekkel vívott hatalmi csatározásokban. Tömeges és dühödt népi ellenállás fogadta a sorozás bevezetését, amely korábban ismeretlen volt Szicíliában. Sokan pedig láthatólag úgy gondolták, a hazafias forradalom följogosítja őket, hogy egyáltalán ne fizessenek adót. A szicíliaiak, akik politikai becsvágyukat a hazafias forradalomba vetették, felbőszültek, mikor látták, hogy a kormányzat arrogáns módon elrekeszti előlük a hatalomhoz vezető utat – azét a hatalomét, amelyre szükségük volt a sziget gondjainak megoldásához. 1862-ben maga Garibaldi is olyannyira kétségbeesett az új Itália állapotán, hogy visszatért remeteségéből, és Szicíliát használva támaszpontként újabb inváziót indított a szárazföld ellen. A célja az volt, hogy meghódítja Rómát, amely még mindig a pápa fennhatósága alá tartozott. De egy olasz hadsereg megállította a calabriai hegyekben, sőt még egy lövést is kapott a lábába. (Róma csak 1870-ben lett Olaszország fővárosa.) Az olasz kormány a Garibaldi új támadása nyomán kirobbant válságot arra használta föl, hogy kihirdette a rendkívüli állapotot Szicíliában. Ezt az elkövetkező években gyakran megismételte. Mivel nem volt képes, vagy nem akarta megtalálni azt az erőt, amelynek segítségével politikailag pacifikálhatta volna Szicíliát, a kormány ismételten megpróbálkozott a katonai megoldással: hadseregeket küldött, egész városokat ostromolt meg, tömeges letartóztatásokat rendelt el, és embereket tárgyalás nélkül bebörtönzött. A helyzet azonban semmit nem javult. 1866-ban újabb fölkelés tört ki Palermóban, sok tekintetben hasonló ahhoz, amelyik elsöpörte a Bourbon-uralmat. Ahogy Garibaldi 1860-as támadásakor történt, a környező hegyekből forradalmi bandák ereszkedtek le a fővárosba. Bizonyíthatatlan pletykák terjedtek el arról, hogy a lázadók emberhúst

esznek, vért isznak: a válasz ismét a rendkívüli állapot bevezetése volt. Az 1866-os fölkelést elfojtották, de a zavargások és az elnyomás további évtizede telt el, mire Szicília valóban Olaszország részévé vált. 1876-ban kerültek be először szicíliai politikusok a római kormánykoalícióba. Az 1860-1876 közötti szicíliai zűrzavar állandó ellenpontja volt az a lenyűgöző hatás, amelyet a sziget keltett az olasz egyesítés után odaérkező utazókban. Palermo rendkívüli szépsége szíven ütötte a jövevényeket. Egy garibaldino, aki első alkalommal a tenger felől közelítette meg a fővárost, azt mondta, olyan, mintha egy gyermek költői látomását építették volna fel. A városfalakat citrom- és olajfaligetek övezték, mögöttük a hegyek és dombok amfiteátruma emelkedett a magasba. Ugyanez az egyszerűség jellemzi a város alaprajzát: Palermónak két, egymást keresztező, egyenes főútja van, amelyek a Quattro Cantiban (Négy Sarok) találkoznak egy 17. századi téren. A Quattro Canti négy sarkán erkélyekkel, párkányokkal és fülkékkel díszített homlokzatok jelképezik a város négy negyedét. A Bourbon-ágyúk rombolása ellenére Palermo az 1860-as években számos érdekességet kínált lakóinak és a látogatóknak; talán a legszebb volt mind között a híres tengerparti rész. A végeláthatatlan nyarakon, mikor enyhült a nappali hőség, az előkelő palermóiak végigkocsikáztak a holdfényes Marinán a virágzó fák illatában, vagy fagylaltot, gyümölcslevet kóstolgatva andalogtak, és hallgatták kedvenc operáikat a városi zenekar előadásában. A főutaktól és a Marinától távolabb, a keskeny, kanyargós sikátorokban az arisztokraták palotái váltakoznak terecskékkel, kézműves műhelyekkel, kunyhókkal és nem kevesebb mint 194 templommal. A korai 1860-as évek látogatóit gyakran megdöbbentette, hogy milyen sok szerzetest és apácát láttak az utcákon. Palermo azonkívül úgy festett, mint a különböző kultúrák több száz éves, megkövült könyve. A sziget többi részéhez hasonlóan itt is egymásra rétegeződtek a régebbi hódítók hátrahagyott emlékei. Az ókori görögök óta a Földközi-tenger valamennyi tényleges hatalma a rómaiaktól a Bourbonokig birtokba vette Szicíliát. Sokan a görög amfiteátrumok és templomok, római villák, arab mecsetek és kertek, normann katedrálisok, reneszánsz paloták, barokk templomok mesébe illő kirakatának látták a szigetet. Továbbá két színben képzelték el. Valaha ez volt az ókori Róma magtára, ezért a hatalmas síkságokat évszázadokig az óriási

birtokokon termesztett gabona festette aranysárgára. A sziget másik színe jóval későbbi. Amikor az arabok a 9. században meghódították Szicíliát, új öntözési technikákat hoztak magukkal, és meghonosították a citrusféléket, amelyeknek lombja sötétzöldre festette az északi és keleti partvidék keskeny sávját. A zavaros 1860-as években hallott először az olasz királyság vezető rétege a szicíliai maffiáról. Anélkül, hogy világos fogalmuk lett volna róla, miről van szó, a kérdés első tanulmányozói feltételezték, hogy a középkor archaikus maradványa, a szigetet visszavető, sok évszázados kíméletlen idegen uralom egyfajta tünete. Forrását ösztönösen a belső terület aranysárgájában keresték, az ősi gabonatermelő nagybirtokok táján. Szicília belseje minden komor szépsége ellenére jelképezte mindazt, amit Olaszország maga mögött akart hagyni. A latifundiumokon éhes parasztok tömegei dolgoztak, akiket kizsákmányoltak a brutális intézők. Sok olasz remélte és hitte, hogy a maffia ennek az elmaradottságnak a tünete, az a sorsa, hogy eltűnjön, amint Szicília kikerül elszigeteltségéből, és behozza történelmi lemaradását. Egy derűlátó kortárs még azt is kijelentette, hogy a maffia eltűnik a „lokomotív sípszavára”. A maffia ősi voltával kapcsolatos hiedelmek sosem szűntek meg teljesen, főleg, mert a tiszteletre méltó férfiak is igyekeztek fenntartani. Tommaso Buscetta is úgy gondolta, hogy a maffia a középkorban kezdődött, s a francia megszállók elleni szabadságharc volt. Valójában nem ilyen régi. Nagyjából akkor keletkezett, amikor az olasz kormánytisztviselők először hallottak róla. A maffia és az új olasz nemzet együtt születtek. Már az is különös, ahogy a „maffia” szó felbukkant és elterjedt, nem csekély mértékben azért, mert az olasz kormány, amely felfedezte a nevet, szerepet játszott a nevet viselő szervezet megerősödésében. Összhangban a maffia gonosz leleményességével, keletkezésének nem egy története van, hanem számtalan. Ezeknek a szálaknak a felfejtése és ismertetése a következő fejezetekben egy kis kronológiai zsonglőrködést igényel, vagyis ide-oda fogunk ugrálni az 1860-tól 1876ig terjedő zavaros időben, továbbá rövid kitérőt teszünk egy fél évszázaddal korábbra. Idézni fogunk tanúkat, akik résztvevői vagy megfigyelői voltak a maffia keletkezésének. Legjobb, ha nem a „maffia” szóval kezdjük – ennek okai hamarosan tisztázódnak –, hanem azzal, mivel foglalkozott a korai maffia, és ami legalább ilyen fontos, hol tevékenykedett. Ha a maffia nem ősi jelenség,

akkor nem is a belső vidék aranysárgájában született. Abból a környezetből emelkedett ki, amely a mai napig is a legfőbb támaszpontja; ott született, ahol Szicília gazdagsága összpontosul, Palermo környékén, a sötétzöld parti sávban, ahonnan korszerű kapitalista vállalkozásban exportálták az idilli narancs- és citromligetek termését.

Dr. Galati és a citromliget A maffia a citrustermelés gyors felfutásának idején csiszolta ki módszereit. A citromból az 1700-as évek vége felé lett értékes exportcikk. Azután a 19. század közepén a hosszú felvirágzás kiszélesítette Szicília sötétzöld szegélyét. Ebben a felvirágzásban a brit élet két pillére játszott főszerepet. 1795-től a Királyi Haditengerészet citromot osztatott a legénységnek, hogy elkerüljék a görvélykórt. Sokkal kisebb mennyiségben vásárolták a bergamottnak, egy másik citrusfélének az olaját, amelyet az Earl Grey tea ízesítésére használnak; ennek a kereskedelmi célú termesztése az 1840-as években kezdődött. A szicíliai narancsot és citromot New Yorkba és Londonba szállították akkor, amikor Belső-Szicília hegyeiben gyakorlatilag nem ismerték ezeket a gyümölcsöket. 1834-ben több mint 400 000 láda citromot exportáltak. 1850-re ez 750 000 ládára nőtt. Az 1880-as évek közepén döbbenetes mennyiség, évi 2,5 millió láda olasz citrusgyümölcs érkezett New Yorkba, javarészt Palermóból. Kiszámolták, hogy 1860ban, Garibaldi hadjáratának idején a szicíliai citromligetek hajtották a legnagyobb mezőgazdasági hasznot Európában, még a Párizs környéki gyümölcsösöket is túlszárnyalva. 1876-ban a citrusfélék termesztése több mint hatvanszor több hasznot hozott hektáronként, mint a sziget többi részének szántóföldjei. A 19. századi citrustermesztés korszerű üzlet volt, amelynek beindítása jókora befektetést igényelt. A földet meg kellett tisztítani a kövektől, teraszokat kellett kialakítani; raktárakra és utakra volt szükség; a ligetek körül magas falakat emeltek, hogy megvédjék a termést a széltől és a tolvajoktól; öntözőcsatornákat ástak, zsilipeket építettek. Miután a facsemetéket elültették, nyolc évet várhattak, amíg az első termést leszüretelték. Hasznot pedig csak jó néhány évvel később hozott az ültetvény. Amellett, hogy a citromfák igen tőkeigényesek, ráadásul igen érzékenyek. Még a rövid ideig tartó vízhiány is elpusztíthatja őket. Állandó kockázat a fát és a gyümölcsöt károsító vandalizmus. Az

érzékenység és a magas haszon kombinációja tökéletes környezetet teremtett a maffiának, hogy kizsarolhassa a védelmi pénzt. Noha citromültetvények Szicília számos parti sávján voltak és vannak, a matfia a viszonylagos közelmúltig túlnyomórészt nyugatszicíliai jelenség volt. Palermo közvetlen környezetéből sarjadt ki. A csaknem 200 000 lakosú város 1861-ben Nyugat-Szicília politikai, jogi és banki központja volt. Az itteni ingatlankereskedelmi és -bérleti szektorban több pénz forgott, mint bárhol másutt a szigeten. Palermo volt a nagy- és kiskereskedelem központja, egyúttal a legnagyobb kikötő. A környezetében és az azon túl található mezőgazdasági művelési területeket itt adták, vették és bérelték. A politikai élet központja is ez a város volt. A maffia nem a szegénység és az elszigeteltség gyermeke, hanem a hatalomé és a gazdagságé. A Palermo környéki citromültetvényekkel kapcsolatban bukkant föl a történelemben a maffia első üldözöttje, aki részletes beszámolót hagyott hátra szerencsétlenségéről. Egy Gaspare Galati nevű, köztiszteletben álló sebész volt. Csaknem mindent, amit tudunk róla – mindenekelőtt a bátorságáról – a hatósághoz intézett memorandumából ismerjük, amely utóbb igazolta írásának hitelességét. 1872-ben dr. Galati átvett a lányai és azok anyai nagynénje nevében egy örökséget, amelynek legfontosabb része a Fondo Riella, egy négyhektáros citrom- és mandarintermelő birtok vagy „kert” volt Malaspinában, alig tizenöt perc járásra Palermo peremétől. A fondo mintabirtok volt: a fák öntözésére korszerű, három lóerős gőzszivattyú szolgált, amelyhez külön gépészt alkalmaztak. De mikor átvette a birtok igazgatását, Gaspare Galati rájött, hogy a hatalmas beruházás veszélyben van. A Fondo Riella előző tulajdonosa, dr. Galati sógora szívrohamban halt meg, miután sorra kapta a fenyegető leveleket. Halála előtt két hónappal a gőzgép kezelőjétől megtudta, hogy a levelek feladója a fondo intézője, Benedetto Carollo; ő diktálta őket valakinek, aki tudott írni-olvasni. Carollo iskolázatlan volt, de annál önteltebb: Galati leírása szerint úgy járt-kelt, mintha övé lenne a birtok, és széles körben tudták róla, hogy az eladott termés vételárának 20-25 százalékát zsebre vágja; még a gőzgéphez való szenet is ellopta, Galati sógorát leginkább a lopás módja nyugtalanította, mert ez megmutatta, hogy Carollo nagyon is ért a citrusgyülmölcs-üzlethez, és az a szándéka, hogy tönkretegye a Fondo Riellát.

A szicíliai citromültetvények, és az észak-európai meg amerikai piacok között számtalan ügynök, nagybani kereskedő, csomagoló és szállító cég találta meg a számítását. A folyamat minden szakaszát pénzügyi spekulációk olajozták már akkor, amikor a gyümölcs még a fán lógott. Hogy elosszák a kezdeti magas költségeket és csökkentsék az esetleges rossz termés kockázatát, a citrusüzletben rendszerint már akkor eladják a termést, amikor még meg sem érett. Dr. Galati sógora a szokásos gyakorlatot követte a Fondo Riella esetében. Mindazonáltal, amikor az ügynökök a korai 1870-es években megszerezték a birtok termésének elővételi jogát, rájöttek, hogy az előre kifizetett citrom- és mandarintermés kezd eltünedezni a fákról. A Fondo Riella hamarosan igen rossz üzleti hírbe keveredett. Egyértelműnek látszott, hogy a lopásokért Carollo intéző a felelős; a fiatalembernek eltökélt szándéka volt, hogy tönkreteszi a birtokot, mert akkor már ő is meg tudja venni. Miután sógorától az ő kezébe került a Riella ültetvény, dr. Galati elhatározta, hogy megkíméli magát a gondoktól, és bérbe adja valakinek. Carollónak azonban más volt a véleménye. Amikor a jövendőbeli bérlők beállítottak, körbevezette őket, de közben nem rejtette véka alá, amit gondolt: „Júdás vérére, ezt a kertet sosem fogják bérbe adni vagy eladni.” Ez már sok volt dr. Galatinak; kitette Carollo szűrét és fölvett helyette valaki mást. Dr. Galati hamarosan megtudta, hogy az ifjú intéző szerint ő „kivette a kenyeret a szájából”, mint ezt gyakran mondogatta. Furcsa módon dr. Galati néhány közeli barátja, akik elvileg nem is tudhattak a dologról, meglátogatták a doktort, és bizalmasan azt tanácsolták, vegye vissza Carollót. A sebész nem engedett. 1874. július 2-án Carollo utódját többször hátba lőtték, miközben az ültetvény egyik keskeny útján haladt. A támadók egy másik ligetben raktak egy emelvényt kőből, hogy hátulról lőhessék le az intézőt a fal mögül – ezt a módszert számos korai maffiatámadásban alkalmazták. Az áldozat néhány óra múlva meghalt egy palermói kórházban. Dr. Galati fia elment a helyi rendőrségre, és jelentette a család gyanúját, hogy a gyilkosság mögött Carollo áll. Egy felügyelő, ügyet se vetve erre a nyomra, két férfit tartóztatott le, akiknek semmi közük sem volt az áldozathoz, majd pedig, miután semmilyen terhelő bizonyíték nem került elő, szabadon bocsátották őket. Noha a rendőrség nem segített, dr. Galati újabb intézőt fogadott. Ezután családjával együtt számos levelet kapott, amelyekben az állt,

hogy tévedett, amikor egy Carollóhoz hasonlóan „tiszteletre méltó férfiút” menesztett, és helyette egy „nyomorult kémet” vett föl. Megfenyegették, hogy ha nem alkalmazza ismét Carollót, akkor ugyanolyan vég vár rá, mint az intézőjére – csak „sokkal barbárabb módon”. Egy évvel később, amikor már tudta, mivel áll szemben, dr. Galati képes volt megfejteni ezt az újfajta szóhasználatot: a maffia nyelvén a tolvaj és gyilkos a „tiszteletre méltó férfiú”; az áldozat pedig „nyomorult kém”. A doktor a fenyegető levelekkel – összesen héttel – visszatért a rendőrségre. Megígérték neki, hogy letartóztatják Carollót és társait, köztük fogadott fiát. De a felügyelő – ugyanaz az ember, aki korábban tévútra terelte a nyomozást – nem volt ilyen buzgó. Három hét telt el, mire Carollót és fiát őrizetbe vették, de két óra múlva ismét szabadon engedték őket azon az alapon, hogy semmi közük a bűncselekményhez. Galati meggyőződött róla, hogy a felügyelő a bűnözők szövetségese. A vállalkozása megmentéséért küzdő dr. Galati kezdett képet alkotni a helyi maffia működéséről. A coscának a szomszédos, Uditore nevű kisvárosban volt a központja, és egy vallási szervezet homlokzata mögött működött. A városban egy Rosario atya nevű, valahai kapucinus szerzetes tartott fönn egy kicsiny „Assisi Szent Ferenc terciáriusai” nevű testvériséget, amely jótékonysággal foglalkozott, és segítette az egyház munkáját. Rosario atya a róla maradt följegyzések szerint a Bourbonok alatt rendőrspicli volt, ezenfelül börtönlelkészként is működött, ami lehetővé tette neki, hogy üzeneteket közvetítsen a bennlakók és a hozzátartozók között. De a banda vezetője nem Rosario atya volt. A „Szent Ferenc terciáriusainak” elnökét és az uditorei maffia főnökét Antonino Giammonának hívták. Koldusszegény parasztcsaládban született, napszámosként kezdte munkás életét. Fölemelkedése és meggazdagodása egybeesett a forradalmakkal, amelyek Szicíliának az olasz nemzetbe való betagolódását kísérték. Az 1848 és 1860 közötti lázadások megadták neki a lehetőséget, hogy megmutassa, milyen fából faragták, és befolyásos barátokat szerezzen. 1875-re az ötvenöt éves Giammona gazdag ember volt; a palermói rendőrfőkapitány jelentése szerint 150 000 líra értékű földbirtokkal rendelkezett. Gyanították róla, hogy jó néhány, a törvény elől menekülő embert, akiknek először menedéket adott, később meggyilkolt. A rendőrség úgy vélte, akkor kellett meghalniuk, amikor a Giammona védelme alatt álló

helyi birtokokról kezdtek el lopkodni. Giammona köztudottan átvett egy összeget és hozzá befektetési utasításokat valamilyen rejtélyes üzlethez a közeli Corleone egyik bűnözőjének nevében, aki a rendőrségi vizsgálat elől az Egyesült Államokba menekült. Dr. Galati azt írta Antonino Giammonáról, hogy „hallgatag, pöffeszkedő és bizalmatlan”. Nyugodtan hihetünk neki, mert a két férfi ismerte egymást; Giammona családjának számos tagja dr. Galati páciense volt, aki egy alkalommal két muskétagolyót operált ki Giammona testvérének combjából. Az uditorei maffia hatalma a citromültetvényekről beszedett védelmi pénzeken alapult. Kényszerítették a földbirtokosokat, hogy vegyék föl az embereiket tiszttartónak, intézőnek és üzletkötőnek. Kapcsolatuk fuvarosokkal, nagykereskedőkkel és dokkmunkásokkal tönkretehette a termést, de ugyanúgy biztosíthatta, hogy elérjen a piacra; a ravaszul alkalmazott erőszak segítségével a maffia apró kartelleket és monopóliumokat építhetett ki. Ha egyszer a kezükbe került egy fondo, akkor annyit lophattak, amennyit akartak, vagy azért, hogy lefölözzék belőle az „adót”, vagy azért, hogy a birtokot mesterségesen lenyomott áron vegyék meg. Giammonának nem csak dr. Galatival volt baja; összpontosított támadást indított az egész uditorei környék citrusgyümölcs-termesztésének megszerzésére. Mivel már tudta, hogy a maffia beépült a helyi rendőrségre, dr. Galati elhatározta, hogy a gyilkossággal kapcsolatos tanúvallomását egyenesen egy nyomozó bírónak juttatja el. Elhatározása megerősödött, amikor a rendőrségről a hétből csak hat fenyegető levelet kapott vissza – a legfontosabb „elveszett”. A vizsgálóbírótól azt hallotta, hogy az efféle „hozzá nem értés” mindennapos azon a rendőrőrsön. Újabb fenyegető levelek érkeztek: dr. Galatinak egy hetet adtak, hogy cserélje le az intézőjét egy „tiszteletre méltó férfival”. Ő azonban erőt merített a tudatból, hogy panaszai nyomán leváltották azt a felügyelőt, akit a maffiával való összejátszással gyanúsítottak. Dr. Galati úgy vélte, a maffia valószínűleg nem kockáztatja meg egy hozzá hasonló társadalmi helyzetű földbirtokos meggyilkolását, ezért úgy döntött, nem törődik a hadüzenettel. Közvetlenül a határidő lejárta után 1875 januárjában fényes nappal három golyót eresztettek az új intézőjébe. A gyilkossági kísérlet elkövetésének gyanújával letartóztatták Benedetto Carollót és a fondo két korábbi munkását.

A támadás után mosolygott rá először a szerencse dr. Galatira. Mielőtt a sebesült intéző összeesett, még láthatta és azonosíthatta támadóit. A kórházban először nem válaszolt a rendőrség kérdéseire. Azután ahogy egyre jobban belázasodott, és úgy tűnt, közeledik a halála, hívatta a nyomozót és vallomást tett: csakugyan azok az emberek lőttek rá, akiket letartóztattak. Ettől felbátorodva dr. Galati maga kezelte a sebesült intézőt, éjjelnappal gondosan ápolta. Revolver nélkül nem lépett ki az otthonából, felesége és lányai bezárkóztak a házba. A folyamatosan érkező fenyegető levelek aláásták a család egészségi állapotát. Azt írták nekik, hogy dr. Galatit, a feleségét és a lányait leszúrják, talán éppen akkor, amikor kilépnek a színházból; a zsarolók nyilvánvalóan tudták, hogy dr. Galatinak bérlete van a szezonra. A doktor azt is megtudta, hogy a maffiának van egy kémje a rendőrségen, mivel a maffiózók ismerték vallomásainak részleteit. Ugyanakkor az utolsó zsaroló levelekből árnyalatnyi kétségbeesést is ki lehetett olvasni. Dr. Galati most már kezdte remélni, hogy ha per lesz a dologból, és a tanú is hajlandó tanúskodni, Benedetto Carollót végre sarokba szorítják. Ekkor a doktor által ápolt, sebesült intéző a kezébe vette a dolgok intézését. Amint annyira jól érezte magát ahhoz, hogy járni tudjon, elment Antonino Giammonához és megkérte, kössenek békét. Megkötötték az üzletet, ennek örömére meghívták egy lakomára, ezután megváltoztatta tanúvallomását és a Carollo elleni vád összeomlott. Anélkül, hogy búcsút mondott volna rokonainak és barátainak, dr. Galati fogta a családját és elmenekült Nápolyba, otthagyva a birtokot és negyedszázad alatt kiépített pacientúráját. Ezek után annyit tehetett, hogy 1875 augusztusában egy emlékeztetőt küldött a római belügyminisztériumnak. Bejelentette, hogy az alig 800 lakosú Uditore faluban tudomása szerint egyedül 1874-ben huszonhárom embert öltek meg – köztük két asszonyt és két gyermeket –, és további tízet súlyosan megsebesítettek. Ezeket a bűncselekményeket egyszer sem követte nyomozás. Háború folyt a citrusültetvények birtoklásáért, amit a rendőrség ölbe tett kézzel nézett. A belügyminiszter utasította a palermói rendőrfőnököt, hogy vizsgálja ki a dolgot. Egy tehetséges ifjú rendőrtisztet állítottak rá a Galati-ügyre. Kiderült, hogy meggyilkolt elődjéhez hasonlóan a második intéző is félelmetes alak volt. Noha dr. Galati nem tudta, vagy nem ismerte be, nagy a valószínűsége, hogy mindkét általa alkalmazott intézőnek köze

volt a maffiához. A doktor valószínűleg egész idő alatt a rivális coscák háborújának eszköze volt. A nyomozásra az uditorei maffia azzal válaszolt, hogy mozgósította barátait. Benedetto Carollo kérelmet nyújtott be, hogy vadászhasson a Fondo Riella területén; mindennapos vadásztársa volt a palermói legfelsőbb bíróság egyik bírája. Földbirtokosok és politikusok sorakoztak föl Antonino Giammona mögött. Ügyvédek szerkesztettek nyilatkozatot, miszerint Giammonát és fiát pusztán azért üldözik, mert „a maguk erejéből élnek, és nem tűrik, hogy kirabolják őket vagy basáskodjanak felettük”. A hatóságok nem értek el mást, csupán egy rendőrségi intést és az érintettek fokozott figyelését. Nyilvánvaló, hogy dr. Galati bajait nem csupán egy bűnbanda okozta, ezek elsősorban abból eredtek, hogy nem bízhatott meg a rendőrségben, az igazságszolgáltatásban, de még a saját birtokostársaiban sem. Ilyen módon dr. Galati története a maffia keletkezésének újabb elemét világítja meg. Mint majd látjuk, a maffia eredete szorosan kapcsolódik egy megbízhatatlan államhatalom – az olasz állam – megszületéséhez. Védelmi pénzek, gyilkosság, területi uralom, bandák vetélkedése és együttműködése, sőt egy halvány utalás a „becsületre”: elég támpontot találunk dr. Galati memorandumában, hogy arra következtethessünk, az 1870-es évek elején a maffiamódszer legfőbb elemeit már alkalmazták a citromligetekben. Az ügy bizonyítékot szolgáltat a legjellegzetesebb mozzanatra: a maffia beavatási szertartására.

Beavatás Noha a rendőrségnek azután sem sikerült az igazságszolgáltatás kezére adni Uditore maffiózóit, hogy dr. Galati megírta feljegyzését az Antonino Giammona coscájától elszenvedett méltánytalanságokról, az esetből sejlenek föl az első jelei annak, hogy a maffia titkos társaság volt, amelynek tagjait vérszerződés láncolta össze. Nem csupán arról van szó, hogy Antonino Giammona embereinek volt egy beavatási szertartásuk, de az a rituálé gyakorlatilag azonos azzal, amelyen a tiszteletre méltó férfiak ma is átesnek. Amikor dr. Giuseppe Galati 1875-ben elküldte emlékiratát a belügyminisztériumba, a miniszter jelentést kért a palermói rendőrfőnöktől. Ebben a jelentésben szerepel első ízben a maffia beavatási szertartása. A rendőrfőnök forrásai e tekintetben megbízhatóak; valószínűleg olyan rendőrök voltak, akik, mint dr. Galati történetéből kiderült, kezdettől közeli és kétértelmű kapcsolatban álltak a maffiával. A rendőrfőnök beszámolója szerint az 1870-es évek maffiájában a tiszteletre méltó férfi beavatása egy főnökökből és alfőnökből álló csoport előtt történt. Egyikük megszúrta a leendő maffiózó karját vagy kezét, és utasította, hogy kenjen be vérével egy szentképet. Ezután tette le a hűségesküt, miközben a képet elégették, a pernyét pedig szétszórták, ezzel jelképezve minden áruló megsemmisítését. A kormány különleges megbízottja, aki éppen útban volt Szicíliába, ezt üzente a rendőrfőnöknek a belügyminiszter nevében: „Gratulálok! Hatalmas és szövevényes nyomozási terület nyílt meg a hatóságok előtt”. A kormánybiztos kétségtelenül megdöbbent volna, ha tudja, hogy a nyomozás területe semmivel sem lesz kisebb vagy kevésbé szövevényes 1976-ban, száz évvel később, amikor Giovanni lo scannacristiani Brusca volt „jelölt”. (Brusca a combinato kifejezést használta; ez az elmosódó, jellegtelen olasz szó annyit tesz: „rendes” vagy „összeszedett”.) A szertartás, amelyen Brusca átment, döbbenetesen hasonlít az 1875-ös változatra; ez a hasonlóság segít jobban megérteni, hogyan és miért volt a maffia kezdettől fogva titkos társaság.

Beavatása idején fiatal, alig tizenkilenc éves volt a férfi, aki később Capacinál felrobbantotta Falcone bíró kocsiját. Mivel az apja volt az egyik főnök, ez a tény gyorsan sínre tette Bruscát; már túl volt az első gyilkosságán. Egy napon elvitték egy vidéki házba azon a címen, hogy a szervezet most tartja egyik lakomáját. Sok uomo d’onore volt jelen, köztük Totò „Kurta” Riina is, akit a fiatalember már korábban is padrinónak (keresztapának) szólított. Néhányan megkérdezték tőle: „Mit éreznél, ha meg kellene ölnöd egy embert? Ha bűnt kellene elkövetned?” Elég különösnek tűnt; már ölt, mégis azt kérdezik, mit érezne. Ő nem tudta, hogy ezzel kezdődött a beavatási szertartása. Egy idő után a többiek összegyűltek egy szobába, de Bruscát kint hagyták. Amikor kicsivel később behívták, látta, hogy az apja nincs ott, a többiek pedig egy nagy, kerek asztalnál foglalnak helyet, amelyen tőr és pisztoly hever, a közepére pedig apró szentképet helyeztek. Záporozni kezdtek a tiszteletre méltó férfiak kérdései: „Ha börtönbe kerülsz, hűséges leszel-e, nem válsz-e árulóvá?” „Akarsz-e a Cosa Nostra nevű társaság tagja lenni?” Brusca, ahogy visszanyerte az önbizalmát, lelkesen válaszolgatott: „Szeretem ezeket a barátságokat. Szeretem a bűnöket”. Az egyik tiszteletre méltó férfi ekkor megfogta az ujját és megszúrta egy tűvel; Brusca a vérével bekente a szent képét, azután a tenyerére tette. A képet maga Riina gyújtotta meg, ezekkel a szavakkal: „Ha elárulod a Cosa Nostrát, a húsod úgy fog égni, mint ez a szent”, és közben a láng fölé tartotta a kezét, nehogy a beavatandó ifjú eldobja a képet. A szervezet törvényei, amelyeket Riina azon a napon közölt Bruscával, felölelték a híres bemutatkozási előírást. Senki sem mutatkozhat be maffiózóként, még akkor sem, ha egy másik tiszteletre méltó férfival találkozik. Ehelyett egy harmadik, ugyancsak beavatott, ilyesféle fordulatokkal ismerteti össze őket: „ő a mi barátunk”, vagy „ti ketten ugyanazzal foglalkoztok, mint én”. Riina akkor is az utóbbi mondatot használta, amikor ismét beengedték Brusca apját, hogy gratulálhasson. „Bemutatta” egymásnak apát és fiát, mint tiszteletre méltó férfiakat. A bemutatás szabályai, ahogy azokat Bruscának elmagyarázták, néhány érdekes részletben különböznek a rendőrfőnök 1875-ös jelentésétől. Egy évszázaddal azelőtt, hogy Bruscát felvették, a maffiózók sokkal bonyolultabb felismerő szertartást alkalmaztak,

rejtjelezett párbeszédet, amely a „fogfájásról” szóló dialógussal kezdődik: A: Krisztus vérére! De táj a fogam! (az egyik felső szemfogára mutat) B: Az enyém is. A: Mióta fáj? B: Gyümölcsoltó Boldogasszony óta. A: Hol voltál? B: Passo di Riganóban. A: És ki volt ott? B: Rendes emberek. A: Kik? B: Antonino Giammona egy, Alfonso Spatola kettő stb. A: És hogyan végezték el a rossz cselekedetet? B: Sorsot húztak és Alfonso Spatola győzött. Fogott egy szentet, megszínezte a véremmel, a tenyerembe tette és elégette. A pernyét szétszórta. A: Mit mondtak, kit kell imádnod? B: A Napot és a Holdat. A: És ki az istened? B: Egy „Levegő”. A: Miféle királysághoz tartozol? B: A mutatóujjéhoz. Az említett Passo di Rigano egy másik kisváros Palermo környékén. A „Napra és Holdra”, a „Levegőre”, a „mutatóujjra” való célzás egyértelműen arra a maffiacsaládra utal, amelybe B.-t fölvették. Ez az eredeti felismerő szertartás sokkal körülményesebb és kevésbé megbízható, mint a Giovanni Bruscának elmagyarázott mai változat. (Vajon honnan tudja a két gengszter, melyiküknek kell kezdeményezni?) Mindenesetre ez a fura párbeszéd először erősít meg egy nagyon egyszerű és fontos tényt a korai maffiával kapcsolatban: olyan kiterjedt szervezet volt, hogy tagjai nem mindig ismerték egymást. A „maffia” máris többet jelentett néhány elszigetelt banda nevénél vagy egymást ismerő bűnözők hálózatánál. A maffiáról éppen a beavatási szertartás miatt terjedt el széles körben, hogy nagyon régi. Valójában a szertartás ugyanolyan új, mint minden, ami a maffiával kapcsolatos. Eredetileg csaknem bizonyosan a szabadkőművesektől kölcsönözték. A szabadkőműves titkos

társaságok 1820 körül kerültek Franciaországból Nápolyon át Szicíliába, és nagyon gyorsan népszerűek lettek a Bourbon-rezsimmel szembenálló, becsvágyó középosztály köreiben. A páholyoknak természetesen volt beavatási szertartása, és némelyik tanácstermüket véres tőrökkel díszítették, a lehetséges árulók figyelmeztetésére. Az egyik titkos társaságnak, amelyet carbonarinak („szénégetők”) neveztek, többek között a szabadságharcos forradalom kirobbantása volt a célja. Szicíliában az ilyen csoportok néha politikai pártokká fejlődtek, sőt akár bűnbandákká fajultak; egy 1830-ból származó hivatalos jelentés arról számol be, hogy egy carbonaro kör belekeveredett állami szerződések ellopásába. Szabadkőműves-ízű szertartásokat használó, különleges, titkos társaságnak lenni sok előnyt jelentett a maffia számára. A baljós rítus és az első cikkelyében az árulók megbüntetésével fenyegetőző alapszabály segített megteremteni a bizalmat, mivel egyértelműen közölte az egymást egyénként habozás nélkül feladó bűnözőkkel, mi a bére az árulásnak. Ilyen módon a védelmi pénzek beszedésével járó magas kockázat elviselhető mértékre csökkent azok számára, akik csatlakoztak a szervezethez. A szertartás valószínűleg azért is hatékony volt, mert féken tartotta a becsvágyó, agresszívebb fiatalokat. A titkos társaság ugyanakkor közös garanciákat teremtett a szomszédos bandák együttéléséhez, lehetővé téve, hogy minden cosca viszonylag zavartalanul működhessen a saját területén. Ugyancsak nagy előnyt jelentett a szervezeten kívüli bűnözőkkel szemben, mert azoknak meg kellett szerezniük a maffia jóváhagyását a működésükhöz – vagy szembekerültek volna a maffiózók közös helytelenítésével. Számos törvényellenes cselekedet, például a marhalopás vagy a csempészet nem csupán azzal járt, hogy több banda területén kell áthaladni, de útközben kellettek megbízható üzlettársak is. A maffiatagság szavatolta a garanciákat, amelyre az összes résztvevőnek szüksége volt. Amikor a belügyminiszter elolvasta dr. Galati 1875-ös beszámolóját az uditorei coscáról, a maffia születése már csaknem lezárult. De még meg kell magyarázni, honnan származik a maffia. Még sok mindent meg kell tudni a „hallgatag, felfuvalkodott és bizalmatlan” Antonino Giammonáról, és hogy kérdéseinkre választ kapjunk, vissza kell lépnünk a Fondo Riella-ügyet megelőző évtizedbe.

Turrisi Colonna báró és a „szekta” 1863 kora nyarán – három évvel Garibaldi hadjárata után – egy szicíliai nemesember, aki hamarosan az első tanulmányt írja meg a maffiáról, egy jól kitervelt gyilkossági kísérlet célpontja lett. Nicolo Turrisi Colonna, Buonvicino bárója egy este Palermóból tért vissza az egyik birtokára. A citromfákkal szegélyezett út a városfal mentén haladt át a virágzó tájon. Noce és Olivuzza városkák között öt ember, az út öt pontjáról tüzelve lelőtte a lovakat, majd a kocsiban ülőket vették célba. Turrisi Colonna és a kocsis gyorsan előrántották revolverüket, és miközben futva menekültek, viszonozták a tüzet. A zajra előkerült a báró egyik intézője. Puskájának dörrenését az út menti bozótosban felharsanó fájdalomkiáltás követte. A gyilkosjelöltek feladták, és sebesült társukat magukkal cipelve elmenekültek. Turrisi Colonna az orvtámadás után egy évvel tanulmányt írt Közbiztonság Szicíliában címmel. Ez az első az országegyesítést követő számos könyv között, amely elemzés és vita tárgyává teszi a szicíliai maffiát. Hála Falcone bíró munkájának, a történészek ma már tudják, mit kell elhinniük a maffia körül dúló első vitákból. Turrisi Colonna különösen tájékozott és hihető beszámolót készített. A báró részben társadalmi helyzete és a korai hatvanas években játszott szerepe folytán lett szavahihető tanú. A feljegyzések tántoríthatatlan olasz hazafinak írják le. 1860-ban, amikor parancsnoka volt a palermói új Nemzeti Gárdának, a forradalom többek között az ő erőfeszítéseinek köszönhetően nem csapott át anarchiába. Már az olasz parlament tagja, amikor 1864-ben megírja kicsiny könyvét a bűnözésről. Sokkal később, az 1880-as években Turrisi Colonna kétszer volt Palermo polgármestere. Márvány mellszobra máig ott áll a palermói önkormányzat székhelyének, a Palazzo delle Aquilének tanácstermében. Szigorú ábrázatán az a fajta szőrzet pompázik – határozottan úgy fest, mintha utólag ragasztották volna az orra alá amely érdemrendjeinél sokkal érthetőbben jelezhette a kortársaknak „a fennkölt államférfit”. Turrisi Colonna bírt a rangjához méltó elfogulatlansággal. Amikor 1864-ben megírta röpiratát, a törvény és a rend égetően fontos politikai

kérdés volt. A kormányzat azt igyekezett terjeszteni, hogy az ellenzék összeesküdött az új olasz állam ellen, és céljai elérése érdekében hajlandó zűrzavart szítani. Az ellenzéki politikusok viszont ragaszkodtak ahhoz, hogy a kormányzat gerjeszti a törvényhozás és a rendfenntartás válságát, miközben őket bélyegzi bűnözőnek. Turrisi Colonna egyik tábornak sem hízelgett, mert rámutatott, hogy a szervezett bűnözők jelentős erőt képviselnek Szicíliában, és ez a helyzet már sok éve fennáll, ugyanakkor hangoztatta, hogy az új kormány kemény intézkedései csak rontottak a helyzeten. Turrisi Colonna tanulmánya komor következtetést von le: az újságok tele vannak zsarolással, rablással, gyilkossággal, ám a Palermo körül elkövetett bűncselekményeknek csak töredékéről számolnak be, mert a probléma messze meghaladja a hétköznapi törvénytelenséget. Nem áltathatjuk magunkat tovább. Szicíliában létezik a tolvajoknak egy szektája, amelynek az egész szigeten vannak kapcsolatai… A szekta védelmez, és őt is védelmezi mindenki, akinek vidéken kell élnie, mint a földbérlő parasztoknak és a pásztoroknak. Védelmet ad a kereskedőknek, és segítséget kap tőlük. A rendőrségtől alig vagy egyáltalán nem fél, mert bízik benne, hogy gond nélkül megszökhet bármilyen rendőrségi nyomozás elől. A szekta nem tart a bíróságoktól sem: azzal büszkélkedik, hogy terhelő bizonyíték ritkán kerül elő a tanúkra gyakorolt nyomás miatt. Ez a szekta Turrisi Colonna becslése szerint húszéves múltra tekint vissza. Minden tartományban a legértelmesebb parasztok és a Palermo körüli birtokok intézői közül toborozza tagjait, nem is szólva a csempészek légiójáról, akik a fináncok orra előtt hozzák át a gabonát és más, súlyosan megadóztatott terméket, amelyektől a városok jövedelme függ. A szekta tagjai sajátos jelekből ismerik fel egymást, amikor átterelik a lopott marhát a vidéken a városi mészároshoz. Egyes tagok marhalopásra szakosodnak, mások a terelésre és a billog eltüntetésére, ismét mások az illegális vágásra. Bizonyos helyeken a szekta olyan jól szervezett, annyi politikai támogatást kap a helyi önkormányzatokat irányító, becstelen frakcióktól, hogy rémületben tarthatja a polgárokat. Még becsületes emberek is fordulnak a szektához abban a reményben, hogy megteremtheti számukra a vidéken a közbiztonság valamilyen látszatát.

A brutális és korrupt Bourbon-rendőrség gyűlöletétől fűtve a szekta fölajánlotta szolgálatait az 1848-as és 1860-as forradalmaknak. Sok más erőszakos emberhez hasonlóan a szekta tagjainak is érdeke volt a forradalom, mert lehetőséget adott a börtönök megnyitására, a rendőrségi nyilvántartások elégetésére, és a kavarodás leple alatt a rendőrök és besúgók megölésére. Egy forradalmi kormány – a szekta reményei szerint – amnesztiát hirdet azoknak az embereknek, akiket a régi rendszer „üldözött”; új milíciákat alakít, ahol szívesen látják a keménykötésű újoncokat, és munkát ad a régi rendet megdöntő hősöknek. Ám az 1860-as forradalom vajmi keveset teljesített e reményekből, és az új olasz kormány azzal, hogy válogatás nélküli kíméletlenséggel torolta meg a forradalmat követő bűnözési hullámot, annyit ért el, hogy a szekta még buzgóbban vetette bele magát a bajkeverésbe. Alig négy hónappal Turrisi Colonna jelentésének megjelenése után először írták le a „maffia” nevet, amelyet a szekta ekkor kapott. Ahhoz képest, amit most tudunk a maffiáról, Turrisi Colonna beszámolója elképesztően ismerős. Megemlíti a rendkívüli bíróságokat, amelyekkel számos későbbi maffiaügyben találkozunk; a szekta tagjai összejönnek, hogy döntsenek azoknak a sorsáról, akik megszegték szabályaikat – ilyenkor gyakori a halálos ítélet. Turrisi Colonna olyan szavakkal írja le a hallgatási és engedelmességi parancsot, amely kísértetiesen egybecseng mai tudásunkkal: Eme ördögi szekta szabályai szerint minden polgár, aki közeledik egy carabinierihez (katonai rendőrhöz), és szóba elegyedik vele, vagy akár csak üdvözli, az lator, akit halállal kell büntetni. Az ilyen ember szörnyű bűnt követ el az „alázattal” szemben. Az „alázat” a szekta iránti tiszteletet és odaadást jelenti. Tilos bármit is tenni, ami akár közvetlenül, akár közvetve árt a szektatagok érdekeinek. Senki sem szolgáltathat olyan adatokat a rendőrségnek vagy az igazságszolgáltatásnak, amelyek segítségével bármilyen bűncselekmény elkövetőjét le lehet leplezni. Alázat – olaszul umiltà, szicíliai dialektusban umirtà – olyan szó, amely valósággal leugrik a papírról. Ma úgy tartják, hogy legnagyobb valószínűséggel ebből eredt az omertà. Az omertà a maffia kódszava a hallgatásra, amely megtiltja, hogy bárki, akire kiterjed a szervezet

hatásköre, bármit elmondjon a rendőröknek. Az omertà eredetileg nyilván az engedelmességet jelentette. Turrisi Colonna azt javasolja, a kormány ne azzal vágjon vissza a szektának, hogy „az akasztófa és a kínzókamra” által uralkodik. Ehelyett jól megfontolt reformpolitikát javasol, amely reményei szerint „második, polgári keresztség” módjára változtatja meg Szicília népének viselkedését. A kiegyensúlyozottság, éleslátás és őszinteség, amely Turrisi Colonna beszámolóját jellemzi, vetekedik férfias visszafogottságával. Túl szerény volt ahhoz, hogy akár meg is említse a gyilkossági kísérletet, amelynek előző évben éppen ő volt a szenvedő alanya; elvégre ez csupán egyetlen erőszakcselekmény volt Palermo környékén azok közül, amelyek a Garibaldi hadjáratát követő nehéz éveket jellemezték. Turrisi Colonna diszkréciója miatt máig sem ismeretes, ki támadt rá, miért, vagy hogy mi történt később a támadókkal. De ma már sejtjük, hogy nem sokkal élhették túl az eseményt. Tizenkét évvel később, 1876. március 1-én két jómódú, idealista, ifjú toszkánai zsidó értelmiségi, Leopoldo Franchetti és Sidney Sonnino egy barátjuk és egy inas társaságában Palermóba érkezett, hogy magánjellegű vizsgálat tárgyává tegyék a szicíliai társadalmat. Ekkorra – ez a dr. Galati emlékiratát követő év – a „maffia” szót egy évtizede ismeri az élőbeszéd, de nagy a zűrzavar a jelentését illetően, már ha egyáltalán jelent valamit. (Még az írásával kapcsolatban is volt némi bizonytalanság: a 19. században egyesek egy f-fel írták, mások kettővel anélkül, hogy ez megváltoztatta volna a szó értelmét.) Franchetti és Sonnino nem kételkedett benne, hogy a maffia a bűnözés veszedelmes formája, és el akarták oszlatni az egymásnak ellentmondó vélekedések zűrzavaros ködét. Egy nappal érkezésük után Sonnino írt egy barátjának, és ajánlólevelet kért tőle Nicolo Turrisi Colonnához, Buonvicino bárójához, a szekta szakértőjéhez: Itt azt mondják, kapcsolatban van a maffiával. De nekünk ez nem számít. Hallani akarjuk, mit mondhat… Kérlek, ne áruld el senkinek, amit az imént írtam Turrisi Colonna báróról és állítólagos maffiakapcsolatairól. Valamelyik barátja megírhatja neki, és abból kellemetlenségünk lenetne.

Számos bizonyíték utal rá, hogy Turrisi Colonna, a szektát elemző tanulmány szerzője valóban a politikai védnöke volt Palermo legjelentősebb és legkegyetlenebb maffiózóinak. Széles körben pletykáltak maffiakapcsolatairól; még saját politikai párttársai is kifejezték miatta aggályaikat. 1860-ban Turrisi Colonna kinevezte a szekta egyik vezető emberét a Nemzeti Gárda egyik egységének parancsnokává. Azért választotta az illetőt, mert volt tekintélye és katonai tapasztalata; korábban az egyik lázadó bandát vezette, amely akkor jött le a hegyvidékről Palermóba, amikor a forradalom tért nyert. A kérdéses férfi agyafúrt bűnöző volt, egy bizonyos Antonino Giammona – ugyanaz, aki később levezényelte dr. Galati birtokának, a Fondo Riellának az eltulajdonítását. Turrisi Colonna volt az egyik földbirtokos, aki támogatta Giammonát, amikor a belügyminisztérium utánanézett dr. Galati vallomásának; Turrisi Colonna ügyvédei fogalmazták meg Giammona védekezését. A rendőrfőnök 1875-ös jelentése szerint a maffia beavatási szertartásait a báró egyik birtokán rendezték. 1876-ban, a Franchettivel és Sonninóval folytatott három beszélgetésben Turrisi Colonna szokott éleslátásával nyilatkozott gazdasági kérdésekről. A szekta iránti érdeklődésén kívül előrelátó gazda és agronómus is volt, aki tudományos publikációk egész sorát jelentette meg a citrusfélék termesztéséről. Ám a merényletet illetően szokatlan módon kertelt. Két évvel korábban négy emberét tartóztatták le Cefalú melletti birtokán, akiknek ártatlanságát ugyanúgy bizonygatta Franchettinek és Sonninónak, mint annak idején a letartóztatáskor. Panaszkodott, hogy a hozzá hasonló földbirtokosok az igazi áldozatok; vidéki birtokaikon kénytelenek tárgyalni a banditákkal, máskülönben képtelenek megvédeni az értékes termést és a fákat. Semmiféle szektát nem említett. Amikor később Franchetti és Sonnino beszéltek Palermo rendőrfőnökével, az borúlátóan nyilatkozott a Turrisi Colonna embereivel kapcsolatos nyomozásról, mert a bárónak megvannak a politikai összeköttetései, hogy aláaknázhassa a pert. Mások pedig sietve elterelték a szót, ha a véleményüket kérdezték. Turrisi Colonna rejtélye megtestesíti azokat a zavaros éveket, amelyekben a maffia felbukkant. 1864-es röpiratát a szektáról valószínűleg belső források alapján fogalmazta – meglehet, magától Antonino Giammonától származnak az információk. Amikor írta, a báró talán őszintén remélte, hogy az országegyesítés normalizálhatja

Szicíliát. Vagy talán megfélemlítette a maffia, és azt szerette volna, ha egy erős, hatékony új állam segítene a hozzá hasonló földbirtokosoknak helyretenni a bűnszövetkezetet. Talán úgy tekintett magára, mint aki átmenetileg és vonakodva együttműködik az ilyen Giammona-féle alakokkal, miközben várja, hogy az olasz kormány száműzze az erőszakot a szicíliai társadalomból. Ha így volt, ezek a remények rég szertefoszlottak, mikor 1876-ban Franchettivel és Sonninóval beszélt. Kevésbé jóindulatú értelmezés szerint Turrisi Colonna egyáltalán nem volt áldozat. Kapcsolata Giammonával sokkal inkább alapult a kölcsönös megbecsülésen, mint a megfélemlítésen. Talán Turrisi Colonna egyszerűen az első olasz politikus lehetett, aki mást mondott a maffiáról, mint amit tett. Körmönfont felépítése és a becsületkódex szorítása ellenére a szicíliai maffia meg sem mozdulhatott a Turrisi Colonnához hasonló politikusok nélkül. Végső soron nem sok értelme lenne megvesztegetni a rendőröket, tisztviselőket, ha ezeknek a fölöttesei továbbra is ragaszkodnak a törvények betartásához. A maffia könyvelése szerint egy baráti politikus annál értékesebb, minél hitelesebb. Ha ennek a hitelességnek az az ára, hogy mennydörgő beszédeket kell tartani a bűnözes ellen, vagy magas színvonalú tanulmányt kell írni a törvény és a rend szicíliai állapotáról, ám legyen. A maffia olyan pénzzel fizet a politikusoknak, amely nemigen jelenik meg a parlamenti jegyzőkönyvek és törvénykönyvek papírján. Sokkal inkább az apró szívességek aranypénzét használja; az állami megbízások hírei kiszivárognak, túlbuzgó nyomozók a szigeten kívül folytatják pályafutásukat, barátok kapnak önkormányzati állásokat. Turrisi Colonna a nyilvánosság előtt mutathatott szenvtelen, tudományos érdeklődést a bűnszövetkezet iránt, lenézhette szellemi és társadalmi rangja magaslatáról. Magánéletében, távol a nyilvános vitáktól, üzleti és politikai tevékenységeinek érdekében szoros kapcsolatot ápolt a Giammona-féle emberekkel. Akármi történt is Giammona maffiafőnök és Turrisi Colonna, a politikus, az értelmiségi és a földbirtokos között, a röpirat megjelenése után két évvel kirobbant palermói forradalom valószínűleg fontos állomását jelentette ismeretségüknek. 1866 szeptemberében a környező városkákból ismét fölfegyverzett bandák masíroztak Palermo felé. Turrisi Colonna Nemzeti Gárdája, amelynek Antonino Giammona volt a kapitánya, leverte a lázadást. Nona Giammona, mint általában az erőszakos emberek, régebben a forradalomra spekulált, mostanra

rájött, hogy az olasz állam az a szervezet, amellyel érdemes üzletet kötni. A Giammona-féle kulcsszereplők kezdtek átlépni forradalmi múltjukon, és ezzel maga a szervezet is bekapcsolódott az új Olaszország véráramába. A rend más védelmezőihez hasonlóan Turrisi Colonnát is kihallgatta egy kormányzati vizsgálóbizottság az 1866-os zavargásokról, ő pedig habozás nélkül használta a „maffia” szót a felforgatók leírására: „A bíróságok nem hozhatnak ítéletet, mert a tanúk nem őszinték. Csak akkor kezdenek beszélni, ha a maffia lidércnyomása elmúlik.” Turrisi Colonna láthatólag úgy döntött, hogy kizárólag azok a bűnözők tartoznak a „maffiába”, akiket személyesen nem ismer. Még mindig nincs válasz a kérdésre, hogy miként is kezdődött a „maffia lidércnyomása”. 1877-ben, a két utazó – akik Turrisi Colonnával is beszéltek – megjelentették szicíliai vizsgálódásaik eredményét egy kétrészes alapműben. Az első részben Sidney Sonnino, ez a mélységesen melankolikus hajlamú ember, aki később Olaszország miniszterelnöke lett, a föld nélküli szicíliai parasztok életét boncolgatta. A Leopoldo Franchetti által írott rész a nem túl izgalmas Politikai és kormányzati feltételek Szicíliában címet viseli. Mégis egyedülállóan értékes, mert olyan elemzése a 19. századi maffiának, amelyet még a 21.-ben is mérvadónak tartanak. Franchetti írásának akkora hatása volt a maffiáról kialakult közvélekedésre, hogy azt egyedül Giovanni Falcone munkássága múlta felül száz évvel később. A Politikai és kormányzati feltételek Szicíliában az első meggyőző magyarázat arra, hogyan is alakult ki a maffia.

Az erőszakipar Volt valami nagyon angolos Leopoldo Franchetti és Sidney Sonnino kutatásában. Mindketten a brit liberalizmus csodálói voltak, Sonnino angol édesanyjától kapta a keresztnevét. Amikor Szicíliába utaztak, olyan földre tették a lábukat, ahol a lakosság túlnyomó többsége általuk érthetetlen tájszólást beszélt. Az egyetemek, a szalonok szellemi köreiben, amelyből Sonnino és Franchetti eljött, a szigetet még mindig rejtelmes helynek tartották, amelyet főképpen az antik görög mítoszokból és az újságok rémítő riportjaiból ismertek, így hát a két fiatalember olyan elszántsággal készült útjuk lehetséges veszélyeire és viszontagságaira, mint az ismeretlen területek fölfedezői. Amikor 1876 tavaszán útnak indultak, a felszerelésükhöz éppen úgy hozzátartoztak az ismétlőpuskák és a nagy kaliberű revolverek, mint fejenként négy rézlavór, azért, hogy megtöltsék őket vízzel, és a vízbe állítsák tábori ágyuk lábait, a rovarok távoltartására. Mivel a sziget belsejében az utak igen rosszak voltak, már ha egyáltalán léteztek, a két kutató gyakran utazott lóháton, az utolsó pillanatban választva útvonalat és vezetőket, hogy lehetőleg elkerüljék a banditák támadásait. Főleg Franchettinek nem voltak illúziói Szicíliával kapcsolatban; két éve egy hasonló expedícióval bejárta Dél-Itália belső területeit. Mégis, amit a szigeten talált, az „mély rokonszenvet” ébresztett benne a puska iránt, amelyet a nyergen keresztbe vetett maga előtt. „Egy gonosz, titokzatos erő lidércnyomása nehezedik erre a kopár, egyhangú vidékre”, írta később. Franchetti útközben készített feljegyzéseit csak nemrég jelentették meg; a számos történet közül kettővel szemléltetjük, mekkora megrázkódtatást okozott nekik a találkozás Szicíliával. Franchetti feljegyezte, hogy 1876. március 24-én belovagoltak a közép-szicíliai városba, Caltanisettába. A hatóságok tájékoztatása szerint a maffia tűzfészkének számító, szomszédos Barrafranca városkában két nappal korábban agyonlőttek egy papot. Hatvanméternyire a haldokló paptól egy tanú állt, egy kormánytisztviselő, aki azért érkezett Torinóból, hogy felügyelje a lisztadó behajtását. Ez a becsületes tisztviselő még idejében ért oda a

paphoz, hogy hallja a haldokló ember vádló szavait: a saját unokaöccse a gyilkos. A mélyen megrendült tisztviselő lóra pattant és elvágtatott, hogy szóljon a carabinieriknek. Azután értesítette az áldozat családját. Nem akarta felizgatni őket azzal, hogy kitálalja, mi történt, így csak annyit mondott, kövessék, hátha segíthetnek még a papnak. Útközben tájékoztatta őket, kíméletes fokozatossággal. A tapintattól meghatódott családtagok elmesélték neki, hogy ez a gyilkosság egy olyan viszályra tett pontot, amely tizenkét éve tart a pap és unokaöccse között. Az egyházi férfiú gazdag ember volt, akitől mindenki tartott erőszakossága és korruptsága miatt. Huszonnégy óra múlva a helyi rendőrség gyilkosság vádjával letartóztatta és bebörtönözte az adófelügyelőt. A terhelő tanúk között volt az unokatestvér is. Barrafranca lakói, beleértve a meggyilkolt családját, hallgattak. Az adófelügyelő szerencséjére a caltanisettai hatóságok tudomást szereztek az ügyről; amikor a tisztviselőt elengedték, az igazi gyilkos elbújt. Egy héttel azután, hogy erről az epizódról tudomást szereztek, Franchetti és Sonnino megérkeztek Agrigentóba, a dél-szicíliai parton fekvő városba, amely főleg ókori, görög templomairól híres. Franchetti naplója beszámol egy másik történetről. Egy asszony 500 lírát kapott a rendőröktől, mivel adatokat szolgáltatott két bűnözőről; ezek a helyi főnök védelme alatt álltak, aki jókora sápot húzott az útépítési kormányszerződésekből. Nem sokkal azután, hogy az asszony átvette a pénzt, visszatért a városba a fia, aki letöltötte tízévi börtönbüntetését. Egy levelet hozott magával, amelyben a helyi maffia részletesen leírta, mit tett az anyja. Amikor felelősségre vonta az asszonyt, és pénzt kért tőle új ruhákra, az anyja kitérő válaszától tombolni kezdett, majd elrohant. Nem sokkal később az unokatestvérével tért vissza, és tíz késszúrással megölték az asszonyt – a fiú hatszor, az unokatestvér négyszer döfött. Mielőtt feladták magukat a rendőrségen, a hullát kihajították az ablakon az utcára. Szicíliai körútjukon Franchetti és Sonnino is találkozott azzal a reménytelennek tűnő zűrzavarral, amely azóta vette körül a „maffia” szót, hogy tíz éve megjelent a köztudatban. Akárkit kérdeztek az utazók a Szicíliában töltött két hónap során, mindenkinek mást jelentett a közismert szó; mindenki mindenkit vádolt a maffiózósággal. Néhol a hatóságok is zavarban voltak. A carabinierik egyik hadnagya

kényszeredetten annyit mondott: „Rendkívül nehéz meghatározni, mi is a maffia; Sambucában kéne élniük, hogy fogalmat alkothassanak róla.” Amikor később közreadta felfedezéseit, Franchetti leírta, mennyire megdöbbentette a felismerés, hogy nem a sziget fátlan, sárga belső területein a legriasztóbb a helyzet, holott azt képzelnénk, ezen az elmaradott vidéken követik el a legtöbb bűncselekményt, hanem a Palermót körülvevő citrusligetekben. Első látásra egy virágzó ipar központjának tűnik, amelyre a helybéliek igen büszkék: „Minden fát úgy gondoznak, mintha különleges növényfajta lenne.” E kezdeti benyomások, írta Franchetti, hamarosan megváltoztak a környéken elkövetett hajmeresztő gyilkosságok hírére és a terror légkörének hatására: „Bizonyos számú történet után a narancs- és citromvirágok illatának kezd hullaszaga lenni”. A korszerű környezetben elburjánzó erőszak cáfolta az olasz vezető osztály egyik kedvenc hiedelmét: azt, hogy a gazdasági és politikai haladás együtt jár a társadalom fejlődésével. Franchetti már azon töprengett, hogy az igazság és szabadság általa annyira szeretett alapelvei „nem csupán jól megszerkesztett beszédek-e olyan betegségek palástolására, amelyeket Olaszország képtelen meggyógyítani; nem csupán a lakkot jelentik-e, amellyel a tetemeket festik ragyogóvá?” Sivár és felzaklató kép. Ám Leopoldo Franchetti nem csak bátor, de állhatatos férfi is volt; szenvedélyesen hitt abban, hogy az országos gondok személyes elkötelezettséget követelnek. A hazafi szégyenkezése perzselte arra a gondolatra, hogy az idegenek láthatóan jobban ismerik Szicíliát, mint az olaszok. Miután türelmesen bejárta a területet és tanulmányozta történelmét, Franchetti legyőzte kétségeit, zavarodottságát. Határozott, módszeres tanulmányt készített a maffia üzleteiről. Szicília nem a zűrzavar földje; éppen ellenkezőleg, a törvény és a rend anomáliái mögött nagyon korszerű logika rejlik. A sziget, Franchetti kifejezésével élve, az „erőszakipar” otthonává lett. Franchetti beszámolója a maffia keletkezéséről 1812-vel kezdődik, amikor a britek, akik a napóleoni háborúk során elfoglalták a szigetet, nekiláttak a feudalizmus felszámolásának. Ez a rendszer a közös földtulajdonlásra épült: a király egy megbízható nemesembernek és az ő leszármazottainak adományozta a birtokot; cserébe, ha a szükség úgy hozta, a nemesember magánhadsereget bocsátott a király rendelkezésére. Ezen a területen, amelyet „feudumnak”, „hűbérbírtoknak” neveztek, a nemesember szava volt a törvény.

A feudalizmus megszűntéig a szicíliai történelmet az idegen uralkodók és a feudális bárók torzsalkodásai formálták. Az uralkodók igyekeztek a hatalmat minél jobban összpontosítani; a bárók ellenálltak, mikor az uralkodók bele akartak avatkozni birtokaik életébe. Ebben a kötélhúzásban a nemesség került előnyös helyzetbe, mert Szicília hegyvidékei és borzalmas útjai lehetetlenné tették a központi kormányzást a bárók közreműködése nélkül. A bárók kiváltságai széleskörűek és tartósak voltak. A szokást, hogy a hűbéresek kezet csókoljanak a hűbérúrnak, hivatalosan Garibaldi szüntette meg 1860-ban. A „don” címet, amely eredetileg a Szicíliát irányító spanyol nemeseknek járt, még sok évvel később is használták minden tekintélyesebb helybélire. (Ez a gyakorlat Szicília-szerte elterjedt, és nem csupán a maffia köreiben.) A feudalizmus megszüntetése egyelőre annyit jelentett, hogy a központi hatalom és a tartományi önkormányzatok kötélhúzásának szabályai megváltoztak. (A földbirtokosok hatalma lassan szűnt meg; a legutolsó latifundiumot csupán az 1950-es években számolták fel.) Mindazonáltal hosszú távú változások indultak be, amikor a feudalizmus véget ért; megszülettek az ingatlanpiac törvényi előfeltételei. A földbirtokokat adni-venni lehetett. Aki pedig szerezte a földet és nem örökölte, hasznot akart látni belőle; olyan befektetés volt, amelynek profitot kellett termelnie. Megérkezett Szicíliába a kapitalizmus. A kapitalizmust a beruházás működteti, viszont a törvénytelenség veszélyezteti a beruházást. Senki sem akar új gépeket, vagy több földet vásárolni ipari növények termesztéséhez, ha magas a kockázata annak, hogy a versenytársak ellopják, vagy tönkreteszik ezeket a gépeket, illetve a termést. Amikor a modern állam elfoglalta a feudalizmus helyét, elvileg neki kell megszerezni az erőszak alkalmazásának monopóliumát, hogy hadat üzenhessen a bűnözőknek, és megbüntesse őket. Ez a monopólium segít megteremteni a kereskedelem virágzásának feltételeit. A bárók szedett-vedett, garázda magánhadseregeinek el kellett volna tűnniük. Franchetti érvelése szerint a szicíliai maffia kialakulásának az a kulcsa, hogy az állam katasztrofálisan kudarcot vallott ezen a téren. Megbízhatatlan volt, mert 1812 után képtelen volt megszerezni az erőszak használatának monopóliumát. Vidéken olyan erős maradt a bárók hatalma, hogy a központi állam bíróságai és a rendőrök arra kényszerültek, hogy azt tegyék, amit a helyi földesúr kíván. Még ennél

is rosszabb volt, hogy ettől kezdve nem csupán a bárók formáltak jogot az erő alkalmazására. Franchetti megfogalmazása szerint az erőszak „demokratizálódott”. Ahogy a feudalizmus hanyatlott, rengeteg ember ragadta meg az alkalmat, hogy lőfegyverrel és tőrrel nyisson utat magának a fejlődő gazdaságba. A feudális urak magánhadseregének nehézfiúi most már a saját zsebükre dolgoztak, rablóbandákba tömörülve sarcolták a vidéket, a földesurak pedig menedéket adtak nekik félelemből vagy cinkosságból. A rossz hírű intézők, a gabellottók, akik gyakran bérelték a birtokosok földjének egy részét, ugyancsak hajlamosak voltak rá, hogy erőszakkal védjék az érdekeiket. Palermo városában a kézműves céhek követelték, hogy fegyvert viselhessenek, és így fönntarthassák a rendet az utcákon (továbbá fölverhessék áraikat, vagy akár zsarolhassanak). Amikor a korszerű városi önkormányzatok létrejöttek a szicíliai tartományok városaiban, különböző csoportok – részben fegyveres bűnbandák, részben kereskedelmi vállalkozások, részben politikai klikkek – gyorsan megszerveződtek, és megkaparintották a zsákmányt. A hivatalnokok panaszkodtak arra, hogy az úgynevezett „szekták” vagy „bandák” – néha egyszerűen csak fegyveres nagycsaládokról volt szó – kormányozhatatlanná tették Szicília számos részét. Az állam is fölállította hivatalait, de hamarosan kiderült, hogy ezeknek akárki parancsolhat, aki elég kemény és jól szervezett ahhoz, hogy rájuk kényszerítse az akaratát. Még a rendőrség is korrumpálódott. Ahelyett, hogy a hatóságoknak jelentették volna a bűncselekményeket, gyakran közvetítettek, vagy ki is kényszerítették az alkut a bűnözők és a kiraboltak között. Például a tolvajok ahelyett, hogy a lopott marhát a közvetítők hosszú során át juttatták volna el a mészároshoz, egyszerűen megkérték a helyi rendőrkapitányt, hogy intézkedjen. Ő a lopott marhát váltság ellenében visszavitte az eredeti tulajdonoshoz az árát pedig a tolvajoknak adta. Az üzletből természetesen ő is megkapta a maga százalékát. A tőkés gazdaság pokoli paródiájaként a földhöz hasonlóan a törvényt is felparcellázták és magánosították. Franchetti úgy látta, hogy Szicíliát a kapitalista verseny torz válfaja fojtogatja. Erőszakos piac volt ez, ahol a határok csupán elméletben léteztek a gazdaság, a politika és a bűnözés között. Ebben a helyzetben az, aki vállalkozni akart, nem számíthatott arra, hogy a törvény megvédi őt, családját és gazdasági érdekeit. Az erőszak hozzátartozott minden vállalkozáshoz, az erő alkalmazásának képessége ugyanolyan fontos volt, mint a

befektetéshez szükséges tőke. Franchetti komolyan gondolta, hogy Szicíliában maga az erőszak vált egyfajta tőkévé. Az ő szemében a maffiózók az erőszak vállalkozói, szakemberek. Amit kifejlesztettek, azt a piac legrafináltabb üzleti modelljének tekintenék. Főnökeik vezetésével a maffia bandái erőszakot „fektettek be” különböző kereskedelmi területekbe, hogy védelmi pénzt facsarjanak belőlük, és szavatolják monopóliumukat. Ezt nevezte Franchetti erőszakiparnak. Mint írta: [az erőszakiparban] a maffiafőnök… kapitalistaként, impresszárióként és igazgatóként viselkedik. Egyedül ő rendelheti el a bűncselekményeket… szabályozza a munka és a feladatok kiosztását, fegyelmezi a dolgozókat. (A fegyelem, mint minden iparágban, itt is alapkövetelmény, ha bőséges és folyamatos profitot akarnak.) A maffiafőnök dolga, hogy a körülményeket megítélve eldöntse, föl kell-e függeszteni egy időre az erőszakos cselekményeket, vagy többet kell elkövetni, brutálisabb módszerekkel. A piac feltételeihez alkalmazkodva határozza el, milyen akciókat lehet végrehajtani, milyen embereket kell kizsákmányolniuk, és az erőszak mely formáját használják. Azok, akikben van gazdasági vagy politikai becsvágy, Szicíliában két lehetőség között választhatnak: vagy fölfegyverkeznek, vagy ami valószínűbb, védelmet vásárolnak az erőszak szakértőjétől, egy maffiózótól. Ha Franchetti ma járná be a szigetet, azt mondhatná, hogy a fenyegetés és a gyilkosság a szicíliai gazdaság szolgáltató szektorához tartozik. Franchetti, aki mintha a bűnözés ökoszisztémája Charles Darwinjának tartotta volna magát, eleven képet fest a szicíliai bűnöző televény törvényeiről. Közben azonban magányos anomáliának állítja be a szigetet. Holott minden kapitalizmusnak vannak fattyúhajtásai, különösen a korai szakaszban. Még a Franchetti által annyira csodált angol társadalomban is akadtak erőszakos vállalkozók. Sussexben például az 1740-es években félkatonai bandák és cinkosaik hatalmas bevételhez jutottak a teacsempészetből. Felborították a törvényt és a rendet, mert megvesztegették a vámosokat, összecsaptak a katonasággal, mellékesen útonállással is foglalkoztak. Egy történész azt írta, hogy az 1720-as évek Angliája leginkább egy banánköztársaságra emlékeztetett: politikusai mesterei voltak a

protekcionizmusnak, a nepotizmusnak, és rendszeresen fosztogatták az államkincstárat. Franchetti, és ez elemzésének egyik gyenge pontja, nem hitte el, hogy a maffia felesküdött tagokból álló titkos társaság. A Politikai és kormányzati feltételek Szicíliábant közönnyel vegyes ellenségesség fogadta. Sok szicíliai olvasója ócsárolta a szerző tudatlanságát, elfogultságát. A kedvezőtlen fogadtatás részben Franchetti hibája. Például irreális és tekintélyelvű megoldást javasolt a maffia problémájára: a szicíliaiaknak nem szabad beleszólást engedni szigetük kormányzásába. Még olyat is leírt, hogy a helybéliek torz világszemléletük miatt tulajdonítanak „erkölcsi értéket” az erőszaknak, és tartják erkölcstelennek az őszinteséget. Láthatólag nem vette észre, hogy a szicíliaiak gyakran azért nem szállnak szembe a maffiózókkal, mert félnek, és nem tudják, kiben bízhatnak. Ilyen módon az „erőszakiparról” szóló úttörő beszámoló nem kapta meg a kellő figyelmet Franchetti életében. Miután közzétette szicíliai kutatásainak eredményét, képviselőként folytatta pályafutását, de nem vitte sokra. Végül ugyanaz a komoran eltökélt hazafiság okozta vesztét, amellyel 1876-ban belevetette magát a maffia vizsgálatába. (Még barátai is valami sötét megszállottságot láttak Franchetti hazaszeretetében.) Az első világháború idején gyötörte a gondolat, hogy a nemzet megpróbáltatásának órájában nem jelölték ki valamilyen fontos feladatra. 1917 októberében, amikor híre ment az olaszok caporettói katasztrofális vereségének, annyira összetört lelkileg, hogy agyonlőtte magát.

Az úgynevezett maffia hogyan jutott a nevéhez A palermói tájszólásban a „mafioso” jelző eredetileg annyit jelentett: „nyalka”, „merész”, „magabiztos”. Ha valaki megérdemelte, hogy „mafiosónak” nevezzék, abban kellett lennie valaminek, egy „mafia” nevű tulajdonságnak. A mai szlengben leginkább a „tökös” felelne meg neki: a „mafioso” olyan ember, aki sokat tart magáról. A maffiózó szó egy szicíliai tájszólásban írt, bombasikerű színdarab után kapott bűnös mellékzöngét. Az I mafiusi di la Vicaria (A Vicaria börtön maffiózói) darabot 1863-ban mutatták be. A mafiusi a foglyok bandája a börtönben, akiknek a szokásai roppantul ismerősek. Van főnökük, beavatási szertartásuk és a darab folyamán sok szó esik a „tiszteletről”, az „alázatról”. A szereplők a pizzu szót használják a védelmi pénzre, éppen úgy, mint a mai maffiózók. Ez csőrt jelent szicíliai nyelven. Ha megfizetjük a pizzut, valakiknek lehetővé tesszük, hogy „benedvesítsék a csőrüket”. Ha ez a pizzu szerepelt a börtön tolvajnyelvében, akkor csaknem bizonyosan általánosan elterjedt a premier idején. Egy 1857-es szicíliai szótár csak a csőr jelentését ismeri; egy 1868-as már elmagyarázza, hogy mellékesen zsarolási pénzt is jelent A tény, hogv az I mafiusi di la Vicaria a palermói börtönben játszódik, megerősíti azt, amit a büntetőintézetről tudunk, vagyis hogy a szicíliai szervezett bűnözés üzleti főiskolája, agytrösztje, nyelvi laboratórium és tájékoztatási központja volt. Egy korabeli megfigyelő a bűnöző bandák „kormányféléjének” nevezte. Az I mafiusi di la Vicaria lényegében könnyfacsaró történet a bűnözők megtéréséről. A maffia első irodalmi ábrázolása egyben az első változata a jó maffia, a tiszteletre méltó maffia, a gyengéket védelmező maffia mítoszának. A banda főnöke megfékezi embereit, amikor azok a védtelen foglyokat zaklatják, letérdel, és imában kér bocsánatot egy tévesen rendőrspiclinek hitt ember meggyilkolásáért. A valószínűtlen befejezésben a capo elhagyja a bandát, és csatlakozik a munkások önsegélyező csoportjához. Szinte semmit nem tudunk az I mafiusi szerzőjéről azon túl, hogy egy vándorszínész trupp tagja volt. Szicíliai színházi legendák szerint az I

mafiusit olyan belső értesülések alapján írta, amelyet egy, a szervezett bűnözéssel kapcsolatban álló palermói kocsmárostól szerzett. A darabban szereplő bandafőnököt állítólag erről a bűnözőről mintázta. Ezt nem lehet megerősíteni, így az I mafiusi megmarad talányos történelmi dokumentumnak. A „maffiózó” szót egyszer, az I mafiusi di la Vicaria címében használják (valószínűleg az uiolsó pillanatban került bele a helyi fűszer kedvéért, amit a palermói közönség el is várt), a „maffia” kifejezés pedig fel se bukkan. Ezzel együtt az I mafiusi nagy sikere után a „maffia” és a „maffiózó” szavakat elkezdték az olyan bűnözőkre alkalmazni, akik mintha a színpadon látottakhoz hasonlóan ügyködtek volna. A szó új jelentése kiszivárgott a színpadról az utcákra. Ám egy színdarab egymagában nem elég, hogy nevet adjon a maffiának. Turrisi Colonna báró bizonyosan ismerte az I mafiusit, amikor 1864 végén megírta tanulmányát; az olasz király fia és örököse ugyanazon év tavaszán Palermóba érkezett, hogy lássa a díszelőadást. Turrisi Colonna mégis csak „szektát” említ, szó sem esik maffiáról, sem maffiózóról. A bűnözők, akiket ismert, mit sem tudtak arról, hogy ők maffiózók, szektájuk pedig „a maffia”. Valójában a szó akkor terjedt el, és lett jelentős eleme a szekta saját történetének, amikor az olasz hivatalos körök is elkezdték használni. Noha az I mafiusi di la Vicaria okozta, hogy a „maffiának” bűnös mellékzöngéje lett Palermo utcáin, a kormány tette a fogalmat országos viták tárgyává. Szicíliával rendkívül álnok és erőszakos módon bántak Garibaldi 1860-as, hősies hadjárata után. Sok szicíliai gondolta úgy, hogy az olasz kormány a sziget irányításának nehézségei miatt vágta sutba liberális alapelveit. A kormány bírálói főleg két esetet emlegettek: a „késelők összeesküvését”, és Antonio Cappello megkínzását. Az ehhez fogható esetek miatt veszítette el az állam a hitelét, ezek vezettek oda, hogy sok szicíliai vonakodott bármit is elhinni a kormánynak, főleg, ha az a maffiára panaszkodott. Talán a legkülönösebb bűntény Palermo hosszú fekete krónikájában az, amelyet a sajtó a „késelők összeesküvése” néven emlegetett. 1862. október 1-jén, egy összehangolt akció keretében Palermónak egy kis zugában orgyilkosok bukkantak elő az árnyékból, és találomra megkéseltek tizenkét polgárt, akik közül egy belehalt sérüléseibe. A rendőrök csak egy elkövetőt csíptek fülön a helyszínen, egy cipőpucolót és házalót, aki a följegyzések szerint a Bourbon-uralom idején

rendőrségi spion volt. Vallomása alapján letartóztatták a másik tizenkét „késelőt” is, akiket felbéreltek a feladatra. A merényletek felháborodást keltettek Palermóban. Hatalmas érdeklődés kísérte 1863 elején a „késelők” tárgyalását. Csak a tizenkét elkövető került a vádlottak padjára. A bíróság a három főkolompost halálra ítélte, a többieket kényszermunkára. A bíróság különös módon nem firtatta, ki fizette az összeesküvőket, és mi volt vele a célja. A késelők egyike közölte, hogy egy, a királyi családhoz közel álló, Sant’Elia nevű szicíliai nemes szervezte az összeesküvést, de ezt az embert még csak ki se hallgatták. Az ellenzéki újságok azon gúnyolódtak, hogy a bizonyítékok, amelyek elegendőek három nyomorult halálos ítéletéhez, láthatólag keveset számítanak, ha nyomozást kell indítani az új olasz vezetés egy tagja ellen. (Sant’Elia történetesen egy szabadkőműves-páholynak vezetője is volt.) Szórványosan továbbra is előfordultak az 1862. október 1-jéhez hasonló késelések. Akárki rángatta is a szálakat, nyilvánvalóan nem érte még el a célját. Másodszor is nyomozni kezdtek, és ez alkalommal Sant’Elia, a nemesember volt a legfőbb gyanúsított. Házkutatást tartottak palotájában. Válaszul a vezető réteg gyorsan zárta sorait: a király éppen Sant’Eliát választotta ki, hogy képviselje őt Palermóban a húsvéti szertartáson. Az ügy elveszítette lendületét, a késelések abbamaradtak, a nyomozók elhagyták Szicíliát. Máig rejtély, hogy tényleg Sant’Elia állt-e a késeléses összeesküvés mögött, noha a bizonyítékok mérlege arra utal, hogy nem. Az tagadhatatlan, hogy az állami intézményekből indult. Elképzelhető, hogy a palermói politikusok agyalták ki, akik így akarták rábírni a nemzeti kormányt, hogy adjon nekik nagyobb hatalmat; esetleg a nemzeti kormány használta föl a terror taktikáját pánikkeltésre, ami után az ellenzéket vádolhatta volna a bűnök elkövetésével, megteremtve ezzel a kellő légkört a rendkívüli intézkedések bevezetéséhez. A későbbi olasz politikában ezt a hadműveletet a „feszültség stratégiájának” nevezték. Az első késelések utáni évben egy újabb epizód ismét a hatóságokra terelte a gyanút. Az akkori politikai légkör – 1863 vége felé – még az egyesülés utáni Szicília mértékével is viharos volt; brutális hadművelet keretében fogdosták össze a szigeten a katonaszökevényeket és a sorozás alól kibújó embereket, akiknek létszámát 26 000 főre becsülték. Október végén egy ellenzéki újságíró utánajárt egy hírnek, amely

szerint egy Antonio Cappello nevű fiatalembert akarata ellenére fogva tartanak a palermói katonai kórházban. Az újságíró az ágyhoz kötött munkás testén több mim 150 apró, kör alakú égési sebet számolt meg. Az orvosok azt állították, hogy az égetés hozzátartozik Cappello kezeléséhez, és roppantul kevéssé hihető állításukat a későbbiekben a nyomozás is alátámasztotta. Az igazság az, hogy Cappello egészségesen került a kórházba. Három északról származó katonaorvos éheztette, verte, és azzal kínozta, hogy vörösre izzított fémgombokat nyomtak a hátához. Rá akarták kényszeríteni, hogy vallja magát katonaszökevénynek. Cappellónak végül sikerült meggyőznie őket, hogy születése óta süketnéma, és nem csak tetteti magát, hogy megússza a katonaságot. Nem sokkal azután, hogy 1864. január 1-jén elengedték, Palermo utcáin már kint voltak a megkínzott testéről készült fényképek, amelyekhez az újságíró mellékelt szöveget, barbársággal vádolva a kormányt. Három héttel később a hadügyminiszter felterjesztésére a börtönorvos a királytól megkapta a Szent Moric- és Lázár-rendet. Március végén bejelentették, hogy a kínzások miatt senki ellen nem emelnek vádat. Másfél évtizeddel Olaszország egyesítése után a nyugtalan szigeten a hatóságok ismételten a vak erőszakhoz folyamodtak csak azért, hogy aztán visszatáncoljanak a tisztességes alapelvekhez, amelyeket képtelenek voltak betartani, vagy sötét helyi erőkhöz szegődjenek cinkosnak. Ezzel az ingamozgással elképesztő politikai képet sikerült alkotniuk magukról: az olasz állam egyszerre tűnt brutálisnak, naivnak, álszentnek, hozzá nem értőnek és ijesztőnek. Nehéz nem szánakozni egy kicsit a kormány baján, hiszen hatalmas feladatokkal állt szemben: a semmiből kellett fölépítenie egy új államot, közben polgárháborút kellett vívnia Olaszország déli végében, az adósságok szinte megrokkantották, Ausztria támadása fenyegette, a lakosság 95%-a a hivatalos olasztól eltérő tájszólásokat és nyelveket beszélt. Egy hitelességre kiéhezett kormánynak egy ellene irányuló gonosz összeesküvés valóságos manna lehetett. Így tehát az összeesküvés kormányzati teoretikusai ajándékozták meg először írásban a világot a „maffia” szóval. 1865. április 25-én, két évvel Antonio Cappello megkínzása után Palermo nemrég kinevezett prefektusa, Filippo Antonio Gualterio márki riasztó titkos üzenetet juttatott el főnökének, a belügyminiszternek. A Gualterióhoz hasonló prefektusok voltak Olaszország új kormányzási

rendszerének kulcsfigurái, a városokban ők jelentették a kormány szemét és fülét, feladataik közé tartozott az ellenzék figyelése, a törvény és a rend betartatása. Jelentésében Gualterio „a vidék és a hatóságok közötti, régi keletű értetlenségről” beszél. Ez a kudarc olyan helyzetet hozott létre, amely módot ad az „úgynevezett maffiának vagy bűnszövetkezetnek, hogy egyre merészebbé váljék”. A 19. század közepének rendszeres palermói forradalmai során, írja Gualterio, a „maffia” szokásává lett, hogy befolyásának növelésére erejét fölajánlja a különböző politikai csoportosulásoknak; most bárki mellé odaállnak, aki a kormányt támadja. Gualterio jelentésével a palermói utcai pletykák első ízben jutottak el Olaszország vezetőinek fülébe. Gualterio prefektus nyíltan kimondja, miszerint a „maffia” kellő ürügyet szolgáltat arra, hogy lecsapjanak. A kormány, magyarázta, törvényesen bevetheti a hadsereget, hogy leszámoljon az elharapózó bűnözéssel, és ezzel remélhetőleg végzetes csapást mérhet az ellenzékre. Gualterio jelentésének nyomán egy 15 000 fős hadsereg csaknem hat hónapon keresztül próbálta lefegyverezni a lakosságot, letartóztatni a szolgálatmegtagadókat, begyűjteni a szökésben lévő bűnözőket és a maffiát felszámolni. Ennek a demonstrációnak a részletei (három kurta év alatt ez volt a harmadik) itt nem érdekesek; elegendő annyit mondani, hogy kudarcot vallott. Gualterio is vallotta az összeesküvés-elméletet, de azért nem volt fanatikus. Nem a semmiből varázsolta elő a maffiát azzal az egyedüli céllal, hogy a beavatkozáshoz ürügyet szolgáltasson. Az „úgynevezett maffiával” kapcsolatos elemzése bizonyos értelemben igen hasonlít Turrisi Colonnáéhoz. A szervezett bűnözés a sziget politikájának integráns része. Gualterio azt a számára nagyon kényelmes „tévedést” követte el, hogy azt állította, valamennyi bűnöző a politikai színkép ugyanazon oldalán található – az ellenzék térfelén. Ahogy ezt követően az 1866-os fölkelés bebizonyította, a legfontosabb – Antonino Giammonához hasonló – maffiózók már nem a forradalmárok, hanem a rend oldalán álltak. Attól a naptól kezdve, hogy Gualterio elküldte jelentését, a „maffia” szó gyorsan általánossá vált, és ezzel egy időben dühös vita tárgya is lett. Minden egyes emberre, aki a „maffia” szót bűnszövetkezet értelemben használta, jutott egy másik, aki továbbra is kitartott amellett, hogy nem jelent fenyegetőbb dolgot a jellegzetesen szicíliai, öntelt kevélységnél. Gualterio kezdte fölkavarni az értetlenségnek azt a porfelhőjét a „maffia” kifejezés körül, amellyel Franchetti és Sonnino

egy évtizeddel később, szicíliai útjukon találkozott – olyan porfelhőt, amelyet Giovanni Falcone bíró ülepített le. Gualterio azzal, hogy ilyen körülmények között adott nevet a szervezetnek, jelentősen hozzájárult a róla kialakult képhez. Attól fogva a maffia és politikusai sűrűn állítják, hogy Szicília áldozat, és nem kap kellő képviseletet. Azzal érvelnek, hogy a kormányzat azért találta ki a maffiát, mint bűnszövetkezetet, mert el akarja nyomni a szicíliaiakat – lám, egy újabb változata a „parasztbecsület” elméletnek! Ez a tiltakozás többek között azért tett szert támogatókra az elmúlt 140 év során, mert olykor igaz volt. A hatóságok folyamatosan igyekeztek a maffiózó címkét ráragasztani mindenkire, aki nem értett egyet velük. Az olasz kormánynak ez az álszent viselkedése a maffia hitelét növelte. Gualterio, mikor nevet adott a maffiának, tudtán kívül meghatározta a stratégiát, amelyet a maffia alkalmaz legfőbb ellenfelével szemben. Azóta minden leszerepelt rendőr, aki kudarcot vallott a maffia üldözésében – akármit jelentett is ez a szó a kormányzatnak még jobban aláásta az állam megbízhatóságába vetett hitet és növelte a valódi maffia hitelét, miszerint nem csupán ügyes és megfoghatatlan, de ugyanakkor hatékonyabb, sőt „tisztességesebb” az államnál. Több mint egy évszázad telik el a Gualterio jelentés után, mire valaki megírja, hogyan viszonyul a maffia a nevéhez. A kérdéses író Leonardo Sciascia, aki egy 1973-as novellája képzelt párbeszédében két névtelen szicíliai szájába adja véleményét a „maffia” szó jelentéséről. Kettejük közül a műveltebb nyilvánvalóan politikus, akinek első és legfőbb szándéka, hogy műveltségét fitogtassa: évszázados listát idéz az egymást kizáró szótári értelmezésekből, és elmagyarázza, hogy a „maffia” szó valószínűleg arab eredetű. Azzal a bizonytalankodással, amely jól áll egy tanult úriembernek – hatvanas évei végén járó, gyűrött öltönyt viselő, pohos férfiúnak képzeljük – visszautasítja, hogy a szó bármelyik jelentése mellett letegye a garast. A fiatalabb férfi sokkal alpáribb – az olvasó zömök, középkorú, lapos arcú, napszemüveges alaknak látja. Noha tiszteli beszélgetőtársát, nem tudja leplezni, hogy idegesíti a tudományos eszmecsere. Szívesebben hallja, hogy a „maffia” olyasvalakinek a férfias hencegése, aki tudja, hogyan vigyázzon az érdekeire. Természetesen kiderül, hogy Sciascia mindkét alakja maffiózó, és párbeszédük csak próba arra az esetre, ha beidéznék őket egy parlamenti vizsgálóbizottság elé. Az idősebb azt mondja, ő olyan

magabiztos, hogy meg is kéri a bizottságot, hadd adjon nekik egy „kis segítséget” – „tudod, segítséget a zavarhoz”. Valamikor 1865 után a „maffia” név a szicíliai maffia saját kis tréfája lett az állam költségére. Ha hihetünk a forrásoknak, és a maffiához hasonló titkos társaságok esetében ezt a „ha” szót nagyon nagy betűkkel írják – akkor a szekta Palermo környékén keletkezett, akkor, amikor a legkeményebb és legokosabb banditák, különböző „csapatok” tagjai, gabellottók, csempészek, marhatolvajok, intézők, parasztok és ügyvédek összeálltak, hogy az erőszakiparra szakosodjanak, és a citromüzletben tökéletesített módszerrel tegyenek szert vagyonra és hatalomra. Ezek az emberek átadták módszerüket a családtagoknak és az üzlettársaknak is. Ha éppen börtönben töltötték az időt, rabtársaikat vonták be ügyleteikbe. Ez a csoport akkor vált maffiává, amikor az új olasz állam amatőr módon próbálta elnyomni. Ilyen módon legkésőbb az 1870-es évek közepére, legalábbis Palermo körzetében már szilárdan a helyén volt minden összetevő a maffia létrejöttéhez. Rendelkezett a védelmi pénzzel, a befolyásos politikus barátokkal, voltak kiépült sejtjei, megvolt a neve, a szertartásai, és volt egy hiteltelen ellenfele: az állam. Azt nem tudhatjuk, hogy a történelemnek ebben a pillanatában egy vagy több maffia létezett-e. Nem világos, hogy azok a „maffiák” Szicília különböző részeiben, amelyekre a hatóságok az 1860-as és 1870-es években hivatkoznak, önálló bandák-e; lehet, hogy csak másolták a széles körben elterjedt módszert, de az is lehet, hogy ugyanahhoz a testvériséghez tartozónak tekintették magukat, mint az uditorei főnök, Antonino Giaminona. A történelmi dokumentumok értelmezése jelenti a problémát. A hatóságok gyakran hivatkoznak a maffiára, de ez nem jelenti, hogy minden, amit „maffiának” neveznek, csakugyan az. Egyes rendőrök nyilvánvalóan szerették kiforgatni a tényeket, hogy beleilleszthetők legyenek az összeesküvés-elméletbe, amelyre politikai uraiknak volt szükségük, hogy meglobogtathassák azt vetélytársaikkal szemben. Turrisi Colonna báró 1864-es beszámolója igen fontos dokumentuma a kérdésnek, hiszen ő bizalmas kapcsolatban állt a maffiával – márpedig a báró határozottan egyetlen „nagy szektáról” beszél. De ez a meggyőződés származhat abból, hogy ő Palermóból nézte a világot, és talán nem érvényes Nyugat-Szicília többi részére. Viszont számos rendőri jelentés az 1860-76-os időszakból különböző bandákról beszél,

amelyek sok városban és városkában egymás ellen harcolnak. De ebből sem következtethetünk minden kétséget kizáróan a különböző maffiák létezésére; az efféle összetűzések nagyon könnyen keletkezhetnek egyetlen szövetségen belül is, ahogy a Cosa Nostra mai belháborúiból látható. Ennek a bizonyítéknak, értelmezéstől függetlenül, már a létezése is fölvet egy kérdést. Ha a maffia megvolt már a 19. század hatvanashetvenes éveiben, ha a mai történészek képesek voltak bizonyítékot találni a létezésére, akkor a kortársaknak is a rendelkezésére álltak az adatok, amelyeknek segítségével megérthették volna a maffiát, és szembeszállhattak volna vele. 1877-ben Olaszországban együtt volt Turrisi Colonna röpirata, az 1866-os felkelés parlamenti vizsgálóbizottságának anyaga, Franchetti jelentése az „erőszakiparról”, dr. Galatinak a belügyminiszterhez intézett emlékirata és még sok más dokumentum. A kérdés tehát úgy hangzik, hogy miért nem volt senki sem képes arra, hogy megállítsa a maffiát? A válasz egyrészt az, hogy az olasz államnak egyszerre túl sok bajjal kellett megküzdenie. De a fő ok ennél sokkal szennyesebb. 1876 az a fordulópont, amikorra a maffia szerves része lett az olasz kormányzati rendszernek.

A maffia beépül az olasz államrendbe 1876-1890

A helyi kormányzat eszköze A dr. Galati életét megkeserítő uditorei maffiáról szóló följelentés nem sokáig porosodott, csatolták azokhoz az okmányokhoz, amelyeknek alapján egy parlamenti bizottság 1875 nyarán kivizsgálta, hogyan is áll Szicíliában a törvény meg a rend, de csak 1877 januárjában számoltak be az eredményeikről. A parlamenti vizsgálat története – ez volt az első bizottság, amelyet kifejezetten a maffia ellen hoztak létre – megmutatja, mennyit tudtak az olasz vezetők a szicíliai maffiáról. Mindez hozzátartozott az 1875 és 1877 között zajló, sokkal nagyobb szabású politikai drámához, amelyből megállapíthatjuk, hogy ezekben a korai években az olasz politikai rendszer nem csupán kudarcot vallott a maffia elleni küzdelemben, hanem tevékenyen közreműködött a kibontakozásában. Az egyesülés utáni Itália politikai térképe kissé emlékeztetett a korabeli Palermóéra: keskeny sikátorok útvesztője a főutak határozott vonalai mögött. Olaszországban az egyesülés után másfél évtizeden át egy Jobboldal nevű, laza koalíció uralkodott, amelynek derékhadát az észak-olaszországi konzervatív földbirtokosok alkották. Az ellenzék, a még ennél is lazább, Baloldal nevű csoport, amelynek támaszpontja a dél és Szicília volt, több állami pénzt és demokráciát követelt. Ám a különbség a két szövetség között sokkal inkább kulturális, mint politikai jellegű. A Jobboldalnak sokszor úgy tűnt – s nem minden alap nélkül –, hogy a parlament számos déli és szicíliai képviselője a helyi főnököknek és a szavazókat megvesztegető, az ellenfeleket megfélemlítő választási gépezetnek köszönheti mandátumát. A Baloldal viszont gőgös álszenteknek tartotta a jobboldaliakat, akik elárulták az olasz állam megalapításának vezéreszméit, és csúnyán elhanyagolták a délt. A parlamenti vizsgálóbizottság története 1874-ben kezdődött, amikor a jobboldali pártszövetség komoly bajba került. A kormány gondjait elsősorban Szicília okozta, ahol a Jobboldalnak sose volt valami sok támogatója. 1874-re Szicília számos okból (az első az adópolitika volt) kezdett kicsúszni a Jobboldal markából. A novemberi választások során a negyvennyolc szicíliai választókörzetből negyven ellenzéki képviselő

került a római parlamentbe. A „szekta” szakértője, Nicolo Turrisi Colonna a Baloldal választási kampányának egyik vezetője volt. Munkájában hűségesen segítette Antonino Giammona, kedvenc maffiafőnöke, dr. Galati elüldözője. Giammona körzete legalább ötven szavazatot hozott – abban az időben, amikor a lakosságnak mindössze két százaléka rendelkezett szavazati joggal, néhányszáz voks rendszerint elég volt egy választókerület megszerzéséhez. Rómában az 1874. novemberi választásokat követően a Jobboldal görcsösen kapaszkodott a hatalomba. A kampány alatt és után ugyanazt a taktikát alkalmazta, amit korábban: a bűnözést használta föl az ellenzék lehetetlenné tételére. A Jobboldal a korábbinál is lángolóbb szavakkal vádolta meg a szicíliai baloldali politikusokat, hogy alá akarják aknázni az ország egységét, korruptak, banditákat használnak föl a szavazatgyűjtéshez, maffiózók. E stratégia részeként nem sokkal a választások után a kormány néhány drákói törvényjavaslatot nyújtott be; ezek szerint politikai támogatóikkal együtt minden bírósági tárgyalás nélkül legalább öt évre börtönözzék be mindazokat, akiket bűnszövetkezeti tagsággal gyanúsítanak. Rengeteg bizonyítékot gyűjtöttek be a prefektusokról, a nyomozó hatóságoktól és a rendőrségtől, és átadták a törvénytervezetet a vizsgálóbizottságnak. A dokumentáció hangsúlyozta, hogy míg északon, Lombardiában 1873-ban minden 44674 lakosra esett egy gyilkosság, Szicíliában minden 3194-re. A hivatalos jelentések szerint a maffia elterjedt egész Nyugat-Sziciliában, és megjelent néhány keleti városban, például Messinában, a citrusgyümölcsök legnagyobb kikötőjében. A prefektusok nem értettek egyet abban, hogy a maffia egységes szervezet-e, és milyen szerepet játszik működésében a szicíliai néplélek, de legtöbbjük számára világos volt, hogy a maffia hatalma a zsaroláson, a tanúk megfélemlítésén alapul, és tagjait a szicíliai társadalom minden rétegéből toborozza. A délnyugat-szicíliai Agrigento prefektusa bizonyosra vette, hogy maffiózónak lenni különleges „rangot” jelent: Ahhoz, hogy a maffiózó rangot elérje valaki, bizonyítania kell személyes bátorságát; tiltott fegyvert kell viselnie; valamilyen ürüggyel párbajt kell vívnia; le kell szúrnia, vagy el kell árulnia valakit; mímelnie kell a sérelmek megbocsátását, hogy más helyen és időben álljon bosszút értük (a sértést minden körülmények között meg kell torolni, ez a maffia erkölcsi kódexének első alaptörvénye); bűncselekményeknél

be kell tartania a hallgatás törvényét; a hatóságok, a bűnüldözők előtt le kell tagadnia, hogy tudomása lenne bármilyen bűncselekményről; hamisan kell tanúskodnia, hogy a bűnösöket felmentsék; mindenféle csalást el kell követnie. A The Times józan és jól értesült római tudósítója elolvasott valamennyit ebből az anyagból, és riadtan vonta le a következtetést: a maffia „érinthetetlen szekta, amelynek éppen olyan tökéletes a szervezete, mint a jezsuitáké és a szabadkőműveseké, de a titkait még jobban őrzi.” A Jobboldal, miután összegyűjtötte ezeket a bizonyítékokat, és beterjesztette a bűnözés elleni új törvényeket, minden erejével igyekezett azt a benyomást kelteni, hogy itt egy maffiaellenes kormány néz farkasszemet a maffiát védő ellenzékkel. A Baloldal úgy látta, hogy a másik fél kicsit elgaloppozta magát. A kormány javaslataitól nem csupán a Turrisi Colonna-félék érezhették fenyegetve magukat, de igen sok szicíliai birtokos is, holott ők gyakran áldozatai voltak a maffiának. Az egyesülés óta hiába reménykedtek, hogy a kormány segít nekik kiszabadulni a szervezett bűnözés karmaiból. De most, mikor elfogyott a türelmük, és az ellenzéki jelöltre szavaztak, kiderült, hogy ezzel a rendőrség lehetséges célpontjai lettek. A színpad készen állt a két politikai oldal összecsapásához. Erre 1875 júniusában, a beterjesztett reformok tíznapos heves vitájában került sor. Az ülés kezdetén sorra álltak fel a szicíliai képviselők, hogy megvédjék a sziget jó hírét. Némelyek tagadták a maffia létezését; azt állították, hogy az egészet csak az ellenzék elnyomására találták ki. Leleplezték az egyik prefektus gyűlölködő előítéleteit, aki egy kiszivárgott jelentésben azt bizonygatta, hogy a sziget lakói „erkölcsileg elfajultak”, akiket csak erővel lehet féken tartani. Az összecsapást egy beszéd robbantotta ki; ez volt a leggorombább hozzászólás, amely az olasz parlament 1861-es megalapítása óta elhangzott. A korábbi szóváltások során a baloldali képviselők hangosan csodálkoztak, hogy az egyik honatya, aki az ő padsoraikban ül, miért hallgat, hogyhogy nem avatkozik közbe? A zömök, kopaszodó, szemüveges délolasz képviselő, Diego Tajam a palermói fellebbviteli bíróság főügyésze volt 1868 és 1872 között, ezért sokat tudhatott arról, miként uralkodott Szicíliában a Jobboldal. A baloldali képviselők őt tekintették a kormány elleni titkos fegyverüknek, és a megjegyzéseikkel addig akarták provokálni, amíg el nem mondja, amit tud. Mivel

korábban közszolgálatban állt, Tajani nem szívesen beszélt régi munkájáról. Ám végül nem bírta tovább elviselni baloldali kollégáinak szurkálódását és a kormány törekvését, hogy kisajátítsa magának az erkölcsi piedesztált a bűnözés kérdésében. Fölállt, és beszédet tartott. Először a mellette ülő baloldaliakat gúnyolta: a maffia létezését tagadni, mondta, épp olyan, mintha a nap létezését tagadnák. Ezután még élesebben kirohant a Jobboldal ellen. Ajkán „hideg mosollyal”, ahogy egy kormánypárti lap írta, bejelentette, hogy az 1866-os felkelés után a Jobboldal arra biztatta a rendőröket, működjenek együtt a maffiával. A maffiózók szabadon garázdálkodhattak, ha adatokat szállítottak a hatóságoknak a szervezetükön kívüli bűnözőkről, és mindenkiről, akit a kormányzat felforgató elemnek tekintett. Tajani személyesen is érdekelt volt a legbotrányosabb esetekben, amelyeknek főszereplője Giuseppe Albanese volt, Palermo 1867-ben kinevezett rendőrfőnöke. Albanese szemrebbenés nélkül hangoztatta, mennyire csodált egy Bourbon-tisztviselőt, aki „érdekeltté tette a maffiát a béke fenntartásában”. Az egyik kortárs „homeopatikusnak” nevezte a törvény és a rend ilyesfajta megközelítését. Ez abban állt, hogy összekomáztak a maffiózókkal, szavazatgyűjtésre, nem hivatalos ügynöknek használták őket, cserébe segítettek nekik féken tartani a versenytársaikat. 1869-ben, mondta Tajani, Albanese rendőrfőnököt egy maffiózó leszúrta egy palermói téren. Kiderült, hogy azért támadta meg, mert a rendőrfőnök zsarolni próbálta. Albanese kapcsolatban állt azzal a bűnbandával is, amely betört a fellebbviteli bíróság irodáiba, alagutat fúrt a fő utca alatt, hogy kiraboljon egy takarékpénztárt, továbbá számos műkincset lopott el a palermói múzeumból. Később valamennyi tárgyat megtalálták egy embernél, aki Albanese irodájában dolgozott a kapitányságon. Tajani azt állította, hogy Albanese rendőrfőnök nem csupán korrupt rendőr. 1869-ben Tajani főügyészként megtudta, hogy a Palermóhoz közel eső Monrealéban a Nemzeti Gárda helyi parancsnokának tudtával követtek el bűncselekményeket. Nem sokkal azután, hogy ez nyilvánosságra került, két bűnözőt, akik tanúskodni akartak az ügyben, elraboltak és megöltek. Albanese rendőrfőnök nem csupán akadályozta annak kinyomozását, hogy ez a két ember hogyan és miért halt meg, de azt is mondta a megbízott nyomozónak: „a hatóságok a közrend védelmében ítélték halálra őket”. 1871-ben Tajani utasítására vádat emeltek Albanese ellen a monrealei eset tanúinak meggyilkolásáért.

Miután a rendőrfőnököt bizonyítékok hiányában fölmentették, Tajaninak elege lett, visszavonult, és a Baloldal lobogója alatt indult a választásokon. Mielőtt Tajani befejezhette volna parlamenti beszédét, dühödten közbevágott Giovanni Lanza, egy sovány, a hatvanas évei közepén járó ember. Lanza miniszterelnök és belügyminiszter volt abban az időben, amikor a politika állítólag összejátszott a maffiával. A rideg ember, egy kovácsmester saját erejéből feltört fia megtestesítette mindazt az erkölcsi fölényt, amivel a Jobboldal a saját állítása szerint különb volt ellenzékénél. De alig kezdett bele haragos válaszába, amellyel Tajani vádjait akarta visszautasítani, amikor szavait elfojtotta a kiabálás, fütyülés, pfujolás. Az eddig is viharos ülés káoszba fulladt, a két ember támogatói lökdösni és szidalmazni kezdték egymást. Tajani mozdulatlan maradt, hideg mosolya még akkor is az arcán ült, amikor a korábbi miniszterelnököt a saját érdekében kirángatták a barátai az ülésteremből. A zűrzavar kizúdult a parlament folyosóira, az ülést föl kellett függeszteni. Tajani csak másnap juthatott el beszédének sötét végkövetkeztetéséhez: „A maffia önmagában nem veszedelmes és nem is legyőzhetetlen. Az teszi veszedelmessé és legyőzhetetlenné, ha a helyi kormányzat eszközévé válik”. Miután Lanza visszanyerte a nyugalmát, indítványozta, hogy hozzanak létre bizottságot a vádak kivizsgálására, de a kormányon ütött politikai csorbát már nem lehetett kiköszörülni. A Jobboldal törvényt és rendet követelő tömbje összeomlott. Most már senki sem hitte el, hogy a parlament maffiaellenes és maffiabarát politikusokra oszlik. Mindkét oldal számára könnyebbnek tűnt ejteni a témát. Így hát, amikor az elnyomó törvényeket elfogadták (az lett a sorsuk, hogy sohase tartsák be őket), a bal és a jobb megegyezett abban, ami világszerte a politikusok kedvenc eszköze a vitás ügyek elsimítására: létrehoztak egy parlamenti vizsgálóbizottságot. A maffia bekerült a témák közé, de ezen kívül a szicíliai társadalom olyan sok szeletét vizsgálták, ami csaknem biztosan elmaszatolta a bűnszövetkezet témáját. Nem csoda, hogy a két „angol” értelmiségi, Franchetti és Sonnino nem bízott a parlamenti bizottság vizsgálatában, ehelyett úgy döntött, hogy maga végzi el. Azok, akikkel Franchetti és Sonnino azután beszélt, hogy a parlamenti bizottság befejezte Szicíliában a bizonyítékok összegyűjtését, igazolták azon események valódiságát, amelyekről Tajani beszélt a parlamentben. Ma már tudjuk, hogy

Albanese rendőrfőnök, mikor az a veszély fenyegette, hogy Tajani utasítására letartóztatják, elmenekült Szicíliából, és csak akkor tért vissza, amikor Lanza lett a miniszterelnök, aki fogadta a házában és biztosította a kormány támogatásáról. Vélhetőleg Tajani ellen is terveztek egy merényletet, mielőtt visszavonult. A parlamenti vizsgálóbizottság kilenc tagja 1875-76 telén bejárta Szicíliát. Minden helységben melegen üdvözölték őket – városi vagy katonazenekarok kísérték őket a szállásukra –, a meghallgatások pedig a városházán zajlottak. Több szenátor és képviselő kihasználta az alkalmat, hogy félremagyarázza a bűn kérdését: „Mi is a maffia? Mindenekelőtt létezik jó maffia. A jó maffiában egyfajta önérzetes dac nyilvánul meg … így aztán létezhet jó maffiózó is. Én természetesen nem vagyok az. De bárkiből lehet, aki elég öntudatos”. Tanúskodtak kevésbé cinikus politikusok, ügyvédek, rendőrtisztviselők és átlagpolgárok is, olyanok, mint dr. Gaspare Galati. Sok tanú beszélt a maffia szerepéről a citrusgyümölcsüzletben, valamint az 1860-as és 1866-os felkelésekben. Ezek a vallomások együttesen zavaros, de mélységesen aggasztó képet festettek a szervezett bűnözésről és a politikai korrupcióról. Az olasz politikusoknak most még több adat állt a rendelkezésére a maffiáról. A vizsgálat iratait sosem tették közzé. Mire 1877 elején eljött az ideje, hogy a bizottság a parlament elé terjessze a vizsgálat eredményeit, a jobboldali koalíció megbukott. Ami kevés haszna lehetett volna a kérdés vizsgálatának, az is elveszett. Sem a Baloldalnak, sem a Jobboldalnak nem állt igazán az érdekében, hogy valóban megértsék a Szicíliában létező szervezett bűnözést. [Ezért fogadta olyan gyér érdeklődés Franchetti tanulmányát az erőszakiparról.] A parlamenti vizsgálóbizottság jelentésének felolvasásakor csaknem üres volt az ülésterem. A jelentés végkövetkeztetése egyszerre volt semmitmondó és hibás: a maffiát úgy határozták meg, mint „a szolidaritás ösztönös, brutális, torz formáját olyan egyének és alacsonyabb társadalmi állású csoportok között, akik és amelyek jobban szeretik az erőszakcselekményeket, mint a kemény munkát. Ez egyesíti őket az állammal, a törvénnyel és a törvényes testületekkel szemben”. Röviden, a maffiát kényelmesen elintézték mint szegény, lusta naplopók szervezetlen bandáját, amely sokkal inkább az állam ellensége, mint a „helyi kormányzat eszköze”. 1877-re az olasz politikusoknak a rendelkezésére állt csaknem minden ismeret, ami szükséges lehetett a maffia elleni küzdelemben, és minden okuk

megvolt arra, hogy ezt a tudást elfelejtsék. Lezárult az első szakasza annak a iolyamatnak, amelynek során a maffia beépült az olasz államrendbe. A második szakasz akkor kezdődött, amikor 1876 márciusában létrejött a baloldali koalíciós kormány. Az új belügyminiszter Giovanni Nicotera lett, egy ügyvéd, aki Garibaldival harcolt, és mindenki másnál jobban megértette a főnökökre épülő, dél-olaszországi politikát – azon egyszerű oknál fogva, hogy ő is az volt. Nicotera nekilátott, hogy átalakítsa a Piazza Navonán álló belügyminisztériumot a Baloldalt segítő, szavazatszerző, elképesztő masinériává. Az ellenzék támogatóit törölték a választási listákról, esetleg a rendőrség zaklatta őket; a kormányalapok és a munkák a barátságos jelölteknek jutottak. 1876 novemberében Nicotera olyan sikeresen manipulálta a választásokat, hogy a baloldalnak 414 parlamenti mandátum jutott, és mindössze 94 maradt a jobboldalnak. Ő maga saját salernói választókerületében 1184 szavazatot szerzett, míg ellenfele mindössze egyet. Nicotera ugyanilyen módon közeledett a bűnözés kérdéséhez. 1876ban Szicíliában továbbra is tűrhetetlen volt a törvény és a rend állapota. Ez nemzetközi bonyodalmakat is okozott. November 13-án John Forester Rose-t, egy kénkitermelő cég fiatal, angol igazgatóját elrabolták egy Lercara Friddi nevű bányavárosból. A Times szerint jól bántak vele, amíg megérkezett a váltságdíj, és utána szabadon is engedték, noha az amerikai sajtó később azt írta, hogy a felesége csupán akkor volt hajlandó fizetni, amikor postán megkapta a férje fülét. Az mindenesetre világos, hogy az emberrablóknak informátoruk volt azokban a tehetős palermói körökben, ahová Mr. Rose eljárogatott, és a váltságdíjat egy maffiás közvetítőn keresztül fizették ki. Nicotera tudta, hogy valamit tenni kell. Láthatólag nem volt naiv politikus: hűbéresei közé, akiktől a támogatást kapta, tartozott a szabadkőművesség és – gyaníthatóan – a Camorra, a maffia nápolyi megfelelője. De nem ismerte jól Szicíliát, és ott nem is volt hatalmi bázisa. Így hát, mikor átvette hivatalát, őszintén megdöbbent attól, amit a polgári alkalmazottak meséltek: hogy a maffia kapcsolatban áll Szicília leghatalmasabb embereivel is, és a keze nagyon messzire elér a rendőrségen és a hivatalokban. Nicotera ebből azt a következtetést vonta le, hogy a sziget tehetős osztályai „súlyosan kompromittálták magukat a maffiával”. Egy hónappal Rose elrablása után, nem bajlódva azzal, hogy olyan drákói rendeleteket hozasson, mint két évvel korábban a Jobboldal,

Nicotera újabb kemény prefektust jelölt ki Palermóba, és utasította, hogy irgalmatlan szigorral járjon el a bűnözéssel szemben. Akárcsak a Jobboldal idején, a kisvárosokat éjszaka körülvették, és a gyanúsítottakat tömegesen tartóztatták le. Akárcsak a Jobboldal idején, a rendőrség összejátszott egyes bűnözőkkel a többiek ellen. Akárcsak a Jobboldal idején, néhány szicíliai politikus – köztük a „szekta” barátja, Turrisi Colonna báró – harsányan tiltakozott az elnyomás és a rendőrség törvénytelen eszközei ellen. Nicotera jobboldali elődjét, Lanzát követve arra használta föl az elnyomást, hogy lecsapjon bárkire, akit felforgatónak tekintett, és megregulázza a lehetséges szövetségeseket. Egy szicíliai földbirtokos, akit erősen gyanúsítottak, hogy kapcsolatban áll a maffiózókkal, újságcikkben bírálta Nicotera maffiaellenes kampányát. Válaszképpen letartóztatták az újság főszerkesztőjének testvérét, és csak akkor engedték szabadon, amikor ígéretet kaptak, hogy a lap változtat barátságtalan irányvonalán. Ám eltérően a Jobboldaltól, Nicotera sikerrel járt. 1877 novemberében, egy évvel választási győzelme után bejelenthette azoknak a „banditáknak” a teljes vereségét, akik 1860 óta terrorizálták a szicíliai vidéket. Még azt az embert is lelőtték, aki elrabolta a balszerencsés Mr. Rose-ot. Nicotera titka az volt, hogy hallgatólagos alkut ajánlott a szicíliai politikusoknak: a kormány jobb szívvel lesz irántuk, amíg kezükben tartják a banditákat. Ebben az esetben a „banditák” gyakran olyan maffiózókat jelentettek, akik problémát jelentettek a kormánynak vagy nem volt megfelelő politikai támogatójuk. A politikusokat felkérték, gondoskodjanak arról, hogy barátaik az erőszakiparban mérsékeljék az emberrablásokat – legalábbis politikailag elfogadható szintre, cserébe a mélyen beágyazódott bűnözésnek csak a legkirívóbb megnyilvánulásai ellen indul eljárás. Jelezve, hogy az alkut elfogadják, Palermo tartomány hetven városi tanácsa küldött leveleket és petíciókat, amelyekben Nicoterát és a rendőrséget támogatták. A hűségnyilatkozatok e lelkes kórusát valószínűleg a belügyminiszter által kinevezett prefektus vezényelte, de tizenhét évvel azután, hogy Garibaldi az olasz nemzet nevében megszállta a szigetet, legalább annyit megmutatott, hogy végre valamiféle politikai együttműködés kezd kialakulni Róma és Szicília között. Egy hónappal azután, hogy bejelentette a szicíliai „banditák” teljes vereségét, Nicoterát elmozdították hivatalából. Gátlástalan despotizmusa egyszerre jelentett fenyegetést és könnyű célpontot a

rivális baloldali politikai vezetőknek. Az sem akadályozhatta meg eltávolítását, hogy vonóhálója kiemelt néhány maffiaszerű bűnszövetkezetet. A következő években látványos perekre került sor olyan csoportok ellen, mint a monrealei Stuppaghieri (Kanócgyújtók), a bagheriai Testvérek, a misilmeri Fontana Nuova (Új szökőkút), és a palermói zsaroló molnárok bandája. (Az egyik ilyen társasággal, a favarai Fratellanzával »Testvériséggel« a következő fejezetben foglalkozunk.) Előre lehetett tudni, hogy a szervezett bűnözés elleni perekből zavaros kép rajzolódik ki. Előállt néhány pentito, egyet-kettőt meg is öltek. De minden egyes tanúra, akinek szavahihetősége bebizonyosodott a halála után, jutott egy másik, aki túl közel állt a hatóságokhoz, hogy megbízható lehessen, vagy egy olyan, akit fontos politikai barátok védtek meg a nyomozástól. Jóllehet néhány rendőr óriási lelkesedéssel kezdett a titkos társaságok után nyomozni, mások kapcsolatot kerestek a bandákkal. Így az ítéletek is a fellebbezést követő felmentéstől – mint a Stuppaghieri esetében – a tizenkét halálos ítéletig terjedtek, amelyet 1883-ban mondtak ki a Palermo délkeleti peremén található Piazza Montalto-i cosca tagjaira. Az a néhány rangosabb gyanúsított, akit a szervezett bűnözéssel fenntartott kapcsolatai miatt tartóztattak le, megmenekült a börtöntől. Sok maffiózóhoz hozzá se nyúltak, ameddig rendelkeztek a megfelelő politikai háttérrel. Ahogy az 1870-es évek végén és az 1880-as évek elején egymást követték a perek, nyilvánvaló lett, hogy a Nicotera által kezdeményezett alku fordulópontot jelent. A római kormányok belenyugodtak, hogy olyan szicíliai politikusokkal kell együtt dolgozniuk, akiket a maffia támogat. A maffiózók fokozatosan részei lettek a politikai rendszernek. A tiszteletre méltó férfiak kiépítették a zsarolás iparát, és érdeklődni kezdtek más üzletágak iránt, ugyanakkor megtanulták, hogy túlélésük érdekében mindennél fontosabbak a politikai barátságok. Ami a szicíliai politikusokat illeti, megragadták a lehetőséget, amelyet a Jobboldal olyan sokáig megtagadott tőlük: most már belevethették magukat az országos küzdelmekbe, járhatták a koalíciós partnerek titokzatos táncát, ami meghatározza, hogy a hatalom és a pénz merre vándorol Rómából. Külön szerencséjük volt, hogy a Baloldal több közpénzt költött Szicíliára, mint a Jobb – jutott utakra, hidakra, kikötőkre, kórházakra, iskolákra, szemétszállításra, a nyomornegyedek eltakarítására, menhelyek alapítására. Ez bevételt és hatalmat jelentett

politikusoknak és bűnözőknek egyaránt. A maffiózók rájöttek, hogy a Baloldal ugyancsak kész felhasználni őket a „helyi kormányzat eszközeként”, csak kicsit másképpen. A Jobboldal fegyverrel igyekezett uralma alá hajtani Szicíliát, a Baloldal inkább a tenyereket kente meg. A Baloldal idején a maffia és a politikusok kezdték eltemetni fegyvereiket a római húsosfazékba. Nicotera alkuja megteremtette a vázlatot a Szicília fölötti uralomhoz. A következő negyven évben többé-kevésbé így maradt minden. A maffia célja a mai napig az, hogy a „helyi kormányzat eszköze” legyen úgy, mint a Baloldal idején. Ma, csakúgy, mint a válságos 1875-77-es években, nem a tiszteletre méltó férfiak határozzák meg a politika napirendjét, nagyon ritkán van hozzá hajlandóságuk vagy hatalmuk, hogy eltereljék az olasz politika folyóját. Pusztán alkalmazkodnak a körülményekhez, de bármilyen színű politikussal hajlandók üzletet kötni.

A Favara Testvériség: maffia a kénvidéken Szicíliában a 19. század elején a sárgának egy beteges árnyalata kezdte beszennyezni a gabonatermő belső vidékeket. A szigetnek természetes monopóliuma volt az ipari forradalom egyik alapvető nyersanyagához: a ként számtalan iparcikkhez használták, a gombaölő szerektől és a műtrágyáktól kezdve a papíron és a festékeken át a robbanóanyagig. Délnyugat-Szicíliában, Agrigento és Caltanissetta tartomány síkságain és domboldalain feltépték a földet, hogy hozzáférjenek a drága elemhez, amely vastag erekben húzódott a felszín alatt. Olyan volt, mintha egy veleszületett geológiai betegség kezdene hírt adni magáról e tünetekkel. A bányavidéken kísérteties kék füst gomolygott a caicaromkból, a lassú égés közben barna folyadékot izzadó kéntartalmú kőzet földdel takart, hatalmas dombjaiból. A füst megmérgezte a környéket, megbetegített embert, állatot. Az élet a kénbányákban még a tájnál is pokolibb volt: mindennaposak voltak az ájulásos rosszullétek, bármelyik tűzben halálos kén-dioxid keletkezhetett. 1883-ban száz embert mérgezett meg – és ez nem is volt rendkívüli év. A szicíliai kénbányák folyamatosan országos botrányokat okoztak, és nem csak a fizikai veszélyek miatt. Az olasz közvélemény leginkább a kisfiúkért aggódott, akik között hét-nyolc évesek is voltak. Kisebb csoportokban fogadták fel őket, hogy a köveket szállítsák a bányából a calcaronikhoz. Szörnyű életük volt. Nyomorúságos fizetésük egyenesen a szüleikhez vándorolt, ők legfeljebb egy-egy szivart vagy pohár bort kaptak robotolásukért. A kővel töltött hatalmas kosarak cipelése eltorzította a testüket. Sőt az aggódó megfigyelők komoran emlegettek „bűnre és erkölcstelenségre vezető, vad ösztönöket”; a homoszexualitás széles körben elterjedt a bányavidéken. 1883 márciusában, Favarában, amely Szicília délnyugati partjának közelében, a kénvidék szívében fekszik, egy vasúti munkás bejelentette a rendőrségen, hogy felkérték, csatlakozzon egy titkos köztársasági szervezethez, amelynek La Fratellanza – (Testvériség) a neve. Összebarátkozott egy építőmunkással, aki elmondta, hogy a

társaságnak különleges jelei vannak; neki is ezekkel kell azonosítania magát, ha nem akarja, hogy a szervezet többi tagja megtámadja. A vasúti munkás ezt fenyegetésnek érezte, és gyanította, hogy a társaságnak bűnös szándékai lehetnek. A vasúti munkás vallomására azután került sor, hogy Favarában hetek óta feszültség uralkodott, és erőszakos cselekmények követték egymást. A baj február elsején kezdődött, amikor két csuklyás támadó agyonlőtt egy embert egy kocsma előtt, ahol éppen egy keresztelőt ünnepeltek. A rendőrség arra a következtetésre jutott, hogy a gyilkosság közönséges kocsmai verekedés volt, azt pedig, hogy a vendégek egyhangúlag nem ismerték föl a támadókat, a cinkosság jelének tekintették, és az összes ünneplőt letartóztatták. Favarában az a szóbeszéd járta, hogy az áldozat egy bűnszövetkezethez tartozott. A pletyka még hihetőbbé vált, amikor egy rivális banda egyik tagját holtan találták a városon kívül. Hátba lőtték és hiányzott az egyik füle. Favara hirtelen a polgárháború szélére sodródott. A következő napokban a két párt emberei ugrásra készen, fölfegyverkezve, csoportokban járták a várost. Azután, éppolyan hirtelen, ahogy támadt, a feszültség elült, és a két banda nem csapott össze. A rendőrség csupán a vasúti munkás vallomása után kezdte rekonstruálni, mi történhetett. 1883 márciusa és májusa között több mint kétszáz embert tartóztattak le Favarában és környékén. A Testvériség egyik vezetőjére akkor csaptak le, amikor két csuklyás testvért avatott be. Csodálatos módon megtalálták nála a társaság írásos alapszabályát. Vallomásában elmagyarázta, hogy a tagok sorshúzással határozták meg, ki kövesse el a gyilkosságokat, amelyeket a vezetők szükségesnek láttak a Testvériség érdekeinek védelmében. Ezután többen is vallottak. Csontvázak kerültek elő távoli barlangokból, kiszáradt kutakból, elhagyott kénbányákból. Megtalálták az alapszabály újabb példányait, és a Testvériség felépítésének alaprajzát. A Testvériség agrigentói tárgyalását 1885-ben tartották az erre a célra átalakított Szent Anna-templomban. Százhét megláncolt embert vezettek négy sorban a vádlottak padjához. Sokan tagadták a vádakat, azt állították, kínzással csikarták ki belőlük. De ez a taktika nem vált be. A Testvéreket elítélték és bebörtönözték – ritkaság volt az ilyen siker a szervezett bűnözés elleni harcban. A favarai Testvériség egyedülálló képet adott a rendőrségnek azokról a maffiaszerű szervezetekről, amelyek Palermótól távol, Agrigento és

Caltanissetta kénvidékein jöttek létre. De a bíróság elé tárt bizonyítékokhoz fogható jelentőségű az a tény, hogy a nyomozók nem vették észre, milyen mélyen beépült a Testvériség a környező társadalomba. A mai történészek szerint a Testvériség sokkal szövevényesebb és veszedelmesebb szervezet volt, mint ahogy azt a hatóságok feltételezték. Hogy a maffia oly sokáig megmaradhatott a kénbányák környékén és egész Nyugat-Szicíliában, azt részben annak köszönhette, hogy ugyanúgy alábecsülték a jelentőségét, mint a favarai Testvériségét. A Testvériség valójában alig néhány hete állt fent, amikor a rendőrség tudomást szerzett a létezéséről. Akkor alakult meg, amikor a két favarai banda főnökei találkoztak, hogy megbeszéljék a keresztelőn történt gyilkosság miatt elharapózó erőszakot. Figyelemre méltó, hogy tekintettel a veszélyben forgó érdekekre és a konfliktus erőszakosságára, a két fél nem csupán megegyezett a békében, de elhatározták, hogy összeolvadnak egyetlen társasággá. A Testvériség szabályzata régebbi volt a társaságnál; ezt a szabályzatot követte mindkét banda, amelyek egyesültek új szervezetté. Azok, akiket ez a történet netán emlékeztet dr. Galati és az uditorei maffia esetére, meghökkentően ismerősnek találják majd ezeket a szabályokat. Például a beavatás szertartását: az új tag ujját megszúrják, és a vérével bekennek egy szentképet. Miközben a kép elég, a beavatandó elmond egy esküt: „Esküszöm a becsületemre, hogy hűséges leszek a Testvériséghez, ahogy a Testvériség is hűséges hozzám. Ahogy ez a szent és az én vérem elég, ugyanúgy fogom a véremet ontani a Testvériségért. Ahogy ezek a hamvak és ez a vér sose lehet az, ami volt, úgy én sem hagyhatom el többé a Testvériséget”. Mivel a Testvériség legalább ötszáz embert toborzott a Favara környéki kénbányász kisvárosokban, szükség volt valamilyen azonosító rituáléra. A palermói változathoz hasonlóan itt is a fájós foggal kezdték, a folytatás is hasonlított a palermóira. (A palermói rendőrfőnök jelentése szerint, amelyet 1877-ben küldött a belügyminiszternek, ezt a szertartást az egész szigeten ismerték.) A Testvériség felépítése a Cosa Nostráéra emlékeztet, amelyet Tommaso Buscetta írt le száz évvel később. A Testvériség tagjai decinákra – tízes csoportokra – oszlottak. Mindegyik decinának volt egy parancsnoka, akit csak a tagok ismertek, viszont az egyetlen főnököt leszámítva ismeretlen maradt a Testvériség többi tagja előtt.

A nyomozók azt is megtudták, hogy a Testvériség tagjai fontosabbnak tartották a szervezeti kapcsolatot a vérségi köteléknél. A favarai Testvériség egyik tagja, Rosario Alaimo elmesélte a rendőröknek, hogy a Testvériség tagjai elhívták a kocsmába, és közölték vele, hogy az unokaöccse áruló. Azután választás elé állították: megöli az unokaöccsét, vagy őt ölik meg. Amikor az első mellett döntött, rémületében pohárköszöntővel bizonygatta elszántságát: „A bor édes, de az embervér még édesebb”. Néhány nappal később segített az unokaöccsét csapdába csalni, így a Testvériség más tagjai meggyilkolhatták. Vallomásának bizonyítására elvezette a rendőröket egy kastély romjához, ahova elrejtették az unokaöccse tetemét. Amikor visszakerült a cellájába, fölakasztotta magát. A szóbeszéd szerint azért, mert azt akarta, hogy az a mód, ahogyan meghal, hasonlítson az unokaöccsééhez, akit megfojtottak. A maffia még manapság is nagy gondot fordít arra, hogy tagjai vérrokonok legyenek. Mivel a rokonság segít összetartani a Családot, unokaöccsök, testvérek és fiúk gyakran kerülnek be a szervezetbe. Ugyanakkor a rokoni érzelmek gyakran destabilizáló hatásúak, amennyiben ütköznek a capo iránti engedelmesség mindennél fontosabb kötelezettségével. Így a maffiózók néha arra kényszerülnek, hogy drámai módon bizonyítsák, kinek tartoznak a legnagyobb odaadással. Ha egy maffiózónak van egy testvére, ugyancsak tiszteletre méltó férfiú, aki megszegi a szabályokat, akkor az elsőnek említett maffiózó ugyanolyan nehéz döntés elé kerül, mint amit a Testvérek kínáltak Alaimónak: vagy megölöd, vagy mindketten meghaltok. Az ilyen esetekben mindig a cég az első. Egyes tiszteletre méltó férfiak a büszkeség próbájának tekintik, hogy képesek megölni a családtagjaikat. Mint egy letartóztatott maffiózó, Salvatore Totuccio Contorno dicsekedett az 1980-as években, „Én vagyok az egyetlen, aki a saját véremben tudom megmosni a kezemet!” Már 1883-ban is megdöbbentő lehetett a hasonlóság a Testvériség és a Palermo környéki coscák szabályai között, mégis elkerülte a kortárs bűnüldözők és kriminológusok figyelmét. Favara és Palermo az ellenkező partokon terült el. Ahhoz, hogy az ember az egyikből a másikba jusson, borzalmas utakon száz kilométert kellett megtennie Szicília hegyes belső vidékein. Hogy két ilyen távol eső helyen ugyanolyan törvényeket alkalmaztak, talán megmagyarázza a tény, hogy 1879 előtt a Testvériség néhány vezetőjét a palermói maffiózókkal együtt deportálták olyan börtönszigetekre, mint Utica. Ezek az emberek

a börtönben hallhattak először a maffiáról, és valószínűleg ugyanott avatták be őket. Szabadulásuk után tartották a kapcsolatot a túlparti maffiózókkal. A maffiához tartozni a kezdeti időben annyit jelentett, hogy az ember a helyi bandához csatlakozik; de ez ugyanakkor útlevelet is adott a bűnös kapcsolatok tágasabb világába. A Favara Testvériség ügyének nyomozói úgy vélekedtek, hogy a szervezet szertartásai pusztán annak „primitívségéből” fakadnak. Azt sugalmazták, hogy a Testvériség fő mozgatórugói a vérbosszú és az omertà. Egy tisztviselő a beavatási szertartással kapcsolatban „barbár miszticizmusról” beszélt; „tiszta kannibalizmus”, ennyi volt a megjegyzése Alairno pohárköszöntőjéről, amit azután mondott, hogy beleegyezett az unokaöccse megölésébe. Mint majd a következő fejezetekben olvashatjuk, a „primitív”, a „visszamaradott” szavak jelentik a 19. századi Olaszország vakfoltját a maffiával szemben. Ezek a jelzők segítettek elterelni a figyelmet arról, hogy a Testvériség vélhetőleg igen fontos taktikai szerepet töltött be a kénkitermelésben. A banda 107 elítélt tagjából 72 dolgozott a bányákban. A bányászokon kívül voltak köztük ellenőrök vagy éppen kis bányák tulajdonosai. Valószínűleg ezek a közös bányaérdekeltségek magyarázzák, miért egyesült a két rivális banda a Fratellaranzában: a gazdasági ésszerűség legyőzte a vérbosszú vágyát. A per feltárta, milyen támogatói hálózat állt a Testvériség mögött: földbirtokosok, nemesemberek és volt polgármesterek is akadtak köztük. Senkinek nem jutott eszébe megkérdezni, hogy ezek a notabilitások tulajdonképpen miért keresték a kapcsolatot a „primitívekkel”. Akármilyen pokoliak voltak, a szicíliai kénbányák irányítása csaknem olyan körmönfont rendszerben történt, mint a citromültetvényeké. A kisfiúk, akiket alig tekintettek többnek apró igásállatoknál, csupán a legalantasabb részét jelentették a vállalkozók és fővállalkozók láncolatának. A földbirtokos nemesek bérbe adták a bányajogokat a vállalkozóknak, azok munkavezetőket vettek föl, akik a munkát ellenőrizték, ezek pedig felügyelőket, őröket és bányászokat alkalmaztak. Ahogy nyúlt a lánc, úgy csökkent a nemzetközi piacra kerülő termék forgalmazásának kockázata. A bányászokat – vagy „csákányosokat” – darabonként fizették. Ők fogadták fel a kisfiúkat. Gyilkos ivászataikról hírhedett, közismerten durva krakélerek voltak, környezetükhöz és korukhoz mérten korántsem szegények; valójában ők is egyfajta vállalkozónak számítottak. Volt

olyan, aki három-négy másik bányászt is alkalmazott. Voltak, akik szívesen hencegtek nehezen kiharcolt státusukkal. Egy megfigyelő – angol nő, aki egy kénvidéki földbirtokoshoz ment feleségül – így ír le egy jellegzetes csákányost: „Öltözködésére igen kényes, vasárnaponként gyakran lehet látni finom, fekete ruhában, magas szárú, betétes lakkcipőben és zölddel bélelt, drága, sötét szövetből varrott, nagy, csuklyás köpenyben.” (Nem világos, hogy a Testvérek csuklyájának rituális jelentősége volt-e, a bányász társadalmi rangját jelezte-e vagy mindkettőt.) A kénüzlet versenyre kényszerített mindenkit, aki ezzel foglalkozott. És, akárcsak Nyugat-Szicília nagy részén, az erőszak ugyancsak kiélezhette a versenyt. Döntő gazdasági előnyhöz jutott mindenki, a földbirtokostól a bányászig, aki képes volt szervezett, értelmes módon fölhasználni az erőszakot. Vállalkozók, igazgatók, munkavezetők, őrök és csákányosok kartelleket alakítottak, hogy kiszorítsák versenytársaikat. A Palermo környéki citromültetvényekhez hasonlóan a kénbányák is a bűnszövetkezetek melegágyai lettek. Ha félretesszük a „primitívséggel” kapcsolatos előítéleteket, a favarai Testvériségtől már korán megtudhatjuk, mit jelent a keresztapa megjelenése a maffiában. Egyáltalán nem véletlen, hogy a gyilkosságot, amely a Testvériség megalapításához vezetett, egy keresztelőn követték el. Keresztelőn ölni tudatos sértés, amely nem csupán a család, de az egész rivális banda ellen irányul. Ugyanilyen tudatosan kiszámított megtorlás volt, hogy a második áldozat fülét levágták, miután hátba lőtték. Szicíliában, mint oly sokfelé Dél-Itáliában, a keresztelő fontos ünnep, nem is annyira a gyermek megkeresztelése miatt, inkább, mert az ünnep azt jelenti, hogy egy új keresztapa kerül a családba. A keresztelés az apát és a keresztapát comparivá – azaz „apatársakká”, „komává” – avatja. Ez komoly kötelezettséggel jár: még ha testvérek lesznek is compari, attól kezdve nem a közvetlen tu formával szólítják meg egymást, hanem az ünnepélyes voi alakot használják. A két koma holtig köteles teljesíteni a másik kérését, akármiről legyen szó. A parasztok és kénbányászok számos hajmeresztő népmesét ismernek arról, milyen szörnyű bosszút áll Keresztelő Szent János, a comparik védőszentje azokon, akik elárulják komájukat. A comparatico néven ismert intézmény egyfajta társadalmi kötelék; a családi kapcsolatokat kiterjeszti a társadalomra, elősegítve a békét és az együttműködést. Két ellenségeskedő férfi elhatározhatja, hogy

elássák a csatabárdot, és comparik lesznek, elkerülendő az erőszakos összecsapást, amely mindkét családnak csak árthat. Egy földmíves fölkérhet keresztapának egy nagy hatalmú férfit, hűségét és hódolatát ajánlva a kedvezményekért cserébe. Egy befolyásos keresztapa kénbányai munkát, némi művelhető földet, kölcsönt, jótékonysági adományokat jelenthet. Ám van egy másik oldala is a keresztapaságnak. A szicíliai kifejezés fari a cumpari (úgy tesz, mint egy koma] azt is jelenti, hogy az illető bűntárs, segít valakinek egy törvénytelen cselekedet végrehajtásában. Ha a komasággal létrejött kapocs segít összetartani a társadalmat, ugyanakkor bűnös szövetséget is jelenthet. A maffiózók gyakran erősítették meg a kapcsolatukat azzal, hogy comparik lettek. A rangidős tiszteletre méltó férfiúkat néha „keresztapának” szólították, utalva a tekintélyre, amelyet ez a cím a civil társadalomban élvez. A maffia keresztapja még ma is úgy felügyeli a beavatást, ahogy a valódi keresztapa a csecsemő keresztelését – hiszen az újonc ilyenkor tiszteletre méltó férfiként születik újjá. A maffia kezdettől hihetetlenül körmönfont módszerekkel szivárgott be a szicíliai gazdaság húzóágazataiba, és ugyanilyen körmönfontan vette át és alkalmazta a saját gyilkos céljaira a lojalitás hagyományos szicíliai formáit. Más szavakkal a maffiát sok mindennek lehet nevezni, csak elmaradottnak nem.

Primitívek Mire a favarai Testvériséget fölfedezték, a maffia elhagyta a címoldalakat, és átevezett az akadémikus viták nyugodtabb vizeire. A favarai nyomozást irányító főfelügyelő küldött egy beszámolót a Testvériségről A pszichiátria, kriminológia és a kriminálantropológia archívuma a zavart lelkű és bűnöző emberek tanulmányozásának szolgálatában című tudományos lapnak. Az újságot Cesare Lombroso, a neves kriminológus szerkesztette, aki hazájának határain túl a kor leghíresebb olasz tudósának számított. Ezt a hírnevet az 1876-ban megjelent Bűnöző ember alapozta meg. Könyvében Lombroso leszögezte, hogy a bűnözőket azonosítani lehet bizonyos külső tulajdonságok – elálló fül, alacsony homlok, hosszú karok stb. – alapján. Ezeket a testi jegyeket „bűnöző stigmáknak” nevezte. Lombroso azt állította, hogy ezek a tulajdonságok valójában biológiai anakronizmusok, véletlen maradványok az emberi fejlődés korábbi szakaszaiból. Ezért hasonlítanak a bűnözők az Európán kívüli, „primitív” népekre, sőt az állatokra. Magabiztosan kijelentette, hogy akik nem európaiak, azok a törzsfejlődés alacsonyabb fokán állnak, ezért született bűnözők. Sőt saját logikáját a végsőkig feszítve az állatokat is bűnözőnek tartotta. Ma sokkal tisztábban látjuk, mekkora tévedés volt Lombroso „kriminálantropológiának” nevezett elmélete, ám az akkori olaszok, a sebezhető, fiatal állam szorongó polgárai az egyesülés óta voltak kénytelenek tűrni a riasztó bűnözési hullámot, és sokan bátorságot merítettek Lombroso agyficamaiból, mert ezek szerint nem Olaszország hibája volt a sok bűnöző; a biológia szállította az új bűnbakot. Lombroso a politikai vigasz mellett fülledt izgalmat is kínált olvasóinak a Bűnöző ember (és még pikánsabb folytatása: a Bűnöző asszony) számos illusztrációval a bűnözők füléről, ivarszerveiről és egyéb testrészeiről. Az előadásaira sereglő hallgatóknak a köpcös, mókusszerű Lombroso élő bűnözőkön mutatta be a kérdéses testi jegyeket. Lombroso a maffiáról még a tőle megszokottnál is több zagyvaságot hordott össze. Keletkezését számos okra vezette vissza, amelyek között szerepeltek faji, időjárási tényezők és a „szociális hibridizmus” –

ki tudja, mit jelentett ez továbbá, hogy a kolostorok ingyen osztogatott levese előmozdította a lustaság terjedését. Lombrosót rengetegen bírálták, rámutatva, hogy elméletei ellentmondásosak, semmi sem támasztja alá őket. Ám sok bíráló a maffiát is alábecsülte. Arra hivatkoztak, hogy a bűnözésnek társadalmi okai vannak. A szegénység kényszeríti a parasztokat és a munkásokat, hogy titkos társaságokat szervezzenek. Persze hogy primitív a maffia, de társadalmi értelemben az. Azért létezik, mert Szicília még mindig a középkorban él. Némely baloldali gondolkodó úgy tekintett a favarai Testvériségre, mint holmi kezdetleges szakszervezetre. Bíztak abban, hogy a gazdaság korszerűsítése és a munkásosztály fejlődése hamarosan felszámolja az elmaradottság tüneteit, köztük a maffiát. (A baloldali gondolkodók évtizedekig kapaszkodtak ebbe az illúzióba.) Az 1880-as években a társadalmi haladás és a tudományos kriminológia új eszméi rendőrök egész nemzedékeinek adtak ihletet, akik kezdtek jelentős tapasztalatokra szert tenni a szervezett bűnözés elleni harcban. Giuseppe Alongi, Lombroso követője volt az egyik. 1886-ban megjelent A maffia: tények és tettek című könyvében nagy jelentőséget tulajdonít a szicíliaiak etnikai pszichológiájának. Úgy írja le a szigetlakókat, hogy „határtalanul önzők”, „szélsőségesen önteltek”, „hajlamosak az erőszakos gőgre és az engesztelhetetlen gyűlölködésre, amelyet egyedül a vendetta csillapít”. Alongi nem hitte el, hogy ilyen emberek képesek lennének létrehozni egy kemény törvényekkel összetartott, kiterjedt bűnszövetkezetet. Erősködött, hogy a maffia csupán a más-más területeken és városokban működő, egymástól elzárkózó coscák címkéje. A favarai Testvériségben is ennek a bizonyítékát látta. Abban igaza lehetett, hogy nem tartotta a maffiát holmi egyetlen központból irányított összeesküvésnek. De abban csaknem bizonyosan tévedett, mikor tagadta azt a lehetőséget, hogy a helyi coscákból felépülhessen egy átfogó hálózat. Primitivista előítéletei ellenére Alongi jó megfigyelője azoknak a családoknak, akiknek a szintjére leszivárgott a helyi bűnözés haszna. Látta a rongyrázást a Palermót övező városkákban. A férfiak drága kalapot, csizmát, kesztyűt, nehéz aranyórát és gyűrűket viseltek. Az asszonyok vasárnaponként selyemruhában és tollas kalapkában páváskodtak. Ünnepnapokon falták a húst és a nyalánkságokat. Az orvosok, szabadfoglalkozásúak, hivatalnokok családjai nem vetélkedhettek a náluk alantasabb osztályok hivalkodó öltözködésével.

Ugyancsak nem kerülte el Alongi figyelmét a zálogházak felvirágzása. Egy évtizede dr. Galati is megfigyelte az uditorei coscánál, hogy csak a főnökök gazdagodtak meg igazán. „Legtöbbjük elherdálta tolvajlása gyümölcsét. Elköltötték, felélték, eldorbézolták, felhabzsolták és mindenféle vétkes dologra pocsékolták.” Ám az igazi tiszteletre méltó férfiak beszédében és viselkedésében Alongi szerint nyoma sincsen cifrálkodásnak: Ezek az emberek színes képzeletűek, városkáik tüzesek; mindennapi nyelvük édeskés, túlzó, képekben gazdag. Ám a maffiózó beszéde kurta, józan, feszes… Annak a mondatnak, hogy be’ lassalu iri (hadd menjen), van egy megvető jelentése, amelyet így kell érteni; Drága cimborám, ez az ember, akivel beszélsz, fajankó. Méltóságodon aluli lenne, ha ellenségednek tekintenéd… Ezzel azonosnak látszik egy másik mondat: be’ lassalu stari (hadd legyen), holott épp az ellenkezőjét jelenti. Úgy lehetne lefordítani: „Ez az ember szigorú leckét érdemel. Ám erre most nincs idő. Várjunk. Azután, amikor a legkevésbé számít rá, elkapjuk. … Az igazi maffiózó szerényen öltözik. Viselkedésében és beszédében kedélyességet mímel. Naivnak tetteti magát, szinte ostobán csüng az ember szaván. Látványos béketűréssel viseli a sértegetést, aztán este lelövi a sértegetőt. Alongi többek között ennek a könyvnek köszönhette látványos karrierjét. Sikeréhez lehetett valami köze annak, hogy következetesen primitív szektának tekintette a maffiát, továbbá tartózkodott attól, hogy bármit is mondjon a maffia meg a politikusok, a rendőrök és a kormánytisztviselők kapcsolatáról. Az igézetnek, amellyel Olaszország bámulta a „primitívjeit”, volt egy szelídebb, ám következményeiben komorabb vetülete. Négy évtizeddel az első világháború előtt egy vékony, kopaszodó doktor, Giuseppe Pitrè járta Palermo környékét irodaként is szolgáló, papírokkal, feljegyzésekkel teleszórt hintójában. Amerre ment, összegyűjtötte a parasztok mondásait, meséit, énekeit, szokásait, szertartásait és babonáit. Pitrè, aki szívesen gondolt magára „demo-pszichológusként”, széles ecsetvonásokkal festette meg az általános szicíliai gondolkodásmódot. Az eredmény az eltűnő „primitív” világ érzelgősségében is értékes dokumentuma. Úgyszólván minden, amit a

19. század vége óta gondoltak a szicíliai folklórról – és a szicíliai jellem csaknem minden közhelye – erre a gyűjtésre vezethető vissza. Így határozta meg 1889-ben a „demo-pszichológia” professzora a maffiát: A maffia nem szekta és nem is szövetség, nincsenek szabályai, törvénykönyve. A maffiózó nem tolvaj, nem is bűnöző… A maffia éntudatot jelent, a személyes erő szertelenül önérzetes túlértékelését… A maffiózó olyan ember, aki mindig megadja másoknak a tiszteletet, de ugyanezt megköveteli magának is. Ha valaki megsérti, nem fordul a törvényhez. Pitrè joggal érezhetett némi büszkeséget, amikor egy évvel gyűjtésének megjelenése után a Parasztbecsület frenetikus sikert aratott. Az opera, amely rásózta a világra a paraszti lovagiasság mítoszát, a kor első számú szicíliai szerzőjének, Giovanni Vergának a novelláján és egyfelvonásosán alapult, azén a Vergáén, aki bőségesen merített Pitrè munkásságából. Az a Szicília, amelyet Mascagni zenésített és örökített meg, valósághű tükörképe Pitrè Szicíliájának. Pitrè hosszú ideig a szicíliai gengszterek és védőik kabalája maradt; a maffiáról szóló kényelmes meghatározását még az 1970-es évek közepén is fölemlegették, a félelmes corleonei főnök, Luciano Leggio perében. Valószínűtlen, hogy Pitrè a maffia tagja lett volna. Ám az idő tájt, amikor 1890-ben bemutatták a Parasztbecsületet, a palermói önkormányzatban közeli munkatársa volt egy parlamenti képviselőnek, akiről így áradozott: „igazi úriember… rendkívül egyenes és becsületes adminisztrátor”. Ez a „becsületes adminisztrátor” a századforduló leghírhedtebb maffiózója volt, a maffia elmaradottságával kapcsolatos összes elmélet élő cáfolata: Don Raffaele Palizzolo. Amikor a publikum jobban megismerte, azt is megtudhatta, milyen mélyen befurakodott a maffia az olasz államrendbe – ugyanazokban az években, amikor az ország buzgón bizonygatta magának, hogy a tiszteletre méltó férfiak nem többek primitív parasztoknál.

Korrupció magas körökben 1890-1914

A politikusok új nemzedéke Don Raffaele Palizzolo reggelente a palermói Ruggiero Settimo utcai otthonában, a Palazzo Villarosában fogadta klienseit. Vállára takarót borítva ült az ágyában, ott vette át a virágot és más ajándékokat. Volt, aki munkát szeretett volna kapni a városházán. Mások – hivatalnokok, rendőrtisztek – áthelyezésre, előléptetésre, fizetésemelésre vágytak. Rovott múltú egyéneknek fegyverviselési engedély kellett volna vagy védelem a rendőri zaklatás ellen; tanácsnokok ácsingóztak nagy befolyással járó bizottsági tagságra; gimnazisták, egyetemisták esengtek, hogy felejtsék el nekik gyenge osztályzataikat, amelyek előmenetelüket hátráltatják. Don Raffaele nem volt gőgös ember, mindenkit jóindulatúan meghallgatott, beszélgetett látogatóival, a rokonaik után érdeklődött, együttérzéséről biztosította őket, segítséget ígért. Akkor sem szakította félbe a fogadást, amikor mosakodott, megigazította hetykén kunkorodó bajuszát, majd belebújt hosszú, testhezálló, kétsoros felöltőjébe, amelyet redingote-nak neveznek (a lovaglókabátot jelentő angol ,,riding-coat”-ból.) Délutánonként Palizzolo a saját ügyeivel foglalkozott, és kegyeket osztogatott. Volt saját birtoka, de bérelt is földet, a helyi és a tartományi parlament tagja volt, továbbá gondnoka egy jótékonysági alapnak és egy banknak. Ő kezelte a kereskedelmi tengerészek egészségügyi biztosításának alaptőkéjét, és elnöke volt az elmegyógyintézet igazgatóságának. Parlamenti képviselőként hűségesen támogatta a kormányt, akárki volt is hatalmon. Kirívó arcátlanságra vallott ez a reggeli fogadás, amelyhez Palizzolo politikai pályafutásának negyven évében következetesen ragaszkodott. Ám a protekcionizmus, a klienspolitika egyáltalán nem a maffiózók vagy a szicíliaiak kiváltsága. Máig ugyanezzel találkozunk Olaszország egyes részein, hogy más országokat ne is említsünk. Szívességekért szavazatokkal fizetnek; politikusok, állami tisztviselők kaparintanak meg közösségi erőforrásokat – munkalehetőségeket, szerződéseket, engedélyeket, nyugdíjakat, segélyeket –, majd befektetik, mint egy magántőkét, a maguk vagy a klienseik támogatására.

A protekcionizmus, kliensrendszer, korrupció nem azonos a maffiával. A szervezet nem is jöhetett volna létre, ha a modern állam nem törekszik arra, még ha ügyetlenül is, hogy a törvények uralmát bevezesse Szicíliában. Más szavakkal, a maffia nem természetes módon hajtott ki egy szemétdombból. Rengeteg hely van a világon, ahol létezik politikai korrupció, mégsem jön létre maffiaszerű bűnszövetkezet. Nem is azt jelenti a protekcionizmus, hogy félresöprik miatta az olyan fontos kérdéseket, mint a gazdaság, a demokrácia és a külpolitika. Palizzolo bizonyosan a maffia szövetségese volt, és a maffia hatalmát nem lehet megérteni anélkül, hogy ne beszéljünk a protekcionizmus politikájáról, amelynek a maga korában Don Raffaele a leghírhedtebb megtestesítője. A protekcionizmus pénzbe kerül. 1882-ig a költségek viszonylag szerények voltak: a lakosságnak mindössze 2 százaléka, a tulajdonnal rendelkező, felnőtt férfiak szólhattak bele az olasz politikába. Egy-egy körzetben alig pár száz ember szavazhatott. Ilyen körülmények között tehetett szert döntő jelentőségre például az az ötven szavazat, amelyet Antonino Giammona szállított. 1882-ben megváltozott a helyzet, mert a választójogot kiterjesztették a felnőtt férfi lakosság egynegyedére. Elkezdődött a tömeges politizálás kora. A választások hirtelen megdrágultak. Ez az idő a kockázat és a lehetőség kora lett a politikusok és a maffiózók számára. Don Raffaele elfogadta a kihívást, és életét annak szentelte, hogy szívességeket áruljon. Bűnlajstroma hosszú és tekervényes: jótékonysági alapokat sikkasztott el, banditákat védett meg és használt föl, maffiózók mellett tanúskodott. Birodalmának idegközpontja Villabate elővárosban volt, de innen messzire nyúltak a szálak, a város délkeleti végéig felölelve Caccamót, Termini Imeresét és Cefalút. Ő volt a villabatei cosca védelmezője, díszvendég a lakomáikon, elősegítette, hogy a villabatei térség fontos végállomása legyen a marhatolvajok útvonalainak, amelyek a sziget belsejében található nagybirtokokról vezettek Palermóba. Elég hatalma volt ahhoz, hogy kiépítse hálózatát Palermóban meg az elővárosokban, így körzetében háromszor választották képviselővé az 1890-es években. A fegyverviselési engedély jó példája a szívességek láncolatának, amelyek összekötötték Palizzolót és a maffiát. Fegyverviselési engedélyt egyedül akkor állítottak ki, ha egy előkelő polgár, mondjuk egy politikus, támogatta a kérelmet. Ez alkalmat adott a lekenyerezésre. Kampányok idején az üzlet módszeresebben zajlott. A belügyminiszter

utasítására a prefektus bármelyik fegyverviselési engedélyt visszavonhatta. Ezzel színleg azt akarták megakadályozni, hogy a politikai küzdelem átcsapjon erőszakba, ám a valódi ok a szavazás befolyásolása lehetett. Csak az kapta vissza az engedélyét, aki be tudta mutatni a központi kormányzatnál kegyben álló patrónusának ajánlólevelét. A politikusok ilyen levelekkel vásárolták meg a választási alapokat, a szavazatokat vagy a kegyeket. Nagy segítségére volt Don Raffaelének az olasz politikai rendszer széttöredezettsége. Olaszország történelmének túlnyomó részében nem nagyon lehetett látni a törésvonalakat a klikkek és az érdekcsoportok csúszkáló mozaikjában. Érvényes volt ez a legmagasabb szinttől a legalsóig, a mezővárosok elöljáróságaitól a nemzetgyűlésig. Ebben a rendszerben egy stratégiailag fontos ponton elhelyezkedő kisebbség nagy erőre tehetett szert. A maffia és politikusai a legtöbb esetben éppen az ilyen kisebbségekben találhatók. Normális körülmények között a 19. század végi Olaszországban nem igényelt volna különösebb politikai elszántságot és éberséget az ilyen Don Raffaele-félék lebuktatása. A korabeli, veszekedő koalíciós kormányok alig néhány hónapig maradtak a helyükön, sokszor csak a szicíliai képviselők támogatásával. Ám az 1890-es évek Itáliáján olyan súlyos válság söpört végig, hogy már az ország szétesésétől tartottak. A politikai zűrzavar a legsúlyosabb fenyegetést jelentette, amellyel a maffiának születése óta szembe kellett néznie. 1892-ben bezárták a két legnagyobb olasz hitelintézetet. Ugyanabban az évben, valamivel később kiderült, hogy a pénznyomásra jogosított számos bank egyike, a Banca Romana milliószám hamisította a lírát, amelyre a „valódi” bankjegyek sorszámait nyomta. A készpénz az ország néhány vezető politikusához vándorolt, akik ezt saját kampányaikra használták. A líra gyengesége siettette a fémpénz eltűnését; az ezüst-, de még a bronzérmék is annyira megritkultak, hogy Észak-Olaszország kölcsönös biztosítótársaságainak és kiskereskedői szövetségeinek saját zsetonokat kellett készítetniük. A gazdaságot egy hosszú válság amúgy is padlóra küldte, és most úgy tűnt, az egész pénzügyi rendszer szétesik. 1894 januárjában szükségállapotot hirdettek ki Szicíliában, hogy megfékezzék a béresek és a földbirtokosok erőszakos összecsapásait. Még ugyanabban az évben betiltották a Szocialista Pártot.

Az első szicíliai miniszterelnök, Francesco Crispi kormánya a lehető legoktalanabbul reagált a válságra: belevágtak az etiópiai gyarmatosítás eszelős kalandjába. Az eredmény előre látható volt. 1896 márciusában Aduánál a 17 500 fős olasz expedíciós csapatot és a helyben sorozott aszkárikat a jobban fölfegyverzett és jobban táplált 120 000 fős etióp hadsereg szétverte. Ez volt a legsúlyosabb vereség, amelyet az európai gyarmatosítók valaha is elszenvedtek. Az olasz erők ötven százalékát megölték, megsebesítették vagy elfogták, és szertartásosan kiherélték. Az ország válságból válságba botladozott. 1898 májusában még Milánóban, az ország gazdasági fővárosában is kihirdették a rendkívüli állapotot: a katonaság legalább nyolcvan embert ölt meg. Ágyúkkal lőtték a milánói kapucinusok kolostorát, mert azt hitték, hogy a lázadók oda menekültek. Amikor a füst szétoszlott, mindössze néhány szerzetest találtak a kolostorban, meg a levesükre váró koldusokat. Egy hónappal a milánói események után egy katonaembert neveztek ki miniszterelnöknek. Luigi Pelloux tábornoknak, aki úgyszólván kamaszkora óta szolgálta katonaként a királyt, manapság rossz híre van, mert kormányzását egy sor tekintélyuralmi reform bevezetésének kísérletével kapcsolják össze: megnyirbálta volna a sajtószabadságot, kitiltotta volna a szakszervezeteket a közszolgálatokból, lehetővé tette volna a kormány számára, hogy bírósági tárgyalás nélkül belső száműzetésbe küldjön gyanúsítottakat. Ennek ellenére a korabeli mércéhez képest Pelloux nem volt elvakult reakciós. Kormányát azért hozta létre, hogy a hazája rövid történelmének legviharosabb éveit követő átmeneti állapotból visszavezesse az országot a normálisra valamivel jobban emlékeztető helyzetbe. Ennek a programnak volt része a szicíliai korrupció elleni támadás. Így történt, hogy 1898 augusztusában Pelloux tábornok kinevezte Palermo új rendőrfőnökét, és utasította, hogy csapjon le a maffiára. 1900-ban a rendőrfőnök a következőképpen írta le Don Raffaele Palizzolo támogatóit: … a maffiózók rovott múltú emberek, állandó veszélyt jelentenek a közbiztonságra, mert semmiféle személy és vagyon elleni bűncselekménytől sem riadnak vissza. Egyikük sem takarékoskodik a fenyegetéssel, az erőszakkal, a megfélemlítéssel, amikor a becsületes választókat arra akarják kényszeríteni, hogy az ő jelöltjeikre szavazzanak… Ugyanezt a módszert alkalmazzák, amikor a maffia az

intézők segítségével akarja hatalmába keríteni a gyümölcsösök gazdáit vagy megzsarolni a gazdag földbirtokosokat. Palizzolo azzal érdemelte ki bekerülését ebbe a könyvbe, hogy ő volt az első képviselője a maffiapolitikusok új nemzedékének. Ugyanakkor ő lett a kor legnagyobb maffiaperének főszereplője. Don Raffaelével a maffia huszonöt év után visszatért a címoldalakra. Palizzolónál sokkal kevésbé ismert – noha a maffia történetének szempontjából ugyanolyan fontos – ellenfele, a palermói rendőrfőnök, akit Pelloux tábornok nevezett ki. A neve Ermanno Sangiorgi volt, és története csak nemrég került elő a levéltárakból.

A Sangiorgi-jelentés Az olasz Központi Állami Levéltár számtalan okmánya között van egy zárolt akta, amely egy jelentést tartalmaz. A belügyminisztériumnak küldték valamikor 1898 novembere és 1900 januárja között. A jelentést Ermanno Sangiorgi, Palermo rendőrfőnöke készítette, és a város főügyészének címezte, mivel egy per előkészítéséhez tartozott. Ha az ember a 485 megsárgult, kézzel telerótt oldalt olvassa, úgy érzi magát, mint a régész, amikor a spatula és az ecset alatt kirajzolódnak egy váza körvonalai, és csak a végén jön rá, hogy egy föl nem robbant bombát ásott ki. A jelentés bevezetése festi le az első teljes képet a szicíliai maffiáról. Korábban szétszórt töredékekben bukkantak fel a Palermo környéki maffiával kapcsolatos bizonyítékok. Itt az információ világos, részletes, rendezett. Szerepel benne a Palermótól északra és nyugatra levő elővárosok és szomszéd helységek – Piana dei Colli, Acquasanta, Falde, Malaspina, Uditore, Passo di Rigano, Perpignano és Olivuzza – nyolc coscájának szervezeti felépítése. Megtaláljuk az összes cosca főnökének és alfőnökének nevét, továbbá valamennyi magasabb rangú maffiózó személyi adatait, 218 uomo d’onoréét, akik földet műveltek, citrusligeteket őriztek vagy gyümölcsöt árultak. A jelentés szól a maffia beavatási szertartásáról és a viselkedési kódexről. Beszámol az üzleti módszereikről, arról, hogyan furakodnak be a piacra termelő ültetvényekre, ahol átveszik az irányítást, miként hamisítanak pénzt, miként rabolnak, miként félemlítik meg vagy gyilkolják le a tanúkat. Elmagyarázza, hogy a maffiának központosított tőkéje van, ebből támogatja a bebörtönzöttek családját és fizeti a védőügyvédeket. Elmondja, hogy a coscák főnökei miként működnek együtt az ügyintézésben és a területek fölötti uralomban. Ez az imponáló látlelet a maffiáról csaknem pontosan megegyezik azzal, amit évtizedekkel később Tommaso Buscetta mondott Falcone bírónak. Megdöbbentő bizonyítéka annak, hogy Olaszország képtelen volt felfogni az igazságot a maffiáról. De még sokkal döbbenetesebb, hogy ez a külsőre jellegtelen irat (referenza GDPS, aa.gg.rr. Atti speciali (1898-1940), b.l, f.l) megváltoztathatta volna a történelmet. Jóval több

kárt okozhatott volna a maffiának, mint az 1987-es Falcone-féle csúcsper. Ha ez a jelentés elérte volna a célját, a maffia alig néhány évtizedes fennállás után végzetes vereséget szenved. A jelentést Ermanno Sangiorgi, egy szigorú, szögletes álló, hivatásos rendőr készítette. A kor sajtója szerint Palermo jellegzetes alakja volt. Noha közelebb járt a hatvanhoz, mint az ötvenhez, a haja erősen húzódott a tarkója felé, szédületes szőke szakálla alig kezdett deresedni. Kiejtése elárulta, hogy Közép-Olaszország északi részéből, Romagna tartományból származik. Sangiorgi alakja a homályba vész, nagyon keveset tudunk róla. Ennek ellenére mindenkinél jobban megértette a szicíliai maffiát. Sangiorgit bízták meg az uditorei cosca elleni nyomozással, miután 1875-ben dr. Galati megírta memorandumát a belügyminiszternek. 1883-ban Sangiorgi vezette a razziát a favarai Testvériség ellen. Pályafutása csúcsát az jelentette, amikoi 1898 augusztusában kinevezték Palermo rendőrfőnökévé. Ekkor lehetőséget kapott, hogy fölhasználja türelmesen összegyűjtött tudását, és térdre kényszerítse a szicíliai bűnöző titkos társaságokat. Sangiorgi részletes és szenvedélyes jelentést írt. Megküzdött az intézmények szkepszisével, cinkosságával, és érezte, hogy közel jutott a korszakalkotó perhez. Olyan korban írta jelentését, amikor egy-egy maffiózót, ha nehezen is, de el lehetett ítéltetni, sőt még a favarai Testvériséghez hasonló, elszigetelt coscákra is le lehetett csapni. A tanúkat rá kellett beszélni, hogy álljanak ki az igazságért; a maffia besúgóit életben kellett tartani a tanúskodásig; a bírókat, esküdteket meg kellett védeni a bosszútól, és meg kellett akadályozni, hogy lefizessék őket. Sangiorgi mindezekkel a gondokkal szembenézett, de tudta, hogy az igazi feladat magának a maffiának az elítéltetése a védelmi zsarolások és a politikai kapcsolatok alapján. Ennek érdekében ahhoz a törvényhez folyamodott, amely tiltotta a bűnszövetkezetek létrehozását. Noha ez a törvény nem helyezett kilátásba különösebben szigorú büntetéseket, egy olyan ítéletnek, amelyet a Sangiorgi-jelentés nyomán hoznak, átütő politikai jelentősége lett volna, mert bizonyította volna azt a látszólag excentrikus elméletet, hogy egy titkos, rendkívül szövevényes bűnszövetkezet kiterjesztette befolyását egész Nyugat-Szicíliára és a tengerentúlra is. Világos, hogy ha Sangiorgi sikerrel jár, többé senki sem tagadhatta volna a maffia létezését. De kudarcot vallott. Ha jelentése megdöbbentő bizonyítéka annak, hogy 1898-ban Olaszország uralkodó körei tisztában voltak a maffia

kilétével, akkor kudarca és értékes tudásának eltüntetése a süllyesztőben hátborzongatóan szemlélteti, miként járult hozzá a politikai rendszer ahhoz, hogy a maffia a mai napig fennmaradhasson. Sangiorgi nem csupán jó rendőr volt, de ösztönösen jó elbeszélő is. A nevek százai, az egymást kölcsönösen igazoló vallomások között lassan kirajzolódott a bűnözés szövevényes mintája, a csalások és gyilkosságok labirintusa, amelyek megmutatták, hogy a maffia brutális befolyása a szicíliai társadalom minden szintjén érvényesül. A rendőrfőnök helyenként igazi írói tehetségről tesz tanúságot. Sangiorgi legtöbb történetéhez a Conca d’Oro, a Palermo külvárosait övező „Aranymedence” nyugati része szolgáltatja a helyszínt. Ez a vidék a római kor óta híres szépségéről és termékenységéről. 1890-ben az Illustrazione Italiana című újság olyan helynek nevezi, ahol „a képzelet fellángol és szárnyalni kezd”, „valóságos keleti látomás, varázslat”. Íme a bizonyíték „a szicíliai néplélek pompás, virágzó költőiségére!” Palermo pénzarisztokráciája a Conca d’Oro citromligetei közé építtette nyaralóit. A tavasz a villegiatura évszaka, amikor a gazdagok elhagyják városi otthonaikat, és kiköltöznek hatalmas villáikba, amelyeknek egzotikus kertjeit fegyveresek őrzik, és szolgák hada gondozza. A századfordulón Palermo nyolcvan bárója, ötven hercege és hetven nagyhercege között Európa koronás főit és plutokratáit is meg lehetett találni a villákban, klubokban, színházakban, szalonokban és sugárutakon. Sangiorgit akkor nevezték ki Palermóba, amikor a helyi jachtklub felkapott üdülőhellyé, tengerparti Párizzsá varázsolta a várost. Sangiori, miközben megszállottan igyekezett fölfedni a maffia titkait, végigkövette a tiszteletre méltó férfiakat azokon az alvilági csatornákon, amelyek összekötötték Palermo köznépét a nemzetközi jobb társasághoz tartozó szicíliai felső tízezer aranyfüstös életével. Sangiorgi munkájának tekintélyes része egy gyilkossági eset körül forgott, amely már az ő érkezése előtt egy évvel is bőszítette a palermói rendőröket. A sajtó a „négy eltűnt ember esetének” nevezte. Egy jellegzetes citromtermelő birtok volt a tengelye, a Fondo Laganà, nem messze Arenella temetőjétől. A kisváros, Arenella Palermótól északra a Monte Pellegrino árnyéka és a tenger közé ékelődik. Olyan hely, ahol sötétedés után a parttól több száz méterre tartózkodó halászok kiáltása is tisztán hallható. A fondo főépületével szemben az út másik oldalán egy bolt állt, ahol éjszakánként tésztát főztek. Közelében volt a

vámosok őrbódéja, ahol huszonnégy órás ügyeletet tartottak. Ennek ellenére senki sem tapasztalt semmi szokatlant 1897 szeptemberében és októberében addig, amíg a szag el nem árulta, hogy valami nincs rendben. Napok óta szivárgott ki a Fondo Laganà falai mögül az oszló hús félreismerhetetlen bűze, mire a vámosok kelletlenül riasztották a rendőrséget. Amikor a rendőrök betörtek a fondóba, fölfedezték a maffia egyik mészárszékét. Az egyetlen szobából álló tanya vérrel telefröcskölt téglafalai ragyásak voltak a golyónyomoktól. A förtelmes bűz egy közeli, keskeny, mély barlangból áradt. Tűzoltókat hívtak, hogy kikutassák az üreg mélyét. Az oszlás előrehaladt állapotában lévő emberi maradványokat találtak, amelyeket oltatlan mésszel öntöttek le. Hat hét alatt négy ember halt meg lőtt sebektől a Fondo Laganában. A négy eltűnt ember esetét még akkor sem oldották meg, amikor Sangiorgi megérkezett Palermóba, hogy augusztusban elkezdje rendőrfőnöki szolgálatát. Amikor elfoglalta hivatalát, éppen új maffiaháború volt kibontakozóban: félelmetes hírű embereket találtak holtan a Conca d’Oro utcáin és sikátoraiban, mások nyom nélkül eltűntek. Sangioigi nyomozóinak megvoltak a maguk forrásai, mégsem tudták, hol húzódnak a frontvonalak, vagy hogy van-e köze a Fondo Laganàban talált négy holttestnek a háborúhoz. Akkortájt, akárcsak manapság, nemcsak nehéz volt információt szerezni a maffiáról, de jókora rés tátongott a tudás és a bizonyítás között. A hatóságok nehezen tudták rábeszélni informátoraikat a tanúskodásra. Ez az oka, hogy Sangiorgi a jelentésében többnyire nem említi azoknak a nevét, akiktől értesüléseit szerezte. Az emberek rettegtek, csak akkor mertek beszélni, ha szavaikat nem jegyezték föl, mert a szervezet bizonyíthatóan képes volt bárkit megbüntetni, és gyanították, hogy a maffiának ügynökei vannak a rendőrök és a nyomozók között. Sangiorgi akkor vághatott bele a Fondo Laganà titkainak megfejtésébe, amikor találkozott valakivel, aki bátor kivételt jelentett a szabály alól. 1898 november 19-én Sangiorgi elrendelte, hogy nyomozói hallgassák ki Giuseppa Di Sanót, akit a sajtó később gömbölyded, erőteljes, kemény jellemű, bár képzeletszegény asszonyságnak írt le. Mégis bizonyos értelemben ő a Sangiorgi-jelentés hősnője. A történet, amelyet elmondott, két évvel azelőtt kezdődött, hogy vallomást tett Sangiorginak, és kilenc hónappal előzte meg a Fondo Laganàban történt gyilkosságokat. Az asszony abból élt elég nehezen, hogy élelmiszereket és egyéb háztartási cikkeket árult szomszédainak az Angolpark közelében.

De volt más gondja is. A carabinierik helyi parancsnoka túl gyakran látogatta az üzletét. Sokkal gyakrabban, mint ahogy okvetlenül szükséges lett volna az őrs élelmiszer- és borkészletének beszerzéséhez. Giuseppa természetesen örült a forgalomnak, őt a szóbeszéd aggasztotta: a negyedben azt pletykálták, hogy a tiszt rá akarja beszélni Emanuelát, az asszony tizennyolc éves lányát, hogy legyen a szeretője. Ez súlyos gondot jelentett egy kis bolt tulajdonosnőjének egy olyan közösségben, amely nem arról híres, hogy túlságosan barátkozna a törvény és a rend képviselőivel. Ezt a pletykát le kellett állítani – anélkül, hogy a tisztet megsértették volna. Giuseppa gondjai még ezzel sem értek véget. A helyi tímárműhely tulajdonosa nála vásároltatta a fiaival az élelmiszert. A fiúk folyton olyan bankjegyekkel és érmékkel próbáltak fizetni, amelyekről az asszony tudta, hogy hamisak. Azt is tudta, hogy az üzletembernek és a fiainak veszedelmes barátaik vannak. Udvariasan visszautasította a fölajánlott pénzt, de a tímár fia makacskodott, és egy nagy címletű bankjegyet átadott az asszony férjének. Giuseppa elküldte a férjét, hogy rendezze el az ügyet. A tímárműhely tulajdonosa csak adósságának egy részét fizette ki, mert, mint mondta, a fiai nem tudhatták, hogy a pénz hamis. Majd egy mindennél aggasztóbb esemény történt. 1896 decemberének végén a helyi asszonyok hirtelen kezdtek görbén nézni Giuseppára, és elkerülték a boltját. Végül egyikük bement a boltba, és hangosan panaszkodott a szomszédságban élő „olcsó nőkre”. Giuseppa felszólította, hogy bökje ki, ami a begyében van feltételezve, hogy a megjegyzés a lányának szólt. Az asszony élesen visszavágott, hogy a rendőrspiclikről beszélt. Giuseppa zavarba jött és megrémült. Itt olyasmi készülődött, ami sokkal baljósabb volt a lányáról szóló pletykáknál, de még a hamis pénznél is. December 27-én két gyanús külsejű ember lépett be a boltba, egyikük jóformán még suhanc. A bejárattal szemben, az utca túloldalán egy citromliget fala húzódott. A falon, valamivel a föld fölött, apró lyukat ütöttek. Giuseppa utólag rájött, hogy a két ember azt ellenőrizte, rá lehet-e lőni a lyukon át a boltra? Emlékezett, hogy az idősebb férfi egy ideig ott maradt a boltban, és minden ok nélkül, hangosan megjegyezte: „Ha valami ostobaságot csinálok, az anyám mindig gondoskodik rólam, a feleségemről és a gyerekeimről”. Ezt a kijelentést csakis fenyegetésként lehetett értelmezni. Giuseppa szorongása rémületté változott.

Ugyanaznap este nyolckor belépett egy karcsú, sápadt, ismeretlen fiatalember, és kért egy fél liter fűtőolajat. Fölkapta a tartályt és az ajtóhoz ment. Kinyújtotta a jobbját, és intett az utca másik oldala felé. A fal lyukain keresztül két lövést adtak le. Giuseppa a vállán és a karján sebesült meg. Ahogy elesett, a lánya, Emanuela, odaszaladt, hogy segítsen neki. Egy harmadik lövés dördült és azonnal megölte a lányt. Amikor Sangiorgi rendőrfőnök megkérte Giuseppa Di Sanót, hogy jöjjön be kihallgatásra, elővett egy régi bűncselekményt, olyat, ahol a bűnösöket már elfogták. De, mint ez gyakran megesik a maffiaellenes nyomozást végző rendőrökkel, Sangiorgi újraértelmezte a korábbi esetet, elvarratlan szálakat keresett, hogy az ügyet beleilleszthesse egy nagyobb mintába. Sangiorgi nyomozásának szempontjából kulcsfontosságúnak bizonyult, hogy Giuseppa hajlandó volt tanúsítani, hogy a lányát a maffia gyilkolta meg. Sangiorgi ebből az esetből kiindulva bebizonyíthatta, hogy a maffia valóban bűnszövetkezet, amelynek megvannak a maga szabályai, felépítménye és a sajátos gyilkossági módszerei. Sangiorgi alvilági forrásai azt is elmondták, hogy Giuseppa lánya csak első – méghozzá ártatlan – áldozata volt annak az árulásokból és gyilkosságokból álló bűnténysorozatnak, amelyet a tiszteletre méltó férfiak követtek el a Conca d’Oróban. A gépezet két héttel a gyilkosság előtt indult be, amikor Giuseppa boltjának közelében a carabinierik megrohantak egy pénzhamisító műhelyt, és három embert letartóztattak a helyszínen. A maffia arra gyanakodott, hogy valaki feldobta őket. Vincenzo D’Alba, egy tiszteletre méltó férfiú, akinek testvérét ugyancsak letartóztatták a pénzhamisítók között, kérdezősködni kezdett, és egykettőre összeállította a bizonyítékokból a képet: Giuseppa Di Sano haragudott a helyi bűnözőkre, mert hamis pénzzel fizettek nála; ő és lánya barátságosak voltak a carabinierikkel; mi több, Giuseppa sógora szerelt föl egy csigaprést abban a gépjavító műhelyben, amellyel a pénzhamisítást álcázták. Látszólag minden egy irányba mutatott. Vincenzo D’Alba, még mielőtt az ügyet a cosca gyűlése elé vitte volna, utasította az anyját, hogy indítson rágalomhadjáratot a környékbeli nők között. Tönkre akarta tenni Giuseppa boltját, és jó hírét: aki népszerűtlen, az valószínűleg kevésbé hiányzik, nem fognak miatta túl alapos nyomozást folytatni. 1896. december 26-án a faldei cosca halálra ítélte Giuseppa Di Sanót, mivel megszegte az omertà törvényét, pedig ez nem volt igaz. Huszonnégy

órával később D’Alba és bűntársa megkísérelték végrehajtani az ítéletet, de csak Giuseppa lányát sikerült megölniük. Vincenzo D’Alba jött be a boltba, hogy ellenőrizze, milyen kilövés esik az utca túloldalán lévő citromligetből, és ugyancsak ő tette a homályos, fenyegető kijelentést. A maffiagyilkosságnak nem csak az a célja, hogy kioltsa valakinek az életét; egyben brutális, rövid színielőadás is volt. A helyieknek tudniuk kellett, ki van odaát a citromligetben, és a falon lévő lyukat is látniuk kellett. Vincenzo D’Alba fenyegetésének gyorsan híre mehetett. Azért látogatott el a tervezett gyilkosság napján a boltba, hogy megmutassa az arcát és előkészítse a terepet a támadáshoz. Noha közönséges járókelő nem láthatta a két gyilkost a fal túloldalán, azonosításuk valószínűleg nem jelenthetett komoly feladatot a helyi közösségnek. Ám ez a szándékosan nyilvános gyilkosság minden szemtanút visszarettenthetett attól, hogy elmenjen a rendőrségre. A faldei cosca megmutatta, hogy területén ő az úr. Erre valószínűleg szükség is volt. Sangiorgi gyanította, hogy a pénzhamisítás kudarcba fulladásának híre messze túlterjedt a faldei cosca területén, ahol a hamis pénzek készültek. Mivel a hamisítóknak széles hálózatra volt szükségük, hogy a „pénzüket” forgalomba hozzák, a bevétel is megoszlott több cosca között. A razzia aláásta a banda jó hírét: a szervezet megmaradt részének gyorsan bizonyítani kellett, hogy minden mást az ellenőrzése alatt tart. Amikor a maffia öl, az egész szervezet nevében teszi. Tanácskozik, törvényszéket állít fel, keresi a konszenzust, akcióit igyekszik igazolni támogatói előtt, jelezve nekik, hogy övé a hatalom. Sangiorgi rendőrfőnök ennek bizonyítására akarta fölhasználni Giuseppa Di Sano vallomását. A mai maffiaellenes nyomozók élesebben fogalmaznának: a maffia olyan módon öl, ahogy az állam; nem gyilkol, hanem kivégez. Giuseppa vallomása perdöntő bizonyíték arra, hogy a maffia messze több holmi gondolkodásmódnál. Már az is bizonyítja, ahogy 1896 decemberének ama szörnyű napja után bántak vele: Majdnem olyan volt, mintha én követtem volna el bűnt. Mindenki sandán vagy komoran nézett rám. Most már csak nagyon kevesen vásároltak nálam. Csak azok a tisztességes emberek jönnek, akikre nem hat a maffia befolyása, így a szerencsétlenségem nem csak testileg fájt (rengeteget kellett fizetnem az orvosoknak). Sose gyógyuló sebet ütöttek a szívemen azzal, hogy megölték szegény tizennyolc éves lányomat. Ehhez jön még a gazdasági kár, amelyet a maffia

üldözése okozott. A maffia nem hajlandó megbocsátani nekem a bűnt, amelyet sosem követtem el. Egy héttel azután, hogy ezeket a szavakat elmondta a nyomozóknak, Giuseppa kinézett a boltja ablakán, és látta, hogy új lyuk jelent meg a szemközti falon. Palermo árnyékállama máris lépéseket tett, hogy kivédje a fenyegetést, amelyet Sangiorgi rendőrfőnök jelentett. Emanuela Di Sano meggyilkolásában volt egy elvarratlan szál, amelyet követve Sangiorgi megtudta, miként lelte halálát a négy eltűnt férfi közül az első a Fondo Laganàban. Mellesleg Vincenzo D’Albát a gondos előkészületek sem védték meg a nyomozástól. A gyilkosság után néhány nappal fiatal tettestársát, Giuseppe „Pidduzzo” Buscemit kihallgatta a rendőrség. Buscemi, akit Sangiorgi hetyke ifjúnak ír le, jó maffiózóként rendelkezett alibivel. Ám hogy elengedjék, elmondta, hogy tíz perccel a gyilkosság után látta a sápadt és reszkető Vincenzo D’Albát a Falde utcai trafikban. E vallomás nyomán D’Albát letartóztatták, és miután Giuseppa vallott ellene, húsz év börtönre ítélték. Sangiorgi az omertà törvényének elképesztő, és éppen ezért nagy jelentőségű megszegését látta abban, hogy Buscemi elárulta D’Albát. Akárkik voltak is Sangiorgi forrásai a maffián belül, elmondták neki, hogy Pidduzzo Buscemi botrányos viselkedése feldühítette a Vincenzo D’Albához közel álló maffiózókat. A negyvenéves Antonino D’Alba, Vincenzo kocsmáros nagybátyja a tiszteletre méltó férfiak társaságának befolyásos tagja volt, akinek priuszában leginkább orgazdaság szerepelt. Bejelentette a többi rangidős főnöknek, hogy Pidduzzo elárulta az omertàt, azok pedig úgy döntöttek, összehívják a bíróságot. Ez lett Antonino D’Alba veszte, mert ő volt az első a négy eltűnt között. Pidduzzo Buscemi tárgyalására csak 1897 szeptemberében került sor, megvárták, amíg eltávozást kap a katonaságtól. Mikor az összegyűlt főnökök elé állt, még mindig a 10. bersaglieri hadosztály egyenruháját viselte és a széles karimájú kalapot a fura fekete kakastollbokrétával. Amikor felszólították, hogy magyarázza meg, miért vallott a rendőrségen, a fiatal katona hanyagul azt felelte, azért, hogy elterelje a figyelmet a maffiáról, mint szervezetről, továbbá mindig azt tervezte, hogy később megváltoztatja terhelő vallomását, ilyen módon összezavarva a nyomozókat. Mint Sangiorgi megtudta, a maffia bírósága sajátos módon meggyőzőnek találta ezt a vérszegény védekezést, és elengedte Buscemit.

Láthatólag olyasmi forgott kockán, ami fontosabb volt a maffia törvényénél. Mint oly sokszor előfordult a maffiaháborúk történetében, ez a valami a terület volt. A fiatal Buscemi perének „esküdtjei” között volt az acquasantai cosca főnöke, a rozmárbajszos Tommaso D’Aleo, aki arra gyanakodott, hogy Antonino D’Alba szervezte meg a támadást az ő két védence, két gazdag citruskereskedő ellen bombát robbantva a házuk erkélye alatt. Tommaso D’Aleo egyben történetesen Pidduzzo Buscemi keresztapja is. Csaknem bizonyosan ő használta föl a fiatal katonát, hogy D’Albát olyan helyzetbe manőverezze, ahol megölheti. Kevéssel Pidduzzo Buscemi elengedése után titokban ismét összehívtak egy bíróságot – a maffia igazságszolgáltatása igen gyors tud lenni, ha szükséges. Antonino D’Albát távollétében bűnösnek találták. Az ítélet halál volt, kivégzését gondosan megrendezték. Ez alkalommal nem nyilvános volt, mint mikor Giuseppa Di Sanot akarták lelőni, mert D’Alba büntetése belső ügynek számított. Néhány nappal azután, hogy a maffiabíróság elejtette az omertà megtörése miatti vádat, Pidduzzo Buscemi, még mindig egyenruhában, belépett D’Alba kocsmájába. A tulajdonos éppen egy hordó vízben mosakodott, ő pedig kihívta az utcai lámpa fénykörébe, hogy tisztázzák nézeteltéréseiket. A beszélgetés nem tartott sokáig. Buscemi azt mondta, tisztára akarja mosni a becsületét, amelyet D’Alba mocskolt be, ezért kihívja párbajra. D’Alba beleegyezett, bár talán sejtette, hogy csapdába csalták. Kisfia vallomása szerint, amelyet Sangiorgi lejegyzett, a következő nap délutánján, 1897. szeptember 12-én a maffiafőnök Tommaso D’Aleo és még egy maffiózó lépett be D’Alba kocsmájába. Ettek, beszélgettek és üldögéltek. A 3,25 lírás számlát egy százlírással akarták kiegyenlíteni, ami tudatosan sértő kifejezése a bizalmatlanságnak és a rosszindulatnak. Este fél hatkor D’Alba visszatért a közeli boltból, ahol fölváltotta a százlírást. Levette két aranygyűrűjét, arany nyakkendőtűjét és más értékeit, majd elhelyezte őket a polcon, egy kávéscsészében. Ezután fölkapta revolverét és kiment. Tommaso D’Aleo és a másik gengszter követte. Antonino D’Albát senki sem látta többé élve. A maffia köreiben azt pletykálták, hogy Észak-Afrikában van. Ezt egy levél is megerősítette, amelyet Tuniszból küldött az apjának. De mire a levél megérkezett, a rendőrség már rátalált D’Albára, akit eltűnésének éjszakáján egy csapat maffiózó lőtt agyon a Fondo Laganàban.

Miután alaposan kikérdezte a rendőrségi informátorokat, és türelmesen újból átvizsgálta a bizonyítékokat, Sangiorgi kezdte összerakni a képet a maffia működéséről. A nyomozás következő szakasza elkanyarodott a Fondo Laganàból Szicília leggazdagabb és legnevezetesebb családjai: a Floriók és Whitakerek felé. Sangiorgi felfedezte, hogy a két dúsgazdag család más-más módon él együtt a maffiával. Az egyik cinikusan, a másik sokkal rezignáltabban, de részük volt abban, hogy a maffia hatalma fennmaradt. Amikor az európai királyok és hercegek meglátogatták Palermót, és ez gyakran megesett, akkor egy helyen biztosan megfordultak: a Conca d’Oro egyik fényűző villájában, amely egy olivuzzai magánpark mélyén állt. Az épület ifjabb Ignazio Florio tulajdona volt. 1891-ben Ignazio megörökölte Olaszország leghatalmasabb vagyonát. Azt mondták, hogy Palermóban 16 000 ember „ette a kenyerét”. A Florióknak kiterjedt érdekeltségeik voltak a kéniparban, a könnyű- és nehézgépgyártásban, a tonhalhalászatban, a fazekasiparban, a biztosításban, a pénzügyi intézményekben, a marsalai borban és mindenekelőtt a hajózásban. A Florio-ház volt az NGI-nek, a Navigazione Generáló Italianának, Olaszország és egyúttal Európa egyik legnagyobb hajógyártó konszernjének a főrészvényese. De mikor ifjabb Ignazio átvette örökségét, a család mesés gazdagsága belülről már korhadni kezdett. Az NGI azokon az állami szerződéseken és támogatásokon hízott nagyra, amelyeket apja a gondosan ápolt politikai kapcsolatainak köszönhetett. Most aztán világossá vált, hogy a cég mennyire nem versenyképes. Továbbá az ország politikai és gazdasági súlypontja elkerülhetetlenül észak felé csúszott át, az olyan városokba, mint Genova, Torino és Milánó. A Floriók hatalma egyre rohamosabban hanyatlott. Ifjabb Ignazio még nem volt negyven, mire elveszítette a vagyont, amelyet három nemzedék gyűjtött. 1908-ban arra kényszerült, hogy eladja a család NGI-részvényeit; éppenséggel ez a dátum is jelezheti a palermói belle époque végét, amely akkor kezdődött, amikor 1891-ben ifjabb Ignazio lett a családfő. Ezek voltak azok az évek, amikor a szicíliai jó társaság élete a haldokló Florio-vagyon maradványain zajlott. A sajtó „Floriopolisnak” nevezte Palermót, de ez volt ennek az európai nagyvárosnak az utolsó felvirágzása. Ifjabb Ignazio Florio tehetséges, nagyvilági és züllött ember volt. A karjára egy japán nőt tetováltak. A ruháit szinte kizárólag Londonból

hozatta: nyakkendőt Moulenghamtől, kalapot Locke & Tusstól, öltönyt Meyer & Mortimertől, a walesi herceg szabójától. Reggelente hússzínű szegfűt tűzött a gomblyukába, estelente gardéniát. 1893-ban apjához hasonlatosan Ignazio is azzal erősítette társadalmi státusát, hogy arisztokrata lányt vett feleségül. Feleségét, Franca Jacona di San Giulianót Európa legszebb asszonyának tartották. Néhány hónappal az esküvő után, Franca első terhességének idején Ignazio Tunéziába ment egy szafárira, amelyhez ötven hordárt és több tucat tevét vitt magával. Amikor visszatért, Franca női alsóneműt talált a poggyászában. Ignazio hatalmas gyöngyökből fűzött nyaklánccal békítette ki. Ez a vezeklés számos alkalommal megismétlődött. Azt mondják, Franca harminc kiló ékszert szedett össze. Férje csapodársága ellenére Franca egykettőre kivívta Palermo királynőjének rangját. Pártolta a művészeteket. Zöld szemét, olajbarna bőrét, nyúlánk alakját a híres költő, Gabriele d’Annunzio énekelte meg. Kisebb botrány tört ki, amikor Giovanni Boldininak, a divatos művésznek megengedte, hogy lerajzolja a lábát. Igazi szecessziós idolként olyan gyöngysorokat viselt, amelyek csaknem a térdéig értek. Amikor 1900 táján kezdtek rajta meglátszani az évek, a műfaj úttörőjeként plasztikai műtétet csináltatott: „porcelanizáltatta” Párizsban az arcát. A Sangiorgi-jelentés beszámol róla, hogy 1897 egyik első hetében Ignazio és Franca Floriót korán reggel keltették a szolgák. Ignazio felháborodva állapította meg, hogy éjszaka számos műtárgyat loptak el a villából. Ám a példátlan lopáson nem Commandatore Ignazio Florio bőszült fel a legjobban, hanem az az ember, akit leteremtett, és akinek megparancsolta, hogy hozza rendbe a dolgot: a kertésze. Francesco Noto, a jókötésű, kopasz, lógó bajszú férfi Florión kívül senkitől sem tűrt volna el ilyen fejmosást. Ennek pedig az volt az oka, amit ifjabb Ignazio is jól tudott, hogy a kertész valójában az olivuzzai cosca főnöke volt. Öccse és alfőnöke, Pietro ugyancsak a Florio villában dolgozott, mint biztonsági őr. Ne tévesszenek meg ezek a szerény munkakörök, hiszen mérhetetlen stratégiai és jelképes jelentősége volt annak, ha az ember Szicília leggazdagabb családjának villáját, a palermói krém középpontját védte. Az olivuzzai villa kirablásának valódi célpontjai a Noto testvérek voltak, és ők azt is tudták, hogy ki követte el. Sangiorgi rendőrfőnök visszavezette a rablás okait addig a pillanatig, amikor néhány héttel korábban a tízéves Audrey Whitakert elrabolták a Noto testvérek parancsnoksága alá tartozó maffiózók. Audrey kilovagolt

Palermo északnyugati határában La Favoritába, a királyi parkba. Ide jártak a henye gazdagok fogolyra vadászni, lóversenyt és díjugratást rendezni. Négy ember ugrott elő a bokrokból, és megtámadták az inast, akit a család a kislány védelmére rendelt. Elverték, és a lovához kötözték, miközben Audreyt elhurcolták. Az apja, Joshua („Josh”), udvarias felszólítást kapott, hogy fizessen 100 000 lírát. Sangiorginak nem kellett elmagyarázni, hogy kik azok a Whitakerek. A család a leghatalmasabb angol kereskedődinasztia volt Szicíliában. (A palermói brit közösség gyökerei odáig vezethetők vissza, amikor a napóleoni háborúk idején őfelsége, az angol király hadserege megszállta a szigetet.) Barátaikhoz, a Floriókhoz hasonlóan a Whitakerek is benne voltak a marsalai borüzletben. 1901-ben Floriókkal együtt a Whitakereket is meghívták Londonba, Viktória királynő temetésére. A kiterjedt Whitaker család erős angol ízeket honosított meg a palermói felsőbb körökben. Ők vezették be Szicíliában a garden partyt, ahol fantasztikus ételkölteményeket tálaltak a villájuk mögött fölállított baldachin alatt. A Whitakerek alapítványt létesítettek a kitett csecsemők felkarolására, állatvédő egyletet szerveztek, és ők alapították a Palermói Futball- és Krikettklubot. Effie, a kis Audrey anyja közismert volt excentrikus megjelenéséről. Vállán papagájjal kocsikázott Palermóban. Az állatot napraforgómaggal etette egy ezüstszelencéből, és ezüst vakolókanállal fogta fel a potyadékát. Másik szenvedélye a tenisz volt. A Whitaker kertben három pálya volt, név szerint Inferno, Purgatorio és Paradiso. A látogató társadalmi helyzete nagymértékben meghatározta, hogy melyik pályán engedték játszani. Effie teniszezés közben szabadon engedte papagáját. Az egyik játék alatt történt, hogy Vincenzo, Ignazio Florio kamasz öccse, aki nem osztozott az angolok érzelmes állatszeretetében, egy fatetőről lelőtte az agyondédelgetett madarat. Audrey Whitaker elrablása nem az első keserűség volt, amit a maffia okozott a családnak. Nekik nem voltak olyan jó kapcsolataik, mint a Florióknak. Joss bátyja, Joseph („Pip”) fiatal korában sorozatban kapta a pénzt követelő leveleket, amelyekre aláírás helyett koponyát és lábszárcsontokat rajzoltak. Harrow-i tanárai elégedettek lettek volna a reagálásával. „Jól tudtam, ki a helyi maffia főnöke – jegyezte föl –, így hát küldtem neki egy üzenetet, hogy a leveleket letétbe helyeztem a rendőrségen, és megadtam az írójának a nevét is arra az esetre, ha megölnének. Ezután nem volt több gondom.” Néhány évvel később

Joss sógornője a családi villa kertjében sétált, amikor egy levágott kéz repült át a telekhatárt jelző falon, egyenesen a lába elé. A család ez alkalommal óvatosabb volt: hallgattak az esetről, hátha fenyegetést jelent. Ekkorra már maffiózók „védték” a család néhány birtokát. Joss Whitaker ugyanezt a reagálást tartotta célszerűnek a lánya elrablóival szemben. Azonnal fizetett, és letagadta, hogy bármi történt volna. A kis Audrey néhány napon belül hazatért. Sangiorgi rejtélyes forrásai nemcsak Audrey Whitaker elrablásának titkát tárták föl, de arról is beszámoltak neki, hogy a hatalmas váltságdíj súrlódásokat idézett elő az olivuzzai coscában. Két tag, Vincenzo Lo Porto és Giuseppe Caruso fuvaros nem volt elégedett a neki jutott összeggel. Úgy határoztak, hogy válaszul a sfregio kockázatos lépéséhez folyamodnak. Mint Sangiorgi elmagyarázta, a sfregio fontos kifejezés a maffia szóhasználatában: két egymással összefüggő dolgot jelent: örökre elcsúfító sebhelyet, és ami ennél is fontosabb, kihívó sértést, amelynek az a célja, hogy valaki elveszítse az arcát. A maffia számára, amely a területén belül mindent az ellenőrzése alatt tart, a lehető legnyilvánvalóbb sfregio az, ha kárt tesznek egy birtokban, amelyet egy másik maffiózó védelmez. Mint Sangiorgi hozzáteszi: „A maffia szabályai szerint tisztelni kell egy másik ember illetékességi körét. Ennek a törvénynek a felrúgása személyes sértést jelent”. Lo Porto és Caruso lopta el a műtárgyakat a Florio-villából. A tolvajlás sfregio volt, amely az olivuzzai klán vezetői ellen irányult. Az egész ügynek az a dorgálás volt a célja, amelyet Francesco Noto kapott ifjabb Ignaziótól. Hogy ismét Sangiorgit idézzük: „A két fuvaros meg akarta alázni a főnökét és alfőnökét, és ezt el is érték”. A Noto testvérek példás türelemmel válaszoltak a sfregiora. Először gondoskodtak róla, hogy visszanyerjék a becsületüket Ignazio Florio előtt. Nagyobb részesedést ajánlottak a két tolvajnak a Whitaker-féle emberrablás váltságdíjából, sőt még jutalmat is fizettek a Florio-házból szerzett zsákmány visszajuttatásáért. Így aztán nehány nappal később a Florio család egy másik, ezúttal kellemes meglepetésre ébredt: minden elveszett tárgy pontosan azon a helyen állt, ahonnan ellopták. Miután Florióék visszakapták a tulajdonukat, a kertész és az őr elintézhette Lo Portót és Carusót. Bármelyik tiszteletre méltó férfiú meggyilkolása destabilizálhatja a maffia egész szervezetét. Növelte az ügy fontosságát, hogy a dologba a Florio család is belekeveredett. Így, amikor a Notók titokban megvádolták Lo Portót és Carusót a többi főnök előtt, megbeszélésre került sor, amelyen mind a nyolc cosca

capói részt vettek. A meghallgatás nem Notóék olivuzzai birodalmában, hanem faldei területen zajlott le – ez is azt mutatta, hogy a döntés az egész szervezetet érinti. A Notók nyilvánvalóan nem érték be az elmarasztalással; azt akarták, hogy minél többen támogassák a halálos ítéletet. Megkapták, amit akartak: a gyanú elkerülésére és a minél hatékonyabb gyilkolás érdekében a halálos ítélet végrehajtását jó néhány hónapig elhalasztották. Amikor eljött az idő, 1897. október 24-én a két fuvarost a Fondo Laganàba csalták azzal a mesével, hogy egy rablásban vehetnek részt. Ott a különböző coscák válogatott embereinek kivégző osztagával találták szembe magukat. Lo Portóra és Carusóra először azok az emberek lőttek, akikkel érkeztek. A többiek megvárták, hogy föltápászkodjanak, akkor végeztek velük. Golyó lyuggatta tetemüket bedobták a barlang mélyére, aztán utánuk hajították a negyedik, utolsó halottat: egy fiatal maffiózót, akivel a fondóban végeztek, mivel meglopta a főnökét. Egy hete több golyót eresztettek a fejébe, miközben leülni készült, mert azt hitte, kártyázni fognak. Egy dolog mesélni közös kivégzésekről, védelmi pénzekről, amelyek a Fondo Laganàba juttatták a négy eltűnt embert, egészen más mindezt bizonyítani a bíróságon, és alátámasztani vele a Sangiorgi által „sötét testvériségnek” nevezett bűnszövetkezet létezését. Több tanúra volt szüksége. Hamarosan előkerült még kettő, és jellemző módon mindkettő ismét nő volt. Amikor a kél fuvaros felesége rájött, hogy özvegyek, a többi maffiózó kitalált nekik egy történetet, amely szerint férjeik hősi küzdelemben haltak meg, egy másik banda tagjai ölték meg őket, amikor visszautasították, hogy részt vegyenek Ignazio Florio kamasz testvérének, a papagájgyilkos Vincenzónak az elrablásában. Más szavakkal azt mondták az özvegyeknek, hogy férjeik a Florio-ház szolgálatában haltak meg és nem azért, mert betörtek a villába. A hazugságra néhány héttel később derített fényt Ignazio anyja, a félelmetes Giovanna D’Ondes Trigona bárónő. 1897. november 29-én – nem sokkal azután, hogy a Fondo Laganàból áradó bűz elárulta a barlang titkát – a bárónő elindult a Floriók olivuzzai villájából egy apácazárdába, amelynek ő volt a védnöke. Útközben meglátta Vincenzo Lo Porto özvegyét, aki a kocsija felé közeledett. Az özvegy segítségért könyörgött, hogy felnevelhesse a fiát. De reményei romba

dőltek a bárónő válaszától; „Ne pocsékold az időmet! A férjed tolvaj volt, aki Carusóval együtt kirabolta a házamat!” Amikor a két özvegy elmondta, mit tud, Sangiorgi számára azonnal világos lett, hogy a bárónő ismeri a lopás mögött lapuló igazságot. Ignazio anyja úgy tartotta, hogy Lo Porto azt kapta, amit megérdemelt. Ebben az időben nyilvánvalóan többet tudott az özvegyeknél a meggyilkolt maffiózókról. A rendőröknél is tájékozottabb volt, akik ekkorra meglelték a hullákat, de nem sokat ismertek a négy eltűnt történetéből. Magától adódott a következtetés: a Florio családdal diszkréten közölték, hogy a két ember, aki ellopta otthonukból a műtárgyakat, olyan csúf véget ért, amit felháborító pimaszságukkal kiérdemeltek. A rendet magánúton kellett helyreállítani, az meg sem járta a Floriók agyát, hogy értesítsék a rendőrséget. Meglehet, még ennél is komolyabb szerepük volt a gyilkosságban. Sangiorgi nem ismerte a lényegét annak a beszélgetésnek, amely ifjabb Ignazio és a kertésze között zajlott le a rablás reggelén. Nem tudhatjuk, nem pendítette-e meg Ignazio, mit érdemelnének az elkövetők. Sangiorgi rendőrfőnök a tőle megszokott józansággal és részletességgel meséli el, amit a két özvegytől hallott. Azt is megjegyzi, hogy talán hasznos lenne, ha Florio bárónőt kihallgatnák büntetőjogászok. Kötelessége volt, hogy ezt írja. Mégis nehéz nem látni a keserűen gúnyos mosolyt, amely Sangiorgi rendőrfőnök arcán játszhatott, míg ezt javasolta: Signora Florio jámbor, vallásos nemes hölgy. Nehéz megmondani, mi teszi gazdagabbá: mérhetetlen vagyona vagy rendkívül előkelő, magasztos lelkének kiváló erényei. Ez okból, ha beidéznék, hogy eskü alatt tanúskodjon, valószínűleg nem akarná vagy nem titkolhatná el a találkozását az özveggyel az igazságszolgáltatás előtt. Semmi remény nem volt arra, hogy Sangiorgi óhaja valóra váljon: a mérhetetlen hatalmú Florio család fölötte állt a törvénynek. A rendőrfőnök így is talált három tanút, akik hajlandók is voltak tanúskodni; három nő volt, három gyászoló asszony, ám egyik sem perdöntő annak bizonyításában, hogy mi is valójában a maffia. Sangiorgi továbbra is küldözgette jelentésének részleteit, egészen 1898 végéig, sőt még 1899 első hónapjaiban is. A maffia minden szakaszban megtette az ellenlépéseket. A Florio-villa egyik betörőjének

testvérét öngyilkosságra kényszerítették, mert arra gyanakodtak, hogy együttműködött a hatóságokkal. Az egyik belső informátora, valószínűleg Sangiorgi egyik legfontosabb forrása, a rendőrségtől kapott útlevéllel kivándorolt. Nem járt sikerrel: New Orleansban utolérte egy orgyilkos és megmérgezte. Sangiorgi bevallotta, hogy aggódik, mert úgy véli, a nyomozás eredményei nem lesznek elegendők a bíróság előtt. Panaszkodott, hogy a nyomozó, akinek a kezében az ügy szálai összefutnak, „puhány jellem, rendkívül könnyen befolyásolható”. Közben a maffiaháború hol nekilendült, hol elakadt. A gyilkosságok, eltűnések folytatódtak; kósza hírek érkeztek az alvilágból tárgyalásokról, változó szövetségekről, kudarcba fulladt fegyverszünetekről. 1899 október 25-e meghozta Sangiorgi nagy esélyét. A tiszteletre méltó férfiak egyikét rajtakapták egy lövöldözés helyszínén, a támadás áldozata életben maradt, s megdöbbentő módon nem volt más, mint a maffia korábbi „regionális vagy legfelsőbb főnöke”, ahogy Sangiorgi nevezte. Francesco Siino, a sovány, ötvenes férfi, a malaspinai cosca capója és sikeres citromkereskedő még nemrég is a csúcsán foglalt helyet annak a szervezeti piramisnak, amelyet a rendőrség a titkos forrásokból szerzett adatok alapján épített fel. Sangiorgi azonnal kihasználta a lehetőséget. Már tudta, hogy a maffia gyenge pontját az asszonyok jelentik, ezért itt igyekezett nyomást gyakorolni. Siinót elbújtatta, és elhíresztelte, hogy a sebesült capo a halálán van. Ezután szembesítette Siino feleségét a letartóztatott támadóval. Az asszony féktelen dühvel esett neki: Infame! Infame! (Ezt a sértés – „becstelen söpredék” – a maffia árulóira használták), és ugyanakkor egy sorozatgyilkossággal is megvádolta a férfit és cinkosait. Így kezdődött együttműködése az igazságszolgáltatással. Francesco Siino hamarosan megtudta, hogy a felesége beszélt Sangiorginak, erre ő is beszélni kezdett azokról, akiket úgy nevezett: „a barátok társasága”. Sangiorgi megkapta a szükséges pentiót, hogy felépíthesse az ügyet. Az új disszidens kihallgatásain Sangiorgi fokozatosan belülről is megértette a maffiaháborút; ami ennél is fontosabb, képes volt bizonyítani, hogy nem a különálló bandák zavaros csetepatéjáról, hanem egyetlen szervezet belső küzdelmeiről van szó. Sangiorgi kezdte megérteni, hogy a maffia belső háborújának is vannak szabályai, saját nyelve, diplomáciája, sőt történelmi hagyományai.

Francesco Siino hatalma már meggyengült, amikor a rendőrség még úgy tudta, hogy ő a „tartományi vagy legfelsőbb capo. A vagyon és befolyás súlypontja áltolódott a Passo di Rigano-i, a Piana dei Coll-i, és a perpignanói családok szövetségéhez. A szövetség vezetőjének neve ismerősen cseng: Don Antonino Giammona volt az, a „hallgatag, pöffeszkedő és bizalmatlan” maffiózó, aki Nicolo Turrisi Colonna báró oltalmában kapaszkodott fel a hatvanas években, ugyanaz, aki megszervezte dr. Gaspare Galati elüldözését a hetvenesekben. 1898ban Giammonának nagy háza volt a Via Cavallaccin ugyanabban a Passo di Rigano nevű városkában Palermo mellett, ahol hetvennyolc éve született. A fia volt az ügyeletes capo, aki a körzet gyakorlati ügyeivel foglalkozott. De Sangiorgi szerint még mindig az öregember volt az ész. „Ő irányít, hosszú bűnözői pályafutásának bokros tapasztalatai alapján. Ő szabja meg a bűntettek végrehajtásának módját, ő építi fel a védelmet, különösen az alibiket.” Az öreg Giammona folyamatos befolyása is azt bizonyítja, hogy a maffiózók nem afféle alkalomszerűen összeverődött gyilkosok. A „sötét testvériség” négy évtized alatt beépült a palermói társadalomba. Az 1897-99-es heves maffiaháború kezdete ahhoz a razziához nyúlik vissza, amikor a rendőrség lecsapott a faldei cosca pénzhamisítóira. 1896-ban ugyanezért a razziáért kiáltották ki bűnösnek Giuseppa Di Sanót. Don Antonino Giammona megpróbálta kezelni a veszteség okozta hátrányokat. 1897 januárjában összehívták a nyolc cosca – Piana dei Colli, Acquasanta, Falde, Malaspina, Uditore, Passo di Rigano, Perpignano, Olivuzza városok – capóinak csúcsértekezletét. Francesco Siino elnökölt, mint rendesen. A résztvevők morózusak voltak a maffia bevételeinek csökkenése miatt. Giammona érezte, hogy Siino meggyengült és elhatározta, hogy kihasználja a helyzetet. Látva, hogy tekintélye megingott, Siino fölállt: „Mivel többé nem tisztelték úgy, ahogy kellene, minden csoport gondolkodjon és cselekedjen a maga módján!” A találkozó ennek ellenére folytatódott, hogy kijelölje az egyes csoportok befolyási övezetét. De nem sokkal a konferencia után a Giammonák elkezdtek puhatolózó, szándékoltan pimasz, jelképes betöréseket végrehajtani Siino területén. Ám Siino nem hagyta magát provokálni. A konfliktus mindkét résztvevője tudta, hogy kockázatos kirobbantani az összecsapást. Egy forrófejű ifjonc úgy határozott, felgyorsítja az eseményeket. Francesco Siino unokaöccse, az uditorei család Filippo nevű alfőnöke, ahogy Sangiorgi írja, „féktelen, pökhendi, fennhéjázó fiatalember” volt.

Elkezdett fenyegető leveleket irkálni az öreg Giammonának. Válaszul úgy negyven idősebb maffiózót hívtak össze találkozóra egy olyan épületben, ahol egyébként Don Antonino olajsajtója állt. Noha nem született konkrét döntés, a vén főnök egyértelműen közölte, kit gyanúsít a levelekkel. A találkozóról távozóban egy másik főnök halkan azt javasolta Francesco Siinónak, hogy meg kéne fékeznie az unokaöccsét. Ehelyett a Siinók bosszúból kivágtak néhány fügekaktuszt Giammona földjén. Ezek a húsos, gyümölcstermő pozsgások önmagukban szinte értéktelenek, de az elpusztításuk egyértelműen sfregio volt. Erre a Giammonák elpusztították a növényeket egy olyan birtokon, amelyre az ifjú Siino vigyázott. Válaszképpen ismét megtámadták a Giammonák birtokát. Don Antonino Giammona taktikai keresztúthoz ért. Az ifjú Filippo Siinónak nem volt saját birtoka. Sangiorgi elmagyarázza, hogy ha másodszor is megtámadták volna a birtokot, amelyre a fiatalember vigyázott, az a sfregio szabályai szerint már a birtokost sértette volna. Márpedig a Giammonák és szövetségeseik határozottan nem ezt akarták. Egy földbirtokos megsértése bajt hozott volna az egész szervezetre. A Giammonák ehelyett azt választották, hogy a lábasjószágokat támadták meg, amelyeket Francesco Siino, az egykori legfőbb főnök bérelt földjein tartottak. Erre a „féktelen” Filippo Siino harmadszor is növényeket tett tönkre Giammona földjén. A Giammonák úgy döntöttek, ideje elkezdeni a háborút. Az összecsapás eleve rosszul indult a Siinók szempontjából. Az egész Conca d’Oróban embereket és területeket veszítettek, mert a Gimmonák és szövetségeseik kiszorították az intézőiket a citromültetvényekről. 1898. június 8-án napnyugtakor a Giammonák négy bérgyilkosa, aki magából a Siino-táborból kapta a tippet, az utcán feltartóztatta és agyonlőtte a „féktelen” Filippo Siinót. Sangiorgi megtudta, hogy a háborúnak ártatlan áldozatai is voltak: ez megerősítette azt a tényt, már ha egyáltalán kellett bizonyítani, hogy a maffiózók nem csak egymást gyilkolják. Egy alkalommal Giammona brávóit ráküldték Siinóék egyik különösen félelmetes gyilkosára, de mivel az előbbiek az utóbbinak a testvérével futottak össze, azt ölték meg helyette. A menekülési útvonalon észrevette őket egy tizenhét éves gulyás, Salvatore Di Stefano. Egy hónappal később hidegvérrel visszamentek érte, hogy megakadályozzák a tanúskodásban. Salvatore mezítláb, felgyűrt nadrágban éppen növényeket locsolt. A gyilkosok

rögtönöztek: belefojtották egy kútba, a cipőjét pedig a kávára tették, hogy véletlen balesetnek tűnjék a dolog – és a rendőrség pontosan annak is hitte. Amikor a szerencsétlen marhapásztort meggyilkolták, Francesco Siino már a toscanai Livornóba menekült, mert a citrusüzlet folytán kapcsolatai voltak a városban. Követte három életben maradt unokaöccse, akik felhagytak stratégiai fontosságú munkájukkal a citromligetekben. A Siinók hatalmának alapja ezzel összeomlott. A számtalan gyilkosság miatt a rendőrség bevonta az összes maffiacsalád fegyverviselési engedélyeit, köztük a Giammona és a Siino coscáét. Válaszul a maffia a politika és az előkelő társaság krémjétől kért segítséget. Prominens közszereplők – képviselők (köztük Don Raffele Palizzolo), üzletemberek, sőt még egy hercegnő is – vállaltak kezességet értük. A Giammonákat családjuk régi barátja, a „szekta” szakértőjének, Nicolo Turrisi Colonna bárónak a fia támogatta. A Siinók viszont hiába kerestek valakit, aki az érdekükben megszólaljon. A palermói polgárság maffiabarát körei egykettőre megtudták, hogy a Siinókat száműzték a tiszteletre méltó társaságból. Sorsukra hagyták őket. Sangiorgi meséli, hogy 1898 decemberében Francesco Siino még egyszer visszatért Palermóba, ahol összehívta az embereit, és ismertette előttük a helyzetet. „Számba vettük magunkat, és számba vettük a többieket. Mi összesen 170-en vagyunk, beleértve a cagnolazókat (vadkutyák – a beavatatlan jelölteket nevezték így). Ők viszont ötszázan. Van pénzük, és olyan kapcsolataik, amelyekkel mi nem rendelkezünk. Így hát békét kell kötnünk.” A béketárgyalások a rangidős főnökök újabb találkozóján kezdődtek, a Via Stabile egyik hentesüzletében. Siino ezután ismét elutazott Livornóba, ahova követte egész családja. Katonailag és politikailag egyaránt legyőzték. A Giammonáknak annyi dolguk maradt, hogy az ellenállás fészkeit felszámolják. Ha Siino távol marad Palermótól, akkor sohasem lett volna olyan tanú, akire Sangiorginak égető szüksége volt. De a következő ősszel visszatért még egy utolsó látogatásra – annyi időre, hogy egy Giammona-különítmény megpróbálhasson végezni vele. Sangiorginak sikerült az áttörés. Végre eljött az idő, amikor abbahagyhatta a jelentések írását, és nekiláthatott a letartóztatásoknak.

1900 április 27-ről 28-re virradó éjszakán Sangiorgi elrendelte a jelentésben felsorolt maffiózók letartóztatását. A rendőröknek és a carabinieréknek az utolsó pillanatig nem mondták meg, mi lesz a dolguk, hogy elejét vegyék a kiszivárogtatásnak. Harminchárom gyanúsítottat azonnal letartóztattak, sokan mások a következő hónapokban kerültek rendőrkézre. 1900 októberében a palermói prefektus azt jelentette, hogy Sangiorgi „hallgatásra és tétlenségre” kényszerítette a maffiát. A maffiaellenes harc veteránjaként Sangiorgi mindig tudta, hogy milyen nehéz eredményt elérni egy ilyen nyomozásban. Azzal is tisztában volt, hogy a sikerhez politikai támogatásra lesz szüksége. Jelentésének részletei a palermói törvényhatósághoz kerültek, de azt szerette volna, ha a kormány, személy szerint Luigi Pelloux tábornok is megtudja azt, amire ő rájött. Gondoskodott róla, hogy a palermói prefektus a jelentés minden részletét eljuttassa Pellouxhoz. Még 1898 novemberében írt egy kísérőlevelet, amelyet a prefektusnak címzett, de a miniszterelnök szemének szánt: Nagy szükségem van az ön tiszteletre méltó és törvényes fellépésére, jószolgálatára az igazságügyi hatóságoknál. A kormánnyal folytatandó tárgyalásaimban is számítok a támogatására. Mindez azért szükséges, mert a maffia főnökei a szenátorok, a képviselők és más befolyásos személyek védőszárnyai alá húzódnak. Ezek az emberek védik, segítik a maffiát, cserébe pedig a maffia is védi és segíti őket. A maffia bonyolult rendszert épített ki védelmül a Sangiorgi-féle emberek ellen, olyan rendszert, amely a gazdag Florióktól az Angolkert szomszédságában élő asszonyságokig terjedt, akik bojkottálták Giuseppa Di Sano boltját. Ahhoz, hogy Sangiorgi hatékonyan fölvehesse a küzdelmet ez ellen a rendszer ellen, határozott kormánytámogatásra volt szüksége. De Sangiorgi és Szicília balszerencséjére a csapásmérés előtt akkor csukódott be a politika ablaka, amikor a rendőrfőnök sok hónapos küzdelme végre eredményeket hozott. A 19. század utolsó évtizedének válsága, amely Rómában hatalomra juttatta Pelloux tábornokot, azon a nyáron tetőzött, amelyen Sangiorgi begyűjtötte a maffia gyanúsítottjait. 1900 júniusában a király megfizetett kormányainak romlottságáért és ostoba brutalitásáért, mert egy anarchista agyonlőtte a monzai királyi palota közelében. Addigra a

gazdaság összeszedte magát, a válságnak vége lett. Egy hónappal a király halála előtt liberálisabb kormány alakult, Pelloux tábornok lemondott, vele együtt eltűnt Palermo rendőrfőnöke mögül a római támogatás. A Sangiorgival szemben álló erők tevékenységének az volt az első jele, hogy az ügy hihetetlen lassúsággal vánszorgott. A városi főügyész igencsak szőrszálhasogatónak bizonyult. Sangiorgi hivatalosan neki címezte jelentéseit. Minden új letartóztatás után a főügyészség visszaküldte az egész ügyet a nyomozó hatóságoknak, Sangiorgi munkatársainak, így a bizonyítékokat föl kellett frissíteni. A perre csak 1901 májusában – egy évvel az első letartóztatások után – került sor. A maffia sok száz tagja közül csupán nyolcvankilencnek kellett bíróság elé állnia. Azzal vádolták őket, hogy egy bűnszövetkezethez tartoztak, amely a négy eltűntet meggyilkolta. A főügyész a bizonyítékokat nem tartotta elegendőnek a többiek perbefogásához. Azok között, akiket szabadlábra helyeztek, Don Antonino Giammona volt a leghíresebb; a maffia egykori capója zavartalan békességben élhette le hátralévő éveit. Sangiorgi sosem panaszkodott a főügyészre, a nápolyi Vincenzo Cosenzára. Ám a római kormánynak vélhetőleg azért küldte el a jelentések másolatait, mert abban reménykedett, hogy támogatni fogják Cosenzával szemben. Éppenséggel nem lepődött volna meg, ha tudomást szerez arról, hogy a per kezdete előtt egy hónappal és csaknem két és fél évvel az ő jelentésének kézhez vétele után Cosenza így írt az új belügyminiszternek: „Amióta ellátom hivatalomat, még sosem találkoztam a maffiával”. Nem szabadulhatunk a gyanútól, hogy Cosenza volt a sarkköve annak a rendszernek, amelyet a maffia hozott létre a maga védelmére. Hogy olyan keveset tudunk róla, ez azt mutatja, hogy sikerrel járt abban, amire felfogadták. Mint ahogy Sangiorgi rendőrfelügyelő a maffia történetének titkos hőse, Cosenza főügyész valószínűleg a kor egy titkos gazembere. Amikor 1901 májusában elkezdődött a per, amelyért Sangiorgi olyan sokáig dolgozott, a bíróságon összegyűlt hatalmas tömeg és a sajtó nagy figyelemmel követte az eseményeket. Egész Palermo végignézhette a rendőrkapitány munkáját. A koronatanú a hajdani „legfőbb főnök”, Francesco Siino volt. Nem tudhatunk biztosat, de Siino valószínűleg megérezte a politikai légkör változását, rájött, mi lesz a per végkifejlete, és elhatározta, hogy békét köt régebbi maffiás társaival. A ketrecbe zárt gyanúsítottak némán és mereven figyelték, mikor

felszólalt a bíróság előtt. Siino tagadta, hogy valaha is kiejtette a „bűnszövetkezet” szót Sangiorgi előtt. Újabb tanúk következtek. Egy birtokos, akinek a földje szomszédos volt a Giammonáékéval, azt mondta, hogy Giammonáék „mindig nagylelkűek voltak mindenkivel, akinek dolga akadt velük. Mindenki csak jót mondhat rájuk”. Joss Whitakert szólították, ő pedig tagadta, hogy kislányát, Audreyt valaha is elrabolták volna. Ifjabb Ignazio Florio nem méltóztatott megjelenni a bíróságon. Elküldött nyilatkozatában tagadta, hogy valaha is beszélt volna a Noto testvérekkel az olivuzzai villa kirablásáról. A Florio-ház egyik alkalmazottja megerősítette, hogy Pietro Noto, az őr (és a maffia alfőnöke) „igazi úriember”, aki megérdemelten élvezi a Florio család tiszteletét; többször is rábízták Franca 800 000 líra értékű ékszereinek szállítását. De legalább egy tanú nem okozott csalódást Sangiorginak. Giuseppa Di Sano, aki a fenyegetések hatására éjszaka volt kénytelen elmenekülni a boltjából, ismét példát adott kurázsiból, és elmondta lánya meggyilkolásának történetét. A két fuvaros özvegye is vitézül helytállt. A több tucat védőügyvéd egymást igyekezett túllicitálni az ékesszólás arabeszkjeiben. Sok maffiózó ügye még csak el sem jutott a tárgyalásig; hát nem a vád megalapozatlanságát bizonyítja ez is? Miféle bűnszövetkezet az, érveltek, ahol a tagok örökösen egymást ölik? Az egyik ügyvéd ékesszólóan bizonygatta, hogy a „maffia” szó az arab „ma-af” kifejezésből ered, amely mindössze annyit jelent: „az egyéniség önkifejezésének szélsőséges formája”. Ez a viselkedés a középkor maradványa, és bizonyos mértékben minden szicíliaira jellemző. A tárgyalást rendszeresen félbeszakította az egyik vádlott farkasüvöltése, akit később elmegyógyintézetbe helyeztek el. 1901 júniusában Sangiorgi maffiózói közül mindössze harminckettőt – köztük a Noto testvéreket, Antonino Giammona fiát és Tommaso D’Aleót – ítéltek el bűnszövetkezet létrehozása miatt, de mivel beszámították az előzetes letartóztatásban töltött időt, legtöbbjüket azonnal szabadon is bocsátották. Ami Sangiorgit illeti, a győzelem olyan szerény volt, hogy vereségnek tekintette. Amikor megkérdezték az üggyel kapcsolatban, rá nem jellemző módon kitört belőle a keserűség: „Ez sohasem lesz másképpen, amíg azok az emberek, akik este följelentik, másnap reggel a védelmükbe veszik a maffiát”. Miután a Sangiorgi-per ilyen középszerű eredményt hozott, határozott politikai erőfeszítésre lett volna szükség, hogy tovább folytassák a

támadást a maffia és védelmezői ellen, ám az olasz politika a drámai 1890-es évek után visszazökkent a kerékvágásba. A római politikusok számára a maffia visszaváltozott kellemetlen nyűggé, amely akadályozta a kormány fő feladatát, vagyis a frakciók egyesítését rozoga koalíciókban. Szövetségeseket kerestek mindenütt, ahol lehetett. Ha Nyugat-Szicíliából származtak, különösen, ha közel álltak a Floriók hajózási lobbijához, fölösleges lett volna kérdéseket föltenni a család kevésbé szalonképes barátairól. A Sangiorgi-jelentés végállomása a levéltár lett. Ám nem a négy eltűnt ügye volt az egyetlen, amelyben Sangiorgi rendőrfőnök nyomozott. Amikor Pelloux tábornok 1898 augusztusában Palermóba küldte, megvizsgálta egy különösen neves személy ügyeit is. Az illetőt Don Raffaele Palizzolónak hívták.

A Notarbartolo-gyilkosság Emanuele Notarbartolo di San Giovanni márki volt a maffia első „kiváló holtteste”, az első áldozat Szicília legfelsőbb köreiből. Születésének évszázadában a maffia senki mást nem ölt meg, aki olyan magas rangú lett volna, mint Emanuele Notarbartolo. Szicília egyik kiváló polgára volt, az 1870-es években három éven keresztül Palermo polgármestere, megvesztegethetetlenül becsületes ember. A maffiát azzal tette ellenségévé, hogy lecsapott a korrupt pénzügyőrökre. A polgármesterség után kinevezték a Banco di Sicilia kormányzójává, ezt a tisztséget 1890-ig megtartotta. Az a feddhetetlenség és az az energia, amellyel belevetette magát a munkába, végül az életébe került. 1893-as meggyilkolása és az azt követő, szenzációs perek sorozata kettéhasította a szicíliai társadalmat, és rádöbbentette az olasz közvéleményt arra, hogy a politikusok, a helyi hivatalnokok és a rendőrség összejátszik a maffiával. A Sangiorgi-per helyi dráma volt, nem elég fontos az országos sajtónak, viszont a Notarbartolo-eset Olaszország első maffiacirkusza lett a média tálalásában. Sok évvel később Notarbartolo fia, a tengerésztiszt Leopoldo megindító életrajzot írt az apjáról. Ebben elmondja, mi volt a tragédiában az ő szerepe, amely a gyilkosság utáni szörnyű napokban kezdődött. A gyásztól megtört Leopoldo – akkoriban alig huszonhárom éves hadnagy – visszanéz az előző három hónapra, amelyet a családjával töltött, mert szabadságot kapott. Valamilyen utalást keres, amelyből kiderülhet, ki ölte meg az apját. Nem szabadulhat azoknak a napoknak az emlékétől, amelyeket együtt töltöttek a család mendolillai birtokán. Mendolilla megtestesítette Notarbartolo munkaszeretetét, mindent, amit értéknek tartott. Ide menekült a negyven kilométerre északnyugatra eső városból a gondok elől. Ma itt áll az emlékműve. Emanuele Notarbartolo akkor vásárolta meg Mendolillát, amikor Leopoldo szinte még csecsemő volt. Akkortájt pusztaság volt; a 125 hektárnyi ugar sziklás háromszöge, amelyen egyedül a vad oleander maradt meg, meredeken szökkent a magasba a Torto bal partján. (A Torto jellegzetes szicíliai folyó – télen kiárad, nyáron szikkadt, köves

szakadék.) Egyetlen kőből rakott kunyhó állt rajta, amely kétórányi lovaglásra esett a legközelebbi vasútállomástól. Banditák ólálkodtak a környék rendkívül rossz útjai mentén. A cseperedő Leopoldo végignézte, miként fejleszti az apja mintagazdasággá Mendolillát. Emanuele Notarbartolo a Banco di Siciliában végzett hatalmas munka mellett megmaradó minden szabad percét a gazdaságba ölte, és erre fordította minden fillérjét, amit nem költött el az általa legfontosabbnak tartott beruházásra: a gyermekei taníttatására. Úttörő szellemként nem volt hajlandó utánozni a többi rangjabéli birtokost, akik a földjüktől távol, Palermóban éltek. Arra sem volt hajlandó, hogy a munkásokat a legközelebbi városból, a hírhedt maffiafészek Caccamóból fogadja fel. Fokozatosan megnyerte a helyi parasztok bizalmát, és velük építtetett védőgátat a folyó mentén, amelyet beültetett kaktusszal és hegyi szillel. A Torto felé lejtő, omladozó meredélyen szömörcével fogta meg a földet, a szívós gyökerű bokrok tavasszal sárgára festették a völgyet apró virágaikkal. Nyaranta a parasztok learatták a leveleket, megszárították, és feldarabolták, hogy eladhassák a palermói tímárműhelyeknek. Notarbartolo több kutat fúratott a birtokon, megcsapolva a föld alatti forrásokat. Citrom- és olajfákat, szőlőt ültetett. Az olajat és a bort hatalmas pincében tárolták az új tanyaház alatt, amely a birtok legmagasabb pontján épült. Minden tégláját öszvéren hozták idáig a Sciara vasútállomástól. Közvetlenül halála előtt Notarbartolo éppen azt tervezte, hogy kápolnát építtet a parasztjainak. A Mendolilla-birtok egy utópia helyi megvalósulása volt. (A felvilágosult konzervatív Notarbartolo egész Olaszországot így kívánta berendezni. A hozzá hasonló emberek tisztában voltak az új ország szegénységével és bizonytalan helyzetével, a déli országrész számos pontját fertőző törvénytelenséggel, mégis jobban tartottak azoktól a társadalmi konfliktusoktól, amelyeket az iparosítás gerjesztett Észak-Európában. Ezért inkább egy paternalista, falusias kapitalizmusra törekedtek, amely kíméletesen vezet el a modernizáláshoz. Mendolilla sokkal többet jelentett Notarbartolónak befektetésnél; a kemény munka és a hűség iskolája volt az alsó- és középosztályok számára.) Leopoldo emlékei szerint 1893. január 13-a volt az utolsó teljes nap, amelyet együtt töltöttek. Belovagolták a birtokot, hogy minden szögletét megnézzék. Apja, mivel megvált a Banco di Siciliában betöltött állásától, több időt szentelhetett a földjének. Aznap este nagy íróasztalánál ült, és följegyzéseket készített arról, amit napközben látott.

Miközben apja dolgozott, Leopoldo kihúzott egy fiókot, és megpillantott egy nagy bádogdobozt, tele revolverhez való lőszerrel és több doboz puskagolyóval. „Mintha egy hadihajó fegyvertárát látnám”, mondta. Apja elmosolyodott, letette a tollat, és megmutatta neki, hogy a szobát mi védi. Tűzálló téglából épült, a tetőt vasgerendák tartották. A rendkívül súlyos ajtót a legkorszerűbb angol zárral szerelték fel. Az egyik ablakból be lehetett látni a vidék nagy darabját, a másikból ellenőrizni lehetett az egyetlen udvari bejáratot. „Amikor itt vagyok – mondta az apja – senkitől nem félek. A fegyvereimmel és bátor, megbízható társaim segítségével akár húsz bűnözővel szemben is meg tudom védeni a birtokomat.” Mendolilla olyan utópia volt, amelyet keményen védelmezni kellett. Azután Notarbartolo vállvonogatva hozzátette: „Ostobaság az egész. Ha bántani akarnak, akkor árulással is elérhetik, mint első alkalommal”. Ez a mondat megmaradt Leopoldo emlékezetében. Az apja 1882-re célzott, amikor banditák rabolták el rejtélyes körülmények között. Hat napig tartották a dombok között egy apró barlangban, amíg lebonyolították a tárgyalásokat a váltságdíjról, majd átvették a pénzt. A fizetés mellett egyetlen lehetőség kínálkozott, a frontális támadás, amellyel a hatóságok fenyegetőztek. Pár nappal Notarbartolo szabadulása után az emberrablók többszörösen hátba lőtt főnökét holtan találták a Caccamóba vezető úton. A többieket a rendőrség egy névtelen följelentés és némi lövöldözés után fogta el egy villabatei bárónő üres villájában (Villabate hírhedett maffiafészek kisváros Palermo mellett). Az emberrablás rejtélyét sosem oldották meg, de Emanuele Notarbartolónak azért voltak feltevései. Az apja halálát követő szörnyű napokban Leopoldo azon kezdett töprengeni, volt-e kapcsolat az emberrablás és a gyilkosság között? Alig egy héttel később – január 18-án – a palermói kikötőben látta utoljára az apját. A nápolyi gőzhajóra szállt fel; ez volt az utazásának első szakasza Velence felé, ahonnan folytatta útját az Egyesült Államokba. Az elmúlt három hónap volt az első hosszabb szabadság, amelyet a családjával töltött, amióta elment a tengerészeti főiskolára. Ugyancsak ez volt az első alkalom, hogy egyenlőként beszélgethetett az apjával, mint férfi a férfival; kicserélték gondolataikat üzletről, politikáról, karrierről. Amikor a hajó felhúzta horgonyait, Leopoldo a gőzös tatfedélzetén állt. Addig pásztázta tekintetével a zsúfolt kikötőt, amíg meg nem találta apjának ismerős, egyenes alakját egy kis

csónakban. Még egy röpke pillantás, azután a csónak besiklott két nagyobb jármű közé és eltűnt. 1893. február 1. Dél felé Emanuele Notarbartolo, aki kétórás leválás után érkezett Mendolillából, a Sciara állomáson beszállt a palermói vonat egyik üres, első osztályú fülkéjébe. Csak ekkor nyugodott meg. Amióta tíz évvel korábban elrabolták, nagyon óvatos volt – sehova sem indult el fegyver nélkül –, de olyanról még nem hallott, hogy a banditák vonatot támadjanak meg, így hát kivette a lőszert a puskájából, és a fegyvert gondosan elhelyezte a feje fölötti bőröndtartó hálóban. Felakasztotta az esőkabátját, a kalapját, a derékszíját, csak aztán ült le, hogy az ablakon kinézve várja az álmot vagy a sötét Tirrén-tenger felbukkanását, mikor a vonat nyugatnak fordul a part mentén. Egyedül volt a következő állomásig, Termini Imereséig. Ott még látták, amint félálomban, meggörnyedve ül a fülke sarkában, mintha a megállás rezzentette volna föl. A vonat tizenhárom perccel később, hat óra huszonhárom perckor hagyta el Termini Imeresét. Nem sokkal az indulás előtt két sötét köpenyt és keménykalapot viselő férfi szállt föl. Az állomásfőnök helyettese megadta a jelet az indulásra. Ahogy a kocsik elhaladtak előtte, benézett az első osztályú vagonokba – tudta, hogy barátja, egy vasútmérnök utazik az egyikben. Figyelmét mégis valaki más ragadta meg, aki a barátjával szomszédos fülkében állt, egy kalapot viselő, jól öltözött, testes, erőteljes férfi. Vastag szemöldöke, sötét szeme, fekete bajsza, széles, sápadt arca volt. A helyettes állomásfőnök figyelmét fölkeltette a férfi baljós megjelenése. Később azt mondta róla, hogy olyan volt, mint aki komor gondolatokba merül. Csak a boncolásból és a Palermóba érkezett vonat fülkéjének állapotából tudták rekonstruálni Emanuele Notarbartolo életének utolsó szörnyű pillanatait. Mikor a vonat a Termini és Trabia közti alagútba ért, két ember támadta meg, az egyik tőrrel, a másik csontnyelű, kétélű vadászkéssel. A szundításból felriadt Notarbartolo ellökte őket és talpra ugrott, hogy elkerülje a csapásokat. A döfések egy része nem találta el, és mély vágásokat hasított az ülésen és a fejtámlán. Notarbartolo csaknem ötvenkilenc éves volt, ámde termetes férfi, és katonaként is szolgált. A vonat dübörgése az alagútban elnyelte kiáltásait. Sikerült megragadnia az egyik pengét, azután kétségbeesetten kapott a csomagtartóban levő puskáért. Egy penge beledöfött az ágyékába. A támadók összevagdosták Notarbartolo két kezét és a csomagtartó hálót. Véres tenyérlenyomata ott maradt az ablakon. Notarbartolót

ekkor hátulról lefogta az egyik ember, miközben a másik mély szúrt sebeket ejtett a mellén, összesen huszonhetet. A vonat továbbhaladt Trabia állomás felé. A közelharctól lihegő, véres gyilkosok lerángatták a csomagtartóból Notarbartolo poggyászát, és kiszedtek mindent, ami megkönnyíthette az azonosítást: a családi címerrel díszített aranyórát, a tárcát, amelyben névjegyeit és a fegyverviselési engedélyét tartotta. Még nem sötétedett be, de ahelyett, hogy az első alkalommal leléptek volna, a gyilkosok a rövid trabiai megállás idejére leguggoltak az ablak alá. Az a hely, ahol el akarták rekkenteni áldozatukat, még kétpercnyire volt. Amint a vonat elhagyta az állomást, az ajtóhoz vonszolták a tetemet, és kidobták, mikor keresztülrobogtak a Curreri hídján. De nem hajították olyan messzire, hogy belezuhanjon a szakadékba, ahonnan a víz kivitte volna a tengerbe. Fönnakadt a híd mellvédjén és a sínek mellé esett. A két férfi a következő állomáson leszállt, otthagyva a vérben úszó, üres fülkét. Milánó városa szokatlan látogatókat kapott 1899-1900 telén. A hideg ellen köpenybe burkolózó, behúzott nyakú, alacsony, hollóhajú emberek tucatjai trappoltak az észak-olasz város ködös utcáin, igyekezve jóllakni a hatóságilag kiutalt alamizsnából. Ők voltak a Notarbartolo-gyilkosság perében a szicíliai tanúk. Olaszország két szélsősége találkozott a milánói esküdtbíróságon, ahol számos tanút tolmács segítségével hallgattak ki. A Notarbartolo-gyilkosságot övező botrányok közül az első az, hogy az ügyet hét évvel később tárgyalták. A rendhagyó késedelem okai drámai módon tárulnak majd fel a bíróság előtt. De már előbb is tudni lehetett, hogy nem nyerészkedésből gyilkolták meg az áldozatot. A támadók mögött nyilvánvalóan kiterjedt szervezet állt, beleértve a vasútnál dolgozó cinkosokat. A lehetséges indok is egyértelmű volt, számítani lehetett rá, hogy az esetnek köze lesz a gazdasági és politikai korrupcióhoz. Nem sokkal a gyilkosság előtt egy nyomozás bizonyítékokat talált, hogy Notarbartolo utódjának hivatali idejében súlyos visszaélések történtek. A bank pénzét arra használták, hogy magasan tartsák az NGI, a Florio-féle hajózási vállalat részvényeinek árfolyamát a kormánnyal folytatott szövevényes tárgyalások során. Ez közönséges csalás volt. Pénzt kölcsönöztek a közvetítőknek, akik megvették az NGI részvényeit, majd a bankban helyezték el őket a kölcsön fedezeteként. Az igazi befektetők, köztük a bank kormányzója

és Ignazio Florio, névtelenek maradtak, ami ellentétben állt a bank szabályzatával. Később ugyanezzel a csaló módszerrel tömték meg más, a bankkal kapcsolatban álló személyek zsebét. Ha a részvények ára fölment, a befektető előléphetett a névtelenségből, megkérhette a bankot, adja el a részvénypakettet, a profitot pedig zsebre vágta. Ha a részvények ára esett, a bank nyakán maradtak az értéktelen részvények, de senki nem jelentkezett, hogy visszakérje az előleget. A névtelen befektetők csakis nyerhettek az üzleten, a Banco di Sicilia csakis veszíthetett. A nyomozás eredményeképpen fölmerült a maffia beszivárgásának gyanúja is. A gyilkosság előtti hetekben, mikor híre ment a bankban folytatott nyomozásnak, azt pletykálták, hogy Emanuele Notarbartolo visszatér a Banco di Sicilia élére. A szóbeszéd szerint magának Notarbartolónak a befolyása kellett ahhoz is, hogy belefogjanak a bank ügyeinek kivizsgálásába. A bankkal kapcsolatban álló, sok rangosabb személynek volt oka félni attól, hogy a Banco di Siciliába visszatér a régi pénzügyi fegyelem. Netán azért ölték meg Emanuele Notarbartolót, hogy megvédjék a bankon belüli korrupt érdekeket? A magasabb köröket is érintő skandalum szele figyelemre méltó közérdeklődést keltett a Notarbartolo-per iránt, amelynek a meghallgatásai 1899. november 11-én kezdődtek a milánói esküdtbíróságon. A vádlottak padján azonban mindössze két vasúti alkalmazott ült. Pancrazio Garufi volt az utolsó kocsi fékezője. Neki kellett figyelnie, hogy nem zuhan-e ki valaki a vonatból, de azt állította, semmi különöset nem látott. A rendőrök szerint a gyilkosok nem dobták volna ki Notarbartolo testét a vonatból, ha nem vehetik bizonyosra, hogy Garufi másfelé néz. Még nála is gyanúsabb volt a kalauz, Giuseppe Carollo. Valószínűtlennek tűnt, hogy ő lenne az egyik gyilkos, mert a munkája miatt minden megállóban az állomás nevét kiabálva végig kellett mennie a peronon. A merénylők azonban nem szállhattak volna föl a vonatra jegy nélkül, nem követhettek volna el egy vérfagyasztó gyilkosságot, nem lapíthattak volna néhány percig a halott mellett Trabiában, ha nincs valaki – a nyomozók szerint Carollo aki elősegítette a bűntett zavartalan végrehajtását. A per első öt napja zavaros volt. A két vasutas hebegett-habogott, érthetetlen feledékenységi rohamok törtek rájuk, ellentmondtak egymásnak. Még azt is tagadták, hogy ismernék egymást, holott ötven méter választotta el a lakásaikat. Különösen rossz benyomást tett a

közönségre Carollo, a kalauz, aki többször megváltoztatta a vallomását. A per egyik tudósítója leírta ide-oda ugráló tekintetét „beesett, sárgás rókaképét”. A legtöbb megfigyelő képtelen volt eldönteni, hogy a két vádlott gyilkos-e, cinkostárs vagy csupán ártatlan tanú, akik még a börtönnél is jobban félnek attól, hogy bárkit megvádoljanak? Egészen más jelenség volt november 16-án a tanúk emelvényén az áldozat fia, Leopoldo Notarbartolo. Szálegyenesen állt tengerész egyenruhájában az emelvényen, a fejét annyira fölszegte, hogy úgy tetszett, lenézi a bíróságot apjától örökölt, súlyos szemhéjú, sötét szemével. Higgadt magabiztossággal beszélt mély hangján, és nagyon hadart, ami eleinte zavarta a megfigyelőket, de aztán megadták magukat a tengerész őszinteségének, egyenességének. Amit Leopoldo Notarbartolo mondott, az megdöbbentette a bíróságot, híressé tette a meggyilkolt fiát, a perből pedig Olaszország történetének egyik leghíresebb törvényes eljárása lett. „Hiszek abban, hogy ez a gyilkosság vérbosszú volt, és az egyetlen ember, aki gyűlölte az apámat, Commendatore Raffaele Palizzolo, a parlament tagja. Vádolom őt, mint ennek és más gyilkosságoknak a felbujtóját.” Leopoldo megrajzolta Don Raffaele Palizzolo portréját, elmondta apja és Palizzolo régi keletű háborúskodásának történetét. Még fiatalon ismerkedtek meg – Palermo kisváros. Az ellenségeskedés akkor lobbant föl, amikor 1873-ban Notarbartolo polgármester lett, és arra kényszerítette Palizzolót, hogy fizesse vissza a pénzt, amelyet a szegények élelmezési alapjából csent el. Notarbartolo polgármesterként napi kapcsolatban állt a közvádlókkal, akiknek gyanúja szerint Palizzolo egy hírhedett bűnözőt védelmezett. Don Raffaelle, úgy látszik, Caccamótól remélte választási sikerét. Notarbartolo és Palizzolo között elmérgesedett az ellenségeskedés. A polgármester utálta a férfiatlan, gyáva, mézesmázos Palizzolót, és nem is próbálta leplezni a viszolygását, ha véletlenül összefutottak. Emanuele Notarbartolo jól sejtette: Palizzolo állt az 1882-es emberrablás mögött. Az üres villa, ahol néhány emberrablót elfogtak, a Palizzolo földjével szomszédos birtokon állt, és mind a kettő Villabatéban – Palizzolo kedvenc coscájának uradalmában – volt található. Maga az emberrablás egy Caccamóhoz közeli helyen történt, és Caccamóban ugyancsak egy olyan cosca uralkodott, amelyet Palizzolo pénzelt. Az emberrablás idején a két ember csatatere áttevődött a Banco di Siciliába; Notarbartolo a bank igazgatója volt, Palizzolo pedig a

kormányzó testület tagja. Leopoldo beszámolója a bankban uralkodó állapotokról az apja kormányzósága idején nem okozott csalódást azoknak, akik azt várták, hogy a perből botrány kerekedik. Elmondta, hogyan küzdötte végig a bukásra ítélt harcot az apja, aki meg akarta akadályozni, hogy a bankot a szívességek zsilipkapujának, a sziget leghatalmasabb klientúraépítő gépezetének használják. Óriási összegekre bukkant, amelyeket kölcsönadtak, és sosem kaptak vissza gyerekektől, portásoktól, csónakosoktól, halottaktól és teljes egészében légből kapott személyektől. Az 1880-as években Notarbartolo igyekezett megtisztítani a bank ügymenetét, amiben Palizzolo folyamatosan zavarta. Notarbartolo megpróbálta megreformálni az alapszabályzatot, csökkentve a politikusok befolyását, hiszen ők alkották a kormányzó testület kétharmadát. 1889-ben küldött a kormánynak egy igen elítélő hangú, bizalmas jelentést a bank működéséről. Az irathoz mellékelt egy ultimátumot: állítsák vissza a reformjaimat, különben lemondok. Ezeket a leveleket ellopták a Mezőgazdasági, Ipari és Kereskedelmi Minisztériumból, néhány héttel később pedig bemutatták a bank közgyűlésén, amelyet akkor tartottak, amikor Notarbartolo Rómában járt üzleti ügyben. A közgyűlés elfogadott egy bizalmatlansági indítványt. Noha semmit nem lehetett bizonyítani, a levél ellopásával Palizzolót gyanúsították. Aznap, amikor az iratok eltűntek, egy hamis római címről ajánlott csomag érkezett a házába. A csomagot viasszal zárták le, amelybe pecsét helyett egy elegáns római szabóságból származó gombot nyomtak. Palizzolo is a szabó állandó ügyfelei közé tartozott. A kormánynak választania kellett: vagy a bank igazgatótanácsát támogatja, amelyet egyre hitványabb alakok uraltak, és még levéllopásba is keveredett, vagy egy erkölcsös, hozzáértő, de politikailag megbízhatatlan bankelnököt. Több hónapi habozás után az elsőt választották. Notarbartolót felkérték, hogy vonuljon vissza. A bank kormányzótanácsát feloszlatták, de a legtöbb régi tagot újraválasztották. Notarbartolo kikényszerített visszavonulása után a csalók lecsaptak a bankra, és rajta keresztül bonyolították le szélhámos üzleteiket az NGI részvényeivel. A későbbi nyomozás feltárta, hogy Palizzolo volt az egyik névtelen befektető. Befejezésül Leopoldo megbélyegezte azt a módot, ahogyan a nyomozók kezelték apjának halálát. „Többször elmondtam ezt a hatóságoknak. Raffaele Palizzolót ennek ellenére sem hallgatták ki. Talán féltek tőle.”

A Leopoldo Notarbartolo tanúvallomásáról szóló jelentések megdöbbentették a római politikai köröket. A tárgyalás célja az volt, hogy odalökik a kis halakat, velük tömik be a közvélemény száját, amely egyre hangosabban követelte az igazságot a Notarbartoloügyben. Most azonban Don Raffaele Palizzolóból hirtelen súlyos politikai teher lett. Egyébként írt egy levelet a sajtónak, amelyben azt állította, hogy mindig jó munkakapcsolatban állt Notarbartolóval. Azután, amikor Rómában kezdett megfagyni körülötte a levegő, hazaiszkolt Palermóba. Luigi Pelloux miniszterelnök gyors szavazást rendelt el a képviselőházban, ahol felfüggesztették Palizzolo parlamenti mentelmi jogát. Mivel a pletyka szerint a kompromittáló ügybe keveredett képviselő külföldre készült, leállították Szicília és a szárazföld között a távíró-összeköttetést, hogy ne vehesse hírét a parlamenti szavazásnak. Tekintve, hogy a palermói hatóságok továbbra is tétováztak, Sangiorgi rendőrfőnök közvetlenül Pelloux tábornoktól kapott meghatalmazást, hogy még este tartóztassa le Palizzolót. A rendőrök ugyanabban az ágyban csaptak le rá, amelynél reggelente a kliensek mutatták be hódolatukat. Néhány nappal később Palermóban 30 000 ember gyűlt össze, hogy megkoszorúzza Emanuele Notarbartolo új mellszobrát, amelyet egy kis korinthoszi oltáron helyeztek el a Politeama téren. Úgy látszott, Palizzolónak vége. „A maffia halálos sebet kapott”, vélte egy kommentátor. Leopoldo Notarbartolo színpadnak használta a bírósági tárgyalótermet, így vihette a nyilvánosság elé az apja meggyilkolását, az elhibázott nyomozást, Palizzolót és az NGI-részvények botrányát. Vallomásának egyik furcsasága, hogy nem a vád tanúja volt. Olaszországban az áldozatok a tárgyalás során követelhetnek kárpótlást elszenvedett sérelmeikért, sőt akár vitába is bocsátkozhatnak a vád képviselőivel. Az ifjú tengerésztiszt is efféle „polgári panaszos” volt. Jó oka volt így gyakorolni nyomást az ügyészségre, mert meg volt győződve róla, hogy a bűnüldözők, akiknek a vádemelési javaslatot kellett elkészíteniük, cinkosok az ügy eltitkolásában. Legfőképpen Vincenzo Cosenzát gyanúsította, ugyanazt a palermói főállamügyészt, aki később mindent elkövetett, hogy meghiúsítsa Sangiorgi nyomozását a maffia után a Conca d’Oróban.

Az apja halála óta eltelt hat évben maga Leopoldo is folytatott kutatásokat, de mindenütt rosszindulatba és közönybe ütközött. 1896ban apjának régi jó ismerőse és elvbarátja, Antonio di Rudini lett a miniszterelnök. Leopoldo levizitelt nála, feltárta Palizzolóval kapcsolatos gyanúját, és a segítségét kérte. Rudini egyáltalán nem volt segítőkész: „Ha tényleg azt hiszed, hogy ő a tettes, miért nem bérelsz föl egy jó maffiózót, hogy megölje”? Egyedül Rudini utódjának, Pelloux tábornoknak (aki ugyancsak a Notarbartolo család barátai közé tartozott) volt elég politikai ereje a per megtartásához, még akkor is, ha csupán a vasutasok kerültek a vádlottak padjára. Pelloux tette lehetővé, hogy a tárgyalást áthelyezzék Palermóból Milánóba, ahol kevesebb lehetőség volt a tanúk megfélemlítésére. Leopoldo Notarbartolo tanúskodása után kiderült, miért húzódott idáig a tárgyalás. Minden egyes tanú tovább dagasztotta a botrányt. A városparancsnok utasította tisztjeit, hogy ne kövessék figyelemmel a pert, mert minden, ami ott elhangzik, felforgatásnak minősül. A hadügyminiszter, aki kormánybiztos volt Szicíliában, tanúsította, hogy „a Notarbartolo-gyilkosság bizonyítékaival rendkívül hanyagul, gondatlanul bántak, vétkes nemtörődömséggel kezelték azokat”. Néhány nappal később ugyanez a miniszter kénytelen volt lemondani, mert egy újság közzétette egy levelét, amelyben arra kérte a hatóságokat, időben engedjenek szabadon egy politikailag befolyásos maffiózót, hogy segíthessen a kormánypárti jelöltnek. Attól a pillanattól, hogy a Curreri szakadéknál a síneken heverő holttestet azonosították Emanuele Notarbartolóval, egész Palermo csak úgy zúgott a szóbeszédtől, hogy Palizzolo áll a gyilkosság mögött. De mint a tárgyaláson kiderült, az akkori palermói főnyomozót mégis áthelyezték, feltehetőleg azért, mert úgy vélekedett, hogy ez a pletyka nem alaptalan. A nyomozás irányításával megbízott egyik felügyelő bizonyítékokat rejtett el, köztük egy pár véres zoknit. Ugyancsak ő indult el több, nyilvánvalóan hamis nyomon azzal a szándékkal, hogy a meggyilkolt bankár emlékét befeketítse. Milánóban a hallgatóság hangosan megtapsolta, mikor letartóztatták. Kiderült róla, hogy Palizzolo cinkosa, és választási „ügynöke” volt. A milánói bíróság előtt elhangzott az egyik ember neve is, aki Leopoldo Notarbartolo gyanúja szerint végrehajtotta a gyilkosságot. Megidézték a Termini Imerese-i állomásfőnök-helyettest, aki látta a

baljós alakot Notarbartolo fülkéjében. A vasutas elismételte vallomását arról az 1893-as februári estéről, majd azt mondta, hogy a szembesítés során nem ismerte fel azt a férfit. Ekkor a Notarbartolo család ügyvédje kezdte faggatni: nem úgy volte, hogy fölismerte, de azt mondta a rendőröknek, a maffia miatt nem meri megismételni ugyanezt a nyilvánosság előtt? A tanú reszketni kezdett, ám ragaszkodott korábbi állításához. Ekkor szembesítették azzal az emberrel, aki Ermanno Sangiorgi elődje volt a palermói rendőrfőnökségben – ugyanő vezette annak idején a szembesítést. A vasutas elvörösödött, feszengett. A hallgatóság őszintén sajnálta, mert láthatóan becsületes ember volt, aki az életét féltette. Végül megtört, és annyit suttogott: „Megerősítem, amit mond, mind igaz, csakugyan az az ember volt.” A férfi, akit a vasutas azonosított, Giuseppe Fontana volt, egy negyvenhét éves villabatei lakos. A volt rendőrfőnök felvázolta a gyanúsított hátterét: a villabatei cosca tagja, pár éve pénzhamisítással vádolták, de szabadon engedték, miután mozgósította politikai kapcsolatait. „Azt hiszem, Fontanát még a mostani perben is védi valami hatalmas, mágikus és rejtelmes kéz.” Amint ez kiderült Milánóban, elrendelték Fontana letartóztatását, ő azonban elbújt. A pletyka szerint egy herceg és képviselő rejtegeti, akinek a birtokát ő védelmezte. Ez a herceg közbenjárt az érdekében Sangiorgi rendőrfőnöknél, aki bizalmasan közölte vele, hogy őt is vád alá helyezhetik egy bűnöző rejtegetéséért. A herceg elmondta Fontanának, amit hallott, ő pedig lediktálta azokat a feltételeket, amelyek mellett hajlandó feladni magát. Sangiorgi fáradtan beleegyezett. A Times olaszországi riporterét elborzasztotta az alku: Fontana… a herceg hintóján hajtatott Palermóba, és vele utazott a herceg ügyvédje. A kihallgatás a házban [Sangiorgiéban] történt ahelyett, hogy szégyenszemre bevitték volna a rendőrségre. Megengedték neki, hogy búcsút vegyen a családjától, és bilincs nélkül átkalauzolták… a börtönbe, ahol kényelmes cellát kapott. Pedig ez a rovott múltú egyén négy embert ölt meg, több gyilkossági kísérletet követett el, és lopott, bár valamennyi vád alól fölmentették „a bizonyítékok hiánya miatt”, vagyis, más szavakkal, lehetetlen volt rávenni a hivatalnokokat és a tanúkat, hogy dacoljanak a maffia terrorjával.

Giuseppe Fontana elvi nyilatkozatot tett, amikor így adta föl magát. Az ő világa az emberi kapcsolatokról szólt. Ebben a világban az államhoz hasonló intézményeknek nincs jelentősége. Letartóztatása személyes ügy, amelyet ő és tisztelt ellenfele, Ermanno Sangiorgi rendőrfőnök intéz el egymás között. Miután mind Palizzolo, mind Fontana őrizetben volt, a milánói bírósági tárgyalást elnapolták 1900. január 10-ig, hogy lehetővé tegyék a további nyomozást. Még csak most kezdődött az igazságügyi maraton. Még a milánói botrány sem fosztotta meg a barátoktól a fogdában ülő Palizzolót. Sőt csaknem sikerült megúsznia a bírósági tárgyalást. 1900 júniusában ismét Palizzolót jelölték Palermo központi választókerületének képviselőjévé. A maffiának, amelyet a Sangiorgiper fenyegetett, minden politikai segítségre szüksége volt. Miután a szicíliai befolyás csökkenni kezdett az országos politika arénájában, az NGI sem lehetett meg a régi barátok nélkül. Ha Palizzolót újraválasztják, akkor ismét mentelmi joghoz jut. Florio pénzével alapozták meg a választási hadjáratot, sőt még Ignazio anyja, Giovanna d’Ondes bárónő is aláírta a Palizzolo húgai által alapított nőegylet ívét. A helyi támogatás nem bizonyult elegendőnek; a kormány Palizzolo ellenfelét pártolta, és Don Raffaele kezéből kicsúszott a biztos győzelem. Palizzolo városházi támogatóinak csaknem sikerült megakadályozniuk, hogy az ügy a bíróság elé kerüljön. Cosenza főfelügyelő jelentése szerint nem volt elegendő bizonyíték egy tárgyaláshoz. Csak a király személyes közbelépésére változtatta meg az álláspontját, bár a bizonyítékokat továbbra is „elégtelennek” minősítette. Még mielőtt a második per elkezdődött, Fontana ugyancsak kapott egy kis segítséget a sorstól: Giuseppe Carollo, a sunyi képű kalauz meghalt májzsugorban. A második fordulót Itália valószínűleg legpompásabb bíróságán, egy bolognai palotában tartották, amelynek udvarát és nemes homlokzatát Palladio tervezte. A pompás enteriőr barokk stílusú, a hatalmas tárgyalótermet dúsan faragott, sötét fatáblák borítják. A konzervatív Bolognában senkit se fognak rokonszenvvel hallgatni, aki felforgató nézeteket hangoztat.

Don Raffaele Palizzolo az elsők között volt, akit az emelvényre szólítottak abból a ketrecből, amelyben a gyanúsítottak ültek. A fogságban megöregedett, megőszült, lefogyott, markáns arcán megereszkedett a bőr. Még mindig makulátlanul öltözködött, jegyzeteit elegáns csíptetővel olvasta. Két napig tartó tanúskodása során tragikus pózban támaszkodott egy székre, vallomását fel-felcsukló zokogással, színpadias kézmozdulatokkal tagolta, hangja a szánalmas suttogás és a kihívó bömbölés között ingadozott. Tisztelt esküdtszék, bizonyosra veszem, hogy a veleszületett vadság halvány nyomait sem fedezik föl bennem. Ehelyett… az embertelen, barbár bánásmód mély, kitörölhetetlen nyomait láthatják, amelynek áldozatául a gyűlölködő pártoskodás igazságtalanul odadobott. A vérbosszú és a düh szövetkezett az erősek félelmével és a gyengék gyávaságával! Hallgassák csak e zordon, haragos szavakat!… Egyedül vagyok, szegény vagyok, egyetlen párthoz sem tartozom. Halott testvérem mondta nekem, amikor utolszor megcsókoltam: „Védd magad és védd a családod becsületét!” A tanúskodás feszültsége krónikus orrvérzést idézett elő Don Raffaelénél. Giuseppe Fontana, a Notarbartolo-gyilkosság vádlottja ugyanolyan tömören, higgadtan fogalmazott, amilyen terjengős volt Don Raffaele. Nyugodt, ápolt benyomást keltett. Sötétkék öltönyében szakasztott úgy festett, mint egy becsületes citruskereskedő, aminek állította magát. A jelenlevő újságíróknak feltűnt erőteljes alakja, és keskeny vágású szeme: „mintha ujjak mély lenyomata lenne egy agyagból készlett tanulmányfejen”. Ha gondolkozott valamin, elhallgatott. Hátrahajtotta a fejét, ajkát lebiggyesztette, mielőtt nyugodt magabiztossággal folytatta vallomását, időnként úgy, mintha valaki másról lenne szó, nem róla. Még arra is képes volt, hogy megnevettesse a tárgyalótermet, amikor mosolyogva megjegyezte, hogy ha maffiafőnök lenne, mint azt az ügyész állítja, akkor maga helyett inkább valamelyik emberét küldte volna a gyilkosság végrehajtására. Aprólékosan kidolgozott, remek előadás volt. A maffia katonai szárnyának tagjaként Fontana sokkal nagyobb veszedelemben forgott, mint coscájának politikai patrónusa. Még a politikusok is, akik hajlandók voltak a keblükre ölelni Palizzolót, ódzkodtak attól, hogy egy gyilkos védelmezésével kockáztassák hitelüket.

A bíróság különös figyelmet szentel az alibinek, amelynek segítségével Fontana ilyen sokáig megúszta a leleplezést. Fontana cégének számos följegyzésével igazolta, hogy a gyilkosság napján Tunéziában tartózkodott. Leopoldo Notarbartolo 1895 tavaszán, nem kis bátorságról téve tanúságot, ugyancsak elutazott Észak-Afrikába. (Sangiorgi meg volt győződve róla, hogy az egész tunéziai tartózkodás a cosca hadművelete volt.) A szicíliaiak, akikkel Leopoldo Hammametben és környékén találkozott, olyan egyöntetűséggel igazolták Fontana alibijét, „mintha lemezjátszót hallgattam volna”. Ám Leopoldóban és ügyvédjében, miután a Tunéziában föllelhető pénzesutalvány-listákat aprólékos gonddal összehasonlították a palermóiakkal, kételyek támadtak az alibit illetően. Eléggé hihetőnek tűnt, hogy Fontana társai küldték és vették át az utalványokat, amelyek azt voltak hivatva bizonyítani, hogy Fontana a gyilkosság idején nem tartózkodott Szicíliában. Egyes szemtanúk kulcsfontosságú percekben látták a maffiózót, például a gyilkosság estéjén Altavillában, ahol a két keménykalapos tettes leszállt a vonatról. Ám a bíróságon elbizonytalanodtak, és ellentmondásokba bonyolódtak. Palizzolo válaszai a keresztkérdésekre kizárólag azt a közhelyet támasztották alá, hogy egyetlen magyarázat jobb, mint több. Don Raffaele meglehetősen hihetetlen módon úgy állította be magát, mint aki politikai összeesküvés áldozata, és az ügyész legegyszerűbb állításait is vitatta. Ő távolról sem a maffia egyik vezére, mondta, inkább az egyik áldozat. Fontanával mindketten tagadták, hogy ismernék egymást. Az mégis kiderült, hogy Fontana üzlettársa volt Palizzolo közvetítője az NGI-részvénycsalásnál – ugyanez az ember számos bizonyítékkal próbálta igazolni a maffiafőnök tunéziai alibijét. Az egyik tanú, akinek szavai különös érdeklődést keltettek, maga Giuseppe Pitrè volt, a híres folklórszakértő. A „demo-pszichológia” professzora lángoló stílusban jellemezte Palizzolót, akinek a helyi kormányzatban közeli munkatársa volt. Palizzolo fiatal korában írt egy regényt, ami Pitrè szerint azt bizonyította, „milyen emelkedett elme, aki az erényeknek szenteli magát, ellensége a vétkeknek”. Amikor felkérték a maffia szó meghatározására, Pitrè azt felelte, hogy az arab masiasz szóból ered. Ez pedig olyan túlzott önérzetet jelent, amely nem tűri a basáskodást; az ilyesmi az alsóbb társadalmi rétegekben bűncselekményekhez vezethet.

Ermanno Sangiorgitól sokkal kevésbé könyvszagú fejtegetést hallottak, amikor őt szólították tanúskodni. A maffia, mondta, olyan bűnszövetkezet, amely védelmi pénzekből teremt magának alaptőkét. Nyugat-Szicíliából származik, de más országokban is felbukkanhat. Sangiorgi abban az időben csúnyán meg volt fázva, és a tárgyalóteremben sokan szinte nem is hallották rekedt hangját. A védőügyvédek vitatták szavait, arra hivatkoztak, hogy a legutóbbi palermói per nem szállított túl meggyőző bizonyítékokat ennek az elméletnek az alátámasztására. A bolognai bíróság 1902. július 30-án háromnegyed tízkor vonult vissza, hogy meghozza ítéletét a Notarbartolo-gyilkosságban. A várakozás arányban állt a per méreteivel. A tárgyalás csaknem tizenegy hónapig tartott. Ötven vastag kötetet töltöttek meg a tanúvallomások, 503 tanút hallgattak meg személyesen, vagy olvasták föl eskü alatt tett nyilatkozatukat. Három korábbi kormány minisztere, hét szenátor, tizenegy képviselő és öt rendőrfőnök volt köztük. A per gyorsírói ötvennégy „felzúdulást” rögzítettek. Hat esetben ki kellett üríteni a termet, hogy a rend helyreálljon. Többször el kellett különíteni a két fél ügyvédjeit, nehogy egymásnak essenek. Az egyik bíró meghalt a per folyamán, két esküdtet le kellett cserélni rossz egészségi állapotuk miatt. A két oldal számos ügyvédje a szónoklatok bravúrárjait zengte el: a Notarbartolo család egyik ügyvédje olyan záróbeszédet rittyentett, amely nyolc napon át tartott, egy másik prókátor teljesítménye mindössze négy és fél nap volt. Az év legforróbb éjszakája július 30-ára esett. A zsúfolt tárgyalóteremben égő gázlámpák elviselhetetlenné tették a levegőt. Kint az utcák tömve voltak. A bíróságot fél század gyalogos, ötven rendőr és negyvenöt carabinieri őrizte, akik egy sorban, szuronyos puskával vették körül a vádlottakat. Azt pletykálták, hogy a maffia meg akarja ölni Notarbartolo egyik ügyvédjét, miközben a bíró az ítéletet olvassa. Fél tizenkettő előtt öt perccel az esküdtek visszajöttek a tárgyalóterembe. Szóvivőjük, egy általános iskolai tanár fölállt, a szívére tette a kezét, és indulattól mentes hangon válaszolt a bíró kérdéseire. – Bűnös-e Raffaele Palizzolo vádlott abban, hogy másokat felbujtott commendatore Emanuele Notarbartolo meggyilkolására? Az „igen” választ taps és megdöbbent kiáltozás követte. Fontánát is bűnösnek találták a gyilkosság végrehajtásában.

Miután a bíró kihirdette az ítéletet – a vádlottak fejenként harminc évet kaptak. Palizzolo követelte, hogy beszélhessen az utolsó szó jogán. „Esküszöm, becsapták önöket, ahogy tegnap már mondtam! Ártatlan vagyok. De van Isten, aki bosszút áll értem. Nem önökön, az esküdtszéken, hanem azokon, akik megölnek engem, holott tudják, hogy ártatlan vagyok.” Fontana megelégedett annyival: „Az anyám sírjára mondom, én is ártatlan vagyok”. Elvezették őket. A védőügyvédek a karzat fülsiketítő füttykoncertje közben távoztak. Leopoldo Notarbartolót és ügyvédeit megrohanta a tömeg, azt kiabálva: „Éljen az esküdtszék! Éljen a bolognai igazságosság! Éljen a polgári felperes!” Nem is bírtak áttörni a sokaságon, hogy visszatérhessenek a szállodájukba, be kellett menekülniük egy közeli ügyvédi irodába. Annak az erkélyéről köszönték meg a lelkesedést. Palermóban csaknem ugyanolyan volt a reakció. Nagy tömegek gyűltek össze a táviróhivatal és az újságok szerkesztőségei előtt. Ötven perccel azután, hogy a hír megérkezett, már az utcán voltak a különkiadások. Addigra a tömeg csöndesen szétoszlott. A következő napon a „Gyászoló város” felirat jelent meg a palermói kirakatokon. Sangiorgi rendőrfőnök jelentette, hogy a maffiózók nyomatták és terjesztették ezeket a röplapokat. Ignazio Florio lapja, a L’Ora megdöbbenésének adott hangot az ítélettel kapcsolatban, és föltette a kérdést, vajon miféle közvetlen bizonyíték támasztja alá Palizzolo bűnösségét? Egy cikkben, amelyet az olasz sajtó sokszor idézett, a Times tudósítója is meglepetésének adott hangot: Hallva a megfélemlített tanúk bizonytalankodó vallomásait és látva a szicíliai mágnások kiállását Palizzolo mellett, az ember azt várta volna, hogy az esküdtszék, élve a bűnösség tárgyi bizonyítékainak hiányával, felmenti a vádlottakat. Ám a cikk ezekkel a szavakkal zárul: „Igazságot tettek, méghozzá fényes bátorsággal!” Némely lap egyenesen ünnepi hangot ütött meg: „Dicsőség és tisztelet az esküdtszék tizenkét tagjának”, hirdette a La Nazione. A szocialista Avanti! lelkesen ünnepelte „a bűnözés legbarbárabb és legmérgezőbb formájának, a maffiának” a vereségét. Szicília még mindig megosztott volt az ügy megítélésében. A Giornale di Sicilia,

amely a per idején megértően írt Leopoldo Notarbartolóról, az eredményt súlyos csapásnak tekintette, amely a „maffia legfőbb védelmezőjét, politikai hatalmának megtestesítőjét” érte. Számos lap csatlakozott a bolognai Resto del Carlinóhoz, amely örült az igazság győzelmének, ugyanakkor sötét következtetéseket vont le abból, hogy a hatóságok a bűnösöket védelmezték: „Reménykedjünk, hogy valamennyien tanultunk valamit ebből a gigantikus bűnügyből, és hogy sosem látunk hasonlót az olasz ég alatt”. Hat hónappal később a római Semmítőszék egy alaki hibára hivatkozva megsemmisítette a bolognai ítéletet. Egy jelentéktelenebb tanút csupán akkor eskettek meg, amikor befejezte tanúskodását, miközben az ügyvédek azon vitatkoztak, egyáltalán szükség van-e a vallomására. Másnap ismét felbukkant, de ezúttal úgy tanúskodott, hogy meg sem eskették. Leopoldo Notarbartolo érthető módon úgy vélte, hogy szándékosan rendezték így, mert a védelemnek kellett valami mentőöv. Szicília összehangolt politikai választ adott a bolognai ítéletre. A „demo-pszichológus” Giuseppe Pitrè alapított egy Pro Sicilia bizottságot, hogy kifejezzék a „nyilvános elégedetlenséget” Palizzolo elítélése miatt, amelyet a sziget elleni támadásnak tekintettek. Valahányszor országos szembenállást tapasztaltak, a maffia és politikusai zúgolódni kezdtek, sőt a sziget függetlenségét emlegették. Ez a taktika heves „sicilianista” érzéseket volt hivatva gerjeszteni. A Notarbartolo-per alatt csakugyan tapasztalhatók voltak a sajtóban elfogult felhangok. „Szicília rákos fekély Itália lábán”, jelentette ki egy kommentátor. Ez volt az az idő, amikor egyes akadémikusok azt fejtegették, hogy a délolaszok egy visszamaradott fajtához tartoznak, amit sajátos formájú koponyájuk és bűnöző hajlamuk is bizonyít. Ennél fontosabb, hogy Palizzolo úgynevezett „vértanúsága” szövetségbe kovácsolta a konzervatív politikusokat és a Pro Sicilia üzletembereit, amely sokkal több volt a maffia fedőszervezeténél, de még az NGI lobbijánál is. A Palizzolo-ügy kapóra jött, amikor a szicíliai jobboldal fontos politikusai elveszítették római befolyásukat. A liberális kormány éppen a szocialistákkal kokettált. A Pro Sicilia a vesztüket érző konzervatívok reakciója volt. A csoport nem lett hosszú életű, de sikerült felkeltenie a kormány figyelmét. Egy ilyen csoportosulás fontos összetevőt jelenthetett bármilyen kormánykoalícióban. A bolognai ítélet

megsemmisítése békeajánlat lehetett a Pro Sicilia köré szerveződő erőknek. Az újabb tárgyalás 1903. szeptember 5-én kezdődött Firenzében, több mint egy évtizeddel a Termini-Palermo vonalon elkövetett gyilkosság után. Most csak Fontana és Palizzolo ült a vádlottak padján. (Akiket Bolognában szabadlábra helyeztek – köztük a vasúti fékezőt –, még egyszer nem vádolhatták meg ugyanazzal.) A firenzei per így is csupán két héttel lett rövidebb az előzőnél, amelyre sok tekintetben emlékeztetett. Leopoldo Notarbartolo ügyvédje beidéztetett egy új tanút, akinek a vallomása nagyon fontos lehetett volna. Matteo Filipello az összekötő volt Palizzolo és a villabatei cosca között. 1896-ban egy összetűzésben megsebesült, állítólag éppen akkor, amikor Notarbartolo vérdíját akarták elosztani. Annak idején Palermóban azt pletykálták, hogy ő is egyike a gyilkosoknak. Filipellót börtönnel fenyegették meg, így beleegyezett, hogy elutazik a meghallgatásra. Amikor megérkezett Firenzébe, letartóztatták azzal a váddal, hogy megfélemlítette az egyik tanút, és bolondnak tettette magát. Egy nappal az előtt, hogy meg kellett volna jelennie a bíróság előtt, nyoma veszett. A Santa Croce bazilika közelében, annak a panziónak a mellvédjére akasztva találták meg, ahol lakott. A nyomozók szerint öngyilkosság történt. Ám mostanra a közvélemény megunta az ügyet, és bizalmatlan lett. Csaknem négy év telt el Leopoldo Notarbartolo milánói megdöbbentő szavai óta. Az eset kezdetben óriási nyilvános vitát kavart a maffiáról. Megjelent néhány igen értékes beszámoló, köztük két szicíliai nyomozóé. Ám minden használható tanulmányra két-három olyan jutott, amely csak növelte a zűrzavart. Még mindig sokan voltak – köztük kulcsfontosságú tanúk –, akik tagadták a maffia létezését. Azt mondták, ez csak szertelenül eltúlzott önérzet, amely abból fakad, hogy a szigetlakókat történelmük folyamán mindig elnyomták. Mások azt pedzegették, hogy ez csak a szicíliai szó arra az alvilágra, amely minden modern városban megtalálható, Európában csakúgy, mint az Egyesült Államokban. Megdöbbentő módon Leopoldo Notarbartolo bolognai ügyvédjei is egyetértettek ezzel a vélekedéssel. Nyugat-Szicíliában, érveltek, csak elszigetelt coscák vannak, amelyeknek néha közös a protektora. „Mi a maffia ma? Netán egy szervezet, mint némelyek gondolják, amelynek

főnökei és alfőnökei vannak? Nem. Ez csupán a különc rendőrfőnök képzeletében létezik.” Nyilvánvalóan nem ok nélkül mondták ezt. Fölöttébb oktalan dolog lett volna vakvágányra futtatni a Notarbartoloügyben várható ítéleteket azzal, hogy támogatják Sangiorgi sziszifuszi erőfeszítéseit az egész maffia perbefogására. Ez a nyilatkozat persze még jobban összekuszálta a dolgokat. Ilyenformán a Milánóra és Bolognára eső rivaldafény ellenére a „maffia” zavaros és szétfolyó fogalom maradt. A közvélemény kezdeti belefáradni a maffiaügyekbe, s ezzel csökkent annak a veszélye, hogy ha elengednék a vádlottakat, akkor a nyilvános felháborodás politikai következményekkel járna. A bolognai főpróba után az alperesek ügyvédjei Firenzében sokkal jobban szerepeltek. Don Raffaele fölhagyott a korábbi émelyítő szónoklatokkal, az alázatos beteget játszotta, a vádlottak padjára is egy cambinierének kellett föltámogatnia. Az ügy elvesztette bolognai lendületét is; a védelem tanúinak zavartságát és ellentmondásait a rossz lelkiismeretnek tulajdonították. 1904. július 23-án az esküdtszék a bizonyítékok hiányos volta miatt 8-4 arányban fölmentette a vádlottakat. Palizzolo elájult, mikor meghallotta az ítéletet. Noha az egészsége az ítéletet követő héten meglepő gyorsasággal helyreállt, augusztus 1-jén Don Raffaele ismét elájult, amikor szabad emberként lépett le a hajóhídról a palermói kikötőben. A Pro Sicilia bizottság kibérelte az NGI egyik gőzösét, hogy a szárazföldről diadalmasan hazaszállítsa. Ez volt az egész napos ünnepség csúcspontja. Florio újságja, a L’Ora azt írta, hogy a firenzei bíróság döntése lidércnyomástól szabadította meg a várost. Palizzolo hívei a gallérjukra tűzték Don Raffaelle képét. Kármelhegyi Boldogasszonyunk ünnepét elnapolták, hogy a hazatérő hős részt vehessen rajta. Miután Palizzolo magához tért, hazáig kísérte az éljenző gyülevész tömeg. A házát kivilágították, lámpákból kirakták az „Éljen Palizzolo!” feliratot. Mikor megjelent az erkélyen, egy banda rázendített az alkalomra írt győzelmi himnuszra. Egy talpnyaló a következő émelyítő tudósítást küldte az újságnak: A szívszaggató mártírium 56 hónapja után Raffaele Palizzolo megfürödve a Fájdalom és az Erény vakító dicsfényében, győzelmesen hazaérkezett. Fájdalmát és Erényét megszentelte a legmagasztosabb

önmegtagadás, amelyet az öt évig tartó páratlan szenvedés során tanúsított. A fogság komor óráiban a Fájdalomból és Erényből, mint könnyekkel öntözött virágokból fonta a szenvedés koszorúit Szicília, a mostohagyermek Szicília tiszteletére. A visszafogottság ritkán tartozott a maffialobbi erősségei közé. Sok szicíliai, még olyanok is, akik úgy tartották, hogy a terhelő bizonyítékok nem elég meggyőzőek, undorodott ettől a stílustól Az ünneplés mégsem tartott sokáig. A novemberi parlamenti választásokon a bolognai mártír csúfosan leszerepelt. Diadala ellenére túlságosan kompromittálta magát, hatalmas barátai magára hagyták. Újra kezdődött a kliensek nyüzsgése az ágy körül, Palizzolo továbbra is megtartotta hivatalát az önkormányzatban, de elmúltak azok a napok, amikor az övé volt Szicília legnagyobb klientúrája. Nem sokkal Palizzolo megdicsőülése után Leopoldo Notarbartolo is megérkezett Palermóba a postagőzössel. Csupán barátainak kis csoportja várta csöndesen, kalaplevéve. Könnyek között találkozott nővéreivel. Sokba került neki a Palizzolo elleni küzdelem. A Mendolillabirtokot el kellett adni, hogy kifizethessék a perköltségeket. A következő években Leopoldót tengerésztiszti hivatása szerencsére messzire szólította a szigettől. Elérte a tengernagyi rangot, de kihullott a közönség emlékezetéből. Palizzolo felmentésétől sem veszítette el a hitét a haladásban, nem fásult bele a gonosz és kaotikus világ lemondó látomásába. Egyetlen módot látott, hogy folytathassa a harcot az igazságért, amelynek legszebb éveit szentelte. A hosszú tengeri utakon megírta apja élettörténetét, amelyben következetesen alábecsüli saját szerepét az 1893-1904-es évek drámáiban. Apja helyeselte volna szerénységét. 1947-ben hosszú, fájdalmas betegség után gyermektelenül halt meg kedves városában, Firenzében. Felesége két évvel később közreadta az emlékiratot. Giuseppe Fontana ugyancsak elhagyta Szicíliát a per után. Négy kislányával kivándorolt New Yorkba, ahol zsarolásokkal és gyilkosságokkal folytatta pályafutását a maffia új határvidékén.

Szocializmus, fasizmus, maffia 1893-1943

Corleone Madártávolságban Corleone 35 kilométerre van Palermótól. Mégis, amikor Adolfo Rossi megtette ezt az utat 1893. október 17-én – nyolc hónappal a Notarbartolo-gyilkosság után – a kis vonatnak négy és fél óra kellett a fátlan hegyek között kanyargó síneken. A tájat, amelyen a vonat haladt, kiszárította a szicíliai nyár; a szürke, sziklás vidéket csak itt-ott törte meg egy romba dőlt őrtorony, illetve nagy ritkán egy olajfavagy citromliget zöldje. Adolfo Rossi újságíró volt, aki a liberális római napilapnál, a La Tribunánál dolgozott. Nemrég tért vissza az Egyesült Államokból, ahol tíz-egynéhány évig űzte Fortunát. Amerikai tartózkodásának vége felé az Il Progresso Italo-Americano főszerkesztője lett. Ez volt New York folyamatosan gyarapodó olasz közösségének legnagyobb lapja. Rossi az Egyesült Államokban tapasztalt nyitottság és a felgyorsult élet szenvedélyes híveként tért vissza Európába. Azt állította, hogy az Államokhoz képest Olaszország olyan zárt és mozdulatlan, mint egy temető. Rossi útitársa egy fiatal katonatiszt volt, aki a kontinensről származott. Beszélgetni kezdtek arról, amiről akkoriban mindenki; a szicíliai parasztok szörnyű életkörülményeiről. Rossi följegyzett egy jellemző történetet, amelyet a katonatiszttől hallott: Borzasztó jeleneteket láthat, aki itt lakik, úgy, ahogy én. Emlékszem, egy forró júliusi napon hosszú menetelésen vettem részt az embereimmel. Pihenőt tartottunk egy gazdaságnál, ahol éppen a betakarított gabonát osztották szét. Bementem, hogy kérjek egy kis vizet. Éppen befejezték a mérést; ott állt a paraszt, akinek csak egy kis kupac maradt a termésből. Az összes többi a földesúrnak jutott. A paraszt csak állt, kezét és állát egy ásó hosszú nyelére támasztva. Először úgy bámulta a részét, mint egy szélütött. Azután a feleségére és négy-öt kisgyermekére pillantott, és elgondolta, hogy egyévnyi izzadtság és robot után ez a kis halom gabona maradt a családja táplálására. Olyan volt ez az ember, mintha kőből faragták volna. Csak abban különbözött egy szobortól, hogy a szeméből könnyek peregtek.

Csaknem két évtizede kárhoztatták hiába az olasz reformerek a szicíliai belső területek parasztságának siralmas helyzetét: mindennapos volt az alultápláltság, írástudatlanság, malária, adósrabszolgaság, ijesztő munkakörülmények, a maffia által támogatott kizsákmányolás. A lopást megvásárolt ügyvédek törvényesítették. Corleonéban a parasztok azt mondták, hogy az igazságos gazda ritka, mint a fehér holló. A 16 000 lakosú városka lakóinak többsége napszámos volt. Nyomorúságos létük a nagy gabonatermelő latifundiumoktól függött, amelyek a láthatár széléig nyújtóztak a dombon gubbasztó kisváros keskeny sikátorai, terecskéi, barokk templomai alatt. Corleone azért létezett, hogy táplálja Palermót, néha azonban úgy rémlett, önmagát sem képes eltartani. Egy angol utazó, aki az 1890-es években járt arra, azt írta, hogy a várost „sápadt, alultáplált asszonyok, beesett szemű férfiak, rongyos gyerekek lakják, akik kenyeret kéregetnek olyan rozsdás tájszólással, mintha az életbe belefáradt öregemberek lennének”. Rossi azért ment Corleonéba, hogy interjút készítsen egy férfival, aki annak szentelte az életét, hogy megváltoztassa ezeket a körülményeket, egy emberhez, aki a nyomor és a maffia elleni harc jelképe lett. A szicíliai belső területeken élő parasztok szegénységének egyszerű okai vannak. Corleone és más hasonló városkák nagybirtokosai idejüket Palermóban múlatták, birtokaikat rövid lejáratú szerződésekkel kiadták a nagybérlőknek, a gabellottóknak. A rövid lejáratú szerződések azt jelentették, hogy a gabellottóknak gyorsan ki kellett facsarniuk a parasztokból a pénzt. A tipikus gabellottó kegyetlen, önerejéből feltört ember; az ilyen munka szükségszerűen azzal jár, hogy ellenségeket szerzünk. A gabellottóknak sokszor kellett megvédeniük a vagyonukat – különösen a szarvasmarhát – a banditáktól, marhatolvajoktól. Gyakran szövetségbe tömörültek a banditákkal szemben. Gyakran szükségük volt olyan barátokra, akik törvényes üzletekkel is foglalkoztak. A feudalizmus felszámolása, az egyházi és állami birtokok kiárusítása tetemesen megnövelte az aktakukacok számát. A gabellottók olyannyira kulcsfigurái a szicíliai erőszakiparnak, hogy gyakran azonosítják őket a maffiózókkal. Szabatosabb lenne azt mondani, hogy a maffia segíti a gabellottót, aki így jobban el tudja végezni a munkáját. Egyrészt a maffiának vannak kapcsolatai Palermóban, ahol sok kölcsönügyletet ütnek nyélbe, másrészt a

tiszteletre méltó emberek társasága biztosítja azt a katonai erőt, amelyre szükség van a zúgolódó parasztok megfékezéséhez. Szükség is lett arra az erőre, mert az Adolfo Rossi corleonei látogatását megelőző őszön az elnyomott nyugat- és közép-szicíliai parasztok hirtelen elkezdtek szervezkedni. Szervezeteiket Fasciónak hívták. A fasciónak semmi köze ahhoz a militarista, antidemokratikus fasiszta mozgalomhoz, amelyet Benito Mussolini alapított egy nemzedékkel később. A fascio egyszerűen köteget jelent, a szolidaritás jelképének számít; a szicíliai Fascio olyan testvériség volt, amelyben a parasztok egyesültek a földbirtokosok és a gabellottók ellen. 1893-ban a Fascio mozgalom következtében Corleone néhány hónap alatt az országos figyelem középpontjába került. A helyi Fascio, amelyet Bernardino Verro alapított és vezetett, az első és legjobban megszervezett csoportok egyike volt a szigeten. Verro alacsony beosztású hivatalnok volt, aki iskoláit sem fejezte be, mert kicsapták a gimnáziumból. Olaszországban ezerszámra tengtek hozzá hasonló névtelen tisztviselők, olyan emberek, akik protekciót kényszerültek igénybe venni, hogy szerezzenek maguknak valamilyen irodai állást, amely alig hozott annyit a konyhára, hogy a családjukat eltarthassák. Verro, akit felbőszítettek az igazságtalanságok, föllázadt. Amikor a corleonei Fascio vezetője lett, elbocsátották állásából politikai nézetei miatt. De addigra már nem bánta. Gyújtó hatású beszédeket tartott a parasztoknak a saját nyelvükön, ismerős fabulákból vett példákkal fűszerezve. Utópisztikus hevülettel beszélt nekik a szövetkezésről, a fegyelemről és a nők jogairól. A jövő a szocialistáké, magyarázta, a tőkés rendszer azért erős, mert a szeretet ereje meggyengült, de eljön az idő, amikor az egész emberiség egyetlen szerető ölelésben egyesül. Corleonéból öszvérháton elindulva terjesztette üzenetét a közeli városkákban. Amerre ment, Fasciók alakultak. Verro és a mozgalom többi vezetője szenvedélyes világi evangélista volt. „Akár az igazi testvérek”, szájon csókolták egymást, ha találkoztak. Verro miatt érkezett Adolfo Rossi Corleonéba, hogy interjút készítsen a néptribunnal. Amikor Rossi elindult Szicília belsejébe, Verro már az olasz történelem első agrársztrájkját szervezte. Olyan vezető lett belőle, aki egyenlőként tárgyalt a legfőbb politikusokkal és hivatalnokokkal. Az olasz társadalom csaknem minden rétegében rokonszenvet ébresztett a parasztok iránt.

Rossi és Verro találkozásának köszönhetjük a Fasciók vezérének első kézből származó leírását. Az interjúban érezhetők Rossi Újvilágban szerzett előítéletei, azonkívül úgy ír Szicíliáról, ahogy érzelmes olasz olvasói elvárják. Mégis sok mindent megtudhatunk arról, milyen volt valójában Verro és a Fascio mozgalom. Más ismerősei medvetermetű, energikus, indulatos embernek írják le Verrót, aki teljesen az ügynek szentelte magát. Rossi viszont a városi szemével nézte a különös jelenséget: „A Fascio elnöke huszonhéthuszonnyolc éves fiatalember. Az arcában van egy árnyalatnyi arab vonás a szakálla, de különösen nagy, kidülledő szeme miatt.” Verro reménykedése és lelkesedése átsüt a Rossinak adott válaszokon „A mi Fasciónk hatezer férfit és nőt számlál… Asszonyaink olyan jól megértették a szegények szövetkezésének előnyeit, hogy most már ők tanítják a gyermekeket a szocializmusra”. Rossi meggyőződött Verro politikai éleslátásáról is. A corleoneiek követelései megfeleltek a sziget valamennyi Fasciójának. Világos és mérsékelt követelések voltak, új szerződéseket akartak, amelyek egyenlően osztják el a termést a tulajdonos és a kis parcellákat bérlő parasztok között. Még sok konzervatív is belátta, hogy ez tisztességes és hatékony megegyezés. Corleonéban a legtöbb földbirtokos elfogadta az alkut. „A leggazdagabbak még nem adták be a derekukat – magyarázta Verro. – Nem is annyira gazdasági okokból, inkább azért, mert neheztelnek. Nem akarnak olyan látszatot kelteni, hogy engedtek a Fasciónak.” Verro büszkén vezette körbe az újságírót a nagy, boltozatos teremben, a Fascio főhadiszállásán. Az egyik végében az asztal fölött Marx terrakotta mellszobra mellett a nemzeti hősök, Mazzini és Garibaldi képe lógott a falon. Az asztal alatt ódon fegyverek – szablyák, muskéták, mordályok – hevertek. Rossi néhány paraszttal is beszélt, akik elmesélték, miként tanítják a Fascio tagjai olvasni és írni az analfabétákat, hogy azok is követni tudják a szigeten zajló eseményeket. A leszerelt katonák zenekarokat szerveztek, amelyek hazafias dalokat játszottak, meg a munkások himnuszát, amely a Fasciók indulója is lett. Rossi megkérdezte a parasztokat, mit jelent számukra a szocializmus. „Forradalom!” volt az egyik válasz; „Legyen közös a tulajdon, és együk ugyanazt” mondta a másik. „Ötvenéves vagyok – mondta egy harmadik paraszt –, de még sosem ettem húst.”

Rossi a végére hagyta a legkényesebb témát, azt, amelyre az olvasói a legkíváncsibbak voltak: a kapcsolatot a Fascio és a bűnözés között. Az olaszok nem felejtették el azt a szerepet, amelyet a fegyveres bandák játszottak Szicília újkori történelmében; a maffiát kevesen értették meg, de sokan féltek tőle. A szicíliai földbirtokosok igyekeztek úgy beállítani a Fasciót, hogy az csupán a sziget vad kalandorainak és bűnözőinek legújabb álruhája. „Hogyan viszonyulnak a rovott múltú emberekhez?” – kérdezte Rossi. Verro energikusan és vidáman válaszolt: Csak néhányan vannak, és őket is csupán kisebb vétkekért marasztalták el, például loptak a mezőről, így hát befogadjuk őket a Fascióba, ahol megjavulhatnak. Amióta megindult a Fascio mozgalom, a bűnözés aránya csökken. Alig van vita, mert bármilyen kérdést el lehet intézni a Fasción belül: sokszor átvesszük a hatóságok vagy a döntőbíróságok szerepét. A valódi bűnözők közül páran a földbirtokosok közé tartoznak: uzsorások, egykori banditák támogatói, akik megerőszakolják a parasztlányokat, és bántalmazzák a munkásokat. Ha tudná, miféle gazemberek akadnak köztük! Itt még mindig középkor van! Rossi ettől láthatólag meghatódott, azonkívül megkapta az egyszerű történetet, amelyért Corleonéba utazott. A hozzá hasonló kívülállóknak néha úgy tűnt, a szicíliai vidéken semmi nem változott a római idők óta, amikor rabszolgák dolgoztak a búzamezőkön. Hazatérése után feltálalt olvasóinak egy mesét a rosszról és a jóról, akik egy időtlen, távoli földön küzdenek: Ezen a szigeten vannak területek, amelyek a földi mennyországok közé tartoznak, míg mások mintha Afrikában lennének, ahol ezernyi rabszolga robotol maroknyi nagyúr birtokán. Valójában rosszabbul élnek, mint az ókori rabszolgák, mert azoknak legalább a kenyerük biztos volt. Verrót úgy írja le, mini a nemes vadembert, korunk Spartacusát. Ha az ember Rossi riportjait olvassa, hajlamos azt gondolni, hogy az újságírót ez a komótos vonzalom bizonyos szicíliai közhelyek iránt talán abban akadályozták meg, hogy megírhassa élete nagy riportját. Nem értette meg, milyen komplikált dolog Nyugat-Szicíliában hősnek lenni.

Rossi nem tudta, hogy alig hat hónapja Verrót hajnalban ébresztették, úgy, hogy a Via San Nicolon álló házának ablakát megdobták egy marék kaviccsal. Ahogy megbeszélték, gyorsan felöltözött. Kint elkísérték a sikátorokon át egy házhoz, ahol egy ismerőse lakott; gabellotto volt, a várost övező birtokok egyikéről. Bevezették egy szobába, ahol egy asztalnál néhány ember ült. Az asztal közepén három puska hevert, mellettük egy papírlap, amelyre koponyát rajzoltak. A gyűlést vezető főnök elmagyarázta, miszerint meg kívánják vizsgálni azt a javaslatot, hogy fölvehetik-e Verrót a tagok által Fratuzzinak (Testvérek) nevezett titkos társaságba. Amikor befejezte, a beavatásra váró Verro elmondta, milyen társadalmi mozgalmat alapított Corleonéban, és hogy a céljuk az elnyomott proletár tömegek érdekeinek védelme. Miután befejezte, a főnök figyelmeztette a veszélyekre, amellyel azoknak kell szembenézniük, akik nem őrzik meg a társaság titkait. Megkérték Verrót, mondja utánuk a Fratuzzik hűségesküjét, aztán nyújtsa ki jobb kezének hüvelykujját. Azt egy tűvel megszúrták, a vért a koponya képére kenték, a képet elégettek. A lángok fényénél Verro testvéri csókot váltott az összes maffiózóval. Felvilágosították, hogy ha a Fratuzzi tagjaként akar bemutatkozni, meg kell érintenie a metszőfogát, és fogfájásra kell panaszkodnia. Most már tagja volt a maffia corleonei coscájának. Bernardino Verro abban különbözött az átlagos Fascio-vezetőktől, hogy maffiózó lett; azzal pedig, hogy írott beszámolót hagyott maga után, egyedül áll a korabeli maffia beavatottjai között. Verro története – amely csupán meggyilkolása után került elő – nagyon jellegzetes. A baloldali közírók sokáig zavarodott hitetlenséggel kezelték, és nem csak azért, mert a legtöbben nem hitték el a maffia beavatási szertartását. A Fascio mozgalom virágzását követő több mint hatvan évben a maffiózók számtalan szocialistát, kommunistát és szakszervezeti vezetőt öltek vagy félemlítettek meg – olyan sokat, hogy már úgy rémlett, a maffia célja a szervezett munkásság teljes szétverése. Mégis itt, az olasz paraszti szocializmus keletkezésekor egy szocialista hős csatlakozott a maffiához. Verro beavatása érthető a corleonei cosca szempontjából. A tiszteletre méltó férfiak sosem szálltak szembe a változással – a céljuk inkább az volt, hogy a saját akaratuk szerint irányítsák és 1892-1893-

ban nem lehetett kiszámítani a helyzet alakulását. A Fascio új szicíliai erővé változtathatja a parasztokat átalakítva a föld birtoklásának, művelésének módját, de azt is el lehetett képzelni, hogy kudarcot vallanak, és felmorzsolja őket a helyi pártoskodás. A gabellottók, akik tagjai voltak a maffiának, nem tudták, harcoljanak-e a Fasciók ellen, vagy arra használják őket, hogy jobb feltételeket csikarjanak ki a földesurakkal kötött szerződésekben. A maffia, azzal, hogy közeledett a Fascio vezetőihez, igyekezett biztosítani a befolyását, akármit hozzon a jövő. A maffia derűs gátlástalansággal viszonyult a politikai ideológiákhoz. Neki nem voltak politikai eszméi, csak taktikái. A legfontosabb értéknek a megalkuvás számított. Éppen ezért nincs olyan társadalmi vagy politikai mozgalom, legyen akármilyen színezetű, amely védve lenne a maffiától. Gátlástalansága még a saját hagyományaira is kiterjed. A beavatási szertartás egyáltalán nem olyan megszentelt rituálé, ahogy azt gyakran képzelik még a maffiózók is. Ha olcsóbb, kevésbé kockázatos és hatékonyabb fölajánlani valakinek a tagságot, mint megvásárolni vagy meggyilkolni, akkor a rangidős főnökök végigcsinálják vele a szertartásos cirkuszt. Emiatt a Fascióknak folytonos erőfeszítésébe került, hogy kivédjék a maffia beszivárgását. Néhány helyi csoport még az alapszabályába is bevette, hogy ismert maffiózót nem fogad be a tagjai közé. Nem kis mértékben az volt az oka ennek, hogy a kormány boldogan nyomta volna el a parasztok szervezeteit olyan látszatot keltve, mintha bűnöző bandák ellen harcolna. De mint a rendőrnyomozók kiderítették, a Fasciók nagyobbrészt sikeresen gyomlálták ki soraikból a bűnözőket. Mégis, néhány olyan helyen, mint Corleone, a kapcsolat félelmetesen szoros volt a Fasciók vezetői és a maffia között. A parasztvezérek és a maffiafőnökök ugyanazon a politikai piacon versengtek a szívekért és elmékért. A parasztok jobb alkut akartak kikényszeríteni, és néhányan boldogan fogadtak mindenkit, akiről elképzelhető volt, hogy a segítségükre lehet, akár maffiózó, akár szocialista. Csak Bernardino Verro halála után derült ki, hogy a Fratuzzi beavatottai közé tartozott. Az események 1892-93 telén lendültek mozgásba. Ez az idő volt a Fasciók ellen irányuló megfélemlítő és provokációs hadjárat első lépcsője. Aktivistákat vertek meg, szénakazlakat gyújtottak föl, hogy aztán a szocialistákat vádolják érte, ezzel is növelve a katonai beavatkozás lehetőségét. A rendőrök

zaklatták, hamis váddal letartóztatták a Fasciók vezetőit. Voltak parasztok, akik vandalizmussal válaszoltak a földbirtokosok hajthatatlanságára. Verro és a többi vezető tudta, hogy vannak politikusok Rómában, akik alig várják, mikor küldhetnek csapatokat Szicíliába. Sok vezető úgy vélte, előbb-utóbb elkerülhetetlen lesz az összecsapás az állammal. Némelyek felvetették azt a lehetőséget, hogy fegyveres szocialista felkeléssel kell megelőzni az elnyomást. E feszült hónapokban Verro gyakran hallott olyan szóbeszédeket, hogy el akarják tüntetni. Hogy megvédje magát, sosem járt egyedül Corleone utcáin. Egy éjszaka észrevett – és kikerült három ismeretlen férfit, akik a háza közelében várakoztak. Ezután többször is közeledett hozzá egy corleonei ember, hangoztatta rokonszenvét a parasztmozgalommal, és felajánlotta, hogy gondoskodik Verro személyes biztonságáról. Elárulta, hogy a földbirtokosok elrendelték Verro meggyilkolását, de van egy titkos társaság Corleonéban, amely hajlandó megvédeni. Ez a társaság fölajánlja neki a segítségét, és azt is, hogy a tagjai közé fogadja. Csupán annyit kérnek, hogy a továbbiakban ne legyen olyan ellenséges néhány érdemdús, emelkedetten bátor férfiúval szemben. Verro úgy döntött, elfogadja az ajánlatot. A legtöbb szicíliaihoz hasonlóan neki is csak pontatlan elképzelése volt arról, mi a maffia: talán egyfajta szabadkőműves szövetség vagy valami annál is homályosabb és szabálytalanabb képződmény. Érthető módon azért sem volt kifogása a csatlakozás ellen, mert a corleonei maffia fölajánlotta, hogy megvédi. Volt ennél mélyebben rejlő indoka is Verro döntésének. 1893 feszült első hónapjaiban a tiszteletre méltó férfiak és a szocialista mozgalom vezetői regionális szinten tapogatózva fölvették a kapcsolatot. Mindkét fél óvatos volt. Forradalom esetén a tiszteletre méltó társaságnak mérlegelnie kellett, kinek az oldalán avatkozzon be. A távoli és gyenge olasz államot támogassa? Vagy szivárogjon be a szocialista parasztok közé? A parasztvezérek azon tanakodtak, hogy az eljövendő győzelem megéri-e azt az árat, amit a maffiával való szövetség jelent. A szocializmus erejébe vetett utópista hit talán még azt a reményt is táplálta bennük, hogy a maffiát bekebelezhetik az államba, és ilyen módon semlegesíthetik. Április végén Verro és a Fasciók két másik rangidős vezetője találkozott Palermo maffiafőnökeivel. A javaslat az volt, hogy amennyiben kitör egy parasztlázadás, annak az élcsapata legyen „200

000 oroszlán” – vagyis a maffiózók és embereik. (A tárgyalás eposzhoz méltóan túlzó stílusban zajlott.) Nem sokra mentek egymással, nem tudni, miért: vagy a maffiózók jutottak arra a meggyőződésre, hogy az olasz állam a végén erősebbnek bizonyul a Fasciónál; vagy a parasztvezetők gyanakodtak, hogy a maffia a földbirtokosok vagy a rendőrség megbízásából igyekszik csapdába csalni őket. Bernardino Verro hamar megbánta, hogy a corleonei cosca tagja lett. A Fratuzzi megszállta a köztársaságpártiak és a szocialisták Új Kor klubját, kártyáztak, és a szerencsejátékot arra használták, hogy hamis pénzt hozzanak forgalomba. Verro látta, hogy ő és a corleonei Fascio azt kockáztatja, hogy a rendőrség bűnözőként fogja kezelni őket, így távol tartotta magát az „Új Kor” klubtól. A maffiózók és a parasztok közötti szakadék tovább nőtt, amikor az előbbiek rátették a kezüket olyan földekre, amelyek a Fascio által szervezett agrársztrájk miatt parlagon maradtak. Verro gyorsan feladta a reményt, hogy a Fratuzzi és a parasztok szövetséget köthetnek. Életének hátralévő részét azzal töltötte, hogy igyekezett korrigálni azt a hibát, hogy a maffiával szövetséget kötött – ez olyan tévedés volt, amely az életébe került. 1894. január 3-án eleresztették végleg a római és szicíliai héjákat: 50 000 katona kényszerítette rá a szigetre a rendkívüli állapotot, a Fasciókat feloszlatták. A válság decemberben robbant ki, amikor a Fascio adóvisszatartó sztrájkot szervezett, és követelte, hogy oszlassák föl a korrupt helyi önkormányzatokat – ez közvetlen kihívást jelentett a maffia életfontosságú politikai érdekei ellen. Fokozódott az erőszak. A legsúlyosabb incidensek akkor történtek, amikor a katonák a tüntető tömegbe lőttek; nyolcvanhárom parasztot öltek meg. Egyes helyeken szándékosan provokálták ki az összecsapást, amikor ismeretlen személyek háztetőkről, ablakokból találomra lövöldözni kezdtek; a maffia eldöntötte, hogy a földbirtokosok és az állam oldalára áll, és cserbenhagyta a Fasciót. Hála a fegyelemnek, amelyre Verro nevelte a corleonei parasztokat, Corleone egyike volt annak a kevés helynek, ahol nem került sor vérontásra. Bernardino Verro megpróbált elmenekülni Szicíliából, de 1894. január 16-án egy Tuniszba tartó gőzös fedélzetén letartóztatták, és katonai bíróság elé állították. Felkelés és polgárháború kirobbantására, erőszakra és rombolásra bujtogató összeesküvéssel vádolták. A per idejére a hatóságok kitiltották a szigetről a szárazföldi újságokat. Verrót bűnösnek találták, és tizenkét évi börtönre ítélték. A kemény ítélet még a konzervatívokat is meghökkentette. 1896-ban váratlanul amnesztiával

szabadon bocsátották. De életének következő évtizede megoszlott a politikai tevékenység, a börtön, a száműzetés és a hatóságok zaklatása között. 1907 nyarán Verrót másodszor engedték szabadon. (Rágalmazásért börtönözték be, mert egy újságnak elmondta, hogy egy helyi, magasabb rangú rendőrtiszt kerítőként egy olyan fiatalasszonyt szerzett a prefektushelyettes számára, akinek a férje éppen börtönben ült. Tizennyolc hónapra ítélték, miután a koronatanú visszavonta vallomását.) Szabadulása után sok száz szocialista paraszt jött el Palermóba az üdvözlésére. Zászlókat és transzparenseket lengetve érkeztek kora reggel Corleonéból, ahol egy egész vonatot béreltek ki. A vörösinges helyi zenekar vezette a felvonulást végig a városon. Az asszonyok népviseletben vonultak egy transzparens alatt, amelyre azt írták: „Corleonei Nőegylet”. Erős őrizet mellett meneteltek a Via Macquedán az Uccardione börtönig, Bernardino Verrót éljenzéssel, öleléssel, könnyezve üdvözölték, és diadalmasan vitték haza Corleonéba. Tizenhárom évvel a Fascio elnyomása után a parasztmozgalom morálja nem is loboghatott volna tüzesebben. Rómában sokkal liberálisabb kormány volt hatalmon. Egy évvel Verro szabadon bocsátása előtt egy új törvény lehetővé tette, hogy a szövetkezetek kölcsönt vegyenek föl a Banco di Siciliától; ebből a pénzből közvetlenül a birtokosoktól bérelhették a földet. Corleonéban Verro azonnal átvette egy szövetkezet vezetését, amely éppen ebből a célból alakult. Kezükben volt a lehető legerősebb fegyver a maffia ellen. A cél az volt, hogy kiiktassák a közvetítőket, a gabellottókat a vidék gazdaságából. Verro tudta, hogy a közelgő küzdelem kíméletlen lesz; két munkatársát is megölték, amíg távol volt. Azt is tudta, hogy a corleonei Fratuzzi le akar számolni vele; még mindig magában hurcolta beavatásának kínos emlékét. A Fratuzzi kezdetben óvatos volt. Eleinte megpróbálta megvesztegetni Verrót, hogy állítsa le a szövetkezet földbérléseit. Noha a maffiának Nyugat-Szicíliában sikerült számos parasztszövetségbe befurakodnia, Verro ellenállt, és 1910-re szövetkezete kilenc birtokot szerzett meg sok száz napszámost szabadítva meg a csaknem jobbágyi állapotából. De Verro szövetkezetének politikai ellenfele is támadt a Cassa Agricola San Leoluca katolikus alap képében. Ez azt jelezte, hogy Itália-

szerte gyökeres változások készülődnek. Amikor az olasz egyesítés 1870-ben Róma megszállásával véget ért, a pápa kijelentette, hogy az egyházat „elpusztították”, bezárkózott a Vatikánba, és utasította híveit, hogy ne vegyenek részt az istentelen új állam politikai életében. Csak a 19. század vége felé kezdtek politikai tevékenységbe a katolikusok az egyház jóváhagyásával. Az vitte őket a politikai küzdőtérre, hogy meg akarták védeni a hívőket a szocializmus materialista eszméinek terjedésétől. A maffiózók mindig úgy bántak a papokkal, mint a politikusokkal – mindnyájan emberek vagyunk, kéz kezet mos. Most a szocializmus iránti gyűlölet közös ideológiai alapot kínált az egyháznak és a maffiának. A papok és a világi hívők, akik fenntartották a Cassa Agricola San Leolucát, sötét alakok voltak; a corleonei egyházról keveset tudni. De némi fogalmat alkothatunk abból a levélből, amelyet egy kanonok írt az érseknek 1902-ben, kérve, akadályozza meg a corleonei papokat abban, hogy „éjjel-nappal” fegyvert viseljenek. A katolikus szövetkezetek arra használták föl a Fratuzzit, hogy őrizze a bérleményeiket. Ekkor kezdődött Verro maffiaellenes küzdelmének legkeményebb szakasza. 1910-ben Bernardino Verro adó-visszatartási sztrájkot kezdeményezett a korrupt katolikus polgármester ellen. A városi adminisztráció összeomlott. Az ezt követő választási hadjáratban Verro beszédet mondott, amelyben kijelentette: „a maffia egy gyékényen árul a katolikusokkal”. A reakció gyors volt. November 6-án a patikában várakozott a szavazás végeredményére, amikor valaki egy puska mindkét csövét kilőtte rá a kirakaton át. A kalapja lerepült, a csuklóját megvágta, egyébként csodálatos módon sértetlen maradt. Úgy tűnt, gyilkosát megzavarta az erős fény, amely a gyógyszerszekrények üvegéről tükröződött vissza. Amikor Verro kirohant, hogy megnézze, ismerős-e a merénylő, egy közismert maffiózóval találta szemben magát, aki nem győzött hüledezni, mikor látta, hogy ő még életben van. „Láthatod, a fiúk ez alkalommal csak füstöt tudnak eregetni!” – mondta neki Verro. Ha a nyilvánosság előtt bátran viselkedett is, magánéletében megrettent. Kezdte megérteni, milyen messzire elér a maffia keze: a helyi képviselőkig, a városi elöljáróságig, az egyházig. A golyók, amelyekkel meg akarták ölni, az ő szavai szerint „a maffiától és a tömjéntől” bűzlöttek. Ismét kénytelen volt elhagyni szeretett Corleonéját.

Noha följelentette a hatóságoknál azt az embert, akit a merénylettel gyanúsított, az ügy megfeneklett, mert a tanúk nem mertek jelentkezni. 1911 tavaszán Verro kétségbeesetten írta egy barátjának, miután hírét vette, hogy elvtársát, Lorenzo Panepintót, a Santo Stefano Quisquina-i parasztvezért a saját házának küszöbén lőtték agyon: Láttad, mit tettek szegény Panepintóval? A klerikál-maffiózó gabellottók a szövetkezetekre támadtak. Az igazság olyan szörnyű, hogy csaknem megőrülök a csüggedéstől. Valahányszor a bal csuklómon lévő sebre nézek, két tetemet látok a sebhelyben: az egyik az enyém, a másik jó barátom és elvtársam, Panepinto holtteste. El kell hagynom Corleonét, ahol a maffia árulónak kiáltott ki. Mi maradt nekem? Magam is bűnözővé váljak, hogy ólommal és dinamittal álljak bosszút? Vagy várjak, mint a halott ünnepkor, hogy meggyilkoljanak? A bajok tovább üldözték. A corleonei parasztszövetség pénztárosát letartóztatták csalásért, ő pedig azt hazudta, hogy Verro parancsára cselekedett. (Nyomós bizonyítékok azt sugallják, hogy a Fratuzzi parancsára követte el a bűncselekményt.) Noha semmi sem utal arra, hogy Verro vétkes lett volna, vélhetőleg naiv volt, és nem ellenőrizte kellő eréllyel a szövetkezet számlakönyveit. Letartóztatták, és csaknem két éven át nem engedték ki a vizsgálati fogságból. Amikor 1913-ban kiszabadult, még mindig nem mosta le magáról a csalás vádját. Ellenségei úgy látták, hogy megtört; abból élt, hogy bort és tésztát árult. De csak arra várt, hogy tisztázza magát, mielőtt visszatérne a politikába. A parasztok, akik töretlenül bíztak benne, könyörögtek neki, hogy a következő helyi választáson induljon a szocialisták listavezetőjeként. Végre ők is szavazhattak; a férfiak általános választójoga, amelyet 1912-ben vezettek be, páratlan lehetőséget kínált, hogy demokratikus eszközökkel harcoljanak az igazságért és az egyenlőségért. Verro ismerte a veszélyt, amellyel szembe kellett néznie; azt mondogatta a barátainak, hogy a maffia azért akarja meggyilkolni, mert más módon nem tudja megállítani. Ám kötelességének érezte, hogy engedjen a parasztok könyörgésének. 1914-ben lehengerlő többséggel választották Corleone polgármesterének. Verro politikai pályafutását 1914-ben és 1915 elején az első világháború határozta meg. A legtöbb szocialistához és az olaszok túlnyomó többségéhez hasonlóan ellenezte Olaszország belépését a

háborúba. Corleone népe az előző két évtizedben három alkalommal is a küszöbéig jutott annak, hogy igazságosabb jövőt harcoljon ki magának. 1894-ben Fasciójukat megfojtották a rendkívüli állapottal, 1910-ben szövetkezetüket intrikával és erőszakkal tették tönkre, most, ahogy megérkezett hozzájuk a széles alapokra építkező demokrácia, reményeiket a sorozással törték le. Olaszország 1915 májusában belépett a háborúba. Ezek Verro életében is fontos hónapok voltak. Sok év után a bolyongó aktivista letelepedett, és társa (a pár ideológiai okokból ellenezte a házasságot) egy kislányt szült, akinek a Giuseppina Pace Umana, Béke az Emberiségnek Jozefina nevet adták. 1915 őszén a csalási per, amely olyan sok gondot okozott Verrónak, végre a befejezéséhez közeledett. Verro, miután beszélt az ügyvédeivel, derűlátóan várta az eredményt. 1915. november 3. délutánján Verro kilépett a gyorsan sötétedő ég alá a corleonei városházáról. A zápor akkor eredt el, amikor befordult a sarkon, hogy felkapaszkodjon a Via Tribunán. Ahogy egy négy fokból álló lépcsőhöz ért, amely fölött az utca kiszélesedett, egy istállóból kilőtt golyó eltalálta a bal hóna alatt. Megtántorodott, megfordult, előrántotta Browning pisztolyát. Egyetlen hiábavaló lövést adott le, azután a fegyver beragadt. Öt további lövés érte két különböző szögből. Valószínűleg halott volt, mire arccal a sárba zuhant. Egyik gyilkosa ekkor hidegvérrel előlépett rejtekhelyéről, és vélhetőleg rátérdelt Verro hátára. Pisztolyával célba vette áldozata koponyaalapját, és négyszer tüzelt. Azután a pisztolyt Verro halántékára szögezte, és ismét meghúzta a ravaszt. A holttest összeroncsolása figyelmeztetésül szolgált másoknak. A kiszámítottan brutális gyilkosság alig néhány sort ért a legtöbb nagy újságnak. A lapokat az országos érdeklődésnek megfelelően betöltötték a nyugati fronton, az Olaszország északkeleti határán és Szerbiában dúló csaták. Sok évvel az 1900-as Sangiorgi-féle óriásper kudarca, Palizzolo és Fontana 1904-es szabadon bocsátása után rendkívül nehéz volt felhívni a figyelmet a maffia elleni küzdelemre. Az olasz közvélemény lemondó és kétkedő volt; az emberek apátiával és idegenkedve fogadták a szicíliai szervezett bűnözésről szóló híreket. Természetesnek tekintették, hogy a corleonei polgármester halála maffiaügy volt, amire nagy valószínűséggel nem kapnak magyarázatot.

Még a per alatt előkerült figyelemre méltó bizonyítékok sem kapták meg azt a közfigyelmet, amelyet érdemeltek volna. Verro személyes iratai között a rendőrség talált egy saját kezű tanúvallomást. Ez még érdekesebbé teszi életét, amely addig is hív tükre volt a szicíliai történelem drámai korszakának. Verro poszthumusz vallomásában elmeséli a Fratuzziba történő beavatásának történetét – ezt a titkot sosem osztotta meg senkivel –, és részletesen beszámol a corleonei maffia működéséről. A rendőrök, akik az iratot fölfedezték, valamennyien megesküdtek Verro makulátlan becsületességére és feltétlen elvhűségére; úgy vélték, ha hamarabb tárja föl, amit a maffiáról tudott, akkor sokkal korábban ölik meg. Mint várni lehetett, annak ellenére, hogy a gyilkosság a nyilvánosság előtt történt, soha senkit nem börtönöztek be miatta; a per néhány nap után véget ért, amikor az államügyész visszavonta a vádat, arra hivatkozva, hogy nem lehet bizonyítani. A per összeomlásából látható, hogy már megint nem hittek egy hitelt érdemlő tanúnak, aki a valósághoz híven írta le a „tiszteletre méltó társaságot”. A Fratuzzinak számos oka volt arra, hogy meggyilkolja Bernardino Verrót. A kérdés az, hogy miért akkor tették, amikor megtették. A rendőrség későbbi feltételezése szerint a maffia attól tartott, hogy a csalással vádolt Verro a tárgyalást használná arra, hogy elmondja, amit a társaságról tud. Úgy is okoskodhatott a cosca, hogy a háborúban senkit se fog érdekelni a gyilkosság. A Fratuzzi sok éven át sikertelenül próbálta bekebelezni, megvesztegetni, politikailag leteríteni, bemocskolni vagy megfélemlíteni Verrót. 1915-re már csak egyetlen eszközük maradt. Még amikor a legerősebb volt, a maffia akkor sem pusztíthatott el valakit úgy, hogy ne készüljön fel a következményekre. Minden gyilkossághoz hozzátartozott a kiszámított kockázat. Egy olyan erős ember meggyilkolása, mint Verróé, akinek számos lelkes támogatója volt Corleonéban és környékén, különösen kockázatosnak számított. Tragikus módon úgy tűnik, hogy a maffia ebben az esetben pontosan számolt. Verro korántsem az utolsó vértanúja a parasztmozgalomnak. Mindkét világháborút a maffia politikai gyilkosságainak áradata követte. A taktikát, amit a corleonei Fascio ellen alkalmaztak, ismételten felhasználták; valahányszor a tiszteletre méltó társaság nem tudott beszivárogni a parasztmozgalmakba, vagy rugalmasabb szervezetet tudott létrehozni, bevetették ellenük a terrort. Verro halálának idején

esett a maffia áldozatául öt derék, becsületes pap, akik megérdemlik, hogy a nevük fennmaradjon: Don Filippo Di Forti, 1910, San Cataldo; Don Giorgio Gennaro, 1916, Ciaculli; Don Constantino Stella, 1919, Resuttana; Don Gaetano Millunzi, 1920, Monreale; Don Stefano Caronia Gibellina ugyancsak 1920. A társadalmilag elkötelezett új katolicizmus nem volt teljesen tisztában azzal, hogy mi is valójában a maffia, és ezért véres árat fizetett. 1917-ben a corleonei parasztok mellszobrot állítottak Bernardino Verrónak a Piazza Nascén, ahol minden reggel összegyűlt béresek várják, hátha a gabellottók fölveszik őket egy napra. Verro szobra fölfelé nézett a Via Tribunára, oda, ahol a gyilkosságot elkövették. 1925-ben a mellszobrot ellopták; sosem került elő. 1992-ben egy bátor, baloldali palermói polgármester újabb mellszobrot készíttetett, hogy a város ne felejtse el a maffia gaztetteit. A szobrot többször megcsonkították, majd 1994 júliusában végképp szétrombolták. A maffia megmutatta, hogy áldozatait még a síron túl is üldözi.

A szőrös szívű ember 1925 januárjában Benito Mussolini miniszterelnök fölállt a parlamentben, vállalta a felelősséget fasiszta bandáinak erőszakcselekményeiért, és nekifogott, hogy minden ellenállást felszámoljon. Mussolini és fasiszta pártja többé nem kormányt alkotott, hanem diktatúrát épített. Egy évvel később az új diktatúra azzal erősítette meg uralmát, hogy Szicíliában háborút üzent a szervezett bűnözésnek. A háború első felvonása Gangi ostroma volt, amely 1926. január 1jén kezdődött, miközben a Madonie hegységben zuhogott a hó. Az előző napokban a rendőrség és a carabinierék ötvenfős mozgó egységei fokozatosan szűkítették a kordont, mindenkit letartóztattak, akit azzal gyanúsítottak, hogy együttműködik a banditákkal. A kordon és a hideg együttesen arra kényszerítette az említett banditákat, hogy visszavonuljanak Gangiba, közismert főhadiszállásukra. A rendőrség megszállta a közeli dombtetőket és minden stratégiai pontot. A telefonés távíróvezetékeket elvágták. Teherautók és páncélautók állták el a befelé tartó utakat. Ezután a rendőrök serege feketeinges milicistákkal megerősítve nekivágott Gangi meredek, keskeny utcáinak. Gangi bevehetetlennek tűnt; elszigetelt magányosságban uralta a Madonie-hegységből az egész közép-szicíliai tájat. Derűs időben a távolban az Etna óriási kúpja is fölsejlett, holott félúton volt a keleti partvidéke felé. A helyiek a banditavezéreket „prefektus” vagy „rendőrfőnök” néven emlegették. Olyan hatalmasak voltak, hogy még arra is rá tudták beszélni a polgármestert, tagadja meg a közvilágítási rendelet végrehajtását, mert a városka meredek utcái biztonságosabbak a sötétben. Az útvesztő most fényesen ki volt világítva, és hemzsegtek benne az egyenruhások, akik átkutatták a megszállt házakat, és tucatszám tartóztatták le az embereket. Számos körözött bűnöző elbújt a titkos szobákba, amelyet a helyi pallérok, a hamis falak és mennyezetek szakértői készítettek. Csupán néhány gangitano kockáztatta meg, hogy kimenjen a havazásba és üzenetet, ételt vigyen a rejtőzködőknek. A többiek otthonaikban lapultak bezárt ajtók, ablakok mögött.

Január 2-án előjött rejtekhelyéről, és megadta magát az első bandita. Gaetano Ferrarello, „Madonie királya” hatvanhárom éves volt, és azóta menekült a törvény elől, hogy megölte a feleségét és annak szeretőjét. Az pedig fél emberöltővel ennek előtte történt. Évekbe telt, míg felépítette kiterjedt hálózatát, amely marhát lopott, zsarolt, intézőket helyezett el birtokokon, és kiépítette a politikai kapcsolatrendszert, amelyre szüksége volt, hogy a hatóságok ne zaklassák működését. Közölte, hogy rendőrnek nem adja meg magát, csak a polgármesternek. A városházán az ostromot irányító tisztek leültek, és várták Ferrarellót. „Madonie királya” szálas férfi volt, már-már katonás méltósággal viselkedett, pátriárkai szakálla az övéig ért. Lecsapta faragott botját az asztalra, és elmondott egy előre betanult beszédet: „Reszket a szívem. Ez az első alkalom, amikor megjelenek a törvény előtt. Feladom magam, hogy visszatérjen e sokat szenvedett emberek nyugalma és derűs kedve”. Néhány nappal később Ferrarello úgy lett öngyilkos a börtönben, hogy leugrott egy lépcsőházba. Idegenkezűségre utaló nyomot nem találtak. A hadművelet folytatódott. Gangiba egy lélek nem mehetett se be, se ki. A rendőrök változatos fortélyokkal alázták meg a bujkáló banditákat. Elkobozták a marháikat, a legszebb állatokat levágták a főtéren, és jelképes áron kimérték őket. Túszokat szedtek, köztük nőket és gyerekeket. A banditák ágyában aludtak – és a pletyka szerint –, az asszonynépet sem hagyták békén. Azután a kisbírónak megparancsolták, hogy menjen végig az üres utcákon a nehéz dobbal: Gangi polgárai! Őexellenciája Cesare Mori, Palermo prefektusa a következő táviratot küldte a polgármesternek, azzal a paranccsal, hogy tegyék közhírré: Megparancsolom mindazoknak, akik ezen a vidéken a törvény elől menekülnek, hogy az ezen ultimátum felolvasásának pillanatától számított tizenkét órán belül adják meg magukat a hatóságoknak. Amint elmúlt ez az időpont, a legsúlyosabb büntető intézkedéseket foganatosítják a családjaik, a tulajdonuk és mindenki ellen, aki bármi módon segít nekik. Cesare Morit tette meg Mussolini a szervezett bűnözés elleni hadjárat vezérévé. Ez a rá nagyon jellemző ultimátum tisztán megmutatta, hogyan lép föl a bűnözőkkel szemben.

Mori az ostrom alatt Palermóban tartózkodott, a sajtót olvasgatta, amely elismerően írt „herkulesi munkájáról”. Január 10-én, amikor a banditák még mindig a városban rejtőzködtek, Gangiba ment, hogy személyesen jelentse be az ostrom végét. A piazza megfelelően fel volt díszítve, a zenekar katonai indulókat játszott. Plakátok hirdették Mussolininak a prefektushoz intézett gratulációját. „Szeretném kifejezni szívből jövő örömömet, és arra buzdítom, folytassa munkáját, amíg nem végez, ne kíméljen senkit, legyen akár alacsony, akár magas rangú. Égesse ki a szicíliai bűnözés fekélyét – ha kell, izzó vassal!” Ha a fasiszta sajtónak hinni lehet, beszédek hangzottak el a városháza erkélyéről. Alfredo Cucco, egy fekete inges, pilótasapkában feszítő, peckes kis szemészorvos, a palermói fasiszták fiatal vezetője a meghívott előkelőségek élén állva visszhangozta a Duce érzelmeit. Végül Mori lépett elő. Nemrég töltötte be az ötvennegyedik évét, szabályos, bár kissé éles arcú, impozáns megjelenésű, mély hangú ember volt. Élvezettel viselte azokat a jelzőket, amelyeket a szicíliai bűnözés elleni küzdelem éveiben aggattak rá: „vasprefektus”, „szőrös szívű ember”. A makulátlan ruhájához viselt súlyos katonacsizma és a hosszú, vastag sál. Mori szándéka szerint ugyanazt az üzenetet hangsúlyozta: egy cselekvésre kész ember áll itt, akinek személyes ellenségei a bűnözők. Ugyanezen a napon a bujkáló banditák egyike megüzente Morinak, hogy megöli. Mori beszéde sokkal gorombább volt, mint Cuccóé. Olyan nyelven beszélt a szicíliaiakkal, ami véleménye szerint megfelelt az ő primitív erkölcseiknek: Polgárok! Nem adom föl a harcot. A kormány nem adja föl a harcot. Jogotok van megszabadulni ezektől a gazemberektől. Meg fogtok szabadulni tőlük. A hadművelet addig folytatódik, amíg egész Palermo tartomány meg nem tisztul! A kormányzat az én személyemben maradéktalanul teljesíteni fogja a kötelességét. Nektek is meg kell tennetek a magatokét. Nem kell félnetek a fegyverektől. Most még féltek megbarátkozni a „rendőr” névvel. Hozzá kell szoknotok a gondolathoz, hogy a bűnözés elleni háború minden becsületes polgár kötelessége. Legyetek hát férfiak és ne birkák! Védjétek meg magatokat! Ellentámadás! Szavai úgy hangzottak, mintha holmi állati gazdaság egyedeinek szánta volna őket. Bár kérdés, hogy tényleg elmondta-e azt a beszédet,

amelyet az újságok kinyomtattak. Tulajdonképpen mindegy; találóan jellemzi azt az embert, akit arra szemeltek ki, hogy megvalósítsa Szicíliában a fasiszták tekintélyelvű ábrándját. Az ostrom néhány nap múlva véget ért; 130 törvényen kívülit és 300 tettestársukat tartóztatták le. Katonás, határozott, kemény, látványos: Gangi ostroma többé kevésbé megtestesítette mindazt, amire a fasiszta propagandának szüksége volt a szervezett bűnözés elleni harchoz. Amikor a maffia disszidensei beszélni kezdtek Giovanni Falcone előtt az 1980-as években, kiderült, hogy nekik is hasonló emlékeik vannak a fasiszta korszakról. Egy cataniai tiszteletre méltó férfiú, Antonino Calderone, aki 1986-ban lett pentito, elmondta, hogy Benito Mussolini fasiszta rendszere még bukása után negyven évvel is ott hagyta nyomát a maffia népi emlékezetében: Megváltozott a zene [a fasizmus alatt]. A maffiózókra nehéz élet várt. Sokakat küldtek egyik napról a másikra a börtönszigetekre… Mussolini, Mori, az igazságszolgáltatás emberei tették: minden tárgyalás nélkül a maximumot, öt év internálást adtak a maffiózóknak. Amikor aztán letelt az öt év, kihirdettek egy dekrétumot, és adtak még öt évet. Csak így! Egy dekrétummal! Még öt évet… A háború után a maffia már alig létezett. A szicíliai családok mind megtörtek. A maffia olyan volt, mint egy növény, amelyik nem nő többé. Luigi nagybátyám, aki főnök volt, tekintély, odáig süllyedt, hogy lopnia kellett, ha legalább a kenyérrevalót meg akarta keresni. Calderone még kisfiú volt, amikor Luigi bácsikájának ezeket a méltatlanságokat el kellett szenvednie. Noha a gyerekeknek mondott mesék leegyszerűsödnek a családi emlékezetben, kétségtelenül igazságon alapulnak. A Gangi ostromával kezdődött fasiszta rendőrségi fellépés lehetővé tette sok rendőrnek és tisztviselőnek, akik bokros tapasztalatokat szereztek a coscák elleni harc éveiben, hogy végre támadhassanak. A maffiára rossz napok jártak; rengeteg tiszteletre méltó férfit börtönöztek be ítélettel vagy anélkül, a szervezet megmaradt része pedig téli álomba merült. A fasizmus azt állította, hogy megoldotta a maffia problémáját. De mint oly sok minden, amit Mussolini mondott, ez is üres dicsekvésnek bizonyult. És noha a Duce által ellenőrzött információáramlás máig

megnehezíti, hogy a történészek feltárják az igazságot, a „szőrös szívű ember” – a maffia legrettegettebb ellensége – valódi élettörténete sötétebb és érdekfeszítőbb, mint ahogy a fasiszta propaganda vagy a maffia emlékezete sugallja. Cesare Mori szülei csak hétéves korában vettek tudomást a fiuk létezéséről, addig Milánó közelében, egy paviai lelencházban élt. Olaszországban a 19. század végén egy semmiből érkezett, kapcsolatokkal nem rendelkező, jó képességű fiú előtt csupán néhány pálya áll nyitva, köztük a katonáé és a rendőré. Mori titkos belügyminiszteri aktája megállíthatatlan előretörést mutat, és nem hagy kétséget az emésztő becsvágy – vagy bátorság – felől. 1896-ban Mori kitüntetést kapott, mert letartóztatott egy selyemfiút, aki pisztollyal sakkban tartott egy fiatal katonát, hogy egy prostituált hátba szúrhassa. Ez csak egyike volt a számos esetnek, amikor szembe kellett néznie az erőszakos bűncselekményekkel. Mori feljebbvalói egyhangúlag elsőrendűnek tartják beosztottuk munkáját: „energikus, határozott, körültekintő. Tevékenységének minden területén tájékozott, különösen a politikai vonatkozásokban, mert ismeri valamennyi párt tanait, a politikusok szokásait és viselkedését”. Már előléptetésre jelölték, amikor 1903-ban Ravennában megmotozott egy nagy hatalmú helyi tanácsnokot, akiről azt gyanította, hogy kés van nála (Szicília nem az egyetlen hely, ahol a helyi politika veszedelmes tevékenység). Sajtókampány indult ellene. Morit hajlíthatatlansága jutalmául áthelyezték a szicíliai Castelvetranóba. Ettől kezdve élete összefonódott a maffia történetével. A hatóságok hallgatólagos cinkosságával lefolytatott erőszakos választások, marhalopás, szervezett bűnözés: a következő tizennégy év java részében Mori alaposan ellátta munkával a nyugatszicíliai vidék rendfenntartóit. Kemény szigorúsággal dolgozott. A helyiek rendszeresen panaszkodtak rá, hogy visszaél hivatalával. 1906-ban főfelügyelővé léptették elő. Három évvel később ismét előléptették, mert hosszú tűzharcban megölt egy banditát. 1912-ben ismét kitüntette magát, miután lenyomozott egy bandát, akik egy parlamenti képviselőt zsaroltak. A rendőrség Olaszországban mindig át volt itatva politikával. Mori saját konzervatív monarchista nézetei elég szokványosak voltak, hogy alárendelhesse őket becsvágyának. Ez azt jelentette, hogy Rómában és helyben egyaránt megfelelt mindenfajta hatalomnak (legalábbis,

amikor ez a kettő egybeesett). Szicíliában a leghatalmasabb érdekcsoport: a földbirtokosok érdekei szerint járt el. Amikor kitört a háború, Mori a sziget nyugati csücskében lévő Trapani város helyettes rendőrfőnöke volt. Szicíliában a háború alatt nem voltak összecsapások, de miután Olaszország 1915-ben csatlakozott az antanthoz, mintha minden összeesküdött volna, hogy a szigetet az erőszak szakadékába lökje. Több mint 400 000 szicíliait – többet, mint Palermo egész lakossága – behívtak. Ahogy az olasz állam megteremtése óta szokás volt, sok ezer újonc a hegyekbe menekült, hogy elkerülje a sorozást. Mivel ezek a szökevények bűnözésből éltek, tömegesen bukkantak fel a sziget belsejében a banditák. Miután nem volt elég kéz a vetéshez és az aratáshoz, a nagybirtokosok inkább legelőket csináltak földjeikből, és állatot tartottak. A front igénye a lovakra, öszvérekre és a húsra ugyancsak megemelte a lábasjószág árát. Ahogy az egymással vetélkedő erők egyre többet ruháztak be az állattartásba, úgy szaporodtak az erőszakos bűncselekmények; a marhalopások száma ugrásszerűen megnőtt, és gyakoriak voltak a véres összecsapások a bérleti szerződések, a birtokok igazgatása vagy „védelme” miatt. A sziget egyes helyeken közel járt az anarchiához. Mori fáradhatatlanul küzdött a marhatolvajok ellen, akik a háború idején hemzsegtek a szigeten. A lovas őrjáratok minden órában és minden időben járták a környéket. A prefektus megostromolta a városkákat, hogy előkerítse a szökevényeket, és alkalmanként szerzetesnek álcázta magát, hogy meglepje ellenfeleit. 1917-ben Morit elvezényelték a szigetről. Akkor lett az északi iparváros, Torino rendőrfőnöke, amikor a Caporettónál elszenvedett katasztrofális vereség az ország szétesésével fenyegetett. Mori a szokásos határozottsággal szállt szembe a harcias szocialistákkal; sokat megöletett. Három évvel később Mori parancsára Rómában megtámadták a jobboldali diákok tüntetését, az eredmény ismét számos halott és sebesült lett. Közvetlenül az első világháború után szakadt rá a fejletlen olasz demokráciára a végzetes válság. A régi iskola politikusai nem tudták kezelni többé a szocialisták, a katolikusok és (a birodalomszerző itáliai „fajról” álmodó) nacionalisták egymásnak ellentmondó követeléseit. 1918-ban, amikor elkezdődött a kétségbeejtő gazdasági válság, sok százezer leszerelt katona érkezett haza a frontról. Sokan azzal az elhatározással jöttek, hogy kikényszerítik a változást, akár jobb- akár baloldali irányba. Az orosz forradalom példája sok munkást és parasztot

föllelkesített. A félsziget láthatóan kormányozhatatlanná vált, úgy rémlett, forradalom vagy polgárháború közeledik. Szicíliában nem volt olyan erős munkásmozgalom, mint az iparilag fejlett északon, de 1919-ben és 1920-ban a szigetet olyan káosz fenyegette, amilyenre Garibaldi 1860-as hadjárata óta nem volt példa. A frontról visszatért katonák újra felszították a földszerző indulatokat; még mindig éltek azok a problémák, amelyek az 1890-es években létrehozták a Fascio mozgalmat. A frontharcosok úgy érezték, ennyi áldozatért megérdemlik a földet, amit egyes helyeken erőszakkal foglaltak el. Rómában számos politikai csoport hangoskodott, akik segíteni akarták a veteránokat, törvényesíteni szerették volna az ugaron hagyott parcellák erőszakos elfoglalását. Néhány földbirtokos úgy érezte, Róma nem törődik vele, és erőszakhoz folyamodott a birtokai védelmében. A maffia ugyanazt a taktikát követte a paraszt szövetkezetekkel szemben, amelyet a Fascio mozgalomnál alkalmazott: beszivárgott, becsapta, korrumpálta őket vagy – ha minden más csődöt mondott – megfélemlítette vagy meggyilkolta a földműveseket. Ugyanebben az időben több maffiaháború is lezajlott. A veteránokkal együtt hazatértek harcedzett, becsvágyó fiatalemberek is, akik közül a maffia hagyományosan toborozta az utánpótlást. Ők kimaradtak a haszonszerzésből, és most mindenáron éreztetni akarták jelenlétüket – vagy a maffián belül vagy önálló bandákban. Mori a háború utáni maffiaharcokat a „jégveréshez” hasonlította: „Nem voltak szabályok, senkit nem tiszteltek”. A fasiszta mozgalmat 1919-ben Milánóban alapította egy újságíró és veterán frontharcos, Benito Mussolini. Célja az volt, hogy intézményesítse a „frontharcos uralmat”, létrehozza a front agresszíven hazafias fegyelmét, és ezzel győzze le Olaszország bénult demokráciáját. A következő évben, mikor a háború utáni harciasság alábbhagyott, a fasiszta osztagok nekiláttak kiépíteni mozgalmukat, Észak- és Közép-Olaszországban vad dühvel verték szét a sztrájkolókat és szocialistákat. Elnyerték a földbirtokosok és a nagyiparosok jóindulatát, akik hevesen támadták a visszavonuló munkásmozgalmat. A helyi rendőrség és a hivatalnokok gyakran nem voltak hajlandók meglátni a lövöldözést, a vandalizmust és az életveszélyes ricinusadagokat, amelyeket a fasiszta bandák diktáltak bele áldozataikba.

Bolognában egyetlen ember nem tűrte a feketeinges bandák garázdálkodását, amelyek meg voltak győződve róla, hogy éppen megmentik szülőföldjüket a vörös rémtől, ezért a törvény fölött állnak. 1921-ben Cesare Mori, a lelenc pályafutásának csúcsára érkezett: kinevezték Bologna prefektusává. Itt éppen olyan sajátos stílusban bánt el a fasiszta „nemzeti ifjúsággal”, mint más felforgatókkal. Nem engedett, amíg a közeli városok feketeingesei össze nem gyűltek Bolognában, és le nem táboroztak a főhadiszállása körül. Fasiszta stílusban tiltakoztak, vagyis tömegesen vizelték le a prefektúra falait. A kormány meghátrált, Morit áthelyezték. Ez az epizód keserű szájízt hagyott mind Moriban, mind a fasiszta bandák vezetőiben. Noha a Partito Nazionale Fascista nem rendelkezett számbeli fölénnyel a parlamentben, fegyelmezett szervezetük és hajlandóságuk a kockázatok vállalására fölényhez juttatta őket a széthúzó, habozó politikusokkal szemben. 1922 októberében Mussolini Marcia su Romája kesztyűt dobott az államnak, hiszen vagy erőt kellett alkalmaznia vele szemben, vagy be kellett hódolnia a mozgalomnak. Mussolinit felkérték, hogy alakítson koalíciós kormányt, és a következő két évtizedben ő lett az ország vezetője. Miután 1922-ben a fasizmus hatalomra került, a bandavezérek bosszút álltak, és Morit végleg elbocsátották. Pályafutása romba dőlt azon egyszerű oknál fogva, hogy rosszul választotta meg politikai gazdáit. Aligha lehet ezért vádolni, hiszen a Partito Nazionale Fascistán kívül kevesen látták előre, hogy a feketeingesek megragadják a hatalmat. Mori nagy erőfeszítéssel próbált feltápászkodni a bukásból; hamarosan megegyezett a fasisztákkal és mozgósította befolyásos barátainak hálózatát. Tudatta velük, mennyire csodálja Mussolinit, azt állította, hogy valójában egész pályáján „fasiszta módon” cselekedett. A köd mögött, a narancsvirágok között című könyvét – az émelyítő cím elárulja, mennyire szerette a dramatizálást – megtűzdelte a fasiszta tervnek hízelgő megjegyzésekkel. Még mielőtt folytatódhatott volna a karrierje, a fasiszták már elhatározták, hogy megszorongatják a szicíliai maffiát, A fasizmus sosem hódította meg Szicíliát és Dél-Olaszország más részeit. A szicíliai politikusok klientúrájukkal és klikkjeikkel sokkal kevésbé voltak érdekeltek bármiféle ideológiában, mint az északiak. Nem volt szükség sztrájktörőkre sem, hiszen a maffia hatékonyan elintézte ezt a problémát. De mihelyt Mussolini hatalomra került, a

sziget összes érdekcsoportja hirtelen meleg érzéseket kezdett táplálni a fekete ing és a nevetséges római üdvözlés iránt. A maffiózók is siettek felugrani a Duce diadalszekerére; a prefektus „fasiszta-maffiózóként” írta le a Gangi város tanácsát uraló csoportot; egy másik jelentés a San Mauróban tevékenykedő bandát „fasizált maffiának” nevezi. A Duce személy szerint népszerű volt Szicíliában, de mozgalma nem talált erős támogató bázist, így hát kezdetben szüksége volt ezekre az új barátokra. Egy idő után úgy látszott, hogy a fasizmus átvette az uralom hagyományos szicíliai formáját: a hatalmat átadta a helyi nagyságoknak és mímelte, mintha nem venné észre, hogy a maffiózók szervezik a helyi választási kampányokat. Egy herceg, aki közismerten kapcsolatokat ápolt a maffiával, miniszter lett Mussolini kormányában. A mézeshetek rövidnek bizonyultak. A fasizmust már a korai napoktól azzal vádolták, hogy nem érdeklik Szicília gazdasági szükségletei. Közben magas rangú, harcias fasiszták riadalmat keltettek bizonyos szicíliai körökben, mert kijelentették, keresztes hadjáratra van szükség nem csupán a maffia, de az őt védelmező földbirtokosok és politikusok ellen is. 1923 áprilisában így írt egy ilyen harcias vezető: A fasizmus célja, hogy elsöpörjön mindenféle korrupciót, amely megmérgezi az ország politikáját és közigazgatását. Az a célja, hogy megtörje a sötét klikkeket, titkos szövetségeket, amelyek a nemzet szent testét megfertőzik. Nem szabad elhanyagolni a fertőzés förtelmes gócát. Ha meg akarjuk menteni Szicíliát, akkor szét kell zúznunk a maffiát… Akkor leszünk képesek fölverni a sátrunkat a szigeten; és akkor ők egészségesebbek lesznek azoknál, akikkel északon küszködünk, hogy felhagyjanak a szocializmussal. A pompázatos nyelvezet egyszerű képletet takar. A maffia – akármi légyen is – ugyanazt a célt szolgálja Szicíliában, amit a szocializmus északon; kényelmes ellenfél a fasizmusnak. Idővel Mussolini kidolgozta a stratégiáját. Feketeinges mozgalma úgy állította be magát, mint a régi protekcionista, ocsmány kompromisszumoktól szennyes világ ellentétét. Mivel a maffiózók gyakran kapcsolatban álltak a politikusokkal, a szervezett bűnözés elleni keresztes hadjárat lehetővé tette a fasisztáknak, hogy lecsaphassanak néhány fontos liberálisra. Nem is találhattak volna jobb módot annak hangsúlyozására, hogy a fasizmussal nem lehet packázni.

1924 májusában utazott először Mussolini Szicíliába. A Dante Alighieri hadihajó fedélzetén viharzott be Palermóba repülőgépek és tengeralattjárók kíséretében. Trapani tartományban a Duce hallott Cesare Mori háború előtti és alatti teljesítményéről, és a maffia okozta gondok komolyságáról. Egy veteránküldöttség elmondta neki, hogy Marsalában egy év alatt 216 gyilkosságot követtek el; kijelentették, hogy a maffia a fő oka annak, ha a fasizmus nem tudott gyökeret verni a szigeten. Miközben Mussolini udvara keresztülvonult a Palermo melletti Piana dei Grecin, a polgármester, a maffiózó Don Francesco Cuccia megvetően legyintett a miniszterelnök testőreire, és behízelgően súgta a nagy ember fülébe, „Velem van, a védelmem alatt áll. Mi szüksége ezekre a zsarukra?” A Duce nem válaszolt, de egész nap füstölgött a polgármester pimaszsága miatt. A szigeten tett látogatását lerövidítette. Don Francesco Cuccia etikettsértése bekerült a legendába, amely szerint ez indította el Mussolini maffiaellenes háborúját. Néhány héttel azután, hogy Mussolini visszatért Rómába, Mori lobbizása célt ért: visszaküldték Trapaniba. Az 1924-es év során az olasz fővárosban lezajló események még fagyosabbá tették a fasizmus és Szicília viszonyát. Nem sokkal a Duce látogatása után néhány fasiszta bérgyilkos elrabolta és meggyilkolta a szocialista párt vezetőjét. Az olasz közvélemény elborzadt, a fasizmus politikai szövetségesei távolodni kezdtek a mozgalomtól. Egy országos vezér akkor eshet ki a legbiztosabban a szicíliai politikusok jóindulatából, ha veszíteni kezd a hatalmából. 1924 nyarán Mussolini ilyesmivel nézhetett szembe. Ám az ellenzék tehetetlenkedése lehetővé tette, hogy a Duce fokozatosan stabilizálja a helyzetet, majd pedig nyíltan nekilásson az olasz demokrácia felszámolásának. Mire figyelme ismét Szicília felé fordult, már készen állt arra, hogy alkalmazza stratégiáját. A helyi választási kampány 1925 augusztusában az utolsó megmozdulás volt a demokrácia eltűnése előtt, és ugyancsak az utolsó ünnepe Szicília régi politikai méltóságainak. Túlságosan későn váltak a fasiszták ellenségévé, és fedezték föl a szabadság ügyét, akkor, amikor már elkerülhetetlen volt Mussolini győzelme. Közéjük tartozott Vittorio Emanuele Orlando korábbi miniszterelnök, a régi rend leghatalmasabb szicíliai politikusa, akinek egy a maffiától súlyosan fertőzött terület volt a tömegbázisa. Nem sokkal a szavazás

előtt beszédet tartott a palermói Teatro Massimóban annak kapcsán, hogy a kormányzat kinyilvánította szándékát a maffia elleni harcra: Ha a „maffia” szóval a túlzottan érzékeny becsületre gondolnak, ha a bősz türelmetlenségre céloznak a hatalmaskodással és az igazságtalansággal szemben, arra a magasztos lélekre, ami ahhoz kell, hogy az ember kiálljon az erős ellenében, és megértő legyen a gyöngéhez, ha arra céloznak, hogy a barátainkhoz való hűség mindennél erősebb, még a halálnál is, ha a „maffia” az efféle érzéseket, az ilyen viselkedést jelenti – még ha néha szélsőséges módon is –, akkor azt mondom, hogy a szicíliai lélek jellegzetes vonásairól van szó. Kijelentem, hogy magam is maffiózó vagyok, és nem szégyellem! Szennyes taktika volt ez, egyedül Mussolininak használt. Amikor a liberális állam halálos veszélyben forgott, Orlando nem tudott mást kitalálni, mint a régi játékot: szándékosan összekeverte a maffiát és a szicíliai kultúrát. Nevetséges falazása a főnököknek az egyik legalantasabb pillanat a gyilkosok és a választott népképviselők hosszú és arcátlan sógorságának történetében. Tommaso Buscetta sokkal később azt állította, hogy Orlando maga is tiszteletre méltó férfiú volt. Ideje volt, hogy Mussolini megkezdje a maffia elleni támadást, és Mori volt az, aki rákényszerítette a fasiszta hatalmat a nyugtalan szigetre. 1925. október 23-án Mori lett Palermo prefektusa, aki teljhatalommal indíthatott támadást a maffiával és a rendszer politikai ellenfeleivel szemben. Azonnal készülni is kezdett a hadjárat első csatájára: Gangi ostromára. Cesare Mori sok mindenre büszke volt, főleg arra, hogy hite szerint ismeri a szicíliai gondolkodást és magatartást, hiszen alkalma volt kitapasztalni a trapani évei alatt. Nyersnek, dogmatikusnak, nehézkesnek tartotta őket, és eszerint bánt velük a maffia elleni hadjáratban. Be tudok hatolni a szicíliai elmébe. Megtaláltam a gondolkodásmódjukat a sok évszázados zsarnokság és elnyomás ütötte sajgó sebek forradásai alatt; gyakran gyerekesek, egyszerűek, gyengédek, hajlamosak mindent kiszínezni túláradó érzelmeikkel, mindig képesek az önáltatásra, a reményre, a hitre, és készek rá, hogy minden tudásukat, szenvedélyüket és együttműködési készségüket

annak a lába elé helyezzék, aki hajlandó megvalósítani ennek a népnek a teljesen jogos vágyát az igazságra és a megváltásra. A maffiával szembeni siker kulcsa, érvelt a „vasprefektus”, az a képesség, hogy lecsapjunk a szicíliaiak érzékenységén, naivságán élősködők magatartására. Mori nem is tartotta szervezetnek a maffiát, ám a törvény és rend fenntartása érdekében, mondta, a rendőrségnek és a bíróságoknak úgy kell tenniük, mintha mégis az lenne. Pedig igazából „sajátos világlátás”. A maffiózókat sokkal inkább a természetük hasonlósága tartja össze, mint holmi beavatási szertartások vagy szabályszerű kötelékek. Efféle rozoga alapokra építette föl Mori egész parancsuralmi programját, ami elég egyszerűen összefoglalható: a lehető legkonkrétabban meg kell mutatni a befolyásolható szicíliai tömegeknek, hogy az állam erősebb, mint az uomini d’onore. A fasiszta állam maffiamentesíti a maffiát. Mori lényegében színjátékkal akarta helyreállítani a törvényt és a rendet Szicíliában. A gangi hadművelet ebben a szellemben fogant. Olyan csapásnak kell lennie, amely félelmet kelt a bűnözők rabságában sínylődő lelkekben. Négy hónappal Gangi ostroma után ugyanezt a taktikát alkalmazta DonVito Cascio-Ferro ellen. A híres maffiózó 1892-ben kezdte pályafutását, amikor befurakodott a Corleone melletti Bisacquino Fasciójába. Azóta vállalkozásai az Egyesült Államokig értek, vagyont keresett hajócskákból álló flottájával, amelyeken szarvasmarhát csempészett. Azt pletykálták róla, hogy mikor karrierjének csúcsán bejárta hegyi birodalmát, a kisvárosok vezetői a kapuk előtt várták, hogy megcsókolhassák a kezét. 1926 májusában Cesare Mori nyilvános gyűlést tartott Cascio-Ferro birodalmában, ahol a sirokkó finom afrikai homokot szitált a térre. A „vasprefektus” egy faviccel kezdte a beszédét: „A nevem Mori és ölök!”(0laszul a „Mori” azt jelenti: „halj meg”.) „A bűnnek éppúgy el kell tűnnie, ahogy ez a szélfútta por is eltűnik!” Néhány nappal később a „tartományközi” maffiaellenes rendőrség, amelyet Mori hozott létre, razziát rendezett a Bisacquinót, Corleonét és Contessa Entellinát magában foglaló körzetben. Több mint 150 gyanúsítottat tartóztattak le, köztük Don Vitót. Keresztfia elment a helyi földbirtokoshoz segítséget kérni, de csak ezt a lemondó választ kapta: „Megváltoztak az idők”. Ezzel vége is lett Don Vito uralmának. Kevéssel később elővették egy régi gyilkossági ügyét. A tárgyaláson megadóan

viselkedett, miközben ügyvédje kétségbeesetten próbálkozott a régi érveléssel. Arra hivatkozott, hogy ügyfele minden körülmények között tiszteletre méltóan viselkedett, és makacsul hangoztatta: „Vito CascioFerro nem maffiózó, egyébként a maffia, mint arra a tudósok többször rámutattak, szembeszökő individualizmust jelent, egyfajta dacot, amelyben nincsen semmi vétkes, tehát nem lehet bűnelkövetés alapjának tekinteni”. Úgy látszik, a sirokkó ismét fújt, amikor a bíróság kimondta az életfogytiglani szabadságvesztésre szóló ítéletet. Don Vito börtönben halt meg 1942-ben. Mori nyilvánvalóan úgy gondolta, hogy a bomba hatni fog, és nemcsak a maffiától rettegő szicíliaiakra, de a maffiózókra is. Nem sokkal Don Vito Cascio-Ferro bebörtönzése után 1926 májusában összehívta Palermo tartomány összes intézőjét egy kulisszahasogató hűségszertartásra. Roccapalumba közelében ezerkétszázan álltak katonai alakzatban egy kis dombon. Az a két meghívott, aki nem ment el, orvosi igazolást küldött. Mori szemlét tartott a csapat felett, mielőtt elkezdte beszédét: mostantól a magántulajdont nem a maffia, hanem az állam nevében védelmezik. Tábori lelkész misézett egy szabadtéri oltárnál, ezzel is figyelmeztetve az intézőket, hogy vegyék rendkívül komolyan esküjüket. Mori mindenkit felszólított, hogy amennyiben nem hajlandó letenni az esküt, távozzék; ezután hátat fordított közönségének. Senki sem mozdult. Amikor a „vasprefektus” ismét visszafordult és felolvasta az esküt, az intézők egyemberként zúgták: „esküszöm”. Katonazene és fasiszta himnuszok zengtek, miközben az intézők egymás után előreléptek, hogy aláírásukkal erősítsék meg a fogadalmat. A következő évben hasonló szertartáson vettek részt azok a félelmetes alakok, akik a Conca d’Oro citrusligeteit őrizték. Új elkötelezettségük szimbólumaként a cserkészekéhez hasonló rézjelvényt kaptak, amelyen két keresztbe tett puska mögött egy narancsvirág nyílt. A propagandahadjáratot az a józan politikai megfontolás mozgatta, hogy meg kell nyerni a rendszernek a földesurakat. Néhány nagybirtokos bizonyosan méltányolta a fasiszták erőfeszítéseit az elbizakodott gabellottók és intézők megfékezésére. Mori számos sikere, például a gangi hadművelet mindenekelőtt annak volt köszönhető, hogy a „vasprefektus” nyomást gyakorolt a földbirtokosokra: adják fel azokat a bűnözőket, akiknek menedéket adtak. Általában inkább erővel akart

hatni a lakosságra, mint igazsággal. Az eredmény ugyanaz a válogatás nélküli erőszak lett, amelyet a szigetlakok túl jól ismertek. Alig több mint három évvel Mori hadjáratának megkezdése után legalább 11 000 embert tartóztattak le, közülük egyedül Palermo tartományban 5 000-et. Az lehetetlen, hogy valamennyi uomo d’onore vagy akár bandita lett volna. Még a háborúban részt vevő nyomozók egyike is úgy vélte, hogy a bűnözőkkel együtt tisztességes embereket is letartóztattak. A monstre razziákat ugyanolyan monstre perek követték. A legjelentősebb tárgyalásokat a rémület légkörében tartották. Mori cenzúrázta a bírósági tudósításokat, olyan közvélekedést akart teremteni, hogy aki maffiózót véd, ugyancsak maffiózó. Ezt gyakran olyan ítélet követte, amilyenre a fasisztáknak szüksége volt. A Duce büszkén jelentette be a parlamentben, hogy az a főnök, aki pimaszkodott vele Piana dei Greciben, hosszú börtönbüntetést kapott. Mori egyik legharsányab sikere egy mistrettai szamárlopással indult. Az eset szemléltető példa a fasizmus kétarcúságára a szervezett bűnözéssel szemben. A szamárlopással kezdődő hosszú láncolat végén a rendőrség házkutatást tartott egy gazdag védőügyvéd és politikus, Antonino Ortoleva irodájában. Kilencven gyanús levelet találtak, amelyek különböző tranzakciókról szóltak. „Nyergekről” is szó volt bennük, és valamilyen fellépésért könyörögtek Szicília-szerte „fiatal diákok” érdekében. A rendőrség úgy vélte, hogy ezek homályos értelmű, kódolt célzások. Pedig talán csak hétköznapi suskusokra, szívességekre utaltak – sokkal inkább lehetett ócska politikai panamázás, mint erőszakos szervezett bűnözés. De Mori rendőrsége nem vacakolt ilyen árnyalatokkal, hanem kijelentette, hogy Antonino Ortoleva nem más, mint a „tartományközi maffia” főnöke. Elméletük hamarosan megerősítést nyert, amikor egy magát bandatagnak mondó személy levélben elküldte vallomását a mistrettai alprefektusnak. Állítása szerint 1913 óta rendszeresen tartottak maffiatárgyalásokat Ortoleva irodájában. Ezeken Ortoleva elnöklete mellett a főnökök – különböző értelmiségiek és legalább húsz nehézfiú – bárkit halálra ítélhettek, aki keresztezte az útjukat. Nem sokkal később az informátort lelőtték a nyílt utcán. A „tartományközi maffia”, összesen 163 ember, 1928 augusztusában állt bíróság elé. Ortoleva betegségre hivatkozva nem jelent meg a tárgyalás előtti kihallgatásokon. A bíró elrendelte, hogy két orvos vizsgálja meg. Az orvosok egyhangúlag kijelentették: „Ortoleva testalkata normális, testhője normális, lélegzésében vagy

cardiovascularis rendszerében nem tapasztalhatók rendellenességek, idegrendszere, érzékszervei normálisak, szellemi állapota és értelmi képességei szintén.” Két nappal később holtan találták a cellájában. Nem lehet tudni, hogy volt-e idegenkezűségnek szerepe Ortoleva halálában. Egy biztos, sosem kapta meg a lehetőséget, hogy elmondja a történetet a maga szempontjából, vagy kiigazítsa mások vallomását. Lehetett a mistrettai maffia főnöke, vagy közönséges ügyfelük, aki többé-kevésbé akarata ellenére kényszerült szívességeket tenni. Talán azért ölték meg, nehogy a rendszerhez közel álló, rangosabb személyekhez vezesse el a nyomozókat. Ezenkívül is sok homályos pont van a „tartományközi maffia” esetében. Bár sok gyanúsított kétségen kívül sötét alak volt, nem tudhatjuk, csakugyan szerveztek-e maffiát a nyugat- és közép-szicíliai coscák mintájára. Elképzelhető, hogy mindössze a helyi frakcióharc vesztesei voltak. (Bár az 1980-as években Antonino Calderone, ugyanaz a pentito, aki olyan fájó emlékeket mesélt a fasiszta korszakról, az egyik legjelentősebb mistrettai gyanúsított egyik leszármazottját a Cosa Nostra tagjaként említette.) Mindezen kétségek ellenére az ügyben egyfajta ítélet volt elképzelhető a huszas évek végének agyonideologizált légkörében. Túl nagy volt a propagandaértéke egy hatalmas, központosított maffiaszervezet lerombolásának. 150 embert annak rendje és módja szerint elítéltek bűnszövetkezet létrehozásáért. Nem minden maffiózó járt ilyen rosszul a fasizmus alatt. Hivatalos amerikai becslések szerint ötszázan emigráltak Mori elől az USA-ba, és mint majd a következő fejezetekből kiderül, a szesztilalom Amerikájában kellemes menedéket találtak. Mások fölfedezték, hogy a fasiszta elnyomás vasökle gyakran kinyílik megkenhető tenyérré. Giuseppe Genco Russo, a közép-szicíliai Mussomeli főnöke, túlélte Mori hadjáratát, és a háború utáni évek leghíresebb maffiózója lett. Az 1920 és 1930 közötti évtizedben tipikus maffiózó priuszt gyűjtött össze. Ismételten megvádolták lopással, zsarolással, bűnszövetkezet létrehozásával, megfélemlítéssel, erőszakkal, gyilkossággal. A vádakat újra és újra elejtették, vagy Genco Russót „elégtelen bizonyítékok” miatt szabadon bocsátották – vagyis a tanúk túlságosan féltek ahhoz, hogy jelentkezzenek. Genco Russót egyszer még Mori egyik razziája is elcsípte Agrigento mellett, ám összesen három évet kapott. Röviden, Giuseppe Genco Russónak semmi baja nem esett a fasizmus

agyondicsért hadjáratában a maffia ellen. Legföljebb bosszúságot okozott neki a törvény kitüntető figyelme, mert a „különleges felügyelet” 1934 és 1938 között bizonyosan akadályozta zavartalan tevékenykedését. 1944-ben Genco Russót hivatalosan „rehabilitálták”, amire persze semmi alap sem volt. A „maffia” szó ugyanolyan alkalmas bűnszövetkezet leírására, mint politikai fegyvernek; bármikor meg lehet vádolni vele az ellenzéket. Cesare Mori fölismerte ezt az igazságot. „A maffiózó címkét gyakran teljesen rosszhiszeműen alkalmazzák – írta. – Mindenfelé használják… vendetták végrehajtására, bosszúállásra, ellenségek tönkretételére.” Égbekiáltóan képmutató szavak. Mori „sebészi” fellépése a szervezett bűnözéssel szemben megmutatta, hogy a fasizmus új végletekig megy el, ha az ellenzék besározásának hagyományos módszerét kell használni. A sors iróniája, hogy maga a „vasprefektus” is a saját céljaira használta a maffiózó címkét. 1927 januárjában, a párttisztogatás idején igyekezett Rómában meggyengíteni vetélytársának, Cuccónak, a palermói fasiszta főnöknek a befolyását – ő volt az a szemész, aki Gangiban a „vasprefektus” mellett állt az emelvényen. Azzal vádolta, hogy Cucco néhány fiatalembernél alaptalanul diagnosztizált szembetegséget, hogy azok megússzák a sorozást. De nem érte be ennyivel, ha sarat kellett dobálni valakire. Rövidesen csalással és maffiatagsággal vádoha Cuccót. 1931-ig tartott, mire Cuccónak sikerült tisztáznia magát. A fekete ingek, jelvények és nacionalista jelszavak ellenére a „Morihadművelet” éppen olyan kétértelmű eredményekkel járt, mint a korábbi kísérletek a maffia leverésére. Erőszak keveredett benne az álszentséggel. Hosszabb távon csak az állam rontotta vele a hitelét Szicíliában, és a fasiszták maffiaellenes háborújának nem lett tartós eredménye; a maffiát elnyomták, de nem semmisítették meg. 1929. június 23-án, miután több mint három és fél éven át töltötte be Palermo prefektusának tisztségét, Cesare Mori kurta táviratot kapott a Ducétól, amelyben közölték vele, hogy munkáját befejezte. A párton belül változás állt be a politikai hatalom egyensúlyában, a rendszer elhasználta a támogatóit. A Palermói Fasiszta Szövetségben tartott búcsúbeszédében Mori most megpróbálkozott a szerénységgel:

… megmarad az ember, Mori, a polgár, a fasiszta Mori, a harcos Mori, a férfi Mori, aki él és virul. Most rálép a látóhatár felé vezető útra, amely nyitva áll minden ember előtt, minden jóakaratú ember előtt. Megvan a csillagom, azt figyelem lankadatlanul, mert fénylik, és továbbra is fényleni fog a munka és kötelesség ösvénye fölött. A Haza fénye fog vezetni. Nos, barátaim, még találkozunk. Valójában nagyon fájlalta az elmozdítását. Miután visszatért Rómába, a rendszer óvakodott olyan helyre tenni, ahol bajt okozhat. A korábbi „vasprefektus” azzal vigasztalódott, hogy önfényesítő, bölcselkedő beszámolóban írta meg, miként csapott össze „szemtől szembe” a maffiával. „A tevékeny emberek mozgatják a dolgokat, de nem ítélkeznek… A szavakból én tüstént a tettekre tértem át.” A fasiszta sajtó nem nagyon figyelt rá. Némely feketeingesek láthatólag nem felejtették el azt a napot, amikor levizelték a bolognai prefektúra falait. Az 1930-as években az volt a hivatalos álláspont, hogy Mori elvégezte a feladatát. A fasizmus legyőzte a maffiát, vagyis kellően megoldotta a problémát. Mori utódja utasította a sajtót, hogy ne nagyon írjanak bűncselekményekről. Nem volt több razzia vagy látványos per. Sokkal könnyebb és kevésbé feltűnő volt, ha a gyanúsítottat nyomozás és tárgyalás nélkül belső száműzetésbe küldték; végtére is, a hatóságok ugyanígy kezelték a maffiaproblémát a fasizmus előtt is. A palermói középületek folyosóin gyors tempóban váltották egymást a szürke fasiszta hivatalnokok. A rendszer figyelme másfelé fordult, Szicília belemerült a korrupció és a széthúzás mocsarába. Mori halála 1942-ben nem keltett feltűnést. A következő évben a fasiszta rendszer összeomlott, a „vasprefektus” műve eltűnt. A maffia megmentése az Egyesült Államok felől közelgett. Mert ugyanazokban az évtizedekben, amikor küzdött a szocializmussal, a fasizmussal és a szicíliai háborúval, a maffia be is épült az amerikai életbe.

A maffia berendezkedik Amerikában 1900-1941

Joe Petrosino 1901 és 1913 között nagyjából 1,1 millió szicíliai vándorolt ki – valamivel kevesebb, mint a sziget népességének egynegyede. Ebből körülbelül 800 000 fő az Egyesült Államokat választotta. Kellett lenni közöttük tiszteletre méltó férfiaknak, ravasz és kegyetlen bűnözőknek, akiket védelmi zsarolásokban és más bűncselekményekben is el lehetett marasztalni kivándorló társaik között meg az óceán két partját összekötő kereskedelmi utak mentén. A 19. század nagy részében a Szicíliából menekülő emberek az USA-ban kerestek menedéket. A citromüzlet, amelyben a maffia keményen megvetette a lábát, kapcsolatot teremtett Palermo és New York között. A 19. század nyolcadik és kilencedik évtizedében az amerikai rendőrség az olasz közösségben elkövetett gyilkosságokat többnyire a maffiának tulajdonította. Különösen hírhedt volt 1890-ben a New Orleans-i rendőrfőnöknek, David Hennessynek a meggyilkolása; a szicíliai gyanúsítottakat meglincselték. Két történetet mesélünk el a maffia amerikai megtelepedéséről. Az első a tömeges szicíliai kivándorlás idejében született. 1903-ban, egy hírhedett maffiagyilkosság után a New York Herald, riadót fújt: „A «csizma» (vagyis Olaszország) átrúgja az Egyesült Államokba a bűnözőit! Statisztikák bizonyítják, hogy Dél-Európa szennyét, ezeket a kapzsi, lelkiismeretlen, törvénytelen hordákat ideöntik a nemzet ajtaja elé”! New York lakói megszállásnak, fertőzésnek látták a maffiát, amelyet a gőzhajók gyomra okád rájuk. Vagy, ugyanennek a mesének egy másik változatában, létezik egy nemzetközi bűnöző összeesküvés, amely be akarja mocskolni az USA szűztiszta területeit. A második mese később keletkezett; a hatvanas-hetvenes években találták ki az olasz bevándorlók leszármazottai, akik mostanra tökéletesen belesimultak az amerikai társadalomba. Ők úgy írták át a maffia érkezésének meséjét, hogy a feje tetejére állították a „bűnöző áradat” legendáját. Az Atlanti-óceánon átkelő szicíliaiakat a körmük hegyéig átitatta a „parasztbecsület” hagyománya. Mikor szembekerültek a nagyváros szennyes kapitalizmusával, elgépiesedett politikájával, ennek megfelelően alakították át a kulturális hagyományokat,

amelyeket vidékies hazájukból hoztak. A maffia akkor született, amikor a család és a becsület régi szicíliai értékei találkoztak az amerikai álom sötét oldalával – legalábbis a mese szerint. A valóságban az urbánus Amerika és Szicília nem különbözött annyira, mint ahogy azt a mesék el akarják hitetni velünk. Corleone például nem afféle porfészek volt, hanem egyike azoknak a „mezőgazdasági városoknak”, ahol egyszerre uralkodott a piacgazdaság, a klienspolitika és a szervezett erőszak. Noha szegények, babonásak és elmaradottak voltak, a corleonei parasztok egyáltalán nem olyan ártatlan bennszülöttek, ahogy Adolfo Rossi sugallta, mikor meginterjúvolta Bernardino Verrót, és megírta szentimentális életképeit a Fascióról. Szicília dolgozó népe tudta, milyen fontos a megélhetéshez, hogy lojálisak legyenek a megfelelő városi klikkhez, ahhoz, amely odalök nekik egy kis munkát, földet és jótékonyságot. Sokuknak nem voltak illúziói a politikáról és az üzleti életről. Soknak az volt a céljuk, hogy pénzt és kapcsolatokat szerezzen az USA-ban, azután visszatérjen Szicíliába. A sziget kivándorlói nem olyanok voltak, mint a zsidó menekültek, akik leköpték Riga mólóját, mielőtt elindultak, hogy új életre találjanak az Atlanti-óceán túlsó partján. Sem a szicíliai politikusok, sem a sziget rafinált erőszakipara nem volt ásatag. A legtöbb szicíliai alaposan felkészült arra az életre, amely az Egyesült Államok fejlődő városaiban várakozott rá. Az óceán túlpartján, ha tetszett, ha nem, a régi otthon fogadta őket. Első találkozásuk az amerikai társadalommal gyakran a padrone rendszer közvetítésével történt. Ahhoz, hogy munkát kapjanak – általában az építőiparban be kellett állniuk kliensnek valamelyik főnökhöz, aki néha megfélemlítéssel kanyarított ki egy részt a munkaerőpiacból. Ezek a főnökök még segítették is a szegény bevándorlókat, például fizették a hajójegyüket, aztán ennek árát jókora kamattal megfejelve lefogták a bérükből. Az új bevándorló világképe azon alapult, Észak-Amerikában csakúgy, mint Szicíliában, hogy a hatalom nem az intézmények, hanem a jó kapcsolatokkal rendelkező, kemény emberek kezében van. New York olasz negyedeinek politikája ugyancsak a szicíliai szülőföldére emlékeztetett. A választókörzetekben a főnökök termelték a voksokat a Demokrata Pártnak – a Tammany Hallnak vagy „Wigwamnak”. Ehhez igénybe vették a területi befolyás és protekcionizmus minden lehetséges forrását, beleértve a bűnbandákat.

Amerikában és Szicíliában a szakszervezetek harciassága gyakran találkozott a korrupció és az erőszak keverékével. Az Elizabeth Street volt a New York-i szicíliai közösség szíve. 1905ben nagyjából 8200 olasz – többségük szicíliai – élt az „Elisabetta Strettán”, ahogy ők nevezték. Nagyságra ez a terület a belső-szicíliai mezővárosok valamelyikéhez volt mérhető. A filmipar egész ügyesen bemutatta, milyen lehetett az élet a huszadik század elején az Elizabeth Street környékéhez hasonló helyeken, a szűk bérházakban, munkásnyúzó műhelyekben, a házalók targoncáival eltorlaszolt utcákban. (Az olasz export fölvirágzott, mivel a bevándorlók továbbra is azokat az ételeket keresték, amelyeken felnőttek.) A nagy szicíliai beáramlás idején az amerikaiak a rémület és sajnálat keverékével figyelték a bevándorló negyedek kialakulását. 1909-ben írta egy reformer az Elizabeth Streetről: Tömegek szorongtak fojtogatóan szűk dobozokban, amelyek úgy sorjáztak, mint a szekrényfiókok, az odúkból be lehetett látni a szemköztiekbe, a zaj fülsiketítő volt. Akik otthon tartózkodnak, olyan hiányos öltözékben lógnak az ablakokban, amilyet az illem még megenged; odalent pezsegnek a téglafalú szakadékok, a kövezeten és az aszfalton hemzsegnek a friss levegőre és szórakozásra vágyó gyerekek. Azoknak, akik frissen érkeztek New Yorkba, a szicíliai mezővárosok szegénysége és a jobb jövő reménye tette elviselhetővé az életkörülményeket. De sem a fentihez hasonlóan jóindulatú korabeli beszámolók, se a mai filmek nem képesek éreztetni a Little Italy gazdasági dinamizmusát. 1878-ban, amikor Adolfo Rossi először utazott Amerikába, a Mulberry Bend még ír nyomornegyed volt. Rossi emlékezete szerint a környéken „förtelmes, nagyobbrészt fából összeeszkábált, koszos kunyhók” álltak. A nagy transzatlanti exodus éveiben Rossi az olasz kormány kivándorlási biztosa volt, aki tájékoztatta a kormányt az USA-ba kivándorolt olaszok helyzetéről. 1904-ben visszatért Manhattanbe, és örömmel jelentette, hogy Little Italy születése óta megnőtt a házak ára és a lakbér, az épületek minősége figyelemreméltóan javult, és az olaszok a legnagyobb beruházók az ingatlanpiacon. A félszigetről újonnan érkezettek, különösen a nők, rákaptak a tanulás ízére. Az

Egyesült Államokban élő olaszok, amennyire tehették, minden alkalmat megragadtak, hogy javítsanak helyzetükön. Ebbe a dinamikus környezetbe – amely egyszerre volt nagyon szicíliai és nagyon amerikai – ültette át magát a maffia. Korántsem harapózott el olyan nagymértékben és olyan gyorsan, mint gyakran feltételezik. Ha terjeszkedett, azt alapvetően kétféle módon tette. Az első, gyors és mozgékony módszer rendszerint valamilyen különleges üzleten alapul, például a drogkereskedelmen. Az otthoni capók jóváhagyásával és segítségével a maffiózók átültethették a maffia márkajegyeit akárhova út közben kialakítva a többé-kevésbé ideiglenes kereskedelmi állomásokat. Ám a tiszteletre méltó férfiak nem csupán üzletemberek, de egy árnyékállam tisztviselői is voltak. A terület ellenőrzésére létre kellett hozniuk a nyugat-szicíliai coscák mintájára a hálózatot, meg kellett szerezniük a védelmi pénzt, politikai kapcsolatokat kellett kiépíteniük, meg kellett egyezniük a szomszédos coscákkal, baráti kapcsolatot kellett ápolniuk a sajtóval, a rendőrséggel, a helyi lakossággal és így tovább. Az ilyen árnyékállam exportja a legjobb esetben is lassan ment. A maffia hatalma még Nyugat-Szicíliában sem egyenletes szintű. A félszigeten még 140 év után is csupán elszigetelt őrhelyekkel rendelkezik. Viszont az Egyesült Államok olyan kedvező feltételeket és terepet kínált, ahová a maffia módszereit teljes mértékben át lehetett ültetni. Két olasz-amerikai – Joe Petrosino és Giuseppe „Piddu” Morello – története reflektorfényként világítja meg a maffia amerikai bevonulását. Bizalmas levél a New York-i rendőrfőnöknek, 1908. október 19.: Uram! A szolgálati szabályzat 3. paragrafus 30. bekezdésének értelmében tisztelettel kérem engedélyét, hogy átvegyek egy aranyórát, amelyet az olasz kormány szeretne átnyújtani nekem. Tisztelettel, Joseph Petrosino A Nyomozó Iroda olasz osztályának felügyelője Keltezés nélküli memorandum, amelyet a palermói amerikai konzul küldött a New York-i rendőrfelügyelőnek:

Petrosino Guglielmo De Simoni néven jelentkezett be a palermói Hotel de France-ba. 1909. március 12-én a Garibaldi-emlékmű tövében állt a Piazza Marinán, és a trolibuszra várt, amikor két férfi négy lövést adott le rá. Három golyó eltalálta, és ő azonnal meghalt. A háta jobb oldalán, mindkét tüdőszárnyán és a bal halántékán találták el. Petrosinónál nem volt fegyver. A szállodai bőröndjében egy Smith & Wessont találtak. A helyszín közelében egy nehéz belga revolvert találtak, amelyből egy golyót lőttek ki. A New York-i rendőrség 1909. május 11-én kelt feljegyzése: A rendőrfőnöktől átvettük Petrosino hadnagy aranyóráját a lánccal, két arany kézelőgombot, egy sétabotot, két bőröndöt, amelyek személyes holmit tartalmaznak, egy levélköteget és egy 12,40 $ értékű csekket. Aláírás: Louis Salmo. 1903. április 14-én reggel 6 órakor a munkába igyekvő Frances Connors, egy pufók, középkorú hölgy, a Keleti 11. utcán, a D Sugárúthoz közeledtében elhaladt a New York Mailet & Handle Works előtt, ahol egy felöltő vonta magára a figyelmét. A felöltőt egy viharvert cukros hordóra terítették, amely a járda közelében, egy farakás mellett állt. Mrs. Connors fölemelte a kabátot, és meglátott egy jobb lábat meg egy bal kezet. Amikor belenézett a hordóba, látta, hogy egy teljesen felöltözött, derékban meghajlított férfitestet tartalmaz, akinek fejét a térdei közé szorították, míg a fejre durva vászonzsákot húztak. Mrs. Connors sikolya odacsalt két járőrt. A tetem még meleg volt. Mint a későbbi vizsgálat megállapította, az áldozat nyakán tizennyolc szúrás volt, a torkán pedig olyan mély és széles vágás, amely csaknem lefejezte. A férfi rendesen fel volt öltözve. Mindkét füle ki volt fúrva. Halála előtt jól bevacsorázott: krumplit, babot, répát, salátát, spagettit. A hordó alján háromhüvelyknyi fűrészport találtak, abban pedig hagymahéjat és néhány szétrágott, sötét, olasz szivarvéget. A „hordós hulla” rejtélye, ahogy a New York-i lapok villámgyorsan nevezték, fellobbantotta Amerika félelmét, hogy a ,csizmából” megindul a bűnöző hordák inváziója. Ám a rémtörténeten túl az esetből érdekes dolgokat tudhatunk meg a maffia amerikai jelenlétéről a nagy szicíliai bevándorlás korában. Ugyanez a rejtély a hírnévhez vezető út egyik mérföldkövét jelentette egy Joseph (Ciuseppe) Petrosino nevű, olaszamerikai rendőrnek. Lehet, a halálát – a maffia történetének egyik

leghírhedtebb gyilkosságát – is ez okozta hat évvel később a palermói Piazza Marinán. Egy nappal a hordóba dugott tetem megtalálása után a rendőrség letartóztatta egy pénzhamisításban és zsarolásban utazó maffiabanda kilenc tagját, akiket már egy ideje szemmel tartott az USA titkosszolgálata. Azzal gyanúsították őket, hogy kettős fenekű olajos kannákban hamis dollárokat csempésztek be az országba, és a pénzt ügynökeik révén más keleti-parti városokban terjesztették. A gyilkosság előtti este az áldozatot látták, amint elhagyja a Stanton Street 16. szám alatti hentesboltot, a banda egyik törzshelyét. Kicsivel később bement egy kocsmába, amelynek a végében egy kis étterem is volt. Miután nem jött ki többé, a megfigyelés arra az éjszakára véget ért. A kocsma egy 34 éves, corleonei származású, Giuseppe „Piddu” Morello nevű emberé volt, akit bandavezérként ismertek. Amikor Morellót letartóztatták a Boweryben, fegyvert találtak nála, és ugyanolyan szivarok voltak a zsebében, mint amilyeneknek a csutkáit a hordóban meglelték. Kocsmája padlóját éppolyan fűrészporral szórták föl, mint amilyenbe a hagymahéj és a szivarcsutkák keveredtek. Nem volt nehéz azonosítani, mert a jobb kezéről a kisujját leszámítva az összes többi ujj hiányzott. A kihallgatásnál megtagadta a választ, még azt sem volt hajlandó közölni, hogyan veszítette el az ujjait. A hordó, amelyben a tetemet találták, közlékenyebbnek bizonyult Morellónál. Az alján lévő cégjelzés – W & T 233 – elvezette a nyomozókat a Lang Island nagy cukorfinomítóihoz az East River felőli oldalon, közelebbről a manhattani Wallace & Thompson cég Washington Street 365, szám alatti üzemébe. Csupán egy szicíliai származású törzsvevőjük volt, Pietro Inzerillo, Morello coscájának tagja. További két azonos márkajelű hordót találtak Inzerillo süteményes boltjában és kávézójában, az Elizabeth Street 226 szám alatt. Az áldozat azonosításával kapcsolatban Petrosino őrmester, egy alacsony, szögletes, rendkívül erős, ragyás arcú, formátlan orrú ember érte el az áttörést. (Majd Ernest Borgnine fogja játszani a gyengécske Fizess vagy halj meg! című, 1960-as filmben.) Petrosino, aki 1860-ban, az olasz félsziget déli részén, Salerno közelében született szegény családban, fiatal fiúként került az USA-ba. Miután egy New York-i iskolában megtanult írni-olvasni, megtette az első lépést, hogy többre vigye szüleinél. Utcaseprő lett, azután egy „bárkarakodó” csapat vezetője – ezek az emberek szállították el lapos fenekű bárkákon a város hulladékát. Abban az időben a rendőrség ellenőrizte a

szemétszállítást New Yorkban. Petrosino fölkeltette egy tiszt figyelmét, aki lehetővé tette, hogy az olasz felölthesse az egyenruhát. Petrosino lassan emelkedett a New York-i rendőrség szamárlétráján. Karrierje a századfordulón gyorsult fel, amikor az olasz bevándorlók, köztük a bűnözők száma drámaian megnőtt. Már előzőleg is felhívta magára a figyelmet, amikor figyelmeztette az illetékeseket, hogy a New Jersey-i Patersonban egy nagyobbrészt olasz anarchistákból álló banda William McKinley elnök meggyilkolását tervezi. A figyelmeztetéssel senki nem törődött. 1901. december 6-án McKinleyt agyonlőtték, amikor Buffalóban megnyitotta a Pánamerikai Kiállítást. Néhány nappal a hordós hulla fölfedezése után Petrosino ötven kilométert utazott fölfelé a Hudson folyó keleti partján a szürke Sing Singbe. Kapcsolatai Little ltalyban olyasmire célozgattak, hogy a pénzhamisításért hároméves börtönre ítélt Giuseppe Di Primo segíthet a hordóban talált tetemmel kapcsolatban. Petrosino egy olyan cellában hallgatta ki Di Primót, amelynek köveit hetven éve a börtön saját bányájában a rabok fejtették. Nyirkos, hideg és sötét, 210 cm hosszú, 197 cm magas és alig 97 cm széles lyuk volt. A Sing Sing rászolgált a hátborzongató hírére. Amikor Petrosino megmutatta Di Primónak a halott fényképét, az elítélt rögtön felismerte benne a sógorát, Benedetto Madoniát. A gyásztól lesújtott és a Sing Sing körülményeitől kétségbeesett Di Primo bevallotta, hogy ő és Madonia az egyujjú Piddu Morellóval együtt hamisították a pénzt. Madonia volt az egyik ügynök, aki a hamis dollárokat forgalomba hozta; elment Morellóhoz, hogy behajtsa rajta a sógorának járó pénz egy részét. Di Primo ekkor látta utoljára élve. Amikor Joe Petrosino visszatért a városba, megszervezte, hogy Madonia özvegye azonosítsa a holttestet. A meggyilkolt férfi felöltőjében egy óraláncot találtak, de óra nem volt rajta. Az özvegy le tudta írni a hiányzó órát: a hátlapjára egy mozdonyt véstek. A banda egyik letartóztatott tagjánál, a testes, bikanyakú, huszonnégy éves Tommaso Pettónál, becenevén Ökörnél megtalálták a Bowery egyik zálogházának céduláját. Ugyanaz a keltezés szerepelt rajta, mint amelyik napon a holtat fölfedezték a hordóban. Amikor a rendőrök beváltották a cédulát, megkapták a mozdonyos órát. Ökör ezek után erősen gyanúsítható volt a gyilkossággal. 1903. május 1-jére tűzték ki a vizsgálatot. A bandatagok közül senki nem adta be a derekát a New York i rendőrség szokásos, türelmetlen kihallgatási módszerei következtében. A tizenhat megidézett közül csak

nyolcan jelentek meg. Az áldozat fiát szólították elsőnek, hogy azonosítsa az órát. Az eseten dolgozó egyik nyomozó így emlékezik az eseményekre: Ránézett, és éppen megszólalt volna, amikor a termet megtöltő barna arcú férfiak között sziszegés és csoszogás támadt. Egyikük felugrott, és ujjait az ajkához emelte. A fiatal Madonia ezek után nem volt biztos benne, hogy az óra az apjáé volt-e. Hasonló nyomás hatására Madonia özvegyénél is figyelemre méltó emlékezetkiesés volt megfigyelhető. Di Primót elhozták a Sing Singből, hogy vallomást tegyen. A rendőrök úgy tudták, hogy egy ideig rossz viszonyban volt az Ökörrel. Ám Di Primo vidáman közölte, hogy ők nagyon jó barátok. Miután gondolkodott a dolgon, nyilvánvalóan eldöntötte, hogy inkább csöndben letölti az idejét a Sing Singben. Az ügyet ad acta tették. Amit Petrosino és kollégái kiderítettek a Morello-bandáról, kiegészíthetjük azzal, amit ma tudunk szicíliai tevékenységükről. A „hordós gyilkosság” után letartóztatott néhány emberről azt írták, hogy bort, olajat és más mezőgazdasági termékeket hoznak be a szigetről. A citrusgyümölcsök, az olaj, a sajt és a bor importja kiváló fedőfoglalkozást jelentett a bűnözőknek, akik ezen a címen ide-oda utazhattak az Atlanti-óceánon és az Egyesült Államokon belül. Ezek a termékek ugyanakkor lehetőséget teremtettek a maffiózóknak, hogy védelmi pénzt csikarjanak ki, és monopóliumokat hozzanak létre, ahogy Szicíliában tették. A fegyverviselési engedély ugyanolyan alapkérdés volt a bandák és a hatóságok között New Yorkban, mint Szicíliában. A Morello-banda 1903-ban letartóztatott tagjai kifogástalanul szabályos engedélyek birtokában hordhattak lőfegyvert a város határain belül. A rendőrfőnökhelyettes adta ki nekik, a helyi őrsparancsnok ajánlására. Az ilyen engedély az USA-ban huszonnyolc napig érvényes. A bűnözők kapcsolatai nyilvánvalóan olyan erősek voltak az óceán két partja között, hogy egy maffiózó nyugodtan elindulhatott Palermóból abban a tudatban, hogy Ellis Island után már törvényesen viselhet fegyvert. Miután a New York Herald leközölte ezeket a tényeket, a rendőrfőnök némileg szégyenkezve visszavont 322 fegyverviselési engedélyt.

Nyomós bizonyítékok támasztják alá az amerikai és a szicíliai maffiózók szoros kapcsolatát. A Morello-banda egyik tagja, akit Petrosino ki akart hallgatni a „hordós hulla”-ügy nyomozásakor, ugyanaz a Don Vito Cascio-Ferro volt, akit később a „vasprefektus” Cesare Mori csukatott le. A hordós gyilkosság előtt Szicíliába menekült, hogy elkerülje a rendőrségi figyelést, amit egy emberrablásban való részvétel gyanújával érdemelt ki, noha később azt állította, üzleti ügyben utazott az Államokba mint citromimportőr. A letartóztatást azzal úszta meg, hogy eliszkolt New Orleansba, ahol legalább 12000 szicíliai élt, és a maffia is megvetette a lábát, majd ismét visszatért Szicíliába. 1905-ben csatlakozott a Morello-bandához egy Giuseppe Fontana nevű új bevándorló – ugyanaz a maffiózó, akit nemrég helyeztek szabadlábra a Notarbartolo-gyilkossággal kapcsolatos per után. A Morello-banda összetétele fontos tényeket árul el a szicíliai tiszteletre méltó férfiak kapcsolatairól. Morello Corleonéból származott, Cascio-Ferro a közeli Bisacquinóból – mindkét városka Palermótól délre, a sziget belső területén található. Fontana villabatei, vagyis a fővároshoz közelebb lakott. Más bandatagok a nyugatabbra eső Partinicóból jöttek. Más szóval, ezek a tiszteletre méltó férfiak különböző szicíliai coscákat képviseltek. Piddu Morello bandája nyilvánvalóan fontos kereskedelmi állomást jelentett a különösen vállalkozó szellemű tiszteletre méltó férfiak számára, akik Palermo tartományból és környékéről indultak el. Az amerikai üzlet kezdett fontos lenni az egész maffia számára. Ezenfelül a tiszteletre méltó férfiakban volt olyan erős az érdekközösség tudata, hogy ha valakit maffiózóként igazoltak Szicília különböző pontjain, azt elismerték és elfogadták az óceán túlsó partján. A Morello-banda New York-i hatalma ugyanazokon az elveken alapult, mint bármelyik szicíliai coscáé: védelmi pénzek, protekcionizmus, kapcsolattartás a rendőrséggel, védelmül az üldözés ellen. A bevándorló közösségek egységes szavazótömböket jelentettek. Hiányzott az emberekből a valódi érdeklődés, nem is értették az új ország politikáját, így számos bevándorló némi kedvezményért boldogan eladta a szavazatát egy főnöknek. Mindazonáltal akadt néhány fontos eltérés az otthoni és a New York-i környezetében. A maffia területi uralmon alapuló rendszerének szembe kellett néznie azzal a problémával, hogy az amerikai sokkal mozgékonyabb és változatosabb társadalom, amelynek ugyancsak régi hagyományai vannak bűnözésben és korrupcióban.

Az Elizabeth Street és más bevándorló negyedek lakossága folyamatosan változott. Az emberek jöttek-mentek az ó- és újvilág között. Néhány újonnan érkezett rögtön indult is tovább az USA más területei felé. Mások, akiknek javult az életszínvonala, elköltöztek jobb, egészségesebb környékekre: Harlembe, Brooklynba és azon is túl. A maffiózóknak éppen olyan mozgékonynak kellett lenniük az Újvilágban, mint az olasz népességnek, amelyen élősködtek. Morello beutazta az USA-t, mielőtt New Yorkban letelepedett; bandájának volt még egy területe az East Harlem-i szicíliai kolóniában. Nicola Gentile, egy fiatal szicíliai, akit 1905-ben Philadelphiában vettek föl a maffiába, pályafutása során többször vándorolt coscából coscába a városok között. (Ő lesz a következő fejezet főszereplője.) Dolgozott a tiszteletre méltó férfiakkal Manhattanban és Brooklynban, Pittsburghban, Clevelandban, Chicagóban, Milwaukeeban, Kansas Cityben, San Franciscóban és Kanadában. Ahogy leírja, az első világháború előtti években a maffia Észak-Amerika-szerte mély gyökereket eresztett a szicíliai közösségekben, ám ezeken kívül vajmi kevés volt a befolyása. A hálóban leginkább New York volt alkalmas a vezető szerepre, itt élt a legnagyobb szicíliai közösség, ez volt a szigetről érkező áruk és emberek legfőbb célállomása. Ugyanez a Gentile – aki annyira megbízható tanú, amennyire egy maffiózó lehet – megerősítette, hogy 1909-ig Piddu Morello volt a maffia egész amerikai csoportjának főnöke. Akármi volt is Morello rangja Szicíliában, ez nem nagyon könnyítette meg a helyzetét New Yorkban. A hordós gyilkosság idején a Morellocosca környékén hemzsegtek az olyan bandák, amelyek más szabályok szerint működtek, eltérő olasz nyelvjárást beszéltek, vagy éppen más országból érkeztek. Az ugyanazon szövetséghez tartozó sziciliai coscák folyamatos tanácskozása helyett a New York-i alvilágban a nemzetközi diplomáciai kapcsolatokkal egyenlő problémákkal néztek szembe. Amikor a Morello-cosca megkezdte működését Little Italyban, a New York-i bűnözőpiacon már évek óta ádáz vetélkedés tombolt. A századforduló manhattani bérkaszárnyáit felparcellázták maguknak az olyan gigerli fiatal bűnbandák, mint a Bájzli Geng, a Hörcsögök, a Hudsoni Szarkák és a Gyöngyház gombok. 1903-ban Paul Kelly Five Points bandája ellenőrizte a Bowery és a Broadway közötti területet beleértve Little Italyt. Kelly még Paolo Antonio Vaccarelliként született Nápolyban. Íresen hangzó nevét kurta ökölvívó karrierje során szerezte.

Az elegáns, halk beszédű férfi a pletykák szerint 1500 nehézfiúnak parancsolt, akiknek zöme olasz volt, de akadt köztük zsidó, ír és más nemzetiségű is. Kelly szervezete prostitúcióval, szerencsejátékkal, védelmi pénzekkel, ingatlannal és politikai kapcsolatteremtéssel foglalkozott. Noha ő maga sosem jelöltette magát semmilyen hivatalra, támogatta Tim „Dry Dollár” Sullivant, a Lower East Side demokrata párti főnökét. Egyedül az Amerikában született politikusok, főleg a Sullivanhoz hasonló írek tudtak a különböző nemzetiségű nyomornegyedeket áthidaló hatalmi bázist kiépíteni maguknak. Ha, mint a korabeli lapok célozgattak rá, a szicíliai maffia meg akarta volna hódítani New Yorkot, fél századdal korábban kellett volna érkeznie. Hátuk mögött a szicíliai közösséggel voltak olyan erősen és ügyesek, hogy helyet tapossanak ki maguknak a New York-i alvilágban. Ám az uralkodást lehetetlennek találták. Amerika tette a „maffiát” a szervezett bűnözés legismertebb márkanevévé. A „hordós hullához” hasonlóan felfújt esetek nyomán ismertekké váltak, ám a vezetés ki is csúszott a szicíliai cégek kis csoportjának markából, amelyek eredetileg e név alatt ügyködtek. Mint ahogy a köznyelvben a „Hoover” ma már a régies porszívót jelenti, az amerikai sajtó a „maffia” nevet használta az olasz szervezett bűnözés, egyáltalán a bűnszövetkezet minden formájára. (Ez bizonyos értelemben figyelemre méltó haladás a szicíliaiak számára, akik későn érkeztek egy fejlett piacra.) Az úgynevezett Mano nera (Fekete Kéz) újabb bizonyítéka az Egyesült Államok márkanév-inflációjának. A „hordós hulla” esete felhívta a sajtó figyelmét egy csomó zsarolásra, amelyeknek gazdag olasz-amerikaiak voltak a szenvedő alanyai. A New York Heraldnak ilyen szalagcímei voltak: „New York olasz lakosai rettegve hallgatnak, mert a maffia keze messzire elér!”, „New York sok üzletembere fizet sápot a maffiának!” 1903. augusztus 3-án – néhány hónappal a „hordós hulla” fölfedezése után – Nicola Cappiello sikeres brooklyni építkezési vállalkozó az alábbi levelet kapta (olaszul], amelyre koponyát és keresztbe tett lábszárcsontokat rajzoltak: Ha nem találkozol velünk holnap délután Brooklynban, a Hetvenkettedik utca és a Tizenharmadik sugárút sarkán, akkor felrobbantjuk a házadat dinamittal, és megölünk a családoddal együtt.

Ugyanez a sors vár rád abban az esetben is, ha elárulsz minket a rendőrségnek. Mano nera Dél-Olaszországban az efféle leveleket lettere di scroccónak, potyázó levélnek hívják, mert írói a fenyegetések mellett gyakran hivatkoznak szegénységükre. Ezt a módszer már a maffia születése előtt dívott. Mr. Cappiello esete a megszokott óvilágí klisék szerint zajlott. Amikor megtagadta az együttműködést, újabb üzenetek érkeztek. Az összeg 10000 $-ra emelkedett. Ekkor meglátogatta három régi barátja meg egy idegen, és felajánlották, hogy 1000 $ fejében közvetítenek közte és a zsarolók között. Cappiello úgy döntött, elfogadja a javaslatot, ám néhány nappal azután, hogy átadta a pénz, ugyanazok az emberek visszajöttek, hogy újabb összeget kérjenek. Attól tartva, hogy az egész vagyona odalesz, Cappiello a rendőrséghez fordult. „Barátait” letartóztatták és elítélték. A Fekete Kéz név sikeresebb volt, mint ez a banda. Egyre több zsaroló levelet küldtek Fekete Kéz aláírással. Az izgatott sajtó maga ültette az ötletet a bűnözők fejébe. A név elterjedt New Yorktól Chicagóig, San Franciscóig és New Orleansig, és egy időre népszerűbb lett még az olasz szervezett bűnözésre ragasztott „maffia” szónál is. A Fekete Kéz-bűnöző divat lett. Hivatásos gengszterek, féltékeny szomszédok, kereskedelmi vetélytársak, munkások és tréfacsinálók küldték a „Fekete Kéz” aláírású leveleket. Szicíliában elképzelhetetlen lett volna, hogy valaki visszaéljen a tiszteletre méltó társaság által használt „márkanévvel”. A coscák, akiknek minden utcában volt kémjük, kíméletlenül védelmezték a megfélemlítés monopóliumát. Noha nem sikerült elítéltetni a bűnösöket, a „hordós hulla” esete újfajta hőssé, a Mulberry Bend afféle határvidéki harcosává avatta Joseph Petrosinót. Élete Amerika felszabadító erejének példázata lett: szegény digóból tiszteletre méltó detektív! Ki más őrködhetne a sötét, túlzsúfolt bérkaszárnyák és munkásnyúzó üzemek táján, ahol a „csizmáról” érkezett, sötét bőrű új bevándorlók lappanganak? Petrosinónak köszönhetően sok száz olasz bűnözőt toloncoltak vissza a félszigetre, sokan mások pedig börtönbe kerültek. Folyamatosan emelkedett a New York-i rendőrség ranglétráján. 1905 januárjában kinevezték az újonnan fölállított olasz szekció fejévé. Nem

sokkal később ő lett az első olasz-amerikai hadnagy. 1907-ben a Mott Streeten, Little Italy szívében, az öreg Szent Patrik-templomban nőül vette Adelina Salinót. A következő évben Petrosinót jelölték ki, hogy ellenőrizze Raffaele Palizzolót, amikor az New Yorkba látogat. Emanuele Notarbartolo gyilkosainak felbujtója azért jött, hogy köszönetet mondjon azoknak, akik a hírek szerint 20 000 $-t gyűjtöttek össze a perére. Amikor a New York Herald riportere interjút készített vele, Don Raffaele kijelentette, fő célja az, hogy „belecsöpögtesse szicíliai honfitársaiba a tisztességes állampolgárság alapelveit’’. Nevetett, mikor megkérdezték, van-e köze a maffiához? Petrosino akkor már híresség volt. A Dél-Olaszországból frissen érkezett bűnözők megkérték barátaikat, hogy vigyék el őket a kapitánysághoz, és mutassák meg nekik azt az embert, akiről olyan sokat hallottak. 1908 őszén a bátor rendőr egy aranyórát kapott az olasz kormánytól, mivel hozzájárult egy nápolyi gengszter letartóztatásához. Az aranyóra ellenére Petrosino és fölöttesei egyre jobban belefáradtak, hogy az olasz hatóságok képtelenek megállítani a bűnözőket és anarchistákat, akik Olaszországból áthömpölyögtek Amerikába. 1909 februárjában Petrosino a rendőrség új titkos részlegének főnöke lett. Elsőnek azzal bízták meg, hogy utazzon Olaszországba, és hozzon létre egy független információs hálózatot, amely tájékoztatást ad a szicíliai bűnözőkről. Mivel nagyon nehéz volt elítélni a maffiózókat, Petrosino azt remélte, a szigeten összegyűjtött adatok segítenek majd abban, hogy a lehető legtöbb illegális bevándorlót kiszűrhessék. 1909. február 21-én megérkezett az észak-olaszországi kikötővárosba, Genovába. Dél felé utaztában megállt Rómában, hogy találkozzék hivatalos személyekkel, majd meglátogatta Salerno mellett élő testvérét. Február 28-án a Fekete Kéz ostora partra szállt Palermóban, készen rá, hogy otthonában vegye föl a harcot a maffiával. Holtteste április 9-én érkezett meg New Yorkba, a Cunard Line Slavonia nevű hajójának a fedélzetén. Csaknem négy hét telt el meggyilkolása óta; a hajó útját a rossz idő késleltette. Petrosino maradványait lassú menetben vitték a Lafayette Street 233. számú házba, a lakására. Öt szakasz lovas rendőr és egy díszszázad kísérte a halottaskocsit, amelyet a szicíliai és a New York-i hatóságok koszorúi borítottak. Eredetileg nyitott koporsóban akarták vinni, de végül csak

egy fényképet helyeztek el a koporsófedélen, mert a balzsamozás rosszul sikerült. A New York Herald számítása szerint legalább 20000 ember rótta le előtte tiszteletét. A szóbeszéd szerint a balzsamozást szándékosan rontották el – ez volt a szicíliai maffia utolsó pofonja az áldozatnak. Április 12-én egy másik hatalmas menet kísérte Petrosinót az utcákon a Mott Streetre, a Szent Patrik-székesegyházhoz. Petrosino azért halt meg, mert alábecsülte a szicíliai maffia erejét és kegyetlenségét. Az ő agyafúrtsága a New York-i utcákra volt méretezve, és az emigráns leereszkedő fölényével tekintett az óhazára. Amikor a maffiáról kérdezték a hordós gyilkosság nyomozásának idején, válasza csöpögött az előítéletektől és a folklórtól: Aki Szicíliából érkezik, azok közül gyakorlatilag senki sem mentes ettől az erkölcsi fertőzéstől. Ez öröklött, kitörölhetetlen vonás. A maffia laza szervezet, ám ugyanaz a zsigeri ellenállás törvénnyel és hatósággal szemben jellemez mindenkit, aki kapcsolatba kerül vele, Szicíliában az asszonyok és a gyermekek keményen dolgoznak a mezőkön, a férfiak pedig puskával a vállukon páváskodnak. Petrosino állítólag „titkos” olaszországi küldetését előre beharangozta a New York-i sajtó. Ő Palermóban visszautasította a fegyveres kíséretet. Azt hitte, egyetlen védelemre van szüksége: a dollárra, amivel megkeni a tenyereket. Ugyanazt a módszert használta, amely olyan sikeresnek bizonyult odahaza, vakmerő módon az utcán keresett személyes kapcsolatot a bűnözőkkel és maffiózókkal. Ezt természetesen a szicíliai rendőrség is megtette; de ők álmukban se mertek volna magányosan próbálkozni. Petrosino halála után kiderült, hogy még a pisztolyát is a szállodában hagyta. A palermói rendőrök úgy sejtették, hogy kapcsolat van Petrosino halála és a „hordós banda” között. Ketten Petrosinóval egy időben utaztak vissza Szicíliába, és kódolt táviratok segítségével tartották a kapcsolatot Piddu Morellóval. Az elmélet szerint Morello és Giuseppe Fontana megkérték Vito Cascio Ferrót, hogy helyettük intézze el a gyilkosságot. Amikor Cascio-Ferrót letartóztatták, Petrosino egyik fényképét találták nála. Ennek ellenére volt alibije: politikai munkatársa, egy képviselő azt állította, Don Vito az ő házában volt, amikor Petrosinót lelőtték. Az amerikai sajtó nagy felháborodására az ügy sosem jutott el a bíróságig.

Sok évvel később, amikor a fasizmus idején az életfogytiglani szabadságvesztésre szóló ítélet véget vetett a pályafutásának, CascioFerrót meginterjúvolták a börtönben. Azt állította, hogy egész életében csak egy embert ölt meg „és azt is érdek nélkül”. Ezt a rejtelmes mondatot utalásnak tekintették a Don Vitónak tulajdonított leghíresebb gyilkosságra: Joe Petrosino megölésére. Talán azt értette alatta, hogy azért gyilkolt, mert szívességet akart tenni amerikai kollégáinak. Ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a bűncselekményt ő követte el. Lehet, hogy csak egy másik maffiózó tollaival akart ékeskedni. A „hordós hulláéhoz” hasonlóan Joe Petrosino meggyilkolása mindmáig megoldatlan. Számos más szicíliai bevándorlóhoz hasonlóan valószínűleg a Morello-banda tagjai sem szándékoztak huzamosabb ideig Amerikában maradni. De ugyancsak oly sok emigránshoz hasonlóan a legfontosabb bandatagok holtukig nem hagyták el az Egyesült Államokat, ami néhányuknál nem tartott valami sokáig. Inzerillo újabb kis cukrászdát nyitott, de nem sokkal később agyonlőtték. Di Primo mintarab volt a Sing Singben, és ezért hamarabb szabadon engedték. Petto, az Ökör a pennsylvaniai Browntownba költözött. 1905. október 25-én öt puskagolyó találta hátba a saját hátsó udvarában. Petrosino sejtette, hogy Di Primo volt a gyilkos. Giuseppe Fontana nem sokkal a Petrosino-gyilkosság után eltűnt. A banda többi tagja évtizedekig fontos szerepet játszott New York szervezett bűnözésében. Piddu Morellót Kelet-Harlemben tartóztatták le pénzhamisításért, és huszonöt évet kapott, amelyet az atlantai börtönben kellett letöltenie. Többé nem lehetett a banda vezére. 1916-ban a Morello-banda háborút vívott a brooklyni nápolyiak ellen; Piddu bátyját csapdába csalták a Navy Streeten egy kávézó előtt, és lelőtték. A nápolyiaknak nem sikerült elragadniuk Morellóéktól az olasz étrend egyik fontos összetevőjének, az articsókának a monopóliumát. Ennek a zöldségnek a kereskedelmét Piddu féltestvére, Ciro Terranova felügyelte, aki a harmincas évekig maradt „articsóka-király”. A Morellobanda győzelmesen került ki a háborúból, amikor a nápolyi vezetőket letartóztatták és legnagyobb meglepetésükre, be is börtönözték gyilkosságért. Nem sokkal ezután szabadon engedték Piddu Morellót. 1919-ben Szicíliában bukkant föl, ahol támogatást próbált szerezni az óhaza tiszteletre méltó férfiai között, mert utódja a legfőbb főnöki poszton

halálra ítélte. Úgy tűnik, diplomáciai erőfeszítései sikerrel jártak, mert három évvel később ugyannak az embernek az oldalán küzdött, aki halálra ítélte. De addigra a szervezett bűnözés képe gyökeresen megváltozott.

Cola Gentile Amerikája A nagy fordulópontot az amerikai szervezett bűnözés történetében nem holmi kivégzés, esetleg a rangidős gengszterek találkozója vagy egy „szuperfőnök” érkezése jelentette Szicíliából. A szesztilalom bevezetése volt ez a pont. 1919 januárjában a német származású sörfőzők ellen irányuló, nevetséges háborús hisztériakampány után jóváhagyták az Egyesült Államok alkotmányának 18. kiegészítését, amely megtiltotta „részegítő hatású italok készítését, árusítását vagy szállítását”. Még ugyanebben az évben az Országos Szesztilalmi Törvény (Volstead Act) lehetővé tette a 18. alkotmánykiegészítés végrehajtását. Az ország legvirágzóbb iparága került egy csapásra a bűnözők kezébe. A gengszterek a nyersanyagtól a gyártáson, kiszerelésen át a zugkocsmák pultjáig kolosszális adómentes profitot söpörtek be a piából. Becslések szerint a szesztilalom, mielőtt 1933ban feloldották, kétmilliárd dollárt juttatott a feketegazdaságba. Ugyanakkor, pusztán azért, mert sok amerikai kisember szeret iszogatni, és nem érti, miért nem szabad, a gengszterek a fogyasztók barátaivá lettek. A szeszcsempészek magas halálozási aránya baljós szexepilt adott ennek a foglalkozásnak. „Csak egymást öldösik”, mondta a nép szava, és a közvélemény elnézése a tiltott szeszfőzés iránt ugyancsak hozzájárult a korrupciós emelkedéséhez. A rendőrök, a politikusok és a bírák egyként megkapták a részüket az aranybányából. Ám a bűnözők szabadrablása a szesztilalom idején elfeledtette Amerikával azt az igézetet, amellyel a századfordulón bámulták a maffiát és a Fekete Kezet. A szeszcsempészetet egyszerűen nem lehetett az emigráns „digók” beözönlésével magyarázni. Az európai bevándorlás az első világháború alatt megállt. Amikor ismét béke lett, egy sor törvény becsukta a frissen érkezők előtt – legalábbis azok előtt, akiknek nem volt kapcsolatuk a maffiózók titkos csatornáival – azt, amit az amerikaiak „Aranyajtónak” hívtak. A két háború közti klasszikus gengszterkorszakban a közvélekedés szerint nem a „maffiózók” és a „tiszteletre méltó férfiak” garázdálkodtak, hanem a többnemzetiségű „gengszterek” és „huligánok”.

Ez így is maradt az 1950-es évekig, amikor az amerikai közvélemény ismét összezavarta a maffiát a szervezett bűnözéssel. Mario Puzo 1969-ben megjelent regénye, a Keresztapa végleg rögzítette a tévhitet, hogy az amerikai szindikátusok mindenestől a szicíliai importból származnak. Holott a szesztilalom tényei félreérthetetlenül bizonyítják, hogy a közvélemény téved: New Yorkban a csempészek fele zsidó volt, míg az olaszok aránya nem haladta meg a 25 százalékot. Persze az amerikai városok olasz közösségeibe tagadhatatlanul jól beágyazódott a szicíliai maffia, mire bevezették a szesztilalmat. Az 1920-30-as évek legjobb tanúja a Szicíliában született Nicola Gentile, akit 1905-ben a philadelphiai maffiában avattak be. „Nick” vagy „Cola” néven ismerték, attól függően, hogy az Atlanti-óceán melyik partján tartózkodott. 1963-ban Gentile, aki csaknem nyolcvanévesen visszavonultan élt Rómában, példátlan elhatározásra jutott: úgy döntött, megírja az önéletrajzát. Elhatározását végre is hajtotta részben úgy, hogy diktált egy újságírónak, aki egy interjúsorozattal segített kitölteni a hézagokat. Gentile volt az első szicíliai uomo d’onore, aki valaha ilyen módon mondta el életének történetét. Döntésének okai rejtélyesek. Olaszországról lévén szó, valószínűleg köze volt hozzá a politikai környezetnek. Ennek ellenére azok az egyszerű indokok nyomhattak a legtöbbet a latban, amelyekre Gentile hivatkozik. Megkeseredett öregemberként írja le magát. Valamennyi gyermeke sokra vitte, de szégyellték jómódjuk bűnös eredetét, és rá se néztek arra az emberre, aki kifizette a tanulmányaikat és a házukat. Cola Gentile elbeszélése kétértelmű kísérlet, hogy mások és maga előtt igazolja az életét. „Tiszteletre méltó férfinak” akar látszani – ez nem mindig sikerül neki – a kifejezés eredeti értelmében, olyasvalakinek, aki mindig a békesség és az igazság útjait kereste a szervezeten belül. A róla szóló anekdoták szerint nem ez volt az első kísérlet, amikor Gentile megpróbálta szépre színezni magát. Egy ember azt állítja, hogy 1949-ben egy egész délutánt töltött vele; vitathatatlan rokonszenvvel emlékszik az őt támogató Gentilére, aki egész idő alatt félig tréfásan duttureddunak (kis professzornak) szólította. A szóban forgó férfi – abban az időben ifjú diák – azt mondja, a veterán gengszter egy fiktív történettel magyarázta el neki, milyen is maffiózónak lenni: Duttureddu, ha én fegyvertelenül jövök ide, te pedig pisztolyt szegezel rám, és azt mondod: „Cola Gentile, térdelj le!” Mit tehetek? Letérdelek. Ez nem azt jelenti, hogy maffiózó lettél, mivel térdre

kényszerítetted Cola Gentilét. Azt jelenti, hogy kretén vagy pisztollyal a kezedben. Mármost, ha én, Nicola Gentile, fegyvertelenül idejövök, és te is fegyvertelen vagy, én pedig azt mondom neked: „Nézd, duttureddu, a helyzet az, hogy meg kell kérnem téged, térdelj le”. Mire te megkérded: „Miért”? Erre én azt mondom: „Hadd magyarázzam meg neked, duttureddu”. És képes vagyok rávenni téged, hogy térdelj le. Azt tesz engem maffiózóvá, hogy letérdeltetlek. Ha megtagadod, hogy letérdelj, akkor lelőlek. De ez nem azt jelenti, hogy győztem: veszítettem, duttureddu. Gentile láthatóan még ilyen fiktív helyzetben is nehezen tudja magát fegyver nélkül elképzelni. A duttureddu Andrea Camilleri volt, a mai Olaszország irodalmi fenoménje. Vidám, gunyoros stílusú bűnügyi történetei, amelyekben gazdagon alkalmazza a szicíliai tájszólást, a bestsellerlisták élén állnak. Nehéz elfogulatlanul felbecsülni, hogy ezzel az elbeszéléssel kapcsolatban mennyire lehet megbízni Camilleri emlékezetében. Mindenesetre az öreg Cola Gentile, bármennyire igyekszik fennköltnek látszani, nem titkolja, hogy az ő foglalkozásától elválaszthatatlan az erőszak. Önéletrajzában elismeri: „Az ember nem lehet capomafia, ha nem elég vad”. Ugyanabban az időben, amikor Nick Gentile csendesen mesélgette az életét Rómában, valami hasonló történt az Egyesült Államokban. Joe Valachi, egy amerikai maffiózó, aki attól félt, hogy volt társai megölik a börtönben, beszélni kezdett a szövetségi ügynököknek. Valachi volt az első, aki tudatta a világgal, hogy az USA maffiózói szívesen emlegetik szervezetüket „cosa nostra” néven. Hatalmas érdeklődést keltett, amikor 1963-ban tanúskodott a szervezett bűnözéssel foglalkozó kongresszusi albizottság előtt. Robert Kennedy, akit a bátyja nevezett ki igazságügyi miniszterré, úgy írta le Valachi vallomását, mint „a felderítés legnagyobb egyedi áttörését, amelyre a szervezett bűnözéssel és a gengszterizmussal kapcsolatban valaha is sor került az Egyesült Államokban”. A Valachi-iratok nagy példányszámban fogytak. Habár bizalmatlanabb megfigyelők kezdettől felhívták rá a figyelmet, hogy Valachi nem volt magas sarzsi az amerikai maffián belül, csupán közkatona, akit sose hívtak oda a csúcsszintű megbeszélésekre, ellentétben Cola Gentilével, aki a legmagasabb körökben mozgott.

Közeli munnatársa volt az 1920-30-as évek leghíresebb főnökeinek: Joe „Főnök” Masseriának, Al Caponénak, Lucky Lucianónak, Vincenzo Manganónak, Albert Anastasiának, Vito Genovesének. Meglepő módon Cola Gentile olasz nyelvű vallomását nem fordították le idegen nyelvekre, így a félszigeten kívül kevesen hallottak róla. Gentile története a szicíliai bevándorlók amerikaivá alakulásának háttere előtt játszódik. Paradox módon az emigránsok ugyanekkor lettek olasszá. Olaszországban híresen lanyha a hazafiúi szolidaritás. A Palermóból, Nápolyból, Pármából érkező tömegek, amikor kiléptek Ellis Island földjére, egymás előtt is érthetetlen tájszólásban beszéltek. Zömüknek „Olaszország” puszta absztrakció volt. Az idegen bevándorlók pultja előtt kezdtek először olaszként gondolni magukra. Ragaszkodtak óhazai szokásaikhoz, vagy olyan újakat vettek át, mint a Columbus-nap, hogy kifejezésre juttathassák újsütetű olasz öntudatukat. Az olasz-amerikai bűnözők hasonló változáson mentek át, de az ő esetükben a hasonulás véresebb és macchiavellisztikusabb volt. 1920ra egyedül New Yorkban egymillió olasz származású ember élt. Szükségtelen hangsúlyozni, hogy csupán töredékük volt bűnöző. Azonban a közösség növekvő gazdagsága táptalajt nyújtott az illegális tevékenységek burjánzásának, és közelebb hozta egymáshoz az Olaszország különböző vidékeiről származó gengsztereket. Az utcai lottózók éppen olyan népszerűek lettek az olasz-amerikai közösségekben, mint otthon, a sok száz olasz városban. A délolasz kosztnak is volt tábora. Az erőszakkal való fenyegetés ugyancsak profitnövelő eszköz lehetett olyasfajta élelmiszereknél, mint az étolaj, amelyet Európából hoztak – vagy egyre nagyobb mennyiségben a nyugati partról, mint Ciro Terranova articsókáját. Az olaszok lettek a legnagyobb nemzetiségi csoport New York dokkjaiban. 1880-ban a város rakodóinak 95 százaléka ír volt. 1919-re 75 százalékra nőtt az olaszok aránya. Különösen sokan éltek az East Side-on és Brooklynban. A brooklyni Vörös Horog kerület – ahol kizárólag olaszok laktak – volt az egyik szindikátus központja a két háború között, de később is. A dokkokban működő rendszer átfogó, brutális és roppant jövedelmező volt. A Nemzetközi Dokkmunkás Szövetség tisztviselői megfélemlítéssel szereztek monopóliumot a munkástoborzásra. A hajózó és rakodó cégek megvesztegetett igazgatói tettek róla, hogy senki se csorbíthassa a monopóliumot. A

politikai védelemről az 1920-as évek vége felé alapított Városi Demokrata Klub gondoskodott, ami alig volt több a maffia fedőszervezeténél. A csempészet, rablás, zsarolás egyre jobban elterjedt. A szakszervezet hivatalnokai ugyanannak a családnak a tagjai voltak, és páratlanul kegyetlen pártfogói rendszerre támaszkodhattak, amelyet olyan emberek irányítottak, mint Albert Anastasia és Vincent Mangano. Cola Gentile Agrigento közelében, a kénvidéken született. Amikor 1903-ban megérkezik Amerikába, még csak tizennyolc éves, kemény legény, aki tisztában van a saját értékével – eszményi nyersanyag a maffiózók számára. Kansas Citybe ment, ahol egy utazó textilügynöknek dolgozott a szokásos fortéllyal: végszám adta el a kelmét lenvászonnak, holott csak egy kis darabja volt az. Munkája során több amerikai várost megismert. Vagány fickóként tartották számon, aki tud vigyázni magára és a barátaira. Huszonegy évesen, Philadelphiában bekerült a maffiába. Három évvel később módos és rangos emberként tért vissza szicíliai szülővárosába. Megnősült, és egy gyermeke is született, mielőtt visszatért Amerikába, hogy a tiszteletre méltó társaság keretében folytassa pályafutását. Felesége és gyermeke a szigeten maradt. 1915-ben Pittsburghba költözött és tíz picciottóból – ifjú gyilkosból – bandát szervezett, amely csak neki tartozott hűséggel, és független volt a helyi capótól. Ezek a fiatalemberek lettek Gentile fölemelkedésének eszközei. Gentile megtudta, hogy Vasváros tiszteletre méltó társasága annak a nápolyiakból és calabriaiakból álló, népes bandának engedelmeskedik, amely a nagybani gyümölcs- és zöldségpiacot tartja kézben. Maga a maffia capója gyűjtötte a védelmi pénzt a szicíliaiaktól ezeknek a camorristáknak a nevében, ahogy Gentile lenézően nevezi őket. (A nápolyi camorrára, a kevésbé szervezett bűnszövetkezetre gondolt. ) Gentile gyorsan neves személyiség lett Pittsburghban. Ő és egyik embere szenzációt keltve a város központjában, egy kocsmában ölt meg egy embert. Ezen föllelkesedve Gentile úgy döntött, kihasználja, hogy a szicíliai capo a camorristáknak hajlong. Picciottói munkához láttak: egy gyors és hatékony gyilkosságsorozat egykettőre tárgyalóasztalhoz kényszerítette az olasz félszigetről származó embereket. A két oldal vezetői Gentilét tették meg elnöknek. Ő megalázta a camorristákat, nyílt háborúval fenyegette őket arra az

esetre, ha még egyszer megsértenek egy szicíliait, és a nápolyiak behódoltak a szicíliaiaknak. „Azon az estén a camorra megszűnt létezni Pittsburghban és a környékbeli városokban” – mondta Gentile. Röviddel ezután lelőtte a helyi maffia capóját, luxuskoporsóban küldte haza Szicíliába, és kinevezte magát a város olasz bűnözőinek fejévé. Közben tevékenyen hozzájárult a maffia kezdeti amerikanizálódásához és italianizálódásához. Nick Gentile pályafutásának legfigyelemreméltóbb jellegzetessége a földrajzi mozgékonyság. Többször lépett át egyik coscából a másikba: először Philadelphiában dolgozott, aztán Pittsburghban, majd San Francisco, Brooklyn, Kansas City, végül ismét Brooklyn következett. Gentile ezeket a csoportokat borgatának nevezte; ez az olasz kifejezést a Palermo körüli városkákra, a tiszteletre méltó társaság bölcsőire használták. Valahányszor borgatát váltott, ehhez mindig meg kellett szereznie Agrigento tartomány valamelyik rangidős főnökének engedélyét. A levelek vagy táviratok olyanok voltak, mint a közönséges állásra szóló ajánlólevelek. Az óvilág maffiája láthatólag olyan fontos volt az Államokban meggazdagodott sarjaknak, hogy nem mellőzhették a jóváhagyását az efféle változtatáshoz. Az olasz nyomozó hatóságok rendelkezésére álló bizonyítékok szerint ez a szokás fennmaradt legalább az 1980-as évek elejéig. Megtudhatjuk Gentile izgalmas leírásából, hogy a szesztilalom előtt a tiszteletre méltó férfiak miként hangolták össze a tevékenységüket az Egyesült Államokban. A disszidens donok halálos ítéletét az egyik borgata küldte szét a környék szervezeteinek. A legfontosabb döntéseket a rangidős főnökök „tanácsa” hozta. Egy szélesebb „általános tanács” választotta a capókat, és foglalkozott egyes maffiózók meggyilkolásának kérdésével. Akár 150 ember is jelen lehetett egy ilyen gyűlésen – főnökök és kíséretük az Államok minden részéből. Gentile nem szívesen nevezi az ilyen összejöveteleket bíróságnak, és maró gúnnyal ecseteli az általános tanácsok „törvényes eljárásait”: „Olyan személyek vettek részt benne, akik csaknem írástudatlanok voltak. Leginkább az ékesszólással lehetett hatni rájuk. Minél jobban értett valaki a beszédhez, annál inkább hallgattak rá, és annál jobban terelhette ezeket a tahókat arrafelé, amerre neki hasznos volt”. A borgaták hálózatában kiemelt szerepe volt New Yorknak. A gothami maffia főnöke csaknem mindig a főnökök főnöke is volt. Hadnagyai

gyakran betelepedtek a csúcstalálkozókra, ahol nem volt más dolguk, mint hogy közöljék a többiekkel a vezér óhajait. Kiolvasható Gentile sorai közül, mekkora feszültséggel járt ez a munka. Időnként annyira megromlott az egészsége, kimerültek az idegei, hogy visszatért szülőföldjére, ahol újra feltöltődhetett. Nem mintha ezek a kirándulások mindig pihentetők lettek volna; az egyik alkalommal, 1919-ben bujkálnia kellett a törvény elől, miután lelőtte egy rivális politikai frakció egyik tagját. Rejtőzködésének hónapjaiban kapott néhány amerikai látogatót, köztük Piddu Morellót, és annak a bandának a megmaradt tagjait, akiket Joe Petrosino hadnagy az 1903-as „hordós gyilkossággal” gyanúsított. Az új New York-i főnök halálra ítélte őket, kétségbeesetten kérték Gentilét, hogy járjon közbe az érdekükben. Gentile jelentős fáradsággal és bátorsággal érdemelte ki a hírt, hogy jó közvetítő, olyan ember, aki képes elsimítani a veszélyes nézeteltéréseket. Többek között ebből a diplomáciai célból utazta be az Egyesült Államokat. Ez alkalommal a banda zöme végül megmenekült, de csak azért, mert megölték a New York-i főnököt, és a helyére a kövér, nyakatlan Joe Masseria került, akit egyszerűen „Joe Főnökként” emlegettek. A Szicíliában ragadt Gentile nem használhatta ki azt az előnyét, hogy közvetlenül a szesztilalom bevezetése előtt rengeteg whiskyt halmozott föl. Ettől függetlenül hamarosan megkapta a részét a szeszcsempészet hasznából. Kansas Cityben olyan céget alapított, amely fodrászati cikkek nagykereskedelmével foglalkozott. Az üzlet csak díszlet volt, ami lehetővé tette, hogy Gentile jó sok tisztaszeszhez jusson, mivel abból készülnek az arcszeszek. Ugyancsak nagyban kereskedett az illegális szeszfőzéshez szükséges kukoricacukorral. A szesztilalom csempészést jelentett, a csempészésnél a soknemzetiségű bandák legkeményebb és legkülönb fiataljai törtek az élre. Ha Nick Gentilénél szélesebb perspektívából nézzük a dolgot, láthatjuk, hogy a szesztilalommal kapcsolatos bűnözés nem kizárólag olasz-amerikai belügy. Ezzel együtt néhány veteránt leszámítva az 1920-30-as évek leghíresebb szeszcsempészei és gengszterei vagy az Egyesült Államokban születtek, vagy ott nevelkedtek. Fölemelkedésük egybeesett a maffia italianizálódásával és amerikanizálódásával. Salvatore Lucania Lercara Friddi kénvárosból származott. Kilencéves korában, 1905-ben hagyta el Szicíliát. Mire felnőtt, már csak néhány szót tudott az anyanyelvén. Tizennyolc éves korában ítélték el először

komolyabb törvénysértésért, mégpedig kábítószer birtoklásáért. Egyszerre volt fogyasztó és terjesztő. A szesztilalomnak köszönhetően a leghíresebb amerikai gengszterek egyike lett. Leginkább Charles „Lucky” Luciano néven ismerték. Becenevéhez és a nyakán lévő ijesztően nagy sebhelyhez akkor jutott, amikor egy korai vetélytársa elvágta a torkát, aztán otthagyta, mert halottnak hitte. Luciano kezdettől könnyen szót értett a másféle származású bűnözőkkel; nagyon közeli munkatársa volt például Meyer „Kisember” Lansky. Újabb példa a Frank Costello néven működő Francesco Castiglia, Luciano egyik társa. Cosenza közelében, a „csizma orrában” született 1891-ben; a szicíliai maffia sosem toborzott azon a környéken. Costello négyéves volt, amikor a családja Kelet-Harlembe költözött. Az első összeütközése a törvénnyel – 1908, rablótámadás – nem juttatta börtönbe, mivel büntetlen előéletű volt. 1914-ben egy évre ítélték tiltott fegyverviselésért. Amikor elengedték, feleségül vett egy nem olasz nőt, és megkezdte bűnözői pályafutását, amely a politikusokkal fenntartott jó kapcsolatokra épült. Üzlettársával, Henry Horovitzcal megalapították a Horovitz Novelty Companyt, amely játék babákat és borotvapengét – továbbá a szerencsejátékhoz szükséges felszerelést – gyártott. Costello lett a New York-i játékautomaták királya. A gengszterek leghíresebbike, Al Capone ugyancsak érdekelt volt szeszügyben. Williamsburgban született nápolyi származású családban, tagja volt a Five Points bandának – mint Luciano mielőtt bérgyilkosként Chicagóba utazott, ahol az 1920-as évek közepére ő lett az alvilág császára. Chicagói szindikátusában az olaszok mellett olyan tagok is voltak, mint Murray „Teve” Humphreys és Sam „Golfzsák” Hunt. (Lehet, hogy az amerikai alvilágból hiányzik a szicíliai változat baljós vonzása, viszont sokkal viccesebb beceneveket adtak egymásnak. A szicíliai maffiából kiközösítették volna Caponét, aki szoknyapecér volt és mohón vágyott a nyilvánosságra.) Capone üzletemberként sokkal inkább hálózatépítő volt, és nem az az „igazgató”, aminek az életéről szóló filmekben gyakran ábrázolják. Módszere abban állt, hogy a szeszes italok terítésénél alkalomról alkalomra ötven-ötven százalékban egyezett meg az olyan szállító vállalkozókkal, mint Louis Lipschultz vagy Frankie Pope, a Hawthorne Smoke Shop kártyabarlang tulajdonosa, esetleg Louis Consentino, a stickney Harlem Inn emeletes kupleráj vezetője. Capone talán leghíresebb tette az volt, amikor 1929-ben elrendelte a Szent Bálint-napi mészárlást, noha sosem sikerült bebizonyítani, hogy

köze lett volna az eseményhez. A vetélytárs banda hét tagját mészárolták le Chicagóban, a North Clark Street 2122. szám alatti, főhadiszállásul szolgáló garázsban. Capone bérgyilkosai rendőrnek öltözve álrazziát tartottak, és felsorakoztatták a bandatagokat a fal mellett. Ezután belépett újabb négy ember, és legéppisztolyozta őket. A hét bandatag (egyikük fogorvos volt, aki csak az izgalom kedvéért csapódott a gengszterekhez) és a hat feltételezett gyilkos között egy sem volt olasz. A Lucianóhoz, Costellóhoz, Caponéhoz hasonló embereket erős kötelékek fűzték a külvilághoz. Ők gyorsították fel a maffia szervezetének amerikanizálódását a szesztilalom feloldása után. Cola Gentile ismét frappáns magyarázatot ad az eseményekre. Ám a tiszteletre méltó férfiak önéletrajzait, így Gentiléét is, óvatosan kell kezelni. A maffiózó életének java részét azzal tölti, hogy igyekszik értelmet találni az információtöredékekben, amelyeket a szervezettől kap. A főnökök sokszor azért kerülnek vezető helyzetbe, mert kifürkészhetetlenek, gondosan szabályozzák, hogy ki mit tudhat meg. Éppen ezért nem akad maffiózó, akinek teljesen megbízható képe lenne az adott helyzetről. Gentile emlékiratai is megszenvedik az elhallgatásnak, a sejtetésnek ezeket a játékait. Ugyanakkor szándékosan sok mindent homályban hagy – például nagyon keveset tudunk meg a szicíliai származású maffiózókról és amerikai kapcsolataikról. Gentile minden utazása közben hangsúlyozottan szicíliai közegben mozgott. Emiatt nem mindig volt képes felmérni, hogy milyen hatalma van a maffiózóknak a szervezett bűnözés nagyobb világában. Például Anthony D’Andrea volt Chicago maffiafőnöke, amikor bevezették a szesztilalmat. Nick Gentile ismerte, úgy írja le, mint akitől egész Amerikában féltek. D’Andrea mégis alulmaradt egy ír főnökkel szemben a város tizenkilencedik kerületének ellenőrzéséért. Az első világháború végére a kerületet 70 százalékban olaszok lakták, noha korábban a németek és az írek voltak itt az urak. Számbeli fölényük ellenére 1921ben egy bombákkal és verésekkel nyomatékosított választási kampány után az ír főnök győzött. 3984 szavazatot kapott, míg ellenfele 3603-at. D’Andreát három hónap múlva az egyik embere lőtte agyon. Gentile csak a maffián belüli erőviszonyokhoz értett, ám az olyan szicíliai főnökök, mint D’Andrea, nem mindig kerültek ki győztesen a bandák háborújából.

Akkor is csal egy kicsit a szemmértéke, amikor Szicíliára tekint vissza. Palermói, a szicíliai maffia fellegvárát alábbvalónak tartja Agrigentónál vagy a kicsiny tengerparti Castellammare del Golfónál. Azok a maffiózók, akik Amerikába utaztak szerencsét próbálni, rendszerint az efféle kisebb, szegényebb helyekről indultak; a hatalmas palermitanók kevésbé érezték szükségét az utazásnak. Mindeme korlátokkal együtt és annak dacára, hogy elbeszélésének számos részletét nem lehet független forrásokkal alátámasztani, azt, ahogy Gentile értelmezi a maffiát történelme kulcsfontosságú szakaszában, nem lehet figyelmen kívül hagyni. Érti az amerikai maffiát mozgató törvényeket, hiszen életben maradása és sikere függött tőlük. És mindenekelőtt minden történésznél jobban látja, miként rajzol át újra és újra a maffia egy egyszerű, ám fontos határt. A maffia, mint intézmény, attól függ, hol húzódik a vonal, amely „minket”, a tiszteletre méltó férfiakat elválaszt „tőlük”, a csekélyebb értékű, közönséges emberektől. Gentile látásmódja különösen árulkodó, amikor elkövetkezik a maffia történetének az amerikai folklórba is beépült pillanata, a castellammareiek 1930 – 31-es háborúja. Azért hívják így, mert az egyik oldalon a Castellammare del Golfóból származó maffiózók voltak többségben. Amit az utolsó szesztilalmas évek maffiavezéreinek háborújáról tudunk, azt Valachi és más amerikai gengszterek teregették ki, ám számos vetülete máig homályban marad. Gentile beszámolóját, ha nem is mellőzik, de nagyon alábecsülik. Pedig megérezte, hogy a castellammareiek hatalmi intrikáit abból lehet megfejteni, ahogyan a maffiát a másik világtól elválasztó vonallal manipulálnak. A maffia törvénykönyvének más cikkelyeihez hasonlóan a határ a „mi” és az „ők” között sosem abszolút és mindig taktikai. Ugyanezeket az alapelveket alkalmazzák Szicíliában, de van egy fontos különbség, amitől a dolgok másképp működnek Amerikában, itt ugyanis a határokon kívül más gengszterek is vannak, olyanok, akik más országból jöttek, ám a maffiához foghatóan erős szervezet áll mögöttük. Most bemutatjuk Gentile jellegzetesen szicíliai szemszögéből, hogyan tört ki a castellammareiek háborúja. A castellammareiek katonai vezetője Salvatore Maranzano volt, aki a fasiszták elől menekülve csak 1927-ben érkezett New Yorkba. A másik oldalt Joe „Főnök” Masseria vezette, akit akkortájt a főnökök főnökének tartottak. A háború egyik korai áldozata az előző nemzedék egyik maffiózója, Piddu Morello volt, a hordós gyilkosságot elkövető

banda egyujjú főnöke; 1930-ban lőtték le kelet-harlemi irodájában. Gentile, aki csak a következő hónapban érkezett vissza egyik huzamosabb szicíliai tartózkodásáról, semmivel nem tudja vagy nem akarja indokolni Morello meggyilkolását. Az ok homályban marad. Gentile azt meséli, hogy amikor visszatért az Államokba, a maffia nagytanácsának bostoni gyűlésén őt szemelték ki arra, hogy küldöttség élén látogassa meg Maranzanót, a castellamareiek vezetőjét. Ugyanez a gyűlés megerősítette Joe „Főnök” Masseriát, Maranzano ellenfelét, és elismerte a főnökök főnökének. A cél az volt, hogy megakadályozzák az összecsapást, amely az egész szervezetet aláásta volna. A maffiaháborúkban rövid távon a nagyobb katonai erő gyakran győz a politikai támogatáson és a tiszteletre méltó társaságban elért rangon. Ám a kizárólag erőre hagyatkozó szindikátusok nem tartósak. Maranzano hazardírozott a hadjárattal, a katonai győzelem után akarta stabilizálni fennhatóságát. Nem volt hajlandó találkozni Gentile küldöttségével, aminek valószínűleg az volt az oka, hogy nemcsak a háborút, de talán a politikai küzdelmet is meg akarta nyerni. Ahogy a gyilkosságok folytatódtak, és civilek is áldozatul estek a tűzpárbajoknak, nagy politikai nyomás nehezedett Joe „Főnökre”. Gentile szerint a rendőrkapitány egyértelműen megmondta neki, hogy állítsa le a vérengzést, különben elveszíti a támogatását. Végül Maranzano beleegyezett, hogy találkozzék Gentile békeküldöttségével, és megparancsolta, hogy hozzák el a csoportot egy New Yorktól 135 kilométerre eső villába. Maranzano állig fölfegyverzett testőrökkel körülvéve üdvözölte őket, és az övébe két pisztolyt tűzött, ezzel jelezve, hogy sokkal inkább hadvezérnek tekinti magát, mint üzletembernek. Gentile szerint úgy festett, mint Pancho Villa, és „menekültek” vagy „banditák” néven emlegette a castellammareieket, és nem azért, mert Szicíliából érkeztek, vagy mert a mexikói gerillákra emlékeztettek, hanem mert New York különböző borgatáiból toborozták őket. Maranzano taktikája az volt, hogy ahol csak lehetett, igyekezett szövetséget kötni Joe „Főnök” Masseria minden ellenfelével. A békeküldöttség négy napon és éjszakán át igyekezett rábírni Maranzanót a visszavonulásra. Gentile még abban sem volt biztos, hogy élve elengedik őket. Közben meggyőződhetett róla, hogy tárgyalóküldöttségének egyes tagjai átálltak a castellammareiek táborába. Ez annak volt a jele, hogy a maffia, mint egész, elmozdult a semlegesség álláspontjáról, és Maranzanót kezdte támogatni. A

castellammarei főnöknek már csak halogatnia kellett. A békeküldöttséget végül elengedték anélkül, hogy a konfliktus megoldódott volna. Maranzano támadását propagandakampány is kísérte. Hangoztatta, hogy Joe „Főnök” diktátor, aki minden castellammareit halálra ítélt. Akárcsak Szicíliában, a maffiózók itt is buzgón bizonygatták, hogy tetteik nem ütköznek a szervezet szokásaival. A tiszteletre méltó társaságnak megvannak a saját törvényei, de minden tagja olyan, mint egy zugügyvéd, aki a saját érdekei szerint hajlítgatja a törvényeket. Maranzano azzal is vádolta Masseriát, hogy beengedte Al Caponét – egy kurvahajcsárt, aki nem is szicíliai – a maffiába. Gentile változatában Capone kulcsszerepet játszott a castellammarei háborúban. Ezek szerint „Hegesképű Al” az 1920-as évek közepéig nem volt tagja a maffiának. Joe „Főnök” vette föl, amikor megpróbálta aláásni a tiszteletre méltó társaság chicagói főnökének hatalmát. Felhatalmazta Caponét, aki sokkal lojálisabb volt a New York-i Masseriához, mint a chicagói főnökhöz, hogy embereinek segítségével szerezze meg a város vezetését. Gentile nem spekulált azon, hogy pontosan mekkora területet fog át Al Capone hatalma a soknemzetiségű chicagói alvilágban. Őt, mint mindig, most is jobban érdekelte a maffia belső hatalmi térképe. Miután Hegesképű Al megszilárdította helyzetét Chicagóban, nekilátott, hogy befolyását kiterjessze a New York-i maffiára. A castellammareiek háborújának idején felmérte, hogy Joe „Főnököt” annyira elpáholták New Yorkban, hogy az már a saját hadnagyait is nyugtalanította. A castellammarei háború első szakasza 1931. április 15-én ért véget a Coney Island-i Scarpato étteremben. Itt ebédelt Joe „Főnök” egyik hadnagyával, Lucky Lucianóval, majd kártyázni kezdtek. Amikor Luciano kiment a mosdóba, bejöttek a bérgyilkosai, és agyonlőtték Masseriát. Később egy sajtófotós egy pikk ászt tett az áldozat kezébe, hogy némi kesernyés ízt adjon a jelenetnek. Cola Gentile sejtése szerint Capone és Luciano közösen döntötte el, hogy Masseria túl gyenge, képtelen helyreállítani az üzletmenethez szükséges békét. Miután Luciano eltette láb alól a főnökét, béketárgyalásokat kezdett Maranzanóval és a castellammareiekkel. Al Capone volt az összejövetel házigazdája, amelyen megtárgyalták Maranzano győzelmének következményeit. Gentile nem sokat mond az összejövetelről azon túl, hogy „leírhatatlan volt a zűrzavar”. Maranzano végül elérte, amit akart: capo dei capi lett. Amikor megválasztásának

örömére lakomát rendezett Chicagóban, a meghívókártyákra egy 6 dolláros bankjegyet nyomattak. Al Caponénak ezer jegyet küldött, aki tisztelete jeléül egy 6000 $-os csekkel viszonozta az ajándékot. Hasonlóan cselekedett a többi főnök is. Ám ezzel még nem fizették meg a hűbéri adót. A cifrán kidíszített lakomaasztal közepén nagy tányért helyeztek el, ahol a vendégek elhelyezhették bankjegykötegeiket. Gentile úgy becsülte, hogy Maranzano 100 000 $-t gyűjthetett össze ezen a jótékonysági estélyen. Nem sokkal később, szeptember 10-én Maranzanót, az újonnan kinevezett főnököt leszúrták, majd agyonlőtték Park Avenue-n levő irodájában. Nem olasz származású gengszterek voltak, akik magukat adóhivatalnoknak kiadva jutottak be hozzá. Luciano bérelte fel őket. A két vezér meggyilkolásával véget ért a castellammareiek háborúja. Az alvilági legendák szerint Maranzano meggyilkolása volt az a pillanat, amikor Lucky Luciano „modernizálta” a maffiát. Lucianót a történet némelyik változata egyfajta bűnügyi igazgatási tanácsadónak, üzleti koponyának írja le, aki tetőtől talpig átszervezi a maffiát, új, cégszerű formában. Egyes tanúk állítása szerint Joe „Főnök” meggyilkolása után Maranzano diktátorként próbált viselkedni. Luciano válaszul meggyilkoltatta, majd „demokratikusabb” formában újította meg a vezetést. Létrehozott egy kormányzó bizottságfélét, amelyben a New York-i családok és egy kívülálló vett részt. (Gentile azt sejteti, hogy az öt család már akkor létezett.) A legtöbb gengszter, aki a későbbiekben emlékezett a castellammareiek háborújára, azt is állította, hogy Maranzano halála után húsz, negyven, sőt kilencven szicíliai maffiózót öltek meg Amerikaszerte Luciano parancsára. Ez volt a „macskazabálók” vagy „Bajusz Petik” eltüntetése; a maffia modernizációjához láthatólag hozzátartozott ezeknek a lejárt szavatosságú szicíliaiaknak az elintézése. Csak az a baj ezzel az elmélettel, hogy Maranzano halálának idejéből nem maradt fent dokumentálható bizonyíték a maffiózók tömeges pusztulásáról. Az ifjabb gengszterek, akik azt állítják, hogy húsz, negyven, sőt kilencven szicíliait öltek meg, láthatólag nem olvasták az újságokat. A „Bajusz Petik” kiirtásának sokat emlegetett meséje nem több mítosznál. A másik makacs tévhit, hogy a szicíliai maffia „régimódi” lett volna. Bármilyen bűnözői képességekkel érkezett is Joe „Főnök” Palermóból New Yorkba, elég korszerű volt ahhoz, hogy több mint két évtizedig legyen a pályán. Maranzano, a castellammareiek rövid távú győztes hadvezére sokkal később jött. Ám az, hogy az USA-ban meglepően

rövid idő alatt tört fel a csúcsra, egyrészt megmutatta, hogy a szicíliai maffiának még mindig nagy a befolyása az amerikai ágra, másrészt, hogy a „Bajusz Petik” milyen gyorsan alkalmazkodnak a Nagy Alma kihívásaihoz. Más szavakkal a közhelyes kép, hogy a modernizálódó amerikai gengszterek harcoltak a konzervatív macskazabálókkal, nem nagyon egyeztethető össze az 1930-31-es évek eseményeivel. Gentile másképpen, és sokkal meggyőzőbben értelmezi a castellammareiek háborújának végét. A bizottság ötlete nem Lucianótól származott, már benne volt a Joe „Főnök” Masseria meggyilkolását követő zűrzavaros találkozó levegőjében. Gentile nem tartja egetverő újításnak a bizottságot. Világos, hogy az idősebb maffiózóknak már az első világháború előtt is volt valamiféle tanácskozó testülete az Egyesült Államokban. A tiszteletre méltó férfiak örökké foltozgatták a társaság törvényeit és szerkezetét. Valószínű, hogy a bizottság is csak újabb bizonyítéka a folyamatos javítgatásnak. Gentile szerint Masseria és Maranzano sem volt kevésbé zsarnoki vagy régimódi, mint a korábbi főnökök. Szicíliában a maffiafőnököket rendszerint besározták, mielőtt és miután megsemmisítették őket, azért haltak meg, mert túl mohók, túl önkényesek, túl gyengék vagy túl régimódiak voltak. Legalábbis gyilkosaik ezt mondták róluk. Valamiféle indokolást muszáj volt fabrikálni a gyilkosságokhoz, amelyeket a valóságban csaknem mindig a hatalomvágy és a félelem ősi ösztöne diktált. A maffiaháborúk győztesei szívesen tekintették hatalomra kerülésüket egy új korszak nyitányának. Úgy tűnik, ez volt a helyzet 1931-ben New Yorkban is. Nick Gentile túl ravasz ahhoz, hogy bedőljön az ilyen belső propagandának. Azt állítja, Luciano valójában csak Maranzano halála után lépett be a maffia hierarchiájába, akkor lett bizottsági tag. Luciano már jóval korábban erős ember volt, kulcsfigura Joe „Főnök” Masseria hatalmi bázisában. Ezért Caponéhoz hasonlóan ő is külső erőket szervezett be, hogy a tiszteletre méltó társaság viszonylag szűk keretein belül megváltoztassa a hatalomért küzdő erők egyensúlyát. Lucky kapcsolata a zsidó és ír szervezett bűnözés sokkal szélesebb körével olyan kulcsfontosságú erőforrás volt, amellyel nyomást gyakorolhatott a maffiára. Maranzano halálát mindazonáltal olyan időpontnak tekinthetjük, amelytől kezdve az Egyesült Államok maffiája sokkal inkább olaszamerikai, mint szicíliai szervezet. Ennélfogva a továbbiakban az amerikai maffia kizárólag akkor tűnik fel ezeken a lapokon, ha

valamiben befolyásolja a szicíliai eseményeket. Ám a maffia amerikanizációja nem volt drámai átalakulás, örök érvényű szakítás az óvilági hagyományokkal. A maffia etnikai összetétele kicsit vegyesebb lett, amikor nápolyiakat és más dél-olaszokat is befogadott. A két különböző földrészen dolgozó szervezet fokozatosan eltávolodott egymástól, noha az amerikaiak mindig nagyon tisztelték az eredeti maffiát, és továbbra is erős családi-üzleti kötelékek fűzték össze az Atlanti-óceán két partját. Az amerikai tiszteletre méltó társaság zöme etnikailag 1931 után is szicíliai maradt. Egyes helyeken nem is intéztett kihívást a szicíliai uralom ellen. Buffalóban például a Castellammare del Golfóból való Stefano Magaddino döbbenetesen hosszú ideig maradt hatalmon; 1920-tól egészen 1974-ben bekövetkezett haláláig ő volt a capo. A szicíliai módszer még jóval azután is jellemző volt az amerikai maffiára, hogy a szesztilalom ifjú titánjai – Luciano, Capone és a többiek – rég eltűntek. A maffiózók Szicíliában és az USA-ban mindenekelőtt azt tartják magukról, hogy különböznek a többi embertől, de még a többi bűnözőtől is. Akár amerikai, akár szicíliai az illető, tiszteletre méltó férfinak lenni annyit jelent, hogy cselekedetei fölötte állnak annak, amit a társadalom jónak vagy rossznak tekint. Amikor végre feloldták a szesztilalmat, Amerika már négy évvel túl volt a gazdasági válságon. A szervezett bűnözés, nem csekély mértékben a szerencsejátéknak köszönhetően, túlélte ezeket a változásokat. Nick Gentile ismét jól járt: a manhattani Little Italyban társtulajdonosa lett egy játékbarlangnak. A szesztilalom után azonban a társadalom szigorúbban tekintett a szervezett bűnözésre. A maffia sem Amerikában, sem Szicíliában nem létezhet politikai háttér nélkül. 1932-ben Chicagóban a Demokrata Párt nemzeti konvencióján Frank Costello az elegáns Drake hotelben egy lakosztályban szállt meg a manhattani 11. választókerület vezetőjével. Egy másikban Lucky Luciano lakott együtt New York 2. választókerületének demokrata vezetőjével. Ám a második világháború előtti Olaszországgal ellentétben az Egyesült Államok demokratikus állam volt. A különböző erők küzdelme sokkal nyíltabban zajlott, Amerikában csaknem olyan könnyen lehetett szavazatokat szerezni a szervezett bűnözés elleni keresztes háború jelszavával, mint a gengszterek segítségével gyűjteni a szavazatokat. Amint véget ért a szesztilalom, a korai harmincas évek hollywoodi filmjei pontosan

követték a közvélekedés és a politikai taktika változását. A harmincas évek elejének gengszterfilmjei, mint a Kis Cézár (1931), és a Sebhelyes Arcú (1932) után Hollywood filmjei egyszerre csak a bűnüldöző rendőröket kezdték dicsőíteni. James Cagney, aki először gengsztert játszott a Közellenségben (1931), bevonult az FBI-hoz a „G” Men című filmben (1935). 1933-ban Fiorello La Guardiát választották New York polgármesterévé, és ő kiűzte Frank Costello illegális játékautomatáit a városból. (Costello nem zavartatta magát különösebben: New Orleansba költözött, ahová Huey Long szenátor hívta meg, hogy osztozzanak a bevételen.) A szervezett bűnözés szempontjából még aggasztóbb fejlemény volt, amikor 1935-ben Thomas E. Dewey lett New York főügyésze. Dewey kétszer indult (sikertelenül) köztársaságpárti színekben az elnökségért, a bűnözőkkel szemben elért, sokat reklámozott eredményeivel kampányolva. 1941-ben sikerült megválasztatnia magát New York kormányzójává. Az új gengszterellenes hadjáratnak neves áldozatai is voltak. Arthur „Dutch Schultz” Flegenheimer, Luciano egyik hadnagya és a fogadások harlemi királya minden irányból erős nyomás alá került. Egyre több perköltséget kellett fizetnie, mert Dewey újra és újra adócsalással vádolta. Politikai védelmezőinek egyre több pénzre volt szüksége, hogy meg tudjanak küzdeni a reformokat követelő jelöltekkel. Egyre jobban kicsúsztak a markából az utcai sorsjegyárusok. 1935 októberében agyonlőtték a newarki Palace Chopban. Dewey ezután magát Lucky Lucianót szorította sarokba. Luckyt harminctól ötven évig tartó szabadságvesztésre ítélték prostituáltak futtatásának vádjával (erről a következő fejezetben lesz szó). A brooklyni államügyész – New York későbbi polgármestere – William O’Dwyer a konfekciószakma zsarolóját, Louis „Lepke” Buchaltert egyenesen villamosszékbe küldte. Ő volt az első híres gengszter, akit az állam ölt meg. A kábítószerek elleni küzdelem kiújulása véget vetett Cola Gentile amerikai pályafutásának. 1937-ben New Orleansban szövetségi ügynökök tartóztatták le, mivel részese volt egy drogterjesztő hálónak, amely Texastól New Yorkig terítette áruját. A saját változata szerint, miután Brooklynban tanácskozott a főnökével, megpattant Szicíliába, hogy többé vissza se térjen az Államokba. De ennél sokkal több lehet ebben a történetben. Egy maffiózó, aki 1980-ban a bűntársai ellen vallott, azt állította, a palermói főnökök felkérték az ő cataniai családját,

ölné már meg Gentilét, amivel az amerikaiaknak akartak kedveskedni, és – tette hozzá mintegy mellesleg – Gentile azért menekült el Amerikából, mert köpött a rendőrségnek. A kérést senki nem teljesítette. „Békén hagyták szegény öregembert. Élete vége felé olyan mélyre süllyedt, hogy csupán a szomszédok irgalmassága tartotta életben, ők adtak neki egy-egy tányér tésztát.” Valószínűleg sosem fogjuk megtudni, vajon Gentile jobban járt-e azzal, hogy megkímélték az életét. A második világháború pihenést jelentett a gengsztereknek az 1930as évek közepének és végének üldöztetései után. Elterelte a sajtó figyelmét a bűnözésről, és nagy hasznot hozó lehetőségeket teremtett; az amerikaiak különösen kapálóztak a benzinkorlátozás ellen. A szicíliai maffiának sokkal drámaibb módon jelentett megváltást a háború.

Háború és újjászületés 1943-1950

Don Calò és a Tiszteletre Méltó Társaság újjászületése Mesélik, hogy 1943. július 14-én alacsonyan szálló amerikai vadászgép repült el Villalba fölött. Az emberek természetesen kirohantak az utcára. Amikor a gép bőgve elszáguldott a tetők fölött, jól lehetett látni, hogy törzsére aranysárga lobogót kötöttek, közepén nagy L betűvel. Ahogy elhaladt az egyházközség papjának, Monsignor Giovanni Vizzininek a háza fölött, a pilóta ledobott egy kis csomagot. Azt azonban egy olasz katona kapta el, és bevitte a helyi carabinierék parancsnokához. Négy nappal korábban kezdődött a „Husky hadművelet”, 160 000 szövetséges szállt partra Szicília délkeleti szélének hosszú szakaszán, akiket további 300.000 amerikai és brit katona követett. Ez a hatalmas haderő mostanra legyező alakban szétszóródott a szigeten. A britek északkelet felé, Catania, Messina és a félsziget felé tartottak. Az amerikaiak északi és nyugati irányba haladtak. Ez volt az első alkalom, hogy a Szövetségesek a Tengelyhatalmak területére léptek. A Szicília közepén fekvő Villalbának nemigen volt stratégiai jelentősége. Alig többtucatnyi parasztháznál, legfőképpen lencsetermeléséről ismert, ami fontos része a szegénykosztnak. A városka a keskeny, meredek földutak hálója mentén keletkezett a 18. században, hogy munkaerőt biztosítson a dombot körülvevő, hatalmas Micicchè latifundiumnak. Villalba élete az apró Piazza Madrice körül forgott. Ott állt a két kocsma, a Banco di Sicilia fiókja és egy templom. Ennek ellenére másnap visszatért a fellobogózott vadászgép, és újabb csomagot dobott le, amely ez alkalommal eljutott a címzetthez. Nejlonborítására szicíliai nyelvjárásban írták rá: zu Calò (Calò bácsi), vagyis a helyi maffiafőnöknek, a pap bátyjának, Don Calogero Vizzininek szánták. Vizziniék szolgája szedte föl és elvitte gazdájának. Aranysárga selyemkendő volt benne, amelynek a közepére nagy, fekete L betűt festettek. A történet ugyanaznap este folytatódik. Villalbából kilovagolt egy ember egy üzenettel, amely egy bizonyos zu Peppinek szólt Mussomeliben. Az üzenet a következő volt: „Kedden, 20-án, Turi jön a

borjakkal a cerdai vásárba. Én ugyanaznap indulok a tehenekkel, az ökrökkel és a bikával. Készülj a szüretre, szervezd meg, hogy az állatoknak legyen karámjuk. Mondd meg a többi munkavezetőnek is, hogy készüljenek.” A levelet óvilági egyszerűséggel kódolták. A címzett zu Peppi, Giuseppe Genco Russo „bácsi”, Mussomeli főnöke volt. Arról értesítették, hogy Turi (egy másik maffiózó) az amerikai motoros hadosztályokat (borjak) Cerda felé vezeti. Don Calogero Vizzini ugyanaznap indul a derékhaddal (tehenek), a harckocsikkal (ökrök) és a főparancsnokkal (bika). A Genco Russo parancsnoksága alatt álló maffiózók közben előkészítik a csatateret (szüret), és fedezéket keresnek a gyalogságnak (karám). Július 20. délutánján három harckocsi dübörgött át Villalba kapuján. Az első lövegtornyán ugyanaz a sárga zászló lobogott, közepén az L betűvel. Egy amerikai tiszt bukkant elő a csapóajtóból. Az Államokban fölszedett kásás kiejtéssel, de szicíliai nyelven érdeklődött tiszteletteljesen Don Calò után. Megtudta, hogy az öreg capomafioso otthon tartózkodik. Ez négy nappal Don Calò hatvanhatodik születésnapja előtt történt. Amint tudomást szerzett az amerikaiak érkeztéről, végigtotyogott a városon ingujjban, teknőckeretes napszemüvegben; a nadrágtartó majdnem elpattant az erőlködéstől, hogy felhúzza az öregember irdatlan potrohára a gyűrött nadrágot. Amikor odaért az amerikaiakhoz, szó nélkül felmutatta a szolgától kapott selyemkendőt, majd unokaöccsével – aki beszélt angolul, mivel nemrég tért vissza az Államokból – fölkapaszkodott a harckocsira és elporzottak. Közben Villalbában a maffiózók nekiláttak, hogy elmagyarázzák a sajátos eseményeket a lakosságnak. Elmesélték, hogy Don Calònak kapcsolatai vannak a legmagasabb amerikai kormánykörökhöz, akik Charles „Lucky” Luciano közvetítésével keresték meg – azért van az L a kendőn. Lucianót korábban engedték ki a börtönből, cserébe megszervezte, hogy a maffia segítse a sziget megszállását. De nemcsak erről van szó, tették hozzá némelyek, a híres szicíliai-amerikai gengszter maga is ott utazott a harckocsiban, amely elvitte Don Calòt. Lucky Luciano tanácsára választották ki Villalba tekintélyes és tiszteletreméltó polgárát, hogy ő vezesse az amerikaiak előrenyomulását. Hat nappal később, miután teljesítette a feladatát, Don Calò nagy amerikai gépkocsiban tért vissza Villalbába. A tökéletesen végrehajtott

harapófogó-hadművelet összehozta a borjakat, teheneket és ökröket Cerdánál, a szövetségesek megszállták Közép-Szicíliát. Don Calò, amerikai támogatással a háta mögött, készen állt rá, hogy a fasizmus sötét napjai után visszasegítse a maffiát méltó helyére a szicíliai társadalomban Sok szicíliai ismeri Don Calò és a sárga kendő történetét; sokan el is hiszik. A történetet a számtalan ismétlés bevonta a gyanús kiegészítések vastag zománcával, helyenként elmaszatolva a részleteket, míg másutt rögökben szárad rajta a színtiszta kitaláció lakkja. A legtöbb történész ma már csak legyint rá, mint mesére. Lucky Luciano kétségtelenül érdekes életének eseményei nem igazolják a legendát. 1933 őszén Luciano vegyes olasz-zsidó szindikátusával mozgásba lendült, hogy megszerezze az ellenőrzést New York város bordélyai fölött. A hadmozdulat tökéletes gazdasági kudarcnak bizonyult. Ha a madárnak panaszkodtak, hogy túl magas a sáp, nem marad semmi hasznuk, Luciano izomagyúinak falába ütköztek. Az eredmény az lett, hogy az egész iparág csalt az „adóval”. A megfélemlítés elszigetelt kísérletei sem akadályozhatták meg a zsaroló szindikátus bevételeinek zuhanását. A rosszul sikerült üzleti kaland ráadásul katasztrofális törvényes következményekkel járt. 1936 februárjában Luckyt bandájának néhány tagjával együtt letartóztatták Thomas E. Dewey rendkívüli államügyész ügynökei. A szexipari dolgozók tanúskodása kulcsfontosságú szerepet játszott a letartóztatásban. Ugyanezen év júniusában Luciano megkezdte harminctól ötven évig terjedő börtönbüntetését New York állam dannemorai szigorított fegyházában. A legsúlyosabb büntetés volt, amit valaha kiszabtak prostituáltak futtatásáért. Luciano szerencséje akkor kezdett fordulni, amikor az USA belépett a második világháborúba. 1942 februárjában kigyulladt és felborult a Hudsonon horgonyzó SS Normandie luxus-óceánjáró, amely valaha az Atlanti-óceánt leggyorsabban átszelő hajóknak járó kék szalagot is elnyerte. Valószínűleg baleset volt, de akkortájt ebben senki nem lehetett biztos. Hogy elkerüljék a további szabotázsakciókat, a haditengerészet elhárítása segítséget kért a rakparton uralkodó gengszterektől. Először Joseph „Zokni” Lanzával vették föl a kapcsolatot, aki a hatalmas Fulton halpiacon uralkodott. Ő szerzett hamis szakszervezeti igazolványokat a haditengerészet ügynökeinek, hogy azok nyomozhassak a rakparton. Lanza ajánlatára Lucianót is

beszervezték, hogy segítsen kiterjeszteni a tengerészet kémelhárító akcióját. Luckyt átvitették Dannemorából egy jobb (és kényelmesebb) börtönbe, ahol kihallgatták az elhárítótisztek. A rakparton azt pletykálták, hogy az amerikai gengszterek a haditengerészet utasítására megölik a feltételezett német kémeket. Csaknem biztos, hogy ebben merül ki Lucky Luciano együttműködése a szövetségi kormánnyal. Semmi nyoma annak, hogy Szicíliában tartózkodott volna a háború alatt. Arra sincs bizonyíték, hogy tárgyaltak volna vele a szabadon bocsátásáról, ha cserébe megszervezi a maffia támogatását a szövetségesek inváziójához. Lucianót csak 1946-ban bocsátották szabadon, és mindjárt vissza is toloncolták az USA-ból Olaszországba. De ebben sincs semmi rendkívüli; tíz év volt a kiszabható maximum az olyan bűnökért, amilyenekért Lucianót elítélték. Magának New York államnak a kormányzója, Luciano végzete, Thomas E. Dewey hagyta jóvá a döntést. Így hát nem volt semmiféle összeesküvés, amelyben az amerikaiak lepaktáltak volna a maffiával Szicília megszállására. Egyszerűen hihetetlen, hogy a Szövetségesek bűnözőket avattak volna be a Husky hadműveletnek, a történelem legnagyobb, kétéltű járművekkel végrehajtott partraszállásának a titkába. Ennek ellenére konokul tartja magát Don Calò és a sárga keszkenő legendája. 2000 júniusában a római La Repubblica egyik újságírója meginterjúvolta a történet ősforrását, a kilencvenéves Michele Pantaleonét, egy közismert baloldali írót és politikust. Megemlítette Pantaleonénak, hogy egy vezető történész erősen kételkedik a történet hitelességében. „Miért nem megy el Villalbába, miért nem nekik mondja? – felelte Pantaleone. – Mert arcul köpnék. Jött egy amerikai dzsip, elvitte Calogero Vizzinit a városból, és tizenegy nap múlva hozta vissza.” Pantaleone szavainak, noha bizonyos részleteket homályban hagy, legalább van némi valóságos alapja. Családjának háza a villalbai Piazza Madrice völgy felőli oldalán áll, Michele személyesen jelen volt, amikor az amerikaiak megérkeztek. Azért sokatmondó, hogy máig nem tisztázódott egyértelműen, mi történt azon a napon Villalbában; és ez csupán egy apró példa a maffia háború utáni szerepével kapcsolatos ellentmondásokra. Sok olasznak eleve gyanús minden vezető. Valahol a gyanú ködében ott lappanganak a korrupt politikusok, bírók, üzletemberek, szabadkőművesek, a

kémelhárítás, a jobboldali felforgatók, a rendőrség, a hadsereg, a CIA és természetesen a maffia. A bizalmatlanság a második világháború óta, születése pillanatától megmérgezi az olasz demokráciát. Sok szicíliai, sőt sok olasz nem tudja, kinek higgyen, vagy úgy dönt, hogy annak fog hinni, aki tetszik neki. Összeesküvés-elméletekkel házalni nemzeti sport; az olaszok dietrológiának nevezik, ami szó szerint azt jelenti: háttérológia. Don Calò és a sárga keszkenő története talán az első példája a dietrológiának. Arról akar meggyőzni, hogy az USA kormánya áll a maffia újjászületése „mögött”, amely a fasizmus bukása után következett be. Más szavakkal igyekszik másra hárítani a szégyent. A villalbai legenda legnyomósabb cáfolata az a tény, hogy a szicíliai maffia túlságosan bonyolult ahhoz, hogy egy szimpla összeesküvéssel föl lehessen támasztani. Valódi visszatérése a hatalomba egyenletesebben elosztja a felelősséget, mint a sárga keszkenő meséje. A történet Don Calogero Vizziniről, az amerikai titkosszolgálatról és a politikai erőszakról szól, de mindenekelőtt arról, miként használta a maffia a hagyományos fegyvereit – a hálózatát és a brutalitását – arra, hogy helyet szorítson magának a háború után lassan kialakuló olasz demokratikus rendszerben. A szicíliai maffia a történelem kínálta lehetőségek megragadásával képes meghatározni a saját sorsát. Egy másik villalbai történész beszámolója 1943 híres napjáról csaknem biztosan közelebb jár a valósághoz. Azt állítja, hogy Don Calò egyszerűen a helyiek tisztelgő küldöttségét vezette egy szövetséges őrjárathoz, amelynek a parancsnoka azt kérte, hadd beszélhessen valamilyen hivatalos személlyel. Néhány nappal később az öreg capót megválasztották polgármesternek. Ebből a szempontból Don Calò története teljesen átlagos. Villalbában, mint minden városban, az emberek örömmel üdvözölték a megszállókat, mert belefáradtak a nyomorúságba, amit a fasizmus és a háború zúdított rájuk. De szerették is Amerikát; sok szicíliai emigráns – americaninak nevezték őket – kiművelődve, megtakarított pénzzel, újfajta igényekkel tért haza az Újvilágból. Továbbá sok amerikai baka származott szicíliai családból, amely kivándorolt „la Mericába”. Miközben haladtak előre Szicíliában, a szövetséges csapatok következetesen elcsapták a fasiszta polgármestereket az olyan városkákban, amelyeket Villalbához hasonlóan ők szabadítottak föl. A helyükre olyan embereket tettek, akik mellett nem szólt más, mint hogy

a szicíliai-amerikai tolmács ajánlotta őket. A mezővárosok, amelyekben két évtizede nem politizáltak, a hatalmi űr kitöltésére gyakran fordultak vagy voltak kénytelenek fordulni a helyi tiszteletre méltó férfiakhoz, végtére is, sokan közülük a fasiszta rendszer áldozatának mondhatták magukat. Don Calò a kinevezését legalább annyira a katolikus egyházzal való jó kapcsolatainak köszönhette, mint az amerikai hadseregnek. A fasizmus összeomlását követő zűrzavarban az amerikaiak Szicíliában gyakran kértek tanácsot magasabb rangú egyházi férfiaktól, hogy kiben bízhatnak. Don Calò volt az egyik, akit így javasoltak. Régóta támogatta az egyház egyik jótékonysági alapját, két testvére pap volt, az egyik nagybátyja érsek, a másik pedig Muro Lucano püspöke. Don Calò saját beszámolója szerint, amikor Villalba polgármestere lett, az emberek a vállukon hordozták körbe. Azt állította, hogy ő szerzett békét, csak az ő beavatkozása mentette meg fasiszta elődjét a linkeléstől. Biztosan annyit lehet tudni, hogy a beiktatáson jelen volt egy amerikai hadnagy és egy pap, aki a caltanissettai püspökséget képviselte. Egyesek szerint az öreg maffiózó zavarba jött, amikor azt hallotta, hogy a barátai odakint azt ordítják: „Éljen a maffia! Éljen a bűn! Éljen Don Calò!” A város fejeként nyilvánvalóan első dolga volt, hogy eltüntesse a caltanisettai bíróság levéltárából meg a rendőrség és a csendőrség nyilvántartásából az őt terhelő aktákat (rablás, bűnszövetkezet létrehozása, marhalopás, korrupció, hamis csőd, zsarolás, minősített csalás, gyilkosságra való felbujtás). Don Calò eltörölte a múltját, de még mindig sok munka várt rá, ha biztosítani akarta a saját és a maffia jövőjét. 1943. augusztus 17-én, harmincnyolc nappal az első partraszállás után Sir Harold Alexander tábornok táviratozott Churchillnek, és közölte vele, hogy egész Szicília a Szövetségesek kezébe került. (Az olasz föld megszállása siettette Benito Mussolini fasiszta diktátor bukását, akit július 25-én megfosztottak hatalmától és letartóztattak.) A következő hat hónapban a sziget az AMGOT – a Megszállt Területek Szövetséges Katonai Kormányzata – kezében volt. Az AMGOT idején próbálkozott meg először a maffia azzal, hogy a háborúból kikerülő Szicília politikai formáját meghatározza. Az AMGOT-nak rengeteg dolga volt. A szigeten 1943 nyarának végén iszonyú állapotok uralkodtak. A Husky-hadművelet előtt a négymillió szigetlakó többsége épp csak tengődött. Az

élelmiszertartalékok leapadtak, a vasúthálózatot tönkretették a bombázások. A bűnözési ráta az égig ugrott. Sok rab megszökött az invázió zűrzavarában, a feketepiac pedig, amely már a fasizmus utolsó éveiben is virágzott, sokak számára az életben maradás egyetlen lehetőségét jelentette. Októberben felfedezték, hogy Palermóban élelmiszerjegyeket loptak; legalább 25 000 illegális jegyfüzet volt forgalomban. A Szövetségesek elrendelték az összes gabona kényszer-felvásárlását. A kisparasztoktól a nagybirtokosokig mindenki szerette volna megúszni ezt a kötelezettséget, így hát a feketepiac szereplői meglehetősen népszerűek lettek. Akárcsak az első világháború után, most is megjelentek a szicíliai vidéken a rablóbandák. Nem sokkal az amerikai csapatok átvonulása után a rendőrök olyan nyomokra bukkantak, amelyek egyértelműen arra utaltak, hogy a maffiának is köze van a bűnözési hullámhoz. A palermói rendőrkapitányságnak címzett egyik jelentés egész sor várost sorol föl, ahol a maffia ragadta magához a hatalmat: Villabatéban a maffia elfoglalta a városházát; a rovott múltú Cortone hentes lett a polgármester… A szóbeszéd szerint az amerikai csapatok érkezése után a marineói, misilmeri, cefalúi, dianai, villafratei és bolognettai maffiózók kirabolták a tanyaházakat a Stallone-birtokon… megkaparintották az ott állomásozó német csapatok után maradt lőszert és fegyvereket… Tegnap bűnözők megtámadták a gangi városházát. A hírek szerint bántalmazták Sgadari, Marciano és Lidestri bárókat, akik 1927-ben segítettek felderíteni egy nagy bűnszövetkezetet a Madonie-hegységben. A maffiózók nyilvánvalóan bosszút akartak állni a „vasprefektus’’ alatt elszenvedett sérelmekért. A Szövetségeseket nemigen lehet hibáztatni az események miatt. Mindazonáltal távolról sem voltak ártatlanok abban, hogy a maffia politikai erőként újult meg. Az amerikaiak és a britek már a szicíliai partraszállás előtt tudtak a maffiáról, és azt tervezték, hogy felhasználják a felszabadított sziget kormányzásában a helyi tiszteletre méltó férfiaktól összeszedett információkat. A brit hadügyminisztérium egyik titkos dokumentuma, amely a partraszállás előttről származik, felsorolja azokat a neves személyeket, akik hasznosak lehetnek. Ez is mutatja, milyen kevéssé izgatták magukat a maffiózók miatt. Az egyiket, Vito La Mantiát a következőképpen jellemezik: „Egy maffia cosca feje…

Antifasiszta, aki, ha még él, fontos információkkal szolgálhat. Iskolázatlan, de befolyásos”. Az AMGOT hat hónapos uralma alatt minden politikai pártot betiltott a szigeten. A brit és amerikai hivatalnokok meglehetősen kellemetlen feladatnak találták a szófogadó ideiglenes önkormányzatok létrehozását a városokban és városkákban. A szicíliai antifasiszta csoportok számát nem ismerték, és nem is mindig voltak alkalmasak új kormányzó elitnek. A Szövetségeseknek az volt a nézete, hogy a baloldali befolyást mindenáron kerülni kell. A maffia és politikusai, mint mindig, most is készen álltak, hogy a „helyi kormányzat megbízható eszközei” legyenek. Így hát az AMGOT idején szabályos kapcsolat alakult ki az Office of Strategic Services (az OSS, a CIA elődje) és a rangidős maffiózók között. A Corleonéban született Joseph Russo, az OSS palermói irodájának vezetője, nemrég azt mondta a főnökökről: „Megismerhettem mindet. Egykettőre újracementezték a szolidaritásukat.” A naivság ugyancsak hozzájárult ahhoz, hogy a maffia ismét politikai erővé lehessen az AMGOT alatt. A britek úgy vélték, birodalmuk kellően példát mutat arra, hogyan lehet megbízható bennszülötteket felhajtani. Szicíliában, akárcsak a világtérkép rózsaszínre festett foltjain, földbirtokosok és arisztokraták fognak majd uralkodni London (és Washington) nevében. Szicília azonban nem volt azonos az indiai Rádzzsal. 1943. szeptember végén a szövetségesek kinevezték Lucio Tasca Bordonarót Palermo polgármesterévé. Földbirtokos volt, az a fajta úriember, akit a britek megbízhatónak tartanak. Ő azonban „maffiaszagban” élte le egész életét; Nick Gentile később azt állította, hogy Tasca Bordonaro tényleges tagja volt a tiszteletre méltó társaságnak. Szicília-szerte hasonló embereket állítottak magas pozíciókba. Társaihoz hasonlóan Bordonaro is megérezte, hogy a háború végével kiújulnak a harcok a földtulajdonért. Válaszul a megszállt szigeten elsőnek aktivizálódó politikai szervezet: a szicíliai szeparatista mozgalom élére állt. A szeparatisták azt akarták, hogy Szicília független állam legyen az amerikai sas védelme alatt. A Tasca Bordonaróhoz hasonló emberek abban reménykedtek, hogy így megőrizhetik a régi uralkodó réteg hatalmát, és sakkban tarthatják a rettegett baloldalt. A szeparatista földbirtokosoknak volt egy természetes szövetségesük: a maffiózók, akik őrizték és igazgatták a birtokaikat, és cserébe politikai védelmet kaptak.

1944 januárjában helyreállították a politikai szabadságjogokat, hogy Szicília visszatagolódhasson az olasz államba, és a sziget fejest ugrott a politikai élet sűrűjébe. A szeparatista mozgalom egyik vezetője ekkor tartott egy sokat eláruló beszédet a maffia erődjében, Bagheriában. Andrea Finocchiaro Aprile túlfűtött, borotvaszájú szónok volt, akinek az volt a szokása, hogy úgy emlegette „Winnie” Churchillt és „Delano” Rooseveltet, mintha együtt őriztek volna libát. Bagheriában nem rejtette véka alá, milyen ismerősökkel dicsekedhet: „Ha a maffia nem létezne, ki kéne találni. Én a maffiózók barátja vagyok, még akkor is, ha személy szerint ellenzem a bűnözést és az erőszakot.” (A renegát Tommaso Buscetta később azt állította, hogy Finocchiaro Aprile az ő maffiacsaládjának a tagja volt.) 1944 februárjában megszűnt Szicíliában az AMGOT fennhatósága, a hatalom az olasz félsziget felszabadított déli részében alakult új kormány kezébe került. Addigra mind a maffiózóknak, mint a szeparatistáknak sikerült mindenfelé elterjeszteni azt a hiedelmet, hogy ők Samu Bácsi kedvenc földközi-tengeri unokaöccsei. Sokaknak úgy tűnt, hogy Szicília jövője az önálló amerikai protektorátussal és a maffia hűbérbirtokával írható le. Míg a maffia politikai szárnya túlnyomórészt a szeparatisták mögött sorakozott föl, katonai szárnyát felszólították, hogy harcoljon az új baloldali fenyegetés ellen. 1944 őszén az új olasz koalíciós kormány kommunista agrárminisztere néhány gyökeres reformot helyezett kilátásba, amivel a maffia reneszánszának új, véres fejezetét nyitotta meg. A reformok nem kisebb célt tűztek ki, mint a földkérdés végleges megoldását, amely több mint egy évszázadon át okozott zavargásokat az ország déli részében. Az intézkedések Bernardino Verro és a Fascio hatását mutatták: a parasztoknak nagyobb rész jutott volna az általuk bérelt és megművelt föld terméséből, szervezhettek volna termelőszövetkezeteket, művelésbe vehették volna a parlagon hagyott parcellákat. A mezőgazdasági miniszter még arra is kísérletet tett, hogy a földbirtokosok és a parasztok alkujából kizárja a közvetítőket, ami egyértelmű támadás volt a gabellottók ellen. A gyenge olasz állam nem volt abban a helyzetben, hogy azonnal kikényszerítse ezeknek a törvényeknek a betartását, de a parasztok jelnek tekintették, hogy a vezetők végre hajlandók támogatni törekvéseiket a tulajdonra és az igazságra. Így tehát, akárcsak az első

világháború után, a földbirtokosok a maffiózókhoz fordultak, hogy erővel szálljanak szembe a parasztokkal. Villalbában Don Calò ismét egy nevezetes epizód – ezúttal igazi – főszereplője lett, mivel ebben a szakaszban ő indította el a maffia feltámadását. Sok más maffiózóhoz hasonlóan 1944-ben Don Calogero Vizzini legnagyobb gondja a föld volt – jelen esetben a Villalba körül elterülő Miccicché-birtok. Ám ahhoz, hogy megkaparinthassa, különösen kemény ellenféllel kellett megküzdenie, méghozzá Michele Pantaleonéval, ugyanazzal, aki majd elmeséli az amerikai vadászgép és a sárga zászló történetét. Pantaleone helyi értelmiségi családból származott, amelyet köztársasági hagyományai szembeállítottak a katolikus Vizzinikkel. Don Calò minden eszközzel igyekezett rábírni Pantaleonét, hogy vegye feleségül az ő Raimonda unokahúgát, ám ez a kisvárosi románc nem szökött virágba. (Pantaleone tudta, hogy egy ilyen házasság veszedelmes kötelességeket jelentene a Vizzinikkel szemben.) Don Calòt már a házasságszerzés kudarca is fájón érintette. De még rosszabb volt, hogy Pantaleone felcsapott szocialistának. Az ifjú lázadó fölhívta a születő baloldali sajtó figyelmét a Micciché-birtokra, és ezt igyekezett kihasználni a baloldal erősítésére Villalbában. Válaszul Don Calò elintézte, hogy a Pantaleone család földjein elpusztítsák a termést, sőt egy sikertelen merénylettel próbálta elhallgattatni Pantaleonét. Lehet, hogy a gyilkossági kísérlet csak figyelmeztetés volt, mert a capomafioso ugyanakkor mozgósította a kapcsolatait. Békekövetként fölkereste a tartományi székhelyen még a kommunistákat is egy ajánlattal: segít létrehozni a villalbai csoportot, amennyiben valamelyik intézője lehet a titkár. A kommunisták bölcsen elutasították ajánlatát. Don Calò jelleméhez illő higgadtsággal továbbra is ápolta a konzervatív földbirtokosokhoz fűződő kapcsolatait. Lucio Tasca Bordonaro, a szeparatista vezető, akit az AMGOT alatt neveztek ki Palermo polgármesterévé, meghitt szövetségese volt (földbirtokaik egymás mellett terültek el). 1944. szeptember 2-án Don Calò meghívására Andrea Fioncchiaro Aprile – Winnie, Delano és a maffia „barátja” – egy tőle megszokott gyújtó hangú beszédet tartott Villalbában, amelyben megígérte, hogy mindenki meggazdagszik, amennyiben Szicília függetlenné válik. A városban fokozódott a feszültség. Michele Pantaleone tovább fokozta, amikor meghívta a helyi kommunista vezetőt, Girolamo Li Causit, hogy ő is tartson beszédet. A caltanissettai kommunisták, talán

attól tartva, hogy Pantaleone bajba keveri vezetőjüket, fölvették a kapcsolatot Vizzinivel. Az öreg főnök megnyugtatta őket, sőt fölajánlotta személyes vendégbarátságát. Semmi baj nem lesz, amennyiben nem érintenek helyi kérdéseket. 1944. szeptember 16-án egy teherutóval megérkezett Villalbába Li Causi és néhány elvtársa. Don Calò udvariasan köszöntötte az érkezetteket: „Megtisztelnének azzal, hogy elfogadnak tőlem egy kávét”? Mivel a baloldali mozgalmárok megérezték az üdvözlésben a fenyegetést, követték a téren a csoszogó öregembert a bárba. Közben észrevették, hogy vastag, fekete kereszteket mázoltak a gyűlésüket hirdető plakátokra. Kávé és cigaretta mellett Don Calò igyekezett meggyőzni a látogatókat: Villalba olyan, mint egy kolostor, mondta; nem szabad megzavarni a nyugalmát. De ha ragaszkodnak a beszéd megtartásához, legyenek udvariasak. Amikor Don Calò befejezte kis szónoklatát, az aktivisták az összecsapásra készen indultak vissza a térre. A néhány helyi kommunistát és szocialistát leszámítva Villalba lakói úgy döntöttek, hogy bölcsebb, ha becsukott zsaluk mögül hallgatják a beszédeket. Amikor a kommunisták kiléptek a bárból, megpillantották Don Calò embereinek csoportját, akik összefont karokkal, gunyoros arccal fixírozták őket. Ott volt köztük Don Calò unokaöccse, aki később örökölte a polgármesteri tisztet nagybátyjától. Maga Don Calò is kijött a bárból, és csatlakozott hozzájuk. Pantaleone fölállt egy asztalra, és bemutatta a vezérszónokot. Girolamo Li Causi, a kommunista vezető nem olyan ember volt, akit meg lehetett ijeszteni. Húszéves távollét után, alig pár hete tért vissza szülőföldjére. A korábbi idő nagyobb részében Mussolini politikai foglya volt, aztán pedig a milánói fegyveres antifasiszták vezetője. Higgadt, karizmatikus szónok volt; a helyi nyelvjárást olasszal keverve arról beszélt, hogy a tőkések és a földbirtokosok kizsákmányolják a munkásokat és a parasztokat. Az aktivisták, akik vele voltak, később azt mesélték, hogy a behúzott spaletták mögül kiáltások hallatszottak: „Igaza van! Minden szava szentírás!” Don Calò ideges lett. Li Causi, aki nem ijedt meg, azzal folytatta, hogy a villalbai parasztokat becsapja „egy bizonyos hatalmas földbirtokos” – alig álcázott utalás Don Calòra. „Ez hazugság!” bömbölte a capomafioso. A téren a kis tömeg nyomban oszolni kezdett. Egy öregember azt mondta Don Calònak, hogy szeretné hallgatni a szónokot, végtére is politikai szabadság van. Akkor ütötték le, amikor az első lövések eldördültek. Kitört a zűrzavar.

Li Causi a körülötte süvítő golyók ellenére sem jött le az emelvényről. Megpróbálta lecsillapítani a kedélyeket, fölajánlotta, hogy bárkivel hajlandó vitatkozni, aki nem ért egyet vele. Don Calò unokaöccse egy gránátot hajított rá. Amikor a gránát felrobbant, a lábán megsebesült Li Causi elesett. Pantaleone odaugrott, és biztonságos helyre vonszolta a kommunista vezért, miközben a levegőbe lövöldözve fedezte visszavonulásukat. Tucatnál is több golyó nyomát találták meg a falban a hely mögött, ahol Li Causi állt beszéd közben. Tizennégy ember sebesült meg. Don Calò lecsillapította embereit, és fölajánlotta, hogy megjavíttatja a baloldaliak teherautóját, amelyet egy gránát megrongált. Néhány nappal később egy követe elment a kórházba, ahol Li Causi feküdt és elnézést kért a történtek miatt. Ezek csak üres gesztusok voltak; a villalbai lövöIdözés elérte célját – megfélemlítést. Hat hónappal később, amikor Don Calò a Micciché-birtok intézője lett, hatalmi bázisa biztosítva volt. A felszabadított Olaszország sajtója a címoldalakon hozta a villalbai esetet. Ez a gaztett minden korábbinál híresebbé tette Don Calogero Vizzinit. De őt ez nem izgatta különösebben. És valóban, nemcsak hogy megúszta a törvényes következményeket, de ez az akció még növelte is a reputációját. A kellő zsinórokat húzogatva sikerült kimódolnia, hogy feltételesen szabadlábra helyezzék a cammogó vizsgálat idejére. Őt és unokaöccsét csupán 1949-ben találták bűnösnek Li Causi megsebesítésében, és öt év börtönre ítélték őket. Erre Don Calogero egyszerűen elbújt, amíg egy fellebbezés nyomán újra szabadlábra nem helyezték feltételesen. 1954-ben megerősítették az ítéletet, de amnesztiát kapott. A bíróság elismerte, hogy „maffiafőnöknek tartják”, mégis fölmentették kora és büntetlen előélete miatt. A villalbai események előre jelezték azt az időt, amikor az ötvenes évek elején a maffia támadást indít a politikai aktivisták, szakszervezeti vezetők, egyszerű parasztok ellen. Többtucatnyinak nem volt akkora szerencséje, mint Li Causinak és Pantaleonénak. Minden gyilkosságot ugyanolyan ítélet követett: a gyanúsítottat szabadlábra helyezték a bizonyítékok hiánya miatt. Egyes városokban és városkákban a parasztmozgalmat annyira megfélemlítették, hogy feladta a harcot. Már csak az a kérdés, hogy Don Calogero Vizzini a maffiában is akkora potentát volt-e, mint azon kívül? Valóban a tiszteletre méltó társaság főhadiszállása is volt Villalba, a lencse fővárosa?

Az amerikai titkos ügynökök bizonyosan úgy kezelték Don Calòt, mintha a maffia teljhatalmú ura lenne. Az 1944 februárjában fölállított palermói amerikai konzulátus az OSS-től vette az értesüléseit, az OSS viszont részben a maffiától, de főleg Don Calòtól. Egy időben az OSS palermói irodájának főnöke, Joseph Russo „legalább havonta egyszer” találkozott vele és a többi főnökkel. Vizzinit „Ökörbéka” fedőnéven tartották számon a titkosszolgálatnál. Russo azt mondja, hogy a maffiózók „erkölcsi támogatásért” és teherautó-kerekekért jöttek, amelyekre szükségük volt, hogy „hatékonyan eleget tehessenek jótékony célzatú tevékenységüknek, akármi légyen is az”. Még ha ezek az eszmecserék olyan laposak voltak is, ahogy Russo állítja, még ha Don Calò hazudott is az OSS-nek arról, hogy mekkora a hatalma a szigeten, akkor se higgyük elhanyagolhatónak a kis Villalbában történt eseményeket. A félanalfabéta Don Calò, akinek kiterjedt kénbányászati érdekeltségei voltak, már 1922-ben járt Londonban, és magas szintű tárgyalásokat folytatott az amerikai konkurenciával szemben egy angol-olasz kartell létrehozására. A kicsiny szicíliai küldöttségben jelen volt az olasz vegyipar egyik leendő milliomosa. Ugyancsak félelmetes hatalmat jelentettek Don Calònak az egyházi és politikai kapcsolatok. A Husky-hadműveletet követő néhány évben egy bizonyos Angelo Cammarata töltötte be Caltanissetta prefektusának hivatalát, aki ugyanakkor a caltanissettai egyházkerület szegényügyi adminisztrátora, a szicíliai segélyek főfelügyelője és a mezőgazdasági reform kormánybiztosa volt. Cammarata közel állt a püspökhöz és Don Calòhoz is. Azok a gazdasági változások, amelyeket a maffia nem befolyásolhatott, ugyancsak Don Calònak kedveztek. A háború és a fasizmus miatt sokkal fontosabb szerepet játszott a szicíliai gazdaságban a szarvasmarha és a gabona, mint a 20. század első felében. Az 1944-es évben az összes nyugat-szicíliai terület közül a sziget belsejében elterülő Caltanissetta tartomány termelte a legtöbb gabonát. A palermói coscák legfontosabb portékájának, a citromnak az eladása megbénult egy exportválság következtében. Don Calò helyzete a maffián belül valószínűleg tükrözte a hatalmi egyensúly pillanatnyi eltolódását: a főváros és környéke helyett a vidék lett az erősebb. Ettől Don Calò még nem zárkózott be örökre a hegyek közé. Volt egy támaszpontja a palermói Hotel Soléban, a Corso Vittorio Emanuelén.

Élete végén gyakran tartózkodott ott, két ifjú, kordruhás testőrének oltalmában. De Don Calò elsősorban politikai kapcsolataival járult hozzá a maffia feltámadásához. Fontos szerepe volt abban, hogy a háború utáni Szicíliában annyira kedvezett a maffiának a politikai felállás. Ez tette lehetővé, hogy a szeparatista törekvések ellanyhuljanak, és fölemelkedjék egy új pánolasz párt, amely a hagyományos módon használja majd a maffiát: a helyi kormányzat eszközeként. 1945 szeptemberében – egy évvel a villalbai lövöldözés után – Don Calò egyetlen maffiafőnökként lehetett jelen a szeparatista vezetőknek azon a titkos gyűlésén, amelyen elhatározták, hogy fegyveres felkelést robbantanak ki. Ezt a lépést a kétségbeesés szülte. A szeparatisták amerikai támogatása elpárolgott az AMGOT megszűnte után. Most már volt egy erős, új nacionalista párt, amellyel versengeniük kellett: a kereszténydemokraták (Democrazia Cristiana vagy DC), akik a teljes függetlenség helyett regionális parlament felállítását javasolva sikeresen kifogta a szelet a szeparatisták vitorláiból. Don Calò azért volt ott, mert a szeparatisták rajta keresztül szerezhették meg a vidéken garázdálkodó nagy zsiványbandák segítségét. Ám a felkelőket játszva leverték. A szeparatisták bukása után Don Calò meggyőződött róla, hogy neki a Kereszténydemokrata Párt – és nem a szeparatisták – jelenti a legjobb érdekvédelmi eszközt. Ő és a maffia apró lépésekkel, de megállíthatatlanul táncolt át a másik oldalra. Néhány kereszténydemokrata politikusnak az lett a sorsa, hogy több mint négy évtizedig a szicíliai szervezett bűnözés kedvenc közvetítője legyen Rómában. Pedig a Kereszténydemokrata Párt eredetileg korántsem holmi szimpla fedőszerve volt a maffiának. Az Olasz Köztársaság születésekor a családi értékeket, a magántulajdont és a társadalmi békét tűzte a zászlajára. Szicíliában főleg azokhoz a kisbirtokos parasztokat szólította meg, akik féltek a kommunizmustól. A párt nagy erőssége a Vatikán támogatása volt. Amikor 1947-ben elkezdődött a hidegháború, számíthatott az amerikaiak segítségére a Partito Comunista Italiano – Nyugat-Európa legerősebb kommunista pártja – ellen. Ugyanebben az évben a Kereszténydemokrata Párt vezetőjének sikerült kiszorítania a baloldali pártokat a nemzeti koalíciós kormányból. 1948 tavaszán tartották az első parlamenti választásokat Mussolini hatalomra jutása óta. A Kereszténydemokrata Párt diadalmaskodott.

Ettől kezdve negyvenöt éven át megszakítás nélkül ennek a pártnak a kezében maradt a hatalom. A szívességekre alapuló hatalomgyakorlás művészete miatt fordult a párt a maffia felé. A szicíliai Kereszténydemokrata Párt temérdek helyi klikket foglalt magában, amelyek a protekció elvére épültek. A klikkek vezetői pontosan azt a fajta személyes kapcsolatrendszert kínálhatták, amelyet a maffiózók is kedveltek. Végre helyreállt a politikusok és a bűnözők eszmecseréje, amelyet a fasizmus megnehezített: kéz-kezet mosott, ahogy a szicíliai mondás tartja. A tiszteletre méltó férfiak és a Kereszténydemokrata Párt politikusainak szövetsége aligha volt titok. A sorsdöntő 1948-as választás napján Don Calò és comparéja, Giuseppe Genco Russo, Mussomeli főnöke pompás választási lakomát adott számukra a Villa Igeában, abban a palermói szállodában, amelyet a Florio család egyik palotájából alakítottak ki. 1950-ben, amikor Genco Russo legidősebb fia megnősült, Don Calò a Kereszténydemokrata Párt szicíliai regionális tanácsának elnökeként vett részt a lakodalmon. Az efféle összejöveteleket nem ám szégyenkezve, titokban tartották. Ha politikusok és főnökök ebben az időben találkoztak, sokszor szándékosan mutatkoztak együtt, mert ez jelezte a maffia informális és az új politikai nagyságok hivatalos hatalmának szilárd szövetségét. 1950-ben a kereszténydemokraták rendezték végre a szicíliai földkérdést, a rájuk jellemző módszerekkel. A feladattal egy félautonóm kormányszervet bíztak meg, amely a helyi pártpolitikusok protekcionista központja lett. A korrupció rohamosan terjedt, a költségvetés egyharmada adminisztrációra ment el. Időközben sok földbirtokos belenyugodott az elkerülhetetlenbe, és kezdték eladogatni a földjeiket. Gyakran a maffiózók, köztük Don Calò vásárolták meg őket, hogy aztán hatalmas hasznot bezsebelve továbbadják a parcellákat a parasztoknak. 1950-ben a kormány azt is bejelentette, hogy komoly beruházási programot indít Dél-Olaszország elmaradottságának felszámolására. Ez lett a maffia történetének legjelentősebb fordulópontja. Innentől kezdve, ha a szervezet hozzá akart férni Szicília leghatalmasabb anyagi forrásához, a hivatalos politikusokhoz kellett fordulnia a földbirtokosok helyett. Olaszország demokratikus rendszerének helyreállítása – és a sziget árnyékállamaként működő maffia szerepének kialakulása – csaknem befejeződött.

Mindeme tények ellenére sem ismeretes, hogy meddig terjedt Don Calò hatalma a tiszteletre méltó társaságon belül. Néhány későbbi renegát maffiózó tagadja, hogy valaha is ő lett volna egész Szicília főnöke. Azt is mondják, hogy egyes maffiafőnököket mérgesített, amiért Don Calò és utóda, Giuseppe Genco Russo olyan gyakran szerepel a sajtóban. „Láttátok a mai lapban Gina Lollobrigidát?”, mondogatta az egyik, a hírhedten goromba és ronda Genco Russóra célozva. Nem tudjuk, mennyire volt központosítva a maffia a felszabadulás után. A fasizmust követő újjászületés kínjai között a maffiafőnök elsőnek vélhetőleg egymással teremtettek kapcsolatot. Azután közvetlenül onnan szerezték meg az értesüléseket, ahol a politikai döntések születnek, és olyan vezetőre (vagy vezetőkre) volt szükségük, akinek van diplomáciai tehetsége ahhoz, hogy az egymással vetélkedő érdekeket egyensúlyba hozza. Don Calò nagyon jó helyzetben volt ahhoz, hogy betöltse ezt az átmeneti szerepet. Természetesen ezt sohasem vallotta volna be. Egy interjúban, amelyet halála előtt adott, az agyafúrt vén capo ilyen szerényen beszél a szerepéről: „Tény, hogy minden társadalomnak szüksége van olyasfajta személyiségekre, akiknek a feladata feltárni azokat a helyzeteket, amelyekből bonyodalmak származhatnak. Ezek az emberek általában az állam képviselői. De olyan helyeken, ahol az állam nem létezik, vagy nem elég erős, akadnak magánemberek, akik…”. Az izgatott riporter kibökte a „maffia” szót. „Maffia! – motyogta mosolyogva Don Calò. – Egyáltalán létezik?” Don Calò békésen lehelte ki a lelkét unokaöccse karjai között 1954. július 10-én. A sajtó szerint utolsó szavai ezek voltak: „Milyen szép az élet!” Azt mondják, egymilliárd líra értékű vagyon maradt utána, bár ezt nem lehet ellenőrizni; történetének nagyobb részében a maffia elvből titkolta a gazdagságát. Don Calò pazar temetésén rengeteg prominens politikus és bűnöző ballagott a halottaskocsi után, amelyet négy fekete csótáros paripa húzott. Villalba polgármesteri hivatala és a helyi kereszténydemokrata főhadiszállás egy hétig zárva volt; a templomajtóra egy gyászverset tűztek: Szerény volt a szerények között Nagy a nagyok között Szavakkal és tettekkel bizonyította Hogy az ő maffiája nem bűnözött.

Tisztelte a törvényt, Védte a jogot Jellemének erőssége: A szeretet volt. Don Calò életében a villalbai parasztok gyakran idéztek egy kevésbé magasztos gúnydalt: Cu avi dinari, e amicizia, teni ’nculu, la giustizia – Zsebedben elég pénzzel és baráttal törölheted segged az igazsággal.”

Találkozás a Grecókkal A maffia hosszú távú jövője nem a kis Villalbában volt, hanem a Palermo körüli, hagyományos erősségekben. Az, hogy a szervezet magához tért a „vasprefektus” Cesare Mori sorozatos támadásai után, nagyrészt annak volt köszönhető, hogy módszerei ezeken a területeken hatottak igazán a mezei hadakra. Méghozzá azért hatottak, mert ezekkel a módszerekkel a tiszteletre méltó férfiak vagyont és rangot szerezhettek a családjuknak. Az 1946-47-es években különösen vad maffiaháború robbant ki egy Ciaculli nevű citrustermelő városkában, amely Palermótól keletre, egy meredek hegy tengerre néző oldalában fészkel. Mint később kiderítette a maffiával foglalkozó parlamenti bizottság, a háború két rokon család között dúlt. Ezekből a csatározásokból emelkedik ki az elkövetkező évtizedek néhány hatalmas maffiózója. Első ránézésre az 1946-47-es ciaculli háborút mintha a szicíliai folklórból vágták volna ki. Éppen olyan volt, amilyennek a kívülállók látják a maffiát: a becsületbeli adósság zárja be a családokat az egyre veszettebbül örvénylő, pogány viszályba. Úgy hangzik, mintha afféle „a vért csak vérrel lehet lemosni”história lenne, hogy ezt az agyonkoptatott szicíliai frázist idézzük. Ám néhány tény más megvilágításba helyezi a történetet, és azt, hogy mit is jelent a „család” a maffiában. Van egy családnév, amely nemzedékek óta szokatlan tiszteletnek örvend Ciaculli környékén: a Greco. 1946-ban az ezt a nevet viselő emberek kormányozták Ciacullit és a szomszéd várost, Croce Verde Giardinit. A két Greco klán közös őse valószínűleg Salvatore Greco lehetett, akit a Sangiorgi-jelentés a századforduló táján capomafiosoként emleget. Az is a szoros kötelékeket mutatja, hogy a család két ága a gyermekei keresztnevét elég szűk körből válogatta: volt köztük három Francesco, három Rosa, három Girolama, négy Salvatore és négy Giuseppe. Sokkal fontosabbak a csúfnevek. A két ág jó kapcsolatának erősítésére a ciaculli főnök elvette a giardini főnök lányát. A giardini és a ciaculli Grecók háborúja 1946. augusztus 26-án tört ki. A két áldozat a család ciaculli ágából származó két pátriárka volt, két

testvér, az egyik ötvenkilenc, a másik hetvenhét éves. A két idős maffiózó elleni támadás vadsága – géppuskákat és gránátokat használtak – nem hagy kétséget az esemény fontossága felől. Ismét csak nem ítéltek el senkit ezért a kettős gyilkosságért. Ám Ciaculliban mindenki sejtette, hogy a giardini főnök, egy másik Greco ötlötte ki a támadást. Erről a haditettről nevezték el „Piddu hadnagynak”. A ciaculli Grecók néhány hónap múlva e gyanújuk szerint jártak el. Piddu hadnagy két embere esett áldozatul a lefűrészelt csövű puskának, amelyet a szicíliaiak luparának neveznek. A bosszúra bosszú volt a válasz, a giardini cosca elrabolta két ellenfelét. Csak a ruhájukat találták meg. (A szicíliaiak az ilyen eltűnést lupara bianca „fehér puska” gyilkosságnak hívják.) A küzdelem a két Greco klán között 1947. szeptember 17-én tetőzött, amikor Ciaculli főterén hatalmas lövöldözés tört ki. Először a giardini cosca egyik fontos tagját vágta ketté egy géppuskasorozat. Az eseményeket a helyi Greco család két nőtagja figyelte az erkélyről, az ötvenegy éves Antonina és a tizenkilenc éves Rosalia, a tavaly meggyilkolt egyik ciaculli főnök özvegye és lánya. Amikor észrevették, hogy a férfi nem halt bele a sebeibe, lementek az utcára, és konyhakéssel fejezték be a munkát. (Rendkívül ritka, hogy az asszonyok ilyen módon beavatkozzanak a maffia harci tevékenységébe.) Antoninát és Rosaliát az áldozat öccse és húga lőtte le; Antonina megsebesült, a lánya meghalt. A támadókat viszont Antonina tizennyolc éves fia lőtte agyon. A palermói főnökök szorongatni kezdték Piddu hadnagyot, hogy vessen véget a mészárlásnak. Az olyan kirívó események, mint a ciaculli csata, nem kívánatos módon felkeltik a figyelmet a maffia iránt. Mi több, a két öreg ciaculli Greco halála után Piddu számíthatott rá, hogy ő lesz a felelős a két viszálykodó család jólétéért. Helyzete a főnökök között attól függött, hogyan tesz eleget ennek a feladatnak. Piddu a közeli Villabate városka főnökéhez fordult segítségért, egy köztiszteletben álló, rettegett capóhoz, akit családi kötelék fűzött néhány fontos amerikai maffiózóhoz. Ez volt az az időszak, amikor a dúsgazdagnak számító amerikai maffiózók megkülönböztetett tiszteletnek örvendtek Szicíliában. Befolyásuk egyik jele volt, hogy ekkortájt került be Amerikából a „család” szó; azokra a sejtekre (a coscákra) használták, amelyeknek a tagjai semmilyen vérségi kapcsolatban nem álltak. A villalbai születésű Joe Profaciból a brooklyni rakpart egyik gengsztere, később pedig Joe „Banános” Bonanno néven

a New York-i öt család egyikének főnöke lett. Amikor kitört a Grecók háborúja, Profaci Szicíliában tartózkodott, és láthatólag kulcsszerepet játszott abban, hogy ismét béke legyen Ciaculliban. Piddu hadnagy követte a Profacitól kapott tanácsot. Két elárvult unokaöccsének munkát adott a gyümölcsösben, amelyben az ő igazgatása mellett termett a híres ciaculli mandarin. A Greco unokatestvérek, akik részt vettek a háborúban, hamarosan tulajdonostársak lettek a citrusexportban, ezen felül egy közlekedési vállalatban. A béke öregbítette Piddu hadnagy jó hírét. Kapcsolatait hivatalosan megerősítette a villabatei maffiával, amikor a fia elvette az ottani főnök lányát. A rendőrségnek vajmi kevés fogalma volt arról, hogy mi vezetett a Grecók vérfürdőjéhez. Az első kettős gyilkosság után az omertà fala állta útját a nyomozásnak. A rendőrség ciaculli kapcsolatai szerint a pusztítást a vérbosszú okozta, amely hét éve kezdődött az Igaz Kereszt ünnepén egy családi veszekedéssel. Az ünnepet minden év október elsején tartják Ciaculliban. Azon az 1939-es napon hat fiatalember ment át Giardiniből Ciaculliba, hogy megnézzék a keresztet, amelyet az ottani hívők állítottak. Ketten Piddu hadnagy fiai voltak. Helyi szokás szerint bementek a templomba, és előhúztak egy padot, hogy ráüljenek. Néhány hasonló korú helybéli fiatalemberrel, akik közül az egyik a két giardini Greco unokatestvére volt, összevitatkoztak a padon. Aznap este hazafelé menet a giardini csapat hirtelen szembetalálta magát a revolverekkel és késekkel fölfegyverzett ciaculli Grecókkal. Piddu fiát, a tizenhét éves Giuseppét agyonlőtték. Ciaculli unokatestvére megsebesült. Négy évvel később természetes halállal hunyt el a börtönben, miközben a tárgyalására várt. Így hát a ciaculli pletyka szerint családi viszály volt az alapja az 1946ban kirobbant háborúnak. De a történészek manapság meglehetősen szkeptikusak ezzel az elmélettel kapcsolatban. Nem az a kérdés, hogy mi történt valójában. Inkább az, hogy engedték-e a kamaszok kakaskodását olyan hekatombává fajulni, amely az egész maffia érdekeit veszélyeztette Palermótól keletre? Az is döbbenetes, hogy az összecsapások áldozatai közül hatan nem is a Greco nevet viselik. A gyümölcsüzlet ellenőrzése forgott kockán abban az időben, amikor a maffia végre feltápászkodhatott Mussolini után. Más szavakkal ez a háború valószínűleg a coscák között zajlott – vagy egy cosca klikkjei között – hatalom és pénz volt a mozgatóerő, korántsem a családi vérbosszú.

Mindenesetre Piddu nem felejtette el fia 1939-es halálát, és ezt használta törekvéseinek igazolására, amelyekkel 1946-47-ben az egész Ciaculli-Giardini körzetet a hatalmába akarta keríteni. Először megölte a ciaculli főnököket, azután beindította a maffia pletykalmalmát, újra őröltetve a mesét, miszerint a háború azzal kezdődött, hogy tizenéves unokatestvérek összevesztek egy templomi padon, és ez vért kívánt. Ha egy főnökről látják, hogy törődik a rokonságával, híre-neve megnő a maffiában és a közösségben, mert olyan embernek számít, akinek a barátságát érdemes keresni. Családjának ezzel az agresszív védelmezésével Piddu hadnagy üzleti hírnevét is öregbítette. Más szavakkal nagy a valószínűsége, hogy a „parasztbecsületet” ez alkalommal is csupán a maffia érdekeinek védelmére használták. Maga Ciaculli is jó példa az efféle suskusra. 1916-ban a városka papját agyonlőtték. A Grecók, akik oszlopos tagjai voltak a ciaculli konfraternitásnak, megszervezték a temetést, és ők játszották a főszerepet a szertartás alatt. Ugyanakkor azt a pletykát terjesztették, hogy a pap nagy nőcsábász volt, akit egy felszarvazott férj ölt meg – „jellegzetesen szicíliai” bűncselekménynek tűnt, amelyet a szenvedély lázában és családi önérzetből követnek el. A valóságban a pap becsületes, bátor ember volt, aki igyekezett fényt deríteni arra, hogy a Grecók milyen nagyvonalúan kezelik az egyházi vagyont és a jótékonysági alapokat. Hála az igazság manipulásának, az 1946-47-es háborúban győzedelmeskedő giardini Grecók nyugodtabban tekinthettek vissza a saját szerepükre. Piddu elmondhatta magának, hogy össze tudta békíteni apai és capói kötelességeit. Ő csak egy példa arra a gondosságra, amellyel a maffiózók oldozgatják az üzlet és a család bonyolult gubancát. Ez a gondoskodás a törvényekben is megnyilvánul. A maffián belül a családtagok szerepét folyton módosítják, a szabályokat hol megszegik, hol ismét lefektetik: ugyanannak az apának csak két fia tartozhat ugyanahhoz a családhoz; olyan fiúk, akiknek az apja hatalmi harcban hullott el, nem lehetnek tagok, mert tartani lehet a bosszúállásuktól. A szabályok körültekintő betartásával a tiszteletre méltó férfiak maffiadinasztiát építhetnek ki vér szerinti családjukból. A Grecók jelentik erre a legjobb példát. A hadnagy Piddu egyik fia, Michele, a húszas évei elején járt az 1946-47-es háború idején. Harminc évvel később Michele Greco lett a főnökök főnöke. Valóságos őstípusa volt a capónak: mosolytalan, hallgatag, kizárólag kurta mondatokat és

célzatos példabeszédeket használt. Fontos személyeket, magas rangú bankárokat, arisztokratákat hívott meg a birtokára vadászni és lakomázni. Ugyanakkor heroinfinomítót üzemeltetett a birtokán, és az 1982-es maffiaháborúban tíz maffiózót – gyakorlatilag a Cosa Nostra teljes Partanna Mondelló-i családját – meggyilkoltatta egy grillparti után. Michele Greco drágán és konzervatív ízléssel öltözködött, csaknem papos méltósággal viselkedett; „Pápának” csúfolták. Nem zárkóttságból vagy affektálásból volt ilyen; ez hozzátartozott a szakmai szerszámkészlethez, amelyet ősei majdnem száz éve hagyományoztak egymásra. Az 1946-47-es háború békét hozott Ciacullinak. Ám a szigetre nem tért vissza a nyugalom, amíg Salvatore Giulianót, az utolsó banditát le nem lőtték.

Az utolsó bandita A maffiát az 1860-70-es évektől szoros és kétes kapcsolat fűzte a banditákhoz; a tiszteletre méltó társaság védelmezte és felhasználta a banditákat, ha szükség volt rájuk, azután abban a pillanatban, ahogy kényelmetlenné váltak, elárulta őket a rendőrségnek. Ez utoljára az 1940-es években fordult elő Salvatore Giuliano esetében, aki a leghíresebb és legvéresebb kezű bandita volt mind között. Története azonban több mint félelmes fináléja a szicíliai banditizmus történelmének. Ez véglegesítette a maffia szabadulását a fasiszta vasmarokból, és egyúttal talán a nyitányát is jelzi a demokratikus állam cinkosságának a saját népe ellen irányuló, gyilkos merényletekben. Hírneve csúcsán Salvatore Giuliano elérhető volt az újságíróknak, míg a hatóságokat kerülte. Ennek következtében arca széles körben ismert volt Olaszországban. Az egyik legismertebb képen egyenesen a kamerába néz, hüvelykujját a nadrágja övébe akasztja, zakója szélesre nyitva, így látni lehet, hogy az inge a nyakánál nincs begombolva. Nemrég összeszámolták, hogy negyvenegy életrajzot írtak róla a halála óta – többet, mint a háború utáni Olaszország bármely más személyiségéről. Mindegyik könyv azt ígéri, hogy fölfedi a titkot, amely a széles, mutatós arc mögött rejtőzik. Ám nem a könyvek, hanem egy film ragadta meg azt a sarkalatos igazságot, hogy a Giuliano-történetben a „nézni” és a „látni” nem ugyanazt jelenti. Francesco Rosi mesterműve, a Salvatore Giuliano 1961-ben készült, egy évtizeddel a bandita halála után. A Montelepre körüli hegyekben, Giuliano búvóhelyének környékén forgatták; a mellékszereplők a környék parasztjai voltak; egy asszony, aki nem sokkal korábban veszítette el a fiát, eljátszotta az anyát abban a jelenetben, amikor azonosítania kell a gyermekét; Rosi még a bandita eredeti puskáját is fölhasználta. Miközben ennyi gondot fordított arra, hogy a film minél hívebb legyen a valósághoz, annál meghökkentőbb, hogy magát a főszereplőt csakis hátulról vagy félprofilból mutatta; a nevezetes arcot hol távcsővel, hol az anyai sállal takarta el Giuliano leggyakrabban a távolból látható, fehér felöltőben, mintha kifehéredés lenne a kép közepén, egy üres folt, miközben a többi szereplő rávetíti a

történet általuk megélt változatát. Giuliano igazsága nem magának a banditának az alakjában rejlik, sugallja Rosi, hanem a banditák, a parasztok, a rendőrség, a hadsereg, a politikusok és a sajtó keszekusza kapcsolataiban. Ennek a gubancnak a közepében pedig a maffia lapít. Salvatore Giuliano egy parasztcsalád negyedik gyermekeként született Monteleprében, amely Palermótól úgy tizenöt kilométerre nyugatra található. Gyerekként mindent imádott, ami amerikai. Szeretete Amerika iránt egyike a kevés állandó elemnek romantikus és zagyva világképében. Bandita pályafutása a szövetségesek invázióját követő őszön kezdődött. Huszonegy éves volt, küldöncként dolgozott egy áramszolgáltatónál, amikor a carabinierék elcsípték egy zsák feketepiaci gabonával. Lőfegyverrel nyitott utat magának, egy carabiniere holtan maradt a helyszínen, ő pedig a hegyekbe menekült. Számos áldozata közül a következőt három hónappal később géppuskázta le. Családjának tucatnyi tagját tartóztatták le azzal a gyanúval, hogy ők rejtegetik. 1944 elején Salvatore segítségével kitört a monrealei börtönből, ami jócskán megnövelte a hírnevét, és megszületett bandájának belső magja. A következő évben Giuliano a klasszikus módon működtette bandáját: a tagok zöme a feketepiaci svindlikben, rablásokban vagy emberrablásokban jeleskedett, aztán munka végeztével ismét elvegyültek a közösségben. Vezetőjükben volt valami nyers vonzerő, és tehetségesen kezelte a tömegtájékoztatást; egyfajta „Robin Hoodkultuszt” teremtett magának. De ha arról volt szó, hogy a környezetét kellett együttműködésre bírni, a megfélemlítés és a megvesztegetés hatékonyabban működött, mint a szirupos mesék. A könyörtelen gyilkosságok, amelyeknek az általa árulónak vélt személyek estek áldozatul, meghazudtolták a „rablók hercegének” képét, amelyet kialakított magáról; áldozatainak száma a becslések szerint eléri a döbbenetes 430-as számot. Giuliano kapcsolata a maffiával ugyancsak beleillik a hagyományos mintába; a tiszteletre méltó férfiak védelme nélkül nem lett volna képes túlélni ezeket a korai éveket, és közben kiépíteni Szicília legsikeresebb bandáját. Amikor elrabolt valakit, az áldozat rokonai tudták, hogy a helyi főnökhöz kell fordulniuk, aki a váltságdíj meghatározott hányadának fejében gondoskodik a biztonságos hazatérésről. Más szavakkal a

maffia „megadóztatta” a banditavezért éppúgy, mint azokat az embereket, akiket megzsarolt. Később Giuliano egyik legközelebbi munkatársáról kiderült, hogy átesett a maffia beavatási szertartásán. A maffia besúgója, Tommaso Buscetta azt mondta, hogy tudomása szerint „ugyanez a dolog” Giulianóval is megtörtént. Ha ez igaz, még nem jelenti szükségszerűen azt, hogy a bandita bármely szervezetnek valódi tagja lett volna; a beavatás nagy valószínűséggel arra szolgált, hogy megerősítse a lojalitását, és hogy szemmel tarthassák a tevékenységét. Az utolsó banditát az különbözteti meg elődjeitől, hogy neki volt politikai világnézete. A szeparatisták voltak az elsők, akik megpróbálták ügyük mellé állítani. 1945 tavaszán Giuliano találkozott a szeparatista vezetőkkel, köztük annak a Tasca Bordonarónak a fiával, aki az AMGOT idején Palermo polgármestere volt. Giuliano 10 millió lírát követelt annak fejében, hogy csatlakozik a leendő szeparatista hadsereghez. Igényeit leszállították egymillióra, ráadásul megkapta az ezredesi rangot és fegyvereket, egyenruhákat ígértek neki. Más banditavezérekhez hasonlóan kivette részét a kudarcba fulladt szeparatista lázadásból: öt carabinieri laktanyát támadott meg. Közben a mindennapos bűnözést sem hagyta abba; a banda kirabolta a Palermo-Trapani vonalon közlekedő vonatot. Giuliano erőfeszítései ellenére a szeparatista fölkelés összeomlott. A szeparatizmus hanyatlása miatt úgy tűnt, hogy Giuliano politikai értelemben árván marad. 1946-ban elég sivár időknek nézett elébe, mert az állam végre megszervezte a bandáknak adandó, hatékony katonai választ, ugyanakkor a maffia kezdett megszabadulni azoktól a törvényenkívüliektől, akiket addig támogatott. Egyik banditát a másik után tartóztatták le vagy ölték meg. Gyakran a maffia adta fel őket a rendőrségnek. Mint ahogy a múltban is számtalanszor előfordult, határozott vonalat húztak a feláldozható banditák és a politikai hatalmukat megtartó maffiózók közé. A rendőrök némelyik banditavezért holtan találták – ismeretlenek intézték el őket. NyugatSzicília közösségeiben a maffia ismét a „rendteremtő erő” szerepében tetszelgett. Giuliano a válságra a szokásos nagyzolásával, nyilvánosan válaszolt bejelentve, hogy vérdíjat tűz ki a belügyminiszter fejére. Ugyanakkor új politikai barátokra is szüksége volt, ha azt akarta, hogy megbocsássák a bűneit, mihelyt Szicíliában megtörténik a végleges politikai rendezés. Elhatározta, hogy fegyvereit fölajánlja a kommunizmus elleni

küzdelemhez. Egy amerikai újságírón keresztül egy levelet juttatott el Truman elnökhöz, amelyben elpanaszolta, hogy „tűrhetetlen a kommunista kutyák csaholása”, és bejelentette, hogy harcolni fog a vörös rém ellen. Az új szicíliai önkormányzat létrehozására kiírt 1947-es választások eredménye sok más emberhez hasonlóan Giulianót is megdöbbentette. A Népi Tömörülésben egyesült baloldali pártok hatalmas sikert értek el; a szavazatoknak csaknem a 30 százalékát szerezték meg, és ők lettek a legnagyobb önálló politikai csoportosulás. Ez volt a végső lökés, hogy „Montelepre királya” elkövesse legaljasabb tettét. Salvatore Giuliano nevét az olasz emlékezet mindörökre egyetlen helyhez köti: Portella della Ginestrához. Nincs még egy ilyen sivár hely Szicíliában, ahol jobban kísértene a véres múlt, mint ezen a nyílt terepen egy völgy végén, Piana degli Albanesi és San Giuseppe Jato között. Ide gyűltek össze a parasztok 1947-ben, hogy megünnepeljék a május elsejét. A családok a legjobb ruhájukban érkeztek, hogy itt ebédeljenek, énekeljenek, táncoljanak. Szamaraikat, festett kordéikat zászlók és szalagok díszítették. A fasizmus bukása utáni szabadságot ünnepelték. Délelőtt negyed tizenegykor a Népi Tömörülés Piana degli Albanesiből érkezett titkára a vörös zászlók között fölállt, hogy megnyissa a népgyűlést. Beszédét hangos dörrenések szakították félbe. Az emberek először azt hitték, hogy az ünnepi tűzijátékot hallják. Azután Giuliano embereinek lövedékei aratni kezdtek. Tízpercnyi géppuskázás után a környező lejtőkön tizenegy halott maradt, köztük a tizenöt éves Serafino Lascari, a tizenkét éves Giovanni Grifò, továbbá a hétéves Giuseppe Di Maggio és Vincenzo La Fata. Harminchárom ember sebesült meg, köztük egy tizenhárom éves kislány, akinek az állkapcsát lőtték szét. A tömegmészárlás hatása a helyi közösségekben mélyreható és hosszan tartó volt. Amikor Francesco Rosi eljött Portella della Ginestrába, hogy ott forgassa a Salvatore Giulianót, 1000 parasztot kért fel, hogy menjenek oda, és tegyék pontosan azt, amit ők, a barátaik és rokonaik tizennégy évvel korábban tettek. Amikor a lövöldözést kezdték utánozni, a tömeg pánikba esett, az egyik kamerát is feldöntötték menekülés közben; az asszonyok sírtak és térdre borulva imádkoztak; a férfiak rémületükben a földre vetették magukat. Egy talpig feketébe öltözött öregasszony a kamera elé állt, és gyászosan jajongta: „Hol vannak a fiaim”? Két fia halt meg Giuliano és bandája kezétől.

A Portella della Ginestra-i szörnyűség nyomán felzúduló harag és rémület ellenére „Montelepre királya” még három évig szabadlábon maradt. A tömeggyilkosságot követően a háború utáni Szicília társadalmi küzdelmeinek olvadt lávája lassan új politikai tájképpé szilárdult, amelyen a kereszténydemokraták uralkodtak. Sokkal inkább a politikai változások, mint a Giuliano rémtettei által kiváltott harag és gyász tették lassan vad anakronizmussá a banditát. A kereszténydemokraták választási győzelmei után nem volt szükség Giuliano antikommunista terrorjára. Giuliano folytatta támadásait a paraszti aktivisták ellen, de bandájának tagjai sorra a hatóság kezére kerültek – gyakran a maffia adta fel őket. Ugyanakkor egyre kevesebbet lehetett olvasni Giuliano tetteiről. 1948 nyarán öt maffiózót ölt meg, köztük Partinico főnökét. Nem lehet tudni, pontosan mi volt rá az oka. Nem meglepő, hogy sokan úgy tekintenek erre a pillanatra, mint amelyben Giuliano sorsa megpecsételődött. Ezzel együtt még egy évvel később is elég erős volt ahhoz, hogy újabb hat carabinierét öljön meg egy rajtaütés során Palermo határában, Bellolampónál. A Portella della Ginestra-i vérengzés nyomozása csigatempóban vánszorgott, és egyre többen vélték úgy, hogy Giuliano valakinek – talán a belügyminiszternek – a parancsát teljesítette. Maga a bandita egy nyílt levélben vállalta a felelősséget a gyilkosságokért, és tagadta, hogy bárki állna mögötte. Állítása szerint utasítást adott, hogy csak az emberek feje fölé szabad lőni; a halálesetek véletlenül következtek be. Azzal igyekezett bizonygatni a véletlent, hogy gyermekek is voltak a halottak között: „Gondolják, hogy kő van a szívem helyén?” A helyszínen talált 800 lövedék önmagában elég, hogy ijesztően hiteltelenné tegye a tagadását. A Portella della Ginestra-i tömegmészárlás második évfordulóján a szicíliai kommunista vezető, Girolamo Li Causi, aki túlélte Don Calò kézigránátos támadását Villalbában, és szenátor lett, egyik beszédében nyilvánosan felszólította Giulianót, hogy nevezze meg a felbujtókat. A felszólítás példátlan párbeszédhez vezetett. A zsiványvezér írásban válaszolt Li Causinak: „Csak szégyentelen emberek adnak ki másokat, nem az olyanok, akik inkább a maguk kezébe veszik az igazságszolgáltatást, nem az olyanok, akik igyekeznek megőrizni a közösségben szerzett jó hírüket, és akiknek ez a cél többet ér, mint az életük.”

Li Causi válaszában figyelmeztette Giulianót, hogy csaknem bizonyosan el fogják árulni: „Hát nem érted, hogy Scelba (a szicíliai származású belügyminiszter), meg fog öletni?” Giuliano erre is válaszolt, a félelmetes titkokra célozgatva, amelyeket ismer: „Tudom, hogy Scelba meg akar öletni; azért akar megöletni, mert örökös lidércnyomása vagyok. Elintézhetem, hogy számot kelljen adnia olyan tettekről, amelyek, ha nyilvánosságra kerülnek, szétrombolhatják politikai pályafutását, és véget vetnek az életének.” Senki sem tudja, hogy mennyi hihető el ezekből a szavakból. 1950 nyarán Giuliano elfogott társait elszállították a Róma melletti Viterbóba. Oda tűzték ki a tárgyalást, amelynek válaszolnia kellett volna minden kérdésre. De éppen akkor, amikor a kihallgatások megkezdődtek, tovább szaporodtak a rejtélyek, mert egy castelvetranói ház udvarán – saját hegyi birodalmán kívül – megtalálták Giuliano holttestét. A Salvatore Giuliano nyitó képsoraiban – szigorúan ragaszkodva a valósághoz – a bandita holtteste arccal lefelé hever a kicsiny castelvetranói udvaron. Zokni, szandál, vérrel átitatott mellény van rajta; kis vércsík szárad mellette a döngölt földön. Gyémántgyűrűs jobb keze Beretta géppisztolya felé nyúl. Az igazság az, hogy ez a filmrészlet maróan ironikus. Rosi nagyon jól tudta, hogy Giuliano halálának „igazi” színhelye ugyanolyan kitaláció volt, mint a filmbéli változat. Amikor a sajtó megérkezett, hogy lefényképezze a bandita holttestét, a carabinierék azt állították, hogy vad tűzharcban terítették le. De egy bátor oknyomozó riporter hamarosan kiderítette, hogy a hivatalos változat közönséges koholmány; „Egyetlen dolog biztos, hogy Giuliano halott”, szögezte le a főcím. Miután a hivatalos változat hitelét vesztette, egy sokkal valószínűbb magyarázat terjedt el. Giulianot álmában ölték meg, a tettes valószínűleg unokatestvére és hadnagya, Gaspare Pisciotta volt, a carabinierék ügynöke; a tetemet a carabinierék vitték az udvarra, hogy meséjük bizonyítékaként lefényképezhessék. Hogy ezzel mit lepleztek, máig sem tudni. Tény, hogy Giulianót akkor ölték meg, amikor megnőtt annak a valószínűsége, hogy elfoghatják; a gyilkossághoz bizonyosan köze volt politikusoknak, rendőröknek, carabinieréknek és maffiózóknak, akik számára holtan kevésbé volt veszedelmes. A viterbói tárgyalóteremben Giuliano bandájának tagjai tovább szították a közönség gyanújának lángját. Ismét szóba került, hogy a belügyminiszter, Mario Scelba adott parancsot a Porteba della

Ginestrában lezajlott mészárlásra. A vádaskodások gyakran ellentmondásosak és bizonytalanok voltak – nyilvánvalóan a banditák érdekét szolgálta, ha a felelősséget átháríthatták a politikusokra és a rendőrökre – ezzel együtt riasztó és zavarba ejtő látványt nyújtott a tárgyalóterem. Végül a bíróság arra a következtetésre jutott, hogy nem volt felsőbb hatóság, amely elrendelte volna a vérengzést, Giuliano bandája a saját elhatározásából cselekedett. Céljuk az volt, hogy megbüntessék a baloldal helyi képviselőit a választási sikerek miatt. Az ítélet kevés embert elégített ki, mert túl sok darabka nem illett a kirakósba. Noha kilátástalan vállalkozás próbálkozni a Salvatore Giuliano és a Portella della Ginestra körüli rejtélyek megoldásával, érdemes felsorolni néhány bizonyítékot. Giuliano halála óta igyekeznek a „háttérológusok” egységes képet összerakni az itt leírt és más tényekből: • Számos

tanú emlékszik arra, hogy Giuliano közvetlenül a Portella della Ginestránál elkövetett mészárlás előtt kapott egy levelet. Amikor elolvasta, gondosan megsemmisítette, és azt mondta bandája tagjainak: „Fiúk, közeledik szabadulásunk órája!”, azután bejelentette, hogy megtámadják az ünneplő parasztokat. Senki nem tudja, ki küldte a levelet. • A mészárlás után a szicíliai rendőrfőnök találkozott római házában a rangidős monrealei maffiózókkal. Ott azok átadták neki Giuliano írásos vallomását, amelyet a rendőrfőnök vélhetőleg postán küldött tovább a palermói Semmítőszék főügyészének, aki ugyancsak tarthatott fent kapcsolatot Giulianóval. Ezt a vallomást sosem találták meg. • Ugyanez a rendőrfőnök rendszeresen levelezett Giulianóval a maffia csatornáin keresztül. Legalább egy alkalommal találkozott is a zsiványvezérrel panettone és kétféle likőr mellett, Az egyetlen ember, aki képes és talán hajlandó is lett volna feltárni a Portella della Ginestrára vonatkozó igazságot, Gaspare Pisciotta, Giuliano nyalka unokaöccse volt, aki elárulta és a valószínűleg meg is ölte rokonát a carabinierék helyett. Még bandatag korában kapott egy igazolványt, amelyet a carabinierék egyik ezredese állított ki neki. Ennek az igazolványnak a birtokában szabadon mozoghatott az egész szigeten. Még orvoshoz is elment egy másik tiszt kíséretében, mert tüdőbajban szenvedett. A viterbói perben Pisciotta kijelentette: „Egy test

vagyunk: banditák, rendőrség és maffia – akár az Atya, a Fiú és a Szentlélek”. A viterbói perben Pisciottát életfogytiglani börtönre ítélték, mivel részt vett a Portella della Ginestránál lezajlott mészárlásban. Míg ő a börtönben múlatta az időt önéletrajzának írásával és selyemhímzéssel, a hatóságok kezdtek több hitelt tulajdonítani némelyik tanúvallomásnak. Új per készülődött Giuliano meggyilkolásával kapcsolatban. Hamis tanúzás és egyéb vádak merültek föl a rendőrséggel és a carabinierékkel szemben. Pisciotta fölvette a kapcsolatot egy vizsgálóbíróval, és közölte szándékát, hogy sokkal többet akar elmondani, mint korábban. 1954. február 9-én Pisciotta készített magának egy csésze kávét. Elkevert benne valamit, amiről azt hitte, hogy tüdőbaj elleni gyógyszer. Egy óráig szenvedett a sztrichinmérgezésre jellemző, minden izmot megkínzó görcsöktől, mire meghalt. Önéletrajza eltűnt. Pisciottát a palermói Ucciardone börtönben mérgezték meg, amely a maffia egyeteme volt a 19. század közepe óta. Elképzelhetetlen, hogy gyilkosai ne rendelkeztek volna a tiszteletre méltók társaságának legalábbis a jóváhagyásával. Akármennyire keveredett is bele a maffia a Portella della Ginestra és a Giuliano-banda mögötti ármánykodásba, ő gondoskodott róla, hogy a teljes igazság sose derüljön ki.

Isten, beton, heroin és a Cosa Nostra 1950-1963

Tommaso Buscetta tevékenységének kezdete A második világháború utáni években kezdte Cosa Nostra, a mi ügyünk, néven emlegetni magát a szicíliai maffia. Lehet, hogy sok más újabb névhez hasonlóan ez is amerikai import. Az elmélet szerint a kifejezés az Egyesült Államokba kivándorolt szicíliai közösségekben született; azért volt a „mi ügyünk”, mert a szervezet elzárkózott a más nemzetiségű csoportoktól. Mivel azonban a maffia nem szokott jegyzőkönyvet vezetni tömör, talányos belső vitáiról, nem lehet bizonyítani, honnan ered a Cosa Nostra. Persze azzal se nyernénk sokat, ha volnának ilyen nyomok, mert a nevek nem igazán fontosak a szicíliai maffiában. A maffiózók többsége jobban szereti, ha az „ő ügyeiknek” egyáltalán nincs neve, ha létezésüket egy szemöldökfelvonással vagy komor pillantással jelezhetik. A többi névhez hasonlóan, amelyek jöttek-mentek az évek során – testvériség, tiszteletre méltó társaság és így tovább – a Cosa Nostra használata sem utal arra, hogy bármi változott volna a szervezet felépítésében vagy módszereiben. Tommaso Buscetta úgy vélte, hogy a Cosa Nostra régi név, ám ezt semmi sem támasztja alá, és ennek az elméletnek valószínűleg nincs több alapja, mint Buscetta azon meggyőződésének, hogy a szicíliai maffia középkori eredetű. Buscetta lehetett rossz történész, de jó tanú volt; emlékiratai és tanúságtételei több mint félszáz évet ölelnek fel. A második világháború után tűnik fel a maffia történetében. 1945 és 1963 között – 1963 lesz az a drámai év, amelyben sok más maffiózóval együtt ő is külföldre szökik – első kézből szerzett tapasztalatokat a Cosa Nostra mélyreható változásáról. 1950 és 1963 között jött létre az új irányító testület – a Bizottság vagy Kupola –, és a transzatlanti heroinforgalmazás helyreállította az összeköttetést az amerikai Cosa Nostrával. Ezekben az években talált a Cosa Nostra egy új bevételi forrást és egy új kapcsolatot az államhoz: a betont. Buscetta nem mindig megbízható. Egyrészt, mert úgy emlékszik az ötvenes évekre mint a Cosa Nostra „szép napjaira”, amikor a tisztelet és a becsület uralkodott a kapzsiság és az erőszak helyett. Már

láthattuk, hogy Buscettának ebben egyáltalán nem volt igaza. Másrészt pályafutásának tekintélyes részében távol volt a szigettől, így tehát a szicíliai maffia története nem azonos azzal, amelyet Buscetta elmondott, vagy amelyet megélt. De mivel mostantól kezdve ismételten fel fog bukkanni, fontos, hogy megismerjük az embert és a maffiózót. Annak is megvan az oka, hogy miért tudunk olyan sokat Tommaso Buscetta nemi életéről. Az első tiszteletre méltó férfiú, aki elmagyarázta a Cosa Nostra szabályait Giovanni Falcone bírónak, egyúttal az első, akivel az olasz újságírók igazolhatták dédelgetett elméletüket: vagyis hogy a maffiózó a legjobb példa a macho őstípusára, az érzéki, földközi-tengeri hímre. Buscetta a híres arcával – a vastag, duzzadt szájával, a kerek, szomorú szemével – olyan volt, mintha ezt a szerepet neki találták volna ki. 1986-ban Olaszország legismertebb újságírója és tévés személyisége, a zseniális mesélő Enzo Biagi elutazott New Yorkba, hogy meginterjúvolja Szicília leghíresebb maffiafőnökét. Ehhez végig kellett csinálnia a Kábítószerellenes Hivatal (DEA) bonyolult tanúvédelmi eljárását: találkozó a Central Park melletti Hotel St. Moritzban egy csak „Hubert” néven ismert biztonsági emberrel, hosszú autóút észak felé, járműcsere, személyi motozás. Biagi fáradozásainak jutalmául több napot tölthetett Buscettával egy elszigetelt, ideiglenes, biztonságos házban. Miután a családról és a fociról diskurálva elnyerte a maffiózó bizalmát (Buscetta a Juventus szurkolója volt), Biagi kibökte a kérdést, amelyet mindenáron föl akart tenni a legendás „két világ főnökének”, aki saját bevallása szerint többszörös gyilkos volt, és az olasz történelem nem egy sötét titkát ismerte: „Emlékszik rá, hogy mikor szeretkezett először”? Buscetta boldog volt, hogy eljátszhatja, amit a fecsegő Biaggi gallismo meridionalénak (déli kakaskodásnak) hívott. Végül is nem sokkal korábban a palermói Ucciardone börtön vastag, bombabiztos falai közötti hatalmas tárgyalóteremben sokkal komorabb dolgokra kellett emlékeznie. Akkor a nemzetközi drogkereskedelemmel és vérengzésekkel kapcsolatos kérdésekre kellett válaszolnia, és hallgatósága olyan maffiózókból állt, akik hat családtagját ölték meg három hónap alatt. Ehhez képest a szexuális hódításaival dicsekedni Biagginak olyan volt, mint egy séta a Marinán. Egyébként is ebből átcsaphatott egyik kedvenc témájához, a saját csáberejéhez: „Az anyatermészet karizmát adott nekem, van bennem valami különleges”.

Ezzel magyarázta (nem egészen meggyőzően) azt a tényt, hogy a többi tiszteletre méltó férfi miért respektálja annyira. Csak hogy tudjuk, Tommaso Buscetta nyolcévesen veszítette el az ártatlanságát. Ez volt az első és utolsó alkalom, amikor prostituálttal adta össze magát. A nő mellesleg olajbogyót, sajtot és szardellát is árult egy út menti standon, és mindössze egy üveg olajat kért szolgáltatásaiért. Ettől kezdve fontos szerepet játszott Buscetta életében a szexualitás. Számtalan félrelépéstől kísért három házassága közül az elsőt tizenhat évesen kötötte, a második egybeért az elsővel, a harmadik alkalommal egy jeles brazil ügyvéd lányát vezette oltárhoz, aki huszonkét évvel volt fiatalabb nála. Összesen hat gyereke született. Ezenfelül, ami roppant ritka, elegáns don volt – legalábbis a saját ízlése szerint. Egy képen, amely 1971-ben vagy 1972-ben készült, kevéssel azután, hogy megismerkedett harmadik feleségével, Buscetta krémszínű cipőben, krémszínű nadrágban mosolyog, zsabós inge a köldökéig ki van gombolva, hogy jól lehessen látni a nyakában a filigrán láncot. Az orra miatt még a kozmetikai sebészettel is kísérletezett – ez jóval előbb volt annál, hogy az USA hatóságai a saját biztonsága érdekében átplasztikáztatták az arcát. Bár Buscetta boldogan játszotta a földközi-tengeri csődört, ezen a téren bizonyosan nem volt jellegzetes homo mafiosus. A titkos kicsapongás nem számít bűnnek a tiszteletre méltó férfiak között, de a feleséggel rosszul bánni már az. Buscetta parazsat gyűjtött a fejére a házasságaival a Cosa Nostrában. Az 1950-es években hat hónapra felfüggesztették a csapodársága miatt. 1972-ben a brazilok kiadták, és ő a palermói Ucciardone börtönbe került. Itt tudta meg, hogy saját coscájának a feje végleg ki akarja taszítani a Cosa Nostrából, mert nem bánt rendesen az első két feleségével. Buscetta Palermo keleti peremkerületében született 1928-ban, olyan családban, amelynek semmi köze sem volt a maffiához. Noha tizenhét gyermek közül a tizenhetedik volt, korántsem lett belőle utcakölyök, akit az vonz a bűnhöz, hogy nincs más lehetősége. Apjának műhelye volt, amely tizenöt alkalmazottat foglalkoztatott; díszes tükröket készítettek és árusítottak. Ám sok más szicíliai családhoz hasonlóan Buscettáékra is nehéz idők jártak a háború alatt, és a tizenéves Tommaso felcsapott feketézőnek, továbbá elkezdett benzint, lekvárt, vajat, kenyeret, szalámit lopni a németektől, és közben széleskörű kapcsolatokat épített ki a palermói alvilággal. Amikor a Szövetségesek felszabadították Szicíliát, Buscetta egy ötven fiatalból álló bandához csapódott, akik

Nápolyba mentek, hogy harcoljanak a nácik ellen – részint kalandvágyból, részint a zsákmány reményében. Miután két-három hónapon át szabotázsakciókat, rajtaütéseket hajtottak végre az olasz félszigeten, Buscetta visszatért Szicíliába, ahol jócskán megnőtt a tekintélye. Ekkortájt kezdtek hozzá közeledni „elővigyázatos, rejtélyes férfiak, akik utalásokkal, példálózásokkal, célzásokkal fejezték ki magukat. Buscetta érezte, hogy figyelik, taksálják. Különösen az egyik – egy bútorfényező – faggatta, hogy mi a véleménye a rendőrökről, a hatóságokról, a családi erkölcsről és a barátok iránti hűségről. A bútorfényező, bizonyos Giovanni Andronico 1945-ben felvételre javasolta Buscettát a Cosa Nostra Porta Nuova-i coscájának. Miután a capo megkapta az ajánlást, közölték Buscetta nevét a palermói térség összes coscájával, hogy azok is utána nézessenek, megbízható-e a fiatalember, nem áll-e kapcsolatban ő vagy valamelyik családtagja a rendőrséggel. Amint a nyomozás lezárult, személyesen Andronico szúrta meg Buscetta ujját a beavatási szertartáson. A Porta Nuova-i cosca, amelyhez Buscetta csatlakozott, viszonylag szűk körű – úgy huszonöt fős, de nagyon válogatott társaság volt. Négy nagysággal is büszkélkedhetett: egy híres sörfajta szicíliai koncessziójának tulajdonosával, egy királypárti képviselővel, egy pszichiáterrel és Andrea Finocchiaro Aprilével, a maffia „barátjával”, aki a szicíliai szeparatizmus ügye mellett csillogtatta tüzes szónoki képességeit. (Ezt a mesét, mint még jó sokat, amelyet Buscetta ebből az időről elmondott, semmi nem igazolja, így kétkedve kell fogadnunk őket. Mindazonáltal jellemzőek Buscetta stílusára.) 1947-ben újabb híres emberrel ismerkedhetett meg: Salvatore Giulianóval, az utolsó banditával. Észrevehetően kisebb hatást gyakorolt rá egy másik tisztekre méltó férfiú, akivel pályafutása hajnalán találkozott: Giuseppe Genco Russo, Mussomeli főnöke, Don Calò Vizzini komája, akit a maffiózók „Gina Lollobrigida” néven emlegetnek, mert szereti a sajtó reflektorfényét. A magát kifinomult városinak tartó Buscetta szemében Genco Russo maga volt a belsőszicíliai érdes élet. Genco Russo ekkor már gazdag földbirtokos és a kereszténydemokrata politikus, ám az öszvérét még mindig a házban tartja, a vécé viszont a házon kívül található (földbe ásott lyuk, szélén kővel, amire ülni lehet, falak és ajtó nélkül). Ez a részlet különösen megbotránkoztatta Buscettát, mert mint később mesélte borzadva, Genco Russo, míg beszélgettek, tényleg leült a kőre, és az ő szeme láttára használta a „toalettet”.

Buscetta nemsokára utazni kezdett. Első külföldi éveit 1949 és 1952 között Argentínában és Brazíliában töltötte. 1956-ban visszatért Argentínába, azt tervezve, hogy ismét cigarettát fog csempészni, mert e műfajban bizonyítottan tehetséges volt. Azt a Palermót, amelyet a hazaérkező Buscetta látott, éppen elkezdték betonba temetni – és a város temetése megpecsételte a szervezett bűnözés és a politikai hatalom új szerződését.

Palermo kirablása „Palermo kirablása” – az ötvenes évek végén és a hatvanas évek elején tomboló építkezési láz – máig egyfajta mélabúval tölti el a város lakóit. Ha az ember meg akarja érteni ezt a mélabút, elég, ha elindul északnyugat felé a Quattro Canti kereszteződésétől, amely négy részre osztja a barokk várost. Aki végigsétál a Via Maquedán, el a Teatro Massimót őrző gigászi bronzoroszlánok előtt, és egyenesen megy tovább a Via Ruggero Settimón, láthatja, hogyan terjeszkedett Palermo a 19. század végén. A Via Ruggero Settimo egy idő után átváltozik a Libéria nevű széles sugárúttá, ahol a Florio-kor divatos polgárai kocsikáztak hintóval, és ide építtették nagystílű szecessziós palotáikat. A Via Libertà déli szakaszán, közvetlenül a Giardino Inglese előtt az út a Piazza Francesco Crispi nevű térré szélesedik, amelynek központjában manapság óriásplakátok hirdetőtáblái állnak. A plakátok alatt majdnem elvesznek egy elegáns kovácsoltvas kerítés rozsdásodó volutái és nyársai, amely groteszk módon előkelő keretbe foglalja a vacak nyitott parkolót. Ez a kerítés minden, ami megmaradt a Florio-kori Palermo egyik gyöngyszeméből. A pálmákkal körülölelt Villa Deliella állt itt valaha. Óratornyai, keskeny ablakai, hatalmas erkélye, tetőszerkezetének enyhe lejtése fényűző tisztelgés volt a toszkán reneszánsz előtt. 1959. november 28-án – egy szombaton – került a városi tanács elé a Villa Deliella lebontásának terve. Még időben hagyták jóvá, hogy ugyanaznap délután elkezdhessék a rombolást, és a hét végére a korszak egyik legszebb szecessziós házából csak az omladék maradt. A Villa Deliella egy hónap múlva lett volna ötvenéves, és onnantól kezdve a törvény védte volna. Elvesztése csak egy a sok kis tragédia között, amelyek együtt alkotják Palermo kirablását. Amikor véget ért a második világháború, Palermo alapjában véve olyan volt, mint Florióék idejében. A Via Libertà mögött kezdődött a Conca d’Oro villáival és citromligeteivel. Palermóból nem volt átmenet a provinciába. De minden szépsége ellenére óriási szüksége volt a megújulásra. Ezért részben a szövetséges bombázások voltak a felelősek; a becslések szerint 14 000 embert tettek hajléktalanná, akik

közül sokan kunyhókban tengődtek a legtöbb találatot kapott óváros romjai között. Az 1950-es években, amikor özönleni kezdtek az ismét fővárossá, tartományi székhellyé lett Palermóba a közszolgálatban munkát kereső vidékiek, még fokozottabb lett az igény új lakásokra. 1951 és 1961 között a lakosság 20 százalékkal nőtt, elérte a 600 000 főt. A háború után Európa legtöbb országán elkerülhetetlenül úrrá lett az építkezési láz. Az is elkerülhetetlen volt, hogy a tervszerű városfejlesztés gyakran fellengzős álmainak csalódás legyen a vége. Ám Palermo terjeszkedése az ötven-hatvanas években messze rosszabb volt minden várakozásnál. Amikor az építkezési láz lelohadt, a városközpont tekintélyes része még mindig romokban hevert, a többi része félig elnéptelenedett nyomorteleppé silányult, a legszebb házak némelyikét – barokkot, szecesszióst egyaránt – lebontották. A zöldellő táj eltűnt a beton alatt, a Conca d’Oro citromligeteinek zöme a buldózer áldozata leit. Az átalakulás előtt nehéz volt meglátni az alvilág jegyeit az épületek és utcák szövevényében. Palermo kirablása minden düledező barokk palotát, selejtből összebarmolt lakótelepet, pöffeszkedő toronyházat a korrupció és a bűn emlékművévé tett. Palermo kirablása sokkal inkább a politika, mint az építészet története, éppen ezért egy másik városban kezdődött. Amikor az olaszok azon lamentálnak, hogy a maffiát „Rómából futtatják”, akkor a kétségtelen igazságot mondják leegyszerűsített változatban. A Palermo kirablásáért felelős politikusok, vállalkozók és maffiózók csak az egyik végét jelentik a láncnak, amelynek a másik vége a római Piazza del Gesun, a Kereszténydemokrata Párt székházában van. Ott találták ki a demokratikus korszak új, protekcionista kormányzását. A lánc első szeme Amintore Fanfani, egy felfuvalkodott vakarcs egyetemi tanár a toszkánai Arezzóból. Amikor 1954-ben a Kereszténydemokrata Párt vezetője lett, a párt teljes modernizálását javasolta, amivel még több hatalmat akart megkaparintani. A kereszténydemokrácia uralta a kormányt, de fogékony volt a külső hatalmak befolyására: legelsősorban a Vatikánéra és az olasz iparbárókéra, akik után a városok és falvak szavazatait szállító, konzervatív nagykutyák következtek. A Kereszténydemokrata Pártnak kevés alapja volt arra, hogy támogatást várhasson el tőlük. Fanfani úgy vélte, hogy a párt akkor lesz tárgyalóképes fél, ha modern tömegszervezetté, önálló hatalommá változtatják.

Szicíliában, akárcsak Dél-Olaszország nagyobbik részében a Fanfani-féle forradalom két dolgot jelentett. Először is a párton belül egy új nemzedék – az „ifjútörököké” – került hatalomra. Másodszor ugyanezek az emberek kisajátítottak minden lehetséges posztot helyi és kormányzati szinten, a félig önálló, nem-kormányzati szerveknél és az államosított cégeknél. Az új Kereszténydemokrata Pártban silány, ám dinamikus ifjú bürokraták vették át a karizmatikus idős vezetők helyét, hogy pártjuk és a maguk nevében lerohanják az államot. Alapvetően ők a felelősek azért, ahogyan megvalósult Fanfani programja a szigeten. A következő láncszem, amely összeköti Rómát Palermo kirablásával, Giovanni Gioia. Nem sokat tud róla a közvélemény – Tommaso Buscetta annyit ír róla, hogy „rideg egyéniség” –, és sosem viselt semmiféle közhivatalt, ám ezekben az években főszerepet játszott a város történetében. A bennfentesek „alkirálynak” nevezték, és azt tartották róla, hogy ő dönti el, ki legyen a város polgármestere. 1954-ben huszonnyolc éves korában lett a Kereszténydemokrata Párt titkára Palermo tartományban, de ami még fontosabb, ő vezette a párt szervezőbizottságát, amely a tagságot ellenőrizte. Negyedszázadon keresztül Gioia vagy valamelyik követője állt ennek a bizottságnak az élén, és ebből a kulcspozícióból irányították a szicíliai politikai gépezetet. Fanfani reformjai nyomán a Kereszténydemokrata Párt helyi szervezetei először hálózták be az egész országot; Palermóban például ötvenkilenc volt belőlük. A cél állítólag az volt, hogy a kereszténydemokrácia elérje a közösségeket, és közben új tagokat toborozzon. Fanfani követői új jelszavakat találtak ki a pártnak, bejelentették, hogy vége a „makarónipolitikának”, vagyis a jövőben nem hálálják meg a szavazatokat szívességgel. A politikai modernizáció mechanizmusa egyszerű volt: az új szervezet annyit jelentett, hogy a tagkönyvvel rendelkező tagok választották meg a vezetőket; ugyancsak ők szavaztak a küldöttekre, akik viszont a képviselőket választották. Legalábbis ez volt az elmélet. A gyakorlatban, Palermóban a hatalom nem a tagok, hanem Gioia kezében volt. Mikor Gioia került a szervezőbizottság élére, jutott tagság barátoknak, rokonoknak, holtaknak és a telefonkönyvből kiírt neveknek. Minél több tagja volt a helyi szervezetnek, annál több küldöttet indíthatott a kongresszusokra. Más szóval minél több taggal dicsekedhetett egy Gioia-szerű helyi pártvezető, annál nagyobb hatalmat kínálhatott a Kereszténydemokrata Párt országos vezetésének, azaz Fanfaninak. Miután a szigeten

csodálatos módon megnőtt a párttagság lélekszáma, a szicíliai kereszténydemokraták és Fanfani páratlan befolyásra tett szert országos szinten a pártban. (A kis toszkánai egyetemi professzor hatszor lett miniszterelnök.) Gioia „alkirály” hatalma a Kereszténydemokrata Párton belül önmagában mit sem ért; akkor jelentett valamit, ha a párt képes volt munkahelyeket, engedélyeket, segélyeket és más becses dolgokat osztogatni, amelyeket kivett a helyi és a tartományi önkormányzatok kezéből. Két újabb gazember is megjelenik a színen Palermo kirablásának idején: Vito Ciancimino és Salvo Lima. Mindkettőt 1956ban választották be a városi tanácsba, mindketten Gioiát támogatták. Ők változtatták a makarónipolitikát betonpolitikává. Ciancimino és Lima csaknem tökéletes ellentétei voltak egymásnak. Ciancimino egy corleonei borbély pökhendi, faragatlan, eszes és becsvágyó fia volt. A Palermo kifosztásának idején készült fotókon egy menyétképű alakot láthatunk, frissen vasalt mellényes öltönyben, rikító nyakkendővel, olajosan csillogó, hátrafésült hajjal, ceruzabajusszal. Lima, egy városi levéltáros fia ügyvéd volt, aki munkás életét a Banco di Siciliában kezdte. Amilyen sovány, érdes és goromba volt Giancimino, olyan húsos, síkos és édeskés volt a fürtös hajú, dülledt szemű Lima. Noha mindketten Fanfani hívei voltak, Ciancimino és Lima különböző maffiakapcsolatokkal büszkélkedhettek. Ennélfogva Tommaso Buscetta is másképp vélekedett róluk. Cianciminóra úgy emlékezett, mint afféle „rámenős corleonei sikkasztóra”, aki egyedül a saját és a vele egy városból való maffiózók érdekeit nézi. Buscetta – aki ősi ellensége volt a corleonei szervezetnek – Limának gyűjtötte a szavazatokat. Sose tegeződtek, mindketten szófukar emberek voltak, de üzleti kapcsolataik, ahogy Buscetta mondta, „kölcsönös tiszteleten és őszinte szívélyességen” alapultak. Mivel Lima ismerte Buscetta operarajongását, gondoskodott róla, hogy mindig tegyenek félre neki néhány jegyet a Teatro Massimóban. Ciancimino és Lima a közmunkaügyi hivatal látszólag szerény posztját Olaszország legszégyentelenebb és legjövedelmezőbb protekciós gépezetévé fejlesztették. 1959 és 1963 között – ezek voltak az építkezési láz legforróbb évei, amikor először Lima, azután Ciancimino vezette a hivatalt – a városi tanács a 4205 építési engedély 80 százalékát összesen öt embernek adta ki. Ebben az időben Palermo gazdasága a közalapokból pénzelt építkezésektől függött, így a város gazdagságának oroszlánrésze ugyanennek az öt embernek jutott.

Ám ezek az emberek korántsem voltak országos építkezési nagyvállalkozók, legfeljebb nagy senkik. A hivatal elvileg csak olyan építőmérnököknek ítélhette volna oda az engedélyt, akik rendelkeznek a szükséges képesítéssel. Valaki mégis talált egy 1889-es rendelkezést, amelyet még a korszerű mérnöki képesítési rendszer kidolgozása előtt hoztak. Eszerint olyan cégek is kaphatnak építési engedélyt, amelyeknél van egy nyilvántartott „építőmester’’ vagy „ehhez értő vállalkozó”. Az elöljáróság listát fektetett fel az ilyen megfelelő személyekről. Lima és Ciancimino mind az öt kedvezményezettje rajta volt egy 1924-nél is régebbről származó listán. De még azon a listán is erősen hamisnak tűntek a minősítések. Az öt ember egyike egyenesen szénkereskedő volt, egy másikról kiderült, hogy valaha kőműves volt, aztán portás és gondnok lett az egyik bérházban, amelynek az építését állítólag ő felügyelte. Amikor rákérdeztek, annyit mondott, hogy ő az a fickó, aki megteszi, ami kell a boldoguláshoz; ő írta alá szívességből az engedélyeket bizonyos „barátoknak”. Ha nem a politikusok, hanem a „barátok” szemszögéből nézzük, Palermo kirablása a földdel kezdődött. A maffiózók úgy ügyeltek az építési telkekre, mint valaha a citromültetvényekre. Ha a helyi főnök úgy döntött, a vandalizmus és a lopás megakaszthatott bármilyen építkezést. A maffia befolyásának második szintjét a kisvállalkozók jelentették, akik a munkásokat és az anyagot szállították. Ha Lima és Ciancimino nem léteztek volna, a politikusok és az építő cégek ezen a szinten akkor is találkoznak a maffia hatalmával. Egy szinttel följebb álltak a nagy építkezési vállalkozók, akik korrupt hálót alkottak barátaikkal, rokonaikkal, ügyfeleikkel és kollégáikkal. Ezek a hálózatok bekebelezték a helyi politikusokat, a városi tisztviselőket, az ügyvédeket, a rendőröket, az építőket, a bankárokat, az üzletembereket és a maffiózókat is. Ezeknek a hálózatoknak a közepén gubbasztott Gioia, Lima és Ciancimino. Az ifjútörökök módszere a gondosan megtervezett zűrzavar volt, ahogy Palermo városrendezési terve is mutatja. Ennek a története 1954-ben kezdődött. Valahányszor – mint 1956ban és 1959-ben – úgy tűnt, sikerül befejezni, sok száz újabb kiegészítéssel toldották meg különböző magánszemélyek indítványára, akiknek többsége kereszténydemokrata politikus, maffiózó, esetleg az ilyenek rokonai, üzletfelei voltak. A tervet csak 1962-ben hagyták jóvá. Ám addigra a közmunkaügyi hivatal számos építési engedélyt adott ki az 1959-es változat alapján; egész háztömbök álltak olyan területeken,

amelyet a terv szerint rendezni kellett volna. Még 1962 után is akadtak Gioiához, Limához és Cianciminóhoz bejáratos emberek, akik a kedvéért a városrendezési tervet megváltoztatták, esetleg elnézték nekik, ha eltértek tőle. Csupán egyetlen esetben rendelték el egy illegálisan felhúzott épület bontását, de egyetlen cég se merte vállalni. Azért el kell ismernünk, van valami zseniális ezekben a módszerekben. A várostervezés, akárcsak annak a szabályozása, ki kaphat építési engedélyt, az illegális építkezéseket lett volna hivatva megakadályozni. Lima és Ciancimino alatt ezek az intézkedések csak arra szolgáltak, hogy egyedül a politikusok határozhassák meg, ki építkezik illegálisan. Keserű ellentmondás ez, túlságosan ismerős minden olasz számára: minél szigorúbbak a szabályok, annál magasabb annak a politikusnak az ára, aki ismeri a kiskaput. Ráadásul itt van még a félelem tényezője. Csak azt nézzük meg, hogyan intézte el a „rámenős corleonei sikkasztó”, Ciancimino a Pecoraro-ügyet. 1963 augusztusában Lorenzo Pecoraro, egy építési cég társtulajdonosa levelet küldött a palermói főügyésznek, amelyben korrupcióval vádolta meg Cianciminót. Az ügy azzal indult, hogy Ciancimino törvényellenesen megtagadott egy építési engedélyt Pecoraro cégétől. Ugyanakkor a szomszédos telken engedélyezte egy Sicilcasa nevű másik cégnek az építkezést, bár az az épület sok tekintetben eltért a rendezési tervben lefektetett szabályoktól. Pecoraro cége az építkezés leállítására azzal válaszolt, hogy megkereste Cianciminót egy közvetítőn, a helyi maffiafőnökön keresztül, aki abban bizakodott, hogy azon a környéken építkezések lesznek. A megkeresés eredményes volt: Ciancimino megígérte, hogy kiadja az engedélyt. Ám az ügyet késleltette a városi tanács dolgozóinak sztrájkja. Mire a sztrájk véget ért, Pecoraro ismeretlen okokból kiesett a maffiózó kegyeiből. Ciancimino új taktikát alkalmazott: közölte Pecoraro cégének igazgatóival, hogy akkor kapják meg az engedélyt, ha jókora kenőpénzt fizetnek a Sicilcasának. A nyomozó hatósághoz írt levelében Pecoraro megnevezett egy tanút, aki azt állította, hogy Ciancimino titokban a Sicilcasa üzleti partnere. Pecoraro azt is közölte, hogy rendelkezik egy magnófelvétellel, amelyen Ciancimina azzal dicsekszik, hogy a Sicilcasa ingyen adott neki egy lakást. Állítása szerint volt egy másik felvétele is: ezen egy jegyző elismerte, hogy rajta keresztül hatalmas kenőpénzeket fizettek Ciancimino közmunkaügyi hivatalának építési engedélyeiért. A Sicilcasa-ügy és a Pecoraro följelentése között eltelt

időben a maffiafőnököt és három társát, a Sicilcasa alkalmazottait letartóztatták és vádat emeltek ellenük gyilkosság miatt. A bizonyítékok ellenére az ügyész, akinek Pecoraro a följelentést címezte, nem talált elég alapot a vádemeléshez. Az ügy csak a következő évben jutott el egy parlamenti vizsgálóbizottság elé. De mire ez megtörtént, Lorenzo Pecoraro írt egy újabb levelet a vizsgálóbizottságnak, és ebben kijelentette, hogy korábbi vádjai Ciancimino ellen „téves értesüléseken alapultak”. Továbbá, folytatta, az a híresztelés, miszerint Ciancimino korrupt, olyan egyénektől származik, akik személyes és politikai okokból ellenséges érzelmekkel viseltetnek iránta. Ciancimino „mindig is a tisztesség és az őszinteség mintaképe volt”, fejezi be a levelet Pecoraro. Az ügy ezzel lezárult. Ciancimino és Lima koruk leghírhedtebb kereszténydemokrata politikusai, a leggyorsabb utazók egy új és kanyargós úton a gazdagság és a befolyás felé. A szicíliai Kereszténydemokrata Pártot a szívességekkel évtizedekig házaló politikusok hordája a kliensek, a klikkek, a frakciók, az ellenfranciók, a titkos szövetségesek és a nyílt ellenségek útvesztőjévé változtatta. Még a tapasztalt újságírók is kétségbeestek, amikor valami értelmet kerestek benne. Az 1960-as évek vége felé egy újságíró elment riportot készíteni valakivel, akit a párt vezető „személyiségének” neveztek. Ahogy belépett az illető új palermói lakásába, ez tárult a szeme elé: …a márvánnyal burkolt előszobában régi mesterek festményei, bútorok stílusegyvelege, tökéletes állapotú, antik aranytárgyak; a polcokon ékszerek, pénzérmék, régészeti leletek; megfizethetetlen elefántcsont feszületek pocakos jáde-Buddhák mellett. Döbbenten csetlettem-botlottam, úgy éreztem, mintha egy kalóz összeharácsolt zsákmányát bámulnám. Az illető is ott volt, hosszú háziköntöst viselt, és éppen a környékről összegyűlt választási főnököket ölelgette. Ezzel az emberrel már találkoztam politikai pályafutásának kezdetén, amikor olyan szegény volt, mint a templom egere. Akaratlanul arra kellett gondolnom, hogy ugyan miféle boszorkányság fakasztotta neki ezt az arany szökőkutat? Az a hatalom, amelyet Ciancimino és Lima másokkal együtt teremtett magának az 1950-es években, évtizedekig kitartott. Cianciminót csak 1984-ben tartóztatták le, és csupán 1992-ben ítélték szabadságvesztésre – ő volt az első politikus, akit valaha is sikerült

elítélni a maffiával való együttműködés miatt. Ugyanezen év március 12-én Salvo Lima – abban az időben az Európai Parlament képviselője – egy kevésbé körülményes bírói eljárás áldozatául esett: otthona közelében, Palermo tengerparti Mondello negyedében agyonlőtték. Hogy aztán Lima csakugyan tiszteletre méltó férfiú volt-e, ahogy némelyik „bűnbánó” maffiózó állítja, azt nem lehet tudni. Buscetta szerint nem valószínű, de ő azt is mondta, hogy Lima apja tagja volt a palermói központi coscának. Abban senki sem kételkedik, hogy a korábbi barátok vetettek ilyen hirtelen véget Lima politikai pályafutásának. A maffia története, mint mindig, ezúttal is egész Olaszországgal kapcsolatban vet föl kérdéseket, jelen esetben azt, hogy az olasz közvélemény miért nem háborodott föl azon, ami Szicíliában – és DélOlaszország nagy részében – zajlott, és az emberek miért nem tettek valamit? Az okok, bármilyen nehéz is ezt kimondani, a hatalom és a pénz környékén keresendők. Palermo kirablásának legvadabb évei egybeestek az olasz „gazdasági csodával”. Az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején az ország gazdasága megindult a tömegtermelés irányába. A dél ifjútörökjeinek juttatott hatalmas összegek az északi Genova, Torino és Milánó üzemeiben megtermelt profitból származtak. A nagyvállalkozók mégsem tiltakoztak a veszteség miatt. A legnagyobb építővállalatok közül sok északi kézben volt. Az északi iparnak ugyancsak szüksége volt Dél-Olaszország fogyasztói piacára, amelyet a közpénzek hizlaltak. A Palermóban és Nápolyban elszórt pénzből sok megtalálta az utat visszafelé északra a félszigeten, hogy jégszekrényt, robogót és autót vásároljanak belőle. Ráadásul a dél kereszténydemokrata választói segítettek távol tartani a hatalomtól a kommunistákat. Sok olasz évtizedeken át tartotta magát az alapelvhez, amelyet így fogalmazott meg a 70-es években egy szókimondó jobboldali újságíró: „Fogd be az orrod, és szavazz a kereszténydemokratákra!” És a Kereszténydemokrata Párt az ötven-hatvanas évek változásai közepette természetesen mindig számíthatott az egyház támogatására. Ernesto Ruffini, aki 1946-tól 1967-ben bekövetkezett haláláig Palermo bíborosérseke volt, mélypontra juttatta Szicíliában az egyházat a tényekkel, a szervezett bűnözéssel és a politikusok cinkosságával szembeni bűnös vakságban. Ruffini az észak-olaszországi Mantovából származott, de a sziget túlfűtött imádatában szicíliaibb volt a született

szicíliaiaknál. Meggyőződése volt, hogy az itteni hit mélyebb, mert a paraszti szokásokból fakad, onnan szövik át erős gyökerei a politikai életet. Szicília a világon mindennél közelebb áll ahhoz, amit a teljes, keresztény közösség eszményképének lehet nevezni. Kereszténynek vagy szicíliainak lenni ugyanazt jelenti. Ha az olaszoknak az a küldetésük, hogy az egyház üzenetét terjesszék a földgolyón, akkor a szicíliai népnek különleges feladata van Olaszországban: amikor úgy tűnik, hogy az iparosodott észak megadja magát az anyagelvűségnek, a hit boldog szigete példát mutat, erőddé válik Mammon, Marx és a szabadkőművesek ellenében. Röviden, Ruffininak igazán mesebeli képe volt a világról. A bíborosérsek szerint jogos a terror a kommunizmussal szemben. Tagadta a maffia létezésétét, mert azzal csak a kommunisták ijesztgetnek. 1947-ben, miután Salvatore Giuliano bandája parasztcsaládokat géppuskázott le Portella della Ginestránál, a bíboros magyarázatképpen azt írta a pápának, hogy noha „természetesen semmiféle erőszakot nem helyesel” egyik oldal részéről sem, „elkerülhetetlen az ellenállás és a lázadás a kommunistákkal, erőszakos, hazug, ámító cselszövényeikkel, olaszellenes és keresztényellenes elméleteikkel szemben”. Az 1953-as általános választások előtt a hívők „súlyos kötelességének” nevezte, hogy a szavazócédulán a Kereszténydemokrata Párt mellé tegyék a keresztjüket. Mi több, ha nem szavaznak „Jézus Krisztus ellenségeinek fenyegetése” ellen, akkor halálos bűnbe esnek. A dorgatórium és a kereszténydemokrata kormányzat öt éve ellenére a párt népszerűsége drámaian zuhant Szicíliában, 48 százalékról csaknem 36 százalékra. Láthatóan nagyszámú halálos bűnbe esett választó leledzett a szigeten. Ekkor kezdődött egy olyan korszak, amelynek gyors társadalmi változásaiban egy Ruffini-féle ember a katasztrófák özönét láthatta. A kommunizmus „féktelen istentelensége” a szövetkezetek és lakásszövetkezetek sűrű hálózatával gyorsan terjedt Olaszország egyes vidékein. Az ötvenes évek végének és a hatvanas évek elejének gazdasági felvirágzása kitépte a déli parasztokat hagyományos környezetükből, és eljuttatta őket Genova, Torino, Milánó építkezéseire és üzemeibe. Még a kormány és az egyház cenzúrája sem akadályozhatta meg Hollywoodot abban, hogy erkölcstelenségre tanítsa a fogyasztás fertőjében dagonyázó fiatalságot. Még borzasztóbb módon a Kereszténydemokrata Párt, amelyet az anyaszentegyház az ateista baloldal elleni keresztes hadjárat

élcsapatának szánt, nem a magasztos elveknek megfelelően látszott működni. Szervezetlensége, ádáz belső klikkharcai, a közpénzek nagyvonalú kezelése kihívta még néhány magasabb rangú egyházi férfiú óvatos bírálatát is. Mi több, az 1953-as választási kudarc után a párt arra kényszerült, hogy szövetségeseket keressen, hol jobb, hol baloldalon, az erőviszonyok függvényében. A párt némelyik frakciója a szocialistákat igyekezett elcsábítani kommunista szövetségesük mellől; a szocialisták először 1963-ban voltak hajlandók koalíciós kormányt alakítani a Kereszténydemokrata Párttal. Ugyanakkor a párton belül is mindinkább előtérbe kerültek az egyház által szabadpiaci „liberaloidnak” és „hitetlennek” nevezett egyének, miközben a párt a modern tőkés gazdaság tényeivel birkózott. Ruffini ezektől a fejleményektől sem szűnt meg támogatni a pártot, illetve nem engedett a modern világgal szemben tanúsított engesztelhetetlenségéből. A maffia kérdését azonban nem kerülgethette örökké. 1964 virágvasárnapján pásztorlevelet bocsátott ki Szicília igaz arca címen, amely az egyházi hierarchia első egyértelmű és hivatalos állásfoglalása a maffiáról, kilencvenkilenc évvel azután, hogy ezt a szót először használták. Szicília igaz arca leleplezi a sajtó ördögi összeesküvését, amely megrágalmazza a szigetet. Ennek az összeesküvésnek három tőre van. Az első és a második az ötvenes hatvanas évek két leghíresebb szicíliaija: a „szicíliai Gandhinak” is nevezett Danilo Dolci az egyik, akinek erőszakmentes mozgalma felhívta a figyelmet Nyugat-Szicília paraszt- és halászközösségeinek nehéz életére, Giuseppe Tomasi di Lampedusa, a regényíró herceg a másik, a Párduc (1958) alkotója, aki érzéki és vigasztalan képekben festi meg a sziget történetét. A sajtó támadásának harmadik tőre a maffia, amely Ruffini állítása szerint nem jelent komolyabb bűnözést annál, ami bárhol megtalálható Olaszországban vagy a világon.

Joe Bananas szabadságra megy Minden főnök közül Giuseppe „Joe Bananas” Bonanno uralkodott a legtovább a New Yorki öt maffiacsaládon. 1905-ben született az apró tengerparti városkában, Castellammare del Golfóban, Mussolini Itáliájából menekült el, castellammarei földijével, Salvatore Maranzanóval harcolt Joe „Főnök” Masseria ellen, hogy coscájának főnöke legyen, miután Lucky Luciano 1931-ben pacifikálta a New York-i maffiát. Ezután három évtizedig vezette a Brooklynban prosperáló Bonanno-klánt. Amíg ő volt a főnök, ez maradt a leginkább szicíliai a New York-i családok közül. Választott nyelvük a sziget nyelvjárása volt; maga Bonanno mindig is rosszul beszélt angolul. Vérrokonaik, a buffalói Magaddinók mellett a Bonannók szoros kapcsolatokat tartottak a Castellammare del Golfóban maradt maffiacsaláddal. 1983-ban Joe Bananas Tiszteletre méltó férfi címen megjelentette irodalmi négerrel íratott önéletrajzát, amelyet átszőnek az abszurdan önigazoló hivatkozások „az én hagyományomra” – amin Joe a maffiát érti. A könyv egyik legérdekesebb fejezete elmeséli, hogy 1957 októberében a brooklyni főnök miként tölt számos hetet ott, ahonnan a „tősgyökér” ered. Beszámolója az általa szabadságnak nevezett időről a szokott régimódi dicshimnuszokat zengi a család és az önérzet idő megszentelte szicíliai kultúrájáról. Így tért vissza Bonanno a gyökereihez, egy kis világba, amelyet elhagyott, hogy meglelje a szabadságot és a sikert. Amikor megérkezett, hangot adott csodálatának az olaszok „életművészete”, „túláradó melegsége” láttán. Ennél élesebb szemről tesz tanúságot az olasz kormánygépezet „döbbenetes” jelzője; példaképpen elmeséli, hogy amikor földet ért a római repülőtéren, kellemes meglepetésére vörös szőnyeget teríttetett eléje a kereszténydemokrata külkereskedelmi minisztere, aki szintén castellammarei volt. „FBI-os barátaim ugyancsak meglepődnének egy ilyen fejedelmi fogadtatás láttán!”, ennyi volt Bonanno megjegyzése. Noha a történetet egyetlen független forrás sem erősíti meg, az, aki ismeri a szicíliai kereszténydemokratákat, egyáltalán nem csodálkozna, ha igaznak bizonyulna. Amikor a don Palermóba érkezett, helyi méltóságok és maffiózók küldöttsége fogadta. Büszkén mutogatták neki

a ragyogó sztrádákat és irodaépületeket, amelyek gombaként nőttek ki a város körül. Talán nem meglepő, hogy Palermo kirablásának e korai pillanata nem tartozott Joe vakációjának fénypontjai közé. Noha a könyvben összehordott badarságokból senki se gondolná, Bonanno szicíliai szabadsága valóban fordulópontot jelentett az Atlantióceán mindkét partján a Cosa Nostra számára. Ekkor történt, hogy az USA maffiózói átadták a heroinkereskedelmet szicíliai unokatestvéreiknek. Legalább ilyen fontos, hogy a kirándulás idején hozta létre a szicíliai maffia a bizottságot, annak a mintájára, amely New Yorkban jött létre a castellammareiek háborúja után. Ez a két változás szoros kapcsolatban áll azokkal a fejleményekkel, amelyek a következő négy évtized tragédiáihoz vezettek. A nyolcvanas és kilencvenes években, sőt még az azután is tomboló, elképesztő erőszak visszavezethető Joe Bananas látogatásáig. Csupán kevés, de igen sokatmondó részlet maradt fönn a látogatás eseményeiből. Ahhoz, hogy jelentőségüket megértsük, nemcsak a „mit”, de a „miértet” is pontosan ismerni kell. Ez egyike azoknak az alkalmaknak, amikor a maffia olasz történészei szükségesnek tartották, hogy a feltételezések hártyáját feszítsék ki a hozzáférhető tények vázára. Ami tehát most következik, az a tudás és a feltételezés keveréke, amelynek egyetlen célja van: behatolni a Cosa Nostra politikájába. A „politika” szó itt fontos, és nem véletlenül használjuk. Mert ha a Cosa Nostra beszállása a heroin forgalmazásába üzleti kérdés, akkor a bizottság létrehozása a maffiánál megfelel az alkotmányos politikának. A nem olaszok fülében egyáltalán nem cseng botrányosan, ha a maffiózót üzletemberként emlegetik; ma már filmes közhely úgy ábrázolni a maffiafőnököt, mint a vezérigazgatók baljós mását. Mindazonáltal Olaszországon kívül az írók még mindig nem szívesen tisztelik meg a gyilkosok és tolvajok gazemberségeit a „politika” szóval. Ám azok, akik igyekeznek megérteni a szicíliai maffiát a saját hazájában, az évtizedek során megtanulták, hogy bármely más szó használatával súlyosan alábecsülnék a Cosa Nostrát. A szicíliai maffiának van politikája. Mint napjainkban a nyomozó hatóságok folyamatosan hangsúlyozzák, a Cosa Nostrát addig nem fogják megsemmisíteni, amíg meg nem értik, hogy ez egy árnyékállam, politikai testület, amely néha opponál, néha felforgat, néha pedig beköltözik a törvényes kormányba.

Szicíliai látogatásának palermói szakaszában Joe Bananas fényes uzsonnát költött el a tengerparti Spanò étteremben Tommaso Buscettával – legalábbis az utóbbi az események ilyen változatát adja elő. Abban az időben Buscetta – a jövendő „két világ főnöke” és történelemcsináló renegát – még csak afféle lótifuti palermói katona. Így a spanòbeli találkozás sokkal mélyebb hatást tett rá, mint Joe Bananasra, aki nem vette a fáradságot, hogy ezt az eseményt följegyezze a szabadságáról szóló emlékirataiban. Buscetta viszont nagy szóbőséggel áradozik az „igézetről”, amelyet akkor érzett, amikor bensőségesen beszélgethetett azzal az emberrel, akit „előkelő, elegáns, különleges értelemmel megáldott” férfiként ír le. Nyilván megtalálta a neki való szerepmodellt. Az akkori rangkülönbségen kívül sok más dolog miatt is eltér a két beszámoló. Amikor Buscetta elmesélte a történetet, pentito volt, aki a tanúvédelmi programnak köszönhetően lehetett még életben; amikor Joe Bananas beszélt erről az időről 1983-ban, legjobb esetben is félig visszavonult már. Ezen egyszerű okból Buscetta a megbízhatóbb. (Bár meg kell mondanunk, az amerikai hatóságok elég komolyan vették a Tiszteletre méltó férfi szerzőjét, hogy az esküdtszék előtt írónak nevezzék.) Különös, de aligha meglepő, hogy mindkét maffiózó történetében ugyanaz a sokatmondó lyuk tátong: a drogoké. Joe Bananas váltig állítja, hogy sosem volt köze hozzájuk, mivel szerinte ez tökéletesen idegen az ő hagyományától. Buscetta kifejezetten gúnyolódik azon az ötleten, hogy Bonanno netalán éppen a heroin miatt látogatott Szicíliába. Természetesen mindketten hazudnak, de mindketten érdekesebb módon teszik, mint ahogy elsőre gondolná az ember. Nem csupán arról van szó, hogy két bűnöző önmagát védi. Buscetta kétségtelenül izgalmasabban hazudik, mint olasz-amerikai példaképe. Haláláig tagadta, hogy valaha is pénzhez jutott volna a drogkereskedelemből. Meglehetősen ellentmondásos módon ugyanakkor kitart amellett, hogy „senki nincs a Cosa Nostrán belül, akinek ne lenne köze a kábítószer-kereskedelemhez”. Az ilyen kijelentések tartalmazzák mindazon taktikai hazugságoknak jeleit, amelyekben a maffiózók olyan ügyesek. Sőt, a jelek olyan világosak, hogy valószínűleg szándékosan helyezték el őket. Buscetta bizonyos akart lenni benne, hogy aki tudja, miként kell őt értelmezni – például Falcone bíró –, az tisztán lássa, hogy most ő hazudik, és nem mondhat többet erről a kétségtelenül fontos témáról. Ez olyan emeletes

hazugság volt, hogy kordont kellett köré vonnia, nehogy megfertőzze annak a hitelességét, amit még el kell mondania. A hazudozás azért vált szükségessé, mert mikor Joe Bananas Palermóban kilépett a repülőgépről, a Cosa Nostra keresztúthoz ért az Egyesült Államokban: el kellett döntenie, mennyire akar illegális lenni. Az amerikai maffia mindig szabadon dolgozott azokon a piacokon – ilyen volt a szeszcsempészés a szesztilalom alatt vagy az illegális számsorsjáték –, amelyek „éppen csak” illegálisak, ezért nem hozzák zavarba a politikai barátokat. A szerencsejáték más kategória; a negyvenes-ötvenes években a szervezett bűnözés hatalmas összegeket fektetett be Las Vegasba, a szerencsejátékok gyorsan terjeszkedő, sivatagi Mekkájába. A félillegalitásnak ugyanezek az alapelvei érvényesültek a maffia szakszervezeti ügyeiben. Fölajánlották a munkaadóknak, hogy letörik a sztrájkokat; vagy együttműködtek a szakszervezetekkel, hogy pénzt zsaroljanak ki a munkásokból és a munkaadókból egyaiánt. A Cosa Nostra egyik esetben sem távolodott el túlságosan a törvényes intézmények védelmező árnyékától és a félvilági hatalmasok érdekcsoportjaitól. A drog viszont más. 1950-ben Tennessee demokrata szenátora, Estes Kefauver riasztó jelzést kapott a Kábítószerek Szövetségi Irodájától a maffia nemzetközi hálózatáról. A Kefauver-féle Szenátusi Különleges Bizottság meghallgatásait, amelyek a drogok államközi forgalmával foglalkoztak, a televízió is közvetítette 1951-ben. Az amerikaiak láthatták, amint maffiózók tucatjai takaróznak az ötödik alkotmánymódosítással (a híres Mirandával), mikor a Kefauverbizottság kérdéseire kellett volna válaszolni. Frank Costello, aki valaha szeszcsempész, majd New York játékautomatáinak királya volt, nem engedélyezte, hogy váll fölött is mutassa a kamera; ámde sok néző így sem felejtette el azt a „kézbalettet”, amellyel Costello kísérte körmönfont magyarázkodását üzleti ügyeiről. A Kefauver-bizottság meghallgatásai nyomán az Egyesült Államok ismét fölfedezte a félelmet a maffiától – azt a félelmet, amelyet utoljára ötven éve érzett, a „hordós hulla” és Joe Petrosino hadnagy idejében. Ez alkalommal a drogtól való rettegés táplálta a félelmet és az igézetet. Politikai okokból gerjesztett hírverés és kisebb sajtódömping következett; egy író, akit megihletett a Kefauver-bizottság, a maffiát „a történelem legnagyobb erkölcsi kihívásának”, „a bűnök legfőbb forrásának” nevezte. Elkezdődött Amerika háború utáni hosszú szerelmi viszonya a maffiával.

Bár J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója továbbra sem volt hajlandó hinni a maffia létezésében, a Kefauver-bizottság meghallgatásainak mégis komoly hatása volt a tiszteletre méltó férfiakra. Ezeknek a nyomán iktatta törvénybe a szövetségi kormány 1956-ban a kábítószer tilalmát, amelynek értelmében maximum negyven év büntetés volt kiszabható a kábítószeres bűncselekményekre. Az amerikai rendőrség becslése szerint abban az időben, amikor Joe Bananas Szicíliába érkezett, hogy „leengedjen”, ahogy ő mondta, a Bonanno család minden harmadik tagja börtönben ült valamilyen drogügy miatt. A többi New York-i cosca még rosszabbul járt; a Lucchese-klánnál 60 százalékos volt a személyi veszteség. Mint később Bonanno és Buscetta elmagyarázta, az amerikai maffia vezetősége, válaszul a kemény csapásra, betiltotta a drogkereskedelmet. (Azt is állítják mindketten, igen kevéssé hihető módon, hogy ezt a tilalmat csak más maffiózók szegték meg.) Több forrás megerősíti, hogy valóban ez volt a maffia politikája, de ugyanezek a források arra is rámutatnak, hogy módszeresen figyelmen kívül hagyták. Ez csupán a homlokzat volt, amelynek azt a benyomást kellett keltenie, hogy a szervezet távol tartja magát a „szennytől”. Ám ez csak afféle hézagpótló intézkedés lehetett. A helyzetet tovább rontotta, hogy 1956-57-ben a Cosa Nostra legfontosabb külföldi csempésztámaszpontja – a karib-tengeri Kuba – kicsúszott a kezükből. Fulgencio Batista y Zaldivar korrupt és brutális diktatúrája már rogyadozott Fidel Castro és Ernesto „Che” Guevara jó sajtójú Sierra Maestra-i gerillaháborújával szemben. Az amerikaiak 1958-ban megvonták Batistától a katonai segélyt, Castro pedig a következő év januárjában bevonult Havannába. Így hát „különleges intelligencia” nélkül is kitalálható, hogy 1957-ben miért töltötte Szicíliában a szabadságát Joe Bananas. Szervezetének három dologra volt szüksége a drogüzlethez: megbízható munkaerőre, egy olyan társra, amelynek átadható a vállalkozás, amellyel otthon már túl veszélyes foglalkozni, és egy új támaszpontra, ahol az anyagot behajózhatták. Szicíliában a Cosa Nostra az 1950-es években jóval nagyobb területet ellenőrzött, mint az Egyesült Államokban – ezért tetszett annyira Bonannónak a vörös szőnyeg. De Olaszországban nemcsak a kellemesen „döbbenetes” állam volt a vonzó, az itteni drogfogyasztás jelentéktelen volt, ezért a politikusoknak nem kellett foglalkozniuk a problémával. Továbbá, mivel a szicíliai maffiózók cigaretta-csempész

útjaikon bejárták a Földközi-tengert, simán fel tudták szedni a finomított heroint Dél-Franciaországban, ha már úgyis arra jártak. A szicíliai kivándorlók új hulláma ugyanekkor indult el nyugat felé az Atlantióceánon át, és bőröndjeik tökéletes eszközt kínáltak a drogcsempészéshez. Joe Bananas kizárólag azért nem ment szabadságra korábban, mert a Kefauver-bizottság miatt megszakadtak a transzatlanti kapcsolatok a két maffia között. 1957 októberében Joe Bananas négy napig elnökölt Palermóban a Grand Hotel des Palmes-ban az amerikai és a szicíliai maffiózók találkozóján. A szálloda – abban az időben a város legfényesebb hotelje – a Whitaker család egyik palotája volt, mielőtt átalakították; 1881-82 telén Richard Wagner itt hangszerelte utolsó operáját, a Parsifalt. A Hotel des Palmes-ban szállnak meg az olasz újságírók, ha Palermóba utaznak, hogy tudósítsanak a maffia legújabb gaztetteiről vagy pereiről. Noha ezekről a beszámolókról nincsenek első kézből származó tudósítások, és a rendőrség sem mutatott túlzott érdeklődést a szállodában zajló események iránt, igazán tanulságos a vendégek listája. A Bonanno lakosztályába jövő-menők között megtalálható consigliereje, Camillo „Carmine” Galante, a Brooklynban tevékenykedő Bonanno család más vezető tagjai, köztük Giovanni „John” Bonventre és a capo közvetlen helyettese, Frank Garofalo, aki nyár óta Castellammare del Golfóban tartózkodott. Az amerikai küldöttségben ott voltak a buffalói Magaddino család tagjai, továbbá Lucky Luciano, aki száműzetését Nápolyban töltötte, miután 1946-ban kiutasították az USA-ból. A legfontosabb szicíliai résztvevő a Castellammare del Golfo-i család vezetője volt, akit Magaddinónak hívtak, akárcsak Joe Bananas buffalói rokonait. A többieknek is erős transzatlanti kapcsolatai voltak. Némelyek azt állítják, hogy Buscetta is ott volt. Ő kereken – éppen ezért gyanús módon – tagadta, hogy a találkozóra egyáltalán sor került. Akár ott volt, akár nem, azoknak a névsora, akik bizonyosan részt vettek a találkozón, világos képet ad arról, miféle összejövetel volt ez; a Hotel des Palmesban összehívott közgyűlés újrakovácsolta a kapcsolatot Szicília legamerikaiasabb coscái és Amerika legszicíliaiasabb családjai között. Más szavakkal nem olyan összejövetel volt, amelyen az amerikai maffia és a szicíliai maffia egységesen vett részt. Sokkal inkább üzleti megbeszélés volt ez, mint diplomáciai csúcstalálkozó, és a napirenden a drog szerepelt.

A szicíliai maffia részvétele az USA drogkereskedelmében nem volt újdonság 1957-ben. Már a huszas években is csempésztek morfiumot a narancsos és citromos ládákban. Nick Gentile említi, hogyan rejtették el a drogot a hajókon a sajt, az olaj, a szardella és más szicíliai termékek között. Joe Profaci New York i főnök Mamma Mia Importja is egy volt a kábítószerkereskedelem számos fedőszerve között. Ám a letartóztatások és lefoglalások számának növekedése a Joe Bananas szabadságát követő években a szicíliai részvétel fokozódását mutatja. Sokkal szorosabb lett az együttműködés az óceán két partján élő bűnözők között; a Hotel des Palmes vörös kárpitjai és aranyozott tükrei között hozott döntések figyelemre méltó következményekkel jártak. Mint később az USA legfőbb ügyésze megjegyezte, mindenki, aki részt vett ezen az összejövetelen, a „drogkereskedelem sztárja” volt. A tiszteletre méltó férfiak új transzatlanti sportja a heroin lett. Volt egy olyan meghívott is a Hotel des Palmes vendégei között, aki úgy illett oda, mint macska a kutyakiállításra. Giuseppe Genco Russo, a „Gina Lollobrigida” volt az, aki valaha a fiatal és dülledt szemmel bámuló Tommaso Buscetta előtt könnyített magán. A Hotel des Palmesban tartott találkozó idejére Genco Russo megörökölte Don Calò Vizzini helyét Közép-Szicíliában, és most ő élvezte érdemtelenül a szicíliai „főnökök főnökének” járó tiszteletet. Buscetta egyértelműen leszögezi, hogy abban az időben nem volt ilyen státus – de még ha lett volna, akkor se bízzák olyasvalakire, aki az elszigetelt Mussomeliből való. Genco Russo valószínűleg azért jelent meg a Hotel des Palmesban, mert az egyik amerikai a rokona volt. Neki nem volt annyi hatalma Palermóban, pláne New Yorkban, hogy sokkal járulhasson hozzá a Hotel des Palraesban zajló tárgyalásokhoz. Ám félig-meddig kívülálló helyzetében meglátta a politikai problémákat, amelyek Joe Bananas üzleti ajánlatával együtt jártak. Hallották, ahogy az előcsarnokban azt károgja: Quannu ci sunu troppi cani sopra un ossu, beato chiddu chi pò stari arrassu! (Amikor túl sok kutya fut egy csont után, jobb félreállni!) Azaz, hétköznapi nyelven, ha olyan mértékben szállnak be az északamerikai heroinüzletbe, ahogy Joe Bananas javasolja, könnyen magukra uszíthatják a versenytársakat. A bizottságot éppen azért hozták létre, hogy az üzleti versengést korlátok között tartsák. Noha Tommaso Buscetta gyanúsan hallgat a kábítószerről, részletesen beszámol arról, hogyan született a bizottság ötlete. Elmagyarázza, hogy a fasizmus bukása után, de 1957 előtt a

Cosa Nostrán belül a kommunikáció intenzív, ám részleges volt. A különböző családok különösen befolyásos tiszteletre méltó férfiai találkoztak, hogy megbeszéljék az ügyeket a szokásos távirati, kertelő modorban. A döntések azonban csak lassan születtek, miután sokszor végigrágták őket. A bizottság létrehozását is ilyen körülményesen határozták el. A Spanòban elköltött uzsonna közben hallotta először Buscetta, hogy Joe Bananas javasolja a mellette ülő három-négy tiszteletre méltó férfiúnak a bizottságot, amit tartózkodása alatt nyilván sokaknak megemlített már. Az ötlet láthatólag tetszett mindenkinek. Amint a szokásos módon egyetértésre jutottak, Buscetta nekilátott, hogy megvalósítsa Bonanno ötletét. Két fiatal maffiózó segített neki, akik nagyon fontos szerepet játszanak majd a Cosa Nostra elkövetkező idejében: Gaetano „Tano” Badalamenti, a cinisi alfőnök – ez a cosca közeli kapcsolatban állt a detroiti családdal; és Salvatore „Kismadár” Greco, akit kicsiny, törékeny alakja miatt neveztek így. Kismadár egyike volt azoknak a ciaculli Grecóknak, akik túlélték az 1946-47-es háborút. Ők hárman lettek a legnagyobb drogkereskedők. A háromemberes alkotmányozó munkabrigád – Buscetta, Badalamenti és „Kismadár” Greco – megalkotta a Cosa Nostra új működési szabályzatát. Szicília minden tartományának megvolt a maga bizottsága (csak 1975-ben alakították meg az egész szigetre kiterjedő regionális, vagy provinciaközi bizottságot), Palermo tartományban túl sok család volt – legalább ötven – ahhoz, hogy működőképes lehessen az a tanácskozó testület, amelyben minden család képviselteti magát. Így kialakítottak egy átmeneti szintet, a mandamentót, amely három coscát foglal majd magában. Ezek hárman választanak egy képviselőt a mandamentóból, az foglal helyet a bizottságban. Mivel el akarták kerülni, hogy kevés ember kezében túl sok hatalom összpontosuljon, senki nem lehetett egyszerre egy család főnöke és képviselő a bizottságban. A bizottság legfontosabb feladatai közé tartozik majd az is, hogy lefektesse a tiszteletre méltó férfiak meggyilkolásának szabályait. Így a palermói bizottság nem a nemzetközi heroinkereskedelem igazgatótanácsa volt, inkább egy nagyon gondosan megtervezett képviseleti mechanizmus, inkább politikai, mint üzleti képződmény. Ebben a formájában semmi új nem volt benne. A Sangiorgi-jelentésből tudjuk, hogy a palermói körzet coscái már a 19. század végén rendszeresen folytattak tanácskozásokat, és egységes bíráskodásuk

volt. Ezért – noha Buscetta és Bonanno az ellenkezőjét hitték – a bizottság egyáltalán nem volt új fejlemény a maffia történetében, csupán új megoldás egy problémára, amely olyan öreg, mint maga a maffia: hogyan lehet egyesíteni a terület ellenőrzését az illegális kereskedelemmel. A bizottság megteremtése kétségtelenül korszakalkotó politikai jelentőséggel bír, mert megfosztotta a főnököket attól a joguktól, hogy rendelkezzenek a maffiózók élete és halála fölött. „Miért most?” Ez itt a kérdés. Miért éppen attól jött létre egy ilyen bonyolult alkotmányos apparátus, hogy Szicília egyre nagyobb hévvel vetette bele magát a kábítószerüzletbe? Az olasz történészek válasza elvezet az üzlet és a politika kapcsolatának lényegéhez a Cosa Nostrán belül. És a legjobb magyarázatot ismét akkor kapjuk, ha Tommaso Buscetta szemével nézzük a dolgot. E kérdésben, mint annyi másban, Buscetta rendkívül fontos, noha nem teljesen tárgyilagos tanú – és éppen azért rendkívül fontos, mert nem tárgyilagos. Buscetta derűsen nevezi a bizottságot „a tárgyalás, a belső béke eszközének”, „jó módszernek a minden maffiózó életéhez hozzátartozó félelem és kockázat csökkentésére.” Ez a leírás nagyon illik ahhoz, ahogyan ő szereti elképzelni a maffia belső életét. Buscetta sokkal inkább nemes testvériségnek tartja a Cosa Nostrát, és nem hierarchiának, szerinte minden tiszteletre méltó férfi egyenlő, és nem annyira a capo iránti engedelmesség tartja össze őket, hanem a kölcsönös tisztelet. „Mindnyájan egy nagyon különleges elit tagjának éreztük magunkat”, mondja. Ez a nosztalgikus látomás összhangban van a képpel, amelyet Buscetta magáról igyekszik festeni – t.i. hogy ő az alvilág vándorló követe. Ilyen minőségben éppen olyan lenyűgöző és valószínűtlen, mint egy párt propagandaműsora. A valóságban Buscettának nagyon józan stratégiai okai voltak arra, hogy a bizottság olyan legyen, amilyen lett; ezeket az okokat rögtön megértjük, ha vetünk egy pillantást a karrierjére. Alapvetően kétfajta karrier létezik a Cosa Nostrában; a politikai és az üzleti. Egy tiszteletre méltó férfi fölkapaszkodhat az árnyékállam szamárlétráján, lehet capodecina, consigliere, capo, és így tovább, egyre följebb. Vagy járhat saját kereskedelmi érdekei után a saját családja területén kívül, utazgathat, kihasználva a maffia páratlan hálózatának előnyeit. Buscetta, akármilyen nagy tiszteletnek örvendett a Cosa Nostrán belül, sohasem lett több katonánál, és rengeteget utazgatott, tehát kiváló példája a második úton járó maffiózónak, akárcsak Cola Gentile, a szicíliai-amerikai maffiózó a 20. század elején.

Lucky Luciano érdekes eset, ugyanis életének különböző szakaszaiban mindkét pályát bejárta. Mielőtt 1936-ban kerítés vádjával bebörtönözték, területi jellegű volt a fennhatósága, afféle erőszindikátusnak volt a vezetője, vagyis egy olyan bűnbandának, amely egy adott terület törvényes és törvénytelen vállalkozásaiból zsarol ki adót. Miután 1946-ban kiutasították az USA-ből, nem Palermóban telepedett le, holott ez lett volna a természetes egy szicíliai születésű maffiózónál. Ehelyett a félszigetre, Nápolyba ment, ahol mindenféle illegális üzletbe kezdett, többek között kábítószerrel is kereskedett. Ezért életének hátralevő részében vállalkozó-bűnöző volt, olyasvalaki, aki illegális kereskedelemmel foglalkozik, viszont nincs meg az ereje, hogy egy területet az ellenőrzése alá vonjon. Egyszer egy kisstílű nápolyi csibész drámaian bizonyította be azzal, hogy nyilvánosan pofon ütötte Lucianót, és ő semmivel sem bosszulhatta meg ezt a sfregiót. Olyan maffiózó létére, aki sokkal inkább kereskedő, mint erőszindikalista típus, sokkal inkább kábítószerrel foglalkozik, mint védelmi pénzzel, Buscettának minden érdeke ahhoz fűződött, hogy gyengítse a családok főnökeit, ilyen módon növelve az egyéni tagok gazdasági függetlenségét. Miután nagy volt az Amerika és Európa közti heroinkereskedelem csábítása, a törekvő ifjú titánok, mint Buscetta, Badalamenti és „Kismadár” Greco nem akarták, hogy kereskedelmi lehetőségeiket korlátozzák a hatalom szindikátusainak főnökei. A bizottságot azért hozták létre – Joe Bananas támogatásával hogy új eszközhöz jussanak a maffia irányításában. Az alapító atyáknak azonban egyáltalán nem az volt a céljuk, hogy központosítsák a maffia fölötti hatalmat, hanem az, hogy mindenkire vonatkozó szabályokkal növeljék a maffiózó személyi szabadságát. A bizottságnak lehetővé kellett volna tennie, hogy a maffia mindinkább a tiszteletre méltó férfiak önálló szövetsége legyen, ahogy Buscetta szerette volna. Az 1980-as évek elején a bizottság pontosan az ellenkezője lett annak, amit Buscetta szeretett volna. A corleoneiek kezében a diktatúra eszközévé torzult. Mielőtt a történelemnek ez az iróniája megmutatkozott volna, Joe Bananasnak egy másik terve is füstbe ment, ugyanis ő szerette volna az amerikai maffiát a Cosa Nostra engedelmes szolgájává tenni. Még Buscetta is, aki fölöttébb rokonszenvezett az amerikai maffiával, úgy érezte, az ottani maffiózók az ötvenes-hatvanas években gyakran lekezelték óvilági kollégáikat, afféle „szegény rokonként” bántak velük, „hadarinak” nevezték őket, mert gyorsan

beszélték a szicíliai nyelvet. De amint a hadariak lehetőséghez jutottak az Észak-Amerikába irányuló heroinkereskedelemben, korántsem bizonyultak olyan engedelmesnek, ahogy az amerikaiak szerették volna. A hetvenes évekre a hadariak irányítják a valaha félelmes Bonanno család drogkereskedelmét. Amikor 1957-ben létre hozták a bizottságot, mindez még a jövő ködébe veszett. Midőn Joe Bananas repülőre szállt, hogy visszatérjen New Yorkba, új és viharos szakaszába lépett az állandó harc, amelynek az volt a célja, hogy a szicíliai Cosa Nostrán belül összebékítse az üzletet és a politikát. Alig hat évvel felállítása után a bizottság drámai körülmények között feloszlott egy időre.

Az „első” maffiaháború és következményei 1962-1969

A ciaculli bomba Az út mentén, amelyik a mandarinligetek között kapaszkodik Ciaculli felé, emlékmű jelzi azt a helyet, ahol a Cosa Nostra egyik legborzalmasabb bűncselekményét elkövették. Az emlékmű talán szándékosan nem túl feltűnő: magas gúla rózsaszín márványból drótszálak végén ülő hét fémcsillaggal koronázva. A kőre négy carabiniere, két tűzszerész és egy rendőr nevét vésték. A névsorra vetett egyetlen pillantás is elárulja, hogy a kőfaragó apró hibát követett el, amikor munkához látott. Az első név – Mario Malausa carabiniere hadnagyé alatt látszik, hogy egy alacsonyabb rangú személy nevét óvatosan kitörölték. Valaki abszurd, ugyanakkor valahogy mégis megindító módon figyelmeztethette a kőfaragót, hogy a rangsor még a halál után is fontos. Az emlékmű egy apró kertben áll, amelyből szédítő, ugyanakkor nyugtalanító a kilátás. Itt Ciaculliban talán Nyugat-Szicília minden más vidékénél jobban érezhető a tájon a maffia hatalma. Ha háttal állunk a tengernek, láthatjuk, hogy emelkednek a mandarinfák sorai a Monte Grifone kanyargós gerince felé. Ha lenézünk az emlékmű tövébe, szögletes kis kutakat látunk, amelyeknek vizét keskeny csatornák, a citrusligetek artériái vezetik el. Ezeket kaparintotta meg elsőnek a maffia, hogy uralhassa a területet. Innen lefelé fasorok szelik át Ciacullit és Croceverde Giardinit, a Greco család 1946-47-ben egymással háborúzó két ágának hűbérbirtokát. A hegy lábánál terül el Villabate, ahol azóta van cosca, hugy a maffia létezik. Villabatétól nyugatra van Brancaccio, az új ipari negyed, ahova a hatóságoknak nem tanácsos belépni; a carabinierék őrse egy olyan villában van, amelyet a helyi maffiától koboztak el. Annyira megerősítették, hogy mikor a katonai rendőrség átvette, alig akadt más dolga, mint hogy átfesse az ajtón a feliratot. Brancaccio és Villabate mögött a tenger húzódik végeláthatatlanul. A parton nyugatra van Palermo; betonkarjai kelet felé nyúlnak, hogy magukhoz szorítsák a belső vidék valaha önálló városkáit és falvait. Amikor egy újságíró megkérdezett egy brancacciói disszidens maffiózót, ő hogyan győzné le a Cosa Nostrát, az illető

nemes egyszerűséggel azt válaszolta: csapatokat küldene a Ciaculliba vezető két útra, és lőni kezdene. „Mind ott vannak”, mondta. Amellett, hogy szép kilátást nyújt a tájra, amelyet a maffia segített formáim, a ciaculli emlékmű a maffia történetének fordulópontját is jelzi. A rávésett dátum 1963. június 30. Aznap délelőtt egy ember telefonált a palermói rendőrkapitányságra, hogy egy autó van a földjén, ott, ahol ma az emlékmű áll. Az autónak, egy Alfa Romeo Giuliettának, lapos volt az egyik kereke, az ajtói tárva-nyitva voltak. Rögtön tudni lehetett, hogy ez mit jelent: ugyanaznap kora reggel egy autóbomba – egy másik Giuliettában – robbant föl Villabatéban, megölve egy péket és egy autószerelőt. Válaszul a rendőrség és a carabinierék a saját autóikkal fölzötyögtek az akkor hepehupás úton az elhagyott autóhoz. A hátsó ülésen egy butángázpalack volt, amelynek a szelepére gyutacsot szereltek. Ennek láttán biztosították a környéket, és hívták a hadsereg tűzszerészeit. Két órával később megérkezett két szakértő, levágták a gyutacsot, és kijelentették, hogy az autót biztonságosan meg lehet közelíteni. De mikor Mario Malausa hadnagy ellenőrizni akarta a csomagtartót, felrobbant az oda rejtett, hatalmas mennyiségű TNT. A robbanás, amely darabokra tépte a hadnagyot és hat másik embert, több száz méteres körben megperzselte és lekopasztotta a mandarinfákat. Palermo utcáin természetesen 1963. június 30. előtt is voltak vérfürdők. 1955-56-ban két család könyörtelen harcot vívott, amikor a város nagybani piaca átköltözött az egyik területéről a másikéra. Ám a kívülállók viszonylag biztonságban voltak. Mint egy római konzervatív újság akkortájt megjegyezte: „Úgy tűnik, a kölcsönös megsemmisítés jót tesz Palermo közrendjének… A szicíliai bűnözés utolsó maradványai saját kezdeményezésükre kiirtják magukat.” A ciaculli bomba után senki sem vonogathatta a vállát, hogy „csak egymást öldösik”, vagy hogy a maffia a haláltusáját vívja. A lapok joggal írták, hogy ez a legszörnyűbb bűncselekmény az „utolsó bandita”, Salvatore Giuliano óta. A rendőrség azonnal válaszolt: július 2-án éjjel körülzárták Villabatét és Ciacullit. Az utcákat megvilágították a rakéták, negyven embert tartóztattak le, és hatalmas mennyiségű fegyvert koboztak el. És ez csak a kezdete volt a legnagyobb razziának a „vasprefektus” óta. Három nappal a ciaculli tragédia után a bágyasztóan forró nap alatt, a becslések szerint 100 000 ember, köztük a belügyminiszter kísérte az áldozatok gyakorlatilag üres koporsóját a

palermói katedrálishoz. Ellenállhatatlanná fokozódott a politikai nyomás, hogy vegyék végre komolyan a maffia problémáját. A ciaculli autóbomba olyan történelmi pont, ahonnan nincs visszaút. Addig minden olasz nemzedék mintha arra lett volna ítélve, hogy újra és újra úgy „fedezze föl” a maffiát, mintha korábban sose hallott volna felőle. Tajani parlamenti beszéde 1875-ben, a Notarbartolo-gyilkosság 1893-ban, a vasprefektus fasiszta „sebészete”: minden egyes felháborító gyilkosságnál vagy politikai válságnál mintha elölről kellett volna kezdeni a probléma értelmezését. És minden alkalommal, ahogy ismét elhatalmasodott az apátia, a politikai cinizmus és a bűnös cinkosság, ez a tudás ismét széthullott. A ciaculli bomba után Olaszország emlékezni és – lassan, fájdalmasan, zavarodottan – tanulni kezdett. Az 1963. június 30-i förtelem a Cosa Nostrán belül is fordulópont volt. Véget vetett annak, amit „első maffiaháborúként” ismerünk – már maga az elnevezés is bizonyítja, milyen rövid Olaszország történelmi emlékezete. Az ezt követő kemény fellépés nem csupán Olaszországban, de az egész földön szétszórta a tiszteletre méltó férfiakat. Ennek ellenére a mai napig nem tudni, ki hagyta ott azt a Giuliettát azon az 1963-as reggelen. A mai napig senki sem felelt bíróság előtt az állam hét szolgájának haláláért, akiknek a neve rózsaszín márványba van vésve Ciaculli fölött. Ám van egy ember, aki erősen gyanúsítható a bűnnel: Tommaso Buscetta.

Mint Chicago a húszas években? Az első maffiaháború 1962 végén és 1963 elején váratlanul mindennaposak lettek Palermóban a robbanások, autós üldözések és lövöldözések. Az újságok – öntudatlan iróniával – azt írták, hogy a szicíliai főváros olyanná vált, mint Chicago a húszas években. Első látásra az 1962-63as háború csakugyan olyan, mint egy chicagói közhely; akármelyik vacak gengsztertörténetből kivághatták volna, amelyek megtöltik a brit és amerikai könyvespolcokat. Más szavakkal az első maffiaháború úgy fest, mint a szokásos szemet szemért gyilkosságsorozat. De a maffia belső összecsapásainak végét sosem lehet előre megjósolni. A Cosa Nostrán belül a csalás és a politika éppen olyan fontos, mint a fegyverek és a bombák. Lehetséges, hogy az első maffiaháború volt a legagyafúrtabb. A „chicagói” közhelyet máris mellőzhetjük. Annak alapján, hogy kik voltak a vezérek, sokszor vélték úgy az első maffiaháborúról, hogy itt az „öreg” maffia küzdött a „fiatal” maffiával, a tiszteletre méltó, földbirtokos főnökök az elpimaszodott ifjú maffiózókkal, akik túl korán gazdagodtak meg a betonból és a drogból. Mint rámutattak, az egyik oldalon Salvatore „Kismadár” Greco állt, akinek az apját, a ciaculli főnököt a hadnagy Piddu Greco gyilkolta meg 1946-ban. Más szavakkal a „Kismadár” a Cosa Nostra legtiszteltebb dinasztiájának leszármazottja. A maffia e kékvérű sarjának ellenfele Angelo La Barbera, Palermo központi családjának főnöke. Angelo és testvére, Salvatore, a semmiből jött; abból éltek, hogy az apjuk tűzifát árult. Utcai bűnözőből emelkedtek a szervezet tagjai közé, és jelentős szerepük volt Palermo kirablásában. Angelo La Barbera területének nagyobbik része a Via Libertà környékén található, ahol a város kirablása elkezdődött, és La Barbera jó munkakapcsolatban állt az ifjútörök Salvo Limával. Érdemes alaposabban megnézni ezt az Angelo La Barberát, hogy tényleg olyan „új” maffiózó-e, amilyennek látszik. Mindenesetre szokatlan jelenség, mert mikor a hatvanas évek elején lezajlott események után bezárták néhány évre egy börtönszigetre, hajlandó

volt több interjút adni az olasz származású brit újságírónak, Gaia Servadiónak. Servadiót azonnal megragadta La Barbera fortélyos arca, síkos eleganciája és „farkasfogai”. A külső mögött rejtőző belső embert nehezebb volt megragadni. Servadio épp olyan vonzó és leleményes nő volt, mint amilyen bátor, így bizonyosan nem az ő hibája, ha La Barbera portréjában alig lehet „bensőséges” vonásokat találni. Az érthető, ha olyasvalaki, mint La Barbera, akinek gyilkosságért kell felelnie a bíróság előtt, nem szívesen adja ki magát. Ám gyaníthatólag mélyebb oka volt annak, ha Servadiónak nem sikerült megragadnia La Barbera egyéni vonásait: valószínűleg nem voltak ilyenek. A maffiózó viselkedése olyan szigorúan stilizált, mint egy kínai udvaroncé. La Barberának mindene – lomha, kimért járása, leplezetlen undora a testi erőfeszítéstől, pókerarcú nagylelkűsége, az a szokása, hogy gyakran beszélt magáról harmadik személyben – mesterkélt volt. Továbbá „tökéletes hipochonder” is volt, ahogy az újságírónő nevezte – az egészségi állapot jó késleltető tényező lehet egy tárgyalásnál. Bizonyosat nem tudhatunk, de úgy tűnik, modorosságait La Barbera egy beporosodott gyűjteményből merítette. Vajon mennyire közelíthette meg az affektálásban az 1870-es évek „hallgatag, pöffeszkedő és bizalmatlan” Antonino Giammonájának viselkedését? Lehetett „új” maffiózó Angelo La Barbera, de arra vigyázott, hogy ne térjen el a régi stílustól. Abban nincs semmi új, hogy a Cosa Nostra kínálja a társadalmi felemelkedés létráját az Angelo La Barberához hasonló, szegény és kemény fiatalembereknek. A maffiában az érvényesüléshez mindig szükség volt erőszakra. Az első maffiaháborúban mindkét táborban voltak kékvérűek és uborkafára kapaszkodott legények. „Kismadár” Greco egyik szövetségese, a szegényparaszt családjában született Luciano Leggio addig emelkedett a ranglétrán, amíg az 1950-es évek vége felé át nem vette a corleonei család vezetését. A háborúban La Barbera mellett állt Pietro Torretta, korábban Salvatore Giuliano zsiványa, a háború idején Uditore főnöke – ugyanazon a területen uralkodott, mint száz éve Antonino Giammona. Már Sangiorgi rendőrfőnök jelentése említ 1898-ban egy Torrettát. Röviden, az első maffiaháborúban egyik tábor sem dicsekedhetett ékesebb pedigrével, mint a másik. A krimibe illő mese a „régi” maffiának hadat üzenő „új maffiáról” csak összezavarja a frontvonalakat.

Vissza a háborúhoz, amely azért tört ki, mert valaki csalt egy drogüzletben. 1962 februárjában a La Barbera testvérek és a Grecók ugyanahhoz a konzorciumhoz tartoztak, amely heroint szállított Egyiptomból a dél-szicíliai partvidékre. Odaküldtek egy tiszteletre méltó férfit, Calcedonio Di Pisát, hogy nézzen utána, átrakták-e az árut a New Yorkba tartó Saturnia gőzösre. Ám a brooklyni maffiózók, akik begyűjtötték a drogot, rájöttek, hogy a csomagok egyáltalán nem annyi heroint tartalmaznak, mint amennyit ők vártak. A Saturnia pincérét, akinek Di Pisa átadta a drogot, megkínozták, de nem tudtak meg tőle semmit. A gyanú Di Pisára terelődött. A gyűlésen, amelyet a bizottság összehívott, felmentették a vád alól, hogy lopott volna a szállítmányból. A La Barberák nem csináltak titkot belőle, hogy mennyire elégedetlenek ezzel a döntéssel. 1962. december 26-án Di Pisát agyonlőtték a Piazza Principe di Camporealén, Palermo nyugati peremén. Leállította a kocsiját, és elindult a trafik felé, amikor két ember 38-as, lefűrészelt csövű golyós puskával rálőtt. Hamarosan megtámadták a Di Pisa család más tagjait is. 1963 januárjában következett a visszavágás. Salvatore La Barbera a „fehér lupara” áldozatául esett: csak kiégett Alfa Romeo Giuliettáját találták meg. Testvére, Angelo, a főnök szintén eltűnt, hogy Rómában bukkanjon elő, ahol sajtótájékoztatót tartott. Ezen egyrészt tudatta barátaival, hogy él, másrészt túlságosan felhívta magára a figyelmet, és ezzel megnehezítette ellenségei számára a gyilkossági kísérleteket. Angelo La Barbera úgy döntött, hogy testvére halála után ő folytatja a háborút. Február 12-én egy Giuliettába szerelt hatalmas autóbomba lerombolta Ciaculliban „Kismadár” Greco házát. „Kismadár”, noha sértetlen maradt, hasonlóan látványos módon válaszolt. Április 19-én délelőtt 10.25-kor egy krémszínű Fiat 600-as kanyarodott a Via Empedocle Restivón levő Impero halkereskedés elé. Az arra járó háziasszonyok közül utólag többen is furcsának találták, hogy a szemerkélő esőben sem húzták fel a kocsi vászontetejét. Mielőtt tovább töprenghettek volna, két ember fölállt az autóban, és géppisztolytűzzel árasztották el a halkereskedést. Két személyt öltek meg, köztük a halárust, akit La Barbera egyik bérgyilkosának tartottak. Két további ember – akik közül az egyik csak arra járt – megsebesült. Akárki tartózkodott is akkor a boltban – minden valószínűség szerint Angelo La Barbera lehetett – láthatólag számított ilyesmire, mert a megtámadottak revolverekből és puskákból viszonozták a tüzet. Később a rendőrség a szétvert boltban a kézifegyverek valóságos arzenálját találta meg, a

kommunista aktivisták pedig hangszóróval fölszerelt autókkal járták a környéket, és cselekvést követeltek. Greco egyik szövetségese volt a következő áldozat. A cinisi főnököt saját citromligetének vaskapuja közelében ölték meg az elmaradhatatlan Alfa Romeo Giuliával. Ez az elegáns, négyajtós családi autó az egyik jelképe volt az olasz gazdasági csodának – „kecses, gyakorlatias, kényelmes, biztonságos, megfelelő”, ahogy a hirdetésekben állt. De ahogy az autóbombák robbanni kezdtek Palermóban, a Giulietta egykettőre átváltozott valami más – sokkal veszedelmesebb és primitívebb – dolognak a jelképévé. A nyomozók később feltételezték, hogy a Giuliettás támadás Cinisiben Angelo La Barbera utolsó, kétségbeesett kísérlete lehetett, hogy megmutassa, még mindig el tudja érni ellenségeit. Ha tényleg erről volt szó, nem jött be neki. La Barberát végül 1963. május 25-én tették cselekvésképtelenné. Az olasz közvélemény nem a lövöldözés vadságától hűlt el – két autó kanyarodott mellé, és a benne ülők több sortüzet adtak le rá; nem is az elképesztő ténytől, hogy La Barbera életben maradt, holott eltalálták a bal szemét, a nyakát, a mellét, a hátát, a lábszárát és az ágyékát; még csak nem is attól a korábbi lövöldözésből visszamaradt golyótól, amelyet az orvosok leltek meg a koponyájába ágyazódva (talán mégis volt valami alapja „tökéletes hipochondriájának”). Inkább a támadás helye volt a megdöbbentő. La Barberát a milánói Viale Regina Giovannán lőtték le – abban a zajos északi városrészben, ahol a Giuliettákat gyártják. A Corriere della Sera címlapja kifejezésre juttatta a város megdöbbenését, ugyanakkor célozgatott holmi „jellegzetesen szicíliai” viselkedésre: „A coscák háborúja áthelyeződött Milánóba. A hatszorosan eltalált szicíliai annyit mond a rendőröknek: «Semmit nem tudok.»” Amint a maffia átlépte Szicília határát, a téma azonnal rákerült az országos politika napirendjére. Ha az első maffiaháború nem lett volna több a szokásos vendettánál, jó közhelyes „chicagói” krimi módjára, véget kellett volna érnie, mikor Angelo La Barberát letartóztatták a milánói kórházban. Akkor abbamaradt volna a felhajtás a sajtóban, amelyet összecsapások keltettek, és a ciaculli bomba – amely csak Barbera milánói leterítése után egy hónappal robbant – sohasem gyilkolt volna. Ám a háború kegyetlen záróakkordja elárulja, hogy itt valami titokzatosabb ügyről van szó. A titokzatosság középpontjában pedig Tommaso Buscetta állt.

Két beszámolót ismerünk Buscetta szerepéről az első maffiaháborúban. Az elsőt az akkori rendőrség készítette, valószínűleg egy névtelen maffiózóinformátor adatai alapján; a második Buscetta saját írott jelentése, amely csaknem két évtizeddel az események után keletkezett. A hivatalos változat, enyhén szólva, sokkal hihetőbb. Buscetta beszámolóját ugyanolyan fokozott óvatossággal kell kezelni, mint tanúságtételének többi részét, amelyet a bíróság nem hitelesített. Bruscetta kiretusálja a drogot a képből, és kisebbíti a saját intrikus és agresszív szerepét az ellenségeskedések kirobbantásában. De, mint mindig, a „két világ főnöke” ugyanakkor távlatot és izgalmat ad a sztorinak. Az első maffiaháborúról szóló hivatalos jelentések szerint Buscetta La Barbera oldalán állt az ellenségeskedések kitörésekor. Akár ott is lehetett a halárusnál, akinek gyakori látogatója volt, mikor Greco emberei megsorozták géppisztollyal. Mindenesetre amikor kezdett úgy látszani, hogy a harcból a Grecók kerülnek ki győztesen, Buscetta és Pietro Torretta uditorei főnök elhatározta, hogy átmegy a másik táborba; vesztésre álló maffiózók ritkán olyan büszkék, hogy ne akarjanak a győztes oldalán parádézni. A hivatalos változat szerint, amikor Angelo La Barberát lelőtték, majd letartóztatták Milánóban, hatalmi vákuum keletkezett abban a coscában, amely Palermo központi részén uralkodott. Tommaso Buscetta és Pietro Torretta egyaránt természetesnek tekintette, hogy ők ketten lesznek La Barbera örökösei; Torretta magát javasolta főnöknek, Buscettát a helyettesének. Ám a Grecók túl veszélyesnek tartották Buscettát ahhoz, hogy följebb engedjék a szamárlétrán. A viták következtében kiújult az ellenségeskedés Buscetta, Torretta és a Grecók között. Buscetta és Torretta léptek elsőnek: Torretta házában tőrbe csaltak két ellenséges maffiózót. Az erőszak újabb hulláma éppen emelkedőben volt, amikor 1963. június 30-án a TNT-vel megtömött sokadik Giulietta megölte a rend erőinek hét emberét, akiknek neve rákerült a ciaculli emlékműre. A célpontok ebben az esetben is a Grecók voltak, ám egy defekt megállította a gyilkosokat, mielőtt végrehajthatták volna a bombatámadást. Hogy aztán a gyilkosok között személy szerint ott volt-e Buscetta és Torretta, azt nem lehet tudni. Buscetta természetesen pártatlan közvetítőnek írja le magát, akinek egyforma jó barátja volt „Kismadár” Greco és Salvatore La Barbera. Sokkal kevésbé jóindulatú Salvatore öccsével, Angelo La Barberával szemben, őt vádolja a konfliktus kiszélesítésével, „pökhendinek és

pimasznak” nevezi. Elismeri, hogy vállalta Angelo La Barbera meggyilkolását, de azt állítja, hogy mások intézték el a lövöldözést, mielőtt léphetett volna. Egyébként azóta sem lehet tudni, hogy volt-e köze a gyilkossághoz. Sztorijának az a lényege, hogy másra keni a felelősséget a bajokért: Michele „Kobra” Cavataióra, annak a családnak a főnökére, amely az ötvenes években elveszítette a Grecókkal szemben a nagybani piacért vívott háborút. Buscetta azt állítja, hogy Cavataio követte el a háborút kirobbantó gyilkosságot: ő lőtte le a drogszállító Calcedonio Di Pisát a trafik előtt. Buscetta elmélete szerint a „Kobra” abban a tudatban ölte meg De Pisát, hogy La Barberáékat fogják hibáztatni, és háború lesz belőle a Grecókkal. Szerinte Cavataio felelős a ciaculli bombáért is. Az első maffiaháború lényegében egy beugratás következménye, amellyel ki akarták játszani egymás ellen a Grecókat és a La Barberákat. Ha az ember elolvassa ezeket az egymásnak ellentmondó beszámolókat, kezdi megérteni, hogy a maffiaháborúk miért végződnek olyan gyakran vádemelés nélkül. De az is világossá válik, hogy nem igazán fontos kibogozni, ki kit ölt meg, vagy ahogy a filléres krimikben írják: „föltárni a döbbenetes igazságot” az 1962-63-as lövöldözésekről és bombamerényletekről. Sokkal fontosabb azt megérteni, hogy még a belekeveredett maffiózók sem igazán tudják, mi folyik. Buscetta beszámolójából és a hivatalos jelentésből egyaránt kiderül, hogy a maffiafőnökök azért morfondíroztak olyan sokáig azon, kit tegyenek meg Palermo központi családjának capójává, mert igyekeztek kitalálni, mi a fene történhetett. Az első maffiaháború – akár az összes többi – óriási, sötétben zajló gyilkos játék volt. Ám a politikusok is a sötétben tapogatóztak. Buscetta kerek perec megmondta, hogy a bizottságot a bűnözők parlamentjének szánták; azt állítja, olyan elfogulatlan szervezetet akartak létrehozni, amely fényt és egyenlőséget teremt a Cosa Nostra homályos és álnok dolgaiban. Ám a bizottság a maga módján ugyanolyan eszköz lett a Cosa Nostra belharcaiban, mint a TNT-vel tömött Giulietták. Azért hozták létre, hogy rákényszerítse a szabályokat a Cosa Nostrára, ami megkönnyítette volna a „vállalkozó szindikátusok” maffiózóinak életét a transzatlanti heroinkereskedelemben. A bizottság azonban hamarosan önálló hatalomra tett szert. Például olyan szerepet játszott a heroinkereskedők között, mint egy tőzsde; legalábbis erre mutat, hogy az ellenséges La Barberák és Grecók közösen finanszíroztak egy heroinszállítmányt

1962-ben. A bizottság növekedő befolyása konfliktusba került a családok rég megalapozott hatalmával. Buscetta úgy vélte, hogy „Kobra” Cavataio és La Barbera mögött a Palermótól északnyugatra eső terület főnökeinek szövetsége állt, akiknek nem tetszett a bizottság növekvő hatalma és a „Kismadár” Greco-féle, délkelet-palermói tiszteletre méltó férfiak fokozódó befolyása. A nagy zűrzavar és áskálódás mögött az első maffiaháború igazi oka a szervezettel egyidős probléma, ugyanaz, amely akkor is fejfájást okozott a szervezetnek, amikor még citromban és szarvasmarhában utazott, nem telekspekulációban és heroinban, vagyis hogy össze kellene egyeztetni a saját árnyékkormány szerepét a tagok gazdasági érdekeivel valamilyen megoldást találva a területi elven felépülő coscák és a családi hűbérbirtokokat átszelő, óriási haszonnal járó csempészútvonalak konfliktusára. A maffiaháborúk tétje mindig az igazság, a terület és az üzlet. Az 1960-as évekre pedig, akármi történt a szicíliai Cosa Nostrán belül, annak mindig diplomáciai következményei lettek. Abban az időben, amikor az első maffiaháború megkezdődött, az amerikai Cosa Nostrát példátlan nyomás alá helyezte a Kennedy-kormány. Robert Kennedy a munkaügyi csalásokat ellenőrző szenátusi bizottságában végzett lelkiismeretes munkájából építette föl a saját politikai profilját. Igazságügyminiszterként munkaköri kötelessége volt a maffia elleni küzdelem. 1961 és 1963 között, Kennedy minisztersége idején megháromszorozódott a gengszterek száma, akiket a szervezeti bűnözéssel foglalkozó ügyosztály és az adóhivatal elítéltetett; 1964-ben ugyanez a szám megduplázódott. A híres adótörvény, amellyel három évtizede megfogták Al Caponét, még mindig a legfontosabb fegyvernek számított a szervezett bűnözéssel szemben. 1962-ben, amikor a villamosszékkel kellett szembenéznie, a Gambino család bebörtönzött katonája, Joe Valachi beszélni kezdett. Nem volt különösebben meggyőző tanú a vizsgálóbizottság előtt, sokan kételkedtek abban, amit mondott. Ám legalább sikerült elérnie, hogy J. Edgar Hoover, az FBI igazgatója végre komolyan vegye a szervezett bűnözést. 1959-ben az FBI New York-i irodájának 400 ügynöke nyomozott az amerikai kommunisták után, és mindössze négy jutott a szervezett bűnözésre. Valachi megváltoztatta a fontossági sorrendet: 1963-ra a New York-i iroda 140 embert állított rá a gengszterbandákra. 1964-ben az FBI rejtett mikrofonokkal fölvette az üzleti

megbeszéléseket, amelyeket a szállítók szakszervezetének főnöke, Jimmy Hoffa folytatott a detroiti maffiával. A Kennedy család maffiaellenes kampánya elkerülhetetlenül csökkentette az amerikai maffia befolyását Szicíliában. Ennek eredményeként a szicíliai főnökök, akiket érdekeik a területi elvhez fűztek, valószínűleg úgy spekuláltak, hogy most, mikor az amerikai támogatók meggyengültek, ideje leszámolni a bizottság kábítószercsempészeivel. Valószínűleg az is sokat mond, hogy az első maffiaháború alig néhány hónappal azután tört ki, hogy Lucky Luciano szívrohamot kapott a nápolyi repülőtéren, ahol életrajzírójának gépét várta. Lucky közismerten közel állt a La Barberákhoz, és a kapcsolatuk gyaníthatóan a kábítószer-csempészeten alapult. Miután Lucky Luciano meghalt, Angelo La Barberának be kellett bizonyítania a családoknak és a bizottságnak is, hogy hatalmát a Cosa Nostrán belül nem csupán az amerikai barátoknak köszönheti, de a TNT-vel tömött Giulietták ellenére is kudarcot vallott. Angelo La Barberát 1968-ban huszonkét évi börtönre ítélték a maffiaháborúban való részvételéért. 1975-ben az „új” maffia képviselője a leghagyományosabb „régi” halálnemmel múlt ki: leszúrták egy börtön udvarán. Akármi volt az igazság az első maffiaháború okairól, a finálét jelentő ciaculli bombának drámai következménye lett. Csaknem 2000 embert tartóztattak le. „A rendőrség mintha megőrült volna”, ennyi volt Buscetta megjegyzése. A maffia a legegyszerűbb önvédelemhez folyamodott: elbújt. 1963 nyarán összeült a bizottság és úgy döntött, hogy feloszlatja magát. A családok is szétfutottak; egy pentito szerint még a védelmi pénzeket sem szedték be Palermóban. A maffiabűnözés néhány évig csaknem a nullára csökkent. Számos főnök külföldre menekült. „Kismadár” Greco először Svájcba utazott, aztán Venezuelába. Tommaso Buscettát bolyongásai elvitték Svájcba, Mexikóba, Kanadába, és végül az Egyesült Államokba. Lucky Lucianóhoz hasonlóan, akit 1946-ban kiutasítottak az Egyesült Államokból, sok szicíliai maffiózó egyszerűen pályát változtatott a szervezeten belül: a hatalmi szindikátus bűnözőjéből – a maffia árnyékkormány miniszterségéből – átléptek a vállalkozói szindikátus vezetésébe, és nemzetközi, paramilitáris üzletemberek lettek. Ebben ismét az olasz állam volt a fő partnerük.

Az Antimaffia bizottság A ciaculli bomba előtti évek nyomasztók lehettek bárkinek, aki a maffia ellen kívánta fölemelni a szavát. Miután az egyház és a Kereszténydemokrata Párt nem csupán a probléma komolyságát tagadta, de egyáltalán a létezését is, csak néhány hang törte meg a csöndet. Ezek közül a legfontosabb egy újságé volt. Az ötvenes években a független baloldali L’Ora vezette a harcot az igazságért. Eredetileg a Florio-érdekek szócsöve volt a századfordulón. Az ötvenes-hatvanas években és a hetvenes évek elején ügyesen elegyítette az izgalmas sporttudósításokat és a bikinis lányokat a színvonalas irodalmi, zenei és művészeti írásokkal. De túl mindezeken a vonzó dolgokon elsősorban mégis a szervezett bűnözéssel és a korrupcióval foglalkozó bátor oknyomozó riportok miatt vásárolták. Amikor 1958-ban leközölte a legjelentősebb maffiafőnökök nevét, üzleti érdekeltségeiket és politikai kapcsolataikat, a szerkesztőséget felrobbantották dinamittal. A L’Ora nem volt hajlandó meghátrálni, folytatta kampányát. (A hetvenes évek elején két újságírója, Mauro De Mauro és Giovanni Spampinato az életükkel fizettek a bátorságukért.) A szervezett bűnözés ellen létrehozott amerikai Kefauver-bizottság meghallgatásain föllelkesedve az ötvenes években az Olasz Kommunista Párt sürgetni kezdte, hogy állítsanak fel egy parlamenti vizsgálóbizottságot a szicíliai maffia ellen. Ennek a követelésnek erős nyomatékot adott a L’Ora szerkesztősége elleni bombatámadás, de mindez nem lett volna elég, ha a kérdés kizárólag a baloldal témája marad. 1959-ig a Kereszténydemokrata Párt belügyminiszter-helyettese tagadta, hogy szükség lenne parlamenti vizsgálóbizottságra, és a maffiabűnözésért a szigetlakókat tette felelőssé, akik „félreértelmezett becsületérzésüktől vezettetve hajlamosak a kezükbe venni az igazságszolgáltatást”. De már változóban volt Olaszország politikai térképe; a Kereszténydemokrata Párt megosztott lett, némelyik frakciója lehetséges szövetségesének kezdte tekinteni a szocialista pártot. A szocialisták a maffia történelmi ellenfelei voltak; nem felejtették el a szakszervezetiek és más aktivisták lemészárlását, amire a háború utáni

években került sor. Az új politikai környezetben a maffiaellenes parlamenti vizsgálóbizottságot követelő hangok együttérző fülekre találhattak még a kereszténydemokraták soraiban is. 1961 szeptemberében a Szicíliai Regionális Nemzetgyűlésben felállt az első „balközép” kormány, a kereszténydemokraták és a szocialisták részvételével, a kommunisták alkalmankénti támogatásával. A következő év elején a Regionális Nemzetgyűlés egyhangúlag megszavazta, hogy felkérik az olasz parlamentet a maffiaellenes vizsgálóbizottság létrehozására. Még a maffia politikusai sem mondtak nemet, mert úgy vélték, a nyomozás most már annyira elkerülhetetlen, hogy ebben a szakaszban a tiltakozás egyrészt haszontalan, másrészt gyanús. Ahogy az ország politikai középpontja lassan balra tolódott, a maffiáról szóló hangok is fölerősödtek. Az egyik hang Leonardo Sciasciáé volt, az Agrigentóval szomszédos jelentéktelen kisváros, Racalmuto tanáráé. Mint a bagoly nappal című, sötéten elegáns, 1961ben megjelent könyve arról szól, miként vall kudarcot egy vizsgálótiszt, aki egy maffiagyilkosság ügyében nyomoz. A Mint a bagoly nappal –, amely hangsúlyozottan irodalmi mű – az első könyv volt, amely Don Mariano Arena feledhetetlen alakjával arcot rajzol a maffiának, szavakat ad a szájába. Ma már tudhatjuk, hogy abban az évben, amikor Sciascia regénye megjelent, Palermo tartományban összeült a Cosa Nostra bizottsága, hogy megtárgyalja, mi legyen a szervezet válasza most, amikor az olasz állam érdeklődése fölébredt a maffia iránt. Úgy döntöttek, hogy a gyilkosságokat a minimumra korlátozzák, amíg a politikusok el nem veszítik az érdeklődésüket. De a fegyverszünet mindössze egy évig tartott, aztán a terület és az üzlet rejtett feszültsége kirobbantotta 1962 decemberében az első maffiaháborút. Az új gyilkossági hullám még sürgetőbbé tette a parlamenti bizottság létrehozását. Alig egy héttel a ciaculli autóbomba után a parlamenti vizsgálóbizottság végre megkezdte a munkáját. 1875 óta ez volt az első hivatalos nyomozás a maffia ügyében, de a politikai feltételek most sokkal inkább kedveztek egy komoly vizsgálatnak, mint akkortájt, amikor Tajani föltárta a rendőrség és a bűnözők együttműködését Palermóban. A szocialista párt közös kormányt alakított a Kereszténydemokrata Párttal, amelyet magával húzott a reformok és az átláthatóság irányába. Ezt nyilvánvalóan bizonyította az összes párt képviselőiből létrehozott vizsgálóbizottság is. A közvélemény alig várta

a politikusok válaszát a kialakult válságra. Az Antimaffia – ezen a néven lett ismert az új bizottság – gyors léptekkel haladt. Egy hónapon belül az olasz történelem során először komoly javaslatokat terjesztett elő speciálisan maffiallenes törvények meghozására. Úgy látszott, az olasz állam végre kész szembeszállni a szicíliai szervezett bűnözéssel. Sajnos, az Antimaffia hatalmas csalódást okozott. A ciaculli bombát követő felháborodás 1963-ban gyorsan kihűlt. Mivel a maffia lapított, nemigen akadt esemény, amely segítette volna az Antimaffia munkáját. A vizsgálóbizottság nyitó vágtája hamarosan sétagaloppá lassult, amely nem kevesebb mint tizenhárom évig húzódott. Annyira elnyújtották a munkát, hogy az Antimaffia lett az olasz történelem leghosszabban dolgozó bizottsága. Már nem annyira egy égető problémára adott válasznak, sokkal inkább az olasz politikai élet állandó, sivár részének tűnt. Egy-egy különösen szenzációs felfedezéstől újjáéledt az érdeklődés, de a bizottság újra és újra képtelen volt kihasználni politikai intézkedések vagy törvényes eljárások céljára. Még az Antimaffia bizottság ajánlására meghozott 1965-ös törvény is részben meddőnek bizonyult. A törvény szerint a maffiatagsággal gyanúsított személyek rákényszeríthetők, hogy otthonuktól távol éljenek. Így próbálták megszakítani a maffiózók és a társadalmi közeg kapcsolatát – mintha a maffia a nyugat-szicíliai talaj egészségtelen kipárolgása lenne. Több tucat tiszteletre méltó férfit telepítettek át félszigeti „kényszerlakhelyekre”, aminek az lett a következménye, hogy a maffia egész Olaszországban új támaszpontokhoz jutott. Az Antimaffia bizottság minden egyes kiszivárgott hírének vagy politikai botrányának azonnal elvették az élét cáfolatokkal és rágalmazási perekkel. Az is belátható, nagyon nehéz olyan bizonyítékokat szerezni a maffiózók és politikusok titkos négyszemközti tárgyalásairól, amelyek megállnák a helyüket az igazságszolgáltatás előtt. Vito Ciancimino – a Kereszténydemokrata Párt ifjútörökje, a corleonei maffia embere – kénytelen volt lemondani az Antimaffia bizottság sorozatos bizonyítékai nyomán. 1970-ben bukkant föl ismét, amikor elképesztő módon Palermo polgármesterévé választották. Országos felzúdulás lett belőle, ami csupán Ciancimino lemondása után ült el. 1975-ben kénytelen volt hosszasan védekezni az Antimaffia bizottság előtt. Lihegve előadott, követhetetlenül hosszú kezdő mondatában panaszkodott a „rágalmazó nyilvánosság”, a „züllesztő álbölcselmek”, a „személyes gyűlölködés”, a „szolgalelkű demagógia”, a

„latin törvényhozás hagyományainak megsértése” miatt – és mindezt egy olyan ember ellen alkalmazták, aki „föláldozta magát a társadalom érdekében”! A palermói politikai színpad hátterében még mindig maradt elég erő, így aztán Cianciminót csak 1984-ben tartóztatták le. Növelte az Antimaffia bizottság gondjait a tagság cserélődése. Amikor 1972-ben új elnök került a bizottság élére, bevallotta, hogy annyit tud a maffiáról, amennyit Mario Puzo Keresztapájából olvasott. Ám a folyamatosság hiánya csupán egyik tünete a fő bajnak: az olasz politikai élet mélyről fakadó széthúzásának. Ha nem számítjuk a fasizmus örökségét, és azt, hogy Olaszország a hidegháború frontországa volt, akkor ott a szakadék a katolikusok és a laikusok, továbbá az ország és a tartományok között. Az „állam hajója” helyett Olaszország sokkal inkább csónakflottának tűnik, amelyeknek mindegyike más térkép szerint navigál, versengenek egymással a legkedvezőbb szélért, ennek ellenére mindegyik attól fél, hogy elszakad a többitől. A többi kormányzati intézményhez hasonlóan a vizsgálóbizottság is a klikkharcok csataterévé fajult, mindegyik csoport a maga emberét akarta beültetni az Antimaffia bizottság valamelyik székébe, mégpedig azért, mert a „maffia” szó ugyanolyan politikai fegyver maradt, amilyen mindig is volt, azóta, hogy 1865-ben bekerült az olasz nyelvbe. Egyetlen párt – főleg a kereszténydemokraták – vagy frakció sem hagyta volna szívesen a más kezében. Az Antimaffia bizottság tagjai között olyan kimagasló személyiségek is voltak, mint a kereszténydemokrata Franco Cattanei és a kommunista Girolamo Li Causi (az ellenállás veteránja, aki túlélte a gránátot is, amelyet Don Calò Vizzini emberei dobtak rá 1944-ben a villalbai főtéren). Az ilyen politikusok igyekeztek a bizottságot a nemzeti érdekek elfogulatlan fórumává tenni. Nem volt könnyű dolguk. Az 1972ben alakult új kormányba két olyan palermói „ifjútörök” is bekerült, akiknek maffiás kapcsolatait az Antimaffia bizottság tárta föl, mégis miniszteriális állást kaptak: Salvo Lima államtitkári poszthoz jutott a pénzügyminisztériumban, Giovanni „Alkirály” Gioia posta és távközlési miniszter lett. Gioia egyik támogatója az Antimaffia vizsgálatainak hatókörébe is bekerült; a kérdéses férfi nemcsak arról nevezetes, hogy tagadta a maffia létezését, de korábban nyomozott is utána a bizottság. Az eredmény öt hónapos hisztérikus politikai vita lett, amelynek következtében az Antimaffia munkáját leállították. Ez csak egy példa az olasz államrendszerben dúló gyilkos klikkharcokra, amelyek aláássák az egységet és az ország tekintélyét a maffia elleni küzdelemben.

Amikor a bizottság 1976-ban végre befejezte munkáját, legfontosabb teljesítménye egy papírhegy volt. Az Antimaffia dokumentumaiban összegyűjtött „fejezetek” és „részek”, az évközi jelentések, a következtetéseket levonó beszámolók, a kisebbségi véleményt rögzítő iratok (mivel nem született politikai egyetértés a munka értékelésére) negyven vaskos kötetre rúgtak abban a néhány könyvtárban, amelynek elég üres polca volt ahhoz, hogy az egészet tárolhassa. Akinek elég türelme van az olvasáshoz, az például az 1972-es év jelentésének dagályos prózájából – összesen 1262 oldalon – elég jó képet kap a maffiáról. A jelentés beszél a bűnszövetkezet által következetesen használt „semmihez sem fogható, vérszomjas erőszakról”, élősködő kapcsolatáról az üzleti élettel, viszonyáról a helyi és az országos kormányzattal; elmagyarázza, hogy a coscák különböző területeket ellenőriznek „hallgatólagos megegyezéssel”, amelyet még akkor sem szegnek meg, amikor könyörtelen harcot vívnak egymással. Az Antimaffia bizottság iratai hatalmas és gazdag forrást jelentenek a történészeknek. Olyannyira hatalmas és gazdag, hogy a sok ezer oldal elfojtja a politikai cinkosság „lőporos hordóját”, pedig a vizsgálat során az egyik elnök megígérte, hogy felrobbantják. Az Antimaffia bizottság tevékenységének hosszú évei alatt a háború utáni Olaszország először fáradt bele a maffiakérdésbe. Az eredmény kétségtelenül jókora csalódást jelentett az 1963-as várakozásokhoz képest. De a bizottság legalább gyarapította az olaszok ismereteit a témában. Néhány, a nyomozás során feltárt eset megmaradt a közönség emlékezetében, például Caccamo városé, ahol a tanácsteremben a polgármester széke mellett ott állt egy másik is a maffiafőnöknek, aki rendszeresen részt vett az üléseken. A bizottság kutatásai nyomán jól értesült szerzők, mint például Michele Pantaleone (a baloldali aktivista, aki szülővárosában, Villalbában összekapott Don Calòval) olyan tanulmányokat írtak a maffiáról, amelyeknek kicsiny, de hűséges, és ma is létező olvasótábora született Olaszországban. Részben ennek köszönhető, hogy sokkal kevesebb nagykutya – vagy „bronzarc”, ahogy az olasz nyelvben mondják – akadt a politikusok között, aki tagadta a maffiának még a létét is. A maffia nem maradhatott többé a baloldal vesszőparipája. Elmondhatjuk, hogy az Antimaffia bizottság némileg növelte azt a kockázatot (a hitelesség és az országos befolyás elvesztésében), amelyet vállalnia kell a maffiával cinkoskodó politikusnak. Nem valami sok tizenhárom évi munka után, de mégis valami, és olyan munka, amit demokratikusan végeztek el.

A csoportos bűnelkövetés jelensége 1968-ban az első maffiaháború százhatvan harcosát állították bíróság elé a calabriai Catanzaróban. Amikor ugyanazon év decemberében kimondták az ítéletet, az éppen akkora csalódás lett az igazságszolgáltatásban, mint amilyen az Antimaffia bizottság lett később a politikában. Catanzaróban maroknyi maffiavezér hosszú börtönbüntetést kapott: Pietro Torrettának, az uditorei főnöknek jutott a leghosszabb – huszonhét év mivel két embert ölt meg az otthonában, Angelo La Barbera huszonkét és fél évet kapott, „Kismadár” Greco és Tommaso Buscetta tíz, illetve tizennégy évet, távollétükben. De a vádlottak zömét vagy elengedték, vagy csupán rövid szabadságvesztésre ítélték bűnszövetkezetben való részvétel miatt. Mivel beszámították nekik az előzetes vizsgálati fogságot, legnagyobb részük rögtön mehetett, amerre látott. A catanzarói ítéletet sokszor tekintik jellemző példának arra, hogy milyen fogatlan az olasz törvényhozás, ha maffiabűnözésről van szó. Sok szempontból mintha a Sangiorgi-jelentés alapján lezajlott 1901-es per csüggesztő másolata lenne. Egyetlen eltérés azért volt: ebben az esetben nem merült föl az igazságszolgáltatás és a maffia összejátszásának gyanúja. Catanzaro inkább arra példa, hogy abban az időben, amikor Tommaso Buscetta még nem szánta el magát az együttműködésre, mennyire nehéz volt a törvény számára is meggyőző képet alkotni a maffiáról. Olaszországban a bírók nyilvános magyarázatokkal indokolják ítéleteiket. A 461 oldalas catanzarói dokumentum izgalmas bepillantást tesz lehetővé a nagy maffiaperek bíróinak gondolkodásába, és elmagyarázza, milyen nehéz a Cosa Nostrát törvényes eszközökkel megfogni, még akkor is, ha az olasz igazságszolgáltatás megfelelően működik. A Cosa Nostra tagjai jóval a tárgyalás előtt elkezdték az aknamunkát, hogy elkerüljék a börtönt. Akárcsak Sangiorgi idejében, a rendőrség a nyomozás korai szakaszában számos tanúra akadt a maffia környezetében, akik hajlandók voltak vallomást tenni. De tanúvallomásaikat később rendre visszavonták, mert féltek a következményektől.

Megdöbbentő példa erre Giuseppe Ricciardi, aki sorozatban szenvedte el a méltánytalanságokat a La Barbera testvérektől. Először megölték az apját, egy maffiózót. Azután megfélemlítéssel rákényszerítették, hogy mélyen áron alul adja el nekik az apja fuvarozó cégét. Ezt követően – a tudta nélkül – felhasználták, hogy két ellenségüket a Grecók birodalmába, a Brancaccio állomásra szállítsa. Ricciardi végignézte, amint Tommaso Buscetta fegyvert fog rájuk és elvezeti őket, hogy soha többé ne kerüljenek elő. Nem sokkal azután, hogy ezt elmondta, mindent vissza is vont, siralmas kifogások özönével indokolva pálfordulását: nem ismer senkit, beteg volt, csak azért vesztette el jól fizetett állását, mert az apja fia, mindentől és mindenkitől fél, nem kíván mást, csak hogy hagyják békén. Azt állította, hogy a rendőrség veréssel kényszerítette ki belőle a vallomást, majd ezt a vádat is visszavonta, miután a bíró alaptalannak találta. Nem valami nagy elégtétel a nyomozóknak, ha vádat emelnek efféle szánalmas egyének ellen bizonyíték visszatartása miatt. A hatvan évvel korábbi Sangiorgi-ügyhöz hasonlóan a catanzarói ügyészek is kénytelenek voltak névtelen forrásokra támaszkodni, hogy megrajzolhassák a maffiaháború arcvonalainak térképét; az ilyen források létfontosságúak ahhoz a kerethez, amely értelmet ad a látszólag összevissza elkövetett, sorozatos bűncselekményeknek. Amikor az ügy a bíróság elé került, nem lehetett tagadni, hogy ugyancsak kevés bizonyíték van a vádlottak számához és a vádak komolyságához képest. Az ügyészek szinte könyörögtek, hogy a bíróság vegye figyelembe a nagyobb képet. A vádlottak büntetett előélete, félelmetes hírük, a bizonyítékok tönkretételére és a tanúk megfélemlítésére irányuló, előre megfontolt terv – ez mind ugyanarra a mintára mutatott, és a minta a maffia néven ismert szervezet volt. A védőügyvédeket aligha lehet hibáztatni, ha azzal érveltek, hogy az ítélethozatalhoz nincs elég bizonyíték, anélkül pedig ez a minta aligha több feltételezésnél. Azt állították, hogy a mintát az ügyészek találták ki, a bizonyítékok között tátongó rések betömésére. Mi van, ha a maffia nem is szervezet, hanem csupán a Szicília-szerte elterjedt ellenszenv a törvényekkel szemben? Korrupció, összejátszás, megfélemlítés, a kielégítő bizonyítékok hiánya a magyarázat arra, hogy miért engedtek szabadon olyan sok rovott múltú maffiózót. De az első maffiaháborúban hozott catanzarói ítélet azt is megmutatja, hogy a probléma középpontjában magának a maffiának a rejtélye áll, amellyel az igazságszolgáltatásnak szembe kell

néznie. A bírák lesöpörték azt az elméletet, hogy a maffia központosított, piramis formájú szervezet, mert képtelenek voltak felfogni, hogy a Cosa Nostra bűnszövetkezete megszerveződhet bürokrácia nélkül. Azt is elvetették, hogy a maffiának vannak általánosan elismert „normái” és „kritériumai”. Az ítélet indoklásában a bíró elismerte, hogy a maffiát csakugyan lehet „egyfajta lélektani attitűdnek vagy a túlzott individualizmus jellemző kifejeződésének” tekinteni. De ezek a társadalmi tényezők csak hátterét jelentik annak, ami valójában „a csoportos bűnelkövetés jelensége”. A bíró nem egyetlen bűnszövetkezetet látott maga előtt, hanem sok önálló szervezetet, legyenek bár helyi coscák, vagy a drogterjesztők hálózata. Röviden, az olasz igazságszolgáltatási rendszer elmozdult, és kezdte elfogadni a tényt, hogy a maffia létező dolog, nem eszme, de még mindig túlságosan elmosódott, hogy ki lehessen fogni a törvény hálójával. 1969. december 10-én este háromnegyed hétkor öt, lopott rendőruniformist viselő ember betört a palermói Viale Lazión egy földszintes irodába, és géppisztolytüzet zúdított a bent tartózkodókra. Vad fegyverropogás következett, amelyben az egyik támadót megölték, társai bedobták az egyik autójuk csomagtartójába, aztán elmenekültek. Négy halott, két sebesült ellenséget és több mint 200 töltényhüvelyt hagytak maguk után. Amint a rendőrség megérkezett, rögtön rá is jött, melyik halott lehetett az elsődleges célpont, megtalálták mellette márkajelzését, egy Colt Cobrát. Michele Cavataio volt az, akit Buscetta azzal vádolt, hogy ő kezdte az első maffiaháborút. A géppisztolyokkal és a menekülő autókkal végrehajtott vérengzés a Viale Lazión a modern gengszterek munkája volt. Egy új építési vállalkozás irodájában zajlott le, egy puccos lakónegyedben, amelyek gombaként szaporodtak el Palermo kirablása során. Mégis, a „Kobra” meggyilkolása pontosan olyan kivégzés volt, amilyeneket hetven évvel korábban Sangiorgi rendőrfőnök írt le a jelentésében. A pentitók azóta elmondták, hogy a rendőregyenruhába bújt maffiózók különböző palermói és környékbeli családok emberei voltak. Ma már világos, hogy a Viale Lazióban 1969 végén végrehajtott támadás az 1962-63-as első maffiaháború utolsó akciója volt, és alátámasztja, amit Buscetta mondott az eseményekről. A pentitók szerint Cavataio meggyilkolása „Kismadár” Greco utasítására történt, ami valószínűsíti Buscettának a háború kitöréséről szóló elméletét. Ő

javasolta a „Kobra” meggyilkolását, amelyet a legfőbb főnökök hirtelenjében összehívott tanácsa hagyott jóvá (a bizottságot csak utána szervezték újjá). Túl a catanzarói ítéleten a „csoportos bűnelkövetők”, akiknek meghatározásával a bírók olyan sokat küszködtek, úgy döntöttek, átlépnek a hatvanas évek derekának zűrzavarain, és újra munkához látnak.

A második maffiaháború kialakulása 1970-1982

A corleoneiek fölemelkedése: 1 – Luciano Leggio (1943-1970) A legtöbb amerikai maffiafilmhez hasonlóan Francis Ford Coppola Keresztapáját is eléggé lerántották, amikor 1972-ben bemutatták Olaszországban. Egy kritikus azt mondta róla, hogy „az olasz-amerikai gengszterekről elterjedt közhelyek párlata”. Meglehet, a véleményben van némi neheztelés is, amiért az USA Hollywoodon keresztül úgy kezeli a maffiát, mintha az övé lenne. Ugyanennek a kritikusnak a véleménye szerint a szicíliai epizód „bántóan ostoba”, és ebben igaza is van: minden amerikai maffiafilm keresztfaterjának szicíliai jelenetsora tagadhatatlanul szemét. Az egyik jelenetben Al Pacino Michael Corleonéja annak a városnak az utcáin bandukol, amelynek a nevét viseli. Megdöbbenve a feketébe öltözött özvegyek számán, a falakra ragasztott gyászjelentéseken, hangosan tűnődik, hova tűntek a férfiak. „Mind meghaltak – feleli egyik helyi testőre – a vendettától.” Úgy ejti ki a szót, mintha a természet valamely Istentől elrugaszkodott ereje lenne, a Fekete Halál egy változata, amely kizárólag szicíliai férfiakat kaszál. Abban az időben, amikor Michael Corleone e képzeletbeli látogatást tette atyái városában, a tífusz komolyabb veszélyt jelentett a lakosságra, mint a maffia; 1947 nyarán negyven embert vitt el. Az amerikai harckocsik lánctalpaitól megrongált útjaival és öntözőrendszerével Corleone még mindig rendkívül szegény hely volt. Még ha a gyilkosságok aránya azokban az években nem is érte el a Keresztapa apokaliptikus szintjét, azért döbbenetesen magas volt. 1944-ben tizenegy gyilkosság történt, 1945-ben tizenhat, 1946-ban tizenhét, 1947-ben nyolc, 1948-ban öt. Nyugat-Szicília más területeihez hasonlóan ott is ezek voltak a maffia feléledésének és a megújult parasztmozgalom elleni brutális támadásának évei. Ám a corleonei bűnügyi statisztika így visszatekintve különösen baljós, mert a számok között szerepelnek az első bűncselekmények, amelyeket Luciano Leggio követett el, az a maffiózó, aki döntő befolyásra tesz majd szert a Cosa Nostrában. Leggio példáját követve kedvenc tanítványa és corleonei földije, Totò „Kurta” Riina majd levezényeli 1981 és 1983 között a tiszteletre méltó férfiak semmihez sem fogható öldöklését, azt,

amelyet második maffiaháborúnak neveznek el. Riina vezetésével a corleonei származásúak diktatúrát építettek ki a szervezeten belül, és ezzel csaknem véget is vetettek neki. Riina utódja a főnökök főnökének székében ma is egy született corleonei, Luciano Leggio neveltje. Amikor Mario Puzo szülővárost keresett a Keresztapa Don Vito Corleonéjának (született Andolini), puszta véletlenségből éppen azt a városkát találta meg, amely a világ legrettegettebb és leghatalmasabb maffiózóinak szülőhelye volt. Luciano Leggio legismertebb képei egy bíróságon készültek Palermóban, 1974-ben. Ha nézzük őket, nehéz nem arra gondolni, hogy Leggio az alkalom tiszteletére Marlon Brando Don Corleonéját utánozta. Szivarjával, hosszú, durva állkapcsával, pökhendi fellépésével sikerült is neki; nem csupán futó hasonlóság volt kettejük között. Igazság szerint Leggio arca már hírhedett volt, amikor a Keresztapát forgatták. Az Antimaffia bizottság Leggióról szóló elemzése, amely ugyanabban az évben jelent meg, mikor a filmet vetíteni kezdték, nem olyan dokumentum, amely a külső megjelenéshez hasonló léhaságokkal foglalkozik. Mégis megemlíti Leggio „nagy, kerek, hideg arcát”, „gúnyos és lenéző” pillantását. A mozi Don Vitója az az arc volt, amilyennek a maffia látni szerette volna magát – igazságos, családszerető viszont Luciano Leggio vonásai a kiszámíthatatlan terrort jelképezték. Brando súlyos szemhéja szinte nemes tartózkodást kölcsönzött a figurának, Leggio dülledt szeme arra figyelmeztetett, hogy éppen olyan robbanékony, mint amilyen rosszindulatú. Egy pentito azt mondta, hogy Leggiónak „olyan nézése volt, amitől még mi, maffiózók is féltünk. Elég volt a legkisebb bosszúság, és különös fény jelent meg a szemében, amitől mindenki elnémult a közelében… Az ember érezte a levegőben a halált”. Olyan ember volt, aki ugyanezen pentito szerint megölt egy maffiózót és a szeretőjét, majd megerőszakolta és meggyilkolta az asszony tizenöt éves lányát. De sok más valódi maffiózó-életrajzhoz hasonlóan Luciano Leggio története is afféle gengszterközhellyé szárad, ha pszichológusi vénával mesélik. Noha Leggio heveny rémületet keltett maga körül, ő és követői nem azért tettek szert akkora hatalomra a Cosa Nostrában, mintha a többieknél félelmetesebb anyagból lettek volna gyúrva, hanem inkább azért, mert átalakították a taktikát, a régi módszerek új kombinációjával. A corleoneiek olyan uralmi rendszert hoztak létre, amely jobban illett az Antimaffia bizottság idejének légköréhez, amikor az állam és a közvélemény fogékonyabb lett a problémára, és a drogüzlet új

szakítópróbának vetette alá a családok hagyományos rendszerét. Bizonyos értelemben a corleoneiek ugyanazt jelentették a Cosa Nostrának, amit a Cosa Nostra Szicíliának: titkos, gyilkos élősködőt. Hogy megértsük, miként alakult ki ez a taktika, érdemes visszagöngyölíteni a corleoneiek sikertörténetét a negyvenes évekig, amikor Leggio elkövette első gyilkosságait. Luciano Leggio szegény családban született 1925-ben. Amikor 1943ban, a Szövetségesek partra szállása után ismét előkerült a tiszteletre méltó társaság, Michele Navarra, egy kerek fejű orvos, ugyancsak corleonei capo, fölvette a szervezetbe a piti tolvaj Leggiót. (A szervezetben régi hagyománya van a Navarrához hasonló maffia orvosoknak. Navarra általános orvos volt Corleonéban. 1946-ban, miután elődjét ismeretlenek eltették láb alól, ő lett a helyi kórház igazgatója.) Navarra támogatásával a húszas éveiben járó Leggio elhelyezkedett őrként egy Corleone közelében levő birtokon. A maffia már a meggyilkolt Fascio vezető, Bernardino Verro előtti időkben megkaparintotta az efféle pozíciókat, és arra használta őket, hogy csempésszen, lopjon, megfélemlítse a napszámosokat, és védelmi pénzt zsaroljon ki a földbirtokosoktól. 1948-ban valószínűleg Navarra parancsára Leggio elkövette a háború utáni évek egyik leghírhedtebb politikai gyilkosságát: a corleonei parasztok újabb szocialista vértanút sirathattak. Március 10-én este – a dátum nem véletlen, küszöbönállt az Olasz Köztársaság első parlamenti választása – Leggio puskával terelte ki a városból az ellenállás veteránját, Placido Rizzotto szakszervezeti vezetőt. Letérdeltette, és közvetlen közelről háromszor fejbe lőtte. Rizzotto földi maradványait két másik csontvázzal együtt egy hatvan méter mély barlangban találták meg másfél évvel később. Csupán ruházatának maradványai és gumitalpú amerikai cipője segítségével tudta azonosítani az édesanyja. Leggiót sosem ítélték el, jóllehet az a két ember, aki segített neki az emberrablásban, vallomást tett, és azt is elmondták a hatóságoknak, hol keressék az áldozat tetemét. Placido Rizzotto sosem kapott sírhelyet, de 1996-ban fölavatták a mellszobrát, amely ma a corleonei városháza előtt áll. Leggio elbújt a Rizzotto-gyilkosság után. Csak 1964-ben fogták el ismét, de 1970-ben megint eltűnt, míg végleg le nem tartóztatták 1974ben. Olyan sokáig menekült a hatóságok elől, hogy a corleonei „Vörös Pimpernel” nevet kapta. Azonban korántsem volt olyan szédületes

jelenség, mint az irodalmi párhuzam sugallná: állandó prosztatabántalmakkal, gerincvelőgyulladással küszködött, amely miatt bőrfűzőt kellett viselnie. Rossz egészségi állapota azt jelentette, hogy amikor „szökésben volt”, az idő java részét drága klinikákon és fürdőhelyeken töltötte. Nincs abban semmi szokatlan, ha egy maffiózó így vonul illegalitásba. Még egy olyan kövér és öreg don is megtette, mint Calò Vizzini. Ám Leggio életének ez a folyamatos bujkálás lett a jellemzője. A corleoneiek valamennyien „Vörös Pimpernelek” voltak, nem csupán a hatóságok, de a rivális maffiózók számára is láthatatlanok. Ez a láthatatlanság hozzátartozott a maffia hatalmának új modelljéhez, többé egyetlen főnök sem ült le udvartartásától övezve a helyi főtér kávéházának asztalához. A corleoneiek hatalmának egyetlen látható jele a brutalitásuk volt. 1956-ban Leggio, aki hivatalosan még mindig rejtőzködött, szarvasmarha-tenyésztésbe kezdett, ezzel álcázva marhalopásait, aztán fellázadt saját főnöke, Michele Navarra ellen. Először erőszakkal rávette Navarra egyik emberét, hogy mondjon le a szarvasmarhaüzletben szerzett részéről. Amikor Navarra egyik rangidős hadnagya az ő földjével szomszédos birtokot megvette, Leggio sorozatban hajtotta végre a vandál rombolásokat. Mint várható volt, 1958 júniusában a saját tanyáján ütöttek rajta Navarra bérgyilkosai. De úgy látszik, annyira tartottak a kiváló céllövő hírében álló Leggiótól, hogy túl messziről nyitottak tüzet, ami lehetővé tette Leggiónak, hogy legyőzze őket, míg neki csupán a keze sérült meg. Ez volt a doktor utolsó esélye. Két hónappal később autóval tért vissza Lercara Friddiből Corleonéba. A kocsijában egy másik orvos is ült, egy teljesen ártatlan ember. Egy kanyar után szembetalálták magukat Leggio Alfa Romeo 1900-asával, amely eltorlaszolta az utat. Amikor a rendőrök és a riporterek valamivel később odaértek, az áldozatok kocsija már a szakadékban volt; a tucatnyi golyó ütötte lyukkal épp alkalmas volt „chicagói” fényképekhez. Placido Rizzotto egy évtizeddel korábban történt meggyilkolása óta ez volt az első maffiagyilkosság Corleonéban, amely a lapok címoldalára került. Leggio hírneve most már messze túlterjedt a városon. A Navarra elleni támadás rendkívül vakmerő tett volt. A gonosz corleonei doktor azt a stabilitást és politikai védelmet jelképezte, amelyet a Cosa Nostra sokra tart. Orvosi munkája mellett ő volt az elnöke a corleonei parasztszövetségnek, a megbízottja a földműves szakszervezetnek, egyik felügyelője a körzet egészségbiztosítójának.

Barátait bedugta mindenféle befolyásos, nem kormányzati szervezetbe, egyik testvére irányította a szicíliai tartományi buszhálózatot, amelyet maga Navarra indított meg 1943-ban néhány elhagyott katonai járművel. A corleonei doktor tisztes mennyiségű szavazatot szállított a Kereszténydemokrata Pártnak, élvezte a környék más maffiafőnökeinek támogatását, klánja tapasztalt maffiózók mellett olyan tiszteletre méltó férfiakkal is dicsekedhetett, akiknek kapcsolatai voltak az Egyesült Államokkal. Mielőtt agyonlőtték volna, éppen fölvették egy olasz lovagrendbe, annak ellenére, hogy a Rizzotto-gyilkosságban való részvétel gyanúja miatt belső száműzetésben volt. Nem csoda, hogy a város parasztjai U patri nostrunak (Miatyánk) nevezték. A szervezet érdekei ritkán tűrik, hogy az ilyen Leggio-féle törtető gyilkosok megzavarják a türelmesen fölépített és jövedelmező reputációt. Navarra meggyilkolása után Leggio bandájának nem volt más választása, mint hogy fenntartsák a támadás lendületét; a győzelem egyet jelentett a túléléssel. Egy hónappal Navarra halála után a doktor legfélelmetesebb katonái közül hármat agyonlőttek egy tűzharcban, amelyet tíz ember folytatott Corleone központjában; több járókelő megsebesült, köztük gyermekek is. Ugyanezen év, vagyis 1958 októberében a L’Ora egész oldalas beszámolót közölt Leggio tevékenységéről, a cím egyetlen szó volt: „Veszélyes”. Három nap múlva a szerkesztőséget felrobbantották. Leggio látványos támadása a corleonei főnökök ellen szokatlan, de korántsem páratlan esemény volt; bizonyos értelemben csupán megerősítése annak, ami valószínűleg a maffia egész története során igaz volt. Noha fontos a politikai befolyás, a tiszteletre méltó társaságban a hatalom végső soron mindig a katonai és nem a politikai szárny kezében van. A Leggio viselkedésében már 1958-ban megnyilvánuló készség a mindent legázoló erőszakra, amely rövid távon hajlandó lemondani a politikai haszonról, később is jellemzője lesz a corleoneiek taktikájának. A lövöldözések, emberrablások öt éven át tartottak Corleonéban. Leggio jöttmentjei már csaknem teljesen legyőzték a Navarra után maradt szervezetet, amikor 1963. június 30-án fölrobbant a ciaculli autóbomba, amit tömeges letartóztatások követtek, és a maffiatevékenység ideiglenesen abbamaradt Nyugat-Szicíliában. A „Vörös Pimpernelt” 1964-ben tartóztatták le Corleonéban, egy középkorú hajadon házában, aki minden gyanú fölött állt, mivel a meggyilkolt szakszervezeti vezér, Placido Rizzotto menyasszonya volt.

Navarra és Leggio háborújának hatvannégy résztvevője 1969-ben állt a bíróság elé, amely valamennyiüket felmentette. Annak ellenére, hogy negyedszázada volt a maffia bérgyilkosa, Leggio priuszában megdöbbentő módon egyetlen ügy szerepelt: néhány kukoricacső ellopása. Az Antimaffia bizottság vizsgálatainak zárójelentése később megtámadta az ítéleteket azon az alapon, hogy a tanúkat megfélemlítették, a törvényszék pedig „szokatlan” szigorral bírálta el a nyomozás bizonyítékait. Úgy tűnik, Leggio azt is kimódolta, hogy valamikor a nyomozás lezárása és a tárgyalás között elpusztítsa a tárgyi bizonyítékokat. Egy autó hátsó lámpájának törmelékét találták Navarra meggyilkolásának helyszínén; azonosították, hogy egy olyan márkájú Alfa Rómeóból származtak, mint amilyen akkoriban Leggióé volt. Amikor hónappokkal később felbontották a tasakot, amelyben tárolták, kiderült, hogy a cserepek egy egészen más típusú autóból származnak. Az ügyész fellebbezett, de mire Leggiót egy második tárgyaláson életfogytiglanra ítélték, ő már ismét illegalitásban volt. A maffiatevékenység akkor lendült be istenigazából, amikor 1969-ben felmentették Leggiót és embereit. És amikor ez történt, kirajzolódott a maffia hatalmának új térképe. Abban a csapatban, amelyik a Viale Lazión meggyilkolta Michele „Kobra” Cavataiót, ott volt Leggio két fő gégemetszője: Calogero Bagarella (az, akit támadás közben lelőttek, azután behajítottak az autó csomagtartójába), és Bernardo „Traktor” Provenzano (ő e könyv írásának idején a főnökök főnöke). Leggio pozíciója a Cosa Nostrán belül még jobban megerősödött, amikor nem sokkal később újraszervezték a bizottságot. Egyelőre csak három tagja volt: az első Gaetano „Tano” Badalamenti, egy nagybani drogdíler, aki szilárd kapcsolatokat épített ki az Atlanti-óceán túloldalával, továbbá tagja volt a bizottság működési szabályait megszerkesztő „alkotmányozó csoportnak”. A második Stefano Bontate, „Villagrazia hercege”, a legnagyobb palermói család főnöke és egy tekintélyes maffiadinasztia leszármazottja – az apja is vitte a koporsót Don Calò Vizzini temetésén. A harmadik maga Luciano Leggio, noha őt az üléseken gyakran bizalmasa és helyettese, Totò Riina képviselte, akit u curtu (Kurta) néven ismertek. A triumvirátus összeállítása azt mutatta, hogy ez az új bizottság különbözni fog attól, amelyet Joe Bananas 1957-es szicíliai látogatása után hoztak létre. Eltörölték a szabályt, amely nem tette lehetővé, hogy a családok vezetői részt vegyenek a bizottságban. A triumvirátus tagjai abban az időben a leghatalmasabb maffiózók voltak Palermo

provinciában, vagyis az egész szicíliai maffiában. A bizottság többé nem puszta ellensúly volt a maffiózók védelmére a helyi családok főnökeivel szemben, ahogy Buscetta remélte 1957-ben, hanem felülről indulva felfrissítette és átszervezte a családokat. Amikor a teljes bizottság működni kezdett 1974-ben, a Cosa Nostra elfogadta azt a ma is létező parancsnoklási ranglétrát, amit Tommaso Buscetta írt le Giovanni Falconénak. Hogyan sikerült feltörnie Luciano Leggiónak az elmaradott Corleonéból a palermói elitbe? Mert bármilyen híressé tette Leggio és Marlon Brando, Corleone korántsem volt a maffia „fővárosa”. De Leggio már jóval 1964-es letartóztatása előtt sokkal több volt a corleonei család főnökénél, mert kiterjesztette befolyását arra a helyre, amely igazán számított: Palermóra. Leggio, ha bujkált, javarészt Palermóban tette. Kis fuvarozó cége a város nagybani piacára szállította az illegálisan levágott marhákat. Palermo volt az a hely, ahol a „rámenős corleonei sikkasztó”, Vito Ciancimino kikönyökölte magának az utat a városi tanácsba, a hatalomba. Palermóban volt Leggio cége, amely cigarettaautomatákat kölcsönzött, tele csempészett cigarettával. Jó kapcsolatokat ápolt egy sor maffiózóval, akik az első maffiaháború vezetői lettek: La Barberával, Buscettával, Grecóval, Cavataióval, Torrettával. Palermo volt az a hely, ahol a maffia gyökerezett, ide összpontosította a tiszteletre méltó társaság a hatalmát. Palermo lesz a második maffiaháború győztesének díja.

Leonardo Vitale lelki válsága A szicíliai maffia története nem csupán magas politikából, nagy üzletekből és háborúból áll. A hetvenes években két tragédia is lejátszódott – ebben és a következő fejezetben lesz szó róluk amelyekből megtudhatjuk, milyen szorongásokat kellett elviselniük naponta a maffiába bekebelezett férfiaknak, asszonyoknak, gyermekeknek. 1973. március 29-én este tizenegykor Leonardo Vitale besétált a palermói rendőrség különleges egységének parancsnokságára, ahol közölte, hogy vallási válságon esett át, és új életet akar kezdeni. A harminckét éves férfi a Cosa Nostra Altarello di Baida-i coscájának tagja volt capodecina (tizedesig rangban. A döbbent rendőrök előtt két gyilkosságot, egy gyilkossági kísérletet, egy emberrablást és számos kisebb bűncselekményt ismert be. Kijelentette, hogy más gyilkosságokban is cinkos. Elmagyarázta, hogyan szerveződik a maffiacsalád, kik az övének a tagjai, és beszámolt a bizottság létezéséről. Noha ahhoz túl alacsony rangú tag volt, hogy tudhassa, pontosan kik is a bizottsági tagok, elmondta, hogy egy alkalommal a corleonei triumvirátus egyik tagja, Totò „Kurta” Riina jött el igazságot tenni a saját és a szomszéd család közötti vitában. Amikor a hír eljutott a sajtóig, a lapok kikiáltották „a palermói periféria Valachijának”. Valaki, jóval Tommaso Buscetta előtt ismét hajlandó volt kiteregetni a maffia titkait annak, aki odafigyel. Három héttel azután, hogy Vitale föladta magát, egy nyomozó meghívott az Ucciardone börtönbe egy pszichiátercsoportot azzal a kéréssel, hogy állapítsák meg, eléggé ép eszénél van-e a pentito, föl lehet-e használni egy perben a vallomását. Néhány jel már ekkor is arra utalt, hogy gondok vannak az elméje épségével. Ugyanebben az évben, amikor egy hétig fogva tartották Asinara szigetén egy emberrablás miatt, a saját ürülékével kente be magát. El is magyarázta a pszichiátereknek, hogy miért: – Azért teszek ilyet, mert ez valahogy segít – megérteti velem, hogy ez nem rossz, míg más dolgok igenis rosszak. Az ilyen cselekedet nem

árt az embereknek, viszont mások – azok, amelyeket korábban én cselekedtem – azok igen. A gesztus, ez a bélsárral való kenekedés sokkal ékesszólóbb, mint a szavak – Vitale tanulatlan ember volt. Mégis, a történet, amit botladozó nyelvvel elmesélt az orvosszakértőknek, a legjobb képet adja arról, milyen sokba kerül érzelmileg olyan szervezethez tartozni, amely a némaság és a halál birodalmában uralkodik. A legfontosabb ember Vitale életében, a férfi, akinél apja halála után a hiányzó szeretetet kereste, a nagybátyja volt, aki a capója lett „Ő volt nekem a minden”, mondta Vitale. Életének legnagyobb, soha nem szűnő szorongása a bizonytalan nemi irányultsága: „Azt gondoltam, hogy pederaszta vagyok, és ez a gondolat sosem hagyott nyugodni”. Tizennégy éves korától nem járt misére, mert Istent vádolta „csúf gondolatai” miatt. Elmondása szerint azért lett maffiózó, mert „tiltakoztam a saját természetem ellen, mivel Isten ezeket a komplexusokat adta nekem. Isten ellen tiltakoztam, mert az volt a félelmem, hogy nem vagyok férfi”. De nem holmi „komplexusok” miatt dőlt el a sorsa már gyerekkorában. A maffia értékrendje nemzedékek óta öröklődött a Vitale családban; Leonardo valószínűleg egy brávó leszármazottja, aki Don Raffaele Palizzolónak dolgozott az 1890-es években. Amikor a bácsi megérezte az ifjú Leonardo rajongását, a családi hagyomány szerint próbára tette. Egyszer megkérdezte tőle: „Látod a kezem? Vér áztatja, akárcsak az apádét, amely még az enyémnél is mocskosabb”. Nagybátyja felszólította, bizonyítsa „erényeit”: először egy lovat kellett megölnie, azután, tizenkilenc éves korában egy embert; egy kis Fiat 500-asban elhajtott az áldozat mellett, majd a hátsó ülésre állva rálőtt puskával. Jutalmul pacsirtavadászatra mehetett a nagybátyjával, utána fölvették az Altarello di Baida-i családba. A beavatási szertartás historikus változatát játszották el vele, mert a keserűnarancs tövisével szúrták meg az ujját, és mint tudjuk, ennek a keserű termésnek az eszenciáját az arab idők óta tartják igen nagy becsben. Őrkutyákat mérgezett meg, autókat gyújtott föl, citrusfákat tett tönkre, megölt egy citromtolvajt, fenyegető leveleket küldött, amelyek alá koponyát rajzolt, bombákat helyezett el irodákban, gépeket tett tönkre építkezéseken, vagy a lábát lógatta. A következő tizenhárom évben hétköznapi zsarolással is foglalkozott, beszedve nagybátyja parancsára a család területén az „adót”. 1969-ben nagy tisztesség érte, miután megölt egy másik maffiózót. Nagybátyja elkezdte beavatni a szervezet titkaiba, beszélt neki a bizottságról, amely ezt a legutóbbi gyilkosságot

is elrendelte, mesélt a L’Ora újságírójának az 1970-ben eltűnt Mauro De Maurónak az elpusztításáról. Vitalét előléptették capodecinává, ami nem sokat jelent, csupán nagyobb részt kapott a zsákmányból. Vitale elmagyarázta a pszichiátereknek, hogy amikor föltárta a maffia titkait, maga mögött hagyta régi énjét és szorongásait. Olyan ez, mondta, mintha valaki más követte volna el az ő bűneit. Megtalálta Istent, a belső békéjét és a végső bizonyságot, hogy igazából nem homoszexuális. De miközben egyre több részletet tálalt fel, a pszichiáterek észrevették, hogy a hangulata egyre nyomottabb és kiszámíthatatlanabb. Egyik nap összevagdalt karral jelent meg, azután cipő nélkül kezdett járni, szakállt növesztett, és azt hajtogatta: „Bolond vagyok, bolond vagyok.” A nyomozók már azon tanakodtak, egyáltalán túljutott-e Vitale a lelki válságon, amelynek parancsára elárulta a maffiát, vagy csak kényszerítésre játssza a bolondot, hogy hiteltelenítse tanúvallomását? A pszichiáterek a vizsgálat után kijelentették, hogy Vitale „félig-meddig beszámítható”, de azt is megállapították, hogy lelkiállapota nem befolyásolja az emlékezetét, így hiteles tanú lehet. Elszomorító olvasmány, hogyan dokumentálja Vitale görcsös írásában a pszichiáterek véleményét: Szellemileg félig-meddig beszámítható = a tudat betegsége. Maffia = társadalmi betegség. Korrupt hatóságok = társadalmi betegség. Prostitúció = társadalmi betegség, szifilisz, condyloma, stb. = testi betegség, amely a gyermekkortól hat a beteges elmére. Vallási válság = lelki betegség, amely a többi betegségből származik. Ezek azok a gonosz dolgok, amelyeknek áldozatul estem én, Leonardo Vitale, aki újjászülettem az igaz Isten hitében. Ügye 1977-ben került bíróság elé. A huszonnyolc vádlott közül csak Vitalét és nagybátyját ítélték el. „Félig-meddig beszámíthatósága” elég volt, hogy a vádakat végzetesen meggyöngítse. Az még érthető, hogy a vádlottak többségét szabadlábra helyezték, de az már nem, hogy a hatóságok miként hagyhatták figyelmen kívül azokat a rendkívül fontos tényeket, amelyeket Vitale elmondott a maffiáról! Vitalét huszonöt évre ítélték. Ideje zömmel elmegyógyintézetekben telt, mielőtt 1984 júniusában elengedték. 1973-as vallomásának nagy részét hamarosan megerősítette Tommaso Buscetta, aki ekkor lett koronatanú. 1984. december 2-án Vitale miséről tért haza az anyjával és a húgával, amikor egy ismeretlen kétszer fejbe lőtte. A következő évben Giovanni

Falcone és Paolo Borsellino a csúcsperre készülve csatolták Vitale vallomását, hogy ezzel is igazolják a „Buscetta-modellt”. A dokumentum azzal kezdődik, hogy elmesélik Leonardo Vitale történetét, amely ezzel a mondattal zárul: „Reméljük, hogy Vitale legalább halálával elnyerte azt a hitelességet, amelyet megérdemel”.

A „baloldali fanatikus” Peppino Impastato halála Az 1970-es években – amelyeket „óloméveknek” hívnak – az olasz demokrácia a legsötétebb napjait élte a fasizmus bukása óta. A maffia megismerése, az ellene való küzdelem ismét lejjebb került az országos prioritások listáján. 1969. december 12-én, két nappal Michele „Kobra” Cavataio megölése után, amely megtörte a hatodik évtized közepének szélcsendjét, és a Cosa Nostra feléledését jelezte, bomba robbant Milánó központjában egy bankban, a Piazza Fontanán. Tizenhat ember meghalt, több tucat megsebesült. Három nappal később egy ártatlan anarchista, akit a Piazza Fontana-i bombamerénylet miatt hoztak be kihallgatásra a milánói rendőrkapitányságra, kizuhant egy negyedik emeleti ablakból és meghalt. Hamarosan olyan bizonyítékok kerültek elő a merényletről, amelyek inkább a neofasiszta csoportokra és az olasz titkosszolgálattal fenntartott kapcsolataikra utaltak. A militáns baloldali csoportok sorra vették át a jelszót: „Állami mészárlás volt”. Korántsem álltak egyedül azzal a vélekedésükkel, hogy összeesküvés folyik, amelynek célja a demokrácia aláaknázása. Nem kétséges, hogy csakugyan létezett egy ilyen összeesküvés, már csak a kérdés – amelyre máig nincs válasz –, hogy milyen messzire terjedhetett az intézményekben? Ez volt a „feszültség stratégiája”: a terroristák merényletei arra szolgáltak, hogy előkészítsenek egy jobboldali puccsot. A feszültség stratégiája közvetlen válasz volt az állítólagos baloldali fenyegetésre. Az 1967-68-as években a főiskolákon végigsöpört a tiltakozás hulláma, amelyet még tovább radikalizált a gyakran igen brutális rendőri fellépés. Ennél is komolyabb volt a sztrájkok és a tüntetések évadja, amely 1969 „forró őszén” kezdődött. Egy ideig úgy tűnt, hogy a munkásmozgalom balról előzi az olasz kommunista pártot. A Piazza Fontana-i bombamerénylet a politikai bizonytalanság és az erőszak új korszakának előhírnöke volt. A következő évtizedben és még azon is túl egymást követték a jobboldali merényletek. Az volt a legförtelmesebb, amikor 1980 augusztusában nyolcvanöt embert ölt meg a bolognai állomás másodosztályú várótermében elhelyezett

bomba. Ám a politikai erőszak nem csak a szélsőjobb eszköze volt. A hetvenes évek közepén, amikor a világgazdasági válság segített megfékezni a munkásság harciasságát, a végletekig elkötelezett, ám örökösen marakodó maroknyi szélsőbalos csoportocska kezdte belátni, hogy a forradalom nem áll a sarkon, ahogy a hatvanas évek vége felé remélték. A szélsőbalos csoportocskák számára a fegyveres akció, amelynek az a célja, hogy kiélezze a társadalmi konfliktusokat, és előkészítse a munkásosztály fölkelését, megfelelő válasznak tűnt az elnyomó intézkedésekre és az „állami mészárlásokra”. A Vörös Brigádok bejelentették, hogy „rohamot indítanak az állam szíve ellen”, maid a hetvenes évek végén és a nyolcvanas évek elején nekiláttak gyilkolni rendőröket, hivatalnokokat, vállalkozókat, újságírókat, sőt a kommunista párt azon tagjait is, akiket azzal gyanúsítottak, hogy együttműködnek a „multik államával”. A „háttérológusok” egyik kedvenc vesszőparipája, hogy a maffia 1969-ben beszállt a feszültség stratégiájába és a jobboldali összeesküvésekbe. Akad pár jele az egyértelmű kapcsolatnak. 1970 decemberében egy újfasiszta herceg elfoglalta a belügyminisztériumot, hogy onnan hajtson végre államcsínyt, majd néhány órával később békésen visszavonult, és a közvélemény hónapokig nem is tudott az ügyről. Ezt követően Tommaso Buscetta és más pentitók elmondták, hogy felkérték a maffia vezetését, vegyen részt az államcsínyben, cserébe megígérték némely bírósági ítéletek felülvizsgálatát. 1970 nyarán Buscetta és „Kismadár” Greco még az Atlanti-óceánon is átkelt, hogy az ügyet megbeszéljék Leggióval és a többiekkel a Cataniában, Rómában, Milánóban és Zürichben tartott találkozókon. Úgy látszik, sok főnök sok gyanúval élt a javaslattal szemben. Mint egy pentito szárazon megjegyezte, akkoriban volt a labdarúgó-világbajnokság, a döntőben Olaszország mérkőzött Brazíliával, és számos tiszteletre méltó férfit jobban érdekeltek a meccsek, mint a tárgyalások a fasiszta forradalomról. A maffia beleegyezett, hogy részt vesz a lázadásban, de úgy tűnik, sokkal inkább azért, hogy közelről szemmel tarthassa a későbbi eseményeket, minthogy bármit is tegyen az ügyért. Cesare Mori a „vasprefektus” tevékenységének folytán a szélsőjobb és a Cosa Nostra nem bízott egymásban. A hamvába holt 1970-es államcsínykísérleten kívül tudunk arról is, hogy 1984. december 23-án a maffia segített a szélsőjobbos terroristáknak bombát elhelyezni a Milánó-Nápoly között közlekedő vonaton – az eredmény tizenhat halott. Az ilyesfajta epizódok öntik az

olajat az olyasfajta spekulációk tüzére, amelyek szerint a Cosa Nostra csak eszköz a római minisztériumok folyosóin ólálkodó sötét alakok kezében, és hogy valahol a legmagasabb sarzsik fölött egy rejtelmes bábjátékos rángatja a zsinórokat. Ez a gondolat csaknem biztosan a fantázia birodalmába tartozik. A Cosa Nostra történelme azt sugallja, hogy ha a maffiózók együttműködtek az erőszakos szélsőjobboldali felforgatókkal, ezt úgyszólván biztosan a saját érdekükben és a haszon reményében tették. A szervezet valószínűleg elsősorban a bírósági ítéletek felülvizsgálatát remélte elérni az efféle alkukból. A hatvanas évek végének és a hetvenesek elejének vérfürdői és összeesküvései mögött sokkal kevésbé feltűnő változások zajlottak le az igazságszolgáltatás rendszerében, amelyeknek komoly hatásuk lesz a maffia jövőjére. Szicíliában, akárcsak Olaszország számos más részén, a hivatalnokok és a bírók régi gárdája ösztönszerűen konzervatív volt, némelyeket szabadkőműves és rokoni szálak kötöttek a vezető réteghez. Még ha nem is voltak közöttük olyanok, akik tudatosan összejátszottak a Cosa Nostrával, egy ilyen férfitársaságban – mert valamennyien férfiak voltak – valószínűleg sosem lesz elég bátorság, hogy a legfelsőbb szinten vegye föl a harcot a szervezett bűnözéssel. Az 1960-as években, hála a felsőoktatás kiterjedésének, szélesebb körből lehetett meríteni; ugyanakkor a bíróságok végre megkapták a saját vezető testületüket, és függetlenedhettek – olyan módon, ami kiállta az összehasonlítást a többi európai országgal – az államtól. Az évtized vége felé egy Magistratura Democratica nevű szervezetet hoztak létre lelkes fiatalabb bírók az elmeszesedett igazságügy megújítására. Az új nemzedék egyes tagjai még több fehérgalléros bűnözőre – környezetszennyezőre, telekspekulánsra, korrupt politikusra – akartak lesújtani. Ahogy nőtt a testületek hatalma, át is politizálódtak, és különböző politikai klikkekre bomlottak. Részben ebből eredt az egyre gyakoribb panasz, hogy a nyomozások, sőt az ítéletek is bizonyos politikai érdekeket szolgálnak. Ezzel együtt az elkövetkező években a maffiával vívott harcban elért nagy sikerek elképzelhetetlenek az olasz igazságügy lassú változásai nélkül. Ám ezeknek a változásoknak a hatása csak jó néhány év múlva lesz érezhető a Cosa Nostra elleni küzdelmen.

Akadtak időszakok a hetvenes években, amikor úgy rémlett, az olasz demokrácia nem fogja túlélni a feszültség stratégiájának és a baloldali terrorizmusnak a kettős rohamát. A legbaljósabb pillanat 1978. március 16-án következett be, amikor a Vörös Brigádok elrabolta a Kereszténydemokrata Párt legbefolyásosabb alakját, a volt miniszterelnököt, Aldo Morót. A támadásban egész kíséretét és a sofőrjét is meggyilkolták. Olaszország ötvenöt napig figyelt visszafojtott lélegzettel, miközben a pártok politikusai azon veszekedtek, határozottan utasítsák-e el az emberrablók követeléseit, vagy tárgyalásokkal igyekezzenek megmenteni Moro életét. Május 9-én Morót meggyilkolták, tetemét belegyömöszölték egy vörös Renault csomagtartójába, és az autót ott hagyták egy római mellékutcában, méterekre a Kommunista Párt és a kereszténydemokraták székházától. Az ilyesfajta terrorakciók érthető módon lehűtötték a maffia újjáéledése és nyugat-szíciliai rémuralma fölötti aggodalmakat. Mi sem szemlélteti jobban, mint az az újságcikk, amely ugyanazon a napon jelent meg, amikor Moro holttestét megtalálták Rómában. A konzervatív milánói újság, a Corriere della Sera röviden beszámolt egy incidensről, amely a nyugati-szicíliai parton elterülő Cinisi kisvárosban, az „állam szívétől” jó messze történt. A címe ez volt: „Baloldali fanatikust tépett szét saját bombája a síneken.” Ez a „baloldali fanatikus” Giuseppe „Peppino” Impastato volt. Ám harmincéves korában bekövetkezett halála korántsem félresikerült terrorcselekmény vagy éppen öngyilkosság következménye, mint később állították. Peppino Impastatót a cinisi maffia gyilkolta meg, noha negyedszázadba és barátainak, rokonainak az igazságért folytatott szívós harcába került, hogy igazságot szolgáltassanak neki. Ha meg akarjuk érteni, hogy esete miért fontos történetünk szempontjából, vessünk egy pillantást a könyvben található fényképre, amelyen egy csoport tiszteletre méltó férfiút láthatunk. A fotó az ötvenes évek elején készült. Peppino a két rövidnadrágos kisfiú közül a kisebbik, aki bal kezével apja jobb karjába kapaszkodik. A képen látható kisfiú harcos baloldalivá cseperedett; értelmes, néha szenvedő lázadó volt, aki fél életét a kapitalizmus és az elnyomás elleni harccal töltötte. Mint sok más fiatal olasz kortársa, szenvedélyesen belevetette magát abba, ami ma már száraz marxista zsargonban lebonyolított belterjes, szektás vitáknak neveznénk. Ebből az ideológiai alapállásból ítélt meg mindent, a vietnami háborútól a nudizmusig. Egyik apró forradalmi pártból vagy csoportból a másikba vándorolt, a

lelkesedés és a kétségbeesés között ingadozva (gondjai voltak a kapcsolatteremtéssel, legyen szó barátságról vagy szerelemről). De ha Peppino történetétől elválaszthatatlan a politikai világnézete, még ennél is fontosabb, hogy lázadását a maffia ellen az elképzelhető legfertőzöttebb családi környezetben élte meg. Apja maffiózó volt, a cinisi család alacsony rangú tagja. A kiterjedt famíliában számos tiszteletre méltó férfi akadt az évtizedek során. Példa nélküli Peppino lázadása a saját háttere ellen. Később az Inpastato család túlélő tagjai az 1963-as év egyik pillanatában látják annak első jelét, hogy Peppino szembefordult a maffiakultúrával. Amikor tizenöt éves volt, Cesare Manzellát, a cinisi maffia főnökét, házassága révén Peppino nagybátyját meggyilkolták az első maffiaháborúban egy TNT-vel tömött Alfa Romeo Giuliettával. A kamasz Peppino elborzadt. Az egész város tudta, hogy nagybátyjának darabjait a krátertől sok száz méternyire álló citromfák ágaira tűzte a robbanás. „Vajon mit érezhetett?” – faggatta egy másik nagybátyját. A válasz – „Egy szempillantás alatt vége volt” – nem nagyon enyhítette Peppino szorongását. Tizenhét éves korára már aktivista, gyűléseket szervez, és társkiadója a Szocialista eszme című lapocskának. Összecsapása a maffiával azonnali, közvetlen és megdöbbentően bátor tett egy olyan városkában, ahol még él az emlékezetben, hogy a háború utáni években milyen véres elnyomás volt az osztályrésze a baloldali parasztmozgalmaknak. 1966-ban írt egy Maffia: egy rakás szar című cikket. A számos maffiózó rokon egyike, miután olvasta a cikket, figyelmeztette az apát: „Ha az én fiam lenne, ásnék egy gödröt, és beletemetném!” Peppinót kitiltották a szülői házból. Peppino Impastato szülővárosa, Cinisi nem holmi jelentéktelen előőrs a Cosa Nostra birodalmában. Az 1960-as években a maffiatevékenység egyik legfontosabb központja Nyugat-Szicíliában. Az ötvenes évek végén Cinisi mellett épült meg Palermo új repülőtere, amely kiváló terepet szolgáltatott a legváltozatosabb bűncselekményekhez és a csempészéshez. A 8000 cinisi lakos 80 százalékának élt rokona az Egyesült Államokban. Nem véletlen, hogy a város a transzatlanti heroinüzlet legnagyobb lerakatává lett. A cinisi főnöknek, Don Tano Badalamentinek voltak szoros családi kapcsolatai a detroiti bandával, drogterjesztő támaszpontjai Rómában és Milánóban, és egész sor vazallus építési vállalata. A Cosa Nostrában is számottevő volt a befolyása. 1957-ben segített Tommaso Buscettának kidolgozni a

bizottság szabályzatát, és tagja volt az 1970-es triumvirátusnak. Miután elfoglalta helyét a triumvirátusban, első dolga volt, állítja egy pentito, egy jelentéktelen nápolyi gengszter agyonlövetése. Ez volt az a férfi, aki évekkel azelőtt pofon vágta Lucky Lucianót a nápolyi lóversenypályán. Ilyen módon nyolc évvel Luciano halála után Badalamenti közölhette amerikai kapcsolataival, hogy a sértést lemosták. Amikor 1974-ben újra felállították a bizottságot, Badalamenti ült az asztalfőn. Peppino lázadása kitágította azokat a repedéseket, amelyek amúgy is léteztek az Impastato családban. Az anyja, Felicia Bartolotta Impastato titokban etette. A maffiába adták férjhez, de nem volt vérrokona a tiszteletre méltó férfiak között. Peppino apja faragatlan despota volt, aki csak akkor engedte ki a házból a feleségét, ha más maffiózók asszonyaival találkozott. Rajta töltötte ki a mérgét a „szégyen” miatt, amit ő hozott magára, mert képtelen volt kézben tartani a fiát. „Diktatúra volt. Kétségbeesés …félelem. Amikor hallottam, hogy hazaérkezik, összepisiltem magam”, mesélte később az asszony. Noha Felicia túlságosan félt ahhoz, hogy eljárjon Peppino gyűléseire, próbálta rábeszélni a fiát, mérsékelje a hangnemét. „Nézd, Giuseppe, én is a maffia ellen vagyok. De nem látod, milyen az apád? Légy óvatos, fiam!” A maffia fenyegetése és anyja félelmei ellenére Peppino folytatta, amit elkezdett. Ahogy az anyja mondta, „igazságos és tisztességes dolgokért” küzdött, olyan ügyekért, amelyek csaknem mindig ütköztek a maffia érdekeivel. Szívvel-lélekkel belevetette magát egy kampányba azoknak a parasztoknak a támogatására, akiknek a földjeit kisajátították, hogy a repülőtér harmadik kifutópályája megépülhessen. Ugyancsak kiállt az építőmunkások mellett, akiket kizsákmányoltak a maffia által védelmezett munkaadók. A hetvenes évek közepén hadat indított az Olasz Kommunista Párt úgynevezett „történelmi kompromisszuma” ellen, vagyis hogy haladó döntések esetén támogatja a kereszténydemokrata kormányt. A baloldaliak felháborodtak ekkora áruláson, noha volt igazság a Kommunista Pártnak abban az állításában, hogy a „történelmi kompromisszum” mentette meg Olaszországot Chile sorsától, ahol 1973-ban Pinochet véres katonai államcsínnyel döntötte meg a demokratikus kormányt. Akár helyeselték, akár helytelenítették a kommunisták mérsékelt stratégiáját Olaszország többi részében, Nyugat-Szicíliában Peppino és elvtársai a maffiával való együttműködést látták benne.

Peppino ugyanakkor heves ideológiai bírálattal illette a hippiket is, akik a közelben, egy lakatlan Florio-villában rendezték be első olaszországi kommunájukat. Demoralizálónak találta, hogy a hippik mellőzik a politikát a nudizmus és a marihuána kedvéért. 1977-ben alapított egy kis helyi rádióállomást, a Rádió Autót. Ennek fénypontja a zenével fűszerezett esti szatirikus műsor volt „Maffiopolisról” és „maffiárosi tanácsáról”, vagyis Cinisiről és a kereszténydemokraták kezében levő városi tanácsról. Peppino karcolatokban gúnyolta a westernparódiákba vagy az Isteni színjáték kiforgatott jeleneteibe helyezett cinisi családot és homályos ügyleteit. Szerepelt Tano Badalamenti is, az átlátszó Tano Seduto (Ülő Barom) néven. Egy újságcikkban „a drogcsempészés és a lefűrészelt csövű puska sápadtarcú szakemberének” nevezi Badalamentit. 1978 tavaszán segített megrendezni a városban egy Maffia és vidék című fényképkiállítást, amely bemutatta, mekkora károkat okoz a tájban a gátlástalan útépítés; ezzel egy időben indult a helyi választásokon. Van egy vérfagyasztó fotó, amelyen több tiszteletre méltó férfi közelről vizslatja a kiállítás egyik paneljét, ugyanis ez a kép egy nappal Peppino meggyilkolása előtt készült. Peppino Impastato tudta, milyen kockázatot vállal. Az anyja figyelmeztette, hogy a maffiózók „állatok”, akiknek semmit nem jelent, hogy „elfújják valaki életének a gyertyáját”. Valószínűleg arra számított, hogy valamennyire megvédi a tény, hogy az apja ugyancsak maffiózó. Ma már tudjuk, hogy az idősebb Impastato komoly kockázatot vállalva védelmezte a fiát Badalamentiék bosszújától. Azután 1977 szeptemberében egy autó halálra gázolta. A család évekig balesetnek tartotta a gázolást, de mostanában már az a véleményük, hogy gyilkosság történt. Akármi is az igazság, Peppino az apja halála után védtelen maradt. A temetésen nem volt hajlandó kezet fogni a kondoleáló maffiózókkal, ami halálos sértés volt, és a következő hónapokban lankadatlan hévvel folytatta kampányát. Csaknem bizonyosan tudta, hogy meg fogják ölni. 1978-ban, a május 8-ról 9-re virradó éjszakán Peppinót elrabolták, mikor hazafelé tartott a Rádió Autból, és a saját kocsiján elvitték egy düledező kőkunyhóba, pár méternyire a Palermo-Trapani vasútvonaltól, közel a repülőtér határát jelző kerítéshez. Összeverték, megkínozták, aztán több dinamitrudat kötöztek a testére, és a sínekre lökték. Másnap hajnalban a vasutasok jelentették, hogy a sín félméteres szakasza megrongálódott. Amikor a carabinierék megérkeztek a

helyszínre, megtalálták a robbanás kráterének közelében Peppino kocsiját, fehér Scholl klumpáját és a szemüvegét. Testének és ruhájának maradványai 300 méteres körben szóródtak szét, csak a lába, arcának egy része és néhány ujja volt felismerhető. Halála borzalmas visszhangja volt annak, ahogy maffiózó nagybátyja 1963ben meghalt. Akkor kérdezte meg: „Vajon mit érezhetett?”, és akkor lázadt fel a maffia ellen. 2000. december 6-án, huszonkét évvel később egy parlamenti vizsgálóbizottság közzétett egy jelentést arról, hogyan kezelték a hatóságok Peppino Impastato halálát. Az érzéketlen, összecsapott nyomozás még inkább a gyilkosok kezére játszott, akik azt a látszatot akarták kelteni, hogy Peppino halála öngyilkos terrorista merénylet volt. Peppino barátai és családja végig azt állították, hogy ez csak a nyomok eltüntetésére szolgál. Bár Peppino maffiaellenes kampányáról mindenki tudott, mint ahogy arról is, hogy Cinisi hírhedett maffiafészek. Bár az aktivistákat számtalanszor megfenyegették; bár korábban maguk a carabinierék jelentették, miszerint Peppino és elvtársai „képtelenek” terrorakciókra, a nyomozókban hihetetlen módon föl sem merült, hogy az áldozatot meggyilkolhatták, pláne maffiózók! A helyszíni szemle tanúi, köztük a halottkém, aki összeszedte, ami a tetemből megmaradt, bizonyosak voltak benne, hogy vérnyomokat láttak a kunyhóban, ahol Peppinót megkínozták. Mivel a kunyhó bejárata nem a vasút felé nézett, a vérfoltok nem keletkezhettek a robbanáskor. Mégis, az első jelentésben a carabinierék még csak meg sem említették a kőkunyhót, noha Peppino autóját közvetlenül mellette találták meg. A Peppino halálát követő reggelen a carabinierék razziát tartottak a Rádió Autban, továbbá a barátok és rokonok házában. Az anyjánál előbb tartottak házkutatást, aztán közölték vele a fia halálát. A nagynénje házában találtak egy jó pár hónappal korábban kelt levelet Peppino kézírásával, ebben céloz arra, hogy „úgy emberként, mint forradalmárként” kudarcot vallott, és emiatt el is dobhatja az életét. Ez lett igencsak gyatra alapja a „terrorista öngyilkosság” vádjának, amely már az első jelentésben szerepel. A sztorit azonnal kiszivárogtatták a sajtónak. A következő néhány napban, amikor már tudomást kellett venni a vérfoltokról, további félrevezető kiszivárogtatások történtek. A Giornale di Siciliában megjelent névtelen cikk szerint menstruációs vér volt, eldobált egészségügyi betétekről származott. Egyetlen ilyen betét

sem került elő. Peppino barátai elmentek a színhelyre, és egy iszonyúan fájdalmas napot töltöttek azzal, hogy nejlonzacskókba gyűjtsék Peppino testének maradványait, amelyeket a hatóságok otthagytak. A kunyhóban találtak egy követ, amelyet még több vér szennyezett; amikor megmutatták egy független szakértőnek, kiderült, hogy ugyanabba a vércsoportba tartozik, mint Peppinóé. A következő napokban Peppino barátainál rejtélyes betörések történtek. Cinisiben azt pletykálták, hogy Peppinónak volt egy dossziéja a helyi maffiáról, annak politikai és üzleti kapcsolatairól – erre ő maga is célozgatott –, de sose találtak ilyet. Pattanásig feszült a légkör; Peppino temetésén 1000 aktivista és barát vonult föl zászlókat lengetve: „Peppinót a maffia ölte meg!”, „Peppino eszméivel és bátorságával folytatjuk ügyét”! Valamivel később összegyűltek Don Tano Badalamenti háza előtt, és azt kiabálták: „Mészáros”! A 2000-es parlamenti vizsgálat a mulasztások és gyanítások lehangoló listája. Peppino testvére tanúsította a bizottság előtt, hogy a helyi maffia és a carabinierék igen jó barátságban voltak a gyilkosság előtt. „Gyakran láttam őket (a carabinieréket), amint kart karba öltve sétálnak Tano Badalamentivel és a helyetteseivel. Az ember nem hihet az intézményekben, ha azt látja, hogy a maffiózók kart karba öltve sétálnak a carabinierékkel.” Ez is azt erősíti meg, vonta le a következtetést a bizottság, hogy az ilyen Cinisi-féle helyeken a hatalom hagyományosan igyekszik megférni a maffia árnyékhatalmával. Akármi volt is az oka a hatóságok kezdeti viselkedésének, mire hozzáértőbb bűnüldözők vették át az ügyet, a nyomok kihűltek. 1984ben már csak arra következtethettek, hogy Peppinót csakugyan a maffia ölte meg, de az elkövetőket nem lehetett azonosítani. Az ügyet csak nyolc év múlva vették elő újra, Peppino anyjának, testvérének és Umberto Santino történésznek a követelésére, de még 1992-ben sem találtak elég bizonyítékot a vádemeléshez. Végül a pentitók új vallomásai vezettek odáig, hogy 1999-ben Don Tano Badalamentit bíróság elé lehessen állítani, ám ő addigra drogkereskedelemért kirótt, hosszabb büntetését töltötte egy New Jersey-i börtönben. Még tartott a per, és a parlamenti vizsgálóbizottság sem zárta le az ügyet, amikor a Peppino Impastatóról szóló megrázó film Arany Oroszlán-díjat nyert a velencei filmfesztiválon. A címe I cento passi (Száz lépés) volt, mert pontosan ennyi választotta el Peppinóék otthonát Badalamentiétól. 2002 áprilisában Don Tano végre megkapta az életfogytiglant, amiért elrendelte a gyilkosságot. Felicia Bartolotta Impastato mélységes

méltósággal reagált a hírre: Sosem akartam vendettát. Annyit tettem, hogy az igazságszolgáltatáshoz fordultam a fiam halála miatt. Be kell vallanom, ilyen sokévi várakozás alatt elveszítettem a hitemet – sose gondoltam volna, hogy eljutunk idáig. Most nagyon elégedett vagyok. Mindig is tudtam, hogy mi történt. Badalamenti sokszor elhívatta a férjemet, Luigit, hogy panaszkodjon Peppinóra, és a férjem könyörgött neki, ne ölje meg a gyereket. Ezek a szavak bizonyítják azt a csillagászati távolságot, amely mostanra elválasztja Peppino anyját attól a gyilkos, becsülettel és omertàval átitatott környezettől, amely olyan sokáig magába zárta. Élete becses támpontokat ad arra nézvést, mi a szerepe az asszonyoknak a Cosa Nostrában. A családok nőtagjai tanítják nemzedékről nemzedékre a legfiatalabbaknak a Cosa Nostra értékeit: a becsületkódexet, a törvény megvetését, az erőszak helyeslését. Amikor 2001-ben interjút készítettek Peppino anyjával, ő egyértelműen leszögezte, hogy a maffiának nagyon fontosak az asszonyok, és elmesélte, milyen büszkén nevezi magát némelyik cinisi asszony mafiosának; maga hallotta egy ilyen nőtől: „Az én testvéreim maffiózónak születtek! Mert van, aki ostobának születik, és van, aki maffiózónak; hát az én testvéreim maffiózónak születtek!” Azok, akik a maffia ellen harcolnak, már nincsenek úgy elszigetelve, elidegenedve a hatóságoktól, mint Peppino Impastato. Szicíliában a legváltozatosabb maffiaellenes szövetségek léteznek. Felicia Bartolotta Impastato a fiához hasonlóan jelképe lett ennek a kiterjedt mozgalomnak. Ezzel együtt Szicília balsorsát mutatja, hogy még mindig szüksége van efféle jelképekre. Nehéz igazságszolgáltatásnak nevezni azt, ha az igazság csak negyedszázaddal később derül ki.

Heroin: a pizzakapcsolat Kezdtek kiszabadulni az 1968-69-ben leültetett főnökök, és azt látták, hogy igen sok pénzt vesztettek. A perköltségek és a rabok támogatása kiürítette a kasszájukat. A cataniai maffiózónak, Antonino Calderonénak, aki 1987-ben bűntársai ellen vallott, és ilyen minőségben beszélt Falcone bíróval, élénk emlékei voltak ezekről a nehéz időkről. Emlékezett rá, hogy Totò „Kurta” Riina sírt a tárgyalás előtt, mert nem tudta kifizetni anyja útiköltségét, így a mama nem látogathatta meg. Calderone arra is emlékezett, milyen gyorsan megváltozott a helyzet, amint a maffia ismét munkához látott. „Mindnyájan milliomosok lettek. Hirtelen, néhány év alatt. A drogból.” A Cosa Nostra története a hetvenes években a heroin hasznának árhullámán ring. Végső soron ez az ár vezetett a maffia legvéresebb háborújához. Nem minden palermói maffiózó szenvedett ínséget a hetvenes években. Grecóéknak, a Cosa Nostra királyi családjának még mindig aranyélete volt. Cinisiben Don Tano Badalamenti transzatlanti üzleteinek nem ártottak meg az első maffiaháború utóhatásai. De sok más főnöknek, mindenekelőtt a corleoneieknek, sürgősen pénzre volt szüksége. Így hát nekifogtak az emberrablásnak, ilyen módon hangolva össze természetes igényeiket a tőkefelhalmozással. Az elsőrendű célpontot a vezető palermói üzletemberek sarjai jelentették, az így szerzett pénzt befektették az illegális üzletekbe. Az 1970-es években felvirágzott a dohánycsempészet, amelynek Nápoly volt a központja. Míg az ötvenes években Tommaso Buscetta sok száz cigarettásdobozzal ingázott Szicília és a szárazföld között, a nápolyi csempészek és szicíliai társaik mostanára hajórakomány számra szállították a cigarettát. A cammorrafőnök Michele „Vad Mike” Zaza később elismerte, hogy havonta 50 000 doboz cigarettát csempésztek. Egyre több maffiózót vonzott Nápoly, akik mind részesedni akartak a haszonból. Még a dohány irdatlan hasznát is felülmúlta a heroin. Richard Nixon amerikai elnök 1969-ben, nem sokkal megválasztása után bejelentette a „kábítószer elleni háborút”. A legtöbb ilyen háborúhoz hasonlóan erről

is egyhamar kiderült, hogy pont az ellenkezőjét érték el vele. Miután a Nixon-kormányzat bezáratta a korzikaiak marseille-i finomítóit, lehetőséget teremtett Szicíliának, hogy a sziget legyen az új stáció ezen a kritikus szakaszán a nagy útnak, amely a Közel- és Távol-Kelet mákföldjeiről indul, és az amerikai városok utcáin ér véget. 1975-ben egy török drog- és fegyverkereskedő, a marseille-i finomítók legfőbb morfinszállítója fölvette a közvetlen kapcsolatot a Cosa Nostrával. Kisvártatva heroinlaboratóriumok bukkantak föl Nyugat-Szicíliában, ahol kezdetben a Marseille-ből menekült vegyészek dolgoztak. A nyugateurópai és észak-amerikai heroinfogyasztás hatalmasat ugrott 1977ben, amikor színre léptek a szicíliai finomítók. A heroin fogyasztása csaknem a hat és félszeresére nőtt 1974 és 1982 között, azokban az években, amikor a szicíliai maffia megszilárdította uralmát a piacon. Ám a szicíliai maffiózók nem elégedtek meg azzal, hogy finomítsák és importálják a heroint, amerikai kollégáik támogatásával át akarták venni az elosztóhálózatot is. Tommaso Buscetta 1966-ban nyitotta meg első pizzériáját a New York-i Gambino család kölcsönéből. Az 1970-es évek végére minden tíz kitoloncolt szicíliai illegális bevándorlóból kilenc pizzériákban dolgozott. A szicíliai maffia a század elején igen nagy jelentőséget tulajdonított az Olaszországból behozott élelmiszernek. Így hát nem meglepő, hogy az amerikai olasz étteremhálózatok ellátására a maffia által támogatott cégeknek volt monopóliuma. Az 1986-os pizzakapcsolat majd bebizonyítja, hogy ezekben a bisztrókban nemcsak margheritátvagy quattro formaggit lehetett kapni. A pizzázók szolgáltatták a maffiának a nemzetközi hálózatot a heroin elosztásához. 1982-re a becslések szerint a heroin finomításán, szállításán, elosztásán keresztül a szicíliai maffiózók ellenőrizték az Egyesült Államok északkeleti piacának 80 százalékát. A Szicíliába visszaáramló haszon, amelyről nyilvánvaló okokból nem lehet pontos számokat szerezni, a becslések szerint évente bizonyosan elérte a sok százmillió dollárt. Az 1970-es évek vége felé a Cosa Nostra gazdagabb és sokkal hatalmasabb volt, mint bármikor. A pizzakapcsolat a hatalom új egyensúlyát teremtette meg a Cosa Nostra két szárnya között. A szicíliaiak – a „hadarik”, ahogy Amerikában hívták őket az irigykedő alacsonyabb sarzsik – többé nem csupán olcsó munkaerőt jelentettek az amerikai főnökök számára. A magasabb rangú amerikai gengszterek már nem veregethették a szicíliaiak vállát, mint Joe „Bananas” Bonanno, amikor 1957-ben Szicíliában töltötte a szabadságát. Létszámukkal, szervezetükkel, látszólag kifogyhatatlan

heroinkészletükkel a szicíliaiak figyelemreméltó önállóságra tettek szert az Egyesült Államokban. A Knickerbocker Avenue, a Bonanno család brooklyni feuduma szicíliai kolóniává és heroinfogadó állomássá alakult át. Egy ügynök, aki beépült a Cosa Nostra philadelphiai családjába, megtudta, hogy: Brooklyn az Egyesült Államok Cosa Nostrájától független szicíliai maffiát jelentette. Határozott különbségek voltak… Brooklyn ellenőrizte az Egyesült Államokba jutó összes heroint… A szicíliaiak az olaszamerikaiakat használták föl a heroin terítésére. De a hadarik nem csupán egy vállalkozó szindikátust hoztak létre az Egyesült Államokban, hanem komolyan bele-belegázoltak a Cosa Nostra jogaiba is. Joseph D. Pistone (alias Donnie Brasco) FBI-ügynök, aki 1975 és 1981 között beépült a New York-i Bonanno családba, följegyezte két amerikai maffiózó aggodalmas párbeszédét, akik éppen értesültek róla, hogy szicíliaiak lesznek a kapitányaik: …ezek a hapsik [a hadarik] mindent át akarnak venni. Nem választhatjuk meg őket kapitánynak. Elvesztenénk minden erőnket. …ezek a kurva hadarik senkit nem fognak segíteni. Odaadod nekik a kurva hatalmat, ha nem intéznek el most, majd megteszik három év múlva. Koporsóba tesznek. Nem adhatjuk nekik a hatalmat. Le se szarnak. Nem érdekli őket, ki a főnök. Nincs bennük tisztelet. 1979-ben a szicíliaiak valóban átvették két évre a New York-i maffiától a Bonanno családot. Azt mondták, csak azért, mert nehezükre esik angolul üzletelni. De ez nem azt jelenti, hogy a szicíliai és az amerikai maffia mindig ellenfél lett volna a heroiniparban. Ha egy maffiózó megbízható társat és munkást keres a drogüzlethez, először a vér szerinti családjához fordul, lehetőleg olyan családtaghoz, akinél extra garanciát jelent, hogy beavatott. Amikor a heroinüzlet teljes gőzzel beindult a hetvenes években, számos tiszteletre méltó férfiú szedte meg magát azon, hogy már volt transzatlanti családi vállalkozása, amelyet szükség esetén könnyen át lehetett állítani bármilyen törvénytelen áru forgalmazására. Ez különösen igaz azokra a parti városkákra, amelyek a legszorosabb kapcsolatokat ápolták az Egyesült Államokkal. Nyilvánvalóan ilyen volt

Cinisi, Don Tano Badalamenti otthona. A másik a közeli Castellammare del Golfo, ahonnan olyan szicíliai-amerikai bűnöző családok származtak, mint a Magaddinók vagy a Bonannók. Palermónak is voltak ilyen kapcsolatai; Salvatore Inzerillo, a tiszteletre méltó Passo di Rigano-i család capója és heroin nagykereskedő unokaöccse volt Carlo Gambinónak, aki 1976-ban bekövetkezett haláláig az öt New York-i család legnagyobbikának a főnöke volt. Az Inzerillóékhoz, Badalamentiékhez és Magaddinóékhoz hasonló klánok tagjai ide-oda utazgattak az Atlanti-óceánon, amerikai és szicíliai unokatestvérek egymással házasodtak nemzedékeken át. Az Inzerillók kontinensek közötti családfájának láttán Falcone bíró csak a fejét vakarta a „hihetetlen rokonsági gubanc” miatt. A drogkereskedelemben minden a kapcsolatokon múlik. Össze kell hozni egy csomó specialistát: beruházókat, morfinszállítókat, narkót finomító technikusokat, fuvarozókat, piti dílereket az utcáról, pénzügyi mágusokat, akiknek megvan a szakértelmük ahhoz, hogy a profitot tisztára mossák és elsuvasszák a Guardia Finanza (olasz pénzügyőrség) elől. Ezek a nemzetközi hálózatok a pincétől a padlásig behálózzák a társadalmat, és nem azonosak a maffiával. A maffiózók üzletelnek a droggal, amíg üzletelni lehet vele. De a maffia mint olyan, sosem volt afféle heroinkonglomerátum. Ahogy Buscetta mondta: „a drogüzletben mindenki önálló. Azok végzik a legtöbb munkát, akiknek van hozzá gazdasági lehetőségük”. Vagyis akik képesek hálót szőni a szervezeten kívüli szakértőkből. Természetesen ennek az önállóságnak megvannak a határai, és mindennek, amit egy tiszteletre méltó férfi tesz, politikai következményei lesznek a Cosa Nostrán belül. Egy családnak joga van bármilyen, a területén folytatott gazdasági tevékenységet megadóztatni vagy behajtani a részesedést bármelyik emberétől, akinek vállalkozása kívül esik a család illetékességi körén. A maffiafőnök úgy szerezheti meg a legegyszerűbben a drog hasznát, ha „védelmezi” a dílereket. A módszer járulékos előnye, hogy a kábítószer-kereskedelmet távol tartja a családtól, s mivel a specialistákat nem köti az omertà, nagyobb kockázatot jelentenek, mert valószínűleg túl sokat beszélnek, ha letartóztatják őket. De amikor a profit olyan nagy, hogy vetélkedést gerjeszt a családok között, akkor valószínű, hogy beavatkozik a bizottság. És amikor beavatkozik a bizottság, az üzletet bekebelezi a Cosa Nostra; ami ilyenkor történik, az az államosítás alvilági megfelelője. A rangidős

főnökökből bizottságot hoznak létre az üzlet vezetésére úgy, hogy mindenki tudja, mi folyik, és valamennyien részesedjenek a haszonból. Jellegzetes példája ennek az, ami a dohánycsempészéssel történt Nápolyban az 1970-es évek közepén. A bizottság úgy kezdett viselkedni, mint egy konzorcium vagy egy részvénytársaság, amely Michele „Vad Mike” Zazán keresztül vásárolta meg a dohányszállítmányokat – pontosan úgy, ahogy a heroinkereskedelemben történt az első maffiaháború előtt. 1974-ben Zazát és néhány vezető camorristát beavattak még a Cosa Nostrába is; ez jó volt hízelgésnek, azonkívül felügyelhették őket. Ugyanakkor a bizottság nem monopolizálta a dohánycsempészetet vagy a heroinkereskedelmet, mert nem is tehette. Egyrészt mert sokkal inkább képviselte Palermo tartományt, mint az egész szigetet. A heroinüzlet tekintélyes része a bizottság látókörén és ellenőrzésén kívül zajlott. Az eredmény az üzlet, a politika és a gyanakvás robbanásveszélyes elegye lett, amely az első maffiaháborúhoz vezetett.

Bankárok, szabadkőművesek, adószedők, maffiózók Az Egyesült Államokból áramló drogbevétel nyomán arany csaptelepek jelentek meg apró parasztházakban, lakóparkok és tengerparti villák épültek, kiürültek Palermo pompás luxusbutikjainak polcai; a hasznot Európa-szerte beruházták különböző legális és illegális üzletekbe. De leszivárogtak a heroindollárok a pénzügyi szektor közkatonáihoz (az 1970-es években a helyi magán- és szövetkezeti bankok megduplázták részesedésüket a szicíliai befektetési piacon), majd tovább szivattyúzták őket az olasz bankrendszer parancsnoki tornyai felé, ahol összekeveredtek a politikai korrupcióval szerzett haszonnal. A pénz nyomában a maffiózók minden eddiginél jobban befurakodtak a politikai és pénzügyi szféra legmagasabb szintjébe. Giovanni Falcone 1978-ban érkezett a palermói igazságügyi palotába. Két éven belül a „Falcone-módszerrel” áttörést ért el egy olyan ügyben, amely a Cosa Nostra transzatlanti drogüzletének szívéig ért. Ebben az ügyben együtt szerepelt a Passo di Rigano-i főnök, Salvatore Inzerillo az úgynevezett „Cseresznyedombi Gambinók” Brooklynból, Rosario Spatola, az építőmágnás, Szicília legnagyobb adófizetője és a triumvirátus korábbi tagja, Stefano Bontate, akik valamennyien házasság révén jutottak a szövetségek kiterjedt hálózatához. Falcone milánói vizsgálótisztekkel is dolgozott együtt egy csalással kombinált gyilkossági ügyön, amely a legrútabb oldaláról mutatta az olasz társadalmat: volt benne korrupció, összejátszás a maffiával, összeesküvés a demokrácia ellen a politikai és a pénzügyek legmagasabb szintjén. Az ügy középpontjában Michele Sindona bankár állt. Az 1970-es évek elején Sindona volt a legbefolyásosabb pénzember Olaszországban. A legnagyobb amerikai bankokat képviselte, ő felügyelte a Vatikán külföldi befektetéseit, hatalmas adományokat juttatott a kereszténydemokrata politikusoknak. Ráadásul erősen gyanúsítják, hogy pénzt mosott a Cosa Nostrának. Ám 1974-ben csalással vádolták meg, pénzügyi birodalma összeomlott, ő pedig az Egyesült Államokba menekült. 1979-ben onnan küldött el egy maffiózót,

hogy lője le azt az ügyvédet, akit megbízott olasz ügyeinek likvidálásával. Ahogy az óceán mindkét partján közeledtek hozzá a hatóságok, az Inzerillo-Gambino-Spatola-Bontate heroincsempész körben érdekelt maffiózók segítségével megrendezte saját elrablását. Csaknem három hónapot töltött Szicíliában az „Elnyomott Proletárok Bizottsága a Jobb Életért” [nem létező szélsőbalos csoport] „terroristáinak” kezében, akik, gyilkos szándékaikat bizonyítandó, még bele is lőttek Sindona érzéstelenített bal combjába. Az emberrablás valódi célja az volt, hogy alig álcázott zsaroló leveleket küldözgethessen korábbi politikai szövetségeseinek, mivel abban reménykedett, hogy azok még képesek lesznek megmenteni a bankjait – és vele a Cosa Nostra pénzét. Az összeesküvés befuccsolt; Sindona „kiszabadult” fogvatartóinak kezéből, és feladta magát az FBI-nak. Börtönben halt meg 1986-ban, ciános kávétól. 1982 nyarán egy újabb balszerencsés olasz bankárt, Roberto Calvit a londoni Blackfriars híd alatt találtak felakasztva. Calvi pályafutása szinte megegyezik Sindonáéval: meredek emelkedés, szoros kötelékek a Vatikánnal, kormánypártok pénzelése, összeomlás, utána kétségbeesett menekülési kísérletek politikusok zsarolásával. 2002 áprilisáig tartott, mire rájöttek – legalábbis az olasz hatóságok –, hogy Calvi nem lett öngyilkos, mint először hitték, hanem „megöngyilkoltatott”, ahogy az olasz nyelv nevezi az efféle eseteket az ige kifacsarásával. A könyv írásának idején elég valószínűnek tűnik, hogy egy, a corleoneiekhez közel álló főnöknek a bíróság előtt kell felelnie Calvi meggyilkoltatásáért. A vád szerint, amely egy pentito vallomásán alapul, Calvi ugyanúgy mosta át a corleoneiek pénzét, ahogy Sindona az Inzerillo-Gambino-Spatola-Bontate csoportét, és a gyilkosság oka az lehetett, hogy nem találták elég megbízhatónak. A szóban forgó tiszteletre méltó férfiú feltehetően tagadni fogja a vádakat. Mindkét „Isten bankárja” tagja volt a Propaganda 2 vagy P2 névre hallgató szabadkőműves-páholynak. 1981 márciusában milánói nyomozók, akik Sindona hamis emberrablási ügyében kutakodtak, a Nagymester, Licio Gelli irodájában megtalálták a P2 962 fős névsorát. A felesküdtek között volt a titkosszolgálat teljes vezetősége, negyvennégy parlamenti képviselő, egy csomó vezető üzletember, katonák, rendőrök, polgári alkalmazottak és újságírók. A P2-vel kapcsolatos parlamenti vizsgálat feltárta, hogy céljuk a közélet beszennyezése, a demokrácia aláásása volt, noha nem az egész páholy tudott a mögöttes célokról; a

Nagymester csaknem biztosan titkos iratokat gyűjtött a tagok megzsarolására. A P2 teljes kiterjedése még ma sem ismert. A maffia és egyéb szabadkőműves-páholyok közötti kapcsolatot könnyebb meghatározni. Az 1970-es évektől néhány tiszteletre méltó férfi csatlakozott egyes páholyokhoz, hogy ilyen módon teremtsen kapcsolatokat üzletemberekkel, hivatalnokokkal, politikusokkal. Ahogy egy pentito elmagyarázta: „A szabadkőműveseken keresztül kiterjedt kapcsolatokra teszünk szert üzletemberekkel, intézményekkel, olyan emberekkel, akiknek másfajta hatalma van, mint a Cosa Nostrának”. Egy példa tisztán mutatja, milyen alattomos hatalomhoz lehet jutni egy ilyen hálózat segítségével: a Sindona-ügyben indított parlamenti vizsgálat kiderítette, hogy a plasztikai sebész, aki Michele Sindonát érzéstelenítette és megsebesítette a hamis emberrablás során, önmeghatározása szerint „érzelmes nemzetközi szabadkőműves” volt, akit szoros kapcsolatok fűztek úgy a maffiózókhoz, mint a P2 páholy Nagymesteréhez. Ugyanakkor tizenkilenc évig volt a palermói rendőrség orvosa, és lehettek barátai még az amerikai kormányban is. Hiba lenne feltételezni, hogy a „fehérgalléros” kőművesek vezettek a korrupt tangóban, amelyet a Cosa Nostra gyilkosaival járnak. Aki mindkét titkos társaságnak tagja volt, annak eleve nem lehetett lelkiismereti konfliktusa, mert mindig a Cosa Nostra érdekei az elsők. Mint egy pentito elmagyarázta: „A [szabadkőműves] eskü csak játék, mert mi csak egyetlen esküt tisztelünk: azt, amely a Cosa Nostrához köt”. Ma már közismert, hogy a hatvanas-hetvenes években Szicília két leggazdagabb embere egyaránt felesküdött a szabadkőműveseknek és a maffiózóknak. A Salvo unokatestvérek voltak ők, Nino és Ignazio. Nino Salvo modortalan, zajos maffiózó volt, Trapani tartomány Salemi családjának tagja. 1955-ben elvett egy nőt, akinek az apja egy kis adószedő céget vezetett. Szicíliában a közvetlen és a közvetett adókat magáncégeken át fizették, amit a vezető palermói történész „pokoli, pénzzabáló masinának” nevezett. Apósával és nála pallérozottabb unokatestvérével, Ignazióval Nino egy kartellt alakított. 1959-ben megszerezték a Szicíliában beszedhető adók 40 százalékának jogait. 1962-ben az ifjútörök Salvo Lima segítségével a Salvo unokatestvérek cége kaparintotta meg a palermói adók beszedésének jogát – ez az üzlet önmagában több mint évi 2 millió dollár profitot fialt (1960-as értékben). Az 1960-as évek közepétől az adószedő rendszer egyre nagyobb hányadát ragadták magukhoz, és meg is tartották egészen az

1980-as évek elejéig. A hasonló üzletek Olaszország-szerte nagyjából 3 százalékos haszonnal működnek, de a Salvók rendszeresen 10 százalékot kerestek rajta. Jövedelmüket kiegészítésére ők kezelték a mezőgazdaságnak szánt hatalmas uniós és olasz kormányzati támogatásokat. A rablást természetesen nem lehet ilyen szinten űzni masszív politikai támogatás, főleg a Szicíliai Regionális Nemzetgyűlés segítsége nélkül. A Salvók, a maffia és a Kereszténydemokrata Párt egyes részeinek korrupt összefonódása megmérgezte az egész szicíliai politikai rendszert. Az is elég baj volt, hogy a Salvók megfizették a politikusok támogatását, ha meg kellett újítani a szerződéseket, vagy az ellenőrzést kellett kicselezni. De még ez sem volt elég. A Regionális Nemzetgyűlésben, csakúgy, mint minden szigeti kisvárosban sok politikust a maffia szervezett be és választott ki a vezető kereszténydemokrata politikusokkal folytatott megbeszélés után. 1982-ben Falcone bíró könyvvizsgálatot rendelt el a Salvo unokatestvérek cégeinél, ami hallatlan felségsértés volt. Még éppen hogy megkezdte a szembemenetelést a Cosa Nostrával. De addigra a felvirágzó drogkereskedelem a szicíliai maffiát mélyebbre süllyesztette a vérben, mint valaha.

A corleoneiek fölemelkedése: 2 – A mattanza felé (1970 – 1983) A második, 1981-83-as maffiaháborút Olaszországban la mattanza néven emlegetik. A kifejezés a halászatból származik. Ha nem áll módunkban végignézni egy mattanzát a régi Florio-halfeldogozóban a Favignanán, legjobban akkor foghatjuk fel ennek a metaforának a jelentését, ha megfigyeljük egy igazi mattanza hatását Roberto Rossellini szerelmének és vezető színésznőjének, Ingrid Bergmannak az arcán az 1950-es Stromboli nevezetes jelenetsorában. Bergman egy litván menekültet alakit, aki feleségül megy egy szegény szicíliai halászhoz, hogy ne vigyék internálótáborba. Férje életének egész kíméletlensége játszódik le előtte, amikor a tonhalászok bekergetik zsákmányukat egy csöndes öbölbe, körbeveszik csónakjaikkal, és ütemes siratóéneket kántálva kiemelik hálójukkal a hatalmas, vergődő halakat. Bergman iszonyodva nézi, ahogy az összevert tonhalakat kiemelik a félelmes szigonyokkal, miközben véresen habzik a víz. Az 1981-83-as vad maffia vérfürdő nem váratlanul következett be. Teljes három évvel azelőtt, hogy elkezdődött, a carabinieréknek pontos térképe volt a frontvonalaktól és eligazítást kaptak a győztesek – a corleoneiek – taktikájáról. 1978 áprilisában a tiszteletre méltó Giuseppe Di Cristina titkos találkozást szervezett meg egy magányos kunyhóban a carabinierék kapitányával. Di Cristina sokkal magasabb rangú informátor volt, mint szegény Leonardo Vitale. Egyrészt, mert ő volt a főnök a dél-szicíliai Riesiben, másrészt valószínűleg egyike volt azoknak a maffiózóknak, akik 1969-ben rendőregyenruhában részt vettek a Viale Lazión lezajlott mészárlásban. Részvétele a jelképes fontosságú közös kivégzésben azt jelezte, hogy az ítéletet az egész Cosa Nostra hajtotta végre, nem csak Palermo. Röviden, Di Cristina a maffiarendszer szívében élt. Ennek ellenére a carabiniere, akivel beszélt, azt jelentette róla, hogy úgy néz ki, mint egy űzött állat. Di Cristina Luciano Leggiótól félt. Mint elmagyarázta, Leggio már multimilliomos volt. A korábbi corleonei „Vörös Pimpernel” már négy éve börtönben ült, de az ügyeit tovább intézte a rácsok mögül

megbízottai, „Kurta” Riina és „Traktor” Provenzano segítségével. Di Cristina becslése szerint ezek ketten, akik kiérdemelték a „vadállat” nevet, fejenként legalább negyven gyilkosságban vétkesek. Leggio vagyona többek között a félszigeten elkövetett emberrablásokból gyűlt. 1973-ban elrabolták Rómában III. Eugene Paul Gettyt, a világ egyik leggazdagabb emberének az unokáját. Csak öt hónappal később engedték szabadon, megközelítőleg 2,5 millió dollár váltságdíj ellenében. A fiú fülét és egy hajtincsét már korábban elküldték egy újságnak, jelezve, hogy az emberrablók mindenre el vannak szánva. Di Cristina szerint az egész Leggio munkája volt. Még Luciano Leggio portréjánál is fontosabb volt az, amit Di Cristina a Cosa Nostrán belüli politikai megosztottságról mondott. A szervezet kezdett szétválni két csoportra. Az egyik vezetője vitán felül Leggio volt. A vele szemben álló klikket Don Tano Badalamenti, a cinisi „Ülő Bika” vezette (mellesleg Leggio comparéja). Di Cristina arra jött rá, hogy a corleoneiek hosszú távú stratégiájának célja az ellenséges csoport bekerítése. Sorra megszerezték azoknak a családoknak a támogatását, amelyek Palermo tartomány és Szicília többi részének kisvárosaiban uralkodtak. Mivel Di Cristina a korábbi triumvirátus tagjának, Stefano Bontaténak – a Badalamenti-frakció kulcsfigurájának – volt hű követője, ő jelentette az egyik utolsó vidéki akadályt a corleoneiek előtt, akit el kellett távolítaniuk, hogy megvalósíthassák tervüket, Palermo lerohanását. (Mivel olyan közel állt Bontatéhoz, Di Cristina sokkal kevesebbet árult el a Badalamentiklikkről, nem is említette, hogy ahhoz tartozik a Cosa Nostra két legfontosabb heroinkereskedője: a Passo di Riganó-i főnök, Salvatore „Totuccio” Inzerillo és a még mindig börtönben kuksoló Tommaso Buscetta). Mint majdnem minden maffiózónak, aki különböző időpontokban hajlandó volt beszélni a rendőrségen, Di Cristinának sem nagyon volt más választása. Leggiónak volt egy tizennégy fős elit halálbrigádja, amelyben nemcsak szicíliaiak voltak, de nápolyiak, rómaiak és más olasz városokból származók is. A corleoneiek beszivárogtak az ellenséges családokba. (Később kiderült, hogy ugyanakkor megszerveztek egy titkos hadsereget, amelybe a többi vezető tudta nélkül avatták föl a tiszteletre méltó férfiakat.) Di Cristina egyetlen reménye az maradt, hogy a carabinierék hamarabb lépnek föl a corleoneiek ellen, talán elkapják Provenzanót, aki tizenöt éve bujkált az igazságszolgáltatás elől. Elmondta a carabinierinek, hogy a „Traktort”

nemrég látták Bagheriában, Mercedesét az ifjú Giovanni „scannacristiani” Brusca vezette. A San Giuseppe Jató-i Bruscák Leggio legrégebbi szövetségesei voltak; ők alkották a corleonei klikk szegletkövét Palermo tartományban. Nem véletlen, hogy Totò „Kurta” Riina volt a keresztapja a „scannacristianinak”, amikor azt 1976-ban beavatták. Di Cristina töprengő hangulatban zárta szavait; „A jövő hét végére szerzek egy golyóálló autót… Tudja, nyomja pár bocsánatos bűn a lelkemet. De pár halálos is”. Néhány hét múlva meglakolt a bűneiért, amikor Palermo peremvárosában, Passo di Riganóban agyonlőtték. A carabinierik, ha tudták volna értelmezni az eseményt, következtethettek volna De Cristina halálából a közelgő háborúra, ugyanis Passo di Rigano Salvatore „Totuccio” Inzerillónak, a Corleone-ellenes franció egyik vezetőjének a birodalma volt. Szinte ki se lehet agyalni ennél vérlázítóbb sfregiót: engedély nélkül megölni egy főnököt, valaki másnak a területén! Sok ezer ember ment el Di Cristina temetésére – Riesi városának szinte az egész lakossága. Ugyanabban az időben a carabinierék tiszta és egyértelmű jelentést készítettek arról, milyen fontosnak tekintik tanúvallomását: Az értesülés, amelyet Di Cristinától szereztünk, feltárja a rejtett és teljesen paradox igazságot; feltárja a dermesztő valóságot, azaz, hogy az állammal párhuzamosan van egy erősebb és hatékonyabb hatalom, amely cselekszik, mozog, pénzt keres, öl és még igazságszolgáltatása is van – és mindez a hatóságok háta mögött. A jelentésnek nem lett jogi folytatása. Di Cristina halála és a mattanza óta több disszidens segített a második maffiaháború politikai szerkezetének rekonstruálásában. A corleoneiek meg akarták szerezni a hatalmat, így alighogy 1970-ben működni kezdett a Bontate-Badalamenti-Leggio triumvirátus, ők máris manőverezni kezdtek. Miután ekkor katonailag erősek, de pénzügyileg gyengék voltak, Leggio és „fenevadjai” emberrablásokat hajtottak végre, amivel egyrészt meggazdagodtak, másrészt kimutatták erejüket. Az egyik áldozat a Palermo kirablásában résztvevő legnagyobb építési vállalkozónak, Don Ciccio Vassallónak a fia volt. Badalamenti és Bontate egyaránt jó viszonyban voltak Vassallóval, de egyikük sem

tehetett semmit a fogoly kiszabadításáért. Amikor a tárgyalások öt hónap múlva sikerrel befejeződtek, és a váltságdíjat kifizették, a pénzt „Kurta” Riina kiosztotta a palermói körzet legínségesebb családjai között. A corleoneiek hosszú távra terveztek, inkább szövetségeseikbe fektettek be, és nem kezdtek új üzleti vállalkozásokba. 1975-ben Riina még megalázóbb csapást mért Stefano Bontatéra, amikor elrabolta és meggyilkolta Nino Salvo apósát. Nino Salvo volt az egyik a két unokatestvér közül, akik a kezükben tartották Szicília magán-adóbehajtó birodalmát. Hiába voltak politikai kapcsolataik, vagyonuk, hiába tartoztak a maffia arisztokráciájához, Bontate és Salvo az öregembernek még a holttestét sem kapta vissza. Riina egyszerűen letagadta, hogy köze lenne az emberrabláshoz, de mint Buscetta később megjegyezte; „Kurta” akkora jelet hagyott maga után, „mint egy ház”. A többi maffiózó nemcsak az ő hatalmát és pimaszságát láthatta, de Badalamenti és Bontate vak tehetetlenségét és képtelenségét az üzenetek értelmezésére, amiből következtetéseket vonhattak le azzal kapcsolatban, hogy merre ugorjanak, ha röpködni kezdenek a golyók. 1977-ben a corleoneiek kiűzték a Cosa Nostrából Don Tano Badalamentit. A vád az volt, hogy a többi főnök háta mögött gazdagodott meg a heroinból – legalábbis ezt terjesztette a bizottság. Rendkívül szemléltető példája volt a pozíciónak, amelyre a corleoneiek szert tettek a bizottságban, abban a bizottságban, amelyben az 1974es újraalapítás óta a cinisi „Ülő Barom” elnökölt. Noha Badalamenti száműzetése ellenére még mindig félelmetes befolyással rendelkezett Cinisiben és környékén, habár személy szerint immár sok ezer mérföldnyire, az Egyesült Államokban élt, a megaláztatás, amelyet le kellett nyelnie a corleoneiektől, azt mutatta, hogy a Cosa Nostrán belül a végéhez közeledik a hatalma. Badalamenti helyét a bizottság élén névlegesen Michele „Pápa” Greco foglalta el, Piddu hadnagy fia. Ez annak a szilárd szövetségnek volt a jele, amelyet a Palermo környéki leghatalmasabb maffiadinasztia, a Grecók és a vidéki Corleonéból szalajtott jöttmentek kötöttek – és amelyben a jöttmentek nagyon is könnyen lehettek az erősebbek. Ez a szövetség robbantja majd ki az 1981-es háborút. Giuseppe Di Cristina meggyilkolása jelezte, hogy a corleoneiek megszerezték a fennhatóságot a középső szicíliai tartomány, Caltanissetta fölött. Néhány hónappal később megölték Pippo Calderonét, aki 1975-ben létrehozta a Régiót, a maffia egész Szicíliára kiterjedő kormányzó testületét. Calderone cataniai családja egy

corleonei szövetségesnek, Nitto „Vadász” Santapaolának jutott, aki egyúttal a legnagyobb fegyver- és drogszállítójuk volt. Most, hogy a „Vadász” a helyére került, Palermón kívül a Cosa Nostra szervezetének nagyobb része a corleoneiek markában volt. Ekkortájt került a corleonei klikk vezetése Leggio követőjének, „Kurta” Riinának a kezébe, akit mindenben segített „Traktor” Provenzano. Egy későbbi disszidens, aki ismerte Riinát, leírta, milyen szelíd és szerény volt a robbanékony Leggióhoz képest: „Sosem láttam haragosnak”. Álnokságból tette, amelyre igyekezett megtanítani követőit is: „Azok örökké mosolyogtak. Riina eleve ilyen embereket választott, és megtanította őket, hogy mindig mosolyogjanak – még akkor is, ha földrengés van”. Egy szempontból Bontate, Inzerillo és Badalamenti még mindig sokkal nagyobb hatalmat birtokolt, mint a mosolygó corleonei. Valamennyien családok capói voltak, jó kapcsolatokkal az Egyesült Államokban, egytől egyig gazdag drogkereskedők, a legmagasabb politikai szinten voltak protektorai. Bontate ráadásul a legfontosabb kapcsot jelentette a maffia és a titkos szabadkőműves-páholyok között. Ám hatalmuk jelentős része most már a Cosa Nostrán kívüli forrásokból eredt. Ezzel szemben a corleoneiek el voltak vágva a transzatlanti drogforgalom főáramlatától, viszont miközben stratégiájuk formálódott az évek során, türelmesen kiépítették a hatalmat a Cosa Nostrán belül. Pénzzel és megtiszteltetésekkel kaparintották meg az ellenőrzést a családok és a bizottság fölött, inkább az erőszak szindikátusába furakodtak be, minthogy rövid távú, hatalmas bevételeket facsarjanak ki a kereskedelmi szindikátusból. Miután a kezükbe került a bizottság, a corleoneiek parancsoltak a Cosa Nostra közös döntéshozó apparátusának, igazságszolgáltatásának, propagandairodájának, és ami a legfontosabb, a katonai gépezetnek. Ha a Cosa Nostra egyfajta állam, akkor a corleoneiek most éppen katonai államcsínyre készültek. Tommaso Buscettát 1980-ban engedték ki a börtönből. Mielőtt elutazott volna ifjú feleségéhez Dél-Amerikába, több hónapot töltött Palermóban, körbejárta a fényűzés és hatalom fáraói világát, amely éppen alámerülni készült a vérfürdőben. Egy darabig a Salvo unokatestvérek egyik szállodájában lakott; Nino arra kérte, legyen Riina ellensúlya, de Buscetta érezte, mi ólálkodik a látóhatár mögött, és ragaszkodott a tervéhez, hogy külföldre utazik. Lakott Bontaténál és Inzerillónál, úgy találta, teljesen vakok a közelgő mészárlás fenyegetésére, tökéletesen belefeledkeznek a heroinüzletbe, amely

ekkortájt ért a csúcsra. Mindennap ötven-száz autó parkolt Inzerillo villája körül, ahogy a drogipar munkáshangyái – katonák, heroinfinomítók, fuvarozók – jöttek-mentek. „[Bontate és Inzerillo] úgy emlegették a tengerparti és hegyvidéki villákat, a líra milliárdjait, a jachtokat és bankokat, ahogy az ember a délelőtti bevásárlásról trécsel.” Kapacitálták Buscettát, hogy maradjon, csatlakozzon az aranyásókhoz, képesek voltak 500 000 dollárt ajándékozni neki szabadulása örömére – legalábbis Buscetta ezt állítja. 1981 januárjában a „két világ főnöke” fölszállt egy brazíliai repülőgépre, azzal az elhatározással, hogy sosem tér vissza. A mattanza, amelyet Giuseppe Di Cristina megjósolt, és amelyre a corleoneiek olyan sokáig készültek, 1981. április 23-án kezdődött. Az első áldozat Stefano Bontate, „Villagrazia hercege” volt. Vadonatúj, korlátozott számban gyártott vörös Alfa Rómeójával visszafelé tartott saját születésnapi fogadásáról, amikor egy közlekedési lámpánál felismerhetetlenné tépte egy géppisztolysorozat. Két és fél héttel később ugyanígy járt Salvatore Inzerillo is. Ő is nemrégen szerzett egy Alfa Rómeót, páncélozottat. Gyilkosai akkor kapták el, miután kijött szeretője házából, és még nem érte el a kocsit. Tommaso Buscetta és Tano Badalamenti már Brazíliában, illetve az Egyesült Államokban tartózkodott, így a corleoneiek Bontate és Inzerillo meggyilkolásával egyszerűen lefejezték az ellenséges klikket. Lélegzetelállító a támadások vakmerősége. A legtöbb maffiaszakértő vad ellentámadásra számított a Bontate-Inzerillo-csoport részéről. De csak a követőik lemészárlása következett. A vesztes oldal teljesen szétesett. A palermói tartományok kisvárosaiban toborzott corleonei gyilkosok, akiket Falcone bíró „kísértethadseregnek” nevezett, felbukkantak a városban, gyilkoltak, ismét eltűntek. Egy hónappal Inzerillo halála után Buscetta Brazíliából fölhívta Palermót, mert tárgyalni akart egy Bontatéhoz és Inzerillóhoz közel álló vállalkozóval. A férfi könyörgött Buscettának, hogy jöjjön haza, szervezze meg az ellenállást a corleoneiekkel szemben. De a „két világ főnöke” okosabb volt annál, semhogy életét egy vesztett ügyért kockáztassa. Ahogy 1958-ban tették, mikor megölték dr. Michele Navarrát, a corleoneiek elsöprő katonai fölényt állítottak szembe a gazdagsággal és a politikai befolyással. Nem volt küzdelem. Az ezt követő hetekben és hónapokban a Bontate-Inzerillo-csoport kétszáz emberét ölték meg Palermo tartományban – ha azokat

számoljuk, akiknek a hulláját meg is találták. Ennél többen tűntek el: ők a „fehér puska” áldozatai lettek. Egyedül 1982. november 30-án tizenkét tiszteletre méltó férfit lőttek le különböző időkben a város különböző pontjain. Mire ráébredtek volna a veszélyre, már meg is haltak. Tulajdon családjuk emberei árulták el őket, akik titokban csatlakoztak a corleoneiekhez, némelyeket a saját katonáik gyilkoltak meg, azután áldozati ajándékként nyújtották át a tetemüket a győzteseknek. A meggyilkolt vezetők családjai és mandamentói azonnal a corleoneiek híveinek kezére kerültek. A mattanza kiterjedt az Egyesült Államokra is. John Gambinót állítólag New Yorkból Palermóba küldték, hogy nézzen utána, mi történik. Világos utasításokkal tért vissza: mindent megtenni Tommaso Buscetta felkutatására és megsemmisítésére; minden maffiózót, aki a vesztes párthoz tartozik, és a halál elől az óceán másik partján keresne menedéket, meg kell ölni. Nem sokkal később a New Jersey-i Laurelhegyen holtan találták Inzerillo testvérét. Öt darab egydollárost tömtek a szájába, és ismét ötöt a másik végébe. A corleoneiek nemcsak megsemmisítették ellenfeleiket, de megöltek minden tiszteletre méltó férfit, amennyiben a legkisebb kétség merült föl a hűségükkel kapcsolatban. Ráadásul elképesztő kegyetlenséggel alkalmazták a felégetett föld taktikáját a Bontate-Inzerillo-klán minden bujkáló embere ellen. Elpusztították az összes barátjukat, rokonukat, üzletfelüket, aki menedéket adhatott nekik. Emblematikus sors jutott Bontate hű katonájának, Salvatore Contornónak, aki hihetetlen módon megúszott a Palermótól keletre elterülő Brancaccio városka főterén egy gondosan megtervezett géppisztolyos rajtaütést. Ezután harmincöt rokonát ölték meg. Contorno titokban elkezdett jelenteni a rendőrségnek. 1984 nyarán nem hitte el, hogy Buscetta az állam koronatanúja lett, amíg nem szembesítették a „két világ főnökével”. Ekkor letérdelt Buscetta elé, és az áldását kérte, mielőtt úgy döntött, hogy vallomást tesz Falcone bíró előtt. Tanúskodása majdnem olyan fontos volt a csúcsperben, mint Buscettáé. A mattanza csak nem akart befejeződni; valójában sose lett egyértelmű vége, mert miután „Kurta” Riina kiirtotta az ellenségeit és a semlegeseket, nekiesett minden szövetségesének, aki az önálló gondolkodás legcsekélyebb jelét mutatta. A gyilkosságok új szakaszának leghíresebb áldozata Pino „Cipő” Greco volt, a ciaculli család alfőnöke, a mattanza kezdetén a corleoneiek vezető gyilkosa. A

„Cipő” tagja volt annak a kivégzőosztagnak, amely Bontatét és Inzerillót megölte. Azután megölte Inzerillo tizenéves fiát, aki bosszút esküdött az apja halála miatt. A Cosa Nostrában azt pletykálták, hogy a „Cipő” levágta a fiú karját, mielőtt megölte, így bizonyítva, milyen hasztalan a lázadás a corleoneiek hatalma ellen. 1985 őszén a „Cipőt” saját emberei ölték meg Riina parancsára. A taktika, amelyet a corleoneiek három évtizeden át fejlesztettek ki, megérlelte a gyümölcsét; diktatúrát hoztak létre a Cosa Nostrán belül, amely a folyamatos kivégzésekre épült. Ezzel egyáltalán nem árulták el a Cosa Nostra értékeit, ahogy később állította néhány disszidens; inkább föltárták annak lényegét.

Terra infidelium 1983-1992

A bátor kisebbség Egy brit történész említette az olasz államon belül a „bátor kisebbséget”. Néhány ország olyan szerencsés, hogy egyes dolgokat csaknem biztosra vehetnek, például, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő, vagy hogy az állam, legyen szó minisztériumról vagy egy helyi kórházról, szolgálni köteles minden polgárát, nem csupán a hatalom aktuális birtokosainak családját és barátait. Olaszországban azonban – és nem csak ott – túlságosan gyakran kell mindennapos harcot vívni az ilyen értékekért, és ezt meg is teszi a bátor kisebbség, származástól és politikai meggyőződéstől függetlenül. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy az olaszok többsége korrupt, vagy hogy az olasz közélet teljes mértékben rothadt lenne. Ami kétségtelenül igaz a világ legtöbb társadalmára, az érvényes az olaszra is, vagyis a többség egyszerűen alkalmazkodik a környezetéhez. Olaszország bátor kisebbsége ritkán tűnt olyan ostromlott várnak, mint az 1980-as évek idején. A terrorista veszély lassan alábbhagyott, a munkásmozgalom meghátrált, az őket támogató Olasz Kommunista Párt lehanyatlott, az új gazdasági felvirágzás kezdte meghozni a békét. Ugyanakkor a mocsok egyre jobban beszivárgott a társadalom szövetébe. A Szocialista Párt, amely most már állandó tagja volt a kormánykoalíciónak, megfeledkezett reformjairól és nekilátott, hogy „elfoglalja az államot” ugyanúgy, ahogy a Kereszténydemokrata Párt tette az ötvenes években. Ez volt az a kor, amelyet az olaszok „pártokráciának” hívtak, vagyis amikor minden állami munkahelynél, az államosított bank igazgatótanácsától a pedellusi állásig pártállás alapján választottak a jelentkezők közül. Bizonyos városokban és városkákban az üzletembereknek sápot kellett fizetniük a pártkasszába, ha el akartak nyerni egy állami szerződést. Az állandó parlamenti huzakodásban, miközben a közvélemény egyre lemondóbb és kiábrándultabb lett, az 1980-as évek olasz vezető rétege az évszázados előítélethez híven úgy kezelte a szicíliai társadalmat, mintha nem lenne több egy maroknyi megvásárolható, fecsegő politikusnál. Tragikus módon az országnak ugyanez a

vezetősége olyan időben szólított föl a Cosa Nostra elleni harcra, amikor a szervezet gazdagabb és vérszomjasabb volt, mint valaha. A szicíliai maffia mindig kihozta az olasz államból a legjobbat és a legrosszabbat. Ilyenkor bukkantak fel a legaljasabb gazemberek és a bátor kisebbségnek is a legbátrabbjai. A halála előtti évben Giovanni Falcone több interjút adott egy francia újságírónak, amelyekben megmagyarázta, hogy ő nem afféle öngyilkos Robin Hood: „Egyszerűen az állam szolgája vagyok a terra infideliumban, a hitetlenek földjén”. Egy olyan országban, amely ipari fejlettség szempontjából a világranglista tiszteletreméltó ötödik helyére tarthat igényt, Szicília még mindig a törvény és rend határvidéke. Falcone több szempontból is Olaszország bátor kisebbségének jelképe, és egyáltalán nem túlzás azt mondani, hogy a legtisztább formában testesítette meg erényeit: természetesen a bátorságot, de az elhivatottságot és a legendás munkabírást is. Ugyanakkor szigorúan őszinte és korrekt volt a kapcsolataiban; e tulajdonságai miatt tűnt néha merevnek és barátságtalannak. Ám ez kiszámított védekező mechanizmus volt nála, amellyel nemcsak magát, de a környezetét is óvta. Bárki, aki rendszeresen találkozott vele, legyen az akár a legjobb barátja, potenciális csatorna lehetett, amelyen keresztül hozzáférhetett a Cosa Nostra. Francesco La Licata újságíró, aki gyakran készített interjút a bíróval, közvetlen tapasztalatot szerzett az ilyesfajta megközelítésről. Bizarr találkozása a maffiával egy reggel kezdődött, amikor betért egy bárba egy kávéra. Valaki megszólította: „Emlékszik rám?” Gregorio volt az, egy ember, aki abban a kerületben lakott, ahol La Licata felnőtt. „Autózzunk egyet, közben beszélgethetnénk a kölyökkorunkről”, javasolta. La Licata gyanakodva beszállt Gregorio vörös VW-jébe, ahol elsőnek azt vette észre, hogy egy pisztoly áll ki az ülés zsebéből. „Van néhány ember, aki beszélni akar magával, de ne aggódjon. Nincs semmi baj”, mosolygott Gregorio. Út közben La Licata megpróbálta kiszámítani, mennyi a valószínűsége annak, hogy megölik. Miután autót cseréltek, elvitték egy citromliget mélyére, amely még mindig megmaradt a Conca d’Oróból. Ott egy capofamiglia elé állították, akinek az arcát a rendőrségi nyilvántartóból ismerte. „Kérem, bocsásson meg, amiért így hoztuk ide – szólt a főnök –, de mint tudja, menekülök a törvény elől. Érdeklődtünk maga után. Tudjuk, hogy megbízható ember, tisztességesen végzi a munkáját.” A maffiózó ezután tekervényes, érzelgős beszédet tartott a

saját védelmében. La Licata fáradságosan próbálta követni a hallottakat, de szorongó tekintete mindegyre visszatévedt a mély vizű ciszternához, amelynek a közelében álldogáltak. Végül a főnök a lényegre tért: „Tudjuk, hogy ön beszélhet Falcone bíróval. Mondja el neki, hogy állnak a dolgok, hogy mi csupán családszerető emberek vagyunk, akik áldozatul estek ennek a szégyenletes sárdobálásnak”. Ez volt a klasszikus nyitócsel. Ha csak egy kicsit is kompromittáló kapcsolatot sikerül létrehozni egy bíróval, az megnyithatja az utat a kölcsönös szívességekhez, a zsaroláshoz vagy a megfélemlítéshez. La Licata tudta, hogy ha nyíltan megtagadja a közbenjárást, az végzetes lehet. Lázasan törte a fejét, miközben kimért udvariassággal elmagyarázta, hogy akárki visz is üzenetet Falcone bírónak egy maffiózótól, az ellen automatikusan vizsgálatot indítanak, és javasolta, hogy a főnök inkább egy újságban tegye közzé a véleményét egy interjúban. „Erre nem vagyok fölhatalmazva”, felelte a maffiózó. La Licatának volt egy második javaslata is: ügyvéddel küldjön egy feljegyzést Falconénak és a sajtónak is – akkor kedvezőbb fogadtatásban lesz része. „Jól van! Okos ötlet! Ettől Falcone sem sértődhet meg. Igen rossz természete van.” Az életét kockáztató La Licatának azért sikerült nyernie, mert Falcone bíró híresen szigorú tisztességére és korrektségére – ahogy a maffiózó fogalmazott, a „rossz természetére” – játszott. Az újságíró szerencsésen visszakerült a bárba, ahonnan néhány órája távozott, de úgy érezte magát, mint aki most úszott meg egy légi katasztrófát. Csak jó pár év múlva mesélte el Falconénak elrablása történetét. Válaszul Falcone szárazon közölte, hogy csakugyan vizsgálatot indított volna La Licata után. Aztán összebarátkoztak.

Kiváló halottak Emanuele Notarbartolo, a bankár és Palermo korábbi polgármestere, akit 1893-ban szúrtak agyon a vonaton; Joe Petrosino, New York-i rendőr, akit 1909-ben lőttek le Szicíliában: létezésének első száz évében a szicíliai maffia mindössze két magasabb állású embert ölt meg, akik az üzlet, a politika, a kormányzás, az újságírás, az igazságszolgáltatás vagy a bűnüldözés világában elfoglalt helyük folytán igényt formálhattak a cadaveri eccellenti rangjára. A hetvenes évek végétől kezdve, ahogy a corleoneiek hatalma nőni kezdett, a „kiváló holttestek” száma elérte a több tucatot. Néhányan barátok voltak, akik nem tisztelték a főnökökkel kötött szerződéseket, de túlnyomó többségük a Cosa Nostra ellensége volt. 1979 után az erőszak lett a maffia uralkodó hangneme az állam legmagasabb szintjével folytatott párbeszédben. Az erőszak pedig akkor ért a csúcsra, amikor Falcone és a bátor kisebbség más tagjai addig ismeretlen mértékű haladást értek el a Cosa Nostra legyőzéséért folytatott küzdelemben. Az új agresszió első jele 1970-ben mutatkozott, amikor eltűnt a L’Ora oknyomozó riportere, Mauro De Mauro. Ma sem világos, mire jött rá, talán bizonyítékot talált a heroinkereskedelemre vagy az újfasiszta puccsra abban az évben, amikor felkérték a Cosa Nostrát a részvételre. 1971-ben Pietro Scaglione nyomozót lőtték agyon, amikor kilátogatott a felesége sírjához. Súlyos gyanú lengte körül Scaglionét abban az időben – ha másért nem, mert állandó pókerpartnere volt Vito Cianciminónak. Emiatt a halálát bizonyos körök könnyen elintézhették azzal, hogy a maffia belső ügye volt. Még az 1977-ben, Corleone közelében megölt carabiniere ezredes halálát is elkönyvelhették anomáliának. 1979-re azonban a maffia új taktikáját már nem lehetett félreismerni. Abban az évben, mintha csak azt akarná bizonyítani, milyen átfogó támadást indított az intézmények ellen, a Cosa Nostra megölt egy újságírót (a Giornale di Sicilia bűnügyi tudósítóját), egy politikust (a palermói kereszténydemokraták vezetőjét), egy rendőrt (a palermói különleges osztag főnökét) és egy vizsgálóbírót (Cesare Terranovát, azt az embert, aki az első maffiaháború utáni nyomozást

vezette). A maffia üzenete most már világos volt: meg fogják ölni a legmagasabb állású közszereplőt is, ha az útjában van Szicília árnyékállamának. A tüntető vakmerőség és a brutalitás, amellyel számos ilyen gyilkosságot elkövettek a corleoneiek, önmagában is üzenetet hordozott. Terranova palermói otthona előtt, az utcán halt meg; a három gyilkos, ügyet sem vetve arra, hogy megláthatják őket, több mint harminc lövést adott le rá, pisztolyból és puskából, sőt még arra is szakítottak időt, hogy odamenjenek az idős bíróhoz, és megadják neki a kegyelemlövést. A kiváló holttestek körül újra és újra elhullanak a testőrök, a sofőrök, a családtagok, a barátok és a járókelők. A Cosa Nostra hivalkodott kegyetlen hatalmával. A következő év, 1980, újabb három kiváló holttestet hozott: a monrealei carabinierék kapitányát, Szicília tartomány elnökét és a palermói főügyészét. Ez utóbbit a város közepén lőtték le a Teatro Massimo közvetlen közelében, ami ugyanaz, mintha a Piccadilly Circuson, vagy a Times Square-n végeznének valakivel. (Ezt a gyilkosságot Bontate és Inzerillo rendelte el, hogy megmutassa, nem csak a corleoneiek tudnak kiváló holttesteket hagyni maguk után.) 1981-ben kezdődött a mattanza, amikor a gyilkosság úgyszólván mindennapos látványosság lett; a holttesteket a rendőrőrszobák közelében hagyták, vagy egyszerűen elégették az utcán. Amikor a legvadabbul tombolt az őrjöngés, akkor végzett a maffia az egyik leghíresebb áldozatával. Pio La Torre szókimondó paraszt aktivista volt, akiből kommunista képviselő, a párt szicíliai vezetője és az Antimaffia bizottság egyik legtevékenyebb tagja lett. 1982 áprilisában egy gondosan kitervelt rajtaütés végzett vele, megint egy forgalmas palermói utcán. Válaszul az olasz állam Carlo Alberto Dalla Chiesa tábornokot nevezte ki a szicíliai főváros rendőrkapitányának. Dalla Chiesa régóta harcolt a maffia ellen, már akkor Corleonéban szolgált, amikor Luciano Leggio csillaga felfutóban volt. Még fontosabb, hogy a tábornok éppen nemzeti hős lett, mivel nagy sikereket ért el a szélsőbalos terrorizmussal szemben. Elindulása előtt Rómában félreérthetetlenül közölte politikai fölötteseivel, hogy nincs szándékában kesztyűs kézzel bánni a maffia politikai szárnyával. Néhány kurta hónappal érkezése után a palermói Via Carinin tucatnyi maffiózóból álló kivégzőosztag állta el kocsija útját, és géppisztolysorozatokkal meggyilkolta Dalla Chiesát fiatal feleségével és kíséretével együtt. Másnap valaki azt firkálta a falra

a színhelyen: „Itt halt meg minden becsületes szicíliai reménye”. A temetést élőben sugározták az olasz tévék, és az egész ország látta, amikor a feldühödött tömeg aprópénzzel hajigálta meg a kormány jelen lévő minisztereit. A politikusok nem adták meg Dalla Chiesának a szükséges hatalmat, a lejárató sajtókampány azt a benyomást erősítette, hogy teljesen elszigetelődött. A fia mondta a gyilkosság után öt nappal: A terrorizmus elleni harcban az apám megszokta, hogy hátulról fedezik, minden alkotmányos politikai párt mögötte áll, elsőként a Kereszténydemokrata Párt. Ez alkalommal, ahogy megérkezett Palermóba, megértette, hogy a Kereszténydemokrata Párt egy része nem hajlandó megvédeni. Mi több, kifejezetten ellenségesek voltak vele szemben. Miután Dalla Chiesa tábornokot ilyen lagymatagon védték, a Cosa Nostra joggal érezte úgy, hogy kinevezése nem több egy újabb üres gesztusnál, és úgy számoltak, hogy a gyilkosság kockázata elég alacsony. Az ember hajlamos lenne terroristának minősíteni a maffia taktikáját az 1980-as évek elején, ha nem tudná, hogy a terroristák rendszerint az elnyomottak képviselőinek tekintik magukat, magányos harcosoknak, akik a gyengék és a kétségbeesettek egyetlen fegyverét vetik be az erős állam ellen. Ezzel szemben a Cosa Nostra a heroinból származó friss gazdagságával és régi keletű büntethetetlenségével egyszerűen nem vette komolyan az olasz államot. Ez nemcsak a terror, de a megvetés hadjárata is volt. Hamarosan újabb nevek kerültek föl a kiváló holttestek lajstromába. Ha elnézzük ezt a listát, kezdjük megérteni, hogy abban az időben egyre több szicíliainak az volt az utolsó, kétségbeesett reménye, hogy hátha a következő gyilkosság lesz a fordulópont, amely után az olasz állam végre hajlandó szembeszállni a maffia fenyegetésével. Volt, mikor a kormány mocorgott. Dalla Chiesa tábornok halála után végre átment az a törvény, amelyet a meggyilkolt Pio La Torre nyújtott be. Ennek értelmében a jövőben az is bűncselekménynek minősül, ha valaki „maffia típusú szervezethez tartozik”. A „maffia típusú szervezetet” úgy határozták meg mint bűnszövetkezetet, amely módszeres megfélemlítést, omertàt alkalmaz, és a területi alapon kizsarolt pénzt fekteti be a gazdaságba. Ez volt az 1970-ben elfogadott amerikai RICO (Racketeer Influenced and Corrupt Organizations) olasz megfelelője. A

törvény azt is megengedte, hogy az állam elkobozza a maffiózók törvénytelenül szerzett vagyonát. Ez hatalmas erejű új fegyver volt, amellyel a Cosa Nostrát az igazságszolgáltatás elé lehetett kényszeríteni. De a politikusoktól érkező jelzések továbbra is kétértelműek voltak. Sohasem az „olasz állam” mint olyan állt szemben a Cosa Nostrával. Nem érkezett el a fordulópont. A maffia elleni harcot továbbra is egy vizsgálóbírókból, rendőrökből álló hősies kisebbség vívta, politikusok, hivatalnokok, újságírók, közszereplők töredékének támogatásával. 1982. július 29-én a Cosa Nostra autóbombája megölte Palermo központjában Falcone felettesét, Rocco Chinnici vezető vizsgálóbírót; vele együtt halt meg két testőre és annak a társasháznak a portása, ahol lakott. Az első maffiaháborúnál az újságírók párhuzamba állították Palermót a szesztilalmas Chicagóval, most úgy tűnt, Bejrút lett a szicíliai főváros testvérvárosa. Egy névtelen rendőr így jellemezte a L’Orában a nyomozók kétségbeesését: Háborúban állunk, de az állam és a hatóságok ebben az országban, ezen a szigeten úgy viselkednek, mintha semmi sem történt volna… A maffiózók géppisztollyal és TNT-vel harcolnak. Mi szavakkal lövünk vissza. Ők sok ezren vannak, mi pár százan. Látványos útakadályokat állítunk fel a város központjában, miközben ők nyugodtan sétafikálnak Corso dei Millében, Brancaccióban és Uditoréban. Chinnici halála egy olyan csendes és rendkívüli hőstettet váltott ki, amely jellemző volt a maffia ellen küzdő, heroikus kisebbségre. A Chinnici haláláról szóló hír megrendítően hatott Antonino Caponnettóra, egy sápadt, félénk vizsgálóbíróra, akinek az volt a hobbija, hogy kanárikat tartott. A szicíliai Caponnetto, aki higgadtan, megbecsülésben dolgozott Firenzében, s már közel járt a nyugdíjhoz. Mégis néhány nappal Chinnici meggyilkolása után írt egy folyamodványt, amelyben kérelmezte, hogy átvehesse a meggyilkolt posztját. Mint később elmagyarázta: „Részint a szolgálati szellem hajtott, amely mindig is áthatotta munkámat. Ugyanakkor része volt benne szicíliai származásomnak is”. Amikor a palermói Igazságügyi Palotában belépett az irodájába, egy gratuláló táviratot talált az íróasztalán. Feltehetőleg a szokásos „Sok sikert kívánok” lehetett benne, de átjavították, ezért így szólt: „A halálodat kívánom”. Caponnetto a

következő négy és fél évben a carabinieri laktanya apró szobácskájábán lakott, hogy védje magát. Alighogy Caponnetto megérkezett, rögtön maga köré gyűjtötte a vizsgálóbíróknak azt a kis csoportját, amely hatalmas csapást fog mérni a szicíliai maffiára. Ötletének, amelyet a szélsőbalos terroristák elleni harcból vett, az volt a lényege, hogy a maffia elleni harcra szakosodott nyomozókból csapatot hoz létre, amelynek tagjai megosztják egymással értesüléseiket, ily módon csökken a megtorlás kockázata. Caponnetto úgy válogatta össze a csoportot, hogy „szerves és teljes” képet kapjon a maffia problémaköréről. Ebbe a csoportba tartozott Giovanni Falcone, Paolo Borsellino, Giuseppe Di Lello és Leonardo Guarnotta. A Caponnetto vezetése alatt uralkodó nyugodt elszántság légkörében láttak munkához. A közvélemény csak akkor döbbent rá, hogy milyen hihetetlenül sikeres a csoport, amikor Caponnetto 1984. szeptember 29-én sajtóértekezletet hívott össze az Igazságügyi Palotába. A veterán vizsgálóbíró jelentette be a hírt, hogy Tommaso Buscetta, a „két világ főnöke” együttműködik az igazságszolgáltatással – aminek eredményeként 366 letartóztatást eszközöltek. Még a „rámenős sikkasztó” Vito Cianciminót is értesítették, hogy vizsgálat indul ellene; Buscetta elárulta, hogy a corleoneiek bábja. (Később Cianciminót és a két Salvo unokatestvért, Olaszország privatizált adószedő rendszerének báróit is letartóztatták.) A vádlottak közül többen máris illegalitásban éltek, de a palermói rendőrségnek így sem volt elég bilincse, amikor összeszedte a gyanúsítottakat. Caponnetto keskeny arcán széles mosollyal magyarázta el az összegyűjtött bizonyítékok jelentőségét: Nem csupán néhány maffiaügyről van szó. A maffia, mint olyan kerül a bíróság elé. Nem elhamarkodott tehát a kijelentés, hogy ez történelmi esemény. Végre sikerült behatolnunk a maffia szívébe. A hatalmas per, amelyre Caponnetto célzott, azt volt hivatva bizonyítani, hogy a maffia egyetlen, egységes szervezet: a „Buscettamodell”, ahogy az újságok hívták. Ez kopernikuszi forradalom volt a tiszteletre méltó társaság felfogásában. A corleoneiek Buscetta árulására a pentitók és rokonaik elleni támadásokkal válaszoltak: Leonardo Vitalét, a capodecinát, aki lelki válsága miatt fordult a rendőrökhöz, decemberben lőtték le,

ugyanakkor, amikor Buscetta sógorát. (Olaszországban még mindig nem volt megfelelő tanúvédelmi program.) Amikor pedig a rendőrség nyomozása közeledett a még bujkáló főnökökhöz, a Cosa Nostra azonnal lecsapott. 1985 júliusában Beppa Montanát, a szökevény maffiózókat üldöző különleges egység tisztjét lőtték agyon a tengerparti Porticello elővárosban. Noha nem volt szolgálatban, Montana kis motorcsónakjáról figyelte a maffiózók nyaralóit. A szóbeszéd szerint a rendőrség úgy döntött, hogy a maffia két brávóját nem fogják el élve. Montana meggyilkolásával a Cosa Nostra aljas választ adott erre a kihívásra: a merénylők dum-dum golyót használtak. Montana barátnőjét, aki alig néhány méternyire tartózkodott, életben hagyták, hogy házról házra futva, őrjöngve, hasztalanul keressen egy telefont a városkában, ahol az utcák kiürültek, a zsalugátereket behúzták. Nem is lehetett volna szemléletesebb képet festeni a félelemről és az omertàról, amely a markában tartja Nyugat-Szicíliát. Montana volt egységének harmadik embere, akit megöltek. A rendőrszakszervezet tiltakozott, hogy Szicíliában az állam csak akkor mutatkozik, amikor a maffia által meggyilkolt rendőröket temetik. Tetézte a rendőrök gondjait, hogy elkaptak egy fiatal, félprofi labdarúgót és tengerisün-halászt, akiről azt hitték, falazott a gyilkosoknak. A fogdában megverték, megkínozták és túl későn került kórházba. Miután az eset leplezésére tett kísérlet siralmas kudarcba fulladt, a gyanúsított halála nagy felháborodást keltett. A belügyminiszter szokatlan gyorsasággal reagált, leszerelte az ügyben felelős rendőröket és carabinieréket, azokat, akik az előző néhány évben a legnagyobb sikereket érték el a Cosa Nostrával szemben. Nem egészen huszonnégy órával azután, hogy a miniszter döntése nyilvánosságra került, megölték Ninni Cassaràt, a különleges egység egyik magas rangú tisztjét. Halálának brutalitása még az 1980-as évek borzalmaihoz szokott Palermót is megdöbbentette. Tizenkét-tizenöt bérgyilkosból álló szakasz foglalta el a Cassarà otthonával szemközti házat és tüzet nyitott a rendőrre, amikor kilépett golyóálló autójából. A felesége az erkélyről tehetetlenül nézte, amint több mint 200 golyó tépi szét a férjét. Vele együtt ölték meg a huszonhárom éves Roberto Antiochiát, aki, tudván, milyen sebezhető a főnöke, hamarabb jött vissza szabadságról, hogy megvédje Cassaràt. Alig néhány nappal korábban Cassarà interjút adott, amelyben azt mondta: „Aki komolyan veszi a munkáját, azt előbb-utóbb megölik”.

Vad düh fogta el a magukat elszigeteltnek érző rendőröket. A különleges egység emberei azzal fenyegetőztek, hogy testületileg kérik áthelyezésüket. Felbőszültek a tanúk passzivitásán, elhajtották a kapitányságról az embereket, akik meg akarták újítani útlevelüket; egy állampolgárnak, aki valami szimpla dologban telefonált, azt felelték: „Kapd be!” Antiochia temetésén a belügyminiszter és a köztársasági elnök jelenléte csaknem rendőrlázadást robbantott ki Palermo 800 éves katedrálisa előtt. A halott rendőrtiszt kollégái kiköptek a két államférfi előtt, ordítva szidták őket: „Fattyúk! Gyilkosok! Bohócok!” A különleges egység rendőrei és a carabinierék összeverekedtek. Az egyik rendőr így öntötte ki a dühét egy újságírónak: Belebetegszünk ebbe. Nincs szükségünk temetésekre. Mindig ugyanazok az arcok, ugyanazok a szavak, ugyanazok a részvétnyilvánítások. Két nap múlva elcsitulnak a kedélyek… és minden marad a régiben. Mi meg, amilyen pöcsök vagyunk, rakásra öletjük magunkat, mert egyszerre támad ránk a maffia és a saját vezetőink. Soha, senki nem gyanúsította meg azt a két államférfit, akiken a rendőrök kitöltötték a dühüket, hogy együttműködtek volna a Cosa Nostrával. De az üzenet világos volt: nem Olaszország küzd a maffiával, csak egy harcedzett kisebbség, amelyet az elszánt csapatszellem és a kötelességtudás tart össze.

Bikaviadal Giovanni Falcone és Paolo Borsellino már régi barátok voltak, amikor a csúcsper nyomozati részén dolgoztak (munkájukhoz nem tartozott hozzá, hogy jelen legyenek a tárgyaláson). Csaknem egyidősek voltak, Palermo központjában, ugyanabban a kis körzetben nőttek föl, ugyanolyan középosztálybeli családban. Falcone apja vegyész volt, Borsellinóé gyógyszerész. A két férfi osztozott a kötelességtudatban és az igazságba vetett rendíthetetlen hitben. Ugyanakkor különböztek is, mert más volt a világnézetük. Anélkül, hogy bármiféle párthoz csatlakozott volna, Falcone ismert volt a baloldal iránti rokonszenvéről. Borsellino fiatalemberként csatlakozott egy újfasiszta csoporthoz, és sokkal erősebben ragaszkodott katolikus hitéhez, mint kollégája. Mindkét vizsgálóbíró következetesen elutasította mindenféle politikai párt közeledését, amelyek az ő feddhetetlenségükből kovácsoltak volna tőkét. Falconénak és Borsellinónak más-más véleménye volt a városról, amelyben éltek és dolgoztak. Falcone, talán visszahúzódó természete miatt sokkal borúlátóbban ítélte meg Palermo támogatását. Száguldó autóját mindennap négy páncélozott gépkocsi kísérte munkába, tele golyóálló mellényt viselő, géppisztolyos ügynökökkel, és helikopter figyelte útjukat. A Giornale di Sicilia olvasói levelei szerint egyes palermói lakosoknak a forgalmi akadály, amelyet ezek a konvojok okoztak, sokkal komolyabb problémát jelentett a maffiánál. Falcone különösen akkor háborodott föl, amikor az egyik szomszédja írásban javasolta neki, hogy ki kéne költöznie valamelyik elővárosba. A sokkal fesztelenebb egyéniségű Borsellino, akiből nem hiányzott egy egészséges adag hedonizmus, derűsebb volt: „Tapsolnak még nekünk!” Mindketten erőt merítettek Szicília maffiaellenes mozgalmának erősödő hangjából. A diákok tüntettek a maffia ellen a város utcáin. Létrehoztak egy hallgatói központot, amelyet Peppino Impastatóról neveztek el. Salvatore Pappalardo, Szicília bíboros érseke nem félt kimondani a „maffia” szót vagy elítélni az állam tehetetlenségét a mészárlásokkal szemben. Ennek következtében a húsvéti misét, amelyet a bíboros 1983-ban az Ucciardone börtönben celebrált,

bojkottálták a rabok. Néhány alacsonyabb rangú pap sokkal nyíltabban felszólalt a maffia ellen. A változás erői még a Kereszténydemokrata Pártban is gyülekeztek. Leoluca Orlando, akit 1985 júliusában választottak Palermo kereszténydemokrata polgármesterévé, harsány ellenfele volt a maffiának, és gondoskodott róla, hogy a városi tanács „polgári keresetet” nyújtson be a csúcsperhez. Ő vezette a „palermói tavasz” néven ismertté vált mozgalmat; üdítő ellentéte volt ez a cinkosság jeges telének, amely a második világháború óta a hatalmában tartotta a palermói városi tanácsot. Ennek ellenére a legtöbb palermói riadt semlegességgel figyelte a vizsgálóbírók küzdelmét. Ahogy Falcone mondta: „Nekem úgy tűnik, a város az ablakból bámészkodva várja, mi lesz a bikaviadal vége”. A csúcsper 1986. február 10-én kezdődött, és csaknem két teljes évig tartott. Amikor elkezdődött, feszült csönd ereszkedett le Palermóra. A Cosa Nostra gyilkosainak kiadták a parancsot, hogy húzzák meg magukat. A dráma az utcákról bevonult abba a neonfényes betonbunkerbe, amelyet kifejezetten a per céljára építettek egybe az Ucciardone börtönnel. A bunker azt jelezte, hogy a kiváló holttestek okozta közfelháborodás végre arra kényszerítette az olasz államot, hogy tettekkel is mutassa elszántságát a Cosa Nostra megfékezésére. Az épület nem volt szívderítő látvány: egy újságíró szerint úgy festett, mint egy óriási igazságszolgáltatási űrhajó, amely Palermo mellett ért földet. Zöld, nyolcszögletű központi helyiségét kívülről harminc ketrec fogta körbe: azokban helyezték el a 208 legveszélyesebb vádlottat. A 474 vádlott közül 119 még mindig szökésben volt, közülük a legfontosabbak, Luciano Leggio „fenevadai”, „Kurta” Riina és „Traktor” Provenzano. Maga Leggio kék tréningruhában, fehér tornacipőben elsőnek szólalt föl a 23. ketrecből, kijelentve, hogy maga fog védekezni a vád ellen, miszerint a börtönből továbbra is ő irányította a corleonei klikket. Mikor a tárgyalást megnyitották, az újságírók megszondázták a közvéleményt. Palermo utcáin sokan vonakodtak beszélni. Páran nyíltan ellenezték a pert, azt mondták, most, hogy a maffia visszavonulóban van, még több lesz a munkanélküli. A legtöbben kételkedtek: „Ez csak egy bohózat. Csak azokat kapják el, akik túlságosan fennhordták a fejüket. Úgyis a politikusok döntik el, mi lesz a vége”. Buscetta egyértelműen kijelentette, hogy szerinte Olaszország még nem elég érett mindarra, amit ő tud, tehát megtartotta magának

azt, amit a maffia és a politikai elit kapcsolatáról tudott. Sokak véleménye szerint a mattanzát csak bérgyilkosok csinálták, a valódi maffia sokkal magasabb szintről mozgatja a szálakat. De a kétségek nem csupán a közvélekedést visszhangzó cikkekben jelentek meg. Néhányan a legokosabb szicíliai véleményformálók közül egyszerűen nem voltak képesek felfogni a per jelentőségét. Idegesítő volt már az ügy mérete is – Pappalardo bíboros „nyomasztó cirkusznak” nevezte. Egy sokat vitatott interjúban, amelyet közvetlenül a csúcsper előtt adott, a bíboros mintha visszatáncolt volna korábbi szilárdan maffiaellenes álláspontjától. Azt mondta, az abortusz több embert öl meg, mint a maffia, aggódott, hogy milyen hatással lesz Palermóra a tömegtájékoztatás reflektorfénye, amely a per miatt a városra összpontosul. Mikor megkérdezték, hogy maffiaellenes főpapnak tekinti-e magát, sokatmondó köntörfalazással válaszolt: „Az ember nem építhet semmit tisztán negatív világlátással. Nem elég, ha csak ellenzünk valamit.” Sokan féltek attól, hogy a csúcsperben átalányban fogják kiszabni a büntetést, ezért majd nem lesz lehetséges mérlegelni az egyes vádlottak bűnösségét vagy ártatlanságát. Egyesek arra gyanakodtak, hogy az óriásper csupán a vizsgálóbírók óriási hiúságának tükörképe. A pentitók vallomásai is kétségeket ébresztettek. Nem egy kívülállót komolyan aggasztott, hogy mennyire lehet megbízni bennük. 1985-ben egy neves tévés személyiséget hurcoltak meg, mert a nápolyi Camorra egyik pentitója hamisan vallott. Sok megfigyelő szerint Tommaso Buscetta vallomásának felhasználása ugyanezt a kockázatot rejti magában, csak még nagyobb mértékben. A semlegességnek nagyon kevés helye maradt a csúcsper alatt. A Buscetta-modell szöges ellentéte volt a maffiával és a szicíliaisággal kapcsolatos, megcsontosodott tévhiteknek. Óriási gondolkodásbeli ugrást igényeli, hogy ennek horderejét megértsék. Olyan nagyot, hogy még a maffia nyílt ellenségei közül sem bírták megtenni néhányan. Egy híres személyiség példája mutatja, milyen nehezére esett elfogadni sok szicíliainak azt, amit Falcone és Borsallino csinált, megérteni, hogy ők a megoldást jelentik, nem a probléma részét: Leonardo Sciascia. Sciascia regényíróként az 1950-es évek végén és az 1960-as évek elején sokat tett azért, hogy a közvélemény figyelmét felhívja a maffiára. Még ma is, ha a legtöbb nem olasz valamit meg akar tudni a maffiáról, kinyitja valamelyik Sciascia-regényt. Sciasciát háttere, írásai, szicíliai azonosságtudata már három évtizeddel korábban

szembefordította a maffiával. Tragikus módon 1987 januárjában ugyanezek az erők a másik oldalra terelték a csúcspertől megosztott, zavarodott városban. Tizenegy hónappal az eljárás megkezdése után írt egy cikket a Corriere della Serába, amely végzetesen aláásta a maffia ellenzőjeként szerzett hírét. A cikkben a közelmúlt két eseményével kapcsolatban fejti ki a véleményét: arról, hogy könyvet adtak ki a vasprefektus keresztes hadjáratáról a szervezett bűnözés ellen a fasizmus éveiben, és hogy Paolo Borsellinót előléptették. (Borsellino akkor éppen Marsalában, Szicília legnyugatibb pontján nyomozott a corleoneiek közeli szövetségesei után.) Sciascia amellett kardoskodott, hogy a csúcsper az állampolgári jogok eltiprásával fenyeget, úgy, ahogy a fasizmus tette. Kikelt az ellen a jelenség ellen, amely szerint, ha valaki bírálni merészeli a maffia után nyomozó vizsgálóbírákat, azt nyomban úgy kezelik, mintha a főnökök bűntársa lenne. Befejezésül karrierizmussal vádolta Borsellinót: „Semmi sincs, ami jobban előrevihetné az embert a vizsgálóbírói pályán, mintha részt vesz a maffiaperben”. Sciascia kitörése mélységes megdöbbenést keltett Olaszországban, ahol a közvélemény hajlamos az íróktól és az értelmiségiektől várni azt a fajta erkölcsi példamutatást, amely oly gyakran hiányzik a politikusokból. Ezt a szerepet Sciascia igen komolyan vette; úgy látta magát, mint a ráció hangját a terra infideliumban, olyan magányosnak és ésszerűnek, mint regényeinek detektívjeit, akik hiába akarják megtörni az omertà falát. Borsellinónak minden oka megvolt, hogy vérig sértődjön a Corriere della Sera cikkén; azt mondta, számára Sciascia afféle szellemi apa volt. Némely maffiapolitikusok ezek után vigyorgó élvezettel idézték a regényírót a vizsgálóbírók ellen, akiket megihletett. Abban az időben, amikor megtámadta a vizsgálóbírókat, a Mint a bagoly nappal szerzője halálos beteg volt. Sok magányos évet szentelt annak, hogy művészete cizellált eszközeivel kipuhatolja a maffia észjárását, és most neheztelt a maffiaellenes jelszavak harsogására. De Sciascia vitacikke nem csupán egy makacs, haldokló öregember kitörése. A gyanakvás visszhangzik benne, amelyet szicíliaiak nemzedékei éreztek a maffia és az olasz állam iránt. Sciascia egy agrigentói kénbányász autodidakta fia volt. Kisfiúként tanúja lehetett a fasiszta korszak brutális álszentségének, és látta, mikor a maffia a háború után legyilkolta a kénbányák szakszervezeti vezetőit. Számára a maffia az olasz rendőrség nem hivatalos ága volt; az állam és a maffia ugyanazoknak az elnyomó reflexeknek

engedelmeskedik. Életének és Szicília történelmének egyaránt az volt a tanúsága, hogy a sziget bajokon kívül semmit nem várhat a hatóságoktól. Sciascia olyan borúlátóan tekintett az olasz államra, mint amilyen fatalistán Szicíliára. Már régen is úgy gondolta, hogy a maffia alapvetően nem egy öntudatos szervezet, hanem szellemi állapot, amely még a legracionálisabb szicíliai elmék számára is börtönt jelent: Amikor a maffia ellen szólok, ez szenvedést okoz nekem, mert odabent, mint minden szicíliaiban, még mindig él a maffiózóérzés maradványa. Így amikor a maffia ellen küzdök, ugyanakkor magam ellen is harcolok; olyan ez, mint egy hasadék, egy vágás. A sziget szerencséjére Caponnetto, Borsellino, Falcone és számos más ember nem zavartatta magát Sciascia „vágásától”. Nekik egészen más elképzelésük volt arról, mit jelent szicíliainak lenni.

A csúcsper sorsa A csúcsperben 1987. december 16-án hirdettek ítéletet. A 474 vádlottból 114-et szabadon engedtek, a bűnösök között 2665 év börtönt osztottak ki. A számok üzenete világos volt: a bíróság helyt adott a „Buscetta-modellnek”, de nem olyasfajta tömegítéletet hozott, mint amitől a polgári jogok védelmezői tartottak. Még Luciano Leggiót is felmentették a bizonyítékok hiánya miatt; nem lehetett bizonyítani, hogy a rácsok mögül osztogatja parancsait. Az ítéletet követő napokban azok az újságok, amelyek támogatták a vizsgálóbírókat, kijelentették, hogy vége a mítosznak, amely szerint a maffia legyőzhetetlen, és elválaszthatatlan része a szicíliai kultúrának. Elhamarkodott kijelentés volt, sokkal inkább a remény, mint a meggyőződés mondatta velük. Leonardo Sciascia a maga részéről ragaszkodott kétkedő álláspontjához, még mindig képtelen lévén elfogadni a „Buscetta-modellt”: „A véleményem mindig is az volt, hogy a maffia valójában a maffiák szövetsége.” Két évvel később elhunyt, de az utolsó pillanatig megtagadta a reményt, hogy akár ő, akár Szicília valaha is megszabadulhat a maffiától. Falcone az ítéletet bizonyítéknak tekintette arra, hogy „a demokrácia játékszabályait betartva is érhetünk el fontos eredményt a szervezett bűnözés ellen.” Tudta, hogy máris figyelemre méltó előretörést mondhatnak a magukénak. A csúcsper még véget sem ért, amikor a nyomozók két újabb súlyos bűntényt tártak fel a Cosa Nostrán belül; a Caponnetto-csapat együtt kezelte a három csúcspert. Egy fontos új pentito, Antonino Calderone vallomása nyomán egy negyedik csúcsper is beindulhatott. 1988 márciusában 160 embert tartóztattak le. A többi szicíliai városban számos párhuzamos ügyben nyomoztak. Ám Falcone nem győzte hangsúlyozni, hogy a csúcsper csak egy jó start volt a Cosa Nostra elleni harcban. Talán még ennél is borúlátóbb lett volna, ha tudja, amit később mondtak el a pentitók: „Bizonyosak voltunk benne, hogy a csúcsper csak egy blöff. Az ítélet úgyse fog helyt adni a «Buscetta-modellnek». A Cosa Nostrában azt pletykálták, hogy a csúcsper csak afféle politikai cirkusz, válaszul a mattanza véres éveire. Az első perben majd

ítélkeznek, de azokat az ítéleteket szép csendben visszavonják a fellebbezés után, és minden visszatér a rendes kerékvágásba.” Egy darabig úgy rémlett, pontosan ez történik. Mivel az olasz igazságszolgáltatás igen hosszú idő alatt hoz megfellebbezhetetlen ítéleteket, a törvény gondoskodik róla, hogy a foglyoknak ne kelljen túl sok időt rács mögött tölteniük, míg az ítéletre várnak. Mivel pedig a szövevényes maffiaügyek különösen lassan haladtak, így a csúcsper vádlottjai húztak hasznot a törvényből. 1989 elejére már csak 60 ember volt rács mögött a 342 elítélt közül, akiket 1987 decemberében lecsuktak. 1990-ben a palermói legfelsőbb bíróság megsemmisített néhány ítéletet és – ami a legfontosabb – nem adott helyt a Buscetta-modell legfőbb elemének, vagyis hogy a bizottság tagjai, helyzetük folytán bűnösek a legfontosabb gyilkosságok elrendelésében. Az ügy ekkor került tovább a Semmítőszék első kamarájához, Corrado Carnevale bíró elé, akit azért csúfoltak „ítéletmészárosnak”, mert az volt a szokása, hogy alaki hibák miatt szabadon engedte a maffiózókat. (2002 októberében a Semmítőszék hatályon kívül helyezte Carnevale bíró elítélését „a maffia bűnszervezettel való külső együttműködés” miatt. Arra a következtetésre jutottak, hogy Carnevale, ahogy pere során ő is mindvégig hangoztatta, pusztán aprólékos szőrszálhasogatással alkalmazta a törvényt.) Sunyi ellenállás alakult ki Falcone bíróval szemben az igazságszolgáltatásban. A csúcsper ítéletei után az antimaffia-csoport alapítója, Antonino Caponnetto úgy döntött, hogy visszatér Firenzébe. Falcone, aki elsírta magát a búcsúesten, magától értetődően a legmegfelelőbb jelölt volt vezetőnek. Ám az ocsmány politikai játékok, a folyosói intrikák, a szakmai féltékenység, az alig leplezett támadások Falcone állítólagos „személyi kultusza” ellen azt eredményezték, hogy az iroda vezetését a nyugdíjtól két évre álló Antonino Meli kapta meg, aki sosem nyomozott maffiaügyekben. Falcone nemcsak megalázottnak és kétségbeesettnek érezte magát, de félt is. „Halott ember vagyok”, mondta a barátainak. Túlságosan tudatában volt annak, hogy a Cosa Nostra szemében sebezhetővé teszi minden jel, amely arról árulkodik, hogy az állam kivonult mögüle. Noha erről a közvélemény nem tudott, Meli látszólag összevissza osztogatta a maffiaügyeket a vizsgálóbírók között, agyonterhelte a csoport tagjait olyan ügyekkel, amelyeknek nem is volt közük a maffiához, új tagokat vett föl anélkül, hogy bárkivel megvitatta volna,

alkalmasak-e erre a posztra, a maffiaügyeket feldarabolta, és más-más szicíliai városokban dolgozó nyomozók között osztotta szét. Soha, senki sem vonhatta kétségbe Meli tisztességét, csak a munkamódszere mondott ellent az alapelvnek, amely szerint Falcone dolgozott, vagyis hogy a Cosa Nostra egyetlen szervezet, tehát összehangoltan kell válaszolni neki. Borsellino riadtan figyelte a fejleményeket marsalai új munkahelyéről, és végül úgy érezte, hangot kell adnia aggodalmainak. „Ocsmány érzésem van, az, hogy valaki vissza akarja forgatni az órát”, mondta. Kijelentését azonnali politikai vita követte, a vizsgálóbírók országos testülete, a CSM, rendkívüli ülést tartott, és elhatározta, kivizsgálja Borsellino állításait. Falcone megírta, hogy Meli vezetése alatt a maffiaellenes vizsgálatok zátonyra futottak. Miután az elméletileg bizalmas meghallgatásokat úgy a Falcone-párt, mint az ellenpárt kiszivárogtatta, továbbá elkezdődött a szokásos politikai vádaskodás a „személyi kultuszról”, a kérdés értelmét vesztette. Falcone felajánlotta, majd visszavonta a lemondását. Az időt rabló és csüggesztő veszekedés után a CSM lanyhán elrendelte, hogy a felek simítsák el nézeteltéréseiket, amivel még tovább gyengítette Falcone helyzetét. A palermói Igazságügyi Palotát „Méregpalotának” nevezték el. Hogy mennyi keserűséget kellett elviselnie Falconénak a saját kollégáitól a csúcsper után, az lehangolóan bizonyítja, milyen szűklátókörűen önzők az olasz közhivatalok. Sok politikus és szövetségeseik az igazságügyben egyáltalán nem egy többé-kevésbé sikeres eszköznek látták az antimaffia-csoportot, amely azt teszi, ami az igazságszolgáltatás dolga: védi az ártatlanokat és megbünteti a bűnösöket, hanem újabb „hatalmi központnak”, amelyből nyomást lehet gyakorolni az államon belül a riválisokra. Falcone és Borsellino, akik igyekeztek megtartani a törvényeket, néha olyan benyomást keltettek, mintha háromdimenziós lények lennének, akik egy kétdimenziós világ lakóinak kénytelenek elmagyarázni a gondolataikat. Küszködhettek, amennyit bírtak, hogy bebizonyítsák a törvény harmadik dimenziójának létezését, már maga a gondolat, hogy egy ilyen dimenzió létezhet, érthetetlen volt azok számára, akik csak a saját pitiáner politizálásukkal és az eljárásjogi csűrés-csavarásaikkal foglalkoztak. 1989 júniusában Falconénak még több oka lett a félelemre, mert egy Adidas sporttáskában bombát találtak a sziklákon a tengerparti ház alatt, amelyet a feleségével béreltek Palermo mellett. Rá nem jellemző módon nyíltan megmondta, hogy szerinte a Cosa Nostrához közelálló

politikusok tervelték ki a merényletet. A következő hónapokban ismét a CSM elé kerültek a „Méregpalota” ügyei, miután Falcone sorozatban kapta a gyalázkodó névtelen leveleket, amelyeket valószínűleg az egyik kollegája írt. A legsúlyosabb vád az volt, hogy egy maffiadisszidenst használt fel a corleoneiek elleni piszkos háborúban. A következő januárban Leoluca Orlando, Palermo maffiaellenes polgármestere, aki még a kommunistákkal is szövetkezett, olyannyira meg akarta változtatni a város kormányzásának légkörét, megkapta a ledorongolást a Kereszténydemokrata Párt római vezetésétől, amely politikai kalandort látott benne. Falcone és az antimaffia mozgalom kilátásai ugyancsak sivárok voltak. 1991 februárjában aztán Falcone, aki olyan gyakran lett a politikai opportunizmus áldozata, végre hasznot is látott ugyanebből. Ez volt az a pillanat, amikor az antimaffia mozgalom sorsa megfordult. A berlini fal 1989-es lebontása után olvadni kezdett a háborút követő olasz politika jéghegye. Az Olasz Kommunista Párt feloszlott, és szociáldemokrata pártként alakult újjá. Az olaszoknak most már sokkal kevesebb okuk volt, hogy „befogják az orrukat és a kereszténydemokratákra szavazzanak”. Ez a párt még északkelet-olaszországi erődítményében is sebezhető lett; itt a goromba Lega Nord falta föl katolikus szavazóit, miután korrupcióval vádolta Rómát és a délt. A levegő megtelt a reformok várásával. Egy bűnözési hullám és a közvélemény egyes rétegeinek felháborodása a csúcsper nyomán alkalmat adott a becsvágyó fiatal szocialista igazságügyi miniszternek – a maffiaellenes nyomozók korábbi kritikusának –, hogy a törvény és a rend védőjének szerepében tetszelegjen. Meghívta Falconét, legyen a minisztériumban a büntetőügyek igazgatója, aki országos szinten összehangolja a szervezett bűnözés elleni harcot. Néhány munkatársának súlyos kételyei ellenére Falcone elfogadta az állást, és a politikai légkör váratlan változását kihasználva alig több mint egy év alatt teljes mértékben megfordította a maffia ellen harcolók szerencséjét. Fő célja az volt, hogy két országos testületet hozzon létre, amelyek ma is a pilléreit jelentik a válasznak, amelyet Olaszország ad a szervezett bűnözésre. Az első a DIA (Direzione Investigativa Antimafia), amely a carabinierék, a rendőrök és más bűnüldöző szervek erőfeszítéseit egyesíti a maffia típusú bűnözés elleni harcban, egyfajta olasz FBI; a második a DNA (Direzione Nazionale Antimafia), a maffiaellenes nyomozók országos irodája, amely huszonhat kerület munkáját hangolja össze a nagyobb városokban és mindegyiket

törvény kötelezi a szervezett bűnözés számítógépes adatbázisának létrehozására. A római központból Falconénak sikerült elvégezni azt, amiben Palermóban megakadályozták: lefektette az egységes harc alapjait nem csupán a Cosa Nostra, de az egész olasz alvilág ellen. De még mindig függőben maradt a csúcsper sorsa. Totò „Kurta” Riina tett ezt-azt, hogy a bíróság ne maradjon vér nélkül a hosszas fellebbezési eljárások során. A palermói Fellebbviteli Bíróság bíróját, Antonio Saettát és szellemileg visszamaradott fiát 1988 szeptemberében lőtték le. A Legfelsőbb Semmítőszék ügyészét 1991 augusztusában ölte meg a Cosa Nostra megbízásából a calabriai maffia (a ’Ndrangheta). (Három héttel később maffiózók agyonlőtték Libero Grassi palermói üzletembert, aki nyilvános kampányt folytatott a védelmi pénzek ellen, amelyek a becslések szerint 25 milliárd dollár bevételt jelentenek az olasz bűnszövetkezeteknek.) Ezek a gyilkosságok további politikai súlyt adtak Falcone reformjainak. Bizonyos értelemben egy kudarc jelei voltak, azt jelezték, hogy a corleoneiek megvetése az olasz állam iránt végre visszaütött. Abban is segítettek, Falcone óhaja szerint, hogy ne Corrado Carnevale „ítéletmészáros” legyen a semmítőszéki elnök a csúcsper kulcsfontosságú tárgyalásán. Így tehát 1992. január 31-én, két hónapig tartó eljárás után a Semmítőszék megváltoztatta a Fellebbviteli Bíróság ítéletét, és megerősítette Falcone és Borsellino három állítását, vagyis hogy a Cosa Nostra létezik és egységes szervezet; hogy a bizottság tagjai közösen felelősek a szervezet nevében elkövetett gyilkosságokért; és hogy a maffia disszidenseinek tanúskodása helytálló. A „Buscetta-modell” most már tény volt, a Cosa Nostra vezetőire életfogytiglani börtön várt. 130 év után az olasz állam végre kijelentette, hogy a szicíliai maffia szervezett és gyilkos kihívást jelent az ő hatalma ellen. A világ leghíresebb bűnszövetkezetének történetében ez volt a legsúlyosabb vereség. Mindenki azt várta, hogy Falcone kerül az új országos bűnüldöző hivatal élére, akkor pedig meglesz a hatalma, hogy Szicíliában még nagyobb előnyre tegyen szert. Az egész országban, de még külföldön is úgy tűnt, hogy újabb vereségek várnak a maffiára. Úgy látszott, Falconénak kezében van minden szükséges eszköz, hogy végre elkezdhesse a terra infidelium megváltását.

Bombák és alámerülés 1992-2003

Totò Riina villája Sajátos épület a corleonei Mezőgazdasági Főiskola, az ember nem ilyennek képzel egy állami oktatási intézményt. Vadonatúj, kétemeletes ház egy villanegyedben, föld alatti parkolóval, liftekkel, légkondicionálással, központi fűtéssel, szépen kikövezett kerttel. Elöl roskadozik a cifra kovácsolt vastól: erkélyek, díszes rácsok, pazar kapu, díszlámpák. Az asztalok, táblák, számítógépek valahogy furcsán veszik ki magukat a vörös-fekete márványpadlók, a súlyos, keményfa ajtók, stukkós falak között. Igazság szerint a corleonei Istituto Professionale de Stato per l’Agricoltura nem főiskolaként kezdte pályafutását, hanem pontosan úgy, ahogy kinéz: fényűző villaként, amelyet egy helyi selfmade mán, Totò „Kurta” Riina építtetett magának. Senki sem kérdezte meg Riinát, mi a szándéka az épülettel, amelybe sosem költözött be. De valószínűleg azt tervezte, hogy kiterjedt családját maga köré gyűjti, amikor hosszú pályafutása a végéhez ér. A nyugalomba vonulás háza volt ez, amelyet Riina abból a feltételezésből kiindulva emeltetett, hogy majd megsemmisítteti a csúcsper ítéletét, és hazatér, hogy kemény munkája gyümölcseit élvezhesse. Így tehát, noha könnyű gúnyolódni a Riina-villa csiricsáré volta fölött, nehéz nem elismerni a benne megtestesülő önbizalmat. Riina egyszerűen képtelen volt felfogni, hogy az államnak joga van elkobozni az évtizedek gyilkosságaival összegyűjtött vagyont. Szerencsére Riina magabiztossága alaptalannak bizonyult. 1995 végére úgy 125 millió lírányi vagyont koboztak el a főnökök főnökétől, főleg ingatlanban. Ez a hatalmas szám csaknem biztosan nem jelenti „Kurta” Riina teljes vagyonát. A corleonei villát 1992-ben kobozták el, és 1997-ben lett a városé, miután a fiatal és bátor, maffiaellenes polgármester beperelte a családot. Corleone lakói tudták, mit tesznek, amikor ilyen egyszerű, hétköznapi intézménnyé – állami iskolává – alakítják át a Riina-villát. A Cosa Nostra minden társadalmi tulajdont, legyen az akármilyen alapvető fontosságú – forrás, út, kórház, iskola – úgy kezelt, mint a prédáját. Ennek következtében nemzedékeken keresztül torlaszolta el a hatáskörén kívül eső szicíliai családok elől a haladáshoz szükséges egyszerű, mégis életfontosságú utakat. Amikor

tehát az állam hétköznapi jó dolgokká alakítja a maffia vagyonát, nem csupán gazdaságilag árt a tiszteletre méltó férfiaknak, hanem tetteik igazolásának lényegére mér csapást. Mert a maffiózók az árulás és a gyilkolás közepette legalább ragaszkodhatnak a hithez, hogy mindezt szeretteikért teszik. Amióta Buscetta 1984-ben tanúskodni kezdett a maffia ellen, Riina azt ígérgette embereinek, hogy ha a megfélemlítés és a korrupció nem képes megállítani a Cosa Nostra elleni eljárást Palermóban, akkor majd az ő politikai kapcsolatai megállítják Rómában. Ezeknek az ígéreteknek a teljesítésekor azonban azzal a problémával kellett szembenézni, hogy a Cosa Nostra és a Kereszténydemokrata Párt kapcsolatai lassan bomlani kezdtek. Az 1980-as években elkövetett ocsmányságok pontosan azokhoz a maffiaellenes törvényekhez vezettek, amelyet a Cosa Nostra annyira szeretett volna visszafordítani. Riinának most az országos politikát kellett volna megváltoztatnia, nem volt elég néhány szívesség a színfalak mögött. De minél több lett a „kiváló holttest”, annál kevésbé szerették volna a politikusok lejáratni magukat a maffia védelmében. Még nagyobb baj lett, amikor Falcone 1991-ben elment Rómába. A maffiózók úgy értelmezték átköltözését a fővárosba, hogy hamarosan beszippantja, hitelteleníti és megfosztja a hatalmától az olasz politika mocsara. Falcone teljesítményei az igazságügyi minisztériumban kiáltó ellentétben voltak a várakozásokkal. Hajmeresztő látvány volt ez a maffiózóknak, akik megszokták, hogy a kormánypártokat passzív társaiknak tekintsék a törvény megkerülésében: a Cosa Nostra halálos ellensége alakítja a büntető igazságszolgáltatást egy szocialista belügyminiszter és egy kereszténydemokrata miniszterelnök kormányzása idején. Számos más változás mellett 1991-ben megjelent a pénzmosás elleni törvény, lehallgathatók lettek a maffiózók telefonjai, és a kormány feloszlathatta azokat a városi tanácsokat, amelyekbe beszivárgott a maffia. Bármilyen aggasztónak tűntek a fejlemények a Cosa Nostra számára, a szervezet egyszerű katonái tovább reménykedtek az „ítéletmészáros” Carnevale bíróban, aki majd jóra fordítja a dolgokat. Így hát a Semmítőszék 1992-es döntése súlyos csapást mért Riinának a családról szövögetett álmaira és a tekintélyére a Cosa Nostra előtt. Itt volt a döntő bizonyíték, hogy a maffia történetének leghatalmasabb főnöke politikai árvává tette a szervezetet.

Most már Riina túlélése forgott kockán, amit Guido Lo Forte vizsgálóbíró így magyaráz: „A maffiában az ember nem mehet nyugdíjba. Egyszerűen elintézik. Az volt a helyzet [Riinával és embereivel], hogy vagy tudomásul veszik megsemmisítésüket, vagy megpróbálják ismét megerősíteni a hatalmukat az egész tagság előtt”. Riina azt választotta, hogy a Cosa Nostra és az olasz állam összecsapásait eddig sosem látott módon kiterjesztve erősíti meg a hatalmát. A maffiának minden eddiginél nagyobb szüksége volt rá, hogy befolyásolja a politikát, ám erre egyetlen eszköze maradt: az erőszak. Az államot addig kell bombázni, amíg vissza nem vonul azokban a kérdésekben, amelyek a legfontosabbak voltak Riinának és embereinek: a csúcsper ítéletei, és az 1982-es törvény, amely lehetővé tette a maffia vagyonának elkobzását. „Háborút kell indítanunk, hogy mi alakíthassuk a békét”, mondta Riina. Alig néhány nappal a Semmítőszék döntése után érvénybe lépett a bizottság rég meghozott halálos ítélete Falcone és Borsallino ellen. Az 1992-93-as évek – a Semmítőszék történelmi döntésének utóhangja – a legdrámaibbak a szicíliai maffia történelmében. Riina összecsapása az állammal terrorista robbantássorozattá fajult a félszigeten. Ez a példátlan katonai akció olyan súlyos vereséggel ért véget, amely Mussolini óta először a szervezet fennmaradását tette kétségessé. A Cosa Nostra és Olaszország a mai napig Riina füstbe ment nyugdíjas álmainak következményeivel él együtt.

Capaci után „Vito, én Vitóm! Angyalom! Elvettek tőlem! Sohasem csókolhatlak meg többé. Sosem ölelhetlek meg. Sohasem simogathatlak meg többé. Pedig te csak az enyém vagy!” Így jajveszékelt a capaci bombamerénylet áldozatainak temetésén Vito Schifani sápadt, kicsi özvegye, egyszerre adva hangot a maga gyászának és a város dühének. Férje tiszttársaival, Antonio Montinaróval és Rocco Di Cillóval abban a kocsiban ült, amely telibe kapta a Falcone bírót elpusztító robbanást. A pulpituson álló asszony az országos tévéhálózatok kamerái előtt kiáltotta oda a gyülekezetnek: „A maffia embereinek – akik itt vannak a templomban is – mondanék valamit. Legyetek ismét keresztények! Palermo nevében kérlek titeket erre, a város nevében, amelyet belefojtottatok a vérbe!” Még mielőtt a bíboros befejezte volna a misét, a halott rendőrök családtagjai és kollégái körülvették az öt koporsót, hogy egyetlen potentát se férkőzhessen az áldozatok közelébe. „Ők a mi halottaink, nem a tieitek”, mondta valamelyikük. A vigasztalhatatlanul zokogó Rosaria Schifani elejtette az odanyújtott vizes palackot, amely széttört a kövön, de az özvegy mintha észre se vette volna. Még egyszer a gyülekezethez fordult: „Maffiózók, megbocsátok nektek, de boruljatok térdre!” Szavait újra és újra elismételték a híradókban. Ellenállhatatlanná fokozódott az erkölcsi nyomás Olaszország politikusain. Be kellett bizonyítaniuk, hogy semmi közük Giovanni Falcone capaci meggyilkolásához. A temetés utáni napokban néhány ember, akik dacoltak a sűrűn zuhogó esővel a San Domenico-templom körül, belenézett ismeretlen polgártársainak könnyes szemébe, meglátta benne ugyanazt a kétségbeesett elszántságot, és aztán ő is tenni kezdett valamit azért, hogy változás legyen a gyászból. A város központjában lepedőre festett jelszavak jelentek meg az ablakokban: „Falcone él!” „Palermo igazságot akar!” „Ki a maffiával a kormányból!” „Ne gyilkoljátok tovább a várost!” A „Lepedőbizottság” egyike lett a szaporodó népi kezdeményezéseknek a maffia ellen. Rosaria Schifani szavait – „Maffiózók: térdre!” – pólókra szitázva viselték abban az emberi láncban, amely a merénylet után egy hónappal futott végig a

városon. Falcone háza előtt az egyik fa – a sors tragikus iróniája, hogy az Emanuele Notarbartolo utcában lakott – egyfajta búcsújáró hellyé lett, virágokkal, fényképekkel és üzenetekkel díszítették föl. Észbontó módon 1992. július 19-én a Cosa Nostra megmutathatta, hogy az állam még Falcone utódját, Paolo Borsellinót sem képes megvédelmezni. A robbanás, amely őt és kíséretének öt tagját megölte, a fél városban hallatszott. Három nappal Borsellino halála után Rita Atria, egy maffiacsalád tizenéves lánya, aki, miután apját és bátyját megölték, vallomást tett egy vizsgálóbírónak, majd levetette magát egy római ház erkélyéről. Búcsúlevelében azt írta, hogy nem maradt senki, aki megvédene. Olyan nyár volt ez, amikor, mint a kampány egyik résztvevője írta, Palermo olyannak rémlett, mint egy vérgőzös, kontár módon megírt tragédia: „Ki akarunk jutni a színházból, de be vagyunk zárva!” Sok palermói még az iszonyat bénulatában is talált magában elég akaraterőt ahhoz, hogy tiltakozzon. Az ülősztrájkokról és felvonulásokról készült sok feledhetetlen kép között van egy kicsi szendvicsemberé, egy fiúcskáé, annak a menetnek a résztvevőjéé, amely a városközpontból Borsellino halálának helyéhez vonult. Az első táblájára azt írták: „Méltó akarok lenni Falconéhoz”, a hátuljára pedig azt: „Méltó akarok lenni Borsellinóhoz”. Néhány rendkívüli hónapra a bátor kisebbség elfoglalta Palermót, és meggyőzte a lakosság nagy részét, hogy a maffiakérdés nem tűr halasztást. A légkör Szicíliában pattanásig feszült. Hétezer katonát küldtek a szigetre, hogy mentesítsék a rendőröket mindennapi feladataik alól, így azok részt vehettek a Riina és bérgyilkosai után indított gigantikus hajtóvadászatban. Azokat a rendőrtisztviselőket, akik képtelenek voltak megvédeni a két vizsgálóbírót, elbocsátották. A palermói ügyészség vezetőjét, aki többször összetűzött Falconéval, felszólították, hogy helyeztesse át magát. A személyes bátorság újabb rendkívüli példája volt, amikor az északi Torino vizsgálóbírója, Gian Carlo Caselli önként jelentkezett a megüresedett palermói állásra, hogy új lendületet adjon a Cosa Nostra elleni harcnak. Több tucat letartóztatás következett. Átment a pentitókat védő törvény, akik ennek következtében megváltoztathatták személyazonosságukat. Munkához látott a DIA és a DNA, a két új, maffiaellenes szervezet, melyeket Falcone hozott létre. A rendőrség felhatalmazást kapott, hogy színlelt drogüzletekkel vagy pénzmosási műveletekkel beépüljön a maffiába. És ami a legfontosabb,

a börtönökben szigorítottak a maffiózók körülményein, akik így már nem igazgathatták a birodalmukat a rácsok mögül. De, mint oly sokszor a Cosa Nostra történetében, a sikerek ellentmondásosak voltak. Az a politikai rendszer, amely látszólag végre talált magában elég elszántságot a maffia problémájának rendezésére, 1992-93-ban valósággal elolvadt egy égbekiáltó korrupciós botrány tüzében. 1992 februárjában kezdődött az ügy. Egy szocialista politikust ekkor kaptak rajta Milánóban, amint éppen 30 millió líra értékű pénzt próbál leöblíteni a vécén. A „Tiszta Kéz hadművelet”, ahogy nevezték, hamar kiterjedt a többi pártra és más városokra is. A nyomozásban feltárult a mindenhova beépült rendszer, amely szerint a győztes visz mindent, legyen szó üzletről, kormányzásról, politikáról. A „pártokrácia” düledezett. 1993 végére az olasz parlament képviselőinek egyharmada állt vizsgálat alatt korrupció gyanúja miatt, és a nagyobb kormányzó pártok – a kereszténydemokraták és a szocialisták – egyszerűen megszűntek létezni. Az olasz nép hitetlenkedve és gyakran mulatva figyelte a tévében a lezajló forradalmat. Noha a légkör a Cosa Nostrában korántsem volt forradalmi, mégis mélyreható változások kezdődtek. Sejtve, miféle jogerős ítéletek születhetnek a Semmítőszék döntése után, a tiszteletre méltó férfiak már a capaci merénylet előtt kezdték föladni magukat a rendőrségen. Még sose történt hasonló. Miután Riina a Falcone és Borsellino elleni merénylet után sem adta jelét, hogy változtatni akarna a taktikáján, még több maffiózó kezdett tanúskodni. Gaspare Mutolót maga Riina avatta föl 1973-ban, és hatalmas heroinkereskedő vált belőle. Tőle tudták meg 1992 októberében a nyomozók, hogy a Cosa Nostra tökéletesen alábecsülte azt a kárt, amelyet Falcone okozhat nekik az igazságügyi minisztériumból, és hogy a Semmítőszék januári ítélete volt az oka Falcone és Borsellino halálának. A nyomozóknak most már tiszta képe volt arról, hogy milyen srófra jár Riina esze. Egy maffiózótól, aki Riina bosszúja elől menekült, megkapták azt az információt, amely 1993-ban magának a főnökök főnökének lefogásához vezetett. A legfontosabb problémát Riina azonosítása jelentette: utolsó fényképe 1969-ből származott. Ám egy őrizetben lévő tiszteletre méltó férfi, Balduccio Di Maggio a carabinierék egyik videóján fölismerte Riina kertészét, a fiát és a feleségét. A villát azért figyelték, mert gyakran járt oda a bizottság egyik tagja. Másnap reggel egy különleges osztag már készenlétben várakozott, amikor Riinával elindult a villából egy jelentéktelen külsejű kombi. Négy ember csapott

le rá és a sofőrjére a Piazza Einsteinen egy közlekedési lámpánál. Nem tanúsított ellenállást, és látszott rajta, hogy nagyon fél. Akkor nyugodott csak meg, mikor közölték vele, hogy a carabinierék fogták el, nem a maffiás vetélytársak. A következő napon mentora és keresztapja, Luciano Leggio halálos szívrohamot kapott egy szardíniai börtönben. Olaszország végre összeköthetett egy arcot a rettegett Totò Riina névvel. Egy magazin a címlapon hozta elnagyolt, táskás szemű ábrázatát, amely fölé ennyit írtak: „Az Ördög”. A „Kurta” mímelt hüledezéssel fogadta, hogy őt ilyen sátáninak tartják. Amikor a bíróságon szembesítették Tommaso Buscettával, Riina nem volt hajlandó szóba állni vádlójával, mert hogy az olyan kicsapongó: „Az én városomban, Corleonéban, mi erkölcsileg helyes módon élünk”. De még Riina kutyakomédiájánál is furcsábbak voltak a kérdések, amelyekre a nagyfőnök elfogása sem adott választ. A hatvanas évek vége óta bujkált az igazságszolgáltatás elől. Ez idő alatt megnősült, gyerekei születtek, kezelték a cukorbetegségét, a gyerekeit iskoláztatta és vaskézzel dirigált egy hatalmas bűnszövetkezetet. A villa, ahol az utolsó öt évben bujkált, Uditoréban volt, ugyanabban a maffiosissima borgatában, amely Antonino Giammona coscájának volt a támaszpontja az 1870-es években. Hogyan úszhatta hát meg ilyen sokáig a lebukást? Arra a hadműveletre, amelynek során végül is a hálóba került, nyugtalanító árnyat vetett a tény, hogy Riina palermói villája sokáig őrizetlenül maradt, így egy csoport maffiózó kipucolhatta. Eltűnt a készpénz, az iratok, a számlák, még a felesége bundái is. Mire a nyomozók megérkeztek, a villa már át is volt rendezve. Jelenleg is folyik a nyomozás annak kiderítésére, hogyan történhetett ez meg. Riina letartóztatása után a Cosa Nostra vezetése sógorának és régi üzlettársának, Leoluca Bagarellának a kezébe került. Miután csaknem két évtizeden át „Kurta” Riina volt a főnök, a Cosa Nostra nem szívesen vetette alá magát Bagarella irányításának. Még az olyan konzervatív corleoneiek is nyugtalanítónak találták a változást, mint Giovanni „lo scannacristiani” Brusca capomandamento: Ahogy Riinát letartóztatták, megszűnt a régi nyugalom… A különböző főnökök kezdték úgy kezelni a mandamentóikat, ahogy nekik tetszett. Megszűnt a korábbi egység, amikor még úgy lehetett hívni Riinát, hogy, na szóval, a család feje, mindenki capója.

Az viszont nem változott, hogy a corleonei kemény mag továbbra is támogatta az úgynevezett „mészárlás stratégiáját”. „Traktor” Provenzano azt mondta egy összejövetelen: „Minden úgy folytatódik, ahogy Totò bácsi [Riina] csinálta, nem állunk le”. Egy hónappal Riina letartóztatása után, hivatkozva a Cosa Nostra ama törvényére, amely szerint a maffiózóknak joguk van bármilyen szigeten kívüli tevékenységbe fogni függetlenül a szervezet többi tagjának jóváhagyásától, Bagarella, Brusca és más rangidős palermói és trapani főnök összegyűlt megbeszélni, miként folytassák az állam elleni háborút. Brusca szerint hamar megegyeztek abban, hogy meggyilkolják Maurizio Costanzót, az ismert tévés telefere házigazdáját, aki azt mondta egy kórházban bujkáló szimuláns maffiózóról, hogy reméli, csakugyan rákos az illető. Szó volt róla, hogy bombát telepítenek a pisai ferde torony alá, megmérgezik a gyerekcsemegét az áruházakban, teleszórják a rimini tengerpartot HIV-fertőzött tűkkel. Minden esetben előre akartak figyelmeztetni, hogy elkerüljék a haláleseteket. A cél az volt, hogy a közvéleményt megrémítsék, az államot pedig tárgyalóasztalhoz ültessék. Végül úgy határoztak, nem bajlódnak ilyen kis dolgokkal, mint a kamu támadások. 1993. május 14-én Rómában bomba robbant, Maurizio Costanzo tévés műsorvezető autója közelében. Óriási szerencséjére Costanzo nem sérült meg. Május 27-én Firenze szívében autóbomba robbant a Via dei Georgofilin, öt gyalogos meghalt, negyven megsebesült. Öt további áldozatot követelt egy bomba július 27-én a milánói Via Palestrón. Október 31-én egy bombát helyeztek el a Via dei Gladiatorin, a római olimpiai stadion közelében úgy időzítve, hogy akkor robbanjon, amikor véget ér a Lazio-Udinese meccs. A cél az volt, hogy a lehető legtöbb carabinieré váljék ártalmatlanná. A szerkezet csütörtököt mondott. Ugyancsak 1993-ban lett világossá, hogy az államot rohamozó Cosa Nostra ellenségévé tette az egyházat. Amikor 1982 novemberében, a mattanza kellős közepén II. János Pál meglátogatta Szicíliát, ki sem ejtette a száján a „maffia” szót. 1993 májusában először látogatott a szigetre Falcone és Borsellino halála óta. A háromnapos út előtt a Vatikán lapja – az Osservatore Romano – felkérte Borsellino özvegyét, Agnesét, hogy írjon egy levelet. Az asszony felidézte férje egyszerű, őszinte kereszténységét, és arra kérte az embereket, imádkozzanak, hogy az egyház „ne kompromittálhassa Krisztus igaz tanítását semmiféle együttműködéssel”. Katolikus értelmiségiek egy csoportja

ennél szókimondóbb levelet tett közzé a Giornale di Siciliában, elítélve „a botrányos kapcsolatokat a katolikus egyház képviselői és a maffia prominensei között.” Két nappal később az agrigentói Templomok völgyében, ahol felbecsülhetetlen értékű görög műemlékek állnak a maffia illegálisan felhúzott épületeitől elrondított tájban, a pápa félretette előre elkészített szentbeszédét, és mennydörgő szónoklatot rögtönzött, amelyben elítélte a „maffia kultúrát… amely a halál kultúrája, mélységesen embertelen, és ellentétben áll az evangéliummal”. Látható megrendültséggel felszólította a maffiózókat, térjenek meg: „Egy napon elérkezik Isten ítélete!” A Cosa Nostra válasza július 27-én érkezett, amikor bombák robbantak a római San Giovanni in Laterano és a San Giorgio-templomban; sebesülés nem történt. Szeptember 15-én Palermo keleti elővárosában, Brancaccióban Pino Puglisi atyát, a helyi maffiaellenes papok sok vihart kiállt mozgalmának legkiválóbb vezetőjét a saját küszöbén ölték meg. Gyilkosai később bevallották, hogy Puglisi atya rájuk mosolygott, mielőtt lelőtték: „Már vártam ezt”, mondta. A Semmítőszék 1992. januári verdiktjére adott eszelős válaszból ítélve a Cosa Nostrát már nem érdekelte, kételkednek-e még a létezésében vagy sem. Pedig ezzel a saját létfenntartó rendszerét roncsolta, a politikai kapcsolatait, az álvallást, amelyben számos tagja hitt, és azt az eszmét, hogy nem lehet elválasztani a szicíliai kultúrától. Ennek egyenes következményeként a szervezetet százszámra hagyták ott az átállók. 1996-ban a pentitók száma 424-re, rekordmagasságba emelkedett. Amikor választaniuk kellett az ocsmány corleonei vezetés és az új, keményebb börtönök elszigetelt élete között, még a corleonei maghoz tartozó magasabb rangú maffiózók is hajlamosak voltak együttműködni az igazságszolgáltatással. Egy példa, amely sokak okulására szolgál: Salvatore Cancemi capomandamento benne volt a bizottságban, amikor jóváhagyták Falcone és Borsellino halálos ítéletet. Ő volt az őrszem, amikor a csoport elhelyezte és felrobbantotta a capaci bombát. Azon a napon kezdett valami megváltozni benne, amikor Riina kifejtette, hogy elképzelése szerint miként bánjanak el a disszidensek lavinaszerűen növekvő sokaságával: „Ezek a pentitók jelentik a problémát, mert ha nem léteznének, akkor az egész világ egyesült ereje sem férhetne hozzánk. Ezért meg kell ölnünk őket, és a rokonaikat is huszadíziglen, kezdve a gyerekeikkel. Mindenkit, aki hat évnél idősebb!” De csak a következő, 1993-as nyáron, a robbantó hadjárat kellős közepén

ballagott oda Cancemi a carabinieri laktanya kapujához és adta fel magát. Utána átadta 33 millió lírára becsült vagyonát is. Amikor találkozott Tommaso Buscettával egy tárgyaláson (mindketten ugyanahhoz a családhoz tartoztak és még a hetvenes években, a börtönben barátkoztak össze), bevallotta, hogy Riina parancsára a saját kezével fojtotta meg Buscetta két fiát. A történelemcsináló renegát átölelte Cancemit, és azt mondta: „Nem tagadhattad meg a parancsot. Megbocsátok neked, mert tudom, hogy mit jelent az, ha az ember a Cosa Nostra tagja.” Az új pentitók vallomásaival fölfegyverkezve a nyomozók hamar azonosították, kik hajtották végre a gyilkos merényletet Falcone és Borsellino ellen, kik robbantottak a félszigeten, kik ölték meg Puglisi atyát, és számos más bűntettre is fény derült. A corleoneiek továbbra is fenntartották a terrort a Cosa Nostrán belül, hogy elbátortalanítsanak mindenkit, aki ellenezte a gyilkosságok stratégiáját. Ám sorra áldozatul estek a maffiózó arzenál végső fegyverének: elárulták őket az államnak. Leoluca Bagarellát 1995 júniusában fogták el Palermo központjában egy lakásban; ő volt a második főnökök főnöke, akit alig három éven belül letartóztattak. Majd a következő év májusában, négy hónappal azután, hogy „lo scannacristiani” parancsára meggyilkolták és savban feloldották a kis Giuseppe Di Matteót, carabinierék rontottak be egy Agrigento melletti házba, ahol Giovanni Brusca rejtőzött a családjával. Mire Bruscát letartóztatták, a gyilkosságok stratégiája már kudarcot vallott, a szicíliai maffia történetének legsúlyosabb válságát szenvedte el. A Cosa Nostra a vereség határára került.

Giulio bátyó A semmítőszéki ítéletre adott véres válaszával a Cosa Nostra a saját jövőjét veszélyeztette. Ám az 1990-es évek végén az olasz közvélemény inkább a maffia múltjával volt elfoglalva. Az 1992-93-as tragikus évek azzal fenyegettek, hogy leleplezik a politikusok és a maffiózók együttműködésének félelmes örökségét. Egyesek úgy látták, hogy az olasz történelem sötét igazsága most ölt testet a palermói bunkerbíróság neonjainak fényében. 1995 szeptemberében ott állt a bíróság előtt az a maffiakapcsolatokkal vádolt ember, aki országának leghatalmasabb politikusa volt negyedszázadon át: Giulio Andreotti, a Kereszténydemokrata Párt varázslója, aki hétszer volt Olaszország miniszterelnöke. A sajtó szokása szerint azt írta, hogy ez az évszázad pere. Andreotti drámája 1992. március 12-én kezdődött, Salvo Lima meggyilkolásával. Nagyon jellemző, hogy az első ember, aki Riina államellenes háborújában, hetekkel Falcone és Borsellino meggyilkolása előtt elhullott, nem vizsgálóbíró volt vagy rendőr, hanem egy kereszténydemokrata politikus. Lima – a kereszténydemokraták hajdani ifjútörökje, aki rendszeresen szerzett operajegyet Tommaso Buscettának – ijesztő hatékonysággal végrehajtott merénylet áldozata lett. Hazulról, Mondellóból, Palermo tengerparti elővárosából indult a belvárosba, amikor egy oldalkocsis motorkerékpár utasa szétlőtte autójának egyik kerekét és a szélvédőt. Lima utolsó szavai ezek voltak: „Visszajöttek! Madonna santa! Visszajöttek!” Kiugrott a kocsiból, és elszaladt, de alig harminc méter után a gyilkos, immár gyalogszerrel utolérte, hátba lőtte, azután a tarkójába eresztett egy kegyelemlövést. Egy pentito később elmagyarázta, hogy szerinte miért ölték meg a szicíliai kereszténydemokraták szürke eminenciását. Lima megígérte, hogy Rómában mindent elintéznek… Azért ölték meg, mert nem tartotta be a Palermóban tett ígéreteit, nem intézte el, hogy betartsák őket. Egy darabig, mint hallottam, csitította is az embereket, hogy ne izguljanak.

A „minden”, amit Lima ígérete szerint Rómában majd elintéznek, a csúcsper ítélete volt. Hogy tényleg tett-e ilyen elhamarkodott ígéretet, azt nem lehet biztosan tudni. Lényeg, hogy Riina elhitette az embereivel a hasonló garanciák létezését. Sok pentito az 1992-93-as terrorkampány után megerősítette, mennyire szoros volt a kapcsolat Lima és a maffia között. A kései ötvenes évek, a La Barbera testvérek óta ő volt a közvetítő a szicíliai alvilág és a helyi meg az országos kormány között. Ilyen értelemben Lima temetésén a Cosa Nostra és a Kereszténydemokrata Párt paktumát is sírba tették, pedig azt még Don Calò Vizzini és Salvatore Giuliano idejében kötötték. Egy nappal Lima temetése után egy karikatúra jelent meg Olaszország legnagyobb példányszámú napilapja, a La Republica címlapján, amely a szenzációs gyilkosság nyilvánvaló politikai töltésére utalt. Sötét öltönyös ember hasalt rajta szétdobott kézzel-lábbal, feltűnően görbe hátából reszelő állt ki. Akinek kétségei lettek volna kilétével kapcsolatban, annak csak rá kellett nézni a bal váll fölött a kitejezetten alacsonyan ülő denevérfülre: Giulio Andreotti miniszterelnök volt, aki ekkor ért utolsónak bizonyuló hivatali ideje végére. A poént se volt nehezebb felismerni, mint az alakot. Olaszul a reszelő una lima. A karikatúra szerint tehát a Salvo Lima elleni támadás valójában Giulio Andreotti miniszterelnököt vette célba, azaz a Cosa Nostra a barátját döfte hátba. Amikor megölték, Lima éppen a Hotel Palace-ba tartott, ahol jóvá kellett volna hagynia az Andreotti tiszteletére adott fogadás utolsó részleteit. 1968 óta, amikor Lima képviselő lett és összeveszett Giovanni „Alkirály” Gioiával, hatalmas szicíliai tábora Andreotti frakciójának lobogója alatt masírozott. Andreotti az 1940-es vége óta egyfolytában valamilyen kormányzati posztot töltött be, de akkor csinálta meg a politikai szerencséjét, amikor Lima támogatását elnyerte Szicíliában. Lima nélkül valószínűleg sosem lesz miniszterelnök. Limával az oldalán viszont az ország legbefolyásosabb politikusa lett. Egyetlen kormány sem alakulhatott meg a jóváhagyása nélkül. Lima temetésének napján a Kereszténydemokrata Párt számos potentátja távol tartotta magát Palermótól, hasonlóan más pártok vezetőihez, az ideiglenes köztársasági elnökhöz, a parlament két házának elnökeihez. Néhány újság ezt úgy értelmezte, hogy a közjogi méltóságok mereven elhatárolódnak a sok tekintetben obskúrus Limától. A gyilkosság nem is történhetett volna politikailag kényesebb pillanatban. Április 5-re voltak kiírva a választások, azt pedig mindenki

tudta, hogy a választások nagy valószínűséggel döntően átformálják a hidegháború utáni Olaszországot. Andreottira széles körben tippeltek, hogy ő lesz az állam következő feje, a köztársasági elnök. Így érthető, hogy magára vonta a média figyelmét, amikor elment szicíliai barátjának temetésére. A rendes körülmények között hidegvérű és gunyoros ember sápadt volt, és láthatóan megrendült. A kamerák előtt harsányan védelmezte Szicíliát: „A sziget nem azonos a maffiával”. Interjúkban nyakatekert magyarázatokat adott a Lima gyilkosságra, „háttérológiát” kutyulva össze a Parasztbecsület mitológiájával. Lima, Szicíliához hasonlóan egy sárdobáló kampány áldozata, mondta Andreotti. „A rágalmazók rosszabbak, mint a gyilkosok. Vagy legalább annyira rosszak. Salvo Lima barátomat évtizedek óta rágalmazzák.” Azt állította, hogy a Lima jó híre elleni támadások szolgáltatták a bevezetőt egy politikai gyilkossághoz, talán azzal a céllal, hogy előkészítsék a talajt egy totalitárius hatalomátvételhez. Mikor megkérdezték, hogy szerinte nem őt akarták-e figyelmeztetni ezzel a gyilkossággal, Andreotti azt felelte, hogy nem tudja: „Szicíliában gyakran érthetetlen dolgok történnek.” Hogy Andreotti mennyire találta „érthetetlennek” azt, ami Szicíliában zajlott, az hamarosan egy szenzációs per tárgya lesz a palermói bunkerbíróságon. Egy évvel Lima halála után, amikor az ország a Falcone és Borsellino meggyilkolásától és a „Tiszta Kezek” kirobbantotta korrupciós botránytól forrongott, a palermói államügyész irodája fölkérte az olasz szenátust, engedélyezze, hogy megindíthassák a bűnvádi eljárást Giulio Andreotti ellen, aki „rendszeresen védelmezte a Cosa Nostra néven ismert bűnszövetkezet érdekeit, segített nekik céljaik elérésében”. Falcone és Borsellino halála után Tommaso Buscettához újabb pentitók csatlakoztak, akik beszéltek a maffia politikai kapcsosairól is. Két név tért vissza rendszeresen a beszámolóikban: Salvo Limáé és Giulio Andreottié. Andreottit súlyos dolgokkal vádolták. Azt állították, hogy a hetvenesnyolcvanas évek leghatalmasabb olasz politikusa személyesen folytatott üzleti megbeszéléseket olyan kaliberű maffiózókkal, mint Stefano Bontate, Tano „Ülő Barom” Badalamenti és Michele „Pápa” Greco. Stefano Bontate állítólag egy festményt is ajándékozott Andreottinak. A sajtó kitüntetett figyelmet szentelt annak a vádnak, hogy Andreotti a szó szoros értelmében csókot adott Totò „Kurta” Riinának egy titkos találkozón! A Cosa Nostrában csak mint „Giulio bátyót” emlegették Andreottit. Ami ennél is fontosabb, állítólag

igyekezett elintézni, hogy az „ítéletmészáros” Carnevale bíró elnököljön a csúcsper utolsó, döntő semmítőszéki tárgyalásán. A vád szerint Andreotti „eszelős hatalomvágyában lepaktált a maffiával”, de mivel nem tudta megtartani ígéreteit, először szövetségesét, Salvo Limát tették el láb alól, azután ő következett volna. Néhány pentito szerint Riina azt tervezte, hogy megöli Andreottit vagy egyik gyerekét. 1999 októberében Andreottit ártatlannak találták. A maffia disszidenseinek állításait túlságosan bizonytalannak és ellentmondásosnak nyilvánították ahhoz, hogy ezek alapján bebörtönözzék. Ám ez a magyarázat, amelyet a bírák mellékeltek döntésükhöz, aligha jelenti Andreotti erkölcsének harsány dicséretét, inkább kínos kérdéseket vet fel Olaszország múltjával kapcsolatban. A hétszeres miniszterelnök lényegében azzal védekezett, hogy neki semmiféle közvetlen érdeke nem fűződött a szicíliai ügyekhez, csupán szabadjára engedte „megrágalmazott” helytartóját, Limát, hadd intézze az a helyi politikát, miközben ő országos és nemzetközi szinten tevékenykedett. Azt állította, semmi köze a veszedelmesen kriminális környezethez, amelyben Lima és kollégái mozogtak. Más szavakkal Olaszország egyik legravaszabb és leghatalmasabb államférfija „érthetetlennek” találta Szicíliát. Ezt a védekezést a bírák hiteltelennek és bizonyos értelemben hazugnak nyilvánították. A maffiaellenes vizsgálóbizottság irataiban több tucatszor bukkant föl Lima neve. A bírói ítélet szerint Lima 1968ban, mielőtt és miután belépett Andreotti frakciójába, egy Andreottihoz közel álló személy előtt azzal dicsekedett, hogy milyen jó nexusban van magával Tommaso Buscettával személyesen! 1973-ban Andreotti kezét-lábát törte, hogy Isten bankára, Michele Sindona megmenthesse a bankjait, és kicselezhesse a bűnvádi eljárást, amely Olaszországban is és az Egyesült Államokban is fenyegette. Arra is voltak bizonyítékok, hogy Andreottinak nem volt semmiféle kifogása a „rámenős corleonei sikkasztó” Vito Ciancimino ellen, aki 1976-ban csatlakozott a frakciójához. A bírói ítélet szerint Andreotti „ismételten közömbösnek mutatkozott ama kapcsolatokkal szemben, amelyek közismerten összekötötték [Cianciminót] a bűnszövetkezettel. ” Az ítélet bizonyítékokat talált Andreotti becstelenségére az adószedő unokatestvérekkel, Ignazio és Nino Salvóval kapcsolatban is, akik a bíróság megállapítása szerint „beépültek a Cosa Nostrába”. (Nino természetes halállal hunyt el a csúcsper idején, Ignazio enyhe ítéletet kapott, ám 1992-ben Riina parancsára agyonlőtték, mivel nem védte

meg a Cosa Nostrát Falcone bírótól.) Andreotti azt állította, hogy nem is ismerte a Salvo unokatestvéreket, ám ezt „egyértelműen cáfolták” a fényképek, amelyeken együtt voltak láthatók. A bírók azt mondták, hogy nagyon nagy jóindulattal lehet annak tulajdonítani Andreotti vonakodását a Salvókkal folytatott rendszeres tárgyalások beismerésétől, hogy a volt miniszterelnök védeni akarja a róla kialakított képet. Ám Andreotti védekezésének logikátlan részleteit nem használták bizonyítékul ahhoz a vádhoz, hogy miniszterelnökként módszeresen és tudatosan védte a Cosa Nostra érdekeit. Miután az ügyész 2003 májusában föllebbezett, megerősítették az ítéletet, hogy Andreotti nem bűnös. Július vége felé a palermói levéltárban elhelyezték a bíróságnak az ítélethez fűzött magyarázatát. Az országos sajtóban megjelent részletek szerint – e könyv írásának pillanatáig a magyarázatnak csupán néhány része hozzáférhető – a bírák megállapították, hogy Andreotti „egészen 1980 tavaszáig baráti és megbízható kapcsolatot ápolt a maffiózókkal”. Ez előtt az időpont előtt „Salvo Lima és a Salvo unokatestvérek közvetítésével tartott fent baráti és közvetlen kapcsolatokat [a tiszteletre méltó férfiakkal]”. „Cserébe Andreotti frakciója [a párton belül] támogatást kapott az általános választásokon.” 1980 után Andreotti „határozottan támogatta a maffiaellenes bizottságot”, olyannyira, hogy még saját és családja életét is kockáztatta vele. (Mint Andreotti gyakran felhívta rá a figyelmet, ő volt a miniszterelnök 1991-92-ben, amikor Falcone az igazságügyi minisztériumban dolgozott.) A fellebbviteli bíróság bírái úgy látják, hogy a fordulópontot Andreotti és a Cosa Nostra kapcsolatában a „kiváló holttestek” évadának kezdete, főleg 1980 januárjában a szicíliai tartományi kereszténydemokraták elnökének, Piersanti Mattarellának a meggyilkolása jelentette. Mattarella valaha szoros kapcsolatot tartott fent Stefano Bontatéval és más maffiózókkal. (Apja ugyancsak kereszténydemokrata politikus volt, aki hírhedten közel állt a maffiához: ő volt az a belügyminiszter, aki Joe Bananas állítása szerint vörös szőnyeggel fogadta őt 1957-ben a római repülőtéren.) Ám amikor a maffia a hetvenes években egyre erőszakosabb lett, Piersanti Mattarella kezdte érezni, milyen veszélyt jelenthet pártjára a szervezett bűnözéshez fűződő kapcsolat, és megpróbálta kiszűrni a helyi beruházások odaítélésénél a maffiát. Amikor Andreotti neszét vette, hogy Mattarellát meg akarják gyilkolni, a bírák szerint találkozott Bontatéval meg más magasabb rangú maffiózókkal, és követelte tőlük,

hogy mondjanak le a tervről. Mattarella halála után Andreotti ismét találkozott Bontatéval, ám ekkor egyértelműen közölték vele, hogy a Cosa Nostra nem hagyja magát befolyásolni. Andreotti egyetlenegyszer sem fordult a hatóságokhoz, nem próbálta megmenteni Mattarella életét vagy gyilkosait az igazságszolgáltatás kezére adni. Amikor egy újságíró szembesítette ezekkel a tényekkel, Andreotti felhívta rá a figyelmét, hogy egyes tényeket nem szabad kiszakítani a szövegösszefüggésből. Andreottit azért nem csukhatták le a Cosa Nostrával fenntartott kapcsolata ellenére sem, mert Olaszországban van egy korlátozó törvény: mindez túl régen történt. A bírók csupán annyit jegyeztek meg, hogy Andreottinak majd a „történelem előtt kell felelnie” azért, amit tett. A korábbi miniszterelnök válaszképpen annyit mondott: „Tárgyalásnál engem csak a végkifejlet érdekel. Ebben az esetben ez pozitív volt. Ami a többit illeti, ámen”. Ügyvédei szerint jelenleg azt latolgatja, hogy fellebbez a Semmítőszékhez, és megpróbálja szép tisztára mosni a hírnevét. A két bírói döntés azt látszik mutatni, hogy Andreotti egyáltalán nem találta érthetetlennek Szicíliát, éppen eléggé kiismerte ott magát ahhoz, hogy ragaszkodjon politikai szövetségeseihez még akkor is, ha legalább részben tudta, milyen gazságokat követnek el. Az olasz demokrácia szempontjából nagyon aggasztó, hogy ilyen sokáig és ilyen sok választó helyezte a bizalmát egy olyan emberbe, akit már a tárgyalás előtt erősen gyanúsítottak azzal, hogy a hagyományos módon a helyi önkormányzat eszközeként használja föl a maffiát. A könyv írása idején Andreottit bűnösnek találta egy másik bíróság, és huszonnégy évnyi börtönre ítélte, mivel 1979-ben a maffiánál megrendelte egy újságíró meggyilkolását, aki megzsarolta őt. A korábbi miniszterelnök, jelenleg címzetes szenátor nem kerül rács mögé, hacsak és amíg a Semmítőszék jóvá nem hagyja a bíróság ítéletét. Számos megfigyelő szerint, akik olvasták a tanúvallomásokat, ez valószínűtlen. Az Andreotti-per évei a csend évei voltak a Cosa Nostrának. Olaszországot felrázták zsibbadtságából a kilencvenes évek elejének förtelmei. Aztán kiengesztelődött Riina, Bagarella és Brusca bebörtönzésétől. Úgy tűnik, Andreotti felmentésétől ismét elalszik. Ha nincsenek kiváló halottak, Szicília nagyon távolinak tűnik Milánótól vagy Rómától. Ám a csöndben a Cosa Nostra hozzálátott az újjáépítéshez. Amióta a „lo scannacristianit” elkapták, Olaszország kiengedte a kezéből a történelmi lehetőséget, hogy vereséget mérjen a maffiára.

\ I

A Traktor közbelép Bernardo Provenzanónak jókora priusza van. Gyilkosságért körözik, de azóta – 1963. szeptember 10-től – van szökésben, amióta Michele „Miatyánk” Navarra maradék katonáit elintézték. Páratlan módon negyven éve bujkál az igazságszolgáltatás elől. És akárcsak Riina, ő is csaknem biztosan Nyugat-Szicíliában töltötte ennek az időnek a nagy részét. Olaszországban jórészt rendőrségi fantomképekről ismerik, mert az utolsó fotója, amely nehézkes, brillantinozott hajú, huszonhat éves fiatalemberként ábrázolja, 1959 szeptemberében készült. Nem is kell jobb bizonyíték arra, mit jelent a maffia területi uralma, mint hogy Provenzano gyakorlatilag folyamatosan megússza az elfogatást. E négy évtized túlnyomó részében komolyan alábecsülték Provenzano szerepét a Cosa Nostrában; egy időben éppenséggel halottnak tartották. Hogy mennyire rosszul ítélték meg, azt a csúfneve is jelzi: a „Traktor”. Ezt Antonino Calderonétól, az 1980-as évek egyik legfontosabb pentitójától tudjuk, aki a sziget keleti részén, a távoli Cataniában úgy gondolta, Provenzano alig több vérszomjas gyilkosnál, sokkal kevésbé ravasz, mint „Kurta” Riina. A jobban tájékozott disszidensek mostanára módosították ezt a képet. A corleoneiek sokkal inkább „Könyvelő” vagy zu Binnu (Bernie bácsi) néven emlegetik a „Traktort”. Azt mondják, jóval fortélyosabb üzletember és politikus Riinánál. Gioacchino Pennino orvos, a kereszténydemokraták politikusa, társasági személyiség és tiszteletre méltó férfi, aki 1994-ben lett terhelő tanú, azt állította, hogy a „rámenős sikkasztó” Vito Ciancimino azért futhatott be politikai karriert, mert a „Traktor” súgott neki. Egyszer 1981-ben Pennino fennhangon azon gondolkodott, hogy ki kéne kapcsolni Ciancimino csoportját a palermói városi tanácsból. Erre Bernie bácsi hívatta és anélkül, hogy bevárta volna a doktor magyarázkodását, egyértelműen közölte vele, hogy fogja be a pofáját és kussoljon. Provenzano sok éven át Riina árnyékában működött. Miközben Riina buzgón hadakozott az állammal, Provenzano csöndben építgette üzleti és politikai barátságainak hálózatát, amely mindig a maffia legfőbb bevételi forrását jelentette. Adósságbehajtóként kezdte pályafutását egy

befektető cégnél, amelyet Luciano Leggio hozott létre a drogjövedelmek tisztára mosására, aztán az egészségügyre, a építőiparra, továbbá – ami Tony Sopranót különösen érdekelné – a hulladékgazdálkodásra szakosodott. A szicíliai gazdaság túlnyomó részéhez hasonlóan ezek az ágazatok az állam, vagyis a politikusokkal jó kapcsolatokat ápoló cégek kezében vannak. De Bernie bácsi természetesen sose volt békés egyéniség. Miután régi tagja a bizottságnak, távollétében többszörös életfogytiglani kapott néhány „kiváló holttestért”, köztük Falconéért és Borsellinóért, továbbá az olasz félszigeten végrehajtott, 1993-as robbantássorozat kiterveléséért. A kilencvenes évek elején a „Traktor” személyesen irányította a Cosa Nostra háborúját a Dél- és Kelet-Szicíliában szerveződő új bandák szövetsége ellen. Ezeknek a bandáknak eredetileg száműzött tiszteletre méltó férfiak voltak a tagjai, akik stiddának nevezték magukat; ez egyszerre jelent „ragyogó csillagot” és „balszerencsét”. Provenzano hadjáratának sok áldozata – három év alatt egyedül Agrigento tartományban 300 ember – kamasz puskás volt, akiket bagóért fogadtak föl a stiddarók. Miután Leoluca Bagarellát 1995-ben lekapcsolták, és Provenzano lett a főnökök főnöke, és megváltoztatta a Cosa Nostra stratégiáját. A nyomozók „alámerülésnek” nevezik ezt a trükköt, mert a célja az, hogy a Cosa Nostra a közérdeklődés radarsávja alá kerüljön. Éppen ezért, amióta Provenzano a főnök, nem öltek meg több magas állású állami tisztviselőt. Akiket mégis megölnek – úgyszólván kizárólag üzletemberek, ami elárul valamit –, azok a nagyvárosoktól távol halnak meg. Provenzano vezetése alatt még a pitiáner bűnözés is drámaian csökkent Palermóban és Cataniában. Roberto Scarpinato vizsgálóbíró, aki a szervezett bűnözés, az üzlet és a politika kapcsolataira szakosodott, azt állítja, hogy Bernie bácsi megértette a posztmodern társadalom alapszabályát: „Ami nem szerepel a médiában, az nem létezik a valóságban sem”. Egykori maffiózók, akik ismerték Provenzanót, azt mondják, főnökként sokkal békésebb, mint Riina, sokkal jobban érdekli a haszonrészesedés. A maffián belül leginkább azt a mondást tulajdonítják neki: mangia e fai mangiare (egyél, de hagyj másokat is enni). Néhány üzleti levele, amelyeket sikerült elfogni, fogalmat ad róla, hogyan látja a világot: „Azzal fejezem be, hogy teljes mértékben a rendelkezésedre állok. A legjobbakat kívánom neked, szeretetteljes üdvözletemet küldöm neked és az apádnak. Az Isten áldjon és védjen

téged”. A Cosa Nostra továbbra is központosított, de korántsem olyasfajta diktatúra, amivé „Kurta” Riina tette. Provenzano számára a belső béke a legfontosabb. Bernie bácsi Cosa Nostrája visszatért a védelmi pénzek mindennapos robotjához. Az utóbbi pár évben érezhetően nagyobb nyomást gyakorolnak a törvényes üzletekre, hogy fizessék a pizzót. A védelmi pénz jól megfelel az alámerülés stratégiájának, mivel csak ritkán van szükség a gyilkosság feltűnő eszközére. Egy tűzeset, egy alapos verés vagy többszörös, célzott rablás rendszerint elég, hogy bárkit meggyőzzön, aki netán nemtetszését fejezi ki, amikor a zsebébe nyúlnak. A védelmi pénz a maffia hagyományosan hasznos eszköze, amellyel hozzáfér a közmunkaszerződésekhez. 2002 júliusában a közmunkaügyi országos iroda bizonyítékokat tett közzé, amelyek szerint a névtelen versenyeztetések rendszerét, amelyet a korrupció megelőzésére hoztak létre, Szicíliában rendszeresen megkerülik. A palermói államügyész becslése szerint az állami szerződések 96 százalékát előre levajazzák. A közköltségek jelentős része manapság sokkal inkább az Európai Uniótól, Brüsszelből és nem Rómából érkezik Szicíliába. Az Agenda 2000 az EU terve, amellyel elő akarják segíteni a kontinens szegényebb részeinek felfejlesztését. A szicíliai regionális terv szerint 7,586 milliárd eurót költenének el hat év alatt – 2000-től 2006-ig – abban a reményben, hogy ezzel „jelentős és megbízható módon csökkentik a gazdasági lemaradást, növelik a hosszú távú versenyképességet, és megteremtik a feltételeit a teljes és az akadálytalan munkavállalásnak, a környezeti értékek és az azonos lehetőségek alapján”. Az új, lapuló Cosa Nostra természetesen nem érdekelt a kiegyensúlyozott, megbízhatóan fejlődő Szicíliában, legalábbis ha hiszünk ennek a 2000 nyarán lehallgatott beszélgetésnek: „Mindenkinek azt tanácsolják, hogy ne keltsen feltűnést, ne vonja magára a figyelmet, mert különben kicsúszik a kezünkből az egész Agenda 2000”. Érdemes emlékeztetni rá, hogy Salvo Lima már tizenkét éve volt az Európai Parlament tagja, amikor lelőtték. Nincs többé heroinfinomító Szicíliában. A legújabb irányzat, hogy a drogot ott finomítják, ahol a mák terem. Ám Szicília még mindig az észak-amerikai piac legnagyobb ellátója. Miután a legnagyobb drogdílereket elintézték az 1981-82-es inattanzában, a corleoneiek azonnal kiadták a megmaradt kereskedőknek azt, amit ők „engedélynek” neveznek, hogy cselekedjenek belátásuk szerint.

Bizonyítékok vannak rá, hogy a kábítószerüzlet összeköttetést teremtett a szicíliai maffia és a bimbózó kelet-európai szervezett bűnözés között. Az olasz és az orosz titkosszolgálat úgy hallotta, hogy az első találkozás a tiszteletre méltó férfiak és az orosz maffia között még 1992-ben zajlott le Prágában. Úgy tűnik, volt még egy találkozó – ismét a drog- és fegyverkereskedelem lehetett a téma – Svájcban, amelyen az amerikai maffiózók is részt vettek. Ezeknek a törvénytelen tevékenységeknek a hasznát most már sokkal könnyebb álcázni, tisztára mosni és befektetni, mint Stefano Bontate, Totò Riina és az „Isten bankárának” idejében. A maffia mindig is képes volt megszerezni a technikai tudást, legyen szó citrusüzletről vagy nemzetközi pénzügyekről. Manapság pedig sokkal inkább, mint bármikor, a tiszteletre méltó férfiak fiai, lányai elég iskolázottak ahhoz, hogy maguk is ügyvédek, bankárok és ingatlankereskedők lehessenek. Provenzano legnagyobb teljesítménye az volt, hogy lecsökkentette a disszidensek kiáramlását a Cosa Nostrából. A pentitók és családtagjaik kiirtásának politikáját leállította, inkább arra bátorítja a renegát tanúkat, vonják vissza vallomásukat, és térjenek vissza a közös karámba. Ugyanakkor Provenzano visszaállította a rabokról való gondoskodás régi becsületét a Cosa Nostrában. Az 1990-es évek közepének zűrzavarában sok tiszteletre méltó férfi nem kapta meg az illetményét a rács mögött. Ha fogalmat akarunk alkotni arról, hogyan viselkedtek egyes főnökök a válsághelyzetben, olvassuk el azoknak a leveleknek a kivonatát, amelyet az elfogott brancacciói főnök küldött az egyik hadnagyának: 20 emberünk ment tönkre a per miatt. Nincsenek eszközeik a helyzet elviselésére. A feladat az, hogy kapjanak fejenként 3-4 lakást, amivel biztosíthatják az anyagi helyzetüket – a magukét és a családjukét. A fiúk a börtönben mindig engem faggatnak, miért nem kapják meg a havi illetményüket, amióta engem letartóztattak… Kétmillió (600 £) havonta aligha elég bármire… Én ötmilliót (1500 £) szoktam fizetni… Azt kérem, legalább annyit fizessetek, mint amennyit én… Amikor bujkáltam, évente kétszázmilliót (66 000 £) tettünk a bankba, ezenfelül még volt egy és másfél milliárd (330 000-500 000 £) közötti tartalék… A palléroknak elő kell állni ezekkel a lakásokkal… Ha bárki is késlelteti őket, az megfizet. Aki hasznot húz a leültetett fiúk bajából, az aljas szemét.

Provenzano alatt ismét létrehozták a Cosa Nostra közös alapját, amelyet a szervezeti tagok jövedelmére kivetett adóból finanszíroznak. Tehát ahogy Guido Lo Forte vezető vizsgálóbíró mondja: „Ha az állam és a maffia előnyei közül választhatnak a rabok, az utóbbit választják.” Az 1990-es évek válsága után, amikor úgy látszott, hogy a Cosa Nostra a vereség szélén tántorog, a maffiózó atyák nem szívesen engedték meg fiaiknak, hogy belépjenek a szervezetbe. Mostanában ismét vannak beavatások, noha sokkal jobban válogatnak, mint korábban. Szívesebben vesznek föl régi maffiás múltra visszatekintő családokból származó fiatalembereket, így próbálnak védekezni a pentitók ellen. Ahogy Scarpinato mondja: „A családi kötelékek antitestet jelentenek az állammal való együttműködéssel szemben.” Provenzano olyan főnököket gyűjtött maga köré, akik idősebbek az ifjú gyilkosoknál, mert azoknak sokkal inkább Riina vagy Giovanni „lo scannacristiani” Brusca a példaképük. A vizsgálóbírók a résztvevők életkora miatt néha „szenátusként” említik Provenzano palermói bizottságát, amelynek tagjai, pár kivételtől eltekintve az ötvenes éveik végén vagy a hatvanas éveikben járnak. Megint csak a pentitóktól való félelem az oka ennek a változásnak. A korosabb tiszteletre méltó férfiak messzebbre látnak: gyermekeik vannak, akikről gondoskodniuk kell, vagyonuk, amelyet át kell adniuk ezeknek a gyermekeknek. Az összeköttetés a családok és mandamentók között ugyancsak sokkal szabályozottabb, mindössze néhány kiválasztott ember alkotja a kommunikációs csatornát. Ma már elterjedt szokás, hogy a tiszteletre méltó férfiak még a másik maffiózó előtt is titkolják a rangjukat. Provenzano válasza, amellyel szervezete disszidenseinek problémáját akarta rendezni, bevált. 1997 óta egyetlen jelentősebb maffiózó lett disszidens (róla az alábbiakban lesz szó), és időközben a hatóság is szigorította a pentitók alkalmazását. A pentitismo, ahogy nevezik, ellentmondásos fegyver a vizsgálóbírók fegyvertárában. Az első Andreotti-perben hozott ítélet erősítette azoknak az érveit, aki a pentitókat eleve megbízhatatlannak tekintik. Heves vitákat robbantott ki, amikor egy rendőrségi védelem alatt álló, kulcsfontosságú pentito megölt egy másik gengsztert. Azóta csökkentették a kedvezményeket, amelyeket a vizsgálóbírók a pentitóknak felajánlhatnak az információért. Bármilyen vallomás, amelyet több mint hat hónappal a letartóztatása után tesz a pentito, érvénytelennek számít. Csak az a baj, hogy hat hónap nem nagy idő egy tiszteletre méltó férfinak, aki egy élet mindennapos bűneiről akar részletes információkat adni.

Provenzano megteremtette a pax mafiosát, miközben szervezete újjáépítette azt a hálózatot, amely kárt szenvedett az 1980-as években és a kilencvenes évek elején. Mivel a Cosa Nostra fegyverei egy ideje hallgatnak, néhány kommentátor hajlamos olyasmire célozgatni, hogy a maffia haldoklik, az internet és a globalizáció világa túl modern az olyan félanalfabéta gyilkosoknak, mint Provenzano. Ám az elmúlt másfél évszázadban a maffia képes volt válaszolni a fejlődés minden kihívására: a kapitalizmusra, a nemzetállamra, a demokráciára, a szocializmus és fasizmus nagy ideológiáinak fölemelkedésére és bukására, a világháborúra, az indusztriális és posztindusztriális világra. Bármi történt a 19. és a 20. században, semmi sem állíthatta meg a szicíliai maffiát. Nem sok alapunk van feltételezni, hogy a Cosa Nostra ne tudna megfelelni a 21. század kihívásainak. A Cosa Nostra saját magától nem fog elpusztulni. Scarpinato vizsgálóbíró úgy írta le: „Kollektív agy, amely képes tanulni a hibáiból, alkalmazkodik, és megküzd az ellene hozott intézkedésekkel”. Ennek a „kollektív agynak” a sorsa még mindig nem dőlt el. Olaszország bűnüldözésének válasza a Cosa Nostrára most már sokkal egységesebb és hatékonyabb, mint bármikor. Például 2002 júliusában a mikrohullámú sugárzáson alapuló globális helymeghatározó rendszer felhasználásával találták meg a gyanúsítottak autóit, így tartóztathatta le a rendőrség Agrigento tartomány Cosa Nostrájának teljes bizottságát – tizenöt embert, köztük egy orvost, aki nemesember volt és a tartományi tanács tagja. A főnökök azért gyűltek össze – állításuk szerint –, hogy új capót válasszanak. De mint oly sokszor a múltban, a szicíliai maffia sorsa sokkal kevésbé a bűnüldözésen, mint a politikán múlik, ez utóbbin értve úgy a szervezet belső hatalmi egyensúlyát, mint a nép által választott képviselőket. Egy nagyon fontos politikai feladat áll Provenzano előtt. Ki kell módolnia, miként simítsa el az érdekellentétet a még szabadlábon lévő főnökök és a régi corleonei vezetés olyan alakjai között, mint Riina és Bagarella, akik nem lettek renegátok, és már egy évtizede morzsolgatják szigorított fegyházban nem enyhíthető életfogytiglani büntetésüket. A kint maradt főnököknek békére és „alámerülésre” van szükségük, hogy a hosszú távú újjáépítésnek szentelhessék magukat. A bentieknek igazságügyi változtatásokra lenne szükségük, méghozzá sürgősen, mindenekelőtt a fogvatartás körülményeinek reformjára, mert a 41-es törvény miatt nem irányíthatnak a börtönből, ugyanakkor meg kellene

változtatni a maffiavagyon elkobzásáról szóló törvényeket is, esetleg semmissé kellene tenni a csúcsper által teremtett precedenseket – mondjuk, visszamenőleges hatályú törvényekkel, amelyek gyengítik a pentitók tanúvallomásainak értékét. Más szavakkal teljesülniük kellene azoknak az igényeknek, amelyek az 1980-90-es években kirobbantották a támadást az állam ellen. És most, egy évtizeddel Falcone, Borsellino és az olasz félszigeten elkövetett bombamerényletek után néhány megfigyelő attól tart, hogy a Cosa Nostra talál valakit a kormányban, aki megadja neki, amit akar.

A majordómusz és a hirdetési ügynök Antonino Giuffré, akit Manuzza (Kis Kéz) névén is ismernek, a Cosa Nostra caccamói mandamentójának a főnöke volt. 2002. április 16-án tartóztatták le. Nevét torz jobb kezéről kapta, amely egy vadászbalesetben csonkult meg. Azt mondják, azóta bal kézzel is megtanult tölteni és lőni. A lakatlan tanyaházban, ahol rejtőzött (egy töltött pisztoly, 6000 euró készpénz, Padre Pio, a Szent Szív és a Madonna képeinek társaságában), találtak egy bevásárlószatyrot, tele Bernardo Provenzano leveleivel. Némely vállalkozók egyenesen cégük levélpapírján kértek Bernie bácsitól valamilyen szívességet. Júniusban, úgy érezve, hogy főnöke elárulta, és Giuffré beszélni kezdett a vizsgálóbírók előtt: „Provenzano fő munkatársaként az volt a feladatom, hogy megpróbáljam nagy léptékben újjászervezni a Cosa Nostrát”. Ám a legmeglepőbb állítása az, hogy 1993-ban a Cosa Nostra „közvetlen kapcsolatban” állt Silvio Berlusconinak, Olaszország mézes mosolyú, örökké napbarnított médiamágnásának képviselőivel. Emlékeztetőül: ugyanerre az 1993-as évre esett a Cosa Nostra robbantó hadjárata a félszigeten. Ugyanebben az évbe Berlusconi nekilátott, hogy egy új politikai pártot hozzon létre, válaszképpen a „Tiszta Kezek” korrupcióellenes nyomozás következtében kirobbant válságra. A Berlusconi emberei és a Cosa Nostra közti találkozó témája Giuffré állítása szerint egy szövetség volt a maffia és Berlusconi Forza Italia névre keresztelt, leendő pártja között. A következő évben az általános választásokon Berlusconi győzelemre vitt egy pártszövetséget. Ez azonban törékenynek bizonyult és összeomlott, mielőtt 1994 véget ért volna. Azután 2001 májusában, egy évvel Giuffré letartóztatása előtt a Forza Italia választási győzelmet aratott, és Berlusconi miniszterelnök lett, szilárd parlamenti többséggel a háta mögött. Az a férfi, aki szereti, ha il cavalierének (lovagnak) nevezik, Olaszország leggazdagabb embere: vagyonát 10,3 milliárd dollárra becsülték a 2001-es választások idején. Sok egyéb mellett az övé az ország legnagyobb magán-tévéhálózata és kiadóbirodalma. Mussolini óta senkinek nem volt ekkora hatalma Olaszországban vagy

akár Szicíliában; a Forza Italia által vezetett szövetség a sziget parlamenti mandátumainak hatvanegy százalékával rendelkezik. Számos jel arra utal, hogy 1994 óta a tiszteletre méltó férfiak arra utasítják embereiket, szavazzanak a Forza Italia jelöltjeire. Ha még nem felejtettük el, hogyan működött a maffia az elmúlt másfél évszázadban, akkor nem találunk ebben semmi igazán meglepőt vagy botrányost: a hatalmon levő politikusok mindig a legsebezhetőbbek a szervezett bűnözés nyomásával szemben. Miután a Cosa Nostra a nyolcvanas években egyre jobban kiábrándult a Kereszténydemokrata Pártból, új politikai eszközt keresett érdekei védelmére. Az 1980-as évek végén „Kurta” Riina tárgyalni kezdett szabadkőműves politikai és üzleti kapcsolataival egy új szicíliai függetlenségi mozgalom lehetőségéről: „A Cosa Nostra feléleszti a függetlenedés álmát, azt, hogy Olaszország egy részének vezetőjévé válik, önálló államhoz jut, amely a miénk lesz”, mondta egyszer egy disszidens. Könnyen hihető, hogy a Cosa Nostrán belül a magasabb rangú főnököknek még jobb ötlete támadt, amikor 1993-94-ben megjelent a Forza Italia: jó kapcsolat azzal a párttal, amely éppolyan központi helyet foglal el az országos politika színpadán, mint valaha a kereszténydemokraták. Több ok miatt érdemes elővigyázattal kezelni „Kis Kéz” állításait, és nem célszerű bármiféle egyenlőségjelet tenni a szicíliai Forza Italia és a Cosa Nostra közé. Olaszországban senki nem állítja komolyan, hogy Berlusconi maffiózó, vagy hogy a választási győzelme a maffia befolyását tükrözné. A maffia történelmi leckéje e tekintetben világos: még hatalma csúcsán, az 1970-80-as években sem szállíthatott annyi szavazatot, hogy kedvenc pártja elsöprő győzelmet arasson. Berlusconi győzelme sokkal inkább az elődeivel szembeni elégedetlenségnek, a hatékony kampányának és ígérgetéseinek köszönhető. Kiderülhet Manuzza Giuffré állításairól, hogy légből kapta őket, esetleg olyan vágyálom, amellyel a Cosa Nostra vezetői etetik a tagokat. Az ügyvédek a legfrissebb pentito kijelentéseit „pletykaantológiának” nevezik. Ám a palermói vizsgálóbírók komolyan veszik Giuffrét, mert talán segít megoldani egy csaknem három évtizeddel korábbi esetet, amely közvetlen kapcsolatot feltételezhet Berlusconi egyik legközelebbi segítője és a Cosa Nostra között. 1974-ben Berlusconi gondnokot és háznagyot keresett a Milánó melletti Arcoréban levő villájába. Tanácsért Marcello Dell’Utrihoz fordult, aki, miután fantasztikus gyorsasággal szökött föl a szicíliai bankvilág egére, nem sokkal korábban Milánóba költözött, hogy Berlusconi üzleti

jobbkeze legyen. (Dell’Utri később a Publitalia, a Berlusconi üzleti birodalom rendkívül jövedelmező hirdetővállalatának feje lett, az ő agyából pattant ki 1993-ban a Forza Italia ötlete.) Dell’Utri a háznagyi állásra egy palermói honfitársát ajánlotta, bizonyos Vittorio Manganót, aki két évig be is töltötte ezt a posztot. Mangano nemrég halt meg rákban, pár nappal azután, hogy két gyilkosság miatt életfogytiglani börtönbüntetésre ítélték. A háznagyról kiderült, hogy a Cosa Nostra Porta Nuova-i családjának tagja volt. A háznagy és a hirdetési ügynök mostanában egy olyan ügy szereplői, amely annyira régen vánszorog a palermói Semmítőszék berkeiben, hogy az olasz közvélemény zöme már megfeledkezett róla. (Hangsúlyozzuk, Berlusconi nem vádlott, ő tanú.) A vád szerint Berlusconi félt, hogy elrabolják a gyerekeit, ezért fordult Dell’Utri védelemért Manganóhoz. Dell’Utri a vádakra azzal felel, hogy fogalma sem volt Mangano priuszáról, és amint kiderült az igazság, azonnal elbocsátotta. Az ügyész viszont kitart amellett, hogy ez az 1974-es pillanat egy hosszan tartó kapcsolat kezdete volt Dell’Utri és a szicíliai maffia között – olyan állítás ez, amelyet Dell’Utri hevesen tagad. Ugyancsak a vád szerint Dell’Utri beismerte egy üzlettársának, hogy közvetített Berlusconi és a Cosa Nostra között, amivel azt akarta kivédeni, hogy főnöke emberrablás áldozata legyen, most viszont azon erősködik, hogy az egész nem volt több puszta dicsekvésnél. Hosszú a listája a Dell’Utri elleni vádaknak, amelyek azon a feltételezésen alapulnak, hogy rendszeres kapcsolata volt a tiszteletre méltó férfiakkal. Vádolják azzal, hogy átmosta a drogpénz hasznát, sőt, hogy 1980-ban maga Stefano Bontate fontolgatta felvételét a maffiába. Állítólag közvetített a Cosa Nostra és Berlusconi csoportjának üzletemberei között: egyrészt gondoskodott a Szicíliában működő Berlusconi-vállalkozások védelmi pénzének továbbításáról, másrészt, úgy hírlik, befektette a maffia pénzét a Berlusconi-csoport milánói cégeibe. A nyolcvanas évek elejének matanzája után „Kurta” Riina állítólag kisajátította a szervezet összeköttetését Dell’Utrival abban a reményben, hogy rajta keresztül kihasználja Berlusconi és a szocialista párt jó kapcsolatait. Továbbá a vád szerint az 1990-es évek elején Dell’Utri igyekezett zsarolással megszerezni egy sörcég és a trapani kosárlabdacsapat tulajdonosa közti szponzorálási szerződésben lefektetett összeg ötven százalékát. Állítólag megfenyegette a tulajdonost, amikor az nem akart fizetni: „Azt tanácsolom, gondolja meg még egyszer. Megvannak az

embereink és az eszközeink, hogy meggyőzzük, változtasson a gondolkodásán”. Dell’Utrit, aki tagadja ezt az állítást, ezenfelül azzal is megvádolták, hogy két disszidenst igyekezett rábeszélni, próbálják meg hitelteleníteni a vizsgálóbírókat és három másik pentitót, mégpedig azzal a céllal, hogy „leleplezzék” a bírók állítólagos összeesküvését Berlusconi és Dell’Utri ellen. Ezt a vádat a többihez hasonlóan erősen vitatják a védelem képviselői. A Dell’Utri-eset hosszú és bonyolult. A kimenetel azon múlik, hogy a bírók miként értékelik a vallomásokat, amelyek az 1970-es évek elejéig nyúlnak vissza, és sokkal nagyobb területet ölelnek föl, mint Antonino Giuffré kijelentései. Természetesen minden állítást mérlegelnek a bíróságon, és lehet, hogy az eljárás végén kiderül a vádak megalapozatlansága. Mindazonáltal elkerülhetetlenül tápot adnak a találgatásoknak az ítélettel kapcsolatban, amely, akármi legyen is a végkimenetel, életbe vágó lesz. Ha Dell’Utrit ártatlannak nyilvánítják, sok ember arra a következtetésre jut majd, hogy mint olyan gyakran a múltban, most is politikai fegyverként használják a maffiával való összejátszás vádját jelen pillanatban Berlusconi és a Forza Italia ellen. Egy ilyen kimenetel súlyosan ártana a vizsgálóbírók és a pentitók hitelének. Ha Dell’Urti bűnös, akkor a Silvio Berlusconival való közismerten szoros üzleti és politikai kapcsolata elkerülhetetlenül kételyeket vet föl, legalsó hangon a politikus emberismeretét illetően. Ha Giuffré igazat mond, akkor a Cosa Nostra 1993-ban Marcello Dell’Utrin keresztül biztosítékokat kért, hogy a Forza Italia, amikor kormányra kerül, figyelembe veszi a maffia fő követeléseit: a csúcsper ítéleteinek, a maffiavagyon elkobzásáról szóló törvénynek és a fegyintézeti szabályzat 41. pontjának megváltoztatását. Ebből néhány maffiaellenes aktivista, talán kissé elhamarkodottan azt a következtelést vonta le, hogy újjászületett a hagyományos paktum a maffia és az olasz politikai rendszer között. Ha Dell’Utrit elítélik, a politika, sőt valószínűleg az igazságszolgáltatás szintjén is fel fog merülni a kérdés, hogy tudott-e Berlusconi hirdetési ügynökének tárgyalásairól a maffiával. De még ha kiderülne is, hogy Giuffré hazudta a Forza Italia és a Cosa Nostra 1993-as találkozóját, Dell’Utrit pedig ártatlannak nyilvánítják, a Cosa Nostrának akkor is volt oka az örömre, amikor a Forza Italia 2001-ben hatalomra került, mert Berlusconi egyértelműen bírálta az általa ellenségesnek és politikailag elfogultnak tartott vizsgálóbírókat. Gyakran szerepelnek az újságokban Berlusconi

bírósági ügyei. Azzal vádolják, hogy adóhivatalnokokat vesztegetett meg, megsértette a számviteli fegyelmet, csalt. A könyv megírásának idejében éppen átment a törvényhozásban az a törvény, amely szerint az öt legfontosabb olasz közjogi méltóság, köztük a miniszterelnök, mentelmi jogot élvez, amíg betölti a hivatalát. A törvény első következményeként leállítottak egy tárgyalást, amelyen magát Berlusconit vádolták bírák megvesztegetésével annak érdekében, hogy neki kedvező döntést hozzanak egy privatizációs tárgyalás során. Berlusconi úgy látja, hogy a „vörös” vizsgálóbírók összehangolt kampányt folytatnak a lejáratására, ugyanazokkal a módszerekkel, amelyekkel demokratikusan megválasztott pártokat tettek tönkre a „Tiszta Kezek” idején. Többek között ezért tartozik a Forza Itália legfontosabb céljai közé az igazságügyi rendszer reformja. Az igazságügyi miniszter, Roberto Caselli politikai programja szerint „a bíróságon dolgozó egyes elemek az utóbbi években politikai területeket is igyekeznek elfoglalni”, és megkísérelték „az igazságszolgáltatást látványossággá alakítani”. A miniszternek az a terve, hogy „ismét meghonosítja a felelősséget az igazságügyben, különösen a büntetőjogban.” Berlusconi ellenfelei attól félnek, hogy ez a terv a kormány felügyelete alá vonja az igazságszolgáltatást. A bírók elleni harcában Berlusconi figyelme Milánóra összpontosul, mert leginkább itt vannak üzleti érdekeltségei, sokkal nagyobb mértékben, mint Palermóban. Mindazonáltal igazságügyi politikájának fontos mellékhatásai lehetnek – még ha nem is szándékosan – a félsziget másik végében. Számos vitás intézkedés történt, amelyek valószínűleg lehetetlenné teszik, hogy a Cosa Nostra pénzügyi műveleteit szemmel tarthassák; egy törvény megnehezíti, hogy hazai bíróság előtt bizonyítékként használjanak föl külföldi banktól kapott számlakivonatokat. Eme törvényhozási reformokon kívül a maffia különösen étvágygerjesztőnek tekintheti Berlusconinak a dél fejlesztésére szánt közpénzek elköltésével kapcsolatos terveit, különösen azt, hogy hidat akar építtetni, amely Szicíliát kötné össze a félszigettel. Provenzano többször is elmondta: „Bassza meg! Ha felépítik ezt a hidat, mindenkinek jut belőle valami!” Noha a Cosa Nostra mindig is lelkesedett a közpénzekért, akárki volt is hatalmon, Berlusconi ellenfelei azt állítják, hogy néhány dolog, amelyet a miniszterelnök csapata mondott, kifejezetten úgy hangzik, mintha Bernie bátyót akarná

bátorítani. 2001 augusztusában Pietro Lunardi beruházási miniszter nagy vihart kavarva megjegyezte, hogy Olaszországnak „meg kell tanulnia együtt élni a maffiával; mindenkinek a maga módján kell megoldania a bűnözés problémáját.” Berlusconi pártjának néhány tagja ellenségesen nyilatkozott a maffia pentitóíról, azzal vádolják őket, hogy eszközzé váltak az átpolitizálódott vizsgálóbírók kezében, vagy pedig egy titkos terv keretében destabilizálják az olasz politikai rendszert. A kormánykoalíció más pártjainak némely politikusai a börtönviszonyok humanizálásának jelszavával fölvetették annak lehetőségét, hogy azoknál a maffiózóknál, akik nem lettek disszidenssé, de „elhatárolják” magukat a Cosa Nostrától, meg kell könnyíteni a kapcsolattartást a külvilággal. Okunk van azt hinni, hogy a Cosa Nostra Provenzano-szárnya nagy valószínűséggel vállalná ezeket a feltételeket. Pietro Aglieri, egy főnök, aki teológiát tanult a börtönben, és közismerten közel áll Provenzanóhoz, 2002-ben levelet írt a vizsgálóbíróknak, hogy szívesen tárgyalnának velük. Azt javasolta, könnyítsenek azoknak a tiszteletre méltó férfiaknak a körülményein, akik vállalják, hogy elismerik a Cosa Nostra mellett az olasz állam fennhatóságát. A vizsgálóbírók ezt a tervet csapdának tekintik. Úgy vélik, Provenzano a Cosa Nostra belső érdekellentéteit akarja elsimítani azzal, hogy merőben jelképes engedményeket tesz a hatóságoknak. Noha a jelképek fontosak a Cosa Nostra világában, az „elhatárolódás” annyit jelentene, hogy a maffia továbbra is „alámerülve” ügyködik abban a megnyugtató tudatban, hogy a közvélemény szemében már nem is létezik. A Berlusconi-kormány szándékaitól függetlenül a Cosa Nostra a legutóbbi választások óta kétségtelenül örömmel hallja a Rómából érkező pletykákat. Ám a legfelsőbb főnököknek láthatólag meg kellett győzni a szervezet közkatonáit, sőt talán saját magukat is arról, hogy jogosan várnak pletykáknál többet a Forza Italia-kormánytól, hogy egyértelmű ígéreteket kaptak, és hogy az igazságügyben végrehajtott változtatások orvosolni fogják a maffia belső megosztottságát. Éppen ezért Berlusconi ellenfelei éberen figyelik a kormányt, hogy észrevegyék a legapróbb jelet is, ami arra utal, hogy engedményt tett a Cosa Nostrának. Biztató, hogy mostanáig semmi ilyesmiről nem tettek jelentést. A főnökök nagy valószínűséggel csalódnak abban az elvárásukban, hogy a saját szájuk íze szerint alakíthatják a politikát. A maffiózók nagyon szeretnek barátokat keresni az olasz politikusok között, de ez nem jelenti szükségszerűen azt, hogy megértik az olasz

politikát. Némelyek képtelenek fölfogni azt, hogy még amennyiben feltételezünk egy olyan miniszterelnököt, akinek a lehető legfontosabb dolga a szicíliai maffia utasításainak végrehajtása – márpedig Silvio Berlusconival kapcsolatban ez soha, egyetlen másodpercig sem merült föl senkiben – akkor is csaknem leküzdhetetlen akadályokkal nézne szembe. Falcone és Borsellino szelleme áll őrt a 41-es ponthoz hasonló törvények fölött, és félelmetes politikai árat kellene fizetnie annak, aki el akarná űzni őket. Bármelyik kormányzó párt, amely ki akarná dönteni Olaszország maffiaellenes törvényhozásának oszlopait, kolosszális árat fizetne ezért az ellenfeleinek, és ami legalább ilyen fontos, koalíciós szövetségeseinek is. (Olaszországban csak koalíciós kormányok vannak, és a koalíciós partnerek vetélkedése csaknem mindig ugyanolyan heves, mint a kormánypártok és az ellenzék tusái.) Akármi bátorított is fel néhány főnököt a vérmes reményekre, amikor a Forza Itália két éve hatalomra került, a Cosa Nostra kezdi úgy érezni, hogy cserbenhagyta a kormánykoalíció, amelyről alappal vagy alap nélkül, de azt hitte, hogy hozzá barátságos elemek is vannak benne. Először is a „szétválás” gondolatából nem lett politika. A „szétválás” Provenzano ötlete a megegyezésre az állam és a Cosa Nostra, továbbá a börtönben és a szabadlábon levő maffiózók között. 2002 júliusában Leoluca Bagarella, aki 1993 és 1995 között a főnökök főnöke volt, és ellenségesen tekintett minden efféle megegyezősdire, megmutatta, hogy ugyancsak elfogyott a türelme. Egy bírósági meghallgatás alkalmával figyelmeztetett, hogy a 41-es pont kemény körülményeitől senyvedő maffiózók „belefáradtak, hogy kihasználják, megalázzák, elnyomják és holmi portékaként kezelik őket a különböző politikai pártok”. Egy Bagarella-féle ember sohasem engedné meg magának, hogy csak úgy beszéljen bele a világba. Maffia-szakértők fenyegetésnek tekintették e tudatosan általános fogalmazást. Úgy vélték, Bagarella talán a kormánykoalíció ismeretlen tagjaihoz vagy általában a kormányhoz intézte a szavait. A klasszikus maffiastílusban beszélt, akinek szánta, bizonyára megértette. 2002 októberében az olasz titkosszolgálat feje azt mondta, „konkrét veszélye” van annak, hogy a csalódott Cosa Nostra elölről kezdi a gyilkolást. 2002 végén sorsdöntő határozatot hozott a Berlusconi-kormány a maffia ellen, amikor a 41. kormányrendeletet évente megújítandó dekrétumból állandó törvénnyé változtatta. A Forza Italia egyik szenátora, aki régen követelte, hogy a 41-es rendeletet cikkelyezzék be az állandó törvények közé, megjegyezte, hogy a parlament ezzel „az

egyetlen lehetséges választ adta Bagarella aggasztó szónoklatára”. A Bagarella-féle emberek ebben azt látják, legyen ez bármekkora önáltatás, hogy a Forza Italia botrányosan elmulasztotta teljesíteni a legfontosabb vállalását. A Cosa Nostra hamarosan tudatta a véleményét a fejleményről. Nem sokkal a 41. pont megszavazása után a vizsgálóbírók aggódva látták, hogy egy futballmeccsen kibontanak a palermói stadionban egy zászlót, amelyre azt írták: „Együtt harcolunk a 41. pont ellen. Berlusconi megfeledkezett Szicíliáról.” Ezt Szicíliában széles körben a politikusoknak szóló figyelmeztetésként értékelik. Lehet, hogy a pax mafiosa a vége felé jár. Az ebben a paradoxon, hogyha a Cosa Nostra ismét lövöldözni kezd, az csaknem biztosan annyit jelent, hogy küszöbön áll a veresége. Nem csoda, hogy Salvatore Cancemi pentito nemrég azt mondta: „Ezt a csöndet sokkal fenyegetőbbnek tartom, mint a bombákat.” 2000 áprilisában amerikai otthonában rákban elhunyt a hetvenkét éves Tommaso Buscetta. A negyven év során, amíg a Cosa Nostra szolgálatában állt és a tizenhét év alatt, amíg megpróbálta szétzúzni, a becslések szerint legalább 200 álneve volt. Néhány hónappal a vég előtt adott utolsó interjújában Buscetta eltűnődött különleges életén. A remények, amelyek 1984-ben őt és Giovanni Falconét lelkesítették, mára keserű emlékké váltak: Első meghallgatásom végén Giovanni Falcone és én azzal áltattuk magunkat, hogy ez alkalommal vereséget szenved a maffia. Hogy nem lesz többé ilyen a hazánkban. Most pedig… el kell ismernem, hogy tévedtem. Buscetta arra a következtetésre jutott, hogy a maffia győzött: „A maffia vele születik a szicíliaiakkal.” Az az ember, akinek páratlan hozzájárulása segített bebizonyítani a maffia és a szicíliai ember összemosásának álságát, haldokló pesszimizmusában ugyanezt a tévhitet hangoztatta. A jelen bizonyára gondoktól terhes a maffia ellenségei számára. De az az idő még nem jött el, amikor csatlakoznunk kéne Tommaso Buscetta fatalizmusához. Még egy Olaszországhoz foghatóan feledékeny országban sem valószínű, hogy amit megtudtak, az ismét a Sangiorgi-jelentés sorsára jutna. A „parasztbecsület” mítosza halott. Kitudódott a sokáig őrzött titok, a szicíliai maffia létezésének titka, és ez már így is marad. Ám a maffiát mindvégig a mítosznál sokkal

félelmetesebb erők tartották szilárdan össze. A következő hónapok és évek döntik majd el, hogy merre indul tovább a Cosa Nostra. Aki nem tagja a szervezetnek, nem tudhatja, milyen mély a hasadás a bebörtönzött és a szabadlábon maradt főnökök között; azt sem tudhatja senki, hogy a két pártnak mekkora az ereje. Egyesülhetnek, hogy új támadást indítsanak a vizsgálóbírók ellen, és bosszút álljanak a politikusokon, akikről azt képzelik, hogy becsapták őket. De az is lehet, hogy polgárháború tör ki köztük, amely az egész szervezetet a pusztulás szélére sodorja. Az sem lehetetlen, hogy Bernardo Provenzanónak sikerül a börtönbéli főnököket elszigetelni vagy megbékülni velük. Ha így lesz, akkor a Cosa Nostra csöndben folytathatja a saját újjászervezését, újrakovácsolhatja a megegyezést az állam egyes elemeivel készen arra, hogy új szakaszába lépjen gyilkos történetének – a történetnek, amelynek most már véget lehetne, sőt kellene vetni.

Köszönetnyilvánítás Mindenkinek, aki járatos a szicíliai maffiával foglalkozó tudományos kutatómunka utolsó tizenöt évének fejleményeiben, tudni fogja, milyen nagy hálával tartozom ezért a könyvért a helyszínen dolgozó olasz tudósoknak. Remélem, megértik, hogy kizárólag azért nem említem őket, mert el akartam kerülni a nem olasz ajkú olvasók túlzott megterhelését, ezért csak az okvetlenül szükséges neveket sorolom fel. Először azért akartam megírni a Cosa Nostra történetét, hogy engem is azzal az intellektuális izgalommal olvassanak, ami engem fogott el, mikor megismerkedtem Alessandra Dino, Giovanna Fiume, Diego Gambetta, Rosario Mangiameli, Francesco Renda, Paolo Pezzino, Umberto Santino munkáival, de főleg Salvator Lupóéval, akinek Storia delle mafiája sok tekintetben az ihlet egyedülállóan fontos forrását jelentette számomra. Ugyancsak nagy hasznomra volt, hogy terveimet többször megvitathattam Salvatore Lupéval és Giovanna Fiuméval. Őszintén remélem, hogy úgy látják, munkánk eredménye megérte a fáradságot. A vizsgálóbírókkal, Antonio Ingroiával, Guido Lo Fortéval, Gaetano Pacival és Roberto Scarpinatóval való találkozásaim olyan benyomást keltettek bennem, hogy a maffia sokkal, de sokkal nagyobb, mint ahogy ebből a szövegből látszik. Francesco Pertruzzella és Margherita Pellerano a palermói Palazzo di Giustiziából mindig a legnagyobb figyelemmel hallgattak meg, valahányszor segítségért fordultam hozzájuk. Különös hálám Nino Blandónak: kiváló társasággal, rendkívül fontos meglátásokkal és útmutatásokkal ajándékozott meg tereplátogatásomkor 2003 januárjában. Ugyancsak köszönetem Nino szüleinek a Gangiban töltött csodálatos napért, Inának és Tulliónak a brancacciói vendégszeretetért, Pippo Ciprianinak, amiért Corleonéban messze több idejét pazarolta rám, mint amennyit várhattam tőle – ugyanitt Rosanna Rizzo szintén volt olyan kedves és megosztotta velem kutatásának gyümölcseit. Egyszerűen lehetetlen lett volna megírni ezt a könyvet számos más olasz barátom kedvessége nélkül. Ők: Marina és Lorenzo Milánóból, Hugo, Stefania és Savina Rómából,

Igor és Alessandro Palermóból. Ugyanígy köszönettel tartozom Nick Dinesnek és Antonio Orlandónak, akik az utolsó pillanatban szereztek meg egy illusztrációt, Alessandro Fucarimnak a Labruzzo ügynökségtől, akinek remek fényképei sokkal nagyobb ismertséget érdemelnek. Sok barátom olvasta a könyv részeit a munka különböző szakaszaiban, ilyen módon segítve, hogy belevághassak ebbe a nehéz utazásba, és elhagyhassam a tudományos értekezések szabványos fordulatait, elkalandozva egy olvasmányosabb stílus felé. Ezzel hathatósan meggyőzött irántam való végtelen türelméről Prue, Lucy, Clara, Rob, Rebecca, Doug, Emma, Nick, Sham, Claire, Papa, Sarah M., Dave, Jackie, Tommo, Jay, Claire H., Sam, Andrew H., Caz, Cat, John bácsi, Andy Sarah, Charles, Irina, Rosie, Rosa és Naomi. Különösen sokat köszönhetek Radojka Miljevicsnek és Robert Gordonnak, amiért nagyon rövid idő alatt elolvasták az utolsó piszkozatot. Sarah Penny éles szemmel böngészte a levonatokat. Voltam oly szerencsés, hogy fölhasználhattam Mark Donovan, Christopher Duggan, Lucy Riall, Melvyn Stokes és Michael Woodiwiss szaktudását. Gaia Servadio, Pino Adriano, és David Critchley is sok hasznos információval szolgált. Ombretta Ingrasci tantasztikus munkával találta meg az illusztrációkat. Tanácsai, kritikája rendkívül értéseknek bizonyult a munka során. Az olvasók jól figyeljenek oda az ő lebilincselő hozzájárulására a nőkről és a maffiáról szóló részben. Azóta, hogy leírtam az első szót, csaknem állandó kapcsolatban voltam John Foottal. Akárhány hibája akad is a könyvnek, azzal együtt is sokkal jobb, mint lehetett volna az ő tanácsai, segítsége nélkül. Köszönetet mondok az UCL olasz tanszékének és a Modern Italy szerkesztőbizottságának, amiért időt adtak a könyv megírására. A BL bölcsészkarának barátságos és hozzáértő személyzete ugyancsak elismerést érdemel. Szerkesztőim a Hodaernél – Roland Phillipps, Helen GarnonsWilliams és Ruppert Lancaster – valamennyien szívesen dolgoztak a könyvvel. Külön köszönetem Helennek néhány ügyes beavatkozásáért a könyv keletkezésének egyik különösen kényes szakaszában. A Hodder-csoport minden egyes tagja maga volt a megtestesült jókedvű hozzáértés. Catherine Clarke, mindentudó ügynököm segített szórakozássá bűvölni a folyamatot. Minden fordítás a saját munkám, hacsak föl nem tüntetem a szerzőt. Köszönöm, Oscar és Beth.

Minden ésszerű erőfeszítést elkövettem, hogy feltüntessem a könyvben használt szövegek jogos szerzőinek nevét. Ha akaratom ellenére becsúsztak hibák, azokat a következő kiadásokban helyesbítem, amennyiben értesítenek róluk. Köszönetet szeretnék mondani a következőknek, amiért idézhettem munkáikból: Rubbettino Editore, Commissione parlamentare d’inchiesta, sul fenomeno della maffia e sulle altre associazioni criminali similari, Mafia, politica, pentiti; Enrico Deaglio Andrea Camillerivel készült interjújáért amely a Dianában jelent meg; R.C.S. Libri S.p.A., Giovanni Falcone és Marcelle Padovani, Cose di Cosa Nostra, és Saverio Lodato, Venti anni di mafia; Tullio Pironti Editore S.r.l., Lucio Galluzzo, Franco Nicastro, Vincenzo Vasile, Obiettivo Falcone; Edizioni, La Zisa S.r.l. Alessandra Dino, Mutazioni. Etnográfia dél mondo di Cosa Nostra és Dino Paternostro, L’antimafia sconosciuta. Corleone, 18931993; Editori Riuniti for Corrado Stajano, Mafia. L’atto d’accusa dei giadici di Palermo.

Bibliográfia Általános tanulmányok A következő könyvek voltak állandó társaim a Cosa Nostra írása közben: Aymard, M., és Giarrizzo, G. La Sicilia, Torino, 1987 Cancila, O., Palermo, Bari, 2000 Gambetta, D., The sicilian Mafia, London, 1993 Lupo, S., Storia della mafia, Roma, 1993 és 1996 Mangiamelli, R., La mafia tra stereotipo e storia, Caltanissetta, 2000 Pezzino, P., Una certa reciprocitá di favori: mafia e modernizzazione violenta nella Sicilia postunitaria, Milano, 1990 Pezzino, P, Mafia: industria della violenza, Firenze, 1995 Renda, F., Storia della mafia, Palermo, 1997 Santino, U., La mafia interpretata, Soveria Mannelli, 1995 Santino, U., Storia dél movimento antimafia, Roma, 2000 A pentitók tanúvallomásai Brusca, G., és Lodato, S., Ho ucciso Giovanni Falcone, Milano, 1999 Buscetta, T., és Arlacchi, P., Addio Cosa Nostra, Milano, 1994 Calderone, A., és Arlacchi, P., Gli aomini del disonore, Milano, 1992 Cancermi, S., Riina, mi fece i nomi di…, Bolsena, 2002 Commissione parlamentare d’inchiesta sul fenomeno della Mafia e sulle altre associazioni criminali similari, Mafia, politica, pentiti: la relazione de presidente Luciano violante e le deposiczioni di Antonio Calderone, Tommaso Buscetta, Leonardo Messina, Gaspare Mutolo, Soveria Mannelli, 1993 Forrásjegyzék

A legtöbb levéltári forrást felsorolom a könyv megfelelő szakaszánál. Mindazonáltal itt megemlítem az első parlamenti nyomozás iratait, amelyek fontosak a szicíliai maffia történetében. Commissione parlamentare d’inchieste sul fenomeno della mafia in Sicilia, Documentazione allegata alla relazione conclusiva della Commissione parlamentare d’inchiesta sul fenomeno della mafia in Sicilia, 34 köt., Roma, 1976-1985 (a továbbiakban Documentazione allegata) Testo integrale della Relazione, della Commissione Parlamentare d’inchiesta, sul fenomeno della mafia, 3 köt. Roma, 1973 Előszó/Bevezetés/Tiszteletre méltó férfiak Bianconi, G., és Savatteri, G., L’attentatuni, Milano, 1998 Capellani, N., Vita di Giovanni Verga, Firenze, 1972 Catanzaro, R., Il delitto come impresa, Padua, 1988 Dino, A., Mutaziom, Palermo, 2002 Falcone, G., és Padovani, M., Cose di Cosa Nostra, Milano, 1991 Flury, R., Pietro Mascagni: A Bio-Bibliography, London, 2001 Fulvetti, G., „Tra silenzio e collusione”, in Novecento, 5, 2001 Lewis, N., The Honoured Society, London, 1964 Lo Forte, G., „L’atteggiarsi delle associazioni mafiose sulla base delle esperienze processuali acquisite: la mafia siciliana”, kiadatlan cikk, 1996 Mascagni, P., Epistolario, l.köt., Lucca, 1996 Niceforo, A., L’Italia barbara contemporanea, Milano, 1898 Siebert, R., Le donne: la mafia, Milano, 1994 Stille, A., Excellent Cadavers, London, 1995 1. A maffia születése 1860-1876 Abba, G. C., Da Quarto al Volturno, Bologna, 1960 Alatri, P., Lotte politiche in Sicilia sotto il governo della Destra (186674), Torino, 1954 Biundi, Giuseppe, Dizionario siciliano-italiano, Palermo, 1857 Brancati, E., és Muscetta, C., La letteratura sulla mafia, Roma, 1988

Carbone, S., és Grispo, R., L’inchiesta sulle condizioni, sociali, ed economiche della Sicilia (1875-76), 2 köt., Bologna, 1968-69 Crisantino, A., Della segreta e operosa associazione, Palermo, 2000 D’Alessandro, V., és Giarrizzo, G., La Sicilia dal Vespro all’Unitá d’Italia, Torino, 1989 Da Passano, M., I moti di Palermo del 1866: verbali della Commissione parlamentare di inchiesta, Roma, 1981 Davis, J. A., Conflict and Control, London, 1988 De Mattei, R., „L’inchiesta siciliana di Franchetti e Sonnino” in Annali dél Mezzogiorno, 1963 Di Bella, S., I mafiusi della Vicaria di Palermo, Cosenza, 1991 Dumas, A., The Garibaldians, in Sicily, London, 1861 Fiume, G., Le bande armate in Sicilia (1819-1849): violenza e organizzazione, del potere, Palermo, 1984 Franchetti, L., Condizioni politiche e amministrative della Sicilia, 1 köt., L. Franchetti és S. Sonnino, Inchiesta in Sicilia, 2 köt., Firenze 1974 Franchetti, L., Politica e mafia in Sicilia, Roma, 1995 Hay, D., Albion’s Patai Tree: Crime and society in Eighteenth-Century England, Ramondsworth, 1975 La Motta, M., „Le inchieste del 1875-76 nell’opinione pubblica siciliana”, in Nuovi Quaderm del Meridione, 51-2, 1975 Loschiavo, G. G., Cento anni di mafia, Roma, 1962 Lupo, S., Il giardino degli aranci, Venezia, 1990 Lupo, S., „Nei giardini della Conca d’Oro”, in Italia Contemporanea, 156,1984 Maison, E., Journal d’un volontaire de Garibaldi, Paris, 1862 Mangiameli, R., „Bandid e mafiosi dopo l’Unitá”, in Mangiameli, r., La mafia tra stereotipo e storia, Caltanissetta, 2000 Maurici, A., Lagenesi storica della rivolta dél 1866 in Palermo, Palermo, 1916 Morvillo, A., Storia e processo della tortura de sordo-muto Antonio Cappello, Palermo, 1864 Nievo, I., Lettere garibaldine, Torino, 1961 Novacco, D., „Considerazioni, sulla fortuna del termine „mafia’” in Belfagor, 14, 1959 Onofri, M., Tutti a cena de don Mariam: letteratura e mafia nella Sicilia della nuova Italia, Milano, 1995

Recupero, A., „Ceti medi e „homines novi”: alle origini della mafia”, in Polis, I (2), 1987 Riall, L., Sicily and the Unification of Italy: Liberal Policy and local Power, 1859-1866, Oxford, 1998 Santino, U., La cosa e il nome: materiali per lo studio, dei fenomeni premafiosi, Soveria Mannelli, 2000 Sciascia, L., Il mare colore del vino, Torini, 1973 Sonnino, S., I contadini in Sicilia, 2. köt. L. Franchetti és S. Sonnino, 2 köt, Inchiesta in Sicilia, Firenze, 1974 Sonnino, S., Lettere ad Emilia Peruzzi, 1872-1878, Pisa, 1998 Thompson, E. P., Whigs and Hunters: the Origin of the Black Act, London, 1975 Traina, A., Nuovo vocabolario siciliano-italiano, Palermo, 1858 Trevelyan, G. M., Garibaldi and the Thousand, London, 1909 Trevelyan, G. M., Garibaldi and the Making of Italy, London, 1920 Turrisi Colonna, N., Pubblica sicurezza in Sicilia, nel 1864, Palermo, 1988 2. A maffia beépül az olasz államrendbe 1876-1890 Alongi, G., La maffia nei suoi fattori e nelle sue manivestazioni: studio sulle classi pericolose della Sicilia, Torino, 1886 Alongi, G., Manuale di polizia sciemwica, Milano, 1898 Achivio Centrale dello Stato, Dierzione generale affari penali; kev. 1863-1925, b. 44, f. 558, 1877: a főállamügyész jelentései az igazságügyi miniszternek. Atti parlamentari: Camera dei Deputati, Sessione 1874-75, Roma Berselli, A., „II governo dei moderati e la Sicilia”, in Quaderni del Meridione, 1, 1958 Bonomo, G., Pitrè, la Sicilia e i siciliani, Palermo, 1989 Buttitta, A., Ideologie e folklore, Palermo, 1971 Caico, L., Sicilian Ways and Days, London, 1910 Cardullo, F., Le vie dello zolfo in Sicilia: storia ed architettura, Roma, 1991 Colacino, T., „La Fratellanza: associazione di malfattori”, in Rivista di discipline carcerarie, 5-6, 1885 Cutrera, A., La mafia e i mafiosi, Palermo, 1900 De Nicolo, M., Transformismo, autoratiramo, meridionalismo: il Ministro dell’Interno Giovanni Nicotera, Bologna, 2001

Genco. M., Il Delegato, Palermo, 1991 Gentile, G., Giuseppe Pitrè, Firenze, 1940 Lestingi, F., „L’associazione della Fratellanza nella provincia di Girgenti”, in Archivio di Psichiatria, Scienze, Penalie d’Antropologia Criminale, 5, 1884 Lombroso, C., L’uomo, delinquente, 4. ed. Torino, 1889 Lombroso, C., La donna delinquente, la prostituta e la donna normale, Torino, 1893 Marion, G. C., L’opposizione mafiosa 1870-1882, Palermo, 1964 Pezzino, P., „Stato violenza societá: nascita e sviluppo del paradigma mafioso”, in Pezzino, P., Una certa reciprocitá di favori: mafia e modernizzazione violenta nella Sicilia postunitaria, Milano, 1990 Pezzino, P., „La Fratellanza” di Favara’’, in Pezzino, Una certa reciprocitá di favori, Milano, 1990 Pitrè, G., Usi e costumi, credertze e pregiudizi del popolo siciliano, 4köt. Palermo, 1889 Russo, N., Antologia della mafia, Palermo, 1964 Seton Watson, C., Italy from Liberalism, to Fascism, 1870-1925, London, 1967 3. Korrupció magas körökben 1890-1904 Archivio Centrale dello Stato GDPS, aa.gg.rr. Atti speciali (1898-1940), b. 1, f. 1, „The Sangiorgi Report” Barone, G., „Egemonie urbane e potere local (1882-1913)”, in Aymard, M., és Giarrizzo, G., La Sicilia, Torino, 1987 Barone, G., „11 tramonto dei Florio”, in Meridiana, 1991, 11-12 pp. 1546 Dizionario Biografico degli ltaliani, Roma, 1960: a Florio családra vonatkozó bekezdések. Candela, S., I Florio, Palermo, 1986 De Felice Giuffrida, G., Maffia el delinquenza in Sicilia, Milano, 1900 Ganci, S. M., Il commissariato civile per la Sicilia del 1996, Palermo, 1958 Lentini, R., és Silvestri, P., I Whitaker di villa Malfitano: seminario di studi – Palermo 16-18 March 1995, Palermo, 1995 Lubo, S., „II tenebroso sodalizio”: un rapporto sulla mafia palermitana, de fine Ottocento”, in Studi Storici, 2, 1988 Marchesano, G., Processo

control Raffaele Palizzolo & C. Arringa del Avv. G. M., Palermo, 1902 Nicolosi, P., Palermo fin de siécle, Milán, 1979 Notartbartolo, L., Memorie della vita di mio padre, Pistoia, 1949 Poma, R., Onorevole Alzatevi!, Firenze, 1976 Renda, F., Socialisti e cattolici in Sicilia (1900-1904), Caltanissetta, 1972 Sanderson Whitaker, R., Whitaker of Hesley hall, Grashott Hall, Pleywell Park and Palermo, London, 1907 Trevelyan, R., Princes Underthe Volcano, London, 1972 4. Szocializmus, fasizmus, maffia 1893-1943 Andreucci, F., és Detti, T., Il movimento operaio italiano: dizionario biografico (1853-1943), Roma, 1976-8 Anselmo, N., La terra promessa: vita e morte di Bernardino Verro e del movimento contadino nel feudo, Palermo, 1989 Anselmo, N., Corleone Novecento, 4 köt; 1. köt., Corleone, 1998 Achivio de Stato di Palermo, Prefettura Gabinetto 1906-25, b. 267, fasc. „Omicidio Verro Bernardino”, Rapporto del Capitano dei RR. CC., del Delegato di P. S. e del Commissario di P. S., Corleone, kelt 1915 november 4. Archivio di Stato di Pavaia, Carte Mori, „Relazioni, pubblicazioni, studi e discorsi (8)” Blok, A., The mafia of a SicilianVillage, 1860-1960; a Study of Violent Peasant Entrepreneurs, Oxford, 1974 Calderone, A., és Arlacchi, P., Gli uomini del disonore, Milano, 1992 Cappellini, A., Polesani illustri, Genova, 1938 Catarrubea, G., I fasci contadini e le origini delle sezioni socialiste della provincia di Palermo, Palermo, 1978 Cicala, A., „Il movimento contadino in Sicilia nel primo Dopguerra (1919-1920)”, in Incontri Meridionali, 3-4, 1978 Colletto, G., Storia di Corleone, Siracusa, 1936 Duggan, C., Fascism and the Mafia, London, 1989 Loschiavo, G. G., „Il reato di associazione perr delinquere nelle province siciliane”, in 100 annidi mafia, Roine, 1962 Lupo, s., „L’utopia totalitaria del fascismo (1918-1942)”, in Aymard, M., és Giarrizzo, G., La Sicilia, Torino, 1987 Mangano, S., Bernardino Verro socialista corleonese, Palermo, 1974

Marchese, A. G., Inventario Corleonese, Palermo, 1997 Marino, G. C., Ipadrini, Roma, 2001 Mori, C., Tra lezagare altre la foschia, Florence, 1923 Mori, C., Con la mafia ai feni corti, Milano, 1932 Mori, C., The Last Struggle with the Mafia, London, 1933 Paternostro, D., L’antimafiasconosciuta: Corleone, 1893-1993, Palermo, 1994 Paton, W. A., Picturesque Sicily, London, 1898 Petacco, A., 11 Prefetto di ferro, Milano, 1975 Porto, S., Mafia e Fascismo, Palermo, 1977 Raffaele, G., L’ambigua tessitura, Milán, 1993 Renda, F., 1 Fasci siciliani (1892-94), Torino, 1977 Rizzo, R., Bernardino Verro e il movimento contadino a Corleone, kiadatlan tanulmány, Palermói egyetem, 1998 Romano, S. F., Storia dei fasci siciliani, Bari, 1959 Rossi, A., Un italiano in America, Milano, 1892 Rossi, A., L’agitazione in Sicilia, Milano, 1894 Spano, A., Faccia a faccia con la mafia, Milano, 1978 5. A maffia berendezkedik Amerikában Albini, J. L., The american Mafia: Genesis of a Legend, New York, 1971 Archivio di Stato di Palermo, Archivio Generale – Questura di Palermo, b. 1584, f. 196, f. 352, rendőrségi jelentések a Petrosino gyilkosságról. Asbury, H., The Gangs of New York, Garden City, NY, 1928 Blok, A., East Side, West Side: Organizing Crime in New York 19301950, Cardiff, 1980 Carey, A. A., Memoirs of a Murder Man, Garden City NY, 1930 Deaglio, E., „Se vince lui, ma forse no”, interjú A. Camilierivel in Diario Gabaccia, D. R., From Sicily to Elizabeth Street: Housing and Social Change among Italian Immigrants, 1880-1930, Albany NY, 1984 Gentile, N., Vita di capomafia, Roma, 1993 Gildeer, R. W., „The housing problem – Amenca’s need of awakening’’, The American City, 1, 1909 Haller, M. H., „Illegal entreprise: a theoretical and historical interpretation”, in Criminology, 28, 2, 1990 Henderson, T. M., Tammany Hall and the New Immigrants, New York, 1976

Landesco, J., Organized Crime in Chicago, Chicago, 1968 Lawes, L. E., Life and Death in Smg Sing, Garden City, NY, 1928 Lupo, S., „Cose nostre: mafia siciliana e mafia americana”, in P. Bevilacqua et al, Storia dell’emigrazione italiana 3 köt, 2. köt, Arrivi, Roma, 2002 Maas, P., The Valachi Papers, London, 1971 Nelli, H. S., The Business of Crime: ltalians and Syndicate Crime in the United States, New York, 1976 Nelli, H. S., From Immigrants to Ethnics: the Italian Americans, Oxford, 1983 Petacco, A., Joe Petrosino, Milano, 2001 Pitkin, T. M., és Cordasco, F., The Black Hand: a Chapter in Ethnic Crime, Totòwa, NJ, 1977 Reid, E., Mafia, New York, 1964 Rossi, A., Impressioni italo americane. Rome, 1907 Rossi, A., „Per la tutela degli italiani negli Stati Uniti”, in Bollettino dell’Emigrazione, 16, 1904 Rossi, A., „Vantaggi e danni dell’ emigrazione nel Mezzogiorno d’Italia”, in Bollettino dell’Emigrazione, 13, 1908 Sciarrone, R., Mafie vecchie, mafie nuove, Roma, 1998 Smith jr, D. C., The Mafia Mystique, New York, 1975 Sori, E., L’emigrazione italiana dall’United alla seconda guerra mondiale, Bologna, 1979 Stokes, M., „The gangster cycle, the impact of the Depression and cultural struggles of the early 1930s”, in Le crime organisé á la vilié et á Vécran, Tours, 2002 Weissman Joselit, J., Out Gang: Jewish Crime and the new York Jewish Community, 1900-1940, Bloomington, 1983 Woodiwiss, M., Oranized Crime and american Power: a History, Toronto, 2001 6. Háború és újjászületés 1943-1950 Adriano, P., Indagine conoscitiva dell’Archivio della Commissione Alleata di Controllo – Governo Militare Alleato in Italia, kiadatlan jelentés, 2001 „Allied to the mafia”, BBC2 Timewatch dokumentáció, először 1993. január 13-án sugározták Campbell, R., The Luciano Project, New York, 1977

Casarrubea, G., Salvatore Giuliano, Milano, 2001 Di Lello, G., „La vicendadi Salvatore Giuliano”, in Violante, L., La criminalitá, Torino, 1997 Di Matteo, S., Anni roventi: la Sicilia dal 1943 al 1947, Palermo, 1967 Gaja, F., L’esercito della lupara, Milano, 1962 Harris, C R S., Allied Military Administration of Italy 1943-1945, London, 1957 Kezich, T., Salvatore Giuliano, Roma, 1991 Lumia, L., Villalba, storia e memoria, Caltanissetta, 1990 Magniameli, R., „Gabelloti e notabili nella Sicilia dell’interno”, in Magniameli, R., La mafia tra stereotipo e storia, Caltanissetta, 2000 Maxwell, G., God Protect me from my Friends, London, 1957 Meyer, KI, és Parssinen, T., Webs of Smoke, New York, 1998 Montanelli, 1., Pantheon minore (incontri), Milano, 1955 Naro, C., La chiesa di Caltanissetta tra le due guerre, Caltanissetta és Roma, 1991 Pantaleone, M., Mafia e política 1943-1962, Torino, 1962 „Relazione sull’indagien sui casi di singoli mafiosi”, in Testo integrale, 1. köt. Renda, F., Salvatore Giuliano, Palermo, 2002 Romano, S. F., Storia della mafia, Milano, 1963 Sicily, Zone handbook (Foreign Office), London, 1943 7. Isten, beton, heroin és a Cosa Nostra 1950-1963 Barrese, O., Complici, Milano, 1973 Biagi, E., II boss e solo, Milano, 1987 Bonanno, J., A Man of Honour: the Autobiography of a Godfather, London, 1983 Chubb, J..Patronage, Power and Poverty in Southertn Italy, Cambridge, 1982 Farinella, M., Diario Siciliano, Palermo, 1977 Kennedy, R. F., Robert Kennedy in His Own Words, London, 1988 Pantaleone, M., Mafia e droga, Torino, 1966 „Relazione sull’indagine su casi di singoli mafiosi”, in Testo integrale, 1. köt. Santino, U., és La Fiura, G., L’impresa mafiosa, Milano, 1990 Stabile, F. M., La chiesa nella societá siciliana, Caltanissetta, 1992

Stabile, F M.,I consoli di Dio, Caltanissetta, 1999 Sterling, C., The Mafia, London, 1990 Thomas, E., Robert Kennedy, His Life, New York, 2000 8. Az első maffiaháború és következményei 1962-1969 Blando, N., „Di cosa parlaimo quando parliamo di Regime mafioso?”, kiadatlan konferencia jegyzet, 2002 Deaglio, E., Raccolto rosso: la mafia, l’Italia, e po venne giu tatto, Milano, 1995 Di Lello, G., Giudici: cinquant’anni di processi di mafia, Palermo, 1994 Nistico, V,, Accadeva in Sicilia, Palermo, 2001 „Relazione sull’indagine sui casi di songoi mafiosi”, in Testo integrale, 1 köt. Sciascia, L., II giorno della civetta, Torino, 1960 „Sentenza, emessa il 22 dicembre 1968 dalia Corte Assíse di Catanzaro, nei confronti di Angelo La Barbera ed altri, imputatí ki vari omicidi, sequiestrei di persone, violenza, privata ed altri reati”, in Documentazione allegata, 4. köt, 17 fej. Servadio, G., Angelo La Barbera: the Profile of a Mafia Boss, London, 1974 Trafaglia, N., Mafia, politica e affari, 1943-2000, Roma-Bari, 2001 9. A második maffiaháború kialakulása 1970-1982 Anselmo, N., Corleone Novecento, 3 köt: 3. köt. Corleone, 2000 Arlacchi, P., Mafia Business, London, 1986 Bartolotta Impastato, R, La mafia in casa mia, Palermo, 1987 Dalia Chiesa, C. A., Michele Navarra e la mafia corleonese, Palermo, 1990 Dino, A., „Ritorno a Mafiopoli”, in Meridiana, 40, 2001 Galluzzo, L., Nicastro, R, és Vasile, V., Obiettivo Falcone, Napoli, 1989 Parlagreco, S., L’uomo di vetro, Milano, 1998 Pistone, J. D., Donnie Brasco, New York, 1989 Russo Spena, G.Peppino Impastato: anatomia di un depistaggio. Roma, 2001 Santino, U., „Peppino Impastato: la memoria difficile”, in Meridiana, 40,2001 Silj, A., II malpaese, Roma, 1994

Stajano, C., Mafia: l’atto d’acqua dei giudici di Palermo, Roma, 1986 „Testo della requisitoria consegnata alla Commissione dal dottor Giovanni Pizzillo, Procuratore della Repubblica presso il Tribunale di Palermo”, in Documentazione allegata, 1. köt. Vitale, S., Nel cuore dei coralli, Soveria Mannelli, 2002 10. Terra Infidelium 1983-1992 Caponnetto, A., I miei giorni a Palermo, Milano, 1992 Caruso, A., Da cosa nasce cosa, Milano, 2000 Corte Suprema di Cassazione, Sentenza sul ricorso proposto de Corrado Carnevale, Roma, 2002. október 30. Ginsborg, P., Le virtú della Repubblica, Milano, 1994 Ginsborg, P., Storia d’Italia 1943-1996: Famiglia, Societá, Stato, Torino, 1998 La Licata, F., Storia di Giovanni Falcone, Milano, 2002 Lodato, S., Vend anni di mafia, Milano, 1999 Pansa, G., Carte false, Milano, 1988 Schneider, P. és J., „Il caso Sciascia”, inJ. Schneider, Italy’s „Southert Question“, Oxford, 1998 Sciascia, L., La Sicilia come metafora, Milano, 1979 Sciascia, L., A future memoria, Milano, 1989 Stille, A., Excellent Cadauers, London, 1995 11. Bombák és alámerülés Alajmo, R., Un lenzuolo contro la mafia, Palermo (nincs dátum) „Antimafia”, a Meridiana különszáma, 25, 1996 Buscetta, T., és Lodato, S., La mafia ha vinto, Milano, 1999 Caselli, G. C., és Ingroia, A., L’ereditá scomoda, Milano, 2001 Catanzaro, R., „Un anno di svolta nella mafia e nell’antimafia”, in S. Hellman és G. Pasquino, Politica in Italia ’93, Bologna, 1993 Deliziosi, F., Don Puglisi, Milano, 2001 Dino, A., „La mafia del Gattopardo”, in Micro Mega, 4, 2001. Grasso, P., és Lodato, S., La mafia invisibile, Milano, 2001 Jamieson, A., The Antimafia: Italy’s Fight agains Organized Crime, London, 2000

Lo Forge, G., „L’evoluzione della „politica” di Cosa Nostra dal 1996 ad oggi” kiadatlan cikk, 2001 Lupo, S., Andreotti, la mafia, la storia d’Italia, Roma, 1996 Oliva, E., és Palazzolo, S., L’altra mafia, Soveria Mannelli, 2001 Procura di Palermo, Direzione Distrettuale Antimafia, D’onore di Dell’Utri, Milano, 1997 Torrealta, M., Ultimo, Milano, 1995 Torrealta, M., La irattaiva, Roma, 2002 Tranfaglia, N., La sentenza Andreotti, Milano, 2001 A legújabb fejlemények tekintetében a következő internetes oldalak jelentik a legjobb információs forrást: http://www.antimafiaduemila.com Az Antimafia magazin 2000 weboldala.

Szójegyzék: borgata: amerikai városi cosca cagnolazzo: vadkutya; beavatatlan maffiatagjelölt camorra: nápolyi bűnszervezet capo: a maffiózó közvetlen felettese a szervezetben capodecina: a tízek vezetője capo dei capi: a főnökök főnöke capomafioso: maffiafőnök carabinieri: csendőrség carbonari: szénégető; szicíliai titkos társaság tagja comparatico: társadalmi kötelék két ember viszonya egymás védelmére compari: apatársak, komák; Dél-Itáliában a vér szerinti apa családjának a tagjává válik a keresztapa consigliere: a helyi maffiacsalád tanácsadója Cosa Nostra: a mi ügyünk; a szicíliai maffia neve cosca: család decina: a Testvériség tízfős csoportja dietrologia: háttérológia; összeesküvés-elmélet duttureddu: kis professzor fascio: köteg; a parasztok szervezete a gabellottók ellen fondo: birtok fratellanza: testvériség; szicíliai titkos köztársasági szervezet fratuzzi: testvérek; szicíliai titkos társaság gabellotto: földbirtok intézője vagy bérlője garibaldino: Garibaldi önkéntes katonái homo mafious: a tipikus maffiózó infame: becstelen söpredék; a maffia árulója lettere di scrocco: potyázó levél; a maffia használatában zsaroló levél lipara: lefűrészelt csövű puska lupara bianca: fehér puska; Szicíliában emberrablás, gyilkosság maffiosissima borgata: maffiától fertőzött település mafiositá: maffiamentalitás mafiasi: börtönben lévő foglyok bandája mandamento: kerület; három szomszédos terület családjai mano nero: fekete kéz; amerikai maffiacsoport

mattanza: a maffia gyilkosságsorozata az ellene fellépő állami alkalmazottakkal szemben (eredeti jelentés; a tonhalak leölése) omertà: a maffiában hallgatási törvény padrino: keresztapa pax mafiosa: a maffia fegyverszünete pentitismo: disszidálás a maffiából pentito: a maffiából kivált tagok, a maffia disszidensei picciotto: ifjú gyilkos pizzu: csőr; védelmi pénz scannacristiano: az emberek, akik elvágják a keresztények torkát, a maffiában sfregio: sebhely és sértés; egyik maffiózó kárt tesz a másik maffiózó által védett területen stidda: száműzött uomo d’onorék bandája terra infidelium: hűtlen terület uomo d’onore: tiszteletre méltó férfi; a maffia tagja vendetta: sérelem megtorlása, sokszor gyilkosság, vérbosszú

A maffiózó, aki elárulta Falcone bírónak a maffia titkait. Tommaso Buscetta (jobbra), harmadik feleségével és apósával. A fénykép 1971-ben vagy 1972-ben készült egy pikniken.

Joe Petrosino. Giuseppe „Piddu” Morello

Az utolsó bandita, a fotogén Salvatore Giuliano.

A lopott Alfa Romeo Giulietta roncsai, amely felrobbanásakor hét embert ölt meg 1963 júniusában Ciaculliban.

Olaszország hétszeres miniszterelnöke, Giulio Andreotti (szemüvegben) és barátja, Salvo Lima, aki évtizedekig volt az összekötő a maffia és a politika között.