Coco Chanel 9789630788748 [PDF]

Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Alighanem ő volt a divat világtörténelmének első s talán mindmáig legnagyobb

137 31 1MB

Hungarian Pages [324] Year 2009

Report DMCA / Copyright

DOWNLOAD PDF FILE

Table of contents :
ELŐSZÓ
I. FEJEZET EGY VÁSÁROS CSALÁD
II. FEJEZET GABRIELLE GYERMEK-ÉS KAMASZKORA
III. FEJEZET A NAGYBETŰS ÉLET
IV. FEJEZET ROYALLIEU, AVAGY NYEREGBEN
V. FEJEZET DEAUVILLE-TŐL BIARRITZIG
VI. FEJEZET BOLOND ÉVEK
VII. FEJEZET THE DUKE OF WESTMINSTER
VIII. FEJEZET AZ IRIBE-KORSZAK
IX. FEJEZET A VÉG KEZDETE
X. FEJEZET HOSSZÚ-HOSSZÚ SZÜNET
XI. FEJEZET VISSZAVONULÁS VAGY SZÁMŰZETÉS?
XII. FEJEZET A KISASSZONY VISSZATÉR
XIII. FEJEZET A VÉGSŐKIG
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
BIBLIOGRÁFIA COCO CHANELRŐL
Papiere empfehlen

Coco Chanel
 9789630788748 [PDF]

  • 0 0 0
  • Gefällt Ihnen dieses papier und der download? Sie können Ihre eigene PDF-Datei in wenigen Minuten kostenlos online veröffentlichen! Anmelden
Datei wird geladen, bitte warten...
Zitiervorschau

HENRY GIDEL

Coco Chanel

EURÓPA KÖNYVKIADÓ BUDAPEST, 2009

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Henry Gidel: Coco Chanel Flammarion, Paris 2000©Flammarion, 2000 Fordította BALLA KATALIN

ISBN 978 963 07 8874 8

Tartalom ELŐSZÓ I. FEJEZET EGY VÁSÁROS CSALÁD II. FEJEZET GABRIELLE GYERMEK-ÉS KAMASZKORA III. FEJEZET A NAGYBETŰS ÉLET IV. FEJEZET ROYALLIEU, AVAGY NYEREGBEN V. FEJEZET DEAUVILLE-TŐL BIARRITZIG VI. FEJEZET BOLOND ÉVEK VII. FEJEZET THE DUKE OF WESTMINSTER VIII. FEJEZET AZ IRIBE-KORSZAK IX. FEJEZET A VÉG KEZDETE X. FEJEZET HOSSZÚ-HOSSZÚ SZÜNET XI. FEJEZET VISSZAVONULÁS VAGY SZÁMŰZETÉS? XII. FEJEZET A KISASSZONY VISSZATÉR XIII. FEJEZET A VÉGSŐKIG KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS BIBLIOGRÁFIA COCO CHANELRŐL

Coco Chanel neve fogalom a divat világában. Alighanem ő volt a divat világtörténelmének első s talán mindmáig legnagyobb diktátora. Az elegancia és sikk netovábbjának számító szegélydíszes kosztümjeit és „kis fekete ruháit” ma is nők milliói hordják, királyok és trónörökösök hitvesei éppúgy, mint egyszerű háziasszonyok. Chanel forradalmat csinált a maga szakmájában. Nem csoda hát, hogy nem mindennapi, sikerekben és kudarcokban egyaránt bővelkedő, hol csupa ragyogás, hol árnyékba borult élete sokakat megihletett, köztük a francia Henry Gidelt is. Az egyházi árvaházban, jótékonyságból felnevelt Gabrielle Chanel igazi self-made lady volt s rendkívüli egyéniség. Hamar megunta, hogy egy gazdag aranyifjú kitartottja legyen, és Párizsba ment, hogy maga keresse meg a kenyerét. Az első években kalaposként dolgozott, csak az I. világháború alatt kezdett ruhákkal foglalkozni, de akkor rögtön fenekestül felforgatta a divatszakmát: felszabadította a nőt a fullasztó fűzők, a szűk bukj-elszoknyák, a malomkeréknyi, virágoskertekkel és madárfészkekkel díszített kalapok, a mesterkéltség, a cicomák uralma alól. A divat puritánja, janzenistája lett, a szabásvonalakat saját fiús, vékony alakjához igazította, bő, levegős, lezser ruhákat tervezett. Innen ívelt fel a fantasztikus karrier: hatvan alkalmazottól háromezerig, a milliós bevételekig, a pazar villákig és kastélyokig, a híres Chanelparfümökig és bizsukig, a szenzációszámba menő divatbemutatókig, amelyekre a tengerentúlról is tódult a publikum, hiszen Chanel – francia létére – sokak számára az amerikai álmot testesítette meg. Coco azonban nemcsak zseniális divattervező, hanem bámulatos üzletasszony is volt: kemény, megalkuvást nem ismerő, végtelenül konok, szarkasztikus és egocentrikus egyénisége éppúgy fogalommá vált, mint stílusa. A szerelemben nem volt olyan szerencséje, mint a munkájában. Igaz, soha nem akart férjhez menni, s szeretői között egyaránt akadt angol királyi herceg és német diplomata, híres költő és még híresebb filmrendező. Reneszánsz egyéniségéhez hozzátartozott, hogy iskolázatlan és kezdetben műveletlen fiatal nő létére

mecénásként pártfogolta kora művészeit: Sztravinszkijt éveken át családostul eltartotta, Gyagilevet ő temette el, Cocteau lakbérét és gyógykezeléseit a saját zsebéből fizette. A két világháború között házába, pontosabban palotájába bejáratos volt a francia kultúra színe-virága, és ő maga nem egy korszakosnak tekintett színházi produkcióhoz tervezett jelmezeket. Gidel monográfiája, a téma jellegénél fogva, miközben hosszan elidőz a magánélet festőibb epizódjainál, elsősorban a szakmai és társasági élet jeleneteit sorjáztatja. A mű talán legnagyobb erénye, hogy izgalmas karrierregényként, egy színes s ellentmondásos egyéniségű, vasakaratú nagyasszony életének krónikájaként és hiteles, az egész XX. század történetét felölelő kordokumentumként is olvasható.

Catherine-nak

ELŐSZÓ 1895. május. A Brive és Tulle közötti út szerpentinként emelkedik… Keskeny, jóval keskenyebb, mint ma. A szomszédos csúcsokat elszórtan hófoltok borítják, melyeket a téli napnak nem sikerül felolvasztania. Egy szürke vászonponyvás szekér imbolyog nehézkesen felfelé, egy gebe húzza; jóképű, negyven körüli, fekete hajú és bajuszú férfi hajtja ráncolt vászonyzubbonyban. Három sovány, szomorú arcú kislány szorong mellette, kirojtosodott fejkendőben. Egy órával később az obazine-i árvaház előtt, mely egykor apátság volt, s köré rendeződött a város, ugyanez a szekér áll, most már utasok nélkül. A lovat kikötötték a teret díszítő egyik platánhoz, s nyerítve, prüszkölve várja gazdáját. Hamarosan nyílik a kolostor súlyos ajtaja, és könnyed léptekkel, egyedül lép ki rajta a kocsis. Mintha mosolyogna… A szekeres férfi Albert Chanel, vándorkereskedő. A három kislány, akiket magukra hagyott az árvaházban, saját gyermekei. Néhány nappal ezelőtt vesztették el az édesanyjukat, és az apjuk most megszabadul tőlük. Sosem látják viszont… A kislányok a tizenhárom éves Júlia, a tizenkét éves Gabrielle és a nyolcéves Antoinette. Gabrielle az, akit húsz évvel később az egész világ Goco Chanelként ismer majd…

I. FEJEZET EGY VÁSÁROS CSALÁD Saumurben született, az apja Nimes-ben jött világra, önmagát pedig rendíthetetlenül auvergne-inek tekinti… nem ez az egyetlen paradoxon, amit Gabrielle kiejt a száján. A valóság sokkal összetettebb. A Chanel család gyökerei a Gévennek vidékére, Gard megye északi részére nyúlnak vissza. Ponteils-ben egy kis faluban, a zord vidéken, melyet hosszan fogságában tart a téli hó, találjuk meg Goco őseinek nyomát. A környék lakói elsősorban abból éltek, hogy ősszel gesztenyét gyűjtöttek és eladták. Akkoriban – a XIX. század elején – az alapvető élelmük sokkal inkább a gesztenye volt, mint a kenyér. Vasárnap és ünnepnap esténként össze-összegyűltek a környék egyetlen szórakozóhelyén, énekeltek, ittak, régi helyi legendákat meséltek, és kibeszélték a napi pletykákat. Ez az ivó, a vastag falú, keskeny ajtókkal és ablakokkal ellátott masszív ház, az egykori tanyaépület mintha véletlenszerűen nőtt volna ki a földből, a cévennek-i földet átjáró hagyományokban és gyökerekben gazdagon, ahogyan az évszázados gesztenyefák tapétázták a környező dombokat, a végtelenbe nyúlva… Az ivó gazdája, aki oltotta a ponteils-i parasztok szomját, megtöltötte kupáikat savanykás borával, mellyel jobb híján beérték a vendégek, nem volt más, mint Gabrielle dédapja: Joseph Chanel, aki 1792-ben, a forradalom alatt született a faluban. A rossz lőre mellett Joseph és a felesége torkot égető pálinkát, a közös helyiségre nyíló kemencében sült remek házi kenyeret árult a vendégeknek, meg vajat és csemegének számító fokhagymás kolbászt is. Ám ne gondoljuk, hogy virágzott az üzlet… A Chanel család csak bérelte a ház egy részét, mely a vendégek fogadására használt közös

helyiséggel volt szomszédos: koromtól fekete kandalló állt itt meg egy elfüggönyözött ágy, a mennyezetről petróleumlámpa gömbje lógott. Volt egy rosszul megvilágított szűk kis helyiségük is, ahol a gyerekek szorongtak szalmazsákokon, és egy nedvességtől csillogó boltívű pincéjük. Joseph maga eszkábálta a ládát, melyben a felesége a ruhákat és a fehérneműket tartotta. Ahogyan a hosszú asztalt és a székeket is, amelyeken a vendégek ültek. Naiv büszkeséggel töltötte el asztalos tudománya, amely persze igencsak viszonylagos volt, és az előző évszázad híres bútorkészítőinek mintájára ő is ellátta nevével szerény műveit. Mivel nevének kezdőbetűit, J. C. nem véshette a fába, hisz ez egy olyan jó katolikus szemében, mint amilyen ő volt, szentség-törés lett volna, beérte annyival, hogy megkettőzte a vezetékneve kezdőbetűjét, és két nagy C betűt vésett a fába… nem is sejtve, hogy ez a jel egyszer világhírű lesz. 1830 és 1841 között Joseph Chanel öt gyermeket nemzett, köztük egy lányt. A fiúk közül jegyezzük meg a másodikat, Henri-Adrien Chanelt. Az 1832-ben, Lajos Fülöp uralkodásának kezdetekor születő fiú lesz Gabrielle nagyapja. Vajon miből fog megélni „a Chanel”, ahogy a környékbeli parasztok nevezik? Az ivóból? Szó sem lehet róla! A hagyományok szerint az elsőszülött örökli az üzletet. Ezért Henri-Adrien, akárcsak a többi testvére, mezőgazdasági munkás, napszámos lesz: bérbe adja az erejét, a karját, a tapasztalatát azoknak a parasztoknak, akik megfizetik… Ismeri a földet. Sőt, csak a földet ismeri… Sajnos az 1850-es években a vidéket súlyos válság sújtja: a megélhetést biztosító gesztenyefákat borzalmas betegség tizedeli meg, kiszárítva a leveleiket és a törzsüket. Szörnyű látvány a sok, halálban megfeketedett fa az ég felé nyúló csupasz ágaival! Akad-e egyáltalán olyan mezőgazdasági szakember, akit érdekelne ez az eldugott vidék? Egy ideig a helyiek abban reménykedtek, a baj magától elmúlik majd… mint egy rossz álom. Hiú remény volt. Megpróbálkoztak a körmenetekkel… könyörögtek a vidék minden szentjéhez. Az ég süket

maradt az imákkal szemben. Ezért tömegesen vándorolnak el… Különösen a fiatalok. Joseph az ivóban marad, a fiai azonban elhagyják a hegyeket és az erdőket, hogy munkát keressenek. HenriAdrien 1854-ben kerekedik fel. Huszonkét éves. A város azonban megrémíti: nem mer Alésbe menni, Ponteils-től hét vagy nyolc mérföldre délre, ahol a szénbányákba munkásokat keresnek… Inkább a szomszédba, Saint-Jean-de-Valeriscle-be szegődik el. A Fournierselyemhernyó telepen dolgozik: gondozza az eperfákat, a selyemhernyókat és a gubókat. Imádja a munkáját, mely tökéletesen illik paraszti neveltetéséhez, és a főnöke nagyon elégedett buzgalmával. Minden rendben is lenne, ha buzgalma nem ösztönözné, hogy elcsábítsa a gazda lányát, az alig tizenhat éves VirginieAngelinát… Hamarosan fény derül a bűnös viszonyra. A szegény hírbe hozott Angelina valószínűleg sosem talál már magának férjet. A Fournier család annál is dühösebb, mert a lányuk csábítója egy névtelen-nincstelen jöttment: minden vagyona bőségesen elfér a szürke vászonzsákban, mellyel hozzájuk érkezett… Mindegy, ki kell köszörülnie a csorbát. Mivel a lány még kiskörű, Fournier-ék készek a csendőrséghez fordulni, ha nem vezeti oltár elé azt, akit megbecstelenített. Tehát 1854-ben sebtiben összeházasodnak a kis Gagniéres faluban, Bességes közelében. Az ifjú pár nem maradhat a környéken, melyet bejárt a botrány híre. Úgy gondolják, okosabb, ha tizenöt kilométerre délebbre költöznek, Nimes-be, a „nagyvárosba”, ahol meghúzhatják magukat, hogy, elfeledkezzenek róluk. A Fournier családdal teljes a szakítás, és kibékülésről szó sem lehet. Akkoriban nagyon merevek a paraszti erkölcsök. Az ifjú férjnek valamiből el kell tartania Angelinát. Henri-Adrien részben azért költözött Nimes-be, mert azt reméli, itt találkozhat számos egykori falujabelivel, akik a nyomor elől szökve a nagyvárosban találtak menedéket. Mint a tulajdon öccse, Ernest is, aki halkereskedő lett. Bizonyára az ő közbenjárásával talál szállást

Henri-Adrien az óvárosban, a Bát-d’argent utcában, nem messze Nímes legjelentősebb piacától, ahol árusként próbál szerencsét. Am csalatkoznia kell. Túlságosan nagy a konkurencia. A fiatal paraszt nem tudja, hogyan kell eladni a városiaknak a nyakkendőt, sálat, sapkát és munkaruhát; portékáját ízléstelenül teregeti szét a pultján; egyszerűen nincs érzéke hozzá. Inkább felcsap vándorárusnak, vásárról vásárra jár a környéken. Így főleg parasztokkal van dolga, akiknek érti a nyelvét… A vásározás jő választásnak bizonyul, hamar felméri, hogy ebből a foglalkozásból meg tud élni. Egyébként is, az állandó jövés-menés nagyon is kedvére való, hiszen gyűlöli az egyhangúságot és szeret utazni. A megye minden vásárában megfordul, Saint-Jean-du-Gard-ban, Anduze-ban, Remoulins-ben, Uzés-ben, Pont-Saint-Esprit-ben éppúgy, mint Aigues-Mortes-ban. Gard minden útján ismerik rozoga szekerét, mely a síkságon zötyög, vagy az Aigoual emelkedőin kapaszkodik felfelé, a déli nyarak forró ege alatt és a cévennek-i telek szüntelen hóesésében. Henri-Adrien egy seregnyi gyermeket nemz; egészen pontosan tizenkilencet.[1] Az elsőszülött, aki 1856-ban jött világra, Albert volt, Gabrielle jövőbeni apja. Az édesanyja, Angelina egyedül szült egy nímes-i kórházban. A férje, aki valamelyik vásárban jár éppen, és nem akar elesni a bevételtől, nem zavartatja magát. A család egyetlen más tagja sem nyújt segítséget a szülő nőnek… Nagyon rideg világ ez, ahol a „csak a magad javát nézd” elv senkit sem botránkoztat meg. A többé-kevésbé mind a vásárok időpontjához igazodóan született öcsök és húgok közül Albert leginkább az 1863-ban világra jött kis Louise-t, Gabrielle leendő nagynénjét kedveli. A két gyermek közösen járul hozzá a család fenntartásához. A szüleik bérbe adják őket parasztoknak szénakaszáláshoz és szüretekhez. Nagyon gyakran cipeltetnek velük nehéz ruháscsomagokat is a piacokra, ahol dolgoznak. Gabrielle édesapja teljes természetességgel választja az apja mesterségét, hogy megmeneküljön a nyomortól. Katonai szolgálata letöltése után Albert még néhány évig a szülei mellett marad;

belekóstol és beletanul a vándorkereskedésbe. Jól forog a nyelve, tudja, hogyan dicsérje portékáját: kimeríthetetlen szóáradatával valósággal elkábítja a vásárlókat. Egy szép napon úgy dönt, felkészült, hogy a saját lábára álljon. Ugyanazt a vándorló életmódot folytatja, mint Henri-Adrien és a felesége. Sokkal merészebb természetű, mint az apja, és átkalandozik a szomszéd megyékbe is, Ardéche-be, Haute-Loire-ba, Puy-de-Domeba. A munkaruha és a rövidáru mellé felveszi kínálatába a rőfös portékát, az édességeket, a mézeskalácsot, sőt még a bort is. Felfedezett egy ellenállhatatlanul zamatos gard-i vöröset, melynek olyan színe van, akár a rubinnak. Elég megkínálni valakit egy pohárral ebből a nektárból, egy karika kolbászt és egy szelet kenyeret adni hozzá harapnivalónak és az illető máris több üveggel vagy akár egy egész ládával is vásárol belőle. 1881 novemberében a Szent Márton-napi vásáron Albert leszáll a szekeréről, és felállítja a pultját egy. Puy-de-Dome északi vidékén fekvő kisváros, Courpiére[2] főterén, mely Thiers-től, a kézművesség auvergne-i fővárosától nem messze terül el. Courpiére akkoriban alig 2000 lelket számláló kis település a Dore,[3] e halban gazdag, festői folyó völgye felett. A folyó vasárnaponként öt-vagy hatmérföldes körzetből vonzza ide a pisztránghorgászokat. A város szívét a Szent Márton-templom alkotja, egy Karolingok korabeli épület, melyet középkori házak vesznek körül. Az óvárost szűk és kanyargós utcácskák hálózzák be. A parasztok, kézművesek (fazekasok, szabók, kötélverók, facipőkészítők) és kereskedők lakta városkában pezseg az élet, ahogy azt a központjában működő több piac is tanúsítja. Az élelmiszercsarnokok mellett a közösségnek van gesztenye-, cérna-, kerámia- és facipőpiaca… Albert-nek megtetszik az eleven, nyüzsgő városka, és elhatározza, hogy itt húzza ki az őszt és a telet. Egy bizonyos Marin Devolle-nál talál szállást, akinek a családjában nemzedékek óta apáról fiúra száll

az asztalosmesterség. A korán elárvult fiatalember olyan megbecsülésnek örvend, hogy rá bízták húga, a varrónőnek készülő tizenkilenc éves Jeannette gyámságát… Jeanette ekkoriban Augustin Ghardon nagybátyjánál lakik, egy környékbeli szőlősgazdánál, aki tizenhárom évvel korábban, az édesanyja halálakor befogadta. A felelőtlen Albert-nek, aki imádja a nőket és a futó, jövő nélküli kalandokat, nem esik nehezére – és lelkiismeret-furdalást sem érez –, hogy elcsábítsa szállásadója fiatal húgát. A lányt, aki soha ki nem húzta a lábát szülővárosából, még a szomszédos Clermont-Ferrandba sem jutott el, Thiers-ród vagy Riómról nem is szólva, elkápráztatja a szép beszédű fiatalember, és hagyja magát hátradönteni az egyik szomszédos csűr szénáján, ahol pókhálók alkotják a nyoszolya baldachinját. Nem ő az egyetlen nő, akit a falusi kakas meghódít Courpiére-ben, de az egyetlen, akit balszerencséjére teherbe ejt… Telnek a napok, a lány nekikeseredik és azon sír, milyen jövő vár rá, és hogyan fogadja majd a bátyja a hírt. Albert számára egyre kínosabb a helyzet. Igaz, útjai során nem ez az első alkalom, hogy efféle bonyodalomba keveredik. Ezért nem is nagyon izgatja magát. Hasonló esetekben egyetlen, amennyire kíméletlen, annyira hatékony orvosságot ismer: a menekülést. Elég csak kihúznia Courpiére-t a vásárok listájáról. Ennyire egyszerű. 1832 júliusának egyik reggelén Marin, aki semmit sem sejt, bekopogtat az albérlője ajtaján, és üresen találja a szobát. Az ágyat bevetették, a szobában rendet csináltak. El sem tudja képzelni, mi lehet az érthetetlen elutazás oka. Az elkövetkező hetekben Augustin Chardon nagybácsi végül felfigyel a lány gömbölyödésére, aki könnyek között bevallja a vétkét. Hatalmas botrány kerekedik! A könyörtelenül elűzött szerencsétlen lány a bátyjánál talál menedéket. A Devolle család sértésként értékeli a semmirekellő Albert magatartását. Nem ússza meg ilyen könnyen az a gazember! Az egész Devolle-klán, Victor Chamerlat, a polgármester segítségével, mintha magának a városnak a becsületén esett volna folt, embervadászatba

kezd. Pokolian nehéz vállalkozás, hisz a vándorárusok, mint köztudott, folyamatosan változtatják tartózkodási helyüket. Több hónapi kutatás után elsőként a bűnös szüleit sikerül megtalálni: Henri-Adrient és a feleségét, Angelinát. Átmenetileg Clermont-ban laknak, úgy ötven kilométerre. Megrémítik őket a népes Devolleküldöttség fenyegetései, és kiadják a fiuk címét: Aubenas, Ardéche. Jeanne nem habozik. Bár a terhessége a végéhez közeledik, minden kíséretet visszautasít, és bátran, szinte alvajáróként elindul Aubenasba. Ott megtudja, hogy Albert egy fogadóban rendezkedett be, ahol úgy él, mint a kakas a szemétdombján. Szeret enni, inni, és szívélyesen fogadja a kereskedőket, akikkel üzleti kapcsolatba kerül. Képzelhetjük, mekkora meglepetés éri Albert-t, amikor nyílik a fogadó ajtaja, és kirajzolódik benne annak a lánynak a kigömbölyödött alakja, akit néhány hónappal korábban elcsábított. Számára ez már régi történet. Hogyan fogadja a lányt? Nem tudhatjuk. Mindenesetre másnap este Jeanne megszül a fogadó egyik szerény szobájában, a meleg vizes tálakat és tiszta törülközőket hozók-vivők jövés-menése közepette. Albert nehezen vághatná ki magát szorult helyzetéből botrány nélkül… A szokások megteszik a magukét. No meg némi lelkifurdalása is van. Kénytelen-kelletlen gyermekének ismeri el a kis Júliát, aki most érkezett a világra. Júlia lesz Gabrielle elsőszülött nővére. Feleségül venni Jeanne-t, Albert számára ez egészen más kérdés. A puszta gondolattól, hogy elkötelezze, lekösse magát egész életére – a válás még nem létezett-,[4] jeges veríték csorog a hátán ennek a huszonhat éves, megrögzött csavargónak… A polgár-mesteri hivatalban a látszat megmentése érdekében mégis ügy jelentik be a kis Júliát, mint aki „házasfél szülőktől született”. Aubenas fogadósa, aki semmit sem tagadhat meg egy olyan vendégtől, mint Albert, hajlandó aláírásával némi sülyt adni a kegyes hazugságnak. Az új párnak most lakóhelyet kell választania: Albert nem az a férfi, aki kikérné vagy akár meghallgatná az élettársa véleményét. Mindenben ő dönt. Maradjanak Ardéche-ben? Szó sem lehet róla.

Szegény a vidék, kevés a vevő, s az is bizalmatlan. Menjenek Courpiére-be? Hogy a Devolle-klán felügyelete alá kerüljenek? Nem, köszöni! Mindent mérlegelve Albert úgy dönt, elhagyja Auvergne-t, ahol a szülei élnek. Nem kíváncsi az erkölcsi prédikációjukra, és szeretne minél messzebb lenni tőlük. Zavarja a közelségük. Saumur mellett dönt. Jeanne követi… Mi mást tehetne? De miért éppen Saumur? Talán azt képzeli, a vidék híres szőlejei lehetővé teszik számára, hogy ezentúl csak borral, jó borral kereskedjen, ami egyáltalán nem rossz üzlet, sőt. Mostanáig csak úgy mellékesen, a rövidárut megfejelve adott el néhány üveg helyi bort. Sokáig álmodozik erről a tervéről… 1883 januárjában érkezik meg Albert, Jeanne és Júlia Saumurbe. Meglepő, hogy a vándorkereskedő élettársa három hónappal az első lányuk megszületése után újra terhes? Albertnek és Jeanne-nak megtetszik a város. A Loire partján terül el, felette magasodik a kastélya tömbje, mely egy kiszögellésen nyúlik a folyó fölé. A Loire ezen a szakaszon fenségesen széles, és a város lüktet az élettől, annak ellenére, hogy ekkoriban mindössze 16000 lakost számlál. Ez a nyüzsgés, pezsgés leginkább annak köszönhető, hogy a restauráció óta a városban működik a lovasság híres iskola. Csodálják az oktatókat és a növendékeket, a Fekete Tisztek egyenruháját: képi, testhez álló, feszes paszományos dolmány, mely kiemeli az íveket, arany gombok, dandysen hanyag eleganciával forgatott lovaglópálca… Augusztusban hág a tetőfokára az izgalom: a Chardonnet téren felállított porond, a lovasjátékok színhelye hatalmas tömegeket vonz. Ebben a lovas városban telepszik le a Chanel család. Albert szokása szerint olyan negyedet választ, mely nem esik messze jövőbeli ténykedése színhelyeitől. Egy XVI. századi, keskeny homlokzatú ház mellett dönt, a Saintjean utca 29-ben. A Saint-Jean igazi kereskedőutca, két piac, a Cassart-híddal szemközti Bilange téri és a Saint-Pierre téri között húzódik. Természetesen Albert gyakran elhagyja Saumurt, az Anjou és Touraine vidéki vásárokat járja, és ilyenkor napokig távol van. Am az üzlet erőfeszítései ellenére sem

virágzik, és a házban, ahol lakik, csak egy közönséges, nyirkos manzárdszobát tud bérelni. Itt szorong kis családjával. Az adott körülmények között Albert értésére adja Jeanne-nak, hogy feltétlenül munkát kell keresnie, hogy kiegészítse a család bevételeit. No de miféle munkát? És hol? A piacokon? A terhessége nem teszi lehetővé. Mindenféle munkát kénytelen elvállalni; mosó- és vasalónő a Belvedere Hotelben, sőt, azt beszélik, még szobalány is egy olyan házban, melyről Guitry azt mondja, definíciójából adódóan mindig zárva van, valójában azonban tárt karokkal várnak benne mindenkit. Jeanne egészen szülése előestéjéig járja a várost háztartási munkát keresve – a híd körüli negyedekben és a kastély felé emelkedő, hepehupás, foghíjas kövezetű szűk utcákban is. Nehezen cipeli a karján elsőszülött kislányát, akit nem tud kire bízni, mialatt dolgozik. 1883-ra nem sokat változott Saumur régi negyede, ahol a sovány, nagy hasú Jeanne vonszolja magát gyermekével, azóta, hogy Balzac itt jelölte ki a mélabús Eugénie Grandet lakhelyét…

II. FEJEZET GABRIELLE GYERMEK-ÉS KAMASZKORA Saumur, 1883. augusztus 19. Délután négy óra. A közkórház ókort idéző timpanonos kapuja felé egy nagyon fiatal nő siet. Alig húszéves, és az előrehaladott terhesség egyértelmű jelei látszanak rajta. Becsönget az épületet lezáró, roppant szögekkel kivert nagy kapun. A csengő hangjára kinyílik egy ajtó, utat engedve a diszkrét látogatónak, aki nem más, mint Jeanne. Olyan sokáig várt, hogy az előcsarnokban szül meg, az Isteni Gondviselés nővéreinek segédletével, akik akkoriban a kórházat működtetik. Gabrielle Chanel – csak egy keresztneve van – megszületett… Vajon az apját üzleti ügyek szólították el Saumur-ből, elég messzire ahhoz, hogy ne tudjon hazajönni és elkísérni Jeanne-t? Sosem tudjuk meg. Bárhogy is van, másnap, amikor be kell jelenteni a gyermek születését Saumur polgármesteri hivatalában, Albert még mindig nincs jelen. A kórház három öreg alkalmazottja teszi meg ezt néhány pénzdarab fejében. Mint Aubenas-ban, ismét csalnak, és úgy jelentik be Jeanne-t, mint aki „a férjével lakik”, holott csak az élettársa. Az írástudatlan tanúk nem tudják aláírni a hivatalos papírt. Ráadásul Jeannet kereskedőként jegyeztetik be, ami nem igaz, de ez mégiscsak tiszteletre méltóbb meghatározás, mint a „mindenes lány”, ami pontosabb lett volna. Gabrielle keresztelőjére augusztus 21-én kerül sor a kórház kápolnájában, s egyetlen családtag sem vesz részt rajta. Jeanne maga sincs olyan állapotban, hogy ott lehetne a szertartáson. Albert-nek természetesen se híre, se hamva… Mégis kell egy keresztapa és egy keresztanya. Ismét ott helyben találják meg őket, és természetesen egyikük sem ismeri a

megkeresztelt kicsi szüleit. Azonnal eltűnnek, amint megtették a kis szívességet, melyre kérték őket. A Chanel család még hónapokig Saumurben marad, de Albert nem szeret sokáig időzni egy környéken. Különösen mivel a jövedelmező borkereskedésről szőtt álmai idővel szertefoszlottak… Lassanként meggyűlöli Saumurt: a város a kudarcára emlékezteti. Az örök vándor tehát felkerekedik családjával. Chátellerault-ba megy, majd Bourganeuf-be és Eygu-rande-ba. Eltölt néhány hónapot Puy-deDöme-ban. Mivel a vásárok és piacok találkozási pontok, a véletlen összehozza mind a Devolle, mind a Chardon családdal. A kezdeti feszélyezettség után asztalra kerül egy palack vörösbor, és ahogy ürülnek a poharak, felenged a hangulat, és megköttetik a béke. Végül is Albert bizonyította jó szándékát, bár egy kissé noszogatni kellett. Elismerte Jeanne két gyermekét – akiket mindannyian elragadónak találnak. Miért ne költözhetnének Chanelék Courpiére-be? Annál is inkább, mert Chardon nagybácsi és nagynéni elveszítették Antoinette lányukat, aki huszonegy évesen meghalt… Bőven van hely a házban. Albert és Jeanne ráállnak. Ez a megoldás megfelel nekik, de Jeanne családja szab egy feltételt: Albert-nek feleségül kell vennie az élettársát. Albert először vonakodik, aztán mégis beadja a derekát. 1884. május 20-án aláírja a városházán a lakcímváltozása bejelentését[5] Júniustól hirdetni kezdik az esküvőjüket.[6] Váratlan fordulat: az utolsó pillanatban Albert, akit megrémít a házasság gondolata, visszakozik. Megmakacsolja magát, nem hajlandó elmenni a városházára… A menyasszony könnyekben tör ki. Hatalmas a botrány. Sosem láttak még ilyet Courpiére-ben. A szerencsétlen Albert, akit Jeanne rokonai szüntelenül zaklatnak, azt követelve, hogy állja a szavát, és sértések, fenyegetések özönét zúdítják rá, végül elmenekül… Úgy tűnik, ez a veszekedés különösen mély nyomot hagyott Courpiére, lakéiban, hiszen az emléke még több mint egy évszázad elteltével is él a helybeliek emlékezetében. Ám minden háború véget ér egyszer. Fél évig tartó huzavona után ez is befejeződik, bár meglehetősen csúf módon. Számos tárgyalás

után a felek megállapodást kötnek: Albert hajlandó feleségül venni Jeanne-t azzal a feltétellel, ha a lány a személyes holmiján és bútorain felül szerződésben megállapított 5000 frankot (mai értéken 80000-et) hoz a házasságba – ami ebben a szerény közegben jelentős összeg.[7] Jeanne családja összeadja a pénzt, hogy férjet vásároljon neki… de óvintézkedéseket is tesz, és a közjegyzői okirat záradéka határozottan kiköti, hogy Albert csak akkor juthat a pénzhez, ha aláírta a házasságlevelet. A szertartást 1884. november 17-én tartják…[8] A két házasulandó elismerte, hogy két gyermekük született, Júlia és Gabrielle. Jelen van Chardon nagybácsi. Marin Devolle, Jeanne bátyja, és még Albert szülei is, Adrién és Virginie, akik látni sem akarták semmirekellő fiukat azóta, hogy annyi kellemetlenséget okozott nekik. Adrién kihasználja az alkalmat, hogy közölje az ifjú férjjel, hogy kishúga született, Adrienne, a pár tizenkilencedik gyermeke… Így Gabrielle Chanel idősebb, mint a nagynénje, aki később a legjobb barátnője lesz… A Devolle családtól kapott 5000 frank birtokában Albert, aki még mindig arról álmodik, hogy egyszer majd többre viszi, üzletet akar vásárolni délen, Tarnet-Garonne-ban, egészen pontosan Montaubanban. Előre kinyomtattatja az üzleti levélpapírját, melyen leendő lakcíme szerepel (piacé du Marché 4.), valamint jövőbeni tevékenysége tárgya: „rövidáru és fehérnemű”. Sajnos a terv ismét csak vágyálom marad: az üzlet sosem indul be, és minden jel arra mutat, hogy Albert kis tőkéje, mint a hó a napsütésben, hamar elolvad: balsikerű spekulációkba fekteti, vagy az örömlányokkal dorbézolja el… Végül néhány hónappal az esküvője után, 1885 szeptemberében Albert úgy dönt, hogy elhagyja Courpiére-t. Úgy érzi, hogy a Devolle és Chardon család felügyelete alatt nem élhet kedve szerint? Vagy tisztán üzleti megfontolások vezetik? Nem tudni. Mindenesetre úgy dönt, keres valahol egy kisvárost, mely bázisa lehet, ahonnan bejárhatja a környéket. Egyedül indul el, felkeres néhány várost

Clermont-Ferrand-tól délre, Champeix-t, Veyre-t, Vic-le-Comte-ot, Saint-Germain-Lembront. Egyik sem felel meg neki. Végül az örök tekergő úgy határoz, Issoire-ban, Puy-de-Dome alprefektusi hivatalának székhelyén telepedik le, 35 kilométerre Auvergne fővárosától. Az óvárost szűk, nagyon sötét, gyakran XVI. századi házak szegélyezte utcácskák hálózzák be. Ugyanakkor mozgalmas az élet; a zsúfolt szombati piac azzal kecsegteti Albert-t, hogy jó üzleteket köthet. Nagy szüksége van erre: szűkös anyagi helyzetében legfeljebb egy omladozó viskót bérelhet ki, amely a legelemibb kényelemnek is híján van. A városon kívül állnak ezek a viskók, túloldalán a körútnak, mely az egykori városfal helyén vezet végig. A család két ilyen viskóban lakik. A második – ahol tovább maradnak – a Moulin-Charrier utcában, egy elég nyomorúságos negyedben áll, a mocskos vizű Gouze de Pavin mentén. Néhány malom élteti a tengődő kis cserzőműhelyeket, melyek csúf rozsdaszínre festik a folyót és undorító szagot árasztanak. A környezetváltozást leszámítva az újabb költözés nem hoz változást a Chanel házaspár életébe. A kalandvágyó Albert változatlan mohósággal habzsolja a bort, a nehéz ételeket, a szerencsejátékokat és a nőket. Ez az életmód, bár az üzletnek kárára van, az otthonától távol legalább jó kedélyűvé és vidámmá teszi a cimborái nagy örömére. A képet egyvalami árnyékolja: a hazatérések. A szegény Jeanne már régen nem tetszik neki. Igaz, a meleg fogadtatás nem közömbös a számára, ahogyan a két kislány, Júlia és Gabrielle arcocskája sem, de két vagy három nap elteltével máris ég a vágytól, hogy továbbálljon, s ez a perspektíva annál is csábítóbb, mert vándorárusi foglalkozása remek ürügyet szolgáltat hozzá: el kell mennie Limousinbe, Usselbe, Meymacba, Bugeat-ba, Egletons-ba… El kell tartania a gyerekeit – magyarázza Jeanne-nak, aki, más választása nem lévén, mintha hinne neki… A férj pedig egy röpke csók után felugrik a szekerére és ostorával a lovára csap. Mélyeket lélegzik. Övé az üt, övé a szabadság, és egy divatos melódiát fütyörészik, miközben Jeanne a küszöbről nézi, ahogy szekere eltűnik az út kanyarulatában…

Hosszú távollétei nem akadályozzák meg Albert-t abban, hogy folytassa az ismétlődő gyermeknemzések keresztény hagyományát. 1885. március 15-én világra jön egy harmadik gyermek, Alphonse, majd 1887-ben egy kislány, Antoinette… Az ő születése után határozza el Albert, hogy visszatér Courpiérebe. Látszólag meglepő döntés, de megvan rá az oka… Jeanne törékeny, kimerítették a terhességek, kínzó asztmarohamok gyötrik, és a vidéki levegő jót tesz majd neki. Ráadásul az anyagi gondokkal küzdő Albert Courpiére-ben ingyen lakhat, és így csomó pénzt megtakaríthat. Végül lelkiismeret-furdalás nélkül lehet távol, tudva, hogy a felesége a szülőföldjén lakik, a családja körében. Így kevésbé vágyik majd rá, hogy vele tartson az útjain – gondolja a férj. Jobb megoldást találni sem lehet… Arra azonban nem számított, hogy Jeanne, aki még mindig szerelmes belé, még mindig féltékeny és tart attól, hogy elveszítheti, ragaszkodik majd hozzá, hogy elkísérje. Képtelenség eltántorítani ettől, továbbra is ott fagyoskodik vele a szekéren télen a hegyek között, ott reszket mellette a szélben felállított pult mögött, az ötven, száz kilométeres körzetben megtartott vásárokon. Hiába a férje mogorvasága, szemrehányásai, sértései és durvasága, nem számít. Mellette van, ez a lényeg. Albert hasztalan reménykedik, a terhességei sem akadályozzák meg feleségét abban, hogy az utolsó pillanatig vele maradjon, olyannyira, hogy 1889-ben Jeanne az otthonától távol, egy guéret-i fogadóban szüli meg gyermekét. Makacsul ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a férjét Creuse-be, az éves városi vásárra… Az újszülött kisfiú, és a Lucien nevet kapja. Ugyanolyan viszontagságok közepette jött a világra, mint Júlia nővére. Ő Albert ötödik gyermeke. A hatodik, Augustin 1891-ben születik Courpiére-ben, de csak néhány hetet él. A kimerült, de javíthatatlan Jeanne alighogy visszaér a temetőből, máris igyekszik a férje után. Gabrielle, aki négy és fél évesen költözik Courpiére-be, itt tölti kora gyermekkorát a nővére, Júlia, és az öccse, Alphonse

játszótársaként (a többiek túl kicsik még). A Chanel család Augustin Ghardon nagybácsinál és feleségénél, Francoise-nál lakik az óvárosbeli házban, melyet néhány évvel azelőtt vásároltak Augustin apjának háza helyett.[9] Mint Issoire-ban, Albert itt is csak hébe-hóba s rövid időre bukkan fel. Valamivel tovább marad a komisz évszakban, januárban és februárban. Jeanne, amikor nem éppen a férjét kíséri el, gyakran szorong, és megállás nélkül a pénzhiányra panaszkodik. Ha asztmarohama van, néha fullad, különösen éjjel, felébresztve az egész házat, ahol mindenkinek hozzá kellett szoknia az eukaliptuszpor szagához. A port a courpiére-i orvos tanácsára égetik a beteg szobájában. Amint azonban egészségi állapota lehetővé teszi, Jeanne eltűnik néhány napra… A családja, melynek nincs ínyére ez a viselkedés és mely szerint esztelen dolog ennyire ragaszkodni egy férjhez, aki oly kevéssé érdemli meg ezt, felváltva segédkezik Chardonéknak a gyermekek ellátásában. Gabrielle-re néhány év boldogság vár… Júliával és Alphonse-zal segít a nagybátyjának a munkákban a városszéli kertjükben. Milyen nagy változás ez az issoire-i, kizárólag városi lét után! Itt a vidék egészen közel van az illataival, madárcsicsergésével, a folyó mormolásával, mely az öreg falak között kanyarog, fűzfák védelmező ágai alatt. A gyerekek megtanultak horgászni: mogyoróvesszőből botot készítenek, hajcsatból horgot. A Dore-ban talált kövekből miniatűr kikötőket építenek: papírhajók ringatóznak bennük, melyeket hamar elragad a sodrás. És ott vannak az ezen a vidéken nagyon markáns évszakok: a jeges és fehér karácsonyok és a forró nyarak, amikor szinte remeg a levegő a repedezett föld felett. Gabrielle már ebben az időszakban jelét adja különbözőségének és önállóságának. Amikor az édesanyja azt mondja: menj játszani a nővéreddel és az öcséddel!, ötven méteren velük tart, azután elválik tőlük és a maga útját járja. Gyakran a régi, omladozó falú temetőbe megy, ahol megmaradt még néhány moha lepte sírkő a gyomok között.

Ez a kedvenc helye. Koraérett sírásóként eltemeti a régi babáit, de egy kiskanalat is (vajon miért épp egy kiskanalat?), vagy a csontból készült tolltartóját, egy utazás emlékét: a tolltartón egy icipici nyíláson át az egyik oldalon a Notre-Dame-ot, a másik oldalon a Diadalívet látni. Júlia, aki egy nap észrevétlenül követte, beárulja, és annál is keményebb szidást kap, mert az édesapja ajándékáról van szó! Pedig imádja az apját, bármennyi hibája legyen is. Senki, még maga sem érti azonban tette szimbolikus jelentését: ügy veszi tökéletesen birtokba a legdrágább kincseit, hogy eltemeti őket titkos kertjében, csak a holtakat, választott társait híva tanúul. Kiszemelt két sírt, és mezei virágokkal kedveskedik föld alatti lakóiknak. Ebben az elhagyatott temetőben teljesen függetlennek érzi magát: megvannak a saját barátai, akiket senki sem vehet el tőle, a saját királysága, mely távol esik mindentől, ami körülveszi őt. Mindezért azonban hatalmas árat kell fizetnie. A való világban teljes az érzelmi magánya. Élete végéig óhatatlanul így lesz. Így a hat- vagy hétéves kislány, aki Courpiére-ben játszik, nem is sejti, hogy gyermeki magatartásában már ott van női sorsának lényege. A játszma kimenetele már el is dőlt. Egyszer s mindenkorra. Gabrielle néhány boldog évének apja döntése vet véget. 1893-ban Jeanne, aki hetek óta nem mozdult Courpiére-ből, meglepő levelet kap a férjétől: a véletlen, ahogy írja, úgy hozta, hogy összetalálkozott egy féltestvérével, Hippolyte-tal, akinek eddig a létezéséről sem tudott… Úgy összebarátkoztak, hogy elhatározták, társulnak és felcsapnak fogadósnak Corréze-ben, Brive-la-Gaillarde-ban. Talált szállást a városban az Alsace-Lorraine utcában,[10] és arra kéri a feleségét, menjen utána. Brive kétszáz kilométerre van Courpiére-től. Jeanne, akit még mindig elvakít a szenvedély, egy pillanatig sem habozik, már csak azért sem, mert Albert megcsillantja előtte egy rendezett, anyagi gondoktól végre mentes élet lehetőségét a fogadónak hála. Hiába inti óvatosságra Jeanne-t a családja, csak annyit tudnak elérni, hogy az asszony csupán a két idősebb gyermekét viszi magával.

Amikor Júliát és Gabrielle-t magával cipelve végre megérkezik, hamar rá kell döbbennie, hogy a férje becsapta. Sem ő, sem a féltestvére nem tulajdonosa s nem is bérlője a fogadónak, mindketten közönséges szolgák, nagyon kevés fizetésért, és ami még rosszabb, nyakig el vannak adósodva. Albert csak azért hívta ide, hogy ellássa a háztartást… A fogadóról ne is beszéljünk, szűk és sötét odú, ahová főként hangoskodó részegek járnak… haragja és szemrehányásai ellenére a szerencsétlen Jeanne, a született áldozat meggörnyeszti a hátát, kötényt köt, fogja a söprűt és azonnal munkához lát… Képzelhetjük Juha és Gabrielle csalódottságát: vége a falusi élet örömeinek, az erdőbeli futkározásnak, a szederszedésnek. Elenyésztek az évek során szövődött barátságok és pajtásságok… Az új iskolában nem ismernek senkit, sem a gyerekeket, sem a tanítókat. Mindent elölről kell kezdeniük. Ráadásul az intézmény igazi városi hely, ahol nyoma sincs a falusi iskolákra jellemző szívélyes hangulatnak. A lányok a szemüket is kisírják. Brive nem tesz jót Jeanne-nak: mivel kimeríti a munka, melyet a fogadóban és otthon végez, és a házaspár filléres gondjai nem enyhülnek, sőt egyre gyakoribbak az asztmarohamai, különösen a tél beálltával. Egy vagy két óráig tartanak, a leggyakrabban éjjel veszik elő. A beteg képtelen fekve maradni, és nehézkes légzése sipolóvá válik. Veríték üt ki a homlokán, és a félelem elszorítja a mellkasát. Azután a fájdalom elül, és Jeanne végre újra elalszik. Az éjszakai rohamok többször is felébresztik és megrémítik a gyerekeket, Albert-nek pedig elrontják a hangulatát. A férfi mintha szegény Jeanne-t tenné felelőssé saját balsorsáért. 1894 nyarán Jeanne egészségi állapota javul, és az asszonyba visszatér a remény. Arcára néha kiül a régi mosoly, és néhány hónapon át elég erős hozzá, hogy elkísérje férjét az útjaira, ha azok nem vezetnek túl messzire. Az ősz első hidegével azonban minden eddiginél erősebben jelentkeznek a rohamok. Sokáig ül kimerülten a konyha egyik székén, kifejezéstelen tekintettel bámulja a kövezetét, majd hatalmas erőfeszítéssel gépiesen folytatja a háztartási teendőket.

Maradék erejével Gabrielle-t és Júliát szidja fáradt, kiabáló hangján. Mindenki látja, hogy megváltozott… Decemberben asztmáját hörghurut súlyosbítja. Mégis visszautasítja az orvosi segítséget, sőt az együtt érző szomszédok segítségét is: hisz azzal beismerné, hogy beteg. Ezt pedig makacsul tagadja. Közben reszket a láztól, és alig kap levegőt. Néha még el is ájul. 1895 februárjának egyik reggelén Gabrielle meglepetten tapasztalja, hogy az édesanyja még nem kelt fel, bemegy a szobájába és iszonyattal kiált fel: meghalt. Csak harminchárom éves volt. Mondanunk sem kell, hogy Albert nem volt ott. Fivére, Hippolyte jelenti be a halálesetet és ő intézi a temetést.[11] A brive-i temetőben megtartott szertartáson a hideg és szürke időben kevesen vannak, ami csak még gyászosabbá teszi a hangulatot. A sír előtt törékeny sziluettek rajzolódnak ki, a szegény Jeanne öt gyermeke. Hippolyte, a fogadó tulajdonosa és néhány családtag, akiket sikerült időben értesíteni… Albert „úton van”, megint csak nincs itt… Amikor végre megérkezik, szembe kell néznie a helyzettel. Mi lesz a fiaival és a lányaival? Akkoriban nem ritka, hogy egy özvegyember gyorsan feleségül vesz egy gyermektelen özvegyasszonyt, aki hajlandó felnevelni az új férje porontyait… Felesleges mondanunk, hogy ez a megoldás mennyire nincs ínyére a függetlenségéhez ragaszkodó Albert-nek. Ugyanakkor Henri-Adrien, a kicsik nagyapja nem vehet a maga tizenkilenc gyereke mellé még ötöt, és Jeanne rokonainál sincs hely… Albert ekkor, aki ebben az ügyben nem adja tanújelét sem szeretetnek, sem bátorságnak, sem találékonyságnak, egyszerűen sorsukra hagyja a gyerekeit… A tízéves Alphonse-ot és a hatéves Lucient a hatóságok elhagyott gyermeknek tekintik, és kihelyezik vidékre „becsületes földműves családokhoz, akik ezért havi díjazásban részesülnek”. Valójában a rosszul táplált, az istálló

nedves szénáján altatott gyerekek ingyen munkaerőt jelentenek ezeknek a családoknak, akik általában szemérmetlenül kizsákmányolják őket. Így megy ez egészen tizenhárom éves korukig, amikor elkezdenek szakmát tanulni. A múltat azonban nem könnyű lerázni: mindkét fiú ellenállhatatlanul ahhoz a mesterséghez vonzódik, amit az apjuk űz… életük nagy részében vásározni fognak… Marad Gabrielle, Júlia és Antoinette kérdése. Miután a két család egyike sem akarja befogadni őket, Albert nem keres más megoldást. Úgy akar élni, ahogy neki tetszik, minek nehezítse a dolgát érzelmekkel, gyerekekkel… Harminckilenc éves… Élete egy fejezete lezárult, de még szép évek várnak rá! Ujjongással tölti el ez a gondolat… Tehát pokolba a fenntartásokkal! Van egy nagynénje, aki egy brive-i jegyzőhöz ment hozzá; a férj remek kapcsolatokat ápol a Mária Szent Szíve kongregáció főnöknőjével. A rend egy árvaházat tart fenn a Brive és Tulle között fekvő Obazine-ban. Jobb helyet keresve sem találni a lányoknak… Vannak helyek, melyeket áthat a szellem. Ilyen Obazine. A középkorban a Corréze völgyét, mely nagyon összeszűkül Brive és Tulle között, a lejtőkön sűrű erdők borítják; egyetlen út, egyetlen ösvény sem vezet át rajtuk. Zöld félhomályában csak vaddisznók, szarvasok és őzek járnak. A lejtő felénél egy kis kiterjedésű plató terül el, melyet a szomszédos csúcsok megvédelmeznek az északi széltől. A XII. század elején a környéken felbukkan egy hórihorgas, sovány, szakállas fickó és egy alacsony emberke, aki árnyékként követi. Egy Limousin vidéki, Etienne nevű pap és a társa, akik elhatározták, hogy magányban fognak élni. Isten szolgálatának szentelve magukat. Ezt a helyet választották visszavonulásukhoz… A hamarosan szentként tisztelt Etienne személyes varázsa más, szintén magányra vágyó férfiakat is odavonzott. Amikor Étienne 1159-ben meghalt, már nagyszámú közösség élt itt, monostor épült, és a szerzetesek a cisztercita rend tagjai. Már állnak egy templom falai. A Coyroux, a néhány kilométerrel lejjebb a Corréze-be ömlő zuhatag

mohás torkolatánál pedig apácakolostor épül, 600 méteres távolságban, hogy elkerüljék a szomszédság rosszindulatú pletykáit… Most ne térjünk ki az apátság mozgalmas történetére az elkövetkező évszázadokban. Éljük be annyival, hogy 1860-ban egy árvaház kezdi meg itt a működését a Mária Szent Szíve kongregáció irányításával. Ebben a kolostorban hagyja 1895-ben Albert a három lányát. Csodálatos a környezet. A kolostor, a kertje, a bokrokkal szegélyezett nagy gyepszőnyegek, az örökösen mormoló központi szökőkút, a hatalmas, palával fedett szédítően meredek tetejű épületek – a szigorú, s mégis megragadó cisztercita építészet megannyi alkotása. A családjukból durván kiszakított gyerekek számára azonban jelenthet-e valamit ez a rideg szépség? A szemükben a falak bizonyára egy börtön falai, különösen Gabrielle számára, akinek az érzékenységét és önálló természetét mindenki ismeri. Micsoda különbözőség Brive-vel, ahol zsenge kora ellenére bizonyos szabadságot élvezett! Folyton sopánkodó édesanyja igaz, beteg volt, és az édesapjával való veszekedései megmérgezték az otthoni légkört, de szerette őt! Az apja ugyan egyre ritkábban bukkant fel, de milyen nagy esemény volt, amikor meghallotta a lova patáinak zaját, amikor alakja kirajzolódott az ajtóban és a karjába szorította! Azután ott voltak a testvérei, különösen Júlia, a legidősebb, vagy juju, ahogyan Gabrielle nevezte, és az iskolatársai, akikkel lassanként összebarátkoztak, és akikkel annyit lehetett nevetni. Most mindezt elvették tőle. Évekkel később, a borzalmas csapásokról beszélve, melyeket az élet tartogat az embereknek, azt mondja majd: „Tudom, mi az, tőlem is mindent elvettek tizenkét éves koromban! És belehaltam.” Kétség sem fér hozzá, hogy ezzel arra utal, ami 1895 februárjának egyik napján történt vele. A legkegyetlenebb talán az első éjszaka a második emeleti hálóteremben, egy galérián, ahol tucatjával sorakoznak egymás mellett az ágyak, és egy szigorú arcú felügyelőnő este kilenckor sötétet és csendet parancsol. A felügyelő a helyiség végében egy cellaféleségben tartózkodik, melyen kis, csapóajtószerű-en működő

rés nyílik; ez időnként minden előzetes figyelmeztetés nélkül egyszer csak kivágódik, és az apáca tetten érheti a rendbontókat. Gabrielle sokáig úgy érzi még, hogy mindig hallja az ördögi szerkezet száraz kattanását. Néhány héttel az ideérkezése után Gabrielle-t meglepetés éri. Egy nagy csomagot kap. Lázas sietséggel bontja ki, és egy pompás, csipkékkel díszített elsőáldozó ruhát talál benne… meg egy hímzett kis táskát, melyben értékes rózsafüzér lapul, egy hatalmas fátylat és egy rózsakoszorút. Az apja ajándéka, túlzó és fényűző ajándék, mely remekül példázza Albert felszínes és nagyzoló természetét. A kislány azonban természetesen el van ragadtatva… Hogyan értelmezhetné másként ezt az ajándékot, mint ígéretet? Egy nap, ez biztos, az apja eljön érte és a testvéreiért. Máris elképzeli, amint megállítja a szekerét a tér fái alatt, és becsönget az árvaház kapuján… Az álmai azonban, melyeket semmiféle konkrét jel nem erősít meg, egyre fakulnak, ám Albert ragyogó emléke sosem enyészik el egészen. Feledésbe merülnek Jeanne kiabálásai, jelenetei, sírásai, melyeket pedig az apa váltott ki… Ugyanakkor azt, hogy az apa, akit a kislány nagyon sokat emleget, sosem látogatja meg őt, Gabrielle kis társnői különösnek találják. – Nem látni túl gyakran az apádat! – gúnyolódnak vele. Ekkor fogan meg és formálódik ki benne az amerikai mítosz. Azért nem látják sosem, meséli, mert az üzleti ügyei – hatalmas szőlőskertjei vannak – New Yorkba szólították, ahová bort exportál. Egyébként tökéletesen beszél angolul, és gyerekjáték volt vagyont szereznie ott… természetesen túlságosan lefoglalja a munkája ahhoz, hogy eljöjjön ebbe a nyomorúságos corréze-i faluba. – Az ember nem hajókázik csak úgy ide-oda az óceánon! – jelenti ki ellentmondást nem tűrve. A kislány tehát magáévá teszi édesapja beteljesületlen vágyait, és konkrét formába önti őket; csodás bizonyítéka a gyermeki szeretetnek egy olyan férfi iránt, aki nemigen érdemelte ki ezt…

Hogyan fogadja Juju és a kis Antoinette a testvérük hazugságát? Nem tesznek szemrehányást neki érte, homályosan érzik, hogy a kitalációk túl szépek és vigasztalóak ahhoz, hogy lerombolják őket, a családi szolidaritás pedig kötelez… Telnek a hetek, a hónapok. Hamarosan kialakul a mindennapi rutin: a tanórák, melyeket általában az apácák tartanak, sok hittan, egy kevés történelem, földrajz és matematika. Azonban az árva lányokat a jövőre is fel kell készíteni; megtanítják őket főzni, és főként varrni… Ez utóbbiban eleinte Júlia és Antoinette boldogul jobban, Gabrielle ímmel-ámmal dolgozik, kiváltva az apácák felháborodását: – Csúnya az öltésed, kicsim! Csináld újra! – És ez? Szerinted ez szegés? Ráadásul a kislány ügyetlen: megszúrja az ujját, elejti a tűt, és több időt tölt a keresésével az asztal alatt, mint a varrással… A sors iróniája! Mint a többi kis árvának, a Chanel lányoknak is buzgón kell gyakorolniuk vallásukat: minden tanóra előtt imádkoznak, végeérhetetlen rózsafüzéreket mondanak, részt vesznek szentségimádásokon, vecsernyéken, mindennap ott vannak a misén a kápolnában és néha a templomban. A kis bentlakók libasorban vonulnak, el sem kell hagyniuk az apátságot, egy hatalmas kőlépcső vezet le egyenesen a szerzetesek egykori hálóterméből a kereszthajó egyik ablaka elé. Az apácák elmondása szerint ezen az úton érkeztek a szerzetesek az éjjeli misére, gyertyával a kezükben… A misék alatt Gabrielle elábrándozik, a szertartások járnak az eszében, melyekről romantikus képzetei vannak. Elképzeli a gyertyák remegő lángját, ahogy visszatükröződik a gránitfalakon… Tekintete gyakran kalandozik a színtelen ablakokon, melyek ólomberakása különös rajzolatokat mutat. Isten tudja, miért, van egy, amely ellenállhatatlanul vonzza. Mintha két összefonódó C betű lenne… Akkoriban azonban még nem Coco a beceneve…. Hogyan sejthetné? … Nem számít! A sors útjai nagyon különösek lehetnek, amikor egy

XII. századi ablaküvegtől korunk egyik leghíresebb logójához vezetnek. Számos más különös jel is felfedezhető az apátságban, és Gabrielle kitartóan álmodozhat róluk azok alatt az évek alatt, melyeket ott tölt. A szerzetesek épületének első emeletén például a nagy galéria padlója számtalan kaviccsal van kikövezve. A mozaik közepén kis fekete kavicsok rajzolnak ki titokzatos jeleket, melyek kabalisztikus számokra emlékeztetnek. Láttak vagy látni véltek egy 5öst, azt a számot, mely határozottan szép jövőt ígér. A kőbe zárt apátsági címerek szépsége lángra gyújtja a kislány képzeletét. Egy mitra, püspöki pásztorbotok, csillagok, egy hold és egy nap rajzolódnak ki a kövezeten. Véletlen lenne, hogy évekkel később a divattervezőnő ezekről az égitestekről nevezi el két kedvenc kutyáját? Anélkül, hogy Gabrielle tudatában lenne, Obazine szelleme lassanként átitatja egész valóját, formálja és megmagyarázza jövendőbeli személyisége sok-sok vonását, még esztétikai felfogását is. Közismert rajongása a fekete és fehér iránt nem egyenesen következik az őt körülvevő környezetből? Hisz nem csak a szerzetesek nagy galériájának mozaikjában mutatkozik meg a fekete és a fehér kontrasztos egysége. Az apácák és az árvák egyenruhája kézzelfogható példája ennek. Az itt töltött évek alatt Gabrielle kapcsolata az apácákkal nem mindig a legjobb… ilyen a természete. Miközben a testvérei többékevésbé beilleszkedtek, Gabrielle, akinek lázadó természetére a család már régen felfigyelt, nehezen jön ki a tanáraival. Szemtelensége miatt többször megvonják tőle a vasárnapi desszertet, vagy arra kényszerítik, hogy a Jézus Cselekedeteiből hosszú passzusokat másoljon le, melyeket az alázatnak, a türelemnek, a gyengédségnek és az engedelmességnek szenteltek, csupa olyan tulajdonságnak, mely nem teng túl benne… Ráadásul szenved attól a megkülönböztetéstől, melyet a hozzá hasonlóan jótékonyságból befogadott és a „fizetős” lányok között tesznek, ahogy minden finomkodás nélkül nevezik őket. Az előbbiek

egyenruhája „konfekció”, míg az utóbbiaké méretre, a legjobb anyagokból készült és csinosan szabott. Köztük van Adrienne, Gabrielle kis nagynénje, és Marthe Costier, az unokatestvére – hiszen az intézmény nem kizárólag árvákat fogad. A kislány nagyon rosszul éli meg ezt a megalázó helyzetet. Frusztrációját és haragját az apácákra viszi át. Sokáig nehezére esik „anyám”-nak szólítania őket, ahogy az szokás, annyira nincs összhangban ez a megszólítás azzal a közönnyel, sőt ellenségességgel, melyet a legtöbb apáca ébreszt benne. Igaz, sokan közülük, akiket érzelmeik elfojtására kényszerítenek, az évek során a szigor merev álarcát öltötték fel, lehetetlenné téve a szeretet minden megnyilvánulását. És ha néhányuk rokonszenvvel viseltetik is a kislány iránt, Gabrielle a tekintetükből szánalmat vél kiolvasni, melyből nem kér. Kevéske vigaszt merít a tenyeres-talpas cselédlányokhoz, ezekhez a derék corréze-i parasztlányokhoz fűződő kapcsolatából, akiknek durva külseje gyakran az övéhez sokkal közelebb álló emberséget takar… A szürke falak mögött, a szigorú boltívek alatt, szülői csókok nélkül eltöltött első hónapokban jelentkeznek nála először az alvajárás tünetei, melyektől aztán egész életében szenved majd. Fehér árny az éjszakai hálóteremben, melyet alig világít meg egy kis lámpa: vajon mit keres karját előrenyújtva, kétségbeesetten, ha nem azoknak a szeretetét, akik magára hagyták? A testvéreinél nem talál igazi vigaszra… Annyira mások, mint ő! Érdektelennek találja őket, hiányzik belőlük minden képzelőerő! A jelenlétük, mely megnyugtathatná, csak még jobban elmélyíti a magányát… Ezért máshol keresgél. A megcsömörlésig emlegetik körülötte Étienne-t, az építőt, Étienne-t, a csodatévőt, Étienne-t, a könyörületest. A refektórium-ban részleteket olvasnak fel az életéből a növendékeknek.[12] A templomban minden adandó alkalommal

megcsodáltatják velük a sírját. Látni kell finoman faragott, gótikus kőkoporsója fedelén a domborművet, amint békésen, lehunyt szemmel pihen. Micsoda derű! Micsoda boldogság! Elkeseredésében a kislány őt szólítja imáiban. Úgy gondolja, talált egy szentet, aki majd megérti és megvigasztalja. Az obazine-i évek alatt ő az első és egyetlen ember, aki oltalmazza nyomorúságában. Később a meglepett Étienne Balsannak kijelenti majd, minden további magyarázat nélkül: „Volt már egy Étienne nevű védelmezőm, és ő is csodákat tett…” Obazine templomtere. Egy vasárnap kinyílik az apátság súlyos román kapuja, utat engedve a párban felsorakozott növendékeknek. A menet, melyet két vagy három fekete ruhás apáca kísér, szélben lebegő’ fehér főkötőben, átvág a téren, és rendben megindul a kis út felé, mely a Coyroux völgyébe vezet le. A lányok, akik boldogok, hogy egy kis időre kiszakadhatnak a kolostori élet szürkeségéből, nevetgélnek és egymást túlkiabálva beszélgetnek, legfeljebb szórakozott pillantásokat vetve az apácakolostor romjaira, melyeket pedig szép okker színűre festettek a századok. Máskor az apácák elviszik a bentlakókat, hogy megcsodálják a bámulatos „szerzetes csatornát”, mely a zuhatag vizét az apátság tavába vezeti, és egész évben táplálja azt. Igyekszenek életre kelteni a tanítványaiknak a XII. századi cisztercitákat, akiknek nemegyszer a sziklát kellett kivésniük, hogy véghezvigyék nagyra törő tervüket. Remek iskola ez a kis Gabrielle-nek, aki szakmája megszállottjaként haláláig gyűlölni fogja a vasárnapokat, hiszen a munka a mindene… Miután az apja, akinek ezernyi mentséget talál, elhagyta, Gabrielle haraggal gondol a családja többi tagjára. Nem tudja felfogni, hogy a nagyszülei és a nagybátyjai, nagynénjei és unokatestvérei mind visszautasították, hogy befogadják őt a nővérével és a húgával. Tizenkét évesen hogyan is érthetné meg magatartásuk nem mindig egyszerű okait? Végül három évvel az Obazine-ba való megérkezése után Gabrielle elszigeteltsége véget ér. Nagynénje, Louise és a férje, Paul Gostier, aki a vasútnál alkalmazott, meghívják Júliával és Antoinette-

tel együtt, hogy töltsék náluk Varennes-sur-Allier-ben a szünidőt, Louise kishúga, Adrienne, és a lányuk, Marthe társaságában. Varennes-sur-Allier! A név jól cseng, de a 3000 főt számláló kis városka távolról sem olyan festői, mint Obazine, és nem olyan élénk, mint Moulins. A városka körül mindössze néhány domb töri meg a táj egyhangúságát. Az állomás, ahol a férj dolgozik, borzalmas, a városháza jellegtelen, az utcák többnyire néptelenek. Minden végtelen unalmat áraszt, beleértve a szokványos kőházat, melyben Louise néni él – akit ismeretlen okokból Júlia néninek hívnak. Az épület hornyolt cserepeivel, két virág díszével, melyeknek feladata lenne, hogy némi költészetet vigyenek csüggesztő jelentéktelenségébe, pontosan olyan, mint a Franciaország-szerte elterjedt kispolgári otthonok, és a kertje akár Párizs külvárosában is virulhatna. Gabrielle szerencséjére a varennes-i vakációk nem olyan sivárak, mint a környezet sejteni engedi. A szabadságról, melyet Obazine-ban megtagadnak tőle, itt is csak álmodozhat és Gostier-ék is árgus szemekkel figyelik a kamasz lányok jövését-menését. Mégis van minek örülnie. Először is Júlia néni Adrienne szobájába költözteti be, lehetővé téve, hogy a két lány felfedezze egymást: mennyi sustorgás, elfojtott nevetés, mennyi késő éjszakába nyúló, néha pirkadatig tartó meghitt vallomás. És itt nem jön be a felügyelő, mint az obazine-i hálóteremben, hogy félbeszakítsa a beszélgetést… így újhodik meg az árva számára ha nem is a Brive-ben megtapasztalt családi élet, melyben soha többé nem lesz része, de valami hozzá hasonló: a kissé még bizalmatlan, de valóságos meghittség a nagynénjével és a nagybátyjával. Bár nem a saját otthonában van, Gabrielle sokkal jobban érzi magát itt, mint a középkori kolostor gyönyörű, de szigorú kődíszletei között. Itt, Varennes-ben Gabrielle hall néha egy olyan témáról is, melyről a kolostorban soha szó sem esik: a divatról. Obazine-ban a varrás leghasznosabb formáit tanulja: abroszt hímezni, beszegni egy kendőt, megfoltozni egy lepedőt, kiengedni vagy bevenni egy szoknyát. Costier nagynéninél mindennaposak ezek

a munkák, és Gabrielle egész ügyes lett, de a szokásos varrnivalókon túl a nagynénit a kalapok is érdeklik. Nem kész kalapokat vásárol, hanem formázott posztót, amit Vichyben, a közeli nagyvárosban szerez be, és a saját elképzelése, ízlése szerint szab, alakítgat és díszít. Ügyes ujjai alatt a minden bájt nélkülöző kalap kezdemények nem egyszerű, százszor látott és unalomig ismert fejfedővé válnak, hanem eredeti modellekké, amilyenekkel nem találkozni Varennesben, Saint-Pourfain-ben, de még Vichyben sem… bár ezek a szerény alkotások természetesen nem hasonlíthatóak az utánozhatatlan párizsi divathoz. Nem számít! Nagyon valószínű, hogy a kamasz lány ezeknek a tapasztalatoknak a fényében értette meg, hogy a varrás sokkal több lehet, mint puszta tűöltögetés… valami merőben más, mint a rutinszerű technikák sorozatos alkalmazása, melynél kevés unalmasabb feladat van. Ezekben a pillanatokban Gabrielle átmenetileg elfelejti elhagyatottságát, és nem hasonlítgatja sorsát irigyelt unokatestvéreiéhez. Sajnos egy napon egy véletlenül elkapott beszélgetésből megtudja, hogy az apja időnként meglátogatja Louise nénit, a kedvenc testvérét. Könnyen elképzelhetjük, mekkora megrázkódtatást okoz ez a kislánynak, s milyen keserű gondolatokat ébreszt benne. Tehát Albert, aki rendszeresen visszajár a vidékre, semmit sem tesz, hogy lássa a tulajdon lányát… Most már végleg elhagyottnak és árvának érzi magát… Az első ürügyet megragadva a szobájába fut, és zokogva rogy le az ágyra… A seb sosem gyógyul be. Obazine-ban nem talál vigasztalást. Még Adrienne őszinte szeretete sem segít. Valahányszor néhány napot Varennes-ben tölt, biztos módját találja a menekülésnek: az olvasást, melynek szentélye a ház padlása lesz. Ott a nyári forróságban, az átmelegedett cserepek alatt, a porlepte régi ládák kincseket, olcsó kiadványokat, újságokból kivágott és

ügyetlenül összefűzött, megsárgult papírú sorozatokat rejtegetnek. Így fedezi fel Pierre Decourcelle és René de Pont-Jest[13] vad romantikájú regényeit, melyek leggyakrabban az akkoriban divatos melodráma naiv szélsőségeibe torkollanak. Íme a leírása annak, hogyan próbál megerőszakolni egy fiatal és gazdag dandy egy szegény munkáslányt: „Esküszöm, addig nem lépem át ezt a küszöböt, míg ki nem oltottad a szívemben tomboló poklot!… Majd mint egy kígyó, karjával körülfonta a lányt és magához húzta. – Segítség! Segítség! – kiáltotta Marié. – Kegyelem! Kegyelem! – Nincs kegyelem, eleget szenvedtem! A dandy, akinek eszét vette a bujaság, már-már végrehajtotta aljas tervét; ám ekkor Marié az érzelmek viharában vergődve kilehelte a lelkét a karjai között!…” Tizennyolc évesen Gabrielle barna bőrű, nagyon vékony fiatal lány. Bizonyára túlságosan sovány annak a kornak az ízléséhez képest, mely a kiteljesedett formákért és dús keblekért rajong, neki pedig kicsi a melle, és a dereka alig vastagabb, mint Polaire-é. [14] Ám nem hiányzik belőle a fizikai vonzerő: különös szépség, aki a klasszikustól való eltérésével nyűgözi le, hatja meg… és ejti rabul az embert… Ahogy felserdül, és kialakul az egyénisége, Gabrielle egyre kevésbé találja a helyét Obazine-ban. Szemmel láthatólag alig bírja visszafogni magát. Nyilvánvalóan nem egy jótét lélek. Adrienne, a cinkosa, éppen fellázadt a családja ellen. Brive-i nagynénje, aki Obazine-ba küldte, jó partit talált számára, ami különösen nehéz feladat, ha szegény lányról van szó, bármilyen bájos is. Szerencsétlen Adrienne akaratlanul is hátrahőkölt, amikor megmutatták neki jövendőbelije fényképét: egy öregedő jegyző… Gabrielle joggal érzi ügy, hogy semmit sem veszít, ha még vár… A két lány tehát nem habozik: megszöknek. De hova

mehetnének pénz nélkül? Mivel nincs más választásuk, bűnbánón Varennes-be mennek Costier-ékhez… Sejthetjük, hogyan fogadják őket. Miután elül a vihar, megpróbálják visszaküldeni őket Obazineba. Lehetetlen, a rendfőnök anya nem hajlandó újabb problémát venni a nyakába. A család tudtára adja, hogy csak azokat a lányokat tartja maga mellett, akik apácának készülnek. A két kis lázadónál egészen biztosan nem ez a helyzet… Ekkor a brive-i nagynéni megtalálja a megoldást: Allier-ban, Moulins-ben működik egy remek hírnévnek örvendő egyházi intézmény, a Notre-Dame Intézet, melyet a kanonisszák tartanak fent. A „fizetősök” mellett, amilyen Adrienne, az internátusba befogadják a vagyontalan fiatal lányokat is, akiket az apácák „elhelyeznek”, miután az iskoláztatásuk véget ért. Moulins előnye, hogy a város alig húsz kilométerre van Varennes-től: Gostier-ék így könnyebben szemmel tarthatják Adrienne-t és Gabrielle-t, akik gyakran meglátogathatják őket. Ráadásul Henri-Adrien, Gabrielle nagyapja és a felesége, Angelina, épp ekkoriban költöztek Moulins-ba, ahol egy szerény manzárdban laknak a Fausses-Braies utcában. Ők is vigyázhatnak hát az unokáikra. Az az idő, melyet a Notre-Dame Intézetben tölt tizennyolc és húszéves kora között, egy örökkévalóságnak tűnik Gabrielle szemében. Hiszen 1900-ban az apácák nem engedik, hogy a tanítványaik kedvük szerint jöjjenek-menjenek, csak az iskolai szünetek előtti estéken kapnak kimenőt. Ilyenkor Costier nagynéni elmegy Adrienne-ért és a három Chanel lányért, hogy egy időre Varennes-he vigye őket. A körmenetekre és a katedrálisbeli misékre párosával felsorakozva, kísérettel kell menniük, pontosan úgy, mint Obazine-ban. Gabrielle alig lát valamit a városból. Pedig Moulins megyei székhely, igaz, nem nagy város, alig 20 000 lakosa van, és az Allier, az ezen a szakaszon széles és lusta folyó két partja mélabút áraszt, de a belváros kövezett utcáival, XVI., XVII., XVIII. századi lakóházaival, platánok és gesztenyefák árnyékolta „korzóival”, számos üzletével csupa elevenség, annál is inkább, mert a város több

garnizonnak is otthont ad, köztük a 10. vadászezrednek. A kevés, amit Gabrielle a városból lát, csak felszítja a kíváncsiságát és sürgetőbbé teszi a vágyát, hogy megszökjön. Mikor lesz végre szabad? A türelmesebb és józanabb Adrienne nehezen tudja jobb belátásra téríteni… Ugyan mihez kezdene, ha megint megszökne? – Gondolkoztál egyáltalán? Miből élnél?

III. FEJEZET A NAGYBETŰS ÉLET 1902-ben Gabrielle és Adrienne végre elhagyják az intézetet. Majdnem húszévesek. A Notre-Dame Intézet azonban sosem engedi el végleg a növendékei kezét: kapcsolathálózata révén keres nekik munkát, vagy akár férjet is… Az apácák Gabrielle-t és Adrienne-t egy „kelengyeüzletben” „helyezik el” alkalmazottként, ahol alsószoknyát, fátylat, boát és egyéb nyakbavalót árulnak, és persze mindenféle „varró felszerelést”. A Szűz Máriához címzett üzlet már a neve alapján is nyilvánvalóan feddhetetlen cég; cégére arra hivatott, hogy a vevőkben a kereskedő becsületességével kapcsolatos minden kételyt eloszlasson. Lám, Gabrielle, akit tizenkét éves korában a Mária Szent Szíve kongregáció nővérei fogadtak be, majd a Notre-Dame Intézet, harmadszor is Isten anyjának védelme alá kerül. Olyannyira, hogy nem minden irónia nélkül gratulál is magának a szerencséjéhez. Az viszont nagyon is kedvére van, hogy a főnökeinél, a Grampayre családnál kap szállást, egy szobában lakik fiatal nagynénjével, a szeretett Adriennenek Kedvükre beszélgethetnek, megoszthatják egymással kis titkaikat. Annak is örül, hogy Moulins központjában élhet, az Horloge és az Allier utca sarkán, nem messze ajacquemardtól. Ez a kereskedelmi élet központja, a város legnyüzsgőbb negyede. Évek óta álmodozott arról, hogy megismeri az életet, a világot, mindazt, ami mostanáig el volt zárva előle, amit talán eltitkoltak… És most már megérti az apját, azt a vágyát, hogy állandóan úton legyen, hogy világot lásson. Ezért hagyta el őt, és nem azért, mert nem szerette, gondolja magában… és kezd megbocsátani neki. Grampayre-éknél a két lány feladata, hogy kiszolgálják a

hölgyeket, eladják nekik a polcokon sorakozó árukat, felvegyék a rendeléseket, és elvégezzék a szükséges igazításokat. Mindehhez különleges tehetségük van, s így bőséges beszédtémát jelentenek a moulins-i polgárasszonyoknak. Özönlenek a vevők… Mivel Adrienne visszajár a Notre-Dame-ba, és néha Gabrielle is elmegy, az apácák a Szűz Máriába küldik vásárolni a növendékeiket, a tulajdonosok nagy örömére. Aki csak a Bourbonnais-ben jár, nem győzi csodálni a rengeteg kastélyt, melyekből talán még több van, mint Touraine-ben. Nagy részük régebbi, zordonabb és romosabb, mint a Loire völgyében állók. Többnyire nemesi családok tulajdonában vannak, akik itt laknak, amióta csak felépültek. Ezen a vidéken élnek a Bourbonok, a La Palisse-ok, a Nexonok. E családok zöme pedig csakis a Szűz Máriában vásárol, melynek tulajdonosai büszkék rá, hogy ilyen előkelő kuncsaftjaik vannak. Megállás nélkül áldják a szerencséjüket, és minden ilyen látogatáskor sűrűn hajlonganak a pult mögött. Legnagyobb meglepetésükre Gabrielle nem osztozik lelkesedésükben. Ez a vevőkör nem kápráztatja el, és a főnökei irántuk tanúsított áhítatos rajongása inkább bosszantja. Született lázadó, és kérlelhetetlen tisztánlátással megalkotott világképe ugyancsak szokatlan egy ilyen fiatal, a világtól sokáig elzártan élt lánynál. Ez a szellemi függetlenség hamar arra indítja, hogy máshol keressen szállást. Nem akar többé a tulajdonosok manzárdjában lakni. – Képtelen vagyok itt maradni… Adrienne-t megrémíti ez a merészség, és nem hajlandó követni barátnőjét. Gabrielle-nek azonban sikerül találnia egy szerény bútorozott szobát Moulins egyik külvárosi negyedében, a folyópartra kivezető Pont-Ginguet utcában. Adrienne hamar unatkozni kezd egyedül. Néhány héttel később enged az unszolásnak.

A leendő Coco azonban még tovább megy, még merészebb lépésre szánja el magát. Néhány vásárló kérésére vállalja, hogy a főnökei tudta nélkül titokban dolgozik nekik a szabadidejében. Igaz, tíz órát tölt az üzletben. Mivel azonban nevetséges a fizetése, a szükségletei pedig nőttön-nőnek, habozás nélkül vállalja, hogy Adrienne segítségével ruhákat és szoknyákat varr a vevőinek. Gabrielle nagyon keményen tud dolgozni: kivételes képesség, és ez élete végéig így marad. A túlóráknak köszönhetően sikerül megtakarítania egy kevés pénzt. Sejthetjük, hogy a két lány, akik most már szabadabban mozoghatnak, nem érik be annyival, hogy ritka szabad pillanataikban unottan sétálgassanak az Allier sivár partján, ahogyan a moulins-i családok… ez alig különbözne az obazine-i sétáiktól. Némi tétovázás után úgy határoznak, hogy szombat és vasárnap esténként a város központjába fognak járni, az Allier térre, a moulinsi örömök fő színterére. Egyre többet látják őket a Grand Café-ban: ez Moulins legújabb, felkapott szórakozóhelye; a párizsi Maxim mintájára épült, melynek 1899-ben George Feydeau bohózata nemzetközi hírnevet szerzett. Stílusa, ferde tükröket keretező kárpitborítású faburkolata ál-párizsi hangulatot teremt, melyre a két kisasszony nagyon fogékony. Máskor a La leiAonba, az óváros teaházába ülnek be vasárnap délutánonként egy-két órára. Akár itt, akár ott, mindig kifogástalanul viselkednek, egykori apácanövendékekhez illően, hisz nem felejtik el, hogy azok, legalábbis egyelőre nem… Moulins helyőrségi város, ahol több ezred is állomásozik, köztük a 10. vadászezred. Ennek az ezrednek a tisztjei és altisztjei gyakran az arisztokrácia vagy a gazdag polgárság köreiből kerülnek ki. Többen közülük felfigyelnek Gabrielle szépségére, csodálatos hollófekete hajára, melyet befonva a feje körül kontyba teker, tüzes, mégis félénk tekintetére, mely pillanatnyi érzései hatására hol elsötétül, hol felragyog. Egyáltalán nem olyan, mint azok a lányok, akik a helyőrségi városokban szinte hivatásszerűen érintkeznek a

katonákkal… így Gabrielle és Adrienne hamar a fiatalemberek kedvencei lesznek, akik magukhoz méltóbb társaságra találnak bennük… legalábbis arra az időre, míg Moulins-ben állomásoznak. Hiszen egészen más réteghez tartoznak, közönséges varrólányok, akiknek bája és kifinomultsága sem tudja feledtetni a szerény származást. Néhány héttel később az elegáns, skarlátvörös nadrágos, paszományos kék dolmányos tisztek társaságában látják őket, amint megisznak egy pohárkával a Rotonde-ban, a kisváros két zenés kávéházának egyikéhen – a másik a Bodard, mely a tulajdonosáról kapta a nevét. Kerek formájú épület, III. Napóleon uralkodása alatt emelték, amolyan zöldre festett keménykalap, a tetején üveges bódéval. Körülötte szegényes kert terül el, csenevész fácskákkal. Bent egy színpad áll, ahol a „művészek” lépnek fel, a színpad alatt pedig a zenekar kapott helyet: egy zongora és két hegedű. A közönség kis márványasztaloknál ül, melyeken egyre gyűlnek a poháralátétek és söröskorsók, vagy limonádék a hölgyeknek. A padlót egy réteg forgács borítja, ahogyan az a legtöbb kávéházban szokás. Itt-ott öntöttvas tartök nyúlnak a magasba, rajtuk az elmaradhatatlan törlőruha gombócok, melyekből egyet-egyet felkapva a pincérek könnyedén végigsimítják az új vendégek asztalát… Ezek a vendégek a „tiszt urak”. (A Bodard-t, ahová inkább az egyszerűbb emberek jártak, a tulajdonosai „második vonalbelinek” tartották…) Ez egyáltalán nem jelenti azt, hogy a Rotonde-ban fellépő előadóművészek a nagy európai énekesek közé tartoznának. Kiöregedőben lévő vidéki csillagok, olyan „művészek”, akik nem kellenek a fővárosi publikumnak, és néhány kezdő, akiknek fiatalsága nem feledteti tehetségtelenségét. Egy akkoriban készült fényképen a félénk tekintetű, mosolygó Gabrielle-t egy fiatal lovastiszt oldalán látjuk: bizonyára egyike volt azoknak, akik meghívták a Rotonde-ba. Úgy tűnik, a lány nem méri fel, milyen színvonaltalanok az előadások és milyen középszerűek a fellépők. Hiszen mostanáig a világtól elzártan élt.

A tudatlansága ellenére mindaz, amit lát, elég ahhoz, hogy megértse, mindenáron ki kell törnie a kisszerű körülmények közül, melyeknek foglya… El sem tudja képzelni, hogy örök életére varrásra ítéltetett. És mivel mélységesen szereti Adrienne-t, ragaszkodik hozzá, hogy a barátnőjét is meggyőzze. Csakhogy meg kell találni a menekülés módját. Gabrielle-nek ekkor eszébe jut, hogy mindig is imádott énekelni. Obazine-ban tagja volt a növendékek kórusának, akik a kápolnában énekeltek; a NotreDame Intézetben is énekkaros volt, és most, hogy elhagyta az intézményt, a rendfőnök anya soha nem fordul hozzá hiába, ha helyettesíteni kell egy-egy berekedt énekest… Támad egy ötlete: – Miért ne próbálkozhatna a Rotonde-ban? Ki tudja? Talán ő lesz az új Yvette Guilbert, és végre kitörhet ebből a középszerű életből, melyre minden jel szerint szánták. Megosztja ötletét a „hódolóival”, ahogy akkoriban mondták. Micsoda remek gondolat! – ujjonganak. A kilátás, hogy a kedvenc mulatójuk színpadán fellépő Gabrielle-nek tapsolhatnak, fellelkesíti őket. Már kiélvezték az összes moulins-i szórakozási lehetőséget, nem csoda, hogy elragadtatottan fogadnak minden új javaslatot. Valójában a bátorításuk megingatja szegény Gabrielle önbizalmát. Kissé hebehurgyán vetette fel az ötletet, nem igazán hitte, hogy valósággá válhat. Most pedig itt a nagy kihívás, pedig mivel annyi éven át elzártan élt, nem szokott hozzá a közönséghez. Egy pillanatig abban reménykedik, hogy Ghabassiére, a Rotonde igazgatója visszautasítja az ajánlkozását. Hiába. A férfi tudja, mennyire népszerű Gabrielle a tisztek körében, így nem kockáztat sokat azzal, ha felveszi, nem mint profi énekesnőt, akinek a neve nagy betűkkel szerepel a plakátokon, hanem mint egyszerű fellépőt. Régóta az a szokás ezekben a zenés kávéházakban, hogy a terem végébe beültetnek hat vagy hét fiatal lányt, akik ügy tesznek, mintha egymás közt beszélgetnének, vagy éppen hímeznek, kötögetnek, miközben a sztár énekel. A szünetben aztán ők kerülnek sorra. Ezeknek a gyakran lenézett, másod-vonalbeli fellépőknek az a dolguk, hogy sorra

előadják kupléikat, így szórakoztassák a közönséget, míg vissza nem térnek a színpadra az igazi művészek. Mivel ezeket a lányokat nem tartják méltónak arra, hogy szerződést és díjazást kapjanak, az egyikük körbejár az asztalok között, és kalapozik… Büszkesége ellenére Gabrielle is kénytelen meghajolni a szokás előtt. Nagyon erős kell legyen a vágya, hogy kiszabaduljon! Hamarosan bevonja Adrienne-t is a kalandba. Hiszen mindent meg akarnak osztani! Adrienne enged: képtelenség ellenállnia ennek a szilárd elszántságnak… Később ez a félelmetes akarat nem egy embert arra kényszerít majd, hogy beadja a derekát… A legenda szerint Gabrielle azonnal hatalmas sikert aratott a Rotonde-ban. Igaz, hogy nincs hangja, de, ahogyan Chabassiére előre látta, már korábban meghódította a közönségét, mely kissé a saját sztárjának tekinti. És ez a közönség igen népes: gyakorlatilag a városban állomásozó összes lovastiszt beletartozik. Olyannyira, hogy ez az egyszerű fellépő gyakran nagyobb tapsot kap, mint az igazi énekesnők, ami persze féltékenységet gerjeszt, Gabrielle azonban túl büszke ahhoz, hogy beismerje, bántja az ellenségeskedés. Sértő, rosszindulatú levélkéket csúsztatnak be a küszöbére. Pletykák terjednek róla. Elsősorban az erkölcseiről… Mivel a nagynénje és ő elválaszthatatlanok, nem nehéz kitalálni, miféle rágalmakkal illetik őket. Gabrielle nagyon szemérmes, és valahányszor átöltözik, kulcsra zárja az öltözőjét, ezért hamar képmutatónak bélyegzik, sőt azt feltételezik, hogy a bezárt ajtó mögött szégyentelen szabadosság folyik… Fitymálják a lány külsejét is. A dús idomok korában a karcsúságát, melyet soványságnak minősítenek, kicsapongó életmódjának tulajdonítják. A Kaméliás hölgy sorsát szánják neki. A nemzetközi hírekből kölcsönzött gúnynevet ragasztanak rá: „Indiai éhínség”, csak így emlegetik, utalva a korabeli újságokban megjelent csont sovány testeket bemutató fényképekre, amelyek mélységesen felkavarták a közvéleményt. Valójában Gabrielle, bár maga sem tudja, korát ugyancsak

megelőzve stílust teremt, mely később uralkodóvá válik, s melyet az egész világra rákényszerít majd. Mit énekel a Rotonde-ban? Nem túlságosan széles a repertoárja: mindössze három vagy négy dal, köztük a Ko Ko Ri Ko, a Scala nagy sikere, a párizsi mulatók legkedveltebb dala. A kakas kukorékolását utánozza benne több-kevesebb sikerrel, hiszen gyenge a hangja, és néha el-elcsuklik. A közönsége azonban, mely nagyrészt feltétlen híveiből áll, ezer örömest megbocsát neki, és bátorítja, amennyire csak tudja: hisz nem az operában vannak, és Gabrielle olyan bájos az egyszerre merész és félénk mosolyával! Részben azért választotta ezt a dalt, mert Polaire szerezte, akihez hasonlít egy kicsit. Ő az eszményképe, és élő bizonyítéka annak, hogy lehet valaki sikeres úgy is, hogy nem felel meg a kor szépségideáljának. Még el sem ült a taps, amikor belefog a következő dalba, legnagyobb sikerébe. A „Ki látta Gocót a Trocadéron?” egy fiatal hölgy balsorsát meséli el, akinek a kutyája elkódorgott. Ez a dal már kiállta az idők próbáját. Gabrielle nem is választhatott volna jobbat… Diadalt arat… Az énekesnő a csodáló! szemében rendkívüli bájt testesít meg, valami egészen újat, ami mindenkit levesz a lábáról… Visszatapsolják. Félénken rámosolyog a csodáiéira, és visszamegy a színpadra. Természetesen többször is elénekli két legsikeresebb dalát. A Koko és a Goco egybecsengése pedig természetesen arra indítja a csodálóit, hogy amikor visszatapsolják, ezt a két szótagot skandálják hangosan, egészen addig, míg Gabrielle újra meg nem jelenik a színpadon. Így lesz Gabrielle-ből akarata ellenére Coco, egész életére, sőt még azon túl is. Az igazat megvallva nem igazán tetszik neki ez a becenév, de kénytelen beletörődni. Adrienne közben az unokahúga árnyékában marad. Bár ugyanolyan szép, szépsége szabályosabb, kevésbé pikáns, és a hangja sem olyan kellemes. Őt küldik a társnői kalapozni. Mosolyogva, szemernyi keserűség nélkül vállalkozik rá…

Mondanunk sem kell, hogy Coco hírneve – hiszen mostantól így hívhatjuk – hamar túljut a Rotonde és a kaszárnyák falain. Eljut Grampayre-ék, a két varrólány munkaadóinak a fülébe is. Felháborodnak… egy olyan komoly üzlet, mint a Szűz Mária, hogyan is alkalmazhatna sivítozó énekesnőket? Mit fog szólni madame de Bourbon-Busset, Chabannes grófnő vagy Nexon bárónő? Erre nem gondoltak a szerencsétlenek? Azonnal elbocsátják őket… Mások számára ez kész katasztrófa lett volna. Gabrielle-t viszont a nehézségek arra ösztönzik, hogy továbblépjen, új fejezetet nyisson. Természetesen nem akar egész életében varrólány maradni. Ez a közjáték arra készteti, hogy keresse az útját-módját, miként törhetne ki helyzetéből. Addig is meg kell élnie. Szerencsére az elkövetkező hetek bebizonyítják, hogy a magánkuncsaftjai hűségesek maradtak hozzá. Sőt elhozzák a barátnőiket is, hiszen a két lány remek varrónő és egyáltalán nem kérnek sokat. Azt is nagyra értékelik, hogy minden a legteljesebb diszkréció mellett folyik: egy elhagyatott utcában egy névtelen ajtó mögött, egy falépcső tetején, egy udvarra nyíló manzárdszobában… Gabrielle és Adrienne nemsokára annyit keresnek, amennyi elég ahhoz, hogy körülbelül úgy éljenek, mint azelőtt. Megszerezték, vagy inkább kivívták maguknak a régóta áhított függetlenséget. Az akaratuknak és a munkájuknak köszönhetik. Ez az első lecke, melyet az élettől kapnak, és Gabrielle haláláig nem felejti el… Mondanunk sem kell, hogy végül a varennes-i Costier nagynéni is tudomást szerez arról, ami Moulins-ben zajlik. Először döbbenten és hitetlenkedve fogadja a hírt, ám hamarosan éktelen haragra gerjed, és megesküszik, hogy örökre bezárja az ajtaját a két botrányos viselkedésű teremtés előtt. Még,javítóintézetet” is emleget! Az idő azonban megteszi a magáét… az apai nagyszülők, Adrién és Angelina közbelépnek, és elrendezik a dolgot. Egyébként is, a két lány már nagykorú, és szabadon dönthetnek arról, hogyan élnek.

Coco rotonde-beli sikerét látva Ghabassiére, az igazgató éves szerződést kínál neki, melyet a lány azonnal elfogad. Adrienne, aki nem részesül hasonló kegyben, szemernyi féltékenységet sem érez. Tudja, hogy ő kevésbé tehetséges, és azzal is tisztában van, hogy az unokahúga nemcsak hogy rendkívül bájos, de rendkívül határozott teremtés is, erős egyéniség, amit ő nem mondhat el magáról. Szereti és csodálja! Teljesen igazságosnak érzi, hogy érdemeit elismerik. Néhány hónapnyi eufória után, mely alatt Gabrielle úgy érzi, nagy karrier küszöbén áll, alábbhagy a lelkesedése. Kiábrándító világossággal látja sikere korlátúit. Igaz, Moulins-ben ismerik, talán túlságosan is… de ugyan miféle kép él róla a többiekben? Különben is, az, hogy Moulins-ban ismerik… Szerencsét próbál Vichyben, mely a szecessziós századforduló idején a szezonban mintegy Párizs előszobája, ahonnan a főváros meghódítására lehet indulni.,A fürdővárosok királynője”, ahogy akkoriban nevezik, gazdag közönséget vonz a világ minden tájáról. Mintha az ember a Nílus, nem pedig az Allier partján lenne, jegyzi meg a Figaro újságírója. Ez a közönség ki van éhezve az élet örömeire, csak úgy habzsolja őket esténként a kényszerű kúra, az ivó kutak előtti sorban állások után, ahol a fehér kötényt és főkötőt viselő kiszolgáló lányok sorra töltik meg a mértékrovátkákkal ellátott poharakat, melyeket a májbetegek nyújtanak feléjük. A májuk nem akadályozza őket abban, hogy megtapsoljanak egy komédiát, operát, operettet, music-hall előadást és revüt… ebben a városban, ahol nem kevesebb, mint négy varietészínház található, köztük az Alcazar és az Elysée-Palace, melynek extravagáns, a legtisztább „habos torta” stílusban kialakított homlokzata furcsa ellentétben van a környező polgárházak klasszikus letisztultságával. Pokoli balszerencse volna, ha Gabrielle-nek nem sikerülne revüvagy operett énekesnői szerződést szereznie. Természetesen magával viszi Adrienne-t. Amikor 1905 telén bejelenti csodálóinak, hogy úgy döntött, elhagyja a Rotonde-ot és Moulins-t, döbbenten fogadják a hírt. A fiatalemberek szemében a kis Coco az éjszakai Moulins

legvarázslatosabb virágszála felejthetetlen, különös szépségével, simogató költőiségével, mely meglegyinti a közönséget, valahányszor színpadra lép… Milyen szomorúak lesznek nélküle az esték! – No de megnézhetnek Vichyben is! – feleli erre. Valóban, alig hatvan kilométer a távolság. Csodáló! megígérik, hogy elmennek… és állják a szavukat. Gabrielle és Adrienne az óvárosban egy szerény szobában rendezkedik be, nem messze a Szent Balázs-templomtól. Amint megérkeznek, előveszik a bőröndjükből a maguk varrta ruhákat és maguk tervezte kalapokat, és elindulnak, hogy felmérjék a terepet: először a folyóparton látják őket az Allier park sétányain, az angolkertek és a cifra villák között, melyekben III. Napóleon és a kísérete lakott. Azután a Források parkjába mennek, melyet hatalmas platánok, bükkfák és gesztenyefák tesznek árnyassá. Végigjárják a fedett galériákat, melyeknek tetejét öntöttvas oszlopok tartják. A helyi vezetés nagy büszkeségére egyenesen az 1900-as Világkiállításról szállították ide őket lebontás után, és annak pompáját idézik. Sétálni – és megmutatni magunkat – esős napokon is, anélkül hogy tönkreáznának az akkoriban divatos hatalmas kalapok, az „egy kilométer hosszú promenádon”, ahogy Vichy útikalauza írja… melyik más város nyújt ilyen kényelmet? A kezdeti lelkesedés azonban hamar alábbhagy. A szezon már elkezdődött, a művészek szerződéseit már mind megkötötték, és a két lány csak bizonytalan beugrásokban reménykedhet. Bárhol jelentkeznek, az impresszáriók, rendezők vagy igazgatók kérlelhetetlennek bizonyulnak, gorombán elutasítják őket, és a végén képmutatóan odavetik: Majd értesítjük. Gabrielle-t a karcsúságáért fitymálják. Kertelés nélkül közlik vele, hogy sovány, mint egy gebe, meg lehet számolni a bordáit… – Egyen, kisasszony – tanácsolják szánakozva. Ráadásul rosszul táncol, mereven mozog és gyenge a hangja… egy

garast sem hozna! Gabrielle nem veszti bátorságát, és úgy dönt, tánc-és énekórákat vesz. Megtakarított pénze egyre fogy… Am minden erőfeszítése hiábavaló marad. Mégis makacsul kitart az ésszerűbben gondolkodó Adrienne tanácsai dacára is. Ami a nagyon szép, magas és kecses nagynénit illeti, hercegnői megjelenését túl kifinomultnak találják ahhoz a közönséghez, mely előtt fel kellene lépnie. Adrienne hamar megérti, hogy felesleges erőltetnie a dolgot, és csalódottan visszatér Moulins-be, hiába könyörög Goco… …Egy korabeli fénykép jól mutatja, milyen lehetett Gabrielle életének ebben a szakaszában… Antónia húgával ül, a Grémerie, a kor egyik divatos kávéházának a teraszán, a Források parkjában, előtte a pohara, nagyon gyengéd, félénk, mélabús a tekintete… Nem a nagyra törő Gocót látjuk itt, hanem az álmodozó lányt, aki nem igazán tudja, mit tartogat számára a jövő… Gabrielle Vichybe ki-kiruccanó csodálók között van valaki, aki a többiekkel ellentétben nem kecsegteti azzal, hogy előbb-utóbb szerződést kap majd, és nem bátorítja, hogy mindenáron tartson ki a terve mellett. Étienne Balsannak hívják… Étienne Balsan nem olyan jóvágású és elegáns, mint a 10. vadászezred fess tisztjei. És nem nemesi származású, ahogyan a legtöbb társa. Ráadásul csak őrmester… Közepes termetű, barna hajú, átlagos külsejű férfi, akinek kerek arcát bajuszkája sem teszi érdekesebbé… Sok barátja van azonban a tisztek között. Rendes fiú, szeret jókat enni és inni, egyenes és nagylelkű, imádja és habzsolja az életet. Rajong a versenylovakért, és arról álmodozik, hogy egy napon az ő versenyistállójának a lovai futnak majd a Párizs környéki híres pályákon. Nagyon gazdag cháteauroux-i családban született Étienne Balsan egy 1500 munkást alkalmazó textilgyár tulajdonosa, mely részben a francia hadsereg megrendelésére termel. Féktelen kamaszkora dacára úgy érzi, még mindig nem tombolta ki magát, ott folytatja hát, ahol abbahagyta, annál is inkább, mert nemrég mindent megörökölt a

szüleitől. A Gháteauroux-ban állomásozó 90. tüzérezredhez sorozzák be, és mivel attól tart, hogy ott nem mozoghat elég szabadon, agyafúrt ürüggyel áthelyezteti magát Moulins-ba: ebben a városban működik a francia hadsereg keleti nyelvek kutatásával foglalkozó egysége. A hazának pedig egy napon szüksége lehet ilyen szakemberekre… És ekkor Étienne azt kiálthatja: Jelen! Valójában a hindu dialektus, melynek tanulására vállalkozik, csak papíron létezik, és nem sikerül találni senkit, aki beszélné. Természetesen a fiatalember nem véletlenül választotta a hallatlanul ritka dialektust, hiszen szinte biztos lehetett benne, hogy Franciaországban senki sem tud ezen a nyelven. Ez a furfangos manőver, úgy is mondhatnánk, ez a merész csíny, azonnal népszerűvé tette a társai köréhen… Étienne tanácsai és az elszenvedett kudarcok ellenére Gabrielle nem tesz le róla, hogy énekesnőként csináljon karriert. De miféle énekesnőként? Hiszen a művészek „feladatkörét” akkoriban egyértelműen szabályozzák (mint a színházban). Ott vannak például a románcénekesek – ma már nem találkozni velük –, azok a művészek, akik kizárólag érzelmes dalokat adnak elő. A tanára – lám, a költségek sem riasztják vissza Gabrielle-t – azt tanácsolja neki, hogy gommeuse legyen. A hagyományosan mélyen kivágott flitteres ruhába öltözött gommeuse énekel is, de nem ez a feladata lényege. Táncolnia, hajladoznia, pörögnie is kell és így a közönség talán kevésbé veszi észre, hogy alig van hangja. Gabrielle ekkor drága ruhákat vásárol és kölcsönöz. A meghallgatásokon azonban, főként az Alcazarban, nem hat meggyőzően: a legel-nézőbbek is fintorognak „soványsága” láttán, annak ellenére, hogy tagadhatatlan báj árad belőle. – És Polaire? – veti ellen Gabrielle. – Nos, Polaire-nek volt hangja! Ez mellbe vágja Gabrielle-t… Vichy. 1906 októbere. Számos beteg elhagyta a fürdőhelyet.

Némelyik panzió már bezárta a kapuit, és a park nagy gesztenyefái szomorkás rozsdaszínt öltöttek. A Grande Grille-nél, az egyik forrásnál, amely még nem néptelenedett el, a víztöltögetők között ott látjuk Goco vékony alakját. Mosolyogva tölti meg a poharakat, a betegek megadta adagolás szerint, 40, 25, 30 gramm… Sokan felfigyelnek egyszerre félénk és merész mosolyára, természetes eleganciájára, mellyel a fehér kötényt viseli, pedig ez a ruhadarab nem mindenkinek előnyös, ahogyan azt a nagydarab, kipirult parasztlányok, Gabrielle társnői tanúsítják. Coco kénytelen volt elfogadni ezt a munkát, miután elfogyott a kevéske pénze, amit nehezen összekuporgatott a vichyi tartózkodására. A szezon végén, amikor bezárnak az ivókutak, kénytelen-kelletlen visszatér Moulins-be. Csalódott, de még mindig nem adta fel a reményt, hogy egy nap énekesnő lesz. Adrienne időközben elköltözött. Most Souvigny mellett lakik, mintegy tizenkét kilométerre Moulins-től, egy bizonyos Maud Mazuelnél. Különös nőszemély ez a Maud: testes, fenséges lassúsággal mozog, ahogy egy hatalmas hajó siklik be a kikötőbe, nem túl értelmes széles arca egyfajta félénk méltóságot tükröz, amit csak kiemel szokásos viselete, a földig érő, bő lebernyeg. Szívesen nyom a fejébe büszke muskétás kalapot. Bár szerény származású és ami a külsejét illeti, a természet nem volt éppen kegyes hozzá, sikerült találnia egy nem túl gazdag, de megbízható anyagi háttérrel rendelkező pártfogót. Ő bérli Maud számára a villát, melyben lakik, és ahol fogadja a moulins-i tiszteket, a környékbeli aranyifjakat, hétszilvafás nemeseket és a csábos fiatal hölgyeket, akik nem mindig a legjobb körökhöz tartoznak… Am ők vonzzák a vendégeket az uzsonnáira, melyeket a háza nagy szalonjában, vagy a magas falakkal körülvett kertben rendez. A bájos Adrienne azért lakik Maudnál, mert ő ezeknek az összejöveteleknek az ékessége, a lelke. Maud egyszerre vidéki házasságközvetítő, gardedám, duenna és gyóntató. Valószínűleg nincsenek gátlásai. Minden próbát kiálló cinizmusát

ügyesen rejti a mások gyengeségeivel szemben elnéző hölgy álarca mögé. Sosem feledkezik meg az érdekeiről, azoknak, akiket összeboronált, mindig eszébe juttatja, mekkora szerepet játszott a boldogságukban, és mennyi jutalmat vár el ezért. A Moulins-be visszaköltözött Gabrielle-nek eközben sikerül visszaszereznie a régi kuncsaftjait. Szerényen él varrónői keresetéből, és amikor csak teheti, elfogadja Maud meghívását, hiszen így lehetősége van találkozni a szeretett Adrienne-nel. Vajon az ott megforduló többi lányhoz hasonlóan, ő is azt a reményt dédelgeti magában, hogy ha már nem futhat be igazi énekesnői karriert, legalább jó partit csinál? Nem úgy tűnik, hogy máris beletörődne ebbe a lehetőségbe. Alig huszonnégy éves, és nem az a fajta, aki elsőre feladja. Természetesen továbbra is találkozgat a fiatal tisztekkel, akik ünnepelve fogadták, és délutánonként, öt óra tájban gyakran látni, amint süteményt majszol, forró csokoládét vagy teát kortyolgat hódolói körében a Délices-ben, a városközpontban újonnan megnyílt teaszalonban. A baráti körében ott van Etienne Balsan, aki még nem töltötte le moulins-i szolgálatát. Coco hasztalan unszolja, Étienne nem hajlandó elkísérni őt Maud uzsonnáira. Éppoly buta, mint amilyen csúf, mondja róla és egy kövér pulykához hasonlítja: jó lesz karácsonykor vacsorára, ékelődik. Általános derültségre utánozza a járását, és tökéletesen majmolja groteszk kényeskedését… Ráadásul szerinte Maudnál végtelenül unalmas és erőltetett a hangulat, a ház asszonyának kimért modorával összhangban. – Az ember halálra unja magát! – jelenti ki. Mindez egyáltalán nem szegi kedvét Cocónak, aki boldog, ha viszontlátja Adrienne-t, és úgy érzi. Étienne túloz… Egyébként Maud gyakran elviszi a kis vendégseregét a moulins-i vagy vichyi lóversenypályára, ahol elkerülhetetlenül találkozik Étienne-nel, aki megszállottja a lovaknak… A korabeli fényképek közül nem egy a lóversenypályán örökíti meg Maudot, Adrienne-t és Gabrielle-t. Á tekintélyes Maud, ahogy azt a

magának tulajdonított mintegy hivatalos szerepkör megkövetelte, fenséges zsabójában, tiszteletet parancsolóan magasodikterpeszkedik a két lány között, széltében-hosszában felülmúlva őket. Mintha éppen a kövérsége jogosítaná fel a pártfogó szerepére. A két lány saját kezűleg varrt kosztümöt és kiegészítőket visel. Az öltözködésbeli eltérések azonban tökéletesen mutatják kettejük természetének különbözőségét. Adrienne szigorúan követi a kor divatját, és nagy csipkezsabót visel, Coco pedig máris kis fehér gallért hord, mely később a Cambon utcabeli stílus tipikus darabja lesz, és remek egyszerűségével élesen elüt a szecesszió ízlésétől. Ugyanígy különbözik egymástól a fehér kalapka, amelyet Coco merészen féloldalasán csap a fejébe, és a túldíszített kalap, ami Adrienne fején trónol. Ahogy rendszeresen eljár a lóversenyekre, Gabrielle, akit kezdetben nemigen érdekelt a lovaglás művészete, Etienne hatására kezdi árnyaltabban megítélni a kérdést, végül pedig gyökeresen megváltozik a véleménye. Eddig a lovakat csak közlekedési eszköznek tekintette, s nem tartotta őket valami nagy becsben. Emlékezzünk vissza, az apja lovas kocsival vitte a három nővért Obazine-ba. Most éppen ellenkezőleg, elgyönyörködik fenséges, elegáns járásukban, ahogyan lábukat előrelendítve vágtáznak, büszke tartásukban, a díszes szerszámokban, szomorúan gyengéd tekintetükben. Igaz, a telivérek cseppet sem hasonlítanak az igáslovakra, amelyek Courpiéres-ben esténként lassan és elcsigázottan vánszorogtak vissza az istállóba, vagy arra a gyakran ostorcsapásokkal nógatott, szerencsétlen párára, mely a gyakori verések alatt az apai szekeret húzta egykoron. Így nem találja nevetségesnek B. márkit sem, akinek a történetét Étienne mesélte el neki. Ez a férfi, akit a családja végül kiközösített, szabályosan beleszeretett a kancájába, és szerelmes szavakat sugdosott a fülébe. Most már Coco is csodálattal figyeli a nyeregbe szálló fehér nadrágos, selyemmellényes pompás kis zsokékat. És az egész

bevezető rituálét, mely költőivé és drámaivá varázsolja a látványt. A harangot, a mérést, a végzetes 55 kilogrammos súlyhatárt, az indító kis zászlaját, azután a zsokékat, akik szinte fekszenek a nyeregben, már-már természetfeletti, különös párt alkotva a lóval száguldozás közben… a közönség fokozódó izgalmát… Coco számára igazi ünnep ez, mely kiszakítja élete szűk keretei közül. Egyvalami árnyékolja be örömét: nem lehet ott a mérésen, melyen a tulajdonosok, feleségeik és barátaik vehetnek részt. A társadalmi helyzete nem engedi. Szó sem lehet róla, hogy valamelyik úrfi családja szeme láttára egy olyan lány társaságában mutatkozzék, akit nem szokás feleségül venni, pedig az effélék – így tartják – mindent megtesznek azért, hogy megfogják egy gazdag vagy nemesi, netán gazdag és nemesi család fiát. Ez az, amitől betegesen rettegnek az anyák, és ezeket a teremtéseket, még ha feddhetetlen életet élnek is, hamar kikapósnak, huta tyúknak, libának, könnyűvérűnek bélyegzik… A velük kapcsolatban használt szókincs gazdagsága és kifejezőereje jól mutatja, mennyire irtóznak az anyák a rangon aluli házasságtól. Ám a fiatal arisztokraták nem haboznak a tűzzel játszani. Családjuk óvó figyelmeztetései csak felszítják vágyukat; ellenállhatatlan kísértést éreznek rá, hogy megízleljék a tiltott, a legtiltottabb gyümölcsöt. Adrienne-t egyszerre ostromolja az extravagáns de Beynac gróf, a barátja, de Jamilhac márki, és egyik fiatal védencük. Egyik úrfihoz sem megy feleségül, de évekkel később törvényes hitvese lesz de Nexon bárónak, akibe 1908 óta szerelmes. Nem ez lesz a sorsa Gabrielle-nek, aki, mint tudjuk, világéletében hajadon marad. Pedig nincsen híján a vonzerőnek. Van benne valami „nem tudom mi”, egyfajta nehezen féken tartott, nehezen titkolt szenvedélyesség, amitől más, mint a többi… És fiatal lányoknál szokatlan a szellemessége, a gunyorossága, mely a legváratlanabb pillanatokban jelentkezik. Míg a többi lány jelenléte megnyugtató, Gabrielle zavarba ejti, nyugtalanítja partnereit… Etienne Balsan éppen nem mindennapi egyéniségét értékeli benne. Ennek egyébként tanújelét is adta Gabrielle vichyi tartózkodása

során: bár nem helyeselte a terveit, számos apró szolgálatot tett neki. Balsan azonban hamarosan elhagyja Moulins-t: letöltötte a szolgálatát. Két vagy három évvel azelőtt meghalt az édesapja, majd az édesanyja. Két fivérével, Robert-rel és Jacques-kal jelentős vagyont örököltek, melynek része a cháteauroux-i textilgyár is. Ki fogja most irányítani? Mivel Robert minden vágya, hogy a gyárat igazgassa, Étienne-nek nem kell magára vállalnia a feladatot, melyet csak nyűgnek érezne. Jacques is örömmel veszi ezt a megoldást. Étienne-hez hasonlóan igazi sportember: a léghajózás szerelmese, és 1900-ban rekordot dönt, amikor harmincöt órát tölt el léggömbje, a Szent Lajos kosarában. Ugyanabban az évben részt vesz a PárizsSzentpétervár versenyen. Mint sok más gazdag családban született fiatalember, rajong a születőben lévő repülésért is: vérbeli pilóta. Talán nem túlzás azt állítani. hogy neki köszönhető a marne-i győzelem. Néhány évvel később ő az, aki 1914-ben egyedül járőrözve Morane-ja fedélzetén Párizs északi része fölött észreveszi von Kluck hadseregének óvatlan manőverét: a németek ahelyett, hogy egyenesen Párizs ellen vonulnának, melytől már csak tizenhét kilométer választja el őket, keletnek fordulnak, és így lehetővé teszik, hogy a franciák oldalba támadják őket. Jacques Balsan alighogy leszáll gépével, rohan a főváros katonai kormányzójához, Gallienihez, akit személyesen ismer, és tájékoztatja a helyzetről. A többi, a piros taxik, a nem remélt győzelem, Párizs és Franciaország megmenekülése – mindez már közismert… Étienne-hez visszatérve: ő is elhatározta, hogy ezentúl úgy él majd, ahogy a kedve tartja s mindenestül imádott lovainak szenteli magát. A Lacroix-Saint-Quen edzőpályát látogatja Oise-ban, a compiégne-i erdő nyugati peremén; a pálya nagy előnye, hogy közel van a futamairól és egyéves telivér-tenyészetéről híres Chantillyhoz. 1904ben tudomására jut, hogy egy tenyésztő özvegye Gompiégne-hez egészen közel eladásra kínál egy nagyon szép, Royallieu nevű birtokot. Több hektár mező és erdő tartozik hozzá – ez kell a

lovaknak. Étienne azonnal megvásárolja. A birtokon álló épülettömb eredetileg kolostor volt, 1303-ban alapították: itt imádkozott Szép Fülöp – innen származik a neve.[15] Később, a XVII. században a bencések foglalták el, akiket a forradalom űzött el. A kolostor legrégebbi része 1907-ben a pompás, román stílusú boltíves kapu, melyet súlyos tölgyfa kapuszárnyak zárnak le, és vadszőlővel befuttatott épületek fognak közre. Mögöttük évszázados fákkal teli park terül el, hátsó részén a rendházzal. A XVII. században átalakított épület tetején eleganciát sugárzó manzárdos palatető ül. Nagyon magas, XIII. Lajos korabeli kis üvegkockás ablakok engedik be a fényt a számos helyiségbe, melyekben épen megmaradt a faburkolat. Royallieu meglehetősen rossz állapotban volt, amikor Etienne megvette, de mivel úgy határozott, itt tölti élete hátralévő részét, nem sajnálta a pénzt a felújításra. Több tucat művész és munkás látott hozzá az épületek renoválásához és komfortossá tételéhez, mert az egykori kolostor híján van minden komfortnak. Etienne számos pazar fürdőszobát alakíttat ki, egy olyan korban, amikor a higiéniát nem tartják olyan fontosnak, még a társadalom felsőbb köreiben sem, ha hihetünk de Pange grófnő híres megjegyzésének: „Sosem mosakodtunk.”[16] Természetesen Etienne nem feledkezik meg arról sem, ami a legfontosabb a számára: kibővíti az istállókat, megsokszorozza a bokszok számát. Azt tervezi, hogy több tucat lovat nevel majd, sőt ménest alapít. Gondosan kiválogatja a legjobb istállófiúkat, a legtapasztaltabb lóápolókat. Mostantól legmerészebb álmai is valóra válhatnak: részt vehet a liverpooli Nemzeti Nagydíjon vagy a pau-i futamon. Egy nap Vichyben Étienne meghívja Cocót egy edzésre. Idézzük fel, mit mond ő maga élményeiről: „Másnapra beszéltünk meg találkozót. Túl a gyalogúton az Allier partjáról lementem a mezőre, és egyszer csak a bokszok előtt találtam

magam. Felkavart víz jó szaga érződött. Hallottuk a gát zúgását. A frissen vágott egyenes sáv a folyóval párhuzamosan húzódott; homok, fehér kerítések és a távolban a Bourbonnais hegyei. A nap bearanyozta a Gannat lejtőjét. A zsokék és az istállófiúk, libasorban, lépésben haladtak állukhoz húzott térddel. – De szép élet – sóhajtottam. – Én egész évben így élek – felelte Étienne. – Maga is megtehetné.” Gabrielle elengedi a füle mellett a megjegyzést, de lassanként gyökeret ver benne a gondolat, hogy hátat fordíthatna eddigi középszerű életének, amelyet nem jószántából választott… Igaz, nem szerelmes Étienne-be. A férfi mákszemnyit sem hasonlít a népszerű sorozatok hőseire, akik kamaszkorát benépesítették és akiknek színezett képe a filléres regények borítóját díszíti, melyeket továbbra is olvas. Ugyanakkor távolról sem hétköznapi ember. Mindig jókedvű tréfamester, akit imádnak a barátai, és elbűvölő társ. Mint Goco, ő is kilóg a sorból… Akkor miért ne? Gabrielle egy nap elszánja magát: – Nincs szükséged egy tanítványra? – veti oda hirtelen, s mintha máris megbánná merész szavait. Ez a közvetlenség távolról sem botránkoztatja meg Étienne-t, éppen ellenkezőleg, el van ragadtatva tőle. Kitör belőle a nevetés… Lovarnőt farag Gabrielle-ből… Biztos, hogy tehetséges. Az ilyesmi első ránézésre látszik! Azonnal elbűvöli a gondolat, hogy ilyen csinos, ilyen szórakoztató, ilyen rendkívüli lányt költöztethet Royallieu-be, bevezetve a társaságába is. Cocóval színesebb, rugalmasabb lesz az ottani kissé rideg élet, és a lány biztosan benne lesz minden mókában. És mivel szereti a lovakat, könnyen beilleszkedik majd a maga körül felépített kis világba, melyet az azonos szenvedély tart össze.

IV. FEJEZET ROYALLIEU, AVAGY NYEREGBEN Compiégne vasútállomása, 1907 egyik estéje. A „kis Goco”, ahogy Etienne nevezi, leszáll a harmadosztályú kocsiból. Alig van csomagja. A ruhatára mindössze egy nyári alpaka– meg egy téli skót gyapjúkosztümre, és a „kecskebőrére” korlátozódik, ahogy ő nevezi. A vendéglátója kijött elé, és a tilburyjén viszi Royallieu-be. A kolostor pazar kapuja első pillantásra lenyűgözi… Micsoda kontraszt a nyomorúságos viskókkal, melyekben gyermekkora óta meghúzta magát a családjával. Felfedezi a főépület bejáratát, a nagy lépcsővel, a szép, XVII. századi kovácsoltvas korláttal, és Royallieu első apátnőjének, madame de Laubespine-nek a portréjával. – Őt is Gabrielle-nek hívják, mint téged – jegyzi meg nevetve Etienne. Ezért azonban még nem kapja meg a legszebb, apátnői szobát. Ám így is gyönyörű, elegáns dísztárgyakkal és bútorokkal berendezett szobába költöztetik. Az ezüst gyertyatartók, a régi festmények… mindez nagy hatást tesz a lányra. És hogyan írhatnánk le ámulatát, amikor Étienne kitárja előtte a pazar fürdőszoba ajtaját, mely csak az övé, az övé, akinek eddig egy mosdótál és egy kancsó a luxus netovábbját jelentette? Anélkül, hogy magánéleti titkokban vájkálnánk, felmerül a kérdés, milyen természetű volt valójában Gabrielle és a vendéglátója kapcsolata. Mint láttuk, Coco remek barátnak tekintette a férfit, és később is mindig ebben az értelemben beszélt róla, kijelentve, hogy sosem „szerette”. A maga részéről Etienne még több mint tíz év elteltével sem állítja róla, hogy a szeretője lett volna. Feltételezhetjük, hogy nem is volt az, mielőtt Royallieu-be költözött

volna. Később azonban abban a nagyon szabad légkörben, melyben éltek, kapcsolatuk valószínűleg nem maradt plátói, még ha nem is volt ez igazi szerelem. A viszonyuk nagyon természetesen, felesleges komplikációk nélkül alakult. Hiszen sportemberek voltak! Ezenfelül Étienne-nek, a vidám és gazdag agglegénynek egy sereg szeretője volt, és ezeknek a kalandoknak sosem tulajdonított nagyobb jelentőséget, mint amennyit érdemeltek. Gabrielle azonban nemcsak csinos, de nem mindennapi, szórakoztatóan csípős nyelvű, szellemes fiatal lány volt, akit ráadásul érdekelt a lovaglás, aminél nagyobb érdem nem volt Étienne szemében. Egyébként sem várja el Cocótól, hogy eljátssza a ház asszonyának a szerepét. Ezzel túlzott fontosságot tulajdonítana neki az életében. Gabrielle-nek sem jut eszébe, hogy magára vállalja az unalmas kötelezettségeket. Évekkel később Étienne bevallja majd, mennyire megdöbbentette, ahogyan a lány az ott-tartózkodása elején viselkedett. Akkoriban Coco délig ágyban marad. Az éjjeliszekrényén nagy csésze tejeskávék. Az ágyon filléres regények. Számára biztosan ezt jelenti a kastélybeli élet: nincs többé időbeosztás, nincs anyagi kényszer, nincs bizonytalanság. Eleget küszködött mostanáig. Most egész valójában elengedi magát… Ám alighogy felkel, egy csengő hívására az ebédlőbe kell mennie, ahol már ott találja Balsan barátait, akik Royallieu-ben élnek, vagy gyakori vendégek a kastélyban. Csupa lovas, akik többnyire szeretőik kíséretében érkeznek. Köztük van Foy báró, és a „balkézről való hitvese” (akit gondosan rejteget a családja elől), a szép Suzanne Orlandi, Maurice Cailleux, egy edző a barátnőjével, Forchemer kisasszonnyal és Léon de Laborde gróf. Jönnek látogatók is. Néha behajt a kapun Emilienne d’Alengon pompás hintója, aki a „három nagy” egyike, ahogy akkoriban a leghíresebb kurtizánokat hívják (a másik kettő Liane de Pougy és a szépséges Otero). A harminchét éves Emilienne a Téli Cirkuszban kezdte színpadi pályafutását, ahol egy állatszámban lépett fel, krepppapír gallérral felcicomázott piros szemű, fehér idomított nyulakkal.

Már akkor nagyon értette a dolgát, és egy kritikusa a szemére is vetette „a tapasztalatlanság hiányát”. Egy szép napon az öltözőjébe egy csokor orchideát hoznak, melyből egy névjegykártya hull ki; Jacques d’Uzes herceg. Egy botrányos viszony kezdete ez… Franciaország egyik legelőkelőbb családjának sarja őrülten beleszeret a Martyr utcai házmesterlányba, és mindent odadob érte,[17] olyannyira, hogy a hercegnő, az édesanyja kénytelen Kongóba száműzni a fiát, távol a veszedelmes kurtizántól. A történet sajnos szomorúan végződik: a fiatal herceget Afrikában elviszi a halálos láz. Ám szép Émilienne okozta károk listája ennél sokkal hosszabb; amikor a Folie-Bergére-ben egy gitározó apródot alakít, elcsábítja a belga Leopold királyt, aki diszkréten látogatja Párizsban egy Artois utcai kis lakásban, miközben „polgári ruhás” ügynökök járnak fel-alá a szemközti járdán… Etienne Balsannak is volt egy rövid kalandja Emilienne-nel. Ám az elődeivel – és az utódaival – ellentétben neki sikerült megszabadulnia a hölgy karmai közül, mielőtt Emilienne-nek ideje lett volna elverni vagy akár csak megcsapolni a vagyonát. Ezzel a hőstettével nemcsak a barátai csodálatát vívta ki, de magának az érdekeltnek a megbecsülését, sőt őszinte barátságát is. Ezért látogatja rendszeresen Étienne-t, és ezért nem féltékeny Gabrielle-re, akiről elismeri, hogy eredetien gondolkodik és viselkedik. Coco tehát kitartott nő? Gyakorlatilag igen. A kor szelleme szerint azonban ez nem ennyire egyértelmű, hiszen Étienne nem így kezeli: esze ágában sincs súlyos pénzeket áldozni arra, hogy a legelegánsabb hölggyé tegye. Ékszert egyet sem ajándékoz neki… Cocot ez a legkevésbé sem bántja. Éppen ellenkezőleg! Visszautasít minden olyan fényűző, drága holmit, amiről, úgy érzi, hogy lealacsonyítaná. Nagyon hálás Étienne-nek, amiért nem úgy bánik vele, mint azokkal a nevetségesen felcicomázott kurtizánokkal szokás, akik a Bois sugárúton mutogatják magukat pompás hintókban. Gabrielle túlságosan büszke ahhoz, hogy elfogadja azt, amit a legnagyobb

megaláztatásnak érez. Anélkül, hogy Étienne-hez és barátaihoz hasonlóan rajongana a lovaglásért, Gabrielle egyáltalán nem idegenkedik ettől a sporttól. És mivel Royallieu-ben a kis csapat egész élete ekörül forog, mindenáron remek lovas szeretne lenni. Hiszen ez a módja, hogy a lehető legkellemesebb életet élje. Különben is, ezt a helyzetet kihívásnak érzi, ő, aki néhány éve az akaratot és a munkát tartja az életét kormányzó legfőbb erénynek. Nem erkölcsi okokból, hanem mert ez az egyetlen, számára is elfogadható, hatékony módszer, hogy „sikerrel járjon”. Mást nem engedne meg a büszkesége. Nem tartozni senkinek semmiért, nem függni senkitől: élete végéig ez marad hitvallása lényege. Coco igyekezete, hogy Royallieu legjobb lovasa legyen, őszintén meghatja Étienne-t. Csak ő adhat leckéket neki, senki mást nem enged a közelébe… és Gabrielle-re ugyancsak ráférnek a leckék. Kezdeti nagyhangú kijelentései ellenére semmit sem tud. Amikor először lóra ül, hirtelen pattan a nyeregbe, és belecsimpaszkodik az állat sörényébe, mely zavarában azonnal vágtába fog a nevetéstől rázkódó társaság szeme láttára… – Na, ne bohóckodj! – jegyzi meg Étienne, aki mindenen kész nevetni, de ebben nem tűri a tréfát. – Kell egy lovaglóruha[18] – teszi hozzá. – Egyelőre Suzanne kölcsönad egyet. – Miért nem mindjárt egy cilinder, sőt egy háromszögletű kalap? – válaszol nevetve Coco. Ragaszkodik hozzá, hogy úgy lovagoljon, mint egy férfi – két oldalra vetve a lábát. Ahhoz bőrcsizmára, lovaglónadrágra van szüksége – vetik ellene. A lánynak azonban már kész a terve: sokszor megfordult az istállókban, és elbeszélgetett a lovászokkal. Könnyen szót ért az általában paraszti sorból származó fiúkkal. Úgy gondolja, hogy az a lovaglónadrág, amit őt viselnek, neki is tökéletesen

megfelel majd. Így nem kell szép bőrcsizmát vásárolnia, amilyet a barátai viselnek, s ami egy vagyonba kerül, úgyhogy pénzt kellene kérnie Etienne-től, amitől irtózik. Elmegy tehát egy lacroix-saintoueni szabóhoz, akinek az edzőpályától nem messze van üzlete, és a kispénzű kuncsaftoknak dolgozik: lovászoknak, istállófiúknak… Elővesz a táskájából egy lovásznadrágot, melyet elegánsnak talál, és melyet egy Etienne szolgálatában álló angol lovásztól kért kölcsön. – Varrna egy ugyanilyet? – kérdezi. – A férjének kellene eljönnie személyesen, hölgyem. Méretet kell vennem róla… – Nekem lesz, uram! – Önnek? – kérdez vissza elképedve a szabó. – Igen, nekem… – No de hölgyek nem viselnek ilyet – csattan fel döbbenten és felháborodottan a férfi. Coco azonban nem hagyja magát, és olyan elszántság tükröződik a hangjában és a szemében, hogy a szabó végül beadja a derekát. Végül is ha a kuncsaft – aki egészen bizonyosan bolond –, ragaszkodik hozzá… Ettől kezdve Coco, aki már sosem lustálkodik délig, szorgos tanítványa lesz Etienne-nek, igyekezve örömet szerezni neki. Minden hajnalban, ha esik, ha fúj, együtt kivezetik a lovakat az edzőpályára. A férfi mellett megtanulja, hogyan mérje fel, mennyit ér egy-egy jószág és a rajta lovagoló zsoké, főként azonban elsajátítja a helyes testtartást a nyeregben, eszébe vési, mint valami törvénykönyvet, az igazi „lovas kifejezéseket”, melyeket Étienne használ az oktatása közben, amikor tanítja: „Képzeld el – ha tudod –, hogy hallatlanul értékes golyók vannak a két lábad között, és lehetetlenség rájuk támaszkodnod.” Fél évszázaddal később Coco még mindig emlékezni fog erre a szemléletes képre, melyet szívesen idéz fel, huncut tekintettel. Etienne azt is javasolja:

– Esős időben csukd be a fél szemed! Így ha sár fröccsen az arcodba, még mindig marad egy tartalék szemed, hogy lásd az utat… Néhány hónap alatt Cocóból remek lovas válik. Gyors fejlődése elkápráztatja Étienne-t és a barátait. Érzéke van ehhez a sporthoz? Vitathatatlanul, de főként nagyon elszánt, kitartó és büszke. A legjobb akar lenni, és sikerül is neki. Mostantól valóban beletartozik a csapatba. Ám ha az urakat netán meglátogatja Royallieu-ben valamelyik családtagjuk, a szeretők természetesen nem vesznek részt a vendég tiszteletére rendezett vacsorán. Balsan és a barátai félnek, hogy megbotránkoztatják, felzaklatják a rokonaikat, vagy kínos helyzetet teremtenek… Igaz, nincs ínyükre a dolog, de hogyan is hányhatnának fittyet bizonyos társadalmi elvárásokra, melyek ellen nem akarnak hadakozni? Ilyenkor Coco és a többi fiatal lány a lovászokkal és a zsokékkal vacsorázik. Még egy megaláztatást el kell viselniük: a versenyeken nincs bejárásuk a lótulajdonosok páholyába, sem a mérések helyszínére. Mint a közönséges halandóknak, be kell érniük a már letaposott gyeppel, a kétes közönség, kispénzű fogadók, tippadók, bukmékerek, csalók, zsebtolvajok és áldozataik, ámuló-bámuló vidéki bugrisok társaságával, akik mintha egyenesen Labiche komédiájából, a La Cagnotte-ból léptek volna elő, családostul érkező kíváncsiskodók mindenféle jöttment társaságával… Coco nehezen viseli ezt a megalázó helyzetet, még ha más körülmények között sokszor át is kellett már élnie ilyet, például az obazine-i árvaházban vagy a Notre-Dame Intézetben. Ez azonban csak megerősíti az elszántságát – nem a lázadásra, hisz két lábbal áll a földön –, hanem arra, hogy emelt fővel kell felülkerekednie a sorsán. A csapat élete a versenyek ritmusára szerveződik a compiégne-i pályán, de főként Chantillyban, Long-champs-ban, Vincennes-ben, Maison-Lafitte-ben, Tremblay-ben, Auteuil-ben vagy Saint-Cloud-

ban. A kis társaság hetente többször vonatra száll és Párizsba utazik. A fülkében viccelődnek, turfról beszélgetnek, Stud-book-‘kal[19], a kezükben kommentálják a benevezett lovak pedigréjét. Gabrielle néha már torkig van az egésszel, halálosan unja magát, és azon tűnődik, vajon mit keres itt… Szerencsére kártyáznak is, térdükre terített skót kockás plédet használva asztalként. Néha messzebbre is kiruccannak, Deauville-be, Pau-ba, Nizzába, hiszen Étienne mindenhol indítja a lovait. Amikor Royallieu-ben vannak, az élet a bevett rítus szerint zajlik. A napsütötte teraszon elfogyasztott reggeli után fotelek és nyugágyak várják Étienne-t és a barátait. Az Excelsior-l, a Gaulois-X., a Journal-t olvassák és kommentálják. A nőket inkább a társasági hírek és a divatrovatok érdeklik. Elolvashatják például, hogy „X. bárónő lágy esésű brokátból készült, elöl redőzött és az arany cipellője felett kissé megemelt rózsaszín, aranylamés estélyi ruhát viselt”, vagy hogy madame S. „csinos szaténköpenyt hord, melybe az autózáskor burkolózik kecses, fázós mozdulattal. Homokszínű a köpeny, a gallérja kék coboly- és nyérc prémből készült. Ez a köpeny nagy szolgálatot tesz, amikor lemegy a nap vagy hirtelen hűvösre fordul az idő.” Az ilyen leírásoktól Gabrielle a fogát csikorgatja… Mennyi kényeskedés, micsoda flancolás az öltözködésben! Józan esze és gyakorlati érzéke lázadozik. Ha társasági előkelő hölgyekről van szó, még elmegy a dolog… no de mit szóljon a kurtizánok bonyolult felszereléséhez, melyet részletesen leír a Gaulois. Az Arcképemlékek-ben Cocteau kéjes iróniával idézi fel ezt a felszerelést, mely nem egy csábítót elriasztott: „páncélzatok, pajzsok, nyakvasak, fűzők, halcsontok, paszományok, válltömések, láb- és combvértek, páncélkesztyűk, mellvértek, gyöngypányvák, tollpajzsok, szatén-, bársony- és drágakő övék, sodronyingek; ezek a tülltől, csipkétől borzas, pikkelyektől szúrós lovagok, ezek a spárgacsipesszel díszített szent szkarabeuszok, ezek a nyest-és hermelinprémes szamurájok, a gyönyör páncélosai, akiket hajnaltól iparkodtak felszerszámozni és

páncélba gyömöszölni a tenyeres-talpas szobalányok, ahogy mereven álltak vendégük előtt, úgy festettek, mint a feltörhetetlen osztrigák… Ezeknek a hölgyeknek a levetkőztetése költséges vállakózás volt, melyet előre el kellett tervezni, mint egy költözködést.” Emilienne d’Alenqcon, ha nem is ennyire karikatúraszerűen, de ilyen… Hogy ő is ebbe a kategóriába tartozzon, na nem; Gabrielle hallani sem akar ilyesmiről. Egyébként is, a ruhák, melyeket ezek a nők viselnek, neki nem állnak jól: a szobája nagy tükre előtt felpróbált néhány Emilienne-től kölcsönkért darabot. Nem, cseppet sem mutatnak rajta. Neki másmilyen az alakja, nem elég nagy a melle. A híres „S” vonalról, melyet az őseink annyira kedveltek, ő hiába is álmodozna… Természetesen még mindig ott van a könyörtelenül összeszorított derekú fűző, amibe egy erős karú szobalány segítségével préselheti be magát az ember. Mert bár Poiret kényelmesebbé kívánta tenni ezt a kiegészítőt, a kor még mindig a divat elengedhetetlen kellékének tekinti. Coco a puszta gondolattól is rosszul lesz, hogy netán el kell viselnie ezt a kínzóeszközt. Egy este a szalonban nevetve és gúnyos hangon olvassa fel az ideális fűző meghatározását, melyet a Gaulois egyik számában talált:,Ahhoz, hogy egy nő megjelenése igazán elegáns legyen, a fűzőnek művészi módon kell érvényre juttatni az alakját. Pontosan kell simulnia a testre, anélkül, hogy nyomást gyakorolna az érzékeny szervekre… (Milyen szervekre? – kérdezi ártatlanul.) Az ideális fűző megvédi a fiatal hölgyeket a kissé mozgalmas társasági élet fáradalmaitól. (Ó, ó! – kiált fel Etienne.) Végül megóvja a hölgyeket ama veszedelmektől is, melyek a növekedés következtében egyre gyakrabban fenyegetik az ifjú szépségeket.” (Ezúttal a közönségből tör ki a viharos nevetés.) A maga részéről Gabrielle úgy tartja, az erős izomzat felér minden fűzővel, és ezt az erős izomzatot a mindennapi lovaglásnak köszönhetően ő kifejlesztette. Órákat tölt lovaglással, és örömteli fáradtsággal töltik el a kirándulások a compiégne-i erdőben, melynek minden szögletét, minden ösvényét ismeri, annyira, hogy idős korában

nosztalgikusan mondja majd a barátainak: „Hozzanak csak egy ágat, egyetlen ágat onnan… azonnal felismerem az illatát.” Ha a lovaglásról és a turfról tud is már mindent, ha sikerült is bővítenie a társadalomról szerzett ismereteit, és bejutnia olyan körökbe, melyeket eddig csak messziről figyelhetett, az általános műveltsége mit sem gazdagodott. A sportembereket, akik körülveszik, kizárólag a lovak és a velük kapcsolatos témák érdeklik; bizonyára megőriztek néhány halvány emléket klasszikus tanulmányaikról, de mindabból, amit megtanítottak nekik, semmi sem ébresztette fel a kíváncsiságukat a kor társ irodalom… vagy a divatos színház iránt. Az avantgárdról nem is szólva, mely iránt Coco néhány évvel később kezd érdeklődni. A barátainak egyébként eszébe sem jut, hogy este a futamok után elmenjenek megtapsolni Feydeau darabjait, melyeken pedig bizonyára remekül szórakoznának. A festészet, a zene ugyanígy hidegen hagyja őket. Renoirról, Bonnard-ról, Debussyről azt sem tudják, kicsodák… Viszont tudják, hogy lehet elszórakoztatni, megtréfálni, megnevettetni a baráti társaságot, mindenféle csíny kieszelésével, ismerik az összecsukódó ágyakat, a hálószobák parkettjéhez ragasztott papucsokat, a szőrös műpókokat a paplan alatt, az elolvadó kávéskanalakat és soha el nem olvadó cukrot, robbanó szivarokat, melyek feketére kormozzák az arcot, hogy csak a szem fehére világít. A hónapok múlásával Gabrielle rájön, hogy bizonyos helyzetekben kénytelen engedményeket tenni és alkalmazkodni új környezete szokásaihoz. A kis vadóc megtanul nőiesen, oldalt ülve lovagolni, bár egyáltalán nem tetszik neki, hiszen utálja a női nyergeket, és a pózt, melyben a bal lábát fel kell húznia, s így az végül fájdalmasan elzsibbad. A képtelen aszimmetrikus ruhákról nem is szólva. Ha azonban nem férfi módra üli meg a lovat, kisebb feltűnést kelt. Az élet más helyzeteiben olyan öltözéket kell találnia magának, melyben nem úgy fest, mint egy kalmük, ahogy mondják neki, de nem is úgy, mint azok a nők, akikkel semmiképpen sem akarja, hogy egy kalap alá

vegyék. Így egyre gyakrabban hord tengerészkék, nagyon egyszerű öltözékeket, melyek az egyházi intézetek növendékeinek az egyenruháira emlékeztetnek. Kis zsirardikalapot visel hozzá, mélyen a fejébe nyomva, lazán megkötött, keskeny szalaggal. Máskor kölcsönkér Etienne-től vagy Léon de Laborde-tól egy keményített gallérú férfiinget, nyakkendőt és hosszú, nagy bőrgombos sportkabátot. Így látják a lóversenypályákon, egy padon ülve, látcsövével a kezében az egymást követő futamokat figyelve… Felesleges mondanunk, hogy akkoriban hamar szemet szúr egy ilyen módon öltözött, a versenyt szenvedélyesen követő nő. – Különc! – mondják először vállat vonva. Különös módon azonban az első megdöbbenés elmúltával gyakran elismerik, hogy ezek az öltözetek remekül állnak neki. Vidéki visszavonultságában Gabrielle maga fabrikálja a kalapjait, melyeket Étienne barátnői lelkesen csodálnak. Szüntelen ott pipiskédnek Royallieu tükrei előtt, a kalapokat próbálgatva, és kérlelik Gocót, hogy nekik is csináljon ilyet. Gabrielle szívesen igent mond, fizetségről viszont hallani sem akar, pedig a Galeries Lafayette-ből kell beszereznie a hozzávalókat. Készít fejfedőt Émilienne d’Alengonnak is. Ezeknek a nőknek az ízléséhez képest azonban még túl egyszerűek Coco korai kreációi, és a lány hamarosan csalódottan látja viszont kis zsirardikalapjait nevetséges kiegészítőkkel felcicomázva: muszlinrózsákkal, bóbitákkal, fenyegetően az égnek meredő fogolytollakkal, cinkékkel és tengelicékkel, madárfészkekkel, bennük gondosan elrendezett kis tojásokkal. Természetesen ahhoz, hogy a nevetséges tákolmányok stabilan üljenek viselőik fején, a hölgyek hosszú kalaptűket használnak, melyek nagy üveg vagy fémgömbben végződnek. Ugyanolyan tűk, amilyenekkel néhány évvel később az üvöltő fúriák, a Paradé[20] ellenzői akarták kiszúrni a szerencsétlen Cocteau szemét az előadás végén.

Néhány Royallieu-ben eltöltött hónap után Gabrielle hangulata kezd megváltozni. Az első idők elragadtatása, amikor belépett a szépség és luxus világába, melyet Etienne Balsan nyitott meg előtte, elenyészőben van. Tompa mélabú váltja fel. Igaz, az itt élvezett anyagi biztonságot és az állandó pénzhiányt, amely az elmúlt években megkeserítette az életét, nem lehet egy lapon említeni: ég és föld a különbség. Vége a kínos számolgatásnak-kuporgatásnak, hogy valahogy kijöjjön a hónap végéig. Most viszont ürességet érez, mely apránként alakult ki benne, és amelytől szenved: amióta csak az eszét tudja, mindig dolgozott. Gyerekkorában az édesanyjának segített a háztartási munkákban: meggyújtotta és táplálta a tüzet, mosogatott és ágyazott, felmosta a padlót… Obazine-ban és a Notre-Dame Intézetben, ahol csak a szertartásos vasárnapi séták jelentettek némi kikapcsolódást, az apácák nagy gondot fordítottak arra, hogy felkészítsék tanítványaikat a háztartási teendőkre. A varrással, napi tíz-tizenkét óra munkával töltött évekről nem is szólva, amikor kikezdte a szemét a rossz világítás… És most hirtelen nincs mit csinálnia, nincs semmilyen hasznos elfoglaltsága, aminek valami haszna lenne, és álnokul beléfészkeli magát a lelkiismeret-furdalás. Vajon Étienne és barátai megértenék? „Miért panaszkodsz?” – mondanák, ha véletlenül beszélne nekik a gondjairól. Robert Balsan, Étienne fivére, aki vállalta a cháteauroux-i gyár igazgatását, akinek szüksége van arra, hogy dolgozzon, bizonyára megértené, mi hiányzik Gabrielle-nek… De Étienne-től és Jacques-tól hiába várna megértést. Ha annyira vágyik valami elfoglaltságra, ott a sport, hogy kitöltse az űrt, és elsöpörje a rossz hangulatot. Gabrielle azonban nem osztja ezt a felfogást. Úgy tűnik, az „orcádnak verítékével keresed a kenyered” jelszava mélyen belevésődött lelkébe, a Chanel nemzedékek hosszú sora hagyományozta rá, akik keményen dolgoztak egész életükben. Ráadásul ez a semmittevő élet teljesen kiszolgáltatottá teszi, a szabadsága csak látszólagos. Mivel arra ítéltetett, hogy szüntelenül tessék másoknak, állandó bizonytalanságban él: igaz, Étienne

nagylelkű és derék ember, de nem szolgálhat neki olyan biztosítékokkal, mint a szent koporsójában nyugvó obazine-i szent. Elég egy elejtett szava – sosem lehet tudni – és Gabrielle-nek már ki is tették a szűrét… Annál is inkább, mert Balsan szemmel láthatólag nem szerelmes belé. Ha az lenne, támogatná az énekesnői ambícióit. Ám soha még csak szóba sem hozza. Coco csakis azért van még mindig Royallieu-ben, mert nem olyan, mint a többi nő, mert elszórakoztatja őt és a cimboráit. Tehát maga mellett tartja… legalábbis egyelőre. Feleségül venni? Soha meg sem fordult a fejében. Gabrielle nem az a fajta lány, akit feleségül szokás venni. Ez a kor kegyetlen törvénye. A royallieu-i életből kiábrándult Coco nekikeseredik. Nem lát kiutat a helyzetéből. Elmenjen? No de hova? És mit csináljon? Gyakran a párnájába fúrja a fejét és zokogni kezd. „Egy éven át sírtam” – mondja majd később… A ritka boldog pillanatok azok, amikor egyedül lovagol az erdőben. Néha alkonyatkor megeteti a dámszarvasokat, melyekkel Étienne benépesítette a parkot: legalább egy tucatnyian vannak, a pázsiton futkároznak, és mohón kikapják a kezéből a kenyérdarabokat, melyeket egy kosárban hoz, és egyenként nyújt feléjük. Idilli látvány, mely az állatokat elbűvölő jó tündér képét idézi… Pedig milyen szomorú a szíve mélyén! Egy nap a kis csapat vonatra száll: Pau-ba tartanak. Étienne-t és a barátait meghívták egy falkavadászatra. Kihasználják az alkalmat, és lovas túrákat tesznek a környéken. Természetesen velük tart Coco is. Később majd felidézi a Pireneusok tövének enyhe telét, az áthatóan zöld mezőket, a vörös ruhákat az esőben… A távolban észrevesz egy hattornyú öreg kastélyt, és a Pireneusokat, melyeknek hófödte csúcsai kirajzolódnak a kék égen. hátaslovak, a vadászparipák, a félvérek, a tarbes-i mének reggel óta köröztek a Royale tér körül. Még most is hallom a paták csattogását a kövezeten.” De nem ez a lényeg. Gabrielle ekkor találkozik egy angollal, aki

fenekestül felforgatja az egész életét. A találkozásra az egyik lovas túrán kerül sor. A fiatalemberek vidám hangulatban ügetnek. Megállapodnak, hogy aki először esik le a nyeregből, az egész csapatot megvendégeli juranoni borral… Goco számára szerelem első látásra. Így meséli Paul Morand-nak:,A fiú szép volt, nagyon szép, és vonzó. Több volt mint szép, elragadó volt. Csodáltam a könnyedségét, a zöld szemét. Büszke, nagyon erős lovakat ült meg. Rögtön beleszerettem.”[21] Az események, legalábbis kezdetben, pontosan úgy zajlanak, mint Pierre Decourcelle folytatásos regényeiben, melyeket valósággal falt. Az ismeretlen a herceg fehér lovon, akiről álmodozott… Ez a férfi, aki hirtelen betör az életébe, Arthur Capel – a barátai csak Boynak szólítják. Honnan jön? Nem igazán tudni, és maga is nagyon diszkrét ebben a kérdésben. Azt suttogják, egy híres bankár, az egyik Péreire fivér törvénytelen fia, hacsak nem VII. Edward számos fattyának egyike. Az édesanyja? Róla sosem beszél… Mindenesetre a családja nem szűkölködik, hiszen fizette a tanulmányait a kor divatos kollégiumaiban. Először a jezsuiták irányította Beaumont-ban, majd a humán tudományokra szakosodott Downside-ban, ahol bencések oktatnak. Arthur ügyesen fektette be az örökségét a newcastle-i szénbányákba, és bár még alig harmincéves, sikerült szép vagyont gyűjtenie. Úgy tűnik, homályos származása dacára sem nézik rossz szemmel a felsőbb körökben. London legelegánsabb társaságait látogatja, és az egyik legtöbbre tartott pólójátékos – ami azt jelenti, hogy remek lovas. Teljesen természetes tehát, hogy ott találjuk Royallieu vendégei között, ahol Étienne nagy barátsággal fogadja. De vajon hogyan viselkedik Gabrielle-lel szemben? Úgy tűnik, a lány nem titkolta előle szenvedélyes érzéseit, és értésére adta, hogy kész elhagyni Étienne-t, hogy vele éljen. Gapel azonban semmi ilyesmit nem tervez. Igaz, erősen vonzódik Gabrielle-hez, de a playboy azért gentleman marad: Cocóval barátja. Étienne társaságában találkozott, akinek a vendége. Így aztán szó sem lehet

arról, hogy lecsapja a kezéről. Mindennek ellenére vajon a royallieui promiszkuitás légkörében, az ott uralkodó erkölcsi szabadosságot kihasználva Boj nem lett Coco szeretője? Valószínű, hogy igen; Étienne, akit jobban érdekelnek a lovai, mint a nők, biztosan szemet huny a lány félrelépése felett, aki sokkal inkább kedves barátnője, mint szeretője. Sokáig így marad a helyzet, és annál is kevesebb problémát okoz, mert Boy csak ritkán tartózkodik Royallieu-ben, hisz az üzleti ügyei sokszor Newcastle-be, Londonba vagy Párizsba szólítják, ahol van egy lakása is. A távollétei alatt Coco rettenetesen unatkozik. És azon tűnődik – szinte már mániákusan –, milyen jövőre számíthat. Attól tart, a legjobb esetben is az öregedő kokott szerepe vár rá, akit szánalomból még kitartanak; amolyan nyugdíjas kurtizán. Ráébred, hogy egyedül a pénz, a saját maga megkereste pénz teszi lehetővé számára, hogy kedve szerint éljen, hogy kivergődjön mostani megalázó helyzetéből. Dolgoznia kell. Énekeljen? Mostanra már tudja, hogy nincs hozzá tehetsége. Ellenben a kalapok, melyeket néha szórakozásból készít, szemmel láthatólag tetszenek a barátnőinek. Ki tudja, talán ebben a szakmában sikeres lehetne. Bizonyára meg sem fordul a fejében, hogy a nagy Caroline Reboux-val vetekedjen, de megérzi, hogy ideje újítani a kalapdivatban: a hölgyek, akiket a lóversenyeken lát, Coco szavait idézve „roppant emeletes tortákat” cipelnek a fejükön, a csúfság emlékműveit. Ideje megváltoztatni, elsöpörni mindezt, meghirdetve az egyszerűséget. Mint láttuk, már próbálkozott ezzel a barátnőinél, akik közül néhányat nehéz volt meggyőzni, mások azonban elragadtatva fogadták a kreációit. Ki kell tartania. Biztosan érzi, hogy eljött a pillanat, hogy versenyre keljen a divatos tervezőkkel, a második kerületbeliekkel, Carlier-val, Lewis-zal, Talbot-val, Marchais-val… azokkal, akik Paix utca és az Opera környékén diktálják a divatot… Elhatározza, hogy beszél Balsannal: – Etienne. Ne nevess ki! Kalapokat szeretnék csinálni…

– Kalapokat csinálni! Már most is csinálsz, és úgy látom, nagyon csinosakat. – Nem, nem érted. Szeretnék Párizsba költözni, mint kalaposnő… – Ó, az más… – feleli Etienne elsötétülő tekintettel. – Majd meggondolni. Coco ekkor elmondja Étienne-nek, milyen végtelenül hálás mindazért, amit a férfi érte tett, de nyomasztja ez a henye élet… Úgy érzi, semmire sem jó. Hiszen itt Royallieu-ben mások nyakán élősködik… Étienne nem igazán érti Coco mélyebb indítékait, félelmét a bizonytalan jövőtől, hiszen neki, a dúsgazdag gyáros csemetének, majd gyártulajdonosnak soha nem kellett ilyesmitől tartania. Úgy véli, hogy Cocónak egyszerűen csak „elfoglaltságra van szüksége”. Miért is ne? Megengedi neki, hogy beköltözzön a párizsi legénylakásába, a Malesherbes bulvár 160. alatti földszinti, háromszobás lakásba… Egykor oda hordta a barátnőit, de most már gyakorlatilag sosem használja. A gondolatot, hogy Coco esetleg néhány korábbi szeretőjének is készíthet kalapot, különösen izgalmasnak találja… Boy, akit Coco természetesen beavatott a tervébe, buzdítja, hogy vesse csak bele magát a kalandba. Boy érzékenyebb, megértőbb a barátjánál, és sejti, hogy a lány nem pusztán elfoglalni akarja magát, nem a szabadidejét akarja kitölteni, hanem teljes életre vágyik, végre önmaga akar lenni, megállva a saját lábán… Egyébként az ő párizsi lakása véletlenül szintén a Malesherbes bulváron van, százötven méterre a jövőbeni kalapos műhelytől, a 138-as szám alatt… Feltételezhetjük, hogy ez a körülmény csak erősítette az elhatározását, hogy támogatja Gabrielle erőfeszítéseit… 1909 tavaszán már Párizsban találjuk Cocót. Hamar belátja, hogy a kalapok tervezésével egyedül is boldogul, a kivitelezéshez azonban segítségre, szakember segítségére van szüksége: ez lesz Lucienne

Rabaté, egy nagyon tehetséges fiatal kalaposnő, aki műhelyvezetőként dolgozik Lewis-nál. Cocónak sikerül rávennie, hogy otthagyja a híres divatházat és nála dolgozzon… Mennyi energia, mennyi meggyőző erő, mennyi határozottság kell Gabrielle-nek, a huszonöt éves lánynak, aki egyszerű kezdő a szakmában, hogy elérje ezt! Ez az egyik titka eljövendő sikereinek, és ezer alkalma lesz még rá, hogy gyakorolja ezt a tehetségét. Párizsba hívja huszonkét éves Antoinette húgát is, hogy ő foglalkozzon a vevőkkel. Miért nem Adrienne-t? Adrienne-t Allier-ban tartja a szerelem egy fiatal nemes, Maurice de Nexon iránt, akivel annak ellenére folytat viszonyt, hogy a férfi rokonsága hallani sem akar róla, hogy egy vándorkereskedő lánya bekerüljön a családba. Adriennenek húsz évet kell várnia, mire élete nagy szerelméhez végre feleségül mehet. Az idősebb nővér. Júlia Chanel férjhez ment és van egy gyermeke, így szó sem lehet arról, hogy Cocónak segédkezzen Párizsban. Már csak kuncsaftokat kell toboroznia. Ami nem is olyan nehéz, mint Coco gondolta. Merészsége kifizetődőnek bizonyul: amikor híre megy, hogy a „kis Coco” üzletet nyitott Párizsban, tódulnak hozzá a royallieu-i lovasok barátnői. Izgatja őket a lehetőség, hogy másmilyen kalapot viselhetnek, mint a többiek, hogy eredetiek lehetnek, ami már-már kötelező az ő köreikben, kedvükre van Coco kreációinak az egyszerűsége ebben a túldíszített korban, rohannak hát az üzletbe. Az, hogy Balsan kitartotta dolgozni kezd, amikor pedig továbbra is békés semmittevésben tölthetné napjait, hiszen van, aki fizessen rá, a sikk netovábbjának tűnik a szemükben. Az is csak fokozza kíváncsiságukat, hogy Coco épp ezt a negyedet választotta, ahol soha egyetlen kalaposnőnek sem jutna eszébe üzletet nyitni. Lucienne Rabaté, aki hamarosan ki sem látszik a munkából, átcsábítja Lewis-tól a két legjobb munkáslányt. A műhely-lakás már ekkor túlságosan szűk ahhoz, hogy ott szállásolják el Antoinette-tet, de Etienne barátai Coco kis-húgának is a hóna alá nyúlnak, és szereznek neki egy icipici földszinti lakást a negyedben, a ParcMonceau sugárút 8.-ban. Gabrielle eközben mindennap ingázik

Compiégne és Párizs között, kapcsolatban marad Etienne-nel. A hölgyek egymásnak adják a címét, és egyre nő az ügyfélkör… Egy év elteltével Goco érzi, hogy fel kell hagynia az otthoni munkával, a szinte titkos kereskedéssel, és utcára nyíló üzletet kell nyitnia: saját boltot akar, amelynek cégtáblájára kiírhatja a nevét, a nevet, ami reményei szerint egy nap még híres lesz. Mégpedig egy előkelő negyedben, hogy senki se kételkedhessen vállalkozása komolyságában. Például a Royale és a Opera utca között. Vége az amatőr korszaknak! Az új címen sokkal magasabb árakat szabhatna, ami, ezt hamar felmérte, elengedhetetlen ahhoz, hogy egy nap a főváros „legnagyobbjai” közé tartozzon. Ehhez azonban jelentős tőkére van szüksége. Megpróbál Étiennetől kölcsönkérni. A férfi azonban, aki szívesen kölcsönadta a legénylakását, hogy Coco elfoglalja magát és kielégítse a szeszélyét, sosem gondolta, hogy a lány ilyen komolyan veszi az üzletet. Most már nem játszik. Különben is, mit gondolnának az ő kis világában, ha a védence igaziból dolgozni kezdene? Hogy már nem tudja kitartani? Vagy ami még rosszabb, hogy túl fukar ahhoz, hogy megtegye, és a szegény lány az ő hibájából kénytelen maga megkeresni a kenyerét? Szép kis pletykák kerekednének ebből… Egyetlen vasat sem ad kölcsön. Egyébként is szívesebben fekteti a pénzét lovakba, pedig ez a szenvedélye egy vagyonba kerül. Coco makacskodik. Étienne hallani sem akar a dologról. Boy azonban, aki eleinte inkább Balsan véleményét osztotta, Coco mellé áll, s olyan hévvel védi, hogy a vendéglátója végre kezdi kapiskálni, miről is van szó. – Hitemre, te szerelmes vagy belé! Persze tudta, hogy Boy is Cabrielle szeretője, és nem látott ebben semmi kivetnivalót, most azonban egészen más a helyzet. Nagyon is szokásos reakcióként Coco hirtelen fontos lesz a szemében, amilyen eddig sohasem volt. Észrevette, hogy Gabrielle egyre ritkábban alszik Royallieu-ben… A mindenig mert Capelnél tölti az éjszakáit… csak egy ugrás, és máris ott van nála. Legyen féltékeny? Ostobaság

lenne. Coco később erről az időszakról azt meséli Paul Morand-nak, hogy hármójuk között állandóak voltak a veszekedések, a könnyes jelenetek. A helyzetnek ez a romantikus ábrázolása feltehetőleg csak a folytatásos regények rajongójának képzeletében született meg, mert Coco élete végéig az volt és az is maradt. Valójában jól nevelt férfiakkal, gentlemanekkel és értelmes emberekkel van dolga. Étienne hamar megérti, hogy ostobaság lenne szembeszegülnie az őszinte érzelmekkel, melyek Boyt Cocóhoz fűzik. Saját elmondása szerint megkérdezte Capeltől: – Igazán tetszik neked? – Nos… igen! – Akkor a tiéd, barátom! És az egyezség megpecsételésére Balsan állítólag becsengette a főkomornyikját és pezsgőt hozatott. Feltehetőleg azonban nem ennyire nyíltan zajlott a dolog. Étienne nem kicsinyes, és így Coco továbbra is ott maradhat a lakásban. 1910 őszén azonban Boy nyit hitelszámlát neki a bankjában; Gabrielle végre kibérelhet egy nagy lakást a Royale utcával párhuzamos Cambon utca 21. számú házának első emeletén: itt rendezi be a műhelyét. Az ajtó mellett tábla hirdeti: Chanel-kalap. A Cambon utca a Ritz hátsó frontja mentén húzódik. Sajnos Coco nem Lucienne Rakatéval együtt rendezkedik be az új helyen; Lucienne képtelen volt elviselni munkaadója gyakran ügyetlen-otromba dirigálását, akiről úgy érezte, nem veszi igazán figyelembe a javaslatait és az ügyfelekről szerzett tapasztalatait. Két évre rá a „műhelyvezető” elszegődik a Caroline Reboux divatházhoz, melynek később sikeres igazgatónője lesz. Lucienne távozását nem sínyli meg az üzlet: Coco sikere töretlen. Kuncsaftjai lesznek a mindenhová bejáratos Boy barátnői. Capel és Gabrielle gyakran Royallieu-ben töltik a hétvégéket, ahol Etienne szemmel láthatólag visszasírja azt az időt, amikor Gabrielle a fedele

alatt élt. Féltékeny az angolra, bár sosem mutatja. A szenvedélyesen szerelmes Boy Párizsban kibérel kettőjüknek egy kellemes lakást a Gábriel sugárúton; a lakás ablakai a ChampsÉlysées gesztenyefáira nyílnak. A pár fényűzően rendezi be aranyszegélyű fekete lakk Goromandel paravánokkal. Gabrielle egész életében megtartja ezeket a bútordarabokat (harminckettőt gyűjt össze belőlük). Bárhová költözik, viszi őket magával – ahogyan a középkorban a falikárpitokat – bizonyára első szerelme emlékére.[22] A Gábriel sugárúton jobban megismeri Boyt, aki nagyon különbözik Étienne-től, bár mindketten sportemberek. Boy olyan flegma, amilyen szertelen a barátja, annyira ragaszkodik a diszkrét eleganciához, amennyire Balsan fütyül az öltözékére. Ráadásul Balsannal ellentétben Capel imád olvasni… sok mindent olvas: Nietzschét, Voltaire-t és Proudhont, az egyházatyákat, vagy akár Herbert Spencer politikai esszéit. Eredeti és kíváncsi szellem lévén néha furcsa művekbe merül, hagymázas vagy isteni sugallatra megvilágosodott szerzők írásaiba. Érdeklődik a teozófia iránt is. Néhány évvel később maga is írni kezd, és Londonban megjelenteti politikai értekezéseit. Cocóval nemigen tudja megbeszélni az olvasmányélményeit, a gondolatait, az ötleteit, mert a lány híján van az ilyen jellegű műveltségnek. És hiába is próbálja elolvastatni vele Sully Emlékiratait. Naiv igyekezet. Ám Boy egyáltalán nem neheztel rá ezért. Hamar megérti, hogy bár Coco nem sokat tud a megtanulható dolgokból, a kisujjában van minden, ami nem tanulható: olyan felsőbbrendű intelligencia ez, ami belőle nagymértékben hiányzik. Nem számít! Coco csodálja, hogy a pólóbajnok egyben „entellektüel” is. Nagy hatást tesz rá üzletemberi tehetsége, munkabírása és gyors döntésképessége is. Leginkább makacs nagyra töréséért szereti, melyet – akárcsak az ő esetében – az a vágy éltet, hogy elégtételt vegyen a feledni kívánt múltért. „Harmincévesen, abban az életkorban, amikor a fiatalemberek eltékozolják a vagyonukat. Boy Capel már összegyűjtötte a magáét, szépen keresve a szénbánya-ügyleteken” – mondja róla.

Ebben a kapcsolatban a fizikai vonzerő, melyet a férfi gyakorolt az első pillanattól kezdve Gabrielle-re, döntő szerepet játszik. Az ébenfekete, sűrű és erős hajú, zöld szemű, markáns állú, nyugodt erőt sugárzó, jóképű férfi azonnal elbűvöli. Kifinomult könnyedsége, az akcentusa… minden tetszik neki benne. Idézzük Coco saját szavait arról, amiért a leghálásabb neki: „Életem legnagyobb szerencséje volt, hogy találkoztam vele: olyan lényre akadtam benne, aki nem szegte kedvemet és bátorságomat (…) értett hozzá, hogy kibontakoztassa bennem azt, ami egyedi, a többi rovására.”[23] Boy egyébként nagyon is tudatosan cselekszik így: amikor Cabrielle berendezkedik a Cambon utcában, felvesz mellé segítségül egy szakmabelit, egy divatszakértőt, Saint-Pons kisasszonyt, azzal az egyetlen utasítással: tegyen mindenben a kedvére, a fő, hogy „ne változzon meg”. Lehet ennél szebb bizonyítéka a szerelemnek, de egyben a tiszteletnek és a bizalomnak is? Kívánhat-e nő ennél többet? Boy azt akarja, hogy higgyen magában, és áttörjön minden belső gátat, mely megakadályozná, hogy önmaga legyen. Boy ugyanezért ellenzi, hogy Cabrielle túl gyakran érintkezzen a barátaival: – De miért? – Tönkretennének… Kivételes alkalmakkor azért elviszi Cocót vacsorázni a Maximba, de általánosságban „sosem jártunk el együtt”, mondja majd az asszony. Boy ugyanis, ilyen korban élnek, nem engedheti meg magának, hogy bemutassa a társaságának. Coco hónapokon át e felemás mézeshetek mámorában él, és a legszívesebben otthon marad a Cabriel sugárúton, nem vágyik rá, hogy elmenjen szórakozni, s ez tökéletesen megfelel „háremhölgy” habitusának, ahogy ó maga mondja. Otthon ülő természete a kor erkölcseit figyelembe véve Capelnek is kapóra jön.

A Cambon utcában egyre jobban megy az üzlet, legalábbis Gabrielle így képzeli, de hamarosan rá kell döbbennie, mennyire nem ismeri ki magát az üzleti dolgokban. Boy, amikor számlát nyitott neki, csekkfüzetet is készíttetett. – Amikor pénzt akarsz, egészen egyszerű, tudod: beírod ide az összeget, aztán itt aláírod… Valóban egyszerű, annyira egyszerű, hogy Coco számolatlanul költ, egymás után vásárolja a Coroman-deleket, a legszebbeket veszi meg, amiket csak talál. No de mit számít ez, hiszen az üzlet remekül megy, és ő gazdag. – Sokba kerülnek, tudod – magyarázza Boynak. – Ó, tudom, tegnap is telefonált a Lloyds, hogy jelezze, hogy kissé sokat költesz… de nem érdekes. – Telefonált neked a bank? Miért nem nekem? Ezek szerint tőled függök? Capel figyelmességből, és mert azt akarta, hogy Gabrielle önmaga maradjon, és ne változzon rideg üzletasszonnyá vagy lelketlen számológéppé, nem mondta el, hogy garanciaösszeget helyezett letétbe a Lloydsnál. Azért, hogy Cocónak rendelkezésére álljon a szükséges tőke az üzlete beindításához. Egye– lőre azonban a pénz, amit Coco felvesz, természetesen kölcsönpénz, melyet Boy letétjének köszönhet, és távolról sem a saját keresete, ahogy képzelte. Ez a felismerés lesújtja a lányt. Boy akkor avatja be, amikor vacsorázni viszi Saint-Germainen-Laye-be, a IV. Henrik pavilonba. Mondanunk sem kell, hogy Cocónak menten elmegy az étvágya. Beveszi magát az erdőbe, csak megy előre egyenesen, a végkimerülésig, és Boy alig bír lépést tartani vele, hisz bármennyire sportos is, a gyaloglást gyűlöli… A pár visszamegy Párizsba, a Gábriel sugárúti lakásba. „Körülhordoztam a tekintetem azokon a szép holmikon, amiket, azt hittem, a nyereségemből vásároltam – vallja meg Gabrielle Paul Morand-nak. – Pedig mindent Boy fizetett! Az ő nyakán élősködtem! Egyszeriben meggyűlöltem ezt a jól nevelt

férfit, aki helyettem fizetett. Az arcába vágtam minden bajomat, és elmenekültem.” Az élettársa utána rohan az utcára, majd a Concorde térre a szakadó esőben. – Coco! Megőrültél?! Ugyan, térj észhez! Végül a Rivoli utca árkádjai alatt éri utol a Smith könyvesbolt előtt. Coco zokog, csuromvizes lett az esőben, összekócolódott haja az arcához tapad… Boy hazaviszi. Mikor kissé enyhül az önérzetén ejtett seb miatti fájdalom, a férfinak sikerül végre elcipelnie vacsorázni… nagyon késő éjjel… – Büszke vagy, túl büszke – mondja gondterhelten Boy. – Még sokat fogsz szenvedni emiatt… Másnap korán reggel Coco a Cambon utcában terem: – Angéle – mondja az első helyettesének kemény tekintettel nem azért vagyok itt, hogy szórakozzam, és esztelenül szórjam a pénzt. Azért vagyok itt, hogy meggazdagodjam. Mostantól senki nem ad ki egyetlen centime-ot sem a jóváhagyásom nélkül. Előhozatja Saint-Pons kisasszonnyal az üzleti könyveket, melyeket diszkrécióból, és hogy Capel kedvére tegyenek, sosem mutattak meg neki. Gabrielle még csak nem is kapiskálja, mi fán terem a befektetés, az amortizáció, a termelői ár, forgalom, profit vagy nyereség… Ám hamar behozza a lemaradását, bár élete végéig tetszelegnie azt állítja, hogy sosem tudott számolni… Ettől a naptól kezdve azonban egyszer s mindenkorra vége a gondtalanságának… Új, szigorú irányítása hamar meghozza a gyümölcseit. Egy évvel később Capel letétje feleslegessé válik, és visszaveheti a garanciaösszegeket. Elegendő a Chanel-kalap nyeresége. Annál is inkább, mert a Malesherbes körúti kis kalapos lány ébresztette kíváncsiság még tovább erősödött. Már beszélnek róla a lóversenypályák lelátóin és mérőhelyeken… Egy nap felkeresi egy

előkelő hölgy, aki kertelés nélkül kijelenti: – Látni akartam magát. Minél inkább látni akarják, Coco annál inkább visszahúzódik. Ő, aki annyi éven át a világtól, különösen ettől a világtól elzárva élt, megőrizte vadóc természetét. Képtelen elviselni, hogy egy sereg ismeretlen ember vizslatja. Szinte megbénul. Ezért inkább elrejtőzik… Valahányszor meghallja, hogy egy-egy ügyfél mindenáron látni akarja, pánik tör rá, és ha már a föld alá nem süllyedhet, elbújik az egyik szekrénybe, mint egy vásári komédiában, és a helyettesét utasítja: – Intézkedjen, Angéle! Különös módon a vándorkereskedők lánya – micsoda paradoxon – nem ért hozzá, hogyan kell eladni a portékáját. Vajon ezzel is a különbözőségét akarja hangsúlyozni? Mindenesetre nem hajlandó tárgyalni, alkudozni. – Képtelen vagyok rá. Ha túl drágának találja valaki a kalapomat, ajándékba is odaadnám neki. Coco és Boy viszonya nem vetett véget a baráti kapcsolatnak, mely Balsanhoz fűzte mindkettőjüket. Ám nem sokkal azután, hogy a pár beköltözik a Cabriel sugárúti lakásba. Étienne Argentínába utazik. Vajon az elutazását a felébredt féltékenység motiválta volna, a szerelmi kétségbeesés, mely a két embert összefűző szenvedély láttán támadt benne? Nem biztos, bár Coco utalásai ezt sejtetik. Alighanem romantikusabb színben akarta feltüntetni a valóságot, mint amilyen volt. De az is elképzelhető, hogy Balsan közönséges üzleti útra indult, mely a Balsan család gazdagságát biztosító textiliparral vagy éppen a lovas szenvedélyével volt kapcsolatos. Mindenesetre amikor Étienne visszatér Dél-Amerikából, megkérdezi Cocót, „hogyan áll az angoljával”, majd gúnyosan hozzáteszi: – Tehát dolgozol. Capel nem tud eltartani?

Képzelhetjük Coco haragját e szavak hallatán, amikor pontosan az volt a célja, hogy ne függjön senkitől, és ezt most el is érte. Ez a „kokott-tenyésztő” – Coco kifejezésével élve – el sem tudja képzelni, hogy egy nőnek is lehet önérzete… Mennyire más Boy, aki – ha kicsit késve is, de – pontosan megértette, mire van szüksége Cocónak! Capel siralmasnak találja, hogy Cocónak nincsenek más barátnői, mint a Royallieu-ben megismert félvilági nők. Emilienne d’Alengon, az előkelő kurtizán még elmegy, hiszen előkelő társasági kapcsolatainak és nagyvilági életmódjának köszönhetően nem annyira tudatlan, sikerült pótolnia néhány hiányosságát, s ez megkíméli bizonyos melléfogásoktól. No de a többiek? A beszélgetéseik, pontosabban csacsogásaik üressége minden képzeletet felülmúl. Másról sem beszélnek, mint a fodrászuk ügyetlenségéről, pártfogójuk féltékenységéről, vagy arról, hogy milyen pletykák keringenek a főpincérről… Szánalmas! Igaz, hogy a fiatal lányok kitartóinak soha eszébe sem jutott, hogy mást is elvárjanak tőlük, mint hogy csinosak legyenek… és engedelmesek. Coco azonban Boy szerint más társaságot érdemel, olyat, mely segíthet a műveletlensége orvosolásában… így tehát Boy, ha már az előkelő társaságba nem vezetheti be, legalább a művészvilág kapuit megnyitja előtte. Színházba hívja, összeismerteti a színésznő Gabrielle Dorziatval.[24] Elviszi a vígoperába és bemutatja a kezdő operaénekesnőnek, Marthe Davellinek. A két nő szinte egymás hasonmása… de ellentétben azzal, ami ilyenkor történni szokott, bennük egyáltalán nem ébred kölcsönös gyűlölet, éppen ellenkezőleg. Capel összeismerteti Cocót egy bájos Gymnase-beli színésznővel is, Jeanne Léryvel. Az összes fiatal hölgyet elviszi Royallieu-be, ahol Étienne boldogan fogadja őket. Boy így pallérozza Cabrielle szellemét, így tágítja ki horizontját. Bár nem sejti, de felkészíti a tudatlan kis vidéki lányt a fontos szerepre, melyet a két háború közötti művész- és irodalmi világban betölt majd.

Mielőtt testestül-lelkestül a divatnak szentelné magát, Cabrielle, akiben még nincs meg a hivatástudat, az előadó-művészet felé hajlik. Igaz, úgy tűnik, feladta a tervét, hogy énekesnő legyen. Bár nincs igazán tehetsége hozzá, saját örömére élete végéig énekelni fog. Lucienne Rabaté már a Malesherbes bulváron meglepődve hallotta, ahogy – a húgával együtt – dalokat dúdol munka közben. A repertoárja az olyan vígoperák refrénjeitől, mint amilyen az Angot asszony lánya, az operaáriákig terjed, énekel például Gounod Faustjából. Hol jobban, hol rosszabbul énekel, de olyan szemmel látható elégedettséggel, hogy nem lehet haragudni rá. Vonzza a tánc is. Akkoriban jön divatba e művészeti ág új koncepciója, mely a filozófia egy válfajának te kinti a táncot, de legalábbis misztikus felhangú nevelési módszernek… A műfaj koronázatlan királya Dalcroze, aki ekkortájt alapítja meg táncintézetét. Mindenütt róla és „ritmikus” óráiról beszélnek a sznobok, akik fenntartás nélkül csodálják. Etienne de Beaumont és barátja, Jean Cocteau is osztozik egy rövid ideig a lelkesedésben, ám hamar beleunnak. Colette eközben egy párizsi színpadon mimodrámát ad elő Georges Wague rendezésében. Szinte meztelenül lép fel a párizsi elit legnagyobb felháborodására, mely ezúttal szemernyi ezoterikus jelentést sem hajlandó belelátni az előadásba… Gabrielle ilyen összefüggésekben hall Boy barátaitól Isadora Duncanről[25] Elmegy hozzá a Villiers sugárúti lakásába. A hűséges rajongók népes publikuma előtt a háziasszony improvizációba kezd. Coco szertelennek találja a mozdulatait és feszélyezi a produkció erotikája. Senki sem lehet büntetlenül a Mária Szent Szíve kongregáció apácáinak növendéke hét éven át… Képtelen elviselni a látványt, hogy a táncosnő egyik csodálója, egy fiatal, szakállas piktor, egy bizonyos Van Dongen elragadtatása jeleként látványosan megmarkolássza Isadora fenekét az áttetsző leplen keresztül, melyet a hölgy a görögös hatás kedvéért öltött magára… És mindenki tapsol! Mivel előadás közben felettébb adakozóan kínálják körbe az erős italokat, Coco, aki sommásan ítél, egyszerűen az alkohol hatásának

tulajdonítja a koreográfiát, melyre semmi nem készítette fel. Soha többé be sem teszi a lábát Isadorához, aki a szemében örökre közönséges korhely marad. De nem tartozik azok közé, akik egykönnyen feladják, keres hát egy másik tanárt, Caryathist, egy úgynevezett „karakteres” táncosnőd. Caryathis Paquinnél volt varrólány, később pedig Marcel Jouhandeau felesége lett. Akkoriban egy montmartre-i garzonban lakik a Lamarck utcában, a szeretőjével, Charles Dullinnel. Nem mindennapi életet él, és nincs olyan őrültség, amit el ne követne. Töméntelen futó kalandja van, sűrűn váltogatja mindkét nembeli szeretőit, ami nincs igazán az ínyére az élettársának. Furcsa módon Coco nem ítéli el Caryát – ahogy mindenki híja –, feslett erkölcseiért… Vajon azért, mert jó tanárnak tartja? Sajnos Gabrielle erőfeszítései, bármilyen kitartó is, és a több hónapos szorgos gyakorlások mit sem érnek: a tánchoz sincs nagyobb tehetsége, mint az énekléshez… 1911-et írunk. Két remény végleg szertefoszlott… De talán jobb is így. Coco nem sajnálja a dolgot. Egyszer s mindenkorra lezárja a múltat, soha többé nem néz vissza, csakis a szakmai karrierje, a kalapos műhelye érdekli. És egyre sikeresebb. Elég jól viseli a csalódásokat, hisz érzi, hogy Boy szereti, együtt érez vele, komolyan veszi… ő pedig halálosan szerelmes belé. A férfi a szeretője, de ahogy később bevallja: „egyben a bátyám, az apám, az egész családom is volt”. Ekkoriban még biztos benne, hogy Boy feleségül fogja venni… Efiszen bemutatta a húgának, Berthának is, aki a barátnője lett! Ez nagyon jó jel… Egyre többet beszélnek az új kalaptervezőről. Érnilienne d’Alengon mindenhol az ő zsirardikalapjait viseli, nem csak a lóversenypályák tribünjein. 1912-ben komoly elismerést kap: a Les Modes című lap, amely a legolvasottabb divatújság, külön cikkben méltatja Gabrielle Chanel tehetségét, és teljes oldalakon át fotókat közöl bájos színésznőkről, akik az ő kalapjait viselik. Köztük vannak a barátnői is, Gabrielle Dorziat és Geneviéve Vix, a tehetséges énekesnő. Ráadásul Coco eléri, hogy a Szépfiú[26] színpadi

feldolgozásában Dorziat, akinek a ruháját Doucet tervezi és aki Madeleine Forestier szerepét játssza, az ő kalapjait viselje. Bármilyen szerénynek is tűnnek, Chanel kezdeti „színpadi” sikerei előre jelzik, milyen fontos szerepe lesz később, amikor például Cocteau kéri majd fel, hogy „öltöztesse fel” a darabjait, mert „Coco kora legnagyobb divattervezője”. Coco a művészet más területein is nagy lépést tesz előre. 1913. május 29-én ott van a nem sokkal azelőtt felépült Champs-Élysées színházban Sztravinszkij Tavaszi áldozatának a bemutatóján, melyet Gyagilev Orosz Balettje ad elő Nizsinszkij koreográfiája alapján. A meglepően műveletlen Coco egy csapásra a legkihívóbb avantgárddal szembesül. Anélkül, hogy értené, mi történik, tanúja lesz a nekivadult, két táborra szakadt nézők közötti háborúnak, ahol sértések és ütések záporoznak, és ahonnan magának Sztravinszkijnak is úgy kell elmenekülnie, hogy meg ne lincseljék. Vajon mit gondol Gabrielle erről az estéről, miután eloszlik az első döbbeneté? Eközben Arthur Capel egyre jelentősebb személyiség lesz: szénszállító flottát szervez, meghódítja az öreg Clemenceau-t, akinek kapcsolataiból sokat profitál. Marokkó felé kacsingat, és azt tervezi, hogy Casablancát fejleszti a legfontosabb kikötővé: innen indulnak majd az észak-afrikai kőszénszállítmányok. Naponta érintkezik politikusokkal, bankárokkal és sajtócézárokkal, olyanokkal mint Henri Le Tellier (Le Journal), Adrién Hébrard (Le Temps) vagy Alfréd Edwards (Le Malin).

V. FEJEZET DEAUVILLE-TŐL BIARRITZIG 1913 júliusa. A Normandy, az előző nyáron megnyitott faszerkezetes nagyszállodának, a fürdőváros büszkeségének bejárata előtt, egy csillogó Daimler áll meg. A portás és londinerek hada siet hozzá. A kocsiból Arthur Capel száll ki, aki a szerelőt Párizsban hagyva maga ült a volánhoz, és Chanel kisasszony. Néhány hónapja Boy magatartása a barátnőjével szemben megváltozott, ahogyan a lány maga is sokat fejlődött. Vajon a szeretője hatására? Mindenesetre már nem lehet csak úgy tekinteni rá, mint tehetséges kalaposnőre és Párizs egyik legelegánsabb hölgyére… Kifinomultabb és kulturáltabb lett. Még kissé félénk, de gyakrabban mer megszólalni Boy barátainak a társaságában. Egyre ügyesebben replikázik, egyre szellemesebb, egyre gyilkosabb gúnnyal fogalmaz – élettársa legnagyobb örömére. Boy, akit felbátorít ez a fejlődés, mely részben neki köszönhető, kihasználja a normandiai tartózkodást, és bemutatja Gabrielle-t néhány fontos személyiségnek. Vidéken ugyanis készségesebbnek mutatkoznak, mint Párizsban. Azután már Gabrielle-n múlik, hogyan aknázza ki a fővárosban a Deauville-ban kötött ismeretségeket – így bizonyosan könnyebb dolga lesz. Capel azonban ennél is többet tesz érte. Igaz, részben azért, mert furdalja a lelkiismeret, hogy túl gyakran hagyja egyedül. Másrészről viszont nagyra értékeli Coco művészi érzékét és alkotó tehetségét, úgy dönt hát, eljött a pillanat, hogy végleg szárnyára bocsássa. Üzletet akar nyitni neki Deauville-ban. Úgy gondolja, a fürdővárosban gyorsabban és könnyebben érvényesülhet, mint a Cambon utcában, ahol természetesen megtarthatja majd az ügyfélkört, melyet a szezon idején sikerült kialakítania a tengerparton.

Megfontolt üzletemberként Boy úgy ítéli meg, a fürdővárost akkoriban látogató meglehetősen sznob társaságban Cocót, aki továbbra sem olyan, mint mások, könnyebben elfogadják majd. Egyszerű és oldott stílusa jobban illik a szabadság, a nyaralás itteni légköréhez, mint Párizséhoz. Coco egy Gontaut-Biron utcai üzletben rendezkedik be; az utca tele van luxusboltokkal. Egyike a strandra kifutó utcáknak, egy gondosan megválasztott negyedben. Nagyon közel van a Normandyhoz és az új, Trianon stílusú kaszinóhoz, melyet szintén az előző év júliusában nyitottak meg. A fekete-fehér csíkos napellenzős, elegáns üzletet, mely felett nagy betűk hirdetik Gabrielle Chanel nevét, hamar felfedezik a legjobb körökből való vevők. Igaz, Coco Párizsban már ismert kalaptervező. Ekkoriban csak két tizenhat éves lány segít neki, akik alig tudnak varrni. Néhány nappal a megnyitó után a kalapjai mellé kitesz a kirakatba néhány maga tervezte ruhát. Olyan modelleket, melyeket saját magának varrt az elmúlt két évben. Egy nap fázott a lóversenyen, és belebújt az egyik lovász zekéjébe. Így születnek a divatok! Egy másik alkalommal egy széken hányódó zsokémellény látványa ihleti meg. 1912-ben eltölt néhány napot Étretat-ban, melynek krétaszín sziklafalai lenyűgözik és ahol megfigyeli a normann halászokat, amint a kavicsos partra húzzák a csónakjaikat. A halászhajók legénységének matrózruhája vonja magára a figyelmét, mély kivágásával és a szélben hátul a tarkóra tapadó széles gallérjával. Több se kell Cocónak, kitalál egy háromnegyedes, rávarrott zsebű blézert, hozzá illő övvel. Hamar meg is varrja, felveszi és megmutatja. Önmagán teszteli le: mindig így dolgozik… Gabrielle mindig szem előtt tartja a saját alkatát: egyéni igényei szerint tervezi a ruháit, kicsit úgy, ahogyan némelyik tengeri állat választja ki – építi fel a legalkalmasabb páncélt. Mivel Coco túl soványnak számít ebben a korban, nem testhez álló, hanem lebegő, lezser ruhákat tervez, melyek elrejtik ezt a hibáját. Sportos természetének is ez felel meg. Gyűlöli a Poiret divatba hozta bukj-el

szoknyákat, a súlyos szöveteket, melyekben bezártnak, „becsomagoltnak” érzi magát, ahogyan mondja. Szívesebben alkalmazza a kötött, hurkolt anyagokat. A kollégáinak ez soha eszükbe sem jutott: ez a fajta kelme, melynek nincs tartása, a szemükben épp csak arra jó, hogy munkásmellényeket vagy sálakat készítsenek a köznépnek. A vevőik pedig rossz tréfának vélnék, ha az a képtelen ötletük támadna, hogy ezt az anyagot ajánlják nekik. Gabrielle éppen ellenkezőleg, úgy gondolja, hogy a lágy és könnyű trikószövet remekül illik a vidéki, laza életmódhoz. Logikátlannak, sőt ostobaságnak tartja, hogy itt pontosan ugyanúgy öltözködnek, mint Párizsban, és nincs külön, a nyaraláshoz való, szabadidős ruhatár. A hölgyek úgy nézik a sportot, ahogy a magas, csúcsos főkötőjű nők nézték a XV. században a lovagi tornákat – magyarázza nevetve. Ő változtatni akar ezen. A Gonteau-Biron utcában kiteszi a kirakatba az általa tervezett matrózinget és zsokémellényeket, majd a könnyű blézereket, vászonszoknyákat, selyemblúzokat, néhány kabátot a hűvösebb deauville-i estékre, ékszereket… Ugyanúgy tesz, mint Jeanne Lanvin, aki miután évekig csak kalapot tervezett, nem sokkal azelőtt megpróbálkozott a ruhatervezéssel is… Gabrielle elhívja Vichyből a szép Adrienne-t, akit hűséges Maurice de Nexonja kísér el, és az illendőség kedvéért természetesen az elmaradhatatlan Maud Mazuel. Egy ekkoriban készült fényképen Adrienne-t és Gocót magától értetődően Chanel-ba öltözve látjuk az elegáns üzlet előtt: természetes, könnyed pózban állnak, akár az igazi manökenek, akikké átalakultak erre az alkalomra. Hamarosan Antoinette, Coco húga is csatlakozik hozzájuk. Adrienne-nel, aki két King Charles kiskutyáját pórázon vezeti, mindennap végiglejtenek a parti sétányon, pontosan abban az órában, amikor meg kell mutatniuk magukat. Amilyen gyakran csak lehet, cserélik a ruháikat és a kiegészítőiket, s természetesen minden darabot az üzletből vesznek kölcsön. És minden olyan remekül áll nekik, hogy Coco forgalma szédítő iramban nő. Most már egész Deuaville a három Chanel

kisasszonyról beszél. Pontosan úgy, ahogyan tíz évvel korábban Moulins-ben, más körülmények között. Coco néha eltűnődik: mekkora utat tett meg azóta! De hamar eltereli gondolatait múltjának erről a darabjáról, melyet legszívesebben örökre elfelejtene, hisz a félnyomor, a megaláztatás és a kudarc korszaka volt. Márpedig ő a jelen, vagy inkább a jövő asszonya… Ha az üzleti ügyei éppen nem szólítják máshová. Boy, akinek mindig sietős a dolga, leugrik Deauville-ba, játszik egy pólómeccset, nyer, s már robog is el hatalmas Daimler-jével. Bizonyára több időt is tölthetne Gabrielle-lel. Annál is inkább, mert a viselkedése nyugtalanítja a lányt: fülébe jutott. Boy gyakran vacsorázik Larue-nél vagy a Café de Paris-ban a felsőbb körökhöz tartozó szép külföldi hölgyek társaságában. Coco azonban nem féltékeny… Legalábbis ezt mondja a férfinak, büszkeségből, és bizonyára azért is, hogy elfojtsa saját aggodalmait. Hisz egy ideje belé fészkelte magát a gondolat, hogy Boy, bármennyire őszintén ragaszkodik is hozzá, nem fogja feleségül venni. Igaz, mindent megtett, hogy segítse az indulásnál. Am túl nagyra törő ahhoz, Gabrielle most már érzi, hogy rangon aluli házasságot kössön, mely megingatná társadalmi pozícióját. Gramont herceg legjobb barátja, számos angol előkelőség asztaltársa és egy varrónő! Milyen ostoba volt, hogy elhitte ezt az álomképet! Vagy túl fiatal. Most már harmincéves. Vége az álmodozásnak. Nem marad más, mint még inkább belemenekülni a munkába. Coco szakmai elfoglaltságai közepette bizonyára nem figyelt fel egy alacsony kis emberke deauville-i jelenlétére, akit Jean Cocteau így jellemzett: „Vad, borostás, ráncos féreg, aki mindig az üldözőbe vett áldozatai szokásait veszi fel. Az ujjai, ceruzája vége, kerek szemüvege, kezében gyűrögetett, egymásra rétegzett vékony papírjai, hajtincse, esernyője, törpe alakja mintha mind-mind ugrásra, harapásra készen húzódtak volna össze.”[27] Ez az illető nem más, mint a karikaturista Sem, kora egyik legrettegettebb embere: gondoljunk csak bele, hogy

képes volt hajnalig lesben állni, hogy a szép hölgyek, kedvenc áldozatai, eléggé elfáradjanak ahhoz, hogy elernyedő vonásaik végre elárulják igazi arcukat… A parti sétányt szegélyező egyik kávéház, a Potiniére teraszán áll lesben, és lerajzolja az arra járó, divatosnak kikiáltott hölgyeket. Mivel azonban „elkötelezett” karikaturista, állást foglal, és 1914 tavaszán kiad egy albumsorozatot Igazi és hamis elegancia címen. Ebből kitűnik, hogy az „igazi elegancia” Chanelé. Sem Arthur Capelt pólót játszó kentaurként ábrázolja, aki a képen Gabrielle-t öleli a keblére. Hogy senkinek se legyenek kétségei, a rajz jobb oldalát egy nagy kalapdoboz foglalja el, melyen nagy betűkkel Coco neve áll. Mindez nagyban hozzájárult ahhoz, hogy az ifjú varrónő ismertté váljon. Sejthetjük, hogy Gabrielle nem igazán értékelte, hogy így kiteregetik a magánéletét. Mivel azonban világosfejű és realista üzletasszony, igyekszik a vele történteknek a jó oldalát nézni. Gratulál Semnek, aki hűséges csodálójaként mindig támogatni fogja. 1914 tavaszán Coco természetesen visszatér Deauville-ba, ahol egyre inkább a figyelem középpontjába kerül: különösen a pólómeccseken, ahol az öltözéke, kihajtott fehér gallérja, keménykalapból átalakított lovas fejfedője, ugyancsak elüt a megszokott divattól. Amikor melegebbre fordul az idő, egyike a néhány hölgynek, akik bár vacogva, de meg mernek fürdeni a tizenhat fokos tengerben, a póznák közt kifeszített kölniek körülhatárolta kis öbölben. Kreált magának egy speciális, tengerészkék szivacsanyagból készült fürdőruhát, mely kevesebbet mutat meg a testéből, mint egy estélyi ruha. Mégis nagyon elegáns a tripla fehér szalagdíszes szegélyével… A merész fürdőzők láttán, akik csak megmártóznak, de sosem úsznak, mindig nagy csoportosulás támad a parton, és a városi ruhás bámészkodók hangosan kommentálják a viselkedésüket és az alakjukat. Coco ismét elhívja Deauville-ba Adrienne-t és Antoinette-et. Örül, hogy családtagjai körében lehet. De nagy bánat éri: a nővére, Júlia tüdőbajban meghal. Egy kisfiút hagy hátra, akit az árvaház fenyeget.

Arthur Capel nagylelkűen vállalja, hogy gondoskodik a kis árváról, és saját költségén Beaumont -ba küldi tanulni az angol kollégiumba, melynek maga is diákja volt. A meghatott Gabrielle szemében ez a gesztus újabb bizonyítéka Boy iránta tanúsított mély érzéseinek. Ahhoz azonban túlságosan is tisztánlátó, hogy azt képzelje, együtt élnek majd életük végezetéig… Az üzlete egyre jobban fellendül. A kezére játszik egy incidens: Henri de Rothschild báróné, Kitti, ahogyan övéi nevezik, és a divattervezője, a híres Poiret összevesznek. Érdemes felidéznünk az összezördülés körülményeit: egy nap a báróné fel kívánja újítani a nyári ruhatárát. Mivel azonban túlságosan is tudatában van társadalmi rangjának, nem kegyeskedik kimozdulni otthonról. Azt követeli, hogy Poiret küldje el hozzá a manökenjeit, hogy bemutassák a modelleket. Egy szép reggelen a palotájában, az ágyában fekve – mert még arra sem hajlandó, hogy felkeljen, lornyonja mögül leereszkedően nézegeti a modelleket, miközben egy csapat fiatalember, akikért rajong, ízetlenül tréfálkozik a fiatal lányok külsején. Poiret, amikor tudomást szerez róla, milyen utálatosan bántak a manökenjeivel, fulladozik dühében. Amikor aztán a hölgy megjelenik nála, báróné ide, báróné oda, szabályosan kitessékelik… A haragtól megrészegülten, bosszúszomjasan a báróné úgy dönt, ezentúl csakis Gabrielle-lel dolgoztat, akinek a stílusa pontosan az ellentéte Poiret-énak. Tucatnyi ruhát és kabátot rendel nála, sőt még ennél is többet tesz Cocóért: az összes gazdag barátnőjét hozzá küldi… váratlan kincsesbánya szakad a Gonteaut-Biron utcára. 1914 júliusában a deauville-i parti sétány törzsközönsége nemigen vesz tudomást az európai követségekről érkező nyugtalanító hírekről. Igaz, többször felmerült a háború lehetősége, 1905-ben és 1911ben… a ragyogó nyár azonban most mintha a távoli Jövőbe száműzné ezt az eshetőséget. Ez az azúrkék ég hogyan is tűrné a véres öldöklést, melyet a morbid képzeletű regényírók ígérnek, az olyan művek szerzői, mint Az eljövendő háború vagy a Tűzbe borult bolygói

Különben is, Ferenc Ferdinánd főherceg június 28-i meggyilkolása Szarajevóban nem járt azokkal a következményekkel, melyektől egyes vészmadarak féltek. Sajnos azonban július legvégén hirtelen felgyorsulnak az események: 28-án általános mozgósítást rendelnek el, augusztus 3-án pedig kitör a háború. Deauville kiürül, és a nap bizonyos óráiban a Gontaut-Biron utca Pompeji egyik utcájára emlékeztet. Sok villa zsalugáterei behúzva, és bár a Normandy még nyitva van, a Royal vendégek híján kénytelen volt bezárni. Az utcákon most már csak idős férfiak, gyerekek vagy nők járnak… Boyt is behívták, de mielőtt útnak indult volna, bölcsen azt tanácsolta Cocónak: – Semmiképpen se zárj be… várd ki, mi lesz… Ennél angolabb nem is lehetne! Adrienne eközben Maurice de Nexon távozását siratja, aki csatlakozott dragonyosezredéhez. Némi vigasz, hogy mindenki azt hajtogatja, a háború fél éven belül véget ér, természetesen a franciák győzelmével… Egyébként sem készültek téli ruhával… még szép! A valóságban az események nem pontosan úgy zajlanak, ahogy a francia vezérkar megjósolta. Az ellenség azonnal visszaszorítja a rosszul felszerelt, rosszul kiképzett csapatokat: szétroncsolja őket nehéztüzérségével és Minenwerferjeivel, megtizedeli golyószóróival. A katonák gyakran rendetlen össze- visszaságban özönlenek visszafelé. A charleroi-i, augusztus 23-i vereség és a francia területek egy részének megszállása után rengetegen menekülnek Franciaország északi, északkeleti részéről Deauville-ba, a párizsiakról nem is beszélve, akik mint 1870-ben, most is ügy gondolják, hogy Normandia biztonságosabb a fővárosnál. A Deauville-be özönlő menekültek között azok a nagypolgárok és arisztokraták vannak többségben, akiknek nagy, normann stílusú villájuk van a parton, melyeket alig néhány héttel korábban zártak be. Újra megnyílik a Royal is, és katonai kórházként működik. A Normandyban a párizsi hírességek-előkelőségek szállnak meg: színészek, színházigazgatók, színpadi szerzők, például Georges

Feydeau és fiatal barátja, Sacha Guitry, aki rögvest nekilát a sebesültek javára rendezett jótékonysági gálák szervezésének, sajtómágnások… Ebben a környezetben szedi meg magát igazán Gábriellel Mint később magyarázza majd, sok elegáns hölgy visszatért a tengerpartra. „Kalapot kellett kínálni nekik, majd divatházak híján hamarosan öltöztetni kellett őket. Mellettem csak kalapos lányok dolgoztak. Megtanítottam őket varrni.” A vevőknek nem volt választásuk, hisz egyedül Coco üzlete tartott nyitva… Olyan cikkeket tesz a kirakatba, melyeket saját magának készített, vagy melyeket már kínált eladásra, de most sokkal egyszerűbb változatban árulja őket. A kalapokon egyáltalán nincsenek díszek… Egyszerű és kényelmes divat, amolyan háborús divat, melyet a körülmények diktálnak. Chanel mindig is meglepően gyorsan tud alkalmazkodni az új körülményekhez. Ráadásul mivel a Royalban több száz sebesült fekszik, sok kuncsaftja önkéntes ápolónőnek áll. Tucatjával kell blúzokat tervezni és varrni, a fejfedőkről nem is beszélve, melyeknek csinosabbnak kell lenniük, mint az addig hordott nevetséges csipkefityulák. Szerencsére Gabrielle, aki az obazine-i árvaház kemény iskoláján nevelkedett, majd a varennes-i nagynéni mellett szerzett tapasztalatokat, nagyon jól boldogul. Természetesen a megsokasodott vevők miatt személyzetet kell felvennie. Gyorsan visszahívja Antoinette-et és Adrienne-t, akik augusztus elején mentek el, amikor Deauville kiürült. Különös módon eszébe sem jut, hogy maga is beálljon az önkéntes ápolónők közé, akiket öltöztet, akár csak heti néhány órára is. És egyáltalán nem látogatja a sebesülteket. Nincs szíve? Nincs ideje? Abszolút elsőbbséget biztosít az üzletnek, a siker utáni féktelen vágyában? Nem, valójában a moulins-i korszakkal akar végleg szakítani. Mindenáron el kell kerülnie, hogy az egyik ágyon vagy a kórházi folyosó egyik sarkán összetalálkozzon valamelyik garnizonbeli tiszttel, akik igaz, csinosnak, de olyan szegénynek, olyan

szánalomra méltónak ismerték. El akarja felejteni életének ezt a nyomorúságos időszakát, amikor ráragasztották a nevetséges Coco becenevet, mely haláláig elkíséri. Még most is a fülébe cseng a két szótag, ahogy a katonák skandálták, hogy visszahívják a színpadra a füstös Rotonde-ban, ahol a szombat estéiket ütötték el, korsókkal teli asztalkák mellett… Ennek vége! Ezúttal sokkal becsesebb sikert ért el, s akkorát, hogy székeket és asztalkákat kell felállítania az üzlete előtti járdán a várakozó kuncsaftoknak. Amikor a napellenző le van eresztve – hisz még tűz a nap –, mintha egy luxuskávéház teraszát látná az ember… Igaz, az itt üldögélők nem fogyasztanak semmit. Viszont beszélgetnek, megvitatják a híreket, kézről kézre adják az újságokat, melyek most alig egy-két lapból állnak. Nyugtalanító a helyzet. A kormány jobbnak látta Bordeaux-ba költözni. „Tournedos á la bordelaise”[28] – kommentálta sötéten Feydeau a Normandy bárjában két hatalmas szivarfüstgomolyag között… Ahogy a német csapatok előrenyomulnak, egyre több menekült érkezik, valamint újabb sebesültek, akiket leggyakrabban tehervagonokban szállítanak, néha ugyanazon a piszkos szalmán, mely a frontra vitt lovak alomja volt. Gabrielle megtudja, hogy Royallieu-ba egy német hadosztály vezérkara szállásolta be magát… Tehát az ismerős telivérek átadták helyüket a német lovasság nehézkes lovainak, és Royallieu nincs többé… Vele együtt múltja egy darabja enyészik semmivé, egy olyan darabja, melyre nem büszke, s melyről úgy határoz, örökre kitörli az emlékezetéből, ahogyan a moulins-i és obazine-i megalázó éveket. Aztán a marne-i győzelem hatására enyhül a német szorítás. Az ellenség, aki már a Champs-Élysées-n menetelve látta magát, kénytelen – sajnos azonban rendezett sorokban – visszahúzódni az Aisne partjára. A csapatok az Északi-tenger belgiumi partjaitól egészen Svájcig beásták magukat a lövészárkokba. A front, úgy tűnik, hosszú időre stabilizálódott. Így októberben és novemberben Deauville ismét elnéptelenedik. A Chanel nővérek visszatérnek Párizsba, Adrienne pedig Vichybe. Coco, aki a deauville-i üzletet

egy megbízható eladónője gondjaira bízta, ezentúl minden erejét és energiáját a Cambon utcai műhelynek szenteli. Nyári vevőinek nagy része Párizsban is hűséges marad hozzá. A hazája balsorsa így, anélkül, hogy ő bármiről is tehetett volna, nagyban hozzájárult a vállalkozása felvirágzásához… A Gábriel sugárúton nagyon egyedül van. Arthur Capelt, aki John French marsall[29] összekötő tisztje lett, nagyon leköti a feladata, nem tud elszabadulni a vezérkartól, hogy Párizsba látogasson. De így legalább az életét nem fenyegeti veszély, ellentétben a szerencsétlen Alec Carterrel, a híres angol zsokéval, Émilienne d’Alengon szívbéli szerelmével. Ő beállt a francia hadseregbe, hogy royallieu-i barátaival maradhasson, és alig egy héttel azután, hogy a frontra küldik, életét veszti… Ez Boyjal nem történhet meg. 1915-ben beválasztják a Franciaországba irányuló szénimportért felelős brit-francia bizottságba. Nyilvánvaló problémákat kell megoldania a bizottságnak: a francia kőszén– bányák 95%-a elfoglalt területen található, az északi és pasde-calais-i megyékben. Pedig a háztartások igényeit nem is számítva a szén elengedhetetlenül fontos a hadiipar számára. Capel kinevezésének magyarázatát keresve említsük meg, hogy a barátja, Clemenceau, aki akkoriban a hadsereg parlamenti bizottságának elnöke volt, közbenjárt az érdekében. Lehet, hogy így volt. Bárhogy is történt azonban, a tapasztalatok, melyeket Boy az elmúlt években a szénszállítmányozás terén szerzett, nélkülözhetetlenné teszik a jelenlétét a bizottságban. Gabrielle, aki aggódott az életéért, fellélegzik. Boy végleg megmenekült a veszélytói… Mielőtt új posztját elfoglalná, Gapel néhány nap eltávozást kap. Arra használja fel, hogy elvigye Cocót Biarritzba. Talán mert ez a fronttól legtávolabb eső tengerparti üdülőhelyek egyike, ahol könnyebb megfeledkezni a háború szörnyűségeiről. Igaza van. A két biarritzi nagyszállodában, a Miramarban és az Hotel de Palais-ben, ahol egykoron Eugénia császárné is többször megszállt, telt ház van:

nagyrészt a spanyol arisztokrácia tagjai foglalták el, akik évtizedek óta törzsvendégek itt. Gazdag franciák is járnak ide szórakozni, gyógyulni, élvezni az óceán jódos áramlatainak jótékony hatását, gyönyörködni megunhatatlan látványában. Franciaország többi részén a táncklubok bezártak, itt azonban a nagyszállókban tangót táncolnak, ezt az Argentínából 1912-ben importált táncot. A hatóságok – a turizmus kötelez – szemet hunynak a dolog fölött. Egy 1915-ben készült fénykép a saint-jean de-luz-i strand homokján ábrázolja Boyt és Gabrielle-t, csíkos strandsátrak előtt. A társaságukban van Constant Say, az egyik legnagyobb cukorgyáros. Mellettük egy fonott kosár tele elemózsiával; piknikre készülnek. A pihenés napjaiban támad az az ötletük, hogy Gabrielle itt is megpróbálkozhatna azzal, ami Deauville-ban olyan remekül sikerült. Ugyanaz a gazdag, nagyvilági, sznob társaság gyűlt össze itt is. Biarritz-nak pedig még az az előnye is megvan, hogy sokkal távolabb esik a háború színpadától, mint Deauville. A divat és hívságai, a velejáró fényűzés itt kevésbé döbbenetes, mint ott, ahol közel vannak a háborús övezetek, ahol naponta ezrével halnak meg az emberek. Biarritz mellett szól Spanyolország közelsége is, mely semleges maradt: így nem okoz gondot Coco számára az anyagok, cérnák és egyéb kiegészítők beszerzése. Ráadásul a Cambon utcai üzlet is hasznot húzhat a dologból – hisz azt Gabrielle semmiképpen sem akarja feladni. Boy tehát megelőlegezi neki a szükséges összeget ahhoz, hogy előkelő divatüzletet nyisson, olyan ruhakollekcióval, melyet nagyon drágán kínál majd. – Nem lesz túl drága? – nyugtalankodik Boy. – Természetesen az lesz, különben soha senki nem venne komolyan – vág vissza Coco, aki régen kiismerte már vevői lelkületét. Gabrielle kibérel egy nagy villát, a Villa de Larralde-ot a Gardére utcában, éppen a kaszinóval szemben. Az épülethez nagy belső udvar tartozik. A villa, ha nem is fenséges, de nagyon gazdag hatást kelt.

Szeptember elejére befejeződik a fogadószalonok, a műhelyek és a magánlakosztályok kialakítása, és összeáll a személyzet. Coco Párizsból idehívja a legtapasztaltabb alkalmazottait, hogy ők felügyeljék a próbákat. Természetesen itt van Antoinette, akire a nővére mindig számíthat. Adrienne, aki lázasan várja, hogy végre engedélyt kapjon és meglátogathassa szerelmét a hadizónában, ahol Nexon dragonyos-ezredét nemsokára hátravonják majd pihenőre, csak később érkezik meg, amit Gabrielle soha nem bocsát meg neki. Valójában egy ideje megváltozott. Elvárja, hogy minden és mindenki meghajoljon előtte, különösen, ha a munkájáról van szó. Ami azt illeti, különös, hogy ez a jellemvonása, amely eddig rejtve maradt, csak most, harminckét éves korában ütközik ki… Valójában a szakmai sikerei és domináns helyzete lehetővé teszik, hogy végre az legyen, aki a lelke mélyén mindig is volt. Mindenesetre a számításaik beválnak. Coco nem is sikert, egyenesen diadalt arat. Szalonjaiban egymásnak adják a kilincset spanyol arisztokrata hölgyek, köztük olyanok is, akik gyakorta megfordulnak XIII. Alfonz udvarában, a baszk vidék, Biscaye, Navarra és Aragon jómódú polgárfeleségei, a tengerparton üdülő gazdag párizsi nőket nem is említve. A hatvan munkásnő, akiket Gabrielle felvett, hamarosan nem győzi az egyre szaporodó megrendeléseket. Kénytelen az egyik párizsi műhelyben kizárólag Biarritznak dolgoztatni. December elején úgy határoz, visszatér a Cambon utcába, és a baszk parti üzletet Antoinette-re bízza. A húga azonban sokáig habozik, hogy vállalja-e ezt a nagy felelősséget. Coco megnyugtatja, s egyben le is gorombítja: az üzlet sínen van, mondja. Mit akar még? Inkább örülnie kellene, hogy ekkora hatalmat kap a kezébe, minden kockázat nélkül! Ugyan! Ne kényeskedjen! Valójában Coco nem kizárólag azért bízta a húgára a biarritzi üzletet, hogy örömet szerezzen neki. A Chanel-ház központja a fővárosban van, és ő egyszerűen nem engedheti meg magának, hogy túl sokáig távol maradjon. Boyt is szeretné viszontlátni. Hiszen a

férfit a bizottsági feladatai gyakran Párizsba szólítják, ő pedig nincs ott. Négy vagy öt hónapja így van már. Cocónak nincs ínyére ez a helyzet: veszedelmesnek érzi a kapcsolatukra nézve. Jól tudja, hogy Boy, mint Paul Morand Lewis-a[30], akihez gyakran hasonlították, képtelen meglenni futó kalandok nélkül. Ez a vágy erősebb nála. Gabrielle hiába ismételgeti, hogy nem zavarja a dolog, a lehető legtöbb időt szeretné Boyjal tölteni. A Cambon utcában bőven van tennivaló. Annál is inkább, mert néhány hónapja Gabrielle legfőbb konkurense, Paul Poiret kizárólag a hadsereg megrendelésére dolgozik. Coco most már összesen háromszáz alkalmazottat foglalkoztat. Nála nem tréfa a munka! Igaz, nagyon rendes fizetést ad, de ugyanolyan kemény másokkal, mint önmagával és könyörtelenül elbocsátja azt, aki nem veszi komolyan a feladatát. Egy este a Cambon utcában nem sokkal zárás előtt Gabrielle feltesz néhány kérdést a könyvelőjének: egy-két részletre kíváncsi. Az alkalmazott, miután megadta a szükséges felvilágosítást, hangjában és tekintetében büszkeséggel hozzáteszi: – Egyébként mindazzal, ami a pénztárban van, természetesen nincs mitől tartanunk… Gabrielle-ben, akinek a rengeteg munka közepette nem maradt ideje ellenőrizni az üzlete pénzügyi forgalmát, felébred a kíváncsiság… Hogyan is áll pontosan? Tudja, hogy jövedelmező az üzlet, de mennyire? Követi tehát a könyvelőt, aki kiteríti előtte a nagy fekete pénztárkönyveket, melyekből Coco egy szót sem ért. Csak kapkodja a fejét a sok szakszó hallatán. Végül megkérdezi, mekkora összeget vehetne ki anélkül, hogy veszélybe sodorná az üzletét. Döbbenten hallja a számot: olyan nagy, hogy tökéletesen elegendő arra, hogy az utolsó fillérig visszafizessen Boynak mindent, amit a férfi mostanáig megelőlegezett neki, sőt még igencsak kedvező kamatot is felszámíthat…

Nem is vár tovább… Bejelenthetné neki – miért is ne? – hogy hamarosan rendezi minden tartozását, már csak azért is, hogy lássa, hogyan fogadja a hírt a kedvese. De Boy képes lenne azt felelni, hogy semmivel sem tartozik neki, már csak azért sem, mert ő maga is nagyon meggazdagodott. Erről szó sem lehet. Gabrielle független akar lenni. Erre való a pénz, semmi másra, ő így gondolja. Másnap tehát korán reggel átutaltatja Boy bankszámlájára a szükséges összeget, centime-re pontosan kiszámolva… Anélkül, hogy szólna neki… A férfi a bankjától, a Lloydstól szerez tudomást róla. Boyt kissé sérti Coco gesztusa, és nem minden szomorúság nélkül mondja neki egy szeptemberi napon, a biarritzi strandon sétálva: – Azt hittem, játékszert adok neked, de a szabadságot adtam… Boy azonban semmit sem veszít ezen. Coco nem sokkal a háború előtt azt mondta neki:,Akkor fogom igazán tudni, hogy szeretlek-e, amikor nem lesz szükségem rád!” Nos, igazán szereti. Most már tudja, mennyire kötődik hozzá. Évekkel később azt mondja majd: „Balsan és Capel uraknak megesett rajtam a szívük: szegény, árva kis veréb, gondolták. Valójában ragadozó voltam. Apránként megtanultam az életet, megtanultam védekezni ellene.” Párizsban Gabrielle, aki tudatában van, hogy eredeti stílust teremtett, úgy igyekszik megőrizni és fokozni sikerét, hogy a lehető legkevésbé távolodik el kezdeti irányvonalától. Mindenhez, amit kitalál vagy megújít a divat világában, lénye legmélyéből meríti az ihletet, gyökereiből, múltjából és főként a fizikai alkatából…

Láttuk, hogy mereven ellenez kora divatjában mindent, ami a nőiességet hangsúlyozza. Nem csoda! Szinte nem nélkülien vékony alkatához nem illik az ilyesmi. Hamar felismeri ezt. Arra is rájött, hogy nem áll jól neki a gazdag díszítés. Miért? Nem tudja, de így van. Anélkül, hogy elvének tekintené, szinte ösztönösen nem a pazar kelmék vonzzák, hanem a közönséges, olcsó, hurkolt anyagok. Hurkolt, kötött anyag az előkelő divatban? Kinek jutott volna eszébe ilyesmi? A kissé féltékeny Poiret így jellemezte a dolgot: „szegénység a milliárdosoknak”. Hogyan jutott Gabrielle eszébe a kötés? Egészen egyszerűen ügy, hogy megfigyelte a férfiak néhány ruhadarabját: a lovászok mellényét, az istállófiúk pulóverét. Boy szvettereit. Egyébként is imád a férfiaktól kölcsönvett darabokat viselni: egy royallieu-i lovász lovagló-nadrágját, Léon de Laborde felöltőjét. Ez a tendencia mindvégig megmarad a Chanel divatban. Gabrielle biztos ízléssel felmérte, mi áll jól neki magának, s sok más nőnek is, akik így eljátszhatnak a kétértelműséggel, felemássággal. A nőiesség hangsúlyozásának új módját találta fel: kevésbé látványos, kifinomultabb, de éppoly hatásos módját. Chanelnek tehát tetszenek a kötött holmik. Vajon falusi, szerény származásával magyarázható ez, a kötőtűk monoton ritmusára múló gyermekkori esték emlékével? Elég valószínű. Gabrielle azonban, aki elszántan igyekezett eltörölni a múltját, nem szívesen ismerte volna be. 1916 telén, amikor nehéz szövethez jutni, Cocónak az új modelljeihez olyan olcsó anyagra van szüksége, mely hasonlít a kötött anyagokhoz – ilyenekkel már dolgozott – és elegánsan megvarrva váratlanul nemes kelme lesz belőle. Megtalálja, amit keres. Nem sokkal a háború előtt a textil gyáros Rodier nagyobb mennyiségben gyártott dzsörzét a rövidáru-kereskedéseknek. A nagykereskedőknek azonban nem tetszett az anyag, túlságosan merevnek találták még a férfi alsóneműkhöz is, s így a készlet egy része eladatlan maradt. Amikor Coco, a határozott üzletasszony,

tudomást szerez erről, azon nyomban felvásárolja a maradék készletet. S egy füst alatt megkéri Rodier-t, gyártson még belőle, hiszen neki még többre van szüksége. A gyáros kerek perec elutasítja, mert fél, hogy ismét a nyakán marad az áru. Undorodva jegyzi meg: – A nőknek még annyira sem kell majd, mint a férfiaknak! Higgye el, ez az anyag ráncolódik, gyúródik, felkap… Semmire sem jó! Coco azonban, aki nem szereti, ha ellenkeznek vele, köti az ebet a karóhoz. Elsötétül a tekintete, és egyre élesebb a hangnem. Nem sok híja, hogy sértegetni nem kezdi Rodier-t. Bármilyen csökönyös is azonban, a gyáros csak akkor adja be a derekát, amikor Gabrielle bebizonyítja neki, hogy téved… Jó példával elöl járva varr magának egy szinte kolostorian egyszerű kompiét egy háromnegyedes dzsörzé blézerrel, és lelkesen viseli is… a blézer nem derékban szabott… Állítólag azért, mert ahogy előre megmondták, az anyaggal nagyon nehéz dolgozni, és ha megpróbálják derékban svejfolni, húzni, katasztrofálisan lefutnak a szemek… mesélik, hogy valóságos dührohamot kapott. Azután, mivel nem hajlandó beismerni a vereségét, egyszerűen úgy oldja meg a problémát, hogy lemond arról az átkozott svejfolásról. Nagyon is illik a jelleméhez ez a megoldás. Gabrielle hamarosan új modelleket tervez biarritzi kuncsaftjainak: például azt a modellt, mely 1916-ban megjelenik a Harper’s Bazaarhan – ez az első kinyomtatott divatterve: ez is egybeszabott ruha. A derék helyét egy könnyedén megkötött lebegő kendő jelzi. A kivágás nem ruhaderékra nyílik, hanem egy férfias stílusú ingre. Ezt a modellt nevezi az elbűvölt amerikai megrendelő „charming chemise dress of Chanel’-nek,[31] merthogy egyelőre nincs pontos szó a szokatlan ruhadarabra. Tegyük hozzá, hogy Gabrielle a kor bevett divatjához képest alaposan megrövidíti a ruhát. Poiret már megmutatta a lábfejet: ezúttal azonban az egész boka, sőt még több is kilátszik. Micsoda forradalom! És hamarosan micsoda nosztalgia a férfiak részéről, akik

eddig mohón lesték a pillanatot, amikor az ismeretlen hölgyek a járdára fellépve finoman felemelik a szoknyájuk alját, kivillantva testük kis darabkáját. Ez volt a zsánerképfestők, Jean Béraud vagy Albert Guillaume egyik kedvenc témája is. Bárhogy is van, Rodier beismeri a tévedését és újra gyártani kezdi a dzsörzét, melyről a találóan fogalmazó Gabrielle később azt mondja majd:,A dzsörzét akkoriban csak alsóneműkhöz használták; én megtiszteltem azzal, hogy a felszínre hoztam.” Gabrielle forradalma nem korlátozódik az új alapanyagokra. Korábban a szabók és varrónők fő gondja a női öltözetek dekoratív jellege volt (élénk színek, drága anyagok, hímzések, csipkék, szalagcsokrok, fodrok, fátylak, hajtások, pomponok, számos ékszer, mindenféle rafinált díszítés…) Chanel szemében az általános sziluett, a vonal az első. Sürgősen meg kell szabadítani a ruhákat a felesleges díszektől, cicomáktól és általánosságban mindentől, ami megmásíthatja a vonalak tisztaságát. Gabrielle tehát ugyanúgy jár el a ruháknál, mint a kalapoknál.[32] Az egyszerűségre és puritánságra való törekvés az olcsó anyagok használatával párosulva az egykori apácanövendéket a divat janzenistájává teszi. Nem kizárt, hogy az obazine-i építészet letisztultsága, a Gabrielle-t nevelő „nővérek” egyenruhájának szigorú egyszerűsége nem maradt hatástalan Coco Chanel ízlésvilágára. A hamisítatlanul párizsi Cambon utca nincs is olyan messze Corréze-től… Még egy tendencia jellemzi Gabrielle-t: az, amely arra sarkallja, hogy visszaadja a nő fizikai szabadságát, a teste mozgékonyságát. Nem is olyan régen az elegáns hölgyek bár a porban húzott uszályokról már lemondtak, még mindig „bukj-el szoknyát” viseltek. Ezekhez speciális harisnyakötő kellett, mely annyira összeszorította a combokat, hogy a hölgyek csak. tipegni tudtak.[33] 1916-ban erről

már szó sincs… Amióta több millió férfi elment a háborúba, a nők, akik kénytelen-kelletlen egyre aktívabb életet élnek, egészen újfajta önállóságot szereztek. Chanel pedig tudja, és mindig is tudni fogja, hogyan igazítsa a divatot az állandó változásokhoz, melyekre a vásárlói – s egyben maga is – kényszerülnek. Lebegő, lezser ruhái, a derékszabás elhagyása – a derékvonalat éppen csak jelzik –, annak az elvnek a feladása, hogy mindenáron a mellet és a domborulatokat kell hangsúlyozni, a fűző kérlelhetetlen száműzése, a megrövidített szoknyák mind-mind arra valók, hogy egyre inkább felszabadítsák a női testet az immár nem béklyóként viselt öltözékekben. Ezek az újítások összhangban vannak azzal az új életmóddal, melyet Coco vásárlói 1914 óta folytatnak. Most már vannak üzletasszonyok, akik a besorozott férj helyett átveszik a vállalkozás irányítását, vannak sportolónők, golfjátékos nők, autóversenyző nők… vagy egész egyszerűen olyanok, akik metróra vagy autóbuszra szállnak. Azok a dámák viszont, akik annak idején a longchamp-i vagy chantillyi lóversenypályán a méréseknél ékszerekkel teleaggatva, bundában, fejükön extravagáns kalappal jelentek meg, egy letűnt kor túlélőinek tetszenek. „Visszaadtam a női test szabadságát – mondja majd Gabrielle. – Ez a test izzadt a díszes ruhákban, a csipkék, fűzők, fehérneműk, váll- és egyéb tömések alatt.” Amikor Chanel lerombolja ezt a gyűlöletes divatot, és megteremti a nő merőben más sziluettjét, új évszázad veszi kezdetét… Eközben a háború csak nem akar véget érni. Bár 1916-ban Franciaországnak sikerült feltartóztatnia az ellenséget Verdunnél, napi háromezer halott árán, bár a németek nem törtek át, még mindig ott vannak egy tucatnyi megyében. Hol jó, hol rossz hírek érkeznek. 1917-ben az Egyesült Államok a szövetségesek oldalán belép a háborúba. Ugyanannak az évnek a márciusában azonban a forradalom nyomására II. Miklós cár lemond, és az orosz hadsereg felbomlik. Egyre kevésbé lehet számítani rá, hogy Keleten megállítja a német csapatokat. Ráadásul néhány hónappal később a bolsevikok, miután átvették a hatalmat, különbékét kérnek és kapnak BresztLitovszkban. Mivel az Egyesült Államoknak ekkoriban csak kicsi és

rosszul kiképzett hadereje van, a szövetségeseknek kell állniuk a német hadsereg rohamait, melyek megkettőzött erővel folynak. Kétszáz kiegészítő hadtest ront Franciaországra, a kiváló katona, Ludendorff parancsnoksága alatt. A katonák, akik belefáradtak a még mindig nagyon véres, reménytelenül elhúzódó háborúba, beássák magukat, nem hajlandók elhagyni a lövészárkokat a támadás pillanatában, vagy dezertálnak. Kihasználják az eltávozást, és nem mennek vissza az egységükhöz. Több mint száz ezrednél történnek hasonló esetek. És „a példamutatás kedvéért” több mint hatvan lázadót főbe lőnek. 1917 májusában történnek ezek a tragikus események, s ilyen körülmények között meglepően hat, hogy Londonban megjelenik Arthur Capel Reflections on Victory and a Project fór the Federation of Government című írása. Győzelem? Igaz, mindenki a szövetségesek győzelmében reménykedik. No de máris kész tényként kezelni ezt a győzelmet, épp akkor, amikor rosszabb a helyzet, mint valaha… s máris azon törni a fejünket, hogyan szervezzük meg Európát, miután megnyertük a háborút… nem túl gyors ez egy kicsit? Boy, aki őszintén csodálja Clemenceau-t, barátja meggyőződését osztja ebben a kérdésben: az „Öreg”, ahogy a katonák hívják, gyakran látogatja a lövészárkokat, végigjárja őket botjával a kezében, furcsa, horpadt sisakban, avítt körgallérban. Gondja van a katonák kényelmére, megkóstolja a mozgókonyhákon készített levest, anélkül hogy egyszer is belemártaná hosszú gall bajuszát. A lövészárkokban járkálva óvatlanul kiteszi magát az ellenség tüzének, hideglelést hozva az őt kísérő tisztekre. Igyekszik hitet önteni a sorkatonákba. Néhány hónappal később megkapja a „Győzelem atyja” és a Tigris beceneveket. Capel írása nem marad észrevétlen: a Times Fitemry Supplement közöl róla cikket. Sokakat meglep, hogy egy pólójátékos üzletember ilyeneket ír. A műből kiderül, hogy a szerző, akinek különc és utópisztikus elképzelései is vannak, mindenekelőtt a nemzetállamok kérlelhetetlen ellenfele, az európai föderáció és a módszeres

decentralizáció elkötelezett híve. Végül pedig nagyobb éleslátással, mint Clemenceau, felismeri, hogy a kizárólag a bosszúvágyon és a legyőzőitek megalázásán alapuló béke rövid időn belül újabb háborúhoz vezet majd. Micsoda tisztánlátás! De talán könnyebb olyasvalakinek pontosan megjósolni a jövőt, aki olyan országból jött, melyet nem foglaltak el, és nem dúlt fel a háború… A műve megjelenése és az előléptetésével járó feladatok gyakran Londonba szólítják Boyt. Gabrielle keserűen veszi tudomásul, hogy ennyit van távol. Tudja, hogy Angliában Capel azokkal az arisztokrata körökkel érintkezik, ahová származása miatt sosem fogadták be igazán, bár ezt éreztetni nem éreztették vele. A férfi azonban nagyon nehezen éli meg ellentmondásos társadalmi helyzetét, olyannyira, hogy Gabrielle úgy érzi, általa nevetségesnek ítélt társasági megfontolások miatt hanyagolja el a kedvese. A fél-magánynak ebben az időszakában dönt úgy, hogy rövidre vágatja csodálatos, csípőig érő fekete haját. Korábban három fonatban elegáns kerek kontyba csavarta. Később bonyolult magyarázatot ad a kegyetlen tettre: éppen az operába indult, amikor felrobbant a gázvízmelegítő, és tetőtől talpig korommal borította be, így kénytelen volt levágni a tönkretett haját. Ez a beszámoló, mely az idő múlásával ezerszer módosul és gazdagodik, egyik kedvenc társalgási témája lesz… Higgyünk neki? Olyan sokszor elismétli, hogy a végén a legenda ezerszer jobban érdekli már, mint a valóság… A valóságban bizonyára a bosszúvágy vezérli, amikor feláldozza gyönyörű selymes hajzuhatagát. Azt, melyben Boy annyit gyönyörködött, amikor leeresztve a vállára omlott… így bünteti a férfit a hosszú távollétekért… Talán a hajdani, royallieu-i és moulins-i fiatal lány, a megcsalt reményekben, elviselhetetlen megaláztatásokban bővelkedő’ korszak

emlékét is el akarja törölni így. Különben is, éppen Etienne-nél szeretett bele a férfiba, aki most eltávolodik tőle… Bárhogy van is, úgy látja, jól áll neki a rövid haj, amely felfedi hosszú, karcsú nyakát: a nyakára igazán büszke lehet! Később minden új kollekció előtt frizurát változtat. 1917 májusában Gabrielle iskolát teremt. Az új frizura pedig egyik napról a másikra divatba jön. A jelenségre Paul Morand is felfigyel. A Journal hasábjain, melyet ezekben a hónapokban szerkeszt, jelzi, hogy a nőknél a rövid haj a divat. „Mindenki ilyet hord”, jegyzi meg, kezdve Chanel kisasszonnyal és Le Tellier asszonnyal. Folytathatná a sort Marthe Davellivel, Gabrielle opera-énekesnő barátnőjével, vagy Adrienne Chanellel is. Jó tizenöt évvel korábban Colette hiába vágatta le másfél méter hosszú haját a férje, Willy parancsára, és Polaire csak botrányt okozott, de sem egyik, sem másik és nem talált követőkre. Coco ellenben tartós divatot teremt… 1917 májusában újabb találkozás változtatja meg ismét az életét. Egyik barátja megszervezte, hogy együtt vacsorázhasson a híres színésznővel, Cécile Sorellel, akit Gabrielle mindig is csodált, és akit nagyon szeretne megismerni. „Söreinél vacsorázni, ez volt álmaim netovábbja” – mondja majd később. Cécile Soréi ekkor negyvennégy éves, a Comédie-Franqaise tagja, dicsősége csúcsán van, és mindenki emlékszik arra, ahogyan Céliméne-t alakította a Mizantrófrhan. Nagyon szép, és az extravagáns dívát testesíti meg mind a színpadon, mind a magánéletében. Coco azonban túlságosan eszményi képet festett magában a színésznőről, akiről döbbenten állapítja meg, hogy „minden porcikájában hamis”. Kezdve a fogsorával: Coco egyfolytában úgy érzi, mindjárt kiesik a műfogsora. Vajon odaugorjon, és elkapja? A gazdagsága fitogtatására Cécil Soréi abroszként egy aranyszállal átszőtt, már nem egészen új kelmét használ. Az ablakok előtt megritkult szőrű leopárdbőr függönyök lógnak. Végül a padlóra fektetve szabálytalan alakú tükrök próbálják víztócsák vagy tavak hatását kelteni… ki tudja. Az étkezés alatt egy zongorista

gyászindulókat játszik… Képzelhetjük, hogyan érezte magát Gabrielle, aki a tisztaság, a természetesség, az egyszerűség megszállottja, ebben a kényeskedő környezetben, mely éppen az ellentéte mindannak, amit szeret… Ezért egész vacsora alatt ki sem nyitja a száját, és az asztalszomszédja, a festő José-Maria Sert tréfái sem tudják felderíteni. Mindössze néhány szót vált a szalonban a vacsora után a hölgyekkel, köztük Misia Godebskával,[34] az egykori madame Edwardsszal és jövendőbeli madame Sert-tel… Misiát teljesen elkápráztatja Gabrielle, akit „végtelenül kecsesnek” és „ellenállhatatlanul bájosnak” lát, és aki madame Dubarryra emlékezteti! Távozáskor gratulál a gyönyörű, prémszegélyű piros bársonykabáthoz, melyet Gabrielle éppen felvenni készül. Coco azonnal Misia vállára teríti, kijelentve, hogy boldogan megajándékozza vele. A hölgy természetesen visszautasítja az ajándékot, de olyan bájosnak találja ezt az ösztönös gesztust, hogy rögtön „varázslatosnak” látja Gabrielle-t. Másnap máris a Gambon utcába siet. Az üzletben hallja, hogy két nő Cocoként emlegeti Gabrielle-t. Megdöbbenti, hogy ezt a szerinte oly közönséges nevet ragasztották egy ennyire rendkívüli nőre. Összeszorul a szíve… Végül találkoznak, és órákat töltenek beszélgetéssel, melyben Misia viszi a szót, Gabrielle alig-alig nyitja ki a száját. Misia annyira el van ragadtatva, hogy Coco úgy érzi, meg kell hívnia vacsorára az új barátnőjét és a partnerét. Ezúttal jelen van Boy, aki az előző esti vacsorán nem vett részt… Szenvedélyes és viharos barátság kezdődik Coco és Misia között, mely másfél évvel később teljesedik ki igazán, egy közös, a párral tett utazás során. „Egyetlen barátnőm volt” – mondja majd élete végén Coco. Nem felesleges néhány szóban bemutatnunk ezt a rendkívüli személyiséget. Az 1872-ben született Misia Godebska, az akkoriban Európaszerte ismert lengyel szobrász, Cyprien Godebski lánya, azé a

szobrászé, aki egy egész márványbányát megvett Carrarában, hogy biztosan eleget tudjon tenni a rengeteg megrendelésnek. Misia édesanyja Sophie Servais, a kor híres csellistájának a lánya. A muzsikus jólétben él Halléban, Brüsszeltől nem messze. Belga-olasz stílusú, tágas, pompás otthonában heteken át vendégül látja a barátait, zeneszerzőket, például Liszt Ferencet, akit gyakran egy férfiruhába öltözött, George nevű nő kísér…, Hector Berliozt, és karmestereket, Hans von Bülow-t vagy Charles Lamoureux-t. Beethovent, természetesen Lisztet és főleg Wagnert ünnepük. Misia meglehetősen romantikus körülmények között született. Sophie, az édesanyja, aki a szüleinél tartózkodik Belgiumban, miközben a szobrász apa Szentpéterváron a Juszupovok megrendelésén dolgozik, egy névtelen levélből megtudja, hogy a férjének viszonya van a csábos Olgával, az asszony tulajdon nagynénjével. Ráadásul a felkapott művész felesége és szeretője egyszerre vár gyermeket tőle. Sophie előrehaladott terhessége ellenére azonnal Oroszországba indul, hogy elrendezze valahogy ezt a legalábbis szokatlan helyzetet. Isten tudja, miféle csoda folytán, de Sophie Godebska a jeges orosz tél ellenére célba ér, eljut a hóval betemetett, félreeső házba. Miután nagy nehezen felkapaszkodik a fagyos lépcsőn, nekitámaszkodik az ajtónak, hogy kifújja magát mielőtt becsöngetne: ebben a pillanatban jól ismert nevetést hall odabentről, melyre szintén nagyon ismerős női hang felel… nem mer becsöngetni… Azért tett meg háromezer kilométert, hogy bizonyosságot szerezzen a balsorsáról? Ez már túl sok a szerencsétlen asszonynak. Néhány órával később szülés közben meghal. Ez a tragédia nyomja rá a bélyegét Misia sorsára. A szomorú kezdetek ellenére Misiának nem kilátástalan a jövője. A nagyanyja nevelte Halléban, a már bemutatott zenész családban, és előbb ismerte a kottát, mint a betűket. Még Liszt térdén is szabad lovagolnia. A koraérett, szeszélyes kislánynak kaotikus az élete: két nagymama, állandó költözködések Lengyelország, Belgium és

Franciaország között. Tizennégy évesen remek zongorista és nagyon szép lány. Telt formái, karcsú dereka, érzékiségről árulkodó arca, minden porcikája azokat a démoni lényeket idézi, akiket az apja házában megismert belga művész, Félicien Rops képzelete teremtett… Tizennyolc évesen Londonba szökik, majd visszamegy Párizsba, ahol zongoraleckékből él, melyeket Fauré közvetít neki. Huszonegy évesen, 1893-ban hozzámegy az unokatestvéréhez, az ifjú Thadée Natansonhoz, egy gazdag lengyel zsidó bankár és egy orosz nő három fiának egyikéhez. A Natanson fivérek ismernek mindenkit, aki csak számít Párizs irodalmi és művészeti életében. Négy évvel korábban havilapot alapítottak, a Revue blanche-ot (a szüleik támogatásával), mely a kor legjobb íróinak cikkeit közli: ha összeállítanánk a Revue közreműködőinek névsorát, megegyezne egy francia irodalomtörténeti mű névmutatójával: Barrés, Claudel, Fénéon, Jammes, Jarry, Mallarmé, Mirbeau, Péguy, Proust, Zola… Az ifjú pár a Saint-Florentin utcában rendezkedik be. A lakás falait a férj barátainak festményei díszítik. Olyan nevek olvashatók a vásznak sarkában, mint Bonnard, Redon, Vuillard… Legtöbbjük részt vesz a Revue-t népszerűsítő plakátok elkészítésében. Nem meglepő, hogy a plakátokról többször is a szép Misia arcvonásai és elegáns alakja köszönnek vissza. Mindannyiukat elbűvöli a lány bája, zongorista tehetsége, különcsége és kihívó szavai. Kisebb múzeumot lehetne berendezni a portrékból, melyeket akkoriban – és később – készítettek róla a legnevesebb mesterek. Köztük Renoir, szinte béna kézzel, az ujjaihoz rögzített ecsettel nyolcszor is megörökítette, mélységesen sajnálva, hogy Misia egyszer sem engedte meg, hogy a kebleit is lefesse… 1905-ben Misia, miután elvált, Alfréd Edwards felesége lesz, a mindenható üzletemberé, aki többek között a Matin tulajdonosa. A férfiban vad szenvedély ébred iránta, és szinte kitépi a férje karjaiból. Ekkor Misia, bár megmaradnak festő barátai is, megismeri az újságírók, üzletemberek és kokottok meglehetősen cinikus világát,

melyről eddig semmit sem tudott. Négy évvel az esküvő után, megelégelve Edwards viselkedését, aki bár maga állandóan félrelép, mániákusan féltékeny és nagyon durva, 1909-ben elválik. Jó döntést hoz, hiszen nem sokkal később Edwardsot meggyanúsítják azzal, hogy a Rajnába fojtotta új feleségét, a csinos színésznőt, Geneviéve Lantelme-et… Misia ezután a kor híres festőjével és dekoratőrével, egy JoséMaria Sert nevű katalánnal kezd viszonyt. Iparos család fia, nem kevésbé gazdag, mint az elődje, de sokkal műveltebb. Ugyanolyan különc és furcsa művész, mint az új élettársa. Gyakran visel köpenyt és sombrerót, mindenütt feltűnést keltve. Alkoholista és morfiumfüggő létére csupa energia és vidámság. Alacsony, zömök és gyors beszédű férfi, gigantikus méretű vásznakat fest, vagy katedrálisokat díszít, például a katalóniai Vicben, vagy éppen a Waldorf Astoriát New Yorkban (tréfásan a Waldorf Tiepolójának nevezik), ami nem akadályozza meg abban, hogy kicsinosítsa a Longchamps utca budoárjait is. Misia festő barátai hiába gúnyolódnak rajta, hiába csúfolják Jojo úrnak. Mégis ő az, aki megismertet az élettársával és mindannyiukkal egy különös figurát, akinek fekete hajában egy ősz tincs húzódik… Gyagilev az, az Orosz Balett zseniális rendezője, melynek híressé tételéért Misia annyit fáradozik majd… Hát ilyen 1917-ben ez az eredeti és bonyolult teremtés, aki Serttel együtt éveken keresztül oly nagy szerepet játszik majd Gabrielle életében… Ugyanennek az 1917-es évnek a végén a szövetségesek katonailag igen rosszul állnak. Franciaország gyakorlatilag ugyanolyan katasztrofális helyzetben van, mint 1914 augusztusában. Ismét Clemenceau-hoz fordulnak, akit november 16-án megtesznek miniszterelnöknek. Az ő küldetése megmenteni az országot. Gapel politikai súlya is megnövekszik ezáltal. Annál is inkább, mert nyomban fut a barátjához a Matignon-palotába, és felajánlja, hogy

Franciaország rendelkezésére bocsátja a teljes szénszállító flottáját: nemes gesztus… hiszen az U-boat-ok, a Kriegs-marine tengeralattjárói várhatóan a hajók zömét elsüllyesztik majd. Az elnök elfogadja a felajánlást, és nem győzi dicsérni az angolját… Amint hatalomra jut, Clemenceau igyekszik mozgósítani a nemzet minden energiáját. Bármilyen nehéz is a feladat és bármekkora súllyal nehezednek is vállára az évek, az elszánt öregember járja rendületlenül a lövészárkokat, és mivel a köztársasági elnök, Poincaret ragaszkodik hozzá, hogy vele tartson, megvetően odaveti: „Két tökéletesen felesleges dolog van: a prosztata és a köztársasági elnök.” Eközben virágzik Coco üzlete: most már megengedheti magának, hogy 300 000 frankért megvásárolja a nagy biarritzi villát, az ottani fióküzletét, melynek eddig csak bérlője volt. A korabeli divatlapok természetesen beszámolnak egyre növekvő sikeréről. 1916-tól az Elégance parisi-enne bemutatja több dzsörzé modelljét. Chanel híre Európa határain túlra, Amerikába is eljut. 1915-ben azt olvashatjuk a Harper’s Bazaar-han „The woman who hasn’t at least one Chanel is hopelessly out ofthe run-ning infashion” (az a nő, akinek a ruhatárában nincs legalább egy Chaneldarab, reménytelenül ódivatú). 1917-re Gabrielle vevőinek többsége amerikai, akik „a dzsörzé diktátoraként” ismerik, és a tengerentúli Vogue beszámol róla, hogy áprilisban a floridai Palm Beachen feltűnnek az első dzsörzé ruhák. A Harper’s pedig kijelenti: „This season, the name of Gabrielle Chanel is on the lips of euery buyer. „ (Ebben a szezonban minden vevő szájából Coco Chanel nevét hallani.) A divattervezőnőnek azonban van annyi üzleti érzéke, hogy a párizsiaknak ajánlott feketét, bézst és sötétszürkét élénkebb színekre, bordóra, zöldre cseréli az Egyesült Államokba szánt modelleken. Az Államokat kevésbé érinti a háború, annak ellenére, hogy nemrég hadba lépett a szövetségesek oldalán. Az a hatalmas, egyelőre képzeletbeli album, amely a háború alatt készült több száz Chanelmodellt tartalmazná, ugyancsak meglepné az olvasót az újítások

rendkívüli gazdagságával. Ami a felhasznált anyagokat illeti, a dzsörzé mellett ott a szatén, a kínai krepp, a sávoly, a bársony, az erős selyem, a tüll, a csipke… ráadásul Coco előszeretettel szegélyezi a ruháit közönségesnek tartott prémekkel… nyúlszőrrel, vakonddal vagy hóddal, nem úgy, mint az elegáns divatházakban, ahol nagyon drága és nehezen beszerezhető vidra- vagy cobolyprémmel dolgoznak. A nyilvánvaló gazdasági okokon kívül számításba kell vennünk azt is, hogy Gabrielle mindig idegenkedett a „gazdag” anyagoktól: úgy érezte, a divat, melynek lényegét tekintve szigorúnak, egyszerűnek és diszkrétnek, nem pedig a jólét fitogtatójának kell lennie, nem ilyet kíván. Ami magukat a ruhakreációkat illeti, Coco nem akar kimaradni a kor általános tendenciáiból. Így 1917-től egészen 1920-ig erősebben vagy kevésbé hangsúlyozott „hordóvonalú ruhákat” készít, amelynek oldalrakása a csípőt szélesíti. Minden újítása a lehető legnagyobb mértékben figyelembe veszi a nők új, megváltozott életkörülményeit: háromnegyedes blézerek nagyon lezser szoknyával – minden dzsörzéből –, többféle szafari kabát nagy zsebekkel, hogy el lehessen rejteni a kezet, hosszú és meleg sálak… Ez a módszeresen gyakorlatias divat nagy sikert hoz Gabrielle-nek… Sajnos a magánéletében több a gond: Boy, aki nagyon fontos személyiség lett, egyre többet érintkezik az angol és francia legfelsőbb körökkel. Nagyra törő, felettébb nagyra törő. Gabrielle-nak túlságosan is az. Egy nap Boy a háborús övezetben meglátogatja egyik honfitársnőjét, Sutherland hercegnőt… A hercegnő egyike a híres nagyasszonyoknak, akik a mozgó hadikórházakat működtetik, és akiket Cocteau olyan érzékletesen ábrázol A szélhámos-ban (Thomas, fimposteur). Az ápolónők között van egy csinos fiatalasszony, akire Boy már Londonban felfigyelt, Diana Lister, született Ribblesdale. Lordok lánya és unokahúga, nemrég ment férjhez, s máris megözvegyült, ami sajnos gyakori sors ebben a tragikus korszakban. Szabályos vonásai, beletörődő gyengédsége, szemmel látható törékenysége és az őt ért igazságtalan csapás

mélységesen meghatja Boyt. No és a neve is nagy hatással van rá. Akkorával, hogy azt képzeli, szereti a fiatal nőt, ami nagyon is összhangban van terveivel. Amikor hivatalosan megkéri a kezét, a válasz azonnali igen. Így megszerez mindent, amire vágyik. Diana vőlegényeként befogadják az arisztokraták világába, bár nem nemesi származású. Ráadásul kinevezik a Versailles-i Főtanács brit szekciójának politikai titkárává. Mi többre vágyhatna ez a közrendű férfi, aki mindig is szenvedett attól, hogy származását homály fedi? 1918-ban tartják meg az esküvőt Diana sógorának. Lord Lovatnak, a skót arisztokratának a kastélyában, az Inverness grófságban lévő Beaufourt Castle magánkápolnájában. A kastély környéke akár egy a viktoriánus korban, arisztokrata körökben játszódó angol regény színhelye is lehetne: évszázados fák, hatalmas birkalegelők, zanótos partú tavak. Térjünk vissza 1918 márciusához, amikor Boy eljegyzi a hölgyet. Eljött a pillanat, hogy Cocóval is közölje a hírt. Előszóban. Levélben még rosszabb lenne… Amikor azonban ott áll Coco előtt, és látta tekintetében a szenvedélyt és az esendőséget is, nincs szíve megtenni… keresi a szavakat… nem találja. Borzalmas helyzet, de Cocónak kell a segítségére sietnie. Egyébként már sejtette. Később bevallja a barátainak: „Már mielőtt megszólalt, tudtam…” A férfi előtt megőrzi a méltóságát. A büszkesége nem engedi, hogy összeomoljon. Miután Boy távozik, átadja magát a bánatának. Most már sír… hosszú órákon át. Igaz, tudta, hogy ez előbb-utóbb bekövetkezik, de úgy élt, mintha semmi ilyen nem fenyegetné… így aztán most elviselhetetlenül fáj. Azonnali szakítás lenne a lezajlott jelenet logikus folytatása. Nem így lesz azonban… Úgy tűnik, Boynak egy pillanatra sem fordult meg a fejében, hogy elhagyja Gabrielle-t… Az asszony pedig, bármennyire megsebzi is kedvese döntése, túlságosan szerelmes belé ahhoz, hogy valaha is bezárja előtte az ajtaját.

Ezernyi mentséget talál a számára, annál is inkább, mert érzi, hogy kettőjük sorsa és jelleme nagyon hasonló. Mindkettőjüknek rendezendő számlája van a múlttal, amelyben annyi megaláztatásban volt részük. Ebből fakad a társadalmi siker moha kívánása, és a vad győzni akarás, mely minden energiájukat felemészti. Egyébként is, a maguk módján mindketten mindig is ezen elvek szerint alakították az életüket. Miért vetné Boy szemére, hogy pontosan olyan, mint ő maga? Nem arra születtek, hogy cinkosok legyenek? Úgy tűnik, Coco ily módon beletörődik, hogy a kapcsolatuk megváltozik… Bárhogy van is, nem lakhat többé Boynál a Malesherbes bulváron. [35] Misia közvetítésével kibérel egy bútorozott lakást nem messze az Almától, a Billy rakpart 46.-ban (ma Tokyo rakpart). Földszinti, meglehetősen különösen berendezett lakás. A hálófülke és az előszoba falait a padlótól a mennyezetig tükrök borítják. A plafon csillogó ébenfeketére van lakkozva, és a teret egy nagy, aranyozott Buddha uralja, amiben van valami nyomasztó. Gabrielle sokáig nem tudja majd kivonni magát e környezet hatása alól. Sokszor költözik még életében, de első önálló lakása tárgyai és díszítőelemei újra és újra felbukkannak otthonában. Boy sajgó emlékéhez kötődve élete végéig kísértik majd… Ekkoriban Párizs már nem az a csupa ünnep város, mely a háború előtt volt, és még kevésbé a „fény városa”: a kékes fényű kandeláberek csak gyéren világítják meg az utcákat: a gyászos félhomályba merült város így nehezebben beazonosítható célpont az ellenséges bombázók számára. 1918 márciusának egyik napján érthetetlen esemény döbbenti meg a párizsiakat: 23-án tizennyolc bomba hull a városra, tizenöt halottat és harminc sebesültet hagyva hátra, anélkül, hogy egyetlen német gép is feltűnt volna az égen. Muszáj beismerni a tagadhatatlant: hiába húzódik a front Párizstól százhúsz kilométerre, az ellenségnek sikerült mostanáig elképzelhetetlen hatósugarú ágyút építenie. Az

állítólagos bombák pedig valójában ágyúlövedékek. A „Kövér Bertha” (a tervező, Krupp von Bohlen feleségéről kapja a nevét), a saint-gobaini erdőben áll, Soissons közelében. Olyan hosszú a csöve, hogy komoly alátámasztást igényel, nehogy eltörjön középen. Március 29-én bekövetkezik a tragédia: egy lövedék eltalálja a SaintGermain-templomot (a Városháza mögött) a nagypénteki mise alatt. A boltív beomlik, megöl nyolcvan hívet, és megsebesít további kétszázat… A lövedékek általában csak az épületek felső részét rombolják le, ezért akik megtehetik, beköltöznek a párizsi nagyszállodák első két-három emeletére, például az Hotel Meuricebe vagy a Terminusbe; mások, nagyon sokan, elhagyják Párizst. Annál is nagyobb a veszély, mert sziréna sem figyelmeztetheti az embereket, hogy húzódjanak fedezékbe. A fővárost „gothák”, nagy, kétmotoros, háromüléses repülők is bombázzák, melyek tiszta időben szinte minden este tizenegy óra felé szórják lövedékeiket a városra. A fényszórók pászmájában kirajzolódik fehéres sziluettjük, s rajta a fekete kereszt. Kedvelt látványossága ez a könnyelmű vagy fatalista párizsi bámészkodóknak, akik a hidakon sereglenek össze, hogy szélesebb szögben láthassák a gépeket… Azoknak, akik szeretik a színházat, de nem annyira, hogy kedvéért kockára tegyék az életüket, egy ötletes igazgató, Gustave Quinson négyszáz székes föld alatti termet rendez be. A Menedékhely nevet kapja, s itt mutatják be először a Fifi című operettet… Gabrielle azokról sem feledkezik meg, akik a felvijjogó szirénák hallatán azonnal a pincékbe sietnek: ezeknek a kuncsaftjainak egy különleges, fehér vagy bordó szaténpizsamát tervez. Így a hölgyek még egy ilyen előnytelen helyzetben is vonzók maradhatnak. Gabrielle mindig nagyon odafigyel a valós viszonyokra, melyek között a korabeli nők élnek, és tapasztalja, hogy a sofőrhiány miatt (mindenkit besoroztak) a vevői kénytelenek gyalog bevásárolni menni, akár esik, akár fúj. Könnyen, gyorsan záródó műanyag esőkabátot tervez számukra sok nagy zsebbel; a modellt a sofőrök köpenye ihlette. Feketében, fehérben, rózsaszínben vagy kékben

gyártja őket… Világsikert arat. Egymás kezéből kapkodják az Egyesült Államokban, Brazíliában, Argentínában…[36] Franciaország ügye viszont nem alakul ilyen jól. 1918 márciusa és júliusa között Ludendorff négy nagy támadást indít, amelyek során a német csapatok egészen a Villers-Cotteréts-i erdőkig, Párizstól hatvanöt kilométerre jutnak el… Majdnem ugyanolyan a helyzet, mint 1914 szeptemberében. Egymillió párizsi hagyja el a várost. Az angolok azt tervezik, hogy a calais-i és boulogne-i kikötőkön át visszavonják a csapataikat (Dunkerque túl közel van a frontvonalakhoz). A kudarc okai? Pontosan azok, melyek előre láthatóak voltak. Németország a franciaországi frontra vezényelhette azokat a harcedzett, tapasztalt hadosztályokat, amelyekre Keleten, az oroszokkal való békeszerződés után már nem volt szükség. Az amerikaiak hatékony támogatására pedig legfeljebb augusztustól számíthatnak a szövetségesek… 1918 nyarán Coco, aki üzleti ügyekben sokszor megfordul Deauville-ban és Biarritzban, még egy utazást tesz: gyógykezelésre megy Uriage-ba, az Isére-vidékre, a színműíró Henry Bernstein unszolására. Házat bérelnek, a „Villa des jardins”-t, ahol Nadine de Rotschild is lakott.[37] Bernstein Gabrielle szeretője? Csak találgathatunk. Igaz, köztudott, hogy a Titok (Le Secret) szerzője megrögzött Don Juan, hódításainak se szeri, se száma. És feltételezhetjük, hogy Boy viselkedése arra indítja Gabrielle-t, hogy visszavegye a szabadságát. Elképzelhető tehát, hogy kaland szövődött közöttük. Mindenesetre Antoinette Bernstein, Henry felesége Uriageba utazik a lányukkal, hogy csatlakozzon a férjéhez, majd vele és Cocóval marad egy hétig. A két asszony remekül megérti egymást. Az akkoriban készült fényképeken mindhárman a Coco divatba hozta fehér szaténpizsamában láthatók. Már „unisex” modellek, ahogy ma mondják, ezúttal azonban napozóruhákról van szó, nem pedig légiriadósokról, mint néhány hónappal korábban. Senkit nem lep meg, hogy Bernsteinnék és Gabrielle ilyen meghitt viszonyban vannak.

Coco már korábban is ismerte őket, legközelebbről Antoinette-et, aki a kuncsaftja volt Deauville-ban és Párizsban 1915-ös házassága előtt. Akár volt futó viszonya Gabrielle-nek és Bernsteinnek, akár nem, a két barátnő továbbra is levelezik és találkozgat. Sőt Gabrielle a szeretetteljes tanácsadó szerepét tölti be a fiatal Antoinette mellett, ahogyan Georges Bernstein-Gruber-nek, a színműíró lányának a birtokában lévő számos levél bizonyítja. A levelezőpartnerek annál is közelebb kerülnek egymáshoz, mert két egyforma, csapodár férfival van dolguk. Henry Bernstein őszintén figyelmeztette Antoinette-et az eljegyzésük előtt: egy magafajtájú nem érheti be örök életére egyetlen nővel, mert akkor „belehal a művészetébe”. Ezzel együtt „roppant gyengédséggel” viseltetik a felesége iránt. Ami Boyt illeti, akinek annyi mentsége sincs, hogy művész lenne, ugyanehhez a típushoz tartozik, és nem is titkolja. Amikor később Bernstein megcsalja Antoinette-et Odette Péreirerel, egyik fiatal kori barátnőjével, Coco a leveleivel az asszony segítségére siet, vigasztalja és bátorítja: „Nem olyan súlyos a helyzet, drága Antoinette. A jövő a maga kezében van, gondoljon erre, minél többet gondoljon erre… Ne fárassza ki magát, azzal törődjön, hogy csinos legyen. Ez is nagyon fontos.” Másízben, amikor Antoinette úgy határoz, hogy nem megy el egy álarcosbálra, mert tudja, hogy a férje ott találkozik a szeretőjével, Coco közbelép, elhívja magához, kifesti, felöltözteti, ahogyan csak ő tud öltöztetni, majd miután beleerőltetett két nagyon erős koktélt, elviszi a bálba… Ő a jó tündér… Bűnösnek érzi magát Antoinette-tel szemben? Vagy csak a barátság és a bajban tanúsított női szolidaritás vezérli? Ám Gabrielle barátja marad Henry Bersnteinnek is. Később jelentős pénzösszeget ad majd neki, amelyből a férfi megvásárolhatja a Théátre de Gymnase-t. Bernstein még évekkel később is csodálkozva emlegeti az esetet: ő, aki annyit költött a nőkre, kijelenti: „Gabrielle az egyetlen nő, akitől valaha is pénzt kaptam!”

A tűzszünet után is össze-összejönnek, hol Antoinette-tel hármasban, hol nélküle, ahogyan azt a szépséges Liane de Pougynak, Henry egykori szeretőjének 1919. szeptember 12-én kelt naplóbejegyzése tanúsítja: „Bernstein vörös rózsákból kötött hatalmas csokorral állított be. Elhozta hozzánk Gabrielle Chanelt, akinek ízlése tündérre, tekintete igazi nőre, hangja és hajviselete és mozgékonysága kis csibészre vallott”. A szövetségesek katonai helyzete, mely 1918 júniusában még válságos volt, hamarosan jelentősen javul, s végül meg is fordul. Az amerikaiak megérkezése a frontra és a százával bevetett Renaulttankok augusztusban és szeptemberben két győztes offenzívát tesznek lehetővé; a francia területek felszabadulnak. Ezenfelül roppant hadművelet készülődik Lotaringiában, melynek célja Németország megszállása. A háborúban kimerült Németországot magára hagyják a szövetségesei, feldúlja a forradalom, így aztán november 11-én fegyverszünetet kér és kap. Párizs képe nagyon hamar megváltozik. Ismét ragyognak az utcai lámpák és lampionok. A long-champs-i lóversenypálya újbóli megnyitása hatalmas ünneplésre ad alkalmat. A francia társadalom valósággal szomjazza az örömöket, el akarja felejteni a szorongás és a gyász elmúlt négy évét. Megkezdődik a korszak, melyet nagyon találóan „bolond éveknek” neveztek el. Az egyik leglátványosabb megnyilvánulása a táncőrület. Mindenütt, minden időpontban táncolnak, még a színházakban is: a szünetben a nézők felpattannak székükből, kitódulnak az előcsarnokba és táncra perdülnek. Amikor pedig felhangzik az újabb felvonást jelző csengő, csalódott „ó” száll fel az ajkakról. Néhány színház, például a Marigny vagy a BouffesParisiens már nyolc órakor megnyitja a kapuit, hogy a közönség eljárhasson még néhány tangót vagy foxtrottot, mielőtt felemelkedik a függöny! Ebben az eufórikus hangulatban Coco már eddig is jelentős forgalma tovább növekszik. Sovány vigasz a számára. Képtelen részt venni az általános örömben. November 11-én neki eszébe sem jut

elvegyülni a lelkes tömegben, és a feldíszített körutakat járni, kitűzött kokárdával, mint mindenki más… vagy éppen sorra megölelni a járókelőket. Aznap mintha márványból lenne az arca. Egyedül van… Egyébként már nem is lakik Párizsban. Boy határozottan azt tanácsolta neki, hogy a környéken béreljen házat: „Te, aki annyira szereted a vidéket és a szabad levegőt.” Vajon el akarja távolítani a terhessé vált szeretőt? Vagy továbbra is találkozgatni akar vele, csak nagyobb diszkréció mellett? Valószínűleg ez utóbbi meggondolás vezérli: így egyszerre lehet felesége, aki biztosítja a helyét a legfelsőbb körökben, és szeretője, akit imád. Cocóval pontosan ugyanolyan lesz a kapcsolata, mint azelőtt. Ennél kényelmesebb megoldást képzelni sem lehet… Gabrielle engedelmesen Rueil-t választja lakhelyéül, Maimaison és a Saint-Cucufa-tó tőszomszédságában (állítólag Joséphine de Beauharnais ezen a tavon csónakázott 1. Sándor cárral, amikor megkapta végzetes tüdőgyulladását). Gabrielle kibérelte a „Milanaise”-t, egy villát, melyből csodálatos kilátás nyílik Párizsra. A parkban orgona- és rózsabokrok nyílnak, melyek illatára a Chanel No.5 későbbi megálmodója különösen fogékonynak bizonyul. Hamarosan két farkaskutyát szerez: Holdnak és Napnak nevezi el őket, az obazine-i mozaikokon megörökített égitestek emlékére, melyek gyermekkorában elkápráztatták. Vajon a magány juttatja eszébe életének ezt a korszakát, amikor pedig nem volt igazán boldog? De ha mostani érzéseivel összehasonlítja, mégis jólesik felidéznie ezt az időszakot, amelyet szükség szerint idealizál. Az esküvője után Boy visszatér Párizsba. Ugyanügy viselkedik Gabrielle-lel, mint eddig. Csak máshol találkozgatnak. Elképzelhetjük őket sétáikon a környező erdőkben; messze előttük a két kutya futkározik. Talpuk alatt ropognak a rozsdaszín őszi levelek, a távolban pedig a tó és tavirózsái látszanak. Milyen romantikus kép! Gabrielle azonban elégedetlen a sorsával. Nehezen viseli, hogy érzéseit titokban kell tartania: rejtőzködve él, pedig a szakmájában már igazi híresség, aki a mindennapok reflektorainak a fényében

dolgozik… Túl büszke, nehezen viseli a kétértelmű helyzetet, a Capel iránti szerelme azonban mindig felülkerekedik a lázadásán. Boynak eközben minden sikerül, de csak látszólag. A feleségére hamar ráun, nagyon fakónak találja a közvetlen, élénk, szórakoztató Coco mellett… Vajon a társadalmi és politikai becsvágya kielégítése megérte az érzelmi élete feláldozását? Kezd kételkedni benne… Bárhogy van is, a felesége gyermeket vár tőle, aki 1919 áprilisában születik, és akinek Clemenceau lesz a keresztapja. Kislány, akiről a dátumok ismeretében kijelenthető, hogy jóval az esküvő előtt fogant, márpedig ezt a brit felső körökben, ahová Boynak végre sikerült beférkőznie, nem nézik jó szemmel. Maga Boy is csalódott. Mindenképpen fiú örököst szeretett volna, hogy a neve fennmaradjon… Most, hogy biztos helye van a divat világában, Cocónak nagyobb helyiségek kellenek. Szeptember végén átköltözik a Cambon utca 31.be, teljesen kiürítve a 21. szám alatti műhelyt, amelyre engedélye volt és ahol már semmi dolga. Ettől kezdve a 31-es szám lesz a Chaneldivatház szentélye, s napjainkban is az. Gabrielle-nek szüksége van egy, a társasági helyzetéhez és a cége áraihoz illő kocsira is. Egy fekete bőrüléses sötétkék Rolls-Royce-ot rendel. A fekete, a sötét, a szigorú mértéktartás ebben is a márkajelzése marad… Olyan területen, ahol az élénk színek a keresettek: piros, kék, zöld, kanárisárga… Ő vezeti be a sötét karosszériák divatját. Ebben is nagyon hamar ő képviseli majd a sikket, pontosan ügy, ahogyan a divatban is… Természetesen felvesz egy „szerelőt” is, ahogy akkoriban a sofőröket nevezik, és élete végéig alkalmazza, akkor is, amikor már régen nem veszi hasznát. A műszaki hibák abban az időben olyan gyakoriak voltak, hogy a sofőrnek komoly szerelői ismeretekkel is rendelkeznie kellett. Egy bizonyos Raoult fogad fel, aki reggelente kinyitja a Cambon utcában a Rolls ajtaját, s a kocsiból királynői méltósággal száll ki a nimes-i vándorkereskedő lánya. A „főnökasszony” érkezése, melyet a műhely ablakába kiültetett őrszem

jelez, mozgósítja az egész személyzetet. Mindenki szorgalmasan munkához lát, hiszen a „Kisasszony” – kezdik így hívni – rettenetesen igényes és sokat követel. Néha borzasztó a hangulata, ilyenkor szörnyű dühkitörései vannak, melyek egyáltalán nem állnak arányban a bűn vagy állítólagos bűn súlyával. Talán ezért mondják róla, hogy ő az egyetlen auvergne-i vulkán, amelyik még nem aludt ki… Ami a kirohanásait illeti, hozzá kell tennünk, hogy másnapra már el is felejti haragját, és nyugodtan, jóindulatúan bánik az áldozataival, sőt időnként nagylelkűségi rohamai vannak. Mintha mi sem történt volna. Meg kell szokni… vagy talán beleélnünk magunkat a lelkivilágába, elképzelnünk ebben a megsebzett teremtésben dúló zűrzavart és fájdalmat. Nem gonosz ő, csak próbára tette a sors. Nem rajzolhatnánk pontos képet Gabrielle életéről anélkül, hogy felidézzük, mi mindent köszönhet Misia Serthez fűződő, két évvel korábban született barátságának. Misia később a visszaemlékezéseiben azt mesélte, hogy azonnal megérezte, milyen nagy szerepe lesz majd Gabrielle-nek a maga korában: sokkal több volt ő, mint egy tehetséges divattervező. Misia nyers gyémánthoz hasonlítja, azzal büszkélkedik, hogy ő kezdte csiszolgatni, és büszkén állítja, hogy ő volt az első, akit Gabrielle elkápráztatott… van talán némi túlzás ezekben a tipikusan szláv kijelentésekben – de hát ez nem meglepő egy olyan szenvedélyes asszonytól, mint Misia –, lényegében azonban pontosak. Valóban Serték, elsősorban Misia, vezetik be Gabrielle-t a felsőbb körökbe (amire Boy, aki féltette társasági jó hírét, épp csak bátortalan kísérletet tett). Misia mutatja be művész– és íróbarátainak. Ő nyitja rá a szemét a művészetek és az irodalom világára, melyről, valljuk be, Gabrielle vajmi keveset tudott, Arthur Gapel dicséretes erőfeszítései ellenére sem. „Misia nélkül buta libaként halnék meg” – vallja meg Marcel Haendrichnek kissé túlzó szerénységgel… Mindenesetre Misia nélkül valószínűleg nem vált volna a történelem egyik legnagyobb

mecénásává. 1917-től Misia megismerteti a barátnőjével a teljes kulturális avantgárdot; Gyagilevet, Nizsinszkij t, Boris Kochnot, Serge Lifart, Sztravinszkijt, Picassót, Salvador Dalit, Cocteaut-t, Reverdyt, Radiguet-t, Max Jacobot, Satiet, Auricot, Milhaud-t, Poulenc-t, Ravelt… A művészek többsége pedig neki is egyfolytában azokról az alkotásokról beszél, melyeken éppen dolgozik. Az egyik balettet rendez, a másik egy festményen dolgozik, a harmadik zenét szerez, regényt ír… mindazokkal a problémákkal, melyeket ez felvet. Egy olyan műveletlen ember számára, mint Coco, aki már harmincnégy éves, létezhet-e ennél hatékonyabb és ösztönzőbb iskola, hogy kitörjön tudatlanságából? Megadatik neki, hogy szinte részese legyen a művek születésének. Igaz, nem közvetlen részese, de ezekben a beszélgetésekben ébred igazán tudatára annak, mit jelent az irodalmi vagy művészeti alkotás. Lelkesedni kezd minden formájáért. Talán saját magát is művésznek tekinti? Az új kollekciójához mintegy tucatnyi új modellt tervezve talán nem csatlakozik ő is a nagy alkotók sorához? Egyértelmű, hogy ezen a területen képzelőerőről, fantáziáról, ízlésről, invencióról tesz tanúságot. Különös módon mégis ostobaságnak tartja, hogy művészetet emlegessenek a munkájával kapcsolatban. „Mi csak iparosok vagyunk” – ismétli sokszor, nevetségesnek bélyegezve néhány kollégája nagyképűségét, akik többnek tekintik magukat, mint egyszerű kézművesnek… Vajon a lelke legmélyén is így gondolja, vagy csak kritikus szelleme, megszokott gunyorossága mondatja ezt vele? 1919 nyarán a harminchárom éves Antoinette Chanel megismerkedik egy nála nyolc évvel fiatalabb kanadaival, aki önkéntesként érkezett Európába, hogy beálljon a brit légierőhöz. Jó kiállású, lelkes és friss szellemű fiú. Az egyenruhája, különösen lapos pilótasapkája nagy hatást tesz az ártatlan lelkű Antoinette-re. Szíve választottját Oscar Edward Flemmingnek hívják. Az apja

ügyvéd Torontóban, és Windsor városában laknak… jól hangzik. Beleszeret Oscarba, és elképzeli, milyen pazar élete lenne az oldalán az óceán túlpartján, ahol roppant divatos és sikkes – természetesen Chanel-márkájú – ruhái a környék legelegánsabb és legkörülrajongottabb hölgyévé tennék. Így olyan boldogságban lehetne része, amilyenről szegény Gabrielle legfeljebb álmodozhatott. Az esküvőt 1919-ben tartják Párizsban. Az ifjú pár a november 11i dátumot választotta. Hogy biztosak lehessenek benne, hogy a vendégek megjegyzik, magyarázzák nevetve. Antoinette tanúi nem mások, mint Arthur Capel és Maurice de Nexon, Adrienne „örök vőlegénye”. Ott van Léon de Laborde, Étienne Balsan, Jeanne Léry, Gabrielle Dorziat… az egész royallieu-i vidám kompánia… Na és a menyasszony ruhája meg a pompás Rolls – hogy mindez honnan van, könnyen kitalálhatjuk. Nem sokkal a szertartás után az ifjú pár Kanadába utazik. Oscar szüleinél fognak lakni Windsorban, az Egyesült Államok határához közeli iparvárosban, Detroit, Ford központjának tőszomszédságában. Antoinette nem kicsinyeskedett. Magával viszi a szobalányát. Az óceánjáró rakterében nem kevesebb, mint tizennyolc súlyos ládára van felragasztva a neve. A ládák tömve pazarabbnál pazarabb ruhákkal, melyekkel az új családját kívánja elkápráztatni. Különben is, ha soknak bizonyulna a ruha, még mindig eladhat néhány darabot jó áron… De miért beszélnének pénzről, amikor Oscar természetesen dúsgazdag? A valóságban a pár Kanadába érkezését követő hónapokban Antoinette-et sorra érik a csalódások. Először is a szobalánya valami nevetséges ürüggyel faképnél hagyja. Ezen túl mivel egy szót sem beszél angolul, az új családja pedig nem ért franciául, egymást érik a félreértések. Ráadásul dohányzik, méghozzá nyilvánosán! Fiatal sógornői követik a példáját, és dohányozni kezdenek. Ettől kezdve az apósáék szemében Antoinette csak egy könnyűvérű francia lány, aki a legerényesebb családot felbolygatja. Flemingék végül ragaszkodnak hozzá, hogy Oscar fejezze be a jogi tanulmányait a háromszáz

kilométerre lévő Torontóban. Azt azonban nem akarják. hogy a felesége elkísérje: azt állítják, hátráltatná a tanulásban. Antoinette egyedül maradva Windsor-ban halálosan unatkozik. Ráadásul rájön, hogy Oscart és a családját bizony nem veti fel a pénz: épp csak megélnek valahogy… Tájékoztatja Gabrielle-t a helyzetről. Coco, hogy a húgának legyen valami elfoglaltsága, megbízza, hogy képviselje a Chanel-céget Kanadában. A ruhák azonban, melyeket a vevőknek mutat, nem aratnak tetszést: túl különlegesnek tűnnek a konzervatív, szolid ízlésű kanadai közönség szemében. Antoinette mindenből kiábrándulva kész rá, hogy csapotpapot otthagyjon. A férjét, a Fleming családot, és visszatérjen Franciaországba. Ekkor kéri meg Gabrielle a fiatal párt, hogy fogadjanak be Windsorba egy argentin egyetemistát, egy tizenkilenc éves fiút, aki párizsi tanulmányai után szeretne szétnézni Kanadában, mielőtt visszatérne a szüleihez. Szemmel láthatólag jómódú fiatalember, aki pontosan olyan, amilyennek a dél amerikaiakat el szokták képzelni: fényes ébenfekete haj, olajos arcbőr, fekete szem, félelmetesen gyors beszéd, olyan hangsúlyos akcentus, hogy alig érteni, mit mond. A korát leszámítva, óhatatlanul Feydeau komédiáinak külföldi szélhámosai jutnak róla az ember eszébe. Végtelenül unalmas Oscarjába belefáradva Antoinette igencsak fogékonynak mutatkozik az argentin fiú egzotikus vonzerejére, aki ráadásul remek tangótáncos. Több se kell, hagyja, hogy a fiú megszöktesse és elvigye magával Argentínába… Alig tíz hónapot töltött Windsorban. Oscar utódával még rövidebb ideig tart az idill. Antoinette hamarosan magára marad, pénz nélkül egy idegen országban. Ismét a nővére siet a segítségére, pénzt küld neki és újra megbízza, hogy képviselje a céget, ez alkalommal Dél-Amerikában. Antoinette néhány hónappal később meghal, a mai napig tisztázatlan körülmények között. Talán az akkoriban dúló spanyolnátha végzett vele? Öngyilkos lett a sok megpróbáltatás és csalódás után? Mindkét feltevés elképzelhető, anélkül hogy bármi biztosat mondhatnánk. Így 1920 elejére, miután Juha már 1913-ban meghalt, egyedül Coco van életben a három nővér közül…

Mi a helyzet ekkoriban a család többi tagjával? Coco apja természetesen nagyon távol áll a misztikus alaktól, akit a kislány egykor szívesen emlegetett Obazine-ban. Nincsenek hektáros szőlőföldjei, és nem szerzett vagyont az Egyesül Államokban, ahogy a lánya állította. Otthagyta brive-i fogadósi állását, és visszatért a vándorkereskedéshez. Született vándor. Önmagához híven még mindig fut a nők után. 1909-ben a második fia, az akkor húszéves Lucien, aki megbocsátott neki, a quimperi vásáron talál rá, ahol munkaruhákat árul. Egy hozzá hasonlóan iszákos nővel él, aki, amint Albert hátat fordít, ajánlatokat tesz a fiúnak. A fiatalember, akinek az apja felajánlja, hogy dolgozzanak együtt, rémülten elmenekül. Meg sem áll Varennes-sur-Allier-ig, ahová a majdnem nyolcvanéves nagybátyja, Henri-Adrien visszavonult a feleségével. Nem messze tőlük lakik még akkoriban Júlia nagynéni és Costier, a vasutas. A Vichyben élő Adrienne időnként mind a négyüket meglátogatta, elképesztve a kisváros lakóit rendkívüli eleganciájával, és pletykák végtelen áradatát indítva el. A varennes-i rokonság kérdéseire Lucien elmesélt mindent, amit Albert életéről tudott: először is, amit a saját szemével látott, majd azt, amit az apja élettársától tudott meg. Biztosan igazat mondott az asszony, mert aznap túlságosan részeg volt ahhoz, hogy hazudjon. Albert, mesélte a fiú, egy időre eltűnt, mert keresték a csendőrök valami szélhámosságért, amelyről az asszony semmi bővebbet nem tudott… Talán csalni próbált, vagy lopott holmit árult orgazdaként. Az épületes beszámoló után Albert lett a családban a fekete bárány, és egyhangúlag úgy döntöttek, számukra nem létezik többé. Még a nevét is száműzték a beszélgetéseikből… Lucient, aki először vándorkereskedőnek állt, mint az apja, alighogy megnősült, 1915-ben behívták és a Clermont-Ferrand-ban állomásozó 92-es lövészezredbe sorozták be. Sosem mulasztotta el, hogy meglátogassa Gabrielle-t, aki mindig szívesen fogadta. Különös módon azonban Coco – Alphonse bátyjával ellentétben – neki nem juttatott havi 3000 frankos járadékot, ami akkoriban egy

prefektus jövedelmének felelt meg… Ennek a megkülönböztetett bánásmódnak bizonyára az lehetett a magyarázata – bár ennek Gabrielle valószínűleg nem volt a tudatában –, hogy Alphonse-ról mindig óhatatlanul az apja jutott az eszébe, akinek az emléke örökké kísértette. Fiát nem olyan volt, mint ő? Nem ivott. nem voltak állandóan adósságai, és nem futott minden szoknya után? Ebből fakadt Coco engedékenysége, mely egészen 1939-ig tart majd, amikor is bezárja az üzletét, és ügy tűnik, attól kezdve sokkal kevésbé érdeklődik a családja iránt. Gabrielle Alphonse gyerekeit is szerette, olyannyira, hogy gondja volt rá, hogy középfokú tanulmányokat folytassanak Nímes-ben és Alés-ben, egy olyan korban, amikor a szegényebb családok ilyesmire nem is gondolhattak. Mindennek dacára Gabrielle családjával szembeni viselkedése sosem volt egyértelmű: hol kereste a társaságukat, hol idegenkedett tőlük. Így valahányszor Alphonse meglátogatja a Gambon utcában, sohasem mer sokáig maradni. Ha mégis hosszabbra nyúlik a látogatása, nővére durván ráförmed. „Gyerünk, tűnj el!”[38] Tegyük hozzá, hogy Gabrielle általában nem hajlandó közvetlenül érintkezni a fivérei feleségével, élettársával vagy gyerekeivel. Ellenben nem habozik írni nekik, vagy válaszolni a leveleikre, esetleg megbízza Adrienne-t, hogy tegyen meg nekik egyegy szívességet. Ruhákat küld nekik. Mi több, fejébe veszi, hogy Yvan Chanellel – unokaöccsével, Alphonse három gyermekének egyikével – elvégezteti az egyetemet, és úgy törődik vele, mint a saját fiával, akit sosem szülhetett meg. A szülők azonban visszautasítják ajánlatát. A léha, kocsmázó Yvan, akinek, akárcsak a legtöbb Chanelnek, vérében van a vándorlás, a vasútnál köt ki, a postavonatszolgálatnál. Arról pedig szó sem lehet többé, hogy meglátogassa Cocót, akinek ilyen csúnyán megcsalta a reményeit. 1919. december 22. Rueil. A Milanaise-villa. Hajnali négy óra. Egy autóból, mely csikorogva fékez a kavicsos úton, magas férfi száll ki, csönget a ház ajtaján. Majd még egyszer és újra meg újra. Joseph,

Misia egykori szobainasa, akit Gabrielle két éve fogadott fel, [39] nyugtalankodni kezd. Ki jöhet ilyenkor? Kihajol az egyik első emeleti ablakból, de nem ismerős a látogató alakja… A férfi magyarázattal szolgál: Léon de Laborde-nak hívják, és azért jött, hogy jelentse: Capel kapitányt végzetes baleset érte. Joseph ajtót nyit és a szalonba vezeti a látogatót… – Gyorsan, ébressze fel a kisasszonyt! – kéri Laborde. – Nem várhat holnapig? – dadogja Joseph, aki megsejtve, mekkora megrázkódtatást okoz majd a hír Gabrielle-nek, jobbnak látná, ha csak reggel közölnék vele… Laborde azonban makacskodik, és Joseph végül enged. Laborde később beszámol majd a megrendítő jelenetről. [40] Gabrielle lép be, fehér pizsamában, „kamaszos, nyúlánk alak, szaténba öltözött fiatalember”. Ő, aki általában annyira ura önmagának, most képtelen leplezni a fájdalmát. Egy szót sem szól, nem kiált fel, nem hullat könnyeket. Csak áll, szó szerint kővé dermedve… Laborde ügyetlenül megpróbálja apránként adagolni a hírt… – felesleges, uram, a kisasszony már tudja – suttogja halkan Joseph. Mi történt? Boy kocsival, a sofőrével, Mansfielddel indult Cannesba, a feleségéhez, hogy együtt töltsék a karácsonyt. Ekkoriban az üt autóval 18-20 óráig tartott, nem számítva az esetleges megállókat. Eréjus és Saint-Raphaél között valószínűleg egy defekt miatt a kocsi lesodródik az útról… a sofőr kisebb sérüléseket szenved, a munkaadójának azonban betörik a koponyája, és a helyszínen meghal. Alighogy felocsúdik a rettenetes hír okozta sokkból, Gabrielle azt akarja, hogy Laborde azonnal vigye oda. Alig hajnalodik. Csak magára kap egy úti ruhát, és már kész is. Laborde sofőrje vezet, és néha maga Laborde váltja fel. Hajnali háromkor érkeznek Cannes-ba. Ott találják Berthát, Boy húgát. Sajnos, a koporsót már leszögezték, a

temetés Fréjusben lesz. Temetés? Nem, Gabrielle nem megy el. A temetés csak üres ceremónia! Majomparádé! A fáradtsága ellenére szó sem lehet róla, hogy lefeküdjön. Nem akar ágyat. Nem. Egy fotelt. Hajnalban azt kéri, hogy vigyék el a baleset helyszínére. A sofőr, aki vezetett, mutatja az utat. Coco körbejárja a kocsit, vagyis ami megmaradt belőle… végigtapogatja a félig elszenesedett roncsot, mely még mindig égett gumi szagát árasztja. Ekkor végre az árokparton ülve, előregörnyedve sírni kezd, és órákon át nem hagyja abba… Elvesztette az egyetlen férfit, akit valaha is szeretett…

Coco Chanel huszonhat évesen, 1909-ben © Magángyűjtemény, D. R.

Pierre Reverdy, a költő, Coco egyik kedvese © Roger Viollet

VI. FEJEZET BOLOND ÉVEK Ugyanabban a környezetben élni, melyet egykor Boy beragyogott a jelenlétével, képzeletben továbbra is hallani a hangját, várni, hogy egyszer csak felbukkan az egyik folyosón, mindez meghaladná Coco erejét. Elhagyja a Milanaise-t, és a garche-i Bel Respiro-villá-ba költözik, amely az Edouard-Detaille és az Alphonse-de-Neuville utca sarkán áll. 1920 márciusának végén írják alá az adásvételi szerződést. Természetesen magával viszi Bel Respiróba az inasát, Josephet, a feleségét, Marie-t, aki a házvezetőnő szerepét tölti be, és Raoult, a sofőrjét. Valamint a kutyákat. Holdat és Napot az öt kiskutyájukkal, amelyeket közös néven csak Nagy Medvének nevez, hiszen ez a csillagkép épp hét csillagból áll. Coco új otthona és a hozzá tartozó park nagyobb, mint az előző. A távolban elterülő, aranyszínű ködbe burkolózó Párizsra nyíló kilátás mindennél jobban tetszik neki. Úgy érzi, Garche dombjain, távol a párizsi nyüzsgéstől végre összeszedheti magát, hogy legyen ereje folytatni a fővárosi kimerítő életét. A villa olasz neve kettős jelentéssel bír: egy hely, ahol jó lélegezni, és ahol fellélegezhet az ember, vagyis megnyugvást talál a rohanó életben. Coco pontosan erre vágyik. Később, miután kiköltözik majd a Bel Respiróból, a déli villáját „La Pausának” nevezi el; ez is azt az állandó igyekezetét tükrözi, hogy találjon végre egy helyet, ahol pihenőt tarthat és kifújhatja magát. Boy halálának másnapján Coco bezárkózott a Milanaise-be, és azonnal mesterembereket hívatott, hogy burkolják feketébe hálószobája falait és mennyezetét. Feketék lettek a függönyök, a lepedők és a takarók is… Mindez szélsőségekre hajló természetét mutatta, s talán a paraszti gyermekkor, az örökös fekete ruhák emlékét idézte, amilyet a falusi özvegyek, és általánosságban a bizonyos kort

elért asszonyok viseltek életük végéig. Hiszen ő maga is, bár csak harminchét éves volt, egy csapásra megöregedett 1919. december 20. gyászos éjszakáján. Ő halála – mondja később – rettenetes csapás volt számomra. Capel elvesztésével mindent elvesztettem.” Innen az ötlet, hogy sírkamrába zárja magát… Szerencsére azonban kimeríthetetlen energiája, élni akarása hamarosan újra felülkerekedik. Fulladozik a fekete szobában. Bánja, hogy ennyire átadta magát az érzelmeinek, ő, aki mindig az akarat erejét hirdette. Új ágyat állíttat fel magának egy másik szobában, rózsaszínben… Dehogyis akarja elfelejteni a férfit, akit szeretett, mostantól azonban rejtegeti a sebét. Megesküszik, hogy nem teszi közszemlére a lelkét. A hálószobája magányában azonban ezernyi emlékét idézi fel a Boyjal töltött közös életnek… a férfi fedezte fel például, hogy a látáshibája, az erős rövidlátása miatt semmit sem lát egészen tisztán, hacsak nem nézi meg nagyon közelről. Ekkor gyengéden rávette, hogy menjen el vele az orvosához. Coco, ahogy felvette élete első szemüvegét, majdnem felsikoltott, olyan csúfnak látta az embereket. Rövidlátása folytán addig idealizálta őket… Milyen őrülten nevettek azután Boyjal! Más emlékei kevésbé vidámak. Látja magát a szobájában, a klinikán, ahová a vetélése miatt került. Az orvos semmit sem tehetett: nem szül gyermeket Boynak… feltehetőleg a Moulins-ben rettenetes körülmények között elvégzett abortusz miatt, mely életre szóló szövődményeket okozott. Faure doktor nem titkolta előle… Most pedig Diana, Capel hites felesége gyermeket vár a férfitól… miközben Coco ezt képtelen volt megadni neki. Néhány héttel később Gabrielle Agenor de Gramont-tól, Boy végrendeleti végrehajtójától megtudja, hogy a férfi nem feledkezett meg róla a végakaratában. Arthur Capel 700 000 fontos vagyonából Gabrielle 40000-et kap, ahogyan egy másik nő, egy olaszországi hadiözvegy is. Boy hagy egy kevés pénzt a húgaira is, a fennmaradó vagyon pedig a feleségéé, Dianáé. Coco nem lepődik meg igazán, s nem is támad benne megkésett féltékenység a másik szerető iránt, akit

Boy belefoglalt a végrendeletébe. Épp elég jól ismerte a férfit… Egyébként is, ennek most már semmi jelentősége… Elkeseredésében Gabrielle nem tudja, kihez fordulhatna vigasztalásért. A családjára nem számíthat. Igaz, ott van a kedves Adrienne, de őt túlságosan leköti az „imádottja” ahhoz, hogy támaszt nyújtson. Ami a barátait illeti, vajon számíthat-e Geneviéve Vixre vagy Maud Mazuelre? Ez utóbbi hatalmas szerencsével kifogott egy dúsgazdag, nagy kalapos texasit, aki magával vitte a tengerentúlra. Misia esetében pedig, akiben váratlan rajongás ébredt iránta, hogyan is bízhatna a barátsága őszinteségében, hiszen amilyen hirtelen született ez a barátság, olyan hamar el is múlhat? A szlávok szeszélyesek, jobb óvatosnak lenni velük… Coco tehát a munkában – ez az ő igazi menedéke – töltött órákat leszámítva bezárkózik Bel Respiró-ba. A szomszédság meglepetésére feketére festeti a villa zsalugátereit… kicsit ahhoz hasonlóan, ahogy a gyászolók fekete szalagot tűznek a hajtókájukra. Gabrielle ezenkívül úgy intézi az életét, hogy amennyire csak lehet, kerülje Bernsteinéket – Henryt és a feleségét, Antoinette-et –, akiknek birtoka szomszédos az övével; csak egy gyertyánsövény választja el őket… A nyár elején azonban Gabrielle, aki addig a legkülönfélébb ürügyekkel újra és újra visszautasította Misia meghívásait, végre ismét hajlandó találkozni vele. Talán rosszul teszi, ismételgeti neki a barátnője, hogy bezárkózik Garche-ba, ahol lassan úrrá lesz rajta a „neuraszténia”, ahogy akkoriban a depressziót nevezik. De Misiával óvatosnak kell lennie: sokszor figyelmeztették, hogy a lengyel nőt a balsors vonzza, ahogy a méheket bizonyos illatok. „Nagylelkű – mondja róla később Coco –, feltéve, hogy az ember szenved, és kész mindent odaadni – teszi hozzá –, hogy még jobban szenvedjen.” Ilyen különös, összetett személyiség ez a rendkívüli asszony, akit Gabrielle mégis barátjául fogad, bár tisztán látja, mit várhat tőle, jóban, rosszban. Misia meghívására, sokkal inkább józan megfontolásból, mintsem azért, mert annyira élvezné, Coco számos összejövetelen vesz részt.

Eleinte ki sem nyitja a száját, csak a többieket hallgatta… Békén is hagyják, nem zaklatják kérdésekkel, ami nagyon is megfelel neki. A jelenlétében a háziasszony barátai másról sem beszélnek, mint hogy Sztravinszkij, aki 1914 óta Svájcban él, hamarosan visszatér Párizsba. A Tűzmadár, a Petruska, a Tavaszi áldozat zeneszerzője, és a baletteket színpadra állító Gyagilev újra együtt dolgozik majd egy új, Pulcinella című darabon, melynek díszleteit és jelmezeit Picasso tervezi. Gabrielle Misia közvetítésével a művészvilág közepébe csöppen: az alkotók, akikről most hall, és mások, akik majd a nyomukba lépnek, mind-mind a barátai lesznek. Arthur Capel halálával és Misia baráti körének a megismerésével Coco számára új korszak kezdődik: egyre érzékenyebb, fogékonyabb lesz és egyre több minden érdekli. 1920 nyarán José-Maria Sert és Misia Godebska már tizenkét éve élnek együtt. Az asszony negyven-nyolc éves, a férfi negyvenöt. Hirtelen elhatározzák, hogy összeházasodnak. Miért? Senki sem tudja. Marcel Proust, Misia számos barátjának egyike, azt írja neki: „Mélyen meghatott, hogy voltak szívesek írni nekem, hogy bejelentsék az esküvőt, melyben megvan a csodálatosan felesleges dolgok isteni szépsége. Milyen más, méltó feleséget találhatott volna Sert, és milyen más, méltó férjet maga? Hisz magukat egymásnak teremtette a sors!” Az augusztus 2-án Saint-Rochban megtartott esküvő után a Sert házaspár beköltözik új otthonába, a Meurice Hotel egyik felsőbb emeleti nagy lakosztályába, amelynek ablakai a Tuilériák gesztenyefáira nyílnak. Kisvártatva nászútra indulnak Velencébe, és magukkal viszik Cocót is, akit ki akarnak szakítani a bezártságból, melyben Boy halála óta él. Velencében és a többi olasz városban, ahol a trió megfordul, JoséMaria Sert az idegenvezető: képzeljünk el egy szakállas gnómot, akinek borzalmas spanyol akcentusa érthetetlen zagyvalékká torzítja a francia nyelvet. Erősen gesztikulálva magyarázza a két nőnek Olaszország szépségeit. Festő létére nem a festmények és a

templombelsők érdeklik igazán, hanem a város szabadtéri élete. Elszopogatni egy citromfagylaltot a Café Flórian egyik párnázott padján, egy teraszon vacsorázni valamelyik csatorna felett, melyen fekete gondolák siklanak, hallgatni a mohlepte öreg falakat nyaldosó víz csobogását… erre tanítja útitársnőit. De azért mindent tud: fejből felmondja Boltraffio képeinek a katalógusát, Antonello da Messina útvonalát, a szentek életét, azt, hogy milyen metszeteket készített Dürer tizennégy éves korában, milyen fedőfestéket használt Annibale Carracci. Órákon át képes Tintoretto buzér lakk-kencéjéről értekezni… Kedveli a pompát, utazóként is: ritka borokat rendel, és olyan fogásokat, melyektől úgy néz ki az asztaluk, akár egy Veronesefestmény. Nem engedi, hogy Gabrielle akár egyetlen számlát is kifizessen: – Én hívtam meg vacsorára, kisasszony – mondogatja a férfi. – Ne rendeljen más semmit, uram, úgysem eszem meg – felel rá a madárétvágyú Gabrielle. – Akkóór nem esszimeg, de azérmég rendellek három maraschinos sabayon-t, kisszony, akár akarja, akár nem! Az úti társnői fáradtságával mit sem törődve, alighogy megérkeznek Rómába a kimerítő utazás után az augusztusi hőségben, elvonszolja őket a Colosseumhoz, melyet mindenképpen holdfényben akar megmutatni nekik, csodálatos dolgokat mesélve az építészetéről, vagy a pazar ünnepségekről, melyeket a romok között rendezhetnének. – Aranyszín léggömb dekorációt képzelek el, kisasszony, valami légieset, hogy ellenpontozza az építészet szigorát… Az építészet a városok csontváza. A csontvázban, kisasszony, minden benne van: egy csont nélküli arc semeddig sem tart. Magából például, kisasszony, nagyon szép halott lenne. Egy téma van, amelyről Coco nem szívesen beszélget Serttel. A férfi festészete, az arany és az ezüst eltúlzott használata, a felfújt izmok, eszelősen kifacsarodott végtagú alakjai, mindez összezavarja

Cocót, és a torkára forrasztja a dicséretet. – Érzem, hogy utálod, amit csinál, de intézd úgy, hogy ne vegye észre – súgja neki Misia. Egy nap Gabrielle azt kéri Pádui Szent Antaltól, hogy ne sírjon többé… ott áll a templomban a szent szobra előtt. Hallgassuk meg, mit mesél arról, ami ekkor történt vele: „Előttem egy férfi a kövezetre hajtotta a homlokát. Az a megtört alak olyan szomorú és szép látványt nyújtott, maga volt a kővé dermedt fájdalom, olyan végtelen kimerültséggel hajtotta fáradt fejét a kőre, hogy megtörtént bennem a csoda. Micsoda rongy ember vagyok, gondoltam magamban. Mekkora szégyen! Hogyan is merészelhetném a bánatomat az elveszett gyermek bánatát ehhez a roppant fájdalomhoz hasonlítani, én, akinek még csak most kezdődött az élete? Új energia áradt szét bennem. Visszatért a bátorságom, és elszántam magam, hogy igenis élni fogok.” Pontosan ezt próbálja tenni, amint visszatér Párizsba. Először is úgy dönt, többé nem hagyja, hogy a fájdalma kiüljön az arcára. Így legalább senki sem szánakozik rajta, hisz rosszul tűri a szánalmat. Látszólagos gyógyulása talán az idő múlásával valóságossá válik… Velencében anélkül, hogy egy szót is közbevetett volna, részt vett Misia és Szergej Gyagilev számos megbeszélésén. Szergej a szezon nyitó darabjaként mindenáron szerette volna bemutatni a Tavaszi áldozat egy újabb változatát (az eredeti 1913-ban készült), Massine rendezésében. A felújítás azonban olyan költségesnek ígérkezett, hogy fennállt a veszély, hogy a bemutatóra sosem kerül sor. Szergej és Misia szinte minden nap azon tanakodtak, honnan teremtsék elő a szükséges pénzt… Kihez forduljanak? Polignac hercegnőhöz, született Singerhez (a varrógépeshez), vagy Maud Cunard-hoz (a hajóshoz)? Nem találnak megoldást. Párizsba visszatérve Gabrielle, az a kis barna nő, akit Szergej eddig szinte észre sem vett, bejelentkezik a szállodában, ahol a férfi megszállt, azzal, hogy találkozni szeretne vele… Gyagilevnek semmit sem mond a neve. Habozik, hogy fogadja-e az ismeretlent, aki bizonyára csak rabolni fogja az idejét. Végül mégis elszánja magát a

találkozásra, és a látogatóban Misia hallgatag barátnőjére ismer: Coco pontosan tudta, mekkora – hatalmas – összegre van szüksége Gyagilevnek. Egy csekket nyújt át neki, mely minden reményét felülmúlja, egy 300 000 frankos csekket, de egy feltételt szab mesés ajándékához: soha senkinek nem beszélhet róla a férfi, ígérete ellenére Szergej néhány hónappal később felfedi a nagylelkű adományozó kilétét a titkárának, Boris Kochnónak (aki később számos balett szerzője és a társulat társigazgatója lesz). Rajta keresztül tudódik ki a dolog. Amikor Gabrielle kiköti, hogy senki sem szerezhet tudomást az adományáról, valószínűleg Misiára gondol, hiszen azzal, hogy ilyen mértékben támogatja Gyagilevet, a barátnője felség-területére lép át, és így versenyre kel vele. Gabrielle tudatában van ennek. Vitathatatlan a gesztusa nagyvonalúsága, ugyanakkor ez teszi lehetővé számára, hogy Misia szintjére emelkedjen, sőt felül is múlja, hiszen az ő érdeme lesz a Tavaszi áldozat új változatának a bemutatása, amelyért a barátnője semmit sem tudott tenni. Ez a nyitánya a két asszony közötti rivalizálásnak, akik képtelenek meglenni egymás nélkül. A versengés egészen Misia haláláig tart majd. Akár Szergej avatta be Misiát, akár magától találta ki, ki volt az adományozó, biztos, hogy Misia megalázódnak érzi magát. Úgy tűnik azonban, semmiféle veszekedés nem követte az epizódot a két barátnő között. Pedig Chanel véleménye szerint a lengyel nő képes lett volna megbuktatni a tervet, pusztán azért, mert nem játszhatott benne fontos szerepet. Ez a briliáns belépő a mecénások világába sokat emel Coco önbecsülésén, amire nagy szüksége is van. Hiszen azt gondolja magáról, csak egy kis varrónő, aki befutott és most sok pénzt keres. Nem nagy dolog! Láthattuk, hogy az ő szemében az, hogy ruhát és kabátot készít, szoknyát tervez, még nem művész, ahogyan néhány nevetségesen felfuvalkodott kollégája állítja magáról. Ha pedig a tevékenysége puszta kézművesség, legalább a munkája eredményének köszönhetően segítheti a mesterművek megszületését. Gyagilevben megérezte a romlatlan, tiszta alkotó zsenit. Gabrielle

mindenkinél érzékletesebben tudta felidézi a művész pákosztos macskára emlékeztető habitusát, hatalmas, tátott szájú nevetését, lecsüngő orcáit, jóságos és gunyoros tekintetét a monokli mögött, melynek fekete zsinórja lebeg a szélben. Ó volt, mondja róla, a legelragadóbb barát. Gabrielle szerette sietős élni vágyását, szerette a szenvedélyeivel együtt, szerette legendás hírnevét meghazudtoló ócska gönceiben, szerette azt, aki volt, azt, aki gyakran egy falatot sem evett egész nap, aki végigpróbálta az éjszakákat, aki egy fotelben lakott, aki tönkrement abban, hogy szép előadást tarthasson, a legszebb festőket mutatva be a legszebb zenészeknek… Gyagilev határozottan az a művészi közvetítő’ volt Coco számára, aki nélkül, bármilyen érzéke volt is a ruhatervezéshez, sosem szerezte volna meg azt a többletet, ami lehetővé tette, hogy ne csak kora legnagyobb divattervezője legyen. Miután Gyagilev oldalán elkezdte mecénás! pályafutását, Goco továbblép. Megtudván, hogy Sztravinszkij súlyos anyagi gondokkal küzd, meghívja a feleségével és négy gyermekével együtt Bel Respiró-ba, ahol aztán sokáig maradnak, és ahol gondoskodik az ellátásukról – természetesen a lehető legnagyobb kényelmet biztosítva nekik. A villát két éven át tölti be a zeneszerző fenségesen áradó muzsikája… Gabrielle nem függeszti fel nagylelkű támogatását 1922-ben, amikor Igor elköltözik. Tizenegy évvel később a zeneszerző neve még mindig ott szerepel „a Nagy Mademoiselle támogatottjainak” listáján, ahogyan a könyvkiadó Bemard Grasset nevezte el Cocót. Egy 1933. február 6-án kelt levél, melyet Igor írt Misiának, szintén erről tanúskodik, feltárva azt is, milyen nyomorban él még ötvenéves kora után is a század egyik legnagyobb zeneszerzője: „Kedves Misia! Végtelenül sajnálom, hogy mindig kérnem kell valamit, és megint

csak apró-cseprő gondjaimmal zaklatom, de tudja, hogy Chanel semmit sem küldött az utolsó premier óta, és egy vasunk sem lévén nincs miből élnünk ebben a hónapban. Kérem, legyen olyan kedves, és szóljon neki…” Biarritz, 1920 szeptembere. Mindenki tudja, hogy ez a legjobb időszak a fürdőszezonban, tiszta a levegő, lágy a klíma, az óceán felől frissítőjódos szellő fúj… Gabrielle, alighogy beköltöztette Sztravinszijékat Bel Respiróba, elutazik Biarritzba, részben pihenni, de főként azért, hogy megnézze, mi folyik az ottani üzletében. Szeptemberben itt ad el a legtöbbet, sokkal többet, mint Párizsban vagy Deauville-ban. Vajon sejti, hogy nemsokára történik valami, ami felforgatja egész életét? Nem valószínű. Bárhogy is van, Biarritzban találkozik két egykori royallieu-i barátnőjével, a színésznő Gabrielle Dorziat-val és az opera-énekesnő Marthe Davellivel, aki nemrég hatalmas sikert aratott a Pillangókisasszony-han és a Carmen-ben. A három nő, örülve a viszontlátásnak, elmegy egy éjszakai szórakozóhelyre. Itt mutatja be Davelli Gabrielle-nek Dmitrij Pavlovics nagyherceget, a cár unokatestvérét, akinek ekkoriban a szeretője. A férfi rövid távollétét kihasználva az énekesnő Gabrielle fülébe súgja: „Ha akarod, átadom neked. Nekem túl drága!„ A nagyherceg biarritzi jelenléte cseppet sem meglepő. A baszk tengerpart, ahogyan a Gőte d’Azur is, benépesült orosz arisztokratákkal, akik emigrációba kényszerültek az 1917-es forradalmat követő években. Mi sem volt természetesebb, mint hogy visszatérjenek egykori boldogságuk színhelyére. Ám legtöbbjük időközben elveszítette a vagyonát… viszont a fényűzésről nem akarnak lemondani – „nagyhercegek turnéja” – csak így emlegetik dáridózásukat, és ebben a kifejezésben minden benne van. Nem csoda hát, hogy a velük való érintkezés nem mindig jó üzlet a hölgyeknek… Ezek a közönséges megjegyzések nem zavarják Gabrielle-t, aki nagyon jóvágású férfinak látja Dmitrijt, tetszik neki, hogy olyan

magas, mint a Romanovok általában, tetszik neki hosszú lába, zöld szeme, és megfoghatatlan, orvosolhatatlan melankóliája. Ráadásul bizonyára hatni kezd a híres szláv vonzerő… Tegyük hozzá, hogy Dmitrij sorsa hallatlanul regényes. Részt vett Raszputyin, a fanatikus, züllött szerzetes meggyilkolásában, aki beférkőzött Alexandra cárné kegyeibe, és elhitette vele, hogy tőle függ vérzékeny fia élete. Alexandra haragja a nagyherceget Perzsiába száműzte, ahová hűséges inasa, Pjotr, a két méter magas, jólelkű óriás kísérte el, aki gyermekkora óta vigyázott rá. Éppen ez az Oroszországtól távoli száműzetés mentette meg a bolsevikoktól és a haláltól, amely Jekatyerinburgban a cár és a család többi tagja mellett biztosan lesújtott volna rá is, és az ő vére is az Ipatyev-ház csíkos tapétájára fröccsent volna 1918 júliusának azon a baljós, gyilkos éjszakáján. Gabrielle-t az is vonzza Dmitrijhez, hogy bár első éveiket nagyon különböző körülmények között élték le, mégis sok a hasonlóság. Mindkettőjüknek örömtelen gyermekkora volt.,A hercegek – mondja később Gabrielle – mindig is mély szánalmat keltettek bennem. A mesterségük, ha gyakorolják, a létező legszomorúbb szakma. Ha pedig nem gyakorolják, az még rosszabb.” Dmitrij, II. Sándor unokája, III. Sándor unokaöccse, II. Miklós unokatestvére születésekor elvesztette az édesanyját, és kizárólag dadák nevelték. Az apjáról, Pavel nagyhercegről ne is beszéljünk. A császári testőrség parancsnokaként csak ritkán bukkant fel. És amikor Dmitrij fia tizenegy éves lett, a nagyherceget is száműzték. A gyermeket ekkor Szergej nagyhercegre, Moszkva kormányzójára és a feleségére bízzák. Szergej azonban életét veszti egy merényletben… Az etikett kényszere hamar gúzsba köti Dmitrijt, megakadályozva, hogy egyénisége szabadon kiteljesedjen. Tizenkét évesen már a II. gránátos ezred ezredese, élénkpiros, sujtásos egyenruhában. Bár ezerszer szívesebben játszana háborúsdit a vele egykorú gyerekekkel, vagy akár egyedül az ólomkatonáival, tizennégy évesen kinevezik a császári család 4. lövészezredének parancsnokává… Szemlét kell tartania a katonái felett, díszegyenruhában, pontos protokollt követve, melyet meg kell tanulnia és szakadatlanul gyakorolnia kell. A

neveléséről és az oktatásáról tanítók gondoskodtak: végeérhetetlenül hosszú órákat tölt a csupa tisztelet és csupa előzékenység, ám hallatlanul unalmas urak társaságában… Mennyire szeretett volna közönséges diák lenni egy líceumban, és játszani vagy beszélgetni a barátaival, mert bizonyára lettek volna barátai. Sajnos csak hallomásból ismerte ezeket az örömöket, vagy a néhány regényből, melyet szabad volt elolvasnia. Ez a magányos, örömre éhes gyermek- és kamaszkor gyújtotta Dmitrij zöld szemében a szép, melankolikus ragyogást. Ugyan ki érthette volna meg jobban Gabrielle-nél ezt a keserűséget? Ezt tetézik az anyagi gondok, melyekkel a nagyherceg küzd. Erről árulkodik kopott felöltője és viseltes cipője, amelynek repedezett bőrét a suviksz sem képes elfedni. Cocót egyszerre elkápráztatja és meghatja Dmitrij, aki nyolc évvel fiatalabb nála, szinte még ifjú – csak huszonnyolc éves és meghívja, hogy szeptemberben költözzön Garches-ba Pjotr-ral, hűséges inasával. Ott találkozhat egy honfitársával, Sztravinszkijjal, és a családjával. Bel Respiro elég nagy, hogy mindnyájan elférjenek… De bonyodalmak adódnak. Sztravinszkij szenvedélyesen beleszeretett Gabrielle-be, ám az érzelmei nem találnak viszonzásra. Coco, bár mélységesen csodálja a férfit, őszinte barátságnál többet nem érez iránta: fémkeretes, nagy szemüvegét, rövid bajszát, hosszú, horgas orrát, máris őszülő haját, rágcsálóábrázatát cseppet sem találja vonzónak. Amikor pedig Sztravinszkij megvallja a szerelmét, azzal hárítja el: – Maga nős, Igor. Ha a felesége, Catherine megtudja… A férfi pedig igazi orosz módjára azt feleli: – Tudja, hogy szeretem magát. Ki mást avathattam volna be ebbe a hatalmas csodába? Ez a lefegyverző válasz azonban nem másítja meg Coco magatartását… A diszkréciója ellenére Misia barátnője sejteni vél valamit. És ki

nem állhatja, ha a tudta nélkül bármi is történik a barátai között. Kerek perec meg is kérdezi Cocót: – No de mit műveltek? Meddig mentetek el? Azt mondják, Igor sétáltatja a kutyádat! Mit jelentsen ez? Gabrielle hallgat… Valójában Sztravinszkij szakadatlanul dolgozik: garches-i tartózkodása alatt írja többek között a Concertinót vonósnégyesre és a Fúvósszimfóniákat, melyeket Claude Debussy emlékének ajánl, valamint kisebb zongoradarabokat komponál, csupa-csupa remekművet. Egy napon Gabrielle észreveszi, hogy Igor nagyon gondterhelt. A férfi végül kirukkol vele, mi bántja: – A Gaveau-terem igazgatója szeretné, ha koncertet adnék, de nem lesz belőle semmi. Nem tudok kellő anyagi garanciákat nyújtani… – Ha csak ezen múlik – nevet Gabrielle –, elintézem. Ám ismerve Misia barátnője érzékenységét, és irtózva minden veszekedéstől; óvatosan fog hozzá… – Most pedig, Igor, értesítenie kell Misiát. Sztravinszkij nem látszik túl boldognak, és habozik… – Gyerünk! – utasítja Gabrielle ellentmondást nem tűrő hangon, melyet jól ismer a környezete. Misia másnap máris szemrehányásokkal illeti barátnőjét. – Fojtogat a bánat, ha arra gondolok, hogy Sztravinszkij pénzt fogadott el tőled! Misia, akinek lételeme a zűrzavar, a viszálykodás, máris túldramatizálja a helyzetet: azt képzeli, hogy Sztravinszkij el fog válni, hogy feleségül vegye Cocót. Sert, aki nem akar lemaradni mögötte a túlzásokban, Igornak támad és sértegetni kezdi: – Uram, Capel úr rám bízta a kisasszonyt. Az olyan embert, mint maga, stricinek hívják!

Az utánozhatatlan Misia kettőzött erővel igyekszik bonyolítani a helyzetet: tragikus hangon azt mondja Cocónak: – Sztravinszkij a szomszéd szobában vár. Tudni akarja, hogy hozzámész-e vagy sem. A kezét tördeli. Gabrielle-nek csak nehezen sikerül véget vetnie az ismétlődő hagymázas jeleneteknek, és elérnie, hogy Sztravinszkij jobb belátásra térjen és beérje a barátságával. A férfi megnyugszik. Zenéről beszél neki, és felidézi a titokzatos Oroszországot… Gabrielle gyógyultnak hiszi… Egy napon azonban az Orosz Balett Spanyolországba utazik. Igor meghívja Gabrielle-t, hogy nézze meg a barcelonai előadást, amelyen ő vezényli majd a zenekart. Coco gyanútlanul igent mond. Ám kisvártatva meggondolja magát, és úgy dönt, nem Barcelonába utazik, hanem Monte-Carlóba: úgy érzi, sokkal kellemesebb lesz ott eltöltenie néhány napot egy olyan férfi társaságában, aki tetszik neki: a szép Dmitrijt választja útitársul. Egyszerűen meghívja: – Monte-Carlóba megyek kipróbálni egy új autót… Elkísérne? A nagyherceg habozik… az anyagi lehetőségei, magyarázza, korlátozottak… – Majd megfelezzük a költségeket – nyugtatja meg Coco. – Egyébként sem kötelező a legdrágább hotelben megszállnunk… A benzint pedig az autókereskedő fizeti. Neki futja rá, elhiheti! Végül Dmitrij igent mond… Misia azonban résen van. Alapjában perverz lélek lévén, katasztrófát szomjazva táviratot küld Igornak, aki, mivel sosem tett le arról, hogy meghódítja Gabrielle-t, lázasan várja Barcelonában. Misia így kommentálja a hírt: „Coco egy midinett, aki többre tartja a nagyhercegeket a művészeknél.” A valóságban Coco úgy tervezte, hogy a monte-carlói kiruccanása után elmegy Barcelonába is. De Misia táviratától Igor olyan haragra gerjed, hogy Gyagilev rémülten a következő figyelmeztetést táviratozza Gabrielle-nek: „Ne gyere, mert megöl!” Misia természetesen Coco heves szemrehányásait hallva elszántan tagadja, hogy ő a gyűlöletes feljelentés szerző. Az áldozata azonban egy

szavát sem hiszi. Tudja, mire képes a barátnője… Hónapokra összevesznek… Amikor Gabrielle hazatér Monacóból, Dmitrij már a szeretője. Az ott töltött néhány nap alatt kitombolták magukat: a Romanovok tudnak mulatni. A kaszinó, az Hotel de Paris és az üzletek között ingázva volt mivel elüssék az időt. Coco elegáns ruhákkal ajándékozza meg a férfit, aki viszonzásul pompás ékszereket ad neki, melyeket még Oroszországból hozott: gyöngysorok, vastag aranyláncok, rubinokkal, gyémántokkal, smaragdokkal és zafírokkal kirakott keresztek… Körülbelül egy évig maradnak együtt, 1921 őszéig, s közben jóformán egy napra sem válnak el egymástól. Később Dmitrij feleségül vesz egy dúsgazdag amerikai nőt, Audrey Emeryt, és az Egyesült Államokba költözik, de élete végéig megmarad mélységes – és kölcsönös – barátsága Cocóval, ahogyan később Dmitrij fia, Paul Romanov Ilyinski is tanúsítja, aki a tengerentúlon, Ohióban él. A nagyherceggel folytatott viszony egy éve szokatlanul boldog időszaka Gabrielle életének: még két hónapnyi nyaralást is engedélyez magának. Először a biarritzi Hotel de Palais-ban szállnak meg, ám inkább kétszemélyes magányra vágynak. Ekkor Coco az arcachoni öböl bejáratánál Moulleau-ban kibérel egy Ama Tikia nevű nagy fehér villát, melynek teraszát az óceán hullámai nyaldossák. Ide hozatja az inasát, Joseph Leclerc-t és feleségét, Marie-t, valamint a hűséges Pjotrot. Minden reggel egy, az öbölre oly jellemző motorcsónak jön a szerelmesekért, és elviszi őket egy fenyők szegélyezte, elhagyatott strandra. Fürdenek, süttetik magukat a napon, piknikeznek, sétálnak a jószagú erdőben, a tűlevelek ruganyos szőnyegén taposva… Három óra körül értük jön a halász, aki idehozta őket… Néha kirándulnak a környéken, felkeresnek egy-két médoci szőlészetet, elkalandoznak egészen Bordeaux-ig… Csak néhány közeli barátot fogadnak, például Jean Cocteau-t, aki a néhány kilométerrel távolabbi Piquez-ben visszatérő vendége. Idejük fennmaradó részében pedig kiélvezik annak örömét, hogy kettesben lehetnek, és… nem csinálnak semmit. Ez az első és utolsó ilyen

alkalom Coco életében. De ezt még nem tudja. Később, valahányszor lesz egy kis szabadideje és elhagyja Párizst, mindig seregnyi barát és ismerős veszi majd körül. A Dmitrijjel való viszony jótékonyan hat Cocóra, bár Boyt nem feledtetheti… Coco sosem fogja elfelejteni a férfit, és élete végéig azt mondja, őt szerette a legjobban. A nagyherceg azonban segít leküzdeni a fájdalmát, visszanyernie a hitét önmagában és a sorsában. De ezzel nem ér véget Dmitrij szerepe Coco életében; szakmai téren is befolyásolja. Gabrielle több orosz emigránst is alkalmaz; először a nagyherceg barátait és közelebbi vagy távoli rokonait fogadja fel. Főleg hajdani arisztokrata nőket vesz fel, akik minden vagyonukat elvesztették és kénytelenek dolgozni a megélhetésükért. Gabrielle, ha a megjelenésük engedi, manökenként vagy eladónőként alkalmazza őket. Felveszi Kutuzov grófot, az egykori krími kormányzót, a feleségét és a két lányukat is. (Ez a Kutuzov leszármazottja a Napóleont legyőző híres tábornoknak). Otthont ad a férfinak és a családjának Bel Respiróban, ahol így valóságos orosz kolónia él már. De ez még nem minden: Dmitrij hatására Coco minden vonatkozásban meríteni kezd a szláv forrásból. Az oroszok és Oroszország megihletik… Ugyanez történt, bár diszkrétebben. Boy Capel és az angol befolyás esetében is. A szláv inspiráció sokkal látványosabb. Ez a megfelelő szó az orosz folklórból merített színes hímzésekre, melyek a pántos ruhákat, a parasztblúzokat és ingeket díszítik. Igaz, Gyagilev balettjei 1909-től már népszerűvé tették ezeket a színes művészeti elemeket. 1912 után Paul Poiret, majd valamivel később Jeanne Lanvin is alkalmazta őket. Senki sem merít azonban annyit és olyan mélyen ebből a forrásból, mint Gabrielle. Habozás nélkül felvesz ötven hímzőnőt. Egy műhelybe ülteti őket, melynek a vezetését Dmitrij húgára, Maria Pavlovára bízza. Itt is megmutatkozik eredetisége: „Senki más nem tudja ilyen eredeti hímzésekkel díszíteni a modelljeit”, hja a Vogae 1922 májusában. Coco imádja – nagyrészt fekete vagy barna – kreppruháit,

blúzait és kabátjait színpompás, néha üveggyöngyökkel kivarrt vagy flitterrel kombinált mintákkal díszíteni. Minden követ megmozgat, mindent tűvé tesz, hogy eredeti motívumokat gyűjtsön: nem csak az orosz művészetből merít, de románból, a perzsából, az indiaiból és a kínaiból is… A költséges hímzések megjelenése a Chanel-modelleken vajon a „luxus szegénységének” végét jelenti, melyet Paul Poiret vetett konkurense szemére a Gabrielle által gyakran alkalmazott „szegényes” anyagokra utalva? A valóság sokkal bonyolultabb: Gabrielle, akinek alkotói képzelete határtalan, nem ismer tilalmakat. Mindig hű marad azonban alapelvéhez: egyszerűség, letisztultság, kényelem – ahhoz az elvhez, amelyet a divat világába való belépése pillanatában szabott magának… Az alkotásaira gyakorolt orosz hatás nem ér véget a szerelmével együtt, 1921 őszén. Éppen ellenkezőleg. egészen 1924-ig érezhető. Ezekben az években dobja például piacra a ruhácskákat, a hosszú muzsikingeket, és orosz manökenjei egyre több szőrmét és bundát mutatnak be. A Cambon utcában legalább annyian, ha nem többen beszélik Tolsztoj nyelvét, mint Voltaire-ét. Kutuzov gróf lett az ügyfélszolgálat vezetője, és az ember könnyen a Téli Palotában vagy Carszkoje Szelóban érezhette magát, látva, amint a hercegnők, grófnők és bárónők tiszteletteljesen meghajolnak Dmitrij előtt, kezet csókolnak neki és felségnek szólítják… Ha hihetünk Misia Sertnek, ő adta az ötletet Cocónak, hogy kreáljon egy, a nevét viselő parfümöt. Gabrielle állítólag az ő ösztönzésére dobott piacra egy varázsvizet, melynek titkát, a legenda szerint a Mediciek féltve őriztek, és amely lehetővé tette Katalin királynénak, hogy öregkoráig olyan legyen a bőre, akár egy fiatal lányé. Ez a csodatévő víz a férfiaknak is segített a borotválkozás utáni, köztudottan nehezen enyhíthető, kellemetlen égető érzés elkerülésében. Az Eau C/iawc/komoly sikerén felbuzdulva Misia állítólag azt tanácsolta Cocónak; – Tényleg, miért ne csinálnál Chanel parfümöt?

Egy mindenesetre biztos: Gabrielle, amikor a nagyherceggel délen tartózkodik, felkeresi a francia apától Moszkvában született Ernest Beaux-t, aki Grasse-nál dolgozik parfümvegyészként. A férfi fiatal kora nagy részét Szentpéterváron töltötte, ahol az apja a cári udvar alkalmazásában állt. Nagyon valószínű tehát, hogy a találkozót Dmitrij szervezte meg – így Gabrielle részben neki köszönheti az első parfümje, a Chanel No.5 sikerét… Valójában 1920-ban már nem számít újdonságnak a luxusdivat és a parfüm társítása. Paul Poiret 1911-ben olyan parfümökkel állt elő, mint a Lucrecia Borgia vagy a Nuits de Chine. A kísérlete azonban kudarccal végződött. Poiret parfümjei, akárcsak azok, melyeket mindaddig a hölgyeknek kínáltak, természetes anyagokat, vagy növényi (rózsa, gyöngyvirág, jázmin, stb…), vagy állati (pézsma, ámbra, cibet) kivonatokat tartalmaztak. Ezeket keverték tudós módon. Egy ideje azonban mesterséges anyagokat is állítanak elő. Ezek nem helyettesítik a természetes esszenciákat, de kiemelik illaterejüket és „vibrálóbbá” teszik őket: így például kumarint használtak a Fougére royale-hoz (Houbigant), vagy vanillint a Jicky-hez (Guerlain). Ernest Beaux ekkoriban aldehidekkel dolgozik, melyek nagyon hatékony, ám instabil és igen költséges szintetikus anyagok, ezért eddig még sosem használták őket az illatszer gyártásban. Beaux azonban úgy gondolja, megtalálta a megoldást a problémára. Megállapodnak Gabrielle-lel: a férfi többféle keveréket mutat be, melyek közül Coco választ majd. Az 1921-es év során Beaux két mintasorozatot készít, melyeket 1-tól 5-ig és 20-tól 24-ig számoz. Nem kevesebb, mint nyolcvan összetevőt társít, köztük sok jázmint és nagy adag aldehidet. Azt állítja, sikerült reprodukálnia azt a csodálatos érzést, amelyben egy Északon tett utazása során volt része, ahová a háború véletlene sodorta. Ott lélegezhette be a csodás, friss illatot, melyet az északi fényben a folyók és a tavak árasztanak… Gabrielle, aki hisz benne, hogy a kutatásai eredményesek lesznek, útmutatásokat ad neki. Bár nem rendelkezik

műszaki és természettudományos ismeretekkel, vele született tehetséggel ismeri fel a legjobbat minden területen, így a parfümök között is. Még akkor is, ha nem kell feltétlenül elhinnünk, amit mond, tudniillik, hogy amikor virágot kap, felismeri annak a kéznek az illatát, mely szedte őket… Coco végül a no.22-est választja, melyet néhány hónappal később forgalomba hoz, de ragaszkodik ahhoz is, hogy a no.5 is elkészüljön a legújabb kollekciója bemutatójára, 1921. május 5-ére. A számok egybeesése vajon pusztán a véletlen műve, vagy tudatos választás eredménye? Ki tudja! Tudjuk, hogy ez a parfüm világsiker lett, de vajon mi ennek a magyarázata? Természetesen elsősorban a minőség és az újdonság. Megjelenik a parfüm, mely nem idézi egyetlen virág vagy beazonosítható virág együttes ismerős illatát sem. Puszta lelemény, mely mintha a semmiből született volna, s amely annál is csábítóbb, mert rejtélyes az eredete. Forradalmi parfüm. Hogyan maradhatna észrevétlen? Forradalmi a parfüm megjelenése is. Mostanáig a gyártók, köztük a leghíresebb, a Lalique kristályüzem, rendkívül változatos formájú, pazar díszítésű üvegcséket állítottak elő; akadt olyan, amelyiknek például egy szinte felröppenő táncosnő vagy tegezes Cupido volt a tetején. Gyakran az üvegek oldala is metszve volt. Voltak, akik gyűjtötték a kölnisüvegekét. Georges Feydeau-nak állítólag több mint háromszáz darabos gyűjteménye volt. Az egyszerűséget és letisztult formákat hirdető Gabrielle viszont sima, téglatest formájú üveget rendel, mely látni és csodálni engedi a benne lévő folyadék arany színét. A szögletes formákat divatba hozó kubista korszak végén járunk. Valószínű, hogy a kubizmus hatással volt Coco döntésére is… Mindenesetre kölnisüvege abszolút funkcionális. Az egyetlen díszítőelem 1924-ből való: a dugó smaragdmetszése és az üvegcse sarkainak legömbölyítése azoknak tett engedmény, akik túl ridegnek találták a csomagolást. Gabrielle józan paraszti eszével és gyakorlati érzékével, mely egész életén át jellemzi, az elődeivel ellentétben felismeri, hogy nem a külcsín,

hanem a belbecs a fontos, azt kell érvényre juttatni. Vajon a költő „mit számít a csomagolás!” felkiáltása cseng a fülében? Mindenesetre úgy tesz, mint akit ez a nyilvánvaló igazság vezérel. Milyen nevet adjon az új parfümjének? Az elődei álpoétikus neveket használtak: Áprilisi mosoly, Hercegi vágy, Jeannette szíve. Esti mámor… Borzalom! Nevetséges! Ugyanolyan nevetséges, mint a hölgyek kalapjára ültetett virágoskertek 1914 előtt. No de akkor mi legyen? Gabrielle elgondolkodik. Mivel 1921-ben már ő is, és a divatháza is nagyon híres, miért ne lehetne egyszerűen Chanel? Így a parfümöt egy csapásra ismertté tenné a neve, ami biztosítéka lehet a sikernek… Gabrielle, a vállalatigazgató remek üzleti érzékének bizonyítéka ez. Paul Poiret, akinek a kísérletei, hogy divattervezőként parfümöt vezessen be, kudarcot vallott, nagy reputációja dacára sem merte saját magáról elnevezni az illatait, és beérte annyival, hogy némelyiknek a lánya, Rosine nevét adta. Talán részben ezért is bukott meg. Az előrelátó Gabrielle, aki rendületlenül hisz jó szerencséjében, felméri, hogy első parfümjét nagyon határozott megkülönböztető jegyekkel kell piacra dobnia, felkészülve arra az esetre, ha netán a jövőben újabbakkal állna elő. Úgy gondolja, a legegyszerűbb a legjobb megoldás… Mivel a no.5-ös illatot választotta, miért ne lehetne a parfümje Chanel No.5? – No de ilyesmi még sose volt! – dadogja Ernest Beaux, akit elképeszt ez a merészség. – Hát ez az – vág vissza Coco, aki imád szakítani a megszokással –, legalább más lesz, mint a többi! Hangsúlyoznunk kell, hogy az az elgondolása, miszerint egy szám hordozza a legfőbb jelentést, múltjából köszön vissza. Már Obazineban titokzatos számokat vélt felfedezni az első emeleti galéria mozaikkövezetében, titokzatos írást, melyről álmodozhatott… Most újra álmodik… úgy gondolja, az 5 „jó szám” lesz, melyet megjátszik, felhívja a közönséget, hogy tegyenek ők is erre a számra, mint a kaszinóban. Hiszen éppen egy monacói kiruccanásán találkozott

Ernest Beaux-val. Kétségtelen, hogy a sors küldte a férfit, gondolja magában. Az egyszerűségre való törekvés, melyről a parfüm névválasztása tanúskodik, megmutatkozik a címke kidolgozásában is: fehér négyzet, melyen szinte provokatív élességgel kirajzolódó fekete betűkkel csupán ennyi áll: CHANEL. Itt is a ruháin gyakran alkalmazott feketefehér kontraszt köszön vissza, mely már kora gyermekkorában, az árvaházi világban megragadta a képzeletét. Úgy tűnik, még ősibb, távolibb eredetű a két egymásba fonódó C betű, melyet a dugóra erősített kerek pecsétre nyomtak. A ponteils-i kocsmáros ős így „írta alá” az általa készített bútorokat. Gabrielle ugyanezt a két C-t fedezte fel Obazine üvegablakain, melyeket a kötelező s vége-érhetetlen misék alatt nézegetett. És a véletlen úgy akarta, hogy Moulins-ban a Coco becenevet kapta… Úgy érezte, a sors ütötte rá a két C bélyegét, és lehetetlenség nem egybefonnia a parfümje jövőjével… Amikor minden kész, Gabrielle nem teszi ki azonnal a No.5-öt a Cambon utcai kirakatba. Agyafúrtan az elegáns, társaságbeli barátnői kezébe csúsztat egy-egy becses üvegcsét, mintha legdrágább kincsét bízná rájuk: – Ingyen van… ajándék… – suttogja lágyan. A szalonbeli beszélgetéseknek hála nagyon hamar kialakul a No.5 rajongóinak titkos tábora. És amikor a parfüm forgalomba kerül (kizárólag a Cambon utca 31.–ben kapható), azonnali a siker… A parfümkészítő Frangois Coty tépheti a haját. A szóbeszéd szerint nem kellett neki az illat, melyet Beaux korábban neki ajánlott fel: „túl drága”, felelte rá, megvonva a vállát… A kezdeti siker után azonban Gabrielle-nek gondjai támadnak a parfüm gyártásával és forgalmazásával. Ernest Beaux, aki 1919-ben tért vissza Francia-országba, a Raliét parfümtársaságnak dolgozik, mely az orosz udvar szállítója volt, s melyet a forradalom kényszere költöztetett Grasse-ba. Így természetesen ezt a kis üzemet bízzák meg a parfüm gyártásával. Talán nem kellett volna ilyen sebtében toborozni a személyzetet? Mindenesetre az üvegcse gyakran nem zár

jól, vagy nincs teletöltve, vagy könnyen törik. Ami azonban még rosszabb. Raliét nem tud időben eleget tenni az egyre áradó megrendeléseknek… Ekkor egy briliáns üzletember, Théophile Bader, aki mintegy harminc évvel korábban megalapította a Galerié Lafayette-et, Gabrielle segítségére siet. – Forduljon szakértőkhöz, a legjobbakhoz – tanácsolja. És bemutatja Gabrielle-nek a Wertheimer fivéreket, Pierre-t és Pault. Coco Deauville-ban már hallott róluk: versenylovakat tartottak, az övék volt a kor leghíresebb lova, a telivér „Épinard”. Wertheimerék azonban tulajdonosai a Bourjois kozmetikai cégnek is, melyet 1863-ban alapítottak, eredetileg színházi sminkanyagok gyártására: a cég leghíresebb vásárlója maga Sarah Bernhardt volt… 1912-ben a Bourjois piacra dobta a „Pastel joues’-X., melynek virágdíszes kerek kartondoboza a márka fétisképe lett. Az akkoriban gyártott színek némelyike még mindig szerepel a katalógusban. A Bourjois 1913-tól jelen van New Yorkban, majd Londonban, Barcelonában, Sydneyben, Brüsszelben, Buenos Airesben és Bécsben is megveti a lábát… 1929-ben ez a cég vezette be a piacra Ernest Beaux Soir de Paris parfümjét, mely több generáció hölgyeinek életét végigkíséri majd. Amikor Gabrielle Wertheimerékhez fordul, már forgalomban van – 1923-tól – egy parfümjük, Mon parfüm néven. Gabrielle és Pierre Wertheimer közösen alapít 1924-ben egy társaságot, amelynek a műszaki igazgatója Ernest Beaux lesz. A későbbiekben többször módosított megállapodás szerint Gabrielle élete végig részesedést kap a bevételből, s így soha többé nem lesznek anyagi gondjai.[41] 1921-ben, amikor Gabrielle és a nagyherceg szerelme véget ér, ügy határoz, hogy elhagyja Bel Respirót és Párizsba költözik. A döntését pusztán gyakorlati okok motiválják. A ház tűi kicsi, az üt tűi hosszú, és így tűi sok időt veszteget el. A megszállottan dolgozó asszony közelebb akar lenni a munkahelyéhez, mely az élete középpontja lett. Mégsem adja el a birtokot, hiszen azzal utcára tenné

Sztravinszkijékat. A zeneszerző, aki beletörődött, hogy Coco nem viszonozza érzelmeit, megajándékozta valamivel, amihez eddig mindennél jobban ragaszkodott, egy ikonnal, melyet sikerült magával hoznia Oroszországból, és mely mindig díszhelyet kap Gabrielle-nél, amíg csak él. Gabrielle pompás lakhelyet választ a fővárosban, ötszáz méterre a Cambon utcától. Most már bármit megengedhet magának, akkora a vagyona. Az 1719-ben épült Pillet-Will-palotába költözik a Faubourg-Saint-Honoré 29.–ben. Eleinte a földszintet, majd hamarosan az első emeletet is kibérli a tulajdonostól, Pillet-Will gróftól, aki a második emeletet fenntartja magának. A helyiségeket kissé nagynak találja Gabrielle, de tetszenek neki a magas üvegajtók, melyek egy teraszra nyílnak, ahonnan kőlépcső’ vezet a francia stílusú kertbe. Évszázados platán-, gesztenye– és hársfasorok futnak a központi medencéig, melynek vizét egy szökőkút szivárványos kristálysugara pezsegteti. A park egészen a Gábriel sugárútig nyúlik, melytől aranyra és feketére festett magas kovácsoltvas kerítés zárja el. Ugyanolyan a fekvése, mint a közeli brit nagykövetségé vagy az Elysée-palotáé… Alighogy beköltözött, Coco megbízza hűséges Josephét – aki időközben elvesztette a feleségét –, hogy toborozzon az új lakás fenntartásához szükséges népes személyzetet. Gabrielle-nek esze ágában sincs az épület klasszikus stílusával összhangban berendezni új otthonát. Ráadásul nem tetszenek neki a falak faburkolatai, sem halványzöld színük, sem arany díszítésük. Természetesen ezekhez nem nyúlhat, hiszen a palota műemlék. Így inkább amennyire csak lehet, elrejti őket, kedvenc bútorai, a Coro-mandel lakkparavánok segítségével. A bútorok királya kezdettől fogva egy hatalmas fekete zongora, egy Steinway, a ház szíve. A zongorista kiválasztásakor Coco a bőség zavarával küzd: játszhat rajta Sztravinszkij, Misia, Gyagilev, esetleg az Orosz Balett zongoristája, vagy néha Cocteau. A dekoráció kialakításában Coco néha tanácsot kér José-Maria Serttől, akinek barokkos szertelensége elkápráztatja, de szélsőségesnek ítélt

vízióiból nem kér. A festőnél sokkal többet használja a feketét, a bézst, a gesztenye- vagy néger barnát. „Mindenütt, mondja később azokat a helyeket felidézve, ahol valaha is lakott, egy csodálatos Colorado claro színű szőnyeg, selymesen fénylő, mint a jó szivarok, arany szegélyű gesztenyebarna bársonyfüggönyök, melyek Winston (Churchill) sárga selyemgyűrűs korona szivarjaira emlékeztetnek. Soha nem alkudoztam, került, amennyibe került. Csak a barátaim tiltakoztak, és Misia tépte a haját…” 100 000 aranyfrankért vásárol egy savon-nerie-szőnyeget. XIV. és XV. Lajos korabeli fehér bársonykárpitozású óarany karosszékeket vesz, de ezek nem szorítják ki a rengeteg kanapét. Minden évszakban tele a lakás hatalmas csokrokba kötött fehér virággal. Óriási tükrök sokszorozzák a végtelenségig ezt a díszletet. Coco arra is ügyelt, hogy a lámpák fénye nagyon lágy legyen. Az antik és a modern ügyes vegyítésének és természetesen egyéniségének köszönhetően sikerül varázslatos hangulatot teremtenie, mely művészek és írók sokaságát vonzza köré. Hosszú éveken át a faubourg-i palotában gyűlnek össze a kor hírességei. Sert, Picasso, Cocteau, Radiguet, Gyagilev, Boris Kochno, Morand, Juan Gris, Francis Poulenc és más zenészek a Hatok csoportjából, el-eljön Etienne de Beaumont, néhány Rothschild és egy seregnyi más előkelőség, akik közül sokan Gabrielle kuncsaftjai. Néhány barátnak saját szobája is van: eltöltenek ott egy éjszakát… vagy három hetet. Például Sztravinszkij, Misia vagy Picasso, aki irtózik attól, hogy éjszakára egyedül maradjon: amikor az akkori felesége, Olga Koklova, Gyagilev egyik balett-táncosnője, aki nem sokkal azelőtt adott életet Paulónak, Fontainebleau-ban pihen, Pablo ahelyett, hogy hazamenne a La Boétie utcai lakásába, Gabrielle vendégszeretetét élvezi. Cocót Misia mutatta be a festőnek, feltehetőleg 1917-ben, amikor Picasso a Parade-on dolgozott Cocteau-val, Gyagilewel és Erik Satie-val. Rómából tért haza: ott ismerkedett meg Olgával… Az a Picasso, akit Misia Sert bemutat Cocónak, már nem az a pipázó festőnövendék, akivel Cocteau találkozott 1915-ben a Schoelcher

utca 5.–ben, a Montparnasse temető mellett. Most már van mit a tejbe aprítania: veszik a képeit, főként az Egyesült Államokban. A húszas években pedig, amikor a Faubourg-Saint-Honoré utcába jár, elegánsan öltözködik, nyakkendőt és néha óraláncot visel… amivel gyakran kivívja kollégái gúnyolódásait és felháborodását. Egyvalami azonban nem változott a zömök, vaskos férfin: a tintafekete tincs, mely a homlokába lóg, az egyik szemöldöke fölé, és az élénk, kerek fekete szem, mely tűként fúródik az emberbe, és gyakran kellemetlen érzést kelt Gabrielle-ben. A két szent szörnyeteg figyeli, méregeti… és megítéli egymást… S mindketten méltónak találtatnak a másik barátságára. Gabrielle egyik vendége, a költő Pierre Reverdy különleges helyet foglal el a társaságban. Egy alacsony, zömök, ébenfekete hajú, olajbarna bőrű férfit képzeljünk el erős déli akcentussal. A külseje meglehetősen átlagos lenne, ha nagyon sötét szemében nem ragyogna mindenkit elkápráztató belső tűz. Coco Misiánál találkozott vele néhány hónappal Boy halála után. Akkoriban azonban túlságosan lesújtotta a fájdalom ahhoz, hogy felfigyeljen rá. A férfi hat évvel fiatalabb nála, éppen harmincegy éves. Narbonne-ban született egy bortermelő családjában, aki tönkrement az 1907-es válságban. Reverdy ekkor Párizsba jött, ahol szűkösen él nyomdai korrektori fizetéséből. A Montmartre-on rendezkedett be a Ravignan utcában, és a Bateau-Lavoir művészeivel barátkozik, festőkkel és írókkal, mint Juan Gris, Picasso, Braque, Apollinaire vagy Maxjacob. Jól ismer egy jóképű montparnasse-i olaszt is, aki gyakran megfordul a környéken, és akinek erőszakos dühkitörései nemcsak az élettársát rémítik meg, hanem az egész szomszédságot: ő Alberto Modigliani. A baráti társaságban uralkodó bohém légkör inspirál az alkotásra, s Reverdy több verseskötetet ad ki, köztük a La Lucarne ovale-t vagy a Les Ardoises du toit-t, melyeket festő barátai illusztrálnak. Egy svéd barátja nagylelkűségének hála megalapítja a Nord-Sud című újságot (a lap a korabeli kulturális élet két pólusát, a Montmartre-ot és a

Montparnasse-t összekötő metróvonalat üzemeltető cégről kapja a nevét). Bármennyire tiszavirág-életű is (1917-18-ban tizenhat száma jelenik meg), a kiadvány a szürrealizmus valóságos laboratóriuma lesz, itt publikál többek között Apollinaire és Maxjacob, Tzara, Aragon, Breton és Soupault. Ezenfelül kapocsként szolgál az új irányzatok hívéül szegődött festők és költők között. Reverdy nyomorban él a feleségével, Henriette-tel, aki kisegítő varrónőként dolgozik egy varrodában. A házaspár a Montmartre egyik lerobbant bérházában, a Cortot utca 12.–ben lakik, ahol a szomszédjuk a festőnő, Suzanne Valadon és a fia, Maurice Utrillo, akit alkoholizmusa gyakori kúrákra kényszerít a villejuifi dühöngő őrültek között… Reverdy, bár rajong a montmartre-i festőkért, ki nem állhatja a bohém külsőt, a hosszú és piszkos hajat, a gusztustalan, szörtyögő pipát, a harmonikás nadrágot. Éppen ellenkezőleg, bár nem született élre vasalt nadrágban, ahogy Picasso mondta Cocteau-ról, mindig szigorú kétsoros zakót visel, makulátlanul tiszta inggel és gondosan megkötött nyakkendővel. Ennek ellenére gyűlöli a nagyvilági embereket. Misia a szemében természetesen nem tartozik közéjük, hiszen festőkkel veszi körül magát, akik közül sokan a barátai. Ráadásul 1917-ben segített is Reverdynek, előfizetőket gyűjtött a Nord-Sud-nek, és nagyon sok pénzt fizetett a verseskötetei korlátozott számban megjelenő luxuskiadásaiért. Ekkoriban Reverdy műveit nagy lelkesedéssel fogadják a fiatal kortárs költők. André Breton 1924-ben a szürrealizmus előfutárai között említi őt, 1928-ban pedig Soupault-val és Aragonnal egyetértésben kijelenti, hogy ő „a legnagyobb élő költő”. 1921-ig Gabrielle és Reverdy mély barátságot táplálnak egymás iránt. Ez az érzés azonban lassanként kölcsönös szerelemmé alakul… Coco vonzalma a költő iránt részben talán a férfi falusi gyökereivel magyarázható? Apja, az 1907-es válságban tönkrement déli bortermelő talán Albert Chanelre emlékezteti, aki maga is arról álmodott, hogy egyszer szőlőskertjei lesznek, és akinek sikereiről

Gabrielle oly sokat regélt obazine-i kis társnőinek? Ráadásul a szegény fiút bentlakásos iskolába adták – ahogyan Gabrielle-t az apácákhoz. Mindez nagyban hozzájárul a vonzerejéhez… Azután a szegénysége, a kulimunka éjjelente a L’Intransigant korrektúrái fölött. Mindez az elátkozott költő glóriáját vonja a feje köré, ő a háború utáni Rimbaud, aki nincs híján a csáberőnek. És akkor még nem is szóltunk különc viselkedéséről: Coco egyik pazar fogadásán például hirtelen otthagyja az ünnepséget, és az esőben kimegy a parkba csigát szedni… Nem mindennapi ember! Gabrielle-hez hasonlóan, aki kézművesnek, nem pedig művésznek tartja magát, Reverdy is iparosként tekint magára: imád javítgatni, barkácsolni… Végül és főként nagyon hasonló a habitusuk. Mindketten a tökély és a szigor megszállottjai. Nem tesznek engedményt. Reverdynél azonban ez olyan szélsőséges formában jelentkezik, hogy az már kóros… Be kell vallani, a költő viselkedése néha zavarba ejtő: csodás társalgó, de előfordul, hogy órákon át hallgat. Megveti a pénzt, de imádja a fényűzést, embergyűlölő, és néha borzalmas harag ébred benne a „banditizmus” ellen, ahogyan a társasági életet nevezi, máskor viszont már-már bizalmat tanúsít az emberiség iránt. Néha hetekig elvan a Saint – Honoré utcában, aztán egyszer csak se szó, se beszéd otthagyja Gabrielle-t és visszamegy a Montmartre-ra, ahol a szegény Henrietté türelmesen várja. Az ateista, szabadgondolkodó, és erre büszke férfit hirtelen megszállja az isteni kegyelem, és 1921. május 2-án megkeresztelkedik. Hirtelen támadt vallásos hevülete nem távolítja el Cocótól, legalábbis egyelőre. Ám beteges hajlama van az elszigetelődésre, a magába fordulásra, s ez idővel egyre erősödik… A szürrealistáktól máris eltávolodott. Nevetségesnek találja „automatikus írásukat”, rajongó tiszteletüket a kontrollálatlan irodalmi alkotás iránt… Ehhez járul, hogy képtelen alkalmazkodni, beilleszkedni a társadalomba. Ádáz hajthatatlansága, az, ahogyan mereven elutasít mindent, amit „kompromisszumnak” bélyegez, a tisztaság utáni megszállott vágyakozása Gabrielle erőfeszítései ellenére, akit pedig imád, arra késztetik, hogy végül elhagyja a

kedvesét. Hogyan is tehetne másként? Hiszen éppen a hiány, annak a hiánya, amit szeretünk, a költői inspiráció fő forrása. Nem véletlenül mondta:,A legtartósabb, a legszilárdabb kötőjel az emberek között a kerítés.” Perverz logikáját követve tudatosan húzza fel ezt a kerítést. 1926. május 30-án barátai jelenlétében ünnepélyesen elégeti több kéziratát. Visszavonul Solesmes-be, hogy a híres bencés apátságtól nem messze, egy nagyon szerény házban szegénységben éljen Henriette-jével. De Pierre és Gabrielle sosem felejtik el egymást, regényük nem ért véget… Vajon Reverdy, Párizst és Gabrielle-t elhagyván, sejti-e, mit tett érte az asszony? Coco titokban megvásárolja a kéziratait. Jelentős összegeket juttat a kiadóinak, hogy fizessék ki neki, elhitetve vele, hogy a pénz szerzői honoráriuma esedékes havi részlete… (Mintha egy ismeretlen költő megélhetne ebből!) Gabrielle könyvtárában ott van Reverdy teljes életműve, eredeti és drága kötésű kiadásban, ahogyan a legtöbb kézirata is. A költő dedikációi jelzik, hogy a haláláig, 1960-ig (hetvenegy éves volt ekkor) gyengéd érzelmeket táplál az asszony iránt. 1924-ben azt írta például:,Az én nagy és drága Cocómnak, teljes szívemből, utolsó dobbanásáig”. Reverdy 1947-ben, huszonhárom évvel később sem változott meg: „Drága és csodálatos Coco, mivel megajándékoz az örömmel, hogy szeret valamit ezekben a versekben, magának adom ezt a könyvet, és azt szeretném, ha gyengéd és meghitt fényű olvasólámpája lenne.” Szenvedélyét annak örök emléke táplálta, amit Gabrielle-nek köszönhetett. Coco Reverdyt kora legnagyobb költőjének tartotta. Újra- és újraolvasta a műveit, ceruzával aláhúzva a különösen figyelemreméltónak talált sorokat vagy szófordulatokat. Amikor észrevette, hogy Georges Pompidou 1961-es Francia költészeti antológiájában nem szerepelteti Reverdyt, éktelen dührohamot kapott, amilyet talán még soha életében. És gyakran, amikor Cocteau tehetségét magasztalják előtte – akit egyébként nagyra becsül –, durván leszólja, hisz minden más költő dicséretét támadásként éli meg Reverdy ellen. Forr benne a harag, amiért nem ismerik el kellően…

1922. január 10. Boissy-d’Anglas utca. Este tizenegy óra. A „Boeuf sur le tóit”, egy új, Moysés vezette szórakozóhely megnyitója, mely a nevét Cocteau legújabb darabjáról, egy balettről kapta, s természetesen a szerző az ünnep királya. Itt tolonganak a költő barátai, Misia és José-Maria Sert, Paul Morand, Beaumont gróf és grófné, a húszéves Raymond Radiguet, Cocteau akkori élettársa. A fiatal író mozdulatlanul, fejét felvetve áll a bárban, szemébe illesztett monoklival, arcán azzal a megátalkodott titokzatos kifejezéssel, amit a mértéktelen whiskyfogyasztás kölcsönöz neki. Nemrég fejezte be A test ördögé-t (Le Diable au corps). Picasso, Murát hercegnő’, Max Jacob… Jean Hugó, az író dédunokája, és a felesége, Valentiné, Serge Lifar, Sem, a karikaturista, azután a zenészek, Satie, Auric, Poulenc, Honegger és sokan mások. A dadaista festményekkel díszített telefüstölt bárban Clément Doucet (aki hamarosan Jean Wienerrel dolgozik majd) az akkoriban divatos amerikai slágereket játssza zongorán: The mán in Love, Black Boltom, vagy Sometimes, I am happy… A bárban olyan kellemes és lélekpezsdítő a hangulat, hogy Proust, aki soha egyetlen estét sem tölthet itt, vigasztalhatatlan: „Szeretnék annyira egészséges lenni, hogy legalább egyszer elmehessek moziba és a Bouef sur le toit-ba.” A Boeuf vendégei egyben majdnem mind Coco gyakori látogatói a Faubourg-Saint-Honoré utcában. Gabrielle, bár nem nagyon szeret szórakozni járni, nem mulaszthatja el ezt a találkozót a barátaival, és a bárpulttól messzire hallatszik „szenvedélyes és parasztos” hangja, ahogy Maurice Sachs jellemezte, aki a húszas években ezt a megkapó leírást vetette papírra Cocóról: Amikor felbukkant, az ember meglepetten látta, milyen alacsony. Nagyon vékony volt. Fekete és erős haja lenőtt a homlokába, a szemöldöke összeért, a szája nevetett, kemény tekintete ragyogott. Majdnem mindig ugyanúgy volt öltözve, nagyon egyszerűen, és általában feketébe. Zsebre dugta a kezét és beszélni kezdett. Nagyon gyors és kapkodó volt a beszéde.” Nem kevésbé érdekes az intellektuális portré, melyet ugyancsak Sachs fest

Cocóról: „Ha belekezdett valamilyen témába, következetesen végigvitte, nem tért el gondolatmenetétől. Sok nővel ellentétben ő nem csapongott, nem kanyarodott el minduntalan a témától, leragadva ezer mellékes dolognál, hogy végül sehova se lyukadjon ki. Gondolatának fonala egyenes volt. Ebben is paraszti makacssága fejeződött ki, mely egyik fő jellemvonása volt. Nagyon biztosan, határozottan ítélkezett, amely rendíthetetlen alapokon nyugodott, intelligenciáját akárha egy tömbből faragták volna. Talán sosem tévedett. Mindig pontosan működött az ösztöne. Páratlan érzéke volt a minőséghez, és még a számára ismeretlen területeken is tévedhetetlenül felismerte.” Tökéletesen helytálló minősítés, ha összeállítjuk azoknak az íróknak és művészeknek a listáját, akikkel műveletlen nő létére körülvette magát, akiket támogatott és pártfogolt, ha csak tehette. Így például ritkán mulasztja el, hogy rendezze Moysés-nél Cocteau és barátai gyakran kifizetetlen számláját. Minden hűhó nélkül fizet… A Boeuf sur le tóit, a bolond évek időszaka egyben egy könyv kora is, egy – ahogy már akkoriban is mondják – bestselleré, mely ezeknek az éveknek a szellemét és hangulatát szimbolizálja majd. 1922 júliusában a legtöbb újságban olvasható a következő hirdetés: „La Garfonne[42] Victor Marguerite új könyve. Olvassák el ezt a regényt, mely bizonyosan rányomja majd bélyegét a kortárs irodalomra. A szerző nem riadt vissza a merész jelenetektől és merész kifejezésektől… Ha elolvassák ezt a szenvedélyes, magával ragadó regényt, a Garponne-t, (Flammaroin, egy kötetben, 7 frank), amely talán itt-ott megbotránkoztatja majd Önöket, rádöbbennek, hogy a sok alá-valóság tiszta és lenyűgöző szépség forrása.” A regény főhősnője, a tizenkilenc éves Monique Lerbier az előkelő társaság tagja. Vőlegénye hűtlensége miatti csalódásában átadja magát a „züllésnek”, kipróbálja a legkülönfélébb kábítószereket, számtalan szerelmi kalandja, hagyományos és leszbikus kapcsolatai vannak, bordélyokban rendezett végeérhetetlen orgiákon vesz részt, míg végre találkozik a nagy ő-vel egyik szeretője személyében, aki

hisz a nemek egyenlőségében, kimenti őt a fertőből és feleségül veszi. Attól fogva együtt járnak feminista gyűlésekre… Hatalmas a botrány. Gustave Téry ezt írja a L’Oeuvre-hen: „Ez az állítólagos mestermű közönséges szennyirodalom.” Victor Marguerite nevét törlik a Becsületrend lovagjai közül. A könyv azonban több mint 750 000 példányban kel el… Milyen is ez a nőtípus? Rövid haj, lapos mell, tengerésznadrág, ötven centis cigarettaszipka… Valójában nagyon hasonlít arra, akit Coco indított útjára. És az a fajta elegancia, amelyet ő ajánl, nemcsak az egyik vagy a másik nemnek való, keveredik a két nem. Ezért aztán a La Garponne ingyenes és páratlanul becses reklámot jelent számára. A korabeli nő, ha megnézzük a divatlapokat, fizikai megjelenésében közelít a férfihoz, miközben a férfiideál nőiesedik. A férfi most már leborotválja a bajuszát, a férfierő divatjamúlt jelképét. A hős már nem a győztes hadvezér, hanem a csinos arcú férfi, akinek nem a férfiasság a lényegi tulajdonsága. Végül a homoszexualitása, ha ilyen hajlamai vannak, már nem annyira rejtett, mint a háború előtt. Éppen ellenkezőleg, az új sznobizmus divatos személyiséggé avatja a „másság képviselőit”, Proustot, Gide-et vagy Cocteau-t. És bár az első diszkréten hallgat a hajlamairól, a második kettő leplezetlenül bevallja a Corydon-han és a Livre blanc-han. Coco Chanel tehát mindenkit megelőzve megérezte az új idők szelét, és előre a korhoz igazította a stílusát. A Chanel-stílus lényege pedig éppen a nyilvánvaló nőiesség, nem kevésbé látványos nemnélküliséggel párosítva. A kétértelműség diadalmaskodik, és szárnyra is kapnak a pletykák Gabrielle és Misia kapcsolatáról… amelyre a legapróbb bizonyíték sincs. Világosabb Colette esete, aki nyilvánosan mutatkozik a „garfonne”-nal, Belboeuf márkízzal, anélkül azonban, hogy lemondana a hagyományos szerelemről, vagy Nathalle Barney, az,Amazon” és Renée Vivien esete, akik nyíltan felsorakoztak Leszbosz zászlaja alá. Ezekben

az

években

Gabrielle

szakmai

sikere

egyre

vitathatatlanabb. 1920 óta a Minerva és a Femina, a párizsi divatvilág két legismertebb magazinja a Chanel-divat valóságos antológiája. Lapozzunk, olvassunk beléjük találomra: „Lady X. a Ritzben egy Chanel tervezte nyersselyem muszlinruhát viselt… Chanel hosszú fekete rojtos selyemruhát tervezett… Estére piros zseníliaruhát ajánl… Chanel bundákat varrat, és a majmot a fehér karakül báránnyal párosítja. Chanel legújabb kreációja estére: fehér szatén princesz ruha hímzett és gyöngyökkel kivarrt kabáttal…” Chanel egyszer s mindenkorra divatba hozza a rövid hajat a fodrászok nagy örömére, akik Franciaország-szerte könyörtelenül és fáradhatatlanul csattogtatják ollóikat. A legszebb hajkoronák, a legpompásabb hajzuhatagok hullanak a földre. A férjek tiltakoznak. A szeretők jajveszékelnek. Csak az idejüket vesztegetik. Egyetlen magyarázatot kapnak: „Ez a divat!” A Cambon utcába egyébként, alig néhány lépésre a 31.-től, az 5-ös számú házba beköltözik a fodrász Antoine[43] – milyen kényelmes –, aki az új stílus szolgálatába áll. Hamar híres lesz. Egy krónikás találóan így nevezi el az új gyakorlatot: a „csak-vágj” divatja. Az új frizurához új, sosem látott kalapok készülnek: a „fiús” hajtól kicsi lesz a nők feje, és könnyű szorosan ráhúzni a magas, henger alakú harangkalapot, melynek keskeny pereme a szem fölé hajlik, és melyet a szemöldökig lenyomnak. Ezek az újdonságok nagyon gyorsan hatalmas sikert aratnak, ám nem mindenki lelkesedik értük. Sem páratlan tehetséggel gúnyolja őket szellemes prózájában és rajzaiban egyaránt:,Ami a kalapokat illeti, azok már csak formátlan, puha posztószűrők, melyekbe a nők belemerítik a fejüket, miközben két kézzel egészen lehúzzák… Minden eltűnik – folytatja –, elnyeli a rugalmas zseb: a haj, a homlok, a fül, az arc, egészen az orrig. Az lesz a vége, hogy a nők cipőkanállal veszik majd fel a kalapot, ha valakinek ez jut eszébe.” Bárhogy van is, a harang szabású kalapok és sapkák divatja feltartóztathatatlanul terjed, és a hátvédharcok ellenére a legtávolabbi vidékeken is felbukkannak…

Ami a ruhákat illeti, a derékvonalat a Chanel-irányzat szabja meg: az öv egyre lejjebb csúszik, majd csodával határos módon megáll az alatt, ami egykor a csípő lehetett, de mintegy varázsütésre eltűnt. Az új ruhák egyenes vonalúak, az általános forma a cső, a nő kerekdedsége rejtve marad, szükség esetén fásli segítségével, mely leszorítja a lázadó kebleket. Látjuk, hogy az új stílus mintegy véletlenül mennyire illik megálmodójának alkatához. Tudjuk, hogy Coco nem hajlandó olyan ruhákat árulni, amilyeneket nem szívesen viselne: ő saját maga legelső vásárlója… Egy anekdota terjed el: egy tréfás kedvű divattervező, aki egyébként a Chanel-irányzat hűséges követője, két vagy három csinos serdülő fiút szerepeltetett a manökenek helyett, anélkül, hogy bárki is észrevette volna… Gabrielle sikerei ellenére Paul Poiret nem ismeri el a vereségét. Eltökéli, hogy küzdeni fog az ellen, aki szerinte „alultáplált távírász kisasszonyokat” csinált a nőkből, és egymás után áll elő csodás ruhakölteményeivel, melyeket élénk színű és súlyos, keleties mintájú és hímzésű, úgynevezett „törökös” stílusú anyagokból varrat… Egy este egy operaházi bemutatón Gabrielle, ahogy kihajol a páholya gránátpiros bársonykorlátján, tekintetével végigpásztázza a nézőtéren ülő hölgyek öltözeteit. Megállapíthatja, hogy a vetélytársa erre járt. A földszinti közönség soraiban nagyon sok a színpompás lázálmok nyomán készült ruha. Az ilyen ruhákat viselő hölgyeket Coco csak „maskarásoknak” nevezi… felháborodásában felkiált: „Ez nem mehet így tovább, visszaparancsolom őket feketébe!” Már másnap nekilát új terve megvalósításának. Ekkor alkotja meg a híres „kis fekete ruhát”, amit mindenhova fel lehet venni: egyszerű krepdesin ruha nagyon szűk ujjal. A ruhát később „Chanel Fordjának” nevezik majd, és ugyanakkora sikert arat, mint a detroiti futószalagokról leguruló népszerű autó. Így ölt testet leghőbb kívánsága: sikerül kivinnie a divatot az utcára. A mértéktartó, szolid Chanel-modellek lassan kiszorítják a Poiretkreációkat, melyek bár pompásak, nem felelnek meg a modern nő életmódjának. Poiret hírneve még fennen ragyog 1925 tavaszán, az

Art-Deco kiállítás idején. Ő tervezte a bejárat nagy, világító szökőkútját. Dufy hatalmas vásznaival díszített három nagy bárkája, a Szerelem, Gyönyör és az Orgona a kiállítás tőszomszédságában ringatóznak a Szajnán. Esténként ezernyi fényben ragyognak, és Poiret személyesen, pazar köpenyben és admirális! kalpagban fogadja a vacsorára érkezőket az egyik hajó hídjánál. Sajnos tizenkét évvel később, 1937-ben a férfi, aki Párizs legszebb estélyeit rendezte, aki igazgyöngyöket rejtett vendégei osztrigájába, a tönk szélén van. A közönség már nem érti azt a divatot, melyet megpróbál bevezetni, ő maga pedig már nem érti a kort. Hajdani „barátai”, akik a siker éveiben körüludvarolták, magára hagyták. Olyan nyomorban él, hogy egy régi fürdőköpenyből kénytelen zakót varrni magának. 1944-ben hal meg. Utoljára azzal keresi a kenyerét, hogy La Fontaine-meséket ad elő egy ócska kabaréban Cannes-ban. A kedvence: A tücsök és a hangya… 1922. december. A hónap elején városszerte egy sárga plakát jelenik meg az oszlopokon, az Antigoné-t hirdeti, melyet az Atelier – korábbi Montmartre – Színházban fognak bemutatni. A színház egy kis, platánok árnyékolta, padok szegélyezte tér végében áll, félúton a montmartre-i bazilika és a Pigalle könnyű nőkkel teli bárjai között. Charles Dullin, a táncosnő Caryathis élettársa vette át a színházat, és most ő az igazgató. Ezúttal azonban nem Szophoklész remekművét viszik színre, hanem a belőle készült adaptációt, amelynek Jean Cocteau a szerzője. A zenéjét Honegger, a „Hatok” csoportjának tagja szerezte, a díszleteket pedig Picassóra bízták. A jelmezek ügyében Cocteau Chanelhez fordul. Miért? A sajtóban a következő magyarázatot adja: „mert ő korunk legnagyobb divattervezője, és nem tudom elképzelni Oidipusz lányait rosszul öltözötten”. Egyébként is a legújabb kollekciójában Gabrielle több, az ókori ruhák mintájára redőzött modellt mutatott be, és faubourg-beli szalonjába beszerzett egy, a hellenizmus korából származó szép márványasztalt. Örömmel fogadja Cocteau felkérését. Dullin alakítja Kreón, a hazája

törvényein szigorúan őrködő király szerepét. Antigonét, a lelkiismeret szavára figyelő lázadó hősnőt a görög színésznő, Genica Athanasiou játssza. Tiresziász szerepében Genica élettársa lép színpadra, aki nem más, mint Antonin Artaud… Cocteau barátjával egyetértésben Gabrielle durva skót gyapjút, valamint barna és téglavörös dzsörzét választ. A hősnő ruhája fenségesen egyszerű: egy lepel, melyet Coco akkor képzelt el magának, amikor egyszer a saját kabátját a színésznő vállára vetette. A király homlokát finoman megmunkált, egy hamis kövekkel díszített pánt övezi: bizonyára ez az első ékszer, amelyet Coco életében tervezett. Ő javasolja Cocteau-nak azt is, hogy a hátsó falra karneváli maszkokat akasszanak, melyeket a rendező maga fest fehérre… Ezzel veszi kezdetét a költő és a divattervező hosszú együttműködése. A főpróbán, 1922. december 20-án André Breton és a barátai, akik gyűlölik Cocteau-t, rebelliót szítanak a teremben. Megszervezik, hogy éktelen hangzavarba fulladjon az előadás. A költő, aki a kulisszák mögött egy hangosbeszélővel egymaga játssza el az antik kórus szerepét, minduntalan kénytelen félbeszakítani fennkölt szavait, hogy rendíthetetlen nyugalommal bemondja a figyelmeztetést: „Távozzon, Breton úr… majd akkor folytatjuk, ha elhagyta a termet.” A darab végül mégis több mint száz előadást ér meg. Mulatságos félreértés járul hozzá a sikeréhez: a félművelt közönség a darabot újra feldolgozó Cocteau-nak tulajdonítja Szophoklész legszebb szentenciáit, és valamennyit tapsviharral jutalmazza, annyira „modernnek” találja őket… A klasszikusok örök igazsága! A közönségnek tetszenek a Picasso festette díszletek is: a tengerentúl tágas, azúrkék égboltja, fehér dór oszlopok, kerek pajzsok erősen stilizált rajzai – ezeket az ötleteket később felhasználja Vallauris-nál is. Dullin alakítása mellett a nézők nagyra értékelik Genica görögös kiejtését is, amely zengőbbé varázsolja a francia nyelvet. A jós Tiresziászt alakító Antonin Artaud révült játéka nagy hatást tesz az egész közönségre.

A sajtócikkek, melyekből nincs sok, pedig az előadás igazán színvonalas, Chanel diadalát hirdetik: ő aratja le a legtöbb babért, nagyobb sikere van, mint Cocteau-nak, Dullinnek, Picassónak vagy Arthur Honeggernek. Különösen a durván szőtt köpenyt dicsérik, mely csodálatosan kiemeli Antigoné fehérre sminkelt, tiszta arcát, feketével kihúzott szemét a rövidre nyírt frizura alatt. Nem véletlen, hogy a kor legnagyobb fényképészei vannak jelen, köztük Mán Ray, aki sorra készíti a felvételeket. Lapozzunk bele a Vogue 1923. februári számába, mely akkoriban a művészvilág vezető lapja. Azt olvashatjuk: „Ezek a semleges színárnyalatú gyapjúruhák olyan benyomást keltenek, mintha évszázadok múltán előkerült ókori öltözékek lennének…”, és azt:,Az archaizmusnak szellemtől átitatott szépséges újrateremtése…” Ez a cikk megadja az általános hangnemet. Megmutatja, milyen nagyra értékelik Chanelt, nemcsak a divattervező kollégáihoz képest, hanem a művelt társadalom egészéhez viszonyítva is! Immár azok közé tartozik, akikre hivatkozni szokás. Vajon Gabrielle kirobbanó művészi sikere az oka, hogy Cocteau Gyagilewel egyetértésben néhány hónappal később ismét őt kéri fel a Le Train bleu jelmezeinek a megtervezésére? Ezúttal nem színdarabról van szó, hanem balettről, vagy inkább szöveg nélküli operettféleségről, mely nagyon vidám, és Offenbach stílusában készült. A témáját Cocteau találta ki, és Gyagilev állítja színpadra. Miért Le Train bleu, azaz A kék vonat a címe? Így nevezik a Párizsból a Gőte d’Azurre közlekedő és csupa elegáns utast szállító luxus gyorsvonatot. Az utasok közül Cocteau, aki szatirikus és szórakoztató képet kíván festeni a kor erkölcseiről, a sportos dzsigolókat és a fiatal hölgyeket szemeli ki és mutatja be közelebbről, akik otthonosan mozognak ebben a környezetben: megfigyelhetjük őket a tengerparti strandokon, melyeket a szerző jól ismer. Néhány éve nagy divat itt tölteni a nyarat. Cocteau bizonyára a népszerű fürdőhelyre, Juan-les-Pins-re gondolt, melyet nem sokkal azelőtt

Franck Jay-Gould, az amerikai vasútkirály fia fejlesztett fel, kaszinókat, pompás szállodákat és éjszakai szórakozóhelyeket nyitva. Hamarosan odacsődül a gazdag és örömökre vágyó közönség, mely az év legfrissebb slágerét dúdolgatja: Juan-les-Pins Juan-les-Pins Megmaradsz-e így hímnemben! A zenét Gyagilev felkérésére Darius Milhaud írja, a koreográfiát Nizsinszkij húgától, Bronislavától rendelik meg, a díszleteket pedig a kubista szobrász Henri Laurens tervezi, aki még sosem látta a tengert, de az a mulatságos, furcsán megkurtított és átlósan csíkos strandkabin, amit elképzel, igazi telitalálat. Kinagyítják még Picasso egyik gouache-festményét, s ebből készül a híres színpadi függöny, melyen két loboncos üstökű óriás nyargal a parton a háttérben vakítóan kéklő, csodálatos tenger és ég előtt. Gabrielle-re hárul tehát a feladat, hogy felöltöztesse a szereplőket – több mint harminc embert –, akik az új stílusú balettet előadják. Sportos ruhákra van szükség, hiszen sok az akrobatikus és gimnasztikái elem a pantomimjelenetekben. Deauville-i múltjára visszagondolva Coco bőségesen használja a szívének oly kedves dzsörzét. A táncos Anton Dolin alakította „Szépfiút” – hátrafésült, zselés haj, egyenes választék, bársonyos tekintet – atlétatrikóba bújtatja; tökéletes megtestesülése a bolond évek nyaraló dzsigolójának. Ami a „Golfjátékost” illeti, akit Wójcikowski táncol, Chanel megmutat neki egy fényképet az eleganciájáról híres walesi hercegről, hogy könnyebben megbarátkozzon a szerepével. Tweed golfnadrágot ad rá, hozzá illő keresztben csíkos pulóvert és zoknit. A fehér ing nyakát a szorosnál is szorosabban fogja össze a nyakkendő. A jelmez telitalálat…

Mi sem természetesebb, a „Teniszbajnoknőt” Coco a híres Suzanne Lenglenród mintázza, aki tizenöt éves kora óta bajnok és állandó résztvevője a wimbledoni versenyeknek. A rendkívüli ugrások, melyekkel a labda után vetődik, Franciaországban és Angliában egyaránt népszerűvé tették. Nizsinszkaja[44] nemcsak a koreográfiát írja, de ezt a szerepet is eljátssza, bár alacsony és zömök, nem igazán teniszező alkat, és a fejpánt is rosszul áll neki… Előnytelen külseje ellenére remek az alakítása. Lydia Sokolova, a „Szép fürdőző” fürdőruháját olyan elegánsra tervezi Chanel, hogy napjainkban Londonban a Victoria and Albert Museumban láthatjuk kiállítva. A táncosok között Gabrielle felfigyelt egy tizenkilenc éves, csodálatos testalkatú és nyilvánvalóan rendkívüli képességű fiatalemberre. Egyenesen Kijevből jött, és Serge Lifar a neve. Coco Gyagilev figyelmébe ajánlja, és a pártfogója lesz. Tudjuk, milyen ragyogó karriert fut majd be a fiú. Coco élete végéig egyik leghűségesebb barátja marad. Az 1923. június 13-án a Champs-Élysées Színházban, Párizs egyik legelegánsabb színpadán bemutatott Le Train bleu hatalmas sikert arat. Tömegesen érkeznek az előadásra művészek, arisztokraták és nagypolgárok Franciaországból, Angliából és Olaszországból. Még el sem kezdődött az előadás, de ők már lelkes ünneplésben törnek ki, amikor előtűnik Picasso nagy függönye, s felhangzik Georges Auric külön erre az alkalomra komponált fanfárja. A teremben ott tolonganak Gabrielle legjobb kuncsaftjai, ahogyan arról a legnagyobb párizsi napilapok társasági rovata beszámol: ott van szinte az összes Rotschild hölgy, kezdve Henri bárónéval, aki egykor Coco kedvéért faképnél hagyta Poiret-t, valamint az egész Saint-Germain negyed prousti ügyfélkörével, a hús-vér Guermantes-ok, Norpois-k és Charlus-k, azután az angliai és egyesült államokbeli mecénások, például Nancy Cunard vagy Polignac hercegné, született Singer, nem is beszélve a mészárlások elől elmenekült orosz grófnőkről, akiket Chanel alkalmazott, és a biarritzi üzletben megforduló spanyol nemes

hölgyekről… Sőt eljöttek a royallieu-i és moulins-i urak is, akik abban a korszakban ismerték Cocót, melyet legszívesebben kitörölne az életéből. Amikor 1926-ban Cocteau bemutatja a Théátre des Arts-ban, a Batignol bulváron Orpheus-át, ismét Chanel-t bízza meg vele, hogy öltöztesse fel a szereplőit, köztük a Halált alakító nagyon szép nőt. Ugyanígy jár el, amikor 1929-ben az Apollón Musagéte-et viszi színre Gyagilewel, Sztravinszkijjal és Balanchine-nal együttműködve, és 1937-ben, a Chevaliers de la table ronde rendezésekor. Ebben a darabban Gabrielle többek között Jean Marais jelmezét tervezi, ugyanabból az arannyal és fehérrel szőtt anyagból, melyből a pápa miseruhája is készül. Érdekes véletlen, hogy a színész harisnyáját egy Christian Dior nevű fiatal tervező festi. Az a darab azonban, melynek kapcsán a legtöbbet beszélnek Chanelről, Szophoklész tragédiája, az Oedipus király. A huszonhárom éves Jean Marais-t kell felöltöztetnie, akinek ez az első szerepe. Jean Marais olyan szép, tartja Cocteau, hogy megbocsáthatatlan bűn lenne, ha nem élvezhetné a közönség is ezt a szépséget. A színésszel egyetértésben Gabrielle úgy dönt, érvényre juttatja, megmutatja a fiatalember ruganyos izomzatút, szinte mezítelenül hagyott testét: csak a törzsét és a végtagjait tekeri körbe fehér szalagokkal. A sajtó egy része felháborodik ezen az erkölcstelenségen, míg a másik része zseniálisnak tartja a módot, ahogyan Gabrielle felöltöztette – vagy inkább levetkőztette – a szép színészt. Vajon mindez azt jelenti, hogy Cocteau és Gabrielle kapcsolata mindig felhőtlen? Sokáig az, annál is inkább, mert mindketten megtalálják a számításukat. Igaz, Cocónak az együttműködésből egy fillér anyagi haszna sincs, sőt neki kell kiegyenlíteni a színpadi jelmezek jelentős előállítási költségeit, és a saját zsebéből fizeti a drága anyagokat, melyeket vásárol hozzájuk. Ám azzal, hogy részt vesz azoknak a remekműveknek a megalkotásában, melyek állandó beszédtémát szolgáltatnak a párizsi elitnek, az értelmiségieknek és a

művészeknek, olyan magasra jut a társadalmi ranglétrán, mint még egy kollégája sem. De Coco ezenkívül is számos bizonyítékát adja Cocteau iránti önzetlen barátságának. Kétszer is kifizeti az elvonókúrát, amire ópiumfüggősége miatt kényszerül az író. Cocteau néha napi hatvan pipát is elszív az alkotó erejét kiapasztó kábítószerből. És képtelen lenne saját zsebéből fizetni a méregdrága kezeléseket. Ugyanígy, amikor 1937-ben a Cambon utcában lakik a Castille Hotelben, és ott is étkezik, Gabrielle utasítást ad, hogy „ne zavarják monsieur Cocteau-t” a számlákkal, hanem küldjék azokat egyenesen az ő könyvelésére. Amikor depressziósnak látja, elküldi két-három hétre pihenni a Ritzbe… Az viszont dühíti, mennyivel híresebb Cocteau a szélesebb körben szinte teljesen ismeretlen Reverdynél, akit Coco annyira csodál. Reverdy a maga részéről megveti Jeant… Coco, bár szeret adni, és könnyű kézzel és szívvel állítja ki csekkjeit, gyűlöli, ha pénzt kérnek tőle. Számára a behódolás egy ilyen kérésnek nem a nagylelkűség, hanem a gyengeség jele lenne. 1938-ban Jean Cocteau hiába kilincsel a színházaknál új darabjával, A rettenetes szülők-kel – semelyik sem akarja bemutatni. 32 000 frankból kibérelhetné az Edouard VII. színpadát, és színpadra állíthatná az új darabját. Ám nincs ennyi pénze. Öngyilkossággal fenyegetőzik – ahogyan az apja is öngyilkos lett. Ijedtében Jean Marais, anélkül, hogy megbeszélné vele, az éjszaka kellős közepén felhívja Cocót, és elmagyarázza a helyzetet. Gabrielle haragra gerjed, amiért ilyen későn felébresztették, és hallani sem akar a dologról; ő dolgozik, nem úgy, mint mások! Korán kel. Ami pedig a harminckétezer frankot illeti, szó sem lehet róla, hogy kölcsönadja… Szerencsére Roger Caparas, az Ambassadeurs igazgatója és barátnője, a színésznő Alice Gocée vállalják, hogy színpadra állítják a darabot. Tudjuk, mekkora sikert arat. Gabrielle egyébként sem szereti, ha visszaélnek a

nagylelkűségével. Befizette Cocteau-t egy elvonókúrára, amelyet a költő 1928. december 16-án kezdett meg egy Saint CIoud-i luxusszanatóriumban. Három hónappal később még mindig ott van. Nem olyan súlyos beteg, mint állítja, hiszen Párizsba megy közben, hogy felolvassa a Théátre Frangais tulajdonos tagjainak az új darabját, a La Voix humaine-t (Az emberi hang) – melyet összes műve közül a legtöbbször játszanak majd. Azután nyugodtan visszamegy Saint-Cloud-ba, mintha az egész hátralévő életét ott akarná tölteni. Coco egy utazásáról hazatérőben elugrik Saint-Cloudba, hogy meglátogassa a védencét, és úgy találja, hogy remek színben van. Diszkréten a kezébe csúsztatják a klinikai költségek számláját: csillagászati összeg… Jean közben számos látogatót fogad, köztük Desbordes-ot, akkori szeretőjét, Jouhandeau-t, Christian Bérard-t, André Gide-et, és az új művén dolgozik, vagyis teljesen normális életet él… – Talán most már hazamehetne – javasolja Coco. Jean azonban nem így gondolja: haza, haza! Mit jelent ez az ő esetében? Menjen az anyjához, az Anjou utcába, amikor elmúlt már negyvenéves? Vagy egy nyomorúságos hotelszoba szomorú magányába, az „akasztott cellájába”, ahogy ő nevezi? Egy lábadozónak nehéz ilyen körülmények között alkotnia. Annál is keservesebb lenne, mert Jacques Chardonne a Stock kiadó nevében felkérte, hogy a Le Grand Ecart (A nagy mutatvány) után írjon egy újabb regényt. Coco hagyja magát meggyőzni, és újabb néhány hetes haladékot ad a védencének. Nem bánja meg. Jean már másnap nekilát:,A cité Monthier-t az Amsterdam utca és a Clichy utca fogja közre.” Ez lesz a Vásott kölykök első mondata. Később pedig Cocteau azt mondja, ez volt gyógykezelése legnagyobb eredménye… hiszen nem gyógyult meg igazán. Egyáltalán nem könnyű mecénásnak lenni. Néha pedig kifejezetten hálátlan dolog. Például 1923-ban, amikor a húszéves Raymond Radiguet súlyos betegséggel ágynak esik a

Tournon utcai Foyot Hotelban. Cocteau, aki rajong érte, megrémül. Cocót hívja segítségül: nem vizsgáltatná meg Dalimier professzorral? A doktor azonnal odaküldi az egyik asszisztensét, aki erősen előrehaladott tífuszt állapít meg, melyet Jean orvosa groggal kezelt! Sajnos már túl késő, és a fiatalember meghal, teljesen egyedül, december 12. hajnalán. A lesújtott Jean nem tudta, nem akarta megnézni a holttestet, rázza a zokogás az édesanyjánál, kis rézágyán. A temetésre sem képes elmenni, amelyen ott van Picasso, Misia, Gabrielle és a Boeuf sur le tóit fekete zenészei is. Olyan gyakran látták a „kicsit”, ahogy nevezték… Coco nagyon rossz néven veszi Jean Cocteau távol-maradását. Ő, aki olyan kemény önmagával szemben, ő, akinek vasakarata van, a legparányibb gyengeséget sem nézi el másoknak. A Saint-Honoré d’Eylau-templomban áll a Diable au corps szerzőjének koporsója, a kereszthajóban, fehér lepellel letakarva (Raymond még kiskorú volt), tetején egy vörös rózsacsokorral. Fehérek a halottaskocsit borító virágok, a lovak takarói, és a kocsi is, mely a Pére-Lachaise temetőig kíséri a menetet. Gabrielle fedezi a megható temetés költségeit, diszkréten, talán túlságosan is diszkréten… Mert Misiának mondanak köszönetét. Cocteau azonban nagyon jól tudja, kit illet a köszönet nagylelkűségéért. Hűséges barátként sosem felejti el. Így 1934-ben sem, amikor a La Machine infer-nale-t (A pokoli gépezet) állítják színpadra a Comédie des Champs-Élysées-ben, és Louis Jouvet mindenáron Lanvint akarja megbízni a jelmezek és az ékszerek tervezésével, hiszen Lanvin már sokszor dolgozott neki. Cocteau azonban ezúttal nem adja be a derekát, ragaszkodik Chanelhez: – El tudja képzelni – magyarázza a rendezőnek –, hogy azt mondjam Chanelnek, aki több ezer frankot érő anyagot és pompás ékszereket ad nekem: Már nincs szükségem a szolgálataira? Így is csak kemény alkudozások után kapja meg Gabrielle a megbízást a jelmezek elkészítésére, amelyeknek a terveit Christian Bérard

rajzolta. Jouvet-nek nincs könnyű természete. A végtelenül érzékeny, intuitív Cocteau hagyta ránk az egyik legpontosabb portrét Cocóról, akit nagyon jól ismert: „…a dühkitörései, gonoszkodásai, mesés ékszerei, az alkotásai, szeszélyei, szélsőségei, a kedvessége, a humora és a nagylelkűsége tették egyedülálló, megkapó, vonzó, visszataszító, szélsőséges… egyéniséggé, vagyis igazán emberivé”.

VII. FEJEZET THE DUKE OF WESTMINSTER London, 1924. október 13. Ezen a napon a Star olvasóinak a kíváncsiságát, különösen azokét, akiket érdekel az angol arisztokraták magánélete, a következő névtelen sorok csigázzák fel: „Sokat beszélnek egy hercegről, nem is akármilyenről, akinek házaséletbeli problémáit nemrégiben még bő terjedelemben tárgyalták a pletykarovatok. A jól értesültek azt állítják, az új hercegné egy szép és ragyogó francia hölgy lesz, aki egy nagy párizsi divatcég élén áll.” Az olvasók könnyen beazonosíthatják a herceget… Néhány nappal korábban szinte az egész sajtóban olvashatóak voltak az olyan hírek, mint a Daily Express szeptember 29-i számában: „Westminster hercegének második házassága igencsak megromlott: Westminster hercegné, miután rövid vakáción volt az Egyesült Államokban, tegnap hazaérkezett Nagy-Britanniába. A White-Star Homeric nevű óceánjárójáról leszállva ezt mondta: „Visszajöttem, de azt sem tudom, hol fogok lakni, hisz nincs már otthonom, nincsenek barátaim, és fogalmam sincs, mihez kezdek majd… Egy biztos, nincs többé otthonom. El sem tudják képzelni, micsoda helyzetben vagyok és sajnos másra sem tudok gondolni.” Mindenki tudja, hogy a herceget házasságtörésen kapták az Hotel de Paris-ban, Monte-Carlo leghíresebb szállodájában, egy bizonyos Mrs. Crosbyval, és megindult a válási eljárás… A jelenlegi hercegné, született Violet Mary Nelson, aki kitálalja a sajtónak a gondjait nem a herceg első felesége. A férfi már 1901-ben megnősült: Edwina Cornwalis-Westet vette feleségül, aki azonban félrelépéseit megelégelve, 1919-ben elvált tőle. Ami a „szép és ragyogó francia

hölgyet illeti, aki egy nagy párizsi divatcég élén áll”, Chanel híre olyan nagy szerte a világban, hogy a Star minden olvasója ráismer. Tehát 1924 őszén Gabrielle arra készül, hogy férjhez menjen? Kissé előreszaladtunk. Térjünk vissza az időben, és mutassuk be először a herceget. Unokatestvére a királynak és leszármazottja Hódító Vilmos egyik unokaöccsének, akit testes férfiú és szenvedélyes vadász lévén „gros veneur”-nek, azaz „nagy vadászmesternek” neveztek el. Ezt pedig az angol kiejtés Grosvenorrá torzította. A Grosvenorok a királyi család egyik legjelentősebb ága. A címerük a középkor óta aranysávos azúrkék mező ezüst bordűrrel. A szóban forgó herceg nagyapja csak 1831-ben kapta meg Viktória királynőtől a Westminster grófja címet. Ekkor kezdtek lovakat tenyészteni a Grosvenorok. Híres versenyistállókat tartottak fenn, amelyeknek a lakói számos győzelmet arattak a lóversenypályákon. A herceg nagyapjának volt egy rendkívüli telivérje, mely többször is győzött Derbyben. Westminster grófja olyan nagyra tartotta, hogy a családi címerből kölcsönzött nevet adott neki: Bendornak hívta. Nem is volt hajlandó eladni egy amerikai milliárdosnak, aki pedig csillagászati összeget ajánlott érte. „Egész Amerikában nincs annyi pénz, hogy meg tudjanak venni egy ilyen lovat” – felelte büszkén a szemtelennek. Hogyan és miért ragasztották az unokájára, hivatalos keresztnevén Hugh Richard Arthurra gyerekkorában a nagyapja telivérjének a nevét, mely aztán egy életen át elkíséri? Erre a titokra sosem derült fény. Mindenesetre ezen a néven, Berndor-ként, Bennie-ként vagy Bonnie-ként emlegeti minden ismerőse. 1924-ben a negyvenöt éves Bendor nagyon magas, vörösesszőke, kék szemű, nap és tenger barnította férfi. Sármját és természetes eleganciáját mindenki elismeri. A vagyona? Felbecsülhetetlen. Maga sem tudja, pontosan mennyi pénze van, és nem is érdekli. Amikor Londonban van, a Bourdon House-ban él, de a városban egész negyedek az övéi, ahogyan Mayfair és Belgravia jó része is, körülbelül kétszázötven hektárnyi föld. A hivatalos rezidenciája

kétszázhatvan kilométerre északnyugatra fekszik Londontól, Wales északi részén. Ez Eaton Hall, Chester, a régi kikötővároska mellett, amelyet az ezen a szakaszon szabályozott Dee folyó köt össze a közeli ír tengerrel. Chestershire szép vidék, erdőkkel, legelőkkel, lágy dombokkal, fagerendás farmokkal. A kastély hatalmas. És mit mondjunk a parkról? Egyáltalán nevezhetjük így? Tizenöt órányi autózásba kerül, hogy az egészet bejárjuk. A herceg birtokában van ezenfelül Stock lodge, egy skót halászház, a Saint-Saéns kastély Normandiában, távoli ősei földjén, egy kiterjedt birtok egy fenyőerdő közepén, egy tó partján Mimizan mellett a Landes vidéken, és további földek Írországban, Norvégiában, a dalmát tengerparton, sőt még a Kárpátokban is. Ne feledkezzünk el a jachtokról sem, hiszen a herceg a tenger szerelmese. A földközi-tengeri kirándulásokhoz ott a Flying Cloud, a nagy, 67 méter hosszú, fényes feketére festett, arany peremű négyárbocos karcsú vitorlás. A fedélzetén negyven ember dolgozik, tengerészek és a személyzet. A Queen-Ann mintájára van berendezve, tele ódon, drága bútorokkal, baldachinos ágyakkal, tükrökkel, arany és ezüst asztalneművel, felbecsülhetetlen értékű szőnyegekkel. A vendégek úgy érzik, mintha a szárazföld belsejében volnának egy angol főúr kastélyában… A La Manche csatornán és az Atlanti-óceánon Bendor a CuttySark-kal hajózik, a Royal Navy egykori torpedóhajójával, egy masszív kétkéményes hajóval, mely majdnem kilencszáz tonnás, a legénysége pedig száznyolcvan emberből áll. Imád ennek a hajónak a fedélzetén szembeszállni a viharral. Türelmetlenül figyeli a barométert: biztos akar lenni benne, hogy a jachtja orra roppant hullámokba fúródik, és a rémült utasok könyörögve kérik majd az Urat, hogy óvja meg őket a hajótöréstől: ez kissé bizarr öröme sine qua non-ja. Ezzel együtt mindig megköveteli aktuális szeretőjétől, hogy a tomboló tengeren a beteg utasok között tökéletes hidegvérről tegyen tanúságot. Másik szórakozása, hogy orruknál fogva vezeti a vendégeit a hajó

úti célját vagy a látott partokat illetően, elhiteti velük például, hogy Spanyolország mentén hajóznak, holott éppen Nápoly közelében járnak. Máskor fogadásokat köt, mennyi időbe telik, míg egy papírba csomagolt kockacukor elolvad, vagy méregdrága ékköveket rejt el úgy, hogy a hölgyek, akiknek szánja őket, a leglehetetlenebb helyeken bukkanjanak rájuk. Egy szó, mint száz: unatkozik. Gabrielle-nek Vera Bate mutatja be Bendort. Az 1888-ban Londonban született Sarah Gertrude (tehát nem Vera, de az orosz keresztnevet elegánsabbnak ítélte) Arkwright 1919-ben hozzáment egy Ered Bate nevű amerikai tiszthez. Nagyon szép nő, akit nagyra tartanak a felsőbb körökben, annál is inkább, mert az a mendemonda járja, a királyi család egyik tagjának törvénytelen gyermeke. Így nem meglepő, hogy a barátai között találjuk a walesi herceget, Winston Churchillt, Westminster hercegét, Alfréd Duff Coopert, Linda és Colé Portért, Somerset Maugham-ot… Barátnője, Gabrielle azzal bízta meg, hogy népszerűsítse a modelljeit a londoni előkelő társaságban. Verán nagyon jól mutatnak az elegáns ruhák, melyeket kölcsön– vagy ajándékba kap, valóságos élő reklám a Chanel-cégnek. 1924-ben a két barátnő néhány napot Monte-Carlóban tölt. Vera Bate tolmácsolja Gabrielle-nek Westminster hercegének a meghívását. Egy vacsorára lenne hivatalos a Flying Cloud fedélzetén, mely éppen a hercegség kikötőjében horgonyoz. Coco visszautasítja az invitálást. Egyáltalán nem rokonszenves neki Bendor… Gazdag? No és? Neki magának is van annyi pénze, hogy szinte bármit megengedhet magának… egyébként érdekesebb társasága is akad a válásairól, komédiázásáról ismert hercegnél. Dmitrij nagyherceg azonban, aki jó barátságban maradt Gabrielle-lel, győzködi, hogy fogadja csak el a meghívást. Annál is inkább, mert ő is szívesen megnézné magának Westminstert meg a hajóját, és megtapasztalná a fedélzetén uralkodó hangulatot. Gabrielle hosszú vonakodás után, és azzal a feltétellel, hogy Dmitrij is a vendégek között lesz, végül elfogadja a meghívást. Négyesben vacsoráznak a jacht ebédlőjében, egy cigányzenekar szerenádját

hallgatva. Azután Bendor meghívja a vendégeit táncolni egy mulatóba. Kihasználja az alkalmat, és nagyon is egyértelmű ajánlatot tesz Gabrielle-nek. Nem szokott hozzá, hogy ellenállnak neki, sőt ahhoz sem, hogy megváratják. A vérében van ez, hisz nem véletlenül hívják Grosvenornak. Szoknyavadászat, vadvadászat, a családjában nem szokás zsákmány nélkül hazatérni. Gabrielle mégis kitér előle, a legkülönfélébb ürügyekkel, a munkájára, a kollekcióira hivatkozik. Ha szerelmessé akarta volna tenni a férfit, ennél jobb módszert nem is választhatott volna. Ő azonban a legkevésbé sem erre törekedett. Éppen ellenkezőleg. A herceg figyelmességekkel halmozza el: Eaton Hall üvegházaiban nőtt virágokat és gyümölcsöket küld neki, hogy Coco télen is epret és sárgadinnyét ehessen, vagy minden évszakban gardéniával és orchideával rakhassa tele a vázáit. A herceg skót lazacot is küld egy inassal, aki repülőre ül, hogy Gabrielle Párizsban, azon frissiben fogyaszthassa a halat. Aztán ott vannak még a gáláns levélkék, melyeket nem csak úgy közönségesen, postán küld el, hanem a saját, hercegi futáraival. Végül ne feledkezzünk el az ékszerekről, a sok gyémántról, zafírról, smaragdról; Bendor feltehetően nem spórol a karátokkal. Ez az ajándéközön azonban óhatatlanul a royallieu-i időszak emlékét idézi fel Gabrielle-ben. Azét az időszakét, amikor meg akarták vásárolni, s közben elrabolták a szabadságát. Mindent megtett, hogy kitörölje az emlékezetéből ezt a korszakot, és a lelki erejének hála sikerült végleg maga mögött hagynia. Ezért a herceg ajándékait ugyanolyan értékes ajándékokkal viszonozza, hogy tudtára adja, nem eladó. Tart is a férfitól, megérzi, hogy ha enged, a herceg elvárja majd tódé, hogy teljesen alávesse magát neki, behódoljon szeszélyeinek. Lehet-e mást várni egy ilyen befolyásos és dúsgazdag embertől? Mégis néhány hónappal azután, hogy megismerkedett a herceggel, a fent idézett véleményeket olvassa a sajtóban, melyek úgy mutatják be, mint Westminster leendő hercegnéját. Csak nevet ezen. Mit keresne Angliában? Ugyan! – Nem hallottad a hírt, kedvesem?… – jelenti kacagva a

barátnőinek. Am minden jel arra mutat, hogy sokkal többet jelent Bendornak, mint nagyúri, futó szeszélyt. Hiszen a férfi meglátogatta a faubourgsaint-honoréi lakásban, és elhozta a barátját, a walesi herceget, a leendő VII. Edward királyt. Gabrielle magatartása végül megváltozik, fenntartásai eloszlanak. Egy szép napon a Flying Cloud fedélzetén úgy tesz, mintha nem venné észre, hogy a herceg összes vendége elment már, a jacht kifutott a kikötőből, és ők kettesben maradtak a vízen… A viszony körülbelül öt évig tart. A szeretők természetesen nem élnek együtt: a válás nagyon sokáig tart, és Gabrielle hallani sem akar róla, hogy elhanyagolja a cégét. Csak kirándulásokat, néhány viszonylag rövid utazást és hajózást engedélyez magának Bendorral. A herceg meghívja Eaton Hallba: hatalmas épület, melyet 1802-ben épített az egyik őse egy XVII. századi udvarház helyén, melyet a nevezett ős ostobán lebontatott. A sokszor átalakított, barokkossá toldott-foldott épület helyrehozhatatlanul csúnya, olyan csúnya, hogy az már-már kezd érdekes lenni. Bendor, akinek van humorérzéke, azt állítja, hogy a kastélya is van olyan szép, mint a londoni Saint-Pancras pályaudvar. Ugyanakkor a termeiben Rubens-, Velázquez-, Raffaello-, Goya-festményeket csodálhat meg a látogató, a Gainsborough-k és Reynoldsok mellett. Azonkívül ott a nagy lépcső, melyen tucatnyi középkori fegyverzetű, leeresztett sisakrostélyú marcona hadfi felügyelete alatt halad végig az ember, a végeérhetetlen gótikus galériák, ahol a magányos boltívek alatt baljósán visszhangzik minden egyes lépés. Gyakran előfordul, hogy a vendégek a roppant épületben bolyongva nem találják a szobájukat, és úgy érzik, mintha egy Walter Scott-regénybe csöppentek volna. A legmeglepőbb mégis az, hogy a kastély galériáin nagy üvegkalitkákban lócsontvázak állnak; a csontok csillognak a lágy és ügyes megvilágításban. – Ez meg mi? – kiált fel Coco döbbenten.

– Ez – feleli a herceg – minden, ami megmaradt az istállóink legjobb ménjeiből. A nagyapám ötlete volt… Gabrielle még inkább meglepődik, amikor Eaton Hall alagsorában nem kevesebb, mint tizenhét öreg Rollst fedez fel, melyeknek gyakran cserélik a motorját, de a karosszériáját nem, hisz az olyan újgazdag módi lenne. „Nem argentinok vagyunk” – mondja Bendor. Az autók mindig indulásra készen állnak (teli tankkal, feltöltött akkumulátorral…). A kastélyba bármikor érkezhet vendég; megvacsorázhat, ott alhat, tucatnyi libériás inas áll a szolgálatára. A közeli Chester kikötőjében a herceg motorcsónakjai mindig útra készen várakoznak. Emberemlékezet óta hagyomány, hogy a királyi család minden ideérkező tagját a rangjához illőn kell fogadni a Westminsterek összes birtokán. „Olyan luxust ismertem meg ott, amilyet ma már csak hallomásból ismerhet az ember” – mondja később Gabrielle. Néhány Eaton Hall-beli szokást mulatságosnak talál: minden éjfélkor egy harangjáték elmuzsikálja a Home, sweet home-ot, megadva a jelet a lefekvésre… Legjobban a gyönyörű parkot szereti, a dús és ruganyos angol gyepet, harsány zöld színét, a kertészek és táj tervezők hozzáértését – akik közül a legtevékenyebb maga a herceg, akinek kedvenc foglalatossága mesterséges folyókat rajzolgatni. Gabrielle sokat mesél a parkról a barátainak. Ahogyan a hatalmas fűtött üvegházakról is, ahol ezrével nevelik a virágokat… anélkül, hogy egy szál is kerülne belőlük a kastélyba. Az öregek otthonainak és a kórházaknak adják: ez megmásíthatatlan hagyomány. Gabrielle azonban erről mit sem tud. Sokat leszed belőlük, ízlésesen elrendezi őket az ebédlőasztalra és a számos szalon vázáiba is jut belőlük. Ezzel kisebb botrányt okoz. Bendor megkéri, hogy ne tegye többé, ne keserítse a főkertészt. Nem sokkal később ő maga megy el vadvirágot szedni. A park egyik eldugott szegletében talált rá, és csokrot köt belőle Coconak. Hétvégenként Eaton Hall mintegy hatvan vendéget fogad. A

vacsorát bál követi, melyen egy helybéli zenekar játszik, hiszen a herceg imád táncolni. Néha művészek adnak elő különféle számokat: imitátorok, pantomimosok, zsonglőrök és bűvészek. Gabrielle az egyik ilyen estélyen ismerkedik meg Winston Churchill-lel, aki akkoriban pénzügyminiszter. Churchill Bendor egyik legjobb barátja, fiatalon együtt harcoltak a búr háborúban.[45] A herceg egyik állandó vendége. De más előkelőségek is megfordulnak itt, főnemesek, lordok, akikkel Gabrielle közeli ismeretségbe kerül, mint például Cunardékkal, Lord Lonsdale-lel, Marlborough-ékkal… Gabrielle-t nagyon hamar a ház úrnőjének tekintik, ami cseppet sincs ellenére: remekül érzi magát ebben a szerepben. Hiszen eddig is három-négyezer főt foglalkoztató vállalatot irányított. A maga részéről Bendor sem bánja, hogy fricskát adhat az estab-lishmentnek, meg a gőgös intézőknek és a személyzetnek, akik jobban örülnének, ha egy Lady parancsolna nekik. Az idő múlásával Gabrielle kiismeri a kedvesét. A világ legtermészetesebb embere, mondja róla később. Senki sem áll nála távolabb a sznobizmustól. „Olyan természetes, mint egy dochard” – teszi hozzá. Igaz, hogy egy komornyik minden reggel kivasalja a cipőfűzőit, de csakis viseltes, sőt lyukas lábbelit hord. Az ilyenben sokkal jobban érzi magát, különösen a tánchoz kényelmesebb. És amikor felvetik, hogy ez nem túl elegáns dolog, csak legyint, és kijelenti, hogy esténként a vendégei úgysem veszik észre, milyen cipője van, hiszen mindig egészen sötétet visel. Az sem biztos, hogy Coco örömet szerez neki, amikor megajándékozza tizenkét párral: sietve összepiszkítja, majd több napra vízbe áztatja őket, melytől igaz, megpuhulnak, de formájukat vesztik. Amikor egy-egy kikötőben kisétál a partra a Flying Cloud pallóján, és a vendégei elegánsnál elegánsabb, kék-fehér, arany horgonydíszes tengerészsapkákat viselnek, ő inkább az idő múlásával elzöldült öreg puhakalapját nyomja a fejébe. Ki az ördög ismerné fel Westminster hercegét ebben az utasban, akit szemmel láthatólag nem vet fel a pénz. Bendor úgy szeretne élni, ahogy neki tetszik – nem úgy, ahogy elvárják tőle… Így

semmi meglepő nincs abban, hogy időnként fáradtan leveti az álarcát… „Ugyanolyan borzalmas túl gazdagnak lenni – mondja róla Coco –, mint túl magasnak. Az első esetben az ember a boldogságot keresi hiába, a másodikban az ágyat, amiben elfér.” Gabrielle többek között azért is élvezi az Eaton Hall-i hétvégéket, mert békén hagyják. Nem úgy, mint Franciaországban, magyarázza: amikor az embert meghívják a barátai, megkérdezik, hány órakor akar teniszezni, sétálni a parkban, teázni vagy szeretkezni… Borzalmas! Coco néha azért elunja magát, s ilyenkor hol egyedül, hol a herceggel, aki hozzá hasonlóan remek lovas, hosszú lovaglásra indul a parkba. Bendor meglepetéseket is tartogat számára: ki gondolta volna, hogy a fantasztikusan nagyvonalú herceg szörnyen kicsinyes is tud lenni? Coco meglepetten látja, hogy gyakran kalap nélkül megy el otthonról, amire azt a magyarázatot adja, hogy így spórolhat a borravalón a ruhatárban, „jó száz fontot”. Gabrielle-nek a szava is elakad… Ám talán ez is a sajátságos brit humor megnyilvánulása… Mindenesetre Gabrielle jókat mulat a herceg leleményes tréfáin. Mert Westminster hercege nagy mókamester. Például, mikor kiürül egy-egy elegáns címkéjű konyakosüveg, a legközönségesebb erős pálinkával tölti meg. Azután remekül elszórakozik azon, milyen elragadtatottan kortyolgatják a vendégek a rémséges italt, miközben lehunyt szemmel még az évjáratát is felismerni vélik… Gabrielle, aki aktív élethez szokott, mégis gyakran unatkozik: „Kötögetni, naponta többször átöltözni, megcsodálni a rózsákat a parkban, a szalon kandallójának tüze előtt sülni, megfagyni, amint távolabb megy az ember, nos, ebből állnak a kastélybeli hétvégék…” – jegyzi meg elkeseredetten. A herceg, hogy elfoglalja magát és elszórakoztassa a vendégeit, gyakran vadászatokat szervez: hófajdvadászatot Skóciában, szarvashajtást Villers-Cotteréts erdőiben, vaddisznóvadászatot a mimizani birtokon. Minden alkalommal gondoskodni kell a lovak, a falkák és a felszerelés szállításáról: hajtők, kutyakiképzők,

vadászsegédek… Egy ekkoriban készült fényképen egy Landes-vidéki vadászaton láthatjuk Cocót: szélesen mosolyog, nagyon elegáns szolid fekete ruhájában, lovaglópálcával a kezében, Winston és Randolph Churchill között. Valójában nem rajong a vadászatért, soha életében nem ölt meg állatot, és az egyetlen lövés, amelyet leadott, egy agyagpipát zúzott szét egy vásári bódéban… De úgy viselkedik, ahogyan a herceg elvárja tőle, és úgy tesz, mintha célozna. Ez az engedelmesség természete „háremhölgy” oldala, ahogy maga mondja. Vajon a látszólagos alávetettség felel meg leginkább rejtett énjének, és ez biztosítja az egyensúlyt, amire törekszik? A herceggel szemben a máskor oly független Coco sokáig kislányként viselkedik: minden, amit a férfi mond, intelligens, a szavai mindig szellemesek, a döntései mindig helyesek. Minden kritikai érzékét elvesztette volna? Vagy tudatosan választotta ezt a diplomatikus magatartást? A második feltevés a valószínűbb. Bár egészen bizonyos, hogy ő sem tud ellenállni – legalábbis eleinte – egy olyan rendkívüli egyéniség varázsának, mint a herceg. Úgy döntött, belemegy a játékba… anélkül. hogy feladná a függetlenségét. Egyetlen szót sem hajlandó szólni angolul, azt állítva, hogy nem ismeri a nyelvet. Kijelenti, az egyik brit barátja megtiltotta neki, hogy megtanulja, attól félve, hogy megérti a sok ostobaságot, amit a férfiak – beleértve az ő barátját is – egymás közt összehordanak. Ez a történet azonban elejétől a végéig kitaláció. Valójában Cocónak így lehetősége nyílik rá, hogy alárendelt helyzetbe hozza a beszélgetőtársait azáltal, hogy francia beszédre kényszeríti őket, holott nem mindig beszélnek jól franciául. Másrészről ő maga elég jól ért angolul, de tökéletesíteni szeretné a tudását, és titokban órákat vesz a herceg egyik fiatal titkárától, aki reszket, nehogy a munkaadója tudomást szerezzen erről… Bendor és a barátai másik szórakozása a lazacfogás Skóciában. Természetesen Gabrielle-nek is részt kell vennie benne, s elkísérnie a herceget Stack Lodge-ba. Nem szereti azonban a halfogásnak ezt a

módját, a spinninget, a horgászást villantóval, és meglehetősen ügyetlennek bizonyul… nyolc, kilenc, tíz órát kutyagolni csörlős bottal a kezében, micsoda unalom! Végül azonban, mivel nem húzhatja ki magát, úgy dönt, okosabb, ha igazi érdeklődést mutat a sport iránt, mely erőt, ügyességet és türelmet igényel, csupa olyan tulajdonságot, ami megvan benne. Mivel nem szeret félmunkát végezni, hamar kitanulja a spinning minden csínját-bínját. És nem telik el úgy nap, hogy ne fogna ki két-három gyönyörű példányt. miközben Winston Churchill a balszerencséjét átkozva morfondírozik a parton… Churchill számára ez is újabb alkalom, hogy csodálja Gabrielle-t. A leendő miniszterelnökre már néhány hónappal korábban, egy mimizani vaddisznóvadászaton, nagy hatást tett az asszony erős egyénisége. Ezt írta a feleségének: „Thefamous Coco turnéd up and took a greatfancy to her – a most capable and agreeable ivoman – much the strongest personnality Benny hasyet been up against. She hunted vigorously all day, motored to Paris after dinner, and is today engaged in passing and improving dresses on endless streams of mannquins. „ – „A híres Coco megérkezett, és én rögtön belehabarodtam. Nagyon rátermett és kellemes asszony, messze a legerősebb egyéniség, akivel Bennynek (Wesminsternek) valaha is dolga volt. Kitartóan vadászott egész nap, vacsora után kocsival visszament Párizsba, ma pedig a manökenek végtelen során ellenőrzi és igazítgatja a ruhákat.” Természetesen Westminster számára ugyanilyen fontos, hogy a telivérjei ott legyenek a nagy lóversenyeken. Kötelességének érzi, hogy ne hozzon szégyent az őseire, különösen nagyapjára, Bendor gazdájára. Minden évben bérel egy különvonatot, hogy elvigye a barátait a liverpooli Nagy Nemzeti Futamra. Gabrielle úgy érzi, az Örökkévaló egy dekrétumával egész életére a lovak és a lovas férfiak mellé rendelte. Először is az apja, aki elválaszthatatlan volt szerencsétlen gebéjétől, mely Franciaország-szerte vontatta a szekerét, azután Étienne Balsan, a versenylótenyésztő… és Arthur

Capel, a pólóbajnok, most pedig egy olyan férfi, akit kisgyermekkora óta egy ló nevén szólítanak… Természetesen ezek alatt az évek alatt Gabrielle számos hajómat tesz Bendor jachtjain. Egy ízben felkeresik Gibraltár erődjét: a szikla alatt az ivóvíz egy hatalmas föld alatti tavat alkot, melyen csónakázni lehet… Ugyanígy hajóznak a hatalmas gázolajtavon is, azzal a szigorú paranccsal, hogy senki sem gyújthat cigarettára. Később sokszor rémisztgeti a barátait ennek a hajókázásnak a részletes, és egyre gazdagodó leírásával. Néha, majd egyre gyakrabban csatlakozik Gabrielle-hez a barátnője Misia, aki vigasztalást keres nála. Megromlott a házassága José-Maria Serttel. Nem sokkal azelőtt felbukkant az életükben egy elragadó, tizenkilenc éves orosz lány, Rossadana Mdivani, vagyis Roussy. Az apja, Mdivani tábornok, Batumi egykori kormányzója a forradalom elől menekült Franciaországba Konstantinápolyon keresztül, ahol élt is egy ideig a feleségével és a gyerekeivel: három fiúval és két lánnyal, Nyinával és Roussyval. Minden 1925-ben kezdődött. José-Maria Sert, aki új műtermet bérel a Ségur-villában a Montparnasse-on, éppen elmerülten dolgozik, amikor csöngetnek. Ajtót nyit, s hátrahőköl, mint aki káprázatot lát. Egy magas, karcsú lány áll előtte, kantáros nadrágban, hamvasszőke hajjal, melybe arany tincsek vegyülnek. Arcában, amelyen egyszerre angyali és cinkos mosoly ragyog. zöldesszürke szempár világít… José-Maria alig hallja a szavait: szobrásznak készül, és azért jött, hogy a művész tanácsait kérje és érdeklődjön, nem tud-e kiadó műtermet, mivel a sajátja nagyon szűk. Sert nagyúri fogadtatásban részesíti, elkápráztatja műveltségével, elbeszélő tehetségével… A lány már másnap újra eljön, majd minden délután. A szobrászórák témája hamar megváltozik; José-Maria modelljének választja, először az arc, majd az egész test. Ami a „leckéket” illeti, a tanítvány olyan tehetségesnek bizonyul, hogy a mestere reménytelenül beleszeret. Eddig Misia, aki tudott róla, hogy délutánonként fiatal lányok szoktak

megfordulni a Ségur-villában, bölcsen mindig előre bejelentkezett telefonon. Most azonban már sejti, hogy komoly a helyzet: JoséMaria óvatlanul túlságosan is rajongva beszél a lányról, és ami még sokatmondóbb: mintha legalább tíz évvel megfiatalodott volna, ő, az ötvenéves férfi. Kétségtelen, hogy a Zsoltárok szavait idézve, a híres „dél démona” tört rá. Misia tehát a férje műtermébe siet, és az utcán megpillant egy magas, szőke lányt, valószínűleg azt, akiről oly lelkesen mesélt a férje… Úgy érzi, ideje cselekedni, felhívja hát vetélytársnőjét és találkozót beszél meg vele a műtermében, ahová ajándékkal érkezik. Erkölcsi prédikációt tart neki, megkéri, hogy ne válasszon szét egy összetartozó párt, azt mondja neki, hogy még fiatal, és bőven van ideje rá, hogy találkozzon egy korban hozzá illő fiúval? Talán ez volt a szándéka. Ám valósággal beleszeret Roussyba: villámcsapásszerűen tör rá ez az érzés. Olyan természetesnek, olyan spontánnak, olyan ragyogóan ártatlannak találja, hogy képtelen ellenséget látni benne. Mi rosszat akarhatna neki egy ilyen elragadó teremtmény? Nem tud ellenállni a vonzásának: mindenképpen meg kell hívnia magukhoz vacsorára… Még aznap este, majd másnap ebédre, a következő héten bálba… José-Maria, aki nem is remélt ennyit, egész nap a felesége dicshimnuszait hallja Roussyról. Misia mindenhová meghívja. Hamarosan hármasban látják őket mindenütt… Képzelhetjük, micsoda pletykák kapnak szárnyra: azt beszélik, hogy az ördögi páros, Serték, megrontották a lányt, rábírták, hogy részt vegyen szerelmi együttléteikben, hogy felkorbácsolja a hamvadó szenvedélyt… Coco telefonon kérleli Misiát, és próbálja figyelmeztetni: barátnője megőrült, a tűzzel játszik, és hamarosan meg fogja bánni… Hiába az intés… semmi eredménye. Misia kezdeményezésére Serték megajándékozzák Roussyt egy gyönyörű kabriolettel. Hamar megbánják: a lány és a fivére, Alexis, ki-ki a maga autójában, teljes sebességgel robognak keresztül a Concorde téren, egymás mellett, fél kézzel vezetve, fél kézzel összekapaszkodva, megrészegülve a száguldástól, és mit sem törődve a veszéllyel… A komoly szemrehányások után megígérik, hogy ez

többé nem fordul elő. A hónapok során a trió még inkább összekovácsolódik. Bonyolult helyzet… Nyolc évvel korábban Misia egyszer már belehabarodott egy nőbe, Gabrielle-be. Viharos barátságuk még mindig tart. Ezúttal azonban a férje szeretőjéért rajong. És már nem igazán tudja, hányadán áll, akár Roussyval, akár José-Mariával. Melyiküket szereti jobban? Képtelen lenne megmondani. Egyébként is csodálja és isteníti magát nemeslelkűségéért: hiszen átengedi a férjének azt, akihez mindenkinél jobban ragaszkodik. Tetejében az ötvenhárom éves Misiában, akinek sosem született gyermeke, mintha anyai érzések ébredeznének: így érezne egy lány iránt… Ugyanolyan idős lehetne, mint Roussy… Más pillanatokban arra gondol, hogy JoséMaria és ő mindketten imádják a lányt, ki-ki a maga módján: benne találkoznak össze. Nem erősíti ez a kapcsolatukat? Misia egyébként is úgy képzeli, hogy az idő múlásával Sert szenvedélye Roussy iránt lassan ki fog hunyni. A lány pedig, aki tudatában van annak, milyen nagylelkűen bánt vele Misia, önként lemond majd José-Mariáról. Egy nap azonban Biarritzban, a férje öltönyét elrakva Misia egy levélre bukkan, melyet a férfi írt Roussynak, de még nem volt ideje feladni. A kíváncsiságának engedve felbontja: José-Maria azt a szándékát közli benne, hogy elhagyja őt, hogy feleségül vegye a lányt. Ne részletezzük most az ezt követő bonyodalmakat. A lényeg, hogy 1927. december 28-án kimondják a válást Misia és Sert között. Roussy amennyire tőle telik, vigasztalja a zokogó elhagyott feleséget: „Ne sírj – suttogja neki mostantól ketten szeretünk, hiszen neked köszönhetjük a boldogságunkat.” Misia pedig továbbra is imádja mind a férjét, mind a lányt, aki elrabolta tőle. Végül megbetegszik. Chanel magához veszi, hogy ápolja és vigasztalja. Úgy tűnik, sikerrel jár, hiszen Misia, aki rendületlenül rajong Roussyért, akkora odaadással vesz részt az esküvő előkészületében, mintha a saját lányát adná férjhez… Elviszi Cocóhoz, hogy együtt állítsák össze a kelengyéjét, részt vesz a ruhák kiválasztásában, és nagyon kedvező árakat alkuszik ki számára. Ebbe egyébként Gabrielle könnyű szívvel belemegy, hiszen maga is elragadónak találja Roussyt. Misia még

arra is hajlandó, hogy segítsen volt férjének kiválasztani a csodálatos rubin nyakláncot és a jegygyűrűt, mellyel megajándékozza ifjú feleségét. Az esküvőt La Haye-ben tartják 1928. augusztus 18-án. Misia magára marad… Gabrielle érezve, hogy vigaszra szorul, ismét meghívja magához. A két barátnő ezután Londonba utazik, ahol Westminster hercege várja őket, majd Eaton Hallba. Misia azonban nyomasztónak találja a kastélyt. A félhomályba merült helyiségek, az esős időjárás elszomorítja. A hosszú, gótikus galériák Shakespeare hőseinek bűntetteit juttatják eszébe, és csak azt várja, mikor bukkan fel Lady Macbeth, hogy megpróbálja lemosni kezéről az eltüntethetetlen foltot. A párizsi értelmiségi körökhöz szokott asszony nehezen alkalmazkodik ehhez a világhoz, ahol a társalgás többnyire a rókavadászat vagy a telivérek teljesítménye körül forog. Nem értik szellemes megjegyzéseit, utalásait értetlenség fogadja, ő pedig az angol humort nem tudja értékelni. A Stack Lodge-i lazachalászat sem kápráztatja el. Hamar búcsút mond Angliának, Coco igyekezete dacára, aki a maga részéről jól alkalmazkodott az angol erkölcsökhöz. Misiának valójában csak egy vágya van: csatlakozni az újdonsült házasokhoz, akik gyengeségből meghívták egy hajóútra Görögországba és Törökországba. Pokoli lesz mindhármójuk számára. A következő nyáron, 1929 augusztusában Bendor meghívja Gabrielle-t és Misiát a Flying Cloud-ra. A dalmát partokhoz, elsősorban Dubrovnikba tartanak, a Kotori-öböl és természetesen Velence érintésével. Egy reggel megszólal a jacht rádiója: sürgős üzenet érkezett Velencéből Misiának: „Beteg vagyok, gyere gyorsan, Szergej.” Westminster parancsára a hajó azonnal módosítja az útirányát és Velencébe indul. Amint kikötnek, Gabrielle és Misia egyenesen a Lídón lévő Grand Hotelbe sietnek. Gyagilevet egy icipici szobában találják, nagyon sápadtan, beesett arccal, izzadságtól gyöngyöző homlokkal. Az augusztusi fullasztó hőség ellenére vacog, és kénytelen volt felvenni még a szmokingja zakóját is. Serge Lifar és Boris Kochno virrasztanak mellette. „Mennyire

örülök! – suttogja elhaló hangon, ahogy meglátja Misiát. – Milyen jól áll neked a fehér, Misia, viselj mindig fehéret!” Diabétesz roham döntötte ágynak a beteget: egyáltalán nem diétázott, nem vigyázott magára, és sosem pihent. Az inzulin pedig akkor még nem létezett. Nagy a baj… Cocónak a velencei nyár forróságában óhatatlanul eszébe jut a szép estély, melyet előző év júniusában adott a Faubourg-SaintHonoré utcai ház kivilágított kertjében… Szólt a blues, remekelt a láthatatlan zenekar… Szergej akkor csupa élet, csupa elevenség volt, úgy felvidította új, tizenhét éves barátja, Igor Markevitch, a leendő karmester. Az akkori elegáns, monoklis, fehér szegfűs „Gyag” és a mostani ágyban fekvő szerencsétlen beteg között ég és föld a különbség! Misia orvosokat és ápolónőket hív Szergejhez. A beteg állapota hamar javulni kezd. – Most már továbbutazhatsz – mondja Misia a barátnőjének. – Elmúlt a veszély. Misia Velencében marad, Gabrielle pedig visszatér a négyárbocosra. Sajnos csak átmeneti volt a javulás. Augusztus 18-án éjfél felé, nem sokkal azután, hogy Misia visszatért a Danieli hotelbeli szobájába, Kochno telefonon keresi. A beteg kómába esett. Éjfél van. Misia rögtön odasiet. Gyagilev pirkadatkor hal meg, abban a pillanatban, amikor az első napsugarak a homlokára vetülnek, majd kisvártatva vörös ragyogásba vonják a tengert… Ekkor valami olyasmi történik, ami Dosztojevszkij regényeiben is méltán szerepelhetne. Valami tipikusan orosz. Szergej halála, magyarázza Misia, volt a szikra, mely lángra lobbantotta a Gyagilewel együtt élő két fiúban felhalmozódott természetes gyűlöletet. Ordítás hallatszott: „Kochno Lifarra vetette magát, aki az ágy túloldalán térdelt. A földön hemperegtek, tépték, harapták egymást, mint a vadállatok, csak úgy rázta őket az eszeveszett düh. Két nekivadult kutya marakodott a

gazdája holtteste felett. Az első döbbenet elmúltával az ápolónővel nagy nehezen szétválasztottuk és kiküldtük őket, hogy az ápolónő elvégezhesse a halottmosdatást.” Gyagilev halála napján Coco visszaérkezik Velencébe. Sötét balsejtelem gyötörte, és rávette Bendort – bár már messze járnak az Adrián –, hogy for– dúljanak vissza a Flying Cloud-á-ú. Összetalálkozik Misiával, aki éppen zálogba akarja adni a gyémántláncát, hogy ki tudja fizetni a temetést. Az Orosz Balett kasszája szokás szerint üres, Misia pedig már minden pénzét elköltötte a szállodára, az ápolónőkre és az orvosokra. Coco nagylelkűen állja a temetés összes költségét. Ez az utolsó szívesség, amit megtehet a férfinak, akit oly hatékonyan segített kilenc évvel korábban is. És micsoda különös, véletlen egybeesés – bizonyára a sors keze: ugyanitt, Velencében ismerte meg Gyagilevet, itt, ahol utolsó útjára kíséri… Másnap a hajnali ködben három gondola távolodik el a rakparttól. Az első, aranyszárnyú, fekete angyalokkal díszített hajóban a mester földi maradványai. A másodikban, Gyagilev kívánsága szerint fehérben Misia, Gabrielle és a barátnőjük, Catherine d’Erlanger, Kochno és Lifar társaságában, akik nyári öltönyt viselnek. Az utolsóban öt ortodox pap énekel kórusban. Komoly hangjuk messze visszhangzik a hullámok felett. A tenger furcsán nyugodt, természetfelettien szép. A vízen sikló menet végül eléri a San Michele szigetet. Egy rózsaszín fal fölött ciprusok nyújtogatják ágaikat. A falon túl sorakoznak a Gyagilevre váró kis orosz temető sírjai. Később itt csatlakozik majd hozzá a Tavaszi áldozat szerzője. Alighogy kiszállnak a gondolából, a bánattól lesújtott Kochno és Lifar térden csúsznak a sírgödörhöz. Gabrielle-nek kell rendreutasítania őket: – Hagyják abba a komédiázást – veti oda nekik. Előző este azonban ő sem tudta megakadályozni, hogy Lifar kicserélje a két madzsettagombját a bálványáéval… Haláláig megőrzi őket.

A mediterrán vidékhez kötődő tragikus emlék ellenére Gabrielle 1926-tól tervezi, hogy megvásárol egy szép birtokot a Gőte d’Azurön. A függetlenségére mindig kényesen ügyelő Coco a herceg meghívásával azt akarta bizonyítani önmagának és a világnak, hogy soha nem volt, és most sem az a kitartott nő, akit Etienne idejében megismertek. Nem jár teljes sikerrel, hisz sokáig azt hiszik, hogy a birtoka. La Pausa Westminster ajándéka… legalábbis ami a földet illeti. Pedig ebből semmi sem igaz. Valójában Gabrielle az, aki 1928-ban megveszi Roquebrune dombján a tenger fölé nyúló birtokot. A százéves olajfák, átható illatú eukaliptuszok, levendulák és jácintok között már akkoriban is állt egy nagy ház. A házat Sir Williamson építtette, egy angol, aki sok honfitársához hasonlóan beleszeretett a vidékbe. Gabrielle lebontatja, mert olyan nyári lakot szeretne, mely jobban megfelel az ízlésének. Elképzeléseivel Robert Streitz építészhez fordul. Egyetlen változtatást kér az építész bemutatott tervein: ragaszkodik hozzá, hogy az előcsarnokból pontosan ugyanolyan nagy kőlépcső vezessen felfelé, amilyenen gyerekkorában Obazine-ban lépkedett. Ott a „szerzetesek lépcsőjének” hívták. A lelkiismeretes Streitz elmegy Gorréze-be, alaposan megnézi a híres lépcsőt, és számos vázlatot készít róla… Találkozik a főnöknővel is, aki még emlékszik egykori növendékére… Sokatmondó részlet: amikor Coco barátai meglepetten arról kérdezősködnek, miféle fura lépcső ez, azt feleli, hogy a pontos mása egy kolostorbelinek, ahol hajdanán „többször is nyaralt”. Az árvaházról szó sem eshet… Ez is arról a makacs igyekezetről tanúskodik, hogy örökre kitörölje életéből és emlékeiből a lelki magánynak azt a korszakát, melyet oly nehezen élt meg. Ugyanakkor különös paradoxonként mindenáron meg is akarja őrizni az emléket: hiszen ez volt a gyönyörűséges korszak, amikor kislányként még álmodozhatott. Álmodozhatott az apja visszatéréséről, arról, hogy nem hagyta magára, és táplálhatott még néhány szerény illúziót.

Gyűlölt és imádott korszak, melyet sosem törölhet el. Ezért építteti La Pausában „a szerzetesek lépcsőjét”, melyen nap mint nap nosztalgikus érzésekkel jár fel-alá… Ezért juttat névtelenül jelentős összegeket az árvaházat működtető rendnek, és ezért tesz titkos, fájó utazásokat gyermekkora színhelyére, Corréze-be. Az építkezés alatt havonta ellenőrzi a munkálatokat, kora reggel érkezik a Kék vonattal a monacói pályaudvarra, ahol taxit fogad, mely egész nap a rendelkezésére áll. Nem egészen egy év alatt elkészül a ház. Három szárnyból áll, melyek egy, százezer fekete mintás kővel kirakott, a végén nagy kovácsoltvas kerítéssel lezárt római stílusú udvart fognak közre. A garázsban hat kocsi fér el. Gabrielle érintetlenül meghagyott két villát a park végében. Az egyiket, a La Colline-t kölcsönadja Vera Bate-nek és több más barátjának, köztük Jean Cocteau-nak, aki itt lábadozik a súlyos tífusz után, amelyet 1931-ben kapott el Toulonban. Coco úgy érzi, a parkban kevés az olajfa, ezért ide telepíttet húsz, százéves példányt. A berendezést és a belső díszítéseket a dekorátor Jansenre bízza. És hogy mindez mibe került? Akkori pénzben számolva: a föld egymillió-nyolcszázezer, a ház pedig hatmillió frankba, nem számítva a belső díszítést, a bútorzatot stb. Streitz, a La Pausa építésze Pierre Galante-nak adott 197l-es interjújában elmondta, hogy Gabrielle személyiségének két vonása ragadta meg a leginkább: az átütő intelligenciája és a nagyvonalúsága. Beszélgetéseikben sosem érezte magát egyenrangúnak a beszélgetőtársnőjével. Coco nagyvonalúságát pedig a következő meglepő példával szemléltette: vacsorára volt hivatalos hozzá, és busszal kellett mennie, mert elromlott a kocsija. Amikor eljött a búcsúzás pillanata, Coco hirtelen azt mondta a főkomornyikjának: – Ugo, kérem hozza ide a Mors (ugyanilyen kocsija volt az építésznek) kulcsait és papírjait, és adja át őket Streitz úrnak. Az építész hosszan hálálkodik és megígéri, hogy három napon

belül visszahozza a kocsit. – Felesleges – mondja Gabrielle. – Magának adom. Gabrielle bölcs döntést hoz, amikor Roquebrune-ben építteti fel a villáját. Ha azt akarja, hogy a herceg valóban eljöjjön La Pausába, ahol ő igazán otthon érzi magát, és ahol olyan függetlenséget élvez, amilyen Eaton Hall szertartásos fényűzésében elképzelhetetlen, azt is el kell érnie, hogy Bendornak is jó oka legyen rá, hogy inkább Coco házában tartózkodjon, mint birtokai egyikén. Először is ott a pompás kilátás a teraszról; erre a látványra sosem lehet ráunni. Másodszor Roquebrune-ben a herceg legjobb barátja, Winston Churchill a szomszédjuk, aki szívesen pihen a tengerpartnak ezen a részén, egészen pontosan Cap-d’Ailben lord Beaverbrooknál vagy lord Rothermere-nél, a brit sajtómágnásoknál, akik többek között a Daily Express, a Sunday Express, a Daily Mail és az Evening News tulajdonosai. Churchill néha ellátogat Maximé Elliotthoz is GolfeJuanba. Ott, vagy Gap-d’Ailben a családja történetén dolgozik. Vagy széles karimájú szalmakalappal a fején egy összecsukható széken ül, szájában szivarral, és fáradhatatlanul festi a tengerparti tájat. Egyre több időt tölt a környéken, hiszen éppen 1929-ben vált meg pénzügyminiszteri posztjától, és úgy gondolja, politikai karrierje véget ért… Hogyan sejthetné, hogy tíz évvel később főszerep vár rá? La Pausa egyébként alig néhány kilométerre fekszik a Monacói hercegségtől. Márpedig itt van a Elying Cloud állandó kikötőhelye, és ráadásul a herceg, aki imádja a baccarát és a rulettet, itt annyi pénzt veszíthet, amennyit csak akar… Amikor Gabrielle megmutatja La Parisát Bendornak, a férfi tetszését láthatóan elnyeri. Különösen nagyra értékeli, hogy az egyik parkbeli házat műteremnek rendezték be, hogy hódolhasson az akvarellfestés szenvedélyének, melyben osztozik Winston barátjával. Magát a villát úgy építették meg, hogy a vendégek teljes szabadságot élvezhessenek. Bettina Ballard-nál senki sem jellemezte jobban a villa hangulatát: „Ez a legpihentetőbb és legkényelmesebb hely, ahol

valaha is megfordultam.”52 Gabrielle a jobb szárny felső emeletén lakik, elválaszthatatlan barátnője, Misia mellett. A bal szárnyban „lakosztályok” sorakoznak, melyek két szobából, egy kis szalonból és fürdőszobából állnak, de van közös bejáratuk is. Úgy terveztek meg mindent, hogy a vendégek sose találkozzanak a szobalányokkal. A villában több mint negyven helyiség van. Minden a vendégek kényelmét szolgálja: reggeltől egy sor kisebb autó áll a rendelkezésükre, sofőröstül, ha Monte-Carlóba akarnának menni, a Sportingba, a kaszinóba vagy valamelyik környékbeli strandra, netán egyszerűen csak vásárolni. Természetesen elsőként Gabrielle élvezi ki mindenestül a szabadságot, melyet a vendégeinek is biztosít. Déli egy óra előtt soha nem lép ki a szobájából, ahol pirítóst és kávét reggelizik, hacsak nem azért, hogy a teraszon napozzon. Amikor sok vendéget fogad, büfét állíttat fel. A melegítőkkel megfelelő hőmérsékleten tartott fogások, például olasz tészták mellett különféle zöldségeket kínál, valamint hideg sültet, elsősorban rost beefet, s hozzá korlátlan mennyiségben finom borokat. Állandó a jövés-menés a büfé és az asztalok között. Az egyetlen alkalmazott, akinek mutatkoznia szabad, Ugo, az olasz főkomornyik, hiszen a háziasszony utálja, ha cselédek sokasága sürög-forog körülötte, mint Eaton Hallban. Chanel, aki betegesen retteg attól, hogy elhízik, nagyon keveset eszik, és legfeljebb egy-két pohár bort iszik. Viszont rengeteget beszél. Szeret, meséli Bettina Ballard, letelepedni az ebédlőben a kandalló előtt, egyik kezét a zsebébe dugja, a másikkal a szavait kíséri, s nevetve, tehetséges elbeszélőként adja elő kissé rekedtes hangján a néha sikamlós anekdotákat, melyek róla vagy a barátairól szólnak, akiket nem mindig kímél, és akik gyakran kedvenc céltáblái. A gyilkos megjegyzések virtuóza. Misiáról például, akit pedig imád, azt mondja: „Csak a hibáikért szeretjük az embereket: Misia számos komoly okot adott rá, hogy szeressem…”, vagy: „Misia szívében nyomorék, barátságában kancsi és a szerelemben sántít.” Fényűzésben? Talán… De „az ő luxusa a luxus ellentéte.

Misia a bolhapiac.” Egyébként, meséli Gabrielle, imádja borzalmas csecsebecsékkel körülvenni magát, csak a gyöngyházat szereti, „bizonyára a sár utáni nosztalgiából”, teszi hozzá. Azután tehetségesen érzékelteti, milyen furcsán tud viselkedni a barátnője:,Amikor összeveszít Picassóval, azt mondja: megmentettelek tőle.” Vagy kitalálja Misiáról a következő anekdotát, mely túl szép ahhoz, hogy igaz legyen: amikor Bayreuthban ott ül a Parsifal egyik előadásán, egyszer csak felnyög: – Jaj, milyen hosszú! A szomszédja, egy német bosszúsan felé fordul. – Biztos benne, hölgyem, hogy nem maga túl rövid? Gabrielle, hogy bebizonyítsa, Misia „nem túl intelligens”, ahogy a „felszínes emberek” állítják róla, bámulatosan leleményes módszerrel él: „ha az lenne” mondja, „nem éreznék iránta barátságot. Nem vagyok elég intelligens a nagyon intelligens nőkhöz…” Bárhogy van is, Gabrielle mindig ragyogóan ki tudja aknázni szellemi kapacitását, ügyesen forgatja a szavakat, játszik velük a lehető legpontosabban fejezve ki a gondolatait. Picassóról szólva például azt mondja, hogy a vákuumot kihasználva vetette magát a nagytakarításba… „Még szerencse, jegyzi meg, hogy nem kerültem a porszívója útjába…” Gondolhatjuk, hogy egy ilyen ragyogó háziasszonynak nem okoz gondot maga köré gyűjteni kora legérdekesebb személyiségeit, akár La Pausában, akár a Faubourg-Saint-Honoré utcában. Amikor a herceg 1929-ben megérkezik a La Pausába, igazán kedvére valónak találja. A baj csak az, hogy 1929-re nemcsak az építési munkálatok fejeződtek be, de a Gabrielle-hez fűződő kapcsolata is a végéhez közeledik. A csodálatos ház pedig, melyet három évvel korábban úgy terveztek meg, hogy kellemes órákat tölthessenek itt együtt, hamarosan viharos veszekedések és ajtócsapkodások színhelye lesz. Igaz, mindketten hajlamosak veszekedéseket provokálni, szítani. Bendor általában udvarias. kedves és gyengéd, néha azonban kegyetlen dühkitörései vannak, és a tettlegességtől sem riad vissza. Azt beszélik, előfordult, hogy

megverte a szeretőit, amikor azok már nem igazán tetszettek neki. Az egyébként felettébb vonzó Gabrielle-nek sincs könnyű természete: ő is szeret dühöngeni és ilyenkor nagyon bántó és gunyoros tud lenni. Csodálatos tévedhetetlenséggel érez rá, mivel okozhat fájdalmat. De hamar lecsillapodik, és másnapra elfelejti, amit előző nap mondott. Zavarba ejtő természetességgel és jóindulattal bánik azzal, akit csak az imént sértett vérig. Néhány áldozata azonban nem bocsátja meg durva kirohanásait. Tegyük hozzá, hogy a herceg csapodár, hűtlen természet, és mivel egy maga fajtájú férfi állandó kísértésnek van kitéve, képtelen ellenállni. Valahányszor kiköt a jachtjával, a hírességeken kívül egykét szép hölgyet is meghív mindig vacsorára. S nem bírja megállni, hogy ott ne tartsa valamelyiket a fedélzetén. A következő kikötőben aztán figyelmességekkel… és ékszerekkel elhalmozva partra teszi az illető hölgyet… A Flying Cloud-áal tett egyik kirándulás során is így viselkedik, pedig Gabrielle is a fedélzeten van. Micsoda sértés!… Miután Bendor lekísérte a szárazföldre alkalmi kedvesét, elővigyázatosságból, hogy kiengesztelje Cocót, vesz egy értékes smaragdot: nagyon rosszul teszi, hiszen Gabrielle nem az a fajta nő, vele nem lehet úgy bánni, mint egy „luxustyúkkal”, aki a milliárdosok nyakába akaszkodik, és aki hitvány érdekből a legsúlyosabb megaláztatást is kész eltűrni. Ezért, amint megkapja az ékszert a hűtlen kezéből, kiveszi a tokjából, mélyen a herceg szemébe néz, és egyetlen szó nélkül a kikötő piszkos vizébe hajítja a smaragdot. Azután sarkon fordul és bemegy a kabinjába. Monacóban történik mindez… Komoly próbatétel ez Westminsternek: megszokta, hogy mindenki meghajlik előtte. Mi az igazság a két szerető esetleges házasságával kapcsolatban, melyről a sajtó többször is hírt adott, s melyre végül sosem került sor? Először is járjunk a végére annak az anekdotának, amely szerint Coco visszautasította a herceget, nevetséges önhittséggel

kijelentve: „Westminster hercegnéből bárom is lehet, de Coco Chanel csak egy van!” Ez olyan közönséges! – kiáltaná Gabrielle sértetten, amiért ilyen ostoba szavakat adnak a szájába. Igaz, híres és nagyon is tudatában van a tehetségének, de azért nem annyira, hogy beleszédült volna. Ez a szájába adott mondat ahhoz hasonlít, amit az amerikai újságírónő, a hírhedten pletykás Elsa Maxwell tulajdonított neki: Coco szerinte Arthur Capel még ki sem hűlt holtteste felett megesküdött, hogy a világ összes nőjét gyászban fogja járatni. Úgymond ez adta az ötletet a kis fekete ruhákhoz, melyeket a balesetet követő években hozott divatba! Bárhogy van is, a herceg igenis gondolt rá, hogy feleségül veszi Gabrielle-t. Igaz, nem főnemesi származású, sőt még csak nem is gentry, de Westminsternek nincs ellenére, hogy felrúgja a viktoriánus kor avítt elveit. Egyébként is úgy ítéli meg, hogy kivételes egyéniségének köszönhetően Coco mindenben méltó párja lehet egy rangjabéli férfinak. Ráadásul az ó számára, aki olyan könnyen elunja magát, a fantázia és az erőt adó életkedv kimeríthetetlen forrása lehetne, amitől vidámabb lenne az élete… Ezenfelül Coco mindenestül benne élt a korban, míg a herceg saját magát az elmúlt századok túlélőjének tekintette: Coco segíthet neki, hogy kilépjen elszigeteltségéből, ő lesz az összekötő közte és a kortárs világ között. Végül és főként örökös kellett neki, egy fiú, akire a nevét és vagyonát hagyhatja. A korábbi házasságaiból csak két lánya született. Az egyetlen fia négyéves korában meghalt vakbélgyulladásban. Ami Gabrielle-t illeti, neki legalábbis a kapcsolatuk elején meg sem fordult a fejében a házasság gondolata. De később, a kezdeti bizalmatlanság után, teljes érzelmi zűrzavar közepette meggyőzte magát, hogy Westminster hercegének oldalán megtalálhatja azt, amit utólag „egy vállnak” nevez, az erkölcsi támogatást. Igaz, tizenöt év alatt sokszor bizonyította, hogy az energiája kiapadhatatlan, és senkire sincs szüksége a valóságos birodalommá növekedett cég irányításához… De éppen arra vágyott, hogy kifújhassa magát, szünetet tarthasson, pihenőt engedélyezhessen magának, ha nem is

véglegeset. Gapel halála után Dmitrij nem tudott segíteni neki – egy másik világhoz tartozott –, mint ahogyan a Solesmes-be visszavonult Reverdy sem. A herceg iránta tanúsított szenvedélyét azonban őszintének érezte: virágokkal, ékszerekkel halmozta el, Eaton Hall úrnőjévé tette, ahol Anglia legelőkelőbbjeit fogadta. Mi több, ragaszkodott hozzá, hogy részt vegyen minden szórakozásában. 1925 őszén kimondják a válást Bendor és Violette Nelson között. Úgy tűnik, ekkor merül fel a hercegben, hogy újra megnősül… Szándékát megvallja Gabrielle-nek. Az asszony azonnal felméri, mivel járna ez a házasság: először is fel kellene adnia a szakmáját, melyről a jövő bebizonyítja majd, hogy élete egyetlen értelme. Azután szakítania kellene az írókkal és művészekkel, akikkel körülveszi magát, akik valójában az igazi családját alkotják. Szakadék választaná el tőlük, ha Eaton Hall úrnője lesz. Talán, gondolja magában, Bendor hagyná, hogy tovább vigye a cégét? Ugyan, délibáb: Westminster hercegné-ja, amint egy divatházat irányít? Elképzelhetetlen, még a bolond években is… Pedig ezek alatt az évek alatt Gabrielle több barátnője is férjhez ment. Marthe Davelli, aki lemondott az éneklésről, és hozzáment Constantin Say-hez – az egyik cukorkirályhoz –, vagy Gabrielle Dorziat, aki Zogheb grófné lett. Adrienne nagynénjénél is csak idő kérdése: Maurice de Nexon szülei nem élnek örökké. Coco sem kivétel, őt is megkísértheti a férjhez menés gondolata! Főleg, hogy egy ilyen férfi a jelölt… istenem, ezt meg kell fontolni! A herceget azonban, akin mély sebet ejtett fia halála, mindenekelőtt az örökös utáni vágy hajtja a házasságba, ez a legfőbb problémája. Időnként már-már gyűlöli a gyerekeket, hisz a gyászára emlékeztetik. Gabrielle tisztában van a helyzettel, és szeretné megadni a hercegnek a vágyva vágyott fiút… de már negyvenöt éves, számolni kell azzal, hogy ez a reménye, bár nem teljesen irreális, sosem válik valóra. Vajon most sikerül, ami tíz évvel ezelőtt Boy-jal nem? Gabrielle orvosokhoz, bábákhoz fordul, és egyikük tanácsára még kellemetlen fizikai gyakorlatokat is hajlandó végezni. Semmi sem használ. Végül

megérti, hogy lehetetlen legyőzni a természetet, és bele kell törődnie, hogy végleg meddő marad. Bendor folytonos félrelépései mellett főként ebben kell keresnünk szakításuk okát. Mindkettőjüket kegyetlen csalódás érte és ez kihat a hangulatukra. Gabrielle később így idézi fel ekkori lelkiállapotát: „Unatkoztam, a semmittevés és a gazdagság alattomos unalmával… Ott voltam, de már nem voltam jelen […] A lazacfogásnak semmi köze az élethez. Bármilyen nyomorúság jobb lett volna, mint ez, és a nyaralásnak vége volt. Egy vagyonba került, elhanyagoltam a cégemet, nem törődtem az üzlettel.” Egyre lanyhul a szerelmük. Gabrielle beletörődve az elkerülhetetlenbe azt tanácsolja Bendornak, hogy nősüljön meg. Ez a legokosabb, amit tehet, magyarázza neki, hiszen mindenáron örököst akar. Végül 1930-ban a herceg minden különösebb lelkesedés nélkül feleségül veszi a tiszteletre méltó Loelia Mary Ponsonbyt, az első Sisonby bárónak, az angol udvar protokollfőnökének lányát. Winston barátjának volt rá gondja, hogy jövendőbelije kiválasztásakor emlékeztesse a rangjával és a posztjával járó kötelességekre. Bendor úgy gondolja, mi sem természetesebb, mint hogy bemutassa Chanelnek, és kikérje róla a véleményét. Gabrielle-nek nincs igazán ínyére a furcsa eljárás. De adjuk át a szót, a jövendőbeli Westminster hercegnének, hadd mesélje el ő, hogyan is zajlott le a találkozás: „Mademoiselle Chanel a hírneve csúcsán áll. Mértéktartó, tiszta vonalú és egyszerű ruháit az elegancia netovábbjának tartják. Alacsony, barna nő, van benne valami. Stílusa vadmacskaszerű, tökéletesen illik az egyéniségéhez. Amikor találkoztam vele, tengerészkék kosztümöt és makulátlanul fehér blúzt viselt nagyon világos harisnyával (a világos harisnya alapelve volt).” A leírás alapján azt hihetnénk, úgy nézett ki, mint egy iskolás lány, ám végtelen kifinomultság áradt belőle. „Sok-sok láncot és karkötőt viselt, melyek a legapróbb mozdulatra is egymáshoz ütődtek és csilingeltek. Fényűző szalonja csupa dísz

volt. Egy nagy fotelban ült, a háttérben egypár Coromandel paravánnal. Egy kis zsámolyra ültetett a lábához! Úgy éreztem magam, mint egy bíró előtt, aki majd megítéli, méltó vagyok-e rá, hogy az egykori csodálója felesége legyek. Kétlem, hogy a mustra kedvező eredményt hozott volna. A hangulat távolról sem volt szívélyes. Kétségbeesetten kutattam valami téma után, és elmeséltem, hogy Mrs. George Keppel egy Chanel-nyakláncot ajándékozott nekem karácsonyra. Azonnal részletesen leíratta velem a láncot… – Nem – mondta azután hűvösen –, az a lánc egészen biztosan nem tőlem van. Ezzel el is vágta a beszélgetést.” A későbbiekben a két egykori szerető kapcsolata látszólag baráti marad. Valahányszor Párizsban jár, a herceg meglátogatja Gabriellet. Kicsit sértve érzi magát, látván, hogy Coco egyáltalán nem betegedett bele az elválásuk feletti bánatba. Sőt inkább megkönnyebbültnek, oldottabbnak látszik, amire nem nehéz magyarázatot találni: világosabb a helyzet. Ráadásul most már tudja, hogy nem kell otthagynia a munkáját – ami az igazi szenvedélye –, sem a művész– és irodalmárvilágot, ahol annyi örömben van része… Ugyanakkor szívében őriz némi haragot a férfival szemben, aki felébresztette benne az anyaság reményét, melyről már lemondott. Ebből fakadnak a későbbi epés megjegyzései, melyeket soha nem mulasztana el, valahányszor szülésről esik szó, akár állatoknál is. Iszonyodva emlékszik vissza egy macskára, mely a szeme láttára szülte meg a kölykeit: ember azt hitte, kész, közben valami még mindig nyávogott benne!” – húzta el undorodva a száját. Egy másik alkalommal, amikor pocsék hangulatban volt, jelentették neki, hogy egy újságírónő szeretne interjút készíteni vele: egy fiatal, nagy hasú terhes nő kacsázott felé nehézkesen. Gabrielle kirobbant: – Vajúdjon másutt – vetette oda neki az ajtóra mutatva.

Akkortájt, amikor Westminster hercege bejelenti az eljegyzését, Maurice de Nexon, akinek meghalt az édesapja, végre feleségül veheti Adrienne-t – az asszony harminc évig várt erre. Az esküvőt 1930. április 29-én tartják. Természetesen Gabrielle a tanú. Képzelhetjük, milyen gondolatok járnak a fejében a szertartás alatt, hiszen az ő reményei éppen akkor foszlottak szerte végleg. Am elég nagylelkű ahhoz, hogy ne haragudjon Adrienne-re azért, amit a sors ilyen hosszú várakozás után megadott neki, és szívből gratulál az újdonsült arának. Ugyanebben az 1930-as évben fordul Pierre Reverdyhez, a solesmes-i remetéhez, akivel még mindig levelezik, hogy megkérje egy szívességre; segítsen neki megfogalmazni néhány maximát. Ezeket különböző magazinoknak szánja, melyek számítanak a közreműködésére. A harmincas években néhány kiadványban, például a Le Miroir du monde-hm már megjelennek cikkek Gabrielle Chanel aláírásával, jól megírt cikkek olyan témákról, mint,A nő és a sport”, vagy új luxus”… Gabrielle azonban olyan írásokat szeretne kiadni a kezéből, melyek inkább az irodalom, mintsem az újságírás körébe tartoznak. Azoknak az íróknak és művészeknek a beszélgetéseiben, akikkel gyakran érintkezik – ilyen például Cocteau vagy Sem –, már többször felfigyelt néhány ragyogó és szerinte igencsak találó észrevételre: elsősorban az emberekre, a társadalomra, az emberi kapcsolatokra vonatkozók ragadták meg… Ő, aki az ötvenhez közeledik, és akinek rendkívül eseménydús és mozgalmas élete volt, úgy érzi, elég tapasztalatot gyűjtött ahhoz, hogy most már maga is aforizmák formájában foglalja össze a világról alkotott képét. A könyvtárában ott vannak La Rochefoucauld és Chamfort művei, melyeket rendszeresen olvasgat, ha van egy kis ideje. Persze esze ágában sincs versenyre kelni velük, sem egy egész könyvre való írást összegyűjteni. Szerényen csak arra törekszik, hogy a magazinoknak adjon néhány maximát. Ám tudatában lévén annak, milyen kevés az irodalmi tapasztalata, érzi, hogy segítségre van szüksége, és hogy Reverdy, a míves költő, a stílus minuciózus mestere az, akitől ezt megkaphatja. Nem téved.

No de mi lett a költővel azóta, hogy 1926-ban misztikus válságában széttépte és elégette írásai egy részét, és visszavonult Solesmes-be? Először megtalálta a lelki békéjét „laikus testvérként” ugyanazt az életet élve, mint a bencés szerzetesek: ébresztő hajnali ötkor, mise hétkor az apátságban, házimunka, vissza az apátságba a nagymisére, vecsernye, áhítat… A felesége, Henrietté ugyanezt az utat követte. Ám eltelt néhány év, s a költő kénytelen volt belátni, hogy elvesztette a hitét – nem így Henrietté.,A hit”, mondta Reverdy, „ütköző az Igazság útjában”. Mit tegyen? Menjen vissza Párizsba? Az a vereség elviselhetetlen beismerése lenne, megalázó, sőt nevetséges helyzet… Nem! Nem fog engedni… Különben is, a főváros kísértéseitől távol, ha nem is Istennek, de az alkotásnak szentelheti minden erejét, és nem hagyja el a feleségét. 1926 óta csak két verseskötetet adott ki, Aux sources du vént és Flaques de verre (1929) címmel. Megjelentetett azonban egy jelentős gyűjteményt is a kiadatlan jegyzeteiből Gant de crin (1927) címen, és éppen azon dolgozott, ami később a Livre de mon hord lesz. A feljegyzései tömörségükben közel álltak a maximákhoz, melyeket Gabrielle kívánt írni. Reverdy szívesen segített az asszonynak, aki iránt az idő múlása ellenére még mindig többet érzett, mint puszta barátságot… 1930-ban a költő újra Párizsban van, a Faubourg-Saint-Honoré utcában lakik, Gabrielle-nél. Bendor tudomást szerezvén a dologról, felkiált: „Coco megőrült, egy plébánossal él!” Reverdyben néha felébred az önállóság vágya, és aggályai támadnak, hogy visszaélhete Gabrielle vendégszeretetével. Coco ekkor megbízza Verát, hogy keressen számára egy műtermet, az ő lakásától nem messze; Vera talál is egyet a Madeleine negyedben, Gabrielle pedig berendezi. A beköltözés pillanatában azonban Reverdyt elfogja a pánik és visszamenekül Solesmes-be, ahonnan azt írja, hogy vissza fog jönni, s valóban vissza is jön, hiszen a vidéki magányt éppúgy nem tudja elviselni, mint a párizsi társaság frivolságát. Párizsban újra felveszi

a kapcsolatot egykori barátaival – sokan vannak –, Gocteau-val éppúgy, mint Max Jacobbal vagy Cendrars-ral, Derainnel, Léger-vel, Braque-kal, Laurens-nal vagy a fényképész Brassai-val. Most már a Döme vagy a Rotonde teraszán tölti az idejét. A barátaival beszélget, és másokkal, akiket csak „a részegeseimnek” nevez, a kávéházak és bárok oszlopos tagjaival. Nem restell együtt italozni velük, hiába szapulja-kérleli Gabrielle, aki sosem veszíti el a férfiba vetett bizalmát. Reverdy számos étterem és bár törzsvendége, köztük a La Gloserie des lilas-é, éjszakai szórakozóhelyeké, mint a Jimmy a Mont-parnasse-on, a Huyghens utcában, vagy a Ciro’s a Daunou utcában. Mindig kifogástalan szürke kockás flanel öltönyben ül a bárszéken, egy pohár whiskyvel a kezében, szája sarkában cigarettával. Homlokába hulló makrancos hajtincsével csillogó szemmel diskurál alkalmi ivócimboráival – mindenről és semmiről. Rajong a jazzért, ennek ritmusára ábrándozik… Éjszakákon át hallgatja az amerikai vagy francia együtteseket, melyek abban az évben színpadra lépnek. Hajnalban tér haza a Foubourg-Saint-Honoré utcába, kimerülten… és keserűen. Mert ebben a módszeres kicsapongásban csak átmeneti gyógyírt talál az abszolútum utáni vágyára, melyet a solesmes-i remeteélet sem elégített ki. Gabrielle ritkán kíséri el Reverdyt éjszakai kirándulásaira. Alig kétszer vagy háromszor látják őket táncolni a Jimmy ben. Coco ugyanis dolgozó nő, aki korán fekszik: „Éjfél után már semmi sem szórakoztat” – írja egy 1931 szeptemberében, az Interviews- ban megjelent cikkében, ahol elítélően szól bizonyos nagyvilági estélyekről. „Rossz levegő, ehetetlen étel, hitvány lőrék… ostoba emberek, akik éjszakáról éjszakára ugyanazokat a végeérhetetlen történeteket ismételgetik, élettörténeteket, melyeket kizárólag abból a célból éltek meg, hogy aztán elmesélhessék őket, és ezért feleslegesek.” Képzelhetjük, hogy nincs jobb véleménnyel Reverdy estéiről, pontosabban éjszakáiról sem. Ezért a lehető leggyakrabban meghívja La Pausába, ahol a költő kénytelen rendszeresebb életet élni, mely méltóbb hozzá és a tehetségéhez. Néha kettesben vannak ott, nem számítva az alkalmazottakat, a kertben vacsoráznak, azután

sétálnak egy kicsit az olajfák és a kék meg mályvaszín levendulabokrok között, melyek éjjel árasztják legerősebben illatukat, mintha csak ezekre a kiváltságos órákra tartogatnák. Roquebrune-ben Gabrielle megosztja a költővel a gondolatokat, melyeket rövid szentenciákban szeretne megfogalmazni. később itt-ott megjelenteti őket, például a Vogue 1938. szeptemberi számában. Bár akad egy-kettő, amelyik állítólag Reverdy szellemében fogant, de a túlnyomó többség nem ilyen és még az a néhány is túlságosan egybevág Coco személyiségével és gondolataival ahhoz, hogy vitassuk szerzőségét. Például:,A házunk a börtönünk; az a mód, ahogyan feldíszítjük, visszaadhatja szabadságunkat. „A csúnyasághoz hozzá lehet szokni, az elhanyagoltsághoz sosem.” „A gyenge ember jellemzője, hogy olyan előnyökkel dicsekszik, melyeket egyedül a véletlennek köszönhet.” „A természet adja húszéves arcunkat, az élet formálja a harmincévest; az ötvenévest azonban nekünk magunknak kell kiérdemelnünk.” „Az igazi nagylelkűség a hálátlanság elfogadása.” Vagy: „A találmányok azért vannak, hogy elvesszenek.” Hiba lenne azt gondolnunk, hogy Reverdy irodalmi tanácsadói szerepe Gabrielle mellett erre az 1930-31-es időszakra korlátozódik. Tizenöt évvel később, 1946-ban az asszony ismét a véleményét kéri. Ezt tanúsítja a levél, melyben a költő azt írja: „Gratulálok a három gondolathoz, melyeket elküldött. Nagyon jók, az utolsó tökéletes: ennél színvonalasabbat nem lehet alkotni ebben a műfajban.” Mindennek ellenére 1931 nyarától Gabrielle és Pierre Reverdy tudják, hogy viszonyuknak ez a második fejezete sem lehet tartós. A költő szüntelen tétovázása, örökös jövésmenése elkeseríti Gabrielle-t. A férfi is rádöbben, hogy bármennyire bűvöletében tartja is Coco, végleges döntést kell hoznia… Úgy dönt, egyszer s mindenkorra Solesmes-ben állapodik meg. Idegi és mentális állapota – magyarázza egy levélben Gabrielle-nek – egy

„beteg emberé”, akinek nincs joga rákényszeríteni másokra a jelenlétét. Szégyelli az életmódját. Ráadásul túlságosan „nehézkes” és „komoly” ahhoz, hogy mondén életet éljen anélkül, hogy tönkre ne menne bele. „Szeretném – zárja le –, ha megint ugyanaz a hit élne bennem, mint régen, és kolostorba vonulhatnék… Sajnos erről szó sincs. Szerzetesnek, magányosnak, világinak és hitetlennek kell lennem. Így még szárazabb és hősiesebb.” A költő sorait olvasva biztosra vehetjük, hogy voltak közöttük nézeteltérések, kínos jelenetek: „…Kettőnk jellemét tekintve végtelenül bölcsebb, ha nem találkozunk többé, vagyis ellenszegülünk a pillanatnak, amikor az erőszak mindent elsöpör.”[46] A második szakításra 1931 végén kerül sor. De ez nem igazi szakítás a szó hagyományos értelmében. Inkább arról van szó, Reverdy szavaival élve, hogy „egy nagy szerelem átalakul soha nem múló barátsággá”. Később Gabrielle is átveszi ezt a kifejezést. A másik mindkettőjük számára a sajátjukkal ellentétes életeszmény kísértését jelentette: a másik azt is képviselte a szemükben, amivé maguk is lehettek volna, sajnálták is egy kicsit, hogy nem lettek azzá – de azért, mert nem akarták, mert elutasítottak. Az aszketizmus és a magány parancsoló igénye, a katár hajlamok, melyek Reverdyt jellemezték, a felszínes dolgok iránti gyűlölet… Minderre Gabrielle is fogékony volt, s dísztelen esztétikája ennek a nyomait viseli. Reverdyt viszont vonzza a luxus, a ragyogás, az elegáns élet, melyet Gabrielle nyújt neki. A kifinomult epikureus élet. Kettőjük végleges közössége azonban lehetetlen volt. Egyikük sem kívánt letérni az útról, melyet régóta járt már. Reverdy néhány verssora csodálatosan írja le a helyzetet, melyben mindketten élnek, amikor elválnak egymástól: Egyedül hagylak válnia kell

Ki mást magaként nem szerethet Magadra hagylak mert szeretlek S mert menni kell tovább Egy nap talán találkozunk Emlékek útkeresztezésén Elmúlt történet újrafordulásán Visszaindulsz felém S nevethetünk[47] Amíg csak a férfi él, nem veszítik szem elől egymást, néha futólag találkoznak is. 1960-ig, Reverdy haláláig leveleznek, anélkül hogy a barátságuk szemernyit is lanyhulna. Gabrielle szemében Reverdy istenség, akit rajongással vesz körül. A költő egyike azon ritka embereknek, akiken nem köszörüli a nyelvét. Olvassa és mindig újraolvassa a műveit, elsősorban a verseit. Érzékenységét és intelligenciáját dicséri, hogy felismerte a Flaques de verre szerzőjében kora egyik legnagyobb költőjét, akit nehezen megközelíthető és bizalmatlan, komor természete okán kortársai igaztalanul kevésre tartottak. Bármi történjen is a magánéletében, Gabrielle életének középpontja természetesen mindig is a szakmája marad. Ennek egyik fontos dátuma 1927. Ebben az évben újítja meg a bemutatószalonja berendezését, mely addig is fényűző volt, de meglehetősen banális, mint az összes kollégájáé. 1927-ben Gabrielle a kortárs stílusra szavaz. A Cambon utca 31. első emeletén, ahol a szalon található, egy tágas helyiséget képzeljünk el, melynek mintegy varázsütésre eltűnnek a falai. Valójában a padlótól a mennyezetig tükrök borítják be őket; a különféle helyiségeket elválasztó falakat kibontották, és ha tartófalak voltak, négyszögletű oszlopokkal váltották ki őket, melyeket szintén tükrökbe burkoltak. A mennyezeten kerek, lapos lámpák függenek, szinte észrevétlenek, olyan egyszerűek, dísztelenek, s nagyon lágy

fényt árasztanak. A szalon, melyet a végtelenségig sokszoroz a tükrök játéka, a határtalanság fantasztikus érzetét kelti: elvész benne a tekintet. Egyszínű bézs – Gabrielle egyik fétis-színe szőnyeg fedi faltól falig a padlót, és a második emeletre vezető elegáns vonalú lépcsőt, amelynek egyetlen dísze a kiszámítottan szigorú geometriai mintázatú kovácsoltvas korlát. A lépcsőházat szintén tükrök borítják egészen a mennyezetig. Ezentúl Gabrielle a lépcsőn ülve, észrevétlenül követi majd a félévenkénti bemutatókat, a nézők arcát figyelve, hogy milyen hatást tesznek rájuk a modelljei. Természetesen Chanel divatstílusa is fejlődött. Westminster hercegével folytatott viszonya révén megnyílt előtte egy egész világ, ahonnan ihletet meríthetett, és elmondhatjuk, hogy 1926-tól 1930-ig vagy 31-ig a kollekciói brit hatást tükröznek. Mint a múltban, most is abból a környezetből meríti ötleteit, amelyben forog. Például a Flying Cloud egyik útján jut eszébe, hogy olyasféle lapos kerek ellenző nélküli sapkákat kínáljon kuncsaftjainak, amilyet a vitorlás matrózai hordanak: a homlokba húzva kell viselni. Ettől fogva a barett része a női ruhatárnak. Eaton Hallban Gabrielle megfigyeli, hogy a herceg inasai, akik reggel az ajtókilincseket vagy a parkettet fényesítik, mind nagyon csinos zekét viselnek; az ujja fekete, az eleje és a háta pedig csíkos: Bendor színei virítanak rajta. Azonnal tervez egy hasonló fazonú és színű öltözéket és be is mutatja a következő kollekciójában. Felesleges mondanunk, hogy szokás szerint először ő maga veszi fel és hordja, mint mindent, amit a vásárlóinak ajánl, és könyörtelenül kiselejtezi azokat a darabokat, melyek személy szerint rajta nem mutatnak tökéletesen… A sportos élet, melyben a herceg mellett része van – lovaglás, vadászat, lazachalászat –, arra indítja, hogy az aktív élethez illő öltözeteket tervezzen. Skóciában Vera Bate-tel azzal szórakoznak, hogy férfiruhát vesznek fel… Ebben a nagyon sajátos környezetben mozogva tervez nőknek zakót, sportkabátot, férfias vonalú kosztümöt, felfedezve a tweedet. Köztudott, hogy a Tweed, a Skóciát Angliától elválasztó folyó vize annyira tiszta, hogy a környékbeli takácsok a

középkortól benne mosták a gyapjút. A szabálytalan textúrájú, kissé durva szövet, melyet így nyertek, tartósságáról lett híres. Alighanem Chanel használja először az előkelő divatban (ahogyan tizenkét évvel korábban a dzsörzét). Ő maga írja:,A tweedet Skóciából hozattam, a homespun[48] letaszította trónjáról a kreppet és a muszlint. Elértem, hogy ne mossák annyit a gyapjút, hogy megőrizze a puhaságát. Franciaországban túlzásba viszik a mosást.” A jóval később megszülető híres Chanel-kosztüm részben ennek a semmi máshoz nem fogható anyagnak köszönheti a sikerét; ezt a fajta tweedet speciálisan a Cambon utcai szalonnak gyártják exkluzív mintákkal és exkluzív színekben, a régi szokás szerint kis szélességben (az anyag mindössze 73 cm széles), olyan tökéletes bordűrrel, hogy kiegészítőként díszítő szegésre is használják… Gabrielle és Anglia szoros kapcsolata a divat területén más módon is megmutatkozik. 1932 májusában például eléri, hogy Westminster hercege kölcsönadja neki Grosvenor Square-i tágas lakását: Gabrielle hatalmas költséggel újradekoráltatja, majd egy jótékonysági szervezet számára divatbemutatót rendez, amelyen százharminc, kizárólag angol szövetből készült modellt vonultat fel. Mindegyiket a londoni előkelő társaság hölgyei mutatják be. Ahogy arról a május 14-i Daily Mail beszámol, öt-hatszáz ember jön el nap mint nap, köztük seregnyi, sokféle nemzetiségű készruha-gyártó. Sok hölgy elhozza a saját varrónőjét, hiszen mivel ezt a kollekciót nem eladásra szánták, Chanel engedélyezte, hogy lekoppintsák a modelleket. A ruhákat viselő előkelő angol hölgyek fényképei több ország sajtójában megjelennek. Például a Harper’s bazaar-han Pamela Smith képe, melyet Meyer báró, a híres amerikai divatfotós készített. Gabrielle tehát mestere annak, hogyan aknázhatja ki NagyBritanniához fűződő kapcsolatát, nemcsak az ötletszerzésben, hanem abban is, hogy világszerte megismertesse az alkotásait. A divat zsenije egyben a reklám és a kommunikáció zsenije is!

Természetesen hamis képet alkotnánk Chanel kreációinak bámulatos sokszínűségéről, ha csak azokat vennénk figyelmébe, melyeket nagy-britanniai tartózkodásai inspiráltak. Gabrielle nem éri be a dzsörzé- és tweedkosztümökkel, kis délutáni ruhákkal, sportöltözetekkel és kardigánokkal. Elfelejti a fiús stílust, melyet ő hozott divatba, a rövid ruhákat és a csőszerű formákat, és nőiesebb öltözékek felé fordul. Leginkább az estélyi ruháknál engedi szabadjára kimeríthetetlen alkotói fantáziáját: sok áttetsző anyagot, túlit és csipkét használ, a légies, örvénylő szoknyákat feszes ruhaderékkal emeli ki, feltámasztja a szecesszió korának fátylait, s mindezt az alkotásait mindig is jellemző egyszerűséggel és mértéktartással. Mióta kibérelte a Faubourg-Saint-Honoré utcai palotát, Gabrielle rendszeresen ad eseményszámba menő fogadásokat és estélyeket. Idézzük Henry Bernstein barátja szavait a Vogue 1930. augusztusi számából, hogy képet kapjunk róluk: „Kétszer vacsoráztunk és táncoltunk a híres, elragadó és drága Gabrielle Chanelnél a tükrök finom, végtelen káprázatában, a lakk csillogásában, a megszámlálhatatlanul sok bazsarózsa kirobbanó fehérségében – kifinomult, vidám, megható ünnepségek, melyek ezernyi irigyet szereztek rendezőjüknek (mindazokat, akiket nem tudott meghívni, hiába oly tágasak a Faubourg-Saint-Honoré szép szalonjai) – csodálatos ünnepségek, ahol a hosszú ruhák patetikus bájt kölcsönöztek a tangónak.” Ugyanebben az időszakban, 1930 nyarán Gabrielle a La Pausából gyakran megy Monte-Carlóba, ahol Dmitrijjel találkozik. A főherceg bemutatja neki Sam Goldwynt, a híres hollywoodi producert, aki régóta szeretne megismerkedni vele. Sam Goldwyn, korábban Sam Goldfish Varsóban született negyvenhat évvel korábban, Chanelhez hasonlóan vásárosok fiaként, nagyon korán az Egyesült Államokba emigrált. és eleinte egy kesztyűgyár képviselőjeként dolgozik. Huszonhat éves korában, 1910-ben azonban produkciós céget alapít a

sógorával, Jesse Laskyval. Miután részben ő volt az alapítója a nyolc nagy amerikai cégből kettőnek, a Paramountnak és az M.G.M.–nek, független producerként dolgozik a United Artistsszal együttműködésben. Ekkor már Hollywood egyik legbefolyásosabb személyisége, és csak nagyon jelentős produkciókba száll be. Ám az Egyesült Államokat ekkoriban sújtó gazdasági válság idején, mely a hírhedt fekete csütörtököt, 1929. október 24-ét követte, az ország mozijaiban jelentősen megcsappant a nézők száma. Ennek orvoslására Goldwyn úgy dönt, hogy a kor legnagyobb divattervezőivel öltöztetted fel a sztárokat, remélve, hogy ez segít majd visszacsalogatni a nézőket. Ezért szédületes szerződést ajánl Gabrielle-nek: évi egymillió dollárt, ha minden tavasszal és ősszel elmegy Hollywoodba. A Collier’s újságírójának, Laura Mountnak Goldwyn magabiztosan magyarázza: „Ez lesz a mozi új korszakának kezdete. A nők két okból mennek majd be a moziba: először hogy lássák a filmeket és a sztárokat; másodszor hogy lássák, mi a legújabb divat.” Azonban Goldwyn legnagyobb meglepetésére, aki azt hitte, az ajánlatát nem lehet visszautasítani, Chanel komolyan habozik, és mérlegeli a szerződés mellett és ellen szóló érveket. Az egymillió dollár? Nem érdekli különösebben: ekkoriban már négyezer munkást alkalmaz és évi huszonnyolcezer ruhát ad el magas áron Európában, Amerikában és a Közel-Keleten… Igaz, az utazás az Egyesült Államokba, és az ottani szereplése jó reklám lenne; megint az ő nevétől visszhangozna a sajtó. De szüksége van rá? Gyakorlatilag nincs egyetlen jómódú amerikai nő sem, aki ne lenne a kuncsaftja. Elég egyetlen pillantás a leghíresebb amerikai divatlapokba, akár a Harper’s-be, akár a Vogue-ba, s bárki meggyőződhet erről. A leggazdagabb ügyfelek az eredeti modelleket vásárolják meg, a kevésbé gazdagok valamivel olcsóbban azokat, amelyeket ott helyben készítenek, pontosan az eredeti alapján. Ezenfelül megtalálhatók a piacon az eredeti modellhez többé-kevésbé hasonló utánzatok is, melyeket tízezrével vásárolnak a nők.

Viszont ilyen körülmények között az, hogy a mozi közvetítésével széles körben megismertetheti a modelljeit, lehetővé tenné Gabrielle számára, hogy a nagy amerikai konfekció-gyártóknak adja el a modelljeit – természetesen márkajelzés nélkül, hiszen az az eredetieknek van fenntartva. Ugyanakkor nem túlzás Goldwyn ambíciója? Chanellel akarja felöltöztettetni az összes színésznőt, aki csak a United Artistsnak dolgozik, az életben és a vásznon egyaránt. No de vajon a sztárok elfogadják ezt a diktátumot? Mindannyian azt állítják, hogy pontosan tudják, mi áll jól nekik és mi tetszik a közönségüknek. Kemény csata várna tehát Goldwynra és Chanelre. A jelmeztervező Érté sokat mesélhetne erről, hiszen tehetsége dacára néhány évvel korábban le kellett tennie arról, hogy rákényszerítse Lilian Gishre, a némafilm híres színésznőjére a ruhát, melyet személyesen neki tervezett: miután durván összeveszett a sztárral, otthagyta Hollywoodot. Gabrielle még nagyobb a próbatétel előtt áll. Ő lenne az összes sztár kizárólagos divattervezője, aki csak Goldwynnak és a United Artistsnak dolgozik, szezonról szezonra, éveken át… New York, 1931. április. Több hónapnyi tárgyalás és mérlegelés után Gabrielle végre meghozta a döntést. Hajóra száll és már meg is érkezett az Európa óceánjáró fedélzetén új társalkodónőjével… Misiával, akit nemrég hagyott el a férje. Velük együtt kelt át az óceánon egy seregnyi manöken, asszisztens és Gambon utcai varrónő is. Néhány nap után, melyet a Waldorf lakosztályában tölt, Gabrielle-t a Grand Gentral pályaudvaron találjuk. A peronnál egy fényűzően berendezett különvonat várja, hogy Los Angelesbe vigye. Micsoda meglepetés: a szerelvény a mozdonytól az utolsó kocsiig… fehér. Megható figyelmesség a producer részéről: tájékozódott, és megtudta, hogy a vendégének ez a kedvenc színe. Határozottan jól kezdődik minden… az amerikaiak értik a dolgukat. A vonaton számos tengerentúli újságíró utazik, akik nagyra értékelik a kaviárt, és főleg a valódi pezsgőt, mellyel azt kívánják feledtetni velük, hogy hosszú-

hosszú, majdnem ötezer kilométeres út vár rájuk. Cserébe lelkes cikkeket küldenek a lapjaiknak. Coco, aki nem haragtartó, meghívta az utazásra az író Maurice Sachsot: 1928-ban felfogadta, hogy állítson össze egy, eredeti kiadásokban és ritkaságokban gazdag könyvtárat, és ezért csinos kis összeget, havi hatvanezer frankot[49] fizetett neki. Pierre Reverdy azonban, akinek a véleményét Gabrielle kikérte a könyvtárról, felfedezte a csalást: a több száz megvásárolt kötet pazar kötésével nagyon elkápráztathatta az avatatlanokat, de a könyvgyűjtők szemében mit sem értek. Gabrielle elzavarta a csalót… Mindezt azonban mostanra elfelejtette: az író újra barát lett, mint régen, amikor az ő tiszte volt összeállítani az ünnepségekre meghívandók listáját (nyolcvan-száz emberét). Amikor a vonat befut a Los Angeles-i pályaudvarra, a peronon már ott sorakozik a fogadóbizottság: a mozi nagyura, teljes vezérkara és számos sztár, köztük az akkor huszonhat éves, és már dicsősége csúcsán lévő Greta Garbó. Az ő feladata, hogy egy hatalmas orchideacsokorral köszöntse Cocót. „Két királynő találkozik” – írja a sajtó. A két asszony azonnal rokonszenvesnek találja egymást, és barátnők lesznek. Hamarosan Coco fogja öltöztetni a sztárt, egészen addig a napig, amikor harminchat évesen, diadala teljében váratlanul visszavonul… Gabrielle azonban Marlene Dietrichhel érti meg magát a legjobban: a mintegy húsz film után, amelyekben a közönség aligalig figyelt fel rá, a színésznő épp akkoriban lett világhírű A kék angyal-nak, Joseph Von Sternberg, a szeretője és rendezője remekművének köszönhetően. A közönséghez hasonlóan, Coco is csodálja Marlene különös szépségét, fesztelen megjelenését, rekedt hangját, csodálatos lábát és végtelenül hosszú szipkáit… A színésznő Gabrielle egyik legjobb barátnője és gyakori vevője lesz. Az egyetlen férfi színész, aki hatással van Gabrielle-re, Erich von Stroheim, aki szakasztott mása egy, örökösen monoklit viselő porosz junkernek. A férfi darabos léptekkel közeledik felé, mereven meghajol és síron túli hangon azt mondja: – Maga varrónő… ha jól tudom.

Chanel hamar megbocsátja neki ezt a kissé durva humort. Hiszen olyan jó megjelenésű! Stroheimnek mint rendezőnek azonban akkortájt már nem sok babér terem Hollywoodban: őrületesen túlméretezett filmjei egyre költségesebbek és a tönk szélére sodorják a producereket. Utolsó filmje, A ragadozók- melyet sosem mutattak be – hét és fél órás, és Stroheim hallani sem akar róla, hogy megvágja! Szerencséjére színészi tehetsége új karrier lehetőségét nyitja meg előtte, és ebben ugyanolyan sikeres lesz, mint az előzőben. Ki ne emlékezne A nagy ábránd-ra? Gabrielle-t ugyanakkor hidegen hagyja a hollywoodi pompa… Pontosan tudja, mi az igazi luxus. Így amikor meghívják, és azt látja, hogy a vendéglátója a tiszteletére kékre festette a kertje összes fáját, köszönetét mond, de magában megvan a véleménye. A hatalmas stúdiók, melyeket megmutatnak neki, a filmek, melyeket a jelenlétében forgatnak, a több ezer statiszta, akiket hangosbemondók segítségével irányítanak, nem nyűgözik le különösebben. Természetesen seregnyi hollywoodi sztárral érintkezik, köztük van George Cukor, Claudette Colbert, Frederic March vagy Cecil B. De Mille. Találkozik Katherine Hepburnnel is, aki ekkor még nem is sejti, hogy egy musicalben ő alakítja majd Gabrielle-t. Cocót elsősorban a filmszakmában dolgozó jelmez és díszlettervezők érdeklik, Mitchell Leisen és Gilbert Adrián. Mert bár ő öltöztette az Orosz Balett táncosait és a Cocteau-darabok szereplőit, filmes tapasztalatai egyáltalán nincsenek. Nem szabad megfeledkeznie az utazása céljáról. Kezdetnek felöltözteti a híres Glória Swansont, aki jóval később, 1951-ben Az alkony körútjában csodálatos alakítást nyújt. Coco egyelőre Swanson következő filmje, a Ma este vagy soha jelmezein dolgozik, melyet egy, a Brodway-n játszott komédia alapján forgatnak. A visszaemlékezéseiben a sztár elmondja, hogy két próbára került sor Párizsban, a nyaralása előtt és után. Mivel terhes volt, a két dátum között kicsit meghízott:,Az alacsony, lobbanékony Chanel, aki kalapot viselt, mint a próbákon mindig, dühös pillantásokat vetett rám, amikor látta, hogy alig férek bele a földig érő fekete szaténruhába, egy csodálatos darabba,

melyhez hat héttel korábban vett méretet.” Képzelhetjük, milyen harapós kedvében lehetett Gabrielle, tudva, mit gondolt mindenről, ami az anyasággal kapcsolatos. Hamar kiderül, hogy „Hollywood cárjának” kezdeményezése, ahogy akkoriban Goldwynt nevezik, csak látszólag jó ötlet. A mozinak megvannak a maga törvényei. A hatást még jobban fokozni kell, mint a színházban, már-már a végletekig, hogy eljusson a közönséghez. Egy Chanel öltöztette nő visszafogottan elegáns, észrevétlen az eleganciája. A sztár viszont mindenáron ki akar tűnni a többiek közül. El kell homályosítania a többieket azzal, amit arrafelé glamour-nek hívnak, vagyis a ragyogásával, valamiféle varázslattal, mely egy csapásra eltüntet a színről minden vetélytársat. Ki akarná, hogy a sztár észrevétlen maradjon? Ilyen körülmények között hamar nyilvánvalóvá válik, hogy Chanel divatfelfogása és munkája nem igazán alkalmas rá, hogy utánozhatatlan, páratlan jelenséggé tegyen egy-egy színésznőt. Ezt bizonyítja az is, hogy bár a filmek, melyek jelmezeit Gabrielle-re bízták, dicsérő sajtót kapnak, az általa tervezett ruhákról csak nagyon rövid értékelések olvashatók. Túlbecsülték a jelentőségüket egy mű sikerében. Chanel hollywoodi tartózkodása kezdetétől látszik, hogy mást akar Goldwyn és mást akarnak a filmcsillagok, az ellentét egyre fokozódik, végül valóságos lázadás tör ki… A producer és a divattervezőnő, akik mindketten realisták, megállapodnak, hogy jobb, ha véget vetnek a próbálkozásnak. Gabrielle természetesen úgy ítéli meg, hogy fel van mentve a második utazás alól. Mielőtt azonban visszatérne Párizsba, bölcs üzletasszonyként a hatása felmérésére és kiterjesztésére törekedve találkozik a New York-i divatvilág krémjével. Legelőször a divat két amerikai császárnőjét, Carmel Snow-t, a Harper’s Bazaar igazgatónőjét és Margaret Case-t, a Vogue nak, Condé-Nats lapjának főnöknőjét kápráztatja el. Annál is kedvezőbben fogadják, mert a két magazin főszerkesztői orosz emigránsok: tudják, milyen sokat tett Gabrielle a honfitársaikért. Alkalmazta például a Cambon utcában Mária nagyhercegnőt, Dmitrij húgát, a cár unokatestvérét, s megtette a hímző műhely vezetőjének. Később a nagyhercegnő New Yorkba

költözött. Manhattanben különben is jelentős orosz kolónia él. Néhány tagja jól ismert a művelt amerikai körökben: különösen Gyagilev társulatának egykori tagjai, Léonide Massine vagy George Balanchine. A Metropolitan Opera színpadán tündökölnek, ahol sok menekült honfitársuk tapsolja meg őket, köztük hercegnők – nem mind igaziak –, és többé-kevésbé elszegényedett nagyhercegek. Más részről Coco számos amerikai kuncsaftja, aki tudomást szerzett az ittlétéről, siet meghívni őt és Misiát. A két nő, akik először vannak New Yorkban, meglepő felfedezéseket tesz, ahogy később Gabrielle meséli. Egyik este például egy New York-i hölgynél vacsoráznak, és félve, hogy elkésnek az operából az orosz balettről, melyre meghívták őket, hangot adnak nyugtalanságuknak. Ne aggódjanak, feleli a vendéglátójuk, a második felvonás csak tíz órakor kezdődik. Döbbenten hallják, hogy itt az a szokás, hogy az igazi előkelőségek csak ilyenkor érkeznek. A felháborodott Misia, mit sem törődve a vendéglátójukkal, kihúzza magát, és megjegyzi: – Madame, Párizsban a nézők várnak a táncosokra, hiszen nekik megvan az a mentségük, hogy tehetségesek! Az operában az előadás alatt, mely meghatja, túlságosan is meghatja Misiát, és egy sor emléket idéz fel benne, az asszony odasúgja Gocónak: „Nem bírom tovább, menjünk gyorsan…” Gabrielle elnézést kér: muszáj elkísérnie a barátnőjét. Ettől kezdve a vendéglátójuk életre szóló meggyőződése lesz, hogy a párizsi elegancia netovábbja, ha valaki pontosan érkezik a darab kezdetére, és bő egy órával a vége előtt otthagyja… Természetesen Gabrielle mindenképpen meg akarja nézni a Downtownt, ahol a szövet- és ruhaboltok vannak. Leginkább azok az üzletek érdeklik, ahol a modelljei alapján készült ruhákat árusítanak: a Saks, Lord and Taylor, Macy’s, Bloomingdale. Felesleges mondanunk, hogy nem ugyanabból az anyagból készülnek, mint a Cambon utcában. Gabrielle megtudja, hogy néhány héttel az üzletbe kerülésük után ezeket a darabokat néhány dollárért árulják Klein’snél a Union Square-en, ahol több száz nő szorong a nagy, piszkos

termekben, és sorra próbálják fel a ruhákat – önkiszolgáló rendszerben – néhány alkalmazott felügyelete alatt. Mindenfelé táblák figyelmeztetik a vásárlókat, az összes New Yorkban beszélt nyelven, a lengyeltől a jiddisig: „Ne próbáljanak lopni. A detektívjeink mindenütt ott vannak.” Vagy: „Tilos a rágógumit a mosdó aljára ragasztani!„ Gabrielle a többi divattervezővel ellentétben cseppet sem bánja, hogy így árulják a ruháit. Amennyire ellenzi, hogy a divat az utcáról jöjjön, annyira kívánja, hogy eljusson az utcára. Ez a minőség bizonyítéka. Most teljesül a vágya. A sors furcsa fintoraként az amerikai sikert, amit annak idején hazug módon az apjának tulajdonított, most saját maga arathatja le. Keserű győzelem…

VIII. FEJEZET AZ IRIBE-KORSZAK 1932. november 7., hétfő. A Faubourg-Saint-Honoré utca 29. szám alatti palota. Tucatnyi, nagyon elegánsan öltözött, a felsőbb körökhöz tartozó vendég igyekszik felfelé a lépcsőn. Az „ékszer és gyémánt” kiállításra tartanak, melyet Gabrielle rendezett jótékonysági szervezetek, például „az anyai szoptatásért egyesület” javára. Az alkalomra kiürítette a földszintet, elvitette az értékes bútorokat, és csak a tükröket, a kristálycsillárokat és a szalon kandallóján álló szép görög torzót hagyta a helyükön. Nagy vitrinekben, fekete márványoszlopok nyúlnak a magasba, állványként a fodrászatban használt viasz mellszobrokhoz, melyeket tökéletesen kisminkeltek és megfésültek. Rajtuk díszlenek a gyémánt ékszerek, a legtöbbjük platinafoglalatban. Közvetett megvilágítás – nemrég jött divatba – szikráztatja kigyúló és a számtalan tükörben visszaverődő tüzüket, a habos selyemblúzokon ragyogó brossokat, a frizurát ékesítő diadémokat és a többi, növekvő holdat, csillagokat vagy leveleket formázó ötvös műremeket. Tündérmesébe illő világ, elragadtatott nézők. Természetesen egyik ékszer sem eladó – és ha valaki fel akarná próbálni őket, jól láthatóan revolverrel felfegyverkezett őrök beszélik le róla. A jótékonysági szervezetek azt a pénzt kapják meg, ami a pompás katalógusok eladásából befolyik. A fényképeket Coco egyik barátja készítette, egy húszéves, ekkor még ismeretlen fiatalember, a későbbi filmrendező, az Egy plébános naplója alkotója, Robert Bresson. Meglepő ez a mesés ékszereket bemutató kiállítás, hiszen néhány évvel korábban Gabrielle még idegenkedett a valódi ékszerektől. A nők, akik ilyeneket viselnek, mondta, csak a gazdagságukat – vagy inkább a férjük vagy a kitartójuk gazdagságát – akarják

fitogtatni. „Ezzel az erővel akár egy csekket is a nyakukba akaszthatnának” – jelentette ki a rá jellemző szellemességgel. Számára az ékszerek csak arra valók, hogy felékesítsük magunkat, így tisztelve azt, akit meglátogatunk vagy akinek a kedvéért az ékszert felvesszük, nem pedig arra, hogy felkeltsük a többi nő irigységét… Egyébként – teszi hozzá –, az igazán szép darabok engem a ráncokra, az özvegy anyakirálynék aszott bőrére, a csontos ujjakra, a halálra, a végrendeletekre, a temetőre emlékeztetnek… Gabrielle-nek mindig van mondanivalója erről a témáról. Az elveit követve Coco 1922-23-tól hamis ékszereket – pontosabban bizsukat – gyártatott. A feladattal barátját, Etienne de Beaumont-t bízta meg: ő rajzolta meg és készíttette el az ékszereket Coco útmutatása alapján. Így a férfi, aki annak idején nem volt hajlandó a báljaira meghívni egy varrónőt, most ennek a „varrónőnek” az alkalmazottja lett tanácsadóként, aki a Chanelékszerek előállítását felügyelte. Színes üveggyöngyökből fűzött hosszú nyakláncokat tervezett. Később, 1929 és 1937 között egy olasz herceg, Fulco di Verdura, mielőtt a saját nevén dolgozni kezdett volna New Yorkban, számos ékszert tervezett Gabrielle-nek, és szicíliai szülőföldjének hagyományaira emlékezve újra divatba hozta a zománcozott karkötőket. Francois Hugót, a költő dédunokáját szintén bevonják a munkába: már a Chanel dzsörzé-gyár műszaki igazgatója Asniéres-ben, amikor felkérik, hogy rajzoljon brossokat, klipszeket, mindenféle ötletes ékszereket Gabrielle útmutatásai alapján.,A híres ötvösök ékszereit unalmasnak találtam” – magyarázza később Coco. Az ötvenes, hatvanas években is forgalmaz saját bizsut, olyan remek szakembereket vonva be a gyártásba, mint Gripoix vagy Goossens. A közelmúltban megjelent művek bizonyítják, milyen nagyszámú és milyen sokféle ékszert terveztetett és gyártatott Chanel és milyen változatos forrásokból merítette hozzájuk az ihletet: középkori francia művészetből, az olasz reneszánszból, a bizánci, orosz, hindu művészetből… Különösen kedvelte a kereszteket, elsősorban a színes

kövekkel díszített ortodox kereszteket. Gabrielle világéletében élénk érdeklődést tanúsít az ékszerek, s különösen az általa divatba hozott bizsuk iránt. Egyszerű a magyarázat: „fel akarja dobni” túlságosan is mértéktartó, már-már komor ruháit, így sikerül egyensúlyba hoznia a funkcionális és a díszítőelemeket, amit roppant fontosnak ítél. Vajon mi indítja Gabrielle-t 1932-ben arra, hogy ilyen aktívan foglalkozzon az értékes ékszerekkel, melyekre eddig nem sok ügyet vetett? Fogas kérdés. Először is megállapíthatjuk; az ékszerek, mint ahogy a ruhák közül is csak azt ajánlja, amit maga is szívesen visel. Milyen az ízlése? Sok drága ékszere van, melyeket főként Dmitrij nagyhercegtől és Westminster hercegétől kapott ajándékba, nem számítva azokat, melyeket maga vásárolt – és a jó isten a megmondhatója, hogy megengedheti magának az ilyesmit. Mivel mindenre van pénze, nem tulajdonít nagy jelentőséget az ékszerek kereskedelmi értékének. Másrészről a lelke mélyén még mindig félénk, és a látszat ellenére nemigen mer értékes darabokat viselni, melyek óhatatlanul rá irányítják a figyelmet, és epés megjegyzésekre adhatnak alkalmat. Jobban kedveli tehát a bizsut, amelynek a viselése nem jár efféle kellemetlenséggel, sőt később keveri az igazi és hamis köveket, vagy olyan hatalmasakat visel, hogy senkinek nem fordul meg a fejében, hogy valódiak, annál is kevésbé, mert maga is hamisnak mondja őket. Egyébként is, az „ékszerészek ékszereit”, ahogy Coco mondja, unalmasnak találja, mert olyan egyformák. Nem elég dekoratívak, nem töltik be azt a szerepet, melyet nekik szán. Mindezek ellenére mégis megrendezi az ékszerkiállítást; csak azért, mert egy férfi rábeszélte, egy férfi, akinek ebben a kérdésben sem a véleménye, sem az érdeke nem egyezik Cocóéval. A kiállításon bemutatott ékszerek a formatervező Paul Iribe alkotásai, az ő

találmánya a több funkciójú, átalakítható ékszer: például az egyetlen mozdulattal kalaptűvé és három karkötővé szétszedhető nyaklánc. Sosem látott újdonság. A kiállítás akkora sikert arat, hogy a De Beers társaság részvényei húsz pontot emelkednek a megnyitót követő két napban. Chanel neve pedig ismét bejárja a világsajtót. Pálfordulásának tudatában Gabrielle fontosnak érzi, hogy a katalógusa előszavában magyarázattal szolgáljon. Ám túlságosan csavaros az okoskodása ahhoz, hogy igazán meggyőző legyen. Ítéljük meg magunk:,Az ok, mely kezdetben arra indított, hogy hamis ékszereket tervezzek és terveztessek, az volt – írja –, hogy ezek nem voltak hivalkodóak egy olyan korban, amely talmi módon kérkedett gazdagságával. Ez a megfontolás a gazdasági válság idején elveszti jogosultságát, hisz ilyenkor minden területen újra felüti fejét az eredetiség iránti igény, mely valós értékén tartja számon a silány portékát.” Gabrielle hamarosan megmutatja azonban, hogy továbbra is nagyra értékeli az ilyesféle „silány portékát”, amelyet legelegánsabb modelljeinek díszítéséhez is felhasznál, bár most éppen megvetően kell nyilatkoznia róla. Soha nem hagy fel a bizsutervezéssel és a bizsugyártással: fantáziája egyre újabb és újabb modelleket sugall neki. De kicsoda is valójában ez a Paul Iribe, aki rávette Gabrielle-t, hogy fogadja el a Gyémántkereskedők Szövetségének ajánlatát? Mint Coco, ő is 1883-ban született. Az Iribe művésznév, a baszk Iribarnegarayből: így hívják az apját, a Temps újságíróját. A nevezett újságíró korábban összeütközésbe került az igazságszolgáltatással. Elszánt kommünárként 1871-ben részt vett a Vendome-oszlop megrongálásában. Keresik, hogy megfizettessék vele az emlékműben okozott kárt… Okosabbnak véli, ha egy időre eltűnik: Madagaszkáron talál menedéket. Paul fia, akit nagyon érdekel a művészet, építészetet tanul. Tizenhét évesen sikerül megjelentetnie a rajzait a L’Assiette au beurrehen, a híres szatirikus hetilapban. Ugyanekkor ő az 1900-as Világkiállítás legfiatalabb építésze. Nagyon tehetséges, koraérett fiú,

és felettébb ambiciózus: hiszen 1906-ban, huszonhárom évesen megalapítja a saját illusztrált lapját, a Le Témoin-t, melyben négy éven át szellemesen kommentálja a napi eseményeket pontos, szórakoztató és kegyetlen karikatúráiban. Ráadásul jó érzékkel toborozza a munkatársait is: a szimata azt mondja, hogy egy nagyon fiatal férfi rajzait publikálja, aki Jimként szignálja a műveit, és akiről sejti, hogy sokat hallat még magáról: nem téved. Egy bizonyos Jean Cocteau-ról van szó, akivel hamarosan baráti viszonyba kerül. A két fiatalember ezután egy ligát alapít, melynek tagjai esküvel kötelezik magukat, hogy ripityára törnek minden, a vendéglátóik szalonjait elcsúfító nevetséges csecsebecsét,[50] meggondolatlan ígéret: csak annyit érnek el, hogy többé sehová sem hívják meg őket. Végül elállnak a szándékuktól… „Ezért – mondja Paul Iribe – még mindig annyi a szörnyű kacat az előkelők szalonjaiban.” A Témoin igazgatója további munkatársakat választ maga mellé, többek között Juan Gris-t, Marcel Duchamp-t és… Sacha Guitryt; ebből is meglátszik, hogy tudja, kikkel vegye magát körül. Iribe ragyogó képességei felkeltik a divattervező Poiret figyelmét, aki hamarosan alkalmazza a fiatalembert: az ő feladata lesz, hogy Poiret kollekcióit bevezesse a piacra: 1908-ban megjelenik egy rajzalbum, Paul Poiret ruhái Paul Iribe elbeszélésében címmel; bájos könyv, melyben a művész finom eleganciával ábrázolja a kiválasztott modelleket. A kötetet a párizsi elit leginkább reflektorfényben álló hölgyeinek szánják, valamint az európai uralkodóknak. A szerző toll-rajzai, kínai tinta tusrajzai, finom széldíszei általános tetszést aratnak. Egyedül az angol udvar küldi vissza a könyvet – a benne található néhány kissé pajzán rajz miatt és kéri fel a kiadót, hogy a jövőben ne küldözgessen „ilyenfajta” műveket… Mindenesetre ettől kezdve Apollinaire nyugodtan állíthatja, anélkül, hogy bárki is ellentmondana neki: „Iribe a karikatúrát szellemességével, a divatot kellemével uralja.” Paul Iribe rajzolja többek között a Poiret-ruhák címkéjét és a nevet

kísérő stilizált rózsát. Nem merül ki ennyiben a munkája, hiszen ugyancsak szereti a fényűzést s így meg kell ragadnia minden alkalmat a pénzszerzésre. Reklámszöveget talál ki a Dubonnet aperitifnek: „Du Bo… du bon, Dubonet…”,[51] vagy a Colas folttisztítónak, mely „még a leopárd foltjait is eltünteti…” Ő tervezi a Lanvin cég emblémáját és híres, fekete, gömb alakú üvegcséjét. 1911-ben oltár elé vezeti a színésznő Jeanne Diryst – aki a kalapját Chanelnél veszi ruhákat tervez neki, hogy azokat viselje a vaudeville színpadán, vagy ékszereket rajzol az ötvös Linzelernek. Fáradhatatlanul alkot minden művészeti ágban, olyan gazdag kliensek felkérésére, mint amilyen a divattervező Jacques Doucet, Robert de Rotschild vagy a regényíró Claude Farrére, akinek a lakását díszíti. Tevékenysége logikus folytatásaként fehér és arany portáló dekorációs üzletet nyit a Faubourg-Saint-Honoré utcában. Kristályékszereket rajzol Laliquenak, kelméket tervez, amelyekbe a lyoni selyemszövők szövik az arany-és selyemszálakat, új anyagokat honosít meg, mint amilyen a macassari ében, és a kikészített halbőr felhasználási módjain töri a fejét. Furcsa, eredeti stílusú bútorokat állít ki. A modern dekorációs művészet nagy része így ebből a kis üzletből indul útjára. Ez már az, amit ma designnak nevezünk. A háború alatt, melyben cukorbaja miatt nem vehet részt, 1914-ben Cocteau-val képes újságot alapít, a Le Mot-t, mely a német ellenséget, a Kronprinz-et és a Kaiser-t pocskondiázza, anélkül, hogy a kor szinte valamennyi lapját jellemző sovinizmus hibájába esne. Megérzi, hogy újszerű koncepciókat, módozatokat, formákat teremtő leleményével, formatervezői tehetségével, vagyis modernségével befuthatna a tengerentúl. 1919-ben el is utazik. Időközben különvált Jeanne-tól, a feleségétől. New Yorkban újabb üzletet nyit a 5th Avenue-n, és Los Angelesben is, ugyanabban az évben feleségül vesz egy gazdag és elragadó amerikai örökösnőt, Maybelle Hogant, akivel bőségben él Hollywoodban. Művészeti tanácsadó (art director) lesz Cecil B. De Mille mellett. A gyöngyruha, melyet Glória Swansonnek tervez a Hím és nőstényben,

egy csapásra ismertté teszi a nevét, olyannyira, hogy tucatnyi film, köztük a híres Tíz parancsolat rendezője kéri fel együttműködésre. Ez utóbbinak minden díszletét ő tervezi – egyedül. Gigantikus feladat. Iribe azonban semmitől sem fél. Ez az ereje és a gyengesége. A maga módján teremti újra Egyiptomot, tiszta „art-deco” stílusban, ahol minden csupa lakk és aranyozás. A film világsikert arat. Rajongani kezd a moziért, és eléri, hogy maga is rendezhessen három filmet (komédiákat, például a Changing hus-bands-et), ám ezeket kevésre értékelik… és Iribe ázsiója ugyancsak megcsappan Hollywoodban. 1926-ban mégis rábízzák De Mille filmjének, a Királyok királyá-nak a díszleteit: minden a legapróbb részletekig elő van készítve. Ebben a világban nem tűrik az amatörizmust. Krisztusnak, pontosabban Harry Warnernek, a szerepet alakító színésznek, szerződésben kellett vállalnia, hogy sosem látják bagózni, vagy egy bárban mulatni. Képzeljük csak el, mit szólna a közönség, ha egy újságban Krisztust látná viszont egy fényképen, amint cigarettával a szájában a táncparketten ropja. Hollywoodban minden eshetőségre felkészülnek. Így amikor De Mille a Golgota-jelenet forgatása előtti napon rádöbben, hogy Iribe nem tervezte meg, hogyan tartják meg Harryt a kereszten, és hogyan véreztetik a kezét, fulladozik dühében. A forgatás kellős közepén kell majd kitalálni a megoldást, improvizálgatni, miközben a színészek, statiszták, gépészek és ő maga türelmesen várják, hogy a Frenchie megoldja a problémát? Csúnya veszekedés tör ki a két férfi között. Iribe-et azonnal elbocsátják… fired, ahogy durván mondják angolul. Senki sem sajnálja. Nem igazán zárták a szívükbe azok, akikkel együtt dolgozott, mindenekelőtt Mitchell Leisennel, a remek vezető jelmeztervezővel rúgta össze a port, akinek le is kellett mondania posztjáról, annyira elmérgesedett az Iribe-bel való viszonya, amely néha kiabálásig, sőt tettlegességig fajult… Ezúttal ő váltja fel Paul Iribe-et, miután a rendező visszafogadta kegyeibe. Néhány héttel később Iribe-et már New Yorkban találjuk Maybelllel és a fiukkal, a kis Pablóval, kezében a Transzatlanti Társaságnál lefoglalt hajójeggyel. A Paris nevű óceánjáróról, mely lassan

távolodik a rakparttól a nagy vontatóhajók nyomában, Iribe egy utolsó pillantást vet Manhattan felhőkarcolóira. Nem reménykedik benne, hogy egyszer még visszatér: így végleg elhagyja Amerikát, ahol megismerte a diadalt és a bukást… De ennél több kell egy ilyen energikus és becsvágyó ember megtöréséhez. Természetesen egy másmilyen Franciaországba tér vissza, mint amilyen a háború előtti volt, de azért sikerül elhelyezkednie a Vogue-nál. Kitalálja Annabelle-t, a képzeletbeli bájos fiatal nőt, akinek értékes öltözködési tanácsokat ad. Nizzában rendezkedik be, ahol nagy lábon él; tűzpiros nyitott sportkocsija. a Voisin mellett van egy jachtja, a Belle de mai, és vásárol egy tanyát Saint-Tropez-ben. Hogy finanszírozni tudja a szükségleteit, a Peugeot, a Citroen, a Nicolasborok, Mauboussin ékszerész szolgálatába állítja a tehetségét, nagy hajótársaságokat, pezsgő-márkákat reklámoz… egyöntetű vélemény szerint roppant hatékonyan. Vele a régi hirdetéseket felváltja a modern reklám. Természetesen ismét kap belső’ építészi, dekorátori megbízásokat: magánpalotákat és olyan jelentős üzleteket rendez be, mint amilyen a Ford-France. Visszatér Párizsba. 1930 táján kerül közelebbi kapcsolatba Gabrielle-lel. Bizonyára már régebbről ismerik egymást, hiszen több közös barátjuk van, például Cocteau vagy Misia Sert, ő még abból az időből, amikor Iribe önkéntes ápoló volt, és a nagy Mercedest vezette az 1914-es háború első heteiben. Az volt a feladata, hogy a sebesülteket párizsi kórházakba szállítsa. 1931-ben Iribe meglehetősen testes, elegánsan öltözött, dús, göndör hajú, élénk tekintetű, aranykeretes szemüveget viselő férfi. Sziporkázó szellem, tele van új ötletekkel, szeméből süt az irónia. A XVII. században a csavaros eszű, nagyratörő és bajkeverő udvari abbé mintapéldánya lett volna. Ekkoriban Gabrielle nagyon egyedül van. A kapcsolata Westminster hercegével véget ért, Pierre Reverdyt pedig túlságosan lekötik a problémái, túlságosan bizonytalan. Nem lehet számítani

rá… Ideje, hogy új szerető töltse be az érzelmi űrt, melytől Gabrielle egyre jobban szenved. Iribe pedig egyre kevésbé jön ki Maybelle-lel, aki sok évig tűrt, de most már torkig van férje hűtlenkedésével, bár még mindig szereti. Iribe számára azonban a dicsősége csúcsán álló Gabrielle, aki még mindig nagyon szép és felmérhetetlenül gazdag, nem megvetendő zsákmány… Nem lesz nehéz megszereznie. Érzi. Ismeri a gyenge pontjait, megérzi magányát a sikerei mögött. A nők elcsábítása az egyik szakterülete. Ugyanolyan ügyes és gyors ebben is, mint egy arc megrajzolásában, egy sziluett felvázolásában vagy valamelyik karikatúrája legendájának a megteremtésében. A szeretőjévé tegye Gocót? Veszíteni nem veszíthet rajta, csakis nyerhet. Gátlások, lelkiismereti aggályok nem béklyózzák. Már karrierje kezdetén, huszonöt éves korában valószínűleg kitartottja volt egy bizonyos madame L.–nek. Paul Poiret-nak, aki megkérdezte, hol érheti el, azt felelte, hogy nincs állandó lakcíme, de minden reggel a nevezett hölgynél reggelizik, aki merő véletlenségből dúsgazdag, és sokkal idősebb nála. Néha, ha valamelyik barátnőjének van egy különösen értékes gyöngysora, elkéri tőle azzal az ürüggyel, hogy divatjamúlt, vagy túl hivalkodó darab, és apránként kicseréli az igazgyöngyöket ónixgömbökre, melyek sokkal olcsóbbak. Az eredeti gyöngyöket sosem adja vissza. Mindez azonban semmiség ahhoz a gátlástalansághoz képest, amellyel ez a szemfényvesztő eltünteti mindkét felesége vagyonát… Ez az oka, hogy Maybelle a családja nyomására kérvényezi a válást, mielőtt teljesen tönkremenne… Ha valamit Gabrielle mégis érdekesnek találhat Iribe-ben, az a tökéletes otthonossága a művészvilág bán – amit nem talált meg sem Dmitrijnél, sem Westminsternél, sőt Reverdynél sem. Végre egy hozzáértő férfi, akivel bármiről beszélgethet. Ehhez járul még az az elemezhetetlen valami, amit sármnak neveznek. Mivel a férfi még nős, és jobban szeretné, ha a felesége semmiről sem tudna, Gabrielle úgy dönt, vásárol egy titkos menedéket Párizstól nem messze. Ez a La Gerbiére, a Montfort-l’Amaury fölött emelkedő domboldalban, csodálatos fák között. Maurice Goudeket, Colette

férje a tulajdonos. Mivel a pár ekkoriban nagyon rossz anyagi helyzetben van, „spékelőtűvel a fenekükben”, hogy Colette szavait idézzük, hamar megkötik az üzletet – 1931 telén. Vajon szintén Iribe-hez fűződő szerelme rejtekhelyéül vásárolja meg Gabrielle ugyanebben az évben Lisieux mellett a MesnilGuillaume-kastélyt a hozzá tartozó háromszázötven hektár földdel? A Vogue magazin egyik 1931-es száma fényképekkel illusztrálva így mutatja be a csodálatos, XIII. Lajos korabeli épületet, kő- és téglatornyait; út mentén, mely a hűs normann völgyeken fut keresztül, csak a fehér kerítésvonal jelzi, hogy a mezőkön és zöldellő ligeteken túl a Chanel kisasszony tulajdonában lévő Mesnil-Guillaume-kastély tükröződik a várárok nyugodt vizében, arányosan karcsú piros és fehér tornyaival, fenséges magányban, mint egy tündérmese kastélya.” Bármilyen szép is a kastély, melyet teljesen átrendeztet, Gabrielle csak ritkán jön el ide. Hinnünk kell neki, amikor azt mondja: „Mindig menekültem ezekből a kastélyokból. Ebből azért, mert központi fűtést vezettek be és lebontották a kandallókat.” Nem inkább a nomád vére hajtja? Sehol sincs maradása, nagyon hasonló vágy űzi-ösztökéli, mint az apját Franciaország útjain? Véletlen egybeesés vagy örökség? Itt jegyezzük meg, hogy nem ez az első kastély, melyet Gabrielle megvett. 1926-ban megvásárolta a Gháteau-Peyros birtokot a Pireneusokban, Corbére-Abére-ben, a Pau mellett, akkor huszonkét éves unokaöccsének, André Palasse-nak. A XVIII. századi, tizennyolc termes kastélyon kívül a birtokhoz tartozik egy híres szőlőföld, ahol kiváló bort termelnek. A Mesnil-Guillaume-kastéllyal ellentétben ide gyakran eljött Gabrielle. Néha itt fogadta Westminster hercegét és gyakran Robert Bressont, André Palasse sógorát. És ide menekül majd, amikor a németek bevonulnak Párizsba, itt tölt néhány hetet, mielőtt Vichyn át visszamenne a fővárosba. Az unokaöccse, miután elválik az első feleségétől, eladja a birtokot. Emlékszünk, milyen sokáig habozott Gabrielle, mielőtt elfogadta volna Sam Goldwyn ajánlatát. Úgy tűnik, Iribe ösztökélte, hogy

mondjon igent. Igaz, ő maga kudarcot vallott az Egyesült Államokban, de önhibájából, csak baleset volt, mondogatta, ostoba nemtörődömsége eredménye. Ezzel együtt hét vagy nyolc évig fejedelmien élt ott. És igazán nem lenne szép tőle, ha panaszkodna a mozira, mely lehetővé tette számára, hogy bizonyítsa sokoldalú tehetségét. Szerinte Gabrielle, akinek az övénél sokkal nagyobb aduk vannak a kezében és akinek divattervezői zsenialitását világszerte elismerik, csak nyerhet azon, ha elfogadja a producer ajánlatát. Ráadásul ő, aki sosem feledkezett meg saját érdekeiről, úgy gondolta, hogy talán neki is haszna származhat a dologból. Abban az esetben, ha Goldwyn netán csődöt vall az elképzelésével, Gabrielle nem veszít semmit, éppen ellenkezőleg, hisz megtarthatja az egymillió dollárt. Ha viszont bejön a terv, remek alkalom kínálkozik majd a számára, hogy visszatérjen Hollywoodba, és revánsot vegyen. Minden reménye megvan rá, hogy Chanel oldalvizén révbe érjen. Ugyanilyen meghatározó szerepet játszott Paul Iribe a gyémántkiállítás megrendezésében is, és az ő hatására változtatta meg Chanel az ékszerekről vallott véleményét… Mindkét esetben egyértelmű, hogy komoly befolyást gyakorolt az asszonyra, akiről a legkevesebb, amit elmondhatunk, hogy önfejű. Minden barátja tanúsíthatja. Bármit mond is később Gabrielle, ekkoriban szereti Iribe-et. Számos bizonyítékát is adja. Például őt bízza meg az érdekei képviseletével a parfümcégben, 1933. szeptember 12. dátummal. Szép bizonyítéka ez bizalmának… Különösen egy olyan időszakban, amikor közte és a társa, Pierre Wertheimer között perek sorozata indul meg, vagy inkább gerillaháború, válságokkal és kibékülésekkel, melyek a második világháború után is sokáig folytatódnak. Amikor a Parfümtársaság piacra dob egy Cleansing cream-et, Gabrielle azonnal reagál és odaküld egy bírósági végrehajtót. Illatszerekhez adta a nevét, nem szépségápolási cikkekhez. Másrészről a szerződésben ez a kitétel szerepel: „minden illatszer, smink, szappan stb… termékhez”. Mivel a forgalomba

hozott termék egy sminklemosó szappanféleség, Gabrielle-nek nyilvánvalóan nincs igaza. El is veszti az első pert. A következőkhöz azonban egy fiatal nemzetközi ügyvédet fogad fel, René de Chambrun grófot, Pierre Laval leendő vejét. Bőven ad neki munkát… Az ügyvéd a leggyakrabban megpróbálja elérni, hogy a két fél egyezségre jusson, elkerülendő a pert, mely végül is senkinek sem használ. Gabrielle-nek hamarosan ismét alkalma nyílik, hogy kimutassa Iribe iránti ragaszkodását. Mivel a forma-tervező hírneve halványulóban van, Coco felméri, milyen nagy vigasz lenne a számára, ha ismét megjelenne a Témoin, a huszonöt évvel azelőtt alapított lap. A tőkéjének, a kizárólag erre a célra létrehozott Chanelkiadónak hála a Témoin 1933 decemberétől újra kapható az újságárusoknál. Paul Iribe az igazgatója, valamint a legtöbb illusztráció szerzője. Ő írja a vezércikkeket is. Szatirikus tehetsége nem kopott meg, most azonban a szenvedélyes nacionalizmus szolgálatába állítja, mely éles ellentétben áll a fiatal korában hirdetett szkeptikus anarchizmusával. Az Egyesült Államokban eltöltött nyolc év ráébresztette, mennyire ragaszkodik a szülőföldjéhez. Ez a ragaszkodás azonban rögeszmévé fajult, és Franciaországot szép, frígiai sapkás Marianne-nak képzeli, akit megállás nélkül zaklatnak és ostromolnak az idegenek – vagy éppen a honfitársak. Néhány rajzán elcsigázottan, de megható méltósággal áll egy félelmetes bíróság előtt, melynek tagjai Mussolini, Roosevelt, Hitler és Ramsay Macdonald, Nagy-Britannia miniszterelnöke. Egy másikon Daladier-t látjuk, amint földet hány gödörben heverő testére. A kép címe; A sírásó… Iribe habozás nélkül, talán, hogy senkinek ne legyenek kétségei a kapcsolatukat illetően, Chanel vonásait kölcsönözte Marianne-nak. És a gödörben elnyúlt mezítelen teste Gabrielle-é: biztos kézzel rajzolta meg a karcsú, kis mellű, fiús testet. A nagyon tevékeny Iribe a Ford cég egyik kiadványának, a La

Revue des sports et du monde című lapnak is igazgatója lesz. És micsoda véletlen: az igazgatóság címe Cambon utca 27. Coco cikkeket ír mindkét újságba, melyekben a formatervező elveihez nagyon közeli gondolatokat fogalmaz meg, főként a luxusipar és a művészeti szakmák védelmében. Ahogy Gabrielle később megvallja Paul Morand-nak, Iribe a legösszetettebb… és a legkülönösebb személyiség, akit valaha is ismert. A szerepeket felcserélve a férfi Coco szemére veti, hogy nem elég egyszerű. – Nem értem – mondja egyszer a Saint-Honoré utcai palotára utalva –, tényleg ennyi helyiségre van szüksége? Mire való ez a rengeteg holmi? Magát tönkreteszi az életmódja. Micsoda pazarlás! Minek ennyi cseléd? Magánál túl jókat eszik az ember. Talán magával élnék, ha a semmivel is beérné. Gyűlölöm a felesleges embereket, az esztelen költekezést, a bonyolult lényeket. Gocónak nagyon kell szeretnie Iribe-et, hiszen 1934 tavaszán kiköltözik a palotából, ahol olyan kellemes élete volt. Elbocsátja a cselédeit, még Josephet is, aki tizenhat éve áll a szolgálatában, és csak a szobalányát tartja meg. Talál a Cambon utcához nagyon közel egy kis családi panziót, ahol kibérel két szobát. Az egyetlen luxus, amit megenged magának: mivel a szerény lakáshoz nem tartozik fürdőszoba, kialakíttat egyet. A kedvenc könyveivel, egyetlen Coromandel paravánnal, két melegítővel és néhány szép szőnyeggel költözik be. – Panzióba költöztem – meséli a férfinak. – Nagyon kényelmes, két lépésre lakom a cégemtől. Ezentúl egyszerűen élek majd. – Szórakoztatja – veti oda Iribe –, hogy eljátssza a kis varrólányt? Gabrielle döbbenten azt feleli, hogy ő csak a férfi tanácsait követte, és arra számított, hogy Iribe is kivesz egy szerény szobát, hiszen annyit magasztalta az egyszerű életet. Iribe-nek meg sem fordul a fejében ilyesmi: – Mit komédiázik? – ordítja dühtől kivörösödve. –Sokáig akar ott

maradni? – Azt akarta, hogy fordítsak hátat a faburkolatoknak, a márványoknak, a kovácsoltvasnak – vág vissza Gabrielle ironikus hangon, amivel tovább bőszíti a férfit. – Tessék, ez a szobám. A portásnő a lépcső– házban főz. Az ember lépten-nyomon üres tejesüvegekbe botlik. Talán nem ilyen életet képzelt el nekem és magának is? – Elment az esze? Én nem ilyen odúkhoz szoktam! – utálkozik Iribe. És habozás nélkül beköltözik onnan nem messze… a Ritzbe. Nem könnyű az élet egy ilyen emberrel. Annál is kevésbé, mert Gabrielle, bármennyire szerelmes is, nem az a fajta nő, aki mindent eltűr. Ezért szenvedélyes és viharos a kapcsolatuk. Ráadásul Iribe olyan féltékeny, mint „egy vérbeli spanyol”, mondja róla Coco. A férfi gyötrődik a szeretője múltja miatt. A múltja miatt, melyet nélküle élt meg. Elvárja, hogy Gabrielle újraélje, felidézze neki minden mozzanatát, bármennyire szenved is tőle, vagy éppen azért, mert szenved tőle, és mert perverz örömét leli benne… Vitathatatlanul uralkodik Gabrielle-en. Később az asszony restelkedik is emiatt. Soha nem fogja megbocsátani a férfinak, hogy kimutatta neki a gyengeségét… Gabrielle nem marad sokáig a családi panzióban: amikor elhagyta a Faubourg-Saint-Honoré utcát, a bútorai elhelyezésére kibérelt a Ritzben egy, a Vendöme térre néző, tágas lakosztályt. Mostantól itt fog élni. Az ablakából láthatja a Vendőme-oszlopot, melyet ötven évvel korábban Iribe apja ledöntött. A Ritz-nek ekkoriban van egy kijárata a Gambon utca felé is, ami roppant kényelmes Gabrielle-nek. A lakosztály, melyet kiválasztott a nagyszállóban, nagyon elegánsan van berendezve, mégis átalakíttatja a maga ízlése szerint, és más bútorai mellett felállíttat néhányat a lakkparavánokból is. Ugyanakkor szükségét érzi, hogy legyen egy „munkalakása” is, ott,

ahol dolgozik. Nem azért, hogy ott aludjon, hanem hogy dolgozószobája legyen, és ebéd- vagy vacsoravendégeket fogadhasson, anélkül, hogy egy percet is elvesztegetne. Ezért aztán a Cambon utca 31. szinte teljes második emeletét elfoglalja. A XVIII. századi épület hat nagy ablaka a Gambon utcára néz. A lakás,[52] melyet maga rendez be 1935-ben és 1936-ban, egy furcsa előszobára nyílik: két életnagyságú, reneszánsz kori, fából faragott velencei mór fogadja a látogatókat, és mintha befelé invitálnák az érkezőket. Az előszobában áll még egy XVIII. századi, fehér szaténnal kárpitozott szép, nagy párnás karszék, és egy alkóvféleségben egy bordó színű kínai asztal. De ami a legszembeszökőbb, az a szintén XVIII. századi Coromandel lakkparaván-sorfal, amely csak úgy csillog-villog a kristálycsillárok fényében. Hasonló paravánokat látunk a szalonban is, egy szarvasbőr huzatú, szokatlanul széles kanapé mellett. Coco itt szeret pihenni, és nagyon sok fénykép éppen ezen a kanapén örökíti meg. Mellette steppelt párnák, melyek ugyanolyan matlaszé hatásúak, mint a Chanel-táskák, melyekről azt tartják, hogy az istállófiúk zekebélése adta hozzájuk az ötletét… A szófa előtt egy alacsony kínai asztal, melyen Gabrielle a kedvenc tárgyait helyezte el: a Bendortól kapott, kívül zománcozott, belül arany ékszerdobozokat. Filozófiájához híven Gabrielle nagyobb gondot fordít arra, ami nem látszik. Sok más fétistárgya is van: két kristálygömb, egy csomag tarokk-kártya… Babonás lenne? A polcokon, asztalokon egész állatsereglet: egy kristálybéka – a kínaiak szerint szerencsét hoz –, egy teve, két felnyergelt ló… Aztán van még egy elég nagy méretű patinás bronzszarvas és – suta, és egy csomó oroszlán – hiszen Gabrielle augusztusban született. A vendégei alacsony, széles XV. Lajos korabeli fotelekben foglalhatnak helyet. Ugyanebből az időből származó Savonnerie-szőnyeg borítja a parkettát. Egy egyiptomi maszk, egy Buddha, a Sztravinszkijtól kapott ikon, a görög szobor, amely a Faubourg-Saint-Honoré-palotában a kandallót díszítette, s amelynek lábánál a szobrász Lipschitz készítette kandallórácsok

hevernek: mindez a dekoráció sokszínűségét hangsúlyozza, az ügyesen összeválogatott tárgyak különböző országokból és korszakokból valók., Az a fontos, hogy az alkotóelemek szépek legyenek”, mondja Gabrielle. Eltúlzott szerénység, hiszen tudni kell ezeket az elemeket harmonikusan társítani, ő pedig mindig biztos ízléssel teszi ezt, zsibáru nem kell neki… Furcsa módon alig vannak festmények: egy búzakalász Dalitól és egy Fautrier-rajz, ez minden. Gabrielle szereti a festészetet és a festőket, de nem gyűjtő: nem akarja birtokolni a műveket. Ha azonban valaki meglepődik ezen, tréfával üti el a dolgot: – Rosszul látok – magyarázza és ha mindig elő kellene vennem a szemüvegem… Ugyanakkor ez a megfontolás nem játszik szerepet, amikor az olvasásról van szó. Több száz kötetnyi könyv tapétázza a szalon falait. Igaz, ott vannak közöttük a barátaitól, például Reverdytől vagy Cocteau-tól kapott könyvek… de sok klasszikus is, köztük Plutarkhosz, Pascal, Shakespeare, az Arany Legenda, Saint-Simon összes művei, Théophile Gautier, Musset, Hugó… és a többiek. Gabrielle azért vásárol könyvet, hogy elolvassa, ahogy mondja, nem pedig azért, hogy kedvezőbb színben tüntesse fel magát. A könyvek „a legjobb barátai”, hogy a saját kifejezését idézzük. Az olvasás menedék számára. Emlékszünk, hogyan falta a regényeket fiatal lány korában a varennes-i padláson. Azóta az írók és a művészek, akik között él, Cocteau, és főleg Reverdy, megváltoztatták az ízlését. És mivel tudatában van annak, hogy meglehetősen hiányos a műveltsége, amit Moulins-ben és Obazine-ban szerzett, csak még mohóbban olvas. Bár a lakás minden helyiségét kristálycsillárok ragyogják be, olyanok, mint amilyet Iribe tervezett a dolgozószobába, a mennyezet éles fényét sokkal lágyabb fényt árasztó állólámpák tompítják. Vegyük hozzá a számos tükröt, melyek a dísztárgyak keltette hatást megsokszorozva mesés világba vezetik a látogatót. Az ebédlőt, melyben egy XIII. Lajos korabeli asztal áll, egy

tizenkét szárnyú paraván díszíti, mely egy értékes XVII. századi lakkszekrénykének szolgál hát terül. A számos fiókot mitológiai jelenetek ékesítik. Egy másik falon egy tükördíszes kandalló és rajta egy mellszobor, két oldalán talapzaton álló aranyozott fakariatidákkal. Mindkettő lakktálcát tart, melyen karos gyertyatartó emelkedik. A harmadik nagy helyiség a Kisasszony dolgozó-szobája. Minden falát a paravánok szárnyai borítják, melyek faburkolatként húzódnak körbe. Gabrielle, akinek képromboló természetét ismerjük, habozás nélkül ajtót vágatott beléjük… A lakáshoz tartozik egy fürdőszoba és egy konyha is, hiszen a divattervezőnő többnyire a Cambon utcában étkezik, ahol van egy komornyikja is. Sosincs egyedül az asztalnál. Meghívja a barátait, de a személyzete tagjait is, igazgatókat, vezető varrónőket, manökeneket… nagy kegy ez attól, aki a divat XIV. Lajosa lett. Nem lehet visszautasítani. Élete végéig ebben a környezetben tölti napjai nagy részét – kivéve az 1944 és 50 közötti éveket. A fennmaradó időben a negyedik emeleti „stúdióban” dolgozik a ruháin, és csak késő este megy vissza aludni a Ritzbe, ahonnan kora reggel el is jön. Nem lehetetlen, hogy Paul Iribe is részt vett a lakás berendezésében, hiszen egyre szorosabb kapcsolat fűzi Gabriellehez. Már 1933-ban Saint-Tropez-ben Colette, aki megvásárolta a La Treille muscate-ot, egy kis, szépségápolási cikkeket árusító boltja is van, azt hallja nagy titokban Misiától, amikor találkozik vele: – Tudod, Coco hozzámegy! – Kihez? – Iribe-hez! Drágám, drágám, hallatlan történet. Coco életében először szerelmes… Bizonyára tekintetbe kell vennünk Misia túlzó természetét, de valóban úgy tűnik, hogy Coco komolyan fontolgatja, hogy hozzámegy

a szerelméhez… Várnia kell, hiszen egyelőre Paul még nem vált el, csak „különvált” a feleségétől, aki visszament az Egyesült Államokba. Addig is együtt élnek La Pausában. Iribe imádja a csodálatos villát, mely egyszerre emlékeztet kolostorra és palotára. Paul Morand 1934 nyarának végén bepillantást enged az ott folyó életbe, amikor azt írja Josette Daynek, A Szép és a Szörnyeteg későbbi címszereplőjének: „Tegnap este Chanelnél vacsoráztam, nagyon bájos volt a kis fehér pincérkabátjában. Alighogy bekapták az utolsó falatot, leültek kártyázni, ő, Iribe, a francia költségvetési igazgató és Constant Say (Iribe-nek, aki diabéteszes, nem volna szabad cukorkirályokkal érintkeznie).” Vajon ez Coco falusi gyerekkorának emléke? Boldogan húz nadrágot, s már fenn is az udvaron magasodó öreg olajfa tetején. Külsőre hogyan fest ebben az 1934-es évben, kevéssel ötven felett? Idézzük fel erről Colette szavait: „Ha minden emberi arc hasonlít egy csőrös, pofás, orros, sörényes, szarvas állatra, akkor Chanel kisasszony egy aprócska fekete bika… konok energiájával, azzal, ahogy szembenéz, szembeszegül mindennel, ahogy hallgat, mindig védekezésre kész szellemével, mely néha teljesen elbarikádozza az arcát… Chanel fekete bika. Sötét, göndör hajfürté, bikaborjú korának öröksége a homlokába hullik, le egészen a szemöldökéig, és feje legapróbb mozdulatára táncolni kezd.” A szeme pedig „csillámló gránit, napsütötte sziklaszurdok mélyén folydogáló hegyi patak”.[53] 1934-35-ben Gabrielle a vasárnapokat gyakran Iribe-bel tölti a férfi nővérénél és unokahúgainál Barbizonban, és többször csatlakozik hozzájuk Jean Giraudoux is. Iribe, a magazinjai szerkesztése és a dekoratőri munkája mellett, tovább gyártja a jól megfizetett reklámszövegeket: A Wagons-lits társaságnak például ezt: „Nyerjen időt alvással…” Ami Gabrielle-t illeti, bár általában ritkán jár el, most mégis kiveszi a részét a frenetikus ünneplésből, amelybe a párizsi előkelő társaság a harmincas években belevetette magát. Gyakoriak az álarcos és jelmezbálok, mint a „keringős bál”, melyet Faucigny-

Lucinge herceg és Gunzbourg báró szervezett. Gabrielle Fulco di Verdura kíséretében jelenik meg. Még csodálatosabb azonban Etienne de Beaumont bálja, melynek témája a Nagy Évszázad. Serge Lifar a táncos Vestris jelmezébe bújt, Coco pedig a Szép közömbösébe. Valójában nagyrészt szakmai okokból jelenik meg ezeken a mulatságokon, hiszen sok ügyfele kéri a tanácsát, hogy milyen jelmezt válasszon. És rábízzák az elkészítését is. Így néhány órán át mintegy varázsütésre egy másik nő életét élhetik… Gabrielle-nek, bármennyire is szeret korán lefeküdni, muszáj megjelennie. Tehát kötelességtudóan megteszi, amit kell. La Pausa, 1935. szeptember 21., reggel 8 óra. Gabrielle néhány napja Roquebrune-ben van. Paul Iribe fél órával korábban szállt le a Kék vonatról a monacói pályaudvaron. A nyár utolsó napja van, és ragyogó az idő. Iribe nem akarja felébreszteni Cocót, tiszteletben tartja az álmát. Ezért a teraszra indul, ahonnan páratlan kilátás nyílik. Tekintetével a végtelen horizontot pásztázza, mely mindig elkápráztatja, amióta először betette a lábát Roquebrune-be. Bal oldalon Mentőn, távolabb pedig Olaszország, a fokozatosan a tengerpartig ereszkedő hegyekkel; jobboldalt Monaco, mögötte pedig Cap-Ferrat kiszögellése, mely eltakarja a nizzai öblöt. Szemben vele kitárulkozik a tenger, simán, akár a tükör. Szilárd, egynemű, szinte ibolyaszínbe hajló kékség színezi a horizontot. A parttól nem messze néhány hajó piros vitorlája látszik… Milyen jó lenne itt tölteni élete hátralévő részét, Gabrielle mellett – ezt el is mondja neki, amikor ébredés után az asszony feltűnik mellette napbarnított arccal, fehér frottír köntösben. Aztán délelőtt a teniszpálya mellett beszélget a partnereivel, ütővel a kezében, amikor felbukkan Coco, hogy csatlakozzon a vendégeihez. Iribe tesz felé egy lépést, amikor nyilalló fájdalom hasít a mellkasába, satuként szorítva össze. A szívéhez kap és a földre rogy. Odarohannak… nincs eszméleténél. Nem sikerül magához téríteni. Már halott, amikor a mentő megérkezik vele a mentoni kórházba… Gabrielle kegyetlenül szenved. Annál is kegyetlenebbül, mert

némán. Egy ilyen életteli, lelkes, érdeklődő szellemű, invenciózus férfi hirtelen halálában van valami abszurd, mint ahogy abszurd a fehér teniszruhába öltöztetett, felravatalozott halott látványa is. Gabrielle már megismerte ezt az iszonyatot 1919 decemberének tragikus éjszakáján, s most újra utoléri, ezúttal a csodálatos nyár mediterrán ragyogásában, akkor, amikor a legkevésbé számított rá. Miféle átok ül rajta, miféle balvégzet sújtja a férfiakat, akiket szeret? Csak ül egy széken, lehajtott fejjel, mozdulatlanul. Száraz szemmel sír. Egy árva szót sem tudnak kihúzni belőle. Így megteszik, amit kell. Felhívják Misiát, aki a legtöbbet segíthet. Hiszen tizenöt évvel ezelőtt nem ő volt az, aki Boy halála után megmentette? Ő és a férje, JoséMaria, azzal, hogy elvitték Velencébe, és kiszakították gyötrelmes bánatából? Misia az első hívó szóra jön. Hála neki elkerülik a legrosszabbat… Nem számít! Gabrielle ismét tragikusan egyedül marad, magányosabb, mint valaha…

IX. FEJEZET A VÉG KEZDETE Már sírni sem tud… Mi marad neki? Évekkel később elárulja Raymond Massaronak, a híres cipőkészítőnek, akinek családjában nemzedékek óta apáról fiúra száll a mesterség, aki művészi fokon űzi a szakmáját és akit Coco szeret, becsül és tisztel, hiszen az ő munkájában nincs helye látszatnak, blöffnek, csalásnak, nemtörődömségnek. Amikor Gabrielle megtudja, hogy Massaro elveszítette az édesapját, magához hívatja. Miután hosszan vigasztalta, és „sok szeretetet” kívánt neki az életben, még egy utolsó tanácsot ad: „Egyet soha ne felejtsen el, Raymond: ha egy nap elér a bánat legmélyére, ha már nincs semmije és senkije, egy barátja mindig lesz, akinek az ajtaján bekopogtathat: a munka!”[54] Valóban, Paul Iribe barbizoni temetése után Gabrielle kétségbeesetten beleveti magát a munkába, hogy belefojtsa a bánatát… Október van, ilyenkor készül a tavaszi kollekció hetven vagy nyolcvan darabja, melyeket szokás szerint januárban mutatnak be. És ahogy Gabrielle szereti mondogatni: „késésben vagyunk”. Képzeljük el őt a Cambon utca 31-es szám alatti, negyedik emeleti stúdióban, a „laboratóriumában”, ahol az alkotásai készülnek, a tágas, minden zajt elnyelő kipárnázott falú helyiségben. A szövettekercsekkel teli polcokon itt-ott hosszú fehér szaténgöngyölegek, a székeken szétteregetett dzsörzé, sok-sok méter túli, muszlin, selyem. Az egyik falon egy nagy, háromoldalú tükör, távolabb pedig egy fotel, amelybe a Kisasszony leülhet, ám nem teszi meg, hisz valószínűleg végigáll nyolc vagy kilenc órát… Ekkoriban barátnőjénél, Colette-nél senki sem tudja érzékletesebben bemutatni, ahogy Coco kétség-beesetten kapaszkodik a munkájába… és a manökenbe, akire maga igazítja rá a megtervezett

ruhát, hiszen mint köztudott, sosem készít makettet: „Kisasszony egy hat láb magas angyalt mintáz. Egy aranyszőke, személytelen, szeráfszépségű angyalt. […] A befejezetlen angyal néha meginog a szigorúan lapogató, nyomkodó, alkotó kezek szorításában. Chanel tíz ujjal, körömmel, kézfejjel, tenyérrel, tűvel és ollóval dolgozik egyenesen a ruhán. Néha térdre esik a műve előtt és átkarolja, nem azért, hogy hódoljon előtte, hanem hogy megzabolázza a makrancos túlit… A test szenvedélyes alázata az imádott munka előtt! Chanel ilyenkor megfeszített csípőjével, maga alá húzott lábával olyan, mint a ruhát szapuló görnyedő mosónő vagy a durva munkához szokott takarítónők, akik naponta százszor is apáca módra térdet hajtanak.” Körülötte figyelmes és tiszteletteljes segítők: a műhelyvezető, egykét fehér inges szabász, egy kézilány, aki az anyagokat hozza, egy segéd, aki hamarosan behozza az ékszeres tálcát, hogy a Kisasszony válasszon. Gabrielle, akinek a nyakában széles csomagkötöző szalag lóg, egy, a végére erősített ollóval, munka közben egyfolytában beszél, szándékosan visszafogott hangon… Beszél, oktat és magyaráz „elkeseredett türelemmel”, ahogy Colette mondja. Hallom – mondja –, a sokat ismételt, szinte zenei motívumként dúdolt szavakat; „Irtózom a mindenféle kis vackoktól… az olyan anyagokon, amiknek természetes esésük van… Itt szorítsa le, onnan meg eressze ki… Nem, ne húzza meg… Ezerszer el kell mondanom…” Gondolhatjuk, hogy jobb, ha nem zavarják ilyenkor. Ha egy kíváncsi látogató mégis meg akarná tenni, Gabrielle máris a lépcső tetején terem és odaveti a betolakodónak: „ne, ne jöjjön fel, felesleges, úgyis mehet le rögtön”, és ellentmondást nem törően a kijárat felé mutat. A Chanel-paradoxon? Egy varrónő, aki nem tud varrni… pontosabban ha valaha tudott, és Moulins-ben kellett hogy tudjon, már régen elfelejtett. De vajon amikor Deauville-ban és Párizsban betört a divat világába, szüksége volt erre a tudásra? Hiszen a

rombolás vágya vezérelte: gyűlölte a kortársai kalapjait, ruháit.,A sors eszköze voltam a szükséges nagytakarításhoz” – mondja később. Munkaeszköze sokkal inkább a vágásra, eltávolításra használt olló, mintsem a gyűlöletes sallangokat, ahogy ő mondja, cafrangokat hozzáadó varrótű. Frappáns kijelentésben számol le velük: „Vannak cafrangok egy repülő gép vonalvezetésében? – teszi fel a kérdést. – Nos, nincsenek! Én a repülőgépekre gondolva alkottam meg a kollekcióimat.” Nyilvánvaló, hogy Chanel mind a gyakorlatban, mind az elméletben klasszikus elveket követ. Moliére, Boileau vagy La Bruyére a stílusról szólva szintén az egyszerűség és a szigor eszményét hirdették, a bonyolultságot és a modorosságot kárhoztatva. Gabrielle felszínes ismeretei ellenére ösztönösen követte a Nagy Évszázad alapvető esztétikai elveit – ami távolról sem mondható el a többi divattervezőről. Sajnos Gabrielle éppen abban az időszakban próbál a munkájába menekülni, amikor a politikai és társadalmi események sorra borítják fel a terveit. A legtöbb honfitársához hasonlóan bizonyára ő sem méri fel, milyen súlyos következményekkel jár majd, hogy a német csapatok 1936 márciusában újra elfoglalják a Rajna bal partját. Albert Sarraut miniszterelnök hiába nyilvánítja ki, hogy Hitler kancellár durván megsértette a versailles-i békeszerződést, és hiába jelenti ki ünnepélyesen: „nem hagyjuk Strasbourg-t a német ágyúk tüzében”, a valóságban a fenyegetését nem követi tett. Először, de nem utoljára hátrál meg a francia és az európai politika: a sorozatos engedmények felbátorítják a náci vezért, és három és fél évvel később a második világháború kitöréséhez vezetnek. Gabrielle-nek azonban máris komoly és közvetlen nehézségekkel kell szembenéznie. 1936 májusában a Népfront kerül hatalomra a választásokon. Száznegyvenhat szocialista és hetvenkét kommunista kerül be a parlamentbe. Júniusban Léon Blum alapítja meg az új kormányt. Ez a győzelem azonban, ahelyett hogy lecsillapítaná,

feltüzeli a kedélyeket. A fizetett szabadság, a negyvenórás munkahét, a kollektív szerződések s számos más olyan intézkedés kötelező bevezetése, melyek több európai országban már léteztek, paradox módon több ezer sztrájk kitörését eredményezik a gazdaság minden szektorában, napirenden vannak az illegális gyárfoglalások, az országban teljes a fejetlenség… A konfliktus hulláma, mely dagályként emelkedik, hamarosan eléri a Cambon utcát is. Egy napon „Elfoglalva” feliratú tábla jelenik meg a 31-es számú ház kapuján, majd egy júniusi napon egy sztrájkoló csapat megtiltja a belépést nemcsak azoknak, akik azt állítják, hogy ott dolgoznak, de magának Gabrielle-nek is… amikor ez az ő cége, melyet ő maga alapított, ő maga épített fel, elszánt és kemény munkával. Gabrielle nem érti, nem akarja érteni. Képzelhetjük, milyen lelkiállapotban van, mennyire ideges és mennyire dühös a lányokra, akiknek, mint mondja, kenyeret adott. És a fizetett szabadság, amivel a fülét rágják… hát nem biztosította nekik már régóta? Azokat a munkásnőit, akik kérik, minden évben felváltva elküldi két hétre a sok ház egyikébe, amelyeket Mimizanban, a Landes-vidék fenyveseiben bérel. Szállást, ellátást és fizetést kapnak, mintha dolgoznának. Akkor mit akarnak ezek a hálátlanok? (Ezt a korát megelőző „nyaralófalut” Gabrielle-nek hamarosan be kell zárnia a polgármester határozott kérésére, mivel a mimizani nők panaszkodtak, hogy a varrólányok elcsábítják a férjüket.) Az 1936-ban Gabrielle és az alkalmazottai között kirobbanó viták nagyon kemények. Végül az elgyötört Coco mindent egy lapra tesz fel, és felajánlja a cég tulajdonjogát az alkalmazottaknak: ő egyszerűen csak fizetésért dolgozó igazgató lesz. Valójában csak ez érdekli igazán: irányítani és alkotni. A műhelyek küldöttei azonban visszautasítják a javaslatát. Végül elrendeződnek a dolgok, és újraindul a munka. Az 1936-os sztrájkok okozta gondokat továbbiak is tetézik. A nagy divatházak között könyörtelen konkurenciaharc folyik, és Chanel elsőbbsége már egyáltalán nem megkérdőjelezhetetlen. Több név is

majdnem ugyanolyan híres lett, mint az övé. Ott van először is Mainbocher, a Párizsban letelepedett amerikai énekes, aki a fancia Vogue főszerkesztője lett, és hét évvel korábban, 1929-ben saját divatcéget alapított. Azonnal hatalmas sikert arat, az ő vevője számos tengerentúli híresség, köztük Wallis Simpson asszony, a leendő Windsor hercegné, akinek az esküvői ruháját is ő tervezi majd. Azzal is hírnevet szerez magának, hogy 1934-ben megalkotja az első halcsontos, pánt nélküli estélyi ruhát. Évtizedeken át Mainbocher testesíti meg számos gazdag amerikai nő szemében az eleganciát és a kifinomultságot, és így Chanel óhatatlanul háttérbe szorul a saját területén. Aztán ott van Germaine Krebs is, a leendő Grésné, aki eleinte az Alix cégnek dolgozik, és akinek tehetségét nagyon hamar felismerik a színház és a mozi világában. 1935-ben ő tervezi a jelmezeket Giraudoux Trójában nem lesz háború című darabjához. Meg kell-e említenünk Madeleine Vionnet-t, a divatzsenit, a „ferdeség” szakértőjét, és felettébb sajátos munkamódszerét? Egy 80 cm magas paliszanderfa bábut használ – a közönség nagy meglepetésére –, melyet eredetileg a képzőművészeti iskolák diákjainak szántak, és erre próbálja rá az anyagokat, hogy megítélje az „esésüket”, minden oldalról, hiszen a bábu pörgethető talapzaton áll. Vionnet jelentős sikert arat. Chanel legfőbb vetélytársa azonban egy olasz hölgy, Elsa Schiaparelli. Egészen más társadalmi körülmények közül jött, mint Goco. 1890-ben született Rómában, olasz arisztokrata családban. A Gorsini-palotában nevelkedett. Kerlor gróf felesége lett, és gyakran megfordult Párizsban, Londonban, New Yorkban. Válása után Párizsban telepedik le, ahol Picabiával, Tristan Tzarával és a dadaistákkal érintkezik. Abból él, hogy kardigánokat és szoknyákat tervez és gyárt egy kis Szajna-parti műhelyben. Onnan áthurcolkodik egy Paix utcai alagsorba, ahol egyre növekvő sikerét meglovagolva már városi és estélyi ruhákat tervez. Azután 1935-ben tovább költözik a Vendóme tér 21.–be, egészen közel Gabrielle-hez, és

nyíltan hirdeti, hogy túl akarja szárnyalni. „Chanelnek vége!” – jelenti ki, bizonyára kissé elhamarkodottan. Ám az tény, hogy sikerül elcsábítania tőle a kuncsaftjai egy részét… Túlcsorduló kreativitásában bőségesen merít a szürrealista esztétikából, felhasználva Gabrielle művészbarátainak tehetségét: Bérard-ét, Cocteau-ét vagy Daliét, aminek Chanel bizonyára nem örül… Schiaparelli egyébként a kreációihoz új anyagokat vezet be, például a rodofánt (áttetsző szintetikus anyag), és meglepő összeállításokat talál ki: kagyló, uszkár vagy hattyú alakú gombokat, zsebeket, melyek nyílása egy száj vagy egy a szoknyán mászó homárt, fiók-zsebeket, cipő-kalapokat. Ezek a különcségek elszórakoztatják, sőt el is csábítják a közönség egy részét, bár néha már az ízléstelenség határát súrolják. Például az a fekete ruha, melynek mellrészére két tafotakezet varrtak. Gúnyolódott is rajta Coco eleget. Ráadásul Schiaparelli 1934-ben megpróbálkozik a parfümkészítéssel is, piacra dobja a Schiapp-ot, majd 1938-ban a Shocking-ot. És mivel pontosan ugyanazt a nőtípust vonzza, mint Coco, kitör a háború, ami annál is könyörtelenebb háború, mert a sajtó is módszeresen beszámol róla, a női közönség pedig szenvedélyesen követi a csaták epizódjait… Coco nem hajlandó többé kiejteni a riválisa nevét, és csak körülírásokkal jelöli, „a ruhacsináló olasz” vagy csak egyszerűen „az olasz”, így emlegeti, mintha az, hogy nem veszi a szájára a nevét, elhárítaná a veszélyt, melyet rá nézve jelent… Gabrielle lelki egyensúlyát, melyet Iribe váratlan halála teljesen felborított, a Luchino Viscontival való rövid idill billenti helyre. A Milánóban született, harmincéves, nagyon vonzó férfi egyenes ági leszármazottja a híres történelmi ghibellin családnak. Párizsban találkozik Chanellel, aki első látásra nagy hatást gyakorol rá: elkápráztatja a „női szépség, a férfias intelligencia és a fantasztikus energia” ritka keveréke, ahogy később írja. A kaland rövid ideig tart – Viscontit legbensőbb hajlamai Cocteau-val rokonítják –, ám mély

barátsággá alakul át, mely egészen Gabrielle haláláig kitart. A találkozásukat követő két vagy három évben számos utazást tesznek együtt Olaszországba: Milánóba, ahol Luchino bemutatja Gabrielle-t az apjának, akit ugyancsak elbűvöl Goco… Velencébe, Rómába és Gaprira. Tegyük hozzá, hogy Chanelnek nagy szerepe van Visconti filmes karrierjének az egyengetésében: ő az, aki a tehetségében bízva beajánlja Jean Renoirnak. A rendező Goco kitartó unszolására 1936ban maga mellé veszi asszisztensnek a Gorkij-műből készült Éjjeli menedékhely, majd 1937-ben a Maupassant-novellát feldolgozó Egy mezei kirándulás forgatásakor. A folytatást már ismerjük… Itt is csak csodálhatjuk Gabrielle művészi megérzéseit egy olyan területen, mely távol esik a sajátjától. Renoir nagyra értékeli Gabrielle-nek ezt a képességét és felkéri, hogy tervezze meg A játékszabálycímű, 1939 tavaszán forgatandó filmje jelmezeit, amely később a mozi klasszikus darabja lesz, és amely ma is elkápráztatja a nézőt Nóra Gregor elegáns öltözékeivel. Ekkortájt nem ez Gabrielle egyetlen kiruccanása az előadó művészet világába. Gocteau kapcsán már említettük, hogy 1937-ben Goco tervezte a Jean Marais testét körülfonó és kihangsúlyozó furcsa szalagokat. Ugyanebben az évben ő öltözteti fel A Kerekasztal lovagjai szereplőit is. És ez nem minden: két évvel később, 1939-ben egy Salvador Dalí-mű, a Bachanale jelmezeit tervezi, melyet az Orosz Balett ad elő Monte-Carlóban. Gabrielle, aki mindenütt ott akar lenni és esze ágában sincs átengedni a helyét a konkurenciának, megérzi, hogy mindenképpen részt kell vennie az 1937-es világkiállításon, melyre az új Trocadéro, a Chaillot-palota épül, és ahol a Szajna partján Németország és a Szovjetunió hatalmas pavilonja, a horogkereszt és a sarló-kalapács néz egymással farkasszemet. A megnyitóra május 24-én kerül sor, több mint három hét késéssel, az építési törmelékek közepette. Özönlenek a francia és külföldi látogatók, mintha Európa homályosan érezné, hogy talán utoljára ünnepelhet. Természetesen divatbemutatók is szerepelnek a programban. Az Elegancia pavilonban tartják őket,

ahol speciális emelvényt építettek a manökenek felvonulásához, a teraszos Club des oiseaux-t (Madárklubot). A Cambon utca modelljeit különösen megtapsolják. Christian Bérard ránk hagyta a vázlatait e kivételes pillanatokról: Gabrielle-t láthatjuk rajtuk a műhelyében készült tüllruhákban. Ez is egy módja annak, hogy az ember farkasszemet nézzen a világgal… Ha nem számítjuk a színházi és énekes sztárokat, Gabrielle kora egyik legtöbbet fényképezett személyisége: nem véletlen. Mindig tett róla, hogy kivívja a legkiválóbbak, a mesterek rokonszenvét: először is hogy bemutassák az alkotásait a divatsajtóban… másodszor pedig hogy őt magát is fényképezzék és ismertté tegyék, ami a siker elengedhetetlen eleme. A balti Hoyningen-Huene, a kor egyik legjobb divatfotósa például nemcsak a modelljeit örökíti meg a Vogue számára, de több portrét készít róla is, melyek közül a legfigyelemreméltóbb kétségkívül az 1935-ben készült, fehér csipkegalléros, melyen Gabrielle deréktól felfelé látszik: a csipkegallér a reneszánsz nyakfodraira emlékeztet. Gyönyörű arc. Határozott rajzolatú vonások. Hosszú fekete szempillák parancsoló íve. Alatta mély, sötét csillogású szempár, amely mintha át akarná fúrni azt, akit figyel. Remek portré Horsté is: Goco arcát és mellkasát annak a nagy karosszéknek a támlája foglalja keretbe, mely most a Gambon utcai lakás előszobájában áll. Kitűnőek a Sir Gecil Beaton, a Buckingham-palota hivatalos fotósa készítette képek is. Tehát Gocónak, a divat királynőjének több udvari művésze is van, ahogyan az európai királyi családoknak is megvoltak a maguk hivatalos festői… E portrék vagy egész alakos fotók mellett mások, például Lipnitzky, és főleg Roger Schall, meghittebb felvételeket készítettek: Gocót egy vacsorán látjuk Monte-Garlóban, Salvador Dali és Georges Auric között, amint éppen egy kedves anekdotát mesél ez utóbbinak, vagy fának öltözve egy bálon, vagy mosollyal az arcán, Marie-Laure de Nailles-jal és Sztravinszkijjel vacsorázva vagy éppen magasan a La Pausa udvarán álló öreg olajfa tetején…

Gabrielle persze tudja, hogy nem elég a fotóművészet fejedelmeivel körülvennie magát, és ott lenni a fontos társasági eseményeken… Csak az alkotásaival kerekedhet felül a vetélytársain. A nappali viseleteknél Chanel ragaszkodik az egyszerűséghez és a letisztultsághoz, melyek eddig sikert hoztak neki. Ebben a stílusban tervezi a kis délutáni ruháit, valamint a tweed- és dzsörzé kosztümjeit, melyek szerencsésen társítják az eleganciát és a praktikumot. Asniéres-i szövödéjében gyártatja le az anyagokat, melyet egy tehetséges orosz, Iliazd Zdanovitch segítségével alapított, aki a kötőgépeket tervezte számára. Ám kimeríthetetlen alkotói képzeletét az estélyi ruhák tervezésekor engedheti leginkább szabadjára, mindig megőrizve azonban a formák tisztaságát és a részletek tökéletességét. „Legyenek hernyók nap közben és pillangók éjszaka” – tanácsolja az egyik cikkében. „Nincs annál kényelmesebb dolog, mint hernyónak lenni, és nincs, ami inkább szerelemre termett volna, mint a pillangó. Kellenek mászóruhák és kellenek szárnyaló ruhák.” Ha végignézzük az 1936 és 1939 közötti estélyiruha-modelljeit, valóságos tárházát látjuk az újításoknak! A legnagyobb paradoxon: Coco azzal szerzett hírnevet magának, hogy nevetségessé tette a szecesszió szín– és formavilágát, most viszont megengedheti magának, hogy újra divatba hozza, persze úgy, ahogyan csak ő képes rá, kifigurázva, könnyed iróniával és sok szellemességgel… A jelmezbálokon újra feltűnnek a pazar toalettek, amelyek fedetlenül hagyják a vállat, a szűk derekú krinolinok, a turnűrös szoknyák, a fátyolba bújtatott karok… A leggyakoribb színek: a fekete, a tengerészkék, a fehér, néha az élénk rózsaszín, a piros vagy a sápadt zöld. Ezeken az alkalmi viseleteken kívül Gabrielle tüllből, muszlinból, csipkéből, kreppből tervez légies, áttetsző ruhákat. Más darabok tafotáből, keményselyemből, ezüsttel átszőtt selyemből, aranyiaméból készülnek. Mesterien kombinálja ezeket az anyagokat, nem mellőzi az arany díszeket, sem a flittereket, szüntelenül variálja a formákat, ám óvakodik a Schiaparellit jellemző szélsőségektől. Természetesen az öltözékeihez illő, rafinált

hajviseleteket is javasol szalaggal, selyemkonttyal vagy flitteres fátyollal, melyet egyszerűen a hajra tűznek, és egy szál kaméliával, rózsával, gardéniával vagy netán virágdiadémmal díszítenek… Az összképet számos ötletes bizsu, fülbevalók, brossok, láncok és karkötők teszik teljessé. 1939 tavaszán és nyarán, a háború előtti utolsó szezonban sokat beszélnek Chanel új kreációiról, a „cigánylány-ruhákról” és a „trikolór-ruhákról”. Ezek a nevükre rácáfolva nem hivalkodóan hazafias viseletek, csak néhány nagyon diszkrét árnyalat idézi távolról a francia trikolór színeit. Mindenesetre Gabrielle bebizonyította, hogy igenis vissza tudja verni a rivális divattervezők elszánt támadásait, hiába akarják elvenni tőle az elsőséget. No de micsoda erőfeszítésekbe kerül mindez! Ám ezek a divat világában dúló kis háborúk hamarosan eltörpülnek az Európát fenyegető súlyos veszedelmekkel szemben. Sokan inkább behunyják a szemüket, hogy ne lássák meg a valóságot. Már 1938 szeptemberében is csak hajszál híján sikerül elkerülni a háborút a müncheni egyezmény megkötésével. A következő nyáron azonban a német csapatok megszállják Lengyelországot, és a szövetségesek szeptember 3-án hadat üzennek Németországnak. A mozgósítás kelletlenül folyik: Franciaországot, 1914-gyel ellentétben, nem érte támadás, és nincs miért revánsot vegyen. Hiányzik az igazi motiváció. A franciák mégis beletörődnek, hogy harcba szálljanak, józan megfontolásból… végtére is meg kell állítani ezt a mohó diktátort! Pedig olyan szép idő van! Túl szép, hogy hátrahagyják a strandokat, a strandruhákat a khaki uniformis kedvéért. Szeptember első napjaiban Gabrielle úgy dönt, hogy bezárja a varróműhelyeit. Csak a parfümöket és kiegészítőket árusító üzletét tartja nyitva. Egyik napról a másikra hozta meg a döntést. Kétezerötszáz munkásnőt bocsát el. Azt mondják, haragból tette, így akart bosszút állni azokon, akik három évvel korábban, 1936 júniusában sztrájkoltak. Nem valószínű.,A-z nem a ruhák ideje volt – magyarázta

Gabrielle később. – Olyan érzésem volt, hogy véget ér egy korszak, és soha többé nem tervezünk ruhákat.” Kétségtelen, egészen másként viselkedett 1914-ben, de abban az időben fiatal volt, és tele reményekkel; akkor kezdte felépíteni a cégét, és nem az a fajta nő volt, aki megtorpan a nehézségek láttán. Ráadásul ott volt Boy, akiben tökéletesen megbízott. Amikor 1914 augusztusában be akarta zárni a deauville-i üzletét, a férfi tanácsolta neki, hogy ne tegye. Most más a helyzet, ötvenhat éves, és bár a cége virágzik, a jövője már mögötte van, és senki nem áll mellette, hogy bátorítsa, buzdítsa, folytassa csak. Különben is elege van már a sarkában nyomuló vetélytársakból, akik egy perc nyugtot sem hagytak neki, Madeleine Vionnet-ből, aki csak úgy emlegeti őt, „a kalaposnő”, az Olaszból, aki egyfolytában packázik vele, és abból, hogy mindenhol jelen kell lennie, amikor százszor szívesebben maradna otthon, egyedül vagy néhány válogatott baráttal! Ez az oka, hogy Gabrielle, akit szigorúan elítélnek a döntéséért, a rá nehezedő nyomás ellenére – különösen a divatszakma szakszervezete tiltakozik – nem hajlandó engedni. A munkásnői? A konkurensei boldogan felveszik őket… hiszen remek szakemberek! A kuncsaftjai? Ugyanez a helyzet! Menjenek csak a többi divattervezőhöz, másra sem várnak. Még hogy „dezertált”! Micsoda nevetséges vád! Ő fogja talán felöltöztetni a francia hadsereget? Ő fogja biztosítani a védelmet a német repülőgépek és tankok ellen? Vagy azt akarják, hogy ruhákat tervezzen azoknak a társasági hölgyeknek, akik ápolónőjelmezbe akarnak bújni, mint Poiret tette 1914-ben – aki Jean Gocteau maskarauniformisát is készítette? Ha a többi divatház nyitva akar tartani, hát rajta, sok szerencsét! Amikor Gabrielle az újságokat lapozgatva meglátja a divatrovatban a „hamis riasztás” modellt, egy háromnegyedes hermelinkabátot, amely „egy hamis kékróka prémmel szegett marokkói krepp vacsoraruhát takar”, vagy az „offenzívát”, a nyomott selyemblúzból, egy ugyanolyan árnyalatú vászonszoknyából és egy rövid, selyembéléses blézerből álló együttest, melyhez ugyanebből az

anyagból készült gázálarc-táska[55] tartozik, csak nevet. Milyen bölcs döntés volt, hogy bezárta a divatházát, és nem tette magát nevetségessé, mint a vetélytársai, akik így próbálnak részt venni a haza háborús erőfeszítéseiben. Majd pont tőlük fog megijedni Adolf Hitler – jegyzi meg gúnyosan.

X. FEJEZET HOSSZÚ-HOSSZÚ SZÜNET Cambon utca 31., 1939. szeptember vége. Az első emeleten a redőnyök leeresztve. A tucatnyi aranyozott, piros bársonnyal kárpitozott széket, melyeken a bemutatók alatt Coco vásárlói foglaltak helyet, júliusban nagy szürke huzatokkal takarták le: máris fehéres por ülepedett rájuk… Csipkerózsika palotája. Mennyi időre? A háború végéig? Örökre? A hónap legelején Jean Gocteau[56] és a barátja, Jean Marais, aki megkapta a behívóját, Gabrielle-nél vacsoráznak; melankolikus a hangulat. Ez az utolsó este, melyet a színész Párizsban tölt. A versailles-i laktanyában, ahová behívták, engedélyt kapott, hogy néhány órát a fővárosban töltsön… A vacsora alatt Gocteau, aki nem az optimizmusáról híres, jobb meggyőződése ellenére hosszasan fejtegeti azt a paradoxont, mely szerint a háború az emberiség normális állapota, a béke pedig csak közönséges szünet, amolyan rendszeres pihenő, melyre az embernek szüksége van, mielőtt folytatná a harcot… Ezzel együtt úgy gondolja, hogy ezúttal nem lehet szó hosszú konfliktusról. A még könnyelműbb Jean Marais azt jósolja, hogy egy héten belül hazatér. Nem is lesz háború – állítja. Hatalmas blöff… Egyébként mindenfelé arról beszélnek, hogy a németek az éhhalál küszöbén állnak, nincs benzinjük és a tankjaik páncélozása körülbelül olyan szilárd, mint a kartonpapír. Hogyan is tudnának ellenállni „a világ első számú hadseregének”? A realistább Gabrielle nem osztja az álláspontjukat. És felajánlja,Jeannot-nak”, hogy háborús keresztanyja lesz. Marais-t csapatával, a légierő 107-es századával a Somme-vidékre küldik,

Montdidier-be, majd Roye-ba. A nevezett egységnek az a feladata, hogy fogadja az esetleg érkező repülőgépeket, melyeknek a g)’ártása még el sem kezdődött, s melyek végül sosem érkeznek meg… Addig is a színésznek köszönhetően Cocótól ládaszám kapják a bort, kardigánt, sálat, bélelt kesztyűt, bakancsot és gallérvédőt. Itt senki sem merne rosszat mondani Marais-ról, aki büszke rá, hogy az ő százada „az egyetlen a francia hadseregben, melyet Chanel öltöztet”. Ekkoriban Cocteau egy nagy lakásban élt Jean Marais-val a Madeleine tér 9.–ben. A lakás ablakai a templom bal oldalára nyíltak. Gabrielle fizette a lakbért, hiszen a költőnek nem futotta rá. Két szőnyeget az édesanyjától kellett kölcsönkérnie. A két matrac és az ágy megvásárlása már felemésztette a tartalékait. A székek? Jeannot – szükség törvényt bont – a Champs-Élysées parkjából hozta és átfestette őket. André Vilmorin, Louise bátyja pedig edényekkel látta el a pénztelen szerelmespárt. Most, a „furcsa háború” kezdetén Cocteau, akit felkavart az elválás Marais-tól, és a valódi konfliktus lehetősége, mely konfliktus igazi halottakat eredményezhet, nyomorultul bolyong a Madeleine téri, hirtelen túl tágas lakásban, naponta többször is benyit Jeannot szobájába, mintha isten tudja, miféle csoda folytán összetalálkozhatna vele. Coco megsajnálja és meghívja, hogy töltsön el néhány hónapot a Ritzben, ahol közelebb lehet hozzá. November közepén azonban a férfi, aki kínosan érzi magát a fényűző nagyszállóban, átköltözik Neuillybe, barátnője, Violette Morris hajójának, a La Mouette-nek fedélzetére, ahol megírja a Szent szörnyetegek-et, melyet 1940 februárjában a Michel Színház mutat be. 1939 októbere. Egy szerény ház a clermont-ferrand-i domboldalon. Egy ötven körüli férfi a postáját bontja. – Nocsak, egy levél a nővéremtől! – mondja a feleségének, aki a tekintetével faggatja. Ez a férfi Lucien Chanel. És olvassa: „Nagyon sajnálom, hogy szomorú hírt kell közölnöm

veled. Mivel a divatházam bezárt, magam is majdhogynem nyomorgok… Mostantól semmire sem számíthatsz tőlem, amíg meg nem változnak a körülmények.”[57] Mostanáig Gabrielle havonta bizonyos összeget juttatott a fivérének. Körülbelül tíz évvel korábban ő fizette a háza felépítését, és a havi summák azt a célt szolgálták, hogy Lucien felhagyhasson mesterségével, a vándorkereskedéssel – korábban cipőket és fapapucsokat árult szombatonként a clermont-i vásárban, a város fölé tornyosuló fekete katedrális mögött. Így azonban megélhetett a járadékából… Vajon Gabrielle, akit Westminster hercege feleségül akart venni, azt szerette volna, hogy elfogadhatóbb családja legyen? Sokan ezt állították. Meglehet. De nincs rá semmi bizonyíték. Még ha egy szép középkori kastélyról lenne szó, amiből annyi van Auvergneben… de egy közönséges ház, üveg előtetővel, ahol egy visszavonult vándorkereskedő él, ez lenne a fényes birtok és família? Gabrielle másik fivére, Alphonse a nővére nagylelkűségének hála kávéház-tulajdonos Valleraugue-ben, Gard megyében. Gabrielle neki nagyobb havi járadékot juttatott, mint Luciennek (annyit, amennyit akkoriban egy prefektus, keresett havonta), hiszen ő volt a szíve csücske. És Alphonse mindig számíthatott rá, ha ki kellett cserélnie összetört autóját, vagy ki kellett fizetni a kártyaadósságát. Alphonse szeretett kirúgni a hámból, akárcsak az apja, akire sok mindenben hasonlított. Ám ezúttal ő is levelet kap a nővérétől, melyben Gabrielle értesíti, hogy a divatháza bezárása miatt kénytelen beszüntetni a támogatást. Mostantól Lucien a megtakarításaiból, Alphonse pedig a valleraugue-i üzlete bevételeiből él. Hogyan magyarázzuk Gabrielle magatartását? Miután bezárta a műhelyeit, úgy érzi, hogy ha nem kell is mindenkitől végleg megvonni nagylelkű támogatását, legalább mérsékelnie kell az ezzel járó terheket, hiszen a bevételei várhatóan jelentősen csökkennek, kizárólag a parfümök eladásából kell megélnie, mely szerinte katasztrofális körülmények között folyik a neuillyi céggel folytatott

pereskedés következtében. Ráadásul abba az életkorba ért, amikor „a nélkülözéstől való rettegés” kezd eluralkodni az emberen. Ugyan, miért kellene ilyen körülmények között eltartania azokat az embereket, akik, efelől nincsenek illúziói, kizárólag érdekből kötődnek hozzá. Aligha tévedett. Szomorú bizonyítékot is szerzett volna erre, ha olvashatja a levelet, melyet Alphonse írt a feleségének, s melyben cinikusan így fogalmaz:,Azt írtam neki (egy levélben Gabrielle-nek), hogy nagyon aggódsz, hogy esetleg beteg. Mindig hízelegni kell, a hízelgés nem kerül semmibe.”[58] Ilyen körülmények között miért érintkezne tovább a fivéreivel? 1939-ben minden kapcsolatot megszakít velük. Alphonse 1953-ban hal meg, Lucien pedig valamikor az ötvenes években, anélkül hogy Gabrielle viszontlátta volna akár őket, akár a feleségüket, a gyerekeiket. Különben is a szomorúság és a nyomor korszakára emlékeztetik, melyet szeretne végleg kitörölni az emlékezetéből. A valóság azonban összetettebb a látszatnál. Gabrielle, aki szakított a fivéreivel, változatlan szeretettel veszi körül az unokaöccsét, André Palasse-t, az 1915-ben tüdőbajban elhunyt Júlia nővére fiát. Láttuk, hogy Boy tanácsára egy nagyon elegáns angol kollégiumban, a jezsuiták irányította Beaumont-ban taníttatta, ugyanott, ahol magát Gapelt is „idomították”, hogy nagynénje sokatmondó kifejezését idézzük. Itt aztán igazi gentlemant faragtak Andréból… Ezért ajándékozta meg Gabrielle a Peyros-kastéllyal is. Megérdemelte… A kivételes bánásmód, melyben Gabrielle unokaöccsét részesíti, könnyen magyarázható: André elvesztette az édesanyját. Gabrielle, akinek nem született saját gyermeke, és talán sajnálta ezt, úgy tekintett rá, mint aki más körülmények között akár az ő fia is lehetett volna. Most már csak az övé a fiú, és senki sem vitathatja el tőle… Amikor Alphonse gyerekeiről akart gondoskodni, az ő taníttatásukról, a szülők részéről durva elutasításba ütközött. Megbántotta, megalázta ez a reakció… Nos, ha a pénzét elfogadják, de a tanácsait megvetik, nem látja be, miért kellene most, hogy a

bevételei megcsappantak, továbbra is támogatnia őket. Ne nézzék bolondnak. Boldoguljanak, ahogy tudnak! Ezentúl Gabrielle és a fivérei között az egyetlen kapocs a jóságos Adrienne, aki boldogan éli napjait egy Clermont-Ferrand környéki kastélyban, és válogatás nélkül befogadja a család minden tagját, elsősorban a gyerekeket, akik többnyire nála töltik a nyári szünidőt, és imádnak a parkban játszani. Kell-e emlékeztetnünk rá, hogy a „furcsa háború” nyolc hónapja után kegyetlen az ébredés 1940 májusában, amikor a francia hadsereg néhány nap alatt összeomlik? Hamarosan milliószámra menekülnek az emberek dél felé. Párizsban világvége-hangulat uralkodik. A város fölött hatalmas fekete füstfelhő gomolyog: égnek a benzinraktárak. Fényes nappal szinte éjszaka van. Néha felüvöltenek a szirénák, és Párizs hamarosan teljesen elnéptelenedik: a baljós sivatagot néhány dologtalan házmester őrzi csupán. Az általános pánikban Coco is az elutazás mellett dönt. Mivel a „szerelőjét” besorozták, kénytelen felfogadni egy sofőrt, aki attól való félelmében, hogy felfigyelnek rá, nem hajlandó a Rollsot vezetni. Inkább a saját kocsiját választja. Gabrielle Pau-ba viteti magát. Annak idején itt ismerkedett meg Capellel. Innen Corbéres-be megy, az unokaöccse kastélyába, aki nemrég fogságba esett. Találkozik Etienne Balsannal, aki ekkoriban a családi birtokon tartózkodik Doumyban. Megnősült és megöregedett. Haja egy része kihullott, lovas szenvedélye azonban mit sem lanyhult, mindennap kilovagol valamelyik telivérén. A kastélyban töltött néhány hét után Gabrielle ügy dönt, visszamegy Párizsba. Június 22-én Pétain marsall aláírta a fegyverszünetet. Coco magával viszi Marie-Louise Bousquet-t, egy szellemes társasági hölgyet, aki szalont tart fenn Palais-Bourbon utcai szép lakásában. Vichyn keresztül mennek, ahol a két asszony a Parc Hotel éttermében vacsorázik. Maga a marsall is itt étkezik. Gabrielle később így meséli a jelenetet Marcel Haedrichnek:

„Mindenki nevetett és pezsgőzött. A nők hatalmas kalapokat viseltek. Azt mondtam: »Nocsak, itt javában tart a szezon.« Egy úr felém fordult: »Hogy érti ezt, hölgyem?« Azt feleltem: »Úgy értem, hogy nagyon vígan vannak itt, ami felettébb örvendetes.« A férfit a feleségének kellett lecsendesítenie!” Gabrielle-nek nem okoz nehézséget a benzin beszerzése út közben. A németek nem sajnálják a lakhelyükre visszatérő menekültektől: igaz, francia benzint osztogatnak! Az étkezés már nehezebb. Mindenesetre Coco mellett nem lehet unatkozni, minden megjegyzése elevenbe vág: „Valójában, mondja, ha nem lett volna olyan szép idő, nem menekülnek annyian dél felé.” Párizsban meglepetten látja, hogy a Ritzet lefoglalták a németek. A bejárat előtt fémsorompók, és az ajtó mindkét oldalán egy-egy fegyveres, sisakos katona őrködik. Horogkeresztes, fekete-fehérpiros zászló leng az épületen. Megpillantja a hotel egyik igazgatóját, és int neki. Megtudja tőle, hogy a bútorait és a személyes holmijait ki kellett költöztetni a lakosztályából. Amikor azonban egy német tábornok észrevette az egyik folyosón a ládáit, melyekre ráírták a nevét, közbelépett, és elérte, hogy ha „arról a Coco Chanelről van szó, aki ruhákat tervez és parfümöt árul”, itt maradhasson a szállodában. Az igazgatóság szabadkozik: csak egy szerényebb, két kis szobából és fürdőszobából álló lakosztályt tud Chanel kisasszony rendelkezésére bocsátani, mely ráadásul a Cambon utcára néz, nem pedig a Vendőme térre, mint az eddigi pazar lakosztálya. Gabrielle meghányja-veti a dolgot. Igaz, kénytelen lesz belenyugodni, hogy a németekkel egy szállóban lakik, de elég kinyitnia az ablakát és kissé kihajolnia, hogy lássa a parfümüzletét, amely ezentúl egyetlen kenyérkereseti lehetősége, és mivel a Ritznek a Cambon utca felé is van kijárata, kényelmesebb megoldást keresve sem talál– ni. Sokkal szűkösebben lesz majd, mint korábban, mivel azonban csak aludni jár haza, mit számít? Napközben a Cambon utcai lakásán fogadhatja a barátait… Valójában Cocónak nem voltak nagy igényei…

A divatháza bezárása óta Gabrielle nagyon visszavonult életet él. Nincsenek többé társasági összejövetelek, fényes estélyek, nagy éttermi vacsorák. Csak az operába megy el néha, hogy megtapsolja barátját, Serge Lifart. Most, hogy már nem kötelessége mutatkozni, ismét a nyugalmas életet választja, mely mindig is az ideálja volt, ám mindeddig nem tudta összeegyeztetni a szakmájával. Ugyanakkor távolról sincs egyedül… Meg-meglátogatja, vele ebédel vagy vacsorázik Serge Lifar, aki a Castille Hotelben lakik a Cambon utcában, s így szinte mindennap benéz, és Cocteau is gyakran felbukkan, aki éppen egy icipici lakásba költözik a Palais Royal környékén. Időnként a hűséges Reverdy is elhagyja solesmes-i kis házát, és feljön hozzá Párizsba. Természetesen Misia is gyakori vendég, sőt néha Sert is megjelenik. A festő 1938-ban elvesztette Roussyt, fiatal feleségét, akit a tüdőbaj kábítószer-függővé és felismerhetetlenné tett. Gabrielle hihetetlen odaadásról tett tanúbizonyságot ebben az időszakban. Mivel Roussy, akinek az egészségi állapota mindenképpen szanatóriumi tartózkodást igényelt volna, hallani sem akart róla, hogy szanatóriumba menjen, Coco azt mesélte neki, hogy ő is ugyanilyen betegségben szenved, és könyörögve kérte, hogy kísérje el Prangins-be, Svájcba gyógykezelésre, hogy ne érezze magát annyira egyedül. A komédia hatásosnak bizonyul, ám a svájci kúra sem tudja megmenteni a fiatalasszony életét: a tüdőbaj akkoriban többnyire gyógyíthatatlan betegség volt. A halálhírtől lesújtott Misia súlyosan megbetegedett, szívrohamot kapott, és egy retinabevérzés következtében fél szemére megvakult… Ráadásul drogok segítségével próbált elmenekülni a problémák elől… Különösen az olyan problémák elől, melyeket az exférjéhez fűződő kapcsolata okozott. Szokás szerint, viharos barátság korszakát éli meg Cocóval. Gabrielle néha elmegy hozzá vacsorára, a Gonstantine utcába, vagy Sert-hez, a Rivoli utca 252.–be. Ilyenkor jobb híján Misia játssza a háziasszony szerepét. A férfi döbbenetes fényűzésben él, és annak ellenére, hogy az élelmiszer-ellátás

akadozik és megszorítások vannak, nála mindig pukkadásig eheti magát az ember ínyencségekkel. Az ő konyhája a legjobb egész Párizsban. A vendégségeken és az ügyei intézésén kívül vajon mivel tölti az idejét Gabrielle? Először is öltözködnie kell… A Chanel-műhelyek bezárása után a vezető varrónői gond nélkül elhelyezkedtek: minden diplomával, minden ajánlással felér, hogy a Kisasszonytól jöttek. Az egyikük, Lucia asszony azonban saját üzletet nyitott a Royale utcában, és magával vitte Manont (Ligeournét), aki tizenhárom éves kora óta Cocónál dolgozott. Mostantól Gabrielle Luciánál öltözködik, Luciánál, aki kimondhatatlanul büszke rá, hogy ilyen vásárlója van! Gabrielle, aki mindig panaszkodott, hogy csak a nap végén tud olvasni egy keveset, most behozza a lemaradást. Reverdy irányítja a választásban, és Serge Lifar, akinek nagyon szereti a hangját, kérésére részleteket olvas fel neki a klasszikus remekművekből. Ezenkívül újra énekelni kezdett: a lelke mélyén sosem nyugodott bele a majdnem negyven évvel korábban Vichyben elszenvedett kudarcba… Órákon át ismételgeti a bel canto legszebb dalait, köztük Verdi, Puccini és Massenet áriáit, s hol jobban, hol rosszabbul zongorán kíséri magát. 1941 januárjában Boulos Ristelhueber, a diplomatafiú, és Misia titkára, miután elkísérte munkaadóját a Gambon utcába, ezt jegyzi fel a naplójába: „Gocóhoz érkezve furcsa gurgulázást hallok. Két vörös hajú boszorkányt látok, az egyik a zongoránál, a másik a zongora végénél áll. Coco illedelmesen hallgatja a megjegyzéseiket. Énekórát tartanak. „Hihetetlen – mondja nekem hazafelé Misia. – Ötvennégy évesen![59] És még azt állítja, hogy a hangjának van jövője!” Misia szemmel láthatólag nem esik az elfogultság bűnébe a barátnőjével kapcsolatban… A megszállás ideje alatt Coco végig fogadja Cocteau-t, de ki tudja, miért, csupa rosszat mond róla, megdöbbentve ezzel Boulos-t, aki a szemére is veti: „Vitatkozom miatta Cocóval – írja 1941-ben. – Képtelenség ilyen módszeresen pocskondiázni a barátainkat, ahogyan ő teszi. Ez már zavaró. Tudom, hogy a lelke mélyén nagyon szereti

őket, mégis nagyon sokat árt nekik, és úgy érzem, ezt feltétlenül a szemébe kell mondanom.” Gabrielle-nek talán nem lett volna ilyen éles a nyelve, ha nincs Misia, aki hírhedt volt kegyetlen megjegyzéseiről. A barátok szóbeli gyilkolása eleinte élvezetes játék volt a két nő számára, azután egyfajta kissé perverz öröm, mely végül életük elengedhetetlen részévé vált. Coco később be is vallja Paul Morand-nak: „Imádok kritizálni. Ha egy nap nem kritizálok többé, számomra vége az életnek.” A semmittevéstől, melytől divatháza bezárása óta szenved, bizonyára megkeseredett. Nem is gondolta volna, hogy ennyire nehéz, ha semmit sem csinál. A munka is lehet kábítószer: Gabrielle erre most jön rá. Talán tévedett, amikor bezárta a divatházát, abban a hiszemben, hogy a törzs-vásárlói úgyis eltűnnek, hiszen végül is Lanvin, Fath, Lelongék, Piguet-ék, Patou-ék, Balenciagáék tovább árulják a ruháikat… dolgoznak, miközben ő… Most már késő: mit szólnának, hogy miután bezárt, éppen a német megszállás alatt nyit ki újra? Tehát nincs mit tennie, viselnie kell az elhamarkodott döntés következményeit. Cocteau megszállás alatt vezetett naplója felvillantja Coco néhány pillanatát, és a kettejük között folyó beszélgetések egy-egy részletét. Gyakran emlegetik fel az együtt megélt vidám perceket. Nem az a hír járta róluk a sajtóban 1940 elején, amikor a férfi nála lakott a Ritzben, hogy össze fognak házasodni? Az Aux é coutes című lap azt állította, hogy Gocteau, amikor erről kérdezték, nem cáfolta a hírt: „Chanel nevetett, én is nevettem. Az anyám azonban azt mondta: »Miért nem vallód be, fiam, ha már benne van az újságokban? «„[60] Újabb idézet a Napló-hói, 1942 áprilisából: Gocteau egy zenés délelőttről ír, melyen mindketten ott voltak és amelyen csak úgy nyüzsögtek a nevetséges sznobok, akiket Lehetetleneknek és Borzalmasaknak nevez (A Direktórium Arszlánjainak és csodabogarainak a mintájára). Őket hívták ekkoriban jampeceknek, a fiatal dandyket, akiknek zakója combközépig lógott, a nadrágjuk pedig a lábikra közepén véget ért. Az őrült nevetés után, amely a fiatalemberek láttán elfogta a két barátot, Gocteau eszébe juttatja

Gabrielle-nek a vacsorát, melyet az asszony 1937-ben adott a ritzbeli lakosztályában Winston Ghurchill és a fia, Randolf tiszteletére. A vacsora végén a leendő és holtrészeg miniszterelnök forró könnyeket hullatott. Vili. Edward magatartásán, aki lemondott a trónról, hogy feleségül vehesse az elvált Wallis Simpsont… A munka nélkül maradt Chanel, ahogy Gocteau felidézi, elvállalta, hogy megszervezi és elkészíti a jelmezeket a felújított Antigoné-hez, amelyet – Honegger zenéjével – 1943 januárjában tűztek műsorra az operában. A lehetőség, hogy átmenetileg ismét az egykori foglalkozását űzze, bizonyára még fájdalmasabban érezteti vele, mit veszített azzal, hogy bezárta a műhelyeit… A meddő tétlenségbe süppedt, már-már elfelejtett Gabrielle 1940 őszén találkozik a férfival, aki több mint tíz éven át a szeretője lesz. Emlékszünk rá, hogy az unokaöccse, André Palasse 1940 júniusában a németek fogságába került. A törékeny alkatú, anyjához hasonlóan tüdőbajra hajlamos férfi bizonyára rosszul tűri a táboréletet, a rosszul fűtött barakkokat, a kiporciózott fejadagokat… Egyébként is, meddig bírja vajon a fogságot? Az életébe fog kerülni. Mindenáron ki kell hozni onnan. De hol kopogtasson? Gabrielle régóta ismer egy német diplomatát, az 1896-ban Hannoverben született Hans Günther von Dincklagét. Az édesanyja révén félig angol férfi jó nevelést kapott, folyékonyan ír és beszél Shakespeare nyelvén, ahogyan Racine-én is. Elénk és sziporkázó szellemű, zenerajongó, s ráadásul nagyon jóképű: sudár, karcsú, nyúlánk és ruganyos, szőke, fakókék szemű. Tetszik a nőknek, és számát sem tudja hódításainak. Amit a felesége, született Maximilienne von Shoenebeck nem tűr sokáig, és 1935-ben kérvényezi a válást. Ekkor a férfi már két éve Németország attaséja a párizsi Lilié utcai követségen, ahol a sajtókapcsolatokért felelős. A Ghamps de Marson, a Gharles-Floquet sugárút 14.–ben bérel egy szép lakást. Nagyon hamar bejáratos lett a legjobb párizsi szalonokba, ahol versengenek a gáláns diplomatáért, aki az egyéb erényei mellett kitűnő táncos is. A barátai családiasán Spatznak, verébnek szólítják a könnyedségéért,

mellyel az életét élte, és azért is, mert ez a madárka szívesen csipegetett a szép hölgyek szívéből. Joachim von Ribbentrop, a külügyminiszter hivatala nem minden hátsó szándék nélkül tartotta meg a posztján felelőtlensége és komolytalansága dacára is. Azok közé az elbűvölő személyiségek közé tartozott, akik képesek voltak hízelgőbb színben feltüntetni a hazájukat, és varázsukkal ellensúlyozni a hitleri kirohanások nyers brutalitását. Ez a feladat egyébként nagyon is megfelelt az élvezethajhász, nemtörődöm természetű Hansnak, akiben mint sejthetjük, nem lobogott túlzott tűzzel a náci elkötelezettség. Valójában a fő gondja az volt ezekben az években, hogy Párizsban, imádott városában maradhasson. Coco már a háború előtt is hallott a mondén társaságban közismert playboyról, a kiváló pólójátékosról, aki Deauville-ban sok meccset játszott, és gyűjtötte a kupákat. Később többször is találkozott vele társaságban, anélkül, hogy bármi más kialakult volna közöttük, mint egyfajta felületes ismeretség, mely azokat köti össze, akiket a véletlen időnként egymás mellé sodor egy vacsorán vagy egy gálaesten. Gabrielle tehát magától értetődően Dincklagéhoz fordul, hogy elérje az unokaöccse szabadon bocsátását. A gáláns férfi megígéri, hogy közbenjár André érdekében. Egyébként is mindig mindent megígér… Ekkoriban nem ritkák a Cocóéhoz hasonló kérések. Kézenfekvő a magyarázat. Több mint másfélmillió francia fogoly zsúfolódott össze a német táborokban, és mindazok, akik ismernek valamelyest is befolyásos „megszállókat”, próbálnak közbenjárni. Sacha Guitry például, aki hírnevének köszönhetően kapcsolatba került a német hatóságokkal, kihasználja magas kapcsolatait, és hadifoglyok szabadon bocsátását kérvényezi. Van, amikor egyszerre tíz embert sikerül kihoznia a fogolytáborból. Még Tristan Bernard-t is ki tudja ragadni a Gestapo karmai közül.[61] Dinkclage azonban nem elég befolyásos személyiség ahhoz, hogy igazán számítani lehetne hatékony segítségére… Mekkora hitelt lehet adni egy Spatznak, egy verébnek? Hat hónappal Goco közbenjárása után André Palasse még mindig rács mögött van… Gabrielle pedig a

jóképű német fogságába esett. A hatvanhoz közeledik: számára, aki olyan egyedül érzi magát, vajon nem az utolsó fellángolás pillanata jött el? Azoknak, akik később a szemére vetik a szeretője nemzetiségét, azt feleli:,Amikor egy nő ennyi idős, és egy férfi megtiszteli az udvarlásával, talán kérje el a papírjait?” Mivel Dincklagénak nincsenek elég magas kapcsolatai ahhoz, hogy kiszabadítsa Palasse-t, bemutatja Gocót Théodor Mommnak, a német tisztnek és remek lovasnak, az egykori Rittmeisternek, aki a francia textilipar felelőse a megszálló hatóságnál. Nagyon jó lépés: Gabrielle múltbeli tevékenységének az ismeretében szinte kizárt, hogy ne sikerülne ürügyet találni Palasse szabadon engedésére. Gocónak az asniéres-i szövödéjén kívül van egy másik gyára is Maretzben, északon, Cambrai mellett, ami 1939 szeptemberében bezárt. Miért ne kezdhetne újra termelni? Újra kell indítani a munkát Franciaországban, nem igaz? Ha pedig megnyitják az üzemet, hozzáértő igazgató is kell, ugyebár? Ahogy megszületik a gondolat, tett is követi! Nos, nem is olyan nehéz… Coco természetesen végtelenül hálás Spatznak, amiért bemutatta Theodor Mommnak, és ez csak fokozza az iránta való ragaszkodását… Coco néhány barátja tudja, vagy legalábbis sejti, hogy idill szövődött közöttük. A férfi, a Reich diplomáciai testületének tagja, aki természetesen mindig civilben jár, és tökéletesen beszél franciául, nagyon diszkrét. A legkevésbé sem kívánja, hogy viszonyuk szóbeszéd tárgya legyen és szemet szúrjon a feletteseinek, akik netán feltehetik maguknak a kérdést, nem lenne-e Spatz jobb helyen a hadseregben, ahelyett, hogy gáláns kalandokat hajszol, amelyeknek a hasznossága igencsak kétséges. 1941 vége óta a németek rettegnek attól, hogy az orosz frontra küldik őket. Egyre jogosabb ez a félelem; 1943-tól August von Kageneck szerint a keleti frontra küldött fiatal tiszthelyettesek átlagosan két hétig maradnak életben. Márpedig a frontra vezénylést gyakran alkalmazzák fenyegetésként vagy megtorlásként azoknál, akik gondolkodásmódja

vagy hatékonysága kívánnivalót hagy maga után… Spatz és Coco tehát titokban tartják idilljüket… Nem látják őket együtt sem a Maximban, sem a Tour d’Argent-ban, sem Drouant-nál vagy Prunier-nél, vagy Carrére-nél, az akkor nagyon divatos szórakozóhelyen. Spatzt az említett okokból, Cocót pedig egyszerűen azért, mert szeret korán lefeküdni. Nem pedig azért, mert szégyellné, hogy egy némettel kompromittálja magát. Számára, ahogyan akkoriban sokak számára, Franciaországot legyőzték, fegyverszünetet kötöttek, már nincs háború, és ezt tudomásul kell venni: hajlik rá, hogy Arletty véleményét ossza, akinek szemrehányást tehettek azért, amiért egy némettel volt viszonya és aki rá jellemző lefegyverző egyenességgel azt felelte: „Nem kellett volna beengedni őket!” Gabrielle szemében Dincklage különben is sokkal inkább angol, hiszen az édesanyja az volt, és mindig csak franciául beszélnek. És főként ő maga nem működik együtt a megszállókkal, ahogyan a kollégái, akiknek a kuncsaftjai a német tisztek, iparosok vagy diplomaták feleségei közül kerülnek ki, mint például Abetzné, a Reich párizsi nagykövetének a neje. Gabrielle semmiben sem hasonlít a sok kereskedőhöz, vállalkozóhoz, üzletemberhez és iparoshoz sem, akik a németekkel üzletelve szedik meg magukat. Coco és Spatz leggyakrabban a Cambon utca 31. második emeletén találkoznak. Gabrielle azonban meghívja a férfit La Pausába is, ahol, különösen nyaranta, hosszú időt töltenek. 1942-ben Robert Streitz, a villa építésze, aki egy jelentős ellenálló-hálózat tagja, ott kéri meg Cocót, hogy járjon közben egy pszichológiaprofesszor, Serge Voronov érdekében. A professzor, akit a Gestapo tartóztatott le, kiszabadul. Nem tudni ugyanakkor, Dincklage segítsége volt-e a döntő, vagy valaki másé. Gabrielle, bár nem veri nagydobra a viszonyukat Spatzcal, nem is titkolja. És amikor a barátai óvatosságra intik, nem érti őket. Számára ez egyike ama kivételes kapcsolatoknak, melyeket a véletlen sző két emberi lény között, és melyek kizárólag a magánélet szférájába tartoznak… Micsoda abszurditás, hogy ebben mások politikai

választást látnak, ami sosem volt jellemző rá! Különben is, ha már választani kell, ő inkább Anglia mellett teszi le a voksát, a rendszere, az erkölcsei, és mint láthattuk, a férfiai mellett. Igen, no de a látszat? – vetik a szemére. – Az emberi ostobaság? Mit szólnak ehhez az emberek? Mit gondolnak? Ez Gabrielle-t egyáltalán nem érdekli… Nincs igaza. Gabrielle-nek, aki többé nem számíthat divatháza hatalmas jövedelmére, az egyetlen – nem elhanyagolható – bevételi forrása a parfümeladás marad. Wertheimerék óvatosságból, melyet a jövő nagyon is igazolt, az Egyesült Államokba menekültek és a Társaság hivatalosan az egyik barátjuk, bizalmi emberük, a repülőgépkonstruktőr Amiot kezébe került. A Parfümtársaság akkori elnöke Robert de Nexon, Adrienne Chanel imádottjának a féltestvére. Természetesen azonban az új igazgatótanácsot, mely csupa strómanból áll, valójában az igazi tulajdonosok irányítják a távolból. Vagyis Gabrielle-nek a változások és a nagynénje egyik családtagjának a jelenléte ellenére sem sikerül elérnie, hogy újratárgyalják az 1924-es megállapodásban kikötött részesedését a nyereségből. Kisebbségi részvényesként (10%-a van), kénytelen mindenre rábólintani. Az első adandó alkalommal készen áll azonban újra felvenni a harcot. Hűséges tanácsadója, René de Chambrun igyekszik fékezni pereskedő lendületét. Inkább bölcsen közelíteni próbálja az álláspontokat. Látni fogjuk, hogy neki van igaza. Addig is tovább árulják a parfümöket a Cambon utcában, de főként az Egyesült Államokban, az amerikai leányvállalat közvetítésével. Wertheimeréknek sikerül helyben előállítaniuk a No.5-öt, miután Gasse-ban és a környékén felvásárolták a teljes jázminkészletet, amíg a szállítás még megoldható volt. Ráadásul hatalmas összegeket[62] áldoztak reklámra, melyek messze felülmúlták a konkurenseik ráfordításait. Az erőfeszítések minden reményt felülmúló eredményt

hoznak… Az 1939 óta munkanélküli Gabrielle-t egy ideig lekötötte a Parfümtársasággal folytatott csatározása. Ám annyira buzog benne a tettvágy, hogy 1943-ban egészen más nagyságrendű harcba veti magát szenvedélyesen. Egy olyan harcba, melyet ha megnyert volna, talán megváltoztatja a történelem folyását. Köztudott, hogy az első világháború idején, 1917-ben titkos tárgyalások folytak a szemben álló felek között, hogy véget vessenek az egyre véresebb öldöklésnek. A második világháborúban ugyanezek az okok ugyanilyen hatást váltanak ki. A mészárlás ezúttal nagyságrendekkel felülmúlja a huszonöt évvel korábbit, sokkal borzalmasabb öldöklés folyik, elképzelhetetlen hát, hogy a két táborban ne akadt volna senki, aki véget akart volna vetni a vérfürdőnek… Anélkül, hogy teljes képet nyújtanánk az ekkoriban folyó titkos tárgyalásokról, csak Rudolf Hessnek, Hitler egyik közeli emberének regénybe illő kísérletét említjük meg. 1941-ben ellop egy Messerschmit-tet, elszökik Németországból és Skóciában száll le. Churchill-lel akar találkozni, hogy lefektessék egy fegyverszünet alapjait.[63] Tudjuk azt is, hogy az 1944. július 20-i Hitler elleni merényletnek sem volt más a célja… Ki hitte volna azonban, hogy ezekben az elvetélt kísérletekben Coco Chanelnek is megvan a maga szerepe? Erről győződött meg 1971-ben René de Chambrun, Gabrielle ügyvédje, amikor a nevezett évben levelet kapott Theodore Mommtól, aki hozzá hasonlóan nemzetközi jogász lett. Emlékszünk, Spatznak ez a barátja szabadította ki André Palasse-t. A levelében pedig felfedte a kollégájának, hogy Gabrielle, aki megszállottan kereste a megoldást, hogyan lehetne véget vetni a háborúnak, 1943 novemberében megpróbált találkozni barátjával, Churchill-lel, hogy rávegye, hogy elvben fogadja el a titkos angol-német tárgyalásokat. Ez a hagyományosnak tetsző terv nem is akkora képtelenség, mint hinnénk, ha figyelembe vesszük a történelmi kontextust. Nagy-Britanniában a lakosság nem elhanyagolható hányada nem ellenzi a béketervet:

vannak közöttük politikusok, mint Lord Runcimann, arisztokraták, mint maga Westminster hercege is, Churchill nagyon közeli barátja, és VI. György tulajdon fivére, Windsor hercege, az egykori VIIL Edward király. Nem is említve a sok angolt, akik azután, hogy a fejük felől eloszlott a német veszély, ügy érzik, itt az ideje, hogy véget érjen a mészárlás. Így gondolkoznak azok is, akik attól tartanak, hogy Sztálin teszi rá a kezét Európára. Franciaországban is, ahol azt látják, hogy a háború, és vele együtt a megszállás és a restrikciók a végtelenségig elhúzódnak, az 1940 júniusában fogságba esett másfél millió francia több mint három éve raboskodik, tömegesen deportálják a zsidókat és az ellenállókat, az angolszász bombázások pedig a civil lakosságot sem kímélik, hallatszanak olyan hangok, hogy a különbéke, mely orvosolná ezeket a bajokat, nem a priori felháborító… Igaz, ott van Hitler, de neki épp elég dolga akad Sztálinnal… Hagyni kell tehát, hogy a két diktátor egymással csatázzon, és kölcsönösen meggyengítsék egymást: a demokraták ennek csak hasznát láthatják. Egyébként is, nem Sztálin volt az, aki az 1939-es megállapodásával lehetővé tette a háború kitörését? És nem ő volt az is, aki azután, hogy a Wehrmacht elfoglalta Párizst, gratuláló táviratot küldött a cinkosának? Úgyhogy… Németországban, bár Hitler mindent egy lapra tesz fel és a végsőkig folyó harc híve, a környezetében nem mindenki gondolkodik így. Egyre több német ébred rá, hogy nagyon is elképzelhető a vereség, ami egy csapásra elsöpörné a Führer uralmát is… Nem lenne jobb tehát tárgyalni, mielőtt az ország háromnegyed része romba dód egy diktátor őrült rögeszméje miatt? És mennyivel kevesebb vér folyna mind a polgári lakosság, mind a katonák körében… Amikor Gabrielle előadja a tervét Theodor Mommnak, a férfinak a szava is elakad… Coco azonban olyan lelkes és meggyőző, hogy Momm is álmodozni kezd egy esetleges békekötésről. Gabrielle talán meg tudná győzni Winston Churchillt, hogy az az 1943 januárjában, az anfai, Roosevelttel való tanácskozást követően megfogalmazott

álláspontja, miszerint feltétel nélküli kapitulációt követel, nem feltétlenül a legjobb megoldás, és számtalan halottat eredményezhet még. Arról nem is beszélve, hogy egy egész nép megalázása húsz év elteltével könnyen egy harmadik világháborúhoz vezet. Elfelejtette volna a versailles-i béke következményeit? Gabrielle meggyőződésének hevét és erejét látva Theodor Momm csak csodálni tudja az asszonyt: harminc évvel a megbeszélésük után, Chambrunhöz intézett levelében nem habozik azt írni: „biztosan Jeanne d’Arc vére folyt az ereiben”, utalásként a magányos hősnő bátor közbenjárására a francia királynál. A Rittmeister bizonyára hisz abban, hogy Gabrielle terve célra vezethet, hiszen fogja a vándorbotját és elzarándokol a német fővárosba, hogy felkeltse a Reich magas rangú vezetőinek az érdeklődését a terv iránt. Chanel tudja, hogy Churchillnek 1943 novemberében Madridba kell utaznia. Ha a német hatóságok engedélyezik, hogy ő is odamenjen, találkozhatnak esetleg az angol nagykövetségen. Gabrielle egyébként jól ismeri a nagykövetet. Sir Sámuel Hoare-t, aki szintén Westminster hercegének a barátja. Berlinben Theodor Momm, aki először úgy tervezte, hogy a Wilhelmstrasse egyik vezető tisztség-viselőjét, a Reich külügyminiszterét győzi meg, elutasításba ütközik. A diplomácia világában nagyon óvatosak az emberek, inkább nem kockáztatják, hogy árulással vádolják és behívassák őket a Gestapóhoz… Természetesen fordulhatna az Abwehr embereihez is. Ezt az ötletet azonban rögtön elveti. Tudja, hogy a Führer Canaris admirális szolgálatát az összeesküvők fészkének tekinti. Magát Canarist, aki Stauffenberggel együtt belekeveredett az 1944. július 20-i merényletbe, letartóztatják és kivégzik. Más nem marad Theodor Mommnak, mint hogy Hitler bizalmas emberének, Himmlernek az egyik kegyeltjéhez, az SS. Walter Schellenberghez forduljon.[64] A férfi fiatal kora ellenére – még csak harminchárom éves – az, Amt VI”-ot, a külföldi hírszerzést ellenőrző

szolgálatot irányítja. Maga Himmler, az SS feje sem zárja ki teljesen azt az eshetőséget, hogy a németek elveszítik a háborút, és a Führer eltűnik. És nem zárja ki, ha nem is azt, hogy a helyére lépjen, de legalább azt, hogy abban a percben fontos szerepet játsszon. Ebben a perspektívában nagyon érdekesnek találja a lehetőséget, hogy Hitler tudta nélkül jelét adhatja a szövetségesek iránti jóakaratának. És különben is, Churchill talán nem utasítana el kerek perec egy kompromisszumos békekötést, mellyel megkímélhetné a honfitársait a vértől és a könnytől, amit híres 1940-es beszédében ígért nekik, valamint a gyilkos és kockázatos partraszállástól, mely egyébként elkerülhetetlen lenne… Himmler zöld utat ad Schellenbergnek, ám ő maga nem kíván belekeveredni az ügybe. A beosztottja tehát kidolgoz egy akciótervet, mely a Modellhut nevet kapja – ügy fordíthatnánk, divatos kalap vagy kalapmodell –, utalásként Coco eredeti foglalkozására. Az akcióterv kifejezés ugyanakkor túlzás: valójában csak annyiról van szó, hogy Gabrielle kap egy néhány napig érvényes úti engedélyt, hogy elutazzon Spanyolországba… A helyzetet bonyolítja azonban, hogy minden indoklás nélkül Coco ragaszkodik hozzá, hogy vele tartson barátnője, Vera Bate. Egész egyszerűen azért, mert az asszony rokonságban áll az angol főnemességgel, és sokkal közelebbi ismerőse Churchillnek, mint Gabrielle. Ha szükséges, közbenjárhat, és segíthet meggyőzni a miniszterelnököt. Csakhogy ehhez tudni kellene, hol tartózkodik éppen. Néhány évvel korábban elvált, aztán hozzáment egy lovas bajnokhoz, Lombardi őrnagyhoz, és Rómában él vele. Nem hajlandó Párizsba jönni, hiába küld neki Coco meghívó levelet, mert nem akarja magára hagyni a férjét, akibe nagyon szerelmes, és aki gyanússá válván a németek szemében, Róma környékén bujkál. Gyakorlatilag kényszeríteni kell rá, hogy Párizsba utazzon. Egy túlbuzgó beosztott még börtönbe is záratja… a rosszéletű nők közé. Bárhogy van is, Franciaországba viszik, és útközben figyelmességekkel halmozzák el, hogy feledtessék vele a kéthetes elzárást. De mindvégig halálosan fél a kényszerutazás alatt… Hova viszik? Párizsba? A Ritzben végül hatalmas megkönnyebbülésére Cocóval találkozik. Gabrielle, aki úgy ítéli

meg, még nem jött el a pillanat, hogy beavassa tervébe, Madridba viszi, azzal az ürüggyel, hogy üzletet akar nyitni ott, és segítségre van szüksége. A spanyol fővárosban azonban Vera Lombardi kezdi különösnek találni a barátnője viselkedését, aki végül kénytelen felfedni előtte az egész történetet. Gabrielle-nek sajnos nem sikerül találkoznia Churchill-lel: be kell érnie egy megbeszéléssel NagyBritannia nagykövetével, Sir Sámuel Hoare-ral, akit jobb híján megkér, hogy továbbítsa üzenetét a miniszterelnöknek. Máris tudja azonban, hogy mivel nem sikerült közvetlenül kapcsolatba lépnie Winstonnal, küldetése kudarcot vallott… Mi történt? Egészen egyszerűen az, hogy Churchill valóban Madridban volt, de olyan súlyos betegen, hogy az orvosa, Moran doktor, aki azt hitte, nem is jön többé rendbe, minden látogatást megtiltott, még a legrövidebbeket is. Vajon ha a miniszterelnök egészséges, Coco meg tudta volna győzni? Aligha. A vén oroszlán mindenáron ragaszkodott a feltétel nélküli kapitulációhoz. Senki és semmi nem tudta volna eltéríteni ettől. Gabrielle mindenesetre rosszul tette, hogy túlságosan diszkrét volt Verával, akit annyira nyugtalanított a barátnője viselkedése, hogy madridi tartózkodásuk alatt megosztotta kétségeit hazája nagykövetségének egyik alkalmazottjával. Olyannyira, hogy Cocót gyanúba fogták, és követni kezdték a brit titkos ügynökök, akik akkortájt nagy számban tartózkodtak a spanyol fővárosban. A megfigyelés azonban nem tartott sokáig, mert úgy tűnik, Gabrielle neve szerepelt azon a titkos listán, melyet az Intelligence Service állított össze azokról a franciákról, akikhez szükség esetén teljes bizalommal lehet fordulni. Ez megmagyarázza a kérdést, melyet a háború után Gabrielle feltett néhány honfitársának: „Melyik angol tábornokkal állt kapcsolatban?” Menjünk tovább. Láttuk, hogy Westminster a különbéke elszánt híve volt. Mostani ismereteink szerint majdnem biztos, Gabrielle kezdeményezését kezdettől fogva Bendor támogatta. Azt is feltételezhetjük, hogy a herceg, aki maga már megpróbálta –

sikertelenül – meggyőzni Winston barátját az álláspontja megalapozottságáról, az ügyet veszni látván úgy gondolta, Cocónak lehet egy kevéske esélye. Talán ő kérte meg rá, hogy vállalkozzon a feladatra, miközben megígértette vele, hogy egy szót sem szól az ő szerepéről. Így magyarázatot nyerne a furcsa kifejezés, a „hősies hallgatás”, amellyel Theodor Momm illette Coco magatartását 1944. szeptemberi letartóztatása után, valamint Gabrielle sóhajai és panaszos kijelentése: „Minden barátom a másik oldalon állt.” így érthetőbbé válna az is, miért fogadta olyan kedvezően Schellenberg a Theodor Momm előadta tervet. Tudott a kapcsolatról, mely Cocót Bendorhoz fűzte, tudta mi a véleménye ez utóbbinak a külön- béketárgyalásokról, és azzal is tisztában volt, hogy Gabrielle Churchill és Sir Sámuel Hoare barátja, és nagyon komoly közvetítő lehet. Főként pedig gyaníthatta, hogy a műveletet a háttérből Westminster irányítja, amitől még érdekesebbé vált a szemében… Ráadásul német vereség esetén még mindig állíthatja majd, hogy ő nem kis erőfeszítéseket tett a béke érdekében, és ezt a javára írnák, ebben biztos volt: a jövő őt igazolta, hiszen mindössze hat év börtönbüntetésre ítélték. Gabrielle életének ez a fejezete sok szempontból titok maradt. Sem a BBC dokumentumfilmje, a Chanel: a priváté life (1995), sem a Schellenberget 1945-ben kihallgató ügynök, Stuart Hampshire beszámolója, sem az Intelligence Service Schellenberg-ről szóló jelentése, melyben alig esik szó magáról az ügyről,[65] nem elégíti ki a kíváncsiságot. Gabrielle vajon valóban hitt benne, hogy sikerrel járhat a vállalkozása? Vagy manipulálták? Milyen szerepet játszott Westminster? Nyilvánvaló, hogy soha egyetlen jelentés sem fogja megválaszolni ezeket a kérdéseket, és a teljes hallgatás, melybe a máskor oly bőbeszédű Gabrielle burkolózott, tovább erősíti a benyomást, hogy sosem fogjuk megtudni az igazságot erről a különös ügyről. Mindenesetre Gabrielle mélységesen csalódottan tér vissza

Párizsba a küldetése kudarca után. Nem szeret veszíteni, még azokon a területeken sem, ahol nincs igazán otthon. Tovább éli tehát meglehetősen szürke életét a megszállás komor hétköznapjaiban. Ég és föld a különbség – Spatzhoz fűződő viszonya ellenére is – mostani és a háború előtti, egyszerre csillogó és tevékeny élete között… Eközben pedig a kollégái – s ez végképp keserűséggel tölti el – megkétszerezett lendülettel dolgoznak. A divatszakma szakszervezeti kamarája elnökének, Lucien Lelong-nak sikerül kivételes elbírálást kieszközölnie, mely lehetővé teszi a luxusanyagok beszerzését. Igaz, a vagyonos arisztokrata vevőkör eltűnt, de helyükre léptek azok a – persze jóval kevésbé kifinomult – vásárlók, akik a feketepiacon és a különféle kétes üzleteken tollasodtak meg. Ennek az ügyfélkörnek köszönhetően felfut a luxuskonfekció-ipar is. Az üzletág az Egyesült Államokban már virágzik, Franciaországban azonban a háborúig ismeretlen maradt. Több tucat elegáns üzlet nyílik a Faubourg-Saint-Honorén, a Dufour és a Sévres utcában azoknak a nőknek, akik nem tudják megfizetni a luxusdivat árait, itt azonban elfogadhatóbb összegért majdnem ugyanazt a minőséget találják meg… A háború után Gabrielle legalább azzal eldicsekedhet, hogy azon kevesek közé tartozik a szakmájában, akik egyetlen centime-ot sem kerestek német kuncsaftokon[66]… Párizs, 1944. szeptember 10. Két héttel a felszabadulás után. Vendőme tér, Ritz hotel. Két vászoncipős, feltűrt ingujjú, muszklis fiatalember ugrik ki egy fekete Citroenből. Övükben jókora revolver. Felszaladnak a kocsifelhajtón, félrelökik a portást, és berontanak a szálloda lengőajtaján. Tudják, hova mennek. Néhány perccel később újra felbukkannak, szorosan közrefogva egy hatvan körüli, fehér kosztümös nőt, aki méltósággal, nagyon sápadtan, de rezzenéstelen arccal lépked közöttük, s akit minden udvariaskodás nélkül betaszigálnak a kocsiba, mely azonnal elrobog ismeretlen úti célja

felé. Coco Chanelt letartóztatták, pontosabban elhurcolták. Kicsoda? Sosem tudjuk meg. Egy „tisztogató bizottság” parancsára, de melyikére? És ki volt az elnöke? Kikből állt? Sosem sikerült kideríteni, és a tagok sosem fedték fel kilétüket… Ugyanaznap. Dél, Cambon utca 31. Germaine, Gabrielle szakácsnő-szobalánya, aki tanúja volt a munkaadója letartóztatásának és elhurcolásának, sírva érkezik a Chanel-üzletbe. – Nyugodjon meg – fogadják. – A Kisasszony több mint egy órája visszajött… Hogy jobban megértsük az eseményeket, vessük össze Gabrielle letartóztatását Sacha Guitry 1944. augusztus 23-i lefogásával. Mind a két esetben ugyanaz a – soha fel nem fedett – anonimitás: soha nem derül fény a bizottságok vagy álbizottságok tagjainak a kilétére, melyek pedig a közvéleményt kívánják képviselni, ám nincs más legitimitásuk, mint amit saját maguknak tulajdonítanak, nincs más címük, mint egy bisztró hátsó terme vagy valamelyik tag lakása. Mindkét esetben ugyanazok a vádak: kapcsolat a megszállóval, mégpedig eleve feltételezett szoros cinkosság, amiért aztán nyomban ráütik az illetőre az árulás megalázó bélyegét… Mindkét esetben elmarad az előzetes vizsgálat, hogy vajon helytállóak-e az érintetteknek felhánytorgatott tények, jellemző bármiféle felhatalmazás hiánya, a legalitás teljes megvetése. Míg Guitry esetében azonban az áldozatot átadják az igazságszolgáltatásnak – teljességgel üres dossziéval –, sértések és ütések záporoznak rá, két hónapra börtönbe zárják, két évre zárolják a bankszámláját, ugyanennyi időre eltiltják a színpadtól és a rendezéstől, mielőtt kimondanák az ártatlanságát, Gabrielle megmenekül ettől a szomorú sorstól. Ebből táplálkozik a vélekedés, hogy igen nagy hatalmú pártfogója akadt… Az akkori körülmények között a tényt, hogy két vagy három órán belül szabadon bocsátották, néhányak szerint kizárólag

Westminster vagy maga Churchill közbenjárása magyarázhatja. Miért nem mindkettőjüké? Végül is elképzelhető, hogy Westminster értesítette Churchillt, és együtt mentették ki barátnőjüket szorult helyzetéből. Ez a magyarázat azonban azt a feltételezést is magában foglalja, hogy Gabrielle-nek elképesztően gyorsan sikerült értesítenie valamelyiküket. Úgy, hogy közben a felbőszült fiatalok kezében volt; ezek pedig kollaboránst láttak benne, aki megérett a bitófára. Hacsak – és ez könnyen elképzelhető, hiszen szerepelt az Intelligence Service megbízható franciákról készült listáján –, nem volt a birtokában néhány dokumentum vagy titkos telefonszám, mely megmenthette. Véleményünk szerint az ügyet borító homályban ez tűnik a legelfogadhatóbb magyarázatnak arra, hogy ilyen hamar kiszabadult, és egészen más bánásmódban részesült, mint Guitry. Gondoljunk csak arra, milyen sors várt Léonie Bathiat-ra – alias Arlettyre –, akit másfél évre kitelepítettek Seine-et-Marne-ba, mert beleszeretett egy német repülőtisztbe, a fess Hans Serringbe. Pedig éppen ennek a kapcsolatnak hála sikerült Guitryvel együtt kieszközölnie Tristan Bemard szabadon bocsátását. Ezt nem vették tekintetbe… Szeptemberben Gabrielle, aki hűséges és bátor barátként viselkedett az adott körülmények között is, még mindig a Cambon utcai lakásban bújtatja Serge Lifart. A táncos, mint sokan mások, halálos fenyegetéseket kapott. Azt vetik a szemére, hogy az Opera balettmestereként, túl sokat érintkezett német koreográfuskollégáival, amikor azok bemutatóra érkeztek Párizsba. Végül feladja magát, megjelenik a tánc „tisztogató bizottsága” előtt, ahol könnyűszerrel megmagyarázza, hogy azon a poszton, amit betöltött, nem cselekedhetett másképp… Igen, találkozott Göringgel, találkozott Goebbels doktorral… Na és, nem zárkózhatott be az irodájába, amikor fogadást adtak. A börtönt megússza, de egy évre eltiltják a szakmája gyakorlásától… Gabrielle, amint teheti, egy svájci kitérő után – némi pénzt vesz magához, ugyanis vagyona nagy részét itteni bankokban tartja –,

Londonba utazik. Meglátogatja a barátait, akiktől elválasztotta a háború, elsősorban Westminstert. Képzelhetjük, hogy bőven van miről beszélgetniük, például a meghiúsult kompromisszumos béketervről… most már alaposan kitárgyalhatják ezt a kudarcot…

XI. FEJEZET VISSZAVONULÁS VAGY SZÁMŰZETÉS? 1944 ősze nem vidám korszak Gabrielle számára. Emészti a harag: méltatlanul bántak vele… Ne is beszéljenek neki többet az ellenállásról, az FFI-ről,[67] az ellenőrző bizottságokról, melyek válogatás nélkül tartóztatnak le bűnöst és ártatlant, sőt magáról a tábornokról sem, akinek sosem lett volna szabad átengednie a gyeplőt ezeknek a gazfickóknak… Spatznak el kellett hagynia Párizst, és Coco eddig nem kapott híreket felőle… ismét egyedül van egy mogorva fővárosban, egy országban, melynek lakói ahelyett hogy megbékélnének, számonkérésre és kegyetlen bosszúállásra fecsérlik az idejüket. A „tisztogató” bírák annál is súlyosabban ítélik meg a vádlottakat, mert, egyetlenegy kivételével, maguk is felesküdtek Pétain marsallra: mindenáron tisztára kell mosniuk magukat… Sokasodnak az azonnali kivégzések és gyilkosságok. A háború még távolról sem ért véget, és von Runstedt villám-offenzívája az Ardennekben 1944 novemberében majdnem megfordítja a katonai helyzetet… Az öregedő – hamarosan hatvankét éves –, munka nélkül maradt, megcsömörlött és már-már depressziós Gabrielle hónapokon át Svájcban próbálja elütni az időt. Nomád vére szállodáról szállodára hajtja. Kedvenc helye Lausanne és a Genfi-tó partja. Leggyakrabban a Beau-Rivage-ban száll meg, vagy a Palace-Beau-Site-ben, a Central-Bellevue-ben, a Royalban és a Savoyban. Gentbe is elmegy, ahol a Ferrier-Lullin bank székel, mely a pénzét kezeli, mielőtt a zürichi U.B.S.–re bízná. Télen néhány hónapot Saint-Moritzban tölt. A Beau-Rivage-ban, kedvenc nagyszállójában Gabrielle kozmopolita környezetben idős milliárdosok között él, akik télen

elhagyják Svájcot, hogy a monte-carlói napsütésben kúrálják a reumájukat. Monte-Garlóban leginkább az Hotel de Paris-ban látni őket, ott, ahol Coco is megszállt jó néhány évvel korábban Dmitrij nagyherceggel. Ebben a hotelben lakott akkor is, amikor először találkozott Bendorral. Ouchyban a biztonság és szinte az örökkévalóság érzetét kelti benne a Genfi-tó sosem változó látványa, az ón tükör, melyet gyakran hófödte csúcsú hegyek koronája vesz körül. Ugyanez a táj kápráztatta el Rousseau-t, Staélnét és Lord Byront is… Örökkévalónak tűnnek a Beau-Rivage lakói is: a sötét ruhás öreg hölgyek, akik diszkréten masszírozzák nyakuk bőrlebernyegeit, amelyek kibuggyannak a moáré szalag alól, a férfiak, a műit kísértetei, akik remegő sétapálcával igyekeznek kiegyensúlyozni a lépteiket. Ennek a vendégseregnek a körében Coco megjelenése a szálloda éttermében nem marad észrevétlen: fehér tweedkosztümje, fekete blúza, csillogó tripla gyöngysora, szalmakalapja láttán remegés fut végig a közönségen, melynek néhány tagja egykor vásárlója volt. Pusmognak, összesúgnak, felragyognak az arcok. Felidézik a múltat, a háború előtti időt, Longchamps-t, Deauville-t, Biarritzot, a Chanel-éveket… a régi szép időket. Michel Déon, aki Gabrielle egyik legjobb barátja volt, felidézte, hogyan is érkeztek meg egy napon Cocoval a Beau-Rivage-ba, a sportkocsiján. Gabrielle halálosan unta már a fekete Cadillacet a cselédekkel, ezért kiszállt az impozáns autóból, és átült mellé, rózsaszín fátyolszövettel borítva a haját, mint a szecesszió korának autós hölgyei. „Mögöttünk jött a Cadillac, egy libériás sofőr vezette, a szürke plüss-ülésen a két szobalány foglalt helyet; egyikük mosószer marta kezével olyan erősen szorította az ékszeres dobozt, mintha az oltáriszentséget vinné a Beau-Rivage áldozóinak.” A Svájcba visszavonuló Gabrielle nem akarta magára hagyni

unokaöccsét André Palasse-t, akinek még mindig törékeny az egészsége. A tüdőbaja távolról sem gyógyult meg, sőt légmellkezelést kellett alkalmazni nála. Mivel Coco a lehető leggyakrabban szeretne találkozni vele, kibérel számára egy házat Lavaux szőlőföldjei között, majd egy lakást Chexbres-ben, végül egy csinos villát, mely a Lutry fölött emelkedő dombok fái között búvik meg. Nem csak látogatja. Többször vele is marad egy időre. Szemmel láthatólag arra törekszik, hogy a család meghittségével és melegségével ellensúlyozza az egyre nyomasztóbbá váló magányt és semmittevést. Németország 1945. május 8-i kapitulációja után Spatz csatlakozik hozzá Svájcban. Lausanne-ban száll meg, de nem Cocónál, bár gyakran látják őket együtt Villars-sur-Ollonban, egy téli sportközpontban Vaud kantonban. Néhányan esküvőt emlegetnek, amelyre azonban soha nem kerül sor. Mindenesetre a báró – akinek anyagi gondjai vannak – amint Svájcba érkezik, élvezheti annak az elegáns panziónak a kényelmét, amit Gabrielle fizet neki. Spatzról kevés fénykép maradt fenn: az egyik együtt ábrázolja őket 1951-ben, egy fenyvesekkel borított, havas és faházas vidéken. Öregedő, de nagyon elegáns, jól szabott kabátot viselő playboy, akinek a mosolya ugyanolyan vonzó, mint régen… A nem hétköznapi párról a legkülönfélébb pletykák keringenek, melyeket csak furcsaságuk miatt idézünk: egyesek szerint Spatz veri Cocót, mások szerint Coco bántalmazza a férfit, megint mások pedig úgy tudják, hogy kölcsönösen ütlegelik egymást. 1952 körül Dincklage elhagyja Svájcot, és a napsütötte Ibizán telepedik le, ahol az erotikus festészetnek szenteli magát, melyhez Don Juan-i múltja bőséges élményanyagot szolgáltat… Ezek alatt az évek alatt Gabrielle hosszú időszakokat tölt La Pausában, ahol gyakran csatlakozik hozzá Spatz is. Coco Párizsba is vissza-visszatér, és mindig sokkal több időt tölt ott, mint az köztudott, de hiányzik neki az a társaság, mely a két háború között lelkesen ünnepelte őt. Akkoriban a művészeti és irodalmi avantgárd nagy

része szorosan kötődött a párizsi előkelő társasághoz, ahonnan a mecénások is kikerültek… Noailles vikomtné, Pastré grófné, Polignac hercegné, Misia Sert és ő maga, Coco is… Most azonban azok, akik az értelmiségi életet uralják, a Camus-k, Sartre-ok, Malraux-k… egyáltalán nem a szalonok emberei. Mások, mint Picasso, teljesen visszavonulnak, vagy a politika elkötelezett híveivé szegődnek, mint Aragon… Az egyetlen, vagy szinte egyetlen kivétel Cocteau. A társasági emberek, például Etienne de Beaumont, aki sorra rendezi az álarcosbálokat, hasztalan igyekeznek visszahozni a háború előtti hangulatot, és végül feladják. Gabrielle-en egyre inkább eluralkodik a nyomasztó érzés, hogy egy letűnt világhoz tartozik… Más oka is van, hogy Coco nem tölt annyi időt a fővárosban: sokan vannak, akik kíméletlenül pálcát törnek felette, amiért a megszállás alatt viszonya volt egy némettel. Még túl közeli a tragédia ahhoz, hogy másképp gondolkodjanak… Még alig fedezték fel a koncentrációs táborok iszonyatát. Ilyen körülmények között Gabrielle hírnevét sokáig beárnyékolja a háború alatti magatartása, és bár a legjobb barátai kitartanak mellette, számos ismerőse inkább átmegy az utca túloldalára, csak hogy ne kelljen köszönnie neki… Sajnos az ő esetében, ahogy Guitryében vagy Cocteau-éban is, a bírósági ítélet hiánya egy olyan korszakban, amikor a bíróságokat nem éppen az elnéző jóindulat jellemezte, ritkán elég ahhoz, hogy minden gyanú alól felmentse az érintetteket. Ami még rosszabb, nem ritka, hogy egy író vagy művész megítélésekor mit sem törődnek azzal, hogy tehetséges vagy sem, csak azok a pletykák számítanak, amelyek a megszállás alatti magatartásáról keringenek. Nem felejtettük el, hogy Gabrielle elégedetlen volt a szerződéssel, mely a Parfümtársasághoz kötötte. Mivel Pierre Wertheimer visszatért Franciaországba, Coco újra kezdeményezi a szerződés módosítását az ő érdekeinek kedvezőbb feltételek szerint. Nem részletezzük most a bonyodalmakat, melyek a végeérhetetlen gerillaharcát kísérték. Csak annyit jegyzünk meg, hogy a csata 1947ben ért véget. Ettől kezdve Gabrielle bruttó 2%-ot kap a világ

bármely pontján eladott Chanel-parfümök után. Így a világ egyik leggazdagabb asszonya lesz. „Most már gazdag vagyok” – sóhajt lel az egyik barátjának. Gazdag, ez igaz, de annyira nincs tennivalója, különösen mióta ez a harc is véget ért. Bár sokat nyer azon, hogy helyreállt a bizalmon és barátságon alapuló kapcsolata Pierre Wertheimerrel, melyet a nézetkülönbségük sokáig megterheltek. Akkor is, ha furcsa módon ez a hosszú küzdelem felbonthatatlan szálakat szőtt a két ellenfél között. Most viszont igazi rokonszenv köti őket össze. Pierre Wertheimer végtelenül boldog, hogy végre kibékült álellenségével. Örömmel ünnepük az új egyezséget. René de Chambrun, Coco ügyvédje több mint öt’en év elteltével is megindultan idézi fel, hány, de hány üveg pezsgőt bontottak fel az alkalomra.[68] Nagyon büszke rá, hogy a diplomácia teljes fegyvertárát bevetve sikerült megteremtenie ezt a nem remélt hangulatot, ezt a kegyelmi állapotot… Svájcban Gabriella részben pénzügyi okokból vásárol egy villát Sauvebalinben, a város fölött emelkedő’ dombon. Ez a környék egyébként sétáinak egyik kedvenc úti célja. A dombot szép, sűrű erdő borítja, és a Le Signal nevű kilátóból a Genfi-tóig, a savoyai, randi és fribourgi Alpokig kalandozhat a tekintet. A szürke falú, 5000 négyzetméteres kert övezte ház jellegtelen, unalmas építmény, egy „külvárosi villa”, vallja róla Gabrielle. Igyekszik kellemesebbé tenni, fényűzőbben berendezni: szétrakja a Coromandel-paravánjait és valamivel később Diego Giacometti, a szobrász fivére tervezte fémszékeket vásárol bele. Nagyon hamar visszatér azonban a nagyszállóiba, ahol nem érzi magát olyan egyedül. Igaz, alig érintkezik a többi lakóval, de szerez néhány barátot az országban, akiket meg-meghív vagy a hotelbe, ahol lakik, vagy Lausanne óvárosának éttermeibe, a Bossette-be vagy a Pomme de pin-be. Máskor habozás nélkül elmegy táncolni Chexbres egyik sörözőjébe, ami mindössze néhány kilométerre van az otthonától. Barátait gyakran azok közül az orvosok közül választja, akikkel megvizsgáltatja magát; ilyen például Théo de Preux doktor vagy Vallotton doktor, akit

feleségestül elszállásol roque-brune-i birtokán. Vallóttonné emlékszik, hogy hallotta duót énekelni barátnőjével, Maggy van Zuylennel, Guy de Rothschild báróné édesanyjával: Yvonne Printemps dalait adták elő. Hogyan telnek Coco hétköznapjai Svájcban? Ebédig a szobájában marad, divatlapokat nézeget, vagy a legújabb regényeket olvassa. Délután elviteti magát a „szerelőjével” a város fölött emelkedő erdős magas– latokra, és egyedül sétál egy vagy két órát, nyomában lépésben hajtó kocsijával. Néha meglátogatják a barátai: René és Josée de Chambrun, vagy Paul Morand, az egykori berni nagykövet, aki Svájcban maradt, de egy lyukas garasa sincsen. Gyakran ebédel vagy vacsorázik Gabrielle-lel, de keveset beszél, mindig siet, és a desszert után azonnal távozik… Micsoda kontraszt Gabrielle korábbi életével! Ez a mostani szürke, akár a Genfi-tó vize… Lassított filmként pereg. Spatzcal való viszonya sem a régi már… Hogyan rázhatná le magáról ezt a fásultságot? Ekkor támad az ötlete, egy olyan ötlet, amilyen rendszerint az öregkor küszöbén szokott felmerülni az emberben, különösen ha jelentős szerepet töltött be évszázada társadalmában. Miért ne írhatná meg az emlékiratait? Igaz, nagyra törőnek tűnhet a terv. Nem arról akarja meggyőzni az olvasóit, hogy mennyire fontos személyiség volt a divat világában – ezen a téren nincs miért aggódnia. Egészen egyszerűen csak létezni akar a saját szemében. Hiszen úgy érzi, hogy feloldódik a személyisége a semleges, peremre szorult élet névtelenségében, ebben a nyugalmasnál is nyugalmasabb országban, ahol túlontúl békésen telnek a napjai; nem való ez neki, az örök izgágának, harcra termettnek. És mit mondhatna a Genfi-tó közismerten idegnyugtató klímájáról? Tétlenségével párosulva lassú halálra kárhoztatja. Viszont az elmúlt élete epizódjait, bonyodalmait, örömeit és bánatait felidézve újjászülethet. Természetesen túlságosan éles szemű és éles eszű ahhoz, hogy

egyedül vállalkozzon memoárjai megírására. Igaz, írt néhány tucat maximát, de Reverdy segítségével. A memoár egészen más műfaj… Miért ne fordulna újra Reverdyhez? Sajnos túlságosan kötődik hozzá. Különben is, amennyire a férfit ismeri, biztosan nem fogadna szót neki, és meg akarná változtatni a látásmódját. Az nem egészen az ő visszaemlékezése lenne… Kéznél volt viszont Paul Morand, akit 1946 telén meghívott SaintMoritzba, a híres Badruttba, a téli üdülőhely központjában álló század végi nagyszállóba. Egész estéken át beszélgetett vele a „szalonban”, mely lassan kiürült körülöttük. „Beszélgetett”, ez nem a legjobb kifejezés, hiszen kizárólag Coco beszélt, fáradhatatlanul, megtört hangon, mintha Prousthoz hasonlóan igyekezne nyomába eredni az időnek, mely számára sosem tűnt el. És ceruzával kihúzott szemöldöke íve alatt, mely olyan volt, mint a vulkánok hazájában gyakori fekete lávaívek, sosem csillogott még így a szeme… A szobájába visszatérve az elkápráztatott Paul Morand sebtiben jegyzeteket készített, papírra vetette az elmés fordulatokat, megfogalmazásokat, felvázolta a barátok portréját, vagy inkább karikatúráját, annyira kíméletlenül fogalmazott Gabrielle. De vajon Coco elvárta Morand-tól, hogy írja le az emlékeit, vajon megkérte erre? Vagy egyszerűen csak mesélt – ahogyan szeretett –, a huszonöt éve ismert, régi barátnak, aki számára a Leiuis és Iréné szerzője volt?[69] Nehéz eldönteni. Fél évvel később a véletlen sodorja az útjába a keresett személyt. 1947 nyarán Velencében megismerkedik Louise de Vilmorinnel, több regény, köztük a Le üt á colonnes szerzőjével. A két asszony rokonszenvesnek találja egymást, és Gabrielle, miután kifejtette tervét, találkozóra hívja Louise-t szeptember elejére Párizsba. Felidézi neki a múltját, és megbízza, hogy Louis készítsen jegyzeteket, öntse formába és írja meg őket olyan elbeszélésként, mely megragadja majd a közönséget. Louise annál is szívesebben vállalja a feladatot, mert éppen rossz anyagi helyzetben van, ami nem először és nem is utoljára fordul elő az életében. „Csak egy szegény

madár vagyok” – nyögdécseli. Közreműködése fejében Gabrielle felajánlja, hogy osztozzanak meg a leendő mű szerzői jogain – ami lehetővé teszi a „madárnak”, legalábbis egy időre, hogy azt a fényűző életet élje, melyet önmagához méltónak ítél… A munkamegbeszélések három vagy négy hónapig tartanak, hol nyugalmasabb, hol izgatottabb légkörben, aszerint, hogy éppen hogyan alakul Louise érzelmi élete, aki Nagy-Britannia nagykövetének, az általa csak „kagylónak” nevezett Duff Coopernek a szeretője. Furcsa módon azonban ez a viszony Lady Diana Coopernek, a diplomata feleségének teljes támogatását élvezi, aki maga is belehabarodott Louise-ba… Tökéletes a harmónia a három ember között, akik a jól ismert mondás szellemében azt vallják, hogy a házasság olyan súlyos kötelék, melynek a viseléséhez hárman kellenek. Bárhogy van is, Gabrielle nagyon szokatlan módon írja-íratja memoárját: nem az a lényeg számára, hogy hű maradjon az igazsághoz, mely, ahogyan Cocteau barátja állítja, „túlságosan pőre ahhoz, hogy érdekelje az embereket”. Coco legendája mostanra része lett személyiségének. Olyan ostoba lenne, hogy most kelekótya vallomásokkal lerombolja? Inkább eltitkolja siralmas gyermekkorát: azt meséli, hogy a szülei igen jómódú parasztok voltak, akiknek több tanyájuk volt, és pompás fogatokon közlekedtek. Az apja beszélt angolul… ha elhagyta is a családját, soha, de soha nem adta árvaházba a lányait. Az apácák, akik felnevelték, a képzeletében szigorú és vagyonos nagynénikké alakultak, akik nem tréfáltak, ha elvekről volt szó. Említés sem esik többé arról az időszakról, amikor eladó volt egy üzletben, és még kevésbé arról, amikor énekesnőként lépett fel egy moulins-i mulatóban, ahová a garnizon tisztjei jártak. És hogy mi az ördögért nevezik Cocónak? Bevallaná, hogy azért, mert azt énekelte, „ki látta Cocót a Trocadé-rón… Kutyasiralom”? Inkább azt mondja, az édesapja szólította gyengéden kis Cocónak! Hasonló szellemben íródik a beszámoló többi része is. 1914-ben ér véget, amikor Gabrielle „alig tizenkilenc évesen”, mint állítja, varrónő lett. Egyszerű kis részlet: egy csapásra tíz évet fiatalodott… Aminek hála gyorsan átsiklik egy olyan korszak felett, melyre gondolni sem szeret.

Aki azonban figyelmesen olvassa az elbeszélést, megállapíthatja, hogy helyenként tökéletesen megfelel az igazságnak: „Nem esett nehezemre hazudni. Nemcsak hogy született hazudozó voltam, de a képzeletem, amelyet számtalan ponyva táplált, segített. hogy kicsinosítsam a hazugságokat, és patetikus felhanggal gazdagítsam őket…” És miért ne hinnénk neki, amikor bevallja:,A szeretetlen gyermekkor kifejlesztette bennem a gyötrő vágyat, hogy szeressenek.” Megható, ahogyan dicsőséges éveiről kijelenti: „Hinni szeretném, hogy azzal, hogy szerették, amit csinálok, engem is szerettek, engem az alkotásaimon keresztül.” Milyen elkeseredett vallomás! Gabrielle, bár elsősorban azt várja az emlékirataitól, hogy valóssá tegye létezését, nem téveszti szem elöl anyagi érdekeit sem. Egy amerikai kiadónak akarja nagyon drágán eladni a memoárját, és a megfilmesítés jogát is. Meg sem várja, hogy elkészüljön a szerkesztett, végleges változat, 1948 februárjában New Yorkba repül egy Lockheed „Constellation”-ne, az egyik új géppel, mely alig több mint tizenkét óra alatt teszi meg az utat, és luxus külön kabinjai vannak. Természetesen magával viszi a kézirat első részét, mutatóba. Reményeivel, vagy inkább bizonyossága dacára azonban üres kézzel tér vissza. Érdektelennek találta a kiadó az elbeszélést? Bizonyára elsősorban az ő hibájából, amiért elhallgatta az elfelejteni kívánt valóságot: elbeszélése így elvesztette savát-borsát, saját maga fosztotta meg hitelétől, amely mindig lebilincseli az olvasót. Ha kendőzetlenül felidézi kezdeti nyomorúságát, a nagyobb kontraszttal még kirobbanóbbá tette volna az érdemeit és a diadalát. Bámulatos felemelkedése elkápráztatta volna az amerikaiakat, akik imádnak mindent, ami az egyéni erőfeszítés sikerét példázza. Mindenesetre Gabrielle dühösen tér vissza az Egyesült Államokból, és Louise-t okolja a kudarcért: őt hibáztatja, amiért nem tudta eléggé vonzóvá tenni az emlékeit. Mindennek ellenére Coco, aki máskor kegyetlenül őszinte, most nem meri bevallani munkatársnőjének, hogy terve, melyhez annyira ragaszkodott, balul

sült el. Egyedül a hallgatása árulja el. A csalódott és megbántott Louise látva, amint a semmibe tűnnek a remélt dollár ezrek, elküldi Gabrielle-nek az utolsó megírt oldalakat. Egy gúnyos levelet mellékel hozzá, melyben kijelenti, hogy Goco egészen biztosan egyedül is be tudja fejezni a művet, sokkal jobban, mint ő tette volna… Ám barátságuknak, bármennyire elhidegültek is egymástól, nem vet véget örökre ez az incidens… Párizs, Montaigne sugárút. 1947. február 12., délelőtt 10 óra 30. A 30-as szám alatti magánpalota bejárata fölött a homlokzatot gyönyörű gyöngyszürke szatén baldachin díszíti. A mínusz tízfokos hideggel dacoló elegáns látogatók sietnek befelé. Egy fehér kártyát mutatnak a kapusnak, melyen az áll: „Christian Dior kéri Madame (vagy Monsieur) X.–et, hogy tisztelje meg jelenlétével első kollekciója bemutatóját. „ Ekkoriban Dior gyakorlatilag ismeretlen… talán csak a divatháztulajdonos Lucien Lelong tudja, kicsoda, mert neki dolgozik az egykori, mindössze néhány év tapasztalattal rendelkező képkereskedő. A cég legelőkelőbb kuncsaftjai azonban már felfigyeltek rendkívüli tehetségére. Amikor Marcel Bousac, a kor legnagyobb textil gyárosa tudomást szerez erről, találkozót beszél meg Diorral. Bousacot azonnal elkápráztatja Dior egyénisége, és elhatározza, hogy divatházat alapít az ő neve alatt, és kezdő tőkeként 60 millió frankot fektet a cégbe.[70] A bemutatóra összesereglik a párizsi elit, melyet felbolydít a kitartó híresztelés, miszerint az év eseményéről van szó. A bemutatóra érkezők közül sokan 1939 előtt a Cambon utca törzsvendégei voltak: Christian Bérard, Marie-Laure de Noailles, Etienne de Beaumont – aki Gabrielle szörnyülködésére az új divattervező ékszereit rajzolta –, és Marie-Louise Bousquet, aki csütörtökönként tart szalont gyönyörű lakásában a Palais-Bourbon

téren. Természetesen jelen van a divatújságírók népes serege is, köztük a Vogue és a Harper’s rivális csapata… Két órával később nyilvánvaló, hogy Christian Dior kora egyik legnagyobb divattervezője… A fiatal Dior kollégái sietve gratulálnak… „Régóta nem láttam ilyen szépet”, kiált fel egy öreg hölgy, akit nagy tisztelettel köszöntenek. Madeleine Vionnet az, akit csak varázslónőnek neveztek a ruhacsodái miatt, melyeket 1939 előtt tervezett. Egyvalaki véleményére azonban különösen odafigyelnek: Carmel Snow-éra, az amerikai divat nagyasszonyáéra, a Harper’s híres igazgatónőjére, aki lelkesedésében így kiált fel: „Dear Christian,your dresses are wonderfull, they have such a new look!” A kifejezés bejárja a világot. De mi is ez a neiu-look, amely ilyen hirtelen bukkan fel? Miért tűnik forradalminak? Mert teljes szakítást jelent az 1940-es évek divatjával: nincsenek többé masszív cipősarkak, válltöméses széles vállak. Már nem az a cél, hogy a ruhák praktikusak legyenek, mint a megszállás alatt, hanem az, hogy a divat visszatérjen eredeti funkciójához: megszépítse a női testet. A Christian Dior megteremtette nő karcsú derekú, magas, dús keblű, kerek vállú, szoknyája pedig majdnem a földig ér. Ez a divat azonban az estélyi ruháknál arra kényszeríti a hölgyeket, hogy csípőszorítót, halcsontot, fűzőt viseljenek… csupa olyan kelléket, melyet a húszas években elhagytak. Nem nehéz elképzelni, hogyan fogadja Gabrielle a new-look-ot, mely szöges ellentéte mindannak, amit ő mindig is hirdetett, és csak azért tűnik „újnak”, mert visszatér a régihez. Coco találó formulában összegzi a véleményét: „Dior? Ő nem öltözteti, hanem kárpitozza a nőket.” Bárhogy van is, minél többet beszélnek Dior-ról, annál jobban elhalványodik Chanel emléke. Egyébként is kilenc év telt el az utolsó kollekciója óta… Még a háború előtt volt… Úgyhogy… Mindezek ellenére, és anélkül, hogy szemernyi sajnálatot is érezne,

Gabrielle-nek meggyőződése, hogy az új divat, bármennyire tehetséges is Dior, már a koncepciójában benne hordozza bukása csíráját. Igaz, megmagyarázható a mostani sikere: a háború kikényszerítette megszorítások után a nők ki vannak éhezve a pompára, de Gabrielle szerint nincs messze az az idő, amikor a Dior öltöztette vásárlók megelégelik a súlyos darabokat, a körkörös szoknyákat, melyekhez sok-sok méternyi túli vagy organdi kell. Talán féltékenység ez részéről, de inkább tisztánlátás, ahogyan a jövő bizonyítani fogja. Ugyanakkor egyelőre általános lelkesedés fogadja a new-look-ot. (a nioulouque-ot, ahogyan néhányan ironikusan írják). Különösen az Egyesült Államokban, ahol az NBC egyik újságírója nem habozik kijelenteni: „Dior azt tette a francia divatért, amit a párizsi taxisok Franciaországért a marne-i csata során.” A megfogalmazott bírálatokat szélsőséges mivoltuk azonnal diszkreditálja: a „Női liga” dühödten tiltakozik a „keblek kihívó, gyűlöletes közszemlére tétele” ellen, melyre Dior bírja rá az amerikai nőket, hiszen a magamutogatás könnyen lezüllesztheti „a már amúgy is nagyon alacsony szintű közerkölcsöt”. Lássuk, mit ír egy Middle West-i amerikai férfi, M. Appleby a divattervezőnek:,A feleségem elviselhetetlen, mióta csak napi tíz ringlót eszik, hogy olyan darázsdereka legyen, mint a maga átkozott modelljeinek. Pokollá vált a házam, és maga benne a főördög!” Franciaország sem marad le. A XVII E kerületben, a Lepic utcában feldühödött háziasszonyok támadnak rá két, új divat szerint öltözött csinos lányra: szétszaggatják a ruháikat, és a szerencsétlenek kénytelenek félmeztelenül elrejtőzni egy taxiban… Mindezek a reakciók azonban, melyekről a sajtó részletesen beszámol, csak még nyilvánvalóbbá teszik Dior diadalát. Hála neki, a francia divat, mely az olyan nagy cégek, mint a Balenciaga, Rochas, Piguet, Fath és néhány más tevékenysége ellenére is csak vegetált, új lendületet vesz. És a textilgyártók akik már egészen elszoktak ettől, újra a kezüket dörzsölik…

1947, 1948, 1949, 1950. Múlnak az évek, Gabrielle számára szinte végeérhetetlen, komor egyhangúságban. Lausanne, Párizs, Roquebrune. Svájcban a barátok néhány látogatását leszámítva a nap fénypontja az elmaradhatatlan séta. Délutánonként a szemgyönyörködtető vaudi vidéket járja. Egyik kedvenc sétaútvonala egy Lausanne közeli erdei tisztásra vezeti, a Bons-Enfants faházhoz, egy régi farmhoz, ahol finom gyantaillatot árasztó rusztikus asztalokon áfonyatortát és tejet szolgálnak fel. Néha messzebbre merészkedik, felkapaszkodik a hegyi ösvényeken a Jura fenyőfáiig, hogy elnézze a tavaszi aranyos napfényben sütkérező teraszos szőlőföldeket… Ez az egészséges élet és mindennapos testedzés segít haláláig megőrizni erejét és energiáját. Bár hűséges marad Svájchoz, Gabrielle egyre hosszabb időt tölt Párizsban. 1949 júliusában Luchino Visconti ajánlására fogadja Franco Zeffirellit, az ifjú, alig huszonhat éves olasz filmrendezőt. Ő lesz a fiatalember idegenvezetője a fővárosban, találkozót szervez neki az akkoriban még ismeretlen Roger Vadimmal, és Christian Bérard-ral is, valamint ajándékokkal halmozza el. A filmrendező emlékiratai bizonyítják, milyen nagylelkű tud lenni Gabrielle. Egyébként anélkül, hogy igazi nagyvilági életet élne, Coco ismét el-eljár operába, színházba… Lassanként, anélkül hogy elfelejtené a szörnyű megaláztatást, mely 1944 szeptemberében érte, újra hozzászokik a párizsi élethez. A nyarat azonban La Pausában tölti: szereti tágas tengeri horizontját, göcsörtös olajfáit, levendulaillatát. A szelíd klíma miatt egészen október utolsó napjaiig ott marad, meghívja a barátait, Serge Lifart, André Fraigneau-t, Michel Déont vagy Jean Cocteau-t, aki hamarosan a szomszédja lesz Francine Weisweiller-nél Gap Ferrat-ban. Mindennek ellenére Gabrielle egyre nehezebben viseli a tétlenséget. Rossz lelkiállapotát csak súlyosbítja két hozzá közel álló ember halála: 1942-ben Dmitrij nagyhercegé, és 1947-ben JoséMaria Serté, aki épp a katalóniai Vich székesegyházának a díszítésén dolgozott. Westminster 1953-ban hal meg. Senkinek az eltűnése nem

érinti azonban olyan mélyen, mint Misiáé. Annál is inkább, mert a két barátnő sosem vesztette egymást szem elől. Sosem hagytak fel a féltékenykedéssel, sőt gyűlölködéssel sem, mégsem tudtak meglenni egymás nélkül, és semmi sem fűzte őket össze olyan szorosan, mint az, ami elválasztotta egyiket a másikától… Coco továbbra is Verdurinszkijnénak hívja Misiát (ami kegyetlenül igaz), és a portré, melyet róla fest Paul Morand-nak, cseppet sem hízelgő, sőt több mérgezett nyilat már-már nem is lehetne kilőni rá: – Nagylelkű: feltéve, hogy az ember szenved, kész mindent odaadni, mindent, hogy még jobban szenvedjen. – Amikor összeveszített Picassóval, azt mondta: megmentettelek tőle. – Nagyra tör, imád a nagysággal érintkezni, megízlelni, szolgaságba hajtani és lealacsonyítani. – Velem előfordul, hogy belemarok a barátaimba, de Misia szőröstül-bőröstül felfalja őket. De képzelhetjük, hogy az, aki egyszer seregnyi barát színe előtt ráripakodott Cocóra: Hallgass, te hülye!, meg tudta védeni magát. Az igazat megvallva azokat, akik akkoriban érintkeztek Misiával, nem lepte meg a halálhíre. Már csak árnyéka volt egykori önmagának, és majdnem tíz éve szinte teljesen vak. Sert és Roussy halála volt a kegyelemdöfés… a kábítószerhez menekült. És nemcsak azért ment olyan gyakran Svájcba, hogy Cocóval találkozzon, hanem azért is, hogy morfiumot szerezzen, mely nélkülözhetetlen lett számára, olyannyira, hogy akár egy éttermi vacsora alatt is képes volt diszkréten beadni magának az injekciót a szoknyáján át, az asztal alatt… Néha elfelejtett enni, vagy csak úgy találomra kapott magára valami ruhát… Egy fényképről, melyet Horst készített Velencében 1947-ben, elénk tárul Misia döbbenetes sziluettje: nagyon merev, fehér alak, valóságos kísértet… ez lett a ragyogó, viruló fiatal nőből, akit hajdanán az elragadtatott Renoir és Bonnard örökített meg képein.

1950. október 15-én délután Gabrielle, akit értesítettek barátnője állapotáról, a Rivoli utcába siet. Sert egykori lakásába. Misia egy hónapja ágyban fekszik, nagyon gyenge, a halálán van… de az elméje tiszta. Megkapta az utolsó kenetet. Amikor meghallja, hogy Chanel érkezik, mivel túlságosan elcsigázott ahhoz, hogy dacoljon a szóáradattal, felsóhajt és a fal felé fordulva azt nyögi: „Coco, ó! Meg fog ölni!” Gabrielle-lel egy időben érkezik még néhány barát, köztük Claudel és Cocteau. Misia az éjszaka közepén csendesen kileheli a lelkét. Másnap kora reggel Gabrielle, a döntések embere kezébe veszi a dolgokat, egy a halált belenyugvással fogadó parasztasszony hidegvérével teszi, amit tennie kell: átviteti Misiát José-Maria nagy baldachinos ágyába… Majd bezárkózik vele a szobába, és utoljára felöltözteti. Amikor egy órával később végre kinyílik az ajtó, és a barátai benézhetnek, csodát látnak: a fehér virágokkal borított ágyon nyugt,ó, tetőtói talpig fehérbe öltöztetett, gondosan megfésült, kifestett Misia visszanyerte egykori szépségét. Mellén egy halovány rózsa, ugyanilyen színű szalaggal átkötve… Ez az utolsó szolgálat, melyet Coco tehetett neki… Misiát a nyugodt folyású Szajna szegélyezte kis valvins-i temetőben helyezik örök nyugalomra, nem messze Stéphane Mallarmé, öreg csodálója sírjától, akihez most csatlakozott… Másfél évvel később Gahrielle, aki megátalkodott konokságában nem tett le arról, hogy megírassa az életrajzát, egy fiatal újságíróhoz, Michel Déonhoz[71] fordul. Déon, aki már írt egy regényt: Je ne veux jamais oublier címmel, igent mond. Több mint egy éven át próbálják ketten tető alá hozni az emlékiratokat, mivel azonban Gabrielle ismét a legendáját akarja elmesélni, nem pedig a valódi életét, a vállalkozás kudarcra van ítélve. Ami élőszóban hitelesnek tetszik, feketén-fehéren papírra vetve hamissá válik. Ezt ő maga is belátja, amikor elolvassa a háromszáz oldalnyi kéziratot, melyet Déontól kap.

Ugyanabban a helyzetben találja magát, mint Louise Vilmorinnel. Nem meri elmondani a férfinak, akit őszintén kedvel, becsül, és aki megpróbált megfelelni neki, hogy mennyire csalódott. „Ebben a háromszáz oldalban – mondja az egyik barátjának, Hervé Mille-nek, aki továbbadja az üzenetet az írónak –, nincs egyetlen mondat sem, ami ne tőlem származna, de szerintem Amerika nem ezt várja…” Igen, Gabrielle ismét a tengerentúli olvasókra gondol, hiszen Louise de Vilmorin kéziratát is New York-i kiadóknak próbálta eladni, szavai mögött azonban egy nehezen felszakadó vallomás lappang; Tévedett, amikor azt hitte, létezhet egy irodalmi műfaj félúton az életrajz és a tündérmese között. Nem lehet összebékíteni az összebékíthetetlent… És bizonyára a francia olvasók sem értékelték volna többre Coco Chanel hamis emlékeit… Nincs más módja, hogy tudassa, hogy még él?

XII. FEJEZET A KISASSZONY VISSZATÉR 1953. augusztus 19. Gabrielle a hetvenegyedik évébe lép. Emlékezzünk vissza, tizennégy évvel korábban bezárta híres divatházát. Egyedül él, kiábrándult visszavonultságban, sok barátját elveszítette, és az előző generációt leszámítva a Chanel név sokak számára már csak a híres parfümöt jelenti… Élete alkonyán, abban a korban, amikor már szinte mindenki hátat fordít az aktív életnek, döbbenetes kihívást intéz a világhoz: újra megnyitja divatházát… és nem azért, hogy marginális szerepet játsszon, hanem hogy visszaadja neki háború előtti ragyogását, nemzetközi hírnevét… Mi indíthatta Gabrielle-t, hogy belevágjon a kockázatos kalandba? Okok szorosan összefonódó szövevénye ad magyarázatot. Először is, bármit mondott is, már régóta előrelátó, bölcs üzletasszony, amiről Wertheimerék sokat mesélhetnének. Pillanatnyi bevételeit pedig alapvetően a parfümeladásból kapott százalékok teszik ki. Csak akkor növekedhetnek ezek a bevételek, ha nő a forgalom. A fantasztikus reklám ellenére, melyet Marilyn Monroe csinált akaratlanul is híres szavaival a parfümnek, kijelentve, hogy éjjelente csak néhány csepp Chanel No.5-öt visel, Gabrielle véleménye szerint nem nő kellő gyorsasággal az eladás volumene. Nem mintha a nyomortól kellene tartania, de az üzleti világban köztudott, hogy aki nem halad előre elég nagy léptekkel, az hátrál… A „mindig többet” abszolút szabály. Tehát mit tegyen? Megbeszél egy találkozót Pierre Wertheimerrel Svájcban. A Beau-Rivage teraszán találkoznak Ouchyban. Baráti a beszélgetésük, olyan békés, mint az előttük elterülő tó tükörsima felszíne. – Pierre, mi lenne, ha piacra dobnánk egy új parfümöt? – veti fel szelíden Coco.

Szerinte ez remek módszer lenne, hogy növeljék a cég forgalmát. – Attól tartok, nem túl jó ötlet – feleli mosolyogva Wertheimer. Magyarázattal is szolgál: egy új termék bevezetése a mostani időkben rettenetesen költséges reklámot igényel, aminek az eredménye ráadásul nagyon bizonytalan. Mi több, az új parfüm visszavetné a régi forgalmát, melyet még mindig sokan vesznek: az amerikaiak a No.5-öt akarják, és semmi mást. Egyébként a Gardénia és a Cuir de Russie, melyeket a No.5 után dobtak piacra, a minőségük dacára sosem hoztak akkora bevételt… Gabrielle, akit meggyőzött, meghajol a véleménye előtt. Nem érdekes, kell legyen valami más megoldás, gondolja magában, és megesküszik, hogy nem adja fel… Hiába terjedt el már öt vagy hat éve a new-look, visszahozva mindent, amit Gabrielle gyűlölt a szecesszió korában, képtelen hozzászokni, annak ellenére, hogy a kezdeti szélsőségek fokozatosan eltűntek. Amikor pedig látja, hogy továbbra is elszorítják, fűzőbe, halcsontba kényszerítik a derekat, megkínozzák a női testet, nem bírja tovább… Hogyan fognak szerencsétlen nők lehajolni, vagy beszállni egy kocsiba, anélkül, hogy szét ne repednének a varrások? Olyan groteszk ez a helyzet!,A divattervezők elfelejtették, hogy a ruhákban nők vannak!” – kiált fel. Az évek során mit sem enyhült gúnyos hangvétele: „Maguknak tetszenek ezek a brokátba bújtatott nők, akik ha leülnek, olyanok, mint egy öreg XIV. Lajos korabeli fotel?” A divatlapok újságíróinak a cikkei, vagy még inkább a kollégái kijelentései felszítják az iróniáját. Keserűen nevetve olvassa: „Idén hordjunk kis fejet”, és dühödten a földre dobja az újságot: „És ha nekem nagy fejem van, ugorjak a Szajnába, hogy örömet szerezzek a divattervező uraknak?” Akik közül csak keveseknek bocsát meg és csak keveset fogad a kegyeibe. Talán egyedül Cristobal Balenciaga a kivétel, aki ellentétes szellemben dolgozik, és akit Coco igazi tehetségnek tart. Meggyőződése, hogy a kollégái szégyent hoznak a francia divatra, amely szerinte válságban van, tapogatózik, és hiába

keresi a stílusát. Mint egy jojo, a derék emelkedik és süllyed, majd megint emelkedik, évről évre, a divattervezők szeszélye szerint. És a szoknya, melyet néha vonz a föld, hirtelen undorral eltávolodik tőle, valamiféle titokzatos parancsnak engedelmeskedve… Egyébként Gahrielle sajnálja azt is, hogy a férfiak vették birtokukba a szakmát. A háború előtt elsősorban nők uralkodtak a divaton: ő maga, Madeleine Vionnet, Elsa Schiaparelli, Grésné… Most, állítja Coco, a férfiak tekintik feladatuknak, hogy megmondják a nőknek, hogyan kell öltözködniük. És rosszul öltöztetik őket, mert megvetik, de legalábbis nem szeretik őket… elég csak megnézni legtöbbjük erkölcseit, és mindent megértünk, jelenti ki sokatmondóan. Ahelyett, hogy öltöztetnék a nőket, jelmezbe bújtatják őket, lehetetlen göncöket tukmálnak rájuk, melyekben nem lehet se járni, se futni. Ezért van, hogy az amerikai nők, akiknek van gyakorlati érzékük, kezdik mellőzni a francia termékeket… Ugyanebben az 1953-as évben Gabrielle néhány hetet New Yorkban tölt a barátnőjénél, Maggie van Zuylennél. A lánya, MarieHéléne (aki később Guy de Rothschild felesége lesz) egy előkelő bálra hivatalos, az Egyesült Államok leggazdagabb örökösnőivel együtt, és az alkalomra csináltatott magának egy pazar ruhát. A szerzeményére büszkén fut Chanel-hez, hogy megcsodáltassa vele, és az örömtől kipirultan pörög előtte: – Micsoda borzalom! – kiált fel Coco, úgy elhúzva a száját, hogy az kétséget sem hagy őszintesége felől. Marie-Héléne a könnyeivel küszködik. Mit tegyen? Gabrielle, bármennyire furdalja is a lelkiismeret, nem állíthatja, hogy egy kis igazítás elég lenne ahhoz, hogy elegáns ruhává alakítsa a „borzalmat”… Ekkor felfigyel az egyik nagy piros selyem tafotafüggönyre, megtapogatja, meggyűrögeti, megzizegteti az ujjai között, méregeti egy ideig, azután leakasztatja: – Ez jó lesz – jelenti ki a két elképedt nőnek.

És néhány óra alatt improvizál egy olyan gyönyörű báli ruhát, hogy Marie-Héléne-tól minden barátnője a varrónője címét kéri… Később Rothschild báróné azt állítja majd, ez a közjáték adta a döntő lökést Gabrielle-nek, hogy újra megnyissa a divatházát. Nem muszáj hinnünk neki, de az biztos, hogy ez az ügy befolyásolta az elhatározásában… Egy másik megfontolás azonban talán még többet nyomott a latban: Gabrielle tisztában volt vele, hogy dicsőséges visszatérése a divat világába több millió dolláros reklámmal ér fel a Chanel No.5-nek, és egy csapásra hihetetlenül megnövekednének az ő bevételei is. Köztudott, hogy a második világháború óta a nagy divatházak ruháit megvásárló kuncsaftok száma jelentősen csökkent. Olyannyira, hogy a legtöbb divatcég csakis a nevét viselő parfümök eladásából számíthat komoly bevételre. Ezeknek a parfümöknek az eladását ugyanakkor megkönnyíti a márkanév és egy-egy kollekció sikere. Ebben az összefüggésben Gabrielle számítása nagyon helytálló, ahogyan azt az események is bizonyítani fogják… Végül Gahrielle számára a cége újraindítása valóságos feltámadást jelent, s ez nem túlzás egy olyan nőnél, aki mindig is azt mondta, hogy a munka az élete. Azóta, hogy 1939-ben bezárta a divatházát, semmi és senki volt… Néhány évvel később, 1946-tól újra létezni akart, azáltal, hogy többször is megkísérelte megíratni élete kozmetikázott történetét. Amikor 1953-ra megbizonyosodott a vállalkozás lehetetlenségéről, nem marad más számára, mint végleg belemerülni a semmibe, vagy újra felvenni a kesztyűt és azon a területen harcba szállni, melyhez a legjobban ért: a divatban. Igen, hetvenegy évesen az „öreg”, ahogy a kollégái szeretetteljes fölényességgel nevezik, megmutatja, hogy még mindig érti a dolgát… Miután 1953 nyarán meghozta a döntését, Gabrielle alaposan előkészít mindent. Jelentős tőkére lesz szüksége: eladja La Pausát Emery Reeves-nek, Churchill barátja irodalmi ügynökének. Különben

is, ugyan mire kellene neki ezentúl a nyaraló és a birtok, amikor a munka fogja kitölteni minden idejét. Azután barátnője, Carmel Snow közvetítésével kapcsolatba lép egy amerikai konfekció gyárossal, aki kész tízezrével legyártani az eljövendő kollekciói praktikus és elegáns ruháit. Gabrielle-t,juttatás” illeti meg cserébe… Lépésének hamar híre megy, kiszivárog ez is, az is, ami persze egyáltalán nem véletlen. Naivitás lenne ilyesmit feltételeznünk… Gabrielle-nek az a szándéka, hogy Wertheimerék anyagi támogatásával indítja újra a cégét. Ehhez bogarat kell ültetni a fülükbe… Akkor biztosan jobban örülnének, ha ők is benne lennének a dologban. Ellenkező esetben isten tudja, hogyan sülne el a vállalkozás a kiszámíthatatlan Cocóval! A két társ érdekei túlságosan szorosan egybefonódnak ahhoz, hogy ne törekednének megállapodásra. Chanel diadala a divatvilágban az ő diadalukat is jelentené. Ugyanez igaz a kudarcra is, Pierre Wertheimer azonban belevág a kalandba. Sikerül meggyőznie a cégtársait is. Megállapodást írnak alá: a Neuilly cég fedezi a divatház költségeinek a felét, s ezt az összeget reklámkiadásnak tekintik, hisz elősegíti a parfümök eladását is. Logikus. Az első csatát Coco megnyerte. A döntő azonban az lesz, milyen fogadtatásban részesül az 1954. februári kollekciója. Gabrielle úgy dönt, százharminc modellt mutat be. Körülbelül hetven embert vesz fel: varrónőket, próbakisasszonyokat, eladónőket… Természetesen elsősorban olyanokat választ, akik a háború előtt is neki dolgoztak. Felveszi például Lucia Boutet-t, a Cambon utca egykori kalaposát, aki 1939-ben a saját lábára állt, és divatházat nyitott a Royale utca 13.–ban. Vele együtt alkalmazza Ligeournét, vagyis Manont, aki Lucia műhelyét vezette és Chanelnél kezdte a szakmát tizenhárom éves korában. Gabrielle csakis tőle öltözködik, egészen a haláláig. Kezdetnek Gabrielle a Cambon utca 31.–ben két műhelyt rendez be, mindkettőben körülbelül huszonöt

emberrel, készen a bővítésre, ha siker koronázza az erőfeszítéseit. Mindenesetre bizakodik… 1953 decemberében az egyik vasárnapot Milly-la-Forét-ben tölti Cocteau-nál barátnője, Marie-Louise Bousquet és Michel Déon társaságában. A beszélgetés déli egy órától este tízig eltart, anélkül, hogy „bárkiről is rosszat mondanánk”, írja Cocteau a Naplójában, márpedig ez rendkívüli dolog Coco jelenlétében. A költőnek szemet szúr „Coco meglepő oldottsága”, amit az újrakezdett munkának tulajdonít. Gabrielle bizakodó, mégis szerény és tisztánlátó marad: „Miért tértem vissza? – vall egy újságírónak. – Unatkoztam. És tizenöt évbe telt, mire erre rájöttem. Inkább a bukást választom, mint az ürességet.” A kollégái nagyon félnek a visszatérésétől, annál is inkább, mert Gabrielle egy szóval sem árulja el, mire készül. Mindannyian emlékeznek a nagy Poiret szavaira vele kapcsolatban: „Ez a fiatal fiú (sic) még megtáncoltat minket”, jósolta 1920-ban. Pontosan látta: nyomorban halt meg. Enyhe kifejezés azt mondanunk, hogy 1954. február 5. várva várt nap. Több mint kétezer ember hiába próbált bejutni a bemutatóra… ugyanakkor a párizsi elit jelen van, aranyozott székeken szoronganak a reménybeli vásárlók és a divatkritikusok, mind egy szálig a legjobb helyeken a Harper’s és a három Vogue- az amerikai, az angol és a francia – szerkesztői. Néhányan felállnak a székekre, vagy a híres tükrös lépcső első fokaira, miközben Gabrielle láthatatlanul figyel az első emeletről, idegesen cigarettázva… A hónap ötödik napjának babonás kiválasztása ellenére a bemutató teljes fiaskó, legalábbis a francia és angol újságírók szemében. A ruhák és együttesek, melyeket Chanel bemutat, Dior és a neiu-look csodálóinak a szemében a múlt fantomjainak, a húszas vagy harmincas évek reliktumainak tűnnek… A legjobb esetben mélabús múltba révedésként értékelik a bemutatót, a legrosszabban csupa divatjamúlt öltözékét látnak. Fagyos a hangulat, és csak gyér taps

hallatszik. Zeffirelli később azt mondja, élete egyik legkegyetlenebb tapasztalata volt ez. A sajtó „megvetéssel és gonoszsággal télién kegyetlen”, írja Michel Déon. Néhány cikk már azelőtt elkészült, hogy az újságírók egyetlen modellt is láttak volna. A Gombát azt írja: „Coco Chanelnél Fouilly-lesoies-ban 1930-ban”… Az első bemutató után Coco elrejtőzik a barátai elől. Kímélni akarja őket, és saját magát is a zavaruktól. Chanel látszólag mintha márványból lenne: ilyen körülmények között ismerszik meg az igazi természet. Manón, aki mindig nagyon közel állt hozzá, visszaemlékszik, hogy nagyon tartott „a Kisasszony reakcióitól a kudarc másnapján”. Alulbecsülte az „acélasszonyt”. „Majd meglátják – mondja egyszerűen Gabrielle –, újra kezdjük…” És azonnal munkához lát. Igaz, a vásárlóknak színét sem látni, és az első emeleti próbaszalonok üresek. De „annál jobb – mondja –, annál kényelmesebb lesz a kis második emeleti stúdióban a következő kollekció elkészítése”, így beszél a Cambon utcában, hogy megnyugtassa és fellelkesítse csapatát. Igazi ereje az abszolút bizonyosságban rejlik, hogy igaza van. Ahelyett, hogy a saját területükön venné fel a harcot a konkurenseivel, megfordítja a helyzetet, és rámutat, hogy ők a divatjamúltak. Pontosan úgy tesznek, mint az öreg Poiret, magyarázza, az extravaganciájukkal akarják elkápráztatni a vásárlóikat, ahelyett, hogy magukkal a nőkkel törődnének, és azzal, ahogyan valójában élnek. Elfelejtik az alapvető igazságot: a nőknek tetszeniük kell a férfiaknak. akiknek a láttukon nem azt kell kiáltaniuk; milyen csinos a ruhája, hanem hogy; Maga milyen csinos! És ezt, Gabrielle biztosra veszi, végül a nők is be fogják látni. Nemcsak Gabrielle akaraterején ámul el az ember, hanem az elemzése bölcsességén is. Különös módon először nem Franciaország vagy Anglia fogja megérteni Chanelt, hanem az Egyesült Államok, és az ő nyomában aztán egész Európa, mely szintén behódol majd neki. Február 5. után a 5th Avenue számos luxusüzlete, például a Lord

and Taylor, vagy B. Altman, átvette Coco néhány modelljét… A Vogue szerkesztőjét, Bettina Ballard-t annyira érdekli Chanel kollekciója, hogy háromoldalnyi fényképet közöl róla a lapjában. A borítón Gabrielle új manökenje, az elragadó Marie-Héléne Arnaud látható, amint könnyedén, zsebre tett kézzel egy falnak támaszkodik. Tengerészkék dzsörzé kosztümöt visel, mely alól fehér batiszt-blúz kandikál elő, a szoknyához gombolt hosszú fekete szatén nyakkendővel. Fejébe elbűvölő pimaszsággal kis zsirardikalapot nyomott, melynek szalagjai repkednek a szélben… Bettina, akinek roppantul tetszik ez a fiatalos öltözék, azonnal megveszi magának, és ezt viseli a divat ezerötszáz amerikai korifeusa előtt Manhattanben, a Franciaországból importált modellek kiállításán. Az urak közül sokan soha nem is láttak Chanel-modellt… Számukra reveláció a látvány, másoknak újrafelfedezés. Bettina elmagyarázza nekik, milyen szellemben dolgozik a divattervezőnő: olyan divatot képzel el, mely egyszerre biztosítja a nő kényelmét és szépségét, nem pedig olyat, ami személyes megelégedésére szolgál a divat néhány esztétájának. A közönség nagyon fogékony ezekre az amerikaiak gyakorlatiasságát dicsérő szavakra. A második érv végleg meggyőzi őket: a new-look-ot bonyolultsága miatt lehetetlen volt konfekcióként reprodukálni, Chanel ruháinak szigorú egyszerűsége azonban könnyen másolható, így nagy szériában gyárthatók és eladhatók. Ez a szempont döntő fontosságú a Avenue kereskedői számára. Máris elképzelik, milyen busás hasznot zsebelnek be… nagyon hamar, már 1955 elejétől biztosítva van Chanel sikere… a Life a harmadik kollekció után, melynek négy oldalt szentel, így foglalja össze a lényeget: asszony, aki a világ leghíresebb parfümje mögött rejtőzik, talán kicsit elsiette visszatérését, de máris befolyással van mindenre. Hetvenegy évesen nemcsak divatot, de forradalmat hozott.” Gabrielle akkora győzelmet arat, hogy a new-look legelszántabb hívei is elhagyják annak szélsőségeit, libbenőbbé teszik az alakot és szabadabbra engedik a derekat.

Ugyanakkor igaz, hogy kezdetben ez a kockázatos vállalkozás rettenetesen sokba került Gabrielle-nek, de különösen a Parfümtársaságnak. Pierre Wertheimer kínkeservesen tudta csak meggyőzni rémüldöző cégtársait, hogy továbbra is fektessenek be a Cambon utcába, annál is inkább, mert a sajtófogadtatás katasztrofális volt. Wertheimer azonban hisz Chanel-ben, és többször is meglátogatja, hogy megnyugtassa. Egyik este kimerülten találja. Az arthrosistől iszonyatosan fájnak a kézízületei. Ráadásul fekete szemüveget kell viselnie, mert fáradt a szeme, nem bírja a manökenekre szegeződő lámpák fényét. Aznap ügyetlenül többször is megszúrta egy tűvel azt, akit öltöztetett. Eleget dolgozott mára. Wertheimer elkíséri a Ritzbe. Gabrielle csöndben, lehajtott fejjel lépked. Am abban a pillanatban, amikor épp eltűnne a hotel ajtajában, visszafordul és egy olyan szót mond meglepett cégtársának, mely ritkán hagyja el az ajkát: „Köszönöm, Pierre. Mindent köszönök.” A férfi tudja, hogy nem adja fel. Egy 1954. május 24-én megkötött egyezség Gabrielle és a Parfümtársaság között lehetővé teszi a divattervező számára, hogy teljes egészében a munkájának, élete értelmének szentelje magát. Eladja a divatházát, az ingatlancégét és az összes olyan céget, mely a nevét viseli. Természetesen megtartja 2%-os részesedését, amit a parfümök után kap, azzal, hogy továbbra is közreműködik előállításukban. Székhelye a Cambon utca marad, ahol ő tartja kézben a ruhakészítéssel kapcsolatos ügyeket (ő választja ki a munkatársakat, állítja össze a kollekciókat, tervezi a modelleket, stb…). Anyagi kérdésekkel viszont nem foglalkozik. Tisztes igazgatói javadalmazást kap, miközben a cég fizeti minden költségét: a lakását a Ritz-ben, a franciaországi adóit, a titkárait, cselédeit, az étkezéseit, a Cadillacet, a sofőrt, a telefont, még a bélyegeit is… Vagyis szuper-életjáradékot kap… tizenhét éven keresztül. Ennél mesésebb megállapodásról álmodni sem lehet…

Ezentúl teljes nyugalommal dolgozhat azon, hogy visszaszerezze a helyét a divat világában: az első helyet, természetesen… Ha van öltözék, mellyel a divattervezőnő neve elválaszthatatlanul összefonódott a világ számára, az a híres szegélydíszes kosztüm, amely talán még nagyobb sikert arat, mint az 1926-os kis fekete ruha. Bizonyára nem Gabrielle leleménye a kosztüm, de teljesen megújította a koncepcióját. A kosztümöt a XIX. század végén találták ki, hogy a nők ne legyenek annyira korlátozva testi szabadságukban, ám ekkoriban testhez álló szabásvonala, a meglehetősen nehéz anyagok, amikből készült és merev bélése még akadályozta a mozgást. Gabrielle kiveszi belőle a bélést, következetesen könnyű, hurkolt anyagokat használ, mint amilyen a dzsörzé, és vasalóval dolgozza ki őket. Így sikerül társítania a szigort és a funkcionalitást a rugalmassággal és könnyedséggel, a tevékeny nő képének és vágyainak megfelelően… A Chanel-kosztümöt az 1955. januári, harmadik kollekcióban mutatják be, azonnal elkápráztatja a közönséget, és két-három éven belül nagyon sok nő ruhatárának alapdarabja lesz. Annál is inkább, mert nem érintik a divat bosszantó szezonális változásai, és éveken át viselhető. Az állandó hosszúságú szoknya takarja a térdet, és mindig könnyed járást tesz lehetővé. A kosztümkabát általában rövid, enyhén karcsúsított, zsebek díszítik, aranygombokkal záródik és azonos színű paszomány szegélyezi. A leggyakrabban felhasznált anyag a dzsörzé, valamint a santung és a fehér vagy tengerészkék tweed. Ez az a viselet, melyet Chanel sok-sok ezer vásárlónak ad el. Ráadásul megengedi, hogy kosztümjét lekoppintsák a nagy amerikai konfekciógyártók, akik százezrével dobják piacra különböző áron, a minőség szerint. Ezenkívül szerte a világon egész egyszerűen minden engedély nélkül is több-kevesebb sikerrel másolják a Chanelkosztümöt… Ismerjük Gabrielle-nek a másolatokról és utánzatokról való véleményét, amely éppen ellenkezője a kollégáiénak.,A találmányok

azért születnek, hogy elvesszenek” – jelenti ki. Ráadásul az ő szemében a plágium távolról sem lopás, éppen ellenkezőleg, a legcsodálatosabb tiszteletadás:,A másolat szeretet”, mondja. Ez az állásfoglalása polémiákhoz vezet a párizsi divatszakma szakszervezetével, melynek elnökéhez 1958. július 25-én a következő levelet intézi (a levél annyira tisztán, egyértelműen és maradéktalanul Chanel, hogy érdemes idézni: „Elnök Úr! Van szerencsém átnyújtani önnek (…) a lemondásomat, melyet kíván, de aggályai miatt, melyekért köszönetét mondok, habozik kérni tőlem. Így megoldódik a konfliktus, mely szembeállít az ön szakszervezeti kamarájával. Chanel” Ennek ellenére Gabrielle továbbra is mindig befizeti nagy összegű éves hozzájárulását: szép gesztus. Nem akarja, hogy kicsinyesnek tartsák. Bármilyen nagy sikere is van a kosztümnek, azért még ezernyi más Chanel-modell készül. Magának a kosztümnek is számtalan változata van. Nincs két egyforma. Gabrielle pazar estélyi ruhákat tervez, de koktél- és garden-party ruhákat is, selyem muszlinból vagy organdiból, sokféle ingruhát, ruhát és bolerót. Modelljei közt vannak szigorú szabású és testhez álló darabok éppúgy, mint libbenők és habosak: mindegyik remek a maga nemében. 1964-tól nadrágokat is tervez az esti, meghitt otthonléthez (ám más alkalmakra továbbra sem ajánlja). A minták és árnyalatok kiválasztásakor sokszor merít a keleti, tibeti vagy kínai művészetből. Végül, talán paraszti gyökerei miatt, szívesen alkalmazza a természet színeit: a nap aranyát, a vér vörösét, a növények sokféle zöldjét… Egy őszi délutánon a hatvanas években az egyik barátja a chantillyi

erdőben sétálva megpillantja Gabrielle hatalmas fekete Cadillacjét, mely egy árok szélén áll, benne a sofőr… Valamivel távolabb, egy tisztáson ott találja Gocót, neki háttal, lehullott falevelek fölé hajolva. Félve, hogy esetleg megzavarja, a barát éppen diszkréten távozni készül, amikor látja, hogy Coco ruganyosán felemelkedik, három vagy négy különleges színű bükkfalevéllel a kezében. – Pontosan ezt kerestem – magyarázza felfedezésétől boldogan. És valóban ezt az árnyalatot fogja kikevertetni már másnap az egyik textilkészítőjével. A chantillyi múzeumban járt, a két Clouet, apa és fia képeit nézte meg újra, és hazatérőben eszébe jutott, megnézi, nem meríthet-e ihletet a tájból, ahol autózik. Nem meglepő, hogy egy olyan művész, mint ő, nem sokkal a szakmába való visszatérése után, 1957-ben megkapja a Neiman Marcus-díjat, mely „a XX. század legnagyobb hatású tervezőjét” jutalmazza. A nagylelkű mecénás a legjelentősebb dallasi divatüzlet tulajdonosa. És mivel Gabrielle imádja Amerikát, vállalja, hogy odautazik – Georges Késsél, az újságíró és író fivérének a kíséretében. A Texasban töltendő három hétre több mint húsz kosztümöt és ruhát visz magával. Örül, hogy ünnepük, és nagyon barátságosan, kedélyesen viselkedik a tengerentúli újságírókkal, akik sokszor nem éppen tapintatos kérdésekkel ostromolják: Mit eszik? – Egy gardéniát reggel, egy rózsát este. –Hány éves? (sic!) – Százéves, vagy… a naptól függ. –Miféle mandzsettagombokat visel? – Ő, Sztravinszkijtól kaptam őket, még régen. – Miért? – Természetesen csodálatból… ó, azért, mert nagyon csodáltam! Mi másra gondolt? Mindenki elragadónak, meglepően fiatalnak és vidámnak találja. Amikor interjút készítenek vele, természetessége és szellemessége mindenkit elbűvöl, a publikum szívből nevet. Például amikor kijelenti. „Néhány úgymond »Chanel ihlette« ruha láttán, határozottan tiltakoznom kell: biztosíthatom önöket; hogy egyetlen krumpliszsák sincs a modelljeim között.”[72] Az old lady határozott egyénisége, töretlen energiája, szellemes

riposztjai meghódítják a szíveket. Az amerikaiakat mégis come-backje fantasztikus sikere nyűgözi le leginkább, melyet a bokszoló Ray Sugár Robinsonéhoz hasonlítanak. „Coco” (Amerikában is így nevezik), miután 1939-ben lemondott divatbajnoki címéről, most egy csapásra visszaszerezte azt, méghozzá K. Ó.-val. „Like Sugár Ray, Coco did it”, írja címlapján nagy betűkkel Dallas legjelentősebb újságja. Gabrielle már a háború előtt is úgy tartotta, hogy az ékszerek nem választhatók külön a nőtől, mint olyantól és a ruhától, amit visel. Ezért érdekelték a bizsuk, melyek alacsony áruknak köszönhetően könnyen váltogathatók a divat alakulása szerint. Akkor sem változtatja meg a véleményét, amikor újraindítja a cégét. Etienne de Beaumont és Eulco di Verdura után 1953-től olyan tervezőket dolgoztat, mint Grippoix és Robert Goossens, hogy keresztekkel, brossokkal, díszgombokkal, karkötőkkel, fülbevalókkal, függőkkel és láncokkal ékszerezzék fel a manökenjeit. Minden darabjuk egy-egy, ötletességről és jó ízlésről tanúskodó, kis remekmű. A hatsoros gyöngy pedig, melyet Coco maga a leggyakrabban visel, az egész világ szemében ugyanolyan elválaszthatatlan része a Chanel-look-nak, mint a híres kosztüm. Robert Goossens emlékszik, mekkora figyelmet fordított Gabrielle az ékszerek megtervezésére és elkészítésére, emlékszik könyörtelen elvárásaira, de arra is, milyen nagy becsben tartotta a művészeket és azokat, akik mesterei voltak a szakmájuknak. A Cambon utca alkalmazottai leginkább azon álmélkodtak, milyen tévedhetetlen ízléssel választotta ki Gahrielle a neki tetsző’ ékszereket. Az asszisztensei mutatták meg neki nagy tálcákon őket: éles pillantást vetett rájuk, és azonnal, habozás nélkül felragadta azokat a darabokat, melyek a legjobban illettek az éppen befejezett ruhához, és az azt viselő manökenhez. Úgy tűnik, ebben is, mint a divat valamennyi más területén, már-már tévedhetetlen volt. Gabrielle ugyanilyen műgonddal válogatja össze a cipőket is a

modelljeihez. A lábbelit Raymond Massaróval gyártatja, akinek már az apja is beszállítója volt, a nagyapja pedig Karputalah maharadzsájának varrta a cipőket. Raymond apja, Lazare készítette Gahrielle cipőit is 1938-tól kezdve. Amikor a divat-tervezőnő újraindítja a cégét, természetesen Massaróékhoz fordul. Raymond Massaro elmesélte nekünk néhány, Gabrielle-lel kapcsolatos emlékét, melyek nincsenek híján némi pikantériának: volt, hogy csak az idősebb Massarót akarta, máskor meg, ki tudja, miért, csak a huszonöt éves fiát bírta elviselni. Rengeteget tréfálkoztak ezen a családban, és fogadásokat kötöttek, mikor kit választ… De mi történt volna, ha a szeszélyes Cocónak nem kellett volna egyikük sem? Nem nagyon aggódtunk, mosolyog Raymond Massaro – mert a nagybátyám is cipőkészítő volt, ő volt a tartalékunk, akit előhúzhattunk volna erre az esetre, ám ilyesmire szerencsére sosem került sor. Massaro és Chanel együttműködése gyümölcsözőnek bizonyult, hiszen ennek köszönhetjük a híres bézs szandált, fekete orral nappali viseletnek, arannyal estinek, elasztikus pánttal, mely szabadon hagyta a sarkat, és kiküszöbölte az ormótlan fémcsatot. Ez a modell és a változatai 1958 óta – ha lehet így mondani – koptatják a járdát… Legfőbb előnyük – Gahrielle pontosan erre törekedett –, hogy kisebbnek mutatják a lábfejet (a két színnek köszönhetően), megnyújtják a lábszárat, és könnyeddé teszik az alakot, ami neki magának is nagyon fontos volt… A közös elképzelés aprólékos és hosszadalmas kivitelezése során Massaro csodálattal látta, milyen megszállottan törekszik híres ügyfele a tökélyre és egyszerűségre. Ezek után Gahrielle akár önzőnek és zsarnokinak is mutatkozhat: egy augusztus 15. előtti estén, pedig tudja, hogy a férfi másnap nyaralni indul, kijelenti, hogy most azonnal (a nyár közepén!), csizmát akar csináltatni magának. Szerencsére Massarónak van egy, pontosan az ő lábára illő kész darabja. A furfangos cipész csak másnap szállíttatja ki hozzá, hogy Coco azt hihesse, egész éjjel dolgozott rajta. Gabrielle mindezt természetesnek veszi. Egy másik alkalommal a férfi telefonhívást kap a Cambon utcából. kérik, hogy rögvest

menjen át a stúdióba,[73] hogy méretet vegyen egy manökenről. Mivel éppen egy nagyon jó ügyfele van nála, nem tud azon nyomban eleget tenni a kérésnek. Amikor végre felszabadul, és indulni készül a műhelyéből, újabb telefont kap: közlik vele, hogy most már felesleges elmennie, hiszen a kérdéses manökent „kirúgták”… Massaro ma is nevet az eseten. Az ő szakmájában azonban kevés dolgon lepődik meg az ember. A családja és ő maga is nagyon sok mindent láttak… Például Barbara Huttont,[74] aki a Ritzben két ujját a szájába dugva füttyentette oda a szobalányait, akár egy kültelki vagány a védenceit, vagy Windsor hercegnét, az ex-Wallis-Simpsont, aki megkövetelte, hogy felségnek szólítsák, és soha nem alacsonyodott odáig, hogy kifizessen egyetlen ruhát is, melyet megrendelt. A hirtelen fellobbanásai, szeszélyei, önzése, dühkitörései, sértő megjegyzései dacára azoknak a döntő többsége, akik együtt dolgoztak vele, jó emléket őriz róla, és mindegyiküknek felragyog a szeme, ha felidézik erőteljes egyéniségét. Azok közül, akiknek személyes emlékei vannak Gabrielle-ról ebből az időszakból, természetesen sokan közvetlen munkatársai voltak: ők nap mint nap találkoztak vele. Például Manón, aki a cég legfontosabb műhelyvezetője lett. Hányszor látta, hogy a Kisasszony szétszaggat egy ruhaujjat, mert úgymond. nincs elég játéka, akadályozza a kar szabad mozgását, egy szempillantás alatt tönkretéve ezzel többórányi türelmes munkát. „Nem örömében teremt az ember – mondogatta –, hanem haragjában, ez alól talán csak a tyúkok kivételek, amikor tojást tojnak, de nem még ók sem…” A halálosan fáradt Manón nemegyszer elsírja magát és fogadkozik, hogy faképnél hagyja a zsarnoki Kisasszonyt, de nem tudja megtenni. Érzi, hogy hozzá tartozik, vallja be. Egyébként is, Cocónak mindig sikerül megvigasztalnia az áldozatát: – Nahát! Manón könnyeivel öntözi a kollekciót… kicsit korai, és inkább pezsgővel kéne, de azért jó jel… sikere lesz!

Az sem ritka, hogy Coco jó hangulatban érkezik a stúdióba. Mivel ekkoriban egy anglikán pap mellszobra[75] áll a kandalló párkányán, tréfásan megcsókolja, és otthagyja rúzsa nyomát az ajkán… – Ma reggel nem látszott valami jókedvűnek az atya! Remélem, hogy ezek után megáldja a munkánkat… Munkatársai elmondásából tudjuk, hogy Coco, aki soha nem rajzolta le a modelljeit, mozdulatokkal irányította a varrónőit, hogy „felépítsék” az ötleteit. Ezután szalag végére kötött híres ollójával, akár egy szobrász, aki a vésőjével munkálja meg a követ, nekilátott, hogy eltávolítsa a felesleges részeket, és megkapja a végleges vonalat. – Senki nem tud úgy tépni, mint a Kisasszony – mondták körülötte hízelgéssel vegyes tisztelettel. A munkamódszere látványosságának tudatában Coco végül egyfajta magánszámot csinál belőle, amelyet szívesen ad elő az újságíróknak vagy Pierre Wertheimernek. Amikor Pierre úr érkezését jelentik, felülmúlja önmagát, és a férfi, akit nem lehet becsapni, cinkosan összekacsint Manonnal, miközben szárazon csattog az olló öreg barátnőé határozott kezében. A manökenek is, bár ők kevesebb időt töltenek a Cambon utcában, megfigyelhetik a Kisasszony mindennapi életét. 1958-tól öt vagy hat éven át Chanel kabinetje[76] mintha a francia nemesség évkönyvével akarna vetekedni. Cabrielle felvette manökennek Jacqueline de Mérindalt, Mimi d’Arcangues-ot, Claude de Leusse-t, Odile de Croyt… ezúttal nem arról van szó, mint a húszas években, amikor alantasabb társadalmi helyzete miatti bosszúvágyában szolgálatába akarta állítani az előkelőségeket, hanem, magyarázza Claude de Leüsse,[77] ;úgy gondolta, az a legjobb, ha a modelleket olyan nők mutatják be, amilyenek majd viselik őket. Am négy vagy öt év után úgy látja, a profi manökeneken jobban érvényesülnek a ruhái. Ekkor valószínűleg nem minden elégedettség nélkül, elbocsátja a bárónőket és grófnőket… Felesleges mondanunk, hogy ezekkel a fiatal

hölgyekkel szemben ugyanolyan könyörtelen elvárásokat támaszt, mint a személyzet összes többi tagjával szemben; Claude de Leüsse például kénytelen levágatni csodálatos haját, mert eltakarja a tarkóját és a nyakát, márpedig Cabrielle szerint „ez a legszebb, amit csak nő megmutathat”. Ugyanígy kénytelen egy pánttal leszorítani a mellét, melyet túl nagynak ítél a divattervezőnő, aki csak olyan ruhákat hajlandó tervezni, melyek megfelelnek a saját, fiús alkatának. Coco zsarnoki természete váratlan meghívásaiban is megmutatkozik. Jaj annak, aki azt meri mondani, hogy nem ér rá a megjelölt napon: hetekig tartó haragszomráddal büntethetik. Gyakran egymás után háromszor, négyszer meghívást kap valaki, majd hosszú időre elfeledkeznek róla… Ezeken az étkezéseken Cabrielle, aki imádja másokon köszörülni éles nyelvét, csak úgy sziporkázik, miközben megesketi az asz tál társait, hogy nem adják tovább a szavait… kedvenc céltáblái között vannak a kollégái, akiket megvetően csak varrodásoknak nevez. Például Pierre Chardint vagy Courréges-t, akikről gúnyos anekdotákat talál ki. Csak két vagy három személlyel tesz kivételt, elsősorban Yves Saint-Laurent-nal, akiről úgy véli, „sokra viszi még az a kis ember. Egyébként engem utánoz, ami azt bizonyítja, hogy van ízlése.” Az a hír járja, hogy titokban fogadja a férfit… A divatkritikusokat sem kíméli: Liane Viguié, aki a Cambon utca manökené volt az utolsó években, így idézi fel nagyon is életszerű kritikáját: „Seregestül érkeznek minden bemutatóra: rosszul öltözöttek, rosszul fésültek, híján vannak minden nőiességnek, és, ami még rosszabb, néha büdösek. Kövérek, csúnyák. Irigylik a manökenek és az olyan nők karcsú derekát, akik meg tudják fizetni a luxusdivatot. De leginkább azt vetem a szemükre, hogy rossz kritikákat írnak. Nem úgy értem, hogy rosszat írnak – mindenkinek megvan a maga nézőpontja –, hanem hogy nem tudnak kritizálni, ami természetes, ha nem tudják, miről van szó.” Kedvenc áldozatai azonban szokás szerint most is a legjobb barátai, különösen Jean Cocteau, a „tehetségtelen kispolgár, aki

kétségbeesetten igyekszik ellopni a kollégái ötleteit”. Majd folytatja: „Micsoda zajt csap… elegem van azokból az emberekből, akik selyempapírt zizegtetnek mellettem, azt akarván elhitetni velem, hogy az ég dörög.” Valójában azért haragszik a férfira, mert sokkal híresebb, mint az, akit ő egész életében mélységesen csodált: Reverdy. A költő 1960-ban hunyt el Solesmes-ben. „Senkit ne értesítsenek”, kérte. A felesége és az apátság két szerzetese kísérte ki a temetőbe. Gabrielle az újságokból tudta meg a halálhírét. Most már végképp magára maradt, és vigasztalódni próbál: „Nem halt meg. A költők, tudják, nem olyanok, mint mi: egyáltalán nem halnak meg.” Azt vetné Cocteau szemére, hogy él? Mindenesetre neheztel rá, amiért mecénást váltott. Való igaz, Cocteau 1959 óta élvezi a dúsgazdag Francine Weisweller heves barátságának előnyeit, aki vendégül is látja csodálatos villájában. Chanel nagyon rosszul viseli a dolgot, de azért mindig barátként fogadja Cocteau-t… A manökenekre visszatérve Gabrielle, bárhogyan is viselkedjen velük, nagyon élvezi a jelenlétüket. Az őt körülvevő tucatnyi csinos lány fiatalsága és vidámsága átmelengeti a szívét az öreg hölgynek, akivé lett. Néha úgy tekint rájuk, mintha a gyerekei lennének, irányítgatja, tanácsokkal látja el őket, amikor érzelmi vagy családi problémáik vannak. Természetesen megvannak a kedvencei… Első helyen a szépséges Marie-Héléne Arnaud, akire komoly felelősséggel járó feladatokat bíz, olyannyira, hogy azt képzelik, ő lép majd Chanel helyére. Pletykálnak, kiváltva a Kisasszony felháborodását. Beszámol erről az egyik ügyvédjének is, aki nevetéssel intézi el a dolgot. Azt hiszi, olyan mulatságos, ha az embert vén ribancnak nézik? – dühöng Cabrielle. Keménysége dacára, melyet mások – és önmaga – iránt tanúsít, a legtöbb manökenje jó emléket őriz róla. „Kétszer annyi fizetésért, mint amennyit Dior ajánlott, csak napi két órát kellett ott lennem”, meséli Liane Viguié. Igaz, Coco nem szerette, ha ellenkeznek vele, magyarázza, olyankor nagyon harapós tudott lenni. Azoknak azonban, akik megértették, mit szeretne elérni, „igazi öröm volt vele dolgozni”.

Claude de Leüsse sem nyilatkozik másképp. Emlékszúnk, hogy a háború előtt Gabrielle-t gyakran felkérték, hogy színházi és filmszínészeket öltöztessen: a neve és a tehetsége garancia volt a minőségre, és növelte a siker esélyét. Cocteau tudta ezt, ahogyan a hollywoodi döntéshozók is, Sam Goldwynnel az élen. Miután újra megnyitja divatházát, ismét a közreműködését kérik. Annyira felkapott, hogy az „új hullám” rendezői keresik meg az öreg hölgyet: 1958-ban Louis Maile, a Szeretők rendezne fordul hozzá, hogy tervezze meg Jeanne Moreau ruháit. Három hónappal később Gahrielle Delphine Seyrig toalettjeit álmodja meg a Tavaly Marienbadban-hoz, Alain Resnais álomképszerű filmjéhez. Ugyanabban az évben Visconti is felkéri egy kettős feladatra: öltöztesse fel a Boccaccio 70-ben Romy Schneidert, és avassa be a titokba, hogy lehet valaki elegáns. Gabrielle annál is szívesebben vállalja, mert nagyon rokonszenvesnek találja a huszonhárom éves színésznőt, akit a Sissi sorozat máris híressé tett, és tanácsokkal látja el az érzelmi életével kapcsolatban is, amelyeket Romy nem mindig fogad meg…

XIII. FEJEZET A VÉGSŐKIG Lausanne, 1965 ősze. Gabrielle Chanel nyolcvankét éve ellenére határozott kézzel papírra veti élete talán legfontosabb sorait: „Ez a végrendeletem. Kizárólagos és általános végrendeleti örökösömnek a vaduzi COGA alapítványt nevezem ki. Ezerkilencszázhatvanöt október tizenegyedike. Gabrielle Chanel” Mi ez a titokzatos Coga alapítvány? 1962-ben hozta létre Gabrielle kérésére René de Chambrun,[78] az ügyvédje, és a férfi egyik svájci barátja, Gutstein doktor. Ez az alapítvány, melynek furcsa neve egyszerűen a Coco és Gabrielle nevek első szótagjának összevonásából keletkezett, egy holding társaság, melyet a divattervezőnő pénzelt. A holding azért jött létre, hogy teljesítse a feladatokat és célokat, melyeket Gabrielle életében kitűzött: vagyis hogy továbbra is folyósítsa a járadékokat, melyekben bizonyos személyeket részesített (a Palasse-örökösöket, régi szolgálókat, alkalmazottakat, pénzszűkében lévő barátokat…), támogassa a fiatal művészeket, segítse a szenvedőket. Gabrielle később pontos utasításokkal látja el végrendeleti végrehajtóit. A nevezett alapítvány Vaduzban székel, Lichtenstein fővárosában, melyet Gabrielle a pénzügyi kedvezmények miatt választott. Különben is a cég, melytől a parfümeladások utáni százalékát kapja, maga is svájci, lausanne-i székhellyel. Emlékezzünk arra is, hogy az adókat, melyeket Franciaországban a Chanel-ház igazgatónőjeként fizetnie kell, Wertheimerék állják.

Gabrielle, aki nyilvánvalóan legszívesebben egy fillért sem fizetne az adóhatóságnak, számos alkalommal igencsak nagylelkűnek mutatkozik, azzal a feltétellel, hogy ne kérjenek tőle semmit. A legnagyobb titoktartás mellett elment például Obazine-ba, hogy jelentős összeget adományozzon az árvaháznak, mely gyermekkorában befogadta. Pedig nem csak jó emlékeket őrzött róla. Egy másik nagylelkű gesztusa a sok közül: Jacques Chazot-nak, aki csodálja nagy, nyolcszögű, zafírköves platinagyűrűjét, azt mondja: – Tetszik? Fogja, a magáé. És tapintatosan hozzáteszi, hogy ne hozza zavarba. – Éppen ezt akartam magának ajándékozni a születésnapjára. Louise de Vilmorin viselkedése ellenben idegesíti. Amikor ketten elmennek valahova, gyakran előfordul, hogy Louise a fizetés pillanatában azt mondja: – Adj kölcsön egy kis pénzt… otthon felejtettem a pénztárcámat. – Amúgy sincs benne soha semmi – feleli gúnyosan Coco. Amikor pedig Louise meglátogatja a barátnőjét a Cambon utcában, távozóban mindig az üzleten kísérteti át magát, ahol megcsodálja a kiállított holmikat, öveket, csecsebecséket, parfümös üvegeket. Elveszi, ami kedvére való, kiszolgálja magát – mint egy szupermarketban –, és közben elragadtatott kiáltásokat hallat. „Ó, milyen gyönyörű sál! Jaj, ez a táska… istenem!” Természetesen a végén elfelejt a kasszához fáradni, és inkább szívélyes ölelésekkel fejezi ki a háláját, majd kedélyesen úgy búcsúzik: „Viszlát nemsokára, édesem”, vagy „Látogass meg Verriéres-ben…” Miután Louise beszáll a taxiba, a cég szerencsétlen alkalmazottai igyekeznek meghúzni magukat: a Kisasszony egész nap rosszkedvű lesz, az biztos. Gabrielle életének utolsó évei sem telnek tétlenségben. Sőt. Hallani sem akar jól megérdemelt nyugdíjról, vagy az „adjuk át a helyünket a fiataloknak” elvéről és más efféle sületlenségről. „Semmi sem fáraszt jobban, mint a pihenés” – jelenti ki Coco rendszeresen.

1954-ben a barátai azt tapasztalták, hogy fizikailag és lelkileg is vagy tíz évet fiatalodott. A végsőkig kitart. A bemutatókat megelőző napokon képes kilenc-tíz órát állni egyhuzamban, miközben egymást váltják a kimerült, gyakran az ájulás szélén álló manökenek. Munka közben nem eszik (nem érünk rá!), csak néhány korty vizet iszik: sosincs szünet… – Mit néznek így? – veti oda azoknak, akik meglepetten bámulják állóképességét. Hajnali három vagy négy óra körül visszakísérik a Ritzbe, ahol végre leveti a zsirardikalapot, mely egész nap nem került le a fejéről… másnap pedig újra frissen, a kimerítő munka folytatására készen jelenik meg. Néhány nap leforgása alatt úgy nyolcvan modellt kell ellenőriznie. Ez azt jelentené, hogy tökéletes az egészsége? Távolról sem… Ahhoz, hogy aludni tudjon, évek óta morfalapú injekciót. Sédolt kell beadasson magának a szobalányával, Céline-nel. Egyre súlyosbodnak alvajáró rohamai, és kénytelen odaköttetnie magát a rézágyához. 1970-ben két hónapig nem tudja mozgatni a kezét; paralízise megérteti vele, hogy nem volna bölcs dolog New Yorkba utaznia a Coco című musical bemutatójára. A zenés darab az életét meséli el, Katherine Hepburnnel a főszerepben. Nem szabad elfelejtenie, hogy nyolcvanhat éves… De a látszatot meg kell őrizni. Élete utolsó három évében – a személyzetem kedvéért, mondja – a kérésére Jacques Clemente[79] minden áldott nap elmegy hozzá a Ritzbe és kifesti, reggel kilenctől (ha kilenc óra egy percre érne oda, Coco elküldené) kilenc óra negyvenötig. Azután a férfi siet tovább a következő ügyfeléhez, Windsor hercegnőhöz. Az akkoriban még egészen fiatal Clemente-ot először megrémíti, hogy a Cambon utca nagyasszonyát kell sminkelnie. Annál is inkább, mert Cabrielle semmiféle útmutatást nem ad, hogy mit szeretne, és egy árva szót sem szól: csak figyel. A vizsga után a férfit felfogadják. Az nem okozott gondot, hogy csillogóvá tegye Gahrielle tekintetét: ragyogóbb fekete, mint az

antracit… éppen az a feladat, hogy meglágyítsa. Ez a nagyon sötét barna nők örök problémája. Mivel Clemente kiállta a próbát, Cabrielle hamar bizalmába fogadja, kitárulkozik neki, csak úgy ömlik belőle a szó… Clemente végeérhetetlen monológokat hall, melyekből mindent megtud Cocóról… Eleinte megpróbálja kétszer vagy háromszor elmondani a véleményét, de hamar megérti, hogy nem ezt várják tőle. De azért nincs miért panaszkodnia: bőven meríthet az évszázad egyik legjelentősebb asszonyának hosszú évek alatt gyűjtött mesés tapasztalatából. Nincs ennél nagyobb kincs egy húszéves fiatalembernek. Az évek mindenesetre nem tompítják Coco kegyetlen rosszmájúságát, nem szelídítik meg csípős nyelvét. – Hány évesnek saccolja B. grófnőt? – kérdezi Chazot-t. – Úgy ötven körül van, gondolom! – Haha… Ugyan… vagyis igen, ötven körül időszámításunk előtt… És örömtől csillog a szeme, mint egy remek csínyt elkövetett kislányé. Hallani kell azt is, ahogyan az új divatról beszél, elsősorban a miniszoknyáról, rekedtes parasztasszony hangján: „Manapság a fiatal nők vagy bohócnak öltöznek, vagy kislánynak… Rosszul teszik. A férfiak nem szeretik a tízéves kislányokat, akik pedig mégis szeretik, utána meg szokták fojtani őket…” A magány fáj neki a legjobban. Ki szereti? Ki gondol rá a költője halála óta? A legtöbb barátja halott. A dúsgazdag emberek borzalmas sorsa jut osztályrészéül, akik nem akarják elhinni, hogy érdek nélkül is szerethetik őket a körülöttük lévők… beleértve a családtagokat is. Egy nap a stúdióban egy titkárnő azt mondja neki: – Asszonyom, az unokaöccse kérdezi, hogy feljöhet-e önhöz… Örülne, ha… – Nem, felesleges, mondja meg neki, hogy mehet egyenesen a

pénztárba, mint máskor… Egy mélabús napon egy szomorú állatka tekintetével bevallja az unokahúgának, Tiny Labrunie-nek: – Tulajdonképpen, Tiny, neked van igazad, férjed van és gyerekeid, én pedig egyedül vagyok, elrontottam az életemet. Szerencsére most is olyan emberek veszik körül, akik segítik és becsülik. 1954 óta komoly felelősséggel ruházta fel a cégében Lilou Marquand-t, a színész Christian Marquand húgát és Philippe Grumbachnak, az Express újságírójának a feleségét. 1971-ig Lilou ideje, élete oly jelentős részét szenteli neki, hogy azzal veszélybe sodorja a házassága egyensúlyát. Claude Delay, a pszichiáter és író pedig élete utolsó tíz évében veszi körül baráti, odaadó figyelemmel. Mégis minden este, sötétedéskor szorongás fogja el Gabrielle-t; ilyenkor elviselhetetlen súllyal nehezedik rá magánya. Ezért a lehető leghosszabbra nyújtja a munkanapot, az alkalmazottai nagy bánatára. Megrémíti a gondolat, hogy egyedül vacsorázzon. – És a barátai? – Barátok, barátok! A nőknek nincsenek barátaik. Szeretik vagy nem szeretik őket. Azért továbbra is eljár esténként Lazareffhez vagy Hervé Millehez a Varennes utcába. Máskor operába megy ez utóbbival és a kritikus Mathieu Galey-vel, aki ezt jegyzi fel naplójában: „Rendkívüli báj árad az öreg hölgyből, aki már-már kívánatos így kifestve. A tekintete eleven, a mosolya ironikus és lefegyverző… a tartása fejedelmi.” Gabrielle azonban szívesebben fogad vendégeket otthon, ahol Lilou Marquand vacsorákat szervez neki. De mert retteg tőle, hogy a vendégek távozása után egyedül maradjon, nagyon későig visszatartja őket, még a hallban… sőt a Ritz kapujában is beszélget velük. A magánytól való félelmében habarodott bele a főpincérébe,

Francois Mironnet-be, akit gyakran megkért, hogy vesse le fehér kesztyűjét és üljön mellé az asztalához. Talán azért volt rá ekkora hatással, mert a férfi halványan emlékeztet egyesek szerint Bendor-ra, mások szerint Reverdyre. Gabrielle megalázónak tartja, hogy egy ilyen értékes ember ne vigye többre, rábízza hát az ékszerei kezelését. Képzelhetjük a haragját, amikor Mironnet, aki nem merte elárulni neki a szándékát, néhány napra távozik, hogy megházasodjon. Gabrielle úgy érzi, megint elhagyták… Kereskedelmi szempontból a Chanel-cég rendkívül sikeres. 1954 óta tucatnyi új műhelyt kellett nyitni, és háromszázötven alkalmazott dolgozik a divat– háznak. Gahrielle barátainak száma azonban egyre fogy: belefáradtak végeérhetetlen monológjaiba, múltja és kedvenc témái állandó felemlegetésébe. Lilou Marquand-t és Claude Delay-t leszámítva csak Serge Lifar tartott ki mellette, valamint Jacques Chazot, akivel mindennap találkoznak, és André Dubois. 1971. január 11-én éri a halál, egy vasárnapi napon a Ritzhen. Ezt a napot gyűlölte az asszony, akinek a munka volt élete egyetlen értelme. Vasárnaponként néha látták, amint magányosan üldögél a Palais-Royal kertjének egy vasszékén. Az ablakok alatt, melyek mögött látni vélte a barátai. Colette és Cocteau sziluettjét, akik sok éve elhagyták már. Azon a januári estén, miután sétát tett a Long-champs lóversenypályán, rosszullét tör rá… érzi, hogy közel a vég. Lefekszik, remeg a keze, alig tudja eltörni a Sédol ampullát, és beadni magának az injekciót. Azt suttogja: „Ilyen a halál.” Borzalmasan tisztánlátó szavak, a hőskor rómaijaihoz illő szavak… Kívánsága szerint Lausanne temetőjében helyezik végső nyugalomra. Egyedül fekszik a sírban. De talán nem volt mindig egyedül attól az 1895. márciusi naptól kezdve, amikor az apja magára hagyta Obazine hideg és szürke falai mögött?

Párizs, 1998-1999

KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS Mme Marie-Thérése Berger M. Francois Bregiroux M. Theodor Brunecker Mme Dániellé Ceria M. René de Chambrun M. Jacques Clemente Mme M.–L. de Clermont-Tonnerre M. Patrick Doucet Mme Marika Genty Mme Cécile Goddet M. Robert Goossens M. Patrick Greuzat Mme George Gruber-Bernstein M. Dániel Herault M. Hans Krauss Mme Claude de Leüsse Mme Manón Ligeour M. Franqois Maniére-Mezon M. Raymond Massaro Mme Odile Prémei M. Stanley Gillmore M. Edward Thompson-Barrett

BIBLIOGRÁFIA COCO CHANELRŐL BAUDOT (Francois), Chanel, Paris, Assouline, »Mé-moire de la mode«, 1996. – Chanel joaillerie. Paris, Assouline, »Mémoire des marques«, 1998. CHARLES-ROUX (Edmonde), L’Irréguliére ou Mon itinéraire Chanel, Paris, Grasset, 1974. – Le Temps Chanel, Paris, Chéne-Grasset, 1979. DELAY (Claude), Chanel solitaire. Paris, Gallimard, 1971. GALANTE (Pierre), Les Années Chanel, Paris, Mercure de Francé, 1972. HAEDRICH (Marcel), Coco Chanel secréte. Paris, Laffont, 1971. – Coco Chanel, Paris, Belfond, 1987. LA HAYE (Amy de) et TOBIN (Shelley), Chanel, the Couturiere at Work, Londres, The Victoria & Albert Museum, 1994. LEYMARIE (Jean), Chanel, Génévé, Skira, 1987. MACKRELL (Alice), Coco Chanel, Londres, B. T. Batsford Ltd, »Fashion Designers«, 1992. MADSEN (Axel), Chanel: a Woman of her Own, New York, Henry Holt and Company, 1990. MARQUAND (Lilou), Chanel m’a dit…. Paris, J.–C. Lattés, 1990. MAURIÉS (Patrick), Les Bijoux de Chanel, Londres/Paris, Thames & Hudson, 1993. MORAND (Paul), L’Allure de Chanel, Paris, Hermann, 1976; új kiadás; Kari Lagerfeld illusztrációival, 1996. Un Secret cévenol de Coco Chanel, Musée cévenol. Le Vigan, Gard (s d.).

VILMORIN (Louise de), Mémoires de Coco, Le Pro-meneur, Gallimard, 1999. WALLACH (Janet), Chanel: her style and her life, New York, Nan A. Talese/Doubleday, 1998. coco CHANELRŐL IS BARTHES (Roland), Systéme de la mode, Paris, Seuil, 1967, rééd. Seuil, »Points«, 1983. COCTEAU (Jean), Portraits-Souvenir, Paris, Grasset, 1935; + Grasset, »Cahiers Rouges«, 1989. – Journal 1942-1945, Jean Touzot összeállításában és jegyzeteivel. Paris, Gallimard, 1989. – Le Passé défini, Journal 1951-1952, 1953, 1954, 3 köt. Pierre Chanel összeállításában és jegyzeteivel. Paris, Gallimard, 1983, 1985, 1989. COLETTE, Prisons et Paradis, Paris, Fayard, 1932. – Courpiére. Porté de Livradois-Forez (Collectif), Vilié de Courpiére, 1998. DELARUE (jacques), Histoire de la Gestapo, Paris, Fayard, 1962; új kiadás 1987. DÉON (Michel), Bagages pour Vancouver, Paris, La Table Ronde, 1985; + Gallimard, »Folio«, 1987. FAUCIGNY-LUCINGE (Jean-Louis de). Un gentilhomme cosmopolite. Paris, Perrin, 1990. GIDEL (Henry), Cocteau, coll. »Grandes Biogra-phies«, Flammarion, 1998. GOLD (Arthur) et FIZDALE (Robert), Misia. La vie de Misia Sert, Paris, Gallimard, 1981; + Gallimard, »Folio«, 1984. KOCHNO (Boris), Diaghilev et les Ballets russes. Paris Fayard, 1973. MARAIS (Jean), Histoires de ma vie. Paris, Albin Michel, 1975; Ramsay, »Poche Cinéma«, 1994. MARNY (Dominique), Les Belles

de Cocteau, Paris, J.–C. Lattés, 1995. MORAND (Paul), Lewis et Iréné, Paris, Grasset, 1924; + Grasset, »Cahiers Rouges«, 1997. – Venises, Paris, Gallimard, 1971; + Gallimard, »L’Imaginaire«, 1997. – Journal d’un attaché d’ambassade, 1916-1917, Paris, La Table Ronde, 1947; + Gallimard, 1963. SAGHS (Maurice), Au temps du Bceuf sur le tóit. Paris, La Nouvelle Revue critique, 1939; + Grasset, 1987; + Grasset, »Cahiers Rouges«, 1989. SCHELLENBERG (Walter), Le Chef du contre-espionnage nazi park, 1933-1945, Paris, Julliard, 1957. SERT (Misia), Misia pár Misia, Paris, Gallimard, 1952. VIGUIÉ (Liane), Mannequin haute couture. Paris, Robert Laffont, 1977.

JEGYZETEK

[1] A XIX. században az ilyen nagy család nem volt annyira rendkívüli, mint napjainkban. Adolphe Thiers is az apja tizenkilencedik gyermeke volt. [2] A várossal kapcsolatban lásd az önkormányzat értékes kiadványát: Courpiére, Livradois-Forez kapuja (1998). [3] A Dore északabbra, nem messze Vichytől, Chateldon közelében az Allier-ba ömlik. [4] A válást engedélyező Naquet-törvényt csak két évvel később hirdetik ki [5] Courpiére városházi archívuma, lakcímváltozási anyakönyv [6] Városházi levéltár. [7] Jules Joseph Fayon, Courpiére közjegyzője feljegyzései, 5E-31824, Devolle-Chanel-szerződés: AD-63. [8] Courpiére anyakönyvei, 1884, no. 29. [9] A Minimes (ma Victor-Chamerlat) utcában. 1880-ban vásárolták meg. A város egyik utcája ma Coco Chanel nevét viseli. Lásd Courpiére, i. m. [10] Ez a sugárút a város peremére vezet délkeleten, kapcsolódva a Collonges-la-Rouge és Turenne felé vivő úthoz. [11] Egy Antoine Verdier nedí szabóval. Lásd anyaköny’, Brive Önkormányzata, 1895. február 16. [12] újra kiadta Michel Aubrun Kutatóintézetének kiadványa, 1970).

(A

Massif

Central

[13] René de Pont-Jest (1830-1904) eg)‘kori tiszt, regényíró, Figaro újságírója. Sacha Guitry nagyapja. [14] Igazi nevén Émilie-Marie Bouchaud, született 1877-ben, a korszak híres énekesnője. Derékbősége mindössze 42 cm volt. Már fiatalon dicsőséget arat Claudine szerepében (a „Claudine az iskolában” című Willy-darabban, melyet 1906-ban állítanak színre az azonos című könyv alapján). [15] Royallieu jelentése: királyi hely. (Aford.) [16] Hogyan láttam 1900-al, Editions Grasset. [17] Az 1899-es „La dame de chez Maxiin’s” című darabban Feydeau megalkotja egy ostoba fiatalember, a kis Valmonté herceg alakját, aki a Crevette kislány bűvkörébe kerül. A korabeli közönség számára egyértelmű volt az utalás. [18] A nők magasan gombolódó, féloldalt rövidebb vá szonruhát és cilindert viseltek lovagláshoz. [19] Azoknak a lelivéreknek az általános nyilvántartása, melyekről tudni, hogy a XVII. század vége óta az Angliában nevelt három keleti ménesből származnak. [20] Parade – „Realista balett”, melyet az Orosz Balett adott elő 1917. május 18-án a Chátelet színházban. Történet: Jean Cocteau, zene: Erik Satie, díszlet és jelmez: Pablo Picasso. [21] Paul Morand: L’Allure de Chanel, Hermann, 1976. [22] A Cambon ucai laká,sában ma is ott láthatók. [23] Paul Morand: i. m. [24] Az igazi neve Gábriellé Sigrist-Mobberl (1886-1979). Miulán Gnitry és Cocteau f’elllgyell i’á, szíiiliázban és a Filin’ásznon eg)‘aránt sikereket aratott. [25] Isadora Duncan (1878-1927) amerikai táncosnő, akinek kutatásai és improvizációi forradalmasították a klasszikus balettet.

Vö. Maurice Lever: Isadora Duncan, Presses de la Renaissance. [26] Maupassant 1885-ben megjelent regénye nyomán. [27] Poríraüs-Souvenir (Arckép-emlékek) Grasset, 1935. [28] Bélszín bordeaiix-i módra, szó szerint hátatfordítók, lefordíthatatlan szójáték. (A ford.)

bordeaux-i

[29] Sir John French (1852-1925), Ypres grófja a transzvaali háborúban szerzett hírnevet. 1913-ban nevezik ki marsallnak, ő az 1914-ben Franciaországba küldött expedíciós hadtest feje. [30] Lewis és Iréné, Grasset, 1924 [31] Az angol kifejezés magyar jelentése: „bájos Chanel-ingruha”. [32] A kalapkészítés ekkor már csak mellékes kiegészítő tevékenysége [33] Egy 1916-os interjúban Feydeau örömmel údvözli a „bukj-elszoknyák” eltűnését:,A régi divatnál képtelenség volt követni egy nőt az utcán. Három lépés után leelőztük, míg ma…” (Lásd H. Gidel: Feydeau, Flammarion, 1991.) [34] Lásd Ai’thur Gold, Robert Fizdale; Misia, la xne de Misia Seri, Gallimard, 1981, és Misia pár Misia, Gallimard, 1952. [35] 1914-ben elköltöztek a Gábriel sugárútról. [36] Janet Wallach; Chanel: Her style and her life, Doubleday, New York, 1988. [37] Lásd Georges Bernstein-Gruber és Gilbetr Maurin; Bernsldn le magnifique, ].-C. Lattés, 1988. [38] Un Secret cévenol de Coco Chanel, a Musée cévenol, Le Vígan, Gard katalógusa, mely értékes információkat tartalmaz a Chanel családról. [39] Joseph Leclerc 1934-ig volt Gábriellé alkalmazottja.

[40] Edmond Charles-Roux: L’Jrréguliére ou Mon ilinéraire Chanel, Paris, Grasset, 1974. [41] Halálakor Gábriellé a Tinies magazin szerint 15 millió dolláros vagyont hagy hátra, ami napjainkban kb. 260 millió francia franknak felel meg. [42] A fiú szó nőneművé tett alakja, a fiús lányok jelölésére. (A ford.) [43] Igazi nevén Antak (1884-1977), Lengyelországban született, a fiús frizura megalkotója, és Eugéne Schueller-rel együtt a hajszínező samponok feltalálója. [44] Balett-táncosnőként Bronislava Nijinska néven ismert. (A szerk. megjegyz.) [45] Mely a Brit Birodalmat szembeállította az afrikai búr republikánusokkal az 1899-től 1902-ig tartó háborúban. [46] Edmond Charles-Roux idézi, i. m. [47] Teliér Gyula fordítása. [48] Ez az angol szó (szó szerint otthon szőttet jelent) az,t a kezdetleges szövésű skót anyagot jelöli, melyet a kézművesek otthon készítenek. [49] Ma kb. 170 000 frank havonta, több hónapon keresztül. [50] Az ötletet napjainkban más formában újra felélesztették a kerti-törpe-ellenes szövetségek. [51] Kiejtés szerint annyit jelent; szép, jó, Dubonnet. (Aford.) [52] Ezt a lakást, melyet később Doisneau lefényképezett, megőrizték minden bútorával és díszítésével. [53] Prisons el Paradis, Ferenczi, 1932. [54] Beszélgetés 1999. július 22-én a cipőkészítő Raymond Massaróval.

[55] A gázálarcokat a nagyvárosok lakóinak kezdték osztogatni 1938-39 telén. A sors iróniája, hogy Franciaország a legnagyobb mennyiséget Csehszlovákiából rendelte… [56] Erről a korszakról és Cocteau-ról lásd Henry Gidel: Cocteau, Flammarion, Coll. Grandes Biographies, 1998. [57] A levelet Edmonde Charles-Roux idézi, i. m. [58] A levél az Un secrel cévenol de Coco Chanel-hen jelent meg, a vigani Musée cévenol kiadásában. [59] A valóságban Gábriellé 1941 januárjában már ötvenhét éves, ám ezt eltitkolja Misia elól. [60] Journal (Gallimard, 1989), 1942. márciusi dátum. [61] Guitryről és a háború alatti magatartásáról lásd Henry Gidel: Les deux Guilry (coll. Grandes Biographies), Flammarion, 1995. [62] Több millió akkori dollárt (lásd Galante, i. m.). [63] A nürnbergi perben mégis életfogytiglani börtönre ítélték, és csak pszichés állapotára való tekintettel kerülte el az akasztást. [64] Lásd The Labyrinlh címen megjelent emlékiratait, New York, Har-per and Bros. [65] A jelentést College Park katonai archíaimában őrzik Maryland államban, az Egyesült Államokban. [66] Meg kell említenünk, hogy Madeleine Vionnet 1940-ben bezárta az üzletét. [67] Forces Franfaises de ITntérieur (A Hider-ellenes feg)‘veres ellenállás központi szerve). (A szerk. megjegyz.) [68] 1999. október 14-i beszélgetés. [69] Morand harminc évvel később teszi közzé a jegyzeteit a L’Allure de Clumel-ben; Editions Hermann, 1976.

[70] Ez ma körülbelül 17 millió franknak felel meg. [71] Megpróbálkozott – az együttműködés azonban nem tartott sokáig – André Fraigneau-val is, akivel 1951 októberében dolgozott La Pausában. [72] Utalás a „zsákruhára”, az 1957-ben divatos, teljesen egyenes szabásvonalra. [73] Egy negyedik emeleti helyiség, ahol a modelleken dolgoztak. [74] a kor egyik leggazdagabb örökösnője [75] Ma a Cambon utcai lakás ebédlőjében áll. [76] így nevezik azt a helyiséget, ahol egy divatház manökenjei öltözködnek, valamint a modelleket bemutató gárdát. [77] 1999. június 18-i beszélgetés a szerzővel. [78] Aki volt szíves számos információval szolgálni a kérdésben, valamint sok kiadatlan jeg)‘zettel az ügyfeléről, aki közeli barátja lett. [79] 1999. június 17-i beszélgetés a szerzővel. Jacques Clemente Arachelian tanítványa. Divat-, majd mozisminkes, és az ügyfelei közé tartozott Liz Taylor, Sophia Loren, Catherine Deneuve…