Boleyn Anna 9786155905667 [PDF]

Zitiervorschau

Boleyn Anna II összesen Hat Tudor királyné Alison Weir Művelt Nép (2019) Címke: Romantikus, Történelmi Regény, Középkor Romantikusttt Történelmi Regényttt Középkorttt

Egy fiatal nő, aki megváltoztatta a történelem menetét. A francia paloták világából hirtelen az angol királyi udvarba csöppent Anna azonnal az érdeklődés középpontjába kerül, és gyorsan felveszi az udvar szerelmi játékainak a fonalát. De ahol a király parancsol, ott semmi sem játék. Anna szelleme felér a koronával, és nem kevesebb, mint maga a korona az, amire Anna vágyik. Bármi áron. BOLEYN ANNA. VIII. Henrik második királynéja. Ez az ő története. A történelem elmondja, hogyan halt meg. Ez az elsöprő erejű regény bemutatja, hogyan élt. HAT TUDOR KIRÁLYNÉ. HAT REGÉNY. HAT ÉV. Philippa Gregory és a Tudorok rajongóinak kötelező olvasmány. Boleyn Anna: Egy király rögeszméje – a második kötet a VIII. Henrik feleségeiről szóló, hatkötetes regénysorozatból, a világhírű történész és bestseller szerző tollából. Alison Weir elmélyült utazásra invitál Annával, bemutatja motivációit és hatását, küzdelmét a koronáért, majd később saját, és leánya életéért.

ALISON WEIR Boleyn Anna EGY KIRÁLY RÖGESZMÉJE

Rankinnek, csodálatos férjemnek, és Juliannek, briliáns irodalmi ügynökömnek, akik nélkül egyetlen könyvem sem vált volna valóra.

1512 EURÓPA ANGLIA Csak fut – mint én is – reménytelenül, bármily szelídnek tetszik az a vad, befoghatatlan. Ott a karcsú nyak betűs örvén olvasható jelül gyémánttal vésett fölírás ragyog: „Noli me tangere, én Cézáré vagyok!” (Sir Thomas Wyatt: A suta Mészöly Dezső fordítása) ... Óh, bizony, Jobb nem ismerni jólétet, hatalmat, Mert bár világi jó, de ha irigy Sors elragadja, válni tőle szintoly Kín, mint a lélektől a testnek. (William Shakespeare: VIII. Henrik király, 2. felvonás 3. jelenet, Szász Károly fordítása)

Első rész Nem közönséges fából faragták

1. fejezet 1512 A bőre tényleg sárgás, és túl sok rajta az anyajegy, de legalább az arca divatosan ovális, gondolta Anna, miközben az ezüsttükörben nézegette magát. Tizenegy éves volt, alakja nem tűnt figyelemre méltón nőiesnek, de ez remélhetőleg meg fog változni az elkövetkező évek során. Végül is Mary tizenhárom évesen már igencsak formás. Hátrébb lépett, méregette magát. Az emberek gyakran mondták a füle hallatára, hogy Mary a szebbik a két Boleyn lány közül. Pedig mindketten barna hajúak voltak, hosszú, fényes fürtök, erős arccsont és hegyes áll jellemezte őket, és mindketten karcsún és kecsesen jártak a világban, hiszen a királyi udvarokban illő viselkedést alaposan beléjük sulykolták. Akkor mi az, ami egy lányt gyönyörűvé varázsol? Mary vonásai mitől szebbek, mint az övéi? Annát ez a kérdés izgatni kezdte most, mióta növekvőben volt és folyamatosan arra ösztökélték, hogy készítse fel magát a csodálatos jövőre, amelyben nagy valószínűséggel királyi kegy és egy előkelő gazdag férj várnak rá. Talán az anyajegyek és a sárgás bőr tették. A sárgás színt helyre lehet hozni porrátört tojásfehérjéből és timsóból készített kencével. Legalább a szája csinos volt, és a fekete szeméről Butler nagymama mindig azt mondta, hogy az a legszebb rajta. – És már most tudod, hogyan használd hatásosan, gyermekem. Anna nem egészen értette, hogy ez mit jelent, de hát nagymama ír volt, némi látnoki képesség is szorult belé, és gyakran mondott megdöbbentő dolgokat. Ezt mindenki elviselte, mert gazdag örökösnőnek számított, és a családi vagyon egyik fő forrását jelentette.

Anna felállította a tükröt egy ládára és megpördült előtte. Igazán jól festett a zöld ruhában, amelyben a dereka nagyon karcsúnak tűnt. A sötét szín is jól illett hozzá. Csupán az ujjak szabásával nem volt megelégedve, mivel szorosan rásimultak a csuklójára, és nem fedték el azt a testi hibát, amelynek mindig oly fájdalmasan a tudatában volt. Jobb keze kisujját örökké a tenyerébe görbítve tartotta, nehogy valaki meglássa az apró hatodik, fölösleges körmöt. Bárcsak lenne egy bő ujjú ruhája, amelyik eltakarná! De mama azt mondta, buta dolog ilyen apróság miatt aggódni. Anna számára azonban ez nem jelentett apróságot, és még nagyobbnak tűnt attól a naptól fogva, amikor Mary fölülkerekedett az egyik véget nem érő vitájukban, és a boszorkányság jelének nevezte. Anna elűzte a gyűlöletes emléket. Nem akart foglalkozni vele ezen a gyönyörű késő nyári napon. Volt egy szabad órája, mielőtt megkezdődik a tanulás a káplánnal, és eltökélte, hogy egy percét sem fogja elvesztegetni. Egy szempillantás alatt berendelte a szobalányát, átöltözött mindennapi posztóruhájába, leszaladt a lépcsőn és átfutott a kastély vizes árkán átívelő kő felvonóhídon; felcsippentette a szoknyáját, és keresztülszökellt a kerteken, ki az Edén folyó melletti rétekre, ahol imádott csatangolni. Innen pompás kilátás nyílt a vizesárokkal körülvett Hever kastélyra, családi fészkére, és a buja erdős kenti tájra, amelynek ölében a kastély megbújt. De jobban érdekelte szeretett öccse, George látványa, aki elterülve feküdt a fűben, lantját pengette, sötétbarna haja összeborzolódott, ruhája meggyűrődött. – Keresnek odabent – mondta neki Anna, és letérdelt. A könyveid mellett lenne a helyed. Megvernek, ha nem mész vissza. George felvigyorgott rá. – Költöttem egy dalt. Figyelj! Kilencéves fiú létére jól játszott, és a kompozíciója olyan kifinomultan hangzott, hogy ilyet az ember csak egy sokkal idősebbtől várna. Tehetséges volt Annának ez a testvére. Zenészként is nevet szerezhetne magának, ha nem csinál karriert az

udvarnál, ahogyan apjuk remélte. Anna és George mindig közel álltak egymáshoz. Hasonlítottak egymásra, és hasonlóan gondolkoztak. – Tudom, tudom – nem tölthetem a napjaimat zeneszerzéssel és költemények írásával – sóhajtott fel George, apja hangját utánozva. – Nem sok hasznod lenne belőle! És végül csalódott lennél. Ez soha nem elégítene ki. Úgyhogy hagyd abba a lógást. Davy atya őijöng a dühtől. Anna, minden tettetett feddése ellenére, sajnálta George-ot. Tudta, milyen mélyen bántja, hogy a három fiú közül ő a legfiatalabb. A tizenhat éves Thomas volt az, aki örökölni fogja Hevert és apjuk minden birtokát és vagyonát – és Thomast, George irigységére, a nagyhatalmú Buckingham herceg házába küldték a közeli Penshurstbe, hogy udvari jó modort és harcművészeteket tanuljon, amelyek alkalmassá teszik majd a reá váró dicsőséges jövőre. Aztán ott volt a tizenkét éves okos Henry, akit az oxfordi egyetemre szántak, mivel apjuk elhatározta, hogy az egyháznak szenteli őt – és ezzel megkíméli magát a tehertől, hogy gondoskodnia kelljen a fiáról. Született még több fiú is, de ők a St Peter templomban nyugodtak, anyjuk nagy bánatára. Anna képtelen volt hozzászokni csöppnyi halott testvérei riasztó látványához, ahogy a bölcsőjükben feküdtek, mind hátborzongatóan felcicomázva, amikor családjuk utolsó imádságait és búcsúszavait fogadták. Lady Boleyn jobban odavolt George-ért, a legfiatalabb gyermekéért, mint Thomasért és Henryért. De George keblében vad elutasítás dúlt a bátyjai iránt. Tőlük eltérően neki saját magának kell majd kitaposnia az útját a világban. Apja gyakran emlékeztette erre. Mivel Anna rivalizált Maryvel, és George irigyelte a bátyjaikat, a lány gyakran úgy érezte, hogy ő és George, a két legfiatalabb Boleyn áll szemben az egész világgal. Mivel ő nem volt szép és George nem volt az örökös, összetartottak már egészen kiskoruk óta. Voltak, akik ikreknek nézték őket.

– Gyere! – parancsolta Anna, és felhúzta az öccsét, aztán együtt vágtattak vissza a kastélyhoz. Davy atya várt rájuk, amikor átrohantak az udvaron és beestek apjuk új előcsarnokába. Nevelőjük kerek kicsi ember volt, vidám tekintetű és almapiros arcú. – Ah, hát mégis megtisztelt minket a jelenlétével – mondta George-nak. – És igencsak időben, mert épp most hallottuk, hogy atyjukat hazavárják ma estére, és nem szeretnénk azzal a hírrel üdvözölni, hogy ön szégyent hozott rá, igaz? – Nem, Davy atya. George próbált bűnbánónak tűnni. – Anna kisasszony, csatlakozhat hozzánk – közölte Davy atya. – Példát mutathat ennek az ifjú csibésznek. – Hol van Mary? – kérdezte George a szemét forgatva. – Olvas – mondta Davy atya. – Adtam neki egy királyokról és királynőkről szóló könyvet. Nem volt titok, hogy Maryről szinte már teljesen lemondott. Anna követte őket a privát nappaliba, amelyet a család esténként használt, és leült a tölgyfaasztal mellé. Tudta, milyen szerencsés, hogy lány létére jó nevelést kap. Apja rendkívül haladó nézeteket vallott, ám azt is mindig szem előtt tartotta, hogy a gyermekei jól boldoguljanak az életben – ami, természetesen, kedvezően visszahat majd rá. 0 maga kiválóan beszélt idegen nyelveket – ezért is volt távol ezekben az elmúlt hetekben Németalföld régensének udvarában, Mechlinben, a Burgundi Hercegségben – és különösen szorgalmazta, hogy fiai és lányai is jártasak legyenek ezen a téren. Anna küszködött a franciával, annak ellenére, hogy minden másban kitűnt. Marynek jól ment a francia, de valamennyi egyéb téren elszomorítóan teljesített. Anna elfogadható költeményeket és dalokat tudott komponálni, Davy atyának köszönhetően, aki neves egyházi zeneszerző és tehetséges tanár hírében állt. Mary harcolt,

gyilkolta a lantját; az sem segített, hogy tökéletesen botfülű volt. Anna kecsesen táncolt; Mary totyogott a padlón. Anna úgy énekelt, mint egy pacsirta; Mary hangja érdektelenül szólt. De mindenki azt mondta, hogy Mary szép, ezért nem számított, hogy egy idióta. A legtöbb férfi nem fog a szépségén és az apjától várható hozományon túl látni. Ezért senki nem vette zokon, hogy amikor eljött a tanulás ideje, Maryt ritkán lehetett megtalálni. A Boleynek köréhez tartozó helyi nemesek lányai közül a legtöbb szinte azt sem tudja, mire való egy toll, tűnődött Anna, miközben lúdtolla követte kecses olaszos kezét a papíron. A mai feladat szerint levelet kellett írnia franciául, ami kihívást jelentett, de ő eltökélte, hogy kitart. A tanulást magáért a tanulás kedvéért élvezte, és örömét lelte a dicséretekben, amelyekkel Davy atya elhalmozta. A közeli konyhákból nagy csörömpölés és zűrzavar hallatszott. A ház az ura hazatértére készült, és anyjuk parancsokat osztogatott és a lábosokat fürkészte, a szakács rosszul leplezett nagy bosszúságára. Ma este lakoma lesz, gondolta Anna boldogan. Anna új zöld ruháját viselte, és lopva bekukkantott a nagyterembe, ahol az asztalokat már gyönyörűen megterítették hófehér abroszokkal. A legszebb ezüstöt tették ki a magas asztalra a remek aranyozott sótartó fölé, a derékszögben álló alacsonyabb bakokon ragyogó ónedények álltak. Zöld növények csokrai díszítették az asztallapok közepét, köztük gyertyák és boroskancsók tarkították a képet. Hever kis kastélynak számított, és a terem sem volt nagy, összehasonlítva néhánnyal, amelyeket Anna korábban látott, de elég grandiózus volt egy szépreményű diplomata és a király kedvence számára, remek kő kandallójával és a kandalló csodás faragott ellenzőjével. A kora esti napsütés arany ragyogást öntött be a vastag falakba magasan vágott hosszú ablakokon, ékszerhez hasonló csillogása játszott a tálalón kiállított lenyűgöző családi étkészlet darabjain és a drága faliszőnyegeken. Apjuk szerette bámulatba ejteni a szomszédjait a gazdagságával. Ma este

mindnyájan eljönnek: Wyatték Allingtonból, Sackville-ék Buckhurst Parkból és Haute-ék Ightham Mote-ból. A család rendszerint a nappaliban étkezett, a hosszú fényezett asztal mellett ülve. Ez barátságos szoba volt, falait tölgyfa burkolat és festett frízek díszítették, és ezek a falak is drága faliszőnyegekkel voltak teleaggatva, amelyekre apjuk rendkívül büszke volt. De mindez ismerősnek és magától értetődőnek számított; a lakoma a nagyteremben kivételes alkalmat jelentett, és Anna türelmetlenül várta, hogy elkezdődjék. Atyja otthon volt, és neki megparancsolták, hogy keresse őt fel a dolgozószobájában vacsora előtt. Thomas Boleyn ott ült a magas faragott székében, és bólintott, amikor a lánya pukedlizett; ő volt az az ember, aki uralkodott Anna életén, amióta lánya csak az eszét tudta, az, akinek legkisebb szava is törvény volt a családja és a szolgálói számára, és akinek Anna és a fiútestvérei és a nővére feltétlen engedelmességgel tartoztak. Amikor ő és Mary férjhez mennek, férjük veszi át apjuk szerepét. Mindkettejükbe belesulykolták, hogy a nők gyenge teremtmények, és mindig alá kell vetni magukat a férfiak bölcs uralmának. Ha Sir Thomas Boleyn otthon volt, a ház körülötte forgott, ám ez ritka alkalomnak számított. Amikor nem utazott külföldre, hogy diplomáciai képességeit kamatoztassa, amelyek annyira kedvessé tették őt Henrik király szemében, általában az udvarban tartózkodott, fényezte a hírnevét, mint bajvívó és udvaronc és minden szempontból jó barát. Harmincnégy éves korában még mindig jóképű és életerős volt, és remekül ülte meg a lovat. Kivételes műveltséggel rendelkezett – gyerekeinek úgy tűnt, hogy mindent tud – és még a nagy holland tudós, Erasmus is két könyvet dedikált neki. Ezeknek az erényeknek köszönhetően gyorsan és magasra emelkedett a király szolgálatában, Henrik király egyik legjobb barátja és bajvívótársa lett, és soha nem fáradt bele, hogy erre mindenkit emlékeztessen. Három évvel korábban, a király koronázásán lovaggá ütötték, aztán kinevezték az uralkodó Tanácsába.

– Ez az egyik legkeresettebb pozíció – dicsekedett nagy örömmel –, mivel napi kapcsolatba hoz a királlyal. Jelentős befolyást élvezek. Őfelsége hallgat rám. Elvezettel beszélt a hatalomról, amelyet a pozíciójánál fogva gyakorolhatott. Anna tudta, hogy sok ember szeretné, ha Sir Thomas Boleyn kegyet kéme számára a királytól, és mind készek voltak sok pénzt fizetni neki azért, hogy ezt megtegye. Anna örömmel látta, hogy apja harcias arca kéjes mosolyra húzódik, amikor ő fölemelkedik a pukedliből. – Jó hírem van – mondta a ház ura. – Margit régenst nagyon érdekelte az előmeneteled, és felajánlotta, hogy az udvarába fogad, mint a tizennyolc szobalánya egyikét. Ez rendkívüli, nagyon keresett kegy. – Engem, uram? – visszhangozta Anna. – De hiszen Mary... ? – Tudom, igencsak szokatlan, hogy egy húg megelőzze a nővérét, és Mary jól beszél franciául. De – és számító pillantást vetett Annára – azt hiszem, benned van meg az, ami ahhoz kell, hogy sikered legyen az udvarnál és dicsőséget hozz rám. Azonkívül Maryvel más terveim vannak. És a régens kifejezetten téged kért. Anna érezte, hogy az izgalom buborékokként pezseg benne. – Mikor kell mennem, uram? – lehelte, és már látta is a csodálatos palotákat, a szép ruhákat, a ragyogó urakat és hölgyeket, azt, ahogy a régens mosolyog, amikor ő meghajol, és mindenki a jelenetet nézi. – Jövő tavasszal – mondta az apja, és a buborékok szétpukkadtak. Addig még hónapok vannak. – Sok előkészületet kell tennünk. Anyád tudni fogja, mire van szükség. Sir Thomas és a felesége alig beszéltek egymással, hacsak nem voltak rákényszerülve. – Keményen kell dolgoznod a francia tudásodon – folytatta az apja. – A burgundi udvarban fogod befejezni a neveltetésedet. Ennél

jobb hely nem is létezik, mivel rengeteg lehetőséget kínál egy jó családból származó fiatal lány számára, és általában igen nagyra tartják. Jó helyen leszel ahhoz, hogy olyan házasságot köss, amely előmozdítja a családunk érdekeit. Remélem, értékeled a jó szerencsédet! – Oh, de mennyire, uram! – kiáltott fel Anna. Szinte túl sok volt ez ahhoz, hogy felfogja. – Emlékeztetlek, hogy kegyetlen verseny folyik a helyekért a régens udvarában, és sokan vannak, akik készek jelentős anyagi áldozatokat hozni, hogy biztosítsák a kinevezés dicsőségét a lányaik számára. A régens elválja, hogy minden egyes fiile d’honneur tudjon divatosan öltözködni, kiválóan táncolni és énekelni, és tudja szellemes társalgással szórakoztatni az úrnőjét és a fontos látogatókat – és mindegyiknek tisztában kell lennie azzal, hogyan viselje magát, amikor a régenst a nyilvánosság előtt és hivatalos alkalmakkor szolgálja. – Apja előrehajolt a székében, barázdált arca megfeszült. – Egy ilyen lehetőség érdekében biztosítottam neked és Marynek jó nevelést, bár Mary nem sokat profitált belőle. De te, Anna... te ragyogni fogsz. És semmi kétségem, hogy a jelentős kiadás, amely rám vár, hogy az udvarhoz illő ruhákkal lássalak el, nem lesz hiábavaló. – Igen, apám. Köszönöm, apám. – Most mehetsz. Már majdnem vacsoraidő van. Anna felrohant a lépcsőkön, még mindig bizseregve az izgalomtól, be a szobába, amelyet Maryvel osztott meg. Nővére éppen azt a bikaalakú arany függőt akasztotta a nyakába, amelyet fontos alkalmakkor mindig viselt. A lányok mindegyike kapott egy ilyet az apjuktól; a bika volt Sir Thomas családjának címerállata, és a neve szójátékot jelentett. Mary odahajolt a tükörhöz. Csábító, vágott fekete szeme Anna tükörképét figyelte.

Anna ízlelgette a hírt, azon tűnődött, hogyan mondja el Marynek, hogy maximális hatást érjen el. Nem tudta tovább türtőztetni magát. – Udvarbakerülök! – jelentette be. Mary megpördült, döbbenet és düh látszott az arcán. – Tel

– visította. – De – de hiszen én vagyok az idősebb!

– Apánk tudja, de a régens engem kért. – A régens? – Németalföld udvarába rendeltek, hogy őt szolgáljam. Nagy megtiszteltetés, hogy erre kértek. Apánk mondta. – És mi lesz veleml – Mary bájos arca elvörösödött a haragtól. – Én nem megyek? – Nem. Apánk azt mondta, hogy veled más tervei vannak. – Miféle tervek? – sziszegte Mary. – Nem tudom. Azt nem árulta el. Miért nem kérdezed meg őt? – Meg is fogom! Nem lökhet csak így félre! Márpedig apjuk félrelökte Maryt. Anna magához ölelte ezt az élvezetes tudást. Életében először jó érzéssel töltötte el, hogy ő a fiatalabb és a kevésbé szép nővér. Elizabeth Howard, Lady Boleyn, kigörgette a vég homokszínű bársonyt, és odatartotta Annához. – Illik hozzád – mondta. A textilkereskedő, aki tisztelettejesen állt az úrnő mellett, ragyogott. – Ezt megvesszük, és azt a szép feketét, a sárga damasztot és a bíbor Iámét is. Kérem, küldje el a számláját, Johnson úr. – Remek, asszonyom, remek – ismételgette a kereskedő, majd felnyalábolta az elutasított kelméket, és kihátrált a nappaliból.

– Örülök, hogy a régens jó előre szólt – mondta az anya. – Ez időt hagy nekünk, hogy megcsináltassuk ezeket a ruhákat. Hálásnak kell lenned, hogy atyád ilyen nagyvonalúan gondoskodik rólad. – Felemelte lánya állát, és rámosolygott. – Szép a szemed, és veled született bájt sugárzol – mondta. – Jól fogsz boldogulni, és büszkévé teszel. Anna szíve túlcsordult. Jobban szerette anyját, mint bárki mást a világon. Magának Elizabeth Howardnak sötétek voltak a színei, de hosszú Howard arcát a dús ajak és szép szem kikerekítette. Fiatal korában ünnepelt szépségnek számított, és a koszorús költő, Skelton mester verseket írt hozzá, bájait a gyönyörű trójai Cressida szépségéhez hasonlította. Ez egy kis beképzeltséget táplált az anyában. Nagy beképzeltséget az arisztokratikus leszármazása miatt érzett büszkesége ébresztett benne. Nem hagyta, hogy bárki elfelejtse, ő a nemes Howard ház szülötte, és nem volt titok, hogy ha a családja nem lett volna akkoriban kegyvesztett a királynál, az egyszerű Thomas Boleyn, akinek a férfi az idő tájt számított, sohasem gondolhatott volna arra, hogy feleségül vegye, annak ellenére, hogy Ormond grófját mondhatta az ősének. De mivel Elizabeth apját megfosztották a címeitől, és csak kevéssel azelőtt szabadult a Towerből, mert a rossz oldalon harcolt a csatában, amely a néhai Henrik királyt a trónra emelte, Elizabeth-nek kevés sansza maradt, hogy előnyös házasságot kössön; ezért beleegyezett, hogy egy olyan fiatal és ambiciózus férfihoz adják, akinek a közvetlen elődei kereskedelemből éltek. Azonban hála ennek, a Boleynek gazdagok voltak. Jó üzleti érzéküknek és tehetős örökösnőkkel kötött házasságaiknak köszönhetően fokozatosan vagyont és birtokokat halmoztak fel. Anna dédapja, Sir Geoffrey, ugyanolyan textilkereskedő volt, mint az a fickó, aki épp most távozott a portékáival, de London polgármesteri székéig emelkedett, és lovaggá ütötték. így tudott valaki előre jutni a világban, és az ifjú Henrik király most nem annyira a régi nemességet, inkább a Boleynekhez hasonló fiatal és tehetséges embereket részesítette előnyben.

Azonban mindannak ellenére, amit Sir Thomas addig megtett – és még mindig tett –, hogy megfelelő férjnek számítson rangos és befolyásos rokonai szemében, senkinek, még a gyerekeinek a fejében sem élt kétség, hogy anyjuk rangon alul ment férjhez. – Felveheted a versenyt bármelyik másik komornával – mondta az anyja most Annának. – Méltán büszke lehetsz a Howard őseidre. Ne felejtsd el, mi Howardok Edvard Longshanks királytól és Hódító Vilmosig visszamenően minden angol uralkodótól származunk, úgyhogy királyi vér folyik az ereidben, és méltónak kell bizonyulnod rá. – Igen, anyám – válaszolt Anna, és pukedlibe ereszkedett. Lassan visszasétált a hálószobájába, és közben az járt a fejében, amit Lady Boleyn mondott. Rendkívül büszke volt az őseire, főleg most, hogy a Howardokat rehabilitálták, és szilárdan visszakerültek az udvar kegyeibe. A hosszú galérián megállt Howard nagyapa, Surrey gróf egyik portréja előtt. El volt bűvölve ettől az igazságos és becsületes arisztokratától, a család fejétől és a fiától, akinek a képe egy kicsit távolabb függött – Thomas nagybátyja, anyja bátyja szigorú arcú, csak– semmi-tréfa katona és udvaronc volt. Anna kevés emléket őrzött a feleségéről, a nagynéniről, aki után a nevét kapta, de azt sohasem felejthette el, hogy a néhai Yorki Anna hercegnő IV. Edvárd király lánya és a jelenlegi király anyjának testvére volt. Ettől Henrik királyt bizonyos értelemben az unokatestvérének tekinthette. Anna hosszú ideje tudatában volt, hogy bármilyen szerelem, amelyet a szülei kezdetben érezhették egymás iránt, már régen meghalt, mert amennyire lehetett, kerülték a másikat. Azt könnyű volt megérteni, hogy anyjuk miért nézi le az apjukat. Azt azonban nehezebb volt felfogni, hogy apjuk miért kezeli az anyjukat, az egykor nagyra értékelt menyasszonyt, rosszul leplezett megvetéssel. Nyugtalanította Annát, hogy anyját valamikor a trójai szépséghez, Cressidához hasonlították. Mert Cressida, miután örök szerelmet fogadott Troilus hercegnek, és a görögök kegyetlenül

fogságba ejtették, álnokul megcsalta a herceget a hős Diomedesszel. Davy atya olvasta fel nekik a történetet, amikor a görög mitológiát tanulták. – Cressida neve a hűtlen asszony szinonimája lett – mondta a jó szerzetes. Anna elfojtott egy sóhajt. Davy atya nyilván nem tudta, mit írt Skelton az ő anyjáról. Mind az öten – Tom és Henry is otthon volt akkor – döbbenten néztek egymásra. Anna azonban soha nem hallott egyetlen célzást sem arra, hogy szégyenfolt esett volna anyja hírnevén. Lady Boleyn hozzáértő tekintéllyel uralkodott a háztartásán, és jobban szerette a vidéki életet az udvar nyüzsgő világánál, bár néha azért megjelent ott, amikor Katalin királynénak egy alkalmi udvarhölgyre volt szüksége. Otthon Anna és Mary segítettek az anyjuknak a konyhán cukorkát és lekvárokat készíteni, miközben Lady Boleyn édesvizet főzött le és orvosságokat és pakolásokat varázsolt a növényekből, amelyeket a kertekben gyűjtöttek. – Fontos, hogy mindketten megszerezzétek a jártasságokat, amelyek képessé tesznek benneteket arra, hogy egy nagy házat vezessetek – emlékeztette őket folyamatosan. – Egy hölgynek nemcsak utasításokkal, hanem példamutatással is foglalkoztatnia kell a szolgálókat. De ha Anna véletlenül fölpillantott abból, amit éppen csinált, időnként rajtakapta anyját, hogy a keze tétlen, szeme a távolba réved és egy dallam játszik mosolygó ajkán, mintha visszahúzódott volna egy titkos életbe. És ilyenkor mindig újra eltűnődött, vajon vane az anyjának szeretője. A hónapok, amelyekről Anna azt hitte, hogy vonszolódni fognak, elillantak. Drága tanárokat fogadtak, hogy őt és Maryt magas fokon tanítsák énekelni és táncolni. Ezeket a képességeket Anna könnyen elsajátította és nagyon élvezte.

– Bravó! – kiáltott fel a tanár, amikor Anna pörgött és ugrált és szökellt a branles, fcircmdole és has se táncokban. Mindez könnyen ment neki, mintha erre született volna. Mary, akit csupa furcsa szögben álló kar és láb jellemzett, szúrós pillantásokat vetett rá. Apjuk nem fedte fel, hogy milyen tervei vannak Maryvel, és Anna most már kételkedett, hogy egyáltalán vannak-e tervei. Mary dühös féltékenysége forrt és gyakran kifutott. így összekényszerítve, ahogy a nővérek voltak, ez egyáltalán nem segítette a békés együttlétet. Sir Thomas azonban eltökélte, hogy Annának ki kell mennie a világba, az ő nagyköveteként, az ő nagyságának két lábon járó ajánlóleveleként. Ha van olyan tehetség, amely hasznos lehet az udvarban, Annának el kell sajátítania. Davy atyának jutott a feladat, hogy előmozdítsa Anna zenei képességeit. – Gyönyörű hangod van – mondta, és Anna elragadtatottan hallgatta ezt, hiszen az atyától nem lehetett egykönnyen dicséretet kicsikarni. A szerzetes Anna és George költészet iránti szeretetét is támogatta. Azok ketten órákig ültek együtt, zenét szereztek és verseket írtak, és könyvekbe kötötték őket. Davy atya azt mondta Annának, hogy ritka tehetsége van ehhez, főleg nő létére. És visszafogta magát, nehogy megjegyzést tegyen, amikor Mary összekeverte a rímeket. Ezekben a hónapokban, mialatt a ruhatára készült, Anna megtanult gyönyörűen hímezni. Kivarrta nyakkivágások és kapucnik szélét, kihímezett tűzött ujjakat és erszényeket, és csillogó skarláttal és zölddel díszítette a köntöseit. Felfedezte, milyen örömmel jár, ha új részletekkel gazdagítja a ruháit: egy szegéssel itt, egy ellentétes színnel ott, és – mindig – hosszú bő ujjakkal, hogy elrejtse a fölösleges kis körmét. Dajkája, Mrs Orchard, egy dundi, anyáskodó lélek, aki a születése óta vele volt, és aki elkíséri majd az utazásra is, mint a gardedámja, végezte az alsó ingek és alsószoknyák egyszerű varrását, tűzését és szegését. Ahogy múltak a hetek, az

Anna új utazóbőröndjében gyűlő kész ruhák halma egyre csak nőtt, és nőtt. Apjuk ősszel visszatért a németalföldi udvarba, és a feleségére bízta Anna távozásának előkészületeit. – Ne feledd el – mondta Annának, mielőtt elindult –, az a feladatod, hogy tökéletesítsd azokat a tulajdonságaidat, amelyek jó házasságot biztosíthatnak a számodra. Ebből a célból taníttattalak, no és azért, hogy erkölcsösségre neveljelek. Apja fanatikusan hitt az erkölcsben. Állandóan figyelmeztette a lányait, milyen súlyos következményekkel járna – főleg őrá nézve –, ha megszegnék a szabályait. Lányai a vagyontárgyai – az ékszerei, ahogy fogalmazni szeretett –, és a sikerük végtelenül fontos a számára. Ezekben a Heverben töltött utolsó hónapokban Anna úgy érezte, elege van az unalmas rutinból. Vágyott rá, hogy végre elmenekülhessen az udvarok csillogó világába. 0 és Mary abban találták a legfőbb örömüket, hogy magukra öltötték a legszebb ruháikat, és egy lovászfiú és egy szobalány kíséretében három mérföldet lovagoltak a közeli Edenbridge– be a csütörtökönként megtartott piacra, csupán azért, hogy elbüszkélkedjenek a cicomájukkal. Amikor nem volt órájuk vagy nem varrtak, akkor kártyáztak vagy anyjukkal felkeresték a szomszédok házait – és megállás nélkül ostobaságokon veszekedtek, amíg Lady Boleyn el nem vesztette a türelmét, és a szobájukba nem küldte őket, hogy lehiggadjanak. Létüket az évszakok változatlan körforgása határozta meg. Azt az 1512– es őszt, mint általában, Szent Mihály napja harangozta be, amelyet hamarosan az Aratóünnep követett. Ekkor a kastély mellett álló St Peter templom búzakalászokkal és hálaadó himnuszokkal telt meg. Ez volt a zsíros évszak, amikor az egész helyi nemesség vadászni ment. Apjuk gondoskodott róla, hogy mind Anna, mind Mary jó lovasok legyenek, és megengedték nekik, hogy részt vegyenek a vad üldözésében, vagy solymászni menjenek a

szomszédok társaságában. Esténként megkóstolták az ízletes vadhúst, amelyet hússzafttal átitatott vastag kenyérszeleteken szolgáltak fel. Esős napokon a nagyterem fölött húzódó hosszú galérián tartottak testmozgást. A galéria a kastély egy új divatőrületből született bővítése volt, amelyről az apjuk úgy döntött, hogy neki ez kell. Lányai fel-alá sétáltak a falakat díszítő képek és faliszőnyegek mellett, veszekedtek és pletykáltak, és időnként rácsaptak a másikra, és megcsipkedték egymást. Amikor beköszöntött az ősz, kandallókat és parázstartókat gyújtottak meg, és a kastélyt megtöltötte a méhviasz gyertyák édes aromája. A három legfiatalabb Boleyn kártyázott, kockázott és sakkozott a pislákoló fényben, vagy találós kérdésekkel ugratta egymást, mielőtt belezuhantak pelyhes ágyukba. Anna éjszaka sokszor ébren feküdt, elhúzta ágyának damaszt függönyeit, és miközben a holdfény csillogott a gyémánt alakú ablaktáblákon, elképzelte a rá váró ragyogó életet a csodálatos udvarban, amely mérföldekre feküdt a tengeren túl egy másik országban. Közvetlenül a Mindenszentek után, amikor sötétek voltak az éjszakák, és a szóbeszéd szerint kísértetek jártak a kastéllyal szemben az erdőben, eljött az adventi időszak, amelyet a karácsony és a vízkereszt ünnepségei követtek. Mielőtt Anna észbe kapott volna, már ott volt a gyertyaszentelő, aztán a Miasszonyunk napja – és hamarosan beköszönt majd a májusünnep, amikor ő és Mary mindig betartják az ősi szokást, korán kelnek, hogy behozzák a májusi virágokat. A májussal eljött az apjuk is, visszaérkezett Németalföldről. Végre itt volt az idő, hogy Anna útra keljen.

2 fejezet 1513-1514 Anna lélegzetelállítónak találta a tengeri utazást; a fedélzeten állt, megvetette lábát a fürge tavaszi szellő és a háborgó hullámok ellen, és figyelte, ahogy Dover krétafehér sziklái eltűnnek a távolban. Egyfolytában apja utolsó bátorító ölelése, anyja könnyes csókja, az irigységét leplezni sem próbáló Mary és a könnyeivel küszködő George – áldja meg az Isten! – jártak a fejében. Ő maga is majdnem elsírta magát, tudta, hogy mindnyájan hiányozni fognak neki, főleg anyja és George. Egy rövid pillanatra megengedte magának, hogy elszomorodjon, aztán eltökélten odafordult Sir John Broughtonhoz, Westmorland lovaghoz, akivel apja az udvarban ismerkedett meg. Sir John Bruges-be utazott üzleti ügyben, és felajánlotta, hogy meghosszabbítja az útját, elkíséri Annát Mechlinbe. Harminc év körüljárt, arca friss volt, vörös haja göndör, és erős északi akcentussal beszélt. – Megtiszteltetés számomra, hogy egy ilyen elbűvölő fiatal hölgyet bíznak rám – mondta, meghajolt, aztán segített Annának és Mrs Orchardnak felülni a lovukra, utasításokat adott a lovászfiúknak, akik a csomagjukat szállító szekérért voltak felelősek, és kivezette a hölgyeket a felvonóhídon, majd dél felé vette az irányt. A tengerpartra tartó úton végig maga volt a megtestesült udvariasság és jó társaság, a legkényelmesebb fogadókat szemelte ki, ahol megszálltak éjszakára, a legfinomabb ételeket rendelte, és szellemes történetekkel szórakoztatta a hölgyeket. Az idő szép volt, és kitűnően haladtak. Doverben Sir John jó kabinokat szerzett Annának és Mrs Orchardnak a hajón, amely majd átviszi őket az angol csatornán, és valahányszor a hölgyek levegőztek a fedélzeten, csatlakozott hozzájuk. Apjától és Sir Johntól Anna sokat megtudott a hölgyről, akit hamarosan szolgálnia kell. Ausztriai Margit Miksa német-római

császár – egy ravasz öreg róka, ha valaha volt ilyen, mondta az apja – egyetlen lánya volt elhunyt feleségétől, Máriától, Burgundia grófnőjétől. Az ő házasságukkal került a burgundiai Németalföld a Habsburg-házhoz. Margitnak valaha volt egy bátyja, Fülöp főherceg, aki olyan gyönyörű fiatal férfi volt, hogy Szép Fülöp néven híresült el. – Kasztília királynőjét vette feleségül, de korán meghalt, és Johanna királynő, aki őrülten szerette, eszét vesztette a bánattól, ezért alkalmatlanná nyilvánították az uralkodásra – magyarázta Sir John, miközben vacsoránál ültek a kapitány asztalánál a tölgyfa burkolatos ebédlőben, a hajó tatbástyájában. – Apja, Ferdinánd, Aragónia királya vette át Kasztília kormányzását a lánya nevében. A császár Margit főhercegnőt, Savoya hercegnőjét nevezte ki Burgundia és Németalföld régensévé Fülöp helyére, és rábízta Johanna gyermekeinek, köztük Johanna örökösének, a spanyolországi Károly infánsnak a felnevelését, akit Burgundiában főhercegnek hívnak. Biztos vagyok benne, hogy hamarosan találkozni fog velük. – Mi történt Johanna királynővel? – kérdezte Anna, akinek feltámadt a kíváncsisága a szomorú történet hallatán. Sir John a homlokát ráncolta. – Sok mese kering róla. Azt mondják, hogy nem volt hajlandó férje testét átadni, hogy eltemessék, négy hónapon át hurcolta magával keresztül– kasul Spanyolországon, és rendszeresen megparancsolta a szolgáknak, hogy nyissák fel a koporsót, hogy rápillanthasson a halottra, megcsókolhassa és megölelhesse elhunyt férjét. Végül rákényszerítették, hogy megváljon tőle, eltemették, és Johannát egy kolostorba küldték, ahol az apácák viselik gondját. Anna összerázkódott. Őrültnek kell lenni ahhoz, hogy az ember ilyen rettenetes dolgokat műveljen. Ilyen csak a rémálmokban fordul elő. – Sajnálom a gyerekeit – mondta Anna, a borát szopogatva.

– Gondolja, hogy még kigyógyulhat ebből? Sir John ismét a homlokát ráncolta. – Vannak olyan hírek, hogy nem is beteg, csak félretették, hogy az apja magához ragadhassa a hatalmat Kasztíliában. így, hogy Johannát bezárták, és a fia még csak tizenhárom éves, nincs senki más, aki uralkodhatna abban a királyságban. – De hiszen ez rettenetes! – kiáltott fel Anna. – Ha nem őrült, akkor vissza kell kapnia a trónját! Apja nem bánhat vele ilyen kegyetlenül! – Amikor királyságok sorsa dől el, Anna úrhölgy, az emberi érzések mit sem számítanak – jegyezte meg Sir John. – Ugyanakkor Johanna királynő őrült is lehet, ahogy sokan gondolják. – Isten adja, hogy az legyen – sóhajtott Anna. – Jobb, ha nem tudja, hogy elveszítette a férj ét, a gyerekeit és a koronáját. – Még mindig királynő. Amikor a fia nagykorú lesz, közösen fog uralkodni vele. – Annyira sajnálom őt! Anna letette a villáját, és felemelkedett. Nem akart többet hallani a tragikus sorsú Johanna királynőről és a királyok könyörtelenségéről. Hála a fürge szélnek, az átkelés gyorsan lezajlott, és hamarosan már a Zwin csatornán vitorláztak Bruges felé. Annának leesett az álla, amikor meglátta a nyüzsgő várost, csodás templomait, égbetörő harangtornyát a hatalmas piactéren, csinos csatornáit és magas vöröstéglás házait, amelyek annyira különböztek Anglia fagerendás, nádtetejű kunyhóitól. A forgalmas utcákon elegánsan öltözött kereskedők tülekedtek mindenféle nemzet fiaival, és általános jólét érződött a levegőben. Anna meglepődött, amikor Sir Johntól azt hallotta, hogy Bruges haldokló kikötő.

– A Zwin csatorna eliszaposodik. Ez a jólét hamarosan össze fog omlani. Anna rábámult. – Mi fog történni ezekkel az emberekkel? – Leleményesek. Megtalálják majd a módját, hogyan őrizzék meg értékes kereskedelmi kapcsolataikat, különösen Angliával. És Bruges híres a művészetéről – sok nagy festő dolgozik itt. Tudta, hogy William Caxton ebben a városban adta ki az első nyomtatott könyvet? – Valóban? Heverben számos nyomtatott könyvet őriztek Caxton londoni nyomdájából; Anna mindegyiket olvasta. Davy atya elmondta neki, hogy nem is olyan régen minden könyvet még kézzel írtak. Anna úgy vélte, hogy csodálatos korban él. Szívesen töltött volna több időt Bruges-ben, de Sir John gyorsan végzett a dolgával, és azt mondta, sietniük kell tovább Ghentbe. Lóháton utaztak át a lapos vidéken, amely furcsának tűnt Kent hullámzó dombjai után, és amelyet csatornák és gátak és nagyra nőtt fák sorai szabdaltak össze. Ghent után keletnek fordultak, és hamarosan megláttak egy magas tornyot a távolban. – Az Mechlin – mondta Sir John. – Burgundia fővárosa. És az a torony a St Rumbold katedrálishoz tartozik. Mérföldekről látszik. Annát elfogta a várakozás izgalma. Ahogy egyre közelebb értek a városhoz, hegyes tornyok milliárdjai és piros tetők csoportjai tűntek fel a nagy templom körül. Már majdnem megérkeztek. Órák kérdése, óh, add Istenem, és ő bemutatkozik Burgundia udvarában, és a régens elé vezetik. – Jól fog esni egy kis pihenés – sóhajtott fel Mrs Orchard. – Napok óta nyeregben ülünk, és önnek és nekem most az egész utat újra meg kell tennünk, Sir John. Remélem, mi találunk egy rendes fogadót ma este, Annát pedig megfelelően elszállásolják. Anna türelmetlenül méregette őt. Ki akar pihenni, amikor belevetheti magát az udvari élet örömeibe? De hát Mrs Orchard öreg

– legalább harmincéves – és már ősz szálak vegyülnek barna hajába. – A régens híres arról, hogy remek házat vezet – mondta nekik Sir John. – Jól el fogják látni, Anna úrhölgy. És itt gyorsan elsajátítja majd a franciát. Ennek az udvarnak ez a nyelve. Amikor megkerülték a falakat és átlovagoltak a masszív. Winketpoort kapun, Anna látta, hogy Mechlin tágas piacterével, magas házaival és pompás templomaival nagyon hasonlít a többi németalföldi városhoz, amelyeken addig áthaladtak. Abban a pillanatban a Körte Maagdenstraaton csattogtak végig, és megálltak egy lenyűgöző boltív előtt. – Ez a Hof van Savoye, a régens palotája – magyarázta Sir John, amikor az őrök intettek, hogy átmehetnek. Annának elállt a lélegzete. Tágas téglalap alakú udvarban találták magukat, amelyet minden oldalról az addig megismert vörös téglából épült pazar házak homlokzatai vettek körül. A földszinten kecses nyitott árkádokat, följebb magas osztott ablakokat és meredeken lejtő tetőt, benne tetőablakos szobákat láttak. – A régens nagy építkező. – Sir John az épület egyik szárnyára mutatott, amelyet munkásoktól nyüzsgő állványzat takart. – Évekbe telik, mire ezt befejezik. – Imádom! – lehelte Anna. – Sohasem láttam még ehhez hasonlót. – Angliában biztosan nem láthat ilyet – ismerte el Sir John, miközben leszálltak a lovakról. Egy fekete-sárga libériát viselő tiszt közeledett feléjük. Sir John elvégezte a bemutatást, és Annát felszólították, hogy kövesse a férfit, aki majd elvezeti a szállására. Itt volt az idő, hogy Anna búcsút mondjon Sir Johnnak és Mrs Orchardnak. Sajnálta, hogy eljött az

elválás pillanata, mivel megszokta Sir John vidám társaságát, és nagyra értékelte a lovag iránta tanúsított gondoskodását, és alapos ismeretét a nagyvilágról. És bár bosszantotta, hogy a dajkája mindenből nagy hűhót csap, kedvelte Mrs Orchardot. Sir John meghajolt és kezet csókolt neki. – Isten tartsa mag önt, Anna úrhölgy, és küldjön önnek sok örömet. Mrs Orchard megölelte Annát; könnyek csillogtak a szemében. – Vigyázzon magára, kicsi úrnőm – kérte. Aztán mindketten lóra szálltak. Sir John megemelte a kalapját, és eltűntek a kapusházon keresztül. – Jöjjön! – mondta a libériás ember, erős akcentussal ejtve az angol szót. Bevezette Annát a palotába, és lélegzetelállítóan pompás szobákon keresztül vitte át. Anna a száját tátotta. Ehhez a ragyogáshoz képest Hever csak egy csűr. Most értette meg, apja miért tartózkodik oly gyakran távol az udvarban. Soha nem tudott volna elképzelni ilyen nagyszerű lépcsőket, vagy ilyen életszerű és színes festményekkel teli galériákat. Tehetséges művészek olyan ügyesen keltettek életre Madonnákat, szenteket és angyalokat, hogy úgy tűnt, rögtön kilépnek a keretből és lélegezni kezdenek. A filles d’honneur szálláshelye egy hálóteremben volt a második emeleten, a meredek tetőtérben. Gerdát, egy kis holland szobalányt leszámítva, akit arra jelöltek ki, hogy Annát szolgálja, a terem üres volt, amikor Anna megérkezett. Hálásan ledobta magáról az utazóköpenyét és leereszkedett a számára kijelölt, piros gyapjúfüggönyökkel elválasztott ágyra, amely egy volt a hosszú szoba egyik végétől a másikig sorakozó tizennyolc, fadobozhoz hasonló fekvőhelyből. Azt mondták neki, hogy pihenhet egy kicsit és kipakolhatja a ruháit, mielőtt valaki érte jön, hogy bemutassa a régensnek. Ám ő túl izgatott volt ahhoz, hogy pihenni tudjon. Amint megérkezett a csomagja, kinyitotta a ládát, és kivette a fekete

selyemmel szegett sárga ruhát, amely a régens színeiben készült, mintegy a hódolat jeleként. Anna már nagyon régen várta ezt a pillanatot. Megparancsolta Gerdának, hogy fűzze ki az utazóruháját, és segítsen neki alsószoknyára vetkőzni. Aztán feltartotta a karját, hogy a szögletes kivágású ruhát át lehessen húzni a fején, és be lehessen fűzni a hátán. A selyem tapintása szinte érzéki örömet okozott neki, és imádta a ruha leomló ujját és a hosszú udvari uszályt, amely ettől kezdve kötelező lesz. Hagyta, hogy haja szabadon a csípőjére hulljon. Most már készen állt! Fészkelődve várakozott ott, hogy új úrnője elé rendeljék. Ausztriai Margit főhercegnő, Savoya özvegy hercegnője és Németalföld régense egészen más volt, mint az aranyruhában pompázó és ékszerektől roskadó gyönyörű hercegnő, akit Anna elképzelt. Amikor fölemelkedett a pukedlijéből, döbbenten látta, hogy a gazdag bársony baldachin alatt álló trónszéket egy feketébe öltözött kicsi nő foglalja el, aki fehér özvegyi fátylat és nyakfodrot viselt – és hogy a hatalmas Miksa császár lányának olyan az arca, amelyet jó esetben is csak hétköznapinak lehet nevezni, és amelyhez szokatlanul telt ajak és súlyos és hegyes áll tartozik. Ám az az ajak mosolygott, és a következő dolog, ami meglepte Annát, a régensből áradó melegség volt. – Isten hozta az udvaromban, Mademoiselle Boleyn – üdvözölte Margit. Franciául beszélt, és Anna mindent elkövetett, hogy ugyanazon a nyelven tudjon válaszolni. Összeakadt a nyelve, amikor a kérdésekre felelt, amelyek az utazásáról és arról érdeklődtek, hogy kényelmesnek találja-e a szállását. – Elbűvölő! – csilingelte a régens. – És megtisztel a csinos ruhája színeivel. De azt hiszem, Monsieur Semmonet-nek lesz dolga. 0 az, aki meg fogja tanítani, hogyan beszéljen helyesen franciául. Anna elpirult, amikor Margit egy tudósköpenyt viselő középkorú szakállas férfira mutatott, aki meghajolt, amikor meghallotta a nevét.

– Tekintse az udvaromat az otthonának, gyermekem – folytatta a régens, továbbra is mosolyogva. – Remélem, úgy bánok majd önnel, hogy kifejezetten elégedett lesz velem. Most csatlakozhat filles d'Shonneur társaihoz. Anna, a meleg fogadtatástól meghatottan és megnyugodva elindult, hogy leüljön a padlóra a másik tizenhét szerencsés ifjú hölgy mellé – legtöbben az ország legnagyszerűbb családjaiból jöttek –, akiket az a rendkívüli megtiszteltetés ért, hogy Burgundia udvarában szolgálhattak. Mind a tizenéves koruk elején jártak, és mind drága ruhát viseltek. Néhányan rámosolyogtak, mások a ruháját bámulták; egyesek – Anna úgy érezte – fensőbbséges, lenéző pillantást vetettek rá. Aznap éjjel a hálóteremben köré gyűltek, izgatottan karattyoltak, és jelezték, hogy nyissa ki a ládáját, és vegye ki a ruháit, hogy megszemlélhessék őket. Anna hálásan látta, hogy néhánynak tetszettek a ruhák, mások, nagy bánatára, elutasítóan viselkedtek – C ’estprovinciale! – fintorgott egy magas lány, miközben a bíborszínű anyagot fogdosta, amelyet az angol divat szerint varrtak meg. Non, Marié, c ’est jolie! – szólt rá egy rózsásarcú szőke csűri, és Annára mosolygott. –

Hamarosan elvesztették az érdeklődésüket, és olyan dolgokról kezdtek szélsebesen fecsegni franciául, amelyekről Anna semmit sem tudott. Rájött, hogy mivel ő az egyetlen angol lány köztük, egy kicsit mindig ki fog lógni a sorból. Nem mintha ez túlságosan zavarta volna, még a Mechlinben töltött első néhány napján sem érezte ennek a hátrányát. A szőke lány mellett, akit Isabeau-nak hívtak, voltak más ifjú hölgyek is, akik szívesen barátkoztak vele, és mivel keményen dolgozott a francia tudásán Monsieur Semmonet éber felügyelete mellett, és egyre folyékonyabban beszélt, mind könnyebben tudott szót érteni a kortársaival, és jobban elfogadták. A tanár – aki a legváltozatosabb tehetségekkel volt megáldva – Annát és a többi fiiles d’honneur-t viselkedésre és táncra is tanította, és jó modorban és a társalgás művészetében is okította őket. A társalgás művészetét a régens

különösen szorgalmazta, alapvető fontosságúnak tartotta mindazok számára, akik sikert akartak elérni az udvarában. Monsieur Semmonet minden nap más szituációt választott, amellyel a lányok találkozhatnak, és nekik a legudvariasabb modorban kellett eljátszaniuk a szerepüket. Anna azon kapta magát, hogy képzeletbeli hercegekkel beszél, és zenéről és festészetről és költészetről társalog velük. Alig tudta elképzelni, hogy ilyesmi megtörténhet. Tanulságos volt, amikor a többi fiiles d'honneur-rel kiszolgálta a régenst, miközben Margit a tanácsban ült. Szerényen térdepeltek egy csoportban a padlón, és próbálták megérteni, milyen parancsokat és eligazításokat osztogat a főhercegnő az asztalfőn elfoglalt helyéről, és igyekeztek megfejteni a tanácsokat, amelyeket a neki hódoló nagytekintélyű, kemény férfiak adtak. Világosan látszott, hogy tisztelik Margit bölcsességét és ítélőképességét. Anna annyira szeretett volna többet megtanulni arról, hogyan uralkodik egy nő, hogy megkettőzte az erőfeszítéseit a tökéletes francia tudás elsajátítása érdekében. Alig telt el egy hét, és a régens érte küldött. – Írtam az atyjának, hogy tudassam vele, mennyire elégedett vagyok önnel – mondta –, és hogy köszönetemet fejezzem ki, amiért önt hozzám küldte. Ennél kedvesebb ajándékot nem is adhatott volna. Elmondtam neki, hogy egy, az ön korában lévő fiatal hölgyhöz képest önben olyan finom lelket és olyan tökéletes modort fedeztem fel, hogy jobban le vagyok kötelezve neki, amiért önt ideküldte, mint amennyire ő lehet lekötelezve nekem, amiért fogadtam a lányát. Anna nagyot sóhajtott a megkönnyebbüléstől és boldogságtól. Attól tartott, hogy megróják a sok apró mulasztásért, amelyeket elkövetett, miközben megpróbálta elvégezni és megtanulni mindazt, amit elvártak tőle. Az, hogy látta a régenst szélesen mosolyogni, és hogy belefészkelhette magát szívélyes ölelésébe, több volt, mint amit valaha remélt. Hálával telve térdre ereszkedett.

– Egyetlen örömöm, hogy szolgálhatom Felségedet – jelentette ki hevesen. Rendkívül szerencsés volt, nemcsak azért, mert egy kedves és szeretetteljes úrnő szolgálatában állhatott, hanem azért is, mert egy modorban, művészetben és tudásban az északi kereszténység élén járó udvarba jöhetett. – Ez egy fejedelmi iskola és a magas kultúra és a haladó civilizáció székhelye – mondta neki és a többi lánynak Monsieur Semmonet. – Itt minden tudóst szívesen fogadnak. Anna hamarosan felfedezte, hogy a régens, akit ritkán lehetett úgy látni, hogy ne lett volna könyv, a kezében, különösen valami olyasmiért lelkesedik, amit „újfajta műveltségnek" neveznek, és ami az ősi Görögország és Róma nemrégiben újra felfedezett irodalmát jelentette. Az izgatottság hullámai érződtek, amikor a híres humanista tudós, Erasmus felkereste Mechlint. Annának az a kiváltság jutott, hogy azon a napon szolgálatban volt a régens mellett, és elbűvölten hallgatta, amikor ez az éles eszű és bölcs, érzékeny arcú ember a tervéről beszélt, hogy tiszta latin és görög nyelvű fordítást készít a Szentírásból. Döbbenten jött rá, hogy a templomokban használt Biblia nem az eredeti formájában létezik. Milyen izgalmas lenne Erasmus fordítását olvasni, és megtudni az igazságot! Még megrázóbbnak érezte Erasmus támadását az egyházon belül tapasztalható nagymértékű korrupció ellen, tekintve, hogy otthon az anyaszentegyházról mindig a legnagyobb tisztelettel beszéltek. A tudóst hallgatni azonban revelációt jelentett. Miközben Anna figyelte, ahogy Erasmus szenvedélyesen ostorozza Róma hanyatlását, a papok kapzsiságát és a papság világiasságát, egyre jobban belátta, hogy sok igazság van a nagy ember kritikáiban. A rendelkezésére álló kevés szabadidőben újonnan született tudásszomja a régens csodás könyvtárába vonzotta, ahol neki és a társnőinek megengedték, hogy a számtalan kéziratot, misekönyvet, zeneművet és nyomtatott kötetet szabadon használják.

Megtalálhatók voltak ott többek között Boccaccio érdekfeszítő történetei, Aesopus elbűvölő meséi, Ovidius pirulásra késztető erotikus versei, és Boethius és Aristoteles súlyos filozófiai munkái. Anna kedvencei az odaadásról és a szerelemről szóló versek voltak. Mohón olvasta őket. Ez segített neki abban, hogy ő maga is jobb verseket írjon. Egyik nap épp egy gyönyörűen illuminált bestiáriumot lapozgatott, amikor a szeme megakadt egy halom könyvön az asztal túlsó végén. A régens címere volt a szépen megmunkált bőrkötésekre nyomva. Kíváncsian felállt, hogy megnézze, mik azok a könyvek, és meglepetésére felfedezte, hogy egy nő írta őket. Addig azt hitte, hogy csupán férfiak írnak könyveket. Ám ez a Christine de Pizan, aki több mint száz évvel azelőtt élt, bizony nem volt anyámasszony katonája, és kemény dolgokat mondott arról, hogyan bánnak a férfiak a nőkkel. Anna szeme elkerekedett, amikor ezt olvasta: „Nem minden férfi osztja a nézetet, hogy árt a nőknek, ha oktatásban részesülnek. De igaz, hogy sok ostoba férfi állítja ezt, mert nem tetszik nekik, hogy a nők többet tudnak, mint ők." Anna még soha nem hallotta, hogy bárki ilyen véleményt hangoztatott volna. Már egy órája falta a könyvet, amikor a régens besétált a könyvtárba. Mosolygott, amikor meglátta Annát, aki felemelkedett, és kivágott egy sietős pukedlit. Margit elvette a könyvet a lánytól. – Ah, Mademoiselle Boleyn. Látom, felfedezte a kedvenc írómat. – Felség, rendkívüli, amit ír. – Úgy véli? – Asszonyom, ez a Christine de Pizan nevetett volna apám állításán, hogy a férfiak, a dolgok természetes rendjénél fogva, okosabbak, mint a nők. Anna visszavette a könyvet, és kinyitotta egy bekezdésnél, amelyet egy szalaggal megjelölt.

– „A nők teste lágyabb, mint a férfiaké, viszont értelmük élesebb – olvasta hangosan. „Ha megszokott dolog volna, hogy kislányokat iskolába küldjenek, és ugyanazokat a tantárgyakat tanítsák nekik, mint a fiúknak, éppen olyan jól elsajátítanának mindent, és éppúgy megértenék az összes művészet és tudomány árnyalatait. Azoknak, akik azt állítják, hogy egy nőnek, Éva anyánknak köszönhető, hogy a férfi kiűzetett a paradicsomból, azt válaszolom, hogy a férfi sokkal többet nyert Mária, mint amennyit veszített Éva által. Margit bölcsen bólintott, és kinyitott egy újabb kötetet. – Tetszik nekem az a bekezdés, ahol az író azt kérdezi: „Hány nő van, aki a félje durvasága következtében nagyobb szenvedésben tölti sivár életét a házasság kötelékében, mint a szaracénoknál rabszolgaságban? Nem mintha szegény elhunyt férjemet ilyen fából faragták volna. De a legmegdöbbentőbb az író női uralkodókról alkotott véleménye. „Hatalommal bíró nemesemberek feleségének rendkívül tájékozottnak és bölcsnek kell lennie a kormányzás terén – valójában sokkal bölcsebbnek, mint a legtöbb ilyen hatalmat gyakorló nőnek. Egy nemes hölgynek olyan átfogó tudás kell, hogy mindent megértsen. Ráadásul egy férfi bátorságára van szüksége. Nem csoda, hogy a régens kedvelte Christine de Pizan munkáit. Minden előkelő nőnek olvasnia – és követnie kellene azokat. Lehetséges, hogy a nők valóban egyenrangúak legyenek a férfiakkal? Anna akkor volt a legboldogabb, amikor a régens társaságában lehetett. Margit annyira megközelíthető volt, hogy Anna azon kapta magát, a nőkről, a Bibliáról és száz másféle dologról alkotott nézeteiről faggatja, amelyekről ő ebben az izgalmas új világban értesült. A főhercegnő mindig szívesen és bölcsen válaszolt. – Ah, la petite Boleyn, helyesen teszi, ha megkérdi, hogy a nők egyenlők legyenek-e a férfiakkal. Ám a nőknek nem adatik meg gyakran, hogy a saját sorsukat alakíthassák, vagy uralkodhassanak, mint én. Néhai anyósom, Kasztíliai Izabella a saját jogán volt királynő, de ez is ritka példa. Tőlünk, nőktől függ, hogy

megmutassuk a férfiaknak, éppolyan tehetségesek vagyunk, mint ők. – Nem vezethetünk hadseregeket csatába – kotnyeleskedett közbe Isabeau, és a többiek kuncogtak. De a régens felemelte a kezét és elcsendesítette őket. – Izabella ezt tette – mondta. – Természetesen nem harcolt, de inspirációt jelentett a katonáknak. És ez az, hölgyek, amire nekünk törekednünk kell. Azt kell elérnünk, hogy a férfiak ne csupán a szépségünkért, hanem a bátorságunkért, a jellemünkért és az eszünkért is csodáljanak. Annát izgalommal töltötte el, amikor ezt hallotta. Hamarosan felfedezte, miért jár a régens mindig feketében. – Sokan úgy hívják: Döme de Deuil – mesélte Gerda egy reggel, miközben Anna haját kefélte. – A Gyász Hölgye? Milyen szomorú. De miért? – Félje, Savoya hercege örök emlékére. Kilenc évvel ezelőtt halt meg. Anna látott róla egy arcképet, amely a palotában függött. Romantikus fiatal férfi volt, angyali arcát hosszú szőke haj keretezte. Rettenetes lehetett egy ilyen szép férjet ilyen korán elveszíteni. A régens mindössze harminchárom éves volt. A megérkezése utáni hetekben Anna meglepetten hallotta, hogy Ausztriai Margit teljesen nyíltan beszél a hölgyeinek a múltjáról. – Tudja, hogy engem háromszor házasítottak ki? – mondta Annának csupán két nappal a Gerdával folytatott beszélgetés után. Az úrnő faliszőnyegekkel borított szobájában varrtak, a többi filles d’honneur körében, akik fejüket leszegve a tűjük fölé hajoltak. – gyermekkoromban a dauphinhez adtak, és a francia udvarban nevelkedtem, de amikor tizenegy éves lettem, jobb partit találtak a trónörökös számára, így az én házasságomat semmissé nyilvánították, és engem hazaküldtek. Inkább dühös voltam, mint szomorú. – Mosolygott, ahogy felidézte az emléket.

– Aztán tényleg férjhez mentem Jüanhoz, Asturias hercegéhez, Spanyolország Ferdinánd királyának és Izabella királynőjének örököséhez. Fiatal volt és jóképű, én pedig boldognak éreztem magamat, de csupán néhány hónappal az esküvőnk után Juan meghalt, otthagyott terhesen. – Árnyék suhant át rendszerint vidám arcán. – A kislányom meghalt a születésekor. Ott kellett hagynom Spanyolországban, amikor visszatértem Németalföldre. – Sajnálom, asszonyom – érzett vele együtt Anna. – Istennel van – mondta a régens, és hangja hirtelen felélénkült. – Az Úr biztonságban őrzi őt. És én újra rátaláltam a szerelemre az én Philibertemmel. Imádott engem. Segítettem neki a hercegségében, Savoyában uralkodni. Elértem, hogy az egész keresztény világban tiszteljenek. Óh, jaj, mindössze két évet töltöttünk együtt – ilyen rövid idő adatott nekünk a boldogságból. És aztán elment vadkanra vadászni a tomboló hőségben, túlságosan kimelegedett, és egyik pohár jéghideg vizet itta a másik után. Szörnyű szenvedések közt halt meg. – A régens letette a hímzését, és a távolba révedt, mintha látná a férfit, aki elveszett a számára. – Ezért, la petite Boleyn, megfogadtam, hogy soha nem megyek újra férjhez. Ha az ember szeret, kockáztatja a veszteséget. Ezt soha ne feledje el. Erasmus csak egy volt a sok vendég közül, akik a régens híres vendégszeretetét élvezhették. Asztalánál gyakran csatlakoztak a főhercegnőhöz azok a művészek, tudósok, filozófusok és zenészek, akiket patronált. Az estéket polifonikus zenei koncertek élénkítették – Margit imádta ezt a zenét –, vagy a régens személyesen vezette körbe a vendégeit a nagy mester, Jan van Eyck kivételes színgazdagságú és szépségű képeiből álló értékes gyűjteményén. Anna gyakran jelen volt ilyen alkalmakkor, elragadta a sziporkázó beszélgetés, a gondolatok kicserélése, az érezhető összhang és a csodálatos művészeti alkotások. Olyan világ nyílt ki előtte, amelyet soha, a legvadabb álmaiban sem tudott elképzelni, és varázslatos volt ennek a részese lenni. Egyáltalán nem hiányzott neki az otthona

és a családja – kivéve, természetesen, anyját és George-ot, akik gyakran írtak neki, és siránkoztak a távolléte miatt. Anna élete nem csupán ceremóniákból és tanulásból állt. A régens lakomákat és banketteket rendezett; estélyeknek és táncmulatságoknak volt a házigazdája; imádott vadászni; bajvívóversenyeken elnökölt; és kifejezetten bátorította az általa udvari szerelemnek nevezett játékot. – Ez a lovagiasság egyik alapvető jellemzője – mondta a fiiles d’honneur-jeinek. – Mindnyájan abban a korban vannak, amikor kezdik vonzónak találni a férfiakat. A szüleik részben azért küldték az udvaromba önöket, mert abban reménykednek, hogy jó férjet találnak majd maguknak. Anna érezte, hogy izgalom hullámzik át a társain, és benne is növekszik az izgatottság. Tizenkét éves korában – elég idősen ahhoz, hogy férjhez adják – kezdett tudatára ébredni bimbózó testének, és a régens udvarában tartózkodó fiatal férfiak csodáló pillantásainak. Már tanulta, hogyan villantsa sötét szemét, suhogtassa a szoknyáját vagy ringassa a csípőjét, hogy hatást érjen el, és kezdte megérteni a flörtölés végtelen lehetőségeit. Élénken figyelt, amikor a régens az udvari szerelmet magyarázta. – Teljesen megengedett, hogy urak, legyenek bár nősek, közeledjenek önökhöz – mondta. – Kifejezhetik az odaadásukat, sőt, a szenvedélyüket is. Önöktől függ, hogy hatalmat gyakoroljanak fölöttük, és ilyen értelemben a szerető cím megtisztelő. Ám soha nem engedhetik meg egy férfinak, hogy túllépjen az illem határain. És önöknek kétségek közt kell tartaniuk a hódolójukat, karnyújtásnyi távolságra, mert a férfiak nem értékelik azt, amit könnyen megszerezhetnek. Még egy leheletnyi csók is nagy szívesség, ezt érteniük kell. A legdrágább ékszer, amelyet birtokolnak, a tisztességük, és egyetlen férj sem akar olyan feleséget, akinek a hírnevét bármily módon beszennyezték, legyen akármilyen szép az arca, vagy akármilyen gazdag a hozománya. Ezt soha ne feledjék el, ifjú hölgyek!

– Legalább megcsókolhatjuk őket – mormolta egy pökhendi lány Anna baloldalán. A régens meghallotta. – Nem, Étiennette de Baume, öntől függ, hogy mikor engedi meg és – egyáltalán – megengedi-e nekik, hogy megcsókolják önt. Egy úrinő sohasem feledkezhet meg arról, hogy ki ő, sem a családja becsületéről, sem az ő jövőbe vetett reményeikről. És tőlünk függ, hölgyeim, hogy megzabolázzuk és civilizáljuk a férfiak vágyait. – Margit elrejtett egy mosolyt, amikor meghallotta elfojtott kuncogásukat. – Flörtölhetnek, bátoríthatnak, még szívességeket is tehetnek – egy határig, de a végső díj az erkölcsük, amely a legnagyobb ajándék a féljük számára. Anna sokat olvasott a szerelemről a versekben és romantikus történetekben, amelyeket falt, de még sohasem kapott ilyen tanulságos és értelmes tanácsot. Addig azt hitte, hogy a férfiak mindenhatók a szerelem és a házasság terén – apja egyértelműen így gondolkozott magáról – de most azt látta, hogy a nők képesek irányítani, még a férfiak vágyait is – és ez olyan téma volt, amelyről keveset tudott. A lehetőség, hogy uralmat gyakorolhat az ellenkező nemen, nagyon izgatta. Hirtelen rájött, hogy nem is sejtett hatalom van a kezében, elérhető távolságon belül. Következő alkalommal, amikor egy udvaronc meghajolt és bókot mondott neki, édesen elmosolyodott és elfordult, mintha ez mit sem jelentene a számára – bár igenis jelentett, mert a fiatalember ugyancsak jóképű volt. Aztán később, amikor a férfi szóba elegyedett vele és kivezette a táncparkettre, Anna felnézett rá sötét szempillái alól, és úgy figyelte, mintha a bölcsesség gyöngyszemei peregnének az ajkáról – aztán gondoskodott róla, hogy legközelebb valaki mással táncoljon. Úgy tűnt, mesterkedései beválnak. A régensnek igaza volt – az urak mindig visszajöttek, lelkesebben, mint annak előtte. Anna nem keresett többet a flörtölésnél. Végül is még tizenhárom éves sem volt. Ez csupán egy roppant élvezhető és újszerű játékot jelentett, amely távol állt apja szigorú előírásaitól, és a heveri élet unalmas körforgásától. A világ kezdett kitárulni előtte, tele új elképzelésekkel

és nem várt örömökkel. Mindenekelőtt az úrnőt akarta utánozni, akit megszeretett, és akit megtanult tisztelni. Magáévá tette a régens ízlését és élvezeteit, abban a biztos hitben, hogy minden tudás és képesség, amelyet oly örömmel sajátított el, a javára lesz, hogy bármely udvarnak a díszévé váljék, apja óhajának megfelelően. Valahányszor a régens megdicsérte a tánctudását, a dalokat, amelyeket szerzett, vagy a lantjátékát, elöntötte a boldogság. Elsősorban az önálló gondolkodást tanulta meg. Míg otthon elvárták tőle, hogy feltétel nélkül elfogadja az idősebbek bölcsességét és döntéseit, Mechlinben azt tapasztalta, megengedik, sőt, bátorítják, hogy saját elképzelései legyenek, hogy a saját fejével gondolkodjék. Felismerte a külső megjelenés hatalmát is. Az, amit viselsz, fontos üzeneteket küld az embereknek, akik számítanak neked, legyenek bár hercegek vagy udvarlók. A jelszó a csillogás volt. Anna így fölfedezte, mekkora örömmel jár korlátozott ruhatárának megszépítése, mivel az új udvari öltözékek rettenetesen drágák voltak – ezért látta el apja csupán hat ruhával. De egy kis szalaggal itt és egy jól elhelyezett ékszerrel ott, azon kívül néhány stratégiai fontosságú öltéssel, amelyek a magas szögletes nyakkivágást szélesebb és többet mutató francia stílusúvá alakították, ami a divat netovábbja volt a régens udvarában, Anna el tudta érni, hogy a ruhái másképp és szemet gyönyörködtetően fessenek. Az számított, hogyan viseled a ruhádat. Ha úgy vonulsz, mintha ragyogónak és elegánsnak éreznéd magadat, mások egyszerűen el fogják ezt hinni. Ugyanez a helyzet a külsőddel is. Annát elbűvölte az emberek arca. Tudta, hogy az ő hosszú, keskeny arca a hegyes állával nem felel meg az éppen aktuális szépségideáinak, de megtanulta, hogy egy elbűvölő mosoly és az éles ész, no meg egy oldalsó pillantás a szempillák alól, már önmagában is elég ahhoz, hogy vonzó legyen. Anna néhány tanóráján osztozott a régens unokaöccseivel és unokahúgaival, Szép Fülöp és Őrült Johanna árván maradt gyermekeivel. Egy kicsit megismerte a legidősebbet, Károly főherceget – de csak egy kicsit, mert a fiú távolságtartó és beképzelt volt, tizenhárom évéhez képest gyerekes, aki örökké betegeskedett,

hol erre, hol arra panaszkodott, de a tiszteletet mindig megkövetelte magának. A legfurcsább külsejű szerzet volt, akit Anna valaha látott. Annyira hangsúlyos volt benne az előreugró Habsburg áll, hogy nem tudta rendesen becsukni a száját, és nem tudott nehézségek nélkül enni. De ezt soha senki nem említette. A régens majomszeretettel csüngött rajta, és óriási cécót rendezett a neveltetéséből. Károlynak a legjobb tanárai voltak, akik, Anna véleménye szerint, egy képmutató kis despotát neveltek belőle, de el kellett ismerni, hogy a fiú okos volt, és briliáns tehetséggel sajátította el az idegen nyelveket. És valóban nagyon fontos fiatalembernek számított, mert születésénél fogva Ausztria főhercege, és Kasztília és Aragónia királyságainak az örököse volt. Ahhoz is túl előkelőnek érezte magát, hogy észrevegyen egy jelentéktelen angol fiile d’honneur-t, míg eljött a nap, amikor Monsieur Semmonet arra utasította, hogy Annával gyakorolja a pavanét. A furcsa fiatalember, szemmel láthatóan vonakodva, de a jó modorról nem megfeledkezve, meghajolt Anna előtt, és kinyújtotta a kezét. Amikor a zenészek elkezdtek játszani, Anna beletette kacsóját a fiú erőtlen, vonakodó tenyerébe, és előre léptek a megkövetelt méltóságteljes ritmusban – egy lépés minden második ütemre, aztán oldalra. – Nem kell felemelnie az uszályát, Mademoiselle Anne – feddte meg a tanár. – Ezt a táncot elegáns udvari ceremóniákon éppúgy előadják, mint a konventekben az apácák beiktatásakor. Lassú és emelkedett. Károly főherceg egyfolytában szipogott. Anna meg volt győződve, hogy az iránta érzett megvetését akarja ezzel kifejezni. Dühösen rátámadt. – Felséged megfázott? Ha igen, itt a zsebkendőm. És odanyomta neki a finom anyag kényes négyszögét.

A petyhüdt ajak leesett Anna tiszteletlenségétől. – Köszönöm, mademoiselle – mondta Károly jéghideg hangon, és úgy vette el a zsebkendőt, mintha döglött patkány volna. – Imádkozom, hogy Felséged válaszolta Anna édesdeden.

hamar

meggyógyuljon

–

Újra elkezdtek táncolni. Anna azon tűnődött, vajon Károly elpanaszolja-e a régensnek a merészségét, de Ausztriai Margit továbbra is a tőle megszokott kedvességet mutatta. Károly főherceg világossá tette, hogy Anna végképp kegyvesztett lett nála, ő azonban a maga részéről nem látta értelmét, hogy megpróbálja elnyerni ennek a csúnya, malacképű fiúnak a barátságát. Azon a nyáron és őszön Anna sokat hallott Henrik király és a szövetségesei, Miksa császár és Aragóniái Ferdinánd király győzelmeiről, amelyeket a franciákon arattak. Toumai és Thérouanne neve, a városoké, amelyeket Henrik bevett, közszájon forgott, és az emberek sokat vidultak Lajos király csapatai kárára, akik, mikor látták, hogy az angol hadsereg rájuk ront, megsarkantyúzták a lovaikat, és elmenekültek. – Nem véletlenül hívják a Sarkantyúk Csatájának – nevetett a régens. – Lapetite Boleyn, önnek minden oka megvan rá, hogy büszke legyen a királyára és a honfitársaira. – Asszonyom, a dicsőség ugyanúgy megilleti a császárt, az ön kiváló atyját is – válaszolta Anna. Margit megpaskolta a kezét. – Milyen kedves. Most, hölgyeim, meglepetésem van az önök számára. Elutazunk Lille-be, hogy üdvözöljük a győzteseket. Anna csatlakozott a többiek élénken helyeslő kórusához. Színes szalagok és zászlók lobogtak a könnyű októberi szélben, és a régens nagyszerű kísérete méltóságteljesen vonult nyugat felé Mechlinből Lille-be, amely már nem lehetett messze. A hírt hátraadták a sorokban, hogy Miksa császár és Anglia királya Tumai-

nél várják, hogy Ausztriai Margitot üdvözölhessék, és onnan majd együtt menjenek Lille– be. A filles d’honneur két aranyozott hintóbán ültek, és vidáman csevegtek, miközben úrnőjük és Károly főherceg nyomában kocsikáztak. Anna éppen olyan izgatott volt, mint a többiek, felcsigázta a kilátás, hogy megpillantja Henrik királyt, aki minden állítás szerint rendkívül jóképű és vitéz fiatalember volt. Az összes ifjú hölgy hősnek is tartotta, mivel legyőzte a gyűlölt franciákat. A hadjáratok évszaka már elmúlt, de mindenki biztos volt benne, hogy a következő évben végső győzelmet aratnak Lajos király fölött. A régens nagyvonalúan minden filles d’honneur-jét drága kelmékkel ajándékozta meg, hogy ruhát varrathassanak maguknak erre az alkalomra. Anna borvörös damasztot kapott, amelyet kidudorodó fekete bársony minta díszített. Még soha nem volt ilyen pompás ruhája. Negyedévi, bérének nagy része ráment a csináltatásra, de megérte a kiadást. Már feltűnt Toumai kapuja, és Anna a nyakát nyújtogatta, hogy lássa a rájuk váró emberek és katonák sokaságát. Ahogy közelebb értek, két nagyszerű alak ragadta meg a tekintetet: mindketten magasak voltak, mindkettő mellett királyi kocsi állt, és mindketten bársonyból és aranykelméből készült pompás öltözéket viseltek. A császárt azonnal fel lehetett ismeri a portrékról, amelyeket a régens őrzött az apjáról – látszott a nagy, magas nyergű orr, a határozott áll, a gőgös arckifejezés, a ritkás ősz fürtök. Miksa lenyűgöző jelenség volt, de a mellette álló férfihoz képest rozzantnak tűnt. Ha egy művész szerette volna megfesteni az Iljúságot és az Öregkort, jobb modelleket nem is találhatott volna. Mert Angliai Henrikből áradt az életerő. És ez, gondolta Anna csalódottan, minden, amit el lehet mondani róla. Neki is magas nyergű az orra és határozott az álla, de friss arcán egyébként nem sok említésre méltó akad. Szeme keskeny, szája prűd és kicsinyes. Rengeteg vörös haj, széles váll és férfias viselkedés jellemzi, de ha nem volna király, Anna rá sem pillantana. Azok, akik dicsérik, csupán hízelgők. Még az ő apja is –

aki pedig soha nem engedte szabadjára a fantáziáját – azt állította, hogy a hölgyek jóképűnek tartják Henriket, és csak jót mondott róla. 0 nem is tehetett volna másképp – remekül prosperált ennek a királynak a jóvoltából, és a barátjának számított. Amikor a régens leszállt a lováról, hogy apja és Henrik király üdvözöljék, és a hölgyei és a filles d’honneur kikászálódtak a hintáikból és kíséretet alkottak a főhercegnő mögött, Anna szeme megakadt a férfin, aki az angol uralkodó mögött állt. Akár fivérek is lehettek volna, olyan megdöbbentő volt köztük a hasonlóság. Pompás ruhája után ítélve ez az úr nemesember lehetett. Míg a király simára borotválta az arcát, ő dús dióbama szakállt viselt. – Felség, engedje meg, hogy bemutassam jó barátomat, Charles Brandont, Lisle vikomtot – hallotta Anna Henrik király meglepően magas hangját. A jóképű férfi előlépett, és mélyen ráhajolt a régens kinyújtott kezére, amelyet a főhercegnő látszólag csak nehezen tudott visszahúzni. Amikor Lord Lisle felemelkedett, merész szeme találkozott a régens pillantásával, és Anna látta, hogy Margit arcát pír önti el. Most a városatyák léptek előre, hogy üdvözöljék Ausztriai Margitot. A régens őszinte örömöt mutatott, amikor megajándékozták egy sorozat faliszőnyeggel, amelyek Christine de Pizan A hölgyek városának könyve című művéből vett jeleneteket ábrázoltak. Jobb ajándékot nem is választhattak volna. Anna alig várta, hogy megláthassa a gobelineket, amikor kigöngyölik őket. A régens, a császár és a király társaságában, hatalmas kísérete élén belovagolt Toumai-be. Diadalmasan szóltak a templomok harangjai, és tömegek nyüzsögtek az utcákon. Aznap este pazar lakomát tartottak a püspök palotájában. A régens a király és Lisle vikomt között ült, és Anna a magas asztalnál jóval alacsonyabb helyéről figyelte, ahogy a jóképű lord flörtöl és nevet az úrnőjével. Később, amikor lefekvéshez készítették fel, Margit roppant élénknek látszott, és az angol vikomt dicséretét zengte.

– Mióta drága hercegem meghalt, soha nem találkoztam olyan férfival, akihez vonzódtam volna – vallotta be, miközben a haját kefélték. – Úgy érzem, már nem a gyász, hanem a lehetőségek hölgye vagyok. Anna és filles d’honneur társai elképedten meredtek egymásra. Úrnőjük esküt tett, hogy soha nem megy újra férjhez! A régens rájuk mosolygott. – Tudom, mit gondolnak. De én talán nem engedhetek meg magamnak egy kis örömet? Azt hiszik, én nem ismerem ennek a szerelmi játéknak a szabályait? Ennél azért több volt ebben, mint Anna később megtudta. Két napon belül elterjed a pletyka, hogy Lord Lisle házassági ajánlatot tett. A régens nem szólt semmit; csak titokban mosolygott, és úgy tett, mintha ez az egész ügy csupán kifinomult játék volna. Ez folyik az udvarokban, mondta. De, aki együtt látta Lord Lisle-el, azt hihette, hogy minden értelemben szerelmesek. Amikor a lord kiállt bajívásban a király ellen, mindketten ragyogó bíborbársony vértben, Ausztriai Margit a lordnak adta a sálját, választása jeléül, és felemelkedett a székéből a magas tribünön, hogy a sálat a lovag lándzsájára kösse. Aztán a szájára szorított kézzel, feszülten véve a levegőt, figyelte, ahogy a férfiak végigszáguldanak a pályákon és eltörik a lándzsáikat. Végül döntetlen eredményt hirdettek; a király és társai diadalittasan lovagoltak körbe a bajvívótéren, és nagy hódolattal adóztak a hölgyeknek. Aznap este Anna jelen volt a pazar banketten, amelyet Henrik adott a régens és Károly főherceg tiszteletére, aki – a szerencsétlen fiú – úgy nézett, mintha szívesebben lenne bárhol máshol. Miután nagynénje haragos pillantást vetett rá, erőfeszítést tett, hogy barátságosnak tűnjék, de nyilvánvaló volt, hogy Henrik királynak nehéz dolga van vele. Egyik fogást szolgálták fel a másik után – legalább százféle tálnak kell lennie, vélte Anna –, és az étel csodálatos volt.

A bankett után, az úrnőjüktől kapott jelre, Anna és a többi ifjú hölgy felemelkedett a régenssel, és táncolt a társaságnak, fidulák, pásztorsípok és trombonok hangjára lejtették a méltóságteljes basse-1, aztán egy élénkebb almainbe fogtak, mire a hallgatóság dobogni és tapsolni kezdett. Világosan látszott, hogy a régens Lord Lisle kedvéért fitogtatja az ügyességét, ám Henrik király hirtelen ledobta a zekéjét és a cipőjét, és harisnyás lábán megpördítette Margitot, ugrált, mint egy bakkecske, barátja és az egész társaság nagy mulatságára. Ezután ő és Lisle vikomt, és még számos lord és úr eltűnt egy időre, és amikor aranykelméből készült köpenyekben és kalapokban visszatértek, előadtak egy maskarajátékot, táncoltak és énekeltek. Később levetették a jelmezeiket, és szétosztották őket a hölgyek közt. Maga Henrik király a kuncogó Annának adta a kalapját, aki túl sokat ivott a jó rajnai borból. – És ön kicsoda, bájos leányzó? – kérdezte a király. 0 is ittas volt. Anna érezte a leheletén. Közelről fiatalabbnak látszott a huszonkét événél, és szép bőre rózsásan fénylett az izzadságtól. Kék szeme csillogott a gyertyafényben. Anna mégsem tudta felfogni, mi az, amit a nők látnak benne. – Felség, Boleyn Anna vagyok – mondta, és a már tökéletesen elsajátított elegáns pukedlibe ereszkedett. – Apám, Sir Thomas nagykövetként szolgálja önt. Hetyke szögben feltette az arany kalapot gyönggyel ékesített főkötőjére. – Jól áll önnek – bókolt a király. – Megörvendeztet azzal, hogy táncol velem, Anna úrhölgy? Anna ismét pukedlizett, és a király egy vidám branle-ba vezette. Mindketten ugráltak és rugdostak, miközben az udvaroncok kört formáltak és tapsoltak nekik. – Bravó! – kiáltotta a régens, aki közvetlenül Lisle vikomt mellett állt.

– Bravó, Harry! – visszhangozta a vikomt. Amikor a zene véget ért, a király meghajolt, köszönetét mondott Annának, és elfordult. Később Anna látta, hogy Etienette de la Baume– mal táncol. Figyelte, hogyan tartja fogva a király szeme Etienette pillantását, és látta, ahogy Henrik lehajol, és szájon csókolja a lányt. Anna a homlokát ráncolta. Hiszen ez tilos! Henriknek felesége és királynéja van, és nincs joga, hogy ily módon űzze az udvari szerelem játékát. Többet azonban nem gondolt erre, mivel őt magát is egy újabb táncba repítette a régens udvarának egyik fiatal tisztje, aztán sok más udvarló. Végül már közeledett a hajnal, amikor fűszeres bort és kekszet szolgáltak fel a társaságnak. A király elbúcsúzott a vendégeitől, és Anna vonakodva lefeküdt. Másnap reggel a régens későn kelt fel, és marhahúst és mancheti kenyeret evett reggelire, aztán megtárgyalta hölgyeivel az előző este eseményeit. Lord Lisle első helyen szerepelt, amikor az ünnepségeket dicsérte, és nem is csoda, gondolta Anna, mivel asszonya el sem mozdult a vikomt oldaláról. Lehet, hogy Szent Rumbold harangjai hamarosan egy esküvői ünnepre kondulnak meg! – Jó partnere volt a királynak, Mademoiselle Anna – dicsérte őt a régens. – Köszönöm, asszonyom. A régens most Etienette-hez fordult. – Ön, ifjú hölgyem, átlépte az erkölcs határait. Henrik király nős ember. Etienette csinos arca lángba borult. – Vannak, akik állítják, hogy a szerelemnek semmi köze a házassághoz – jegyezte meg Ausztriai Margit. – Mivel a házasságokat gyakran előre elrendezik, az emberek bizony máshol keresik a szerelmet. Egy férjes hölgy számára megengedett, hogy elfogadja egy lovag vagy egy udvarló közeledését, még olyan valakiét is, aki rangban messze alatta áll, és vannak, akik szerint rendben van, ha egy házas ember a szeretőjének vall egy hölgyet.

Ám egyik sem mehet tovább bókoknál, táncnál, csevegésnél és talán annál, hogy megfogják egymás kezét. Remélem, ez érthető – mondta, és Etienette-re nézett. – Igen, asszonyom – suttogta a lány. Később, amikor egyedül megkönnyebbülten felsóhajtott.

voltak

a

hálóteremben,

– Elveszthettem volna a pozíciómat! – vallotta be Annának. – Előbb kellett volna gondolnod erre – szidta Anna. – Őrültség volt hagynod, hogy a király a nyilvánosság előtt megcsókoljon. A tejó híred van kockára téve, nem az övé. – Mit gondolsz, ki vagy te, Orrát-Fennhordó úrhölgy? – sziszegte Etienette. – Szeretem, és ő is szeret engem, és semmi közöd hozzá, hogy mit teszünk! – Még hogy szeret téged? Holnap elmegy innen, vissza Angliába, és soha többé nem látod. – Tudom. – Etienette összeomlott, szeme megtelt könnyel. – Tegnap este azt mondta nekem, hogy mindig törődni fog velem, és tudassam, amikor férjhez megyek, küld nekem tízezer koronát a hozományomra. – Ezt, hogy fogod megmagyarázni a férjednek? – vágott vissza Anna. Etienette nem akarta meghallani a kérdést. – Nem érdekel. Szeretem őt. Nem lehetett értelmesen beszélni ezzel az ostoba, becsapott lánnyal. Aznap éjjel Anna képtelen volt aludni az újabb, szórakozásokkal és egy pazar búcsúvacsorával telezsúfolt nap után. Hirtelen egy alakot vett észre, lopakodva mozgott a hálóterem homályában. Egek, úgy festett, mint egy fiatal legény, aki a király zöld-fehér libériáját viseli, bár a szobában olyan sötét volt, hogy a ruhája színét nehezen lehetett megállapítani. Anna arra a következtetésre jutott, hogy a fiút az egyik fii les d'honneur csempészte be, de aztán egy kattanással kinyílt az ajtó, és

beengedte a holdfény egy sugarát. Anna a ragyogásában világosan látta Etienette de la Baume arcát, aki apródnak volt öltözve, és eltökélten lopakodott kifelé – semmi kétség, azért, hogy találkozzon királyi szerelmével. Hála Istenek, a király hamarosan távozik. Ez az ő hibája. Nem lett volna szabad, hogy megpróbáljon elcsábítani egy jó családból számlázó ifjú hölgyet; az ilyen viselkedés megbocsáthatatlan, főleg olyan valakitől, aki nagy előszeretettel tünteti fel magát erkölcsös lovagnak a világ szemében. Hogyan tud bárki egy ilyen tisztességtelen embert oly nagyra értékelni? – Lord Lisle elvette az egyik gyűrűmet – mondta a régens, miközben a szolgálói élén a hálókamrája felé tartott egy újabb bankett után. – Nem volt hajlandó visszaadni. Azt mondtam neki, hogy tolvaj. A lányok rábámultak. – Tényleg úgy tűnik, hogy a jóképű lord feleségül akar venni – folytatta Margit szokatlanul színtelen hangon. – És Henrik király szorgalmazza a házasságot. Egyfolytában az előnyeit ecseteli. – De Felséged nem biztos benne? – kérdezte az egyik idősebb hölgy. – Nem, Jacobbá. – Margit leereszkedett az ágya végében álló padra. – Igazság szerint zűrzavar uralkodik bennem, nem tudom, mit tegyek. Nagyköveteink azt mondják, egész Európa erről a házasságról pletykál. Úgy fest, hogy sokan már össze is adtak bennünket! Az emberek fogadásokat kötnek rá. Ez szörnyű – és kínos. Anna úgy gondolta, hogy a régensnek hozzá kellene mennie az elragadó Bírandónkhoz. Összeillő pár voltak, és a régens minden jel szerint odavolt a férfiért. És ez a szóbeszédnek is véget vetne. – Mi tartja vissza Felségedet attól, hogy elfogadja az udvarlását? – kérdezte Jacobbá, aki közel állt úrnőjükhöz.

– Sokak véleménye szerint ez méltatlan házasság volna a számomra. Azt beszélik, hogy Henrik király csinált nemes urat egy lovászfiúból. Még Erasmus is ellenzi – írt nekem, és ezt mondta. És fogalmam sincs, mit szól majd apám, a császár. Ha egy angolhoz megyek, az kizárhatja, hogy itt uralkodjam, és ezt nem adnám föl egykönnyen. – De Felséged szereti Lord Lille-t? Margit elpirult. – Nem tudom. Nagyon kedvelem őt. Annyi báj és kellem sugárzik a személyéből – ritkán láttam olyan urat, aki felérne hozzá. Henrik király sürgeti a házasságot, és figyelmeztet, hogy hamarosan döntenem kell, mivel attól tart, hogy atyám belekényszerít egy másik kapcsolatba. Azt hiszem, retteg, hogy szövetkezem Anglia egyik ellenségével. De megmondtam neki, hogy apám semmi ilyet nem terme, és csak annyit ígértem, hogy ebben az évben nem kötök mással házasságot. És Lord Lisle megesküdött, hogy soha nem vesz mást feleségül, egész életében az alázatos szolgám marad. Ez talán csak a szerelmi játék része volt; szavak nem csábíthatnak el engem. Most le kell feküdnöm. Oly sok mindenen kell gondolkodnom. Angliai Henrik hazament, a régens továbbra is szeretettel beszélt Lord Lisle-ről, és Etienette megtörtén, de sértetlenül került elő éjféli liezonjából. Az következő hónapok kellemesen – és gyorsan – teltek olyan helyeken, mint Mechlin, Lilié és a régens nyári menedéke, La Veure Brüsszel mellett. Továbbra is vadul zajlottak a találgatások, hogy a régens vajon hozzámegy-e Lord Lisle-hez – vagy az én uram Suffolk herceghez, ahogyan most nevezték, mivel Angliába történt visszatérése után magasabb rangot kapott. Anna továbbra is reménykedett, hogy házasság lesz a dologból, mert a herceg kedélyes fickónak tűnt, és egy ilyen emberrel a kormányrúdnál az élet a burgundi udvarban még vidámabb és kellemesebb volna, mint amilyen már amúgy is

volt. És a herceg sok partiképes fiatal férfit tartott a kíséretében, akiket talán magával hoz. Nem mintha Anna sietett volna házasságra lépni – túl elfoglalt volt azzal, hogy jól érezze magát –, de imádta az ártalmatlan flörtöket, amelyek már az élete fontos részét jelentették. Nem szerette volna, ha úgy végzi, mint Etienette, akinek az apja elintézte, hogy hozzámenjen egy hatvankét éves gazdag öregemberhez. Anna hallotta, hogyan sír Etienette éjszakákon át; végighallgatta, hogyan tiltakozik eredménytelenül a régensnél, aki szomorúnak tűnt, de azt mondta, nem írhatja felül egy apa döntését. Figyelte, ahogy egy könnyes Etienette papírt és tollat fog, és ír Henrik királynak, hogy emlékeztesse a hozományára tett ígéretére. Tanúja volt, ahogy a lány összeomlik a csalódástól, amikor múltak a hetek, és semmi válasz nem érkezett. Sok házasságról ejtett szó keringett a levegőben. Károly főherceg tizennégy éves lett, és abba a korba lépett, amikor meg kellett házasodnia. Hat évig járt jegyben Henrik király húgával, Máriával, akit rendkívüli szépségnek tartottak. Sok öröme származik majd Károlyból, gondolta Anna. A fiú olyan boldognak látszott, mintha a temetésére készülnének. De neki, akárcsak Etienette-nek, nem volt választása ebben a kérdésben. Menyasszonya hamarosan átkel a tengeren, végzetszerű bizonyossággal, ő pedig kénytelen megtenni a kötelességét. Isten szánja meg a szegény hercegnőt, akinek egy ilyen férjet kell elviselnie. La Veure-ben, egy tóval és egy hatalmas vadászparkkal körülvett gyönyörű soktornyos palotában voltak, élvezték a nyári napsütést, és Etienette gyönyörű selyem menyasszonyi ruháját hímezték, amikor lecsapott a villám. Néhány hét óta Anna szóbeszédet hallott arról, hogy szakítás történt Henrik és a szövetségesei, a császár és Ferdinánd király közt. Nem sokat törődött ezzel, jobban lefoglalta ruhái átalakítása a legutolsó francia divat szerint, vagy a régenssel a szerelemről és a művészetekről folytatott beszélgetései, vagy, hogy megtanulja a

legújabb tánclépéseket és tökéletesítse magát a francia nyelvben, amelyet most már majdnem folyékonyan beszélt. Csak később vette észre, hogy a főherceg esküvőjére tett előkészületek leálltak. Akkor jött rá, hogy valami nincs rendben, amikor Isabeau megkérdezte a régenst, hogy a főhercegnek és a feleségének saját udvartartása lesz-e. – A hercegnő végül nem jön ide – mondta Ausztriai Margit, és vidám arca hirtelen elfelhősödött. – Henrik király megszakította az eljegyzését. Két tucat tű akadt el vagy állt meg a levegőben, amikor a hölgyek és a filles d’honneur meglepetten felnéztek. – Anglia felséges ura láthatólag úgy érzi, szövetségesei nem maradtak hűek hozzá, hanem elárulták, amikor békét kötöttek a franciákkal. Új szerződést készül aláírni Lajos királlyal. Anna folytatta a hímzést. Ennek nem sok köze van hozzá. Remélte, hogy a régens nem lesz rossz véleménnyel róla, amiért egy olyan királynak az alattvalója, aki barátságtalan viszonyba került a főhercegnő apjával, a császárral. Szerencsére Margit ugyanolyan szeretettel és kedvességgel bánt vele, mint amilyet mindig is tanúsított iránta. A rangban és korban köztük lévő különbség ellenére barátnők lettek; ezt a barátságot Anna szinte minden másnál többre értékelte. Ám eljött a nap, amikor a régens Annáért küldött, hogy keresse fel őt a tóra néző kis galériában. Egy levelet tartott a kezében. – Mademoiselle Anna, hírt kaptam az atyjától. Két urat küldött, hogy hazakísérjék Angliába. Haza Angliába? Ez nem lehet igaz! – Nem, asszonyom! – kiáltott fel rémülten. A régens biztosan meg tudja értetni az apjával, hogy neki itt a helye, Ausztriai Margit udvarában. De a főhercegnő felemelte a kezét, hogy elhallgattassa.

– Hadd fejezzem be – tett szemrehányást kedvesen. – Atyja új helyet talált az ön számára. Mária hercegnő Lajos királyhoz megy feleségül. Igen, látom, éppúgy meg van döbbenve, mint én. Egy újabb fiatal lány, akit egy öreg férjhez kényszerítenek. Ah, de hát így működik a világ, la petite Boleyn! És kárpótlásként az elragadó Mária Franciaország királynéja lesz. Ön és a nővére fogják őt szolgálni. Ő mindkettejüket kérte, és atyjuk természetesen nem utasíthatta el a kérést. Ami engem illet, mélységesen elszomorít, hogy elveszítem önt. De azt hiszem, hasznosan töltötte itt az időt, és boldog volt. Francia tudása már kitűnő, és kifinomultság érződik a viselkedésében. Tudom, hogy atyja örülni fog. Ezért küldte hozzám. Most mindössze azt kívánja öntől, hogy méltón viselkedjen, amikor a francia udvarba kerül, és semmi kétségem, hogy ön ezt nagyon jól fogja tejesíteni. Ez túl sok volt ahhoz, hogy Anna egyszerre fel tudja fogni. Képtelen volt másra gondolni, mint hogy el kell hagynia ezt a ragyogó udvart és az úrnőt, akit szeretett. Semmit nem tudott Mária hercegnőről, és egyáltalán nem vágyott rá, hogy Franciaországba menjen. A régens együttérzéssel tekintett rá. – Nekem háromszor kellett elhagynom a szülőhazámat – mondta. – Franciaországba, Spanyolországba, aztán Savoyába küldtek. A francia udvar pompás. Híres a művészetéről és kultúrájáról. ígérem, hogy tetszeni fog önnek. Az, hogy lehetőséget kap a francia királyné szolgálatára, kitűnő alkalom az ön számára. Ne vesse meg. És ki tudja, hátha egy nap ismét találkozunk, ma petite. Most könnyek ültek a régens szemében; látszott, próbál jó arcot vágni, hogy segítsen Annának megtenni, amit megparancsoltak neki. – Úgyhogy írok az atyjának – folytatta vidáman –, és elmondom neki, hogy a kérését teljesítjük. Most menjen, és készüljön fel. És ön is küldhet neki levelet, amelyben közli, mennyire örül a jó szerencséjének.

Anna vonszolta a lépteit, ahogy visszament a hálóterembe. Útján minden arra emlékeztette, hogy hamarosan elhagyja ennek a gyönyörű palotának a csodáit és ismerős látványait. És ami a legrosszabb, elszakítják a régenstől. Szeretett volna sírni és kikelni az apja ellen. Nem hitte, hogy Mária hercegnő őt kérte volna; miért kéme valakit, akivel sohasem találkozott? Nem, apja eldicsekedett vele – és Mary nővérével, bár az ég tudja, miért – és a hercegnőt rábeszélték, hogy kinevezze őket a komornájának. A hálóterem, szerencsére, üres volt, úgyhogy Anna végigvetette magát az ágyán, és engedett a könnyek zuhatagának. Később, amikor már kisírta magát és megmosta az arcát, fogát csikorgatva írt az apjának. Nehéz volt udvariasnak lennie azzal, aki tönkretette az életét. Anna nem tudott másra gondolni, mint hogy elkerülhetetlenül el kell válnia a régenstől. Milyen nehéz lesz nem utat engednie a zokogásnak, és úgy viselkednie, ahogy az udvariasság megkívánja! Ám amikor elérkezett az indulás ideje, Ausztriai Margit volt az, aki sírt, és aki képtelen volt kiengedni Annát az öleléséből.

3 fejezet 1515 Anna végül egy január eleji hideg napon megérkezett Párizsba, hetekkel később a tervezettnél. A késlekedést elkeserítőnek érezte. Amikor egy fárasztó utazás után betoppant Heverbe, nagy bánatára azt látta, hogy Mary már régen eltávozott a francia udvarba. Ám szükség volt időre, mert Anna bimbózó alakja kezdte kinőni elegáns udvari ruháit, és anyja úgy határozott, hogy egyeseket át kell alakítani, mások helyett újat kell csináltatni. Odarendelte a szabót, és megparancsolta Mrs Orchardnak, hogy lásson munkához – lányát megfelelően ki kellett stafírozni ahhoz, hogy a francia királynét szolgálja. Új ruhatárának elkészítése egy hónapig feltartóztatta Annát, aztán viharokat hozva beköszöntött a rossz idő, hajózhatatlanná tette az angol csatornát, úgyhogy Anna kénytelen volt Heverben maradni karácsonyra. Burgundia után vágyakozott, dühös volt és neheztelt, amiért a nővére már élvezhette a francia udvart. Őt időben elküldték otthonról, hogy részt vehessen Mária királyné távházassági ceremóniáján Greenwich-ben, esküvőjén Lajos királlyal Abbevilleben, és diadalmas bevonulásán Párizsba. George is hiányzott neki. Nem találkozott sem vele, sem az apjával, mert Sir Thomas elvitte az öccsét az udvarba az ünnepekre, abban a reményben, hogy a király odaveszi a fiút egyik apródjának. És bár a bátyjai hazajöttek az ünnepi időszakra Penshurstből és Oxfordból, világuk már túl távol került az övétől ahhoz, hogy vigaszt nyújthassanak neki. Óriási megkönnyebbülés volt, amikor Szent István napján elhúzta a függönyeit, és azt látta, hogy a szelek lecsendesedtek.

Ezután nem maradt más hátra, minthogy becsomagolja a holmiját, és felkészüljön az utazására. Bátyját, Halt jelölték ki kísérőjének, és két heveri lovászfiú gondjaira bízták a poggyászos szekeret. És most – végre – Párizsban volt, egy gyönyörű városban, amely látszólag bővelkedett a lehetőségekben. Ahogy ő és Hal végiglovagoltak a Szajna folyó bal partján a vezető társaságában, akit megfizettek, hogy elkalauzolja őket, látták maguk előtt az Ile de la Citét tornyos palotájával, az egekbe nyúló Sainte-Chapelle-t, és a Notre-Dame katedrális hatalmas tornyait, amelynek köveit világos színűre festették. Csengtek-bongtak a nagy harangok, zúgásukat a város többi temploma visszhangozta. – Meghalt egy fontos személy – állapította meg Hal, és sötét vonásai ráncba szaladtak. Párizs jóval túlnyúlt a kőfalainál, de amikor beléptek a régi városba, Anna érzékeit támadás érte: az utcák zsúfoltak és zajosak voltak, és rettenetesen bűzlöttek. Fintorgott, próbált a száján keresztül levegőt vermi, miközben végighaladtak az izgatott emberektől zsúfolt utcákon. Amikor befordultak egy sarkon, fekete ruhás papok menetét pillantották meg. – Valami határozottan történik – jegyezte meg Hal. Előttük magasodtak a Louvre tornyai, a királyi palota, de nem ez volt az úti céljuk. Miközben Párizshoz közeledtek, délre, a Hotel des Toumelles felé irányították őket, azt mondták, ott találják az udvart. Anna alig várta, hogy eljusson a palotáig. Ám amikor odaértek, a nagyszerű épületet elhagyatottan, lezártan találták. Hal odament egy portáshoz, aki a kapusház körül lebzselt. – Itt van az udvar? – kérdezte.

– Nem hallotta? – válaszolt az ember. – Meghalt a király. Az udvar elköltözött. A hír csapásként érte Annát. Hal döbbenten nézett rá. – Hol van a királyné? – kérdezte. – Visszavonult a Hotel de Clunybe, a folyó túloldalára – mutatta az ember, aztán hátat fordított. – Sajnálom, kis húgom – fordult Hal Annához együttérzéssel. Anna gyomra összerándult. – Imádkozom, hogy ne küldjenek haza. Még egy megözvegyült királynénak is szüksége van szolgálókra. Vajon mi történt a királlyal? – Mary majd elmondja, semmi kétség – mondta a bátyja. Most az egyszer Anna alig várta, hogy találkozzon a nővérével. A Hotel de Cluny kis középkori palota volt divatos klasszikus díszítésekkel. Bevezették őket egy nappaliba. Mintha egy vallási intézménybe érkeztek volna, áhítat és csend borított fátylat mindenre. Mélységes nyugalom honolt. Úgy tűnt, az utcák tülekedése egy másik világban zajlik. Egy fiatal nő lépett be. Annának eltartott egy-két pillanatig, mire felismerte Maryt, akinek a szépsége kivirágzott az elválásuk óta eltelt tizenkilenc hónap alatt. Arca tökéletesen ovális, szeme, mint egy őzsutáé, szája rózsabimbó. A fekete damaszt ruha és a dicsfény formájú fejdísz jól állt finom színeihez és sötét hajához. Mary kinyújtotta a kezét. – Hála Istennek, hogy itt vagytok – mondta, amikor Hal megölelte. Annához fordult, és mindkét arcán megcsókolta, francia szokás szerint. – Húgom, hogy megnőttél! Igazi hölgy lettél. Oh, el sem tudom mondani, mekkora megkönnyebbülés titeket látni. De Hal, nem maradhatsz sokáig – ez most kizárólag a nők birodalma. Egyetlen férfi sem mehet Őfelsége közelébe. – Elfintorította az arcát. –

Negyven napig visszavonultságban kell élnie, amíg ki nem derül, hogy nem enceinte-Q a király gyermekével. Ez jó kis vihart kavarna, erről biztosíthatlak benneteket. – Mondd el, mi történt – kérte Hal. – A király újév. napján meghalt. Azt beszélik, hogy a királyné őfelsége kifárasztotta azzal, hogy csodákra késztette a hitvesi ágyban, de ez nem igaz. A király beteg volt, és a királyné nagy odaadással ápolta. Igazság szerint a király fittyet hányt az orvosaira, és olyan ételeket evett, amelyek ártalmasak voltak az emésztésére. Ez idézte elő a hányási rohamot, amely megölte. Amikor közölték ezt Mária királynéval, elájult. Mindent el kellett követnünk, hogy magához térítsük, és valahogy megnyugtassuk. Teljesen megzavarodott. – És enceintel – tudakolta Hal. Örökölte apja dinasztikus vérvonalak iránti érdeklődését. – Túl korai, hogy meg lehessen mondani, de szerintem nem. – Akkor Lajos unokaöccse, a dauphin, Ferenc lesz a király. – Már most úgy viselkedik, mintha ő volna a király. – Értem, hogy a bejelentés, miszerint Mária királyné terhes, miért okozna felfordulást – jegyezte meg Anna. Mary leereszkedett egy zsámolyra. – Ennél bonyolultabb a dolog. A dauphinre nagy csapást mért, amikor Lajos király feleségül vette a hercegnőnket, mivel látta, hogy a koronára való esélye kirepül az ablakon. Még kémkedtetett is utánuk a hitvesi ágyban, hogy lássa, Lajos képes-e gyermekeket nemzeni. De aztán Ferenc – hogy tudjátok, ez olyan férfi, aki az eszét a gatyapöcében hordja, elkezdett szemérmetlenül érdeklődni Mária királynő iránt, fütyült arra, hogy mit szól ehhez Lajos király. A királyné semmit sem tett, hogy bátorítsa; nem bízik benne, sőt, nem is kedveli, de hallottátok volna a pletykákat! Elterjedt, hogy Ferenc anyja, Madame Louise, jól lehordta a fiát. Ő épp olyan ambiciózus,

mint a fia, és a király anyjaként szeretné magát egy karnyújtásnyira látni Franciaország kormányzásától. – A dauphin ördöginek tűnik! – kiáltott fel Anna. – Az is, és ha meghallja, hogy itt voltál, Hal, óriási botrányt fog csapni. El kell menned. Nem kompromittálhatjuk a királynét. Hal felállt. – Akkor távozom, drága húgaim. Haza kell érnem a második trimeszterre, bár reméltem, hogy előbb veletek tölthetek egy kis időt. Elbúcsúztak, aztán amikor Hal elindult, hogy megkeresse a lovát, Mary elvezette Annát Mária királynéhoz. – Figyelmeztetlek, hogy nagyon szomorú hangulat uralkodik odabent – mondta Mary. – De semmi pénzért nem hagynám el a szegény boldogtalan hölgy szolgálatát. Hála Istennek megengedték neki, hogy megtartsa az angol szolgálóit – vagy inkább azokat közülünk, akiket nem küldtek haza, miután megérkezett Franciaországba. Anna elcsüggedt. Mennyire visszavágyott a régens udvarába! Épp elég rossz volt, hogy el kellett hagynia a francia udvar kedvéért; ám az, hogy egy gyászoló házban találja magát, még ötvenszer rosszabbnak tűnt. – A ruhám! – kiáltott fel hirtelen, és lenézett a szoknyáira; a borvörös damasztot viselte a királynőnél történő bemutatkozáshoz. – Ez nem megfelelő. – Később átöltözhetsz – mondta Mary. – Remélem, van egy fekete ruhád is. Átvezette Annát egy előszobán, kinyitott egy ajtót, és elhúzott egy súlyos függönyt. Mögötte a szobára sötétség borult, bár odakint világos nappal volt. Az egyetlen fényt néhány pislákoló gyertya adta. Amikor Anna szeme hozzászokott a homályhoz, látta, hogy az ablakokat súlyos függönyök takarják, minden fényt kizárnak, és hogy

a falakat és a szobát betöltő nagy ágyat feketébe burkolták. Olyan érzése támadt, mintha egy sírban volna. Egy kísértetiesen sápadt alak feküdt az ágyon, bő ruhákat és apácákéhoz hasonló fátylat és fejfedőt viselt – mindez fehér volt. Számos feketébe öltözött komorna és egy nagyon szép ruhát viselő idősebb hölgy ült körülötte – ez utóbbi nyilván a dame d’honneur volt, aki a lányokért felelt. Figyelte, ahogy Anna mély pukedlibe ereszkedik. Mária királyné feltámaszkodott az egyik könyökére, megszemlélte új komornáját. Gyönyörű vonásai, zöld szeme, durcás ajka és fehér bőre volt, mint a bátyjának, Henrik királynak; egy tincs tűzvörös haj bújt ki a sapka alól. Fiatalabbnak látszott a tizennyolc événél, ahogy csókra nyújtotta karcsú gyermekies kezét. – Ön bizonyára Boleyn Anna úrhölgy – mondta angolul. – Látom a családi hasonlatosságot. – Mosolygott. – Isten hozta. Sajnálom, hogy ilyen szomorú körülmények közt kell fogadnom. – Sajnálom Felséged tragikus veszteségét – mondta Anna. A királyné rámosolygott. – Köszönöm. Elég rossz volt elveszíteni kedves férjemet, ráadásul ezt a negyvennapos bezártságot is el kell viselnem. Hogy tetszik a deuil blancl A francia királynék hagyományosan fehér gyászruhát viselnek. Istenemre, úgy festek, mint egy apáca. Apácának is érzem magamat. A dame d’honneur jóindulatúan nézett. Nyilvánvaló volt, hogy nem ért angolul. – Felséged nem viselhetne valami mást, amikor nincs a nyilvánosság előtt? – kérdezte Anna. Mary kuncogott. – Tetszik a merészsége, Anna úrhölgy! De félek, mivel Madame Louise bejelentés nélkül rám szokott tömi a nap bármely órájában.

Ráadásul ez tiszteletlenségnek tűnne néhai férjem iránt. – Egy pillanatig úgy látszott, hogy rögtön elsírja magát. – Lajos király nagyon jó volt hozzám. Hiányzik. – Arca újra felderült. – Örömöt fog jelenteni önnek, hogy együtt lehet a nővérével. Anna bólintott. Ez igaz volt, bár tudta, nem telik el sok idő, és a féltékenység felüti rosszindulatú fejét közte és Mary közt. Mindig így volt. Magán érezte nővére tekintetét. – Szerencsések vagyunk, hogy együtt szolgálhatjuk Felségedet – mondta. – De nem szerencsések, hogy ezen a helyen kell ezt tenniük – sóhajtott Mária. – Óh, az idő csak vonszolódik. Szeretném sürgetni a heteket. Anna is ezt szerette volna. De nem volt más választása, mint hogy elfoglalja helyét komorna társai és az udvarhölgyek mellett, és kiszolgálja úrnőjét. Hamarosan kiderült, hogy a komornák közül többen vele egykorúak és vidám természetűek, ami elviselhetőbbé tette az életet. A dame d’honneur felügyelte őket, akinek Madame d’Aumont volt a neve. Anna rövid időn belül megtudta, hogy a hölgy tökéletes kapcsolatokkal rendelkezik, mivel egykor a szentnek tartott Jeanne királynét, Lajos király megtagadott első feleségét szolgálta, és a király egyik legbizalmasabb seigneur– jéhez ment feleségül. Nehéz volt nem összehasonlítani a fiatal Mária királynét Margit régenssel. Kedves lánynak tűnt, akit remek humorérzékkel és napfényes természettel áldott meg a sors, de teljesen hiányzott belőle a régens intellektuális érdeklődése. Ferenc király – mert már így hívta magát – szinte minden nap felkereste a királynét. Éppen olyan volt, amilyennek Anna elképzelte – magas, sötét hajú, mogorva és érzéki, növekvő szakállától örökké árnyék borította az állát. Amikor Annára – vagy bármely más nőre – nézett, olyan érzés volt, mintha meztelenre vetkőztetné őket. Szeme vággyal teli, hosszú orra ördögi, ajka érzéki volt. Egyetlen nő sem

lehetett túl alacsony rangú ahhoz, hogy megmenekülhessen az érdeklődésétől, és Annának ott kellett állnia, és örömöt kellett mutatnia, amikor Ferenc megemelte az állát, és azt mondta neki, hogy elbűvölő, aztán pillantását a melle halmára szegezte. Ám Anna kénytelen volt elismerni, hogy van benne valami vonzó, és ez romlást hozhat bármelyik hiszékeny hölgyre. De nem rá! A királyné hölgyeit majd szétvetették a Ferencről szóló pletykák és Anna észrevette, hogy Mary nem ítéli el őket. Inkább pajkos örömmel csatlakozott hozzájuk, tudván, hogy Madame d’Aumont nem érti őt. – Azt mesélik, hogy szokása nőnek öltözni – kuncogott a fakó szemű Lady Elizabeth Gray, Dorset márkinő húga. Florence Hastings csinos arcát elöntötte a pír. – A szajhák kergetését a vadászattal egyenlő sportnak tartja – szólt közbe a királyné. – Az emberek azt mesélik, büszke rá, hogy egy kurtizánokból álló külön „petite bande" szolgál neki, és hogy sok forrásból iszik – nevetett Mary Boleyn. – Úgy hírlik – mormolta Mary Fiennes vásott mosollyal –, kémlelő lyukakat és titkos ajtókat csináltat a palotáiban, hogy megleshesse a nőket, amikor levetkőznek, és amikor szeretkeznek. Ezt vidám kórus üdvözölte. Anna azon tűnődött, vajon Mária tudja-e, hogy Ferenc kémkedett utána és Lajos után. De Mary kezdett belemelegedni a témába. – Azt olvastam, hogy Nagy Sándor akkor foglalkozott nőkkel, amikor nem kötötték le az államügyek, de Ferenc király akkor foglalkozik államügyekkel, amikor nem kötik le a nők! Újabb sikoltozó nevetés tört ki. – Szánja meg Isten az új feleségét – Mária királyné megborzongott. – Tudják, hogy tavaly feleségül vette Lajos lányát, Claude-ot? Szegény kis nyomorék egyáltalán nem illik hozzá.

Mindenki számára világos volt, hogy Ferenc legfőbb érdeklődése pillanatnyilag a fiatal Mária királynéra irányul. Állandó aggódása Mária egészsége iránt árulkodón arra szolgált, hogy föltegye a kérdést, amelyet illemből nem tehetett föl. Anyja épp olyan szörnyen viselkedett – rátört a fiatal özvegyre, aki sötét szobájában feküdt, és egyértelmű kérdésekkel zaklatta. Természetesen nem lehetett hibáztatni őket, hiszen ettől az életbevágóan fontos ügytől függött, hogy Ferenc megtarthatja-e a koronát, amelyre oly régen vágyott. – Annyira szeretném látni, milyen arcot vágna, ha azt mondanám neki, hogy terhes vagyok – mondta Mária királyné egy újabb kihallgatás után. Pajkos énje egyre jobban a felszínre tört. Egy nap nem tudta visszafogni magát, és azt mondta Ferencnek, hogy kívánja a cseresznyét. – Sajnos, nincs most szezonja – panaszkodott –, úgyhogy meg kell lennem nélküle. De még életemben nem vágytam ennyire valamire. Anna, aki épp szolgálatban volt, alig tudta megőrizni a komolyságát, különösen, amikor látta a király rémült tekintetét. De aztán észrevette Ferenc szemének dühös villanását. – Túl messzire ment a királyné – mondta később Marynek. – Úgy tűnik, Ferenc veszélyes is tud lenni, ha provokálják. – Nem hiszem, hogy a királyné tudatában volna, mennyire kockázatos lehet keresztezni az útját – értett Mary egyet vele. – Még mindig beszélnek egy francia királynéról, aki szeretőket tartott, és rajta kapták. Börtönbe zárták, és ott megfojtották. Anna megborzongott. – Soha nem szabad egyedül hagynunk a királynét! A többieket is figyelmeztetnünk kell. Megegyeztek egymás közt és Madame Aumonttal, hogy legalább négyen mindig szolgálatban lesznek.

Ferenc állandóan visszatért a feketébe burkolt szobába, nem akarta észrevenni a tényt, hogy látogatásai egyre terhesebbek a királyné számára. – Elegem van! – tajtékzott Mária, miután Ferenc kérdései kezdtek kissé túl személyessé válni. – Mit szándékozik Felséged tenni? – kérdezte a dame d’honneur. Őt is egyértelműen zavarta királyura viselkedése, de félt, hogy megsérti őt. – Véget vetek ennek az őrültségnek – jelentette ki Mária királyné. Másnap elküldött, hogy megkérjék a királyt, látogassa meg őt. Jött is Ferenc őrült sebességgel, és Anna jelen volt a találkozójukon. – Sire – mondta a királyné –, hamarosan véget ér negyven napos elzártságom, és örömmel közölhetem önnel, hogy ön Franciaország egyetlen lehetséges királya. A kaján szemek felcsillantak. Ferenc megragadta Mária kezét, és hevesen megcsókolta. – Ez a legcsodálatosabb hír, amelyet életemben hallottam, és kétszeresen csodálatos, mert nem csak engem tesz királlyá, hanem azt is jelenti, hogy a hölgy, akit mindenkinél jobban csodálok, szabaddá válik minden kötöttségtől. Marié – mindig a királyné nevének francia változatát használta –, ez nem élet az ön számára. Ön gyönyörű és szerelemre termett. Miért aludna ebben a nyomorúságos ágyban, amikor kivarázsolhatom innen az én ágyamba? Anna megdöbbent Ferenc merészségén. Ilyet soha nem tűrtek volna el a régens udvarában. A királyné szeme elkerekedett a haragtól. – Sire, jó szerencséje fölött érzett örömében nyilván megfeledkezett arról, hogy született hercegnő vagyok, és a féljemet

gyászolom. – Hadd vigasztaljam meg – ajánlotta Ferenc. – Hadd feledtessem el szomorú veszteségét! – Ez kedves, de inkább hagyjon nyugodtan sírni. A király elengedte ezt a füle mellett. – Minden más hölgy fölé helyezném, ahogy a szépsége és finomsága megkívánja – jelentette ki. Még a kezét is a szívére tette. – És mi történik majd bájos feleségével, aki most királyné lesz helyettem? Ma chére, megvan a módja, hogy az ilyen dolgokat elrendezzük. Franciaország koronája jobban fest az ön arany fején, ahogy mindnyájan láthattuk. Claude szívesebben lett volna apáca, mint királyné. –

– Szereti önt, síre. 0 maga mondta nekem. És nemsokára gyermeket szül önnek. Máriát elfogta a pánik, ami világosan érződött éles hangjából és feszült testtartásából. – Pápák már eddig is segítettek – mondta neki Ferenc. Látszott, hogy nem téríti el Mária ellenállása. – Mondja azt, hogy reménykedve várhatok. – Oh, jaj, síre, nem egyezhetem bele semmibe, ami ártana a tisztességemnek és annak a szegény, feddhetetlen hölgynek. És most, ha lenne szíves magamra hagyni... Amikor Ferenc vonakodva elment, miközben szerelmét még akkor is hangoztatta, amikor kisétált az ajtón, Mária királyné tartotta magát néhány percig, aztán dühös könnyekben tört ki. – Hogy merészeli! – kiáltotta. – Szörnyű! Imi fogok a bátyámnak. Könyörögni fogok neki, hogy küldjön értem. Nem tudom, meddig leszek képes ellenállni ennek a szatírnak! Hozzanak tollat és papírt.

Elizabeth Grey és Jane Bourchier jó szolgálatának köszönhetően a levelet sikerült kicsempészni és Angliába küldeni családjaik Párizsban élő barátai segítségével, és ezt egy újabb, majd még egy újabb levél követte, mert Ferenc nem adta fel. Állandóan megjelent a feketébe burkolt szobában. Az erődnek meg kell adnia magát: ezt eltökélte. Mária királyné bátran védekezett, és nem tett semmit, ami Ferencet bátorította volna, újra, meg újra visszautasította őt. Ám amikor egyedül volt a hölgyeivel, bevallotta nekik, attól fél, hogy nem fog kitartani: végül is ez a férfi a király. Kimerült és feszült volt, számtalan álmatlan éjszakát töltött azzal, hogy őrjöngött Ferenc miatt, és siratta a sorsát. Elkerülhetetlenül eljött a nap, amikor véget ért a türelme. – Síre, könyörgöm, hagyjon békében! – csattant fel. – Nem tudom szeretni önt, és nem szándékozom feleségül menni önhöz! Anna még sohasem hallotta, hogy ilyen nyíltan beszél a királlyal, és a hatás drámai volt. – Akkor talán azt kívánja, hogy hozzáadjam egy általam választott herceghez, Franciaország javára – vágott vissza a király gonoszul. Az odaadó szerelmes azonnal veszélyes ellenségé változott. A királynénak elállt a lélegzete, de aztán hamar magához tért. – Bátyám hallani fog erről! – kiáltotta. – Addigra talán már késő lesz – figyelmeztette Ferenc, és kivonult. – Kihasznál engem! – tombolt a királyné, miközben a hölgyei siettek megnyugtatni. Anna és Mary egymásra, aztán úrnőjükre néztek, aki az ágyon ült, és teljesen szórakozottan a gyűrűit csavargatta. – Hogy képes ezt termi a király? – suttogta Anna. – Azzal fenyegetőzik, hogy őfelségét férjhez adja Anglia kárára, bosszúból, mert a királyné elutasította a közeledését – mormolta

Florence. A királyné bólintott. – Kizárólag bátyám, a király adhat férjhez, és ő ígéretet tett nekem – mondta titokzatosan. – Nem fognak egy idegen herceghez kényszeríteni. Ha Ferenc megtenné ezt, Henrik király hadat üzenne neki, ebben biztos vagyok. Anna gyűlölt arra gondolni, hogy nőket belekényszeríthetnek egy nem kívánt házasságba. Szegény Mária királynénak férjhez kellett mennie Franciaország királyához, és most ennek a királynak az utóda megpróbálja arra kötelezni, hogy hozzámenjen valaki máshoz. Még a régens is tartott attól, hogy az apja házasságot erőltethet rá. Rettenetes, hogy a férfiaknak joguk van a nőket akaratuk ellenére férjhez adni. 0 azonban soha nem fogja hagyni, hogy bárki házasságba kényszerítse! Szerencsére Henrik király komolyan vette húga panaszait. Hír érkezett: követséget küld Párizsba, hogy Máriát hazavigyék. Közvetlenül ennek az örömmel fogadott hímek a nyomában jött a feldühödött Ferenc király. – Madame, nem fogom hagyni, hogy az ön király bátyja bárkihez hozzáadja, aki ellensége Franciaországnak! Mária dühösen nézett rá. – Sire, nincs szándékomban senkihez férjhez menni! – Ön tetteti magát! – mordult rá a király. – És ezek az angol hölgyek segítik a mesterkedéseiben. Semmi kétség, leveleket csempésznek ki, és Angliába küldik őket. Nos, francia hölgyeket fogok a helyükre rendelni. Anna kétségbeesett. Élete Franciaországban unalmas volt, de a gondolat, hogy haza kell mennie Heverbe, cseppet sem csábította, ha csak, természetesen, apja nem talál neki másik helyet egy udvarban – akármelyik udvarban. Nem akarta elhagyni kedves úrnőjét ilyen veszélyben és kétségbeesésben, de úgy tűnt, távoznia kell. A király parancsára őt és a többieket a Hotel de Cluny egy másik szárnyában lévő

szobákba kísérték, és ott várakoztatták őket, kényelemben, de őrizet alatt, amíg elintézik, hogy Angliába utazhassanak. Legtöbbjük fel volt háborodva. – Bátyám hallani fog erről! – húzta az orrát Elizabeth Gray. – És írni fogok Henrik királynak, aki az unokatestvérem. Nem fogja eltűrni, hogy így bánjanak velem! Mary Fiennes és Jane Bourchier is azt mondták, hogy írnak a rokonaiknak. Florence Hastings legszívesebben azonnal összecsomagolta volna a holmiját, és hazament volna. Anna féltette a királynét. – Ide bezárva semmit sem tehetünk, hogy segítsünk neki – lamentált. Nem voltak sokáig zár alatt. Néhány nap múlva Mária királynőhöz rendelték őket, és meglepetten tapasztalták, hogy nincsenek őrök az ajtajuk előtt. Nagy megkönnyebbüléssel látták, hogy a függönyöket elhúzták, és a fekete leplek eltűntek a királyné szobájából. A falakon most gyönyörű virágos gobelinek függtek, a kék és a vörös gazdag árnyalataiban, és a szoba vidámnak tűnt a beáramló ködös februári napfényben. Ahol a gyászágy volt, most egy bársonnyal kárpitozott szék állt egy baldachin alatt, amelyen Franciaország és Anglia királyi címerei virítottak – a liliomok és a leopárdok. Ott ült az ifjú királyné, még mindig a fehér özvegyi gyászruhában és fátyolban, dacos tekintettel. – Megérkezett a követség – mondta nekik. – Elküldtem az őröket és a francia hölgyeket. Önök visszakapták a helyüket. Csak panaszkodjon Ferenc király, ha mer! Bátyám küldöttei majd felelnek helyettem. Most álljanak körém. Hamarosan itt lesznek. Az izgalom lázában égett. Percekkel később bejelentették a követséget, és számos jólöltözött úr vonult be prémes köpenyekben. Anna rámeredt a férfira, aki az élükön haladt. Az az ásóalakú szakáll, az a lehengerlő jóképűség – ez Süllőik gróf! A gróf mélyen ráhajolt a királynő kezére,

és Mária mindkét kezét felé nyújtotta és felemelte a férfit. Anna látta, hogyan néztek egymásra. Meglepődött. Ezek ketten ismerték egymást! És volt valami kettejük közt, ami meghittséget sugallt. Vajon ez már azelőtt is létezett, mielőtt Suffolk a szépet tette a régensnek? Anna pletykákat hallott, hogy Ausztriai Margit még mindig dédelgeti a gondolatot, hogy hozzámegy feleségül. És Suffolk megesküdött, hogy örökké a főhercegnő szolgája marad! – Hölgyeim és uraim, négyszemközt fogok beszélni Suffolk urammal – jelentette ki a királyné. Arca kipirult, és égett az özvegyi fátyol fehérsége mellett. Madame d’ Aumont felhúzta a szemöldökét, és Anna rápillantott a nővérére, aki sokat mondón elkerekítette a szemét. A külső szobában leültek a hímzésükhöz a dame d’honneur sasszemének felügyelete alatt, akinek merev, viselkedése elárulta, mit gondol arról, hogy ifjú úrnője egyedül maradt egy férfival, aki nem a rokona. Senki nem beszélt, de a szobalányok lopva pillantásokat váltottak, jelezték, hogy mind pontosan ítélték meg a helyzetet. Amikor Madame d’Aumont meglátogatta a toalettet, kitört a hangzavar. – Mégis mit gondolt őfelsége? – sziszegte Florence Hastings. – Rá volt írva az arcára! – Ajjaj, ez már ismert volt jó ideje. – Nem tudtad? – kérdezte Mary Annát. – Közismert volt az angol udvarban, hogy a hercegnő szerelmes Suffolkba. – És közismert volt Mechlinben, hogy a régens azt tervezi, hozzá megy Suffolkhoz feleségül – vágott vissza Anna. – A herceg rászedte! Láttam őt. – És mi van Lady Lisle-el? – szólt közbe Mary Fiennes. – Lady

Lisle-el? – visszhangozta Anna.

– Igen, te buta. Mit gondolsz, másképp hogyan szerezte volna Suffolk a címét?

– Azt hittem, a király emelte erre a rangra – vágott vissza Anna dühösen, amiért butának nevezték. – Nem – mondta Jane Bourchier. – A jegyese Lisle vikomtesz, aki a saját jogán viseli ezt a rangot, és aki mindössze tízéves. Két évvel ezelőtt a király engedélyt adott Suffolk uramnak, hogy elkötelezze magát neki, és használja a címét, tekintettel az eljövendő házasságra. Mary Boleyn kuncogott. – Addigra már két felesége volt. Annának leesett az álla. – Velük

mi történt?

– Az elsőtől elvált. A második meghalt. Ő pedig szinte már el is vette Lady Lisle-t, úgyhogy nem tudom, milyen jogon kajtat bármilyen nő után, hogy királyi hölgyekről már ne is beszéljek. Hogy egy férfi ilyen álnok – ilyen becstelen legyen! Anna a fejét rázta. Mennyire sajnálta a régenst, akit a lord becsapott Sa hízelgésével. Talán Mária királynét is becsapta. Florence elfintorította az arcát. – Jegyességeket fel lehet bontani. Engem az aggaszt, hogy őfelsége nem tiszteli a konvenciókat. Anna hozzáfordult. – Én csodálom őt! Nézd csak meg, mit tett ma, amikor saját tekintélyénél fogva elküldte azokat az őröket és hölgyeket. Miért ne fogadhatna egy férfit egyedül? Talán minden férfi vadállat, hogy nem lehet bízni bennük? Tisztában volt vele, hogy Suffolk hercegben nem lehet megbízni – de azért még ő sem süllyed olyan mélyre, hogy egy királynét molesztáljon. A többiek rábámultak. – Talán a királyné az, akiben nem lehet megbízni – vihogott Mary, és megtört a feszültség.

Anna éppen arra készült, hogy megvédje merész állítását, amikor Madame Aumont visszatért, és újra kezdődött a végeláthatatlan öltögetés néma csendben. Egy óra múlva visszarendelték őket a királynéhoz. Egyedül volt. Szeme feldagadt a sírástól, szórakozottan viselkedett. – Mindnyájan tudják, hogyan zaklatott a király – kezdte –, és tudnak a fenyegetéseiről, hogy belekényszerít egy nem kívánt házasságba. Nos, én már megválasztottam a jövőmet. Mielőtt hozzámentem Lajoshoz, volt egy megállapodásunk Suffolk urammal, hogy ha meghal a férjem, összeházasodunk, amennyiben őt kiengedik a jegyességből. Király bátyám tudta, hogy nem akarok Lajoshoz menni, és megígérte nekem, hogy a második férjemet én választhatom meg. Tudta, hogy ki lesz az. Ennek ellenére uramat azzal a szigorú utasítással küldte ide, hogy nem vehet el engem, bár már szabadon megtehetné. – Rájuk emelte könnyáztatta arcát, szórakozottan nézett. – Elmondtam a lordomnak, hogy a helyzetem kezd elviselhetetlenné válni. Sürgettem, hogy haladéktalanul vegyen el, de visszautasított. Ezért figyelmeztettem, hogy ha nem teszi meg, kolostorba vonulok. – Most már sírt, válla rázkódott. – És meg is teszem! Egyikük sem segíthetett semmit. Zsebkendőket adtak neki, borral kínálták, vigasztaló szavakat mormoltak. És akkor bejelentették Suffolk herceget, és nekik csupán néhány pillanat állt a rendelkezésükre, hogy rendbe szedjék úrnőjüket, mielőtt ő azt sziszegte, hogy távozzanak. Kirepültek az ajtón, épp, amikor a herceg belépni készült, és az utolsó szavak, amelyeket a herceg szájából hallottak, ezek voltak: „Drága hölgyem, nem engedhetem meg, hogy ezt tegye..." Anna a többi szobalánnyal és a Suffolkot kísérő két úrral a Hotel de Cluny kápolnájának fenséges boltíve alatt állt, és figyelte, ahogy Mária királynét és a herceget házasságban egyesítik. Mária még mindig a fehér gyászruháját viselte, de délután le fogja cserélni egy pazar, arannyal szegett fekete bársonyruhára.

A káplánt Ferenc király küldte, aki nagyon jól tudta, hogy ezt a házasságot Henrik király tudta és beleegyezése nélkül kötik, és kétségtelenül élvezettel gondolt arra a kilátásra, hogy uralkodó társa tehetetlen dühtől fog tombolni. A márciusi napfény egy halvány sugara áttört az ólomüveg ragyogó színein, és fényben fürösztötte a párt. Mária arcán elragadtatás tükröződött, és Suffolk úgy nézett rá, mintha rajta kívül nem létezne nő a világon. Anna nem mert arra gondolni, hogyan fog a régens reagálni, amikor értesül erről a házasságról. Ausztriai Margitot már addig is éppen eléggé zavarba hozták a szóbeszédek, amelyek azon csámcsogtak, hogy hozzámegy-e Suffolkhoz; mennyivel rosszabbul fogja érezni magát, amikor az egész kereszténység arról pletykál, hogy elhagyták. Hogyan képes Suffolk ennyire boldognak és önelégültnek tűnni, amikor ilyen alávalóan bánt a főhercegnővel? – Ez csak azt bizonyítja, hogy egy nő megkaphatja, amit akar, ha elég okos – jegyezte meg Mary, amikor elhagyták a kápolnát, hogy segítsenek a királynénak átöltözni. – Igen, de milyen áron? – szólt közbe Florence. – Jaj! – sóhajtott fel Anna hevesen, ahogy a szegény régensre gondolt. – Ahogy látom rajtuk, meg fogja érni az árát – sóhajtott Mary Fiennes. – Bárcsak olyan férjet kapnék, aki ennyire szeret. – Meglátjuk, Henrik király mit szól ehhez – jegyezte meg Anna, és arra gondolt, milyen hevesen szorgalmazta a király, hogy a régens hozzámenjen a herceghez. Tomboló levelek érkeztek a csatornán keresztül Angliából. A királyné arca, amelyet napok óta a szerelem festett pirosra, most rémületet tükrözött. – A király dühöng, amióta a házasságomról hallott – mondta a hölgyeinek. – Azzal vádolja az uramat, hogy megszegte az ígéretét.

Azt mondja, fejét veszi a tiszteletlenségéért. Megtört a hangja. Egész testében reszketett. Anna elrémült. Lehet, hogy Suffolkból hiányzik a becsület, de a király barátja. Látta őket együtt; mintha fivérek volnának. Henrik biztosan nem hajtaná végre rettenetes fenyegetését. Mária a kedvenc húga, és Henrik szereti. Nem volna képes ezt megtenni vele! A párt mindkét oldalról szorongatták. Ferenc király, a képmutató – hiszen támogatta a titkos házasságot – elégedetlenségének adott hangot, hogy a királyné Lajos király halála után ilyen szemérmetlen gyorsasággal újra férjhez ment. A francia udvar hangos volt a botránytól. Egész Európát ezek a pletykák szórakoztatták. Aztán Wolsey bíboros, Henrik király főminisztere és barátja – és mindenki véleménye szerint a leghatalmasabb ember Angliában a király után – felhasználta jelentős diplomáciai tekintélyét, hogy lecsendesítse a háborgó vizeket. Henrik király kegyesen hagyta, hogy megbékítsék: megbocsát az eltévelyedett párnak egy pénzbüntetés fejében, amelyet hosszú éveken át kell majd részletekben fizetniük. A királynénak elállt a lélegzete, amikor meglátta az összeget. – Egész életünkben nyomorogni fogunk! – kiáltott fel. Anna figyelte, ahogy a herceg megfogja és megcsókolja a kezét. – Jól elköltött pénz lesz – mondta gálánsán –, és azt jelenti, hogy megtarthatom a fejemet. De szavai úgy hangzottak, mintha épp valami keserűbe harapott volna. Ha a régenst veszi el, elkerüli ezt az egészet, gondolta Anna. – Hálásnak kell lennünk – tette hozzá a herceg. – Őfelsége egy második esküvőt ígér nekünk Greenwich-ben. És hazamegyünk, szerelmem!

A komornák azon tűnődtek, velük vajon mi fog történni, mert az világosan látszott, hogy Mária királyné már nem engedheti meg magának, hogy mindnyájukat megtartsa. A következő néhány napban egyeseket hazarendelt a családjuk. Anna nem óhajtott elvonultan élni a királynéval Angliában, mert Mária azt mondta, hogy ő és Suffolk kénytelenek lesznek csendesen meghúzódni vidéken; és sem ő, sem a nővére nem akart visszamenni Heverbe, ezért Anna írt az apjának, elmondta a dilemmájukat, és a segítségét kérte. Sir Thomas gyorsan cselekedett. Még két hét sem telt el, amikor Mária királyné tudatta velük, hogy Claude királyné abban a megtiszteltetésben részesítette őket, hogy helyet ajánlott nekik a háztartásában. Anna összecsapta a kezét, élvezte komorna társnői leplezetlen irigységét. Bár még mindig epekedett a burgundi udvar után, feltüzelte az izgalom. A francia udvar! Végre! Azok után, hogy hetekig a Hotel de Cluny elzárt homályában élt, alig várta, hogy visszatérhessen a nagyvilágba. Ő és Mary vidáman csomagolták be a ládájukat, és közben Mary felidézte Annának a Hotel des Toumelles-t a húsz kápolnájával, tizenkét galériájával és gyönyörű kertjeivel, és a csodás Saint-Germain-en-Laye mesés palotáját, közvetlenül Párizs mellett. Aztán ott volt a többi pazar palota is, délebbre a Loire folyó mentén, amelyekről Mary csupán hallott – Blois, Amboise és Langeais. Felvehetik majd az új ruháikat, amelyeket eddig félretettek, mialatt gyászoltak, és táncolni fognak, és nemes urakat ismernek meg... Ferenc király, minden hibája ellenére, hatalmas életszeretettel megáldott fiatalember volt, és a lét az udvarában kizárólag élvezetek hosszú körforgását jelenti majd. Ferenc király nem feledkezett meg az uralkodóktól elvárt udvariasságról, és búcsúvacsorát adott Mária királyné tiszteletére a Hotel de Clunyben. Legelbűvölőbb énjét mutatta, és úgy tett, mintha soha nem viselkedett volna másképp a királynéval. Később táncoltak, és Anna figyelte, ahogy Ferenc, ezüstben pompázva, táncba vezeti királyi vendégét. Claude királyné nem volt jelen, lévén,

hogy gyermeket várt, ezért Suffolk herceg a király nővérével, Margittal, d'Alcncon hercegnővel, egy élénk, szellemes hölggyel táncolt, akit hosszú Valois orr és sűrű göndör sötét haj tett jellegzetessé. Amikor Anna a saját nővérét látta a tömegben, Mary mindig egy másik férfival volt. Egymásra mosolyogtak, aztán tovapördültek, szoknyájuk hullámzott. Furcsa volt, milyen jól kijöttek egymással az elmúlt néhány hétben, ahelyett, hogy mint korábban, örökké civakodtak volna a rivalizálás kimerítő játékában. Talán a hosszú távoliét hónapjainak volt ehhez valami köze, vagy annak, hogy nehéz helyzetben kerültek ismét össze. Anna olyan boldog hangulatban volt ezen az estén, hogy még a rendszerint bosszantó nővérét is kész volt szeretni. Éjfél körül látta, hogy Mary Ferenc királlyal táncol. Ez nyugtalanította. Nem mintha féltékeny lett volna – a király volt az utolsó férfi, akivel táncolni szeretett volna – de sokat hallott Ferenc buja életéről és a nők iránti szenvedélyéről, és tanúja volt, hogyan intézett támadást Mária királyné erkölcse ellen. Remélte, hogy nővére ezt fejben tartja. Annát egymás után kérték táncba. A fiatal udvarlók összecsődültek körülötte, és az este a zene és a nevetgélés forgatagában telt. Csak később kezdte keresni Maryt, és látta, hogy sem neki, sem a királynak nincs nyoma. A legtöbb ember részeg volt, lefoglalta a partnere, vagy mélyen belemerült egy beszélgetésbe. A levegő bűzlött az izzadság, az ételmaradékok és a kiöntött bor szagától. Anna nem törődött vele, mivel a zenészek újra a húrokba csaptak, és egy újabb ifjú úr hajolt meg előtte. Reggel két órakor látta meg Ferenc királyt, aki bár elegánsan viselkedett, mint mindig, nagyon részeg volt. Pompás székében ült, és az ölében tartott telt keblű nővel szórakozott. Nem Mary volt az. Anna hiába kereste a nővérét, és érezte, hogy aggodalom kúszik fel benne. Nem volt Maryre jellemző, hogy lefekszik, és kihagy egy ilyen alkalmat. A fene vigye el Maryt, fölöslegesen okoz aggodalmat, amikor ő annyira élvezi ezt a csodálatos éjszakát! Arra gondolt, talán el

kellene mennie, hogy megkeresse – de lehet, hogy hiába izgatja magát. Mary idősebb nála, és biztosan tud vigyázni magára. Hajnal felé felment a lépcsőn a hálóterembe, fáradtan, de vidáman, a többi komorna izgatott csevegésétől körülvéve. Úgy tűnt, sokuknak akadt csodálója. Azonban rögtön kipukkadt a boldogságbuboréka, amikor meglátta Maryt, aki az ágyán ült a holdfénnyel megvilágított sötétben, és feltartóztathatatlanul zokogott. Anna odasietett hozzá, és a többiek is köré gyűltek. Volt, aki gyertyát gyújtott, volt, aki zsebkendőt ajánlott fel neki. – Mi baj van? – kérdezte Anna, aki bűnösnek érezte magát, amiért nem kereste meg a nővérét korábban. Mary a fejét ingatta, és tovább sírt. Teljesen zavartnak tűnt. Anna megrázta. – Mondd el! – Ő. ő... – dadogta. – Kicsoda? – kiáltott rá Anna. – Mit csinált? – A király... Mary újabb könnyzáporban tört ki. Döbbent csend honolt. – Elveszi, amit megkíván – jegyezte meg Florence undorral. – Ezt mindenki tudja róla. Anna átkarolta Maryt. 0 maga is reszketett. – Ez igaz? Mary bólintott. – Rákényszerített... – suttogta zokogások között. – Elvitt, hogy megnézzek egy festményt. Azt mondta, ez olyan művészi alkotás, amelyet még senki nem múlt felül. De... nem volt ott semmiféle festmény. Amikor odaértünk a galériába, ahol lennie kellett volna, átkarolt, és csókolgatni kezdett. Nem tudtam, mit tegyek. 0 a király.

Nem mertem tiltakozni ellene! – Nagyot nyelt. – Aztán azt mondta, hogy sokkal nyugodtabban és kellemesebben éreznénk magunkat máshol, és behúzott egy ajtón. Az egy... hálószoba volt. Próbáltam tiltakozni, azt mondtam, hogy szűz vagyok, és a férjemnek tartogatom magamat, ő azonban csak nevetett, és azt válaszolta, hogy mindenki ezt mondja, de ez nem jelent semmit. És aztán... rálökött az ágyra, és... Ne kérjétek, hogy többet is mondjak! – Lehorgasztotta a fejét. – Olyan dolgokat művelt velem, amilyenekről még csak nem is hallottam. – Ez erőszak volt! – sziszegte Elizabeth Grey lángoló szemmel, és a többiek döbbent egyetértésüket mormolták. – Szégyellje magát! Én szégyelljem magamat, gondolta Anna zavartan. Képtelen volt felfogni a történtek rémségét. Ha elmegyek, hogy megkeressem, talán megakadályozhattam volna. – Nem tudok szembenézni azzal, hogy az udvarba kerülök – zokogta Mary. – Ha Claude királynénak szolgálok, minden nap látni fogom őt, és nem tudnám elviselni a szégyent. A királyné ki fogja találni! – Sírása most szánalmas jajveszékelésbe váltott. – El fog küldeni engem! Anna el tudta képzelni a botrányt, és magába roskadt a kilátástól. Szorosan tartotta Maryt, várta, hogy lecsendesedjék a vihar. A többiek körbeálltak, aggodalommal rázták a fejüket. Végül Mary felegyenesedett, arca vörös volt és könnyek szántották, haja kócosán meredezett. Mély levegőt vett. – Reggel felkeresem Mária királynét, és megkérdezem, hazamehetek-e vele. Annának úgy tűnt, hogy ebben még több nehézség rejlik. – De mit fog apánk mondani? – kérdezte. – Hogy fogod ezt megmagyarázni neki? Biztosítja számodra az egyik legáhítottabb helyet, amelyre egy lány csak vágyhat, és te hátat fordítasz neki! – Azt hiszed, hogy én ezt akartam? – támadt rá Mary. – Nem az én hibám volt!

Anna tudta, hogy ha Mary helyében lett volna, rátapos a király lábára, vagy sikít, vagy arcul csapja, de visszatartotta magát, hogy ezt ki is mondja. Nem akarta Maryt még jobban felizgatni. Felháborodott a nővére nevében, és keserűen gondolt arra, hogy bárki – legyen az akár a felvilágosodott Christine de Pizan – bármit mond, a férfiak még mindig erősebbek a nőknél, és képesek elvenni, amit akarnak. Velük van vagy erő, vagy a kegyetlen fortély. Nézzük csak azt, hogyan bánt Suffolk a régenssel. És a királyok nem tartoznak senkinek felelősséggel. – Értem, hogy nem tudsz szembenézni azzal, hogy Claude királynét szolgáld – mondta Anna, és úgy érezte, ő is a sírás szélén áll –, de gondolnod kell arra, mit fogsz mondani apánknak. Mary rázkódó zokogásban tört ki. – Nem tudom. Erre most nem tudok gondolni. Majd reggel gondolkozom rajta. – Korán kell kelnünk, hogy Saint-Denisbe lovagoljunk – emlékeztette Anna. – Mária királyné előtt hosszú utazás áll. – Hagyj békén! – jajveszékelt Mary, és lefeküdt ruhástul, ahogy volt. Amikor Anna ránézett, és látta, mennyire meggyalázott és megtört, újra elöntötte a bűntudat. Miért nem érez több sajnálatot iránta? Igazság szerint Mary annyira fárasztó – és ostoba – tudott lenni. Kezdjük azon, miért ment el egyedül a királlyal? De – állította le magát – ez nem mentesíti a király undorító viselkedését. Mary butasága semmi ahhoz képest, amit a király művelt. Töredelmesen lehajolt, kifűzte a nővére ruháját, aztán hozott neki egy hálóinget, és ágyba segítette. – Talán, Anna úrhölgy, most megérti, miért nem kell egy nőnek egyedül maradnia egy férfival – jegyezte meg Florence gonoszul. Amikor reggel hatkor felkeltették őket, Anna összetörtnek érezte magát. Nem aludt, azon törte a fejét, mit tegyenek Maryvel. Miután felmerült benne a rémisztő gondolat, hogy Mary esetleg teherbe esett, ébren feküdt, kínozta magát, hogy ő is felelős, és aggódott,

hogy mi fog történni a nővérével, és hogyan lehet egy terhességet elrejteni. Arra gondolni sem mert, hogy mit fog szólni az apjuk. Ferenc király pontban nyolc órakor megérkezett, hogy Mária királynét a csodálatos Saint-Denis-i apátságba kísérje, ahol majd elbúcsúznak, és a királyné és Suffolk megkezdik utazásukat vissza Angliába. Anna alig tudott Ferencre nézni, annyira dúlt benne a gyűlölet. Késztetést érzett, hogy arcul csapja – ez a legkevesebb, amit megérdemel –, de mi jó számlázná ebből? Annyira tehetetlennek érezte magát! Előzőleg már elrendezték, hogy ő és Mary a király kíséretében térnek vissza az udvarba, és bemutatják őket új úrnőjüknek, Claude királynénak. Mária királyné, elegáns fekete bársonyruhájában és egy hetyke kis kalapban, amely előnyösen emelte ki vörös haját, megölelte őket, és elbúcsúzott tőlük. – Rendkívül nagyra értékelem a jó szolgálatukat – és a diszkréciójukat – mondta nekik. Mivel el volt foglalva a saját jó szerencséjével, nem vette észre, hogy mindketten lehangoltak és vörös a szemük. Most azonban Mary megszólalt. – Felség, engedje meg, hogy önnel menjek – könyörgött. Anna elborzadt. Ezt a családon belül kellett volna tartani. Már így is túl sok ember tudott róla. – Mit jelentsen ez? – ráncolta a homlokát a királyné. – Az udvarba megy, hogy Claude királynét szolgálja. – Madame, nem mehetek – mondta Mary, és újra sírva fakadt. – Miért, az Isten szerelmére? Nem fogja fel, mennyire szerencsés? Mary nagyot nyelt, és lehalkította a hangját. – Madame, ön tudja, jobban, mint a legtöbben, milyen erőszakos tud egy bizonyos úr lenni. – Megbicsaklott a hangja. –

Nem merek az udvarban maradni. A hírnevemet kompromittálni fogják. A királyné szeme összeszűkült. Felderengett benne a megértés. – Elcsábította önt? – Nem! – szólt közbe Anna. De Mary lehorgasztotta a fejét. – Vigyen haza, Felség – könyörgött. – Nem tudom elviselni, hogy újra lássam, a tegnapi éjszaka után. Kérem, ne erőltesse, hogy többet is mondjak. Higgye el, nincs ebben választásom. – És mi lesz apánkkal? – kérdezte Anna. – Őrjöngeni fog. – Rám bízhatják, hogy megmagyarázzam neki – mondta a királyné szokatlanul éles hangon. – Én majd kezeskedem önért, Mary. Ha dühös akar lenni valakire, arra a gazemberre legyen dühös. Kedvesem, annyira sajnálom – és annyira fel vagyok háborodva! Ezt soha nem bocsáthatom meg magamnak, mivel az én szolgálatomban állt, és megsértették a tisztességét. Jobban kellett volna figyelnem. – Érthető, Felség, hiszen olyan súlyos ügyek nyomták a lelkét – mondta Anna. – A kötelességem volt! De nem vesztegethetjük az időt sajnálkozásra. Már így is késésben vagyok. Mary, tetesse fel a csomagját egy szolgával. – Oh, köszönöm, Felség! – kiáltott fel Mary, aztán futólag megölelte Annát, és elsietett. – Mennem kell – szólt a királyné. – Anna úrhölgy, kívánom, hogy jól érezze magát a francia udvarban. Azok után, ami történt, nem szükséges figyelmeztetnem, hogy őrizze az erényét – ez a legdrágább ékszer, amely valaha a birtokában lesz. – Szomorúan mosolygott, miközben Mary távolodó hátát figyelte. – Azt hiszem, ön bölcs, nincs szüksége a tanácsomra.

Anna pukedlizett. Nem, ő soha nem fogja hagyni, hogy ez megtörténjen. Egyetlen férfinak sem lesz erre esélye. Igazság szerint eltökélte, hogy soha nem lesz semmi köze ezekhez a becstelen, veszélyes, bestiális teremtményekhez. Oly sok minden más van az életben, amit élvezni lehet. Nővére távozó alakja után nézett. Adja Isten, hogy a királyné beszéljen az apjukkal, mielőtt Sir Thomas megpillantja Maryt. Amikor a királyné kísérete távozóban volt Saint-Denis-ből, Anna sietősen elbúcsúzott Marytől. – Ha szeretnéd, hogy írjak apánknak a védelmedben, megteszem – mondta, aztán lehalkította a hangját. – A titkod nálam biztonságban van. Imádkozom, hogy ne legyenek kellemetlen következményei. – Oh, nem lehetnek – mondta Mary, és most, hogy elhagyni készült Párizst, sokkal boldogabbnak tűnt. – Mary Fiennes azt mondta nekem, hogy a nőnek gyönyört kell éreznie ahhoz, hogy megfoganjon, és én egészen biztosan nem éreztem. Anna nem hitte el egészen, hogy ez igaz, de nem tett megjegyzést. – Isten tartson meg! – búcsúzott, és megcsókolta Maryt. Figyelte, ahogy a nagy felvonulás ellovagol észak felé, aztán beszállt a lovas hintóba, amely majd a Louvre-ba viszi. A világ újra kitárta a kapuit, és Anna érezte, hogy elönti az izgalom, de ezt az érzést most megzabolázta az, ami a nővérével történt éppen abban az udvarban, amely felé most tartott.

4 fejezet 1515-1516 Valois Claude alig látszott többnek egy gyermeknél, kifinomult külsejű lány volt, kellemes arccal ás göndör gesztenyebama hajjal. Szeme zavarón bandzsított különböző irányokba, és erősen sántított, mivel nyomoréknak született. Ám mint a néhai Lajos király lánya és Brittany grófságának örököse, nagy fogásnak számított a királyi házassági piacon, ezért tette jegyesévé a szegény lányt a jövendőbeli Ferenc király. A királyné késve érkezett az audienciára, és méltóságteljesen sétált a trónszékéhez, már amennyire az állapota és bicegő járása engedte. Úgy tűnt, mintha az éjkék, Franciaország liliomaival kihímzett bársony ruha és a hasán kifűzött pruszlik súlya lehúzná, de Claude csupa mosoly volt, és az első benyomás, amelyet Anna szerzett róla, veleszületett kedvességről árulkodott. – Isten hozta, mademoiselle – üdvözölte a királyné, aki egyszerre nézett rá is, meg mellé is, miközben Anna mély pukedlibe ereszkedett. – Felemelkedhet. Nővére nincs önnel? Anna felkészült. – Felség, Mary nincs jól, és haza kellett mennie Angliába. Bízott benne, hogy Claude elhiszi a hazugságot. – Sajnálattal hallom – mondta a királyné. – Remélem, semmi komoly. – Madame, biztosítottak róla, hogy az idő és egy jó pihenés vidéken gyógyulást hoz. Claude mosolygott. – Nos, Mademoiselle Anna, örömmel látom önt, mert kitűnő véleményeket hallottam a munkájáról. Mindig nagy a tülekedés, amikor egy hely megüresedik a háztartásomban, de tetszett nekem,

amit önről mesélnek, ahogyan anyósomnak, Madame Louise-nak is, aki a Mária királynénál tett látogatásai során figyelt fel a tehetségére. 0 említette nekem, hogy mennyire képzett. – Kedves öntől, Felség, hogy ezt mondja – válaszolta Anna. Tisztában volt vele, hogy az erős akaratú Madame Louise uralkodik az udvaron, és elhomályosítja Claude-ot, de semmi keserűséget nem érzett a fiatal királyné viselkedésében. – Háromszáz ifjú hölgy van a háztartásomban – mondta neki Claude. – Ön jó társaságban lesz. Remélem, boldog időt fog itt tölteni. Ezzel elbocsátotta Annát. Egy udvarhölgy jött, hogy az új szállására kísérje – egy újabb, komornák számára fenntartott hálóterembe fent a tetőtérben, amelyen tizenkilenc másik lánnyal kellett osztoznia. Úgy érezte, máris hiányzik neki Mary. Ijesztő kilátás volt, hogy egyedül kell beleszoknia ebbe a hatalmas királyi háztartásba. De – és felszegte az állát meg fog birkózni vele! És talán a háromszáz fiatal hölgy között barátokra is lel majd. – Akkor kell kiszolgálnia Őfelségét, amikor odarendelik – közölte az udvarhölgy. – Különben ebben a hálóteremben vagy a királyné kápolnájában tartózkodhat, és sétálhat Őfelsége magánkertjében egy másik komornával együtt, de egyedül soha. Sehova máshova nem mehet engedély nélkül. Megértette? Anna kedélye vacogni kezdett. Ez rosszabbnak tűnt, mint a Hőtel de Cluny. – Igen, asszonyom – mondta megadón. Azokban az első napokban egyre növekvő rémülettel vette tudomásul új élete korlátait. De a királyné szigorú rendje Anna kezére játszott, mert rájött, hogy legtöbb új társa osztja az ő nemtetszését, és ez köteléket font közöttük. A lányok állandóan terveket eszeltek ki, hogyan kerülhetnék meg a szabályokat, és hamarosan Anna is bekapcsolódott. Sok ifjú hölgy alig várta, hogy a Burgundiában töltött időről meséljen nekik, és vágyakozni kezdtek,

amikor Anna az ott élvezett szabadságot ecsetelte. Mivel addig csak szóbeszédeket hallottak, nagyon szerették volna megtudni valakitől, aki jelen volt, hogy valójában mi történt a Hotel de Clunyben. Anna most hálát érzett, hogy szorgalmasan dolgozott a francia tudásán, mert már folyékonyan beszélt, és azonos feltételekkel tudott társalogni és pletykálni a lányokkal – és tudta, hogy a többiek csodálják ezért. Hamar befogadták arisztokratikus körükbe, és kezdte barátok közt érezni magát. Claude királyné kedves és szeretetteljes volt, de ez a szelíd külső vasakaratot – és Anna sejtése szerint, kétségbeesett boldogtalanságot takart; ami nem csoda, hiszen egy elképesztő kéjenchez ment feleségül. Nem volt titok, hogy a király sok szeretőt tart – valójában ez volt a beszélgetések egyik fő témája az izgalmat kedvelő fiatal hölgyek közt abban a nyüzsgő háztartásban. De Claude – lévén egy szent – figyelmen kívül hagyta a pletykákat, vagy inkább a beszélgetéseket, amelyek hirtelen megszakadtak, amikor megjelent. Ha a király felkereste, ami nem gyakran fordult elő, a királyné maga volt a kedvesség, de amikor Ferenc elment – általában túl hamar –, alig tudta palástolni a szomorúságát. Claude tisztában volt a király állandó hűtlenkedésével, és a léha példával, amelyet az udvaroncai elé állított – ez világosan látszott a szigorú erkölcsi szabályrendszerből, amelyet a háztartására kényszerített. Azt a missziót vállalta, hogy megvédi a szobalányait a ragadozó férfiaktól, aminek következtében a lányok úgy éltek, mint egy zárdában. Annának rögtön az elején megmondták, hogy a királyné példáját kell követnie, és szerényen és illendően kell viselnie magát. Napjait imádságok, jó munkák, vallásos olvasmányok és a véget nem érő varrás unalmas körforgása töltötte ki. Egy héten belül már úgy érezte, hogy megőrül vagy meghal a kiábrándultságtól. Itt szó sem volt szerelmi játékról! A királyné szinte mindig a lakosztályaiban tartózkodott. Anna megtudta, hogy nem szereti az udvart, és rosszallja, ami ott folyik. – Akkor jelenik meg, amikor muszáj – mondta az egyik komorna –, de sokkal jobban szeretne Amboise-ban vagy Blois-ban lenni.

– Távol az udvartól? – kérdezte Anna rémülten. – Ha a király beleegyezik, igen. És általában beleegyezik. Természetesen megvan rá az oka. – Sunyi mosoly kísérte a kijelentést. Nem lehet Claude-ot hibáztatni, gondolta Anna. Végül is melyik királyné vágyik a megaláztatásra, hogy lássa, amint a férje a szeretőivel parádézik a nyilvánosság előtt, vagy hallja mások sajnálatát vagy gúnyolódását? Nézd csak, szegény kis formátlan teremtés; nem csoda, hogy a férje elkóricál! Anna börtönben érezte magát, befalazva a királyné pazarul festett és aranyozott szobáiban, amelyek minden, egy nő által csak megkívánható luxust felkínáltak. Őt azonban ez a gazdagság egyáltalán nem vonzotta. Mi értelme, hogy felvegye a gyönyörű udvari ruháit, amelyekre apja annyi pénz költött, amikor senki sem látja őket? Júniusban a király hadat vezetett Itáliába, ahol Velence államának nyújtott segítséget a beözönlő spanyol csapatok ellen. Miután ő és a kísérete távoztak, a Louvre-ba béke költözött. Madame Louise vitte az ügyeket régensként, mivel Claude terhes volt. Többnyire hagyta, hogy a kis királyné a saját dolgaival foglalkozzon, jobban szerette lánya, Margit ösztönző társaságát. Claude, aki most nyugodtan pihenhetett vagy elfoglalhatta magát, enyhített az éberségén, és mivel a legtöbb kísértés eltűnt az udvarból, nagyobb szabadságot engedett meg a komornáinak. Anna megkönnyebbülésére végre hagyták, hogy járkáljanak a pompás lakrészekben és galériákon, megbámulják az ott kiállított csodás festményeket, és kószáljanak a gyönyörű kertekben. Továbbra is elvárták tőlük, hogy rendszeresen imádkozzanak, és kerüljék a romantikus olvasmányokat, amelyek, Claude szerint, a bukásukhoz vezetnek. Helyettük az általa előírt istenfélő munkákat kellett előnyben részesíteniük. De Anna hamar rájött a trükkre, hogyan rejtheti el az egyik kötetet egy másikban, és így olyan könyveket olvashatott, amelyek Claude mércéje szerint

elképesztően botrányosak voltak, és amelyeket Anna a királyi könyvtárból csent el. Azért a királynénak is adjuk meg, ami nekijár. Claude elismerte, hogy a komornáinak tökéletesíteniük kell a képességeiket, amelyek lehetővé teszik, hogy ragyogjanak az udvarban, amikor őt szolgálják, és jó házasságot kössenek. Gyakoroltatta velük a szép tartást, és hangsúlyozta, mennyire fontos, hogy társalogni tudjanak. Anna gyorsan épített természettől adott hajlamaira és a tréningre, amelyből sokat tanult a régens udvarában. Fel-le tipegett úgy, hogy a fején könyveket egyensúlyozott, dolgozott azon, hogy tökéletesítse a pukedlijét és az új tánclépéseket, és megtanulta, hogyan suhanjon kecsesen tova, minta nem is volna lába. Aggasztóan világos volt számára, hogy az apjától kapott drága ruhák, amelyek az angol divat szerint készültek, nem illenek Párizsba, ahol a szögletes kivágások szélesebbek voltak, és elől hímzett vagy drágakövekkel kivarrt díszítések ékesítették őket, és a fejfedők alakja inkább dicsfényhez hasonlított, nem szögletes volt, amilyet az anyja viselt. A helytelenítés csettintéseit hallotta idősebb hölgyektől, akik szerint erkölcstelen, ha egy férjes asszony a haját mutogatja, amelynek a látványát a férjük számára kellene tartogatniuk. De még az erényes Claude is imádta a francia fejdíszeket, így hát a kritikusokat elhallgattatták. Anna még Burgundiában vett két beguine fejfedőt, és most felhasználta az ügyességét, hogy francia stílusúvá alakítsa őket, amely nagyon jól állt neki. Ruháit nagy gonddal változtatta meg a francia divat szerint, hosszú órák munkáját szentelte ennek. Felvágta az alsó ujjakat, hogy áthúzhassa rajtuk pamutingének puffjait, elrendezte föléjük a szabadon lógó felső ujjakat, és a csuklójánál hosszú fodrokat készített, hogy eltakarják azt a gyűlölt hatodik körmöt. Mindenhez hozzátette a saját ötletes elképzeléseit: szalagokat fűzött egymásba és drágaköveket ragasztott fel a fűzőjére, vagy megismételte a nyakkivágásnál alkalmazott díszt a szoknya szegélyén, vagy egy ezüstláncot viselt a homlokán, a fej dísze alatt. A hatás megdöbbentő volt. Karcsú alakján kezdtek

beérni a nőiesség vonalai, és a figurája tökéletesen arányos volt, a ruhák csodálatosan álltak rajta. Másoknak is ez volt a véleménye, mert hamarosan másolni kezdték apró újításait, és Anna egy idő után észrevette, hogy sok nő, még magas rangúak is, figyelik őt, hogy lássák, milyen új divatot visel. Boldogító érzés volt, hogy irányt mutathat egy olyan udvarban, amely meghatározza a világ stílusát, és Anna szinte minden nap valami újabb részletet eszelt ki. Nyáron, amikor Párizs egyre forróbb és bűzösebb lett, Claude epekedni kezdett imádott amboise-i chateau-ja után, de közeledett a szülés ideje, és az utazás semmilyen formáját nem merte megkockáztatni. Ez volt az első gyermeke, és naponta imádkozott, hogy fiú legyen, egy örökös Franciaország számára, mivel a Salic törvény tiltotta, hogy nő örökölje a francia trónt. Anna látta, hogy a királyné kíséretében lévő férjes asszonyok a fejüket ingatják Claude háta mögött, és azt mormolják, hogy mivel ennyire törékeny és nyomorék, nem lehet boldog kimenetelt jósolni neki. De a szülés – amelyen Anna, hajadon létére, nem lehetett jelen – minden szempontból eseménytelenül zajlott le. Csalódást okozott, hogy Claude leányt szült, de Istennek kétségtelenül megvoltak erre az okai. A baba aprócska volt, és azonnal felismerhették rajta a király Valois vonásait. A keresztségben a Louise nevet kapta, a király anyja és Claude apja, Lajos király tiszteletére. A komornák el voltak bűvölve tőle, és minden alkalmat megragadtak, hogy felvegyék, vagy ringassák a bölcsőjében. Anna távolságtartó maradt. A kisbabák kevéssé érdekelték, bár feltételezte, hogy megváltozik majd a helyzet, amikor saját gyermekei születnek. De ki tudja, mikor lesz az? Továbbra sem érzett vágyat, hogy férjhez menjen – és annak még a gondolatát sem bírta elviselni, hogy mivel jár egy házasság. Valahányszor eszébe jutott, Ferenc király képe ötlött fel benne, ahogy Maryre erőszakolja magát. Jött egy levél Marytől, megkésve, ahogy Anna előre is számított rá, mivel ismerte a nővérét. Hálát adott Istennek, hogy Mary nem terhes. Apjuk nem örült, amikor a lányát meglátta, de megbékélt,

miután elolvasta Mária királyné levelét, amelyben a királyné kifejtette, egészen nyíltan, hogy Ferenc király majdnem besározta a lánya tisztességét, de Isten kegyelméből Mary sértetlen maradt. Apjuk elhitte a szemérmetlen hazugságot. Még írt is Annának, figyelmeztette, hogy messze kerülje el a királyt. De szegény Mary most kénytelen Heverben eltemetkezni, amíg apja rászánja magát, hogy férjet kerítsen neki. A fák levelei arany színben játszottak, amikor Párizs harangjai megkondultak, örömteli kakofóniában. Ferenc király nagy győzelmet aratott Marignanónál, és Milánó királyává koronáztatta magát. Egy gyors rajtaütéssel elérte azt, amiért Lajos király sok éven át harcolt és tárgyalt. Az emberek tomboltak az örömtől. Mindenhol az új dalt énekelték: „Victoire au noble roi Frangois!" Anna nem tudta a dallamot kiverni a fejéből. Claude extázisbán térdre vetette magát, megköszönte Istennek számos áldását és azt, hogy biztonságban megőrizte a férjét. Madame Louise nyilvános ünnepségeket rendelt el. – A fiam legyőzte azokat, akiket csak Cézár tudott legyőzni! – jelentette ki, és majd szétvetette a büszkeség. – Előre megjósolták nekem, hogy győzelmet fog aratni. Claude most kiadta a parancsot a háztartásának, hogy költözzenek délre Amboise-ba. Ezen a százmérföldes utazáson kezdte Anna felfogni, valójában milyen óriási is Franciaország, és milyen gyönyörű a széles folyóival és mezeivel, amelyek olyan messzire nyúlnak, ameddig a szem ellát. Ahogy közeledtek a Loire buja zöld völgyéhez, azt mondták neki, hogy most Franciaország Kertjébe lépnek. Békés, termékeny vidék volt ez, hullámzó dombokkal, szőlőkkel, gyümölcsös kertekkel, és kastélyokkal, amelyek olyanok voltak, mintha egy miniatűr képekkel díszített kézirat oldalairól kerültek volna oda; és mindezen a szépségen keresztül ott hömpölygött a széles, nyugodt folyó. Amboise királyi chateau-ja gőgösen és fenségesen emelkedett a Loire partján, uralkodott a városon, csodálatos kertekkel és teraszokkal körülvéve, amelyeket virágágyások, rácsok és színes

pavilonok tarkítottak. Anna még soha nem látott ehhez fogható helyet. Társai közül a tájékozottabbak elmondták neki, hogy a kastély több százéves, de néhány évvel azelőtt nagyrészt átépítettek olasz stílusban. Claude más ember lett – boldogabb, gondtalanabb és élénkebb – ezen a helyen, amelyet az otthonának tekintett. Kezdett olyan karácsonyi ünnepségeket tervezgetni, amilyeneket még nem látott az udvar, abban a reményben, hogy Ferenc vele lesz, és megosztják az örömöt. Ferenc Amboise-ban nevelkedett, és gyerekkorukban ő és Claude együtt játszottak ott. Anna és más szobalányok és hölgyek órákat töltöttek azzal, hogy koszorúkat és girlandokat fontak örökzöldekből, nagy tüzek ropogtak az elegáns kő kandallókban, és ezernyi virággal kihímzett faliszőnyegek védték őket a huzattól. De a király nem tért vissza karácsonyra; még akkor is Milánóban maradt. Hamarosan hazajön, mondta Claude sztoikusán, és ragaszkodott hozzá, hogy mindenképp megtartsák az ünnepségeket. Januárban Madame Louise megjelent a királyné szobájában, és tudatta Calude-dal, hogy Ferenc lassú diadalmenetet tervez Provence-on át, útban észak felé. – Csatlakozni fogok hozzá – jelentette be. – Isten a megmondhatója, mennyire szeretném már látni. – Én is megyek – közölte Claude vidáman és gyűlölködés nélkül. Világos volt, hogy ő, a király felesége, hozzá van szokva, hogy csak mellékszereplő a király anyja mellett. – Mind elmegyünk, ön, én és Margit – jelentette ki Madame Louise. Claude arca felderült. Anna is izgatott volt a kilátástól, hogy délre utazhat. Milyen messze van Provence? Meddig fog tartani, amíg eljutnak oda? Két hétig tartott. A tél közepe soha nem a legjobb évszak az utazásra, de az idő szerencsére szokatlanul enyhének bizonyult, és

az utak és ösvények szárazak voltak. Az út a Loire gazdag tájairól Bourges-ba, Clermont-Ferrandba, Lyonba és Grenoble-ba vitte őket, hósipkás hegyeket kerültek meg, fenséges vidékeken haladtak át, ahol zúzmarás szőlőskertek nyúltak a távoli horizontig. Végül elérték magát a zöldellő, festőién szép provence-i tájat, magasba nyúló, sziklás dombjaival és ősrégi olajfa ültetvényeivel. Anna álmában sem gondolta, hogy egy ország ennyi arcát mutathatja. Franciaországnak ezeket a déli vidékeit elbűvölőnek találta, amelyeket egy világ választott el az általa ismert helyektől. Ahogy áthaladtak két magas hegygerinc között, és közelebb értek Sisteronhoz, ahol a királlyal és a házigazdájával kellett találkozniuk, Anna izgatottsága egyre nőtt. Látta, hogy Claude egyszerű arca megváltozik az örömtől, amikor megpillantja Ferencet, a diadalmas győztest, aki most szakállat viselt és merészen ült a lován, fenségesebbnek látszott, mint valaha, és új magabiztosságot öltött. Anna figyelte, ahogy leszáll a lováról, hogy megölelje a feleségét, anyját és a nővérét. Újra elfogta az elsöprő utálat. A többi hölggyel együtt követte a királyt és a királynét a lenyűgöző Citadellába, amely messze fent egy sziklás kiszögellésről vigyázta a várost. Örvendező hangulat fogta el a menetben haladó embereket, és Anna alig várta, hogy az ünnepségek és a tánc megkezdődjenek. Viszkető ujjakkal segítette kipakolni úrnője holmiját, és felkészíteni őt, hogy megtisztelje az udvart. Aztán felszaladt a nagy torony tetején lévő hálóterembe, ahol sietve ledobta utazóruháját, rózsavízben megmosdott, és egy fekete bársonnyal szegett szilvakék damaszt ruhát öltött magára. Hagyta, hogy csöppnyi ékkövekkel átszőtt haja lazán a hátára hulljon. Egy pillantás a tükörbe elárulta, hogy még soha nem volt ennyire csábító. Ferenc király észrevette. Lapetite Boleyn! Elbűvölő ma este – mondta, ahogy elhaladt Anna mellett, útban az emelvényen álló széke felé. –

Kíséretének urai követték, mind olyan hivalkodón, mint a pávák. A király meghízott a kampány alatt.

Anna elpirult. Ferenc volt az utolsó férfi, akinek a figyelmére vágyott, de lesütötte a szemét, és pukedlizett. – Köszönöm, síre – mormolta, és imádkozott, hogy a király békén hagyja. – Örömömre szolgál, hogy az összes fiatal hölgyet itt látom – mondta Ferenc, és kéjvágyón bámulta Annát. – Egy udvarhölgyek nélkül olyan, mint egy év. tavasz nélkül, vagy egy tavasz rózsák nélkül. Továbblépett, és az udvaroncai követték. Anna annyira megkönnyebbült, hogy legszívesebben a padlóra rogyott volna. Az udvar lassú részletekben tette meg fárasztó útját északra, és Milánó győztesét mindenhol lázasan ünnepelték. Lyonban történt, hogy Ferenc beleszeretett a városba, és ragaszkodott hozzá, hogy három hónapig ottmaradjanak. És ott történt, hogy Anna elkísérte a királynét egy expedícióra Trajanus római fórumára, fel magasan egy dombra, ahonnan egész Lyon és a két nagy folyó, a Rhone és a Saone széles összefolyása eléjük tárult. Anna a mellvédnél állt, és a kilátást csodálta. Lélegzetelállító látvány volt. Valaki figyelte őt. Egy öregember ült egy romos falon, vázlatfüzettel a kezében,és buzgón rajzolt. Emberoroszlánnak lehetett volna nevezni fehér sörénye, határozott vonásai és erőteljes felépítése miatt. Rámosolygott a lányra. Anna látta már korábban is, a király társaságában, és azon tűnődött, vajon ki lehet. – Jó napot, uram – köszöntötte. Az öregember felállt, és meghajolt. – Madonna. Tetszik a képem? Erős akcentussal beszélt, rettenetes volt a francia kiejtése. Anna még életében nem találkozott egy ennyire realista és gyönyörű rajzzal. Visszatartotta a lélegzetét, amikor meglátta magát profilból. Ott volt ő, a fekete díszítéssel ékesített szürke ruhájában és

a vörös-arany fejdíszében. Az öregember tökéletesen visszaadta a vonásait. Az orra egy kicsit hosszúra sikerült, de ez mit sem rontott az összbenyomáson. – Tetszik? – kérdezte az öregember. – Önnek – hogy is mondják – érdekes az arca. – Csodálatosan lerajzolt! – kiáltott fel Anna. – Sok nagy műalkotást láttam, Burgundiában és itt, Franciaországban is, de ez egészen kivételes. Teljesen élethű. – Akkor fogadja el – mondta az öregember, visszaült a helyére és ragyogó mosollyal nézett Annára. A lány meghökkent. – Nekem adja? Oh, milyen kedves, uram! Nagy becsben fogom tartani. Aláírná? A művész fogott egy darab szenet, és három betűt rajzolt egymás fölé: egy nagy D-t két lefelé húzott vonással, és egy dőlt Let. – DVL? – kérdezte Anna értetlenül. – Leonardo da Vinci szolgálatára, Madonna – mondta az öregember.

5 fejezet 1516-1519 – Hogy befejezted a férfiakkal? Hiszen csak tizenöt éves vagy! – kiáltott fel Jeanne de Lautrec. Nemrég ment féijhez, és épp a házasság örömeit magasztalta a királyné többi hölgyének. Anna, akinek kezdett elege lenni a dologból, úgy érezte, közölnie kell, hogy nem minden nő tartja ezt ideális állapotnak. – Mademoiselle Annát jégszűznek nevezik – tréfált Madame Langeac. Blois kastélyának kertjében ültek, élvezték a forró júliusi napsütést, és közben limonádét szopogattak. A csúcsos és tornyos kastély, amelyet Ferenc Claude számára hozatott rendbe, fenségesen emelkedett mögöttük az azúrkék ég alatt. – Elegem van a férfiakból! – vágott vissza Anna, és lelkében összerázkódott nem régen történt fellángolása emlékére, amely keserű véget ért. Mekkora bolond volt, amikor azt hitte, hogy az úr nemes szándékkal közeledik hozzá! Igazság szerint kevés férfinak voltak ilyen szándékai, legalábbis ebben az udvarban. Köpenyes és álarcos udvarlók semmi rosszat nem láttak abban, hogy amikor lehull a sötétség, átmásszanak a kertek falán, feltartóztassák a királyné komornáit és rájuk erőltessék nem szívesen fogadott figyelmüket. Leveleket hagytak a számukra szemérmetlen ajánlatokkal és illetlen versekkel. A király példáját követve büntetlenül molesztálták bármelyik hölgyet, aki megtetszett nekik, és voltak, Anna tudta, akik nem fogadtak el nemleges választ. Számtalanszor arcul kellett csapnia egy úriembert, és egyszer vadul rátaposott egy erőszakos gazember lábára. Csak múlt héten történt, hogy egy ünnepségen egy fiatal lovag mellé ültették, aki egy arany serlegben borral kínálta. Amikor megitta

a bort, akkor vette észre a kehelybe vésett jelenetet, amelyen egy pár nagyon egyértelműen a szerelmi aktust élvezte. Érezte, hogy elönti a forróság. A fiatal férfi hangosan röhögött Anna pirulásán, és elmesélte barátainak a tréfát. Anna az est hátralévő részében megalázottan gyötrődött. Most kezdte megérteni, miért olyan szigorú Claude. – Több is van az életben, mint a férfiak! – jelentette most ki. A hölgyek nevettek. – Mit tehet egy nő házasságon kívül? – kérdezte az egyikük. – Tanulhat, kreatív, lehet sokféleképpen, és önmaga lehet – mondta neki Anna. – Nagyon kreatív, tudnék lenni egy olyan félj mellett, akinek hatvan uradalma és egy titulusa van! – kötekedett vele egy másik. – Valójában, gyermek, egy férfira van szükséged ahhoz, hogy bármi lehess ezen a világon. Csak a házasság nyit meg ajtókat egy nő számára. – Szerintem több ajtót zár be, mint amennyit megnyit – jegyezte meg Anna. Tudta, híres arról, hogy megveti a szív. dolgait, de az idő nem enyhített a férfiak iránt érzett ellenszenvén – igazság szerint csak megerősítette a róluk alkotott rossz véleményét. És most dühös volt magára, amiért fülig beleszeretett a jóképű csalóba, aki megszédítette, aztán eldobta, amikor kiderült, hogy nem fogja neki adni magát házasságon kívül. 0, aki olyan büszke volt arra, hogy független, annyira ostobán viselkedett, hogy most még az emlékét sem tudta elviselni. Inkább védőpáncéllal vette körül magát. Néha úgy látszott, hogy komorna társnői szinte félnek határozott véleményeitől és szúrós szellemétől. Még ő maga sem kedvelte azt az érdes lényt, akivé vált. Claude királyné, akit lefoglalt kicsi lánya, szoknyavadász férje és a jótékonykodása, nem vette észre szobalánya megcsömörlött nézeteit. Végül is Anna csak egy volt a háromszáz közül, miért kellett volna Claude-nak éppen őrá figyelnie?

Később Anna majdnem meggyőzte magát, hogy le kell számolnia a világgal, és zárdába kell vonulnia. – Komolyan arra gondolok, hogy felöltőm a fátylat – mondta társainak, bár lelke mélyén tudta, hogy nem olyan fából faragták, mint az apácákat. – Még hogy ön apáca? – kiáltott fel Madame Langeac. A többiek nevettek. Valaki tovább adhatta ezt a hírt, mert később azon a héten, egy udvari fogadáson, maga a király kereste fel Annát. Anna ügyelt rá, hogy szerényen lesütve tartsa a pilláit, amikor fölemelkedett a pukedliből. – Mademoiselle Anna – szólította meg Ferenc, és szemében jókedv, csillogott –, elterjedt az udvar hölgyei közt, hogy ön legszívesebben apáca lenne. Én nagyon sajnálnám. – Sire, komolyan foglalkozom ezzel a gondolattal – válaszolta neki Anna. – Remélem, megkapom az áldását. Arra számított, hogy ez talán elriasztja a királyt. – Könyörgöm, gondolja meg komolyan, hogy mit adna fel – mondta Ferenc, és továbbsétált. És természetesen, Anna valóban meggondolta, és fokozatosan belátta, hogy túlságosan élvezi az életet ahhoz, hogy befalazza magát egy zárdába. Tulajdonképpen csak annyit szeretett volna, hogy a férfiak, akik ilyen drasztikus lépés megfontolására késztették, ne használják ki. A világ túl sok örömet kínál. Időről-időre levelet kapott, amelyben hírek érkeztek otthonról. Jó volt hallani, hogy George észrevétette magát Henrik király udvarában; ragyogni fog, Anna erről meg volt győződve. Meghalt dédapjuk, az öreg Ormond gróf. Anna nehezen tudott bánatot érezni miatta, mert a gróf már nagyon elaggott, és Anna ritkán látta, mivel Londonban élt és sokáig az udvarban szolgált. Apja szinte ujjongott, amikor elmondta Annának, hogy a nagyanyja,

Lady Margaret, nagy vagyon birtokába jutott, mivel ő volt az elhunyt gróf örököse. Az öreg hölgyet mostanra elhagyta a józan esze, úgyhogy maga Sir Thomas lesz a vagyon kezelője. Ez igencsak nagy örömére fog szolgálni, gondolta Anna. Apja levelei tele voltak az eredményekkel, amelyeket elért, és a kitüntetésekkel, amelyekkel elhalmozták. Végtelenül boldog volt, amikor 1516 elején őt választották a négy személy egyikének, aki a baldachint vitte Henrik király csecsemő lánya, Mária hercegnő fölött a keresztelőjén a greenwich-i palotában. „Ez igazán nagy megtiszteltetés", írta, pöffeszkedve a büszkeségtől. A következő évben Angliát egy verítékkór nevű szörnyű járvány sújtotta, amely órákon belül ölt. Valahányszor levél jött hazulról, Anna remegő kézzel nyitotta fel. Imádkozott, nehogy az anyja, nehogy az édes George, azok az emberek, akiket a legjobban szeretett a világon, áldozatul essenek. Legidősebb bátyját, Thomast elvitte a kór, és Penshurstben temették el, mert Buckingham herceg nem tartotta biztonságosnak, hogy a testét Heverbe szállítsák. Aztán jött a hír, hogy Hal is meghalt a járvány sújtotta Oxfordban. Anna, aki maga is bánkódott, el tudta képzelni, mekkora csapás ez az apjának, aki két idősebb fiát veszítette el. Sir Thomas sztoikusán beszélt erről a leveleiben, többet foglalkozott az anyjuk bánatával, mint a magáéval, de hát olyan ember volt, aki soha nem mutatta ki az érzelmeit. Anna gyászolta a bátyjait, de nem állt közel hozzájuk, és nem tehetett róla, de lényének egy része örvendezett, hogy most George lett az örökös. Isten könyörületesen megmentette őt, és Maryt. Egy évvel később apja a francia udvarba érkezett, mint Anglia rezidens nagykövete. Anna három éve nem látta, és tudta, hogy ő maga mérhetetlenül megváltozott ez idő alatt. Mit fog az apja most gondolni róla? Tetszeni fog neki a nő, akivé vált? Reszketve várta, hogy ez kiderüljön. Amikor találkoztak a Hotel des Toumelles-ben, a galerié des courges– ban, amelynek a mennyezetét címeres csempék

borították, és falaira zöld tököket festettek, Annát megdöbbentette, hogy apja milyen sajnálatosan megöregedett. Arca harcias volt, mint mindig, de a bánat barázdákat vésett rá, és barna haja megőszült. Szokatlan melegséggel üdvözölte a lányát, és tetőtől talpig elismeréssel nézte végig. – Kifinomult lettél Franciaországban, Anna – mondta, ami igazán nagy dicséretnek számított. Hozott a lányának egy könyvet, aMorte d’Arthur-t Caxton kiadásában, és híreket a családról. A király észrevette George-ot, és dicsérte a műveltségét. Anyja és Mary még mindig Heverben voltak, ami nem volt meglepő. – Talált már atyám férjet Marynek? – kérdezte Anna. – Még nem – válaszolta Sir Thomas, miközben a galérián sétáltak. Szerencsére, lévén az idősebb lány, Marynek kellett előbb féijhez mennie. Anna megkönnyebbüléssel vette tudomásul, hogy kapott egy kis haladékot. Korábban már azon törte a fejét, vele milyen tervei lesznek az apjának, miután látja, hogy az a tanult, erényes és kiválóan férjhez adható lány lett belőle, akit mindig elképzelt magának. – Hogy van Őfelsége, a király? – kérdezte, hogy gyorsan témát váltson. – Jobban nem is lehetne – válaszolta az apja –, és reménykedik egy fiúban, mert Katalin királyné ismét gyermeket vár. Ez a hatodik. Mind elhunytak, kivéve Mária hercegnőt. – Felsóhajtott. – Imádkozni fogok a királynéért – mondta Anna. Ezután gyakran találkozott az apjával, valahányszor a kötelességei engedték, és úgy találta, hogy egyre jobban érzi magát a társaságában. Új szemmel látták egymást a hosszú távoliét után; mintha apja most egyenlőként bánt volna vele. Sir Thomas igazat beszélt, amikor azt mondta, hogy Anna kifinomulttá vált. Már nem nyűgözte le a francia udvar pompája, az extravagáns, gyönyörű helyek, amelyeket Ferenc épített, vagy a nyílt

flörtölés és kicsapongás, ami valamikor megdöbbentette. Mostanában, ha odaadnák neki azt az erotikusán vésett arany serleget, csak mosolyogna. Hozzászokott olyan trágár könyvek látványához, amelyekben férfiak és nők elégítették ki egymást különböző pózokban – ezek közkézen forogtak az udvarban. És amikor egy buja fiatalember közölte vele, hogy a király alamizsnaosztója úgy érezte, elnézést kell kérnie a szeretőjétől, amiért egy éjszaka csak tizenkétszer elégítette ki, csupán megvonta a vállát, és úgy tett, mintha untatná a dolog. Egyetlen férfinak sem lehet örömben része az ő döbbent reakciójától ilyesmi hallatán. Tudta, hogy azt mondják, ritka az olyan szobalány vagy feleség, aki tisztán hagyja el ezt az udvart, de róla ilyet senki sem fog állítani! Soha nem volt hódolók hiányában. Mind azt mondták neki, hogy az udvar összes szép asszonya közül ő a legszebb és a legelbűvölőbb, vagy hogy úgy énekel, mint egy második Orfeusz. Büszke volt rá, hogy ebben van igazság. Amikor hárfán, lanton vagy rebecen játszott, megálltak az emberek, hogy meghallgassák. És táncolt is – hogy táncolt a reménykedő udvarlókkal, akik nyüzsögtek körülötte! –, végtelenül kecsesen és élénken ugrált és siklott, és sok új figurát és lépést talált ki. Boldog volt, amikor látta, hogy utánozzák, mint a ruháit, vagy hallotta, hogy az újításait róla nevezik el. Tizennyolc éves korára más ember lett, nem az a naiv. lány volt, aki a francia udvarba érkezett. Tükre ugyanazt a sötét hajú, kiugró pofacsontú és hegyes állú nőt mutatta, amilyen a lány volt Leonardo mester portréján, amelyet büszkén az ágya fölé akasztott. Mostanában mégis volt valami tudatosság a tekintetében, mert megtanulta, hogy a módban, ahogyan egy nő a szemét használja, hogy beszélgetésre invitáljon vagy egy titkos szenvedély ígéretét közölje, olyan hatalom van, amely sok férfit el tud csábítani. Mostanában jól játszotta a szerelem játékát, vigyázott, hogy életteli és szellemes társ legyen, és teljes odaadással gyakorolta a vonzerejét – ám az udvarlóit karnyújtásnyi távolságban tartotta. A védőpáncél még mindig a helyén volt. Soha nem fogja hagyni, hogy

egy férfi bolondot csináljon belőle. Ha odaadja a szívét, csak olyan férfinak adja, akihez feleségül megy, de remélhetőleg ez még a távoli jövő része. Addig pedig élvezni fogja csodálóival a flörtölést, a tréfacsinálást, a riposztozó szócsatákat egy pohár bor mellett, és a magas tétű kártya– és kockajátékokat. Vagy versenyezhet velük tekében vagy a vadászaton. Apja semmiért nem tehet majd szemrehányást neki. Nem volt állandóan az udvarban. Claude még mindig jobban szerette Amboise és Blois békéjét és nyugalmát, és amikor csak tudott, visszavonult oda. Már volt egy fia, a régen várt Ferenc dauphin, a trónörökös, és egy lánya, Charlotte, de a legidősebb, Louise, meghalt mindössze kétéves korában. Az összes hölgy gyászolta. Anna szívesebben töltött volna több időt az udvarban, de Amboise-nak is megvoltak a maga örömei. A király szeretett Leonardo mesterének egy házat és egy műhelyt ajándékozott, ez volt a Le Clos Lucé, a chateau mellett, és amikor a nagy ember ott tartózkodott, ami egyre gyakrabban fordult elő, mert a mester egyre öregebb és betegebb lett, szívesen fogadott látogatókat a királyné környezetéből, és élvezettel mutatta meg nekik a furcsaságait. Nem volt olyan dolog, ami ne érdekelte volna: nemcsak művész volt, hanem tudós, anaTomus és mérnök is, és mindebben végtelenül találékony. Anna elámult, amikor hallotta, ahogyan leírt egy gépet, amely el tudja repíteni az embert a levegőn át. – Ez lehetetlen! – kiáltott fel. Leonardo rámosolygott. Kortalan bölcsesség sugárzott kék szeméből a kiugró szemöldök alól. – Az idő be fogja bizonyítani, hogy téved, Madonna – kacsintott. Mesterművet festett a király számára. Egy olasz nőről készült, aki titokzatosan oldalra pillantott, ajkán félmosollyal. Leonardo hónapokig dolgozott rajta, folyamatosan javítgatta vagy a részleteket változtatgatta. – Gyönyörű – mondta neki Anna.

– Hogy hívják? – kérdezte Isabeau. – Ő Monna Lisa Gherardini, egy hölgy, akit Olaszországban ismertem – válaszolta Leonardo. – De még nincs befejezve. 1519 egy meleg májusi napján Anna és három másik hölgy elsétált az amboise-i kastélytól a Le Clos Lucéhez, abban a reményben, hogy Leonardo mutat nekik még néhányat a találmányaiból. De az ajtónál a szolgája várta őket, aki gyászos tekintettel pillantott rájuk. – Oh, jaj, mesdemoiselles, Leonardo mester meghalt tegnap, magának a királynak a karjában – mondta nekik, és egy könnycsepp gördült le ráncos arcán. – Nem! – kiáltott fel Anna döbbenten. Tudta, hogy az öregember gyengélkedik, de meggyőzte magát, hogy egy ilyen zseni örökké fog élni. Megszerette a mestert, és – úgy érezte – ő is megkedvelte őt. Leonardo olyan ember volt, aki távol állt a halandók átlagától, és a világ nem fog látni hozzá hasonlót. Anna sírva fakadt, amikor rádöbbent erre. 6 fejezet Anna a többi komornával és hölggyel a királyné mögött állt egy végtelen mezőn Ardres völgyében. A francia divat szerint készült pazar öltözéket viselt: mélyen kivágott fekete bársonyruha volt rajta, amelyhez gyönyörű felsliccelt ujjak tartoztak, és válltól vállig ragyogó, és a fűzőjén áthurkolt gyöngysorok díszítettek. Fejét arannyal befont francia fejdísz ékesítette, amelyről fekete fátyol hullott alá. Tartása tartózkodó volt, de miközben ott állt a szélben, és egy kiszabadult hajfürtöt próbált visszaerőltetni a fejfedője alá, élénk tekintete ide-oda röpködött, megszemlélte az udvaroncok nagy tömegeit és a katonák sorait, akik mind kíváncsian vártak a színes selyempavilonok előtt. Egy órája várakoztak, és még mindig semmi hír nem érkezett arról, hogy jön-e már az angol király. Ferenc király a sátrában volt.

Nem fog kilovagolni, amíg nem látja uralkodótársát. Anna erősen a horizontra tapasztotta a szemét. Henrik most közeledett. Anna látta a zászlókat és hallotta a trombitákat, a masírozó férfiak és a paták dobogását, ami úgy hangzott, mintha egy hatalmas sereg indulna rohamra. És most, a másik oldalon megjelent Ferenc király pompás kíséretével, a földön keresztül, amelyet elegyengettek, nehogy egyik uralkodó magasabban álljon, mint a másik. Aranykelme fénylett, csodálatos ékszerek csillogtak a napfényben, és gyönyörűen felszerszámozott lovak horkantottak, amikor a két király megemelte a kalapját, és üdvözölte egymást a nyergéből. Aztán leszálltak és összeölelkeztek. Anna látta, hogy Anglia királya, Henrik izmos férfivá erősödött. Figyelte, ahogy nevet és udvarias mondatokat vált Ferenccel, és azon tűnődött – ahogy már hét évvel azelőtt is –, hogy miért magasztalják az emberek a szépségét, amikor valójában, bár nemes az arcéle, csak egy meglehetősen közönséges külsejű, vörösesszőke, piros arcú férfi. Miután lezajlottak az üdvözlések, a két uralkodó bement Ferenc fényűző, aranykelméből készült pavilonjába, és Anna követte Claude királynét a nyomukban. Meglepődött, amikor meglátta Henrik spanyol feleségét, Katalin királynét, aki sokkal idősebbnek tűnt a félj énéi, és még élénk fantáziával sem lehetett elképzelni azt a rendkívüli szépséget, akinek dicséretét oly sokáig visszhangozták Európa királyi udvarai. Természetesen a sok gyerek elvesztése magyarázhatta megereszkedett alakját és szomorú arcát. És lévén spanyol, aligha látszhatott boldognak, hogy a franciákkal, országa ellenségeivel kellett barátságosnak mutatkoznia. De ott volt Ferenc király, aki megcsókolta a kezét és minden tiszteletet megadott neki – és ott volt Katalin királyné kíséretében Mary, Anna nővére! Mary elkapta Anna tekintetét, és mosolygott. Boldognak látszott, és Anna kitalálta, hogy biztosan tetszik neki a házasság. Mary februárban ment férjhez; félje, William Carey, fontos, egyre magasabbra emelkedő férfi volt Henrik király udvarában – és nem kevesebb, mint a király saját unokatestvére! Sir Thomas hazasietett

az esküvőre, de jól is tette, mert a kézfogót a Greenwich palota királyi kápolnájában tartották, magának a királynak és a királynénak a jelenlétében. Anna Franciaországban maradt, nem akart részt venni az esküvőn, nehogy apjának eszébe jusson, hogy van még egy férjhez adható lánya. Lesz még idő, hogy később meghallgassa Mary híreit és pletykáit, de most a nagyszerű csillogó tömeg a bankett sátor felé indult. Anna megpillantotta korábbi úrnőjét, Mária királynét, aki kéz a kézben sétált a férjével, Suffolkkal, és sugárzott a boldogságtól. Aztán őt is magával ragadta a tömeg. A csúcstalálkozó az Aranybrokát Mezeje elnevezést kapta, mert a mezőt, amelyen megrendezték, finom sárgásarany színű selyem pavilonok gyűrűje vette körül, amelyeket teleaggattak csodás arrasi szőttesekkel, és úgy tűnt, hogy az emberek is sok métert öltöttek magukra ebből a csillogó anyagból. Kevesen voltak pompásabban öltözve, mint a három királynét, Claudot, Katalint és Máriát kiszolgáló hölgyek. Anna arra gondolt, hogy bármilyen ragyogóak is az angol ruhák, kevésbé tetszetősek, mint a franciák, és ahogy teltek a napok, vidáman figyelte honfitársnőit, akik sietve követni kezdték Franciaország elegáns divatját. Semmi kétség, sok szobalányt tartottak ébren késő éjszakáig, hogy eszeveszetten öltögessenek. A királyok örök barátsági szerződést írtak alá, és itt volt az idő, hogy mindenki élvezettel belevesse magát a tizenhét napig tartó vidámságba, bankettekbe, lovagi tornákba és mulatságokba. De nem lehetett nem észrevenni a két udvar felszín alatt folyó rivalizálását. Anna apja is ott volt, ő felelt a királyok találkozójának egyes részleteiért. Anyja is vele jött. Szorosan magához ölelte a lányát, amikor újra találkoztak. – Nem hiszem el, hogy így megnőttél! – mondta. – Kész hölgy vagy! Fájt Annának, amikor látta, mennyivel öregebbnek és szomorúbbnak tűnik az anyja. Még mindig gyászolta elvesztett fiait,

de ömlött belőle George dicsérete, és a büszkeség, hogy legkisebb gyermeke gyorsan emelkedik az udvar kegyeiben. A rövid idő alatt, amelyet Anna az apjával töltött, Sir Thomas azt mondta, hogy meg akar beszélni vele valamit, amint idejük lesz rá. Isten mentsen, hogy a házasságáról legyen szó! Anna elindult megkeresni a nővérét, és a bódék egyikénél talált rá, amelyeket pénzéhes kereskedők állítottak fel a táborban. Ez sütemények választékát kínálta, és Mary vásárolt néhányat egy lány társaságában, akinek vágott szeme volt, és telt ajkát megvetően biggyesztette előreugró, határozott álla fölött. Mary vigyorgott, amikor meglátta Annát, és összeölelkeztek. – Gratulálok a házasságodhoz – mosolygott Anna. – Hallom, maga a király is jelen volt. – Igen, nagy megtiszteltetés ért minket – mondta Mary, kissé önelégülten. – Anna, bemutatom Jane Parkért, Lord Morley lányát. Társához fordult, akinek az arcát teljesen megváltoztatta egy vonzó mosoly. – Ön is Katalin királyné kíséretéhez tartozik? – kérdezte Anna. – Igen, mint – mondta neki Jane Parker. Váltottak néhány udvarias mondatot, aztán a társalgás elakadt. – Önöknek, nővéreknek, biztosan sok megbeszélni valójuk van – jegyezte meg Jane. – Később találkozunk, Mary. És ezzel távozott. Anna és Mary a napon ültek, élvezték a süteményeket és az ingyen bort, amely egy nagy aranyozott szökőkútból folyt az angol palota előtt. A palota vászonból, fából és rengeteg arany levélből készült csillogó, ideiglenes építmény volt. – Hogy tetszik neked a házasélet? – kérdezte Anna. Később délután megnézik majd William Carey-t a lovagi játékokban.

– Meg vagyok elégedve. Mary simulékony és önelégült lett, és a mosolyából világos volt, hogy a férje imádja őt. Most mégis valami óvatosság érződött benne. – Nem számítottam rá, hogy újra Franciaországban találom magamat – mondta –, különösen Willel együtt. Mary természetesen félt, hogy összetalálkozik a csábítójával, vagy kockáztatja, hogy Will meghall valami pletykát. Anna megfogta nővére kezét. Részéről ritka gesztusa volt ez a szeretetnek. – Aligha találkozol szemtől szembe a királlyal a sok ezer ember között – nyugtatta meg Maryt –, és különben is, már rég elfelejtették ezt az ügyet. Soha nem hallottam, hogy bárki említette volna az udvarban. Mary halványan mosolygott. Alig várta, hogy témát válthasson. – Most, hogy én férjhez mentem, neked is találnunk kell egy férjet – mondta Annának. Tessék, újra itt az örökös rivalizálás. Muszáj volt emlékeztetnie Annát, hogy mint az idősebb testvért, őt illette meg az elsőbbség. – Nekem nem sürgős – jegyezte meg Anna könnyedén. – Túlságosan el vagyok foglalva azzal, hogy élvezem az életet. – Reménykedtél benne, hogy kelepcébe csalsz egy gazdag francia lordot, és örökre elhagysz bennünket? – kérdezte Mary. – Ezt akarja az apánk. Sok udvarlóm van, de eltökéltem, hogy szerelemből megyek férjhez. – Akkor bolond vagy! Apánk soha nem fog ebbe belemenni. De áruld el van valaki? – Senki, biztosíthatlak – nevetett Anna. – Várom a herceget fehér lovon. Mary hallgatott egy pillanatig. – Igazság szerint apánk már gondol valakire.

Anna megpördült, és éles tekintetet vetett a nővére arcára. Régről ismerte azt az örvendező, gúnyos kifejezést. Mary tudott valamit, amit ő nem. És élvezte ezt. – Dédapánk Ormond grófsága egy távoli unokatestvérünkhöz, Piers Butlerhez került –, mesélte Annának –, de nagymama, mint a dédapánk örököse, megtámadta ezt – vagy inkább az ügyvédei támadták meg –, és apánk, amióta hazajött Franciaországból az esküvőmre, természetesen teljes mellszélességgel odaállt nagymama követelése mögé. – Akkor nagymamának biztosan sikerülni fog. Apjuk most fontos ember volt, tanácsos és a király háztartásának számadója. Anna türelmetlenül várta, hogy Mary a lényegre térjen. – De mi köze van ennek hozzám? Mary sunyin mosolygott. – Apánk azzal akarja elrendezni a vitát, hogy téged hozzáad Piers Butler fiához, Jameshez. így Ormond grófnője leszel, és a férjed vére örökli majd a címet. Ám a feltétel az, hogy James kapja meg a grófságot, nem Piers. El kell menned Írországba, és ott kell élned – tette hozzá vidáman. Nem! Soha! Ezt vissza fogja utasítani. Csak próbálják rákényszeríteni, és meglátják, hogy egy nősténymacskával kell megküzdeniük! Apjuknak ki kellett volna kérnie az ő véleményét, hiszen ő a leginkább érintett személy. – Találkoztál ezzel a James Butlerrel? – kérdezte haragtól prüszkölve. – Láttam az udvarban. Egyike a fiatal nemes uraknak Wolsey bíboros háztartásában. Egész vonzó. Lehet, hogy itt van a bíboros kíséretében. Apánk szerint a bíboros nagyra tartja, és hallottam, amikor a király megdicsérte. Mostanában, hogy az egyik lovagjához mentem feleségül, elég gyakran látom a királyt– Mutasd majd meg nekem azt a férfit – szakította Anna félbe Mary dicsekvését. – De most meg kell keresnem az apánkat.

Eliramodott, félig rohant a faliszőnyegekkel teleaggatott, zsúfolt pavilonokon át, míg meglátta apját és Norfolk nagyapát, akik egy testes, húsos arcú, piros selyemköpenyt és sapkát viselő férfival beszélgettek. Hatalmas, gyémántokkal és rubintokkal kirakott kereszt lógott a férfi mellén. Maga a nagy Wolsey bíboros! Apja azonnal észrevette. – Gyere ide, Anna. Bíboros uram, engedje meg, hogy bemutassam a lányomat, akinek a jövőjéről beszélgettünk. Anna pukedlizett, alig tudott uralkodni a haragján. – Bájos, bájos – mondta a bíboros, de látszott, hogy esze a beszélgetésükön j ár. Anna túl alacsony rangú volt ahhoz, hogy figyelemre méltassa. – Rólad beszéltünk – és lám, itt vagy – jegyezte meg Norfolk. – Gyere, gyermekem, csókold meg öreg nagyapádat. Mindig kedvelte Annát. – Gondolom, a James Butlerral kötendő házasságomról volt szó – mondta neki Anna. – Mary tájékoztatott róla. – Dühösen meredt az apjára. – Megvan az oka, hogy örvendezzen, Anna úrhölgy – fordult hozzá Wolsey. – Ha a király egyetért, ez jó parti lesz az ön és a családja számára. – És a király egyet fog érteni, uram? – Tanácsot fogok adni neki az ügyben. Mondhatjuk, hogy hajlik rá. Apja és nagyapja ragyogtak. Anna tudta, hogy legyőzték. Nem volt mit mondania. Összeszorult a szíve. Ha a király úgy dönt, hozzá kell mennie James Butlerhez. – Ott van – mondta Will Carey, aki már levetette a bajvívópáncélját, és arca kipirult a győzelemtől. Anna kezdte megkedvelni a sógorát. Melegszívű és szellemes volt, és minden

ambíciója ellenére kedvesség áradt belőle, és szemmel láthatóan szerette Maryt. – Az ott James Butler. Anna átnézett a bajvívótéren az emelvényhez, ahol a bíboros ült, háztartásától körülvéve. Balra tőle egy körülbelül Anna korabeli zömök fiatalember állt, sötét hajú, frufrus, és úgy tűnt, jó megjelenésű – legalábbis ilyen távolságból. – Járhatnál sokkal rosszabbul is – jegyezte meg Mary. – Igen, de nem szeretem, és nem akarok Írországba menni és ott élni – támadt rá Anna. Dühítő volt, hogy Mary a házassága révén bekerült az udvarba, amikor őrá minden valószínűség szerint száműzetés vár egy mocsarakkal és vademberekkel teli országban – ráadásul egy vadidegennel. Különben is, a francia udvarban akart maradni. – Ki kell szolgálnom Claude királynét – mondta, és elsietett. Nem akarta, hogy Mary és Will lássák, mennyire fel van dúlva. Másnap újabb lovagi tornára került sor, amelyet a három királyné megtisztelt a jelenlétével. Mindegyikük egy faliszőnyegekkel díszített emelvényen ült, föléjük gyöngyökből készített drága baldachint emeltek. Anna, súlyos krémszínű szaténból készült ruhájában, a Claude mögötti sorban foglalt helyet a többi filles d’honneur-rel. Élénk beszélgetésük nem hatolt el a tudatáig, mivel azzal a reménytelen kilátással volt elfoglalva, hogy el kell hagynia Franciaországot egy nem kívánt házasság kedvéért. A két király most bevágtatott a bajvívótérre, lovagok hosszú sora élén. James Butler nem volt köztük, Will Carey azonban igen. Egy döbbenetesen vonzó férfi mellett lovagolt, akinek rövidre vágott aranybama haja, érzéki vonásai és nagy világoskék szeme volt. Anna elbűvölten meredt rá. A nevét sem tudta, de képtelen volt levenni róla a tekintetét. Még soha nem érintette meg egyetlen férfi jelenléte sem ilyen erővel. Will és a jóképű lovag jól szerepeltek, és Anna látta, hogy az utóbbi magasan áll a király kegyében, mert Henrik király, aki maga is győzött a bajvívásban, megveregette a hátát, amikor kilovagoltak a

pályáról. Lakoma volt aznap este a győztesek tiszteletére, és Anna megragadta az alkalmat, hogy megkérdezze a nővérétől, ki az a nemes lovag. Eltökélte, hogy észre véteti magát vele. – Az, aki Will-lel lovagolt ki? Ő Sir Henry Norris. Ő is a király nemes urai közül való, akit Őfelsége nagyon kedvel. Épp most vette el Mary Fiennest – emlékszel, Mary velünk volt a Hotel de Clunyben? Szerencsés, szerencsés Mary Fiennes! – Igen, emlékszem – sikerült Annának kinyögnie. – Azt... azt hittem, hogy ismerem, de tévedtem. Következő este nem volt lakoma, úgyhogy Claude Ferenc királlyal vacsorázott kettesben az ardres-i kastélyban. Anna, akit felzaklatott a gondolat, hogy Sir Henry Norris együtt van Mary Fiennesszel, nem bírt ételre nézni, és letört hangulatában nem volt kedve a királyné hölgyeihez csatlakozni véget nem érő hazárdjátékukban, úgyhogy elmenekült Claude magánkápolnájába. Ott, a térdén, ráöntötte haragját Istenre, aki olyan jövővel kecsegteti, amelyet képtelen lesz élvezni, egy nem kívánt házasságot kényszerít rá, és száműzi mindattól, amit becsben tart. Ezért küldte Isten erre a világra? Ha így van, miért engedte meg neki, hogy egy sokkal dicsőségesebb sorsra készüljön fel, mint az, amire most kárhoztatja? Miért engedett meg neki egy pillantást abba, hogy milyen lehet a szerelem, és aztán miért fosztotta meg minden lehetőségtől, hogy meg is tapasztalja? Ahogy ott térdepelt zokogva, egy kéz pihent meg a vállán, és amikor meglepetten felpillantott, Madame Margit, Alcncon hercegnője, Ferenc király nővére és a király élő mása aggódó arcába és ibolyakék szemébe tekintett. – Mi baj van, Mademoiselle Anna? – kérdezte Margit. Veleszületett kedvesség műveltségéről oly híres nőből.

és

melegség

áradt

ebből

a

Anna talpra küzdötte magát, és előadott egy pukedlit. – Madame, azért sírok, mert apám mindent elkövet, hogy egy olyan férfihoz adjon, akit képtelen vagyok szeretni, és aki el fog vinni Írországba, hogy a kígyóknak szolgáltassak társaságot. Margit együttérzéssel tekintett rá. – Oh, Istenem, ez a nők sorsa, hogy házasságra kényszerítik őket, ahol a férfiak döntenek. Engem is egy olyan férfihoz adtak, akit soha nem tudtam szeretni, egy férfihoz, akin mások gúnyosan mosolyognak a műveletlensége miatt. Idétlennek, pojácának és még rosszabbnak is nevezik. Az egész Lajos király érdekét szolgálta. Uram azonban kedves. Végül is nem jártam olyan rosszul. – De, madame, nem vágyik többre? – tört ki Annából, mielőtt eszébe jutott volna, hogy a király nővérével beszél. Margit arca elfelhősödött. – Nem, nem vágyom – mondta éles hangon, és Anna meglepetten látta, hogy könnyek csillognak a szemében. Emlékezett a szóbeszédre, hogy a hercegnő természetellenesen közel áll a testvéréhez, a királyhoz, de ezt soha nem hitte el. Most eltűnődött. – Legyen hű önmagához, mademoiselle – mondta Margit. – Visszautasíthatja ezt a házasságot. – Ez a szándékom. De félek, hogy apám egyszerűen nem vesz rólam tudomást. – Állja a sarat, ma chére\ Soha ne hagyja, hogy egy férfi, legyen bár az apja, kihasználja. Nemrégen ezt a tanácsot adta egy francia hercegnő a lányának. Még könyvet is írt róla. Higgye el, a nők erősek tudnak lenni, ha van hozzá akaraterejük. Emlékszik Kasztíliai Izabella királynőre? Uralkodott a férje mellett, és csatába ment a hadserege élén. Együtt kiűzték a mórokat Spanyolországból. Izabella példája mutatja, hogy a nők ugyanarra képesek, mint a férfiak, amikor eltökélnek valamit. Mindössze arról van szó, hogy

minket nem tanítanak meg a saját fejünkkel gondolkozni, vagy megkérdőjelezni az alávetettségünket. Margit szókimondása kirángatta Annát az önsajnálatból. Itt egy ugyanolyan eszes nő, mint ő. – Érdekel Felséged véleménye – mondta Margitnak. – Christine de Pizan írásaira emlékeztet, akinek a munkáit Burgundia udvarában olvastam. Hosszú beszélgetéseket folytattam Margit régenssel arról, hogy milyen a nők helyzete a világban. Mint az egyik nem, erősebbnek kell lennünk, és a legtöbbet kell kihoznunk a képességeinkből. – Valóban így van! – válaszolta Margit, és arca felderült a meglepetéstől. – Mademoiselle, ez tetszik nekem. A régens ismert felvilágosult nézeteiről. Frissítő érzés valakit találni, aki osztja őket. Ma chére, bátorságot kell merítenie Christine de Pizantól, és ragaszkodnia kell az elutasításához. A házasság közös megegyezésen alapszik, és ezt ráerőltetni... Anna legnagyobb meglepetésére a hercegnő könnyekben tört ki, térdre rogyott, és arcát a kezébe temette. – Madame! Mi a baj? – kiáltott fel Anna. – Én itt a saját sorsomról panaszkodom, amikor ön oly boldogtalan! Letérdelt Margit mellé, és ott maradt, amíg az idősebb nő válla abbahagyta a rázkódást, és a lélegzése lelassult. – Bocsásson meg – szipogta a hercegnő. – Nem kéne a saját bajaimmal terhelnem – elég önnek a magáé. De megőrülök, ha nem beszélhetek valakivel. Megbízhatom önben? – Természetesen, madame – az életemre esküszöm. Margit elhallgatott. Látszott, hogy a szavakat keresi. – Öcsém, a király egyik barátja, és egy csodált és megbízható férfi... Nem, nem tudom kimondani. Újra ömlöttek a könnyei, és egy ideig képtelen volt megszólalni.

– Madame? – suttogta Anna. Margit felé fordította feldúlt arcát. – Megerőszakolt! – kiáltott fel. Anna visszatartotta a lélegzetét, és reszketni kezdett. A megerőszakolt szó túl közelről érintette. íme, az újabb bizonyíték, ha szükségük volna rá, hogy a férfiak vadállatok tudnak lenni. Miféle ember az, aki arra vetemedik, hogy kihasználja az uralkodója saját nővérét, egy erkölcséről híres nőt? – Ki ez a férfi? – kérdezte felháborodottan. – Ezt soha nem tudnám elmondani önnek – vagy bárkinek. Nem kockáztathatom meg, hogy rágalmazással vádoljanak. – De nem panaszkodott a királynak? – Kétlem, hogy hinne nekem. Őszintén szeret, de ennek soha nem adna hitelt. Tudja, amikor fiatalok voltunk, ez a férfi megpróbált megerőszakolni. Panaszkodtam az öcsémnek, de a férfi vadul tagadott. Az öcsém neki hitt. – Margit szinte köpte a szavakat. – Ő természetesen férfi, és minden férfi Éva leszármazottainak tekinti a nőket, aki kísértésbe vitte Adámot. Én nyilván kísértésbe vittem ezt a férfit, még ha akaratlanul is! – Hangja gúnyos volt. – És Ferenc ugyanezt fogja gondolni, ha másodszor is panaszkodom. Anna haragja ismét vadul égett. Hogyan remélhet egy nő valaha is igazságot ezzel a legundorítóbb bűnnel szemben, ha Franciaország királya nemcsak, hogy szemérmetlenül elköveti, de el sem hiszi, hogy a saját nővére is áldozata lehet? Hogy merészeli így lekezelni a nőket? – Madame, Angliában, azt hiszem, felségárulásnak számít a király testvérét megerőszakolni, amiért halálbüntetés jár. Margit felállt. – Lehet, hogy ez így van, de rajtam ez nem sokat segít. Franciaországban a férfiak becsülete mindenek fölött áll , – még olyan férfiaké is, akiknek egyáltalán nincs becsülete! Mademoiselle,

ne beszéljen erről senkinek. Nem is hallotta. Sajnálom, hogy a terhemet önre hárítottam. És mondja meg az apjának, hogy nem egyezik bele a házasságba, amelyet ő tervez. Legyen erős! És már el is ment, a rózsavíz halvány illatát hagyta maga után. Másnap egy Margit libériáját viselő apród jelent meg Anna előtt, amikor a királyné hölgyei a ringben futó lovagokat figyelték, akik egy újabb tornára gyakorlatoztak. – A hercegnő kéri, hogy keresse fel – mondta az apród, és visszavezette Annát az ardres-i kastélyba, ahol Margit lakosztályai voltak. Margit magas nyakú, bő felvágott ujjú barna bársonyruhát viselt, és a haját hálóba fogta egy hetyke kalap alatt. Egy napfényben fürdő és hölgyekkel zsúfolt szobában várta Annát. Amikor a lány belépett, letette a könyvét. – Mademoiselle Anna! – kiáltott fel, és üdvözlésre nyújtotta mindkét kezét. Anna éles tekintetet vetett rá, és látta, hogy teljesen összeszedett. Nyoma sem volt a tegnapi kétségbeesésnek. A dolgot nyilván el kell felejteni. – Ma chére! – Margit mosolygott, és felemelte Annát a pukedliből. – Ajánlatom van az ön számára. A királyné beleegyezett, hogy ha ön is úgy kívánja, elhagyhatja a háztartását, és szolgálhat nekem, mert azt hiszem, mi nagyon jól összeillünk. Anna képtelen volt hinni a jó szerencséjében, és egy pillanatig még válaszolni sem tudott. Szabadulást ajánlanak neki Claude háztartásának őrjítő rutinjából és szabályaiból. Ez az intellektuális ösztönzés végtelen lehetőségeit kínálja, és egy nagyhatalmú védelmezőt ad mellé, ha apja megpróbálná belekényszeríteni a házasságba James Butlerrel. És az udvarban maradhat, ahol Margit helyzete megingathatatlan. A pojáca férj nyilván sohasem vett elég bátorságot, hogy elvonszolja őt a birtokaira. Mély lélegzetet vett, uralkodott az örömén és izgatottságán.

– Madame, megtiszteltetés, ha szolgálhatom – mondta, és újra pukedlibe ereszkedett. – Akkor ezt elintéztük. Készíttesse össze a holmiját a szobalányával. Majdnem olyan volt, mintha visszakerült volna a régens udvarába. Anna örömét lelte Margit háztartásának művelt légkörében. A hölgyeket selyem pavilonokban helyezték el, amelyeket Alcncon címerei díszítettek: liliomok és vörös szegélyek, élénk kék alapon. Anna imádta a hercegnő által oly kedvelt hosszú, intellektuális beszélgetéseket. Csodálatos volt, hogy újra arra biztatták, írjon verseket, és folytasson vitákat a vallásról. Azt találta a legösztönzőbbnek, amikor a nők társadalmi helyzetét vitatták meg. – Az a kérdés – mondta Margit egy este, amikor ő és a hölgyei későig fennmaradtak egy újabb fényűző bankett után –, hogy a nők alapvetően erényesek, vagy – ahogy a moralisták látnak minket – a sátán szexualitástól túlfűtött tanítványai, akiknek az a fő szerepe, hogy a férfiakat bűnre csábítsák? – Természetesen mi erényesek vagyunk – szólalt meg egy fiatal nő –, csak a férfiak nem így látnak minket. – Félnek tőlünk, azért – mosolygott Anna, és félretette a hímzését, hogy megfelelően tudjon a beszélgetésre összpontosítani. – Nagyon jó meglátás! Ezért akarnak irányítani bennünket – vélekedett Margit. – De mi zavarba hozhatjuk őket a tisztességünkkel. Ez tette Izabella királynőt naggyá, ez teszi Margit régens számára lehetővé, hogy oly bölcsen kormányozzon. A tisztesség minden erkölcs alapja. Ezt már Arisztotelész is megmondta. Most az erkölcsös nő uralma következik. Leigázzuk a férfiakat az intellektusunkkal, nemesebb erényeink jelentik az erőnket. Annát izgalom fogta el, ahogy ezt hallgatta. – Ez a Görögország és Róma régi bölcseitől kapott új tudás – folytatta Margit – felnyitotta szemünket a hatalomra, amellyel a nők rendelkeztek az ókorban. Nézzék meg Kleopátrát. A hetedik királynő

volt ezzel a névvel. Ez arra tanít bennünket, hogy nem azért születtünk, hogy csupán a férfiak alárendeltjei legyünk. Lehet, hogy testünk gyönge – bár azok, akik már szültek gyermeket, tagadhatják ezt –, de a szívünk és az intellektusunk erős. Mondhatom, hogy bármilyen férfival kiálljuk a versenyt. – Bravó! – kiáltotta Anna, és többen a nők közül tapsolni kezdtek. – Sokan állítják – folytatta Margit –, hogy a férfiak nem valami természeti törvénynek engedelmeskedve nyomják el a nőket, hanem azért, mert meg akarják tartani a hatalmukat és a státuszukat. – Apám úgy véli, hogy a nők azért alacsonyabb rendűek a férfiaknál, mert Isten előbb teremtette meg a férfit, ezért erősebb, és fontosabb – szólt közbe egy fiatal lány. – Ah, de talán Éva és nem Ádám volt az – mosolygott Margit akit megtévesztettek. És ha belegondolnak, a nők kezdetektől nagyszerűbbek voltak a férfiaknál. Ádám azt jelenti, föld, Éva viszont az életet jelöli. A férfit porból, de a nőt valami sokkal tisztább anyagból alkotta Isten. Az ő alkotása akkor lett tökéletes, amikor megteremtette a nőt. Ezért ünnepelnünk kell a nők nemes voltát. – Gondolja Felséged, hogy ezeket az eszméket széles körben elfogadhatják? – kérdezte Anna. – Ezek most az egész keresztény világban vita tárgyát képezik, főleg Itáliában – mondta neki Margit. – És ami Itáliában történik, gyakran az egész világra hatással van. Eljön a változás, ne kételkedjenek ebben, és mi nők, akiknek rangja és hatalma van, fogjuk előidézni. Úgyhogy folytatnunk kell a harcot. Anna, akit felvértezett, hogy ráébredt a hatalmára, szembeszállt az apjával. – Nem akarok James Butlerhez menni – jelentette ki. – Biztosan lehet jobb partit is találni. És ez a házasság kevés előnnyel járhat az ön számára, sire. Igen, grófnő leszek, de mi jó származik ebből

nekem, elrejtve Írország vadonjaiban? magasztosabb remények miatt taníttatott?

Biztos,

hogy

ennél

Apja a homlokát ráncolta. – A családban tartja az Ormond grófságot. – A Butler családban. De nem adja vissza a Boleyneknek, akikhez jogosan tartozik. Apja felhúzta a szemöldökét, és úgy nézte Annát, mintha hirtelen veszélyes vadállattá változott volna, amelyet ketrecbe kell zárni. – Ez aztán szép kis kalamajka! – szólalt meg végül. – Azt akarod, hogy bolondnak tűnjek a király és a bíboros szemében? Nagyapád urad és én Őfelsége beleegyezését kértük a házassághoz – most talán azt kell mondanunk, hogy meggondoltuk magunkat? – Ez annyira szörnyű? – kérdezte tőle Anna. – Szerintem Henrik király, akárcsak a bíboros, meggondolja magát, valahányszor a politika megkívánja. Mondhatja, atyám, hogy gondolkozott a dolgon, és úgy döntött, nem ez a legjobb megoldás. Mondja, azt, hogy magának akaija a grófságot. Ennek sokkal több értelme volna, sir. Úgy vélte, szavai sokkal kevésbé tűnnek harciasnak, ha hozzáteszi a sir-t. Meglepetésére apja most mintha némi tisztelettel nézett volna rá. Anna rájött, hogy valószínűleg érzékeny pontot érintett. Sir Thomas tényleg magának akarja a grófságot. – Gondolkozom rajta – közölte végül az apja. – Ez a találkozó holnap véget ér, hála Istennek! Egy vagyonba került, és semmi mást nem bizonyított, mint hogy ezek az uralkodók szívből gyűlölik egymást. Ha alkalmam nyílik, hogy az ügyedet megbeszéljem nagyapáddal, megteszem. Kétlem, hogy könnyű lesz a bíborostól akár egy percet is kérni. Most jegyezd meg a szavaimat, Anna: ha úgy döntök, hogy ennek a házasságnak meg kell történnie, és a király beleegyezik, akkor meg fog történni. De hallom, amit mondasz, és azt fogom tenni, ami a legjobb. Anna otthagyta, könnyű szívvel és

könnyű léptekkel. Természetesen a döntés, hogy kilép a tárgyalásokból, az apjáé kell legyen; Sir Thomas semmi pénzért nem ismerné be, hogy a lánya megingatta. De Anna meg volt győződve, hogy a meghozott döntés helyes lesz. Végül a nagy színjáték véget ért. Miután Wolsey bíboros nagymisét celebrált a szabadban a két udvar előtt, és egy utolsó búcsúlakomát és pompás tűzijátékot rendeztek, minden befejeződött. Mindenki azt találgatta, hogy vajon a két király megőrzi-e a barátság látszatát, de elég melegen mondtak búcsút egymásnak. Aztán a pompás tábor feloszlott, a királyi kíséretek csomagoláshoz láttak, és elindultak hazafelé. Annának Margit háztartásával kellett visszatérnie Párizsba. Remélte, hogy apja jó hírrel szolgál neki, mielőtt elbúcsúzik, de amikor eljött az elválás ideje, Sir Thomas azt mondta a lányának, hogy Wolsey bíboros túl elfoglalt volt, nem tudta fogadni, úgyhogy a házassága ügyét el kell halasztania akkorra, amikor visszatér Angliába. – De gondolja, atyám, hogy rendben lesz? – kérdezte Anna. – Attól függ, mit válaszol a király. – De előterjeszti az ügyemet? – Még gondolkozom rajta – válaszolta az apja. Soha nem ismerte volna be, hogy vereséget szenvedett.

7 fejezet 1522 Margit úrnő szolgálata egy percig sem volt unalmas. A sziporkázó beszélgetéseken és tanulságos vitákon kívül, amelyek a hercegnőnek a király palotáiban található pompás lakosztályaiban zajlottak, oly sok minden más is volt, amibe az ember nagy örömmel belemerítkezhetett. Anna rendkívüli módon megszerette új úrnőjét: észrevette a kétséget az erőteljes vélemények, és megpillantotta az érzékeny nőt a szellemes külső mögött. Megértette Margitnak az öccse iránt érzett odaadását, és azt is, hogy az emberek miért ítélték ezt meg tévesen. Hihetetlen volt, hogy a hercegnő ekkora csodálatot érezzen egy olyan ember iránt, akiről elismerte, hogy az ujját sem mozdítaná, hogy megtorolja nővére megerőszakolását. De Anna tudta, hogy ő maga is megbocsátana George– nak, ha ugyanilyen helyzetbe kerülne – nem mintha az öccse képes volna valaha is ennyire érzéketlenül viselkedni. Még mindig gyakran váltottak levelet. George most tizenkilenc éves volt, és kész férfi, amit nehéz volt elképzelni, és abban reménykedett, hogy hamarosan előléptetik. Apjuk jó szolgálatai és befolyása révén ez biztosan be is következik. Annának még mindig hiányzott George. Azon tűnődött, hogy nagyon megváltozott-e, de a leveleiben ugyanolyannak tűnt, mint régen. Anna remélte, hogy egy nap majd meglátogatja őt Párizsban. Mostanában volt elég szabadideje, hogy hódoljon költészet– és irodalomszeretetének. Margit örömmel osztotta meg a hölgyeivel a verseket, színdarabokat és pikáns novellákat, amelyeket maga írt, és bátorította őket, hogy versenyezzenek vele. Annára nagy hatást tett, amikor megtudta, hogy a hercegnő humanista tudósokat patronál, és Erasmus nagy hódolója. – Csodálatos, hogy lefordítja a Szentírást – lelkesedett Margit. – Bátor példát mutat. Ahogy már sokszor mondtam önöknek,

hölgyeim, az egyháznak nagy szüksége van a megújulásra. Anna élénken figyelt. Ha az olyan bölcs és tanult nők, mint Valois Margit és Margit főhercegnő ilyen nézeteket képviselnek, akkor azokat tiszteletben kell tartani. – Az egyház korrupt! – jelentette ki Margit. – Többet kellene tanulmányozni a Bibliát, és vissza kellene térni a korai keresztények tiszta tanaihoz. Evangélikusokra van szükségünk, akik terjesztik az igét. Anna megszólalt. – Madame, az olyan egyházat, amelyik arra biztatja az embereket, hogy a lelki üdvüket a kapzsi papok által árult bűnbocsánattal vegyék meg, meg kell reformálni. Hogyan tudják ennek az egyháznak a hercegei – és óh, jaj, maga a pápa – megmagyarázni a gazdagságukat és pompájukat, amikor Urunkat kellene utánozniuk, aki egy egyszerű ács volt? Margit elismerően mosolygott rá. – Nagy igazságot mondott ki, mademoiselle. Mi hölgyek együtt meg fogjuk változtatni a világot! George-nak írott leveleiben Anna megosztotta a reformról vallott nézeteit, és úgy látta, hogy az öccse ugyanúgy gondolkozik, mint ő. Talán több ember is kiábrándult az egyházból, mint ahogy ő tapasztalja. Azon tűnődött, meg merje-e ezt említeni az apjának. Sir Thomas ritkán írt. Több mint egy évig várakoztatta Annát a döntéssel a házasságáról. Aztán amikor Anna már azt gondolta, hogy megőrül a bizonytalanságtól, és kezdett kétségbeesetten körülnézni az udvarban, hátha akad egy fiatalember, aki szerinte megfelelőbb parti, a lehető legrosszabb hírt kapta. A bíboros azt mondta az apjának, a király ragaszkodik hozzá, hogy a házasság létrejöjjön. Anna összegyűrte a levelet, ledobta a padlóra, és dühösen kikelt Henrik király ellen. Hogy jön ahhoz a király, hogy tönkretegye az ő jövőjét? Hogy merészeli őt úgy kezelni, mint egy árucikket, amelytől csak úgy megszabadulhat, ha a szeszélye azt kívánja?

De Anglia és Franciaország ismét a háború szélén állt. Talán James Butler átkel a csatornán, hogy harcoljon, és megölik. Talán Henrik királyt ölik meg, vagy annyira lefoglalja őt a háború, hogy elfeledkezik Anna házasságáról. Vagy talán neki kéne igyekeznie, hogy a saját kezébe vegye a dolgokat, és maga válasszon férjet. Udvarlókban nem volt hiány. Kétségbe volt esve. Mint mindig, Margithoz fordult tanácsért. – Madame, ha ön jóváhagy egy partit a számomra, akkor apámnak és Henrik királynak biztosan el kell azt fogadnia. Margit a fejét rázta. – Oh, ezt nem tehetem. Ön angol alattvaló, Anna, annak ellenére, hogy szinte egy közülünk. És... egyébként is beszélni akartam önnel. Ma chére, sajnálom, de azt kell mondanom, hogy el kell hagynia bennünket. Ezek a rettenetes ellenségeskedések egyre fokozódnak. Atyja rendkívül bocsánatkérőn írt. Úgy látszik, a Franciaországban élő angol alattvalóknak azt tanácsolták, hogy térjenek haza minél előbb. Szülei úgy gondolják, nem helyes, hogy továbbra is itt maradjon. Ez volt a második alkalom, hogy Anglia politikája arra kényszerítette Annát, hogy elhagyjon egy helyet, ahol boldog volt. Ez kegyetlenség, kegyetlenség! -Nem, madame! – tiltakozott. – Nem hagyhatom el Franciaországot! Imádok itt lenni. Kérem, írjon az apámnak, és mondja meg neki, megparancsolja, hogy itt maradjak. Hallgatni fog önre. Margit szomorúan nézett rá. – Sajnos, ezt nem tehetem. Nehéz helyzetbe kerül, ha marad. El kell mennie. Azt kívánom, bárcsak másképp volna. Őszintén. Nem volt értelme tovább vitatkozni. Anna, a könnyeivel küszködve, elment, hogy összepakolja a holmiját. Rengeteg ruhája lett a francia udvarban eltöltött évek alatt, és sok mindent kellett hazavinnie. Apja elintézte neki, hogy egy csapat kenti kereskedő visszakísérje Angliába, akik feleségükkel együtt elhagyták Párizst.

– Legyen erős – mondta Margit, amikor elbúcsúzott tőle. – És legyen hű önmagához. Még Ferenc király is eljött, hogy búcsút mondjon neki. – Jól szolgálta a feleségemet és a nővéremet – mondta. – Hálás vagyok. Furcsának tűnik, hogy hazamegy, és hogy ez a háború elválasztja a barátokat. Minden jót kívánok önnek. Talán egy nap visszatér Franciaországba. Mindig szívesen fogadjuk. Anna pukedlizett. Ferenc volt az Franciaországban, ami nem fog hiányozni neki.

egyetlen

dolog

Párizs és a Loire nagyszerű palotái után Hever kastély nagyon kicsinek és nagyon provinciálisnak tűnt a gyenge februári napfényben. De ott volt George, aki átszáguldott a felvonóhídon, hogy üdvözölje őt és leemelje a lováról. – Anna! – Oh, drága George-om! Milyen jó látni téged! Nem tudta levenni a szemét erről a magas, szakállas idegenről. Felnőtt öccse egy Adonisz volt, szép arcú, izmos és elegáns. – Francia nő lettél! – kiáltott fel George, körbepördítette Annát, és megcsodálta a ruháját. Anyjuk tűnt fel a kapusház árkádja alatt. – Isten hozott itthon! – üdvözölte és szorosan megölelte a lányát. – Gyere be, gyere be, egyél valamit. Biztosan fáradt vagy a hosszú út után. Lovászfiúkat ugrasztott, hogy gondoskodjanak a poggyászszekérről és a lovakról, és Mrs Orchard elősietett, hogy telt keblére ölelje korábbi védencét. A kilenc távol töltött év. után nagyon furcsa volt otthon lenni. Anna észrevette, amikor csupa angol hangot hallott maga körül, hogy francia akcentussal beszéli az anyanyelvét. A szolgák, bomírt kenti népség, egyfolytában a ruháit bámulták. Nyilván egzotikusnak találták őket a józan angol divathoz szokott vidéki emberek.

– Apád az udvarban van – mondta az anyja, miközben bevezette őket a nappaliba, amely most kicsinek és ódivatúnak tűnt –, de kitűnő hírt küldött. Biztosított neked egy helyet, komorna leszel Katalin királyné háztartásában. Teljes sebességgel Greenwich-be kell menned az udvarhoz. – Ez csodálatos hír! – kiáltott fel Anna. – És engem küldtek, hogy odakísérjelek – mondta George. Leültek a fényes tölgyfaasztalhoz, és bort és kis süteményeket tettek eléjük. Annát ismét meglepte öccse jóképűsége. Nem csoda, hogy a szolgálólányok bámulják. Az, hogy az angol udvarba mehet, némi vigaszt jelentett azért, hogy a francia udvarból kitiltották, még ha a szomorú angol királynét kell is szolgálnia. Elborzasztotta a gondolat, hogy el kell temetkeznie Heverben, a Franciaországban töltött csodálatos évek után, amelyekre most gondolni sem mert. Az is jó lesz, hogy együtt tölthet George-dzsal egy kis időt. Becsapottnak érezte magát amiatt, amit elveszített a távollétük évei alatt. – Milyen Katalin királyné? – kérdezte. – Bájos, és nagyon kedves – mondta az anyja. – Rendkívül istenfélő, és jó a szolgálóihoz. Természetesen tragikus veszteségek érték. Hat gyereket szült, és csak Mária hercegnő él. Képzelheted, hogy imádja őt a királyné. De a királynak fiúra van szüksége, aki örökli a trónt, és már vagy négy éve semmi jele egy újabb terhességnek. – Mária hercegnő miért nem követheti az apját a trónon? – Mert nő, drága nővérem – vágta rá George, és újabb bort töltött. – Nők nem alkalmasak az uralkodásra – a legtöbb érzelmes, gyenge teremtmény. – Lehúzta a fejét, amikor Anna felkapott egy párnát, és felé hajította. – Segítség! – Szükségtelenül provokatív, vagy, drágám – korholta az anyja.

– Mi a helyzet Spanyolország Izabella királynőjével? – kérdezte Anna. – Mi a helyzet Margit régenssel? Mindketten bölcs, sikeres uralkodók. El vagy maradva, öcsém. Mondj nekem egyetlen jó okot, amiért a nők nem tudnak uralkodni. – Párnákat dobálnak – vigyorgott George. Anna rácsapott. – Hagyjátok abba, ti ketten – parancsolta az anyjuk. – Sok mindent meg kell beszélnünk. Anna, tudnom kell, mennyire vagy kistafírozva az udvar számára. Van elég fekete és fehér ruhád? Más színt nem engedélyeznek azoknak, akik a királynét szolgálják. Valójában Annának nem maradt ideje, hogy honvágyat érezzen Franciaország után. Amint hazaért, újra csomagolni kezdett, hogy indulhasson. Végül mindent gondosan elhelyeztek a ládáiban, és ő és George már úton is voltak Greenwich felé. Otthagyták anyjukat, aki vágyakozva integetett utánuk a felvonóhídról. A szélesen elnyúló vörös téglás, soktomyos palota, amely a Temze partján fészkelt, a régens palotáira emlékeztette Annát. Szemérmetlenül utánozta azokat, és az élvezetek és a hencegés kedvéért építették őket. Mindenen túlmagasodott a fenséges öregtorony, amely a királyi lakosztályoknak adott otthont és a palotát szépséges kertek vették körül. – A király itt született – mondta George, amikor belovagoltak az istállók udvarára. – Imádja ezt a helyet. Odabent a galériák és szobák világosak voltak, a magas, kiugró ablakoknak köszönhetően, amelyek a folyóra kínáltak kilátást. A nagyterem mennyezetét sárgára festették, illett a világos színű dekoráció többi részéhez, bár ez rikítónak tűnt a francia királyi paloták kifinomult, klasszikus berendezéseihez szokott szemnek. A falakat azonban pazar gobelinek fedték, vagy impozáns falfestmények díszítették. Minden szobát finom bútorokkal rendeztek be, és drága török szőnyegek borították a gyékénnyel fedett padlót.

George felkísérte húgát az öregtorony lépcsőjén a királyné lakosztályának ajtajáig, ahol Anna megadta a nevét az ajtónállónak, és bejelentették. – Sok szerencsét! – súgta az öccse, aztán elhátrált, és Anna egyedül maradt. Katalin királyné felnézett a varrásáról, és mosolygott. – Isten hozta, Anna úrhölgy – mondta, és csókra nyújtotta a kezét. Díszesen volt felöltözve, pompás damasztruha volt rajta, bársony fejdísze a hagyományos szögletes angol stílusban készült, hosszú leffentyűkkel. A fejdísz sápadt, mondhatni tésztaszerű és gondokkal barázdált arcot keretezett, de a királyné arckifejezése maga volt a kedvesség. Amikor Anna felemelkedett a pukedliből, látta, hogy az összes hölgy és komorna a haját eltakaró angol fejdíszt visel. Felmerült benne, hogy a királyné helytelenítheti az ő francia fej díszét, de Katalin nem szólt semmit. Csak azzal foglalkozott, hogy udvariasan bemutassa Annát a háztartása előkelő hölgyeinek, akiknek, úgy tűnt, az ösztövér, arisztokratikus külsejű Salisbury grófnő volt a főnöke. Anna hamarosan megtudta, hogy a grófnő és a királyné közeli barátnők. Hamar beleszokott a királyné háztartásának rutinjába, de úgy találta, kezdeti rémületére, hogy az jobban hasonlít Claude királyné, mint Margit életviteléhez. A komornáktól elvárták, hogy szertartásosan odafigyeljenek a hitéletükre és jótékonysági cselekedeteikre. Órákon át varrtak oltárterítőket, papi palástokat és ruhákat maguknak és a szegényeknek. De a királyné a zenét és a táncot is kedvelte. Művelt is volt, és Anna élvezte a Katalin szobájában folytatott intellektuális eszmecseréket, bár tisztában volt vele, hogy új úrnője szigorúan hagyományos nézeteket vall. Ellentmondásos témákat, mint a vallási reform vagy a nők jogai, tilos volt megemlíteni. Ennek ellenére Katalin komornáinak sokkal több szabadságot engedélyeztek, mint Claude lányainak, és a király és Wolsey bíboros háztartásának fiatal nemeseit még meg is hívták

őfelsége szobájába, hogy együtt vigadjanak, Katalin jóindulatú felügyelete mellett. A királyné nem fukarkodott a dicséretekkel. Annának a ruhatárát és a személyes holmiját kellett felügyelnie, és mindent, amit csinált, mosoly vagy egy elismerő köszönöm fogadott. Érezte, hogy felmelegszik Katalin iránt, akit nem lehetett nem csodálni. És Mária hercegnő, aki gyakran volt együtt az édesanyjával, elragadó gyermek volt, kedves, választékos beszédű és elbűvölő. Anna egy héten belül rájött, hogy sok mindenért lehet hálás attól, hogy kinevezték a királyné háztartásába. Anna az angol udvart messze józanabbnak találta, mint a franciát, és az egyik legelső dolog, amit észrevett, az illemszabályok betartása volt. A promiszkuitást elítélték, és mindenkitől elvárták, hogy a király és a királyné erkölcsös példáját kövesse. Anna nem kételkedett, hogy létezik szabadosság, de ebben az esetben a diszkréciót tartották jelszónak. Hamarosan rájött, hogy az udvar figyelmének a középpontjában áll, és feltételezte, hogy azért, mert minden tekintetben annyira francia volt: az öltözködési stílusa, a modora, a beszéde, a viselkedése. Emiatt kitűnt a kortársai közül, és a férfiak elkerülhetetlenül elkezdtek legyeskedni körülötte, úgy vonzotta őket, mint a moly lepkéket a láng. De nem hagyta, hogy elcsavarják a fejét. – Szent Ágnesnek hívnak a kitartó szüzességed miatt! – kuncogott Mary, amikor a palota külső udvarában lévő szálláson csevegte. Ezt kiváltságként Will Carey-nek, mint a király egyik nemes urának jelölték ki. Ezekben a kezdeti napokban, amikor Anna alig ismert valakit, gyakran pihent ott a szabadidejében, és Mary jó borral és marcipánnal kínálta, és az összes udvari pletykát elmesélte neki. – Azt mondják, senki nem gondolná, hogy angol, hanem hogy született francia nő vagy. Lehet, hogy nem jó ötlet ezt a látszatot kelteni most, amikor hadban állunk Franciaországgal.

– Ennek nincs jelentősége – hárította el Anna. – Nem tudok változtatni azon, ami vagyok. És kétlem, hogy apánk venne nekem egy angol stílusú új ruhatárat. Különben is, észrevettem, hogy néhány hölgy már másolja a ruháimat. Mary megvonta a vállát. – Ha már ruhákról van szó, lehet, hogy varráshoz kell látnunk. Will azt mondja, mulatságok lesznek a császári követek látogatása alkalmából. Azért jönnek, hogy elrendezzék Mária hercegnő jegyességét a császárral. – De hiszen Mária még gyermek! – Anna visszagondolt a burgundi udvarra és arra a rideg, lehetetlen állá, felfuvalkodott fiúra, Károly főhercegre. Most Spanyolország királya és német-római császár – a világ leghatalmasabb embere, és mindössze talán huszonkét éves. Anna szíve vérzett a rendkívüli kis hercegnőért, amiért hozzábilincselik egy ilyen siralmas férfihoz. – Akár az apja is lehetne! Mária még csak hatéves! Ugyanakkor nagyon jól értette, hogy a király, aki szemmel láthatóan imádta a lányát, miért házasítja őt össze egy férfival, aki majdnem négyszer idősebb a szerencsétlen gyermeknél. Az ő apja ugyanezt tette volna, ha előnyös alkalom kínálkozik. – Császárné lesz. Ez ragyogó házasság a számára – mondta Mary. – És el tudom képzelni, hogy a királyné örvendezik. A császár az unokaöccse. Na, mindegy, ahogy mondtam, élőképet adunk elő a király, a királyné és a nagykövetek előtt. Wolsey bíboros lesz a házigazda a York Place-en. Szeretnél részt venni? Szólhatok az érdekedben. – Imádnék – mosolygott Anna, és próbált nem gondolni a szegény kis hercegnőre. Két nappal később Henrik meglátogatta a feleségét és a lányát. Szélesebb vállú és erősebb volt, mint valaha, egy nagydarab férfi, akinek fenséges jelenléte és könnyed modora lenyűgözte az embert, bár amikor Anna a szűk szemére, vörös hajára és prűd ajkára

nézett, el tudta képzelni, hogy veszélyes is lehet, ha provokálják. Csak a múlt évben történt, hogy vérpadra küldte az unokatestvérét, Buckingham herceget, mert állítólag összeesküdött ellene, hogy megszerezze a trónt; és Penshurst-öt, ahol valamikor Thomas bátyja szolgált a hercegnek, kisajátította a korona. Apját nevezték ki gondnoknak – egy újabb hivatal, amelyet hozzáadhatott ahhoz a sokhoz, amellyel már amúgy is rendelkezett. A király lehajolt, hogy megcsókolja a királynét, és nagy szeretettel beszélt hozzá. Aztán bemutatták neki Annát. Anna még mindig kevéssé tartotta vonzónak, ám amikor a király ráfüggesztette átható kék tekintetét, kénytelen volt elismerni, hogy van benne valami mágneses erő. Tudta, hogy ez a kezében lévő hatalomból és a rendkívüli adottságaiból ered. Kétség sem fért hozzá, hogy nagyon művelt. Amikor vizsgáztatta a hercegnőt latin és francia tudásából, ezeken a nyelveken szólt hozzá, és mindkettőt folyékonyan beszélte, és amikor később a lantján játszott a királynénak és az udvarhölgyeknek, és a saját dalait énekelte, mindenki el volt ragadtatva. Világosan látszott, hogy szereti a feleségét. Anna nem felejtette el az esetet Étienette de la Baume-mal, és semmi kétség, más ilyen esetek is voltak – a királyok már csak királyok maradnak, és régóta előtte állt a partnereket cserélgető, nőket megerőszakoló Ferenc példája. De ez jó házasság volt, bárki láthatta. Ennek ellenére voltak ott hölgyek, akik le sem tudták vermi szemüket a királyról, sőt, még olyanok is, akik mindent elkövettek, hogy magukra vonják őfelsége figyelmét. Anna meg volt győződve, hogy ennek a férfinak csak a kisujj át kéne megmozdítania, és vagy fél tucat a hölgyek közül boldogan a karjaiba – és semmi kétség, az ágyába omolna. De Henrik tudomást sem vett róluk. Mélyen beszélgetésbe merült a családja nőtagjaival. Anna figyelte a királyné arcát a díszes lelátón a bajvívótér mellett, amikor a király csillogó fegyverzetben, pazarul felszerszámozott fehér paripája hátán, a bajvívótorna helyszínére vezette a lovagokat. Katalin úgy nézett rá, mintha egy szentet

imádna, és amikor Henrik megsarkantyúzta a lovát, meghajolt előtte a nyeregben és leengedte a lándzsáját, hogy Katalin őt választhassa a lovagjának, a királyné élénken előre hajolt, és a lándzsára kötötte a Spanyolország színeit viselő kendőjét. A császári követek, akik közte és Wolsey bíboros közt ültek, elismerően vigyorogtak. Aztán ahogy a király elfordult, Anna látta, hogy Katalin arckifejezése megváltozik. A ló ezüst takarójára meredt, amelyre a „Megsebezte a szívemet" feliratot hímezték. Lehet, hogy ez nem volt több mint a szerelmi játék egy formája, amelynek a szabályait Anna kitűnően ismerte, de a királyné lesújtottnak látszott. Aztán összeszedte magát, amikor a többi lovag a lelátóhoz közeledett, és a hölgyek lökdösődtek, hogy megjelölhessék a saját választottjukat. Egy úr szalutált Annának. Anna felismerte James Butiért, aki rámosolygott a sisakrostélya alól. – A választott hölgyem! – kiáltotta. Anna nem vágyott a figyelmére, nem akarta, hogy a lovag nyilvánosan a jövendő feleségének ismerje el, de tudta, hogy modortalanság volna visszautasítani, úgyhogy annyi kedvességgel, amennyit csak össze tudott szedni, keszkenőjét a lovag lándzsájára kötötte, és a férfi meglehetősen boldogan ellovagolt. Megkezdődött a lovagi torna, és Henry Norris lépett a pályára. Anna szíve nagyot dobbant. A férfi még szebb volt, mint ahogy Anna emlékeiben élt – de a Fiennes színeket viselte a lándzsáján. Anna szeme tovább vándorolt a lelátóhoz, ahol sok hölgy ült, és meglátta köztük Mary Fiennest, aki a férjét biztatta. El kellett fordítania a szemét. James Butler nemesen viselkedett, és nyert egy díjat, amelynek átadásánál meghajolt Anna felé, jelezve a világnak, hogy ez az ő tiszteletére történt. Ám a király mindenkin túltett, és győztesként végezte, amit viharos tapssal honoráltak. Mikor Anna a királyné nyomában elhagyta a királyi lelátót, igyekezett Katalin közelében maradni, abban a reményben, hogy James Butler nem fogja megkeresni. Szerencsére sikerült elkerülnie

őt az embertömegben, amely a pavilonba igyekezett, ahol frissítőket szolgáltak fel. Ott volt a király is, aki bőbeszédűn és hangosan ecsetelte a tetteit, a királyné és a hölgyek és udvaroncok csodáló tömegének gyűrűjében. Anna azon tűnődött, vajon ki sebezte meg a szívét. Egy cseppet sem látszott megsebzettnek. És ki merte volna visszautasítani őt? Bárki volt is az a nő, Anna némán tapsolt neki. Aznap este, míg a király és a királyné magánvacsorán vett részt a követekkel, Anna szabad volt, és Mary lakrészébe sietett, hogy megtegye az utolsó öltéseket a jelmezen, amelyet két nap múlva fog viselni az élőképben. Mary állta a szavát, biztosította Anna számára az egyik áhított szerepet, nyilván Will Carey befolyásának köszönhetően. Meglepetten látta, hogy Mary rosszkedvű és szórakozott. Nővére szemmel láthatóan igyekezett, hogy vidámnak tűnjék, de hiába. – Tudom, hogy valami baj van – mondta Anna, és kézbe vette a súlyos fehér selyemruhát, hogy befejezze rajta az aranyszálas hímzést. – Nem merem elmondani neked – motyogta Mary. – Ugyan, muszáj elmondanod – erősködött Anna. – Különben halálra fogom aggódni magamat. Mary sötét szeme megtelt könnyel. Mindig gyönyörűen tudott sírni. – Meg kell ígérned, hogy egy léleknek sem mondod el, legfőképp Willnek nem – tört ki belőle. – A király megpróbál elcsábítani – és én nem akarom őt! Most már feltartóztathatatlanul zokogott. – De hiszen ez rettenetes! – kiáltott fel Anna, amikor a Henrik lószerszámára hímzett mottó hirtelen elborzasztó értelmet nyert. – Nemet kell mondanod! – Azt mondtam! És dühös volt. – Mary a szemét törölgette. – Karácsonykor kezdődött. Bókokat mondott, ajándékokat adott – azt hittem csupán hízeleg nekem. De aztán elkezdett célozgatni, hogy

kész nagyon bőkezű lenni, és múlt hónapban Willnek ajándékozott egy darab földet. Will boldog volt, de én tudtam, hogy ez mi célt szolgál – ösztönző volt, hogy tudjam, gazdagon meg fog jutalmazni. – Örülök, hogy nemet mondtál neki – nyugtatta meg Anna. – De gondolom, nincs ehhez hozzászokva. Valószínűleg a legtöbb nőnek hízeleg a figyelme. Végül is ő a király. – Azt hiszem, arra számított, hogy minden aggály nélkül megadom magamat, de megmondtam neki, hogy férjes asszony vagyok, és nem akarom megbántani az uramat. Azt mondta, hogy a férjemnek ezt soha nem kell megtudnia, és hogy voltak már szeretői korábban is, anélkül, hogy bárki rájött volna. Azt mondtam, hogy én tudnám, és nem árulhatom el Willt. Senki nem hinné el, Anna – először Ferenc király, most meg Henrik király! Miért én? – Vannak, akik irigyelnének – jegyezte meg Anna. – Én nem. Mary a finom selymet gyűrögette izgatottságában. – A francia udvarban alig tudtam elkerülni, hogy besározzam a tisztességemet. Nem merem ezt újra megkockáztatni. És nem akarom a királyt. – Ezt megértem – vigasztalta Anna. – Vedd el a koronát és a finom ruhákat, és marad egy egészen hétköznapi ember. Ragaszkodnod kell az eltökéltségedhez, és meg kell tartanod a távolságot. Soha ne adj alkalmat rá, hogy üldözőbe vegyen. Mary kétkedve nézett. – Ő a király – és erőszakos. Kitárult a nagy dupla ajtó, és a kerekek csikorogtak, amikor az élőkép szekere nehézkesen begördült a terembe. Erős férfiak húzták, akiket elrejtett a szekeret díszítő lepel. Központi darabja, egy törékeny, fából készült zöld várkastély, amelybe Anna és hét másik hölgy bepréselte magát, rémisztőén inogni kezdett, és a hölgyek hálásak voltak, amikor a szekér megállt.

Anna hallotta, ahogy egy hírnök bejelenti: „Le Chateau Vert!" Mary még mindig szipogott mellette, mert a szeme megtelt könnyel, amikor meglátta a várra kitűzött három zászlót. Egyiken három összetört szív. volt látható, a másikon egy hölgy keze egy férfi szívét tartotta, a harmadikon pedig egy hölgy keze egy férfi szívét csavargatta. – Ő rendelte ezt! – suttogta Mary Annának. – Azt hiszi, elcsavarhatja a szívemet. – Rajta! – parancsolta Suffolk hercegnő, aki nem vette észre Mary kétségbeesését, és Annának nem maradt ideje, hogy megnyugtassa a nővérét, vagy arra buzdítsa, hogy tartson ki. Tudta, hogy Mary gyenge szívű, és félt, hogy nem lesz bátorsága ellentmondani a királynak. Legszívesebben a király fülébe bokszolt volna vagy még rosszabbat tett volna, amiért ezt válj a el Marytől, aki már éppen eleget szenvedett királyi kezektől. Most csendben voltak, várták a trombiták hangját, amely az élőkép kezdetét jelenti majd. Hallották a vacsoravendégek tapsát, a meglepetés és élvezet elfojtott kiáltásait – ez jogos volt, mert Comish mester, az élőkép tervezője, gyönyörű színpadképet kreált. A várkastélyt valóságosnak tűnő kertek és bokrok vették körül, és a mester biztosan egy hadseregnyi varrónőt tartott fenn éjszakákon át, hogy elkészítsék a kerteket díszítő selyemvirágokat. Megszólaltak a trombiták, és Anna és a többi hölgy felöltötte az álarcát, felfogta a szoknyáját, és kitört a várból. Egyforma, milánói csipkével és arany hímzéssel díszített fehér selyemruhát, sapkát és ékkövekkel kirakott arany milánói főkötőt viseltek. Mindegyikük egy nevet hímzett a főkötőjére. Anna volt a Kitartás, Mary a Kedvesség – most sajnálta, hogy ezt a nevet választotta, hátha bátorítást nyújt a királynak –, Jane Parker az Állhatatosság, és Suffolk hercegnő a Szépség maszkjában vezette elől a táncosokat. Előttük, az emelvényen, a királyné ült az asztalnál a követekkel, és szemmel látható élvezettel figyelte az élőképet. Amikor a hölgyek befejezték a táncot, nyolc álarcos úr jelent meg aranykelméből

készült kalapban és kék szatén köpenyben. Nekik is volt nevük: Szerelem, Nemesség, Fiatalság, Odaadás, Lojalitás, Öröm, Gyengédség és Szabadság. A férfi, aki vezette őket, bíbor szatén köpenyt viselt, amelyre égő lángokat varrtak aranyból. A Szenvedélyes Vágy név. díszlett rajta. Ez Comish mester volt, nem a király, de Anna tudta, hogy Henrik a nyolc álarcos táncos közt van a Szerelem maszkjában. A nevek, az élőkép egész témája mintha azt szimbolizálta volna, hogy a király üldözi a nővérét. Az urak megjelenésekor a hölgyek sietve visszavonultak a várkastélyba, mire a gáláns urak megrohamozták az erődöt puskatűz robbanásai mellett, amitől néhányan a közönségből sikoltozni kezdtek. Anna és társai vitézül védték az erődítményüket, bonbonokkal dobálták meg és rózsavízzel fröcskölték le az ostromlókat. Viszonzásul őket datolyával és naranccsal és más gyümölccsel támadták, és a végkifejlet természetesen elkerülhetetlen volt. A férfiaknak kellett győzni, és a védőket megadásra kényszeríteni. Diadalmasan kézen fogták a hölgyeket, fogolyként lekísérték őket a terem közepére, és élénk körtáncba kezdtek. Anna látta, hogy a király Maryt választotta partneréül. Erezte Mary félelmét, ahogy jövendő csábítójával táncolt a királyné és az egész udvar előtt, miközben az emberek talán következtetéseket vontak le, amikor együtt látták őket. Ám amikor a tánc véget ért, és mindenki levette az álarcát, nagy vidámság és taps közepette, Mary nem volt sehol. Anna egy pillanatra meglátta a királyt, aki egyedül állt, a homlokát ráncolva, de gyorsan összeszedte magát, és elsietett, hogy bankettet adjon a vendégeinek a királyné lakosztályában. Anna egyike volt azoknak, akik felmentést kaptak a szolgálat alól. Még mindig a jelmezében, futva elindult, hogy megkeresse Maryt, de nem találta. Aggódva visszatért a terembe, és odament George-hoz, hogy megkérdezze, nem látta-e a nővérüket. Öccse egy pádon lebzselt, és Anna majdnem visszafordult, amikor meglátta, hogy Henry Norris és egy másik férfi társaságában van. Mind valami viccen röhögtek, szemmel láthatóan jól beborozva.

– Elvesztettem Maryt – mondta Anna, és próbált nem Henry Norrisra nézni. – Elment, mielőtt az élőkép véget ért. Remélem, jól van. – Mary tud vigyázni magára – nyugtatta meg George. – Semmi ok az aggodalomra. Norris rámosolygott Annára. A lány szeme találkozott a férfi pillantásával, amelyben melegség és csodálat tükröződött. Anna leszegte a tekintetét. – Mindegy – mondta, és dobogó szívvel elsétált. Egész éjjel aggódott Mary miatt, képtelen volt elaludni. Másnap, mielőtt a felvágottakat, kenyeret és sört bevitték a királyné ebédlőjébe reggelire, kihagyta az imádságot a kápolnában, és elszaladt Mary szállására. Ott belebotlott Will Carey-be, aki a király lakosztályába indult. – Nem tudok megállni, Anna, késésben vagyok – kiáltotta, és elszáguldott. Anna felrohant a lépcsőn. – Mary! – kiáltotta. – Mary, jól vagy? Kinyílt az ajtó és ott állt Mary, tragikus arccal. – Hála Istennek, hogy eljöttél! – mondta. – Már azt hittem, hogy Will soha nem fog elmenni. Aztán hatalmas, nyeldeklő zokogásba kezdett. – Mi van? – kiáltott rá Anna. – A király? Mary most hányt, meggörnyedt, tiszta epe jött fel a gyomrából, és a földre csöpögött. Anna elnyomta a késztetést, hogy visszahőköljön. – Mondd már! – sürgette a nővérét. – Megerőszakolt – nyögte Mary. – Mikor az élőképben táncoltunk, azt parancsolta, hogy váljak rá a kis bankett házban a

teniszpálya mellett. Azt mondta, beszélnivalója van velem. Nem akartam odamenni, de féltem, hogy megsértem. Órákig vártam, és teljesen átfagytam, mire megjelent, és aztán... óh, Anna, rettenetes volt... És most elárultam Willt, bár nem akartam. Hihetetlen, hogy két király is megerőszakolta Maryt. Senki, aki megtudja, nem fogja elhinni, hogy ezt ő nem akarta. Tehát soha senkinek nem szabad megtudnia. – Bántott? – kérdezte Anna, és átölelte a nővérét. – Nem, de nem volt hajlandó elfogadni a tiltakozásomat, és nem mertem elzavarni. Piszkosnak, bemocskoltnak éreztem magamat – nem tudtam Will szemébe nézni, amikor hazaértem. De ő is meg akarta szerezni az örömét tőlem, úgyhogy azt mondtam, rosszul érzem magamat, ami igaz is volt, mert halálra rémültem, hogy rájön. Óh, Anna, mit tegyek? A király ma este újra látni akar! – Ne menj el – figyelmeztette Anna. – De nem merem visszautasítani. Ha lehet bőkezű a családunkkal, vissza is vonhatja a kegyeit, vagy még rosszabb is történhet. Mennem kell. Oh, Istenem, miért én? Az összes hölgy közül, akiket választhat. Újra sírva fakadt. – Elmondhatod apánknak. – Megőrültél? Eddig sem tartott sokra. Anna leültette Maryt a padra. – Én fogom elmondani neki, mennyire kétségbeesett vagy. – Nem! – Akkor mondd, hogy beteg vagy. Menj haza Heverbe. Will meg fogja érteni. – Tényleg betegnek kell lennem, hogy ezt megtegyem. Will gyűlölné, hogy távol vagyok.

Anna elveszítette a türelmét. – Akkor nincs mit tenni, hacsak nem panaszkodsz a királynénak. Mary rémülten nézett. – Ez elképzelhetetlen! Olyan kedves hölgy, és nem szeretném megbántani. – Nos, semmi más nem jut eszembe, amit tehetnél. Nem tudom, mi mást mondhatnék. – Anna végtelenül tehetetlennek és dühösnek érezte magát. – Szégyenletes, hogy egy király, aki erényesnek állítja be magát, és a lovagiasság élő példájaként kíván szerepelni, ilyen rettenetesen visszaél a hatalmával, és meg is ússza – füstölgött. Miután belediktált Marybe egy kis kenyeret és sört, a szobalánya gondjaira bízta, és elment, hogy megkeresse az apját. A Board of the Green Cloth irodájában talált rá, egy nagy, zöld posztóval borított asztalnál ült, és a háztartás számláinak listáját nézte át. Feltekintett. – Anna! Ez kellemes meglepetés. – Nem olyan kellemes, ha meghallja atyám, hogy mit akarok mondani – válaszolta Anna visszafogott hangon. – És csak az ön fülének szánom. Ránézett a magas asztaloknál ülő két tisztviselőre. Sir Thomas elbocsátotta őket. – Nos – mondta, amikor egyedül maradtak –, mi a baj? – A király arra kényszerítette Maryt, hogy a szajhája legyen. – Micsoda? Apja színe vörösre váltott. – Nem hagyott neki választást. Megerőszakolta, hogy világosan fogalmazzak! Gondoltam, önnek ezt tudnia kell.

– Hogy engedhette meg Mary, hogy ilyen helyzetbe kerüljön? – ugatta az apja. Engedhette meg? Mondtam, hogy nem hagyott választást! – Anna egyre dühösebb lett. – Ki mer ellent mondani, amikor a király parancsol? És természetesen kész nagyon nagyvonalú lenni. Már földet ajándékozott Willnek. –

Sir Thomas zordan belesüppedt a székébe. – Rettenetes – de Marynek nem árthat – szólalt meg végül –, vagy ami azt illeti egyikünknek sem. Ha hiszed, ha nem, Bessie Blount öt évig volt a szeretője, és szült neki egy fiút. Nagyon jól került ki belőle, és jó házasságot kötött. – De Mary már férjnél van, és fájdalmasan tisztában van vele, hogy felszarvazza a férjét. Mi haszna lesz belőle a boldogtalanságon és a szégyenen kívül? – Pénz, kitüntetések, előnyök a családnak – mondta az apja, és számítás csillogott a szemében. Anna eltátotta a száját. Képes volna pénzért eladni a lányát? – Az a fontos, hogy mindnyájan a legjobbat hozzuk ki egy rossz helyzetből – vélte Sir Thomas. – Azt hittem, megakadályozza!

atyám

termi

fog

valamit,

hogy

ezt

Anna végtelenül dühös volt rá. – Oh, Istenem, én éppoly tehetetlen vagyok, mint Mary. Ahogy mondod, senki sem szállhat szembe a királlyal. – Márpedig én szembe fogok! – kiáltotta Anna megvetően, otthagyta az apját a székben ülve, és elnyomakodott mellette szoknyája dühös suhogásától kísérve. Apja nagyon büszke volt magára. – Kijelöltek a királyi háztartás kincstárnokává és Tonbridge intézőjévé – károgta.

Annával sétált a folyóparton Greenwich-ben, mindketten évezték a tavasz első meleg délutánját. Annának napokra volt szüksége, mielőtt rászánta magát, hogy szóba álljon vele a Mary miatt kitört veszekedésük után, de nem lehetett elkerülni őt, és Anna fokozatosan megengedte magának, hogy felengedjen egy kicsit. – A bűn bére? – kérdezte. Már két hónap telt el azóta, hogy Mary megadta magát a királynak. Will még mindig nem sejtett semmit, és Mary, miközben beletörődött, hogy el kell viselnie Henrik figyelmét, ami végül is nem volt olyan rossz, rettenetesen szenvedett a bűntudattól. – Aligha hiszem! – csattant fel az apja, kibillentve a jó hangulatából. – Ezek a kinevezések a hosszú szolgálatomnak és annak a jutalmai, hogy segítettem megvádolni Buckingham herceget. Ezek semmivel sem többek, mint amit bármelyik az én rangomban lévő ember kaphat. Visszautasítom a célzásodat, hogy csak azért kaptam őket, mert a lányom lefekszik a királlyal! – Hogyan tud ennyire öntelt lenni? – vágott vissza Anna. – Tudok, mert tudnom kell! Némán sétáltak, mindketten érezték a másik dühös pillantásait. Anna a folyóra szegezte a tekintetét, ahol számtalan hajó bukdácsolt fel-le, vagy igyekezett London vagy Deptford vagy a tenger felé. Erős szél fújt, és Annának fognia kellett a fej díszét. A király felkereste a királyné lakosztályát ezen a reggelen, és kiszemelte Annát. A Mary elcsábítása óta eltelt hetekben Anna alig bírta rászánni magát, hogy a királyra nézzen, annyira gyűlölte őt. Valahányszor megjelent, nem az uralkodót látta finom ruháiban, hanem a nővérét legyőző önző, buja férfit, aki mit sem törődik Mary érzéseivel vagy a következményekkel. Megvetésre méltó. Ezért amikor ma a király észrevette őt, és megkérdezte, hogyan sikerül beilleszkednie, az udvariasság legrövidebb mondatával felelt. – Jól, Felség.

Lesütve tartotta a szemét. Ha ránézett volna a királyra, őfelsége meglátja benne a megvetést. Hét évvel azelőtt pontosan így érzett Ferenc király iránt. Aztán szünet állt be. – Örömmel hallom – mondta Henrik király, és ellépett. Később azonban Anna észrevette, hogy folyton őt nézi. Számítás volt, amit a király szemében látott? Szégyen? Pompás! Reménykedett, hogy Henrik rájött, van valaki, aki olyannak látja, amilyen valójában. Apjának, természetesen, nem beszélt a király iránt tanúsított hűvös viselkedéséről. Sir Thomas szemében a nap Tudor Henrikkel kelt és nyugodott. – El kell mondanom, hogy a bíboros húzza a házasságodról szóló tárgyalásokat – törte most meg az apja a csendet. – Nem tudom, milyen játékot űz, de lehetetlennek tűnik bármi egyezségre jutni a szerződés feltételeiben. Ha nem fejeződik be őszre, én kivonulok belőle. Hála Istennek! – gondolta Anna hevesen. – Ahogy már korábban is mondtam, sir, jobban tenné, ha magának követelné Ormond grófságát. – De te huszonegy éves vagy, és még mindig nem mentél férjhez. Ez nem aggaszt téged? – Egy cseppet sem. Meg kell még ismernem azt a férfit, akihez én hozzá akarok menni. – Úgy érted, te kis ravasz, hogy azt a férfit, akihez én hozzá akarlak adni – morgott az apja. – Reméljük, hogy a kettő egy és ugyanaz. Anna rendkívül élvezte, ha provokálhatja az apját.

8 fejezet 1523 Anna észrevette, hogy a fiatal urak közül, akik gyakran felkeresik a királyné szobáját, egyik sem jön olyan sűrűn, mint Harry Percy. Katalin mindig szívesen fogadott minden egyes lelkes udvarlót, és jóindulattal figyelte, ahogy beszélgetnek és flörtölnek a komornáival. – Szórakoztathatja a látogatóit – mondta Annának. – Töltsön bort a poharukba, játsszon nekik a lantján, táncoljon velük, de viselkedjen erkölcsösen. Szülei nyilván reménykednek abban, hogy én majd segítek jó házasságot szerezni önnek. Anna mosolygott. A tárgyalások a James Butlerrel kötendő házasságáról végül megfeneklettek, és Annát most egy újfajta szabadságérzés és a jövőbe vetett remény töltötte el. Harry harmadik látogatásánál jött rá, hogy a fiatalember különleges érdeklődést mutat iránta. Már korábban is észrevette, hogy Harry figyeli őt, de nem sokat törődött vele, ám most, ahogy valamelyik komorna egy dallamot kezdett játszani a lantján, a fiú hirtelen ott termett előtte. – Anna úrhölgy, megtisztelne azzal, hogy táncol velem? – kérdezte. Anna felnézett zöld szemébe, és egy magas, nyurga, de jó külsejű fiatalembert látott gesztenyebama hajjal, erős vonásokkal és horgas orral nem volt jóképű a szó hagyományos értelmében, de az arca becsületről és a modora hódolatról árulkodott. – Boldogan – válaszolta. Elfogadta Harry feléje nyújtott kezét, és hagyta, hogy a fiú egy has se táncba vezesse. Amikor a tánc véget ért, Harry egy újabb fordulót, aztán még egy újabbat kért, és pillanatnyilag az egyik

magas ablak fülkéjének párnázott padján ültek, és úgy beszélgettek, mintha évek óta ismernék egymást. Anna látta, hogy a királyné figyeli őket, és megnyugodott, amikor Katalin rámosolygott. Harry elmesélte, hogy huszonegy éves, és Northumberland gróf legidősebb fia. Néhány héttel azelőttig északon szolgált, mint a Határőrség parancsnoka. Csak most tavasszal szabadult fel a kötelességei alól, úgyhogy csatlakozhatott a bíboros háztartásához, ahol az asztalnál szolgálta az urát, és elbüszkélkedhetett hússzeletelő tudományával, amelyet minden úriember elsajátít. – Remélem, ez a szolgálat hozzásegít az előléptetéshez – mondta Annának. – Ahogy Carey urat segítette, akinek olyan jól sikerült minden. Ő az unokatestvérem. Anna azon gondolkozott, hogy vajon Will mondta-e Harrynek, hogy ő még szabad, és ő bátorította-e, hogy udvaroljon neki. – Hallottam, hogy az édesapját nemrégen a térdszalagrenddel tüntették ki, sugárzott Harry. – Ez nagy elismerés, és biztos vagyok benne, hogy bőven megszolgálta. – Büszkék vagyunk rá – mondta Anna, és nem tette hozzá, hogy ő is nagyon büszke magára. Miközben beszélgettek, Annában egyre jobban tudatosult, hogy nagyon kedveli Harry Percyt. Bár nem érezte, hogy felkavarja a szenvedélyét, azt viszont minden kétség nélkül tudta, hogy ez a fiatalember soha nem hagyná cserben. Túl becsületes, túl őszinte – és világosan látszik, hogy szerelmes belé. A délután végén Harry megígérte Annának, hogy amikor a bíboros a következő alkalommal eljön az udvarba, újra felkeresi őt. Aztán meghajolt és távozott, és Anna egyszerre érzett izgalmat és szomorúságot, amikor látta, hogy elmegy. Jó érzései voltak Harry Percyvel kapcsolatban. A dolgok természetes rendjének tűnt, amikor együtt volt vele. Harry állta a szavát. Amint a bíboros újra az udvarba jött, ő máris megjelent a királyné ajtajánál. És minden nap visszatért, egyre

szenvedélyesebben. De Anna eltökélte, hogy nem hagyja magát megsebezni vagy bolonddá tenni, vagy azt a látszatot kelteni, mintha túlságosan odavolna Hányért. Időnként távol maradt, hagyta, Harry hadd törtje a fejét, hogy hol lehet. Később rájött, hogy nem kell sokat játszania, hogy megszerezze magának a fiút, hiszen kezdettől fogva az övé volt. A május varázslatos hónapja során a páncél, amelyet Anna maga köré épített, fokozatosan széttöredezett, megadta magát Harry kedvességének és odaadásának. Az első lopott csók a királyné magánkertjének egyik lugasában csattant el, és végtelenül édes volt. Anna érezte, hogy fokozatosan beleszeret Harrybe, de ennél többről volt szó. Jobban meg volt győződve, mint addig bármikor, hogy ő a megfelelő férfi a számára. Világosan tudta, hogy Harry alázatos odaadása mellett az sem elhanyagolható, hogy ő Anglia egyik legnagyobb és legősibb grófságának az örököse, és ennél jobb partit Anna nem is találhatna. Harry mellett Henry Norris tiltott vonzereje elhalványult. – Tudsz valamit a Percykről? – kérdezte George-tól egyik nap, amikor egy bowls meccset néztek. Igyekezett úgy tűnni, mintha ez a kérdés csak úgy mellékesen érdekelné. – Nagy urak – válaszolta George –, fent északon gyakorlatilag királyok. Ez megfelelt annak, amit Harry mesélt. Ősei a Hódítóval jöttek. Családja hosszú és előkelő történettel büszkélkedhetett, és mindig királyi vérrel házasodott. Ő, Anna lehetne Northumberland grófnő, sokkal magasabb rangú, mint a nővére! De nem csupán kalmárszellemű indítékok hajtották. Magát Harryt akarta. Ez a fiatalember felborította megkövesedett nézeteit arról, hogy milyenek a férfiak, és megmutatta neki, hogy a becsület és tisztelet és odaadás nem csupán üres szavak. Anna el sem tudott képzelni annál szebbet, mint hogy a felesége legyen. Amikor Harry bevallotta, hogy nagyon kedveli őt, és többet is mondana, ha megtehetné, Anna szíve dagadt az örömtől. George vigyorgott. Tudta!

– Sokkal rosszabbat is tehetnél, mint hogy hozzámész Harry Percyhez. – Ezt, hogy érted? – Az egész udvar ezzel van tele – hogy mennyire odavan Boleyn Anna Harry Percyért. Annának lángolt az arca. – Ez az én dolgom! – csattant fel. – A királyné hölgyei nagyon szeretnek pletykálni – vigyorgott George. – És ha ragaszkodsz hozzá, hogy francia ruhákat hordj, és felhívd magadra a figyelmet, akkor mit várhatsz? – Azt várom, hogy te utasítsd őket rendre az üres fecsegésükért – vágott vissza Anna. – Óh, én ennél jobb dolgokat csinálok velük! – nevetett az öccse. – Semmi kétségem! – hangzott a megvető válasz. George szerelmi ügyei hírhedtek voltak az udvarban. De aztán magához húzta a nővérét, és szeretettel megszorította. – Komolyan, én boldog volnék, ha hozzámennél Harryhez, és kétség sem fér hozzá, hogy apánk is az volna. Úgyhogy rajta, drága nővérem, fogadd el az áldásokat, amelyeket az élet kínál neked, Június volt, és a rózsák a királyné kertjében pompásan virágoztak, amikor Harry egy pádhoz vezette Annát, letépett egy rózsát, és átnyújtotta neki, aztán térdre ereszkedett előtte. Szeme lángolt az érzésektől. – Nem tudom tovább eltitkolni – szeretem, Anna! – tört ki belőle. Anna vadul dobogó szívvel hallgatta. – Megtisztelne azzal, hogy a feleségem lesz? Anna lenézett vágyakozó arcára, és nem látott mást rajta, mint igaz szerelmet, és a szíve megállt és elolvadt. Harry jó ember, kedves ember, nemes és lojális. Soha nem bántaná meg, és nem

hagyná el őt, soha nem csapná be vagy kényszerítené olyasmire, amit nem akar megtenni. Mellette biztonságban volna a jövője. Hogyan is gondolhatta azokban az első napokban, hogy soha nem tudná szeretni? – Oh, igen, Harry! – lehelte, és egy hosszan tartó csókot loptak, reménykedve, hogy senki sem látta meg őket. Anna éhesen vágyott újabbakra is. – Akkor most el kell jegyeznünk egymást! – kiáltott fel Harry, felugrott, és odaintett két urat, akik nem messze tőlük a fűben ültek a királyné néhány komornájával. – Uraim! Lennének az eljegyzésünk tanúi? Anna meglepődött vágyakozó sietségén. Először beszélnie kellene a királynővel, vagy az apjával, vagy talán Harrynek kellene ezt megtennie, de elragadta a fiú lelkesedése, és elmosolyodott, és a két gáláns úr meghajolt előtte. A királyné biztosan nem tudna, apja meg biztosan nem akarna ellent mondani, erről meg volt győződve. Ezért semmi kétsége sem volt, hogy helyes, amit tesz, amikor örömmel megismétli Harry után az ígéretet, hogy egy életre hozzá köti magát. „Én, Boleyn Anna, házassági fogadalmat teszek neked, Henry Percy, hogy hites feleséged leszek." – Esdeklem, uraim, hogy senkinek ne beszéljenek erről, amíg engedélyt nem adok rá – kérte Harry. A fiatalemberek megígérték, aztán kuncogva elsétáltak, boldogságot és jó szerencsét kívánva nekik Harry megszorította Anna kezét. – Egyelőre legyen ez a mi titkunk, amíg elmondom apámnak, amikor az udvarba jön. Aztán beszélek majd az ön szüleivel. Mindent megfelelően kell intéznünk. De Anna, óh, drága Annám, a legboldogabb emberré tett a földön! És újra megcsókolta Annát, most még vágyakozóbban. Ez maga volt a boldogság!

Próbálták a dolgot titokban tartani, de ez nehéznek bizonyult, mivel szinte soha nem voltak egyedül. Lehet, hogy a királyné bátorítja a flörtölést, de éber. Legalább azt nem hallotta, amit mondtak, amikor az „ő" ablakmélyedésükben ültek, és a jövőjükről beszélgettek. – Nagy esküvőt kell rendeznünk, sok vendéggel – mondta Harry. – Azt akarom, hogy az összes rokonom és barátom lássa, milyen gyönyörű menyasszonyom van! Olyan vágyakozva nézett Annára, hogy a lány szíve dalra fakadt. És aztán a keze Anna keze után nyúlt a lány szoknyáinak fedezékében. Még azt a csúf extra körmöt is megsimogatta. Egyik este Anna ellopakodott vacsora után, és találkozott vele a jezsuiták kolostorához vezető hársfasoron, nem messze a palotától. A hely elhagyatott volt, és amikor egymás karjába olvadtak, Anna hallotta, hogy a barátok a vesperást éneklik. A király a királyné kápolnájában fogja meghallgatni az istentiszteletet. Legfeljebb egy órájuk volt. Harry az egyik fa árnyékába húzta Annát, és szenvedélyesen megcsókolta. Anna érezte, hogy feltámad benne a vágy, élénken és kitartón, de megfékezte magát. 0 a jövendőbeli Northumberland grófnő, hamarosan Lady Percy, és ennek megfelelően kell viselkednie. így hát óriási erőfeszítést tett, gyengéden kibontakozott az ölelésből és megfogta Harry mindkét kezét. – Szeretem – mondta neki. – Drága szívem, azzal, hogy szeretjük egymást, semmi rosszat nem teszünk, de soha nem szabad okot szolgáltatnunk, hogy azt mondják, nem megfelelően viselkedtünk. – Csak meg akartam csókolni és a karomban akartam tartani – tiltakozott Harry. – És én is ezt akartam. De most vissza kell mennem. Nem lehet messze az esküvőnk, és akkor miénk lesz minden idő a világon,

hogy szeressük egymást. – Oh, Istenem, nem tudok olyan sokáig várni! – nyögött fel Harry. – Minden nap egy örökkévalóságnak fog tűnni. De tiszteletben tartom a kívánságait, drágám. Visszamegyünk. Anna, ahogy kiemelkedett a fa árnyékából, egy feketeruhás embert látott, aki egy kicsit odébb állt, a hársfasor palota felőli végén, zömök volt, ravasz arcú. Anna irányába nézett, de amikor megpillantotta őt, elfordult. Anna remélte, hogy nem látta Harryvel, de ha látta is, titkos eljegyzésük nemsokára már úgysem lesz titok. Anna egy teniszmeccset nézett, amikor Mary megjelent. – Beszélnem kell veled – mormolta. Szeme vörös volt, mintha sírt volna. Anna felállt, és követte őt ki a nézők galériájából. A kertekben sétáltak, kicsit vacogtak a szeptemberi hűvös levegőben. – Terhes vagyok – nyögte ki Mary. – A királyé a gyerek. Kizárt dolog, hogy Willé legyen. Mi nem... nos, nagyon régen. Will mindig túl fáradt. Úristen, mit fogok mondani neki? Anna megdermedt. – Talán a király adhat valami tanácsot. 0 hozott ebbe a lehetetlen helyzetbe. Mary sírt. – Megmondtam Halnak – úgy értem, a királynak – szipogott. – Azóta nem rendelt magához. Azt hiszem, vége. – Már hogy volna vége! Van egy gyereke, akiért felelősséget kell vállalnia! – Nem fogja a magáénak vallani. Megmondta nekem, hogy van egy jogi vélelem, amely szerint minden gyerek, akit megszülök, a férjemé, úgyhogy semmi ok a botrányra. De Anna, sose gondoltam, hogy ezt fogom mondani – hiányzik nekem. Megkedveltem. Van benne valami...

– Bármi legyen is az, nem a becsület! – mordult rá Anna. Arra gondolt, milyen szerencsés, hogy egy olyan tisztességes férfit talált, mint Harry. – Mary, mondd azt nekem, hogy anyagi támogatást kértél tőle a gyermekednek. Nehogy azt mondd, hogy üres kézzel jöttél ki ebből az ügyből! Mary arca mindent elárult. – Tudom, tudom – zokogta, és az arra haladó kíváncsi udvaroncok megbámulták. – De semmi előjele nem volt. Mit fogok Willnek mondani? Anna sebesen törte a fejét. – Hol tartasz? – Két ciklusom maradt ki. – Akkor a legjobb, ha haladéktalanul az ágyadba csábítod Willt, és elhiteted vele, hogy a gyerek korán jött. Vagy elmondhatod neki az igazságot. Végül is nem volt választásod a dologban. Együtt kell éreznie veled. – Ha meg akartam volna mondani neki, rögtön az elején kellett volna megtennem – zokogta Mary. – Talán megbocsátaná, hogy megadtam magamat a királynak, mert nem akarattal tettem, de nem fogja megbocsátani a több mint egyéves megcsalást. Egyetlen férfi se tenné. – Akkor együtt kell élned a titkoddal – mondta Anna. – Sajnálom, ez keményen hangzik, de két rossz közül ez a kisebbik. – Kérlek, ne mondd el ezt apánknak – könyörgött Mary. – Miért ne? El tudom képzelni, milyen boldog volna, hogy a király gyermekének lesz a nagyapja! Még az is lehet, hogy felülmúlod a királynét, és fiút szülsz. Akkor majd meglátod, hogy Őfelsége érdeklődése újjáéled, ezt lefogadom. – Bessie Blount szült neki egy fiút, akit a magáénak ismert el – idézte fel Mary felderülve.

– Igen, és ahogy hallom, a fiút úgy nevelik, mint egy herceget. – De ha ez történne, Willnek tudnia kéne. – Foglalkozzunk ezzel, amikor odakerülünk – tanácsolta Anna. – Most, ha megbocsátasz, a királynőhöz kell mennem. Négykor szolgálatban leszek. És Harry eljön ma délután, hogy meglátogassa. Két nappal később a bíboros és a kísérete elvonult York Placebe, Wolsey nagyszerű palotájába Westminsterben, és Anna számolni kezdte az órákat, amikor újra láthatja Harryt. Az idő véget nem érőn vonszolódott, és Anna a szabadidejét azzal töltötte, hogy a menyasszonyi ruháját tervezte. Óh, milyen jó lehet nemesi vagy királyi rangúnak lenni, és aranyszövetet vagy bársonyt viselni! De az ezüstkelme is nagyon jól meg fog felelni, és könnyű lesz a meleg időben, mert ez nyári esküvőnek ígérkezik. Lazán leeresztve fogja viselni a haját az oly gondosan megőrzött szüzessége jelképeként, de a feje tetején befonhatja, és ékköveket és szalagokat fűzhet bele. Egyik reggel, útban a komornák hálóterméből a királyné lakosztályaiba, boldogan ábrándozott az esküvőjéről, amikor egy ismerősnek tűnő fiatalember lépett ki egy árkád alól. – Boleyn Anna úrhölgy? – Igen? – Anna meglepetten megállt. – James Méltón, szolgálatára, úrnőm. – Hát persze, Harry barátja, egy másik, Wolsey fiatal nemes urai közül. Anna emlékezett, hogy egyszer elkísérte Harryt a királyné szobájába. Ösztövér arcú fickó volt, választékosán beszélt és aranyszövetből készült lovaglóruhát viselt, de rosszkedv. áradt belőle. – Hánytól hoztam üzenetet – mondta. – Óh! – kiáltott fel Anna örömmel, de James Méltón továbbra is boldogtalannak látszott. – Mi baj van? – kérdezte most már Anna. – Mindent megadnék, hogy ne én legyek ennek a hímek a hozója – mentegetőzött James. Pánik szorította össze Anna szívét.

– Mondja, hogy nem beteg! – Nem, de megtiltották neki, hogy önnel találkozzék. Anna minden öröme elszivárgód. – Miért? – tántorodott meg, és máris felháborodott tiltakozásokat fogalmazott a fejében. – Nagyon keveset tudok arról, ami történt, de azt hiszem, Harry most útban van északra. Röviden írt nekem, mielőtt elment, és megkért, mondjam el önnek, hogy minden megváltozott kettejük között. – Cserben hagyott engem? – nyögte ki Anna. – Ellenkezőleg, Anna úrhölgy, majd megőrül az ön miatt érzett aggodalomtól, mert nincs módja, hogy megtudja, ön mit hallott, és nem szeretné, ha rosszat gondolna róla. Kétségbeesettnek tűnt. Könyörgött nekem, ne hagyjam, hogy ön máshoz menjen feleségül, amíg ő távol van. – Valaki megpróbált szétválasztani bennünket – mondta Anna és érezte, hogy dühös könnyek tolulnak a szemébe. – Wolsey bíboros volt? – Gyanítom – bólintott James. – Harry nem állt ki értünk? Én azt tettem volna. – Nem tudom, mi történt, de Harry elmondta, hogy kihallgatást kért London püspökétől. Azt mondta, félt megtenni ezt a lépést a bíboros háta mögött, mert elveszítheti a fejét, de azt remélte, hogy a püspök segíthet rajta. Viszont, ha Wolsey így megfenyegethette őt, akkor a király is biztosan benne van a dologban. – Nem feltétlenül. – Anna reszketett, próbálta megnyugtatni magát. – Mindenki tudja, hogy Wolsey okozta Buckingham bukását. Wolsey mindenható. De miért akarta Harry felkeresni a püspököt? Lehet, hogy az eljegyzésükről volt szó?

– Ezt nem mondta meg, csak annyit mondott, hogy ez semmit nem segített rajta, mert a püspök szerint súlyos vétséget követett el. Ez a másik ok, amiért azt gondolom, hogy a király is szerepel ebben az ügyben. Elolvashatja a saját szemével Harry levelét. – Benyúlt a zekéjébe, kivett egy gyűrött papírlapot, és átnyújtotta Annának. Anna reszkető kézzel átvette, szíve mélyéig jeges félelem szorította, és elolvasta. Nem volt benne több információ, de a végén Harry ezt írta: „Ajánlj Anna úrhölgy kegyeibe. Emlékeztesd a fogadalmára, amelyet kizárólag Isten oldhat fel, senki más." – Mit tehetnék? – Kiáltása kétségbeesetten hangzott. – Ha a király van a dolog mögött, elvesztünk. Izzó gyűlölet borította el az ember ellen, akinek akkora a hatalma, hogy nem csak a nővére, hanem még az ő életét is tönkre tudja tenni. James Méltón tehetetlenül széttárta a karját. – Igazság szerint nem tudom. Megkérdezheti a bíboros ajtónállóját, Cavendish urat, hogy mit tud. Kevés dolog kerüli el a figyelmét, mert gyakran van szolgálatban őeminenciája mellett. – Vigyen el York Place-be! – könyörgött neki Anna. – Estig itt nincs rám szükség. Meg kell tudnom, hogy mi történt. – Nem merem – tiltakozott James. – Nem szabad, hogy önnel lássanak. Csak azért kockáztattam meg, hogy idejöjjek, mert Harry a barátom. Anna csak ekkor értette meg, hogy milyen súlyos helyzetben van. Nem csak Harry követett el vétséget. – Értem – mondta. – Rendben van, elmegyek egyedül. – Ez őrültség – figyelmeztette James. – Nem érdekel! – kiáltotta Anna. – Fütyülök a bíborosra vagy a királyra! Meg fogom értetni velük, hogy senki sem packázhat Boleyn Annával! Magán kívül volt. James maga is zavarodottnak tűnt. – Rendben van, Anna úrhölgy, elkísérem. De ne remélje, hogy bármi jó kisülhet ebből a vakmerőségből.

Némán ültek a bárkában, miközben London tovaúszott mellettük. Anna elhozta a szobalányát, az illem kedvéért, mivel a bíboros természetesen férfiakból álló háztartást vezetett (bár Anna azt a pletykát hallotta, hogy régi barátnőjét elrejtve tartja a magánlakosztályában, sőt, gyerekei vannak tőle). A Westminster lépcsőnél kiszálltak, és megadták a nevüket York Piacé kapusházánál. Jamest szemmel láthatóan ismerték és kedvelték, úgyhogy átintették őket. – Elviszem önt Cavendish úrhoz – mondta Méltón –, de aztán el kell hagynom. Apám megölne, ha megtudná, hogy mit művelek. – Akárcsak az enyém – tette hozzá Anna összeszorított ajakkal –, de nem számít. York Piacé egy masszív, össze nem illő régi és új épületekből álló gyűjtemény volt, kertek és udvarok körül terült el, és átjutni rajta akkora feladat volt, mint utat találni egy labirintusban. De James jól ismerte, és hamarosan egy magánlépcsőn vitte föl Annát, amely olyan elképesztően pompás lakrészekhez vezetett, hogy Anna, minden bánata ellenére, eltátotta a száját. A falak és mennyezetek minden elérhető négyzetcentimétere festve vagy aranyozva volt. Nem csoda, hogy olyan sokan irigyelték Wolsey-t! Urak, hivatalnokok, kérelmezők és szolgák hadán verekedték át magukat, akik arra vártak, hogy a bíboros színe elé járulhassanak. – Cavendish úr biztosan az irodájában van – mondta James, és bekopogott egy szép faburkolatos ajtón. Ám amikor az ajtó feltárult, maga Wolsey állt egy boltíves bejárat keretében. James sietve letérdelt, hogy megcsókolja a gyűrűjét, amelyet a bíboros szórakozottan nyújtott felé, mert közben Annát fürkészte. – Méltón ifiúr – szólalt meg önnek kitűnő megérzései vannak, mert elhozta nekem az ifjú hölgyet, akit épp ide akartam rendelni. Vajon ez hogy lehetséges?

James felállt, szemmel láthatóan válaszolhatott volna, Anna megszólalt.

remegve.

De

mielőtt

– Bíboros uram, én ragaszkodtam hozzá, hogy eljövök önhöz, és ez az úr vonakodva beleegyezett, hogy elkísér. Mindenki őt bámulta, de a bíboros mintha észre sem vette volna az embereket. – Valóban? Mekkora szerencse, hogy éppen kéznél volt. James, önnel később beszélek. James elpirult, és hajlongva elhátrált. Anna rettenetesen érezte magát. Az ifjú nemes szívességet tett neki, ő pedig bajba sodorta. De ki fogja húzni onnan. – Eminenciás uram – mondta –, nagyon remélem, hogy nem fog Méltón fiatalúrról rosszat gondolni, amiért jó volt hozzám. Csak egy levelet hozott nekem Lord Percytől. Nem tudta, hogy miről szól. Én voltam az, aki, miután elolvastam a levelet, ragaszkodtam hozzá, hogy idejöjjek. Wolsey fáradtan nézett rá. Annát taszította húsos álla és véreres arca. Azt szerette volna, ha a bíboros elviszi valahova, ahol egymás közt beszélhetik meg ezt az ügyet. Zavaró volt, hogy az a sok ember élénken figyeli őket. – Meglátjuk – mondta a bíboros. – Ön nyilván kitalálta, hogy tisztában vagyok a Harry Percyvel kötött színlelt előszerződésével. – Ebben semmi színlelés nem volt, uram! – Akkor biztosan nem tudja, hogy Lord Percyt hét évvel ezelőtt eljegyezték Lady Mary Talbottal, Shrewsbury gróf lányával. Mint egy nagy ragadozó madár, úgy figyelte Anna reakcióját. – Nem hiszem el – mondta Anna, és próbálta nem elárulni, mennyire megdöbbent. – Akkor sajnálom önt. A király és én hagytuk jóvá az eljegyzést. Ez a megállapodás rendkívül kielégítő volt, lévén a felek egyenrangúak.

Ez elviselhetetlen! Hogy merészel ez a hentes fia arra utalni, ráadásul mások füle hallatára, hogy ő, egy herceg unokája, már engedtessék meg, nem megfelelő arra, hogy egy grófság örökösével kössön házasságot! – Ilyen körülmények között – folytatta a bíboros – elhamarkodott lépés volt Lord Percy részéről, hogy önnek ígérte magát. Tudnia kellett, hogy az apja ezt nem fogja jóváhagyni. – Harry becsületes férfi! – kiabálta Anna. – Nem hiszem, hogy ilyen messzire ment volna, ha valaki mással van eljegyezve. De eszébe jutott a sietség, ahogyan Harry meg akarta pecsételni az eljegyzésüket. Lehet, hogy naivan azt gondolta, ezzel semmissé teheti a korábbi előszerződést? – Tudnia kell, Anna úrhölgy, hogy megbeszéltem a dolgot a királlyal, és ő nagyon dühös a tiszteletlenségük miatt. Az ő előjoga, hogy jóváhagyja a nemessége házasságait. Anna nem szólt semmit. Mit mondhatott volna? Ha a király ellenük szólt, akkor minden elveszett. Világa darabokra hullott körülötte, és nem maradt más, mint a sivár jövő, amelyben Hánynék nincs szerepe. – Beszéltem Lord Percyvel – mondta a bíboros –, közöltem vele a király nemtetszését. Anna el tudta képzelni ezt. Csak abban reménykedett, hogy Harry jól állta a sarat. Wolsey nehézkesen a másik lábára állt, és Annára függesztette zavaros szemét. – Az már valami, Anna úrhölgy, amikor egy nagy grófság örököse azt hiszi, hogy büntetlenül eljegyezheti magát valamelyik ostoba lánnyal az udvarban, és ezt meg is mondtam annak a fiatal féleszűnek. Anna őrjöngött, amikor azt hallotta, hogy ostobának nevezik, ráadásul nyilvánosan. Hogy merészeli a bíboros! De Wolsey nem

vette észre a haragját. – Megmondtam neki, hogy csodálom az ostobaságát, amiért így megsértette Őfelségét, és az apjáért, a grófért küldtem, aki természetesen megbotránkozott, és figyelmeztette az önfejű fiát, hogy ha nem bontja fel ezt a meggondolatlan szerződést, örökre kitagadja. Ez talán megmagyarázza, miért kereste fel Harry London püspökét – vagy, mivel nem akarta, hogy Wolsey megtudja a dolgot, Harry talán abban reménykedett, hogy a püspök jónak és érvényesnek fogja találni az eljegyzésüket. De természetesen nem találta annak, nem találta annak... – Figyel rám, leány? – ugatott rá Wolsey. – Azt mondtam, hogy a király Őfelsége panaszt fog tenni önre az atyjánál, és el fogja várni tőle, hogy biztosítsa: ön rendesen fog viselkedni a jövőben. Ez aztán vicces lesz, gondolta Anna, egy olyan embertől, aki erőszakot követett el. – Miben viselkedtem rosszul? – kérdezte. – Erkölcsösen viseltem magamat. Nem tudtam semmiféle korábbi jegyességről. Semmi kétségem sem volt, hogy atyám jóváhagy egy ilyen házasságot. – Óh, hát persze, hogy jóváhagyná! – mosolygott gúnyosan Wolsey. – De Őfelsége máshoz akarja adni önt, akivel tárgyalásokat folytat. Úgy tudom, hogy az ügy már majdnem befejezést nyert. – Ki az? – kiáltott fel Anna. – Csak nem James Butler? – Nem hatalmaztak fel, hogy eláruljam, Anna úrhölgy. Én azonban nem kétlem, hogy ön, ha tudja, mi a jó az ön számára, örülni fog neki, és egyetért azzal, amit a király dönt. – De én szavamat adtam Hánynék! Wolsey szeme összeszűkült. – Talán azt hiszi, hogy a király és én nem tudjuk, mit kell tennünk egy ilyen súlyos ügyben, mint ez? Legyen nyugodt, többet

nem fogja Lord Percyt látni. Megparancsolták neki a király nevében, hogy nem keresheti az ön társaságát, mert ezzel a király legmélyebb felháborodását váltaná ki, és feleségül kell vennie Lady Talbotot, amilyen hamar csak lehet. Nos, legyen értelmes lány, és fogadja ezt el. – De a királyné egyetértett vele! Bátorított bennünket! – Anna magán kívül volt. – A királynénak nincs hatalma ilyen ügyekben. – A bíboros felsóhajtott. – Anna úrhölgy, kezd fárasztó lenni, és sürgető ügyekkel kell foglalkoznom. A király parancsa, hogy el kell hagynia az udvart, és haza kell mennie egy szezonra. – Nem! – tiltakozott Anna. – Ez végtelenül tisztességtelen! – Kritizálni merészeli Őfelsége ítéletét? – Wolsey szeme olyan volt, mint az acél. – Most menjen. – Nem most hall rólam utoljára, bíboros uram \ – kiáltott rá Anna. Dühében megfeledkezett az óvatosságról. Száz arc fordult felé, és döbbenten bámult rá. Anna nem tudta volna megmondani, hogyan került vissza Greenwich-be. Túlságosan elöntötte a gyűlölet a bíboros és a király iránt, amiért felbontották az eljegyzését és tönkretették az életét. Még azt a lehetőséget sem hagyták meg Hánynék, hogy elbúcsúzhasson tőle. Ami majdnem ennyire elkeserítette Annát, az a gunyoros, megvető mód volt, ahogyan Wolsey beszélt vele. Semmi kétség, ez a bosszúja volt azért, mert Anna családja mindig megvetéssel tekintett erre az uborkafára kapaszkodott hentesfira. Hogy merészeli őt ostoba lánynak nevezni! Hogy merészel célzást tenni arra, hogy ő nem lehet megfelelő társ egy Percy számára! Ez nem annyira a király, mint Wolsey mesterkedése. Ami pedig a házasságot illeti, amelyet állítólag a király tervez a számára, nem hitte, hogy van ilyen. Ez csak egy trükk volt, hogy csendben maradjon. Arra gondolni sem mert, hogy elveszíti imádott Hányj ét,

mert azon az úton az őrület várt rá. Az, hogy minden egy karnyújtásnyira volt, aztán egy pillanat alatt elveszett, több volt, mint kegyetlenség. Hogy soha nem láthatja azt a szeretett arcot, érezheti azt a forró ajkat az övén, azokat a szerető karokat maga körül... Ő volt az egyetlen férfi, akit szeretni tudott, mindennek az esszenciája, ami jó a férfinemben. Soha nem talál hozzá hasonlót. Senki nem fogja úgy szeretni, ahogyan Harry szerette. Amikor a terveikre gondolt, a fényes jövőre, amely soha nem fog bekövetkezni... Több volt, mint amit el tudott viselni. Könnyei úgy folytak, mint a vízesés. Nem keresték. Könnyen felosont a hálóterembe, az ágyára vetette magát, és szánalmas kiáltások közepette kisírta a lelkét. Nem vette észre, hogy valaki belépett a szobába, mígnem egy gyengéd kéz megérintette a vállát. Maga a királyné állt ott, és olyan együttérzés látszott az arcán, hogy Anna könnyei még sűrűbben hullottak. Mikor észbe kapott, fel akart kelni, de Katalin megparancsolta, hogy maradjon ott, ahol van. – Mesélje el, mi történt – kérte, leült egy zsámolyra az ágy mellé, és megfogta Anna kezét. – Hazarendeltek Heverbe, Felség – suttogta Anna. – De miért? – Felséged haragudni fog rám, ha elmondom. Anna szipogott, visszafogta a könnyeket. – Aggódom a jólétéért. Ön a komornám, és én felelős vagyok önért. Ha valami rosszul sikerül önnek, az rám is kihat. Anna tudta, hogy bármilyen nehéz is, el kell mondania a királynénak az igazságot. Fölült, összeszedte magát, és megszólalt. – Nos, tehát, asszonyom, látom már, hogy ostobaságot követtem el. Előszerződésre léptem Harry Percyvel. Katalin meglepetten nézett. – Tudták a szülei?

– Nem, asszonyom. Szerelmesek vagyunk. Nem gondoltuk, hogy helyteleníteni fogják. – Ez valóban ostobaság volt, Anna úrhölgy. Tudnia kell, hogy egy előszerződés éppen olyan kötelező érvényű, mint maga a házasság, és hogy mindkettejüknek szükséges a szüleik engedélye – és a királyé is. – Tudom, mindezt tudom. – Képtelen volt visszatartani a zokogás egy újabb rohamát. – Asszonyom, nem volt szándékunk megsérteni a királyt, és talán mindenki boldog lett volna azzal a házassággal, de a bíboros nemet mondott. Ostoba lánynak nevezett! És aztán kiderült, hogy Harry évek óta el volt jegyezve Shrewsbury gróf lányával. Összecsomagolták őt, és északra küldték, hogy vegye a lányt feleségül. És nekem megparancsolták, hogy hagyjam el az udvart! – Anna a királyné kezét szorongatta. – Felség, nem veszíthetem el Harryt – jobban szeretem, mint az életemet – és nem akarom elhagyni az ön szolgálatát. Óh, mit tegyek? Fejét a kezébe temette, válla rázkódott a zokogástól. – Beszélek a királlyal – mondta Katalin. – De nem ígérhetem, hogy ebből bármi jó származik. Anna, lázas reményben és várakozásban, megkereste Georgeot, és elmesélte neki, mi történt. Amikor az öccse látta a könnyeit, a kaijába vonta. Reszketett a dühtől. – Hogy merészeli! – őrjöngött Wolsey ellen. – Várj csak, amíg apánk megtudja! Támogatása megnyugvást jelentett Annának. A királynőtől azonban nem kapott megnyugtatást. Katalin nem mesélte el, hogy mit mondott a király, csak azt, hogy haza kell mennie Heverbe. – Amikor megérett az idő, Anna úrhölgy, biztos lehet benne, hogy örömmel visszafogadom a háztartásomba – vigasztalta a királyné. Anna alig tudta összeszedni magát.

– Köszönöm, Felség. Ön nagyon kedves. De, asszonyom, velem nagyon igazságtalanul bántak, és megsértettek. – Wolsey ezért fizetni fog. – Ha valaha lesz elég hatalmam, ugyanannyi bosszúságot fogok okozni a bíborosnak, amennyit ő okozott nekem! A királyné jól megnézte őt magának, aztán nagyot nyelt. – Remélem, idővel megenyhül a szíve, és megbocsát neki – mondta. – És most Isten óvja az útján. Soha nem fogok megbocsátani neki! – fogadta meg Anna. Magasra emelt fejjel ment tovább az útján. A páncél ismét szorosan rácsatolódott.

9 fejezet 1523-1524 Hever mérhetetlen unalmat árasztott, de Anna annyira boldogtalannak érezte magát, hogy nem érdekelte, hol van. A napok szürkén teltek, az egyik éppen olyan volt, mint a másik, és ő semmiben nem tudta örömét lelni. Elrabolták a jövőjét, a jelenét pedig végtelenül sivárnak érezte. És ami a múltját illeti, arra gondolni sem mert. Mrs Orchard felajánlotta a vállát, hogy kisírj a magát rajta. Anyja bátorította, aztán könyörgött neki, hogy vigyázzon magára, és egyre jobban aggódott. – -Össze kell szedned magadat – sürgette. – Sok hal van még a tóban. Apja, természetesen, az udvarban volt. Anna nem látta a kegyvesztettsége óta, de tudta, éppen olyan dühös, mint amikor Mary bevallotta, hogy a király teherbe ejtette, és elhagyta. Nem Annára haragudott, hanem arra a hentes kölykére, aki tönkretette azt a ragyogó házasságot, amelyet a lánya eltervezett, és amely annyi dicsőséget hozott volna Sir Thomasnak. Anna pártját fogta, bár ezt nyíltan nem hangoztathatta az udvarban. A világért sem sértette volna meg a királyt. Nem esett több szó a házasságról, amelyet állítólag Anna számára terveztek. Merő hazugság az egész! tajtékzott Anna. Újra, meg újra végiggondolta a szóváltást Wolseyval, akinek a nevét ki sem bírta ejteni. Azt kívánta, óh, mennyire kívánta, hogy bárcsak jobban kiállt volna magáért, igazán helyre tette volna a bíborost, és leleplezte volna, ki is ez az ember valójában. De még eljön az ő pillanata! Azt nem tudta, hogy mikor és hogyan, de ő és a családja látni fogja a bíboros bukását. Erre megesküdött. Szenvedni fog, amiért szenvedést okozott Annának. Szomorú volt az a nyár, és még szomorúbbá tette a hír, hogy meghalt Claude királyné egy gyermekágyban szerzett betegségben.

– Vagy a férjétől! – jegyezte meg az anyja megvetően. – Az egész világ tudja, hogy az a szatír vérbajban szenved. Ez újság volt Anna számára, de Angliában az emberek hajlamosak voltak bármilyen pletykát elhinni Ferenc királyról vagy a gyűlölt franciákról. Az egész lehangoló tél folyamán Anna nem tudta kirángatni magát a depresszióból. Februárban apja hazaérkezett egy hétre, és szokatlanul együtt érzőnek mutatkozott. – Ne hagyd el így magadat, Anna – tanácsolta. – Az idő mindent meggyógyít. Találunk neked egy jó férjet. Anna halványan mosolygott, arra gondolt, hogy milyen szerencsétlen. Kételkedett, odaadja-e még valaha a szívét valakinek, akár, ha férjhez megy is. Apja felment, hogy lemossa magáról az út porát, és ruhát váltson. Amikor újra megjelent, magához rendelte Annát a nappaliba, amely homályba burkolózott az odakint leszálló alkonyaiban. Sir Thomas meggyújtott két gyertyát, aztán helyet foglalt nagy székében a tűz mellett. – Ülj le – mondta, és rámutatott a szemben álló kanapéra. – Mondanom kell valamit. Harry Percy megházasodott. Múlt hónapban volt az esküvője. Anna az ajkába harapott. Nem fog sírni! De a hír, hogy Harry visszavonhatatlanul elveszett, a legkeserűbb csapást jelentette a számára. Nem tudta, hogyan fogja elviselni. – Köszönöm, atyám, hogy elmondta. Szívesebben hallom öntől, mint bárki mástól. Apja bólintott. – Mary hazajön, hogy megszülje a gyermekét – mondta. – Will egyetértett ezzel. Az udvar nem megfelelő hely egy nő számára az ő állapotában. Anyád fog gondoskodni róla. – Hangja nyers volt.

Mindnyájan összejátszottak, hogy eltitkolják az igazságot Will elől, aki nagy örömmel várta a gyermeke születését. Anna arra gondolt, mit szólna, ha rájönne, hogy nem az övé, mert igazán szerette a feleségét. Szegény Mary. Rettenetes terhet cipelt, amiért el kellett viselnie az árulását. Anna tudta, hogy a király egyáltalán nem érdeklődött Mary iránt, amióta tudomást szerzett a terhességéről, és néhány hétig, amikor Will nem volt otthon, Mary sokat sírt és bánkódott. De a terhessége előre haladtával egyre jobban lefoglalta az érkező gyermek, és Anna reménykedett, hogy a király már csak távoli emlék, és nem fogja Maryt újra zavarni. Hadd higgye a világ, hogy a gyermek Will Careyé – és miért is ne lehetne az övé? Annát kiküldték a szobából. Nem illik, hogy egy hajadon lány szemtanúja legyen egy szülésnek, mondta az anyja. Akaratlanul is megforgatta a kést a lánya szívében, amiért még nem ment féijhez, és talán nem is fog. Már huszonhárom éves volt, és hamarosan túl öreg lesz, hogy férjet fogjon magának. Nem mintha a történtek után ez számított volna neki. Lement a földszintre, beült anyja irodájába, és fogott egy könyvet. De a betűk táncoltak a szeme előtt – nem tudott koncentrálni, amikor a születés nagy csodája ott zajlott valahol a feje fölött. Felállt, és az ablakhoz ment. Szép áprilisi reggel volt, virágok tündököltek a fákon, és bolyhos felhők úsztak az égen. Pompásak voltak a kertek. Kétségbe ejtően szomorú volt, hogy nem oszthatja meg a szépségüket a férfival, akit szeret. Rémülettel vette észre, hogy Harry képe elhomályosodik, és már nem emlékszik pontosan, milyen is volt az arca, vagy hogyan szólt a hangja. Nyolc hónapja nem látta őt, és bánata legsúlyosabb vihara már elült. Csak ez a mindent beborító szomorúság maradt belőle, és semmi kétség, hamarosan ez is el fog múlni, és ő újra elkezd élni, ahelyett, hogy csak létezne.

Sírás visszhangzott a kastélyon át – egy újszülött összetéveszthetetlen nyivákolása. Anna felkapta a szoknyáit, és felrohant. – Minden rendben van? – kiáltott be az ajtón át. Anyja kinyitotta az ajtót, egy takaróba bugyolált pici csecsemőt tartott a karjában. – Egy kislány, épségben megszületett – jelentette és Marynek, hála Istennek, könnyű dolga volt. De nézz csak ide, Anna. – Elhúzta a takaró szélét, és megjelent a pici arc – a király kiköpött mása. Anya és lánya szeme találkozott. – Nincs értelme hűhót csapni belőle – mondta az anyja fürgén. – Mindnyájunknak úgy kell tennünk, mintha a baba Willé volna. Imádkozzunk, hogy ő ne vegyen észre semmit. Hírnököt küldtek, hogy hívja el Willt az udvarból, és ő órák múlva már Heverbe érkezett. Anna és az anyja jelen voltak, amikor belépett Mary hálószobájába, ahol a felesége a párnákhoz támaszkodva ült, kaijában a bepólyázott csecsemővel. – Drágám – kiáltott fel Will –, annyira büszke vagyok rád! Mary idegesen felmosolygott rá, és Will lelkesen elvette tőle a gyermeket, és imádattal nézte. – Az én kislányom! – kiáltotta. – És igazi Carey! Nem vette észre a kollektív, fellélegzést maga körül. Természetesen, gondolta Anna, a király az unokatestvére, ami igazolhatja a hasonlóságot. Szerencsére senki sem tett megjegyzést, hogy héthónapra született baba létére milyen nagy a gyerek. Willnek talán fogalma sem volt, milyen egy újszülött. A csecsemő a Chaterine nevet kapta a királyné tiszteletére, és Sir Thomas hazajött a keresztelőre, amelyet a heveri templomban tartottak. Mary hamar felépült a gyermekágyból, és beleveszett a lányába. Jól illett hozzá az anyaság.

Hat héttel később újra együtt volt a család, Suli óikban. a Framlingham kastélyban gyűltek össze Norfolk nagyapa temetésére, aki tiszteletreméltó korban, nyolcvanévesen halt meg. Sem Anna, sem a Howardok egyetlen nőtagja nem vett részt a pompás gyászszertartáson a Thetford apátságban, de később jelen voltak a kastélyban tartott nagy fogadáson. Jó volt újra látni George-ot, és meghallani az udvar össze pletykáját. – Annyira szeretnék ott lenni! – mondta Anna vágyakozva, amikor kicserélték a híreiket néhány pohár bor mellett. – Rettenetesen hiányzik. Olyan unalmas itt vidéken. Nem büntettek már meg éppen eléggé? – Én is szeretném, ha ott lennél – válaszolta George. – Biztos vagyok benne, hogy hamarosan ott is leszel. Apánknak nagy a befolyása. Épp most nevezték ki a háztartás alkamarásának. Azt beszélik, legközelebb kamarás lesz. Úgyhogy kétlem, hogy sokáig kellene vámod, Anna. – Talán Norfolk nagybátyám szól egy jó szót az érdekemben – mondta Anna, miközben az új grófot figyelte, aki pompás, cobolyprémmel szegett fekete damasztköpenyében a vendégek kondoleálását fogadta. – Biztosan megteszi – nyugtatta meg őt George. – Fontos számára a család, Inkább Howardoknak, mint Boleyneknek tekint bennünket. – Nem is tudatosult bennem, hogy ötvenéves – elég későn lépett az örökségébe. – Ne félj semmit, rengeteg az életerő az öreg zsarnokban. A királynak jó véleménye van róla, és ennek megfelelően magasra törekszik. – Gyere! Anna odahúzta George-ot, ahol a nagybátyjuk állt.

Thomas Howard éles tekintettel nézett le rá súlyos szemhéja alól. Ráncos arcát és csőrszerű orrát a bánat barázdálta, de vékony ajka mosolyra görbült. – Nos, húgocskám, jó téged látni – szólította meg Annát. – Hiányoltunk az udvarban. – Bárcsak visszatérhetnék, nagybátyám uram – válaszolta Anna. – Torkig vagyok vele, hogy Heverbe száműztek. – Rosszabb helyet is el tudok képzelni a száműzetésre – jegyezte meg Norfolk. – Légy türelmes, lányom. Szólok az érdekedben, amikor eljön a megfelelő idő. És Annának meg kellett elégednie ezzel. Aznap este ő és George a kastély várfalán sétáltak. Arra gondolt, milyen csendes az öccse, de ezt a nagyapja elvesztése fölött érzett bánatnak tudta be, akinek a jelenléte átjárta az egész helyet. George megállt, és Anna némán szemlélődött mellette, kinézett a messze nyúló zöldellő suffolki tájra. – Tudsz titkot tartani? – kérdezte az öccse. – Természetesen. Árnyék suhant át George arcán. – Meg kell házasodnom. Apánk mondta ma. Véglegesítették, mielőtt eljött az udvarból. – Ki a szerencsés hölgy? – Jane Parker – hangzott a színtelen válasz. – Egész csinos – mondta Anna –, és az apja nagyon művelt. – Elmegy, ha tetszik neked ez a típus – vonta meg George a vállát –, de nekem nem tetszik. Anna, van benne valami – nem tudok rátapintani, hogy mi, de taszít. Imádkozom Istenhez, hogy ne kelljen ezt végigcsinálnom. – Annyira sajnálom! – érzett vele együtt Anna.

George mélyet sóhajtott. – Gondolom, azt kell majd tennem, amit sok férfi csinál, amikor olyan feleséget sóznak rájuk, akit nem tudnak szeretni. Örökösöket nemzek vele, és máshol keresem meg az örömeimet. Anna nem kételkedett, hogy ez így lesz. Csodálkozott magán, amiért örült, hogy George vigaszt fog találni a házasságtörésben, holott más férfiaknál ezt kerek perec elítélte. – Próbáld meg szeretni őt, mindkettőtök érdekében – tanácsolta. – Sokkal boldogabb lesz így az életed. Öccse rámosolygott. – Meg fogom próbálni. Nem voltunk túl szerencsések a szerelemben, igaz, Anna? Még mindig hiányzik Harry Percy? – Igen. Volt az udvarban? – Nem, nem találkoztam vele. Akarod, hogy mondjak neki valamit, ha látom? – Nem! – jelentette ki Anna. – Véget ért az életemnek az a része. Nincs mit mondanom egy házasembernek. – Igazán, gondolta, továbbléptem. Még mindig ott volt a fájdalom, de már eltompult, nem éles gyötrelemnek érezte, és gyakran órákat töltött egyhuzamban anélkül, hogy elvesztett szerelmére gondolt volna. Sötétedett. Kicsit reszketett vékony fekete selyemruhájában. – Gyere, menjünk be – kérte. Teltek a hónapok. Novemberben Anna és a családja Morley Hallba, Norfolkba utazott George esküvőjére. Lord Morley bűbájos házigazda volt, és rendkívül művelt ember, meg minden. Nagy hűhót csapott Mary körül, aki ismét gyermeket várt. Jane Parker csinos menyasszony volt bíborbársony ruhájában, hosszú sötét haja lazán hullott le a derekáig. Az új házasok csinos párt alkottak, de Anna látta, hogy George nem boldog. Éljenzés tört ki, amikor apjuk felállt az esküvői lakomán, és bejelentette, hogy a király nászajándékként George-nak adományozta a Grimston kastélyt Norfolkban. Anna

elkeseredett. Ez nem tisztességes! A király eddig nagylelkű volt az apjával, most meg George-dzsal bőkezű. Miért nem képes felé is kegyet gyakorolni, és az udvarba hívni? De, amikor visszatértek Heverbe, egy levél várt rájuk a királyné pecsétjével. Karácsony után Anna újra elfoglalhatja a helyét.

Második rész Egy koronára méltó szellem

10 fejezet 1525 Anna csendben ült a hosszú tölgyfaasztal távolabbi végén a nagyteremben az Eltham palotában, és úgy tett, mintha észre sem venné a közelében lebzselő udvaroncokat. Egyikük, egy magas, szakállas fiatalember, akinek aranylott a szeme és döbbenetesen jóképű volt, letette a lantját. – Írtam egy költeményt! – jelentette be. – Egy újabbat? – kérdezte Sir Francis Bryan, aki kicsapongó életmódjáért a Pokol Helytartója nevet kapta. A férfiak összegyűltek körülöttük az asztalnál, és nevettek. – Ez meglepetés – mondta George. – Rajta, Tom. Halljuk! A fiatalember félénken rájuk mosolygott. – Ez egy különleges szerzemény. Arrafelé nézett, ahol Anna ült, a bora maradékát szopogatta. Semmi kétség, hozzá írta a verset. Anna gyerekkora óta ismerte Thomas Wyatt-et, mivel családjaik szomszédok voltak Kentben, és az ifjú Wyattek, Tom és a húga, Margaret, rendszeresen vendégeskedtek Heverben. Más körülmények közt Anna talán beleszeret. Sok hölgy valószínűleg egy percig sem gondolkozott volna, hogy elfogadja az udvarlását, és a nyilvánosság előtt is elismert kevese legyen. Élvezték volna, hogy hatalmuk van egy ilyen jóképű férfi fölött, és talán kísértést éreznek, hogy szexuális értelemben is odaadják neki magukat. De nős volt, és Anna számára ez tiltott területet jelentett. Visszautasította Wyatt minden közeledését, abban viszont nem gátolta meg, hogy udvaroljon neki, hogy az elfogadott módon játssza a játékot. De miért vesztegesse a lehetőségeit egy olyan férfira, aki semmit sem tud felajánlani?

Igazán kedvelte Tomot. Bárcsak ne mondta volna ezt meg neki rögtön az elején. De mivel tudta, hogy egy költő érzékeny lelke lakik benne, semmi pénzért nem akarta megbántani, mert világos volt, mint a nap, hogy Wyatt szerelmes belé. Állandóan ott kísértett a kastélyok galériáin, amelyeket Anna gyakran látogatott; feltartóztatta őt, amikor kijött a kápolnából vagy a királyné lakosztályaiból; gyönyörű balladákat énekelt a királyné szobájában, és közben vágyakozó tekintettel bámulta; leveleket adott át neki. „Szeretem, írta. „Legyen kedves érdemtelen, ám szenvedő lovagjához. És aztán természetesen, ott voltak a kizárólag Anna számára írt végtelen számú költemények. És ő mindent, de mindent elutasított. Wyatt most ismét kísérletet tett, hogy a szívébe férkőzzön, ahogy az új versét olvasta mély, dallamos hangján. Forget not yet the tried intent Of such a truth as I have meant; My great travail so gladly spent, Forget not yet. Forget not yet the great assays, The emel wrong, the scomful ways; The painful patience in denials, Forget not yet. Forget not then thine own approved, The which so long hath thee so loved, Whose steadfast faith yet never moved; Forget not this. – Bravó! – kiáltották a többiek. Anna tudta, hogy Tom ránéz, várja, hogy megdicsérje a művét, de ő csupán mosolygott.

– Vissza kell mennem a királynéhoz – mondta, és felemelkedett. – Ott lesz ma este a mulatságokon, Anna úrhölgy? – kérdezte Tom olyan alázatosan, mint egy öleb, a bátorítás morzsáját remélve. – Természetesen ott lesz – mondta neki Francis Bryan. – Hogy képzelheted, hogy az udvar egyik legfénylőbb fiatal csillaga ne legyen ott? – Lehet, hogy eljövök – mondta Anna, de nem nézett Tomra. Amióta visszatért Heverből, lelkesen belevetette magát az udvar életébe, és sokak csodálatának tárgya lett. A fiatalok vonzódtak hozzá, és az udvaroncok egy kitüntetett társaságának középpontja lett, akiknek az volt a célja, hogy a végsőkig kiélvezzék az életet, miközben az előléptetést és a sikert hajhásszák. A királyné melegen visszafogadta Annát a kegyeibe. – Örömmel látom, hogy már az angol divatot követi – mondta neki. – A francia ruháim kicsit elkoptak – válaszolta Anna. – Néhányat rendbe hoztam, és varrtam néhány újat is. Szerencsére, amikor az apja megtudta, hogy visszamegy az udvarba, nagyvonalúan pénzt adott anyagokra. A király is észrevette a ruháit. – Látom, újra angol nő lett, Anna úrhölgy – jegyezte meg, amikor egy galérián találkoztak, és meghajolt. – Igazság szerint, amióta hadban állunk Franciaországgal, azon tűnődtem, hogy ön valójában melyik oldalon áll! És nevetett a saját tréfáján, nemes urai pádig együtt röhögtek vele. Anna lesütve tartotta a szemét, és egy köszönömöt mormolt, közben pedig arra gondolt, kevés oka van, hogy bármit megköszönjön a királynak. Azóta többször észrevette, hogy Henrik figyeli őt, de mindig elkerülte, hogy a király egyedül találja. Nem akarta, hogy bármi köze

legyen ehhez az emberhez, aki cserben hagyta a nővérét, és megengedte a bíborosnak, hogy tönkretegye az ő életét. Márciusban Anna megkönnyebbülten hallotta, hogy Mary biztonságban a világra hozott egy fiút, Henryt, aki, ahogy anyjuk írta, félreérthetetlenül Will Carey gyermeke. Mary határozottan túltette magát a királlyal folytatott viszonyán, és most boldog feleség és anya lett. A dolgok elég jól alakultak, gondolta Anna, miközben a királyné lakosztálya felé tartott. Kapcsolata Maryvel melegebb volt mostanában, miután Mary kiteljesedett a számára fontos területen. Anna azért irigyelte egy kicsit, de nem cserélte volna el nővére házi teendőkkel zsúfolt életét arra az izgalmas létre, amely most osztályrészéül jutott. Anna Katalin háta mögött állt a többi hölggyel a Bridewell palota fogadótermében, Londonban, és alig bírt az izgalmával és a diadalérzésével. Apja ma nemesi rangot kapott, előléptették főnemessé, Rochford vikomtja lett. Ez volt az utolsó a kitüntetések láncolatában, amelyekkel mostanában elhalmozták, és ehhez most Ormond dédnagyapa révén jutott, aki annak idején a címet viselte. De Anna tudta, hogy apja azt hiszi, fájdalomdíjként kapta, amiért nem lett az övé Ormond grófsága – amit még mindig vitatott, és – nagy felháborodására – amiért a lányát megbecstelenítették. Figyelte, ahogy apja belépett a terembe és letérdelt a király elé, aki a vállára terítette a nemesi palástot, és átnyújtotta neki a pátenst. Felháborítónak érezte, hogy ekkora pompa járjon ellenszolgáltatásként a nővére mocskos elcsábításáért. „A bűn bére", jegyezte meg önkéntelenül. Még mindig nem tudott másképp gondolni rá. A királyné azonnal megfordult, és a homlokát ráncolva méregette. Anna végtelenül zavarba jött. De nem volt idő, hogy megbánja ezt a rossz lépést, mert most minden szem a kisfiúra szegeződött, aki a trón felé tartott – a király fattyú fia, Henry Fitzroy jött, hogy apja nemesi rangra emelje. Elfojtott sóhajtások

hallatszottak, amikor bejelentették a címeit: Richmond herceg, Somerset herceg. A királyné mosolya az arcára fagyott. Annának eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy ezek királyi címek. Nem csoda, hogy később izgatott spekulációk kaptak lábra; nem csoda, hogy Katalin képtelen volt a felháborodását palástolni. Mert Anna sok embertől hallotta azt a véleményt, hogy őfelsége ezzel az örökösévé nevezte ki a fiút. És ki hibáztathatná? A gyerek gyönyörű, erős és határozott: már most úgy viselte magát, mint egy herceg. És semmi jele nem volt, hogy a királyné szül még egy gyermeket. Nem is fog, Anna ebben biztos volt. Katalin háztartásában a szobalányoknak egyetlen véres foltot sem kellett kimosniuk már több mint egy éve. Ez köztudott volt a királyné szolgáinak körében. Kár, gondolta Anna, hogy a király fattyú lánya nem élvezheti apja kegyét. Talán Henrik egy nap jó házasságot köt a számára. Ez a legkevesebb, amit megtehet. – Ügyes vagy! – kiáltott fel Anna, és tapsolt, amikor George felemelte a teniszütőjét, és ujjongott a győzelemtől. Mellette, a nézők közt, Jane, a sógornője hallgatott, arca keserű volt, mint az elmúlt hónapokban mindig. Anna próbálta kitalálni, hogy mi bánthatja. George morózusan viselkedett a társaságában, és csak akkor jött vissza szokásos vidám énje, amikor Jane nem volt jelen. – Valami baj van? – kérdezte egy kicsit gúnyosan, amikor ő és Jane elhagyták a nézők galériáját. Elindultak a kertekbe, amelyek édesen illatoztak a nyári zápor után. Ott vártak George-ra. Anna tudta, hogy Tom Wyatt árnyékként követi őt, néhány lépéssel hátrébb, az emberek sűrűjében. Jane feléje fordította bánattal teli arcát. – Nem hinnéd el, ha elmondanám. A te szemedben George nem követhet el semmi rosszat. Annát meglepte a hangjából áradó neheztelés.

– Ezt még nem próbáltad ki – vágott vissza. – Ha az öcsém boldogtalanná tesz, talán segíthetek. Gondolta, hogy George hűtlenkedése okozza Jane keserűségét. Mindig nyíltan flörtölt más nőkkel, és szóbeszéd járta, hogy van egy fattyú fia. Anna megkérdezte, de George tagadta. – Nos, abban biztos vagyok, hogy rád jobban hallgatna, mint rám – motyogta Jane. – Ha tudnád, milyen is valójában! – Milyen is valójában? – követelte Anna a választ, és érezte, hogy nő a bosszúsága. – Ezt nem mondhatom el, szégyellem – suttogta Jane. Anna tűnődött, hogy vajon mire gondol. Biztosan valami nagyon személyes vagy bizalmas dologról lehet szó, és nem volt benne biztos, hogy tudni szeretné. Egyébként sem maradt idő, mert George, törölközővel a nyakában és a zekéjével a vállán, megérkezett a teniszmeccsről és integetett, és Jane hirtelen nem volt sehol. Beleolvadt a tömegbe. George csatlakozott Annához, és Tom hirtelen a lány oldalán termett, és megkérdezte, élvezte-e a játékot. Hármasban leültek a fűre, és cukorkát és bort osztottak szét. Anna egy bedugaszolt üveget hozott magával, és körbeadta. Észrevette, hogy Tom arról a helyről iszik, amelyet az ő ajka érintett. George teljesen tisztában volt Tom Anna iránt táplált érzéseivel, és azzal, hogyan érez a nővére a helyzettel kapcsolatban. Ügyesen elterelte Tom figyelmét azzal, hogy költészetről kezdett beszélni, olyan témáról, amely mindkettőjüket érdekelte. – Mondd el az utolsó szerzeményedet, George – bátorította Tom. – Nem, a te jelenlétedben! – tiltakozott George. – Nem versenyezhetek egy mesterrel. Különben is, az, amit mostanában írtam, elég gyászos hangulatú, és nem szeretném befelhőzni ezt a napfényes délutánt.

– Jane maga is meglehetősen gyászos hangulatban volt a tenisz után – jegyezte meg Anna. – Körülbelül azt mondta, hogy nincs minden rendben köztetek. George megvonta a vállát. – Igaza van. Ki lenne boldog egy hárpiával? Anna George kezére tette a kezét. – Talán azért zsémbeskedik, mert nem vagy hozzá kedves, vagy nem szereted eléggé. – Nem akar engem. – Oh, dehogynem! Ha nem akarna, nem volna féltékeny a kettőnk közt érezhető kedvességre. George rámeredt. – De hiszen te a nővérem vagy! – Az nem számít. Azt szeretné, ha hozzá is olyan kedves lennél, mint hozzám. – Akkor toronyórát kér lánccal. Tom komoran kuncogott. – Én tudom, hogyan érez. – Drága Tom, te házasember vagy, és tudod, hogy nem lehetek a tiéd – mondta Anna a tőle telhető legtöbb kedvességgel. – Az én házasságom sem boldog – emlékeztette Tom. Anna már számtalanszor hallotta ezt. – A feleségem úgy gondolja, nem számít, ha más férfiakkal flörtöl – vagy még rosszabbat is tesz, az igazat megvallva. – Bárcsak az enyém is ezt tenné! – morogta George. – Nem vagy szabad! – mondta Anna Tomnak. – Őszintén sajnálom, hogy a házasságod nem hoz boldogságot a számodra, de

semmilyen értelemben nem lehetek a szeretőd. Maradjunk csak barátok, ahogyan mindig is voltunk. – Óh, Istenem, ez nem elég! – lamentált Tom. – George tudja. Tom és George nyilván bizalmasak voltak egymáshoz. – Balszerencse, Tom – sajnálkozott George. – Lord Rochford lányát nem érheti semmi vád, amikor férjet választ magának. Kedvesen hangzott, ugyanakkor figyelmeztetés is volt. Lehet, hogy George a legtöbb nőt szabad prédának tekinti, de a nővére teljesen más ügy. – Semmi tiszteletlenségre nem gondolok – tiltakozott Tom. – Remélem, tudod, Anna. George felállt, kiitta az üvegből a maradékot és a flaskát lenyújtotta Annának. – Mennem kell átöltözni – mondta. – Viselkedjetek rendesen, ha nem vagyok itt. És vigyorogva elindult, átgázolt a füvön. Tom áthajolt, és megfogta Anna kezét. – Nem tehetek róla, hogy elkápráztat a szépséged és a szellemed –, mondta neki. – Örökre hozzád köt a szerelem. Tied vagyok, Anna, akár akarsz, akár nem. Anna felsóhajtott. – Tom, elkeserít, hogy el kell utasítanom ezt a sok beszédet a szerelemről. Túlságosan kedvellek, hogy leszidjalak. De ezt abba kell hagynod. Tom szép arca olyan tragikusnak tűnt, hogy Annának sírni lett volna kedve. Tom képes volt elérni, hogy egészen különlegesnek érezze magát. Soha nem tudná úgy szeretni, ahogyan Harryt szerette, de legalább elfeledtette vele Harryt. Újra megtanult élni, és az életet élvezni. Ha Tom nőtlen volna, talán tudná, vagy akarná szeretni.

– Felajánlottam a szívemet és a szolgálataimat. Ne utasíts el. Legalább annyit engedj meg, hogy remények közt éljek – könyörgött Tom. – Milyen reményed lehet? – kérdezte Anna tehetetlenül. – Meghalhat Elizabeth – komoran felnevetett – vagy elválhatok tőle házasságszegésért. Anna szigorúan nézte. Ez már túlment a játékszabályokon. – Tudod, milyen költséges és nehéz engedélyt kapni a váláshoz? A király beleegyezését kellene kémed, hogy a parlament határozatot hozhasson. Ami pedig a halált illeti, Elizabeth huszonkét éves, annyi, mint te! – Megmondtam neki, hogy el akarok válni – vallotta be Tom. – Kész vagyok megkérdezni a királyt a válásról. – Most már belehergelte magát. – Ha beleegyezik, elfogadsz, Anna? Anna megingott – és ellágyult –, hogy Tom képes volna ilyen messzire elmenni. Annyira eltökéltnek látszott. De kevés remény volt rá, hogy sikerrel jár. Anna nem tudta elképzelni, hogy az apja, Sir Henry Wyatt, beleegyezzen a fia válásába, vagy, hogy hajlandó legyen ezért fizetni. És tudta, hogy Tomnak kevés pénze van a fizetésén kívül, amelyet, mint a király rendkívüli asztalfelügyelője kap. – Kérdezd meg, amikor már elváltál – mondta könnyedén, mosolyogva. – Akkor reménnyel a szívemben fogok élni! – kiáltott fel Tom. Megfogta Anna kezét, és hevesen megcsókolta. – Könyörgöm, adj egy zálogot! – Még nős vagy, Tom! – dorgálta meg Anna, de mielőtt megállíthatta volna, Tom átnyúlt, és elragadott egy fekete

csipkedarabot, amelyik kilógott Anna zsebéből. Egy kis ékkő volt hozzá erősítve, Anna függőként szokta viselni. – A zálogom! – kiáltotta Tom. – A szerelem záloga, amelyet, tudom, irántam érzel. – Nem! Add vissza! Mindketten meghallották, csak túl későn, hogy csend lett körülöttük, és meglátták a királyt, udvaroncokból álló kíséretének a közepén, aki kifürkészhetetlen arckifejezéssel nézett rájuk. Talpra verekedték magukat és mélyen meghajoltak, a király pedig bólintott, és továbbsétált. Tom a zekéjébe rejtette a zálogát. – Add ide! – erősködött Anna. – Nem! – tiltakozott Tom. – így is túl kevés belőled. Nagy becsben fogom tartani. Anna tudta, hogy legyőzték. – Jól van, tartsd meg. Nincs nagy értéke. – Nekem az egész világot jelenti – mondta Tom. Másnap este, amikor leszedték és kivitték az asztalokat, tánc kezdődött a fogadóteremben. Zenészek egy csoportja kezdett játszani a sarokban, és a király felállt, meghajolt a királyné előtt, és táncba vezette. Az udvaroncok csodálattal figyelték, ahogy a királyi pár méltóságteljes pavane-t lejt, és aztán a királytól kapott jelre, maguk is a padlóra léptek. George ott volt a tömegben partnerével, egy szőke lánnyal – a jó ég tudta, hol lehet Jane –, és ott volt Henry Norris is, aki a feleségével, Maryvel táncolt. Annát Sir Nicholas Carew, a főlovászmester és a király barátja kérte fel. – Azt hiszem, rokonok vagyunk – mondta. – Három vagy négy generációval régebbről, Lord Hoo révén. – Azt hiszem, az udvarban így vagy úgy mindenki rokon – válaszolta Anna, miközben a méltóságteljes ütemre lépkedtek. –

Néha úgy tűnik, hogy az udvar egyetlen nagy család. Csak a rokonsági fok a kérdés. -Nem mondhatnám, hogy én így látom – nevetett Nicholas. – Amikor az ember hallja a sok rágalmazást, és látja az intrikák vágásait és döféseit – ez egy emésztőgödör! Tulajdonképpen pont olyan, mint a családom! Anna kuncogott, aztán a tánc véget ért, és Tom ott állt előtte, a következő fordulóért könyörögve. Anna hagyta, hogy egy almain bevezesse. – Az én ékkövemet viseled! – tett neki szemrehányást, amikor észrevette a zálogát Tom nyaka körül, az inge nyitott gallérján keresztül. – Büszkén teszem – válaszolta Tom dacosan. – Állandóan emlékeztet rád nem mintha szükségem volna emlékeztetőre. Különben senki nem tudja, kitől kaptam. – Csak a király meg az összes nemes ura! Látták, amikor elvetted. – Imádom, amikor mérges vagy – vigyorgott Tom. – Mennyeien nézel ki ma este. Csodálatos ez a ruha. Anna, aki örült a bóknak, megpördítette zöld szoknyáit. Nem tudott sokáig haragudni Tomra. – Nem maradhatok – mondta. – Ez után a tánc után ki kell szolgálnom a királynét. Már leült. Boldogtalan, mert Mária hercegnőt Ludlow-ba küldik. – Akkor mondd, hogy menjek el, és azonnal megteszem a parancsodra. Boldog vagyok, amíg nézhetlek, ha csak távolról is, és szegény szememet legeltethetem a szépségeden. Anna rámosolygott, és hagyta, hogy Tom a királynéhoz vezesse, ahol lovagja meghajolt Katalin előtt, és távozott. Hölgyek és komornák hosszú sora várakozott a királyné széke mögött, és Anna beállt a sor végére, az emelvénynél egy lépéssel lejjebb. Egyszer csak előtte termett a király, magasan, széles vállún és ragyogón aranybíbor öltözékében – egy a harmincas évei közepén járó öntudatos férfi azzal a magabiztossággal, amelyet csak a királyi

származás és hosszú évek kormányzása adhat. Elegánsan, az udvarhoz illő módon meghajolt, ami semmit sem vont le fenséges méltóságából, és Anna pukedlibe ereszkedett. – Megtisztelne azzal, hogy táncol velem, Anna úrhölgy? – kérdezte, és átható tekintettel nézett le Annára a nagy magasságából. Szeme kék volt, és metsző. Friss fűszernövényektől illatozott – Anna emlékezett erre akkorról, amikor táncolt vele Lille-ben, még egy másik életben. Az ember nem utasíthatja vissza a királyt, bármennyire is szeretné. Anna odanyújtotta a kezét, és lehajtotta a fejét, hogy Henrik ne lássa a gyűlöletet és megvetést a szemében. Egy tánc, és kész. – Nagyon csendes ma este, Anna úrhölgy – jegyezte meg a király, miközben felvették a basse tánc ütemét. – Ahogy észrevettem, általában sok mondanivalója van. – Kicsit fáradt vagyok, Felség – válaszolt Anna hűvösen. Henrik megszorította a kezét. – Miért nem hajlandó soha beszélni velem? – morogta. – Én? Sir, soha nem volt szándékomban megsérteni önt. – Valahányszor szólok önhöz, mindent elkövet, hogy ne vegyen tudomást rólam – mormolta Henrik meglepő indulattal. – Máskor meg elkerül engem. Miért? Nem vagyok a kedvére? Anna megdöbbenve siklott a karján. Almában sem jutott eszébe, hogy a király bármi módon gondolhat rá, ami eltér a szokásostól. – Sir, a király leereszkedése mindenkinek kedves, beleértve magamat is. Attól tartok, összetévesztette a tiszteletet, amelyet az ön jelenlétében érzek, a modortalansággal, és ezt szívből sajnálom. A szavak udvariasan hangzottak, ám Anna még mindig nem volt hajlandó behódolni neki.

– Ezt megkönnyebbüléssel hallom – mondta a király, és azzal a kifürkészhetetlen tekintettel nézett rá. – Ám én vagyok az, aki tiszteletet érez ön iránt. Egy ideje figyelem és csodálom önt, és félek közeledni a hűvös elutasítása miatt. Ha találna a szívében csak egy kis kedvességet irántam, nagy boldogságot okozna nekem. – Kedvességet ön iránt, sir? – Mit akar ezzel mondani? – Hogy lehetnék nem kedves az uralkodómhoz? – Félreérti azt, amit mondani akarok – morogta a király, ahogy közelebb léptek egymáshoz tánc közben. – Leterített egy nyíl, Anna úrhölgy, és nem tudom, hogyan tépjem ki. Most már nem lehetett félreérteni, amit mondani akart. Anna szeme találkozott a királyéval, de gyorsan elkapta a tekintetét, és őrülten kutatott az agyában valami kibúvóért, amellyel leszerelheti. – Sir, mivel ön a királyné, jó úrnőm férje, nem tudom, hogyan válaszoljak önnek. – Azt bezzeg nagyon jól tudja, hogyan válaszoljon Wyatt úrnak! – csattant fel Henrik. – Ő nem Anglia királya – habozott Anna, mert félt, milyen következményekkel járhat, ha provokálja ezt az embert. – És ő is házas, de neki nem félek szemrehányást tenni, ha üldöz engem. Tudja, Felség, kényes vagyok a jó híremre, és szeretem és félem az Istent. Nem kockáztathatom, hogy olyan valakivel kerüljek kapcsolatba, aki számomra tilos, bármilyen szépeket is gondolok róla. A király szeme összeszűkült. – De táncolni hajlandó Wyatt-tel. – Gyerekkorom óta ismerem, mint barátot, sire. Úgy táncoltam vele, mint egy baráttal. A király arca megenyhült. – Hajlandó a királyával is úgy táncolni, mint egy baráttal?

– Sir, hogyan is tehetnék másképp, amikor ön oly kegyes az apámhoz? – Örültem, hogy kegyet gyakorolhatok a családjával, és az édesapja mindig jól szolgált engem – mondta Henrik. – És kész vagyok még bőkezűbb lenni. Ez a kijelentés egyértelműen hangzott. Anna megmerevedett. Szerencsére a tánc a végéhez közeledett. – Mint amilyen a nővéremhez volt? – kérdezte halk hangon, és képtelen volt elrejteni ellenséges érzelmeit. Henrik rámeredt. – Kedveltem a nővérét – morogta. – De ezek a dolgok véget érnek... Ez is befutotta a maga útját. Anna ránézett. – Abból, amit hallottam, ott kevesebb volt a gyengédség, mint az erő. – Anna! – szólt rá a király, és a szemében nem harag, hanem valami más égett. – Ne hagyja, hogy Mary megmérgezze a lelkét ellenem. Elég szívesen jött hozzám. – Nekem azt mondta, hogy Felséged nem hagyott választást. Óh, Istenem, az apja meg fogja ölni ezért – ha előbb nem a király öli meg. Henrik erőfeszítéstől és zavartól rózsaszín arca még vörösebb lett. – Tényleg ezt mondta önnek? Nos, mint úr és lovag, nem fogom meghazudtolni. De könyörgöm, ne gondoljon rosszat rólam pusztán azért, mert elvettem, amit, úgy éreztem, szabadon felkínáltak nekem. Anna ezt nem hagyhatta szó nélkül. – Olyan szabadon felkínálták, hogy Mary utána teljesen megzavarodott és zokogott! Tudom – ott voltam.

A zene elhallgatott. Anna sietősen pukedlizett, a király meghajolt. Anna tudta, hogy túl messzire ment. Családját tönkreteszik, ő maga pedig visszavonhatatlanul kegyvesztett lesz. Mit tett? De Henrik azzal az átható pillantással nézte. – Kérem, táncoljon velem még egyszer – hívta. – Rendbe hozom a dolgokat közöttünk. – Sir, bocsássa meg a merészségemet, de nem lehet „közöttünk", és semmit sem kell rendbe hozni. – Akkor visszakísérem a helyére – mondta a király acélkemény hangon, és amikor odaértek, ismét meghajolt, és otthagyta Annát. Anna várta, hogy lesújt a bárd. Bármelyik pillanatban megérkezhet a parancs, amelyik kitiltja az udvarból, vagy a letartóztatásáról intézkedik. Férfiakat már bebörtönöztek – vagy sokkal rosszabb is történt velük – kisebb vétségekért. Vagy apja ront rá, mint egy bosszúálló angyal, és követeli a magyarázatot, hogy miért küldték el a hivatalaiból. Anna újra, meg újra megbánta lázadó nyelvét. De semmi ilyesmi nem történt, és legközelebb, amikor a király meglátogatta a királynét, rámosolygott Annára, és megkérte, hogy játsszon nekik a lantján. – Nagyon jól játszik – mondta aztán amikor Anna befejezte a zenélést. – – Nem olyan jól, mint Felséged – válaszolta Anna, menedéket keresve a korrekt, az elvárt válaszban. És mindeközben Katalin, a szegény becsapott nő, csak mosolygott mindkettőjükre. Aztán elérkezett a karácsony a szokásos vidámságokkal, egy olyan időszak, amikor a szép rendet a feje tetejére állították, és minden ceremóniáról elfeledkeztek. A király dőlt a nevetéstől, amikor a Rossz Kormányzás Lordja megveregette hivatali pálcájával, és követelte az ötfontos tiszteletdíját – most azonnal, síre! Volt egy úgynevezett Csuklyás Vak játék, amikor a mókamester bekötött szemmel üldözőbe vette a sikítozó udvaroncokat a királyi

lakosztályokon keresztül. Anna kézen fogva szaladt Tommal, aztán, amikor elrejtőztek egy faliszőnyeg mögé, Tom megpróbált egy csókot lopni, de Anna ügyesen kisiklott a szorításából. Ezután következtek a maskarák. Anna megdöbbent, amikor egyik este egy férfi, aki különleges maszkot viselt és tetőtől talpig zöldbe volt öltözve, elkapta az ajtóbejárat fölött a tetőgerendáról lelógó csók-ág alatt, körbepördítette, hogy szembenézzen vele, és szívből szájon csókolta. Anna rájött nagy termetéről és a fűszernövények illatáról, hogy a király az, de tudatlanságot színlelt, kitépte magát és végigszaladt az elhagyatott galériákon, amíg a mulatságok zaja messze mögötte maradt, és egy lelket sem látott. Éppen meg akart fordulni, mert hideg volt ott, és visszavágyott a melegbe és a mulatságok élvezetébe, amikor egy lépést hallott, aztán egy másikat, egyre közelebb, és ott állt ő, még mindig maszkosán, a boltív, keretében a galéria túlsó végén. Anna tudta, hogy teljesen egyedül vannak. Szíve hevesen vert, ahogy a király közeledett felé, teljes elszánással. Anna nem akarta ezt, nem akarta őt, ahogyan, attól félt, a király akarta őt. Emlékezett, hogyan erőszakolta meg Ferenc király a nővérét egy ilyen elhagyatott galériáról nyíló szobában. – Anna! – szólalt meg Henrik azon a magas, parancsoló hangon. – Ne féljen tőlem, nem vagyok erőszakoskodó, ahogyan a nővére állítja. Hetek óta nem tudok másra gondolni, csak önre. – Most Anna előtt állt a nagy, parancsoló férfi, és olyan félénknek látszott, mint egy iskolásfiú. – Úgy járulok ön elé, mint egy kérelmező, abban a reményben, hogy megszán engem. Anna nem akart még több napot aggodalomban tölteni, amiért netán megsértette a királyt, így hát édes hangon felelt. – Sir, hízeleg nekem, hogy egy ilyen nagy király figyelmet pazarol rám, de az igazat megvallva nem tudom, hogyan segíthetnék önnek. Henrik levette a maszkját, kezét Anna vállára tette, és azzal a mágneses erejű pillantással nézte, amelynek nem volt a lányon

hatalma, nem indította meg. Anna úgy érezte, hogy soha nem tudná őt szeretni. Az alapvető alkímia, amelynek létre kell jönnie férfi és nő között, határozottan hiányzott. – Anna! – Henrik hangja érzelmesnek tűnt. – Megbabonázott. Nem tudom, hogyan magyarázzam meg. Merészségnek hangzik, ha a „szerelem" szót használom, de tudom, hogyan érzek. Éjszaka nem alszom, csak az ön arcát látom magam előtt. A kínok kínját állom ki! – Sir! – kiáltott fel Anna döbbenten, hogy a király arra gondolhat, boszorkányságot művel. – Nem babonáztam meg! Jó alattvalója vagyok, semmi több. – Válaszképpen a király keze Anna derekára siklott, és magához vonta őt. Erősen szorította, és abban a pillanatban Anna megértette, hogyan érezhette magát Mary, és hogy ő maga most milyen sebezhető. – Akarom önt, Anna – mormolta Henrik a hajába. – A szolgája akarok lenni, és azt akarom, hogy a szeretőm legyen. – A hangjából sütő szenvedély megrémítette Annát. – Vénusz, az a kielégíthetetlen istennő vezetett erre az ösvényre, de könyörgöm, drágám, legyen kedves hozzám. – Sir! – Anna megfagyott a karjában. – Henrik elengedte, hátralépett, és olyan vágyakozva nézett rá, hogy Anna majdnem megsajnálta. Elképesztő volt arra gondolnia, hogy ő, az egyszerű Boleyn Anna hatalommal bír e fölött a férfi fölött, aki ezrek életét tartja a kezében. De nem akarja őt! Mi a helyes, a megfelelő válasz? Anna őrülten kutatott az agyában valami módszer után, amellyel elháríthatná a király érdeklődését anélkül, hogy megsértené őt. – Sir, kaphatnék egy kis időt, hogy ezt meggondoljam? – kérdezte meg végül. – Felséged olyan hatással volt rám, hogy nem tudom, mit mondjak. Kérem, adjon nekem időt. – -Természetesen – egyezett bele a király diadalittas arccal. Anna most megfelelően játszotta a játékot. Kivéve, hogy ez nem játék volt.

11 fejezet 1526 „Megsebezte a szívemet", nahát! Mit képzel a király? Számtalanszor megmondta neki, hogy nem tudja szeretni, és nem lehet a szeretője, mivel ő már házas. Mondta bánatosan, sajnálkozva, felháborodottan és dühösen – de a király a nem választ még mindig nem volt hajlandó elfogadni. Ehelyett alkudozott, hogy cserébe az ígéretéért, miszerint soha nem fogja kompromittálni Anna tisztességét, Anna megengedi neki, hogy nyilvánosan elismerje a szeretőjének, és ő magát Anna odaadó szolgájának vallja. így senkit nem sértenek meg, mondta azzal a naivitással, amely, Anna már kezdte megtanulni, ugyanúgy része volt a jellemének, mint a zsarnokság, a szentimentalizmus és az udvariasság. Ő azonban változatlanul nemet mondott, és a király most túl messzire ment, amikor beviharzott a bajvívótérre azzal az arany és ezüst lótakarójára hímzett rejtélyes mottóval és lángokban álló férfiszívvel. Hogy az egész világ lássa! Még a királyné is megbámulta, enyhén összehúzta a férjét csodáló szemét. Henrik rengeteget zaklatta Annát az utóbbi időben, ezért biztosan vannak, akik észrevették, hogy kiszemelte őt magának, és nem kell sok ész hozzá, hogy összeadják a kettő meg kettőt, és ötöt kapjanak. Anna nem tudta, hogyan volt képes megőrizni a lélekjelenlétét a lovagi játékok alatt, miközben vacogott a prémjeiben a fagyos februári időben. Kezdte úgy érezni, hogy sarokba szorították, és rájött, hogy határozott lépésre van szüksége. Nem tudta eldönteni, hogy elfusson – ez tűnt számára a jobb, ösztönös választásnak – vagy szemrehányást tegyen az uralkodójának, amit, ha tényleg a szeretője volna, joga volna megtenni! De miért hagyná el az udvart, kérdezte dühösen, pusztán azért, mert a király nem tud parancsolni magának? Nem, maradni fog.

Henrik nem fogja elűzni. 0 viszont nem fogja megkönnyíteni a király dolgát. Zűrzavar keletkezett a bajvívótéren. Francis Bryant megszúrták, vér spriccelt a szeméből. Az emberek, még a király is, futva közeledtek, hogy segítsenek. Anna nem bírt odanézni. Szegény Bryan! Fejfájást tettetett és megkérdezte a királynét, elmehet-e, hogy lefeküdjön. így sehol sem találják majd, amikor a király eljön a vendégeivel, hogy a feleségével vacsorázzon. De nem fekhetett az idők végtelenségéig. Beköszöntött a reggel, oly könyörtelenül, mint a sors, és neki el kellett látnia a kötelességeit. És ott állt a király, mint egy csintalan iskolásfiú, lesben a királyné szobái előtt az előszobában. Amikor Anna megtorpant, döbbenten, hogy pukedlizzen, Henrik bezárta mögötte az ajtót, így kettesben maradtak. Sem ajtónállók, sem lovászfiúk, sem komornák. Nyilván elküldte őket. Anna kényelmetlenül a tudatában volt, hogy csak méterekre a belső ajtótól, a királyné reggelizik. – Remélem, meggyógyult, Anna úrhölgy – szólalt meg Henrik. Megfogta Anna kezét, és megcsókolta, még azt a helyet is, ahol az a csúnya hatodik köröm nőtt. Anna elhúzta. – Köszönöm, sir, kigyógyultam a fejfájásomból. Abból a látványból még ki kell gyógyulnom, hogy ön nyilvánosan hirdeti az érzelmeit a lovagi tornán. Legszívesebben elrohantam volna. Henrik lesújtottnak látszott. – Soha ne tegye ezt velem, Anna – könyörgött. – Nem tudok ön nélkül élni. Soha nem vonzódtam még ennyire egyetlen nőhöz sem. Segítsen nekem, kérem! Adjon legalább egy kis szeretetmorzsát. – Oh, sajnos, sir, ön nem szabad, úgyhogy ez nem volna rendjén való. Hogy van Francis? Henrik vágott egy grimaszt. – A szemét nem lehet megmenteni, de egyébként rendbe jön. – Megkönnyebbüléssel hallom. Bocsásson meg, sir, Őfelsége vár rám, és bajba kerülök, ha elkésem. Minden jót!

Belökte a belső ajtót és szinte elmenekült a király elől. Mary márciusban feljött az udvarba. A kicsiket Heverben hagyta, hogy szerető nagyanyjuk elkényeztesse őket. Anna meglátogatta őt Will szállásán; Will felszolgált a királynak, úgyhogy szabadon beszélgethettek. Ez volt az első alkalom, hogy Anna Maryvel találkozott, amióta Henrik udvarolni kezdett neki, és hirtelen úgy érezte, hogy őszinte akar lenni a nővéréhez. Mary volt az egyetlen ember, aki megérthette a dilemmáját. De hogyan fogadja majd a hírt, hogy a korábbi szeretője most a húgát üldözi? Mary lírai húrokat pengetett a gyerekeiről, és Anna egy ideig türelmetlenül hallgatta, aztán felállt, odasétált a tűzhöz, és kinyújtotta a kezét, hogy megmelengesse. – Mi van? – kérdezte Mary. – Nyugtalannak látszol. – El kell mondanom neked valamit, Mary. A király ugyanazt a taktikát próbálja nálam alkalmazni, amelyet nálad használt. – Mary leesett állal nézett rá. – Kezd nagyon rámenős lenni, de én tudom, hogyan hárítsam el. Azt akarja, hogy a szeretője legyek. – Úgy érted, le akar feküdni veled? – Természetesen. Nem vagyok olyan ostoba, hogy azt higgyem, tisztább szándékai vannak. Minden szép szava ellenére ez az egész a testi vágyról szól. Hidd el, most már értem, mit jelentett ez neked, bár szerinte te egyet értettél. – Ez nem igaz! – kiáltott fel Mary. – Kény szeri tett! Láttál engem utána. – Megmondtam neki. Megvádoltam vele – mondta Anna, majd leült, és megfogta Mary kezét. – Még akkor is azt állította, hogy beleegyeztél, de természetesen én ezt egy pillanatig sem hiszem el. De én nem egyezem bele, és szerencsére nem próbált meg rákényszeríteni.

– Szerencséd van – mondta Mary, elhúzta a kezét, és a kis ruháért nyúlt, amelyet éppen varrt. – 0 az utolsó ember, akivel kapcsolatba szabad kerülnöd. Anna a nővérére, a családi elégedettség élő szobrára nézett. Apjuk még mindig úgy vélte, hogy Mary jobban is kijöhetett volna a dologból, ha felelősségvállalásra kényszeríti a királyt és pénzt kér tőle, de Mary most legalább boldog volt. És maga Anna jó leckét kapott a nővére tapasztalatából, mert ez figyelmeztette a király állhatatlan természetére. Azt a nőt, akit ma üldöz, holnap könnyedén eldobhatja. Boleyn Anna nem fogja úgy végezni, mint egy újabb elhagyott királyi szerető! – Én nem bátorítom! – tiltakozott Anna. – Nem tudom elhárítani a közeledését. Aztán ott van Tom Wyatt, aki rám erőlteti az udvarlását – és ő is nős! – Azt hiszem, igazából nem hibáztathatod Henriket – jegyezte meg Mary. – A királyné rendkívül istenfélő és erényes, öregnek látszik és elvesztette az alakját – aligha izgató kilátás. Ez igaz volt, bár Anna úgy érezte, nem lojális, ha egyetért ezzel a véleménnyel, mert Katalin mindig kedves volt hozzá. De a királynő sem örömökre, sem a szexuális csáberejére nem számíthatott már az életben. Anélkül, hogy dicsekedne, Anna tudta, hogy ő mindkettőre képes, és nyilván a király elragadónak látja, szemben felesége jámborságával és ünnepélyes méltóságával. – Nos, a király mehet és kereshet valaki mást, aki felizgatja – mondta. – Én véget vetek ennek. Ez azonban nehezebbnek bizonyult, mint hitte. Egyik tavaszi estén Henrik meghívta Annát, hogy sétáljon vele a magánkertjeiben, egy olyan helyen, ahová csak a kiváltságosok léphettek be. Ebben a kis természeti paradicsomban, amelyet az ember rendezett, korláttal elválasztott virágágyakká és kavicsos ösvényekké szelídített, Henrik egy gyönyörű kis bankett házba

vezette. Ott, az asztalon, négy bross hevert. Henrik úgy mutatta meg őket, mintha fogadalmi ajándékot adna egy istenségnek. Anna rémülten nézett le a bársony tokjukban fészkelő gyönyörű darabokra: az első Vénuszt és Cupidót ábrázolta, a másodikon egy hölgy egy szívet tartott a kezében, a harmadikon egy úr feküdt egy hölgy ölében, és a negyediken egy hölgy egy koronát fogott. Anna megértette az első három jelentését – a korona volt az, amit nem értett. Henrik látta, hogy forgatja a kezében. – A szüzesség tartózkodását szimbolizálja – magyarázta –, ami szerintem nagyon helyes. Annak is a szimbóluma, hogy ön egy király szerelmét birtokolja. Tetszenek önnek? Majdnem kisfiús volt a lelkesedése. – Gyönyörűek, sir – mondta Anna –, de én méltatlan vagyok rájuk. – Ostobaság! – jelentette ki a király. – Bár csak az ön szépsége homályosíthatja el őket, fokozhatják is azt. Számomra, ne felejtse el, nincs szüksége rá, hogy felékesítse magát, mégis szeretném, ha viselné őket, hiszen ezek az ön iránt érzett szerelmem zálogai. – Akkor otthon kell felvennem őket, különben az emberek találgatásokba kezdenének, hogy hol szereztem ilyen drága ékszereket. – Hadd kezdjenek! – kiáltott fel Henrik. – De én ezt nem merem – tiltakozott Anna. – Abban sem vagyok biztos, hogy elfogadhatom-e őket, bár értékelem Felséged nagyvonalúságát. – Oh, de hát el kell fogadnia őket. Kizárólag önnek rendeltem az ékszereket. Kérem, viselje ezeket, ha muszáj, akkor csak otthon, és gondoljon rám, amikor ezt teszi. Anna felsóhajtott magában. Nem lehetett ellentmondani neki. – Rendben van – mondta. – Köszönöm.

– És adna nekem valamit cserébe? – kérdezte Henrik. – Csupán valami apró zálogot kérek. Hogyan is tagadhatná meg, amikor a király ilyen bőkezű volt vele? Lehúzott egy gyűrűt az ujjáról, és átnyújtotta. Egy kis értékű semmiség volt, Henrik mégis nagy reverenciával megcsókolta, és letolta a kisujja első ujjpercéig. – Megnagyobbíttatom – mondta, és ragyogott. Állandóan hordta a gyűrűt. Anna viszont soha nem viselte a brossokat. Számára ez valami mocskos dolgot szimbolizált: a teste és az erénye árát. Azt remélte, hogyha Henrik nem látja őket, megérti az üzenetet. A nyár teljes arany pompájában izzott, és Annának még mindig nem sikerült elutasítania a királyt. Mennél jobban próbált kitérni előle, Henrik annál szenvedélyesebben üldözte. Vigyázott, hogy diszkrét maradjon, de ha ilyen közszemlére teszi a szívét, gondolta Anna, hamarosan az egész világ észre fogja venni. Minden találkát titokban, gyakran a sötétség leple alatt kellett tartaniuk. Anna még a szobalányát sem hozhatta el, de megtanult Henrikben bízni. A király mindig a kérelmező, sohasem a hódító szerepében lépett fel. – Legyen az enyém! – sürgette most újra Annát, amikor az ölelésébe zárta. A bowling pályájára rendelte őt, amely késő este elhagyatott volt. – A karomban akarom tartani, és szeretni akarom... – Nem szerethetem önt! Nem csak a becsületem miatt, hanem azért sem, mert nagy tisztelettel viseltetek a királyné iránt. Hogyan sebezhetnék meg egy ilyen erényes hercegnőt? Naponta reszketek, hogy egyszer kitalálja, hogy... Nem akarta kimondani a „mi" szót. Ez összejátszást jelentett volna. – Nem tudná meg – sietett Henrik megnyugtatni. – A legnagyobb diszkrécióval járnék el. – Nem! – kiáltott fel Anna.

Felriasztotta a közeli fa ágai közt fészkelő madarakat. Nem vágyott erre az eltitkolt, rejtőzködő kapcsolatra. Tiszta szerelmet akart, amelyet az egész világnak fennen hirdethet. – Kérem! – Henrik keze lopva a derekára kulcsolódott, forró lehelete a fülébe fújt. – Nem fogok úgy viselkedni. Szeretni és tisztelni fogom. Nincs határa annak, amit meg ne tennék önért. Megkaphatja, amit csak akar – gazdagságot, házakat, ékszereket – ha beleegyezik, hogy a szeretőm legyen. Anna lerázta, és ellépett tőle. – Ez Felséged elképzelése a diszkrécióról? Felséged nyilván tréfál, vagy próbára igyekszik tenni engem? Szeretném megkímélni Felségedet a kényelmetlenségtől, hogy újra fel kelljen tennie nekem ezt a kérdést, ezért őszintén könyörgők, visszakozzon és vegye komolyan az elutasításomat. Féltem a lelki üdvömet. Inkább az életemet, mint a tisztességemet veszíteném el, amely a férjemnek adott hozományom legnagyobb és legjobb ékessége lesz. Henrik úgy nézett, mintha Anna arcul ütötte volna. – Nos, Anna úrhölgy, remények közt fogok élni. Anna rátámadt. – Nem értem, leghatalmasabb király, hogyan őrizhetne ilyen reményeket. Nem lehetek a felesége, részben a méltatlanságom okán, részben mert önnek van már egy királynéja. A szeretője pedig nem leszek! És most, sir, engedje meg, hogy visszatérjek a kötelességeimhez. – Anna! – nyögte Henrik. – Ne tegye ezt velem. Halálosan gyötrődöm! Olyan volt, mint egy megszállott – nem, megszállott volt. Úgy tűnt, Anna azzal, hogy nem volt hajlandó vele aludni, csak végtelenül kívánatosabbá tette magát. – Miért kellenek ezek az állandó kifogások? – kérdezte a király panaszosan, amikor egyik este a folyónál álltak Greenwich-ben, a kápolna árnyékában. – Nem kényszeríteném semmire az akarata ellenére, drágám, bármennyire is kívánom önt. Ám ha beleegyezik,

hogy a szeretőm legyen, és hagyja, hogy én a választott szolgája legyek, és mindenki mást elutasít, akkor tisztelni fogom az erényét és alázatosan teljesítem a kívánságát. Bár Anna nem tudta elképzelni, hogy Tudor Henrik bármit alázatosan tegyen, meglepte a király. Olyan volt, mint az egy csepp figyelemért kunyeráló kölyökkutya. És akkor hirtelen felmerült Annában: Miért ne? Tudta, hogy egyre melegebben érez Henrik iránt, részben attól, hogy kezdte megismerni őt, részben attól, hogy a csodálatában fürdött. Tudta, hogy sok szeretnivaló van a királyban, és sok olyan érdeklődési terület akadt, amelyen osztoztak: zene, művészet, költészet, sport és az ösztönző társalgás. Mindez kedvesebb érzelmeket ébresztett benne Henrik iránt, ám ez nem szerelem volt, és Anna nem tudta azt a szenvedélyt, vagy bármi hasonlót érezni, amelyet a király táplált iránta. Mégis, annak, ha az elismert szeretője lenne, megvolnának a maga előnyei. Amióta Henrik észrevette, ez volt az első alkalom, hogy úgy érezte, feltámad benne az ambíció. Befolyása, pártfogása, gazdagsága lesz... mindaz, amit Marynek nem sikerült megszereznie. És semmit sem kell viszonzásul adnia, Egy darabig bizonytalanságban tartotta a királyt, amíg fontolgatta a dolgot. Aztán elmosolyodott. – Sir, a szeretője leszek, két feltétellel. Az egyik, hogy semmi olyat nem tesz, ami kompromittálja az erényemet. A másik, hogy ez a kettőnk titka marad, ahogy egy szeretőhöz és a szolgájához illik. Nem örülnék, ha azt gondolná a világ, hogy a ringyója vagyok. – Bármit, bármit megteszek, drágám – egyezett bele Henrik, és könnyek homályosították el a szemét. – A legboldogabb férfivá tett. Pecsételjük meg a szerelmünket egy csókkal. Ajkát Annáéra tapasztotta, és először csókolta meg úgy, mintha fel akarná falni. Anna, amint tudott, kibontakozott a szorításából. Az volt a probléma, hogy Henrik nem a szabályok szerint játszott. Úgy döntött, hogy Anna most épp olyan szenvedélyesen szeret, mint ő, és nem bánja, ha ő folyton csókolgatja és simogatja,

sőt, azt sem, ha a keze a mellére téved. Anna világosan látta, hogy a feltételek, amelyekhez ő ragaszkodott, soha nem fogják kielégíteni Henriket. Amikor csak tudta, elkerülte a király társaságát, de Henrik ezt nem hagyta. Állandóan zaklatta őt. Végül Anna betegséget színlelt, és miközben imádkozott, hogy a királyné higgyen neki, megkérdezte, hogy hazamehet-e Heverbe. Anyja meglepődött, amikor betoppant. – Úgy látom, elég jól nézel ki – mondta, és kiengedte lányát az üdvözlő ölelésből. – Igazság szerint jól is vagyok – ismerte el Anna, és vázlatos beszámolót tartott arról, hogy egy rámenős nős udvarló üldözi. – Nem merem megnevezni, mert nagy úr, és bajt okozhat nekem és mindnyájunknak – mondta válaszképpen anyja próbálkozására. – Akkor helyesen tetted, hogy távol tartod magadat – mondta Elizabeth Howard, és elgondolkozva méregette a lányát. De Anna nem maradhatott sokáig nyugton. Naponta levelek érkeztek a királytól, egy egyszerű pecsét leple alatt. Henrik halálosan gyötrődött. Miért hagyta el Anna? Talán megsértette őt? Mivel sértette meg? Mit fog csinálni Anna nélkül? Világos volt, hogy a lány távolléte csak még hevesebbé tette a csodálatát. Abban a reményben, hogy véget vet a panaszok áradatának, Anna udvarias, semmire nem kötelező leveleket írt, amelyeket csak azért fogalmazott meg, hogy lehűtsék a király szenvedélyét. Henrik hevesen válaszolt. Amikor Anna leveleit olvassa, írta, azok nagy kétségbeesést okoznak neki, mert nem tudja, miképp tolmácsolja őket: az előnyére, vagy éppen fordítva. Könyörgött Annának, hogy tudassa vele, hogyan érez a köztük lévő szerelemmel kapcsolatban. Köztünk? – gondolta Anna. Az egész csak az ő részéről létezik. Muszáj, hogy választ kapjon, hajtogatta a király, mivel már több mint egy éve megsebezte a szerelem nyila. Annának mosolyognia

kellett ezen az udvarban divatos megfogalmazáson. Ennek az Anna részéről tanúsított újabban hűvös viselkedésnek köszönhetően, folytatta Henrik, mostanában nem tudja, joga van-e őt a szeretőjének hívni, mert maga a név. egy különleges szerelemre utal, amelyik messze áll a közönséges vonzalomtól. Ám ha Anna kedvére szolgál, hogy az ő igaz, lojális szeretője és barátja legyen, és szívében, testében és lelkében teljesen neki adja magát – neki, emlékeztette Annát, aki eddig az ő nagyon lojális szolgálója volt és az is marad –, akkor megígéri, hogy nem csak a szeretőjének fogja újra hívni, hanem az egyetlen szeretőjévé fogadja, és rajta kívül mindenki mást elutasít a gondolataiból és az érzelmeiből. És ő még azt hitte, hogy Henrik kizárólag neki szentelte magát! Nagyon úgy hangzott, mintha más hölgyekkel is flörtölt volna. Azt képzelte, hogy szívességet tesz neki? Henrik azzal fejezte be, hogy könyörgött, adjon határozott választ arra, amit nagyon találóan a rossz modorú levelének nevezett, és mondja meg, mennyire bízhat a szerelmében. így zárta a sorait: „Ezt a levelet annak keze írta, aki boldogan az öné. H. R." Nem fog válaszolni, döntötte el Anna. De a király újra írt, megdorgálta a késlekedéséért, könyörgött neki, hogy nyugtassa meg a jólléte felől, és ékszereket küldött, amelyekről úgy gondolta, Annának tetszeni fognak. Hangvétele alázatos és esedező volt. Anna megint csak nem válaszolt, de mivel némi bosszúságot érzett a király következő levelében az ő kitérő megfogalmazásai miatt, azt írta, hogy talán visszatér az udvarba az édesanyja társaságában. Ez örömmámort váltott ki. Anna viszont nem engedhette meg, hogy Henrik ebből arra következtessen, hogy nem akar távol lenni tőle, mert túlságosan szereti őt, küldött hát egy hírnököt, hogy tudassa, meggondolta magát, és végül mégsem jön, még az anyja társaságában sem. Postafordultával egy boldogtalan panaszáradat érkezett, végigszáguldott a Heverbe vezető lombos utakon. Anna indokolatlanul kegyetlen hozzá. Nem ír elég gyakran. Régen nem kapott megnyugtatást, hogy jó egészségnek örvend, úgyhogy a nagy

szeretet, amelyet Anna iránt érez, arra sarkallta, hogy újabb levelet küldjön neki, mert jobban meg akar bizonyosodni az egészsége és a kedélye felől. Csodálkozott, hogy Anna meggondolta magát az udvarba jövetele kérdésében, mivel neki nyugodt a lelkiismerete, hogy ő soha nem bántotta meg. Úgy gondolta, nem igazán kárpótlás a nagy szerelemért, amelyet Anna iránt érez, hogy ilyen távolságra kénytelen lenni attól a személytől, akit a legtöbbre tart az egész világon. – És ha szeret engem, ahogy remélem, lényeinknek ez a szétválasztása legalább némi nyugtalanságot kell okozzon önnek. Távolléte nagyon elszomorít, és ha tudnám, hogy ön őszintén ezt kívánja, csak a balszerencsémen keseregnék, és az ostobaságomat bánnám. Anna letette a levelet, és fejét a szék hátának támasztotta. Nem szerette Henriket, és nem akarta őt a szeretőjének – a királynak már rá kellett volna jönnie erre, ehelyett Henrik ragaszkodott az álomképéhez, hogy az érzéseik kölcsönösek. És ezt őszintén el is hitte. Anna azt kívánta, bárcsak már az elején elutasította volna. Arra gondolt, hogy ott marad Heverben, és vénkisasszonyként fog meghalni! Karácsonyra úgy érezte, hogy falra mászik az unalomtól. Anyját az őrületbe kergette a hangulatváltozásaival, míg végül Lady Boleyn ragaszkodott hozzá, hogy elárulja, ki okozza ezt a nagy cécót. – Szinte minden nap levelek érkeznek neked. Mi folyik itt? Végül Anna képtelen volt továbbra is magában tartani az igazságot, és elmondta neki. – A király üldöz engem. Azt akarja, hogy a szeretője legyek, én meg próbálom őt távol tartani! – Anyjának leesett az álla. – Kérem anyámat, ne mondja el senkinek, még apámnak sem. Nem szeretném, ha azt hinné, hogy a király ringyója vagyok. – Gondolod, hogy elmondanám? Egy lány éppen elég! Anyja fel-alá rohangált a nappaliban az izgalomtól.

– Nem helyes, amit a király művel, és nem helyes, hogy te itt vagy, amikor a királynét kéne szolgálnod. Csak az ég tudja, Katalin mit gondol, mi bajod lehet. Elveszítheted a helyedet. És akkor nehezebb lesz egy érdemes férjet találni neked. Már majdnem huszonhat éves vagy. Anna összerándult. Nem volt rá szüksége, hogy emlékeztessék a korára. – Vissza kell menned az udvarba – mondta az anyja. – Én veled megyek, és nem mozdulok el mellőled. – Rendkívül örülök, hogy azt hallom, felgyógyult – mondta Katalin királyné, amikor Annát és az édesanyját bejelentették. Melegen fogadta őket, és sietett biztosítani Annát, hogy csak a legkönnyebb feladatokat bízza rá. Lady Boleyn látásának is örült, és szívesen beleegyezett, hogy Anna az apja szállásán maradjon, amíg anyja az udvarban van. Lady Boleyn jelenléte félbeszakította Tom Wyatt reményteljes üldözését. Tom a lantján játszott egy ablakmélyedésben, amikor megérkeztek, és Anna láttán a szeme megtelt örömmel. Felugrott, és sietett őt üdvözölni, de Lady Boleyn ott tornyosult, mert Anna Tomról is beszámolt neki, arra számítva, hogy anyja őt is távol fogja tartani. – Nocsak, Thomas Wyatt! – kiáltott fel az anya. – Mennyire örülök, hogy látom! Hogy van a kedves felesége? Mire Tom gyorsan visszavonult, és azt dadogta, hogy Elizabeth jól van, de jobban szereti elkerülni az udvart. – Gyakrabban kellene jönnie – mondta Lady Boleyn, és elragadta Annát. A király, természetesen, más ügy volt. Magán kívül volt az örömtől, amikor összetalálkozott Annával és az anyjával, akik aznap délután a kertekben levegőztek, de egy udvarias üdvözlés után elkövette azt a hibát, hogy közölte Lady Boleynnel: távozhat. – Felség – válaszolta az anya –, Anna elmondta nekem, hogy ön kitünteti a figyelmével, és arról is biztosított, hogy ön gondosan

vigyáz a hírnevére, ezért nem kételkedem, hogy engedélyt ad nekem a maradásra. Édesen mosolygott. Henrik szeme belefúródott a tekintetébe. -Asszonyom, megkérdőjelezi királya tisztességét és lovagiasságát? – kérdezte olyan hangon, amely nem sok jót ígért. – Sir, anyám nem szándékozik önt megsérteni, de én szeretném, ha maradna – szólt közbe Anna. – Ön kegyesen azt mondta, hogy mindent megtenne értem. Biztos vagyok benne, hogy Felséged nem szeretné, ha annak a hölgynek az erkölcse, akit ön eddig örömmel szolgált, mint egyetlen szeretőjét, besározódna, mert egyedül marad egy úrral, még ha a leglovagiasabbal is. Henrik szeme összeszűkült. – Később találkozunk, Anna. Nem ejtette ki a „kettesben" szót, de Anna biztos volt benne, hogy beleértette. Na, ezt nem hiszem! mondta magának, és aznap este üzenetet küldött, hogy hirtelen rettenetes gyomorfájás tört rá. Két napig nem tért vissza az udvarba, de a dühös Henrik utolérte, amikor fürgén sétált Greenwich-ben a hársfasoron a szobalányával. Szép decemberi nap volt, a nap sütött, a levegő harapott. – Miért hivalkodik Wyatt úr az ön ékszerével? – támadt rá Henrik. – Tavaly vette el tőlem – mondta Anna meglepetten. – Nem volt hajlandó visszaadni. Henrik nem csillapodott le. – Az előbb bowls-t játszottam vele. Enyém volt a győztes dobás, de ő vitatta. Az ön ékszerén lévő zsinórral mérte le a távolságot. Kis híján az arcomba dugta. – Sir, biztosíthatom, hogy a barátságon kívül semmit sem érzek Thomas Wyatt iránt. Ahogy már említettem önnek, házas ember. Kizárt dolog a számomra.

Éles tekintetet vetett a királyra. Henrik megragadta a karját. – Állítja, hogy nem volt önök közt semmi? Mintha ő másképp gondolná. – Eresszen el, sir! Ez fáj. Természetesen semmi sem volt köztünk. Soha nem bátorítottam. Ön saját maga látta, amikor ellopta tőlem azt az ékszert. Henrik elengedte. – Ah, tehát így történt. Bocsásson meg, drágám, nem volt szándékom kételkedni önben. Csak arról van szó, hogy ön végtelenül értékes a számomra, ezért elviselhetetlen a gondolat, hogy mást szeret. – Akkor minden rendben van – mondta Anna, és az jutott eszébe, bárcsak ki merte volna mondani, hogy ő senkit sem szeret. Amikor Anna biztonságosnak ítélte a helyzetet, ami hamarosan be is következett, amikor Henrik távozott, hogy a Tanácsával találkozzék, elment megkeresni Tomot, és meg is találta az istállók mellett. – Te bolond, te ostoba bolond, az ékszeremmel hencegsz a király előtt! – teremtette le. – Tehát igaz – mondta Tom. – Szereted. Ez vádként hangzott. – Ő szeret engem, de ezt soha nem szabad említened. Nem hiszem el, hogy a riválisának állítottad be magadat! – Provokált – tiltakozott Wyatt. – Verte a vasat, hogy ő nyerte meg a bowls meccset. Amikor rámutatott a labdára, felismertem az ujján a gyűrűdet, és megbámultam, mire azt mondta, „Jegyezze meg, hogy ez az enyém!" Nem a győztes labdáról beszélt. Világossá akartam tenni a számára, hogy először az enyém voltál. – Soha nem voltam a tiéd! – torkollta le Anna dühösen. – Lehetetlenné tetted, hogy folytathassuk a barátságunkat.

– Ez nem így van! – vitatkozott Tom. – Hallgass meg! Azt mondtam, hogy ha hagyja, hogy megmérjem, akkor remélem, hogy az enyém lesz. Kivettem az ékszeredet a keblemből, és megmértem a távolságot a zsinórral. Tudom, hogy felismerte, mert rettentő dühös lett, és azt mondta, lehet, hogy igazam van, de őt becsapták. És aztán peckesen elsétált. – Mindketten úgy viselkedtetek, mint a tyúkért harcoló kakasok – tett neki szemrehányást Anna. – És ennek a bohózatnak most vége! Könyörgöm, add vissza az ékszeremet. – Nem! – tiltakozott Tom. – Szeretlek, Anna. Nem tudnám elviseli, hogy elveszítselek. – El sem nyertél soha – mondta Anna szomorúan. – Ez nem történhetett meg. Kinyújtotta a csecsebecsét.

kezét,

és

Tom

vonakodva

beletette

a

– Szóval most a királyt szereted? – Ő szereti ezt gondolni. Tom szemében együttérzés is látszott a szomorúság mellett. – Nem kell ezt tenned, Anna. Nem éri meg. – Nincs választásom. Nem ereszt. – Tudod, hogy én mindig itt leszek neked – mondta Tom. – Tudom – válaszolta Anna, és elsétált. Aznap éjjel, amikor visszatért apja szállására, egy levél várta. Feltörte a pecsétet, és azt látta, hogy csupán néhány verssor áll benne. Who list her hunt, Ipút him out of douht, As well as I may spend his time in vain. And graven with diamonds in letters piain,

There is written her fair neck round ahout: Noli me tangere, fór Caesar ’s I am, And wild fór to hold, though Iseem tame. Hirtelen könnyek homályosították el a szemét.

12 fejezet 1527 – Wyattet Olaszországba küldték – mesélte Francis Bryan, és megmaradt szeméből ragyogott a huncutság. – Úgy látszik, a király hirtelen felfedezte, hogy jó diplomáciai képességekkel rendelkezik, és találtak számára egy megbízatást. Rákacsintott Annára. A királyné szobájában voltak, ahol Anna és a többi komorna az utolsó öltéseket végezték a maskarás kosztümjükön. Francis, aki nem volt ostoba, és közel állt Henrikhez, kitalálta, hogy a gazdája üldözőbe vette Annát. Jobb így, hogy Tom nincs útban. Kevésbé lesz bonyolult az élet. A király öt év. jó viszony után összeveszett a császárral, és ismét Franciaországnál kereste a barátságot. Anna örvendezett, mert a legboldogabb emlékei a francia udvarnál töltött éveihez fűződtek, és remélte, hogy ez az új szövetség alkalmat kínál neki, hogy újra ellátogathasson oda. Természetesen az élet közben tovább ment. Szegény Claude már három éve meghalt, és Margit feleségül ment Navarra királyához, de jó volna újra ott lenni, ha csak kis időre is. Pompás előkészületek folytak a francia követek tiszteletére, akik azért jöttek, hogy megtárgyalják Mária hercegnő házasságát a francia király fiával, amely az új entente– ra üti majd rá a pecsétet. Anna a királyné szolgálatában jelen volt a látogatók tiszteletére rendezett minden lakomán és lovagi tornán. Figyelte, ahogy a király elbüszkélkedik tizenegy éves lányával, a csinos vörös hajú, de korához képest kicsi és csontos gyermekkel, és hallotta, ahogy a követek dicséretekkel halmozzák el a kislányt. Anna tudta, hogy a királyné végtelenül boldogtalan a kilátástól, hogy a lánya egy francia herceghez megy feleségül, mivel Franciaország és Spanyolország ősellenségek voltak, és Katalin előítéletei mélyen gyökereztek. De

mosolygó arccal fogadta a küldöttséget, és hibátlanul játszotta a szerepét. Anna alig látta Henriket, mert a király el volt foglalva a házigazda feladataival, és hosszú magánbeszélgetéseket folytatott a követekkel. Néhány nap után azonban Anna levelet kapott, amelyet egy a hivatalos zöld-fehér libériát viselő küldönc adott át. „Jöjjön a kápolnába éjfélkor. Beszélnem kell önnel. H. R." Kíváncsian oda indult, miután az esti mulatságok véget értek, hálásan, hogy aznap este nem volt szolgálatban. A kihívást az jelentette, hogy bejut-e majd a komornák hálótermébe anélkül, hogy bárkit felébresztene és kérdésekre kellene válaszolnia, hogy miért jött olyan későn. A kápolna sötétségbe burkolózott, kivéve az oltártérben égő egyetlen lámpát, amely Isten jelenlétét szimbolizálta. Anna térdet hajtott az oltáron álló kereszt előtt, aztán körülnézett, Henriket keresve. Odafönt a királyi padban látta meg a homályos, előre hajló alakot. – Itt fönt! – szólalt meg Henrik, és amikor Anna fölért a lépcsőkön, megölelte őt. – Hála Istennek, hogy eljött! Kérem, üljön mellém. – A királyné székére mutatott. – Semmi baj. Egyedül vagyunk. – Mi történt? – kérdezte Anna, valami baljós hírtől félve. – Anna, beszélnem kell önnel. Zűrzavar dúl bennem, és nem tudom, sírjak vagy nevessek. Monsieur de Grammont, Tarbes püspöke kérdést tett fel Mária hercegnő törvényességével kapcsolatban. Anna megdöbbent. – De hát ez, hogy lehetséges, sir? Hiszen házasok a királynéval már. – Tizennyolc éve – fejezte be Henrik. – És férfinak még nem volt ilyen hűséges, erényes és szerető felesége. Katalin minden tekintetben olyan, amilyennek egy királynénak lennie kell. De nem

tudott nekem fiút szülni, és Anna, most már túl van a női koron. – Kezébe temette az arcát, kaijával a pad könyöklőjére támaszkodott. – Amit mondani akarok önnek, az szigorúan bizalmas, drágám, mert nagyon közelről érinti a királynét. Bizonyára tisztában van vele – ki nincs? –, mennyit gyötrődtem azon, hogy nincs fiam, és hogyan oldjam meg az öröklés kérdését. – De uram, a lánya, a hercegnő, a korához képest rendkívül művelt, és minden erénnyel büszkélkedhet. Miért ne uralkodhatna ön után? Henrik felsóhajtott. – Ne higgye, hogy nem gondoltam erre. Ezért küldtem Máriát Ludlow– ba, hogy tanulja meg, hogyan kell királynőként viselkedni. De ez a kérdés bánt engem, elemészt. Egy nő uralkodjon Anglián? A természet ellen való, hogy nőknek hatalmuk legyen férfiak fölött. Egyetlen férfi sem hallgatna rá. És ki vezetné a hadainkat csatába? – A királyné saját édesanyja, Izabella, ezt tette Spanyolországban – mutatott rá Anna, és közben azon gondolkozott, Margit régens és Valois Margit hogyan válaszoltak volna Henrik kérdésére. – Katalin is állandóan ezt mondja nekem – dühöngött Henrik, sólyomszerű profiljára szigorú vonalakat rajzolt a pislákoló fáklyafény. – De, Anna, ez Anglia, nem Spanyolország, és a mi népünk ezt soha nem tűmé el. Évszázadokkal ezelőtt volt egy királynő, Matilda, aki megpróbált uralkodni, és a neve egyenlő lett a gyalázattal. És hosszú az emlékezet. Van egy fattyú fiam, ahogyan ön is tudja, de nem vagyok biztos benne, hogy az alattvalók eltűrnék, hogy ő kövessen a trónon, bár már odáig jutottam, hogy ezt látom a kizárólagos lehetőségnek. De éppen most vetették fel nekem, hogy az egyetlen törvényes gyermekem szintén fattyú lehet. És ha Franciaországba házasodik, könnyen előfordulhat, hogy én leszek Anglia utolsó királya, mert a franciák fognak itt uralkodni az ő nevében, miután én elmentem. Úgyhogy – fejezte be, és tanácstalan arcát Anna felé fordította – láthatja, miért vagyok összezavarodva.

– -Nagyon jól megértem – szólalt meg Anna, és – most először – némi együttérzés fogta el Henrik iránt, még ha nem is volt igaza a nők uralkodásra való képességével kapcsolatban. – De miért kérdőjelezte meg a püspök a hercegnő legitimitását? Henrik felsóhajtott. – Azon az alapon, hogy oly sok évvel ezelőtt a pápának nem lett volna joga felmentést adni nekem, amely lehetővé tette, hogy elvegyem a bátyám özvegyét. Mint tudja, a királyné előzőleg Artúr herceg felesége volt. – Anna bólintott. – Voltak olyanok, akik akkor a kétségeiket hangoztatták, de a Tanácsom felülbírálta őket, én pedig eltökélt voltam, hogy Katalin lesz a feleségem. Ez briliáns házassági szövetség volt, és szerettem őt. Azonkívül mind ő, mind az apja biztosítottak, hogy Katalin még szűz. Artúr beteg volt, amikor elvette, és hat hónappal később meghalt. De, Anna, a jó püspök elvezetett a Bibliában Leviticus könyvéhez, és ezt újra, meg újra elolvastam. A büntetésre figyelmeztet, amelyet azok kapnak, akik magukra haragítják Istent azzal, hogy feleségül veszik a testvérük özvegyét. „Gyermektelenek lesznek!" És mivel csak egy lányom van, olyan, mintha gyermektelen volnék. Minden fiam, akiket Katalin szült, meghalt. Könnyek csillogtak Henrik szemében; egyszerre volt gyermek nélküli apa és örökös nélküli uralkodó. – Ha a püspöknek ilyen kétségei vannak a házasságommal kapcsolatban, másoknak is lehetnek – folytatta. – Isten a megmondhatója, alaposan tanulmányoztam az ügyet az elmúlt héten. Addig olvastam a könyveket, amíg megfájdult a fejem. Beszéltem a gyóntatómmal. Azt mondja, lehet, hogy tévelygek és bűnben élek, és hogy elkerüljem Isten haragját, kérjek tanácsot a canterbury érsektől és a Tanácsomtól. – Elhallgatott, arca meggyötört lélekről tanúskodott. – És így, Anna ezt fogom tenni, azzal a kilátással, hogy a királynéval kötött szövetségemet vérfertőzőnek és érvénytelennek nyilvánítják. Anna elnyomott egy sikkantást.

– Felséged kész ilyen messzire elmenni? Elválna egy ilyen istenfélő és szeretett királynétól? – A királyságomra kell gondolnom, Anna, és arra, mi fog egészen biztosan történni, ha fiú nélkül halok meg. Polgárháború lesz, e felől semmi kétség. Isten a megmondhatója, épp elég rokonom van az ősi Plantagnet királyi vérből, akik készek a trónt követelni, és néhányuk talán olyan udvarias sem lesz, hogy megvárja, amíg meghalok. – Őszinte félelem és düh érződött a hangjában. – Feltétlenül szükségem van egy fiúra, Anna, és ehhez másik feleséget kell választanom. Anna még emésztette az egészet. – De a királyné? Vele mi lesz? Kétségbe lesz esve. Annyira szereti önt! – Meg fogja érteni, hogy ezeket a kérdéseket meg kell oldanunk, és hogy örökösre van szükségem. De, Isten engem úgy segéljen, nem tudom, hogyan fogok szembenézni azzal, hogy elmondjam neki, és egyelőre, Anna, senkinek semmit nem szabad megtudnia ebből. Katalin már egy ideje sejti, hogy nincs minden rendben. Én... távol tartottam magamat az ágyától, nem csupán e miatt az új lelkifurdalás miatt, bár a gyóntatom azt tanácsolta, hogy ezt kell tennem, amíg eldől az ügy. Katalin valami betegséggel küzd... Nos, ebbe nem akarok belemenni. Anna hirtelen több értelmet látott abban, hogy miért van Henriknek szüksége rá, és miért olyan szenvedélyes. Azt kereste benne, amit a felesége már nem tudott megadni neki. Henrik átfogta a vállát, és magához húzta. Anna észrevette, hogy némán sír. – Anna, nem csak azért kértem ide, hogy a házasságomról beszéljek – mondta végül, és meglepte a lányt, amikor fél térdre ereszkedett előtte. – Azt mondta, hogy nem adja nekem magát, és én tiszteletben tartom ezt. De ha szabad leszek, hozzám jön feleségül?

Ez volt az utolsó dolog, amit Anna várt volna, és teljesen megzavarodott. Amikor Henrik arról beszélt, hogy újra házasodik, Anna úgy vélte, hogy valami külföldi hercegnőre gondol, aki politikai előnyöket és nagy hozományt ígér. Királyok nem vesznek feleségül hozzá hasonlókat, akik egyikkel sem kecsegtetnek. Henrik vágyakozva nézett fel rá, könnyekkel a szemében. – Talán nem kellett volna most beszélnem, hiszen még nem vagyok szabad, de Anna, őszintén szeretem, megőrülök önért, és nincs olyan nő, akit szívesebben elvennék. – Megragadta Anna kezét, és megcsókolta. – Mondja, hogy reménykedhetek! – Én erre nem vagyok méltó – dadogta Anna, mert képtelen volt felfogni, mekkora hordereje van annak, amiről beszélnek. – Én csak egy polgár vagyok. – De angyali lélek és egy koronára méltó szellem lakik önben – lelkesedett Henrik. Visszaemelkedett a székébe, és megfogta a lány kezét. – Ezt senki sem tagadhatja. Az én nagyanyám is polgár volt. Nagyapám, Edvárd király, szerelemből vette el. Természetesen rengeteg cirkusz volt körülötte. A nemesség elutasította őt. Azt mondták, hogy nem méltó a koronára, de jó királynénak bizonyult – ahogyan ön is annak fog bizonyulni, drágám, efelől semmi kétségem. Nem közönséges fából faragták. Anna szíve vadul vert, amikor világossá vált számára, hogy Henrik tényleg királynévá akarja termi, és hogy ez nem is olyan égbekiáltó ajánlat, mint ahogy képzelte. – Különben – mondta a király vigyorogva úgy látszik, az egyetlen mód, hogy elnyerjem önt, az, ha feleségül veszem. Egy gondolat döbbent Annába. – Sir, ezek a kétségek, amelyek gyötrik – remélem, nem miattam vannak? – Nem, Anna. Én is feltettem magamnak a kérdést. Ezek akkor is megvolnának, ha soha nem ismerem, és nem szeretem meg önt,

és akkor is kérném a házasságom semmissé nyilvánítását. Biztosítanom kell az öröklést. Mint királynak, ez kötelességem. Anna még mindig képtelen volt tisztán gondolkodni. Álmodja ezt? De nem, itt van Henrik, nagy és szenvedélyes, keze melegen szorítja az ő kezét. Most kezdett világossá válni számára, mi mindennel jár, ha feleségül megy a királyhoz. Minden agyagi dolog, amit megkíván, az övé lesz. A családja felmérhetetlen előnyökhöz jut. A Boleynek lesznek a legelőkelőbb család az országban. Egyedül az megéri, hogy elfogadja Henrik házassági ajánlatát, ha láthatja apja reakcióját. Az ő gyermekei és leszármazottai fognak uralkodni Angliában... De a férfit is el kell fogadnia a királlyal együtt. Szíve szerint soha nem kívánta őt választani, és most sem akarta olyan formán a magáénak. Nem volt szerelmes belé, és tudta, hogy kevesebb szabadsága lesz a vele kötött házasságban, mint ha egy kevésbé előkelő férfihoz menne, aki kedvesebb a számára. A házasság a királlyal mindkettőjüket ellentmondásos pályára állítja, és biztosan lesznek legyőzendő akadályok. Ám a büszkesége egyre dagadt – büszkesége maga és a családja miatt. Egy Percy magához méltónak találta, és Plantagnet vér folyik az ereiben. Miért ne volna joga egy koronára? Megkondult egy távoli harang, és hallotta az éjjeliőr kiáltását: „Egyet ütött már az óra, és mindenki nyugalomban!" – Késő van, uram – mondta. – Le kell feküdnöm. Könyörgöm, ne gondolja, hogy érzéketlen vagyok az óriási tisztesség iránt, amely azzal ért, hogy a feleségének és a királynéjának kért. Igazság szerint az agyam nem tudja még teljesen felfogni ezt. Könyörgöm, adjon időt, hogy megfontolhassam, hiszen ez nem olyan ügy, amelyet könnyedén el lehet intézni. – Annyi időt kap, amennyit csak akar, drágám – mormolta Henrik. Karjába vonta Annát, és az ajkára tapasztotta az ajkát, és ő

most nem ellenkezett. Anna felmérte, hogy nem lesz nyugta Henriktől, ha az udvarban marad, ezért engedélyt kért a királynétól, hogy távozhasson, újra beteget jelentett, és hazalovagolt az anyjával Heverbe. Kezében egy összehajtogatott papírt szorongatott, amelyet egy zaklatott Henrik nyomott a tenyerébe, mielőtt elindult. Ezt írta rá: O my heart, and O my heart, My heart it is so soré, Since I must needs from my lőve depart, And know no cause wherefore. Rögtön a sarkában jött egy könyörgő levél, hogy térjen vissza. Ez megzavarta. Mindössze igent kell mondania, és övé lesz a királyság minden gazdagsága, és a hatalom. De el tudja-e fogadni a férfit a koronával együtt? És ami még fontosabb, el tudja-e árulni a jó úrnőt, akitől semmi mást, csak kedvességet kapott? Katalint mindenki szereti, és királyi származású; őt széles körben el fogják marasztalni, ha a helyébe lép. És vajon Henrik kiáll-e mellette az ellenállással szemben, vagy meghajlik, mint egy nádszál a szélben? Nem kell igent mondania. Olyan gyakran mondott nemet, hogy szinte a szokásává vált, és már nem félt Henrik reakciójától. A király mindenképpen kérni fogja a házassága érvénytelenítését, és ha új feleséget választ, miért ne lehetne az ő? Azokra az erős nőkre gondolt, akik hatással voltak rá. A régens bölcsen élt a hatalmával, és eszébe jutott Annának, hogy ha királyné lesz, felhasználhatja a hatalmát mások, a maga és a családja javára. Több felvilágosult vallási nézetet vezethet be Angliában, és a példáján bizonyíthatja, hogy a nők képesek a közjót szolgálni a hatalmukkal. Túl súlyos döntés volt ez ahhoz, hogy nyomás alatt hozza meg, de nem akarta, hogy Henrik megsértődjön, amiért nem ugrál a csodálatos jövő lehetőségétől, amelyet felajánlott neki. Azt a

benyomást kell keltenie, hogy valóban szüksége van gondolkozási időre. Támadt egy ötlete. Fogta Mrs Orchardot és egy lovászfiút, belovagolt Tonbridge-be, a legközelebbi városba, és felkeresett egy aranyművest, aki már több darabot készített a szüleinek. – Szeretnék egy ékszert, tiszta aranyból, amely egy magányos leánykát ábrázol egy viharban hánykolódó hajón. Meg tudja csinálni? – kérdezte, miközben Mrs Orchard gyanakodva méregette. Dajkája még régről tudta, hogy Anna mikor rejteget valamit, és végül mindig rájött, hogy mi az. – Egy csodálómnak lesz – ugratta Anna. – Szép kis összeg, amit kifizet, holott neki kéne ajándékokat adnia! – húzta az orrát Mrs Orchard. Az aranyműves azonban örült a megbízásnak, és egy héttel később egy különleges bross érkezett Heverbe. Pontosan olyan volt, amilyennek Anna elképzelte. Elküldte Henriknek egy szeretetteljes levél kíséretében, abban a reményben, hogy a király megérti a nehéz helyzetére tett utalást: hogyan hánykolódik ő nyugtalanul a háborgó vizeken, félelemben, hogy legyőzi a vihar, és közben azért imádkozik, hogy a hajó biztonságban megérkezzék. Az ékszer szenvedélyes reakciót váltott ki Henrikből. Biztosította Annát, hogy ettől kezdve a szívét kizárólag neki ajánlja, és hevesen kívánja, hogy a testével is ezt tehesse. „Isten elvégezheti, hogy lecsendesíti a vihart, ha úgy látja jónak, jelentette ki, és hozzátette, hogy minden nap könyörög a Mindenhatónak ezért. „Szeretném lerövidíteni az időt, amíg újra látjuk egymást, fejezte be, és így írta alá: „a titkár, aki szívében, testében és akaratában az ön lojális és legodaadóbb szolgája. H. autre ne elterelte R." Henrik, a király nem keres mást. És Anna kezdőbetűi köré egy szívet rajzolt. Ez a kis szimbólum késztette Annát arra, hogy elhatározásra jusson. Megpendített egy húrt a szívében, és elhitette vele, hogy

igen, idővel megszeretheti Henriket, még ha ez nem is lesz az a szenvedélyes szerelem, amelyet oly rövid ideig ízlelhetett meg. Közben pedig megszokja a hatalmat. Ez ugyanolyan nagyszerű afrodiziákum, mint Norris sugárzó mosolya. Már tudta, hogy nagyon szeretne királyné lenni. Alázatos és szerető hangnemben írt Henriknek: megtiszteltetésnek érzi, ha elfogadhatja a házassági ajánlatát. Az első válasz, amelyet kapott, az apjától érkezett levél volt. „Maga a király közölte velem a legörömtelibb és legváratlanabb hírt! írta. „Semmi nem lehetett volna kedvesebb a számomra! Anna tudta, mit fog ez jelenteni az apja számára. Ambiciózus ember volt, de még ő sem álmodott volna soha ekkora előrelépésről. A kilátás, hogy Anglia következő királynéjának az apja, és Isten akaratából, az eljövendő uralkodó nagyapja lehet, több gazdagságot, hatalmat, hírt és tiszteletet hoz neki és a családjának, mint amire valaha vágyott. Anna kopogott anyja ajtaján, mély lélegzetet vett, és benyitott. Ez lesz az első alkalom, amikor hangosan kimondja a hírt, és attól, hogy ezt megteszi, még valóságosabbnak fog tűnni. – Anyám – kezdte. Elizabeth Howard az ágyán ült, és hímzőselymeket válogatott. Felnézett. – Igen? Anna megragadta a kezét. – Anyám, csodálatos hírem van, de mielőtt bármit mondanék, meg kell esküdnie, hogy egyelőre titokban tartja. – Miről van szó? Lady Howard felállt, otthagyta a selymeket. – A király elválik. Megkért, hogy legyek a következő királynéja, és én elfogadtam. Anyja levegő után kapott, aztán felkiáltott a meglepetéstől, és vadul megölelte a lányát.

– Ezt nem hiszem el! – mondogatta újra meg újra. – A lányom – Anglia királynéja! Apád tudja? – Tudja. A király mondta el neki, és rendkívül boldog. Anyám, az unokája lesz a király! Gondolja csak el! És George is el lesz ragadtatva! – Elhallgatott. – Nem tudom, Mary hogyan fogadja majd a hírt. Szerencsére Mary az udvarban volt, úgyhogy nem kellett most rögtön szembenéznie ezzel a problémával. Emlékezett arra a féltékenységtől terhes pillanatra, amikor először mesélt bizalmasan a nővérének a király közeledéséről. Mindig versengtek egymással, és Marynek most már soha nem lesz reménye, hogy utolérheti Anna csodálatos jó szerencséjét. – Mi fog most történni? – kérdezte az anyja izgatottan, és bort töltött, hogy ünnepeljenek. Anna elmagyarázta, hogy a király azonnal lépéseket tesz, el akarja érni a házassága semmissé nyilvánítását. – Diszkréció a napi parancs – tette hozzá –, ezért egy ideig itt maradok. Remélhetőleg hamarosan meghozzák a döntést. – Imádkozni fogok érte – mondta az anyja –, bár őszintén sajnálom a szegény királynét. 0 vétlen ebben az egészben. Súlyosan fogja érinteni. – A király bőkezűen el fogja látni, ebben biztos vagyok – vigasztalta Anna. Bűntudatot érzett Katalin iránt, de emlékeztette magát, hogy ez nem az ő hibája. Senki sem tehet róla, hogy a királyné házassága nem érvényes, vagy hogy a királynak kötelessége az örökösödést biztosítani: bármennyire nem tisztességes, ezt Katalinnak el kell fogadnia. Hirtelen valaki eszelősen kopogott a nappali ajtaján, és a lakáj, választ sem várva, berobbant. – Asszonyom – a király van itt! Már a dombon lovagol lefelé!

Miközben anyja felugrott, visítva rákiabált az emberre, hogy menjen és fogadja a királyt, és hozzon még bort, és parancsolja meg a szakácsnak, hogy szedje össze magát és csináljon egy jó vacsorát – és ne felejtsék el a legszebb ezüstöt –, Anna talpra ugrott, tudatában annak, hogy csak egy régi zöld ruha van rajta, és még a haját sem kötötte fel. Gyorsan, dobogó szívvel, lesimította a szoknyáját, végighúzott egy fésűt hosszú fürtjein, és az előtéren át kifutott az udvarra. A kapusház árkádján keresztül meglátta a lovaglóruhába és csizmába öltözött királyt, aki már a felvonóhídon csattogott végig, és csak négy lovas úr és az őrség négy tagja kísérte. A lakáj mélyen hajlongott, és mögötte Lady Boleyn pukedlizett. A király leszállt a lováról, és felemelte. – Üdvözlöm, Lady Boleyn! A szomszédban vadásztunk – Penshurstben szálltam meg –, és úgy gondoltam, kellemes volna meglátogatni önöket. – Felséged igazán megtisztel bennünket, de attól tartok, hogy mivel nem vártuk, kevés jelét adhatjuk a vendégszeretetnek. – Semmi baj! – ragyogott Henrik. – Valami könnyű frissítő és egy séta ezekben a csodálatos kertekben nagy örömömre szolgálna. Jó lesz barátok közt lenni és egy rövid időre megszabadulni az állam gondjaitól. Szemét Anna felé fordította, aki a kastély bejáratánál várakozott, és miközben hajbókolt a királynak, csupán örvendezést olvasott ki azokból a szemekből. – Drágám! – kiáltotta Henrik, majd előre lépett, felemelte Annát a pukedliből és szájon csókolta. – Öröm a szívemnek, hogy látom. Remélem, jó egészségnek örvend? – Nagyon jól vagyok, Felség – válaszolta Anna. Látta, hogy Henrik az egyszerű ruháját nézi, és anyja őket bámulja. – Bocsássa meg, hogy nem tudjuk kellő ceremóniával fogadni.

– Elbűvölően néz ki – mormolta Henrik, miközben beléptek a kastélyba, és Anna bevezette őt és a társait a nappaliba, ahol már várta őket egy kancsó friss bor. – Itt marad vacsorára, sir? – tüsténkedett az anyja. – Nem fogom zavarni önöket, Lady Boleyn, de köszönöm. Elfogadott egy kehely bort. – A királyné várja, hogy visszatérjen – mondta Annának, és reménykedve nézett rá. – Ez rendkívül kegyes tőle. Kérem, tegye meg nekem azt a szívességet, hogy elmondja neki, már javulófélben vagyok. Amint tudok, visszatérek az udvarba. Csend volt. – Felség, megtisztelné Annát, ha megmutathatná önnek a kerteket – szólalt meg Lady Boleyn. Henrik kiitta a kelyhét. – Ez rendkívül kellemes volna. – Behívom Mrs Orchardot – mondta Anna. Kisétáltak a meleg májusi levegőbe, el az őrség tagjai mellett, akik a kapusházon kívül táboroztak le. Egyikük elhagyta az őrhelyét, és diszkrét távolságban követte őket, lépést tartott a teljesen elképedt Mrs Orcharddal, aki határozottan összeadta a kettő meg kettőt, és egy hatalmas összeget kapott. Amint a többiek hallótávolságán kívül értek, Henrik Annához fordult. – Megríkatott a levele. Életemben nem örültem még ennyire. Köszönöm, egyetlenem, hogy a legboldogabb férfivá tett. Megragadta Anna kezét, megcsókolta, és a hóna alá dugta. Végigsétáltak az Edén partján, aztán Anna elvezette Henriket a kedvenc helyére a mezőn, ahol leültek a fűbe.

– Ilyen alkalmakkor, mint ez, azt kívánom, bárcsak ne volnék király, csupán egy egyszerű vidéki úr – tűnődött Henrik, egy fűszálat rágcsálva. – Hiányozna a királyság, sir – incselkedett vele Anna. – Nagyon unalmas szokott itt lenni. Higgye el, én tudom. – Akkor jöjjön el az udvarba, és legyen velem. – Nem szabad odamennem – most még nem. – Elhallgatott. – Van valami hír? Henrik elvigyorodott. – Igen, drágám. Haladnak a dolgok. A bíboros, pápai legátusi minőségében, titokban összehívott egy egyházi bíróságot Westminsterben. Warham érsek elnököl, és számtalan püspök és kánonjogász vesz részt benne. Múlt héten odarendeltek, és megkértek, ismerjem el, hogy tudatosan vettem el a bátyám özvegyét. Elismertem a vádat, bevallottam a lelkiismereti kétségeimet, és megkértem, hogy döntsenek az ügyemben. Hamarosan hallani fogok erről. És akkor, édes, drága Anna, összeházasodhatunk! Anna reménykedett, hogy Henrik optimizmusa megalapozott. Nem merte engedni, hogy az izgatottsága elragadja. De néhány rövid hét múlva királyné lehet! Látta, magát, ahogy a westminsteri apátságban ül, érezte a korona súlyát a fején. Lélegzetelállító és még mindig nem egészen hihető volt ez a jövő. – Örömmel hallom, hogy a bíboros Felségedet támogatja. – Most éppen. – Hogy érti ezt, Sir? Henrik szeme összeszűkült. – Amikor először mondtam el neki, hogy a házasságom érvénytelenítését akarom, és kikértem bölcs véleményét az ügyben, térdre vetette magát, és minden eszközzel igyekezett rábeszélni az ellenkezőjére.

Anna visszatartotta a lélegzetét. Wolsey már megint megpróbálja tönkretenni a jövőjét, ahogyan egyszer már tönkretette! – De beszéltem vele – nyugtatta meg Henrik. – Most más a véleménye. Anna hevesen reménykedett ebben. Nem fogja hagyni, hogy az a hentes kutyája a felemelkedése útjába álljon. De ha megszerzi a válást Henriknek, mindent megbocsát neki. – Beszélt Felséged a királynéval? – Még nem – válaszolta meghallgatásnak a kimenetelét.

Henrik.

–

Várom

ennek

a

Anna érezte, hogy nem szívesen hozza szóba az ügyet Katalinnál. – Imádkozom egy jó végeredményért – mondta. – El sem tudja képzelni, hogy én milyen hevesen imádkoztam – bizonygatta neki Henrik. – Alig várom azt az időt, amikor együtt lehetünk – valóban együtt. Előre hajolt, megfogta Anna állát, és hosszan és szeretettel szájon csókolta. – Vissza kell mennünk – mondta Anna, kibontakozott az ölelésből, és talpra állt. Csak akkor jutott eszébe, hogy kivel beszél. – Vagyis, ha Felségednek is úgy tetszik. – Nekem nem tetszik, Anna. Önt elhagyni, számomra maga a gyötrelem. De igaza van. Térjünk vissza az édesanyjához. Biztosan csodálkozik, hogy mi történt velünk. – Azt hiszem, kitalálta! – nevetett Anna. Henrik minden levele a távollétük miatt érzett fájdalmáról regélt, és mindegyik gyönyörű és megható volt – olyan levelek voltak ezek, amelyeket egy nő nagy becsben tart, feltéve, ha szerelmes a küldőjükbe. Anna szenvedély nélkül olvasta őket, örült, hogy ilyen odaadást képes ébreszteni egy ekkora hatalommal bíró férfiban, de

csak azon tűnődött, hogyan fogja tudni Henrik szenvedélyét életben tartani. Egy férfi csak bizonyos mennyiségű elérhetetlenséget tud eltűrni, aztán nem jön vissza többért. Majd jött egy levél, amelyik megnyugtatta. „Szeretőm és barátom", írta Henrik, „én és a szívem az ön kezébe ajánljuk magunkat, könyörgünk önnek, hogy tartson meg kegyében, és hogy a vonzalma ne csökkenjen a távollét miatt. Mennél több idő telik el, annál messzebb van és annál forróbb a nap; így van ez a szerelmünkkel is, mert messze távol vagyunk egymástól, szerelmünk mégis megőrzi a hevét, legalábbis a részemről, és remélem, hogy az ön részéről is. Távollétét elviselhetetlennek érezném, ha nem volna az a szilárd reményem, hogy bírom mindent elviselő vonzalmát. És hogy emlékeztesse Annát magára, Henrik beletett a levelébe egy karkötőbe foglalt arcképet. „Ezek helyébe képzelem magamat, amikor örömet okoznak önnek, zárta sorait, és úgy írta alá a levelet, mint Anna lojális szolgája és barátja. Az ostrom megszűnt. Ez volt az első levél, amelyben Henrik nem könyörgött, hogy Anna legyen az övé. Hirtelen világossá vált a lány számára, hogy azzal, hogy beleegyezett a házasságba, óriási változás állt be a viszonyukban. Hát persze! Ha Anna Henrik királynéja lesz, a botránynak még a szele sem érheti, nem kockáztathat egy törvénytelen terhességet. Úgyhogy a király nem feledi az ígéretét, tiszteletben tartja Anna erkölcsét és vár, amíg törvényesen élvezheti őt. Mostantól kezdve nem Anna kezében lesz a hatalom, hogy teljesítse Henrik minden kívánságát: ez már Istenen – és a Westminsterben összegyűlt férfiakon múlik. Henrik következő levele reményvesztett volt. A bizottság tagjai kijelentették, hogy nincs felhatalmazásuk elbírálni az ügyét. Ezért konzultált az Államtanácsával, akik egyetértettek, hogy jó oka van az aggodalomnak, és azt javasolták neki, hogy forduljon a pápához, tőle kérjen döntést a házasságáról.

Annának megroggyant a válla a csalódástól, amikor ezt elolvasta. Hónapokig eltarthat, ha Rómához kell fordulni, még akkor is, ha a pápa szeretne gyorsan a király kedvében járni. Ám még ennél is sokkal rosszabb hírek következtek. Június elején Henrik arról számolt be, hogy a császár zsoldos csapatai kegyetlenül feldúlták Rómát. Károly akkor valahol máshol vezetett hadjáratot Itáliában. A katonáknak nem volt parancsnokuk, szabadon elözönlötték a várost, és az erőszak és gyilkolás orgiáját rendezték, amely napokon át tombolt. – Nem akarom felzaklatni a rémtetteik részleteivel – írta Henrik –, mert elmondhatatlanok. Azok a szörnyetegek még magát a Szent Péter– katedrálist is megszentségtelenítették. A pápa kénytelen volt menedéket keresni az Angyalvárban, és most gyakorlatilag Károly császárnak, Katalin unokaöccsének a foglya volt, aki örömmel kihasználta a helyzetet, amely a Szentatyát a „védelmébe" helyezte. És ez, tudatosult Annában, miközben a kedélye megsavanyodott, azt jelenti, hogy egy kedvező döntés Henrik ügyében egyelőre annyira valószínű, mint hogy egy ember elrepül a holdra, különösen, ha a császár megtudja, hogy Henrik feleségül akarja őt venni. Anna úgy emlékezett rá, mint egy elviselhetetlen fiatalemberre, aki gyűlölte őt a tapintatlanságáért. Tehetetlennek érezte magát, és amikor George, aki most a király pohárnoka volt, hazajött egy rövid látogatásra a hónap végén, kiöntötte neki a kétségbeesését. – Nem tudná a bíboros, mint pápai legátus, egyszerűen érvénytelennek nyilvánítani a házasságot? – kiáltott fel. George a fejét rázta. – Apánk azt mondja, a császár mindenható. Ha provokálják – és ha Wolsey a saját hatáskörében feloldja a házasságot, azt provokációnak lehet tekinteni –, Károly hadat üzenhet. Nem, drága nővérem, nincs mást tenni, mint türelemmel várni. – Talán visszatérhetnék az udvarba.

– Egyelőre nem tanácsolnám. A király „Nagy Ügye" – ahogy most hívják, annyira elhíresült, mintha a kisbíró dobolta volna ki. Őfelsége megparancsolta London polgármesterének, hogy tiltsa meg a rémhírterjesztést a király súlyos nemtetszésének terhe mellett, de ez sem állítja meg őket. Apám azt mondta, a lárma olyan fokra hágott, hogy a bíboros úgy ítélte meg, minden követünket tájékoztatni kell az igazságról. – Említik a nevemet? – kérdezte Anna rémülten. Nem arra számított, hogy így fognak történni a dolgok. Azt hitte, hogy egy gyors, barátságos válást majd egy vidám esküvő követ. – Még nem. Öcs és nővér egymásra meredt, tudták, hogy ez is hamarosan bekövetkezik. – Mary tudja, hogy a király feleségül akar venni? George vágott egy grimaszt. – Igen. Apánk elmondta neki. – A reakciódból megállapíthatom, hogy nem volt elragadtatva. George megvonta a vállát. – Neki nem kell a király. Csak nem tudja elviselni a gondolatot, hogy te légy a királyné! – Kisebb gondom is nagyobb Marynél. Pillanatnyilag nem tudok mit kezdeni a féltékenységével. Anna annyira fel volt dúlva, hogy képtelen volt bármit csinálni. Anyja megpróbálta lecsillapítani, azzal nyugtatgatta, hogy végül minden rendbe jön. – De ezt ön nem tudhatja! – csattant fel Anna. – Nem, de bízom Isten jóságában – jelentette ki Lady Boleyn. – Most pedig hagyd abba ezt az aggályoskodást, és segíts nekem a kamrában. Június végén Henrik Heverbe lovagolt a greenwich-i

palotából. Anna megkönnyebbült, amikor megpillantotta a közeledő kis csapatot, örült, hogy végre látja a királyt. Biztosan híreket hoz! – Az öccse mesélte, hogy vigasztalhatatlan volt, drágám – mondta neki Henrik, és gyöngéden megölelte, amikor Lady Boleyn kettesben hagyta őket a nappaliban. – Nem szabad aggódnia. Olaszországban bizonytalan a helyzet, és minden pillanatban változhat. Bízom Őszentségében. Mindig jó fia voltam az egyháznak. Anna valami megfoghatóbban reménykedett, de kipréselt egy mosolyt. – Tudom. Olvastam Felséged könyvét, amelyben megvédi a Luther Márton által megtagadott szentségeket. – Valóban? – Henriken látszott, hogy örül. – A pápa olyan hálás volt, hogy a Hit Védelmezője címet adományozta nekem. Ezért reménykedem, hogy kedvezően tekint majd a keresetemre. Leült, és elfogadott egyet a kis lekváros süteményekből, amelyekkel Anna megkínálta. – A birsalma a kedvencem – mondta neki elismerően. Magához húzta, és vadul megcsókolta. – Az enyém lesz, és királyné lesz, soha ne kételkedjen ebben! Anna visszacsókolta, aztán kibontakozott az öleléséből. Henrik vonakodva engedte el. Szeme megpihent Anna illuminált imakönyvén, amely az asztalon hevert. – Ez gyönyörű! – jegyezte meg, és addig forgatta a lapokat, míg rátalált egy erőteljes képre Krisztusról, a Fájdalom fiáról, akinek testét sebek borították és fejét töviskoszorú koronázta. – Drágám, komolyan gondoltam, amit mondtam. Odanyúlt Anna tolláért, belemártotta a tintatartóba, és a lapra hajolt. „Ha az ön emlékezete olyan, mint az én vonzalmam, akkor nem leszek elfeledve a napi imáiban, mert az öné vagyok, Henrik R., örökké", írta. Anna nem maradhatott el mögötte. Elvette tőle a tollat, és hozzátette a maga beírását a szemben lévő lap alján: „Minden

nap bizonyítani fogja, hogy én önhöz szeretetteljes és kedves vagyok." – Anna! – morogta Henrik vágytól rekedt hangon. – Ön a legédesebb, legcsodálatosabb szerető, és én igazán áldott vagyok! Amint a király elindult Greenwich-be, Sir Thomas hazajött, és magával hozta Anna Norfolk nagybátyját. Amikor az anya elfutott, és riasztotta a szolgákat, hogy készítsenek valami finom ételt, a herceg elfoglalta Sir Thomas székét az asztalfőn a nappaliban, és kutató pillantását Annára függesztette. – Húgom, okunk van azt hinni, hogy a bíboros nem megbízható. 0 képviseli a királyt ebben a Nagy Ügyben, de a szívét nem teszi bele. Wolsey mindenképpen egy francia hercegnővel akarja összeházasítani őfelségét, legyen bár sikeres a király keresete. – Hogy merészel ilyen messzire menni! – kiáltott fel Anna. – Már évek óta ilyen messzire merészkedik – jegyezte meg az apja keserű arccal. – Ő irányítja ezt a királyságot. – Miközben minket, a nemességet, akiknek a király magától értetődő tanácsadóinak kellene lennünk, távol tart a hatalom élvezetétől, amihez pedig születésünknél fogva jogunk van – morogta Norfolk herceg. – Mindig mondtam – ennek az uborkafára kapaszkodott hentes kölykének veszélyes a hatalma. Sir Thomas bólintott. – Amikor Lord Rochford rangjára emeltek, kénytelen voltam lemondani kincstárnoki posztomról, minden ellenszolgáltatás nélkül. Wolsey-t hibáztatom érte. Gyűlöli a családunkat. Fenyegetésnek tart minket, és mindent meg fog tenni, hogy tönkretegyen bennünket. – Nekem sincs semmi okom, hogy szeressem – jegyezte meg Anna. – Nem fogom megbocsátani neki, hogy felbontotta az előszerződésemet Harry Percyvel. És volt képe ostoba lánynak nevezni engem a háztartása előtt! Ez kétszeres sértés volt olyan valakitől, aki ilyen alacsony sorba született.

– Hamarosan jó oka lesz, hogy ezt megbánja – nyugtatta meg Norfolk. – Régóta keressük a módját, hogyan billenthetnénk ki a király kegyéből, és ma azért vagyunk itt, hogy a segítségedet kérjük. – Előrehajolt, és összeérintette az ujjait az asztalon. – Látva a nagy vonzalmat, amelyet a király táplál irántad, és a befolyást, amelyet élvezel, te lehetnél a tökéletes eszköz, hogy megfosszuk a bíborost a hatalmától. Mit szólsz hozzá? Anna nem tétovázott. – Készen állok! – jelentette ki. – A király sokkal jobban járna, ha ő irányítaná ezt a birodalmat, és ő intézné a válást, Wolsey beavatkozása nélkül. Az a régi sértés még mindig keserítette. Édes lesz a bosszú! Később, a vacsora alatt, amelyet anyja rendelkezésére nagy ceremóniával szolgáltak fel, apja bevallotta, hogy ő és Norfolk, a Tanács több nemesével és lordjával együtt, arra biztatták a királyt, küldje a bíborost Franciaországba, hogy megszerezze Ferenc király támogatását. A francia király talán hajlandó rábeszélni a pápát, hogy terjessze ki Wolsey legátusi hatalmát, ami felhatalmazná a bíborost, hogy ítélkezzen a király ügyében – mondta, és a villájára szúrt egy darab marhahúst. – De a szándékunk és célunk valójában az, hogy eltegyük Wolsey-t az útból, így a távolléte alatt lesz időnk ellehetetleníteni őt a király szemében. – Tőled azt szeretnénk kérni, beszéld rá a királyt, hogy küldje el a bíborost Franciaországba – tette hozzá Norfolk. – Meg tudod ezt tenni? – Meg tudom, és meg is teszem! – válaszolta Anna. Még aznap este írt Henriknek. A király nem sokkal ezután közölte vele, hogy Wolsey elindult Franciaországba. Elérkezett az idő, hogy Anna visszamenjen az udvarba. Anna azt tapasztalta, hogy Greenwich zsong a Nagy Üggyel kapcsolatos pletykáktól és találgatásoktól.

A királyné melegen fogadta, érdeklődött az egészsége felől, és azt mondta, nagyon örül, hogy látja. Annyira kedves, annyira gondos volt, hogy Annát ismét mardosni kezdte a lelkiismeret, mivel tudta, mi vár hamarosan kegyes úrnőjére. Katalin nyúzottabb, ráncosabb lett azóta, hogy utoljára látta. Vajon tudja, hogy mi történik? – tűnődött Anna. Henrik üzenetet küldött neki. Jöjjön a kolostor melletti hársfasétányra tizenegy órakor. Amikor Anna megérkezett, a meleg júniusi éjszaka ellenére kapucnis köpenybe burkolózva, a király a karjába zárta. – Anna! Anna! Hála Istennek! Itt maga volt a pokol. Jobban hiányzott, mint elmondhatnám. Anna megpróbált a csókjaira hasonló hévvel válaszolni. De Henrik hamarosan elhúzódott, zaklatottnak látszott. – Mi baj van? – kérdezte Anna, enyhe pánikban. – Holnap beszélek a királynéval – sóhajtott Henrik. – Meg kell tennem, különben mástól fogja meghallani az ügyünket. – Holnap? Sir, reggel szolgálatban leszek mellette. Azt hiszem, nem kéne ott lennem. Nem tudott szembenézni azzal, amit ez Katalinra mérni fog. – Ne aggódjon, drágám. Önt nem fogom megemlíteni. Ez csak a királynéra és rám tartozik. Anna egész reggel képtelen volt szembenézni a királynéval, nem tudott találkozni a pillantásával. Félelem töltötte el Katalin miatt, és olyan súlyos lelkiismeret-furdalást érzett, hogy azt semmilyen érvelés nem oszlathatta el. Henrik tíz órakor érkezett meg. – Hagyjanak magunkra! – parancsolta. Anna érezte, hogy reszket. Amikor a hölgyek elkezdtek a hálószobában tevékenykedni, ő a fülét hegyezte, hogy mi történik a

szomszéd szobában, de csupán Henrik hangjának a mormolása szűrődött át. Aztán felhangzott egy üvöltés, amitől megfagyott a vér az ereiben. A királyné vonított, szavai egyetlen érthetetlen panaszáradatba olvadtak. Amikor hallották, hogy becsapódik a külső ajtó, Anna hátra maradt, míg a többi hölgy berohant az úrnőjéhez, kérték, hogy vigyázzon magára, és próbálták egy pohár borral megnyugtatni. Katalin egy hajtásra lenyelte a bort. Megállíthatatlanul reszketett. – Bántja a lelkiismeret – suttogta. – Véget akar vetni a házasságunknak. Attól fél, hogy ez vétek Isten szemében. A hitetlenség kórusa szólalt meg. Biztosan nem! Őfelségét félrevezették azok, akiknek több eszük kellene, hogy legyen. Végül minden jóra fordul. Anna nem szólalt meg, mivel tudta, hogy Katalin számára soha többé nem fordul minden jóra. – Nem – suttogta a királyné. – Arról beszélt, hogy másik feleséget választ magának. A hölgyek erre felháborodásban törtek ki. Katalin a szék hátának támasztotta a fejét. – Ez a bíboros műve. Gyűlöl engem és Spanyolországot, és soha nem bocsátotta meg az unokaöcsémnek, a császárnak, hogy nem csinált belőle pápát. – Kihúzta magát a székében, már összeszedettebbnek látszott. – Bárki bármit mond, a házasságom a királlyal jó és érvényes! – Ez úgy hangzott, mint egy harci kiáltás. – Maga a pápa szentesítette. Most az a kötelességem, hogy meggyőzzem a férjemet arról, hogy téved, és meg is fogom tenni, Isten engem úgy segéljen! Hölgyei megtapsolták az eltökéltségét, és amikor a királyné köszönetét mondott nekik a lojalitásukért és szeretetükért, Anna a könnyeivel küszködött. Katalin rámosolygott.

– Már jól vagyok, Anna úrhölgy – mondta. Megfogta Anna kezét, és megszorította. Anna abban a pillanatban megértette, hogyan érezhette magát Júdás Iscariot. Később Anna Henrik keresésére indult, és a kertjében talált rá szokatlanul morózus hangulatban. Rettenetesen sajnálta magát. – A királyné nagyon kétségbe volt esve, miután ön elment – mondta Henriknek. A király vágott egy grimaszt. – Ahogy tartottam is tőle, nagy bánat sújtotta le. Azt mondtam neki, hogy csak a Tarbes püspöke által felvetett kétségeket akarom eloszlatni, és hogy minden a legjobb szándékkal történik, de ez nem segített. Egyfolytában csak azt hajtogatta, hogy ő az igazi feleségem. – Adjon neki időt – csitította Anna. – El kell majd fogadnia. Henrik nagyot nyelt. – Ebben nem vagyok biztos. Amikor délután találkoztunk, azt mondta, semmi kétsége, hogy a házasságunk törvényes, és tévedek, amikor megkérdőjelezem. – Ha a pápa ő ellen dönt, nem tehet mást, mint hogy elfogadja. Henrik a fejét rázta. – Anna, harcolni akar velem. – Az ön ügye megalapozott. – Igen, és ezért vagyok biztos benne, hogy győzni fogok. A szentekre esküszöm, gyűlölöm ezt a kellemetlenséget. Nem én tehetek róla, hogy a pápa hibázott – mondta Henrik panaszos hangon. – Említett engem neki?

– Istenem, dehogy! Ki akarom hagyni ebből, amíg a pápa nem beszél. Még Wolsey-nak sem említettem önt. Nem, Anna, amíg ez az ügy megoldódik, azt a látszatot kell keltenem, hogy köztem és a királyné közt minden rendben van. Kedvező fényben akarom feltüntetni magamat, mert attól félek, hogy Katalin háborúra uszíthatja a császárt, ha úgy érzi, hogy igazságtalanul bánnak vele. Legyen hozzám türelemmel ebben a dologban. Én tudom, hogyan kezeljem Katalint. Fél tőle, jött rá Anna. – Segítsen nekem – kérte Henrik, és megszorította a kezét. – Az udvarban a legtöbb ember támogat. Warham érsek langyos – öreg és gyűlöl minden változást –, de azt mondta Wolsey-nak, hogy mindenképpen a pápa ítéletét kell követni, bárhogyan fogadja is azt a királyné. Anna, teljesen meg vagyok győződve, hogy igazam van, amikor ezért az érvénytelenítésért harcolok. És teljesen el vagyok tökélve, hogy feleségül veszem, bárki próbáljon is szembeszállni velem. – Szeme sötéten izzott a szenvedélytől. – Megőrülök önért. De most haza kell mennie.

13 fejezet 1527 Furcsa érzés volt Beaulieu-ben lenni, abban az essexi házban, amelyet valamikor a családja birtokolt, és amelyre Anna egy gyerekkori látogatásból emlékezett, amikor az épület még sokkal kisebb volt. De apja eladta a királynak, mialatt ő Franciaországban szolgált, és most egy gyönyörű, a divatos vörös téglával borított épületet látott. Szökőkút játszott az udvarban, és csodás ékszeres üveg csillogott az ablakokban. Úgy tűnt, Henrik minden diszkrécióra fittyet hányt, amikor oda rendelte. Anna csupán öt hetet töltött távol az udvartól, és ezalatt nem sok változás történhetett. Meglepődött, amikor rögtön a megérkezése után a király magánlakosztályába kísérték, és Henrik megölelte az összes jelen lévő úr előtt. Amikor meglátta Anna arckifejezését, felcsattant. – Ravaszkodtam, Anna! Az ön iránt érzett szerelmem tiszteletreméltó dolog, és meg fogom mutatni a világnak, milyen nagyra tartom önt. Semmi folt nem eshet a jó hírén. A világ látni fogja, hogy ön megkérdőjelezhetetlenül erkölcsös, és – itt lehalkította a hangját – alkalmas rá, hogy a királyném legyen. Egy kis ezüstdobozt nyomott a lány kezébe, amelyben egy smaragdgyűrű és több más drága ékszer rejtőzött, és Anna mosolygott, és köszöneteket mormolt. Tisztában volt vele, milyen éles szemmel figyelik a szolgálatban lévő férfiak, akiknek a kártyájukra, kockájukra és a zenélésükre kellett volna összpontosítaniuk. Köztük volt a jóképű Henry Norris. Egy rövid pillanatra találkozott a szemük, és Anna érezte, hogy elpirul. Gyorsan elfordította a tekintetét. Henrik sétára hívta a magánkertjébe. Amint kiértek a szabadba, Anna elmesélte, mennyire zavarta őt, hogy a fogadóban, ahol út közben megszálltak az apjával, a beszélgetés egyetlen témája a Nagy Ügy volt.

– Azt mondták az emberek, nem hitték volna, hogy Felséged képes egy ilyen gonosz tervet végrehajtani. Főleg a nők emelték fel a szavukat a királyné védelmében. Szerintük ön pusztán a saját élvezete érdekében akar megszabadulni tőle. Henrik legyintett. – Tudatlan ostobák és pimaszok, hogy megkérdőjelezik a királyukat. Drágám, nem azért hoztam ide, hogy néhány hűtlen alattvalóról beszéljünk. Szeretnék egy kis időt kettesben tölteni, mielőtt elveszítem azzal, hogy átadom a királynénak. Lehajolt, szájon csókolta és magához húzta Annát, arany– szakálla dörzsölte a lány arcbőrét. Anna a nyaka köré fonta a karját, és arra gondolt, bárcsak érezne valamit abból, amit Harry és Norris iránt érzett. Bármennyire is akarta a koronát, ilyen alkalmakkor, mint ez, amely figyelmeztette az árára, úgy érezte, mintha egy áramlat sodorná, amelynek nem tud gátat vetni. Sietett meglátogatni Maryt a szálláson, amelyet a nővére Willel osztott meg. Szerette volna figyelmeztetni, hogy a titok hamarosan kipattan. De Mary hidegen fogadta. – Mi közöm hozzá? – fintorgott. – Légy vele boldog. – Botrány lesz – jósolta Anna. – Te vetetted meg az ágyadat, most feküdj is bele! – Féltékenység izzott Mary szemében. – Ha azt hiszed, hogy térdet hajtok előtted, mint királyné előtt... – Nem azért jöttem, hogy vitatkozzunk – mondta Anna. – Nem szeretném, ha bármilyen rossz érzés volna köztünk emiatt. Nem tőled vettem el a királyt. – Azért jöttél, hogy a királynét játszd nekem. Mary hajthatatlan volt. Anna újra próbálkozott. – Legalább hadd nézzem meg a gyerekeket. – Alszanak. Jó éjszakát!

És becsapta az ajtót. Katalin eltökélt mosollyal az arcán járt-kelt, de a mosoly elferdült egy kicsit, amikor Anna folyamatosan távol maradt a kötelességeitől. A király nem fogadott el nemleges választ. Annának minden nap el kell jönnie vele vadászni. Csatlakoznia kell hozzá a galériáján, hogy együtt zenéljenek. Néznie kell őt, amikor teniszezik. Henrik azt mondta, hogy ha a királyné tudná, hogy ez jelenti számára az örömöt, nem panaszkodna. Katalin nem is panaszkodott, mert először is fogalma sem volt róla, hogy Anna bármit jelent Henriknek; és még akkor sem mutatott nemtetszést, amikor a hölgyei már nyilván tájékoztatták. Nagyrészt elfogadta azt, ami történt – Anna szerint – rendkívüli türelemmel. – Talán azt hiszi, hogy csupán egy újabb Bessie Blount vagyok, akit majd kellő időben félredobnak – mondta Anna egyik este Geoege-nak vacsora közben a fiú szállásán. A szállás zsúfolt volt, de két szobából és egy vécéből állt, és ami a fő, közel volt a király lakosztályaihoz. Mennél közelebb van a király, annál kitüntetettebb az udvaronc. – Már most találgatások folynak, hogy ennél sokkal több vagy – mondta neki George. – A világ tele van szóbeszéddel. Mindenkinek elszabadult a fantáziája. – Mit beszélnek rólam? – George horkantott egyet, és ledöntötte a borát. – Csak azt, hogy a király annyira odavan érted, hogy a jó rendet és minden mást sutba dobott. Legtöbben úgy gondolják, és ez megjósolható volt, hogy te vagy az oka a házasságával kapcsolatos kételyeinek. – Ő állítja nekem, hogy ez nem így van. – Lehet, de hogy fest a dolog? Anna szinte egyik napról a másikra rendkívül befolyásos helyzetben találta magát. El volt ragadtatva, amikor egy fiatal

tisztviselő megkereste azzal a kéréssel, hogy szerezzen neki állást az udvarnál, és egy zacskó aranypénzt nyomott a kezébe. Anna nagy megelégedésére szolgált, amikor rábeszélte Henriket, hogy adjon a férfinak egy helyet a lord steward irodájában – nem mintha ez nehéz ügy lett volna, mert a király semmit sem tudott megtagadni tőle – és az ember rendkívül hálásnak bizonyult. 0 volt az első a sok udvaronc közül, akik hízelegtek Annának, hogy a pártfogását kérjék, mert tudták, hogy a király hallgat rá. Ez az első korty az igazi hatalomból részegítő tapasztalatot jelentett, új magabiztosságot kölcsönzött neki. Hálás feladat volt mások reményeit beteljesíteni és ezzel a lojalitásukat biztosítani, ami felbecsülhetetlen értéknek bizonyulhat majd, amikor királynévé emelkedik. A király ajándékokkal halmozta el: ékszerekkel, gazdag bársony és selyemdamaszt végekkel, ölebekkel, remek borokkal... Amikor ilyen finom holmikba öltözött, tényleg olyan volt, mint egy királynő. Két héttel azután, hogy az udvarba érkezett, szóbeszéd kapott lábra, hogy a király feleségül akarja venni. Ez izgatott pletykahullámot indított el, amelynek nem mindegyike volt egyetértő. Amikor belefutott a nővérébe egy galérián, Mary gúnyosan pukedlibe ereszkedett. – Istenem, milyen elegánsak vagyunk – csúfolódott. – Csak hallanád, miket beszélnek rólad! – Egy nap majd biztosan más nótát fogsz fújni! – kiáltott Anna a nővére távozó háta után. Az udvar egy dolog volt – a király szeszélyét túlságosan tisztelték ahhoz, hogy az elutasítás nyílt tiltakozásba csapjon át –, de Anglia egészével más volt a helyzet. Anna elborzadt, amikor kilovagolt Henrikkel, és a királyné is velük volt, mert az emberek leköpték őt, és ordítozva adtak hangot a felháborodásuknak: merje csak kitúrni a jó Katalin királynét. -Ringyó! – kiabálták. – Boszorkány! Házasságtörő! A nők rosszabbak voltak, mint a férfiak. Anna ijesztőnek érezte a dolog igazságtalanságát, égett tőle az arca. És a király, minden

dühös parancsa ellenére, amelyeket a nyeregből osztogatott, nem tudott semmit sem tenni, hogy lecsendesítse a hangokat. Mindig újabbak jöttek elő, hogy még több sértést vágjanak Anna fejéhez. Ám amikor Katalin lovagolt el mellettük, azt kiáltották: „Győzelmet kívánunk az ellenségei fölött!" Henrik és Anna kővé vált arccal ügettek tovább. Annának álmában sem jutott eszébe, hogy a király válása ilyen heves ellenkezést válthat ki. A királyné nyilván hallotta a spekulációkat és a beszólásokat, de amikor visszaértek Beaulieu-be, továbbra is udvariasan viselkedett Annával, bár egy kicsit távolságtartóbb lett. Csak néha tett valami enyhe megjegyzést. Úgy látszott, Henrik elég naivan, teljesen elfogadhatónak tartotta, hogy a felesége és a szeretője együtt kártyázzanak vele. Anna nem akart bekapcsolódni, de a király ragaszkodott hozzá. Amikor Anna nyert, miután a sokat érő királyt húzta, a királyné mosolygott és azt mondta: „Kedves Lady Anna, jó szerencséje miatt megállhatna egy királynál – de ön olyan, mint sok más: vagy mindent visz, vagy semmit." Henrik dühösen nézett rá. Anna elpirult, de nem tudott mit válaszolni. Csak ült ott rendkívül zavartan, egyre sértettebben és dühösebben. Nem volt tisztességes Katalintól, hogy nyilvánosan megszégyenítette, különösen, mivel ő megpróbálta leszerelni Henrik udvarlását. Most az összes jelenlévő, aki hallótávolságon belül volt, őrá meredt, vagy mindentudó tekintettel sugdolózott. Anna büszkesége fellázadt. Mit gondolnak, mi ő, a király ringyója? Érezte, hogy elönti arcát a pír. Megkönnyebbülésére a királyné felemelkedett, engedélyt kért Henriktől a távozásra, és visszavonult lefeküdni. Anna dúltan nézett utána. Az együttérzés, amelyet addig Katalin iránt érzett, az örökké jelenlévő bűntudat, most elpárolgott. Katalin az ellensége, és minden aggály nélkül tönkre fogja tenni, ha tudja. Odafordult Henrikhez. – Megérdemeltem ezt? – csattant fel.

– Nem, de ne törődjön vele, Anna – nyugtatta a király. – A királyné most olyan csatát vív, amelyet nem nyerhet meg. E nélkül is elég bajom van. Ma délután a húgom kiabált velem. Közölte, hogy ő a királynét támogatja, és elhagyja az udvart, ha ragaszkodom hozzá, hogy ön itt legyen velem. Azt mondtam neki, hogy elmehet, mire ő kiviharzott, még csak nem is hajtotta meg magát. Úgy tűnt, az emlék sebet okozott neki. Szerette a húgát. – Gyűlöl engem, ugye? – tajtékzott Anna. – Tegnap elvonult mellettem, és úgy tartotta az orrát, mintha valami rossz szagot érezne. – Nem fogom hagyni, hogy így zsaroljon – morogta Henrik felháborodottan. – Hála Istennek, Süllőik minket támogat. Majd ő jobb belátásra bírj a. Anna, az apja, Norfolk nagybátyja és a barátaik, akik közé most már Suffolk herceg is tartozott, egész augusztus hónapban kihasználták, hogy a bíboros távol volt Franciaországban. Anna elintézte, hogy az apja és a két herceg minden este együtt vacsorázzon a királlyal. Egyik finom célzást tették a másik után a vacsoraasztalnál: Wolsey messze áll az igyekezettől, hogy elélj e a házasság érvénytelenítését, igazság szerint mindent elkövet, hogy megakadályozza a pápa kedvező döntését. Henrik szkeptikus volt, de mindegy – sikerült elültetniük a kételyt a lelkében. Az egyik vacsoránál Sir Henry Norris is megjelent. Anna mellett ült, aki nagyon is tudatában volt a férfi fizikai közelségének. Henrik magyarázatot adott. – Azért hívtam meg Sir Henryt, hogy csatlakozzon hozzánk, drágám, mert mostantól kezdve ő lesz a közvetítő közöttünk. Mint székletőr és az Államtanács feje, ő fogja önt kalauzolni, míg elfoglalja helyét az udvarban. Sir Henry tökéletesen megbízható. – Ez kitüntetés, sir – mondta Norris melegen, és Annára mosolygott.

És tessék, újra ott volt az érzés, és Anna alig volt képes elfordítani a tekintetét. Egy röpke pillanatig a vonzalom borzongása járta át, és biztos volt benne, hogy Norris ugyanezt érzi. Henrik tovább csevegett, nem vette észre azt a pillanatnyi csodát, amelyet Anna átélt. A költők sokat írtak a szerelem első látásra érzéséről, de Anna ezt eddig, mint irodalmi szellemességet, félresöpörte, most azonban tudta, hogy ez történt vele. Nem számított, hogy alig ismerte Norrist; nem volt benne semmi kétség, hogy szerelem az, amit kezdettől fogva érez iránta, vagy, hogy ez a férfi jelent mindent, amire vágyik. A jóképűsége, erős teste és gyönyörű keze, az udvariassága, a mosolya – elárulták, hogy valójában milyen ember. De Norris nős volt, ő pedig ígéretet tett, hogy feleségül megy a királyhoz. Egy őrült pillanatig arra gondolt, hogy megmondja Henriknek, nem tudja ezt végigcsinálni, nem tud szembenézni a felháborodással vagy a gyalázattal. De még ha meg is teszi, Norris nem szabad – és Henrik ezt soha nem fogadná el. A férfiak nevettek, és Annának eszébe jutott, hol is van. Gyorsan felfogta, mire megy ki a tréfa, és becsatlakozott. Érezte, hogy Norris figyeli, és amikor a beszélgetés a vadászatra, Henrik kedvenc témájára terelődött, Anna rámosolygott. – Régen az udvarban van, Sir Henry? A férfi ráfüggesztette csodálatos világoskék szemét. – Kérem, hívjon Norrisnak, Anna úrhölgy. Mindenki más így hív. Igen, a családomnak régi kapcsolatai vannak az udvarral. Fiatal koromban kerültem ide, és olyan szerencsés voltam, hogy a király kitüntetett a barátságával, és őfelsége nagylelkű volt hozzám, sok hivatalt bízott rám. Tíz évig szolgáltam az Államtanácsában, és múlt évben kineveztek a Tanács élére. Mindvégig, amíg beszélgettek, Anna élénken a tudatában volt, hogy történik köztük valami, valami, amit soha nem ismerhetnek el. – És mi tartozik a kötelességei közé?

– Én felelek a király Államtanácsának tizenkét uráért. Mindannyian kivételes helyzetben vagyunk, mert csak nekünk van jogunk belépni őfelsége magánlakosztályaiba; mi gondoskodunk a személyes szükségleteiről és mi szolgáltatunk neki naponta társaságot. – Akkor önök nyilván nagy hatalmat jelentő pozíciókban vannak. – Így van, Anna úrhölgy, de remélem, nem élünk vissza vele. – És a bíboros – neki nem tetszik ez a hatalom. Ez nem kérdés volt. – Érthető – mormolta az apja, aki Anna másik oldalán ült. Közben a király és a hercegek versenylovakról fecsegtek. – Az Államtanács tagjai tanácsokkal láthatják el és befolyásolhatják őfelségét, ellenőrizhetik, hogy ki járulhat elé, és kegyúri jogokat gyakorolhatnak. A bíboros fél ettől. Mint lordkancellár, ellenőrizheti az Államtanácsot, de nem ellenőrizheti az uralkodó Magántanácsát. Már kétszer megpróbálta – ahogyan ő nevezte – megreformálni a Magántanácsot, ami azt jelentette, hogy lapátra tette azokat, akiknek túl nagy volt a befolyása. – Néhányukat visszahívták – mosolygott Norris. – Mondanom sem kell, hogy a bíboros nem túl népszerű a Magántanácsban. – És ön felel mindezért – mondta Anna, és kerülte a férfi pillantását. Apja nem gyaníthat semmit. – Norris élvezi a legnagyobb bizalmat az udvarban – jegyezte meg Sir Thomas. – A király hisz benne, és ha szabad ezt mondanom, őfelsége egyik legközelebbi barátjának számít. Norris lehajtotta a fejét. – Ebben a megtiszteltetésben van részem – mondta szerényen. – És a király szép házat ajándékozott neki Greenwich-ben.

Anna egy pillanatra elképzelte, hogy ő és Norris elvonulnak oda, messze az udvartól és a feladataiktól és a kötelezettségeiktől. Milyen öröm lett volna! Apja Norris gyermekei felől érdeklődött. Három csemetéje volt. Anna nem tudta elviselni a gondolatukat, hiszen ők voltak az élő bizonyítékai a Norris és a felesége közti intim viszonynak. – Tudom, hogy barátja lesz a lányomnak – mondta az apja. – Mindent meg fogok tenni, ami a hatalmamban áll, hogy támogassam őt, uram – ígérte meg Norris. Kétség sem fért az őszinteségéhez, vagy a melegséghez, amellyel ezt mondta. A királyné felvette a harcot. – Még csak meg sem hallgat! – panaszkodott Henrik, amikor egyedül maradtak, miután a többiek távoztak. – Ragaszkodik hozzá, hogy a felmentés, amely engedélyt adott a házasságunkra, megkérdőjelezhetetlen, és különben sem volt soha Artúr felesége a szó igazi értelmében, úgyhogy Leviticus ránk nem vonatkozik. – Ez igaz? – kérdezte Katalin. Egyre ellenségesebb érzésekkel viseltetett Katalin iránt, aki nem volt hajlandó szembenézni a realitásokkal és félreállni. Henrik gondterhelten bámulta az üres kandallót. – Apámat biztosították, hogy Katalin házasságát a bátyámmal soha nem hálták el – és hogy őszinte legyek, Anna, én szűz voltam, amikor összeházasodtunk, és nem tudtam, mi a különbség. Hittem neki – tisztességes és erényes nő. De most arra gondolok: lehet, hogy ő, mivel ártatlan volt – és efelől semmi kétségem –, nem értette, hogy minek kell történnie, vagy azt hitte, hogy a dolog nem történt meg, holott megtörtént? Hét éjszakát töltöttek együtt. – Vagy hazudott, mert továbbra is szeretett volna Anglia királynéja lenni. – Ezt nem hiszem – tiltakozott Henrik, és egy kicsit elpirult.

Bosszantotta Annát, hogy a király még mindig ilyen nagy tisztelettel viseltetik Katalin iránt, és semmi kritikával nem hajlandó illetni. 0 kritizálhatja, de senki más nem teheti! És ez azért van, gyanította Anna, mert Katalin még mindig a királynéja, még mindig a felesége. De Katalinnak ehhez nincs joga! füstölgött magában. – A tiltás Leviticusnál nincs feltételekhez kötve – érvelt. – Egy férfi nem veheti el a testvére feleségét. Ilyen egyszerű a dolog, és nincs pápa, aki ezt megengedhetné. – Katalin állítja, hogy Leviticus csak akkor volna érvényes, ha gyereket szül Artúrnak. Idéz egy szöveget Mózes ötödik könyvéből, amely szerint egy férfinak el kell vennie a testvére özvegyét, de téved. Ez keresztényekre nem vonatkozik. – Szalmaszálakba kapaszkodik. Anna tudta, hogy az élet igazságtalan, de ezt a helyzetet különösen igazságtalannak érezte. Ott van Katalin, akinek nincs joga, hogy királyné legyen, de mindenhol együttérzést vált ki; és ott van ő, aki szeplőtelen életet élt, és átkozzák, amikor csak kilép az utcára, és becsmérlik az egész keresztény világban – óh, igen, hallotta a rémhíreket. Legtöbb ember egy Jezabelt lát benne, aki elűzött egy erkölcsös feleséget, de hát ki az erkölcsösebb kettejük közül? Katalin, aki tizennyolc évig bűnben élt, vagy ő, aki féltékenyen őrizte a szüzességét, és soha nem bátorította a királyt? Ezért Katalin minden kedvessége ellenére nehéz manapság mást érezni iránta, mint elutasítást. – Légy vidám, drágám – kérte Henrik és a karjába vonta. – Győzni fogunk. Megalapozott az ügyem. Bízom benne, hogy a bíboros szorgalma révén hamarosan megszabadulunk ettől a bajtól. – És én bízom benne, hogy felséged nem méltatlanra pazarolja a bizalmát – válaszolta Anna, és elfogadta Henrik csókját. – Ugyan, drágám, Wolsey jó barát és tökéletes politikus – elintézi nekem ezt az érvénytelenítést, és örömmel fogjuk fogadni, amikor hazajön.

Nagy merészen lehajtotta a fejét, és Anna mellére tapasztotta az ajkát, ahol kibuggyant a ruhája mereV. négyszögű dekoltázsából. Anna ennyit megengedett neki, de csak akkor talált ebben némi örömet, amikor Norrisra gondolt. Szeptember volt, és lehűlt a levegő. Maskarajátékra készültek a nagyteremben, és Anna egy mélyen kivágott fehér damasztruhát vett fel, és ékköveket font a hajába, amelyet lazán leeresztve viselt. Olyan hosszú volt, hogy rá is ülhetett, és Henrik szerette teljes szépségében látni. A királyné nem szólt semmit, amikor Anna megjelent, ragyogón gyönyörű ruhájában, hogy szolgáljon neki sok más komornával és hölggyel együtt, de Katalin legközelebbi barátnői, Lady Salisbury, Lady Willoughby és Lady Parr elítélően nézték. Nem vett róluk tudomást, mind sárkány, és elégedetten látta, hogy Henrik le sem tudja venni róla a szemét. Érezte, hogy egy másik szempár is csodálattal nézi, de amikor Norrisra pillantott, a férfi elfordult, és beszédbe elegyedett egy másik úrral. A maskarajáték Narcissus és Echo legendáját készült előadni. Maga Henrik kísérte Annát a székéhez, amely jobbra állt a dobogótól, ahonnan ő és a királyné figyelték az előadást. De abban a pillanatban egy ajtónálló közeledett. – Felség, kardinális uram visszatért Franciaországból, és odakint várakozik. Tudni szeretné, hová jöjjön – jelentette be. Henrik arca felderült a reménytől, hogy Wolsey jó hírt hozott. Hová jöjjön? Mit gondol a bíboros, mi a király? Egy lakáj? Annának forrt a vére. Itt az alkalom, hogy lejárassa Wolsey-t, és megmutassa a saját hatalmát. – Oda kell mennem hozzá – mondta Henrik, és kezdett felemelkedni. Anna összeszedte a bátorságát, és az ajtónállóhoz fordult. – Hova máshova jönne a bíboros? Mondja meg neki, hogy idejöhet, ahol a király van!

Katalin döbbenten felhúzta a szemöldökét. Mindenki Annára meredt. Csak bámuljanak! Látniuk kell az embereknek, hogy több befolyása van a királynál, mint a nagy bíborosnak. – Igen, valóban – mondta Henrik a homlokát ráncolva, és bólintott az ajtónállónak. Amikor Wolsey bejött a terembe, mélyen meghajolt és elindult az emelvény felé, Anna Henrik oldalára lépett. Apja, Norfolk és Suffolk diadalmasan nézték; elégedettek voltak vele. Anna látta a rémületet a bíboros arcán, és a felvillanó haragot a tiszteletlensége miatt. Most aztán nem fogja ostoba lánynak nevezni! Tudta a bíboros viselkedéséből, és abból, ahogy a válla megroggyant, hogy a küldetése nem járt sikerrel. Érezte, hogy Henrik megmerevedik mellette, hallotta légzése zsémbes ütemét. Ő is tudta. Egyre nehezebb volt Henrik közeledését leszerelni. Attól, hogy nem látszott a várakozás vége, hogy a pápát a császár még mindig a fogságában tartotta és Wolsey nyilván tehetetlen volt, a király egyre frusztráltabb lett. – Megöl ez a késlekedés – panaszkodott. – Legyen kedves hozzám, Anna! Tudja, hogy egy férfinak szükségletei vannak. – És milyen szükségletek kielégítését várja tőlem? – incselkedett vele Anna. – Azt mondta, hogy tiszteletben tartja az erényemet. Szép szavak, de ezek nem akadályozták meg a királyt abban, hogy késő éjjel rendszeresen a magánlakosztályába rendelje Annát, és egyedül maradjon vele, miután nemes urai már lefeküdtek. Mindig Norris ment érte és kísérte el a titkos lépcsőhöz, amely a király legbelső lakosztályához vezetett fel. Gyötrelem volt ez Anna, és gyanúja szerint, gyötrelem volt ez Norris számára is. Nem csak a hajlandósága, hanem az óvatossága is arra intette, hogy vessen véget ezeknek a látogatásoknak. Nem szabad alkalmat adnia Henriknek, hogy ráerőltesse a figyelmét. Ki tudja, mikor hagyja el az önfegyelme?

– Ez nem bölcs dolog – mondta neki egyik éjjel, amikor Henrik különösen rámenős volt, a nyakát harapdálta, keze a mellére tapadt. – Miért? – lihegte a király, arca kivörösödött, összekuszálódott. – Kell nekem! Szeretem, Anna!

haja

Anna elhúzódott tőle. – Nem helyes önnel egyedül lennem. – Norris soha nem fog beszélni. – De én érzem, hogy nem helyes, Henrik – mert Anna már így hívta a királyt a lakosztálya magányában. – Amíg a semmissé nyilvánítás nincs a láthatáron, úgy érzem, helytelen, hogy az udvarban vagyok. Haza akarok menni Heverbe. – Nem! – kiáltott fel Henrik. – Ne hagyjon el! – Gondolja meg, mit jelent ez nekem – könyörgött Anna. A folyamatos pletykák célpontja vagyok. Van, aki a király ringyójának tart! A helyzetem itt lehetetlen, és amíg a jövő nem lesz világosabb, jobb, ha távol maradok. És ha Heverben leszek, nem kell naponta látnom a férfit, akit szeretek. És ön erősebben fogja sarkallni Wolsey-t, hogy szerezze meg, amire szükségünk von. Henrik felnyögött, és magához szorította Annát. – Nem hiszem, hogy el tudom viselni, ha nincs velem. Majdnem zokogott. – Meglátogathat, ahogy eddig is tette. – Ez nem elég. Ez sohasem elég! – Kérem, adjon engedélyt, hogy elmehessek. Szomorúvá tesz, hogy el kell hagynom, de így a legjobb. A pletykák el fognak hallgatni, és a jó hírem megmenekül.

– Rendben van – sóhajtott Henrik. – De most gyakran kell írnia nekem. Semmi késlekedés, mint eddig. – Irni fogok, megígérem – mondta Anna, és megcsókolta. Henrik szinte vadul válaszolt, a legkisebb porcikája is a vágyáról beszélt, és Annának mindent el kellett követnie, hogy távol tartsa. Az elválás valóban felerősíti egy férfi érzelmeit – ha ez még lehetséges. Henrik levelei a szenvedélye új mélységeiről árulkodtak. Amikor Anna észrevette szerelme növekvő erejét, tudta, hogy helyesen cselekedett, amikor elhagyta az udvart. A király kétségbeesetten vágyott utána. Gyakran írt arról, hogy milyen nagy szüksége van rá. Anna a válaszaiban sohasem utalt semmilyen intimitásra, mert félt, hogy még jobban felszítja Henrik szenvedélyét. Ehelyett megpróbálta kifejezni az odaadást, amelyet nem érzett, és úgy tett, mintha rettentően vágyna rá, hogy a távollétük véget éljen. Henrik azt írta, hogy kikérdezte szeretett barátját, Sir Thomas More-t a Nagy Üggyel kapcsolatban. Anna tudta, hogy More kikezdhetetlen ügyvéd és elismert tudós, és a véleménye nagy súllyal esik latba az egész keresztény világban – de More azt mondta, hogy szerinte a király házassága jó és érvényes. – Nem fogom erőltetni a barátságunk érdekében – írta Henrik. – De azt kívánom, bárcsak támogatni tudna igaz ügyemben. Anna azon tűnődött, milyen erős lehet valójában a Nagy Ügy ellenzéke. Vajon az olyan emberek, mint More, szükségét érzik-e majd, hogy megszólaljanak, amikor eljön az idő? És mekkora kárt okozhat ez a király érdekeinek? A legrosszabb Heverben a fagyos légkör volt. Mary eljött a gyerekekkel egy vidéki nyaralásra, és még mindig nem tudta megbocsátani Annának, hogy megkaparintotta a királyt, aki őt elhagyta. Henrik neve ott függött a nővérek között, és nem lehetett acsarkodás nélkül említeni. Az nem számított, hogy Henrik jóval

azelőtt megszakította a kapcsolatot Maryvel, hogy elkezdte Annát üldözni: Mary azt éreztette Annával, hogy ellopta tőle a királyt. Mary volt az, aki a legmérgezőbb nyilat kilőtte. – Azt mondja a király, hogy háborog a lelkiismerete, mert feleségül vette a bátyja özvegyét – mondta teljesen váratlanul egyik este, miután anyjuk visszavonult, és ő és Anna jeges némaságban ültek és varrtak a nappaliban. – Igen, ez az ügye alapja – jegyezte meg Anna, és türelemre intette magát, hiszen Mary nyilván tudja ezt? Az egész világ tudja! Úgy látszott, Mary valamit forgat a fejében, és Annában felmerült, hogy élvezi a helyzetet. – Mire akarsz kilyukadni? – tette fel a kérdést. – Arra gondoltam, vajon ugyanezt az aggodalmat érzi-e azért, hogy feleségül veszi a szeretője húgát? Mary gonosz mosollyal nézett rá. Anna éppen egy velős válaszra készült, amikor rájött, hogy Marynek igaza van. Ez a probléma biztosan olyan egyértelmű akadálya lesz a Henrikkel kötendő házasságának, mint amilyen akadályt jelentett Henrik és Katalin uniójára nézve. Egyformán vérfertőzők. Milyen jó, hogy sohasem engedett Henrik vágyainak! Ez igazán rettenetes, gondolta, mert egy ilyen akadály legyőzhetetlennek bizonyulhat. És ha kiderül az igazság Henrik Maryvel folytatott viszonyáról, és a gyerekről, akit a nővére szült a királynak, Henriket képmutatónak fogják tartani, és senki nem fogja elhinni, hogy a Nagy Ügyet lelkiismeret-furdalásból indította el. Azt fogják mondani, hogy csupán érzéki vágy hajtotta. – Mi van, elvitte a macska a nyelvedet? – provokálta Mary. Anna kétségbeesetten próbálta visszaverni az érvelést, bármi is az igazság az ügyben. – Biztos vagyok benne, hogy csak akkor lépne fel akadály, ha a felek házasok – mondta. – Te nem voltál a király felesége.

– Ne aggódj, én nem fogok egy szót sem szólni – vonta meg a vállát Mary. – Az életem árán is megakadályoznám, hogy Will megtudjon valamit a királyról és rólam. Anna közel állt a könnyekhez. – Nem elég nehéz a helyzet anélkül is, hogy te még nehezebbé tennéd? – Jobb most megtudnod, mint később. Talán a király kaphat egy felmentést, amely megalapozottabb, mint az első volt. Anna nagyot nyelt. Újabb felmentést kérni a pápától – az összes többi komplikáció tetejébe – egyenlő volna a beismeréssel, hogy az első érvényes. Oh, Istenem, nincs vége az akadályoknak, amelyek az útjába kerülnek? – Nem szereted, igaz? – vonta kérdőre Mary. – Csak királyné akarsz lenni. – Ha királyné leszek, abból mindnyájunknak haszna lesz, még neked is! – csattant fel Anna. – Igen, de te akarsz learatni minden dicsőséget – vágott vissza Mary. – Látni akarod, amikor mind hajbókolunk neked. – A te esetedben alig várom! Sürgősen írt Henriknek, és megkönnyebbült, amikor gyors választ kapott. Igen, értett Henrik egyet, van ok az aggodalomra, de egy pápai felmentés, amelyik engedélyt ad a házasságukra, helyre tenné a dolgokat. Elküldi a titkárát, Dr. Knightot Rómába, egy titkos misszióra, aki engedélyt fog kérni számára, hogy elvehesse a húgát egy nőnek, akit ágyba vitt. Dr. Knight egy általános megbízást is kérni fog a pápától, amely felhatalmazza Wolsey-t, hogy mint pápai legátus döntsön a Nagy Ügyben. – Teljesen el vagyok lelkiismeretemnek – írta.

tökélve,

hogy

eleget

teszek

a

Hála Istennek, hogy ez az új felmentés titokban marad. Henrik azonnal felfogta, mivel jár ez. Még azt is megígérte, hogy ha

Kelemen pápa megadja neki a semmisséget, hadat üzen a császárnak, hogy biztosítsa a Szentatya szabadságát. És hogy megkönnyítse Kelemen dolgát, és gyorsan megoldja az egész ügyet, Wolsey segítőkészen két felmentésvázlatot küldött. Az egyik érvényteleníti az első házasságot, a másik engedélyezi a másodikat. A pápának csak az aláírását és a pecsétjét kell rátennie. Reményteljesnek tűnt az egész.

14 fejezet 1528 A havas január közepén levél érkezett a királytól. Anna elolvasta, miközben prémekbe burkolózva kisétált a fehér szőnyeggel borított mezőkre. Szeretett volna maga jönni, írta Henrik, de a rossz időjárás megakadályozta. Addigra már ötször meglátogatta Annát, utoljára karácsony előtt, és világosan látszott, hogy az idő és a távolság csak fokozza a szenvedélyét. Anna vigyázott, hogy anyja soha ne legyen hallótávolságon kívül, Henrik nagy bosszúságára. A király jó híreket küldött. Anglia és Franciaország közösen hadat üzent a császárnak. Ami még jobb hír volt, hogy a pápa elmenekült Rómából Orvietóba, és kibocsátott egy bizalmas felmentést, amely feljogosította Henriket, hogy feleségül vegyen bármilyen nőt, akit csak akar, akár az anyját, a lányát vagy a testvérét, amennyiben az első házasságát törvénytelennek nyilvánítják. Ezen kívül Kelemen megbízást adott Wolsey-nak, hogy levezesse a tárgyalásokat a király ügyében, de ítéletet nem hozhatott. – Őszentsége halálra van rémülve a császártól – írta Henrik. – Titokban sürgetett, hogy vegyem a dolgokat a saját kezembe, ha Wolsey kimondaná a válást, és házasodjak meg újra; és arról biztosít, hogy meg fogja erősíteni a második házasságomat, és ezzel ítélet születik az egész világ megelégedésére – abban az esetben, ha senki sem sejti, hogy a gondolat tőle származik. De nekem vigyáznom kell arra, hogy az öröklés a jövőben is megkérdőjelezhetetlen legyen. A házasságunknak vitán felül érvényesnek kell lennie. Anna egyetértett, hogy veszélyes volna erre az útra lépni. Kezdett nem bízni ebben a pápában. Miért kell Isten földi helytartójának egy halandó hercegtől félnie? És mennyire alkalmas

egy főpap arra, hogy ítéletet mondjon a király ügyében, ha ilyen csalárdságokat javasol, és ilyen megbocsáthatatlan túlkapásokat engedélyez az egyházon belül? Amint elolvadt a hó, Henrik Heverbe lovagolt. – Haladnak a dolgok! – mondta Annának izgatottan, mikor még le sem szállt a lováról. – Wolsey megkérte a pápát, hogy küldjön még egy legátust, Campeggio bíborost, hogy együtt vezessék a tárgyalásokat az ügyemben. Anna nem tudta a csalódását leplezni. – Az időt húzza. – Drágám – tiltakozott Henrik, és magához ölelte – Wolsey a legtehetségesebb a minisztereim közül. Ő az egyetlen ember, aki ki tud harcolni egy felmentést. – Ezt állítja önnek? Henrik, az időt húzza. – Ezt nem hiszem el! – A király sértettnek látszott. – Anna, azért jöttem el erre a hosszú útra, hogy lássam, és nem akarom vitatkozásra vesztegetni az időt. Tudom, hogy nem kedveli Wolsey-t, de nem észszerű, amit állít. – Wolsey tisztában van vele, hogy a pápa vonakodik kedvező ítéletet mondani, mert fél, hogy megsérti a császárt. Önnek azt is tudnia kell, hogy bármilyen bíboros jön is Rómából, a pápa kívánságát fogja teljesíteni, és késleltetni fogja a döntést. És ez nagyon is a kedvére lesz kardinális uramnak, mert az utolsó dolog, amit látni akar, az én vagyok koronával a fejemen! – Szerintem nincs igaza – mondta Henrik, de úgy tűnt, hogy megingott. – Wolsey naponta bombázza a küldötteimet Rómában utasításokkal, ígéretekkel, fenyegetésekkel és ösztönzésekkel. Senki nem dolgozott nála fáradhatatlanabbul ebben az ügyben. – Igen, de milyen eredménnyel? És ön nem veszi észre! Amikor arra gondolok, hogy ön mi mindent megtett érte, amikor eszembe jut

a gazdagság, amellyel elhalmozta, a hivatalok, a paloták, amelyek szebbek, mint a király palotái... – Befejezetlenül hagyta a mondatot. Henrik zsémbesnek látszott. Miután Anna elhintette az elégedetlenség magvait az elmúlt hetekben, a leveleiben és szemtől szemben is, tudta, hogy a király kezdi végre egyre jobban elutasítani Wolsey hatalmát és gazdagságát. – Megígérte nekem az érvénytelenítést, és a szaván fogom fogni. Meglátjuk, megtartja-e az ígéretét. Akkor elégedett lesz? – Örökre hálás leszek neki – jelentette ki Anna. Érezte, hogy elég messzire ment, és ideje lazítania a hangulaton. Mosolygott. – A szukánk lekölykezett. Szeretné Felséged látni a kiskutyákat? Örülnénk, ha választana közülük. Bevezette Henriket a hallba, ahol Vénusz, apja mastiff szukája egy kosárban feküdt a tűz mellett, és az utódai körülötte ugrabugráltak. Mary gyerekei játszottak velük, és Anna rájuk szólt, hogy hajoljanak meg a király előtt. Látta, hogy Henrik szeme megakad Catherine-en, és felismerés villan fel benne. A király lehajolt. – Ne félj tőlem, kislány. Catherine szégyenlősen mosolygott. Olyan volt, mintha egy miniatűr Henriket láttak volna. – Én nem félek! – csipogott közbe Hal. Henrik beleborzolt a hajába. – Szép pár vagytok – mondta vágyakozva. – Amikor újra eljövök, hozok nektek ajándékot. – Most mi adunk őfelségének ajándékot, jó? – mondta Anna az unokahúgának és az unokaöccsének. – Melyik kölyök legyen az övé? – Vulkán! – kiáltotta Hal. – Szaturnusz – ajánlotta Catherine.

– Szaturnuszt választom – mondta Henrik. Catherine felvette a ficánkoló kiskutyát, és a király karjába tette. – Köszönöm, kedves – mondta neki Henrik. Szeme találkozott Anna pillantásával a lánya feje fölött. Könnyekkel volt tele. Adjatok nekem ilyen gyerekeket, könyörgött a tekintete. Január végén a király káplánja, Edward Foxe, és Stephen Gardiner, a polgári és kánonjog doktora, felkeresték Annát Heverben. – Anna úrhölgy, híreket és egy levelet hozunk a királytól – magyarázta Foxe, amikor frissítőket szolgáltak fel. – Útban vagyunk Rómába, hogy rábeszéljük a pápát, küldje el Campeggio bíborost legátusba. Mint tudja, Őszentsége ezt egyszer már elutasította, de Wolsey bíboros megkért bennünket, hogy tegyük hozzá az érveinket az ő argumentumaihoz, és megszakítás nélkül ismételjük, hogy őfelsége nem tehet mást, mint hogy elválik a királynétól. Ha így is csődöt mondunk, mindent meg kell tennünk, hogy félelmet keltsünk a pápában. Anna számára már egy rövid beszélgetés után nyilvánvaló volt, hogy Foxe és a szigorú arcú Gardiner, mindketten félelmetes ügyvédek. Ha valaki sikert tud elérni ennél a vacilláló pápánál, ennek a két eltökélt papnak biztosan sikerül. Nem maradtak sokáig. Indulniuk kellett Doverbe, hogy elérj ék a másnapi dagályt. – Minden jót kívánok – búcsúzott Anna. – Hosszú útra vállalkoztak. Isten óvja önöket – és hozzanak nekem jó híreket. Amikor elmentek, kinyitotta Henrik levelét. Ő is optimista volt. Bízott benne, hogy dr. Foxe és dr. Gardiner iparkodásának köszönhetően ő és Anna hamarosan elérik a vágyott végeredményt, amely jobban a király szíve örömét fogja szolgálni, mint bármi más a világon. így írta alá: „Annak a kezétől, aki annyira vágyik rá, hogy az öné legyen, amennyire ön szeretné őt birtokolni. H. R."

Anna, mint általában a király odaadásával szemben, bűntudatot érzett. Próbált nem gondolni Norrisra a Heverben töltött hónapok alatt, de a férfi állandóan ott járt a fejében. Bárcsak ugyanezt a heves vágyat tudná érezni Henrik iránt! Nem sokkal ezután Henrik arról számolt be, hogy a bíboros, óvatos manőverezéssel, próbálja megoldani az Ormond grófság miatt kitört viszályt Anna apja és Piers Butler között. Azt reméli, sikerül rábeszélnie Pierst, hogy mondjon le Sir Thomas javára. Bár Wolsey volt az, aki igyekezett elsimítani az ellenségeskedést a Boleynek között, ez mégis jó hírt jelentett, és apja el lesz ragadtatva a kilátástól, hogy felkent gróf lehet. Henrik azt javasolta, hogy illendő volna egy köszönő levelet küldeni Wolsey-nak, úgyhogy Anna fogcsikorgatva írt egyet, megköszönte neki a király válása érdekében bevetett bölcsességét és igyekezetét. „Számomra ez lesz a legnagyobb jótétemény, amely embert érhet. Meg fogja látni, mi mindent kitalálok majd, amikor királyné leszek, hogy önnek a kedvében járjak, és azt is látni fogja, hogy én leszek a legboldogabb nő a világon, amiért ezt megtehetem. És a király Őfelsége mellett ön fogja élvezhetni őszinte szeretetemet egész életemen át." Merő hazugság volt az egész, és Anna elvei ellen volt, hogy elküldje, de nem hagyhatta, hogy Henrik bosszúállónak tartsa. Eljön az idő, amikor ő is látni fogja az igazságot. Márciusban Henrik meghívta Annát és az édesanyját, hogy legyenek a vendégei a windsori kastélyban. Csak a lovas háztartása és egy maroknyi nemes úr volt vele, de George és Norris köztük voltak. Anna nagyon igyekezett, hogy ne nézzen Norris felé, de eljött egy nap, amikor belépett a királyi könyvtárba, hogy egy könyvet keressen, és ott találta Norrist, egyedül. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek. Most nem lehetett félreérteni a férfi érzéseit. Pillantása fogva tartotta Anna tekintetét, de amikor szóra akarta nyitni a száját, Anna az ajkára tette az ujját. Vannak dolgok,

amiket jobb nem kimondani. Elég volt tudni, hogy az érzéseit viszonozzák. Mosolygott, és egy szó nélkül kisétált az ajtón. Szép volt az idő, és Henrik minden délután elvitte Annát vadászni vagy solymászni. Sok mérföldet megtettek, csak késő este tértek vissza, amikor bőséges vacsorát szolgáltak fel nekik. Reggelente sétálni mentek a Windsor Great Parkba, és Henrik mesélt neki egy Heme a Vadász nevű meggyilkolt erdészről, akinek az agancsos szelleme állítólag azokban az erdőkben járkál. – Ha kimerészkedik éjfélkor, megláthatja – ugratta Annát. – Ezért figyelek arra, hogy reggelente sétáljak itt! – nevetett a lány. – Anna, rettenetesen hiányzik nekem, amikor nincs velem – panaszkodott Henrik. – Jöjjön el Greenwich-be. Annának eszébe jutott, hogy ideje volna már egy kis éberséget tanúsítani Wolsey-val kapcsolatban. – Rendben van – mondta. – Eljövök. Henriknek felcsillant a szeme. – Úgy érti, nem is kell könyörögnöm? – Egyáltalán nem. Nagyon szeretnék eljönni. Amint megérkezett Greenwich-be, nagy tülekedés támadt az udvaroncok között, hogy a színe elé járulhassanak. Nyilván arra számítottak, hogy hamarosan királyné lesz, ezért versengtek a kegyeiért és a patronálásáért. És Wolseynál senki nem volt talpnyalóbb és alázatosabb. Mindent megtett, hogy az ura kedvében járjon és behízelegje magát, nagy lakomákat és pompás banketteket rendezett York Piacé termeiben. Anna elégtételt érzett, amikor látta, hogy a nagyhatalmú bíboros majd belebotlik vörös ruháiba, hogy tisztelegjen előtte. Annának már nem kellett a királynét kiszolgálnia. Henrik tudta, hogy ez mindkettőjük számára kellemetlen volna, és kijelölt Annának egy lakhelyet a bajvívótér galériája mellett. Ezt általában a

legkedveltebb udvaroncai kapták. Henrik szép faliszőnyegekkel, egy baldachinos ággyal és sok ezüsttárggyal rendeztette be. Anna csodálatosnak érezte, hogy saját lakása van, és módja is van kiélvezni. – Ez csak egy kis ízelítő abból, amit majd kapni fog – ígérte Henrik. Anna most vendégül láthatta a barátait, és zenéléssel, versírással, kártyázással és pletykálással múlathatta az időt. George szinte minden nap eljött, és néha Jane-t is magával hozta, de Jane szemmel láthatóan zavarban volt a hölgyek és urak – sokuk haszonleső – társaságában, akik ott nyüzsögtek Anna szobájában jó időtöltést, szellemes társalgást és a király kegyeit keresve. Anna megkönnyebbült, amikor Jane nem jött többet. Május elején Henrik megjelent az ajtajánál. – Dr. Foxe visszatért Rómából. És ott állt a jó doktor, közvetlenül a király háta mögött. – Isten hozta! – üdvözölte Anna, és próbálta lehűteni a reményeit, nehogy túl magasra szökjenek. – Jó hírt hozott nekünk? – Felség, Anna úrhölgy, nem egészen az történt, amit reméltünk, de Őszentsége beleegyezett, hogy elküldi Campeggio bíborost Angliába, és megbízta, hogy Wolsey kardinálissal együtt tárgyalják az ügyet. Arra azonban nem tudtuk rábeszélni, hogy felhatalmazást adjon Wolsey bíborosnak az ítélet kimondására. Mindemellett, sir, mindketten optimisták vagyunk, mert látjuk Őszentsége Felséged iránti jóindulatát. – Ez csodálatos hír! – kiáltott fel Anna. – Köszönöm, dr. Foxe, köszönöm! Henrik megragadta Anna kezét, és elvezette őt a bíboroshoz. Alig várta, hogy elmondhassa az újságot. – Kitűnő, kitűnő! – hajtogatta Wolsey, és idegesen méregette Annát.

Ám ekkor megszólalt Foxe. – Van egy dolog, Felség, ami okot ad az aggodalomra. Őszentsége szóbeszédet hallott, hogy Anna úrhölgy – bocsásson meg, hölgyem – gyermeket vár, és úgy érzi, ilyen körülmények közt nem méltó arra, hogy királyné legyen. – Ez egy gonosz hazugság! – tiltakozott Anna. Henrik arckifejezése vihart jelzett. – Istenemre, nem fogom hagyni, hogy így megrágalmazzák! Bíboros uram, most azonnal ír a pápának, és tájékoztatja, hogy aljas félreértés áldozata. Hangsúlyozza Anna úrhölgy kitűnő erkölcsét, változatlan szüzességét, tisztaságát, bölcsességét, nemesi és királyi vérből való származását, jó modorát, fiatalságát és nyilvánvaló képességét, hogy gyermekeket szüljön. Elmondja neki, hogy ezek a tulajdonságok jelentik az óhajom alapját, és ezekért tartják nálunk Anna úrhölgyet nagy becsben. Wolsey heves egyetértésben bólogatott. – Azonnal írni fogok, sir – ígérte. – A világnak tudnia kell az igazat Anna úrhölgyről – intett a fejével Anna irányába. Ám úgy látszott, hogy a világ – legalább is az Angliában lévő darabja – inkább egy őrült kenti apácának hitt, aki vad jóslatokkal állt elő, és kijelentette, hogy szent látomásai vannak. – Ez a dühítő nőszemély nyilvános kirohanásokat rendez ellenem – mondta a felbosszantott Henrik Annának. – Elmebeteg, de bárhová megy, nagy tömegeket vonz. A hatóságok értesítettek, hogy megjósolta, ha elhagyom a törvényes feleségemet – így hívja Katalint –, nem leszek többé ennek a birodalomnak a királya, és egy gonosztevő halálát fogom halni. – Megvonta a vállát. – Hihetetlen! Anna megrémült. – Henrik, ha tudatlan emberek hitelt adnak az apáca fantáziáinak, tennie kell ellene valamit.

– Drágám, ez egy ártalmatlan őrült – mondta Henrik. – Egyszerűen ne vegyen róla tudomást. Azon a nyáron ismét kitört Londonban a rettegett verítékkor, és rémisztő gyorsasággal fertőzte meg az embereket. Ez a betegség vitte el Anna bátyjait tizenegy évvel azelőtt. Anna akkor Franciaországban volt, és így nem tapasztalta meg egy ilyen járvány rémségeit. Megbénította a félelem, hogy bármelyik pillanatban lesújthat rá a kór; felébred reggel és jól érzi magát, de vacsoraidőre már halott lesz. Minden apró jel – túl melege van, ami természetes volt ebben a tikkasztó májusban, vagy egy kicsit nehezebben kap levegőt – vészjósló jelentőséget nyert. Volt, aki azt mondta, hogy segít, ha egy orvossal eret vágat az ember, Henrik egy gyógynövényekből készült szirupra esküdött. Anna azonban egyikben sem hitt. A lényeg, hogy az ember semmit sem tehet, hogy megvédje magát, kivéve, hogy elkerüli az érintkezést azokkal, akiket már megfertőzött a betegség. Aggódva hallotta, hogy voltak, akik állították: ez a csapás Isten ítélete, mert a király meg akar szabadulni törvényes királynéjától. De Henrik nem kapta meg a kórt. – Azt is mondhatnák, hogy Isten ítélete, mert bűnben éltem vele – morogta. – Az udvarnak el kell költöznie holnap. Éppen meghányta-vetette magában, hová volna a legjobb menni, az országnak mely vidékei a legbiztonságosabbak, amikor hírt kapott, hogy a verítékkor már magát a királyi háztartást is megfertőzte. Két szolgáló betegedett meg – és Sir Henry Norris. Anna vadul reszketni kezdett. Nem! Norris nem halhat meg! Isten nem lehet ilyen kegyetlen. Igyekezett megnyugtatni magát. – Édes Istenem, Norrist ne! – panaszkodott Henrik. 0 a legjobb a nemes uraim közül, Isten tartsa meg! Imádkozni fogok érte. – Keresztet vetett, és Anna buzgón követte. – Ez eldöntötte a dolgot. Még ma indulunk. Kiadom a rendeletet az udvar feloszlatására. Drágám, ön reszket – könyörgöm, ne féljen!

Walthambe megyünk, Exeterbe, ahol van egy kis házam. Ott biztonságban leszünk – nagyon messze van a fertőzéstől. – És a királynéval mi lesz? – kérdezte Anna. – Neki is jönnie kell. Nem küldhetem el ilyen időkben. Ne felejtse el, amíg ítéletet nem hoznak, nekem azt a látszatot kell keltenem, hogy becsben tartom a feleségemet. – A lovászfiúkért kiáltott. – Csak kis létszámú kíséretet viszünk – mondta. Nem lesz könnyű, gondolta Anna, ilyen közelségben élni a királynéval, bár Katalin továbbra is udvariasan, ám távolságtartóan bánt vele. Az is megpróbáltatás lesz, hogy lepleznie kell a Norris miatt érzett aggodalmát. De Henriket legalább rendszeresen tájékoztatni fogják Sir Henry állapotáról. Walthamben a királyné hölgyeivel szállásolták el, akik közül egyik sem szólt egyetlen jó szót sem hozzá ezekben a napokban. És Henrik, Anna ijedelmére, ideje legnagyobb részét Katalinnal töltötte, amikor nem zárkózott be, hogy a verítékkór elleni gyógyszerekkel kísérletezzen. Anna gyanította, hogy próbálja behízelegni magát Istennél arra az esetre, ha a házasságát mégis érvényesnek találnák – amit, persze, nem fognak. De most egy új odalát ismerte meg a királynak, és rájött, valójában mennyire fél Isten haragjától. Wolsey, aki már korábban átesett a verítékkóron és immunis volt ellene, gyakran írt. Norris, szerencsére, a javulás útjára lépett, amiért Anna szívből jövő köszöneteket mondott titokban. A Nagy Ügyet kivéve minden állami intézkedést felfüggesztettek, amíg tombolt a betegség, viszont a bíborosnak így is elég dolga akadt, hogy késő estig elfoglaltságot adjon neki. – írjon Wolsey-nak, drágám – sürgette Henrik Annát egyik este, amikor Katalin már lefeküdt, és ők elloptak maguknak egy nyugodt órát Henrik magánlakosztályában. – Tudassa vele, mennyire hálás a szorgalmáért. Anna kötelességtudón írt, a köszönet őszintétlen szavai csöpögtek a tolláról.

– Abban reménykedtem – mondta Henrik, amikor Anna befejezte a levelet, és odaadta neki, hogy elolvassa –, hogy Campeggio bíboros eddigre már eléri Franciaországot. Hozzátett egy utóiratot a levélhez, amelyben ezt közölte Wolsey-val. – Figyelmeztettem önt – mondta Anna. – Campeggio egyáltalán nem fog sietni. Mind azt remélik, hogy Felséged rám un, és elfeledkezik az érvénytelenítésről. – Drágám, ez egyszerűen nem igaz. – Henrik megfogta Anna kezét. – Őszentsége nem küldene egy legátust ilyen messzire, ha nem akarna kedvező ítéletet hozni. Nagyon helyes, hogy az ügyemnek tisztességes meghallgatást biztosítanak, és az emberek látják, hogy a legátusok mérlegelik a bizonyítékokat. Nem szabad mindig a legrosszabbra gondolnia. – Meg fogom próbálni – sóhajtott fel Anna. – Nem tudok nem aggódni. – Előre hajolt, és könnyedén szájon csókolta Henriket. – Van valami, amit szeretnék megbeszélni Felségeddel. Henrik visszasüppedt a székébe, és bánatosan rávigyorgott. – Abban reménykedtem, hogy a legtöbbet fogjuk kihozni a kettesben töltött időből, de csak mondja. – Nem fog sokáig tartani – mosolygott Anna. – Bizonyára már hallotta, hogy meghalt a wiltoni apátnő. – Igen. Wilton gazdag és divatos apácakolostor és a nemesség oda küldi a lányait, úgyhogy nagy felhajtás van az utódja megválasztása körül. A közösség a zárdafőnöknő, Dame Isabel Jordán jelölését támogatja. A bíboros is mellette áll, és mondhatom, hogy ezt én is jóvá fogom hagyni. Anna már tudta, hogy Wolsey az apácafőnöknőt támogatja. Akkor értesült róla, amikor Will Carey felkereste aznap délelőtt. A húga, Eleanor, apáca volt Wiltonban, és mind Will, mind Mary abban reménykedtek, hogy Anna beveti a befolyását az érdekében. Anna mosolygott magában. Mary a féltékenysége ellenére nem habozott felhasználni őt, hogy

megkapja, amit akar. Anna eltökélte, hogy megszerzi a kinevezést Dame Eleanomak, de ez főleg annak a lehetőségnek volt köszönhető, hogy ezzel pontot szerezhet Wolsey ellen. Ez hatásos módja lenne annak, hogy megmutassa fölényét az ellenségével szemben. – Felséged talán nem tudja, hogy Carey úr húga, Eleanor, apáca Wiltonban – mondta most. – Azt hiszem, ő sokkal jobb választás volna. Fiatal és művelt, és közkedveltségnek örvend. Lehet, hogy a főnöknőnek sok jó tulajdonsága van, de túl öreg. Ha a konvent tudná, hogy Felséged Dame Eleanort részesíti előnyben, e szerint szavazna. Henrik megfontolta a dolgot. – Gondolkozni fogok rajta – ígérte. – Köszönöm, uram – válaszolta Anna. – Ez annyira boldoggá tenne. És kitárta a kaiját Henriknek. Örült, amikor hallotta, hogy Henrik írt Wolsey-nak, és kifejezte kívánságait a wiltoni apátság ügyében, és még nagyobb örömére szolgált, amikor megtudta, hogy Wolsey megígérte, Dame Eleanor megválasztását fogja támogatni. Ám az öröme rövid életű volt. Épp, amint meghallotta a jó hírt, két szobalánya közül az egyik futva jött, hogy elmondja: a másik megkapta a verítékkórt. Henrik kétségbe esett. Megparancsolta Annának, hogy azonnal hagyja el Walthamet, és menjen a surrey-i kastélyába Byfleetbe, hátha ő is megfertőződött. Még egy búcsúcsókot sem volt hajlandó adni neki, és meg sem ölelte. Anna magasra tartott fejjel távozott, leplezte a sértettségét. Út közben összegömbölyödött a hintóbán, arca alsó részére egy illatosított zsebkendőt kötött, hogy távol tartsa a fertőzést. Meggyőzte magát, hogy Henrik nem azért viselkedett így, mert nem szereti, hanem mert nem kockáztathatta a saját egészségét. És tényleg, hamarosan meghallotta, hogy egy nappal azután, hogy ő

távozott, a király elhagyta Walthamet, és Hunsdon House-ba menekült. Byfleetben, egyedül és félelmek között, nem tudta abbahagyni a sírást. Baljós jeleket látott – Henrik elküldte őt, épp csak nem tért vissza Katalinhoz. Semmi kétség, Wolsey környékezte meg, ő kezdte ki a király oly gyengéd lelkiismeretét. Henrik azonban hamarosan levelekkel kezdte bombázni Annát, könyörgött, hogy küldjön üzenetet változatlan jóllétéről. Arról is tudósította, hogy George megkapta a verítékkórt, de Isten kegyelméből felgyógyult, és amint képes, hazamegy Grimstonba. Anna ezt hallván végtelenül megkönnyebbült, és azt is örömmel vette tudomásul, hogy egyetlen lélek sem betegedett meg Hunsdonben. Válaszában kiöntötte félelmeit a verítékkórral és azzal kapcsolatban, hogy a betegség elveheti tőle Henriket, és kifejezte az aggodalmait amiatt, hogy a bíboros ellene dolgozik. Henrik gyorsan elcsitította őket bátor szavaival. „Van valami, ami megnyugtathatja: azt mondják, hogy kevés nő kapja meg ezt a betegséget, és az udvarban senki nem halt bele. Ezért arra kérem, híven szeretett kedvesem, hogy egyáltalán ne féljen, és ne hagyja, hogy a távollétem felzaklassa, mert bárhol legyek, az öné vagyok. Az ember néha kénytelen eltűrni a balszerencsét, de nyugtassa meg magát, merítsen bátorságot, és űzze el ezt az aggodalmat, amennyire csak tudja. Bízom benne, hogy hamarosan örvendezni fogunk az elűzésének. Többet most nem írok, mert nincs időm, csak annyit, hogy azt kívánom, bárcsak a karomban tarthatnám, és egy kicsit megszabadíthatnám haszontalan és hiú gondolataitól. Annak a kezétől, aki most is, és mindig az ön Híve Rendíthetetlenül" Surrey-ban is előfordulnak megbetegedések, figyelmeztette a király Annát, ezért tanácsos volna, ha elhagyná Byfleetet, és hazamenne. Anna újra bepakoltatta a holmiját a szobalányával, és elindult Heverbe.

Ott találta az apját, aki hazament, amikor az udvar feloszlott. Azonnal a hálószobájába küldte a lányát, és megparancsolta, hogy maradjon ott, nehogy megfertőzze őt, az anyját, Maryt és a gyerekeket, akik épp náluk voltak. Anna engedelmesen ment. Bölcs előrelátás volt. Másnap reggel Mary becsúsztatott egy Willtől érkezett levelet Anna ajtaja alatt. Anna tajtékzott, amikor elolvasta. Will éppen szolgálatban volt, amikor a király kinyitotta Wolsey bíboros levelét, és felrobbant a méregtől, mert Wolsey azért könyörgött neki, hogy felejtse el végleg a semmissé nyilvánítási keresetét, különben kivívja Isten haragját. A király rémes szavakat használt, azt mondta, ezer Wolsey-t adna egyetlen Boleyn Annáért. Azt mondta, Istenen kívül senki nem veheti el tőle Annát. Annát izzó harag fogta el. Henriknek végre látnia kell, hogy Wolsey ellenük dolgozik. Itt a bizonyíték, ha egyáltalán szükség volt rá! Henrik most talán jobban fog hinni neki és nem hessenti el az ő valós aggodalmait, mondván, hogy női képzelődések. Letette a levelet, keze reszketett a dühtől, és kinyitotta az ajtót, hogy bevegye a tálcát, amelyen ételt hagytak neki odakint. Hideg vadszeletek, manchet kenyér és egy serleg sör volt rajta. Egyikhez sem volt étvágya; túlságosan zaklatottnak érezte magát ahhoz, hogy egyen, és a feje is fájt egy kicsit. Leült és kézbe vette a hóráskönyvét, egy csillogó színekkel illuminált csodálatosan szép kéziratot. Ez mindig megnyugvást adott neki, amióta csak megvette Németalföldön, és miután elolvasott néhány oldalt, valóban derűsebben látta a világot. Megesküdött, hogy végül győzedelmeskedni fog! És ennek a reményében fogta a tollát és odaírta az egyik lap aljára: „Le temps viendra." Eljön az idő! Aztán hozzátette a nevét, hogy bárki, aki megtalálja a beírást az eljövendő években, tudja, hogy kitől származik. Addigra ő vagy híres lesz, vagy végleg elfelejtik.

A fejfájás egyre erősödött, és gyötrő szorítást érzett a szíve környékén. És akkor, hirtelen, ömleni kezdett róla a veríték, és tudta, mi betegítette meg. Újra és újra felsikoltott. Anyja rögtön ott termett, és minden félelem nélkül takarókba bugyolálta. – Ki kell izzadnod, Anna! – biztatta a lányát. Odakint, a galérián, Mary nyüszített a gyerekei miatt. De Anna semmi másra nem tudott gondolni, mint arra, hogy meg fog halni, nagyon hamar, és szűzként fog meghalni, anélkül, hogy valaha megismerte volna a szerelem beteljesülését. Fél órával később ez már egyáltalán nem érdekelte. Delíriumában hangokat hallott. – Tájékoztatni kell a királyt! – Hívjuk a káplánt? – Oh, szegény, szegény gyermekem! A hangok lázas ködön keresztül értek el hozzá. Heves izzadsághullámokban vonaglott. Egész testét fájdalom gyötörte, és a legrosszabb a nyugtalanság intenzív, érzése volt. Az öntudata jött és ment, és amikor magához tért, gondolatai zűrzavarosak voltak. Tudta, hogy verítékkórban szenved, és eszébe jutott, hogy valaki azt mondta neki: egy beteg, aki ebédkor még vidám, vacsorakor már halott lehet, és csak azok remélhetik, hogy életben maradnak, akik túlélték az első huszonnégy órát. Rémülten próbált felkészülni a halálra. De Isten még nem mondott le róla. Éjjel csökkent a láza, és enyhült az izzadása. Hajnalban arra tért magához, hogy anyja mellette ül, és a rózsafüzérét pergeti. – Dicsőség Istennek, jobban vagy! – kiáltott fel Lady Boleyn, és Anna kinyújtotta felé a kezét.

Anyja arca maszatos volt a könnyektől, és sötét karikák húzódtak a szeme alatt. – Egész éjszaka fenn voltam, vigyáztam rád – mondta. – Apád is elkapta a kórt, de nála nem súlyos. Fel fog gyógyulni. Kimerültén rogyadozott a székében. – Ez megkönnyebbülés – mormolta Anna. Még túl gyenge volt, hogy többet is mondjon. – A király... – Hírnököt küldtünk, hogy tudassuk a betegségedről. Mielőtt megyek, hogy lefeküdjek, küldenem kell egy újabb levelet arról, hogy visszakaptunk. – Elizabeth Howard megsimogatta Anna arcát. – Annyira hálás vagyok, hogy azt látom, ismét önmagad vagy. Őrült félelemben voltam, hogy elveszítünk. Anna anyja kezére tette a kezét. – Azt hiszem, Isten tudja az okát, hogy miért mentett meg. Miután Lady Boleyn elküldte a szobalányait, hogy fussanak, cseréljék ki Anna ágyneműjét, mosdassák le és adjanak rá tiszta hálóruhát, mélyen aludt, amikor a király saját orvosa megérkezett egy órával később. Mary adott engedélyt, hogy belépjen a kastélyba, mivel a felvonóhidat már korábban felhúzták, hogy megakadályozzák a kór terjedését, és ő vezette föl a doktort Anna szobájába. – Anna úrhölgy, örömmel tölt el, hogy sokkal jobb állapotban találom – üdvözölte őt dr. Butts. Anna már találkozott vele korábban, és csodálta őt kifinomult, megnyugtató modoráért és nagy tudásáért. A doktor számos kérdést tett fel a betegségével kapcsolatban, aztán elmosolyodott. – Nincs szüksége orvosságra, Anna úrhölgy, de hoztam önnek egy szíverősítőt. És átnyújtott egy levelet a király pecsétjével. – Megyek, megvizsgálom őlordságát, az édesapját – mondta, és diszkréten távozott.

Anna gyenge kezével kinyitotta a levelet. Henrik magánkívül írta. A váratlan hír a legrosszabb volt, amit kaphatott. Megdöbbentette, amikor meghallotta, hogy a verítékkor meglátogatta azt, akit többre értékel, mint az egész világot, akinek az egészségéért ugyanúgy aggódik, mint a sajátjáért. Szívesen átvállalta volna a betegség felét, ha ezzel meggyógyíthatja Annát. Anna kénytelen volt ezen elmosolyodni. A felét! Jellemző Henrikre, hogy még átvitt értelemben is elhátrál a betegségtől. A király eszeveszett félelmében dr. Chamberst, az első számú orvosát akarta elküldeni, de Chambers eltávozott, betegeket látogatott. Szerencsére dr. Butts kéznél volt. Ha visszaadja Anna egészségét, Henrik még jobban a szívébe zárja. Annának mindenben Butts tanácsát kell követnie, és akkor Henrik bízhat benne, hogy újra meglátja őt, ami még nagyobb vigaszt jelent majd számára, mint a világ összes drágaköve. Újra szívet rajzolt Anna monogramja köré, amelyet a saját kezdőbetűi közé írt be a levél végén. Apa és lánya kint voltak az ágyból és a nappaliban pihentek, amikor megérkezett a hír, hogy Will Carey belehalt a verítékkórba. A vég halálos gyorsasággal érte utol, előtte mindössze három órát volt beteg. Mary vigasztalhatatlannak tűnt. – Csak harminckét éves volt! – nyüszített. – Mit fogok most csinálni? Hová fogok menni? Anna gyanította, hogy Mary inkább saját maga és a várható ragyogó jövő elvesztése miatt érez fájdalmat, mint a férfiért, akihez feleségül ment. Arra gondolt, vajon szerette-e igazán a nővére Willt. Jól kijöttek egymással – ez volt minden, amit sok házasságról el lehetett mondani. 0 maga mély szomorúságot érzett, mivel szerette a sógorát. Will egyik barátja írt Marynek. Együtt volt a férjével, amikor bekövetkezett a vég, és elmesélte, hogyan könyörgött Will utolsó

erejével Wolsey bíborosnak, hogy tekintsen kegyesen a húgára, Dame Eleanorra. Ördög vigye Wolsey-t! gondolta Anna. Én fogok gondoskodni róla, hogy teljesüljön Will kívánsága. Elteltek a lábadozás hetei, és Anna hamarosan a régi önmaga volt. De még Heverben időzött, mert a nyár közepén tartottak, még mindig tombolt a verítékkor, és a király állandóan költözött – és semmi kétség, Katalin mindent elkövetett, hogy elfeledtesse Henrikkel a válást. Anna azonban tudta a király szerelmes leveleiből, hogy ez soha nem fog sikerülni neki. Hamarosan kiderült, hogy Will halála szegénységben és adósságban hagyta Maryt. A földek, amelyeket a király adományozott Carey-nek, a fiára, Henrikre, egy magának való, dacos háromévesre szálltak, aki örökké a falován száguldozott a kastélyban és egy fakarddal hadonászott, nagyapja végtelen bosszúságára. William hivatalai, a jövedelmeikkel együtt, visszaszálltak a királyra. – Nincs hol laknom! – zokogott Mary. – Will szállását az udvarban odaadták valaki másnak. Talán – reményteli pillantást vetett az apjára, és hangosan szipogott – itt maradhatnék. – Nem – közölte Sir Thomas. – A férjed családjánál van a helyed. Épp elég szép hozományt adtam Willnek. – De semmim nem maradt a házassági szerződésből, és Will végrendelet nélkül halt meg. Ezt tudja, atyám! De Sir Thomas rendíthetetlen, és a nemrégiben lezajlott betegsége miatt még a szokásosnál is mogorvább volt. – A felelősségem érted, lányom, véget ért, amikor hozzáadtalak William Carey-hez! Nem maradhatsz itt. Az ő szüleinek kell támogatniuk téged, és azt javasolom, hogy késlekedés nélkül írj nekik, és intézkedj, hogy leutazhassatok – hová is? – Wiltshire-be. Mary kétségbeesetten ringatta magát. – De én nem akarok Wiltshire-ben élni – és alig ismerem őket! Anna átkarolta.

– Atyám, ön túl szigorú – tett szemrehányást. – Nem gondolja, anyám? Anyja felnézett a varrásáról. – Atyádnak igaza van – mormolta. – Mary nem maradhat itt. Anna meglepődött a reakcióján. Úgy tűnt, hogy ugyanolyan érzéketlen, mint az apjuk. – Csináld azt, amit mondanak neked, és írd meg azt a levelet! – ugatott Sir Thomas a lányára. Mary zokogva felbotorkált a szobájába. Anna rádöbbent, hogy az apja gyerekei iránt érzett szeretete csak addig tart, amíg hasznosak a számára. Mary szegény volt, és majdnem harmincéves. Nehezen fog találni egy érdemes férjet, és lehet, hogy örökre a család nyakán marad. De bármennyire bosszantó és szánalmas tud Mary lenni, mégiscsak az apja lánya. És ezzel a gondolattal Anna felemelkedett, és felsietett a szobájába, hogy levelet írjon Henriknek. Két nappal később királyi küldönc érkezett Heverbe egy nagy őzcombbal, amely ajándék volt a királytól. Egy levél is jött vele. „Az oka, hogy most írok, szép kedvesem – olvasta Anna –, ..hogy érdeklődjem jó egészsége és boldogulása iránt, Istenhez fohászkodva, legyen kegyes, és hozzon össze bennünket hamarosan, mert fogadom önnek, hogy vágyom rá. És látván, hogy a drágám távol van, ím, küldök egy kis húst, arra számítva, hogy Isten akaratából, hamarosan ön élvezni fogja az enyémet, amit most nagyon kívánnék. Anna megrázta a fejét, és elmosolyodott Henrik merészségén. Aztán hála töltötte el iránta, mert utasította a titkárát, hogy íijon Sir Thomasnak, és közölje vele, mi a király véleménye arról, ahogyan Maryvel bánik. „Mert biztosan – írta Henrik – más nem összeegyeztethető a tisztességével, csak az, ha befogadja a természetes lányát annak rendkívüli szükségében. Most nem írok többet, drágám, de azt kívánom, bárcsak együtt volnánk egy estére. Az ön hódolójának a kezével, H. R."

Amikor apjuk elolvasta a titkár levelét, arca vészjóslón elvörösödött. Dühösen méregette Annát, mivel nyilvánvaló volt, ki áll e mögött. De erőt vett magán. Nagyon kevés jóindulattal azt mondta Marynek, hogy átgondolta a dolgot, és megengedi, hogy Heverben maradjon. Mary átkarolta, és túláradó köszönetét rebegett, de Sir Thomas hideg maradt, ellökte őt magától, és Anna kezdett arra gondolni, hogy Mary talán jobban járt volna Carey-ékkel. Büntetés lesz egy olyan házban élni, ahol nem látják szívesen. Anna ismét írt Henriknek, elmagyarázta Mary boldogtalan helyzetét. Postafordultával érkezett a válasz, a király beleegyezett, hogy kifizeti Marynek a jelentős 100 fontos évjáradékot, amelyet addig Will Carey kapott. Mary arca, amikor meghallotta a hírt, teljesen átalakult. Nem volt már a gyászoló özvegy, tehetős asszony lett. Rátámadt a szüleire, még Annára is. – Mind azt mondtátok, hogy semmi hasznom nem volt belőle! Hagytam, hogy a király kihasználjon, és semmit sem kértem cserébe! De ő nem felejtett el! Nem volt kötelessége, hogy megadja nekem azt a járadékot. Emlékszik, hogy van egy lánya. Ez neki szól – meg nekem, és a kis Hánynék. Kényelmes jövedelmet biztosít nekünk, és megkímél bennünket attól, hogy kegyelemkenyéren kelljen itt élnünk! – Nekem köszönheted, hogy megkapod ezt a járandóságot – jegyezte meg Anna sértetten. – Csak azért élsz itt, mert a király így parancsolja! – mordult fel az apja. – Nem az a fő ellenvetésem a maradásod ellen, hogy gondoskodnom kell rólad. Nem fogod fel, hogy élő emlékeztetője vagy valaminek, amit ez a család szeretne elfelejteni? Hogy sokan szeretnék tönkretenni a húgodat, és keresik a módját, hogy ezt megtehessék, és ha egyetlen célzást hallanának, hogy lefeküdtél a királlyal, vagy egyetlen pillantást vetnének a gyerekre, aki az ő

kiköpött mása, felhasználnák ellene. Az lett volna a legjobb megoldás, ha nem vagy szem előtt Wiltshire-ben. – Annához fordult. – És te, szép hölgyem, jobban tetted volna, ha nem avatkozol bele. – Azt tettem, amit helyesnek tartottam – ellenkezett Anna. – És őfelsége is! Megkérdőjelezi a bölcsességét? Apja olyan pillantást vetett rá, amely pontosan elárulta, mit gondol őfelsége bölcsességéről, de nem szólt semmit, és az élet Heverben egyelőre visszatért valami normálisra hasonlóhoz. Ám ez felborult, amikor a király közölte Annával, hogy rábízta a fiatal Henry Carey gyámságát. – De ő az én fiam! – kiabálta Mary. – Nem elég neked a király? – Én nem kértem ezt! – kiabált vissza Anna. – Csendet, mindketten! – mordult rájuk az apjuk. – Mary, tudnod kéne, hogy amikor egy földbirtok örököse apa nélkül marad, a király gyámságába kerül, és a király ezt a gyámságot arra bízhatja, akire akaija. Ebben az esetben őfelsége bölcsen választott, mert Anna magasan áll a kegyeiben, és nagy előnyöket biztosíthat a fiúnak. – De ő az én gyerekem – tiltakozott Mary. – Anna nem kaphatja meg! – Nem fogom elvenni tőled – sietett Anna biztosítani őt. – Veled maradhat, és minden úgy lesz, mint eddig volt. Amikor idősebb lesz, jó tanárokat fogok keresni neki, hogy művelt legyen. Ezt nem ellenezheted. Tekints egyfajta keresztanyának, aki mindig szem előtt fogja tartani a fiú érdekeit. Mary megnyugodott. – Mindenben kikéred a véleményemet? – Ki – ígérte meg Anna. Valójában nem vágyott az unokaöccse iránti felelősségre. Jobban lefoglalta a választás a wiltoni apátságban, és kész volt bírókra kelni Eleanor Careyért. Legalább megmutatja Marynek, hogy szívén viseli a Carey család érdekeit, és Mary tényleg megenyhült

iránta, amikor látta, milyen eltökélten igyekszik Anna Will utolsó kívánságát teljesíteni. De Wolsey, legyen átkozott, előbb ébredt fel, mint ő. Henrik írt Annának, hogy közölje, Wolsey egy biztost küldött Wiltonba, megvizsgálandó, mennyire alkalmasak ajelöltek az apátnő hivatalára. Dame Eleanor bevallotta, hogy két gyermeke van két különböző paptól; még azt is elismerte, hogy nemrégiben elhagyta a zárdáját, hogy bűnben együtt éljen Lord Willoughby egyik szolgájával. Anna elrémült, hiszen ezek a vallomások biztosan kihatnak az ő hírnevére is. Milyen örömmel fognak az ellenségei ujjal mutogatni rá, örvendezve, hogy egy ringyó megválasztását erőltette. Wolsey most biztosan nevet a markába. Henrik, hála Istennek, megértő volt. Hogy Anna kedvében járjon – mivel nagyon jól tudta, Anna nem fogja eltűrni, hogy Wolsey jelöltje nyerje meg a választást – elrendelte, hogy sem Eleanor Carey, sem Isabel Jordán nem lehet apátnő. – A világ minden aranyáért nem terhelném meg az ön lelkiismeretét vagy az enyémet azzal, hogy Dame Eleanort teszem meg annak a háznak a vezetőjévé. Ehelyett megparancsolta, hogy a hivatalt valaki olyan kapja meg, akinek fedhetetlen a jelleme. Ezzel Anna nem vitatkozhatott, és arra gondolt, vajon Will tudta-e, hogy a húga ilyen erkölcstelen életet élt. A verítékkor lassan alábbhagyott. Henrik azt mondta Annának, ő döntse el, hogy a heveri levegő valóban a legjobb-e számára, de remélte, nem tart sokáig, mire újra láthatja a lányt. Anna arra gondolt, vár még egy kicsit, mielőtt visszatér az udvarba. Még mindig hamar elfáradt a betegsége utóhatásaként, és nem érezte elég erősnek magát, hogy visszaverje Henrik közeledéseit. Tombolt, amikor meghallotta, hogy a bíboros keresztülerőltette Dame Isabel Jordán megválasztását. Henrik szigorúan Wolsey

lelkére beszélt a tiszteletlenségéről, és Anna el tudta képzelni, milyen megsemmisítő lehetett az a szemrehányás. A bíboros csúszva-mászva kért bocsánatot, és már másnap egy megbocsátásért könyörgő levél és egy ékszerekből álló gazdag ajándék érkezett Annának Heverbe. A választást semmissé nyilvánították, és a dolgot függőben hagyták. Anna tudta, hogy ő győzött!

15 fejezet 1528 A verítékkor megszűnt, a király visszatért Greenwich-be. George, aki újra az udvarban volt, megjelent Heverben, majd kicsattant a hírektől. – Kineveztek a Magántanács tagjává! – jelentette be. Anyja és Anna megölelték, apja megveregette a hátát. – Jól csináltad, fiam, hogy mindössze huszonöt éves korodra ilyen magasra emelkedtél – mondta. – A király megkért, hogy adjam ezt át neked, Anna – átnyújtott egy levelet –, és figyelmeztesselek, hogy sok pletyka kering rólad. Anna feltörte a pecsétet. „Drágám – olvasta – nem kevéssé vagyok megzavarodva azoktól a dolgoktól, amelyekről az öccse be fog számolni önnek, és kérem, adjon neki teljes hitelt. Az, hogy abban bíztam, hamarosan látni fogom önt, ismertebb Londonban, mint itt az udvarban, amin csodálkozom. Valaki indiszkrét volt, de reménykedem, hogy a találkozóink a jövőben nem függnek majd más emberek felelőtlen kezelésétől. Annak a kezétől, aki vágyik az öné lenni, H. R." Anna megvonta a vállát. – Gondolom, várható az ilyen pletyka. A Rómából érkező legátus miatt biztosan mindenfélét beszélnek. Aznap este, egy hatalmas ünnepi vacsora után, Anna és George sokáig ültek a nappaliban, hogy kicseréljék a híreiket. – Hogy van Jane? – kérdezte Anna. – Élvezi, hogy visszajöhetett az udvarba – válaszolta George. Anna érezte, hogy kerüli a témát.

– Hogy vagytok meg, te és Jane? – erősködött. Régen tudta, hogy nem boldog a házasságuk. – Amennyire csak lehet, keveset látjuk egymást – vallotta be George, és az arca elsötétült. – Ha szeretnéd az igazat hallani, szívből gyűlöljük egymást – és néha még csak nem is szívből. – De miért? Jane elég bájos. – Szépsége nem tart a bőrénél tovább. Anna, minden zabla nélkül nőtt fel. Úgy látszik, apja annyira elmerült a könyveiben, hogy nem törődött a lánya erkölcsi nevelésének fontosságával. Jane több férfival megcsalt, a vágyát és a mocskos gyönyörét követte, mindenféle házastársi lojalitást feledve. Anna megdöbbent. – Szó szerint házasságtörést követett el? George horkantott megvetéstől.

egyet,

szép

vonásai

eltorzultak

a

– Igen, ha kertelés nélkül akarod hallani! Sem Istentől nem fél, sem attól, hogy kiesik a király kegyeiből. Gonoszul viselkedik. – Felhörpintette a bora maradékát, és újra töltött magának. – De engem is ugyanúgy lehet hibáztatni, engem és a nők iránt érzett csillapíthatatlan étvágyamat. Hidd el, Anna, én sem vagyok szűzies. – Ezt az egész udvar tudja – mondta a nővére kedvesen. – Nem tudnak mindent – mormolta George. – Mit próbálsz elmondani nekem? George lesújtottnak látszott. Hosszú percek teltek el, mielőtt megszólalt. – Anna, emészt a bűntudat. Beszélnem kell valakivel, és te vagy az egyetlen ember, akiben megbízom – ám ha elmondom, ami gyötör, gyűlölni fogsz. – Soha nem tudnálak gyűlölni – jelentette ki Anna. – Ki vele!

George tétovázott, nem nézett a nővére szemébe. – Olyan, mintha fel akarnám falni a nőket; csak erre tudok gondolni, éjjel-nappal. Nincs, ami megfegyelmezzen, és nincs erőm, hogy megváltozzam. Én – én megerőszakoltam özvegyeket és elvettem lányok szüzességét. Mind egyet jelentenek nekem. Elfulladt a hangja. Anna a lelke mélyéig megdöbbent. Az öccse, akit úgy szeretett, mint saját magát, bevallotta, hogy nőket erőszakolt meg – azt a bűnt követte el, amelytől ő a legjobban irtózott – ez felfoghatatlan volt. Nem csoda, hogy Jane máshol keresgélt! – Több önfegyelmet kellene tanúsítanod! – sziszegte Georgenak, felugrott, és teljes erőből pofon vágta. – Nincs benned tisztelet a nők iránt? – Nem tehetek róla. – George teljesen elkeseredettnek tűnt. Arca vörös volt a pofontól. – Ilyen a természetem, és néha gyűlölöm magamat miatta. De Jane-t semmiképp nem tudom szeretni. Romlottság van benne. 0... nézni akart engem az egyik szeretőmmel. – Istenemre mondom! – kiáltott fel Anna. – Mi a baj veletek? George, az ilyen túlzások nem tesznek jót neked. Vérbajt akarsz kapni? Foglalkozz a feleségeddel, és vess véget a helytelen viselkedésének. Fejezd be, hogy ráerőlteted magadat más nőkre! Kevés rosszabb dolgot tudok elképzelni, amit egy férfi elkövethet. Van fogalmad, hogy ez milyen szenvedést és kárt okoz? Nézd meg Maryt, a nővéredet! George lehajtotta a fejét. – Meg fogom próbálni, Anna. Őszintén meg fogom. Kinyújtotta a kezét, de Anna nem fogta meg. – Lefekszem – csattant fel, és otthagyta az öccsét. Aznap éjjel nem aludt, ébren hánykolódott, próbált megbékélni a gondolattal, hogy szeretett öccse az a fajta férfi, akit a legjobban

megvetett. Reggelre tudta, hogy bár keserűn, pusztítón csalódott benne, soha nem tudná nem szeretni. Ehhez túl közel álltak egymáshoz. Augusztus közepén Anna visszaköltözött a bajvívótér melletti lakásába. Henrik azonnal megjelent, és úgy ölelte, mintha soha nem akarná elengedni. – Drágám! El sem tudja képzelni, micsoda boldogság számomra, hogy ilyen jó egészségben látom! – mondta. – Minden nap hálát adok Istennek, hogy felgyógyította nekem. – Én pedig azért adok hálát, hogy Felségedet megkímélte – válaszolta Anna. – Ő mindig az igazakat részesíti a kegyében – állapította meg Henrik, és végül elengedte Annát. – Remélem, hamarosan hírt kapok, hogy Campeggio bíboros megérkezett Angliába. Kiderült, hogy betegség hátráltatta, és aztán természetesen, a verítékkór miatt nem tudott jönni. De bízom benne, hogy hamarosan itt lesz – és akkor, szívem, végére érünk ennek a bosszantó várakozásnak. Anna kétségbeesetten reménykedett ebben. Szerette volna, ha minden bizonytalanság és spekuláció is véget ér. – Tizennyolc hónapja, hogy Felséged megkérte a kezemet – idézte fel. – Soha nem gondoltam volna, hogy ilyen sokáig kell vámom. – És én három éve szerettem bele önbe – mormolta Henrik. Anna haját simogatta, és felbillentette az állát, hogy meg tudja csókolni. – De legyen erős, -hamarosan minden jóra fordul. Felvette a lantját. – Amíg távol volt, írtam önnek egy dalt. Azóta a fejemben járt, és örültem, mert állandóan felidézte az ön képét. Már annyira vártam, hogy eljátszhassam önnek, drágám. – Én pedig alig várom, hogy meghalljam – biztatta Anna.

Most már ügyesen el tudta hitetni Henrikkel, hogy ugyanolyan szenvedélyes, mint a király. De a dal megható volt, és Henrik minden érzését beleadta, miközben szép tenor hangján énekelt. Adieu madame, et ma maitresse, Adieu mon solas et ma jolie! Adieu jusque revoi, Adieu vous dispár grand’ tristesse! Anna remélte, hogy egy nap képes lesz igazi szerelmet érezni Henrik iránt, azt az érzést, amely Norris láttán fogta el. Amikor másnap Norris szolgálatban volt, nem engedte meg magának, hogy észrevegye, nehogy elárulja, mit gondol. De érezte magán a férfi szemét és a lényéből áradó melegséget. Annát még mindig aggasztotta George és a házassága, és meg akarta próbálni, hátha tud segíteni rajtuk. Megkereste Jane-t, a sógornőjét, és meghívta vacsorára a szállására. Udvariaskodásokkal kezdték, de Jane– ben valami újfajta gyanakvás érződött. Nyilván azt hitte, hogy Anna George pártját fogja, vagy hogy minden Boleynt ugyanazok a bűnök terhelik. Anna eltökélte, hogy megszabadítja Jane-t ezektől az előítéletektől. – George bevallotta nekem, hogy hűtlen volt – kezdte. Csend. – Gondolom, azt is elmesélte, hogy én is az voltam – szólalt meg Jane, és összeszorította durcás ajkát. – Igen. Drága testvérem, miért vagytok mindketten oly boldogtalanok együtt? – George egy vadállat! – tört ki Jane. – Nem mondhatom el neked, hogy mit csinált velem, mert szégyellem, és úgysem hinnéd el. – Próbáljuk meg – biztatta Anna, és közben arra gondolt, tényleg akaija-e ezt hallani. – Amit elmondasz, innen nem kerül

tovább. – Neki... falánk érzéki étvágya van. – Tudom. Ez nem titok. Mindig futott a nők után, de azt reméltem, hogy lehiggad, amikor összeházasodtok. – Nem házasságtörésről beszélek – mondta Jane, és sírni kezdett. – A törvénysértő bűneiről beszélek. Rákényszerített... Visszatart a szégyen, hogy elmondjam... Oh, Istenem, undorító és megvetendő volt – egy förtelem! – Kezébe temette az arcát. Franciaország királyi udvarában Anna sokféle szexuális gyakorlatról hallott, de fogalma sem volt, miről beszél Jane. Talán naiv. a sógornője, és nem tudja, mi a normális és mi nem. De George gonosznak nevezte Jane-t. – Bevallom, nem értem. – Örülj a tudatlanságodnak – válaszolta Jane. – Utálatos vétek Isten ellen, amit George velem tett, számos alkalommal. Anna még kevésbé értette a dolgot. – Ha nem írod le pontosabban, nem tudok segíteni. Jane elvörösödött. -Az volt, amit az állatok csinálnak! – tört ki belőle. Anna elengedte magát a megkönnyebbüléstől. Eszébe jutottak az erotikus rajzok, amelyeket Franciaországban látott. – Akkor ez nem természetellenes – mondta. – Mióta természetes a szodómia? – sziszegte Jane. Anna nem hívta tetemre George-ot. Elrejtette, amit megtudott, agya egy eldugott sarkába, ahol nem kellett szembenéznie vele. Tudta, hogy gyűlölnie kellene az öccsét, mint a legrosszabb élő embert, de nem volt képes rá. Próbált együttérzést mutatni Jane-nek, de Jane nem kért belőle. Kezdeti kitörése után nem hagyta, hogy Anna tovább faggassa, és hamarosan távozott. Attól kezdve, a ritka alkalmakkor, amikor találkoztak – mert, Anna gyanította, Jane kerülte őt – Jane még

távolságtartóbbnak, sőt, elutasítónak tűnt. Mintha Annát hibáztatta volna, amiért kierőltette a bizalmát. Léteztek fontosabb dolgok, amelyekre Annának gondolnia kellett. Még mindig Katalin királyné uralkodott az udvarban. A királyné udvarias volt, amikor szembe találkoztak, de az, hogy egy fedél alatt kellett lenniük, kínos volt mindkettejük számára. – Ez lehetetlenné teszi a helyzetemet – panaszkodott Anna egyik este a királynak, miközben a bíborossal vacsoráztak. – Se komorna, se feleség nem vagyok. Nincs igazi helyem az udvarban. – Sokkal illendőbb volna az ön számára, Anna úrhölgy, egy saját udvartartás – vetette fel Wolsey. Azok, akik nem ismerték a valós helyzetet, ekkoriban azt hihették, hogy Anna és a bíboros a legjobb barátok, Anna olyan hatásosan színlelte a szeretetet Wolsey iránt, és a hálát mindazért, amit a bíboros vélhetően a Nagy Ügy előmozdítása érdekében tett. – Ez volna a legjobb – helyeselt Henrik. meglátogathatnám. Találnunk kell önnek egy házat.

–

Ott

Anna egy percig fontolgatta a dolgot. – Mivel Felséged oly gyakran van Greenwich-ben, legjobban a közelben szeretnék egy házat. Norrisnak is Greenwich-ben van háza. Micsoda gyönyörűséget – és micsoda gyötrelmet – jelentene, ha közeli szomszédok volnának. – Talán, sir, kinyomozhatnám, hogy mi kapható – ajánlotta Wolsey. – Kitűnő! – jelentette ki Henrik. – Mennél hamarabb le lehet ezt bonyolítani, annál jobb mindenki számára. – Mindkettejüknek köszönöm – mosolygott Anna. – De ugye nem ellenzi, sir, ha hazamegyek Heverbe, amíg a házam elkészül?

– Ne megint! – nyögött fel Henrik. – Esküszöm, a földdel teszem egyenlővé azt a helyet. – Ha megteszi, apám norwich-i házába kell mennem, amelyik sokkal messzebb van – mondta Anna édes hangon. Csodálatos lesz egy saját ház és egy saját udvartartás. Mintha külön királynői udvara volna. De a legjobb az lesz benne, hogy Katalin nem lesz ott. Anna nagyon örült, amikor már két nappal azután, hogy megérkezett Heverbe, levelet kapott Henriktől. Greenwich közelében nem kapható megfelelő szállás, de a bíboros talált valamit Anna számára – a Durham házat a Strandén, London mellett. És Henrik már meg is parancsolta Anna apjának, hogy gondoskodjon a felújításáról. Anna azonnal felutazott Londonba, és elment az apjával, hogy megnézze a helyet. Hatalmasnak tűnt, nagy üres szobái tágasak és visszhangosak voltak. Anna az ablakokon keresztül a folyóig nyúló kerteket és pázsitokat látott. Aztán belépett egy szobába, amely valamikor minden bizonnyal hálószoba lehetett. Katalin királyné egy fiatalkori arcképe függött az egyik falon. – Itt élt, mielőtt férjhez ment a királyhoz – mesélte az apja. – Ennek mennie kell – közölte Anna. – Nem akarok semmit, ami rá emlékeztet. Egy boldog órát töltöttek azzal, hogy listát írtak a bútorokról, falikárpitokról és háztartási felszerelésekről, amelyekre Annának szüksége lesz. – A király felhatalmazott, hogy bármilyen holmit és bútort kikérjek a királyi ruhatárból, amire szükséged van – közölte az apja. – Akkor úgy fogok élni, mint egy királynő! – kiáltott fel Anna és megpördült annak a közepén, ami hamarosan a fogadóterme lesz. – Tényleg úgy fogsz. Őfelsége kifejezett utasítása volt, hogy olyan házad legyen, amelyik méltó az ő jövendőbeli feleségéhez. Egy egész hadsereg szolgálót és udvarhölgyet fogadtak fel, hogy kiszolgálják Annát, úgyhogy olyan udvart tarthatott a Durham

házban, mintha máris királyné volna. Az új komornái közt volt egy Nan Saville nevű kedves, szőke lány, aki megszerettette magát Annával, olyan lelkesen szolgálta jövendőbeli királynéját. Anna meghívta Mary nővérét, hogy legyen az udvarhölgye, de Mary visszautasította. A gyerekeiről kell gondoskodnia, mondta. Mint a legtöbb hölgyének, gondolta Anna, őket azonban ez nem akadályozza meg, hogy az udvarba jöjjenek. Bosszankodott, hogy Mary nem fogadta el az olaj ágát. Három hét múlva minden készen állt, és ő beköltözött. Csapatostul jöttek az udvaroncok, hogy tiszteletüket tegyék, és a hűségükről biztosítsák. George és az apja állandó látogatók voltak, és az első este megérkezett a király, akit Norris szolgált ki, diszkrét távolságot tartva. Anna elnyomta a Norris láttán érzett örömét. Az egyetlen dolog, amit nem szeretett a Durham házban, hogy nem látta Sir Henryt naponta. Amint egyedül maradtak, Henrik megcsókolta, és Anna megérezte benne a visszafojtott izgalmat. – Hírt kaptam ma – jelentette be a király. – Campeggio bíboros hamarosan megérkezik Angliába. Látszik az ügy vége. – Ez csodálatos! – kiáltott fel Anna. – Semmi kétségem a végeredménnyel kapcsolatban, egyáltalán semmi kétségem. Isten és a lelkiismeretem tökéletesen egyetértenek az ügyem jogosságában. – Újra magához húzta Annát, és száját a lány ajkára tapasztotta. – Hamarosan az enyém lesz! – lihegte. Anna nagy örömmel vezette körbe őt és Norrist a Durham házban. Élénken tudatában volt Norris közelségének, de Henrik semmit sem vett észre. Szívből dicsérte az elvégzett átalakításokat és Anna ízlését, amellyel a házat berendezte. Kettesben vacsoráztak, ezüst étkészletből, amely valamikor Henrik apjának az asztalát díszítette.

– Finom vadpástétomot kínál – bókolt Henrik, és megtörölte a száját a szalvétájával. Kopogtak, és egy ajtónálló lépett be egy levéllel. – Suffolk hercegtől lesz – mondta Henrik, és egy mozdulattal elbocsátotta az embert. – Párizsba küldtem, hogy fogadja Campeggiót, és kíséije Angliába. Feltörte a pecsétet, elolvasta, és a homlokát ráncolta. – Mi áll benne? – kérdezte Anna élesen. – Rengeteg ostobaság. Azt mondja, hogy Campeggio küldetése csupán színjáték lesz. Ezt nem hiszem el. Az a legátus nem jön el ilyen messzire a semmiért. Henrik távol volt, vadászaton, mert beköszöntött a zsíros szezon. Anna a Durham házban maradt, aggódott a legátus miatt, és várta, hogy Henrik híreket küldjön. A király következő levele örömteli volt. A legátus Calais-ba érkezik még a héten. Onnan már csak egy rövid utazás Angliába, ha az időjárás engedi. És aztán írta Henrik, „hamarosan élvezni fogom azt, amire már oly régóta vágyom, Isten gyönyörűségére, és a mi kettőnk vigaszára. Többet most nem írok, drágám, az időhiány miatt, csak azt, hogy bár a karomban volna, és én az önében, mert azt hiszem, régóta nem csókoltam meg." Henrik képtelen volt sokáig távol maradni Annától. Elküldött érte, kérte, hogy jöjjön el hozzá titokban Easthampstead Parkba, a windsori erdőben álló vadászházába. Ez inkább palotának tűnt, és mivel csak Norris és a lovas háztartás volt szolgálatban, a hely üresnek hatott, viszont lehetőséget adott nekik némi magánéletre. Norris jelenléte azonban gyötrelmet okozott Annának. Henrik el volt ragadtatva, hogy láthatja Annát, de ettől függetlenül is jó hangulatban volt. A vadászat kitűnően sikerült – azt a vadat ették vacsorára, amelyet Henrik ölt meg –, és a király optimistán tekintett az előttük álló meghallgatásra.

Elkezdett egy újabb könyvet írni Az igazság tüköré címen, amelyet nagyon szeretett volna megmutatni Annának. Ebben kifejtette – nagyon meggyőzően – az érveit a házassága és a női örökösödés ellen. Anna kísértést érzett, hogy vitassa az utóbbit, de természetesen tudta, hogy ez nem szolgálná a saját érdekét. Jóval később történt, hogy Henrik kézbe vett egy gyönyörűen bekötött könyvet, amelyben egy selyem könyvjelző volt, és átnyújtotta Annának. – Szeretném ezt megmutatni énekeskönyvemben találtam.

önnek,

drágám.

Az

Anna kinyitotta, és egy csodálatosan festett Tudor rózsát és egy 1515-ös dátumot látott benne, aztán odalapozott az oldalhoz, amelyet Henrik mutatott. A szöveg latinul volt, ezzel a címmel: Quam pulchra est. – Nem tudok latinul – szabadkozott Anna, és visszaadta a könyvet Henriknek. – Akkor majd én lefordítom önnek – mondta a király, és olvasni kezdte a szavakat, érzelemtől zengő hangon. Milyen gyönyörű vagy kedvesem, Milyen gyönyörű és milyen bájos vagy; Milyen gyönyörű az orcád; Melled édesebb, mint a bor; Nyakad, mint egy ékköves nyaklánc; Szemed a galamboké. Ajkad, torkod, kezed, Hasad és arcod, mint az elefántcsont. Ó, drágám, feküdj mellém csupaszon, mert elalélok a szerelemtől.

Henrik felnézett Annára, szemében égett a vágy. Még soha nem használt Anna előtt ilyen erotikus nyelvet. Anna elképedt, hogy ez a szöveg egy énekeskönyvben szerepel, bár tudta, hogy ez a Bibliából vett érzéki, csábító Salamon éneke parafrázisa. – Szerzetes lettem, Anna! – panaszkodott Henrik. – Kívánom önt, csak Isten a megmondhatója, mennyire! Tudja, hogy eltökéltem, várok, amíg összeházasodunk, addig nem teszem egészen a magamévá, de drágám, oly sok minden van, amivel levezethetjük a vágyunkat. Mindig azt feltételezte, hogy Anna épp oly hevesen kívánja őt, mint ő a lányt. És most úgy csókolta, mintha fel akarná falni, rámenős keze a derekára, a csípőjére, a combjára tapadt. Anna gyengéden lefejtette magáról, de Henrik ujjai hamarosan a mélyen kivágott fűzőjénél matattak. – Nem! – suttogta Anna, és lefeszítette az ujjakat. Soha nem engedte meg, hogy Henrik bármi módon levetkőztesse. És a könyvben lévő dátumra gondolt. Ezt akkor készítették Henriknek, amikor fiatal volt, és boldog házasságban élt Katalinnal. Vele osztotta meg ugyanezeket a sorokat? – Oh, milyen kegyetlen – nyögte Henrik, ajkával Anna nyakán. Anna érezte rajta a gyógynövények illatával keveredő izzadság szagát, érezte arcán haja forró ziláltságát, bőrén a szakálla dörzsölését. Felemelte magához Henrik arcát, és megcsókolta, abban a reményben, hogy ezzel leszereli a komolyabb szándékait, de a király már túlságosan belelovallta magát, ajkát Anna mellére tapasztotta, lehúzta a merev, kelmét és szájába vette Anna mellbimbóját, nyelvével incselkedett vele. Vágy lövellt át Anna testén, megdöbbent, felizgult tőle. Soha nem számított rá, hogy Henrik ilyen érzést tud kelteni benne. De a király nem képzelheti, hogy meghódította őt. Innen már csak egy kis lépés a nagyobb szabadosságokig – és mi lesz aztán? Rákényszeríti-e Henrik, hogy teljesen megadja neki magát, ahogy

Mary állítása szerint vele tette? Anna tudatában volt a férfi erejének, hatalmának. A kar, amelyik olyan szorosan tartotta, erőfeszítés nélkül felemel egy pallost. Anna karcsú és a királynál sokkal kisebb volt – Henrik könnyen legyűrheti. Felült, gyengéden, de határozottan eltolta a férfit magától, és bekapcsolta a fűzőjét. – Ne! – tiltakozott Henrik, és vágyakozva nézett rá. – Ne legyen kegyetlen, Anna! – Mindkettőnkre gondolok. Mennél szorosabb az ölelés, annál nagyobb a csalódás. Türelmesnek kell lennünk még egy kicsit, szerelmem. Amellett most semmi botrányt nem kockáztathatunk. – Nem, ebben igaza van – sóhajtott Henrik, és elengedte. – De nem tudom, meddig vagyok még képes ezt kibírni. Amikor Anna visszatért a Durham házba, már egy levél várt rá. „Én egyetlen kedvesem, El akarom mondani, milyen nagy magányosságot érzek, amióta eltávozott, és biztosíthatom, hogy az idő most hosszabbnak tűnik, mint annak idején, amikor két egész hétre voltunk távol egymástól. Azt hiszem, ezt az ön kedvessége és az én heves szerelmem okozza, mert másképp nem tarthatnám lehetségesnek, hogy a távoliét ennyire elszomorítson. De most, hogy már közeledek ön felé, azt hiszem, a fájdalmam félig enyhet nyer, és abban is megnyugtatást lelek, hogy a könyvem lefoglal. Ma több mint négy órát töltöttem az írásával, ez okozta, hogy most rövidebb levelet küldök önnek, mert fájdalmat érzek a fejemben. Kívánok magamnak, különösen egy estét a kedvesem kaijában, akinek csinos csecsét, remélem, hamarosan megcsókolom. Annak a kezétől, aki az öné volt, van és lesz, az ő akaratából, H. R." Henrik nem tud nélküle meglenni – és a legátus hamarosan megérkezik! -Felajánlottam Campeggio bíborosnak, hogy állami fogadtatást rendezek neki Londonban – mondta Henrik Annának, miközben a király bárkájában siklottak a Temzén egy októberi estén, lantok és oboák hangja

mellett. – De visszautasította. Rendelkezésére bocsátottam a Bath Place-t a Temple Bar mellett. Ott kényelemben lesz, és onnan könnyen elérheti a Black Friars’ kolostort, ahol a meghallgatásokat tartják. Anna visszafojtotta a lélegzetét. Most már majdnem elérkezett az ítélet, amelyre oly sokáig áhítoztak.

Ám amikor a jó bíboros végül három nappal később megérkezett, azonnal ágyba feküdt. Henrik, aki diszkréten meglátogatta Annát aznap délután, kétségbe volt esve. – Úgy látszik, köszvényes, ez késleltette az utazását. Milyen okos Kelemen pápától, hogy olyan bíborost küld, akinek a haladása elkerülhetetlenül lassú lesz. Anna nem szólt, hogy megmondtam. Inkább arra a valószínűségre próbálta felkészíteni magát, hogy Campeggio kizárólag azt az utasítást kapta: húzza az időt és halogassa az ítéletet, ameddig csak tudja. Már eddig is öt hónapba telt neki, mire elérte Angliát – egy ilyen utazás normál körülmények közt három hétig tart nyáron. – Nos, ma este hagyom őt pihenni – mondta Henrik –, és holnap elküldöm Wolsey-t, hogy beszéljen vele. Másnap este Henrik haragtól vörösen vonult be Anna szobájába. – Wolsey ma órákat töltött Campeggióval, hogy megbeszéljék az ügyet – dühöngött és tudja, mit mondott ez a legátus? Azt mondta, hogy a legjobb megoldás az volna, ha a királyné és én kibékülnénk. De Wolsey, dicséretére legyen mondva, állta a sarat, és szorgalmazta, hogy az ügyet a lehető leggyorsabban bonyolítsák le. Elmondta Campeggiónak, hogy a királyság ügyintézése teljesen leállt, ami igaz. Ez a Nagy Ügy mindent háttérbe szorított, ezért sürgősen meg kell oldani. Anna nem szólt semmit. Minden úgy történt, ahogy előre látta. Összes reményüket ebbe a pápába fektették, és mi haszna volt? – Ne nézzen ilyen csüggedten, drágám – vigasztalta Henrik. – Wolsey győzni fog. Nincs államférfi, aki felérne hozzá. – Bárcsak el tudnám hinni! – kiáltott fel Anna. Apja és Norfolk nagybátyja épp tegnap este adtak ismét hangot az aggodalmaiknak a bíboros valódi szándékait illetően. Azt

gyanították, hogy titokban a királynét támogatja. És ha ez igaz, Wolsey örülni fog a legátus időhalogató taktikáinak. – Jaj, drágám! – Henrik csupa aggodalom volt. – Nagyon meg van zavarodva, és megértem. Ez a várakozás túl lehangoló. Biztosíthatom, hogy nincs ember, aki keményebben dolgozott az érdekünkben, mint a kardinális. – Akkor el kell fogadnom Felséged megnyugtatását. Henrik megcsókolta. – Öröm számomra, hogy azt látom, ön bölcs és megértő. Próbálja megzabolázni ezeket a hiú gondolatokat és képzelődéseket az ész kantárjával. Jó kedvesem, folytassa ilyen eltökélten, mert Wolsey révén eljön mind önhöz, mind hozzám a legnagyobb béke ezen a földön. Anna csak abban reménykedett, hogy Henrik bizalma a bíborosban meg fog térülni. Más ügyekről kezdtek beszélni. Az udvar átköltözik a Bridewell palotába, a Black Friars’ kolostor mellé, és Henrik, aki az ügy gyors kimenetelére számított, elintézte, hogy lakosztályokat készítsenek elő Anna számára a Bridewellben. – De ott lesz a királyné – tiltakozott Anna. – Ne féljen, drágám, nem fogja zavarni önt – nyugtatta meg Henrik, és a szemében megjelent az acélos csillogás, ami veszélyt jósolt. – Eltökéltem, hogy ráveszem, adjon hitelt a kétségeimnek a házasságunkkal kapcsolatban, és tekintse őket komolyan, amit eddig mindig elutasított. Bosszant, hogy amikor lefoglalnak a gondolataim, és aggódom a meghallgatás miatt, ő mosollyal az arcán jár-kel, biztatja az embereit, hogy táncoljanak és zenéljenek – mindezt az irántam érzett rosszindulatból teszi. És van még más is... Igazság szerint a viselkedése azt sugallja nekem, hogy nem szeret. Anna próbált nem nevetni – vagy sírni. Miért izgatja Henriket, hogy Katalin szereti-e? És miért szeretne a királynő egy férfit, aki mindent elkövet, hogy megtagadja őt? Ha Katalin nem a törvényes

felesége, nem lehet tőle hitvesi odaadást várni. De Henrik ezt is, azt is akarja. – Mit követett el azon kívül, hogy vidámnak látszik? – kérdezte Anna. Henrik vágott egy grimaszt. – Sem nyilvánosan, sem kettesben nem mutat irántam annyi szeretetet, amennyit kellene. Túl sokat szerepel az emberek előtt, és megpróbálja elorozni az odaadásukat tőlem. Milyen más következtetésre juthatnék, mint hogy gyűlöl engem? – Elhallgatott, látszott, hogy rettenetesen sajnálja magát. – A Tanácsom titkos jelentést kapott egy tervről: meg akarnak ölni engem és a bíborost. – Nem! Anna rémülten felkiáltott. Henrik nélkül ő senki, és a farkasok alig váiják, hogy rávethessék magukat... – Nyugodjon meg, drágám – csitította Henrik –, biztos vagyok benne, hogy nincs igazi veszély. De ha be lehetne bizonyítani, hogy a királynénak bármi köze van ehhez az összeesküvéshez, nem remélhetné, hogy megmenekül. Nincs igazi veszély. Anna gyanította, hogy igazi összeesküvés sincs. Henrik egyre jobban belelovalta magát. – A Tanácsom azt ajánlja, hogy tartsam magamat távol tőle, váljak el ágytól és asztaltól, és vegyem el tőle Mária hercegnőt. Anna nem hitte, hogy Henrik valaha ilyen messzire menne. Tudta, hogyha megtenné, az összetörné Katalint. Abban a pillanatban élesen belenyilallt az együttérzés a királyné iránt, de gyorsan emlékeztette magát, hogy Katalinnak nem kellene ebben a helyzetben lennie. Az ő hibája, hogy belekerült. Hangosan ezt mondta: – Lehet, hogy ettől megadná magát. Nem volna szabad a népszerűséget hajhásznia ilyen időben. – Nem, nem volna szabad – mordult fel Henrik. – Már így is túl sok együttérzést vált ki. A hétköznapi emberek, mivel nem ismerik az igazságot, főleg a nők, azt mondják, hogy a magam gyönyörűségére akarok másik feleséget választani; és bárki szól ez ellen, az gyűlölet

és szemrehányás tárgya. Katalin figyelmeztetést kapott, hogy kevesebbet mutogassa magát nyilvánosan, és viselkedjen józanabbul mostanában – vagy kockáztatja az elégedetlenségemet. így hát, drágám, amikor Bridewellbe jön, ő nem fogja zavarni. – Felállt. – Mennem kell. Reggel magam is találkozom Campeggio bíborossal. És azt ajánlom neki, ne javasolja, hogy térjek vissza a királynéhoz! Henrik másnap délután diadalmas hangulatban érkezett. Megcsókolta Annát, és kivezette a kertbe, ahol leültek egy kőpadra, szemben a Temzével. – Nem jól kezdődött – mesélte a király. – Először a legátus arra próbált rábeszélni, hogy téijek vissza a királynéhoz. Elképzelheti a reakciómat. De aztán megmutatott nekem egy pápai bullát, amely felhatalmazza, hogy ítéletet mondjon az ügyemben. Azt mondta, hogy Őszentsége bocsátotta ki, nem azért, hogy felhasználják, hanem hogy titokban tartsák, mivel a pápa demonstrálni kívánta, hogy jó szándékkal viseltetik irántam. Igazság szerint, Anna, azt hiszem, hogy Kelemen pápa szeretné, ha ítélet születne, de nem meri azt a bullát nyilvánosságra hozni, mert fél a császártól. Ez csak a beetetés, hogy ön nyugton maradjon, gondolta Anna. Mi értelme ennek a bullának, ha nem lehet használni? De tovább mosolygott. – Megmutattam neki – folytatta Henrik –, hogy nagy szorgalommal tanulmányoztam ezt az ügyet, és talán többet tudok róla, mint bármelyik teológus vagy jogász. Elmondtam a legvilágosabb szavakkal, hogy nem akarok mást, csak egy deklarációt, hogy a házasságom érvényes-e vagy sem, bár azt hozzátettem, hogy kétség sem férhet az érvénytelenségéhez. És akkor ő előállt az ideális megoldással. Katalint rá kell beszélni, hogy lépjen be egy apácarendbe. A királyné istenfélő, és csodálatos apátnő válna belőle. Aztán a pápa kibocsáthat egy felmentést, amely megengedi, hogy újra nősüljek, és a császárnak így nem lehetne ellenvetése. Összeházasodhatunk, drágám, és Anglia reménykedhet egy trónörökösben.

Ez volt a legjobb, a tökéletes válasz. Annának felvidult a kedve. – Gondolja, hogy a királyné belemegy ebbe? – Nem látom okát, hogy miért ne menne bele. Csak a személyemet veszíti el, ha belép az egyházba; tudja, hogy nem fogok visszatérni hozzá, bárhogy alakuljanak is a dolgok. Továbbra is élvezhet minden földi kényelmet, amire vágyik, és én teljesíteni fogom minden kívánságát, és ami a legfontosabb, Máriát nevezem meg az utódomnak a gyermekek után, akik majd tőlünk születnek, kedvesem. – Szeme fenyegetően összeszűkült, ami a kőkemény eltökéltségét jelezte, hogy az lesz, amit ő akar. – Amellett Katalin az, aki mindenkinél jobban meg akarja őrizni Európa békéjét és a Szentszék spirituális tekintélyét. – Henrik egyre támadóbb lett. – Mert ha Kelemen az ő javára döntene, minden hitemet elveszíteném a pápa hivatalában, és sokan mások is ezt tennék. És nagyon világosan megmondtam Campeggiónak, hogy ha nem engedélyezik a válást, megszüntetem a pápa hatalmát ebben a királyságban. Anna úgy érezte, hogy eláll a lélegzete. A szíve vadul zakatolt. Komolyan gondolja Henrik, amit most mondott? Véget vetne Anglia ezeréves engedelmességének a római egyház iránt, csak hogy szabaddá tegye magát? És őmiatta? Egy pillanatig nem tudott megszólalni. Aztán rátalált a hangjára. – Képes volna ezt megtenni? – Gondolkozás nélkül! – jelentette ki Henrik. – Nem tudnám elviselni, hogy egy korrupt pápának spirituális hatalma legyen a birodalmamban. De a dolgok nem fognak idáig jutni. Katalin belátó lesz. Anna elgondolkozott Henrik szavain. Aznap este, miközben vacsoráztak és a beszélgetés más témákra terelődött, gondolatai állandóan visszatértek ahhoz a nagy horderejű jövőképhez, amelyet Henrik felfestett. Valóban botrány, hogy a pápa képtelen rászánni magát, hogy nyilatkozzon Henrik ügyében. De, ahogyan Anna már tudta a Margit régens udvarában töltött napjai óta, sok minden más

is botrányos az egyházban. A bűnbocsánat árusítása; a papok, akik pénzt kémek a szegényektől a szentségekért, amelyek a mennybe jutáshoz kellenek, és akik fütyülnek a szüzességi fogadalmukra, és szeretőt tartanak. És ezek a kiválasztott férfiak, akiknek az a feladata, hogy a Szentírást tolmácsolják a laikus embereknek! És nézzük csak meg az egyház mesés gazdagságát, amely lehetővé teszi pápáknak, bíborosoknak és püspököknek, hogy szibarita luxusban éljenek. Nézzük csak meg Wolsey-t! Nézzük csak meg azokat az egyházi személyeket, akik, mint a bíboros, plébániákat és járandóságokat szereznek meg, kizárólag azért, hogy a bevételeiket növeljék, és soha még csak el sem látogatnak oda. Ez volna az egyház, amelyet Krisztus alapított? Biztos, hogy neki soha nem ez volt a szándéka. Nem csoda, hogy a Luther Mártonhoz hasonló reformerek felemelték szavukat a visszaélések ellen. A hit, mondta Luther, kizárólag a Szentíráson alapulhat. Az ember a Jézus Krisztusba vetett hite alapján ítéltetik meg. És a tizenegy év. alatt, amióta kiszögezte az egyház visszaélései elleni tiltakozó téziseit egy templom ajtajára Németországban, ezrek lettek a követői, bár az egyház pogányoknak bélyegezte őket. Henrik bírálta Luthert, bár az az egyház, amelyet oly hevesen védett, a velejéig romlott volt. És ez ugyanaz az egyház volt, amely iránt Katalin királyné és a császár és számtalan más ortodox keresztény feltétlen hódolattal fordult, és minden korrupcióra vonatkozó kritikát maga a hit elleni támadásnak tekintett. Ez volt az egyház, amelynek élő megtestesítőjét Anna Wolseyban látta. Olvasott néhányat Luther röpiratai közül, amelyeket sikerült becsempészni Angliába külföldről. Ezek lopva kézről kézre jártak az udvarban, és titokban vitatták meg őket, mivel hivatalosan be voltak tiltva. Anna beszélt róluk az apjával és George-dzsal, akik mindketten láttak bennük némi bölcsességet. De Anna hagyományos neveltetése a régi hitben túl mélyen gyökerezett ahhoz, hogy elfogadja: nem kizárólag a hit által, hanem jó cselekedetek révén is a mennybe lehet jutni, ahogy a lutheránusok

állították. Nem tudta elfogadni, hogy Luther a hét szentségből ötöt elutasított, és csak a keresztséget és az úrvacsorát tartotta meg. Az utóbbi hónapokban azonban megkérdőjelezte az egyház, sőt, maga a pápa fedhetetlenségét. Miért van az, kezdett tűnődni, hogy kizárólag a pappá szentelt emberek tolmácsolhatják a Szentírást? És miért kell, hogy a Biblia latin nyelvű legyen? Miért nem olvashatják el az emberek Isten szavát saját maguk? Úgy tűnt, hogy a felvilágosult idők, amikor Erasmus szabadon fordíthatta a Szentírást, régen elmúltak, elsöpörte őket az eretnekségtől való reakciós félelem. Hogyan fordulhatnak az emberek egy olyan Istenhez, akit nem ismernek kellőképpen? Vannak tudatlan papok, akik még latinul sem beszélnek! Reformra volt szükség. És Annának különös tehetsége volt hozzá, hogy ezt elősegítse. Minden szó, ami elhagyta az ajkát, megbabonázta Henriket. El tudta érni, hogy a király figyeljen rá. Most lerakja a reform alapjait, és ezekre épít majd, ha királyné lesz. Boldogság töltötte el. Olyan királyné lesz, amilyen Eszter volt a Bibliában. A zsidó Eszter Perzsia pogány királyának, Ahasvérusnak lett imádott második felesége, miután a király eltaszította első királynéját. A rendkívüli hatalommal bíró főminiszter, Haman, megpróbálta lemészárolni a zsidókat, de Eszter közbelépett, és megmentette a népét. És Annáról azt fogják mondani, amit Eszternek mondtak: „Ki tudja, miért jöttél te a királyságba ilyen időkben?" – Drágám? – szólította meg Henrik panaszosan. – Hallotta, amit mondtam? Mérföldekre volt. – Elnézést – kért bocsánatot Anna, és egy rándulással visszazökkent a valóságba. – Be kell vallanom, hogy fáradt vagyok ma este. – Akkor pihennie kell, kedves – ajánlotta Henrik, és szerelmes búcsút vett tőle. Anna örült, hogy egyedül maradt, és gondolkozhat, aztán egy órával később az ágyban ébren feküdt, tudatában, hogy milyen óriási jelentősége van annak, amit Henrik mondott, és amit ő tervez. Elég

becsületes volt magához, hogy tudja, céljai nem tisztán elvieken alapulnak. Ha kiáll az egyház ellen, magas erkölcsi alapra léphet a királynéval és Wolsey-val szemben. De vajon Henrik komolyan gondolta, amit arról mondott, hogy megszünteti a pápa hatalmát, vagy csak egy sértődöttségi rohamban fenyegetőzött vele? Amikor apja és George két nappal később meglátogatták, Anna leültette őket. – A király azt mondta, hogyha Kelemen nem adja meg a válásra az engedélyt, megszünteti a Szentszék hatalmát Angliában – mondta nekik. Azoknak egy pillanatig torkukra forrt a szó. Arcuk tükrözte a döbbenetüket annak a horderejétől, amit Anna mondott. – Atyám, ön egyetért, hogy az egyházat meg kell reformálni. Itt a csodálatos lehetőség. – Reform, igen. De elszakítani Angliát a Szentszéktől? – Sir Thomas a homlokát ráncolta. – Ezt akaija a király? – Ezt mondta. Azt hiszem, komolyan gondolta. – Anna felállt, és fel-alá kezdett járkálni a galérián. – Eltökélte, hogy megszerzi, amit akar, bármi áron. És ha ez szakításhoz vezet Rómával, az lesz a mi pillanatunk. – Istenemre! – kiáltott fel George. – Ha valaki meg tudja ragadni a pillanatot, az te vagy, Anna. Szinte azt remélem, hogy a pápa érvényesnek fogja nyilvánítani a király házasságát, hogy láthassuk, mi történik. – Ne légy nyegle – tett neki szemrehányást az apja. – Ez nem egy jelentéktelen ügy. Ez a legsúlyosabb kérdés, amelyik felvetődött Angliában ezer év. alatt. A király nyilván rendkívül dühös, ha ilyesmivel fenyegetőzik. Amikor vallásról van szó, konzervatív, a szíve mélyéig. Hűségesen jár misére, és nagypénteken odakúszik a kereszthez. Meginoghat az eltökéltségében. És akkor jössz te, Anna. Senki nincs jobb helyzetben, hogy a helyes útra terelje a királyt. Ha Kelemen igent mond neki, nagyon jó, és mi mind továbbra is olvasni fogjuk a rózsafüzérünket, és kérni fogjuk a szenteket, hogy járjanak

közbe értünk. De ha nem – azt mondom, köszönet érted Istennek, lányom! Elvezethetsz minket az ígéret földjére. Anna rábámult. Apja még sohasem árulta el, hogy ennyire bízik benne, és sohasem biztatta, hogy a végsőkig használja ki az erejét. Most virtuálisan átadta neki a vezetést, és elismerte, hogy a lánya, és nem ő Anna pártjának – és családjának a feje. A reform volt a kedvenc téma az egyre sötétebb őszi estéken, amikor Anna az apjával és George-dzsal a tűz mellett ült a nagyszobában a Durham Házban. – Nekünk, laikusoknak, el kell tudnunk dönteni, hogy mit gondolunk arról, amit a Biblia állít-jelentette ki George. – Mondj egyetlen érvet, hogy a Biblia miért nem lehet angol nyelvű és szabadon megszerezhető – tette fel a kérdést az apja, és kiitta a serlegét. -Attól félnek, rájövünk, hogy a Szentírás nem nyújt semmi alapot az egyház korrupciójához – mondta George. – Emlékeztek, amikor London püspöke elrendelte, hogy William Tyndale fordításának minden példányát el kell égetni? Aztán Wolsey bíboros eretneknek nyilvánította Tyndale-t. – Szerencséje, hogy Németországban él – jegyezte meg Anna, és felállt, hogy hozzon még egy kis bort. – Tyndale-nek igaza volt – állapította meg az apja. – Azt mondta, hogy ma egyetlen ember sem meri tanulmányozni a Szentírást, amíg nem esett át nyolc vagy kilenc év. agymosáson, és nem lett felvértezve hamis elvekkel. Addigra pedig már képtelen felfogni, ami a Bibliában áll. – Az egyház azzal akarja fenntartani az ellenőrzését, hogy cenzúrázza, amit a laikus nép tud – jelentette ki Anna. – Vajon attól fél, hogy ha mi mind el tudnánk magunk is olvasni a Szentírást, megkérdőjeleznénk a tekintélyét? – Már így is megkérdőjelezzük – jegyezte meg George. – Nem csak a Szentírást nem olvashatjuk – mondta Sir Thomas. – Wolsey-nak hosszú listája van a könyvekről, amelyeket betiltott.

– Milyen könyvekről van szó? – kérdezte Anna. – Lutheránus röpiratokról? – Nem ismerem az összes címet, de csak a múlt héten kotyogott egy Könyörgés a koldusokért című könyvről. Egy Simon Fish nevű angol írta, aki száműzetésben él Antwerpenben. Wolsey gonosznak és felforgatónak nevezte a művet, és azt mondta, hogy eretnekségre, gyilkosságra és felségárulásra buzdít. – Úgy hangzik, hogy ez egy nekem való könyv. – mosolygott Anna. – Ha Wolsey gyűlöli, én biztosan szeretni fogom. Hol szerezhetek egy példányt? Apja és George egymásra meredtek. – Megőrültél, lányom? – ugatott rá az apja. – Azt akarod, hogy felségárulással vádoljanak? – Már régen nem égettek meg senkit máglyán Angliában – vágott vissza Anna. – De a törvény még mindig érvényben van – emlékeztette Sir Thomas. – Annára azonban nem ugyanazok a törvények vonatkoznak, mint a többi alattvalóra – vigyorgott George. – Fogadok, akkora befolyása van a királynál, hogy minden betiltott könyvet büntetlenül elolvashat. – Nem szeretném ezt kipróbálni – torkolta le az apja. – Sohse féljen, atyám, nem fogom a bőrömet kockáztatni – nyugtatta meg Anna. De felcsigázták az érdeklődését. Azt nem láthatták az emberek, hogy a Könyörgés a koldusokért egy példányát keresi. így hát elküldte az egyik szolgáját Antwerpenbe, látszólag azért, hogy gyémántokat vásároljon, de azzal a titkos megbízatással, hogy szerezze meg a könyvet. Egy hét múlva már a kezében volt. Egy padlódeszka alá rejtette, csak éjjel vette elő, hogy olvassa, és el volt ragadtatva. Simon Fish síkra szállt, hogy a Szentírást fordítsák le

angolra. Henrik királyhoz fordult, akinek a könyvet dedikálta, hogy segítsen a szegényeken és a szükséget szenvedőkön, mivel az egyház a kapzsiságával csak növeli a nyomorúságukat. Anglia gazdagságának fele az egyház kezén van – aránytalan mennyiség, hiszen száz emberből kevesebb, mint egy tartozik a papi rendekhez. A kolostorokat korrupcióval és azzal vádolta, hogy adókat halmoznak a szegényekre, akiket pedig segíteniük kellene. Obszcén a gazdagságuk! Fish tulajdonképpen a vagyon újraelosztását akarta elérni, a birodalom nagyobb hasznára. De nem csupán az egyház gazdagságát vette célba. A papság, állította, idegenként hatalmat bitorol Angliában, és ravaszul kijátssza az őket korlátozó törvényeket. Britannia ősi királyai sohasem voltak Róma alattvalói, és sohasem fizettek adót a Szentszéknek, egy idegen hatalomnak. De a királyság most szolgaságban nyög, a sok papi parazitának köszönhetően, akik elárasztották. A könyv, erősen vitatható és provokatív, sőt, ellentmondásos volt, de a kérdés lényegére tapintott rá, és revelációként hatott. Nem csoda, hogy Wolsey betiltotta! Anna úgy döntött, hogy Henriknek látnia kell. Sok gondolkoznivalót ad majd neki. Annyira találóan ír a korról, hogy érdemes vállalnia a kockázatot. Nem hitte, hogy a király meg fogja büntetni. Legközelebbi alkalommal, amikor együtt ebédeltek, Anna áttolta a könyvet az asztalon. – Felségednek ezt el kell olvasnia – ajánlotta. Henrik a homlokát ráncolta, és Anna ebből tudta, hogy már hallott róla. – A bíboros betiltotta, de Fish mester számos meggyőző megállapítást tesz. Henrik felhúzta a szemöldökét. – Ezt honnan szerezte?

– Antwerpenből. – Nem akart hazudni. – Fish mester oda menekült attól való félelmében, hogy a bíboros üldözni fogja. Azt látom, hogy Wolsey miért ellenzi a könyvet, de Henrik, én nagyra értékelném az ön véleményét. Olvasta? Henrik a fejét rázta, és közben érdeklődéssel forgatta az oldalakat. – Sir, elégedett azzal, hogy a bíboros dönti el, milyen könyveket tilt be? Az ön nevében teszi. – Bízom Wolseyban – hangzott a válasz. Lehet, hogy Anna némi kétkedést érzett a hangjában? – Talán másképp fogja gondolni, ha elolvasta Fish mester könyvét. – Rendben van, elolvasom. Henrik magával vitte a könyvet. Egyetlen szemrehányó szót sem ejtett, amiért Anna megszerzett egy eretnek művet. Néhány nappal később beszámolt róla, hogy elolvasta, és a könyv, nagyon elgondolkoztatta. De arra nem adott parancsot, hogy vegyék le a tiltólistáról. Anna azzal vigasztalta magát, hogy sikerült elvetnie néhány magot, majdcsak kikelnek. Katalin nem volt hajlandó belátónak mutatkozni. Újra, és újra elutasította, hogy belépjen egy apácarendbe. Viszont ismételten kijelentette a két bíborosnak, hogy ő a király igaz felesége. Könyörgésük, ígérgetésük és fenyegetőzésük a legcsekélyebb hatással sem volt rá. A novemberi ég egyre lejjebb ereszkedett, amikor a feldühödött Henrik eltrappolt, hogy ő maga beszéljen Katalinnal, és azt kiabálta: „Elzavarom! Én fogom a fejére erőltetni a fátylat!" Anna órákig nem látta, és amikor végre eljött hozzá késő este, borzasztó hangulatban volt. – Mit mondott a királyné? – próbálkozott.

– Megátalkodott. Ez ellentmond a lelkének, a lelkiismeretének és a becsületének. – Vagyis ön rá fogja kényszeríteni? – Ha úgy adódik, igen. Campeggio minden erejével ezt a megoldást támogatja. Hagyom, hogy ő gyakoroljon nyomást Katalinra. Tehát még mindig fél tőle, gondolta Anna. Másokra hagyja, hogy szembe szállj anak a királynéval. – Az ember azt hinné, Katalin örül, hogy visszavonulhat egy apácakolostorba, és maga mögött hagyhatja ezt az egészet – mondta. – Elkerülhetné a kínos helyzetet, amely előadódhat, ha az ügy bíróságra megy. Egy ilyen érzékeny hölgy nyilván visszariad attól, hogy a házasélete részleteit nyilvános vizsgálat alá vegyék. – Én riadok vissza – vágta rá Henrik. – Őt azonban semmi nem ingatja meg. Még Norfolk herceg is dicsérte Katalin bátorságát. De dühítő volt, hogy a királyné nem hajlandó szembenézni a helyzet realitásával, mint ahogy az is, hogy a köznép továbbra is az ő ügyét támogatja. – Sir, úgy látszik, most, hogy itt a legátus, az emberek egyre nyíltabban adnak hangot a királyné iránt érzett szeretetüknek. És engem pocskondiáznak. Anna tisztában volt vele, hogyan nevezik. „Lotyó! „Ringyó! „Jezabel!" – Tudom – mondta Henrik, és úgy járkált fel-alá, mint egy ugrásra készülő oroszlán. – Nem fogom eltűrni ezeket az ostoba pletykákat és tüntetéseket! Meghívom a polgármestert és a lordjaimat, a tanácsosokat, bírákat, városatyákat, seriffeket, a városi céhek mestereit és bárki mást, aki el akar jönni, és ezt közlöm velük!

így is tett. Anna nem volt jelen a Bridewell palota nagytermében, amikor a király beszédet mondott prominens alattvalói előtt. Ám sokan mesélték, milyen fenséges volt Henrik, amikor megjelent és díszöltözékében a baldachinos trón elé állt, és milyen tiszteletet parancsolón beszélt. Mindenkit emlékeztetett, hogy tizenkilenc éves uralkodása alatt úgy intézte az ország sorsát, hogy egyetlen ellenség sem támadt rájuk, és ahhoz, hogy ezt a békét megőrizhessék, biztosítani kell az utódlást. Dicsérte a királynét, és azt mondta, hogy semmi nem okozna neki nagyobb örömet, mint ha a bíróság Katalint a törvényes feleségévé nyilvánítaná, és ha újra házasodna, minden nő közül ismét csak őt választaná. Anna megriadt ettől, de aztán meggyőzte magát, hogy csupán a politika diktálta Henriknek ezeket a szép szavakat. Ezután azonban a király megvallotta lelkiismereti kétségeit és a félelmét, hogy oly hosszú ideig törvénytelen házasságban élt. Erre mindenki együtt érzőn bólogatott. Csak a legvégén jelentette ki, hogy nem hajlandó eltűrni semmiféle ellenkezést a válással szemben, és azt mondta, hogy nem létezik olyan méltóságteljes fej, amelyet le ne röpíthetne. Persze az egész csak hetvenkedés – Anna nem hitte, hogy valaha ilyen messzire menne. A király beszéde volt a társalgás egyetlen témája az udvarban. Voltak, akik együttérzésüket fejezték ki Henrik helyzetével kapcsolatban, voltak, akik csendben maradtak, csendjük azonban ékesszóló volt, és néhány bátor lélek azt a nézetet vallotta, hogy nem lett volna szabad a nyilvánosság elé tárni az ügyet. De sokan voltak olyanok, akikben az ellenséges érzéseket a megértés váltotta fel, és amikor a beszéd részletei kiszivárogtak London utcáira, az emberek józanabbul kezdtek nyilatkozni a Nagy Ügyről, mint korábban. Anna úgy döntött, legjobb, ha a Durham házban marad, amíg a kedélyek lecsillapodnak. Nem akarta aláásni a jó munkát, amelyet Henrik végzett a népe megnyugtatására. Látogassa csak a király őt titokban, horgonyozzon csak a jelöletlen bárkája csendben, távol a

kíváncsi szemektől. Hiányozni fog neki Norris, de most nem akar még több zűrzavart az életében. Anna már régen elfogadta, hogy a látszat kedvéért Henriknek időről időre meg kell látogatnia Katalint, vele kell vacsoráznia, még az ágyat is meg kell osztaniuk. Henrik biztosította, hogy a ritka alkalmakkor, amikor éjjel felkeresi a királynét, hozzá sem ér. De egyáltalán miért alszik vele? Henrik ezzel egyre jobban dühítette és zavarta Annát. Most tényleg el akar válni Katalintól? A királynénak valami hatalma van Henrik fölött, és ezt a király nem tudja lerázni. Talán azért, mert Katalin öregebb nála, egy anyafigura? Vagy a kapcsolatot jelenti az elvesztett iijúságához, élő emlékeztetője a boldogabb, gondtalanabb, a fiai elvesztése előtti időknek? Vagy a király egyszerűen erkölcsileg gyáva, nem szívesen provokál ki jelenetet – vagy a császár haragját – azzal, hogy teljesen megfosztja Katalint a társaságától. Végül Anna már nem tudott többet elviselni. – Itt van a legátus! – kiáltott fel, amikor egy nyugalomban és zenéléssel eltöltött délutánt követően Henrik bejelentette, hogy visszamegy a Bridewell palotába, és a királynéval vacsorázik. – Nemsokára tárgyalják az ügyet, és még mindig közös asztaluk és közös ágyuk van! Henrik sietett megbékíteni. – Kedvesem, nyugodjon meg. Ez csak a látszat kedvéért történik. De nem szeretném feldúlni, drágám. Megígérem, hogy soha többé nem fekszem egy ágyba Katalinnal. Teljesen tisztában vagyok az erkölcsi veszéllyel, amellyel ez rám nézve járhat. Katalin mostantól egyedül fog aludni. És hamarosan, drága szerelmem, mi együtt leszünk. – Imádkozom, hogy így legyen – mondta Anna, de nem békéit meg teljesen. Ragaszkodott hozzá, hogy a Durham házban marad, Henrik tiltakozásai süket fülekre találtak, és az udvar nélküle költözött Greenwich-be. Természetesen Henrik nem hagyta nyugton, úgyhogy decemberben Anna végül engedett a könyörgéseinek,

bezárta a házat, és csatlakozott hozzá az udvarban. Kellemesen meglepődött, mert egy szebb, tágasabb szállást kapott, mint az előző volt, közel a király saját lakosztályaihoz. Maga Henrik választotta a berendezést, amelybe a legdrágább ágyfüggönyök és faliszőnyegek, és egy arany és ezüst étkészletekkel megrakott nagyszerű tálaló is beletartozott. A szobák egy királynénak is megfeleltek! Anna megelégedést érzett, amikor az ország hatalmasai eljöttek, hogy a tiszteletüket tegyék nála, nyilván arra számítottak, hogy hamarosan férjhez megy a királyhoz. Észrevehető volt, hogy kevesen rótták le kötelességüket Katalinnál, aki a szokásos mosolyát viselte a nyilvánosság előtt, méltóságteljes türelemmel fogadta a visszautasításokat, és határozottan Henrik oldalán maradt, Anna bosszúságára. Anna még mindig kellemetlenül tudatában volt az ellenségességnek, amely a kastély falain túl várt rá. Amikor a folyón jött ide, az emberek komoran figyelték a partról, és néhányan azt kiabálták. „Nan Bulién nem lesz a királynénk! Nekünk nem kell semmiféle Nan Bulién!" Elviselhetetlen volt! És Henrik, minden fenyegetése ellenére, tehetetlennek bizonyult, nem tudta elhallgattatni őket. Még mindig semmi jele nem volt, hogy a két bíboros elkezdi a meghallgatást. Közeledett a karácsony, és amíg el nem múlik, semmi sem fog történni. Anna kezdte azt gondolni, hogy soha nem is fog. Csak azután tudta meg, amikor már befejezett tény volt – és akkor is csak úgy, hogy véletlenül meghallotta, amikor Henrik egyik tanácsosa megemlítette valaki másnak –, hogy végül is Dame Isabel Jordánt csendben beiktatták, mint Wilton apátnőjét. Égette a harag. Ez csak Wolsey műve lehetett. Vajon Henrik tudta, hogy a bíboros dacolt vele? Vagy Wolsey rábeszélte, hogy adja a beleegyezését, és mindketten abban reménykedtek, hogy ő nem fog rájönni? Akárhogyan is történt, Wolsey hamarosan megtudja, hogy vele nem lehet packázni.

Anna majd szétrobbant, amikor kiderült, hogy Henrik meghívta Wolsey-t és Campeggiót, hogy töltsék vele a karácsonyt Greenwichben, mint díszvendégek. Úgy döntött, hogy a szobái üres pompájában marad. Henrik el volt keseredve. – De drágám, lovagi tornákat, banketteket, maskarajátékokat és álarcosbálokat rendezek. Nyílt házat tartok. Jöjjön, csatlakozzon hozzám, kérem! – Nem, amíg a királyné elnököl önnel az ünnepségeken! Ez igaz volt, de nem ez volt a teljes igazság. Henrik azonban kezdett belefáradni, hogy Anna örökösen panaszkodik Wolsey-ra. Tehetetlennek látszott. – Gyűlölöm, ha arra kell gondolnom, hogy teljesen egyedül van itt. Hogy lehetnék vidám, amikor tudom, hogy ön nem az? – Én viszont nem lehetek vidám azokkal a bíborosokkal ott. Tudta, hogy indokolatlanul nyűgös, de nem bírt magával. Őrjöngött a csalódottságtól és a nehezteléstől. Henrik akkor otthagyta, de késő éjszaka visszatért, és ékszereket hozott neki: gyémántokat a hajába, igaz szerelmesek csomóival díszített arany karkötőket, egy virágbrosst, aranybordűrt a ruhái ujj ára, rubintokkal, rózsákkal és szívekkel ékesített gombokat. Anna úgy fogadta el ezeket, mintha legalábbis járnának neki; végül is nem várakoztatják a koronára már elképzelhetetlenül hosszú ideje?

16 fejezet 1529 Egymás után érkeztek az ajándékok, míg a látszólag véget érni nem akaró tél átadta helyét a tavasznak. Amikor együtt voltak a nyilvánosság előtt, Henrik nyíltan ölelgette Annát, mintha már a felesége volna, fogta a kezét, simogatta az arcát, átkarolta a derekát, nem törődött vele, hogy ki látja. Ám Annát nem lehetett megbékíteni. Tartózkodó volt és a Durham házban maradt, dúltan az újabb késlekedések miatt. – Miért? – kérdezte szüntelenül. – Nem lehet meghallgatni az ügyet, és pontot tenni a végére? Amikor kettesben volt George-dzsal, szabad utat engedett a csalódottságának, aztán a végén hisztérikusan nevetett. – Micsoda furcsa helyzetbe kerültünk! – fújtatott. – Ki láthatta ezt előre? Állandóan a közte és Eszter királyné közti párhuzamra gondolt. – Második Eszter leszek – mondta az öccsének. – Én leszek a tiszta vallás bajnoka, és megvédem Anglia egyházát a korrupciótól. Hívjanak csak eretneknek! Tudom, mit beszélnek rólam az emberek. Azt hiszik, hogy Luther tanításait követem. – Apánkat és engem lutheránusabbnak tartanak Luthernél – vigyorgott George. – Én soha nem leszek lutheránus – jelentette ki Anna –, és ezt idővel mindenki be fogja látni. Addig, mint Eszternek, nekem is óvatosan kell kezelnem a királyt vallási ügyekben. Bár, gondolta, még Henrik rendíthetetlen ortodoxiáját is kikezdte az, ahogyan Kelemen a Nagy Ügyet kezelte. Sikerült egy másik betiltott könyvet is megszereznie. William Tyndale írta, és A keresztyén ember engedelmességéről és arról,

hogyan kormányozzanak a keresztyén királyok címet viselte. Ebben Tyndale nyíltan megkérdőjelezte a pápa és a bíborosai hatalmát, és azt állította, hogy nem a pápának, hanem a királynak kell minden birodalomban az egyház élén állnia, mert a király azáltal, hogy felkenték szent olajjal és megkoronázták, mindenképpen Isten után következik, és isteni bölcsességgel van felruházva, eltérően a közönséges halandóktól. Anna komornái közül sokan követték úrnőjük példáját, és érdeklődni kezdtek a vallási reform iránt. Anna kölcsönadta egyiküknek, Nan Gainsfordnak a könyvet, és figyelmeztette, hogy rejtse el. De egyik nap Nan sírva jött hozzá, és bevallotta, hogy a szerelme, George Zouche elragadta tőle egy játékos civakodásban, és elvitte, hogy ő maga is elolvassa. – De a királyi kápolna dékánja meglepte, és elvette a könyvet, és odaadta a bíborosnak – nyüszített Nan. – Ne félj – nyugtatta meg Anna, és a bárkáját kérte. Amikor kikötött Greenwich-ben, egyenesen a királyhoz ment, aki a belső szobájában pihent nemes urai körében. Meglepődött, amikor Anna belépett, pukedlizett és letérdelt elé. – Ne térdeljen előttem, kedvesem – kérte Henrik. Elküldte a társait, és felemelte volna Annát, de ő ott maradt térdepelve, és elmondta, mi történt. Könyörgött, hogy Henrik segítsen visszaszerezni a könyvet. – Mert a bíboros azt fogja hinni, hogy eretnekséggel foglalkozom. Csak azt szerettem volna tudni, miért tartják Tyndale mestert eretneknek, amikor az okfejtései igazán megalapozottnak tűnnek nekem. Sir, könyörgöm Felséged védelméért. Henrik megfogta a kezét, és talpra segítette. – És meg is kapja. Bízza csak rám. Anna diadalittasan lépett ki a király lakosztályából. Henrik ismét nem rótta meg, amiért tiltott könyvet olvas. Még nagyobb elégtételt

jelentett, amikor Wolsey személyesen jött el a Durham házba aznap este. – Azt hiszem, ez az öné, Anna úrhölgy – mondta, és úgy nyújtotta át a könyvet, mintha egy gyerek ártatlan első olvasókönyve volna. – Köszönöm, uram. Anna meghívta, hogy igyon vele egy pohár bort. Miközben ittak és udvariasan csevegtek, bejelentették magát Henriket. Beszélgettek egy darabig, aztán Wolsey alázatosan meghajolt, és távozott. – Örök hálával tartozom – mondta Anna Henriknek. – Már láttam magamat az egyházi bíróság előtt! – Gondolja, hagytam volna, hogy ez megtörténjen? – kérdezte a király. Karjába vette, és hevesen megcsókolta. – Remélem, hogy nem! De itt van a könyv, és kérem, hogy olvassa el. Meg fog lepődni – és talán hatással lesz önre. így is volt. Amikor Anna legközelebb találkozott Henrikkel, a király csak erről beszélt. – Ezek vitathatatlan érvek, drágám. Ez egy nekem való könyv, és minden királynak el kell olvasnia. – De ha a bíboros eléri, amit akar, senki sem olvashatja el – mutatott rá Anna. – Sir, rendben valónak tartja, hogy az egyháznak univerzális hatalma van? Henrik elgondolkodva nézett. – Jó kérdés, újabban számtalanszor feltettem magamnak is. Anna kihúzta magát, összeszedte a bátorságát, megköszörülte a torkát. Eljött a pillanat, amelyre várt.

és

– Az egyháznak nagy szüksége van reformra – kezdte –, és egy király, akit nem kötnek Róma diktátumai, képes volna megszüntetni a visszaéléseket. Ön már kijelentette, hogy eltörli a pápa hatalmát Angliában, ha a Szentatya nem tesz eleget az ön lelkiismeretének. Henrik rábámult. Ahogy Anna gyanította, ez a kijelentés csupán hetvenkedés volt. – Azt hiszi, hogy szakítanom kellene Rómával? – Sir, önmaga mondta, hogy csalódott a római egyházban. Azt mondta, hogy nagy szükség van reformokra. – A reform egy dolog, de szakítani Rómával, az egészen más. Azonkívül Róma még a bajnokunknak bizonyulhat ebben a Nagy Ügyben. – Bizonyulhat. Én nem engedem meg magamnak, hogy reménykedjem, mert a reményeimet már régen szétzúzták. Halálosan beteg vagyok attól, hogy bizonytalanságban kell élnem. Könnyek fenyegettek, és Henrik, mint mindig, sietett a szerelmét megnyugtatni. Amikor ékkövekkel kivert zekéjéhez szorította, Anna megengedte megának a sírás luxusát. Néha úgy érezte, hogy többet már nem tud elviselni, de nem olyan fából faragták, hogy könnyen feladja. Harcos volt, és ma este újabb magot vetett el – tudta, hogy termékeny talajba. Ha a Nagy Ügyet nem oldják meg hamarosan, radikális lépésekre lesz szükség. Henrik ezt be fogja látni. A király már nem volt olyan barátságos Wolsey-val, mint korábban. A meghallgatás végtelen halogatása feszültté és türelmetlenné tette. Egyik este vacsora közben a Durham házban, Anna diadalittasan hallgatta, ahogy Henrik hangot ad a gyanújának, hogy a bíboros titokban ellenzi a házassága felbontását. – Egész idő alatt ettől féltünk, sir – szólt közbe gyorsan Norfolk. – Felséged ellen dolgozik, mert azt hiszi, hogy egy önnek kedvező ítélet alá fogja ásni a Szentszék hatalmát – mondta Anna lágyan. – A pápa nem hibázhat, vagy legalábbis ezt mondják nekünk, de ön megkérte Oszentségét, hogy érvénytelenítse azt, amit

az elődje jóváhagyott. Ha a pápa tévedhetetlen, akkor a felmentés, amely megengedte, hogy ön feleségül vegye a királynét, érvényes kell legyen. De mi tudjuk, hogy ez ellentmondásban van a Szentírással, és amikor Felséged előállt ezzel az üggyel, rámutatott, hogy a pápa ítélete hibás. És ez csak kárt okozhat az egyháznak. A férfiak mind őt nézték, láthatóan lenyűgözve. – Felségednek most látnia kell, miért nem bízhat Wolseyban – vonta le a következtetést Anna. – 0 Rómának több lojalitással tartozik. Másnap elment Greenwich-be, és megkereste a bíborost, hogy megkérdezze, mi késlelteti a meghallgatást. Wolsey zavarban volt. – Dokumentumokra várunk, Anna úrhölgy. – Dokumentumokra? – Igen, hogy a királyné bemutathassa őket, mint bizonyítékot. – Uram, ezt a késlekedést ön, és semmi kétségem, nem Campeggio bíboros okozza. A király nem örül. Én sem örülök. Semmi kétségem, hogy a királyné is szeretné lezárni az ügyet. – Minden tőlem telhetőt megteszek! – tiltakozott Wolsey, és elvörösödött a haragtól. – Azt hiszem, minden öntől telhetőt megtesz, hogy halogassa az ügyeket! – vágott vissza Anna. – De figyelem önt – akárcsak a király! Most minden kormányzati teendő végleg leállt. Semmiről nem esett szó a Nagy Ügyön kívül. A királyné beadott egy kérvényt Rómába a legátusi bíróság jogosultsága ellen, de Angliában senki sem figyelt erre. Anna egyre jobban felháborodott a késlekedések miatt. A királyságot nem lehet örökre bizonytalanságban tartani. – Hamarosan megkap mindent, amit csak kíván – nyugtatgatta Henrik.

De teltek a hetek és a hónapok, és a bíróságot még mindig nem hívták össze. És már húsvét volt. Nagypénteken Anna elfoglalta helyét a király padjában a királyi kápolna fölött Greenwich-ben, és figyelte, ahogy Henrik, alázatossága jeleként mezítláb, térden kúszik a kereszthez udvaroncai ámuló gyülekezete előtt. Hallgatta, ahogy Warham érsek Szűz Mária áldását kéri az uralkodóra: „Imádkozzon édes fiad, Jézus, nagyhírű uralkodónkért, VIII. Henrikért, és könyörögjön, hogy régen áhított örömök és soha nem halványuló dicsőség adassák meg neki örökké." Ámen! Imádkozott Anna hevesen. A mise után, ahogy Henrik meghagyta neki, felemelkedett és lement a lépcsőn a templomhajóba, és helyet foglalt egy bársony borítású pad előtt, amelyen rengeteg arany– és ezüstgyűrű hevert. Mindenki őt bámulta, és felháborodott sóhajokat és mormolást lehetett hallani, de Anna megpróbált nem tudomást venni erről. Rendes körülmények közt a királyné feladata volt, hogy elvégezze a ceremóniát, megáldja a gyűrűket, amelyeket minden évben olyan embereknek osztottak szét, akik görcstől szenvedtek. De Henrik ragaszkodott hozzá, hogy ez idén Anna feladata legyen. Nagy megtiszteltetés egy ilyen gyűrűt kapni, magyarázta. Anna tudta, hogy ez egy újabb gesztus, hogy megbékítse a sok késlekedés miatt. Miközben megáldotta a gyűrűket, érezte az ellenséges hangulatot maga körül és rájött, hogy Henrik nagyon elszámította magát. Őt még nem koronázták meg és nem szentelték fel, így nem volt felruházva a spirituális hatalommal, amely erre a feladatra feljogosította volna, és ezt mindenki tudta. De nem fogja kimutatni a becsmérlőinek, hogy megijedt a helytelenítésüktől. Miután meghajolt az oltár és a király előtt, magasra tartott fejjel visszavonult a helyére. Henrik egyre ingerültebb lett. Leveleket kapott Rómából, de Annának nem árulta el, hogy mi áll bennük. Wolsey úgy járkált körbe, mintha a világ összes gondja az ő vállát nyomná. Anna legszívesebben a falra mászott volna a csalódottságtól. De végül, hosszú, hosszú idő után, minden feltétel adott volt, hogy döntés szülessen a Nagy Ügyben, és már nem lehetett semmi ok a

halogatásra. Május végén Henrik formálisan felhatalmazta a legátusokat, hogy összehívják a bíróságukat a Black Friars’ kolostor nagytermébe, és meghallgassák az ügyét. Az udvar átköltözött a Bridewell palotába. Izgatott készülődés zajlott. Soha nem rendelték még bíróság elé Anglia királyát vagy királynéját, és mindenki gondosan vigyázott, hogy a dolgok rendben történjenek. És mindeközben az emberek háborogtak a király és Anna úrhölgy ellen. Anna izgult és ideges volt, hol könnyek, hol dühkitörések vettek rajta erőt. Henrik mindent megtett, hogy megnyugtassa, késő éjszakáig vele maradt, próbálta eloszlatni a félelmeit – és ez, természetesen, pletykákat szült. Anna tudta, hogy a legtöbb ember azt hiszi, a szó szoros értelmében Henrik szeretője, és dühöngött a dolog igazságtalansága miatt, hiszen már közel négy éve féltékenyen őrizte a szüzességét – és minek? Huszonnyolc éves volt, majdnem középkorú! Valahányszor belenézett a tükörbe, öregebbnek látta magát. A keserűség halvány vonalakat húzott a szája köré, és mintha egy ránc jelent volna meg a homlokán. Tudta, mennyire rossz a híre Angliában és külföldön egyaránt. A hatalomnak és befolyásnak, amelyet élvezett, nem volt törvényes alapja; kizárólag a király iránta érzett heves szerelmén nyugodott. Henrik nélkül ő egy senki. Katalintól eltérően nem állt mögötte egy hatalmas császár, hogy támogassa. Henrik már régen megmondta neki, hogy amint az ügye a legátusok elé kerül, el kell hagynia Londont. Anna elrémült ettől a kilátástól, mert így Henrik ki lesz szolgáltatva Wolsey és az ő saját ellenségei mesterkedéseinek. A Durham házban maradt, amíg csak tudott, az utolsó pillanatig halogatta az indulását. Henrik épp olyan boldogtalan volt az újabb elválás miatt, mint ő. – De mennie kell, kedvesem – sürgette. – Nem volna illendő, hogy megjelenjen a bíróságon, amíg nem mondják ki az ítéletet. És így, amikor júniusi felhők kergették egymást az azúr égen, és a nyár az egész világot aranyra festette, Anna könnyes búcsút vett

Henriktől, és néhány szolgával és egy királyi kísérettel elindult Heverbe. Annyira fel volt zaklatva, hogy amint hazaért, írt Wolseynak, aki talán megdöbbent az extravagáns udvariasságok és Anna iránta tanúsított változatlan szeretete és kegye bizonygatásai olvastán. Nyilván rájött, Anna arra szánta ezeket, hogy helyes döntésre sarkallja őt. Wolsey jól ismerte Annát ahhoz, hogy tudja, nem fog megbocsátani, ha ő nem váltja be a hozzá fűzött reményeket. Anna Mary gyermekeinek ártatlan társaságában keresett felüdülést, de maga Mary csípős maradt. – A király felforgatta a birodalmát miattad, de te nem tűnsz túl boldognak. – Egy nap – perlekedett Anna –, mindnyájan hálásak leszünk, hogy ezt tette. – Ne igyál előre a medve bőrére! – vágott vissza Mary. Szerencsére apjuk hamarosan betoppant egy vidám levéllel Henriktől, aki fájdalmasan hiányolta Annát, de optimista volt. „Ahogy közeledik az idő, amelyre oly régen várunk, annyira boldog vagyok, mintha már el is érkezett volna. Mindamellett ez a boldogság nem valósulhat meg, amíg a két legjobban érintett személy nem találkozik, amit én jobban kívánok, mint bármilyen földi jutalmat. Mert mi lehet nagyobb öröm ezen a világon, mint annak a társasága, akit a legdrágábban szeretünk, és tudjuk, hogy ő, szabad akaratából, ugyanígy érez, és ennek a gondolata nagyon felvidít." De ő nem érez ugyanígy, gondolta Anna, és úgy látszik, ezt örökké titkolnia kell. Számára a cél egy korona volt, egy hideg fémből készült, ám végtelenül csábító tárgy. Már belekóstolt a hatalomba, és éppen olyan szédítőnek találta, mint a szerelmet. Mit nem lenne képes megtenni azzal a koronával a fején! És hálás lesz Henriknek, és szeretni fogja, hiszen ez lesz a kötelessége, ha egyszer összeházasodnak. Henriknek soha nem ad majd okot, hogy kételkedjen benne.

Apjának vissza kellett térnie az udvarba a válaszával, úgyhogy Anna sietett papírra vetni egy meleg hangú levelet, amelyben arra buzdította Henriket, hogy legyen vidám. Hamarosan mindig együtt lesznek. A legátusi bíróság már ülésezett. Hírnökök, akik ide-oda száguldoztak a Bridewell palota és a Hever kastély között, tájékoztatták Annát a fejleményekről. Megrémült, amikor azt hallotta, hogy a királyné nem volt hajlandó elismerni a bíróság kompetenciáját az ügy tárgyalására, és tiltakozott, mert úgy gondolta, hogy nem fognak elfogulatlan ítéletet hozni. Katalin még térdre is borult Henrik előtt a Black Friars’ termében, és rendkívül érzelmes hangon könyörgött neki, hogy kímélje meg a meghallgatás megaláztatásától, és nyilvánosan kijelentette, hogy szűzként ment a királyhoz. Aztán kisétált, és nem engedelmeskedett a kikiáltónak, aki visszahívta. Szerencsére a meghallgatás nélküle is folytatódott, de világos volt, hogy a bíróság hosszúra nyúló ülései, amelyek nagy részén Henrik nem vett részt, a végsőkig próbára tették a király türelmét. Anna örömmel hallotta, hogy Henrik magához rendelte Wolsey-t, és több mint négy órán keresztül zúdította rá az elégedetlenségét. Július negyedik hetében Henrik sürgősen visszarendelte Annát az udvarba, mert úgy volt, hogy Campeggio bíboros igen gyorsan ítéletet fog mondani. Henrik magabiztosnak tűnt, mintha tudná, hogy számára kedvező döntés születik. Anna azonnal megparancsolta a komornáinak, hogy csomagoljanak össze, és teljes sebességgel megérkezett a Bridewell palotába, ahol Henrik türelmetlenül várta a magánlakosztályában. – Most már nem tarthat sokáig – mondta, és összeölelkeztek. – Akár holnap is megtörténhet. És aztán drágám, elkezdhetjük az esküvőnket és az ön koronázását tervezni. És végre az enyém lesz! Anna nem merte megengedni magának, hogy reménykedjen. Szerette volna, ha elmehet a Black Friars’ nagytermébe, hogy ott legyen Henrikkel, amikor meghozzák az ítéletet, de ez nem lett volna

politikus lépés. így, miután Henrik egy csókkal elbúcsúzott tőle, és eltávozott Suffolk gróf társaságában, ott maradt a nagyszerű lakosztályban, amelyet a király kijelölt számára, bort szopogatott, hogy megnyugtassa az idegeit, és próbált nem gondolni arra, hogy mi történik a kolostorban, mindössze néhány yardnyira a Fleet folyó túloldalán. Henrik vészjósló arccal beviharzott Anna szobájába. – Visszautalták Rómába! Anna a csontjaiban érezte. Az a tutyimutyi pápa soha nem fogja a királyt szabaddá tenni. Henriket becsapták, rászedték! Mindent gondosan megterveztek, hogy kezes maradjon, amíg Kelemen teljesíti a császár kívánságát. Ha valaha volt bizonyíték az egyház korruptságára, hát ez az! – Mit mondott Campeggio? – kérdezte Anna kőkemény hangon. – Azt mondta, nem hoz elhamarkodott döntést, mielőtt nem beszéli meg az ügyet a pápával. Azt mondta, nehéz meglelni az igazságot. – Henrik szinte köpte a szavakat. Nem akart Annára nézni. – Az ügyem megalapozott, ezt én is tudom, és ő is tudja. De most határozatlan időre elnapolták. Állítom, Anna, hogy ez politikai döntés. Nem számít, milyen teológiai érveket hozok elő, nem hajlandók meghallgatni. Suffolk, aki követte Henriket a szobába, ugyanolyan dühös volt. – Anna úrhölgy, én kiabáltam azokkal a legátusokkal. Azt mondtam: „Anglia sohasem volt vidám, amióta bíborosok vannak köztünk!" Szép, léha arca – amelyik annyira hasonlított a királyéra – most eltorzult. Anna tudta, hogy Suffolk lelkesen támogatja a reformot, és nyilván élvezte, hogy kimondhatja a Wolsey és Campeggio iránt érzett megvetését. De a felesége, Henrik húga, aki szerette a királynét, kétségtelenül örülni fog az elnapolásnak. Ez a döntés nem kedvez majd a házastársi harmóniának. Henrik leült, legyőződnek látszott. Rekedt volt a hangja.

– Most nyári szünet van. A pápai Kúria nem ül össze októberig, és régóta tudom, hogy lassabban mozdul, mint egy csiga, úgyhogy hónapokba, ha nem évekbe telhet, mielőtt a pápa döntésre jut – és még akkor is hiábavaló lehet a várakozásunk, mivel Kelemen egy követ fúj a császárral, és lehet, hogy a királyné javára hoznak ítéletet. Fejét a kezében ringatta, és sírt a kétségbeeséstől. Anna a csontja velejéig megrémült. Előre tekintett, látta eltűnni az ifjúságát, ahogy egyik csalódást hozó év. múlik el a másik után. Nem! Ezt nem fogja eltűrni. Kell, hogy ennél jobb megoldás is legyen. Haragja fellángolt Wolsey ellen. Összejátszik Campeggióval és a pápával, miközben Henriket szép szavakkal és hamis ígértekkel kábítja. – Ezt a bíborosnak köszönhetjük! – tört ki. Még most is attól félt, hogy Henrik nem fogja látni az igazságot. De tévedett. – Igen, és felelni is fog érte! – vicsorgott Henrik, és felemelte a fejét. – Mielőtt eljöttem a Black Friars’ kolostorból, meghagytam neki, hogy tájékoztassa a követeimet a Vatikánban: királyi méltóságom nem engedi, hogy a pápai bíróság elé álljak, és ehhez a nemes uraim és az alattvalóim Sem járulnának hozzá. Azt mondtam, közöljék Őszentségével, hogyha én Rómába megyek, egy hadsereg élén fogok bevonulni, nem úgy, mint egy ítéletért esedező kérelmező. Felkelt, és fel-alá kezdett járkálni. – Nem fognak túljárni az eszemen, Anna! Akkor is megszerzem a jogot a válásra, ha ehhez szakítanom kell Rómával! Ez volt az egyetlen reményük. Anna biztos volt benne, hogy most komolyan gondolja, amit mondott.

Anna megesküdött, hogy bosszút áll Wolsey-n! És a megátalkodott, dühítő Katalinon, aki makacsul ragaszkodik ahhoz, amit már elvesztett, és mindenki számára lehetetlenné teszi az életet. De Wolsey, az aljas, hálátlan Wolsey a fő bűnös. Elárulta a királyát. Annának ki kellett adnia a mérgét, vagy megpukkad. Meg kell mondania Wolsey-nak, mennyit ártott neki. Amint Henrik elment, hogy kikérje a Tanácsa véleményét, Anna írószerszámokat kért, fogta a tollát és dühödten írni kezdett. „Uram, bár ön nagyon megértő ember, nem kerülheti el, hogy mindenki elítélje, amiért magára vonta a király haragját, aki a legmagasabb fokra emelte, amelyet egy törekvő ember csak kívánhat. Nem tudom felfogni, és a király még kevésbé, hogy tisztelendő uram, miután a válásról szóló oly sok szép ígérettel félrevezetett bennünket, hogyan tudott visszakozni ezektől, és hogyan tudta megtenni, amit megtett azért, hogy hátráltassa vágyaink elérését. Mi az ön módszere? Miután szeretetének legerősebb jeleit mutatta nekem, lordságod elhagyja az érdekeimet, hogy a királyné érdekeit támogassa. Bizalmamat az ígéreteibe helyeztem, és ebben megcsalattam, de a jövőben nem támaszkodom semmire, kizárólag a Menny védelmére és drága királyom szeretetére, amelyek egyedül lesznek képesek újra jóra fordítani azokat a terveket, amelyeket ön összetört és elrontott, és engem abba a boldog helyzetbe hozni, amelyet Isten akar és a király annyira állít, és amely kizárólag a királyság előnyére fog szolgálni. A baj, amit rám hozott, oly sok bánatot okozott nekem, de végtelenül több bánatot érzek attól, hogy olyan ember árult el, aki úgy tett, mintha az érdekeimet szolgálná. Mivel hittem az őszinteségében, túl elhamarkodott voltam a bizalmamban. Ez az, ami arra ösztönzött, és még mindig ösztönöz, hogy visszafogottabb legyek a bosszúállásomban, mivel nem tudom elfelejteni, hogy a szolgája voltam, Boleyn Anna." Hadd ültessen ez félelmet Wolsey szívébe! Hadd reszkessen a cipőjében! Jól tudja, hogy az ő, Anna kívánsága törvény a király

számára. Nincs több képmutatás. Nyíltan kimondta a gyűlöletét, és jobban érezte magát, miután elküldte a levelet. De még mindig törékeny és sebzett volt, és amikor magára maradt, és feküdt a sötétben azon az éjszakán, görcsös sírás fogta el. Miközben Anna az udvarban járt-kelt, mindenhol hallotta a suttogó találgatásokat. A nagy bíboros, aki az elmúlt húsz évben irányította Angliát, kiesett a király kegyéből, és óvatosan visszavonult Láp nevű kastélyába Hertfordshire-be. Ezzel nyíltan elismerte, hogy ő a hibás azért, mert a bíróság nem tudott kedvező ítéletet hozni. Henrik hagyta elmenni. – Látni sem akarom – dühöngött. – Elárult. Hogy a dolgok még rosszabbra forduljanak, a császár és Franciaország királya, a két ősellenség, épp most kötött békét. – Ez elszigetel, és megfoszt a külföldi támogatástól – mondta Henrik Annának csüggedten, és úgy festett, mint aki nem kap levegőt. Most szó sem volt arról, hogy bevonul Rómába egy hadsereg élén, úgyhogy amikor átadták neki a pápa rövid idézését, hogy jelenjen meg, mindössze dührohamot kapott tehetetlenségében, és megparancsolta Katalinnak, hogy hagyja el az udvart, és költözzön az egyik, özvegyeknek fenntartott házába. Ezzel lehetővé vált Henrik számára, hogy magával vigye Annát a nyári vadászatára. Az, hogy elhagyta Londont, segített Annának kikerülni a depressziójából. Jó volt a meleg augusztusi napon lovagolni Anglia szép, lombos ösvényein és hőség szikkasztotta útjain, és a mindkét oldalon tovagördülő zöldellő vidéket nézni, miközben ráérősen haladtak Waltham, Tittenhanger és Windsor felé. A levegő tisztább volt a várostól távolabb, és megfiatalította Annát. Henrik most megnyugodott, eltökélte, hogy talál egy előre vivő utat. Még arról is beszélt, hogy abszolút hatalmat vezet be, így intézi el a válást. Ezzel a gondolattal novemberre összehívta a

parlamentet. A magok, amelyeket Anna elvetett, végre virágba szökkentek. A legrosszabb dolog, amivel Annának most számolnia kellett, az ellenséges tömegek voltak, akik futva jöttek, hogy megnézzék, ahogy a király elhalad, és felháborodtak, amikor látták, hogy nyilvánosan parádézik a szeretőjével. Hangosan és világosan fejezték ki a felháborodásukat. „Hol van a jó királyné? – kiabálták újra, meg újra. „Nekünk nem kell a Bulién ringyó! Még olyan kiáltások is elhangzottak, hogy kövezzék meg Annát, mivel azt hitték, hogy házasságtörő. Végül Henriknek oda kellett rendelnie a királynét, hogy csatlakozzon a menethez Woodstockban. Anna öröme abban a pillanatban elpárolgott. Azzal, hogy Katalin visszakerült a helyére Henrik oldalán, fenségesen mosolygott és kétségtelenül élvezte kis győzelmét, Anna ismét diszkrét homályban találta magát. Semmi nem változott. Lehet, hogy ez a belőle, Henrikből és Katalinból álló szentségtelen triumvirátus arra van kárhoztatva, hogy örökre össze legyenek bilincselve?

17 fejezet 1529 Szűz Mária születésének ünnepén a királyi menet megérkezett Grafton Regisbe, ahol Henriknek egy régi vadászkastélya volt, a northamptonshire-i vidék mélyén. Megszervezték, hogy Campegggio érsek idejöjjön hivatalosan búcsút venni a királytól, mielőtt visszatér Rómába. Anna épp elhagyta a számára kijelölt lakhelyet, amikor meghallotta egy csapat lovas félreérthetetlen dübörgését, akik az udvarra vágtattak be. Kinézett a galéria ablakán, és látta, ahogy Campeggio megmerevedett tagokkal kiszáll egy hintóból. Figyelte, ahogy lovászok és lovászfiúk odafutnak, hogy gondjaikba vegyék a lovakat és a bíboros csomagját, és a háznagy fontoskodva előre tolakszik, hogy őeminenciáját a számára előkészített szobákba vezesse. És akkor meglátta, hogy még valaki kászálódik ki a hintóból a másik oldalon. Wolsey volt. Legalább száz évet öregedett. Eltűnt az önteltsége, az elegáns magabiztossága; csak egy öreg, rozzant ember maradt, aki óvatosan körbepislogott az udvaron, láthatóan bizonytalanul, hogy szívesen fogadják-e – és jó okkal, mert a háznagy vakságot tettetett, nem vette észre a jelenlétét, miközben elvezette Campeggiót. Hamarosan Wolsey-n kívül egy lelket sem lehetett látni. Anna megmerevedett. Miután a bíboros távozott az udvarból, Henrik alig említette. Akit nem látnak, elfelejtik, remélte Anna. És mekkora szerencse volt ez Wolsey-ra nézve, mert Henrik dühében azzal fenyegetőzött, hogy a fejét veszi. Egy zömök, fekete ruhás férfi jött felé a galérián, udvariasan meghajolt, és kinézett az ablakon, követte Anna pillantását. Amikor meglátta Wolsey-t, hirtelen elhátrált.

– Az ön régi mestere, Cromwell úr – jegyezte meg Anna. Néha látta ezt a vaskos, malacképű embert, amikor kiszolgálta a bíborost, és tudta, hogy elismert ügyvéd, de még soha nem beszéltek egymással. – Nem értem, honnan veszi a merészséget, hogy bejelentés nélkül felbukkan itt. – Ha a helyében volnék, Anna úrhölgy, Campeggio bíboros iránti súlyos udvariatlanságnak tartanám, ha nem így tennék. A távolmaradása sértésszámba menne. De úgy látszik, nem várták. Wolsey még mindig egyedül álldogált, elveszettnek látszott. – Azok után, hogy megcsalta a királyt, tudnia kellett volna, hogy nem látják szívesen – válaszolta Anna. – Nem csalta meg a királyt – mondta Thomas Cromwell. – Szorosan együtt dolgoztam vele, és tudom, milyen keményen próbálta a válást kiharcolni. Nincs ember, aki nála többet tudott volna termi. Ez nem lehet igaz! – Attól tartok, önt is becsapták – vágott vissza Anna. Cromwell vállat volt. – Én csak azt igazságot mondhatom el, amelyet látok, Anna úrhölgy. – Aztán elmosolyodott, egészen más arcát mutatta. – Szeretném az ön jóindulatát kérni iránta. Betegeskedik, és az életét a király szolgálatának áldozta. Nekem jó mesterem volt, olyan ember, akit tiszteltem. Nem tudja elképzelni, mennyire lesújtja, hogy nem sikerült önnek eleget tennie. Ezt a levelet küldte nekem. Belenyúlt a nála lévő bőrtáskába, és átadta Annának a levelet. „Ma éjjel úgy éreztem, hogy meghalok – olvasta Anna. Ha Anna úrhölgy elégedetlensége némileg csillapult, amiért imádkozom Istenhez, akkor kérem, próbáljon meg minden lehetőséget, hogy megszerezze a jóindulatát." Anna felnézett.

– Cromwell mester, ön lojális szolga, és ezért dicséretet érdemel, de én messze vagyok a meggyőződéstől, hogy a bíboros a király ügyét szolgálta. A bizonyítékok azt mutatják, hogy ellene dolgozott. Cromwell okos vonásai bosszúságot mutattak. – Miféle bizonyítékok? A rémhírek, amelyeket az ellenségei teijesztettek? Ez nem bizonyíték. Én ott voltam. Láttam, hogy mit csinál. Láttam, hogy halálra dolgozza magát, hogy megadja Őfelségének, amit akar. Anna mérgelődött. – Végtelen rosszindulattal volt irántam, Cromwell úr! Mindent megpróbált, nehogy királyné legyek, mert tudta, hogy tönkre fogom tenni. – Nem így van, Anna úrhölgy, nem így van. De látom, hogy megdolgozták azok az irigy emberek, akik a bíboros tönkretételére törekszenek. Kérem, gondolkozzon el azon, amit mondtam. És ezzel Cromwell mester meghajolt, és továbbsétált. Anna dühösen bámult utána. Cromwell egyáltalán nem hallgatott arra, amit ő mondott. Forrt benne a méreg. Visszafordult az ablakhoz. Odalent megjelent Norris. Jóképű és elegáns látványától, mint mindig, elállt Anna lélegzete. Néhány percig beszélgetett Wolsey-val, aztán elvezette a bíborost. Nyilván végül is találtak neki szállást. De Wolsey-nak még szembesülnie kell a királlyal, és Anna meg volt győződve, hogy Henrik kurtán elintézi majd korábbi barátját. Még két óra hiányzott a vacsoraidőig, úgyhogy Anna pihent egy kicsit, aztán leült, hogy írjon az anyjának. De hirtelen apja és Norfolk nagybátyja termett az ajtajánál, beszélni akartak vele, és tomboltak. – A király fogadta Wolsey bíborost – köpte Norfolk. – És olyan melegen, ahogyan korábban mindig – tette hozzá Sir Thomas, és vágott egy grimaszt. – Az egész udvar azt figyelte, megszégyeníti-e Wolsey-t nyilvánosan, és voltak, akik még

fogadásokat is kötöttek, de nem – olyan volt, mintha a bíboros soha nem lett volna kegyvesztett. Norfolknak vörös volt az arca. – Amikor Wolsey és Campeggio bejöttek és letérdeltek a király előtt, ő mindkettejüket kedves szavakkal felemelte, és Wolsey-t kézen fogva az ablakhoz vezette, ahol elbeszélgetett vele. Senki nem hitt a szemének. Aztán hallottam, amikor a király egészen tisztán azt mondta, hogy Wolsey menjen el a vacsorájára, és utána majd újra beszél vele. – Csak a holttestemen keresztül! – kiáltotta Anna, aki növekvő haraggal hallgatta mindezt. – Wolsey azt hiszi, az ajtó közt tarthatja a lábát, de én ezt nem fogom eltűrni. Már épp elég bajt okozott. – Húgom – mondta Norfolk – rendkívül befolyásos helyzetben vagy. Dolgozd meg a királyt. Nem lesz nehéz újra felszítani a haragját Wolsey ellen. Emlékeztesd, hogyan hagyta cserben és hogyan csalta meg a bíboros. Használd a ravaszságodat. – Ehhez nincs szükségem semmiféle tanácsra! – csattant fel Anna. – A király később itt vacsorázik velem. Tönkreteszem Wolseyt! A faburkolatos ebédlőben az asztalt két személyre terítették meg hófehér abrosszal, csillogó ezüsttel és kristályserlegekkel. Gyertyák pislogtak a karos gyertyatartókban, és tűz égett a kandallóban, hogy elvegye a fázós szeptemberi este élét. Anna nagy gonddal öltözött fel. Fekete bársonyruhájának bő szoknyája kihangsúlyozta karcsú derekát, és a mély nyakkivágás, amelyet gyönggyel hímzett szegély díszített, izgatóan csábító volt. Bíbordamaszt felső szoknya adta hozzá a színt. Haját leengedve viselte, hogy emlékeztesse Henriket: még mindig hajadon és szűz. Hűvösen viselkedett a királlyal, amikor megérkezett, és mialatt az első fogást felszolgálták. – Hallom, hogy melegen fogadta Wolsey bíborost ma délután – hívta ki Henriket, egyenesen a szemébe nézett, és elégtételt érzett, amikor a király nem akart találkozni a tekintetével. Anna letette a

kését. – Ha a birodalom bármelyik nemesembere csak feleannyi rosszat tett volna, mint a bíboros, elveszíti a fejét. Henrik szomorúnak látszott. – Miért van az, hogy úgy veszem észre, ön nem a bíboros barátja. Hogy lehet Henrik ilyen döbbenetesen naiv? – Nem kérdezhet ilyet, hajói méri fel, hogy mit tett a bíboros. – Drágám, beszéltem vele, és őszintén hiszem, hogy épp oly elkeseredett a bíróság döntése miatt, mint mi. Állítása szerint minden lehetséges lépést megtett, hogy elérje, a mi javunkra döntsenek, és én hiszek neki. Henrik panaszos hangon beszélt. – Hazugságok, merő hazugságok! – támadt vissza Anna. – Egy követ fúj azzal a pápának nevezett szerencsétlenséggel! Henrik átnyúlt az asztalon, és megpróbálta megfogni a kezét, de Anna elhúzta. – Nem fogadhatja vissza a kegyeibe, ezt nem teheti meg! – hajtogatta. -Anna, Wolsey okos. – Túl okos önhöz képest! – Hallgasson meg, kérem. 0 az egyetlen ember, aki megoldást találhat a problémánkra. – Ezt állítja önnek? Nos, érdekes, hogy ez az egyetlen ember, aki segíthet nekünk, több mint két év. próbálkozás után sem talált megoldást. És bármit tesz is, soha nem lesz nagyobb befolyása Rómában, mint a császárnak. – Anna, meg fogom hallgatni, amit Wolsey mondani akar – jelentette ki Henrik olyan hangon, amely sok alkalmatlankodó kérelmezőt elnémított már. Csendben ettek tovább. Anna tombolt, amiért a király visszautasította, és halálra rémült a nagyon is valóságos kilátástól, hogy Wolsey újra magasra emelkedik. A helyzetet nevetségesnek

érezte volna, ha nem olyan elkeserítő. Először Katalin tért vissza az udvarba, és most úgy tűnik, Wolsey fog. Mind ott tartanak, ahol kezdték! Alig bírta megállni, hogy könnyekben ne törjön ki – nem mintha az segített volna Henrik jelenlegi hangulatában. A király, amikor lenyelte az utolsó falatot, letette a szalvétáját. – Drágám, legyen ésszerű – kérte. – Csak azt próbálom tenni, ami a legjobb, és érdemes meghallgatni, amit Wolsey mondani akar, ha ez az együttlétünkhöz vezethet. Anna nem válaszolt. A király felállt, Anna vállára tette a kezét, és távozott. Úgy volt, hogy reggel vadászni mennek, de Henrik hosszú ideig négyszemközt beszélt Wolsey-val, és most már délutánba hajlott az idő. Anna fel-alá járkált a galérián, abban a meggyőződésben, hogy a bíboros épp most furakszik vissza a király kegyébe. Amint Henrik megjelent, rátámadt. – Azt ígérte, hogy reggeli után elindulunk – panaszkodott. – Már egy óra van. Henrik megadta magát. – Rendben van. Megmondom a bíborosnak, hogy a Tanácsom lordjaival folytatjuk majd a beszélgetést – mondta, és elment, hogy lovaglóruhát vegyen. Annának volt egy saját feladata, amelyet el kellett végeznie. Miután befejezte, találkozott a csizmás és sarkantyús Henrikkel a tornácon, és az udvar megtelt férfiakkal, lovakkal és kutyákkal. És ott volt Wolsey és Campeggio is, akik vacsora után készültek távozni. Anna, aki Henrik oldalán állt, rájuk mosolygott. Henrik felült a paripájára. – Visszajövök, mielőtt elindulnak – mondta a bíborosoknak. A két férfi meghajolt, és a király körbevágtatott a lovával. Anna megkötötte tollas lovaglókalapját, és szorosan Henrik nyomában haladt a kancáján, hálásan, hogy Katalin már nem vadászott

ekkoriban. Nem nézett hátra. Ha szerencséje van, soha többé nem kell Wolsey arcát látnia. Amikor már néhány mérföldre voltak Graftontól, odalovagolt Henrik mellé. – Meglepetésem van az ön számára – fordult hozzá. – Számomra? – Henrik szerényen hálásnak tűnt. – Tudhatom, mi az? – Később! – incselkedett Anna. Ha most elárulná, Henrik talán visszavonná az ő parancsait. A király nevetett, és aztán feltűnt a zsákmány, és megkezdődött a hajtás. Már majdnem hat óra volt, amikor a délutáni sport véget ért, és a hat őz tetemét felrakták egy szekérre. Gyönyörű este tündöklött, a lenyugvó nap sugarai aranyfénnyel vonták be a tájat. – Tökéletes az idő ahhoz, hogy a szabadban vacsorázzunk – mondta Anna. – A szabadban vacsorázzunk? – visszhangozta Henrik. – Igen. Ez a meglepetésem. Szabadtéri vacsorát rendeltem Hartwell Parkba. Csak néhány mérföldre van abban az irányban. Henrik tétovázott. Anna látta, hogy viaskodik magával. Vajon a király továbbra is szeretné őt megbékíteni, és azt tenni, amit ő akar? Vagy kockáztatja, hogy felbosszantja, mert ragaszkodik hozzá, hogy térjenek vissza időben Graftonba, hogy még találkozhasson Wolseyval, mielőtt a bíboros elindul? Henrik megkésve rámosolygott. – Drágám, ön mindenre gondol – mondta. – Semmi nem okozhatna nekem nagyobb örömet. Jöjjön, siessünk! Megéheztem ettől a sporttól. Anna megnyerte a csatát, ha a háborút nem is. Most el kell érnie, hogy Henrik végre felismerje az igazságot Wolsey-val kapcsokban, és soha többé ne álljon vele szóba. Két nappal később Henrik fogadta az új császári követet Graftonban. A császár visszahívta előző képviselőjét a Black Friars’-i tárgyalás előtt, tiltakozásul, amiért szerinte a bíróság elfogult a király

mellett. Most, hogy az ügyet visszahívták Rómába, Károly kiengesztelődött, és elküldte ezt az új embert. Anna figyelte, ahogy Eustache Chapuys közeledett az emelvényhez, és mélyen meghajolt. Sötét haja volt, patríciusi vonásai, és józan ügyvédi köpenyt viselt. Látta, ahogy a király szívélyesen fogadja, és a királyné még melegebben üdvözli. Aztán egy fogadáson, Henrik bemutatta Annát Chapuysnak. A követ maga volt a hódolat, miközben udvarias mondatokat váltottak, de tudta, hogy kivel beszél, és Anna megérezte, hogy nincs kedvező véleménnyel róla – hogyan is lehetne, amikor ő eltökélte, hogy gazdája szeretett nagynénjének a helyébe lép? És Chapuys kulturált csevegéséből világosan kitűnt, hogy nagyra tartja a királynét. Anna tudta, hogy a követ, minden udvariassága ellenére, nem lesz a barátja. – Azt az utasítást kapta, hogy segítse elő a kibékülést köztem és Katalin közt – mesélte Henrik. – Ezt nem mondta ki egyenesen, de érződött a szavaiból. Jó nehéz munka vár rá! – Komoran felnevetett. Másnap Thomas Boleyn megkereste Annát a szállásán, aggódó arccal. – Ez a Chapuys okos – figyelmeztette a lányát. – A Tanács számára már világossá tette, hogy kinek az oldalán áll, és attól félek, bajt tud okozni nekünk. Mögötte van a császárság és Spanyolország hatalma. Légy óvatos. Októberben az udvar visszatért Greenwich-be, és Anna elmenekült a Durham House-ba. Magával vitte az anyját, hogy társasága legyen. Jó volt egy ideig távol lenni az udvartól, és azt is élvezte, hogy nem kell folyton viaskodnia Henrikkel Wolsey miatt, de állandóan azon aggódott, hogy mi történik a távollétében. Talál a bíboros valami módot arra, hogy túljárjon az eszén? És mit forral ez az új követ, Chapuys? Még most is hiányzott neki Norris, mint mindig, bár változatlanul haragudott rá, amiért fogadta Wolsey-t Graftonban. Anna azt követően hidegen viselkedett a férfival, de

most már bánta. Tulajdonképpen az udvarban kéne lennie, és tessék, hímzésről fecseg itt az anyjával és a komornáival! Piros és kék selyemfonál után kutatott, amikor észrevette, hogy a dobozka, amelyben Henrik néhány szerelmes levelét őrizte, üres. Feltörték a zárat! Kikérdezte a szolgálókat, akikre a házat bízta a távollétében, de mind elképedtnek mutatták magukat, és egyikük sem tudott senki idegenről, aki betört vagy behatolt volna. Amikor Henrik megérkezett aznap este, Anna elmesélte neki, hogy eltűntek a levelek. – Valaki nyilván ellopta őket – mondta, és Wolsey-ra gondolt. – Ki tenne ilyet? Henrik a homlokát ráncolta. – Gyanítom, hogy Campeggio bíboros. Talán az egyik embere megvesztegetett valakit, keressen bizonyítékot, hogy mi bűnös beszélgetést folytattunk, ahogy az egyházi bíróságok szeretik ezt megfogalmazni. Ez, drágám, és erre nem is kell figyelmeztetnem, rendkívül káros lehet az ügyünkre nézve. – Tudom, milyen korrupt az egyház, de lehetséges volna, hogy egy bíboros lopásig süllyed? – Ha ilyen bizonyítékot akar megszerezni, akkor igen. Ön és én tudjuk, hogy mi nem követtünk el bűnt, de bárki, aki azokat a leveleket elolvassa, más következtetésre juthat – ha ez jó szolgálatot tesz neki. Ha Kelemen elolvassa őket, kevés remény van arra, hogy számomra kedvezően dönt. Anna megborzongott. Rémes volt elképzelnie, hogy a bíborosok tanácsa elolvassa azokat a leveleket, felfedi az ő intim titkait, és helytelen következtetéseket von le. Még rémesebb volt a következményekre gondolnia. – Nincs vesztegetni való időnk! – közölte Henrik, felugrott és berendelt egy ajtónállót.

– Vigyen el egy üzenetet dr. Gardinemek. Küldessen vele katonákat Doverbe, hogy tartóztassák fel Campeggio bíborost és kutassák át a csomagját, még a nyeregtáskáit is. Mondja meg neki, hogy Lady Anna leveleit ellopták, és meg kell találnunk őket. Az ajtónálló elsietett. Henrik leült. Fészkelődött az idegességtől. – Remélem, megbízhatom Gardinerben, hogy alapos kutatást fog elrendelni. Wolsey pontosan tudta volna, hogy mit kell tenni. Kinyomozta volna azokat a leveleket. Oh, nem, gondolta Anna. Ez nem lehet indok a királynak arra, hogy visszahívja a bíborost! Meg kell akadályoznia, hogy Henrik Wolsey-ért küldjön. Másnap reggel magához hívta az apját, Norfolk nagybátyját és Suffolk grófot. Dr. Gardiner rendkívül alapos munkát végzett, de hiába. Két nappal később Anna üzenetet kapott Henriktől, amelyben a király arról tájékoztatta, hogy nyomát sem találták a leveleknek, bár alaposan átkutatták Campeggio és a kísérete csomagjait. Anna erősen gyanakodott, hogy Wolsey-nál vannak, és felhasználhatja őket ellene. Most még sürgetőbb volt, mint valaha, hogy Wolsey-t tönkretegyék. Apja és Norfolk el voltak ragadtatva. – A király beleegyezett, hogy megvádolja a bíborost azzal a vétséggel: megengedte egy idegen hatalomnak, hogy a birodalom ügyeibe avatkozzék. Nem kellett sokáig keresgélnünk, hogy bizonyítékot találjunk ellene. Már egyedül az bizonyítja a bűnösségét, hogy elfogadta a pápai legátusi hivatalt. – A büntetés minden birtokának és javainak elkobzása – tette hozzá Norfolk élvezettel. – Meg is érdemli! Jól végezték a dolgukat. Elsöprő volt a megkönnyebbülés. Anna szerette volna megkeményíteni Henrik szívét korábbi barátja ellen, de soha nem gondolta, hogy a király ilyen messzire megy.

Száműzetés volt a legtöbb, amiben reménykedett. Aznap este ő és az anyja körbetáncolták a szobát végtelen örömükben. Nyolc nappal később lordkancellári hivatalától.

Henrik

megfosztotta

Wolsey-t

– Suffolk uram és én megyünk, hogy visszaköveteljük tőle Anglia Nagy pecsétjét – jött el Norfolk, hogy közölje ezt Annával. – Esheri házában kell maradnia, amíg a vádiratot összeállítják ellene. A nagy kardinálisnak befellegzett, többé nem tartja markában a királyt. És ő, az ostoba lány ott az udvarban, ahogyan a bíboros nevezte, volt az, aki ezt a fejére idézte. Henrik meglátogatta Annát, őrjöngött Wolsey ellen, ám örvendezett, hogy most övé lett minden vagyon, amely addig a bíborosé volt. – York Piacé most az enyém – közölte. – Évek óta, amióta Westminster leégett, nem volt megfelelő házam Londonban. Most van! Átkeresztelem Whitehallra, és drágám, ez lesz a mi lakhelyünk. Felújíttatom az ön számára. Olyan lesz, mint azok a paloták Németalföldön, amelyekről gyakran mesélt. Holnap elmegyünk és megnézzük, és ön fogja eldönteni, milyen változtatásokat akar. Anna élénken figyelt, miközben Henrik a változtatásokról beszélt, amelyeket ő szeretett volna csináltatni. Whitehallban, érseki rezidencia lévén, nem volt megfelelő szállás a királyné számára, és Henrik nem tervezte, hogy kialakít egyet Katalinnak. Anna saját udvart kap, és a nevét leszámítva királynéként uralkodhat fölötte. Anyja, aki még mindig nála volt, vele ment, mint a gardedámja, amikor Anna megszemlélte a palotát Henrikkel. A király reggel tízkor várt ott rájuk, és csak Norris volt mellette szolgálatban. Anna szíve, mint mindig, kihagyott egy ütemet, de ma különösen vigyáznia kellett, nehogy elárulja az érzéseit, mert anyja túl jól ismerte, és sasszeme volt. Henrik kezet csókolt neki, amikor üdvözölte, és ő Norris egészsége iránt érdeklődött. Észrevette, hogy a férfi talpig feketébe

van öltözve. – Elég jól vagyok, Anna úrhölgy – válaszolta Sir Henry, és világoskék szeme találkozott Anna pillantásával –, de le vagyok sújtva. Meghalt szegény feleségem. A hír úgy érte Annát, mint egy villámcsapás. – Sajnálom, Sir Henry – sikerült kinyögnie, és eszébe jutott a szőke hajú Mary Fiennes, a vidám fiatal lány Franciaországban, tizennégy évvel azelőtt. Miközben Henrik mutatta az utat szobáról szobára, és lelkesen ecsetelte a palotára vonatkozó terveit, Anna lassan követte, alig vette észre a lélegzetelállító pompát. A tréfás modorból ítélve, ahogy Norris a királlyal beszélgetett, nem úgy tűnt, mint aki túlságosan le van sújtva a felesége halála miatt. Semmi kétség, előre elrendezett házasság volt, érdekből kötötték, ahogy a legtöbbet. Anna nem tudott másra gondolni, mint arra, hogy Norris most szabad. Az övé lehetne. Fölöttük a nagyterem festett gerendái szárnyaltak, és Henrik arról beszélt, első dolga lesz, hogy eltávolíttatja Wolsey címereit – mindenütt ott virítottak, kellemetlenül emlékeztetve a bíboros nagyságára. Anna közben azt kérdezte magától, miért olyan fontos, hogy királyné legyen, amikor itt van számára az igaz szerelem esélye, csak meg kell ragadnia. És mindig ugyanahhoz az érvhez jutott vissza: a korona is az övé, csak meg kell ragadnia. Soha nem tekintette úgy a házasságot, mintha az egy különösebben kecsegtető állapot volna a nők számára. Mindig többet akart az életben – és hamarosan több lesz a kezében, mint amennyiről valaha álmodott, ha Isten is úgy akarja. Királynéként oly sok mindent megvalósíthat, és a gyermekei királyi származásúak lesznek. Ez igazán sokat számít. Arra gondolt, hogy egy gyermek az ő véréből, egy Boleyn fog egy nap Anglia trónján ülni, és az ő leszármazottai fognak uralkodni az eljövendő századokban. Ez a halhatatlanság egy formája.

Tudta, hogy a hatalom kilátása, amellyel királynéként és a trónörökös anyjaként rendelkezni fog, szédítőbb, mint az, hogy feleségül menjen Norrishoz. Ránézett Henrikre és Norrisra, ahogy együtt álltak az emelvényen, és világossá vált számára, hogy a szerelem nem a legfontosabb dolog az életben. Neki a hatalom fontosabb, mint az öröm. És bár sokkal jobban szerette Norrist, mint amennyire Henriket valaha szeretni fogja – és igen, testi vágyat érzett iránta –, tudta, hogy valójában sohasem lehetnek együtt. 0 Henriké, aki soha nem engedné el. Mit is írt Wyatt? ..Noti me tangere, én Cézáré vagyok!" Nagyon meg fog felelni neki, mondta magának, ha továbbra is csak távolból szereti Norrist. Megfűszerezi az életét, azzal az izgalommal szolgál, amelyet Henrik ritkán tud előhívni. Eltökélten a királyhoz fordult, és mosolygott. – Ezeknek a függönyöknek menniük kell – mondta. Még most is nehéz volt megszabadulni Wolsey-tól. Az, hogy megszerezte a bíboros vagyonát, sokat levont Henrik haragjából és elutasításából, és amikor október végén Wolsey kegyelemért könyörgött, Henrik a védelme alá vette és nagylelkűen megengedte, hogy York érseke maradjon, mindössze a második a canterbury érsek után az angol egyházi hierarchiában. – Ezt nem lehet eltűrni! – vicsorgott Norfolk, amikor Anna, aki alig bírta türtőztetni a haragját, elmondta neki a hírt. – Elintézzük ezt a gazfickót, egyszer s mindenkorra. Norfolk, Anna apja, George és Suffolk herceg, másokkal együtt, akik haragot tápláltak Wolsey iránt, Anna vezetése mellett találkozgatni kezdtek a Durham House-ban, hogy megtervezzék a bíboros végső bukását. Nem volt vesztegetni való idejük, mert a parlament készült összeülni, és azt remélték, hogy át tudnak erőltetni egy törvényt, amely tárgyalás nélkül megfosztja Wolsey-t az életétől és a vagyonától.

Henrik ujjongott. Még be sem jelentették a Durham House-ban, máris berobbant Anna szobájába, meglepte őt, miközben a lantján gyakorolt, anyja pedig varrogatott. – Foxe és Gardiner visszajöttek Rómából, Anna, és hírt hoztak. – A pápa az ön javára döntött? – kérdezte Anna alig reménykedve, és felállt. – Nem, nem erről van szó, drágám. – Arca befelhősödött egy kicsit. – Mindketten azon a véleményen vannak, hogy Kelementől semmit sem remélhetünk. De – és újra felvidult – találkoztak valakivel, aki egy briliáns ötletet javasolt a Nagy Ügyem megoldására. A neve dr. Thomas Cranmer, és véletlenül futottak össze, amikor megszálltak éjszakára a Waltham apátságban, útban idefelé. Cranmer valami Camebridge-ben tomboló betegség elől keresett ott menedéket. Az egyetemen tanít, és mindketten már évek óta ismerték. Henrik odahúzta Annát a folyóra néző egyik ablaküléshez. – Ez baráti találkozás volt, és Gardiner fizetett egy jó vacsorát mindnyájuknak. Aztán elkezdtek beszélgetni, és ő és Foxe megkérdezték ezt a Cranmert, mi a véleménye az ügyről. És ő azt mondta, hogy nem tanulmányozta az ügyet alaposan, de azt gondolja, hogy a házasságom érvényességét nem a pápának, hanem az egyetemek hittudományi doktorainak kellene megítélni. Anna Henrikre bámult, kezdte felfogni a dolgot. Ez tényleg briliáns ötlet, és talán ez lehet a legjobb út előre. És tekintve, hogy az egyetemi embereknek gyakran radikálisak és előre-mutatók a nézetei, ez biztosan nem mondhat csődöt. – És ha az egyetemek az ön javára döntenek, mi fog történni azután? – akarta Anna tudni. – Kérdezze meg dr. Cranmert, szívem. Idehoztam, hogy találkozzon önnel. Felállt, és az ajtóhoz sétált.

– Jöjjön be – parancsolta. A doktor negyven év. körüli, józanul öltözött pap volt, szomorú szemekkel, sötét borostával az állán és ideges mosollyal. De ez utóbbi hamarosan eltűnt, amikor belemelegedett a témájába. – Az ügyben csak egyetlen igazság létezik – mondta nyugodt hangján, – és ez ki fog derülni a Szentírásból, amikor az írást az ilyen feladatra képzett művelt tudósok interpretálják. És ezt, Felség, ugyanúgy el lehet végezni az egyetemeken, mint Rómában. Ha először őket kérdezték volna meg, már rég véget vethettek volna a dolognak. – De milyen felhatalmazást jelentene a döntésük, ha Őfelsége javára döntenek? – kérdezte Anna. – Anna úrhölgy, ezt az ügyet az isteni törvény, és nem a kánonjog szerint kell megítélni, ezért fölösleges a pápa beavatkozása. Ha a hittudósok az egyetemeken úgy döntenek, hogy a király házassága érvénytelen, akkor az bizony érvénytelen, és nem szükséges más, mint egy hivatalos bejelentés erről a canterbury érsek részéről, és azután a király újra házasodhat. – Annyira egyszerűen hangzik – sóhajtott Anna. – Dr. Cranmer – dorombolt Henrik, és átfogta a doktor vállát – Ön jól érti a helyzetet! És azt szeretném, hogy most minden mást tegyen félre, és írjon egy értekezést, amelyben kifejti a nézeteit. Cranmer egyszerre örvendezett és aggódott, de beleegyezett. Henrik még aznap megkérte Anna apját, hogy készítsen szállást a doktornak a Durham házban, hogy kényelemben tudjon dolgozni. Sir Thomas természetesen boldogan teljesítette a kérést. Szobákat még nem bútoroztak be ilyen gyorsan! És így dr. Cranmer munkához látott. Olyan alkalmakkor, amikor előkerült, hogy Annával ebédeljen vagy vacsorázzon, Anna műveltnek és megnyugtatónak találta új vendégét. Cranmert érdekelte a humanizmus, és szenvedélyesen kifejtette az asztalnál nagyon gyakran szóba kerülő egyházi reform

mellett szóló érveit. Anna apja hamarosan családi káplánt csinált belőle, és a komor pap a Boleyn háztartások szerves része lett. Anna igazából barátnak kezdte tekinteni. – Arra gondolok – szólalt meg Henrik, és vad tekintettel nézte a kandallóban táncoló lángokat –, hogy tényleg jobban meglennék a pápa nélkül. A királyságom biztosan meglenne, és a népem úszna a boldogságban, hogy nem kell dézsmát fizetaie Rómának. – A tenyerébe bokszolt. – Miért tartozzunk spirituális hűséggel egy olyan embernek, aki politikai okokból tagadja meg tőlem a házasságom megsemmisítését? Nem fogja fel, hogy kétségbeesett szükségem van egy örökösre? Fokozatosan belelovalta magát a dühbe. A hangulata ez idő tájt egyre ingatagabb lett. – Miért nem hajlandó Katalin szabadon engedni? – dörögte. – Miért kell ilyen makacsnak lennie? Nem leszek fiatalabb, Anna – harmincnyolc éves vagyok. Felfogja, hogy évek óta nem feküdtem le nővel? Kétségbeesetten nézett Annára, vágy égett a szemében. – – Nem kockáztathatjuk meg... – kezdte Anna. – – Nem is kérem! – szakította félbe Henrik. – Már olyan közeljárunk a sikerhez. Tudok várni. Isten a megmondhatója, elég gyakorlatom van benne. – Meddig tart még, amíg kikérik az egyetemek véleményét? – kérdezte Anna. – Néhány hét, esetleg hónap. Jövőre ilyenkor talán már a fiamat hordja az öve alatt. Gondoljon erre, Anna! – És mi lesz a pápával? – Abszolút uralkodó akarok lenni a saját birodalmamban – jelentette ki Henrik. – Nem tűröm el senki gyámkodását, és nem hagyom, hogy külföldiek beavatkozzanak az ügyeinkbe. Anna mosolygott, örült, hogy Henrik végre felfedezi, mekkora ereje és hatalma van. Soha többé nem lesz egy másik Wolsey.

A király Sir Thomas More-t jelölte ki, hogy Wolsey helyébe lépjen, mint lordkancellár. Anna sokat hallott More ügyvédi feddhetetlenségéről és kiemelkedő tudásáról. Sokszor találkozott vele, mert Henrik barátként kezelte. Egyenes ember volt, de veszélyes, mert amikor More beszélt, az egész világ odafigyelt. Véleményeit meghallgatták és tisztelték, mivel félelem és részrehajlás nélkül vallotta őket. Henrik egy ideje komolyan próbálta rábeszélni Sir Thomast, hogy ismerje el a házassága érvénytelenségét. – Ha beleegyezne, hogy támogat, ez nagy súllyal esne latba az ügyemnél – mondta Annának. – Még a pápa is odafigyelne. De valahányszor elutasítással tért vissza.

találkozott

More-ral,

Henrik

mindig

– Még mindig nem tudom rávenni, hogy értsen velem egyet – panaszkodott, miközben a kertekben sétáltak, köpenyben és kesztyűben a novemberi fagy ellen. A tény, hogy inkább szomorú, mint dühös volt, mutatta a More iránt érzett szeretete mértékét. – Mit mondott neki? – kérdezte Anna a szándékoltnál élesebb hangon. – Azt mondtam, nem kívánom, hogy bármit csináljon vagy mondjon, ami ellenkezik a lelkiismeretével. Azt mondtam, hogy tekintsen először Istenre, és Isten után rám. És ezt nevezi ő rábeszélésnek! – Legalább a kancellárságot elfogadta – folytatta Henrik. – Nem akarta, de azt mondtam, hogy ilyen emberekre van szükségem, mint ő. Anna nem értett vele egyet. – Bölcs dolog olyan embert választani, aki a legfontosabb ügyben önnel ellentétes nézetet vall? – kérdezte.

– Drágám, ne féljen. Thomas és én megegyeztünk, hogy én kihagyom őt a Nagy Ügyből, ő pedig nem avatkozik abba bele. És világossá tettem a számára, hogy emiatt korlátozott lesz a kancellári hatalma. Az ön Norfolk nagybátyja, mint a Tanács elnöke, visel mindenért felelősséget, és Suffolk uram lesz a helyettese. Ez legalább jó hír volt. És mind ezek fölött ott lesz – ő maga! A király hallgat rá, tehát Norfolknak és Suffolknak nem lesz befolyása, kivéve, amit ő hajlandó megengedni nekik. Ezzel a gondolattal a fejében képes volt mosolygó arcot vágni, amikor Henrik meghívta Sir Thomas More-t, hogy vacsorázzon velük a király magánlakosztályában, ünnepeljék meg barátja kinevezését. More nagyon kedvesen üdvözölte Annát, ahhoz képest, hogy már hosszú ideje a királyné barátja volt, és nyilván számos alkalommal ült ugyanennél az asztalnál Katalinnal és Henrikkel. Ha rosszaiba, hogy Annát ott találja, ennek nem adta jelét. Vacsora közben vidám szellemről, és a dolgok olyan bölcs és tudós szemléletéről adott tanúbizonyságot, hogy Anna megértette, miért vonzza magához az embereket, és miért szereti és csodálja mindenki. Anna szerette volna tudni, hol áll ez a nagy ember a vallási reform kérdésében. – Sir Thomas, olvasta valaha William Tyndale bibliafordítását? – kérdezte. – Olvastam, Anna úrhölgy – válaszolta More. A királyhoz fordulva hozzátette: – Felséged tudja, hogy Tunstall püspök engedélyt adott nekem eretnek könyvek olvasására. – Ön az egyetlen ember, akiben megbízom ezen a téren – mosolygott Henrik. – Thomas odavan az eretnekségért – mondta Annának. – Tyndale Bibliája nem eretnekség, sir – állította Anna. – Megmutatja az igazságot a hétköznapi embereknek, hogy a saját nyelvükön olvashassák azt.

– Félek, hogy nem pontosan erről van szó – mondta More kedvesen. – Tyndale nem riadt vissza, hogy megváltoztassa a szöveget az igazság leplezése érdekében. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, Anna úrhölgy, de ö és az a lázító Róbert Bames megállás nélkül öntik a szidalmaikat az egyházra, a szentségekre és a misére. És ha megengedik nekik, hogy ezt folytassák, és az övékéhez hasonló könyvek szabadon megjelenhetnek, higgye el, ellenőrizetlenül fog terjedni az eretnekség, és zavar és boldogtalanság fog eluralkodni ebben a királyságban. Az egyház elleni legnagyobb támadásnak vagyunk a tanúi, amelyet Anglia valaha látott. Anna gondolta, hogy számítania kellett volna egy ilyen válaszra. Nem volt titok, hogy More konzervatív, nézeteket vall. – De nem értene egyet azzal, hogy mindenkinek joga legyen a Szentírást angolul – természetesen megfelelő fordításban – olvasni? – erősködött. – Attól tartok, nem. Anna úrhölgy, hagyná, hogy Isten szavát tudatlan népek tolmácsolják? – Jobban szeretném, ha egy egyszerű szántóvető el tudná olvasni Isten szavát, és maga formálna véleményt róla, mint hogy azt látom, az egyház folyamatosan manipulálja a Bibliát a saját céljai érdekében. – A társnőm teológussá lépett elő – tréfált Henrik. Anna berzenkedett. Őt csak ne kezeljék le! – És nagyon jó teológussá – mondta More kedvesen. – Rómában jól jönne az ilyen retorika. – Szívemből beszéltem – vágott vissza Anna acélos hangon. – Ezek a dolgok sok embernek fontosak. – Valóban – válaszolt More –, de az ilyen ügyeket talán jobb azokra bízni, akik a legjobban értenek hozzájuk. Őfelsége nagyon

művelt teológiában. Soha nem hagyná, hogy bárki az eretnekség bűnébe essen. – Ezek szerint én eretnek vagyok, mert azt akarom, hogy a Bibliát angolul olvassák? – Drágám, Thomas nem így értette – békítette Henrik. Óh, dehogynem, gondolta Anna. Nem volt titok, hogy More megveti az eretnekeket. Mindet elégetné, ha tehetné. – Egyáltalán nem – mosolygott More, de a szeme jéghideg lett. – Ám tudnia kell, hogy eretnekség a Szentírást angolul olvasni. – Valóban az – erősítette meg Henrik –, és ki fogom irtani az eretnekséget a birodalmamban. – Felséged ebben a teljes támogatásomat élvezheti – mondta More. Anna visszavonult. A férfiak vették át a beszélgetést. Nem volt értelme, hogy bármit is mondjon. De majd eljön az ő pillanata. Lehet, hogy ma ellenségévé tette More-t – nem tévesztette meg a férfi barátságos modora –, de végül ő fog győzedelmeskedni. És hogy ezt elérhesse, mindennél fontosabb, hogy Henrik a királynéjává tegye – és minél előbb. A Whitehall palotában még mindig egy hadseregnyi munkás nyüzsgött, de Henrik ragaszkodott hozzá, hogy november elején beköltözzenek, időben ahhoz, hogy megnyithassa a parlamentet. Az Annának kijelölt pazar lakosztályok némelyike már lakható volt – Henrik naponta látogatta a palotát, és sürgette az építőket –, és Anna elfoglalhatta őket, az anyjával, hogy elhallgattassanak minden pletykát. Sok újabb hölgyet és szolgálót fogadtak fel, hogy Anna rendelkezésére álljanak. Úgy érezte, illik megkérnie George feleségét, hogy lépjen a hölgyei sorába, és meglepődött, amikor Jane igent mondott. Anna eltökélte, hogy ettől kezdve figyelni fogja, van-e bármi jele a szabados viselkedésének, de nem volt. Jane csak

a szokásos visszahúzódó lényét mutatta, különösen, amikor George látogatóba jött. Érezhető volt köztük az ellenségeskedés. A lovászfiúk és ajtónállók közül, akik most neki szolgáltak, Anna kiválasztott néhányat, akikben megbízhatott, hogy a szeme és a füle legyenek az udvarban. Libéria nélkül észrevétlenül elvegyülhettek az udvaroncok és szolgák tömegében, meghallgathatták a pletykákat, és látszólag érdektelen beszélgetésekbe bonyolódhattak, hogy tájékoztassák úrnőjüket azokról a dolgokról, amelyeket tudnia kellett. Anna ruhatára most tele volt pompás ruhákkal, ládikáiból kicsordultak az ékszerek, amelyek felértek egy király váltságdíjával. Kérelmezők tülekedtek az ajtajánál. A koronát leszámítva már most királyné volt. És a legjobban azt élvezte, hogy Katalin nem volt jelen, nem tudta elhomályosítani őt – a királyné Greenwich-ben maradt, és Isten segedelmével, hamarosan végleg elhagyja az udvart. Egy királyné, mindig ezt mondták Annának, az erény példaképe kell legyen. Úgy érezte, elkeserítően igazságtalan, hogy miután évekig buzgón őrizte az erkölcsét, most számtalan botrányos pletyka céltáblája lett. De el fogja hallgattatni a kritizálóit. Nyíltan síkra száll a vallási reformért, ismertté teszi a nézeteit és a változás eszköze lesz. Ezekben a napokban sok időt töltött vallásos könyvek olvasásával, és mindig magával vitte Szent Pál leveleinek egy példányát, hogy mindenki lássa, milyen igaz és erényes életet él. Düh fogta el, amikor meghallotta, hogy Henrik azt mondta, közbenjárt egy papért, akit halálra ítéltek, mert pénzérméket nyirbált meg. – Rosszat tesz, ha kiáll egy papért! – tett neki szemrehányást Anna később. – Már túl sok van belőlük, és mind a királynét támogatják! -Nyugodjon meg, kedvesem – csitította Henrik. – Mindez hamarosan a hátunk mögött lesz. Anna nem tehetett róla, de néha ideges volt, és felcsattant. A véget nem érő halogatások elviselhetetlenül kiábrándítóak voltak, és az önuralma, amelyet oly sokáig próbált megőrizni, foszladozni kezdett. Henrik volt az, aki ennek egyre inkább a szenvedő alanya

lett. A király figyelemreméltó türelmet tanúsított, miközben az ügyek továbbra is csigalassúsággal haladtak. Még Cranmemek is túl sokáig tartott, hogy befejezze az értekezését. Állandóan azt hajtogatta, hogy tökéletesnek kell lennie. Anna nem akart mást, csak hogy elrendeződjön a jövője. Gyűlölte azt a személyt, akivé vált. Nehéz volt csábítónak és tárgyilagosnak maradnia, mikor belül sikoltozott. Nem akarta bosszúállónak érezni magát azokkal – Katalinnal és Wolsey-val és Kelemennel – szemben, akik a jelenlegi elviselhetetlen helyzetét okozták, mégis annak érezte. Néha a halálukat kívánta. Félt, hogy a hatalmuk ellehetetleníti őt, és zátonyra futtatja a terveit. Úgy érezte, elmegy mellette az idő. – Meddig várat még? – visított Henrikre az egyik ilyen észszerűden hangulatában. – Köthettem volna egy előnyös házasságot, és gyermekeim lehetnének! Ez, természetesen, garantáltan cselekvésre serkentette Henriket. A király ösztökélni kezdte Cranmert, hogy siessen, zaklatta Katalint és vicsorgott a Tanácsára, amiért nem tesznek eleget, hogy könnyítsenek a helyzetén. Bűnbánóan járult Anna elé ajándékokkal – egy ruhára való bíborbársonnyal, egy arany– és ezüstrojtos fekete bársony francia nyereggel, egy hozzá illő zsámollyal, hogy a lóra szállást segítse, egy fehér pótnyereggel, ha egy lovon ülnek. Több száz fontot költött el, hogy Anna kedvében járjon. Ám biztonságot nem tudott nyújtani neki. Anna elviselhetetlenül a tudatában volt, hogy minden, ami ő, és minden, amiben reménykedik, kizárólag Henrik iránta érzett nagy szerelmétől függ. E nélkül a farkasok már ott vonítanának az ajtajánál. Ennek ellenére gyakran türelmetlen volt Henrikkel. Vegyük csak az ingek ügyét. Anna tudott varrni, és tudott hímezni. A hímzései, amelyekre nagyon büszke volt, rendkívül szépek voltak. Ezért, amikor Henrik csak úgy mellékesen megemlítette, hogy teniszezés közben elszakította az ingét, és elküldte a királynénak, hogy javítsa meg, Anna szétrobbant a dühtől.

– Ha nem a felesége, hogy jön hozzá, hogy megjavítsa az ingeit! Henrik értetlenül nézett rá. – De hiszen mindig ő javította és hímezte őket. Hogy lehet ilyen ostoba!? Anna képes lett volna megölni. – Ennek nincs jelentősége, bolond! Ne bátorítsa őt azzal, hogy úgy tesz, mintha a férje volna! A jövőben hozzám küldje az ingeit. Én fogom megjavítani – és kihímezni őket. Bárki más, ha így mer beszélni a királlyal, kétségtelenül a Towerben végzi, de Anna abban a pillanatban nem törődött semmivel. És Henrik csak állt ott, szégyenkezve. – Sajnálom, drágám, nem akartam megsérteni. Igaza van. Önnek fogom küldeni az ingeket. Annát dühítette, hogy Henrik még mindig arról igyekezett meggyőzni mindenkit, hogy ő és a királyné jó viszonyban vannak, és állandóan magával vitte Katalint, amikor nyilvánosan megjelent. Valójában annyira udvariasak voltak egymással, hogy bárki, aki ismerte a valós helyzetet, hősiesnek tarthatta a viselkedésüket. De Henrik biztosította Annát, hogy bármi történjék nyilvánosan, a magánéletben magára hagyta Katalint. Anna azonban hamarosan rájött, hogy nem mindig ez a helyzet. Egy hideg, sötét, késő novemberi éjszakán egy letört Henrik érkezett Whitehallba, és lerogyott egy székbe Anna lakosztályában. – Mi baj van? – kérdezte Anna aggódva, amikor látta, mennyire rosszkedvű. – Katalin! – ugatta a király. – Vele vacsoráztam – a formaság kedvéért, úgyhogy kérem, ne nézzen így rám – de bárcsak ne tettem volna! Egész idő alatt arról panaszkodott, hogy a purgatórium kínjait szenvedi itt a földön, és hogy rosszul bánok vele, mert nem vagyok hajlandó meglátogatni. Megmondtam neki, hogy nincs oka panaszra. Azt mondtam, azért nem vacsoráztam vele mostanában, mert

elfoglalt voltam, mivel a bíboros nagy összevisszaságban hagyta az államügyeket. És ami azt illeti, hogy nem látogatom meg a lakosztályában, és nem osztom meg vele az ágyát, megmondtam neki, hogy tudnia kell, nem vagyok a férje, és emlékeztettem, hogy erről több tudós doktor biztosított. – El tudom képzelni, mit válaszolt – mondta Anna elgyötörtén. – Állította, hogy az ügyemnek semmi alapja. Úgyhogy megmondtam neki, hogy kikérem az egyetemek véleményét, és nem fogom elmulasztani, hogy azt Rómába továbbítsam. És ha a pápa nem nyilvánítja a házasságunkat érvénytelennek, megtagadom őt, mint eretneket, és azt veszem feleségül, akit akarok. – És ettől elhallgatott? Henrik legyőzöttnek látszott, mint általában, miután összetűzött Katalinnal. A királyné mindig nyugodt és eltökélt maradt, míg ő elvesztette a türelmét, és fenyegetőzött. – Azt mondta, hogy minden egyes doktorommal és ügyvédemmel szemben ő ezret talál, aki érvényesnek fogja találni a házasságunkat. Anna a fejét rázta. – Hát nem megmondtam, hogy valahányszor vitába bocsátkozik a királynéval, mindig ő fog felülkerekedni? – Keserűen felsóhajtott. – Már látom, hogy egy szép nap engedni fog az érvelésének, és eldob engem! És tessék! Búcsút mondhatok az időnek és az ifjúságomnak, amelyet céltalanul töltöttem el! – Istenemre, Anna, nagyon kegyetlen! – tiltakozott Henrik. – Tudja, hogy soha nem fogom elhagyni. Ön jelenti számomra az egész életet! És tudnia kell, hogy én betartom az ígéreteimet! Felállt, és az ajtóhoz masírozott. Miután királyi csemeteként nevelték fel, és két évtized uralkodás állt mögötte, soha nem értheti meg, milyen bizonytalannak érzi magát Anna.

– Viszontlátásra – mondta, és még csak meg sem próbálta megcsókolni a lányt. – Visszamegyek Greenwich-be, hogy legyen egy kis békém és nyugalmam. Henrik órákon belül maga volt a bűntudat. Hogy jóvátegye a dühkitörését, bejelentette, hogy Anna apját nem csak Wiltshire, hanem Ormond grófjává is kinevezi. Piers Butler meghalt, és az áhított cím végre Thomas Boleyné lett. Miközben Anna szeretettel és hálával köszönetét mondott Henriknek, arra gondolt, mit fog ez az emelkedés a rangban neki és a családjának jelenteni, és rájött, hogy a király őt is nagyobb dolgokra készíti elő. Egy felkent gróf lánya sokkal illőbb párja lehet Anglia királyának, mint egy vikomté. Egy héttel később figyelte a nemesi rangra emelés ceremóniáját. Büszkén ült a trón mellett, miközben apja letérdelt, hogy átvegye új rangja díszeit, amely a birodalom egyik leghatalmasabb urává tette. George, mint apja örököse, most Lord Rochford lett, és Anna mostantól – egy rövid időre, amíg királynévá nem koronázzák –, a Lady Boleyn Anna nevet viseli. A Boleyn bikák helyett a jövőben mindnyájuknak Ormond fekete oroszlánja lesz a címere. Másnap, hogy megünnepeljék apja kitüntetését, a király lakomát rendezett Whitehallban. Ragaszkodott hozzá, hogy Anna mellette üljön a trónszéken, amelyet Wolsey Katalinnak tartott fenn, és elsőbbséget élvezzen az udvar összes hölgyével szemben. Anna látta, hogy Eustache Chapuys, a császár követe, rosszallóan nézi, de nem figyelt rá. Hamarosan ő is térdet fog hajtani előtte. Ilyen ünnepség lesz, amikor férjhez megy, döntött Anna. Igazság szerint úgy látszott, hogy a mai este ünnepi hangulatához, a finom ételekhez és az ő fehér és ezüst szűzi ruhájához már nem hiányzik más, csak egy pap, aki átadja a házastársi gyűrűt és elmondja az áldást. Bárcsak ez volna az esküvője napja! Henrik beválasztotta George-ot a Magántanácsba. Úgy volt, hogy apja nyomdokaiba lép, és diplomataként fog karriert csinálni,

amihez – lévén apja fia – meglehetős tehetsége volt. Már most is nagy befolyást élvezett az udvarban. A magánélete azonban romokban hevert. Anna tudta, hogy ő és Jane gyakorlatilag teljesen elidegenedtek egymástól. Anna megpróbálta rávenni a tartózkodó Jane-t, hogy legyen őszinte hozzá, de eredménytelenül. Amikor Anna ezekben a napokban George-dzsal találkozott az udvarban, sokszor egy rendkívül jóképű fiatalember társaságában látta – kicsit durva beszédű, furcsa akcentusú fiú volt, de tehetségesen játszott lanton és billentyűs hangszereken. Megkérdezte Norrist, hogy ki ő. – -Mark Smeaton – mondta Norris meleg tekintettel. Anna tudta, hogy ha a legcsekélyebb bátorítást adná neki, a lábánál heverne, annak ellenére, hogy még gyászol. – Miért kérdi? – -Úgy látom, George kedveli – de alacsony származásúnak tűnik nekem. – Mostanában nevezték ki lovászfiúnak magánlakosztályába. Az apja, úgy hiszem, asztalos volt.

a

király

– Ezért nem szólnám le. – Anna fanyarul mosolygott. A mi Urunk is egy asztalos fia volt. De van valami durvaság Mark Smeatonben. Valami arcátlanság is. Először is nem tetszett Annának az elismerő tekintet, amellyel végigmérte őt. – Azt hiszem, flamand. Wolsey háztartásában volt. Messzire jutott a zenei tehetsége miatt. Kezébe adnak egy hangszert, és már játszik is rajta. Táncolni is tudott. Gyakran ott volt a tömegben, fitogtatta a tudását, amikor tánc volt a fogadóteremben. Anna észrevette, hogy az ingei, nadrágja, cipője és kalapjai a legjobb minőségűek. Henrik nyilván jól fizeti. Smeaton egyszer énekelt, Henrik kérésére, szórakoztatására, de túljátszottá a drámaiságot.

az

udvar

– Még a méz is megbetegít, ha sokat eszel belőle – morogta Sir Thomas Anna oldalán. – Ki ez a lehetetlen alak? George azonban egyre több időt töltött Markkal, és gyakran velük tartott Francis Weston is, egy másik fiatal úr a király magánlakosztályából. Weston szerethető fiatalember volt, szőke hajú, kék szemű és extravagáns ízlésű a ruhák terén, és ő is szépen játszott lanton. Néha Anna és a legközelebbi udvarhölgyei – az unokatestvére, a gyönyörű Madge Shelton, és Norfolk lánya, Mary Howard – is csatlakozott hozzájuk Norrisszal, Bryannel ás más gáláns urakkal együtt. Egyik nap Anna fölvett egy verses kéziratot, amelyet valaki magával hozott. Felismerte, hogy ez valaha George kedvenc könyve volt. Ez volt bele írva: „Ez a könyv, az enyém. George Boleyn 1526, de alatta ez állt: „Az enyém, Mark S. Ez nyugtalanította Annát. Hogy kedvelhette meg George annyira Markot, hogy neki adta ezt az értékes kéziratot? Vajon érdemes Mark egy nemesember barátságára? George miatt van, hogy Mark folyton majmolja a nála jobbakat? Nemcsak jól öltözik, de több lovat is tart az udvarban, és szolgákat, akik a libériáját viselik. Hogy engedheti meg mindezt magának? A francia udvarban Anna hallott olyan férfiakról, akik más férfiakat szeretnek. Angliában ilyesmiről soha nem esett szó. Nem tudta ezt elhinni az öccséről és Markról. Látta, ahogy Mark bámulja az udvar hölgyeit – ő maga is tárgya volt a fiú merész tekintetének (és csak az Isten tudja, mit tenne Henrik, ha ezt észrevenné) – és George, a saját bevallása és a hírneve szerint, nőfaló volt. Nem, az összekötő kapocs nyilván a zene. Már egy hónapja ülésezett a parlament, amikor, három héttel karácsony előtt, a Lordok Háza és az Alsóház benyújtott egy listát a királynak, amelyen negyvennégy vád szerepelt Wolsey ellen. Anna örvendezett: a sokheti munka, hogy Wolsey-t megbuktassák, gyümölcsöt hozott. És Henrik beleegyezett, hogy megfontolja a vádakat. Ezért Anna bosszankodott, amikor a király vonakodott

felemelni a kezét régi barátja ellen, és még arra sem volt hajlandó, hogy megvitassa az ügyet. A karácsony gondolata letörte Annát. Nem tudott szembenézni még egy ünnepi időszakkal, amelyet magányosan kell eltöltenie, miközben Katalin pöffeszkedik az udvar fölött, ezért elhatározta, hogy hazamegy Heverbe a családjával. A következő karácsonykor, ha Isten is úgy akarja, másképp alakulnak a dolgok, és ő fog uralkodni az ünnepi mulatságokon. Henrik könyörgött neki, hogy maradjon. Aggódott, hogy ilyen rosszkedvűnek látja. Márpedig ilyen rosszkedvű marad, tökélte el Anna, amíg Henrik nem dönt Wolseyról. De Henrik nem volt elég kifinomult, hogy megértse az üzenetet. Ennek ellenére közeledett ahhoz, hogy radikális változásokat vezessen be. Mielőtt Anna elhagyta az udvart karácsonyeste, ezüstözött poharak végtelen sorát vizsgálták át, amelyeket Henrik ajándékba készült adni kedvelt udvaroncainak újév. napján. A király Annához fordult. – Tudja, drágám, ha a pápa ellenem hoz ítéletet, nem fogom ahhoz tartani magamat. Legalább annyira értékelem a canterbury egyházat, amennyire az emberek a tengeren túl értékelik a római egyházat. És ezt meg fogom mondani Katalinnak. Nem reménykedhet a pápában. – Anglia jobban meglesz, ha leveti Róma bilincsét – jegyezte meg Anna. – Kezdem ezt elhinni – mondta Henrik. – Az egyetlen dolog, ami meggondolásra késztethet, egy javamra hozott ítélet.

18 fejezet 1530 Heverben Anna csak arra tudott gondolni, hogy mit mulaszt el az udvarban, és aggasztotta, hogy Henrik Katalinnal és a lányával van, együtt töltik az ünnepeket, míg ő kimarad mindenből. Amint a vízkereszt elmúlt, sietett vissza Londonba. Henriket reményvesztett hangulatban találta. – Pokoli volt ön nélkül – panaszkodott. – Ha arra gondolok, milyen régóta várok egy döntésre, bevallom, annyira fel vagyok zaklatva, hogy nem is tudok így tovább élni.

Anna megfogta a kezét. – Higgyünk az egyetemekben. Henrik tétovázott. – Ha marad még egy esély, hogy a pápa a javamra dönt, nem fogok máshol megoldást keresni. Anna utat engedett az elkeseredésének. Henrik túl sokáig volt jó fia az egyháznak, és zászlóvivője az eretnekség elleni küzdelemnek. Hetvenkedhet és fenyegetőzhet, szívében mégis ortodox marad. De mit ér Henrik lojalitása az egyház iránt, szemben Kelemen félelmével, nehogy provokálja a császárt? A király egy nap belátja majd, hogy az ember a hármas korona alatt ugyanolyan gyenge és esendő, mint a halandók többi része. Anna sietett Henrik magánlakosztályába, és közben azon gondolkozott, miért akarja a király olyan sürgősen látni. – Őfelsége fel van dúlva – figyelmeztette Norris, miközben beengedte. Szemük találkozott egy pillanatra, és meglepte őket az a régi, bizalmas érzés. Anna elfordította a tekintetét, és bement Henrikhez, akit dr. Butts társaságában talált. A doktor meghajolt a közeledtére. – A bíboros nagyon beteg – mondta Henrik, és felemelte bánattól sújtott arcát. – Elküldtem Dr. Buttsot, hogy megvizsgálja, és nagy sajnálattal hallom, amit elmondani kénytelen. Isten őrizz, hogy Wolsey meghaljon, mert húszezer fontért sem veszíteném el! Anna megmerevedett. Henrik sohasem fogja megvonni a szeretetét Wolsey-tól. És ő egész végig ettől félt. De most már ez nem sokat számít, ha Wolsey haldoklik. Dr. Butts megszólalt. – Attól tartok, Lady Anna, hogy négy napon belül halott lehet, ha Őfelségétől és öntől nem kap vigasztalást. Könnyek csillogtak Henrik szemében.

– Elküldöm neki ezt a gyűrűt. – Lehúzta a gyűrűt az ujj áról, és odaadta a doktornak. – Jól ismeri, mert ő ajándékozta nekem. Mondja meg neki, hogy nincs harag a szívemben. Parancsolja meg, hogy viduljon fel. Isten adjon neki életet! – Megszorította Anna kezét. – Jó kedvesem, könyörgöm önnek, ha szeret, küldjön a bíborosnak valami ajándékot néhány vigasztaló szóval. Ez nem okoz fájdalmat, most nem. És az embernek könyörületesnek kell lennie a haldoklókhoz, még az ellenségeihez is. Anna lecsatolt egy kis könyvet az övéről, és átnyújtotta dr. Buttsnak. – És javulást is kívánok – mondta. Nem tudni, hogy a vigasztaló szavaknak és a zálogoknak, vagy dr. Butts tudásának volt köszönhető, de Wolsey napról-napra jobban lett. És Anna együttérzésének rövid virágzása hervadásnak indult. Újra emlékeztetni kezdte Henriket, hogy a bíboros felelős a mostani elviselhetetlen helyzetükért, és amikor csak lehetett, célozgatott a beszélgetéseikben Wolsey vétségeire, fűtötte a király haragját. Henrik eleinte nem figyelt rá, de Anna hamarosan észrevette, hogy haladást ér el. Amikor felidézte, hogyan csapta be Wolsey a királyt, Henrikben gyűlt a harag. Anna megragadta a pillanatot. – Dicséretes, hogy Felséged ennyire együtt érez a bíborossal – mondta –, de ő nem méltó a megbocsátására. Könyörgöm, ne látogassa meg. Tudom, hogy nem tudja nem sajnálni, de egy ilyen áruló, mint ő, nem kerülhet az ön közelébe. – De drágám – kezdte Henrik. – Ne drágázzon engem! – szakította félbe Anna dühösen. – Néha azt hiszem, hogy jobban szereti őt, mint engem! Nos, választania kell köztünk. Elég sokáig elviseltem ezt a várakozást. – Szívem – könyörgött Henrik, és felugrott, hogy megölelje –, legyen belátó! Nem elég büntetés neki a neheztelésem? Anna eltolta magától.

– Másokat kisebb vétségekért a vérpadra küldött volna! De nem kell ilyen messzire mennie, Henrik. Megyek, és összecsomagolok. – Ne! – kiabálta a király, ahogy Anna elindult az ajtó felé. – Ne, Anna. Ne hagyjon el! Mivé lenne az életem ön nélkül? Szeretem! És megígérem, hogy nem fogadom a bíborost. Mindent megteszek, amit kíván, csak maradjon velem. És akkor, természetesen, Anna engedett, és minden újra harmonikussá vált köztük. Ha Henrik bánta, hogy megadásra kényszerítették, nem árulta el. A gondolat, hogy elveszítheti Annát, csak fokozta a szenvedélyét. Norris kikísérte Annát. – Hallotta, amit a király mondott? – kérdezte ő a férfitől. Norris rámosolygott. – Kénytelen voltam meghallani, Anna hölgyem. – Kikészítem ezt a bíborost egyszer s mindenkorra – mormolta Anna –, még ha húszezer koronába kerül is az emberek megvesztegetése! – Nem fog – biztosította Norris. – Sokan vannak, akik mindent megtennének, nehogy Wolsey visszakerüljön a hatalomba. Anna nem mondta el neki, hogy egy szolgálónak álcázott kémet küldött Wolsey háztartásába, akinek azt az utasítást adta, hogy keressen bármit, ami akár távolról is terhelő lehet a bíborosra nézve. George rendkívül segítőkésznek mutatkozott a csapda felállításában, és a kémet útnak indították egy zacskó arannyal. A szolga hamarosan meghallotta, amikor a bíboros orvosa azt mondta egy kollégájának, hogy a gazdája levelezett a pápával. Természetesen, mivel lojális volt a királyához, futva jött, hogy jelentést tegyen a Magántanácsnak. Az orvost letartóztatták.

Henrik elmesélte ezt vacsora közben Annának, mélységesen felháborodva. – A bíboros megkérte a pápát, hogy közösítsen ki engem, és Angliát is sújtsa kiközösítéssel, ha nem küldöm el önt, és nem bánok a királynéval kellő tisztelettel. Anna haragja őszinte volt. – Most legalább látja, ki ez az ember! A leggonoszabb áruló. Ha azokra az évekre gondolok, amelyeket elpocsékoltunk miatta – mind elveszett –, és arra, hogyan sározták be a tisztességemet! – Most sírt. – Nem tudom így folytatni. Kimerültem az egésztől. Gyakran arra gondolok, legjobb volna most véget vetni ennek, és akkor mindketten tovább léphetünk az életünkben. Most már Henrik is sírt. – Drágám, ne beszéljen arról, hogy elhagy engem! – Önnek fogalma sincs, mit jelent ez nekem – zokogta Anna. – A világ azt hiszi, hogy lefekszem önnel, és még olyanok is vannak, akik azt állítják, hogy fattyakat szültem. A tisztességem romokban hever, hála Wolsey-nak és annak a puhány Kelemennek. Mit gondol, milyen érzés ez? Wolsey-nak fizetnie kell azért, amit tett! Le kell tartóztatnia. – De ezt nem tehetem meg! – kiabálta Henrik a szemét törölgetve. Közben összeszedte magát. – A levelet, amelyikről az orvos beszélt, nem találják, és a nélkül gyenge a vád a bíboros ellen. Mindent megtennék önért, Anna, de ez ellentmondana a becsületemnek és minden igazságszolgáltatásnak. – Nem elég annak az embernek a vallomása? – kiabált Anna magából kikelve. – Embereket már lefejeztek tanúk eskü alatt tett vallomásai alapján. – Több eskü alatt tett vallomás alapján, mint amennyivel ebben az esetben rendelkezünk – vitatkozott Henrik.

Anna nem akarta tovább erőltetni a királyt. Kudarcot vallott, de holnap új nap virrad rá. – Bocsásson meg, ha erőszakosnak tűntem – kérte a könnyeit szárogatva. – A gondolat késztetett rá, hogy önt becsapták és elárulták. – Nem tudja, milyen kegyetlenül forgatja a kést a szívemben – válaszolta neki Henrik. Anna keresztülmasírozott Whitehallon a király lakosztályaihoz, és félrelökte Norrist, nem várta meg, hogy beengedjék. Henrik megbocsátott Wolsey-nak! Mit képzel!? – Inkább le kellett volna tartóztatnia! Kiabálva szidalmazta Henriket mozdíthatatlan volt, mint egy kőszikla.

az

ostobaságáért,

de

ő

– Ugye nem akarja, hogy megmételyezzem az igazságszolgáltatást, amely a nevemben végzi a munkáját? – kérdezte kihívón. – Nem kell ekkora kegyet mutatnia a bíboros iránt! – vágott vissza Anna. És így folytatódott, oda-vissza, egy ördögi körben, amely kiszikkasztotta és megtépázta Anna érzéseit. Képtelen volt tovább féken tartani a félelmeit és az indulatát. Reszketve élt, hogy Henrik visszafogadja Wolsey-t, és hogy Wolsey, mivel tudja, hogy ő mennyire ellenséges vele szemben, mindent el fog követni a tönkretételére. Anna tisztában volt vele, hogy a végsőkig próbára teszi Henrik türelmét, de nem bírta megzabolázni a nyelvét. Egyik nap, amikor belépett a király magánlakosztályába, ott találta Sir John Russellt, egy udvaroncot, aki kiemelkedő karriert tudhatott a háta mögött. Beszélgettek Henrikkel. Sir John sürgette a királyt, hogy mutasson kedvességet a bíboros iránt. – Kiemelkedő államférfi, sir, és senki nem szolgálta lojálisabban önt, még ha a végén csődöt mondott is...

– Sir John – szakította félbe Anna csodálom, hogy egy ilyen embert a király szemébe dicsér, amikor számtalan Őfelsége ellen elkövetett bűnnel vádolják. Egy bűnbocsánat nem jelenti azt, hogy azokat a bűnöket el lehet felejteni. Nem várta meg, hogy a döbbent Sir John válaszoljon. Tudatában annak, hogy Henrik majd átdöfi a szemével, kisétált. Többet nem beszél Sir Johnnal, fogadta meg. De Henrik utánament. – Anna, nagyon szeretem, de nem fogom eltűrni, hogy a háztartásom egyik urával ilyen méltatlanul bánjon a jelenlétemben – tett neki szemrehányást, miközben a közelükben álló udvaroncok elégedetten mosolyogtak. – És igen, egy bűnbocsánat azt jelenti, hogy egy ember bűnei el vannak felejtve – nálam legalábbis, és az én véleményem a döntő. – Akkor most én kérem Felséged bocsánatát – mondta Anna maró gúnnyal, aztán kecsesen pukedliba ereszkedett és ellépett, mielőtt Henrik újra megszólalhatott volna. Henrik, természetesen, elment hozzá, amint tudott – csupa bűnbánat volt, és rémült, nehogy Anna megint azzal fenyegesse, hogy elhagyja – és Anna kegyesen elfogadta a bocsánatkérését. Mint általában egy veszekedés után, Henrik sokkal szenvedélyesebb lett, úgyhogy Anna hagyta, hogy a király csókolgassa és babusgassa. Bántotta, hogy mostanában olyan könnyen eljár a nyelve. De nem tudott ellene tenni. Mintha örökké a démonjaival harcolna. És a fő démonja most Wolsey volt. A civódás folytatódott, és ezt csak tüzelte, hogy Henrik nem volt hajlandó Cranmer értekezésének megfelelően cselekedni, pedig az már elkészült. Hamarosan beköszöntött a tavasz, és eljött a nyár is, és ő még mindig tétovázott, vonakodott megtenni a végső lépést, amely könnyen a Rómával való szakításhoz vezethetett. És semmi sürgetés vagy nyaggatás nem tudta kimozdítani.

– Felséged annyira lelkesedett Cranmer megoldásáért – emlékeztette Anna. – Igen, de gondolkoztam azon, hogy mit vonhat maga után, ha azt az utat választom. Most azt szeretném, hogy minden lordom, akár spirituális, akár világi, kérvénnyel forduljon a pápához, hogy a javamra döntsön. – És azt hiszi, hogy ez meg fogja őt indítani? – kérdezte Anna megvetően. – Henrik, huszonkilenc éves vagyok, és nem leszek fiatalabb. Ha azt reméli, hogy fiai születnek, többet is kell tennie, mint petíciókat küldözgetni. – Anna, ha bármi más utat választok, mint hogy a pápa ítéletét kérjem, a császár hadat üzenhet. Tudja, hány ellenséget szereztem azzal, hogy a házasságunkat erőltetem? Nem csak külföldön, hanem itt a birodalmamban, az udvaromban! Van fogalma, hogy mit kockáztatok önért? A népszerűségemet, Anglia biztonságát, sőt, még magát a trónomat is! – Az nem számít – mondott Anna ellent szenvedélyesen. Tudta, meg kell akadályoznia, hogy Henrik a probléma részének lássa őt. – Ami számít, az mi vagyunk, és a házasságunk. Tudja, olvastam egy ősi próféciát, hogy ebben a korban megégetnek egy királynét. Ez én is lehetek! Tudom, hogy gyűlölnek, és ezért emészt a bánat. De még ha száz halált kellene is halnom, az ön iránti szerelmem egy jottányit sem csökkenne! Henrik ekkor megcsókolta, egy időre elfelejtette az aggodalmait. De lökést adott Annának, és ő eltökélte, hogy mostantól kicsi több tisztelettel lesz a király iránt – és megpróbál az a nő lenni, akibe Henrik annak idején beleszeretett. Henrik elment Husdonban.

meglátogatni

a

lányát,

Mária

hercegnőt,

Mária most tizennégy éves volt, és ritkán fordult meg az udvarban, amióta a Nagy Ügy szóba került, mivel mindkét szülője szerette volna megóvni a következményektől.

– Hiányzik nekem – mondta Henrik Annának –, és szeretném megnyugtatni magamat, hogy nem fertőzte meg Katalin csökönyössége. Rosszkedvűen tért haza. – Szép dolog, amikor az ember saját lánya kezdi neki mondani, hogy téved – morgott. – Mit sem számít a kötelesség, amellyel az apjának tartozik! Katalin a maga oldalára állította – Mária ugyanazokat az elcsépelt érveket szajkózza. Megmondtam neki, hogy csak akkor látogatom meg újra, ha elfogadja az igazságot. A kis boszorka azt mondta, hogy kész mindenben engedelmeskedni nekem, kivéve abban, ami ellentmond a lelkiismeretének. – Nem érez tiszteletet az apja és a királya iránt? – kérdezte Anna felháborodva. – Eddig még soha nem dacolt velem, soha – szomorkodott Henrik mélyen feldúlva. Anna emlékezett rá, hogy gyakran látta őt Máriával Katalin szobájában. Henrik imádta a gyereket, és ő is az apját. Az urak petícióját elküldték Rómába. Henrikben újra feléledt a remény, de Anna semmi eredményt nem várt. Hetek múltak, és egy szó válasz sem érkezett. Aztán szeptemberben Kelemen, aki még mindig óvakodott, hogy ítéletet mondjon, azt javasolta, engedjék meg a királynak, hogy két felesége legyen. Két feleség! – tört ki Henrik. – Az egyház most szentesíti a bigámiát? –

– Ezt, hogy tudja a pápa megmagyarázni? – Anna elképedt, a lelke mélyéig megrázta a dolog. – Azt mondja, hogy erre kevesebb botránnyal tud engedélyt adni, mint amennyit az okozna, ha felmentést adna. Anna titokban örült. Kelemen azzal, hogy ilyen mélyre süllyedt, minden hitelét elvesztette Henrik – és ha létezik igazság, az egész világ – szemében.

– Végeztem vele! – mondta Henrik acélos tekintettel. – Egész idő alatt a saját lelkiismeretemre kellett volna hallgatnom, amely magasabb ítélőszék, mint Róma korrupt bírósága. Tudom, hogy Isten irányítja a cselekedeteimet. Kelemen három gyötrő évig várakoztatott, és most majd megtudja, hogy elfogyott a türelmem. Küldjön Cranmerért! Thomas Cromwell összetalálkozott Annával, aki Greenwich-ben sétált a folyóparton, és azon tűnődött, vajon meddig fog tartani, míg az egyetemek véleményt mondanak. Cromwell most a király Magántanácsának tagja volt, és Henrik nagyon dicsérte, lenyűgözte a hév, amellyel Cromwell az ügyét szolgálta. Anna nem nagyon kedvelte őt, de osztoztak a reform és a bibliafordítás bevezetése iránti igényben, és ha Cromwell hajlandó bevetni jelentős tehetségét, hogy segítsen kiharcolni egy érvénytelenítést, akkor Anna több mint kész megbízni benne. Kételkedett, hogy Henrik hajlandó lesz-e valaha úgy támaszkodni egy tanácsadóra, ahogyan Wolsey-ra támaszkodott – már túlságosan önálló lett azóta –, de tudta, hogy Cromwellnek növekszik a befolyása. Ameddig Cromwell elismeri, hogy az ő akarata törvény a királynál, jól meglesznek egymással. Cromwell meghajolt. – Lady Anna, úgy gondoltam, szeretné tudni. Új bizonyítékot teij esztettek a Tanács elé a bíborosról. – Új bizonyítékot, Cromwell mester? Cromwell körbetekintett. Senki nem volt hallótávolságon belül ezen az első hideg novemberi napon. A legtöbb udvaronc odabent a tüzek és a széntartók mellett melegedett. A mester lehalkította a hangját. – Levelek vannak nálunk, amelyek bizonyítják, hogy Wolsey írt a császárnak és Franciaország királyának, hogy járjanak közbe az

érdekében a királynál. Ostoba lépés, nem gondolja, Lady Anna? Ez felségárulásnak számít, és a bíborosnak felelnie kell. – A király elhiszi ezt? Csak néhány napja hallotta, amikor Henrik azt mondta, hogy Wolsey jobb ember, mint bármelyik tanácsosa, és dicsérte azért, ahogyan a spirituális kötelességeit végzi Yorkshire-ben. – Igen. Most, miközben mi itt beszélgetünk, éppen letartóztatási parancsot fogalmaznak ellene. Cromwell malacszemében egy pillanatra felvillant valami érzés. – Sajnálja öreg mesterét – jegyezte meg Anna. – Jó mester volt – állapította meg Cromwell elgondolkozva, aztán szája az ismerős erőszakos vonallá szűkült. – De nem szeretném, ha bárki azt gondolná, hogy szeretettel viseltetek egy ember iránt, aki felségárulást követett el. Talán érdekli, Northumberland grófot bízták meg, hogy a király nevében letartóztassa a bíborost. Harry Percy megörökölte az apja címét! Volt ebben a megbízásban valami igazságszolgáltatás. – Jó ez így, nem? – mondta Cromwell halkan. Annának hirtelen eszébe jutott, hogy Harry a karjába ölelte a hársfa alatt a jezsuiták kápolnája mellett, és egy fekete ruhás férfi figyelte őket. – Ön látott minket! – kiáltott fel. – Ön tudta! – A bíboros bizalmasa voltam. Tudtam mi történt. Nem volt semmiféle eljegyzés Mary Talbottal. Szó volt róla előzőleg, ez igaz, de Wolsey erőltette át. így állt bosszút önökön, Boleyneken, mert lenézték. Legyen hálás, hogy ennyivel beérte. Ő küldte azt a bolond Buckinghamet a vérpadra. Anna rámeredt. – Ezek szerint Harry és én törvényesen jegyeztük el egymást?

– Igen, tanúik voltak. De a bíboros formálisan érvénytelenítette. Percynek nem volt más választása, mint hogy egyetért, vagy szembenéz a király haragjával. Sajnálom, Lady Anna. Kegyetlenül bántak önnel. De most elégtételt kap. – Azt hiszi, rosszat teszek, ha ezt kívánom? – kérdezte Anna döbbenten. Egész idő alatt igaza volt Wolsey-val kapcsolatban! – Senki nem fogja hibáztatni – mondta Cromwell. A szürke idő ellenére Anna kint volt, Henriket figyelte, aki lőgyakorlatot tartott Hampton Courtban – a gyönyörű nagykiteijedésű palotában, amelyet Wolsey épített, aztán később a királynak ajándékozott, hűsége extravagáns gesztusaként. Henrik éppen egy tízest lőtt, amikor Wolsey szertartásmestere, George Cavendish közeledett, és meghajolt. – Felség, a bíboros halott – jelentette. Henrik hamuszínűvé vált. – Halott? – visszhangozta. – Igen, uram. Hónapokig betegeskedett, és miközben Londonba hozták, Leicestemél rosszul lett, és az apátság szerzetesei befogadták. Aznap éjjel meghalt. Cavendish közel állt a könnyekhez. Odaadással szolgálta az urát. Nem nézett Annára. Henrik nagyot nyelt. – Beszélt rólam a végórájában? – Hangja érdes volt. Cavendish zavartnak tűnt. – Mit mondott? – kérdezte Henrik. – Mondja el! – Sir, bocsásson meg. Azt mondta, hogy ha Istent olyan odaadással szolgálta volna, mint önt, 0 nem hagyta volna el öregségében. Feszült csend következett. – Bárcsak élne! – tört ki Henrik, és elvonult.

Anna egyedül hagyta. Várt, időt adott a királynak, hogy felfogja a hírt. Végül Henrik volt az, aki eljött hozzá. – Isten majd megítéli – mondta. Olyan volt, mintha órákig sírt volna. – Ön földi bíróság elé akarta állítani – emlékeztette Anna. – A bíboros nyilván tudta, hogy a Tower vár rá. – Áruló volt? – kérdezte Henrik zaklatottan. – Tudja, hogy az volt. – Csak azt tudom, amit az ellenségei mondtak róla. – Volt bizonyítéka! A levelekben, amelyeket a bíboros küldött. – De áruló volt a szándéka? – A királyt lesújtotta a kétség. – Mi más lehetett? Henrik Annára nézett, megkeményedtek a vonásai.

szeme

elfátyolosodott,

aztán

– Igen, áruló volt, Róma a markában tartotta. Mondhatjuk, hogy Isten igazságot szolgáltatott. Anna nem tudta eldönteni, tényleg képes lett volna-e Henrik olyan messzire menni, hogy kivégezteti az egyház egyik bíborosát. Ha sor került volna rá, valószínűleg megbocsát Wolsey-nak, mint ahogy már annyiszor megtette. Szerette a bíborost. Nem úgy az udvar többi része. Wolsey-t szívből irigyelték és gyűlölték, és sokan örültek a halálának. Anna alig bírta leplezni az ujjongását, amikor együtt volt Henrikkel, és óriási megkönnyebbülést érzett, amiért Wolsey soha nem térhet vissza, hogy ártson neki. Apja és George diadalittasak voltak. – Hála Istennek! – mondta dühösen Norfolk. George és az elbűvölő Francis Weston megragadták Anna kezét, és a mókamester hivatala felé vonszolták.

– Remek ötletem van egy maskarajátékra – magyarázta George. – Francis egyetért. – Egy maskarajátékra? Most? – Soha nem adódik jobb alkalom. Wolsey bíboros pokolra szállása – ezt a címet adtam neki. Anna aggódott, hogy Henrik mit fog szólni, de a férfiak izgatottsága ragadós volt és az biztos, hogy megérezték a pillanat elsöprő hangulatát, így hát Anna egy különösen gonosz ördögnek öltözött, és csatlakozott a többiekhez, akik Wolsey halálát ünnepelték. Vasvillával döfködte a színészt, aki Wolsey-t játszotta, amikor eltűnt egy tüzes gödörben, miközben a zenészek hamis hangokat játszottak, és az udvar kiabálva adott hangot a tetszésének. És Henrik, meglepő módon, nem tiltakozott, hanem együtt nevetett a többiekkel, eltitkolta a bánatát. Anna észrevette, hogy Cromwell viszont elfordult. Annát mélyen elszomorította, amikor meghallotta, hogy Ausztriai Margit meghalt lázban. Csak az elmúlt évben történt, hogy Margit ügyesen létrehozta a Hölgyek békéje néven elhíresült megállapodást Franciaország és Spanyolország között. 0 képviselte a császárt, és Madame Louise Ferenc királyt. – Nagyszerű hölgy volt – mondta Henrik. – Inspirációt jelentett – válaszolta Anna. És bebizonyította, mint Izabella, hogy egy nő épp olyan sikeresen tud uralkodni, mint egy férfi – és Anna maga is ezt szándékozott bizonyítani. Katalin súlyos betegen feküdt Richmondban. Kár volt remélni, hogy követi Wolsey-t a sírba, és így egy csapásra megoldja a Nagy Ügyet, Anna mégis bízott ebben. Henrik, akinek elfogyott a Katalin iránti türelme, kevés együttérzést mutatott, és Annával maradt Hampton Courtban. – Nem kockáztatom meg, hogy megfertőzzön – jelentette ki. – Járvány van Richmondban.

Megelégedett azzal, hogy fenyegető leveleket küldött Katalinnak, és próbálta rávenni, hogy lépjen az egyház szolgálatába. A királyné, bár gyenge volt, kitartott az elutasítása mellett. Anna tudta, hogy az egyetemek hamarosan nyilatkozni fognak. Néhány rövid hónap – akár hét – múlva királyné lehet. Tudta, hogy kritikákra számíthat, amiért a leszármazása közel sem olyan fényes, mint Kataliné vagy Anglia előtte uralkodó legtöbb királynéjáé. Nem volt elég, hogy királyi ősöket mondhatott magáénak a Howardokon keresztül, az anyja révén; az számított, ki az apja, és sokan lesznek, akik ujjal mutogatnak majd rá, mert túl alacsony sorból jön ahhoz, hogy királyné legyen. De a családban szó volt róla, hogy a Boleynek egy normann lordtól származnak, aki a tizenkettedik században telepedett le Angliában. Anna megbeszélte a dolgot a Címer Kollégium egyik heraldikusával, és megbízta, hogy állítson össze egy családfát. Nagy örömére a címertanász egy Eustace nevű nagy lordig, Boulogne grófjáig vezette vissza a családot, aki beházasodott egy angol királyi családba, és akinek az unokája István királyhoz ment feleségül. Henrik átnézte a lenyűgöző ábrát, amelyik a Boleynek összes generációját feltérképezte, és a homlokát ráncolta. – Ki az az ostoba alak, aki ezt csinálta? – kérdezte Anna rémületére. – Ez kitaláció. Ennek az Eustace-nak a fiai Jeruzsálem királyai lettek. Henrik jól tájékozott volt a királyi pedigrék terén. – Volt még egy fia, akitől a családom származik. – Hmm – morogta Henrik, és egyáltalán nem volt meggyőzve. – Jobb ezt nem szétkürtölni. – De ez az igazság! – tiltakozott Anna. – Azt mondtam, nem, Anna. Nem akarom, hogy nevetség tárgya legyen. És rendíthetetlen maradt.

Ugyanilyen elégedetlen volt a mottóval, amelyet Anna választott, és amelyet ráhímeztetett a szolgálóinak vásárolt új libériákra – .Akár tetszik, akár nem, így lesz." Üzenet volt ez mindenkinek, aki kétségbe meri vonni a jogát, hogy királyné legyen. De Henrik megtiltotta neki. – Tényleg azt akarja, hogy kinevessék, Anna? Önnek mindenkinél jobban kellene tudnia, hogy a császár jelmondata: „Akár tetszik, akár nem, sokáig éljen Burgundia". Hiszen ön a császár nagynénje udvarában szolgált. Az emberek már most tréfálkoznak rajta. Tegnap láttam, hogy Chapuys mosolyog az egyik ilyen jelvényen. Anna érezte, hogy lángol az arca. Tudatosan nem emlékezett erre a mottóra a Burgundiában töltött napjaiból, de most halálra volt rémülve. Azonnal parancsot adott, hogy távolítsák el a sértő jelvényeket. Katalin nem halt meg. Isten, a maga kifürkészhetetlen akaratából, életben hagyta. Csatlakozott Henrikhez Mária hercegnővel együtt a karácsonyi ünnepekre – és Anna megint csak Heverben ünnepelte (ha ez a helyes szó) Jézus születését. Újabb évet vesztegettek el! De ez lesz az utolsó. Henrik megígérte, hogy az új esztendőben minden kétséget kizáróan megtartják az esküvőt.

19 fejezet 1531 A spanyol Lady Willoughby megvetően elhúzta arisztokratikus orrát, amikor meglátta Annát. Katalin hölgyei közül ő nyilvánította ki legvilágosabban a megvetését. Szókimondó nő lévén, nem csinált titkot abból, hogy mi a véleménye a király ügyéről. Anna találkozott vele az egyik galérián, amikor visszatért Heverből Greenwich-be, és a levegő rögtön ugyanolyan fagyossá vált odabent, mint amilyen kint volt. – Oh, Lady Anna – mondta a bárónő, és oldalra lépett, hogy elengedje Annát és a csomagjai alatt roskadozó szolgálóit –, azt reméltük, hogy Heverben marad. – Én pedig azt kívánom – vágott vissza Anna –, hogy minden spanyol maradjon a tengerben! – Az ilyen beszéd tiszteletlen jó úrnőnk, a királyné iránt – felelt meg neki Lady Willoughby. Anna eltökélte, hogy móresre tanítja ezt a kellemetlen nőt. – Fütyülök rá. Nem igazi királyné, és inkább látnám felakasztva, minthogy az úrnőmnek ismerjem el. És elvitorlázott, nem adott a kínzójának esélyt, hogy válaszolhasson. Henrik, mint mindig, tárt karokkal fogadta az udvarban, és kettesben vacsoráztak a király magánlakosztályában. – Bárcsak itt lett volna karácsonykor, drágám – mondta. – Csodálatosak voltak az ünnepségek, és zsúfolt volt az udvar. A legjobb az volt, hogy Mária velem töltötte az ünnepeket. Kész ifjú hölgy, és nagyon művelt és képzett. Anna érezte, hogy gyűlik benne a méreg.

– Ez ugyanaz a Mária, aki dacolt önnel és az anyját támogatta? – kelt ki magából. – Csodálom, hogy ennyire dicséri, holott elfeledkezett az ön iránti kötelességéről! Henrik mereven nézte, a vészt jósló pirosság egyre följebb emelkedett a nyakán. – Néha úgy érzem, hogy megfeledkezik magáról – mondta. – Napokig távol voltunk egymástól, vágytam rá, hogy újra lássam, és máris korhol. – Én boldog voltam, hogy láthatom – kiabált Anna de úgy tűnik, ön becsapja magát – vagy a hercegnő most meggondolta magát, és egyszerre engedelmes lett? – Nem, de Anna, ő a lányom, és nagyon szeretem. Idővel belátóbb lesz. Fiatal és hiányzik belőle a bölcsesség, hogy az ilyen ügyeket kezelni tudja. Ön igazán lehetne egy kicsit kedvesebb. Katalin soha életében nem használt ilyen gonosz szavakat velem. Könnyek gyűltek a szemébe. – Nos, biztos vagyok benne, hogy visszafogadná! – mondta Anna csípősen.

Katalin

boldogan

Henrik átnyúlt az asztalon, és megfogta a kezét. – Kérem, drágám, ne veszekedjünk. Majd foglalkozom Máriával, ígérem, de a magam módján. Nincs szükségem újabb kellemetlenségekre mostanában. Kelemen Rómába idézett, hogy védjem meg az ügyemet. – És elmegy? Anna visszaszorította a kezét, hogy Henrik tudja, megbocsátott neki. Ezekben a napokban folyton azon kapta magát, hogy a végletekig ingerli a királyt, aztán rájön, hogy Henriknek látnia kell az ő kedvesebb oldalát is. – Nem! És azt a közleményt sem vagyok hajlandó tudomásul venni, amelyet kibocsátott, és amelyben elrendeli, hogy küldj em el önt, és megtiltja az alattvalóimnak, hogy az ügyeimbe avatkozzanak.

Őszintén mondom, Anna, egyre inkább meggyőződöm, hogy az angol egyház jobban járna, ha én, a király lennék a feje. Ne csak papoljon róla! dühöngött Anna magában. Tegyen is valamit! – Már régen töröm a fejemet ezen – mondta hangosan –, és Felséged tudja, hogy mások is gondolnak erre. – Cromwell az egyikük. Érdekes beszélgetéseink voltak. Szerinte sok előnye volna, ha elválasztanánk az angol egyházat Rómától. De elmondhatja ezt ő maga is. Rögtön elküldött Cromwellért, és meghívta a bikanyakú férfit, hogy csatlakozzon hozzájuk az asztalnál. Megparancsolta, hogy hozzanak még ételt és italt. – Ez váratlan megtiszteltetés, uram – mosolygott Cromwell – és milyen öröm, hogy Lady Anna társaságában lehetek. Meghajtotta a fejét Anna irányába. – Mondja el neki, amit nekem mondott – parancsolta Henrik, miközben vettek a vadpástétomból és a párolt nyálból. Cromwell Annához fordult. – A pápa halogatja, hogy ítéletet mondjon Őfelsége ügyéről. Miért kellene a beleegyezésére várni? Minden angol ember úr a maga házában, miért ne lehetne a király úr Angliában? Miért kell, hogy egy idegen prelátus megossza vele a hatalmat? Megmondtam Őfelségének, igazán nem tiszteletlenségből, hogy ő csak egy fél király, és mi csak félig vagyunk az alattvalói. Milyen meggyőző érv! És úgy tűnt, Henrik mohón fellefetyelte. – Magam sem tudtam volna jobban megfogalmazni – jelentette ki Anna, és kezdett felmelegedni Cromwell iránt. – A római egyháznak nagy vagyona és birtokai vannak itt – folytatta Cromwell, aztán Henrikre nézett. – Ha szabad kezet

kapnék, Felségedet a leggazdagabb uralkodóvá tehetném, aki valaha élt Angliában. Henriknek felcsillant a szeme. – Komolyan hiszem, hogy a szakítás Rómával népszerű lépés volna – mondta. – Egy igazi angol elutasítja, hogy adót kelljen fizetnie Rómának. Ez terhes kötelesség. – Felséged könnyebben kiirthatná a korrupciót, ha az egyház feje volna – mutatott rá Anna. – Istenemre, ez így van! – értett egyet Henrik, feltüzelve a kilátástól. – Róma és más idegen hatalom beavatkozása nélkül kell kormányoznom a királyságomat. Annát izgalom fogta el, amikor ezt hallotta. De, a régi tapasztalatokból okulva, vajon milyen messzire hajlandó Henrik elmenni? A király meglepetést okozott. Január végén Westminsterbe rendelte Canterbury és York egyházi gyűlését. Mindenki számára világos volt, hogy valami nagyjelentőségű dolog érződik a levegőben, mert a fontos egyházi reformok bevezetéséhez az egyházi gyűlés jóváhagyása kellett. Egy héttel később a király felállt a parlamentben, és követelte, hogy az angol egyház ismerje el egyedüli védelmezőjének és legfőbb urának. -Nem hagyom, hogy akár a parlament, akár a gyűlés dacoljon velem! – mondta aztán Annának. Naponta távolmaradási engedélyt adott azoknak a képviselőknek, akik a királynét támogatták. És aztán az öregedő Warham érsek bejelentette, hogy az egyházi gyűlések hajlandók elismerni a királyt az angol egyház legfőbb urának – már amennyire Krisztus törvénye engedi. – Ragaszkodtak ehhez a kitételhez – mondta Henrik Annának, enyhén zsémbesen, amikor aznap este meglátogatta Whitehallban. – A kedélyek kicsit megtépázódtak, miközben tárgyaltunk. De a dolog elrendeződött, drágám. Mostantól kezdve az angol egyház

többé nem ismeri el a pápát, vagyis a római püspököt, ahogy mától nevezni kell. És a püspökeim nem tartoznak neki hűséggel, és nem élvezhet semmiféle spirituális hatáskört Angliában. Annának szédült a feje az örömtől. Ez sokkal több volt, mint amit valaha remélt. Biztos volt benne, hogy egyetlen angol király sem kezdett még ilyen merész vállalkozásba. Megnőtt a tisztelete Henrik iránt. Nagy bátorságot mutatott a király, amikor áterőltette ezt a tulajdonképpeni forradalmat. Anglia ezer évig Róma alattvalója volt, és most minden felfordult. Ez csodálatos, bár ijesztő kilátás. Ennek soha véget nem érő következményei lehetnek. – Anna, felépíthetünk együtt egy új egyházat! – lelkesedett Henrik ragyogó szemmel. És Anna abban a pillanatban szerette, igazán szerette. A parlament nem vesztegette az időt, hogy jóváhagyja a király új címét, és az óriási jelentőségű hírt kihirdették egész Angliában. Henrik alattvalóinak megmondták, hogy ő most egy személyben király és pápa a birodalmában, és hatásköre kiterjed az alattvalóknak mind az anyagi, mind a spirituális jólétére. Anna magánkívül volt, amikor megtörtént a bejelentés az udvarban, és mindenki szeme láttára karjába zárta Henriket. – Úgy érzem, mintha a paradicsomba jutottam volna! – kiáltotta. Elkapta Chapuys ellenséges tekintetét, és kihívóan a követre mosolygott. Apja és George el voltak ragadtatva. És amikor a bejelentést követő fogadáson a nagytiszteletű John Fisher, Rochester püspöke azt állította, ellenkezik Isten törvényével, hogy a király legyen az angol egyház feje, Anna apjának felforrt a vére. – Püspök, be tudom bizonyítani önnek a Szentírás erejével, hogy amikor Isten elhagyta ezt a világot, nem hagyott itt sem utódot, sem helytartót – állította. – Akkor ki mondta a tanítványának: „Te Péter vagy, és én erre a kősziklára építem fel az én egyházamat, és a pokol kapui sem vesznek rajta diadalmat"? – mondott ellent az öregember.

– Ne legyen ma köztünk ellenérzés – avatkozott közbe a király. – Amint látja, püspök uram, nemességem nagy része eljött, hogy együtt örvendezzen velem – és nem kevesen vannak itt az ön paptársai közül is. Jöjjön, Wiltshire uram, igyon valamit velem. 0 és Anna otthagyták Fishert, hogy gondolkozhasson ezen, és csatlakoztak Cromwellhez. – Nincs itt a kancellárom – nézett körül Henrik, de hiába. – Reméltem, hogy látni fogom. – Thomas More nem fogja ezt támogatni – mondta Cromwell. – Valószínűleg megfeküdte a gyomrát. De épp jött More, sietett be a fogadóterembe, nagy halom papírral a hóna alatt. Öröm és megkönnyebbülés ragyogott Henrik arcán. – Thomas! – kiáltotta, és megölelte, mielőtt More meghajthatta volna magát. – Felséged bocsánatáért esedezem. Feltartottak a kancellárián, és aztán Westminsternél vámom kellett egy bárkára. Kedvesen mosolygott, ám a szemében óvatosság tükröződött. Norfolk csatlakozott hozzájuk. – Szavamra, More mester, nem számítottam rá, hogy itt látom! – kiáltott fel, és vállon veregette More-t. Régi barátok voltak. – Jó szolgája vagyok a királynak – mondta More. – Itt a helyem. – Lordságodnak mi a véleménye a király új címéről? – provokálta Cromwell Norfolkot. Amikor Henrik Anna nagybátyjára függesztette a tekintetét, Anna visszatartotta a lélegzetét. Mindenki tudta, hogy Norfolk, mint az összes Howard, hithű katolikus, és ellenzi a reformot. – Engem ne kérdezzen! – horkantott a herceg. – Azokra hagyom ezt az ügyet, akiknek, mint Őfelségének, ész van a fejében.

– Úgy beszél, mint egy igazi angol! – nevetett Henrik. – Remélem, minden alattvalóm olyan bölcsnek bizonyul majd, mint lordságod. Nem úgy, mint az a bolond Fisher. – Annához, Anna apjához és Cromwellhez fordult, hagyta, hogy Norfolk és More kettesben beszélgessenek. – Meg kell állítani – mondta lehalkított hangon. – Majd váltok vele egy nyugodt szót – ígérte Cromwell. – Az a nyomorult püspök pokoli goromba volt velem – szólt közbe Sir Thomas. – Veszélyes ellenfél lehet – figyelmeztette Anna. – Az emberek nagy teológusként tisztelik. Ne felejtsék el, hogy félelem és részrehajlás nélkül képviselte a királynét. – Még mindig könyveket ír Katalin védelmében – dühöngött Henrik. – A királyné támogatói szentnek tekintik. Nagyanyám is annak tekintette – Fisher volt a káplánja. De szentséges modora alatt acélkeménység rejtőzik. Cromwell, tegyen róla, hogy Fisher befogja a száját. Fisher csak egy volt az ellenzők közül. – Légiók lehetnek belőlük – tört ki Anna másnap reggel Georgenak, miközben, kihívást intézve a februári szelekhez, a kertekben sétáltak. – Tegnap este, még az után is, hogy a király elhallgattatta, a püspök mindenkinek hangoztatta a nézeteit, aki csak hajlandó volt meghallgatni – mesélte George. – Ez nem kevesebb, mint lázítás. És bizony voltak, akik figyeltek rá, főleg azok, akik a királyné pártján állnak. – El kell hallgattatni – kiáltott fel Anna. – Senki nem kérdőjelezheti meg a király legfőbb hatalmát. Beszélek Őfelségével. – Most ki lehet Fishert taszítani az egyházból – emlékeztette George Annát. Igen, a nővérének beszélnie kell Henrikkel.

Henriknek komor volt az arca. – Fisher püspököt megpróbálták megmérgezni – mondta Annának egyik délután, miután részt vett a Tanács ülésén. – Letartóztattuk a bűnöst, egy Richard Rouse nevű gazfickót, a püspök szakácsát. Azt mondja, valami porokat kapott valakitől, azokat tette a zabkásába, amelyet a lordomnak, a vendégeinek és a szolgálóinak tálaltak fel. Közülük ketten meghaltak, és tizenheten súlyosan megbetegedtek. Nehéz elhinni, hogy valaki ilyet csináljon. A mérgezés rettenetes bűn, és szigorú büntetést érdemel. – Ajkát összeszorította felháborodásában. – És Fisher püspök? Őt megmérgezték? Anna arra gondolt – Isten bocsássa meg neki –, hogy igazán jól jönne, ha a szentséges prelátus ágyba kényszerülne, némán, egy időre. – Nem, és hálát mondok érte Istennek. Előzőleg elhatározta, hogy böjtölni fog. De semmi kétség, hogy a mérget neki szánták. Rouse azt mondta, hogy először azt hitte, a porok hashajtók, és a tréfa kedvéért csinálta, de aztán megváltoztatta a történetét, és azt állította, elhitették vele, hogy nem történik más, csak gyomorrontást kapnak az emberek, semmi komoly baj nem lesz belőle. Azt azonban nem hajlandó elárulni, ki mondta neki ezt. Valaki odaadta azokat a porokat. Annának vérfagyasztó gondolata támadt. Rám fognak mutogatni! A püspökről tudják, hogy ellenzi a válást. Azt fogják mondani az emberek, hogy én próbáltam meggyilkolni. – Kényszerítették ezt a Rouse-t, hogy nevezze meg, ki bujtotta fel? – kérdezte hangosan. – Igen, kihallgatták. Ma újra vallatni fogják, egy kicsit alaposabban. – Henrik szeme összeszűkült. – Szerintem beszélni fog, Miután Henrik elment a tanácstermébe, Anna sietett az aggodalmait közölni George-dzsal. Öccse egyre növekvő haraggal hallgatta.

– Rouse-t most újra kihallgatják, miközben mi itt beszélgetünk – mondta Anna. – Eddig minden felelősséget magára vállalt. – Lehet, hogy az igazat mondja. Talán vásárolta azokat a porokat, és a patikárius mondta el neki a hatásukat, vagy túl sokat használt. – Vagy figyelmeztették, hogy ha beszél, baja lesz a családjának. George, ez szándékos merénylet volt a püspök élete ellen – biztosan az volt, annyira alkalmas időben történt. És nem tehetek róla, de folyton arra gondolok, hogy valamelyik barátunk áll mögötte – valaki, aki elég hatalmas, hogy némaságba rémissze Rouse-t. George a vállára csúsztatta egyik kaiját. – Nővérem, azt hiszem, hagyod, hogy elszaladjon veled a fantáziád. – De milyen indoka lehetett Rouse-nak, hogy ilyet tegyen? – Harag valaki ellen? Anna felállt. – Bárcsak el tudnám ezt hinni. – Megkondult egy harang odakint az udvaron. – Mennem kell. Henrik hamarosan kijön a Tanácsból. – Szólj nekem, ha Rouse beszél – kérte George. A gyanú szörnyű férge fúrta bele magát Anna agyába. Apja egyre jobban felpaprikázta magát Fisher ellen. Később, a fogadás után szétrobbant, a legkülönbözőbb förtelmes neveket aggatta a püspökre. Ő pedig megvallotta George-nak a félelmét, hogy Fisher veszélyes. Maga Henrik is azt mondta, hogy meg kell állítani Fishert. De nem így! És különben is, apja nem süllyedhet olyan mélyre, hogy gyilkosságot kövessen el – ráadásul méreggel, egy nő fegyverével, amikor nincs brutális erőre szükség. Hát persze, hogy nem! És biztos, hogy nem George követte el ezt a rémtettet. Annyira szeretné őt, hogy még gyilkolni is hajlandó volna érte? Annyira ostoba lenne, hogy nem gondol a következményekre? George szeszélyes, öntörvényű jellem volt. Saját bevallása szerint nőket erőszakolt meg.

És Anna egész családjából George vágyott a legjobban a hírnévre és az előrejutásra. Ambiciózusabb lett, mint az apjuk és ő. Lehet, hogy abban a hamis hitben követte el a tettet, hogy ez majd jobban egyengeti a pályáját? Nem, Anna ezt képtelen volt elhinni. Henrik néhány nap múlva meglátogatta Annát. Vonakodva beszélt, mintha harapófogóval húzná ki magából a szavakat. – More lordkancellár azt mondta nekem, uszító rémhíreket lehet hallani, hogy önnek, drágám, az apjának és az öccsének része volt abban a mérgezési kísérletben. – Hangja megvető volt. – Az egész gonosz hazugság! – kiáltott fel Anna rémülten. – Én soha! – Drágám, én tudom – szakította félbe Henrik. – Istenemre, elhallgattatom a nyelvüket, még ha ki is kell vágnom őket! Senki nem fogja megrágalmazni önt! Megmondtam More-nak – azt mondtam, hogy önt vádolják tisztességtelenül mindenért, még az időjárásért is. Valaki, Anna ebben biztos volt, megpróbálja belerántani ebbe az ügybe. Maga az, hogy mérget használtak, arra szolgált, hogy őrá, egy nőre terelhessék a gyanút. Mert melyik másik nőnek volna indítéka, hogy elhallgattassa Fishert? – Nem lesz bírósági tárgyalás – mondta Henrik Annának, miután Rouse-t negyedszer is kihallgatták. – De ön azt mondta... – Anna, el kell terelnem a gyanút önről és a rokonairól. – Szeretném, ha Rouse-t nyílt tárgyaláson vonnák felelősségre, hogy tisztázhassam a nevemet – követelte Anna. – El kell ismernie a bűnösségét! Henrik rendíthetetlenül ült ott. Nem nézett Annára. – Ma mit mondott? – akarta Anna tudni.

– Alig mondott többet, bár erőltették. Konokul kitart, hogy egyedül cselekedett. – Henrik még mindig nem akart Anna tekintetével találkozni, csak ült ott, a zekéje bélésével játszott. – Drágám, a rémhírek tetjednek. A parlament, a legfelső hatalom ebben a birodalomban, törvényt fog hozni ez ellen a nyomorult ellen, hogy megmutassa, mennyire komolyan veszem ezt a bűncselekményt. És mivel a végsőkig elborzaszt egy ilyen förtelmes bűn, az új törvény a méreggel történő szándékos gyilkosságot felségárulásnak fogja tekinteni, mert számomra ez egyenlő azzal, és ugyanaz a gyalázat kell, hogy járjon érte. Akik ezt elkövetik, azokat élve megfőzik – szörnyű büntetés egy szörnyű bűnért. Anna a szája elé kapta a kezét. Micsoda barbár dolog! Elképzelhetetlen, hogy milyen haláltusával járhat. És Henrik ezt szentesíti! De megértette, miért ilyen kegyetlen a király. A büntetésnek el kell rettentenie mindenkit. Remélte, mennyire remélte, hogy Rouse-nak nem kell bűnbakként szenvednie valaki más helyett. Sir Francis Bryan elment Smithfieldbe, hogy tanúja legyen Rouse kivégzésének, és megrendülve jött vissza. – Összeláncolva felhúzták egy csigán, és hol belemártották egy üstbe, hol kihúzták belőle – mesélte. – Iszonyú hangosan üvöltött, és néhány nő, aki gyereket várt, elájult. Sokáig tartott, mire meghalt. Anna remegni kezdett. Szeme találkozott George pillantásával. Öccse épp úgy el volt borzadva, mint ő. Végül Európa egyetemei mind nyilatkoztak. Mikor a végső döntés megérkezett, Henrik és Anna éppen kártyáztak Anna szobájában. – Tizenkettő az én és négy a királyné javára – mondta Henrik örömmámorban. – Egy vagyonomba került, de megérte. Anna remélte, hogy nem az összes egyetem fogadott el megvesztegetést, és a döntésük becsületes volt, de végül is ennek nem volt jelentősége. A végeredményre vágytak mind a ketten.

– Drágám, gondolja csak el – kérte Henrik. – Európa legokosabb és legkulturáltabb elméi nyilvánították vérfertőzőnek és Isten törvénye ellen valónak a házasságomat – tehát érvénytelennek kell /ennie. Gyula pápának eleve nem lett volna joga, hogy felmentést adjon. – Úgyhogy akkor gondolhatunk a házasságra? – Egy kis idő múlva. Remélem, hogy Kelemen megszíveli ezeket a döntéseket, és megadja nekem az érvénytelenítést, hogy ezt a szakítást begyógyíthassuk. Anna nem tudta, jól értette-e, amit Henrik mondott. Még most is kész volna megbékélni Rómával? Hiszen az angol egyház fejévé tette magát! Tényleg azt hiszi, hogy a pápa tárt karokkal visszafogadná a nyájba? Anna őszintén kétségbeesett Henrik miatt. Szívében még mindig jó fia volt a római egyháznak. Henrik felolvastatta az egyetemek döntését a parlamentben, és publikálta őket. Elkerülhetetlen volt a felháborodás. – A leghangosabbak a nők az ellenzékben, akik inkább önfejűek, mint bölcsek vagy tanultak – jelentette Cromwell. – Azzal vádolják Felségedet, hogy megvesztegette a tanult doktorokat. Bölcs dolog volna hagyni, hogy elüljön a zaj, mielőtt további lépést tennénk. – A könyvem majd befogja a szájukat – közölte Henrik. Az igazság tüköré megjelenés előtt állt. – Vagy találhatunk jobb módszereket is. A könyvet nagyrészt gúnnyal fogadták, és Anna még soha nem volt ennyire népszerűtlen. A Rouse ügy körüli rémhíreket még nem felejtették el. Az emberek azt sziszegték, „Gyilkos!", amikor nyilvánosan megjelent. Annát egyre jobban emésztette a boldogtalanság. Azt hitte, hogy miután az egyetemek megszólaltak, Henrik utasítja a canterbury érseket, hogy nyilvánítsa érvénytelennek a házasságát, és megesküsznek. De Henrik még mindig, még most is,

hagyományosabb megoldásokat keresgélt, hogy ezt elélj e. Jelenleg mindent elkövetett, hogy Katalinból kiprovokálja az okot a válásra, azzal az indokkal, hogy a királyné elhagyta őt. Amikor Mária hercegnő megbetegedett, és Katalin kétségbeesetten szerette volna meglátogatni a lányát, Henrik azt mondta neki, hogy mehet, ha akar, és ott is maradhat. De Katalin, aki nem volt bolond, úgy döntött, hogy az udvarban marad. Azt mondta a királynak, hogy nem hagyná el a lányáért, és senki másért sem a világon. Oh, a királyné okos volt! Henrik újabb stratégiával próbálkozott. Amikor egy Vatikánból érkezett levél arról tájékoztatta, hogy az ügyét csak Rómában, sehol máshol nem tárgyalhatják, kiabálni kezdett, hogy ebbe soha nem megy bele. – És fütyülök Kelemen kiközösítésére! – dühöngött, és elmasírozott, hogy Katalin elé álljon, és rákényszerítse, hogy vonja vissza a pápához intézett kérelmét. – Megmondtam, hogy el fogja utasítani – mondta Anna elgyötörtén, amikor a király pokoli hangulatban visszatért. – Meg fogja bánni – válaszolta Henrik. – Küldöttséget menesztek hozzá a Magántanácstól, hogy rávegyék, legyen észnél. De Katalin nem volt hajlandó észnél lenni. Kitartott, hogy semmi más döntésnek nem engedelmeskedik, csak, amelyet Róma hoz. Anna legszívesebben megrázta volna a dühítő nőszemélyt. – Ez nem mehet így tovább! – háborgott. – Állandóan dacol önnel. – Egyetértek – mondta Henrik. – De a császárnak nagy a hatalma. Chapuys minden lépésemet figyeli. Nem provokálhatok háborút. – A császár el van foglalva a törökök elleni harccal keleten – mutatott rá Anna. – Kevés ereje marad arra, hogy háborút viseljen Angliával. – Ezt tudom, de higgye el, éberen követi, hogy mi történik itt. És bizony tartok tőle, hogy mit terme, ha Katalin megkérné, hogy

avatkozzon be. Ne felejtse el, hogy óriási a birodalma. Gondoljon csak a hadseregekre, amelyeket mozgósíthat. De igaza van, drágám – ez a helyzet nem tartható. Azon a nyáron megosztották az idejüket Windsor és Hampton Court között, minden nap kilovagoltak vadászni, horgásztak a Temzében és élvezték a jó időt. Katalin és Mária eljöttek velük Windsorba, de a királyné lakosztályaiban maradtak, Anna nagy megkönnyebbülésére. Miután Katalin szemérmetlen perszónának nevezte az egész udvar füle hallatára, mielőtt eljöttek Greenwich-ből, Anna nem bízott magában, hogy képes volna udvariasan viselkedni vele. Június végén Henrik betöltötte a negyvenet. Megmaradt benne valami az ifjúság életerejéből, még ha testesebb is lett mostanában, és a haja is kezdett visszahúzódni a kalapja alatt. Jól állt neki az érett kor. Magas volt, elegáns, izmos és kecses, és még mindig vonzotta a tekinteteket. Voltak, akik a férfiszépség tökéletes megtestesítőjének tartották, de nem úgy Anna. Nem kápráztatta el Henrik fensége – régen ismerte az alatta megbújó embert. Az, hogy negyvenéves lett, tudatosította Henrikben, hogy repül az idő. Az ő korában egy férfinak már elég idős fia van ahhoz, hogy tudja a kardot forgatni a csatában. Gyakran beszélt a vágyáról, hogy új keresztes háborút indít a törökök ellen, de nem merte elkötelezni magát, amíg az öröklés nem biztosított. Állandó téma volt a fiúörökös utáni vágya – annyira fontosnak tartotta, hogy Anna félni kezdett, talán már túl késő lesz, hogy gyerekeket szüljön. Harmincéves volt, öreg ahhoz, hogy most először gondoljon az anyaságra. Egy újabb dolog, ami miatt aggódhat! – Elegem van! – morogta Henrik egy júliusi estén, amikor bevezette Annát a fogadóterembe Windsorban, és azt látta, hogy Katalin már ott ül.

– Végleg elválok tőle. Miközben Anna keresztülment a színjátékon, pukedlizett a királyné előtt és elment a helyére, a magas asztalnál lejjebb, újabb hetvenkedésnek könyvelte el Henrik szavait, azt gondolta, nincs ok az örömre. De Henrik most bebizonyította, hogy téved. – Katalin konoksága tréfát űz az aggodalmaimból, és neki köszönhetem, hogy a Nagy Ügyem már az egész keresztény világban beszédtéma – morgott később. – Szégyent és gyalázatot hozott rám. Istenemre, nem tűröm tovább a konokságát. Amikor két nap múlva átköltözünk Woodstockba, itt hagyom! – Tényleg végleg itt akarja hagyni? – Anna nemigen tudta elhinni. – Igen, drágám. Már rég meg kellett volna tennem. Végre! Végre! – Figyelmezteti előre? Henrik a fejét rázta. – Nem tudok szembenézni egy újabb összetűzéssel. Miután elmentünk, küldök egy hírnököt, hogy legyen szíves, egy hónapon belül hagyja el a kastélyt, és menjen el egy maga választotta házba. Meg fogja érteni. Igen, meg fogja – de Anna kénytelen volt arra gondolni, hogy ez igencsak gyáva módja a helyzet kezelésének. Ha ő Henrik helyében volna, mondana egy pár keresetlen szót! De hát a király mindig félt Katalintól és a nagyhatalmú rokonaitól. Egy gyönyörű nyári napon, kora reggel, ellovagoltak Windsorból, és hátrahagyták Katalint, aki nem sejtette, hogy Henrik milyen nagy horderejű lépésre szánta el magát. Két nappal később Henrik hírnöke idegesen állt a király előtt, és elmesélte: miután közölte Katalinnal, hogy a király elhagyta, a királyné megtiltotta neki, hogy búcsúüzenetet adjon át. A férfi

megköszörülte a torkát. „Felség, azt mondta: Elmegyek, ahova tudok, de akkor is a felesége maradok, és imádkozni fogok érte." Henrik őrjöngött. – Menj vissza. Mondd meg a királynénak, hogy nem kérek a búcsúüzeneteiből! Végtelen sok bajt okozott nekem a csökönyösségével. Tudom, hogy a császártól függ, de a mindenható Istent mégis csak hatalmasabbnak fogja találni. Hagyja abba a gyötrésemet, és törődjön a saját dolgával. Nem akarok több üzenetet tőle. A hírnök távozott, szemmel láthatóan reszketve. De a dolog elvégeztetett, és Almában feltámadt az optimizmus. Most, hogy Katalin nem volt útban – és ez micsoda áldott megkönnyebbülést jelentett! –, eljött az idő, hogy igazán királynéhoz méltó háztartása legyen. Megkérte Edward Foxe-ot, hogy legyen az alamizsnaosztója, és más tisztviselőket is kijelölt. Henrik még mindig elhalmozta ajándékokkal – gyakran a szívélyes Sir William Brereton, egy, az ötvenes éveiben is még jóképű úr a Magántanácsból, állt az ajtaja előtt valami új meglepetéssel – és most a látogatóba érkező követek is ajándékokat hoztak. A világ tudta, hogy három-négy hónapon belül királyné lesz. – Jól tennéd, ha vigyáznál magadra, húgom – morgott Norfolk nagybátyja, amikor leült Anna mellé, aki egy teniszmeccset nézett. – Túl arrogánsán kezdesz viselkedni. – Azt hiszem, inkább ön vigyázzon magára – vágott vissza Anna. – Épp azt teszem. Látom, hogyan bánsz Őfelségével, hallom, hogyan beszélsz vele. Azt hiszed, uralkodhatsz rajta, de elfelejted, hogy ő a király. Ostobaság úgy tekinteni rá, mint bármelyik másik férfira. Ha így folytatod, tönkreteszed az egész családodat. – Ne legyen nevetséges, bácsikám – vágott vissza Anna. – Őfelsége szeret engem. Nem panaszkodik. – Nekem panaszkodott, hogy milyen szavakat használsz vele.

Ez célba talált. – Nekem nem szólt semmit. – Fél tőled, Anna, és biztosan eljön a nap, amikor meggyűlöli magát emiatt. Úgyhogy figyelmeztetlek. Enyhítsd az arroganciádat egy kis tisztelettel. – Még ön beszél! – vetette utána Anna. Sir Henry Guildford, a király háztartásának számvevője a barátainak szónokolt Henrik majdnem üres magánlakosztályában, amikor Anna, aki mind Norfolk, mind Henrik ellen dajkálta a mérgét, megérkezett, hogy felelősségre vonja a királyt, amiért panaszkodott rá. Sir Henry régóta barátságosnak mutatta magát vele szemben, és Henrik nagyon kedvelte őt, ezért Anna megdöbbent, amikor meghallotta, hogy azt mondja Norrisnak, sajnos nem tud egy válást támogatni a pápa szentesítése nélkül, és csodálja a királynét a kitartásáért. Norris, amikor meglátta Annát, figyelmeztetően bólintott Sir Henrynek, aki megpördült. – Lady Anna – mondta, és meghajolt. Anna nem volt megbocsátó hangulatban. Az ilyen beszéd felforgató, és meg kell állítani. – Sajnálom, hogy ilyen hűtlen érzéseket hangoztatnak Őfelsége saját szobájában – csattant fel. – Ha megkérem a királyt, elküldi a hivatalából. – Nem kell sokáig várnia – vágott vissza Sir Henry. – Nem tetszik nekem, ami ebben a királyságban történik. Ha Őfelsége visszajön, felajánlom a lemondásomat. – Mi folyik itt? – szakította félbe egy magas hang. Ott állt Henrik, izzadtan a tenisz öltözékében és rövid bársonykabátjában, kezében az ütővel. – Sir Henry lemond – közölte Anna.

– Nem! – tiltakozott Henrik. – Ezt nem engedem meg. Gyere, Guilford, beszélj velem – és elvezette a számvevőt egy kis szobába, amelyet dolgozószobának használt. Anna ott állt, és utánuk nézett, Amikor becsukódott az ajtó, hallotta, hogy Henrik valami olyasmit mond, hogy nem kell a női fecsegésre odafigyelni. Anna legszívesebben tüzet okádott volna. Norrishoz fordult, és megpróbálta kitölteni a csendet. – Hallom, hogy a király kinevezte Észak-Wales kancellárjává, és gazdag emberré tette. Azt mondják, gazdagabb, mint a legtöbb nemes. Gratulálok! Tudta, hogy éles a hangja. – Ön boldogtalan – mondta Norris halkan. – Megéri, Lady Anna? Anna visszafojtotta a könnyeit. Szinte már túl sok volt, hogy az a férfi mutat együttérzést iránta, akit szeret. – Imádkozom Istenhez, hogy megérje – válaszolta, és tudatában volt, hogy ez a beszélgetés veszélyesen az intimitás peremén ingadozik. – Mennem kell. Majd máskor keresem a királyt. Mostanában vonakodott utcára menni. Az emberek gyűlölete szinte tapintható volt, obszcén érzés. Amikor hallotta, hogy sértéseket kiabálnak, éppúgy megrémült, mint amennyire feldühödött. Bárhová ment, a király testőrei kísérték. Az sem segített, hogy Fisher püspök és Katalin más hívei – egy zsugorodó, de hangos kisebbség – állandóan írtak és szót emeltek a válás ellen. Amikor közeledett a parlament következő ülésszaka, Anna velős üzenetet küldött Fishemek, figyelmeztette, ne vegyen részt az üléseken, nehogy újra rátörjön a betegség, amelytől februárban szenvedett. Miután a hírvivő távozott, rájött, hogy amit szarkasztikusnak szánt, valójában gyanúba keverte őt. De már túl

késő volt visszahívni az üzenetet. Óh, Istenem, gondoljanak, amit akarnak! Most ritkán kereste fel a Durham házat, de néhány holmija még ott maradt, és novemberben elment megnézni, mire lesz szüksége, amikor királynévá koronázzák. Ez a kilátás még mindig távolinak tűnt. Nyaggatta Henriket, hogy szentesíttesse a parlamenttel a felszólítást, hogy Warham érsek nyilvánítsa a házasságát érvénytelennek, ám ő vonakodott. Warham öregember volt, és nyugodt életet akart hanyatló éveiben. Henrik arra gondolt, hogy már nem tart ki soká, és nem akart nyomást gyakorolni rá, de óh, Anna úgy vélte, miért ne írhatná le a tehetetlen öreg bolond a nyilatkozatot, vagy csoszoghatna el a Teremtőjéhez. Egyre csak ez járt a fejében, miközben magányosan ült tágas szobája pompájában, és ette a vacsoráját, amelyet neki készítettek. Hirtelen távoli kiabálásra lett figyelmes, amely egyre hangosabb lett. – Mi ez? – kérdezte az egyik felszolgálót, aki addig szenvtelen arccal állt a széke mögött. – Nem tudom, asszonyom – mondta a férfi aggódva, mert a lárma percről percre fenyegetőbb lett. Hangok zúgtak, rengeteg hang, és nagyon dühösnek tűntek. Egyszer csak éles üvegcsörömpölés hallatszott, és Anna felugrott. – Hívd az őrséget! – parancsolta, és próbált nem pánikba esni. És akkor kihallotta a kiabálásból: „Öld meg a ringyót! „Égesd meg a ringyót! A királyi őrség hirtelen bedübörgött a szobába, díszlándzsájukkal hadonászva. – Siessen, Lady Anna, siessen! Egy csőcselék van odakint, hét– vagy nyolcezren lehetnek, önért jöttek. Azonnal el kell mennünk. Kövessen! Anna megállíthatatlanul reszketett, és futott utánuk, lába mintha kocsonyává vált volna, át a szolgálók szállásain, és ki a konyhakerten, amelyik a folyóhoz vezetett. És egész végig arra számított, hogy a csőcselék, az erőszak lázában égő szemmel,

utoléri, és ráveti magát. Tudta, hogy darabokra szaggatnák. Levegőt most rövid, hörgő lihegésekkel vett, de már közeledtek a mólóhoz, ahol a bárkája horgonyzott. Adja Isten, hogy a lába elvigye odáig. A kiabálás most sokkal hangosabb lett, és közelebbről hallatszott. Már a kertekben vannak! Mivel most senki nem őrizte a házat, nyilván akadálytalanul átözönlöttek rajta. Anna nem mert hátranézni. – Siessen! – sürgették az őrök, és egy végső erőfeszítéssel elérték a hajót. Anna felkapta a szoknyáit, és beugrott. Az őrök követték, és a hajósok ellökték a bárkát – éppen időben. Amikor a nagy tömeg megállt a parton, ordítva és az öklüket rázva, a zsákmány már a Temze közepén úszott, elérhetetlen távolságban. – Uraim, köszönöm! – lihegte Anna. – A segítségük nélkül most halott lennék. Reszketett, mintha malária gyötörné, és összeborzadt a gondolatra, hogy mi történhetett volna. – Lady Anna, mi a királynak tartozunk felelősséggel az ön biztonságáért – mondta az egyik őr, egy magas, erős fickó a pompás vörös libériájában, amelyre a király nevének kezdőbetűit hímezték. – Megesküdtünk, hogy az életünk árán is megvédjük. A tömeg ott maradt a parton, gesztikulálva és üvöltözve, miközben a bárkát Greenwich irányába fordították. – Nézzétek, olyanok, mint az állatok – mondta az egyik hajós. Anna, mint egy baziliszkusz, a parton álló csőcselékre meredt. – A legtöbbjük nő! De az egyiknek szakálla van a főkötője alatt. Nézzék, nőnek öltözött férfiak vannak köztük! – Gyáva banda, az összes – mondta az őr. – A király értesülni fog erről. Henrik izzott a haragtól, amikor Anna elérte Whitehallt, és még mindig sápadtan és reszketve, a karjába vetette magát. – Ezért fizetni fognak! A legutolsó emberig! – bömbölte a király.

Úgy szorította Annát a melléhez, mintha soha nem akarná elengedni. De mire a katonái elérték a Durham házat, a csőcselék már rég szétszóródott, és lehetetlen volt kinyomozni őket. Anna kedélye elborult, amikor ezt meghallotta. Tudta, hogy mostantól, valahányszor kimegy Londonban az utcára, arra fog gondolni, nem leselkedik-e rá valamelyik azok közül az ördögök közül. Ismét vissza kellett térnie Heverbe karácsonyra, egy olyan karácsonyra, amelyet már királynéként akart megünnepelni. De nagyon megrázta, hogy hajszálon múlt a megmenekülése, ezért úgy döntött, hogy elmegy. Henrik természetesen tiltakozott, de Anna azt mondta neki, nem érzi Londont biztonságosnak, és időre van szüksége, hogy összeszedje magát. A király vonakodva elengedte.

20 fejezet 1532 Anna most az egyszer menedéknek érezte Hevert. Kezdte visszanyerni lelki egyensúlyát a hóborította kenti tájon. Rettenetes éven volt túl, és örült, hogy már látja a végét. Karácsonyra elunta magát, és bosszankodott, hogy elmulasztja az ünnepségeket az udvarban. Jövőre, kérlek, Istenem... December végére az unalom túlnőtt minden, az udvarba való visszatéréssel kapcsolatos félelmén. Henrik majd megvédi. Ha akarja, maga mellé rendelheti az őrei teljes fegyveres erejét. Újév. napján elindult Greenwich-be. Henrik, akit értesítettek szenvedélyesen megölelte.

a

jöveteléről,

már

várta,

és

– Meglepetésem van az ön számára, drágám – mondta, és Anna döbbenetére a királyné lakosztályaihoz vezette. – Ezek most az ön rendelkezésére állnak – jelentette ki, és kezével széles mozdulatot tett. Hölgyei a pazar fogadóteremben vártak rá, számuk megnőtt, készenlétben álltak, hogy királynéként szolgálják. Henrik figyelte Annát, alig várta, hogy mit szól. – Ez nagy megtiszteltetés – mondta Anna, és közben arra gondolt, Bárcsak úgy léphetnék ide he, mint a királyné! – Felséged több mint jó hozzám. Körbetekintett, és elhatározta, hogy a jövőben kedvesebb lesz Henrikhez. Talán Norfolk nagybátyja igazat szólt. – És többet is szándékozom tenni önért, amint tudok – ígérte Henrik. – Most nyissa ki azt az ajtót. – A tömör tölgyfaajtó a királyné magánlakosztályába vezetett. – Ez az újévi, ajándékom – mondta a király.

Annának elállt a lélegzete. Az egész szobát újonnan kárpitozták arany– és ezüstszövettel, és súlyos hímzett szaténnal. – Itt tart majd udvart, éppúgy, mint egy királyné – mondta neki Henrik. Anna gombócot érzett a torkában, ellentétes érzelmek dúltak benne, elkápráztatta a lakosztály és a csodálatos ajándék – de miért, óh, miért kell mindig olyannak lennie, mint egy királynénak! – Ez teljesen jelentéktelenné teszi az én ajándékomat – mentegetőzött. – Néhány díszes lándzsa, hogy vadászhasson a vaddisznókra, amelyeket Ferenc király küldött át a tengeren. És Mary egy inget ajándékozott önnek, amelyet maga hímzett. Megkapja őket, amint kipakolják a holmimat. – Milyen kedves! Alig várom mindkét ajándékot – mondta Henrik gálánsán. – Lehetne Mary az udvarhölgyem? – kérdezte Anna. – Nagyon szeretném megkérni. – Természetesen – egyezett bele Henrik. De látszott, hogy nem lelkesíti a dolog, és őszintén szólva Anna sem volt oda az ötletért. De furcsán festett volna, ha a nővére nem szolgálja. Akármit mondott is az apja és az anyja, nem hagyhatta Maryt eldugva Heverben. Ahogy átsétáltak a tágas szobákon, amelyekből eltüntették az előző lakója minden nyomát, Annának önkéntelenül Katalin jutott az eszébe. És amikor beértek a hálószobába, és meglátta a zöld selyemmel lefüggönyözött nagy ágyat, arra gondolt, hogy Henrik itt töltötte a nászéjszakáját Katalinnal, és még sok más éjszakán is itt feküdt a királyné ágyában. A köztük beállt kínos csendből ítélve a király is emlékezett. – Katalin küldött nekem egy aranycsészét – szólalt meg végül Henrik –, de visszaküldtem egy üzenettel, hogy a jövőben ne adjon nekem ajándékokat, mivel nem vagyok a férje, és ezt tudnia kell.

– Gondolja Felséged, hogy ebben összeházasodunk? – kérdezte Anna aggódva.

az

új

évben

– Istenemre, remélem! – válaszolta Henrik, és hevesen megcsókolta a kezét. Ám úgy tűnt, hogy az ellenzék nem hajlandó megadni magát és nyugton maradni. Henrik unokatestvére, Reginaid Pole, Katalin szeretett Lady Salisburyjének a fia, eddig a király ügye mellé állt, és felhasználta a befolyását, hogy a párizsi egyetem művelt véleménye Henriket támogassa. De most, nyilván anyja rábeszélésére, hirtelen megfordította a köpönyegét. – Figyelmeztetett, hogy veszélyeket rejt a házasságunk, és azt mondta, hibába esem, ha a válást keresem – tombolt Henrik. – Mindazok után, amit érte tettem, fizettem a neveltetését és előléptettem a családját! Megparancsoltam neki, hogy magyarázza meg a viselkedését, de visszautasította, és most meglógott Franciaországba. Nem hiszem el. A saját vérem hagy el! Most Warham érsek is csatasorba állt. Eddig sem volt titok a Nagy Üggyel kapcsolatos fenntartása, de a király a főhatalom megszerzésével már túl messzire ment. Februárban az érsek formális tiltakozást nyújtott be a parlamentnek minden olyan törvénnyel szemben, amely csökkenti a pápa hatalmát. – Nyilván jobban fél Isten ítéletétől, mint tőlem – jegyezte meg borúsan Henrik Annának. – Ő az ön canterbury érseke. Ítélje el. – Haldoklik Anna. Békén hagyom. Nem tarthat sokáig. És Henrik nem engedett. Ez dühítő volt, mert az érsek közreműködése nélkül nem lehetett formálisan kimondani, hogy a király házassága érvénytelen. És ott volt Anna, még mindig hajadonon, még mindig a királynéságra várakozva, és még mindig vad gyűlölködések célpontjaként. Semmi haszna nem volt Henrik parancsának, hogy azokat, akik közönséges ringyónak vagy még

rosszabbnak nevezték, állítsák bíróság elé – ez nem némította el a rosszakaróit, sem az őrült kenti apácát, aki továbbra is szétkürtölte az egész nyilvánosságnak gonosz próféciáit a király ellen. – Szövetkezett Fisher püspökkel – mondta Cromwell Annának. – Az ügynökeim szemmel tartják. Ne féljen, a saját szájával fogja elítélni magát. Akadt kritika az otthonhoz közelebb is. Húsvét vasárnap Anna Henrik mellett ült a királyi kápolna királyi padjában Greenwhich-ben, amikor Mária hercegnő gyóntatópapja, William Pető barát, felment a pulpitusra vezető lépcsőn, és sasszemét Henrikre szegezte. – Halld, ó király, amit mondok néked: igazat szólok, amikor azt mondom, a házasság, amelyet megkötni készülsz, törvénytelen. Szíveld ezt meg, különben tévedésbe csábítanak, és Ahab büntetését fogod kiérdemelni, akinek a vérét a kutyák nyalták fel. Henrik lila lett a méregtől. Felemelkedett, mielőtt a barát befejezte, megragadta Anna kezét, és kivonult. A következő héten a saját káplánjaival mondatott misét, amelyen elítélték Pető barátot. – A barát egy kutya, egy rágalmazó, egy gazember és nyomorult lázadó és áruló! – dörögte a káplán. – Egyetlen alattvaló sem beszélhet ilyen arcátlanul a hercegével! – Mi van akkor, ha a hercege olyan arcátlan, hogy meg akar szabadulni törvényes feleségétől? – kiabált egy hang a gyülekezetből. Egy másik barát volt. – Csendet! – bömbölte Henrik. – Hozzák azt az embert és Pető barátot a Tanácsom elé – parancsolta meg aztán Cromwellnek. Anna még aznap hallotta, hogy Pető szerzetest bebörtönözték. Barátja megúszta egy megrovással – túl könnyen, gondolta Anna dühösen. Most itt volt az apja, eljött, hogy együtt vacsorázzon vele és Henrikkel, és szokatlanul aggodalmasnak látszott.

– Uram, igazság szerint arra gondolok – kezdte, és megtörte a kenyerét –, hogy megéri-e ez az egészet. – Mi

éri-e meg az egészet? – ráncolta a homlokát Henrik.

– Felséged elhatározása, hogy feleségül veszi Annát, bármilyen hízelgő is. – Atyám! – tört ki Anna döbbenten. – Elment az esze? – Néha azt hiszem, hogy ez az egész őrületbe fog kergetni – vallotta be Thomas Boleyn. – Örökre adósai vagyunk Felségednek a nagy megtiszteltetésért, amelyet irányunkban mutatott, de egy valóságos viperafészekbe léptünk. Anna megdöbbenésére Elemik átnyúlt, és megveregette Sir Thomas vállát. – Legyen türelemmel, ember – bátorította a király. – Amit elhatároztam, azt végre is hajtom. A házasságom érvénytelen, bárkit választok is következő királynémnak. És az angol egyháznak óriási szüksége van reformra. A Nagy Ügyem csak rávilágított Róma korruptságára. És Istenemre mondom, mám, Anna a feleségem lesz, bármilyen ellenállásba ütközöm is! – Bátor kijelentés, Felség – tapsolt Anna apja támogatóan. – Meg kell bocsátania a lányom miatt érzett aggodalmamat. Ez a sok halogatás elviselhetetlen feszültséget okoz neki. – Tehát észrevette. Anna azt hitte, apja csak a rá váró dicsőséggel van elfoglalva. – És az eset a Durham háznál – mondta Sir Thomas, és a fejét ingatta. – Megrázott bennünket. – Engem is megrázott – vallotta be Henrik, és intett, hogy hozzanak még bort –, de nyugodt lehet, hogy soha senkinek nem fogom megengedni, hogy bántsa Annát. Mindig az én különleges védelmem alatt fog állni. Ám a késlekedések engem is próbára tesznek. Már öt éve várok, hogy feleségül vehessem, és még mindig nincs fiam, aki az örökömbe lépne. És ahogy a parlamentnek is megmondtam, közel negyvenegy éves vagyok, és ebben a korban a férfi vágya már nem olyan heves,

mint az ifjúságában. Anna rábámult. Azon tűnődött, vajon az ő nedvei száradásnak indultak-e harmincegy éves korában; soha nem jutott eszébe, hogy Henriknek – azokkal a nagy hímzett és ékkövekkel kivarrt gatyapőcökkel, amelyek kidomborodtak a zekéje aljánál, és azzal a tolakodó rámenősséggel, amellyel valami szexuális kielégüléshez akart jutni –, nem teljesen virulnak az energiái. De a király ott ült, látszott rajta, hogy sajnálja magát, és Anna apja együtt bánkódott vele, – Ne féljenek – mondta nekik Anna. – Hamarosan beteljesedik, amire oly régen vágyunk. Azon a tavaszon az egyházi gyűlés formálisan is megtagadta a pápához való hűségét, és Henrik hatalmas büntetést szabott ki rájuk a Róma iránti méltatlan lojalitásukért. A következő nap Sir Thomas More, rossz egészségi állapotára hivatkozva, lemondott lordkancellári hivataláról. Henrik kedélye felhős volt, amikor később csatlakozott Annához a királynői lakosztály nagytermében. – Semmi baja az egészségének. A lelkiismerete bántja. Azt mondja, nem tudja pártolni az ügyemet. – Sóhajtott. – Sokat adtam volna a támogatásáért. – Visszavonult reménykedve.

a

nyilvános

élettől?

–

kérdezte

Anna

– Igen, hazament Chelsea-be a családjához és a könyveihez. Sir Thomas Audley-t jelölöm kancellárnak a helyére. More-nak a nyomába sem jöhet, de rendíthetetlenül támogatja az ügyemet. – Áthajolt, és megcsókolta Annát. – Legyen vidám, drágám. Most már nem kell sokáig vámunk. Warham a halál küszöbén áll, és amint elmegy, Cranmert nevezem ki a helyére. És aztán Anna, meg fogja látni, milyen gyorsan történnek majd a dolgok. Mintha bizonyítani akarná, hogy komolyan beszél, odarendelte a szabóit, akik gyönyörű ruhákkal megrakodva jelentek meg. – Királyném csak a legjobbat fogja kapni – jelentette ki Henrik, amikor egyikük feltartott egy dús aranymintás anyagból készült

ruhát. Aztán volt ott egy másik fekete bársonyból, szélein gyöngyhímzéssel, és egy hozzá illő francia fejdísszel, és egy harmadik királyi bíborból. Ám Annának a legjobban egy pazar hálóing tetszett, amelyik fekete bársonnyal szegett fekete szaténból készült. – A nászéjszakánkra – mormolta Henrik a fülébe. – Semmit nem kell felvennie alá. Azon a tavaszon Henriknek sikerült okos diplomáciával elcsábítania Ferenc királyt a császártól, és nyáron Anglia és Franciaország szövetségi megállapodást írt alá V. Károly ellen. – Most számíthatok rá, hogy Ferenc támogatni fogja a Nagy Ügyemet – örvendezett Henrik. – Ősszel találkozom vele Calais-ban, hogy ezt megvitassuk. És ön, drágám, velem jön. Henrik Katalin iránti türelme végképp fogytán volt. Katalint kiűzték az udvarból, de változatlanul nagy pompában élt, és továbbra is eltökélt maradt. Henrik arra gondolt, meggyöngítheti az ellenállását, ha megfosztja a lányuk társaságától, de ez nyilvános felháborodást váltott ki, úgyhogy visszakozott, és megengedte a hercegnőnek, hogy egy nagydobra vert látogatást tehessen az anyjánál. Katalin változatlanul ragaszkodott hozzá, hogy ő Henrik igazi királynéja, és világosan látszott, hogy csökönyösségével még jobban megfertőzte Máriát. – A jövőben távol tartom őket egymástól – morgott Henrik. – Mária idősödik, és esetleg rá lehet vermi, hogy szövetkezzen a császárral ellenem. És persze, meg akarta büntetni Katalint. Meg is érdemli, gondolta Anna. A lehetőség, hogy visszatérhet Franciaországba, boldoggá tette Annát. Hozzálátott, hogy kiválassza a hölgyeket, akiket magával

akart vinni. Mary nővére, aki most csatlakozott a háztartásához, lesz az egyik. De aztán – se vége, se hossza az útjába kerülő akadályoknak? – Mary Talbot, Northumberland grófnő, kérvényt nyújtott be a parlamenthez, hogy elválhasson Harry Percytől. Henrik bedübörgött Anna szobájába a hírrel. – A grófnő azt állítja, előszerződés volt ön és a félje közt – mondta, és féltékenyen figyelte Annát. – Volt? Még soha nem beszéltek Anna afférjáról Harry Percyvel. – Bolond ígéretet tettünk, nem igazán voltunk tisztában azzal, hogy mit csinálunk – ismerte el Anna. – Úgy tudtam, hogy a bíboros foglalkozott a dologgal. Nekem azt mondta, hogy Harry Percy már eljegyezte magát. Henrik percekig nem szólalt meg. – Szerette? – kérdezte végül, és szemével szinte átszúrta Annát. – Fiatalkori fellángolás volt – hazudta Anna. – Nem úgy szerettem, ahogyan önt szeretem. Ez legalább igaz volt. – Nos, az ügyet meg kell oldani – mondta Henrik látszólag elégedetten, és felállt, hogy induljon. – Felszólítom Warhamot és York érsekét, hogy kérdezzék ki a grófot. – Nem hisz nekem? – Természetesen hiszek, drágám, de ha feleségül veszem, nem kockáztathatom a gyermekeink törvényességét. Ezért Norfolk herceg és az ügyvédeim jelenlétében fogom kihallgattatni a grófot, a biztonság kedvéért. Harry minden előszerződést tagadott. Még az oltáriszentségre is megesküdött, hamisan. Természetesen veszélyes lett volna beismerni, hogy szerette a király jövendőbeli feleségét. ..Noli me tangere, én Cézáré vagyok!" És a parlament elutasította a felesége kérelmét. Anna mindkettőjüket sajnálta. A grófnő nyilván boldogtalan

volt a házasságában, ha ilyen drasztikus lépésre szánta el magát. Anna gyűlölte a gondolatot, hogy Harry egy szerelem nélküli, keserű kapcsolat csapdájába esett. Jó ember volt, nem szolgált rá erre. Augusztusban érkezett a hír, hogy Warham érsek meghalt. – Gyászolnom kellene az öregembert, de több haszna van belőle Istennek, mint amennyi valaha nekem volt. – Henrik magához szorította Annát, és megpördült vele örömében. – Most már senki sem mondhat nekünk nemet, drágám! Még ma este kijelölöm Cranmert a canterbury érsekségbe. Tessék-lássék végigcsinálom a formaságokat Rómával, hogy senki se kérdőjelezhesse meg az új érsekemet a keresztény világban. Anna alig akarta elhinni mindezt. Amikor Henrik elengedte, csak állt ott, próbálta felfogni, mi következik Warham halálából. Most már tényleg csak hetek kérdése a házassága. Cranmer nem fog tétovázni, hogy érvénytelennek nyilvánítsa Henrik és Katalin szövetségét; és ő az az ember, aki fanatikusan keresztül fogja vinni a vallási reformokat, amelyek oly fontosak neki és Annának. Henrik úgy nézett Annára, mintha fel akarná falni. Anna találkozott a tekintetével, és évek elfojtott vágyát olvasta ki belőle. Henrik mögött, a nyitott ablakon keresztül látszott a fák között lenyugvó nap, lágy, ragyogó fénye megfestette az elvarázsolt világot és a király vörös-arany haját. Egyedül voltak ezen a langyos nyári estén. Henrik egy lépést tett Anna felé, és ő belesimult a karjába. – Szeretem, Anna. – Henrik hangja súlyos volt a szenvedélytől. – Legyen az enyém, drágám! Már nincs semmi, ami megállíthatna bennünket. Miért is ne?, gondolta Anna. Arca a király zekéjének durva aranyszálához dörzsölődött, kaijával átfonta Henrik széles mellkasát. Olyan sokáig megtagadtuk magunkat! És hanem is szeretem annyira, amennyire ő szeret engem, legalább felizgatott. Hirtelen megremegett a vágytól, hogy eggyé váljon Henrikkel, visszaadjon valamit a nagyon egyoldalú sóvárgás hosszú éveiért – és azért, mert nem szereti őt eléggé.

– Szeretne Felséged abban a gyönyörű hálóingben látni? – mormolta, és felnézett a király szemébe, amely viharos vágytól izzott. – Drágám! – Henriknek remegett a hangja. – Itt várjon, nem maradok el sokáig – ígérte Anna. Anna az összegyűrt ágyban feküdt, fájdalmat érzett, de diadalittas volt. Odakint az őr két órát kiáltott, különben minden csendes volt. Kinyújtózott és odanézett, ahol addig Henrik feküdt. A párnán még látszott a bemélyedés, ahol a feje nyugodott, a lepedőt összeszennyezte az Annából szivárgó ondója. Elment, miután szeretettel megcsókolta Annát, hogy megírja Cranmer jelölését. Megígérte, hogy amint végzett ezzel, visszajön. Azt akarta, hogy a nap első fényénél elindíthassa Rómába. Az együttlétük nem egészen úgy sikerült, ahogyan Anna elképzelte. Fájt egy kicsit, de nem volt benne élvezet, nem volt más, csupán két test izzadt összeolvadása. Még soha nem látott férfit meztelenül és merevedés közben, bár már elképzelte, miután sok tréfát és kuncogó bizalmaskodást hallott, de a valóságos Henrik nem egészen esett egybe a várakozásával. Hímtagja kisebb volt, mint amilyet a gatyapőc sugallt. Henrik maga csúsztatta le Anna válláról a hálóinget, aztán eltartotta őt magától, hogy megbámulhassa a testét, amely most először tárult fel előtte. Majd lehúzta az ágyra, szeme elsötétült a vágytól. És mégis Anna biztos volt benne, hogy nem csak képzeli – ideges volt. Fogdosta és húzogatta a férfiasságát. Aztán Annába hatolt, fájdalmasan, zihált és eszeveszetten lökdösött ki-be – és az egész nagyon hamar véget ért. – Ennyi volt? – kérdezte Anna magától, ahogy ott feküdtek együtt, Henrik átfogta erős karjával, arcát a hajába temette. Ez volt az, amiről a költők és lírikusok annyit dalolnak? Amiért a férfiak epekednek és ölni is képesek? Amiért Henrik szakított Rómával? Ha így van, akkor ez biztosan egészen mást jelent a férfiak számára! Ennek ellenére Anna nem érzett különösebb csalódást, kivéve, hogy

azt kívánta, bárcsak mindez az esküvő után történt volna. Ami számított, az a hatalom, egy új dinasztia megalapítása és a reformok áterőltetése volt. A szex csak eszköz egy cél eléréséhez, és ezek a célok most mind karnyújtásnyira vannak. Már Henriké; lehet, hogy meg is fogant a fiú, aki majd megkoronázza minden áldásukat. Diadalérzés fogta el. Miután szeretkeztek, Henrik sokáig a kaijában tartotta. Számtalanszor elmondta, hogy szereti, és megköszönte, hogy neki adta magát. Kezet csókolt, amikor felkelt az ágyból, hogy meghja a levelét, és szeretetteljes búcsút mormogott. Minden elvárható dolgot megtett. Akkor miért maradt Annában mégis olyan zavaró érzés, hogy valami nem az igazi. Ez lett volna a sokévi, várakozás és önmegtagadás csúcspontja? Talán rosszul csinált valamit? Passzív, szerepet játszott, hagyta, hogy Henrik kezdeményezzen; nem ezt várják a nőktől? És akkor eszébe jutottak dolgok a francia udvarban töltött napjaiból: a domborművek az arany tálon, a festmények a falakon; azok a buja könyvek, amelyeket körbe adtak. Nem, rosszul látta az egészet. A nőktől elvárják, hogy aktív, szerepet játsszanak. így lehet fenntartani egy férfi érdeklődését, miután már megszerezte magának a nőt. Megpróbálta elképzelni, hogy olyasmit csinál Henriknek és Henrikkel. Ettől rájött, mennyire kevéssé ismeri a királyt. Mi tenné számára különlegessé a szerelmet? Kérdezze vagy lepje meg? Csak csináld, mondta magának mosolyogva. Aztán kéretlenül, jött egy áruló gondolat, hogy mennyivel csodálatosabb volna a szerelem Norisszal. Tudta, hogy ha ő volna az ágyában, érezne valamit. De ez soha nem történhet meg; soha nem szabad erre gondolnia. És mégis, amikor Henrik visszajött egy óra múlva, újra magának követelte őt és elélvezett a karjában, Anna megengedte magának, hogy azt képzelje, ő Norris – és megmozdult benne a vágy. Anna azt remélte, Henrik ágyban marad vele másnap reggel, hogy ő gyönyört nyújthasson neki, ahogy eltervezte. De, amikor felébredt, Henrik már ébren volt, épp a köntösét vette fel. Lehajolt, és megcsókolta Annát.

– Jó reggelt, szívem! – Jó reggelt, Felség – válaszolta Anna, és gyönyörűséggel kinyújtózott. – Bárcsak maradhatnék, de mennem kell – szabadkozott Hemik, és a hálósipkájáért nyúlt. – Hunsdonba lovagolok ma reggel. – Hunsdonba? Miért? – Úgy terveztem, hogy meglátogatom Máriát. Anna felült, reggeli jó hangulata elpárolgott. – Csodálom, hogy ilyen kegyet gyakorol felé, tekintve, hogy annyira engedetlen. Henrik lehajolt, hogy felvegye a papucsát. Háttal volt Annának. – Szívében jó és szerető gyermek. Kedves szóval majd megszelídítem. – Ez több, mint amit megérdemel – torkollta le Anna. – Tizenhat éves, és jobban kellene tudnia a kötelességét. Ha én volnék az apja, megkorbácsoltatnám, és véget vetnék ennek az ostobaságnak. – Drágám, adjon nekem egy lehetőséget. Beszélni fogok vele. – Beszélt már vele, teljesen eredménytelenül. Azt hittem, legalább ezt a napot velem tölti. Henrik megfordult, és megszorította a kezét. – Megígérem, hogy nem maradok sokáig. Estére itthon leszek, és akkor, drágám, megint együtt lehetünk. Szemében ígéret égett. – Rendben van – engedett Anna. – De tegyen róla, hogy Mária engedelmeskedjen. Éppen olyan veszélyesnek bizonyulhat, mint az anyja. – Én vagyok az apja. Meglátja, engedelmeskedni fog nekem.

Aznap reggel, miután Henrik szeretettel megcsókolta, és ellovagolt Hertfordshire-be, Anna csatlakozott George-hoz, hogy együtt nézzék a bowls játékot a palotakertekben. – Hallottad a hírt Warhamról? – kérdezte az öccsét, miközben a fűben ültek, egy kicsit távolabb a többiektől. – Hallottam! A dolgok gyorsan mozdulnak a te irányodba, nővérkém. – De a király még mindig túl engedékeny a hercegnővel. Elment ma meglátogatni, hogy észre térítse, de nem fog sikerülni neki. A kis hölgyet ugyanabból a fából faragták, mint az anyját. Isten segítsen, meg tudnám fojtani! Királynéként – és már nem kell sokáig várni – a kíséretemben fogom tartani, és majd megtanítom kesztyűbe dudálni! Vagy hozzáadom egy gazemberhez! – Jó lenne, ha szükségem volna egy feleségre! – tréfált George. – Majd én megtanítanám! – Az bizony jó lenne – értett vele egyet Anna, és azt kívánta, bárcsak George megszabadulhatna attól a boldogtalan házasságtól és a savanyú arcú Jeane-től. Amikor Henrik visszatért aznap este, szórakozottan ölelte meg Annát. Ki gondolta volna, hogy csak előző éjjel lettek szeretők? Henrik feszült és mogorva volt. – Ne is mondja – sóhajtott Anna, és bort töltött neki. – A hercegnő nehéznek bizonyult. – Ugyanolyan megátalkodott és dogmatikus, mint az anyja. Figyelmeztettem, hogy jól tenné, ha a jövőjére gondolna, mert nagy változások jönnek. De drágám, nem akarok sokat foglalkozni Mária természetellenes viselkedésével. Elhatároztam, hogy franciaországi látogatásunk előtt főnemesi rangra emelem önt. Úgy fog csatlakozni hozzám, mint Pembroke márkinő. Ez királyi cím; Jasper nagybátyám viselte. Eddig még egyetlen nő sem kapott főnemesi rangot a saját jogán Angliában, úgyhogy tekintse magát nagyon kivételesnek. Anna szívből megölelte és megcsókolta.

– Sir, ez nagy megtiszteltetés. – És persze jutalom. – Köszönöm, Felség. Agyában száguldtak a gondolatok, hogy ez mi mindennel járhat. Egy ilyen cím nem csak az előttük álló utazáshoz emeli meg a státuszát: ez Henrik jövendő királynéjának is nemesi rangot ad. – Szeretném, ha megnézné a nemesi pátens megfogalmazását – mondta Henrik, és átnyújtott neki egy papírlapot, amelyre néhány mondatot firkált. így kezdődött: „Egy uralkodó vegye körül a trónját sok nemessel a legméltóbbak és mindkét nem közül, különösen azokkal, akik királyi vérből származnak." Annának tetszett ez az emlékeztető, hogy I. Edvárd leszármazottja. De aggódva látta, hogy valami hiányzik a gyermekekre vonatkozó passzusból, akik az új címét egy nap majd megöröklik. – Nem így kéne szólnia: „törvényesen született utód"? – kérdezte. – Gondoltam erre, de biztosítanunk kell, hogy egy gyermek, ha megfogan, megkapja a címet abban az esetben is, ha én meghalok, mielőtt feleségül vehetném – magyarázta Henrik. Anna mögé került, és orrát a nyakához dörzsölte. Anna megkönnyebbült és megnyugodott. Egy szörnyű pillanatig attól félt, hogy miután Henrik megkapta, arra gondol, hogy megszabadul tőle, és gondoskodik a fattyúról, akit ő esetleg szül neki. És tudta, hogy mások is ezt gondolhatják majd, amikor felolvassák a pátenst a nemesi rangra emelés ceremóniáján. De hamarosan rá fognak jönni, mekkorát tévedtek. Windsorban, szeptember első napján kapta meg Anna a főnemesi rangot. Fanfár harsant, és megjelent a Garter King of Arms, a fő herald, aki a nemesi pátenst vitte, és vele Anna Mary nevű unokatestvére, Norfolk lánya, kezében egy hermelinnel bélelt bíborpalásttal és egy kis arany nemesi koronával. Utánuk Anna is belépett a fogadóterembe, két oldalán Rutland és Sussex grófnőkkel, és mögötte udvaroncok és hölgyek hatalmas kíséretével. Erre az ősi ceremóniára a nemesség évszázadokra visszanyúló stílusú hagyományos öltözékét kapta: egy hermelinnel szegett rövid ujjú bíborbársony felsőkabátot, alatta egy

szorosan testre szabott hosszú ujjú ruhával. Fényes haját szabadon a vállára engedte, mint egy királyné. Előtte a király a trónján ült, körülötte Norfolk, Suffolk, a francia követ és a Tanács lordjai álltak. Anna háromszor ereszkedett pukedlibe, ahogy közeledett felé, aztán letérdelt, amikor Stephen Gardiner felolvasta az új címet ráruházó nemesi levelet. Gardinert Winchester püspökévé nevezték ki, jutalmul a Rómában végzett áldozatos tevékenységéért. Elemik felemelkedett, Annára mosolygott. Vállára terítette a rangot jelentő palástot, és fejére emelte a kis koronát. Aztán átadta neki a pátenst. – Alázatosan köszönöm Felségednek – mormolta Anna, miközben felemelkedett, és ismét pukedlizett, aztán elhagyta a termet egy újabb trombitaszóra. Később Henrik csatlakozott hozzá a misén a Szent György kápolnában, ahol a Te Deumot énekelték Anna tiszteletére.

Hogyan is gondolhatta, hogy bármi baj történhet? Csak úgy képzelte. Henrik épp oly szeretetteljesen viselkedett, mint mindig – sőt, most még inkább, amióta szeretők voltak minden értelemben, minden éjszakán. Úgy tűnt, mintha egy órára sem tudná Annát egyedül hagyni. Már csak néhány hét volt hátra a calais-i látogatásig. Henrik nagy reményeket fűzött hozzá. – Még soha nem vágytam így semmire – jelentette ki. – Ferenc arra számít, hogy jövő év. elején látogatást tesz a pápánál, és örülök ennek a lehetőségnek, hogy előbb találkozom vele, és személyesen tájékoztathatom az egyetemek döntéséről. Ez majd észre téríti Kelement, és elgondolkoztatja! Még most is azt remélte, hogy Kelemen az utolsó pillanatban a javára dönt. – Drágám, azt szeretném, ha a királyné ékszereit viselné Franciaországban – mondta Annának. Anna sokszor látta azokat az ékszereket, amikor Katalinnak szolgált. Tudta, hogy királynéról királynéra szállnak, és voltak köztük több százévesek és nagy történelmi és érzelmi jelentőségűek. Amikor királyné lesz, őhozzá kerülnek, de a kilátás, hogy most megkapja őket – és Katalint rádöbbentik, hogy már nincs joga hozzájuk – hirtelen óriási jelentőséget nyert. – Megmutatom a világnak, hogy a házasságunk olyan, mintha már megkötöttük volna – közölte Henrik, és küldöncöt menesztett Katalinhoz, hogy követelje, adja át az ékszereket neki. Ám a küldönc üres kézzel tért vissza: Katalin nem volt hajlandó erre a király egyértelmű írásos parancsa nélkül, azt mondta, Henrik korábban meghagyta, hogy semmit ne küldjön neki. Anna a magánlakosztályában állt, égett az arca, amikor a küldönc elismételte, pontosan mit is mondott Katalin: bántó és sértő számára, és megterhelné a lelkiismeretét, ha olyan alantas célokért adná át az ékszereket, hogy felcicomázzanak velük egy személyt,

aki a keresztény világ szégyene, és gyalázatot hoz a királyra azzal, hogy vele megy Franciaországba. – Most rögtön megírom a parancsot! – ordított Henrik magából kikelve. Két nap múlva az ékszerek Anna birtokában voltak. De nem tudták megvigasztalni a megaláztatásért. Ez még mindig fájt. – Ha megkaphatom a királyné ékszereit, a bárkáját is megkaphatom? – kérdezte. Megelégedésére szolgálna, ha abban a díszes, aranyozott hajóban eveznének vele fel-alá a Temzén, és mindenkivel tudatnák, hogy a jövendő királyné ül benne. Henrik beleegyezett, de miután Anna megparancsolta, hogy égessék le a bárkáról Katalin címerét, és tegyék rá az övét, megkeseredett a mosolya. – Ez nem volt túl tapintatos – tett szemrehányást, elgyötörtén a császári követtel folytatott hosszú megbeszélés után. – Chapuys panaszkodik, hogy a bárkát szégyenletesen megcsonkították. Reméli, hogy ön megelégszik a bárkával, az ékszerekkel és a királyné férjével. Az Isten szerelmére, Anna, ne provokálja fölöslegesen! – Nem szántam sértésnek, de egy kis kár elkerülhetetlen volt. Először fel kellett tömi a címert, és aztán le kellett égetni a maradékot. És hogy tévedés ne essék, nagyon elégedett vagyok a királyné férjével! Kezét Henrik arcára tette, és megcsókolta a királyt. – Drágám, felmerült egy probléma – jelentette be Henrik, és zavartan nézett, amikor leült Anna mellé az ágyra. – Küldötteim már néhány hete tárgyalnak, hogy melyik királyi hölgy fogadja önt Franciaországban. Ferenc új királynéja, Eleanor, a császár testvére, és a szimpátiájával természetesen Katalint részesíti előnyben. Ferenc úgy érzi, nem parancsolhat rá; azonkívül előbb szeretném az ördögöt látni, mint egy hölgyet spanyol ruhában! – Anna kezéért

nyúlt. – Azt kértem, hogy Ferenc nővére, Navarra királynője, akit valaha szolgált, legyen a háziasszony. Margit! Mennyire szeretné az okos, szellemes Margitot újra látni ennyi év. után! – Ez csodálatos volna! – örvendezett Anna. Henrik tétovázott. – Attól tartok, hogy Margit ezt elutasította. A világért sem mondanám el, de meghallhatja másoktól Franciaországban. Azt mondta, semmi köze nem lehet valakihez, aki a keresztény világ botrányköve. Anna sírni szeretett volna. És ez ugyanaz a Margit, aki olyan felvilágosult nézeteket vallott, és az erényes nő uralmáért szállt síkra? Ugyanaz a Margit, aki olyan barátságosnak mutatkozott vele? Henrik lefeküdt mellé, és átkarolta. – A dolgok megváltoztak Franciaországban, amióta ott járt – mondta. – Tudom. A király már nem olyan toleráns vallási ügyekben, mint volt. Anna tudta, hogy Margit kénytelen volt elhagyni haladó nézeteit. Három évvel azelőtt egy védencét megégették eretnekségért Párizsban, az összes könyvével együtt. Még magát Margitot is kihallgatták. Úgy látszott, Margit más tekintetben is megváltozott. De Anna még mindig a barátjának tartotta. – Ha nincs rangos hölgy, aki fogadna, nem hagyhatom el Calais-t, és nem mehetek Franciaországba – mutatott rá. – Tudom, drágám, és Ferenc mindent megtett, hogy olyan megoldást találjon, amelyik mindenkinek megfelel. Még azt is javasolta, hogy Vendome hercegnő fogadja önt! – De hiszen ő a király szeretője! – kiáltott fel Anna. – Tisztában vagyok vele, és megmondtam neki, hogy ez szégyen és sértés volna önre és az angol hölgyeinkre nézve.

Sajnálom, drágám, de vonakodva úgy döntöttem, hogy Calais-ban kell maradnia, amikor Ferenccel találkozom. Anna reszketett a haragtól és a csalódottságtól. – Ne legyen túlságosan elkeseredett. Ferenc később meg fog látogatni minket Calais-ban – vigasztalta Henrik. – És az idő nagy részében együtt leszünk. Olyan lesz, mint egy nászút. – Keze Anna mellére vándorolt. – Cromwell azt mondja, az emberek spekulálnak, hogy összeházasodunk Franciaországban. – Ugye ezt nem akarja? – Nem, drágám – nyugtatta meg Henrik. – Ebbe soha nem egyeznék bele. Azt akarom, hogy itt Angliában legyen az esküvőnk, ahol a többi királynét vették feleségül és koronázták meg. – így lesz, ígérem – mormolta Henrik, és magához húzta Annát. Zavartalan volt az átkelés Calais-ba, miután a hajnal első sugarára elindultak Doverből egy gyönyörű, Fecske nevű hajón. A nagy kabinban Mark Smeaton szórakoztatta Henriket, Annát és kitüntetett udvaroncokat virtuóz lantjátékával. Anna az ólomablaknál állt Mary nővérével, figyelte, hogyan távolodik az angol part, és érezte, hogy Tom Wyatt figyeli közömbösen a zsúfolt kabinon át. Amikor találkozott a szemük, Wyatt elfordult. Anna csodálkozott, hogyan változhat a vágy ilyen közömbösséggé. Aznap délelőtt tízkor érkeztek Calais-ba, ahol viharos királyi tiszteletadás üdvözölte őket. Lord Bemers, Calais kormányzója fogadást adott a tiszteletükre, utána Henriket és Annát felvezették a St Nicholas templomba, hogy meghallgassák a misét. Később elmentek az Exchequer palotába, ahol Annát elbűvölte a hét gyönyörű szobából álló lakosztálya, amelynek hálószobája Henriké mellett volt. Miközben a szolgálók kicsomagoltak, Anna és Mary elmentek felfedezni a palotát. A nagy rezidenciának hosszú galériája, teniszpályája, és messzire nyúló kertjei voltak mind a király, mind a királyné oldalán. Anna nem mondta el Marynek, hogy ő

és Henrik már szeretők, de hagyta, hadd vonja le maga a következtetését a hálószobák elhelyezkedéséből. Aznap éjjel Henrik felkereste. Első éjszakájuk óta mindig ő kezdeményezett a szeretkezésükben, és Anna még nem vállalkozott rá, hogy átvegye ezt a szerepet. De most, hogy Franciaországban voltak, azzal a gondtalan érzéssel, hogy nyaralnak, elhatározta, hogy ideje kalandosabbnak lennie. És így, amikor Henrik érte nyúlt, lenyomta őt az ágyra, és elkezdett könnyű csókokkal lefelé haladni a testén, és a száját használta, hogy gyönyört nyújtson neki. Henrik lihegett, és szinte azonnal elélvezett. Ahogy ott feküdt zihálva, Anna összegömbölyödött mellette. – Örömet akartam okozni – suttogta. Henrik nem válaszolt. Már el is aludt volna? De nem, Anna látta az egyetlen égve hagyott gyertya táncoló fényében, hogy Henrik őt nézi, enyhén ráncolja a homlokát. – Hol tanulta, hogyan kell ezt csinálni? – kérdezte. – A francia udvarban könyveket köröztek, amelyek különböző módokon szeretkező embereket mutattak – mondta Anna, és rájött, hogy Henrik azt gondolja, egy régi szeretője tanította meg, és hogy nem volt olyan szűz, amilyennek elhitette magát. – Még sohasem csináltam, Henrik! Csak eszembe jutott, és arra gondoltam, örömet szerzek önnek. Csend volt, és közben Anna rájött, nagy rémületére, hogy egyáltalán nem szerzett neki örömet. Természetesen Katalin soha nem... De voltak szeretői... – Drágám, ha szeretnénk egy fiút, nem ez a módja. És az egyház helyteleníti az ilyen gyakorlatot. De értékelem, hogy a kedvemben akart járni. Akkor teszi ezt a legjobban, amikor beenged magába. – Akkor alávetem magamat Felségednek – mondta Anna könnyedén.

Tudta, hogy nagyon elszámította magát. Soha többé nem fog kezdeményezni Henrikkel az ágyban. Henrik megcsókolta. – Ezt ne felejtse el! – mondta melegebb hangon. Annának csalódást okozott, hogy hátrahagyták Calais-ban, amikor Henrik elvitorlázott Boulogne-ba, hogy négy napot töltsön Ferenc királlyal. De kihasználta az idejét, solymászni ment, kártyázott és kockázott, és élvezte a finomságokat, amelyeket a francia király küldött neki – pontyot, barna delfint, vadpástétomokat, különleges körtéket és szőlőket. És azért is mindent elkövetett, hogy elkerülje Mary leplezetlen kíváncsiságát arról, hogy pontosan milyen kapcsolatban áll Henrikkel. A király vidám hangulatban tért meg. – Ferenc együttérez velünk – mondta Annának. – Meghívtam ide péntekre. Anna nem különösen vágyott rá, hogy a nagy élvhajhászt üdvözölje – és Mary, aki azt hitte, nem fogja őt látni, összerezzent a hír hallatán, de beleegyezett, hogy részt vegyen Anna kíséretében a többi hölggyel együtt, mivel a népes társaságban biztonságban lesz. Anna betanított nekik egy maskarajátékot, amelyet majd Ferenc előtt fognak előadni. Örült az értékes gyémántnak, amelyet a francia király küldött neki a párizsi préposttal. Ágyúlövések dördültek a francia király tiszteletére, amikor megérkezett. Henrik kérésére Anna két napig nem mutatkozott, de a harmadik estén megtisztelte a magas asztalt a pazar vacsorán és banketten, amelyet Henrik adott a Vaskapocs Fogadó nagytermében, ahol Ferenc megszállt. A terem gyönyörű volt, arany– és ezüstkelmével, és gyöngytől és drágakövektől csillogó koszorúkkal volt feldíszítve. Ezek csodálatosan visszatükrözték a húsz ezüst kandeláber fényét, amelyek mindegyikében száz viaszgyertya égett. Egy hétemeletes tálalón szemkápráztató arany étkészlet hirdette Henrik gazdagságát, ahogy a bíbor– és

aranyszövetből készült ruhája, a tizennégy rubinttal díszített gallélj a és két nagyszerű gyöngylánca is, amelyek egyikéről a híres Fekete Herceg rubinija csüngött. A vacsora százhetven fogásból állt, a húsok, vadak és halak pazar választékát angol és francia receptek alapján készítették el. Később Anna Maryt, Jane Rochfordot és még négy másik hölgyet felvezette a maskarajátékhoz. A kosztümjük aranyszövetből készült, a hasítékokban bíbor szaténnal, a puffos ujjakat ezüstszövetből varrták, és aranyzsinórral fonták át. Mindnyájan maszkot viseltek. Miután a hölgyek táncoltak a két király előtt, Anna odament Ferenchez, pukedlizett és a parkettra vezette, mire Mary és a társnői Henriket és a többi urat kérték, hogy csatlakozzanak hozzájuk. – Ez a tíz év. semmit sem változtatott önön, kedves márkinő – jegyezte meg Ferenc gálánsán. – Hiányzott nekünk a francia udvarban. 0 maga meghízott, és mogorva vonásai eldurvultak. Annát undorította, hogy fognia kell a kezét, de egyfolytában mosolygott, és azon igyekezett, hogy elbűvölje, mivel Ferenc hajlandó volt Henrikkel barátkozni, és még nagyon hasznosnak bizonyulhat. Ez az új szövetség ellensúlyozhat minden, a császár részéről érkező fenyegetést. Henrik nevetett, körbejárt a táncosok között, és lehúzta a hölgyek maszkját. Megállt Anna előtt, és az övét is levette. – Felséged most láthatja, milyen gyönyörű a hölgyem! – mondta Ferencnek. Anna kegyesen elfogadta a bókot, és Henrik a következő táncba vezette. Anna észrevette, hogy Mary élénken beszélget a partnerével, egy fiatalemberrel, akit ő nem ismert. – Ki az? – kérdezte Henriket. – A fiatal Stafford, egy távoli unokatestvérem. Itt van a kíséretemben. Úgy tűnt, azok ketten nagyon jól megértik egymást.

Anna figyelte, ahogy Mary flörtöl StaíTorddal, aki néhány évvel fiatalabbnak látszott nála. Öröm volt látni, hogy Mary jól érzi magát a hosszú özvegység után. Miután a franciák távoztak, és Ferenc megígérte, minden hatalmát latba veti, hogy létrehozza a megbékélést Henrik és a pápa közt, vad viharok törtek ki az Angolcsatornán, ami azt jelentette, hogy Henriknek és Annának további két hétre az Exchequerben kellett maradnia. De nem számított. Henrik örömmel fogadta kényszerű szabadságát az államügyektől, és teljesen Annának szentelte magát. Hosszan, kényelmesen étkeztek, kilovagoltak a városfalon kívülre, hogy lássák a Calais Pale hullámzó táját, Angliának ezt a kis darabját Franciaország szélén, és minden éjjel és minden reggel szeretkeztek. Anna még bricseszt is vett, és megverte Henriket teniszben. Közelebb érezte magát hozzá, mint eddig bármikor. Idilljük véget ért egyik éjfélkor, november közepén, amikor Henrik úgy döntött, hogy megragadják a kedvező szél kínálta alkalmat, és hazavitorláznak Angliába. Az utazás borzalmas volt, huszonkilenc óra pokol a háborgó tengeren, és Anna, aki általában jól viselte a tengert, végtelenül hálás volt, amikor végre meglátta maga előtt Dover szikláit. Nem siettek, élvezték a nyugodt poroszkálást kelet felé Kenten keresztül. Leedsben szálltak meg, egy szép kastélyban, amely mintha egy tóból emelkedett volna ki, aztán továbblovagoltak Stone Castle-ba, ahol Anna egyik régi barátnője a heveri időkből, Bridget, Lady Wingfield látta őket vendégül. Egy pompás vacsora után Henrik és Anna csatlakozott a háziasszonyhoz, Sir Francis Bryanhez és Francis Westonhoz a Julián pápa nevű kedvenc kártyajátékukban, és a zúgolódó Henrik sokat veszített Annával szemben. Később mindnyájan a tűz mellett ültek és beszélgettek, miközben fűszeres bort szolgáltak fel nekik. Weston a házasságában meglelt boldogságról mesélt. Nemrégen vette el Anne Pickeringet, és alig várta, hogy újra lássa őt. – Úgy érted, hogy a buja Weston megállapodott? – tréfált Bryan. -Vágyom rá, hogy hazaérjek Sutton Place-be – sóhajtott Weston.

– Úgy hallom, gyönyörű a ház – jegyezte meg Anna. – Pompás – mondta neki Henrik. – Az én ajándékom volt Francis apjának a nekem végzett jó szolgálatáért. Biztosan nagyon büszke rád, Francis. – Az, uram, kivéve, amikor leszid, mert megvertem Felségedet kártyában. – Ebben igaza van – vigyorgott Henrik. – Akkor gyerünk, mivel Mark már ágyban van, énekelj nekünk egy dalt a lantodon, Francis. Weston kézbe vette a hangszert. – Ez Felségednek és Lady Annának szól. És énekelni kezdett dús bariton hangján. Whoso that will far grace sue His intent must needs he true, And lőve her in heart and deed, Else it were pity that he should speed. Bút lőve is a thing given hy God, In that therefore can he nőne odd; Bútperfact indeed and hetween two, Wherefore then should we it eschew? Henrik karja Anna köré kúszott, és egyik szemöldökét felhúzva, lenézett Annára. – Ezt a dalt ön írta – mondta Anna. – Senki nem múlhatja felül, amikor a zene és a szöveg tökéletes házasságáról van szó. – Ne törődjön ezzel – mormolta Henrik a fülébe. – Csak jöjjön az ágyba, amint Francis befejezte. A Whitehall palotában voltak, karácsonyra készülődtek, amikor Anna egy vékony kötetet talált az asztalon a legbelső szobájában. A könyv, próféciákat tartalmazott, kezdetleges rajzokkal, és egy borzalmas rajznál hagyták nyitva, amely egy nőt ábrázolt levágott

fejjel. Ahogy Anna közelebbről megnézte, rájött, hogy őt akarták ábrázolni. A felirat figyelmeztette, hogy ez lesz a sorsa, ha feleségül megy a királyhoz. Nan Saville, aki mögé lépett, és látta a képet, elborzadt. – Ha elhinném, hogy ez igaz, nekem akkor sem kellene, ha császár volna -jelentette ki. Anna becsapta a könyvet. – Hallgass, Nan, ez csak egy ostobaság, és én eltökéltem, hogy az enyém lesz, és a gyermekeim királyi vérből fognak származni, bármi történjék is velem. Hősködése ellenére a rajz feldúlta, és a könyvet bedobta a tűzbe. Vajon ki hagyta ott neki, hogy megtalálja? A magánlakosztályába csak az engedéllyel rendelkező szolgálók léphettek be, és azok, akik közel álltak hozzá, vagy akiket ő jóváhagyott. Arra gondolt, nem Jane Rochford tette– e. Megemlítette Jane-nek a könyvet, de semmi reakciót nem kapott. Ahogy múltak a napok, elfelejtette az incidenst. Közeledett a karácsony, és ebben az évben, dicsőség Istennek, nem száműzetésben fogja tölteni Heverben, hanem a trónszékben, Henrik oldalán.

Harmadik rész „A legboldogabb nő"

21 fejezet 1533 Anna érezte, hogy egyre nő benne az izgalom, amikor kijött a mellékhelyiségéből, és megmosta a kezét. Már egy hetet késett a menstruációja, érzékeny volt a melle, és ma hányingert érzett, amikor felkelt. Terhes, biztos volt benne. Sietett, hogy megtalálja Henriket, de ő a Tanácsban ült. Anna a galérián várta nyugtalanul, hogy előkerüljön. Amikor Henrik kijött, Anna odasietett hozzá. A király után kiözönlő lordok kíváncsian bámultak rá. – Beszélnem kell Felségeddel – mormolta Anna, és alig tudott uralkodni magán. Mit fog szólni Henrik, amikor megmondja neki, hogy Anglia trónörököse ott alszik az öve alatt? – Természetesen, drágám – egyezett bele a király. – Uraim, holnap ugyanebben az időpontban újra találkozunk. És addigra minden megváltozik! Henrik a közeli kápolnába vezette Annát, és kérdőn tekintett rá. – Gyermeket várok! – tört ki Anna. Henrik arca átalakult, sugárzó mosoly öntötte el. – Istennek legyen hála! – lehelte, és meghajolt az oltáron álló kereszt felé, majd Annához fordult. – Tudja, hogy ez mit jelent, Anna? Ez mindannak az igazolása, amit tettem. Az ég mindkettőnkre rámosolygott. A házasságunk igazán áldott lesz. Oh, drágám, annyira büszke vagyok önre! – Nagyon gyengéden a karjába vette Annát, és finoman megcsókolta. – Vigyáznia kell magára – intette. – Értékes terhet cipel. Köszönöm, Anna, köszönöm! Nem tudja elképzelni, mit jelent számomra ez a hír. – Anna hasára tette a kezét. – Egy fiú -

Anglia örököse és nem kevesebb, mint a megmentője. Most megszabadulunk a polgárháború rémétől. – Én vagyok a legboldogabb nő! – áradozott Anna. – „A legboldogabb nő", ezt választom királynői mottómnak, hogy erre a csodálatos pillanatra emlékeztessen. – Haladéktalanul össze kell házasodnunk – mondta Henrik. – Most azonnal megyek, és beszélek Cranmerrel. Örömmel tért vissza Anna szobájába. – Cranmer azt mondja, nincs akadály, és a szövetségem Katalinnal megkérdőjelezhetetlenül érvénytelen. Azt mondja, mindent megerősít formálisan az udvarában. Drágám, szükségtelen vámunk, és nincs vesztegetni való időnk. Az embereknek azt kell hinnie, hogy a gyermekünk törvényes házasságban fogant. Most rögtön össze kell házasodnunk. Még sötét volt, amikor Anna felkelt Szent Pál megtérésének ünnepén, január huszonötödikén. Anne Savage már felöltözött, és várta, hogy elkészíthesse Annát az esküvőjére. Körülöttük a palota még szundított. Anna úgy döntött, hogy fehér szatént fog viselni, leeresztett hajjal, a királyné szimbolikus szüzessége jeleként. A ruha gyönyörű volt, mély szögletes nyakkivágásával, bő ujjával, hegyes pruszlikjával és dús szoknyáival. Ez a ruha arra készült, hogy mutogassák, de ennek az esküvőnek titokban kellett lezajlania, úgyhogy Anna hölgyei megszenvedték, mire el tudták rejteni egy szőrmével szegett bő fekete bársonyköpeny alá. Anne Savage vitte az uszályát, ő pedig némán felsietett egy magas torony elhagyatott csigalépcsőjén egy kis oratóriumba. Ott várt rájuk a szentélyben Henrik káplánja, dr. Lee, teljes papi díszben. Aztán megérkezett Henrik is aranyszövetben, magasan, lelkesen és lehengerlőn. Lordjai kísérték, akik mind titoktartást fogadtak: Norris enyhén, de szívbemarkolón ráncolta a homlokát, amikor találkozott Anna pillantásával; Thomas Heanege a király Magántanácsából, és William Brereton. Anne Savage megszabadította úrnőjét a

köpenyétől. Anna kecsesen pukedlizett Henriknek, aki megfogta és megcsókolta a kezét. – Ön gyönyörű – mondta, és majd felfalta a szemével Annát. Együtt letérdeltek az oltár elé, és dr. Lee zsolozsmázni kezdte a házassági szent eskü szövegét. A király egy pillanatra sem vette le Annáról a szemét, miközben az esküjüket mondták. – „Én, Henrik, esküszöm az élő Istenre..." – „Én, Anna, esküszöm az élő Istenre..." – .Amit Isten összekötött, azt ember szét ne válassza!" – parancsolta dr. Lee, és férjnek és feleségnek nyilvánította őket. Anna alig bírt magával. Legszívesebben szétkürtölte volna az egész világnak, hogy Henrik felesége és királyné lett, de türtőztette magát. Hamarosan kihirdetik a házasságukat, mert a terhessége néhány hét múlva már látszani fog. Megelégedett azzal, hogy azt mondta a barátainak, olyan biztos abban, hogy feleségül megy Henrikhez, mint a saját halálában. Most, hogy Anna a felesége lett, Henrik végképp eltökélte, hogy nem tűr el semmi szembenállást. Ezt megelőzendő, Katalint az Ampthill kastélyba száműzte, negyvenhat mérföldre Londontól, hogy megtolj e a konokságát. Anna türelmesen küzdött a hányingerrel, amely első perctől kezdve gyötörte. Az egyetlen dolog, ami segített, ha almát evett. Hirtelen kívánni kezdte az almát. Egyik nap, amikor kijött a szobájából egy sereg udvaronccal, látta, hogy Tom Wyatt közeledik felé a galérián. Wyatt megállt, és mereven meghajolt, kerülte Anna pillantását. Távolságtartás, persze! Majd megleckézteti ezt a férfit, aki valamikor olyan hévvel űzte őt! – Tom, van önnél alma? – kérdezte pajkosan. – Olyan vad vágy gyötör, hogy almát egyek, amilyet még soha életemben nem éreztem! A király azt mondja, ez annak a jele, hogy gyermeket várok, de szó sincs erről. Amikor meglátta, hogy Tom milyen képet vág, nevetésben tört ki.

Wyatt sarkon fordult, és elsétált. Anna egész nap kereste, bocsánatot akart kérni, de Tom nem tért vissza. – Azt hiszem, húsvét után zarándokútra megyek Walsinghami Miasszonyunkhoz – mondta Henriknek. – Én pedig azt hiszem, hogy pihennie kell, nem pedig csavarogni az országban – torkolta le a király. – Menjen, és mondjon köszönetét Miasszonyunknak a szülés után. 0 meg fogja érteni. – De jól érzem magamat, leszámítva ezeket a reggeli hányingereket – tiltakozott Anna. – Nem, drágám – döntötte el Henrik. – Semmit nem kockáztathat a fiúnkkal. Henrik ellenállása ébresztette rá Annát, most először, hogy feleségként mindenben engedelmeskednie kell neki. Amikor a szeretője volt, felülkerekedhetett rajta, és Henrik csak úgy parancsolhatott neki, mint a királya. És ezt ritkán tette meg, mivel mindig az odaadó szolga szerepét játszotta. De most, hogy összeházasodtak, úgy tűnt, Henrik azt hiszi, uralkodhat rajta, ahogy Katalinon is uralkodott. Nos, jól teszi, ha ezt meggondolja! Ez a zarándoklat kis ügy, enged neki. De nem hajlandó hagyni, hogy bármelyik férfi, akár király, akár félj, parancsolgasson neki. Nagy bankettet adtak közösen Anna fogadótermében Whitehallban, amelyet bárki esküvői lakomának hihetett, mert Henrik vőlegényként viselkedett, kényeztette Annát, nem tudta megállni, hogy állandóan ne cirógassa. Az este végén már olyan részeg volt, hogy nagyrészt összefüggéstelenül fecsegett, de Anna nagynénje, Norfolk hercegnő éles pillantást vetett rá, amikor a pazar bútorokra kezdett mutogatni, és azt kérdezte tőle: „Ugye milyen nagyszerű hozományt kapott és gazdag házasságot kötött a márkinő? Az övé minden, amit itt látunk. És az étkészlet többi része is a ladyé." Ennyit a diszkrécióról! Anna hevesen oldalba bökte, hogy elhallgattassa. Henrik titokban Franciaországba küldte George-ot, hogy tudassa Ferenccel, feleségül vette Annát. Hamarosan az után,

hogy George elhajózott, megérkezett a mit sem sejtő pápa bullája Angliába, ami megerősítette Cranmer canterbury érsekké való kinevezését. Ezt viharos gyorsasággal követte a jó doktor felszentelése a canterbury katedrálisban. Henrik és Anna féltek, hogy Kelemen elutasítja Cranmert, de bármit hallhatott a pápa róla, úgy tűnt, ő is igyekszik elkerülni egy helyrehozhatatlan szakítást Henrik és Róma között. George április elején tért vissza az udvarba. Ezután Henrik összehívta a Tanácsát, és közölte velük, hogy két hónappal azelőtt feleségül vette Annát, aki Anglia örökösével terhes. – Látnia kellett volna az arcukat! – mesélte később, amikor csatlakozott Annához a vacsoránál. – Döbbent csend – aztán megkésett sietség, hogy gratuláljanak nekem. Azt tanácsolták, hogy azonnal értesítsem Katalint. Holnapután elküldöm Norfolkot és Suffolkot Ampthillbe. – Nem irigylem őket – mondta Anna. – Tudja, hogyan fogja ezt Katalin fogadni. – Fütyülök rá, hogyan fogadja! Nem tűröm, hogy több bajt okozzon. El kell fogadnia, hogy megházasodtam, és hogy ettől kezdve nem használhatja a királyné címet, hanem mivel Artúr özvegye, Wales özvegy hercegnőjének kell neveztetnie magát. Egyikük sem volt meglepve, amikor a két herceg visszatért és jelentette, hogy Katalin dacolt velük. Amíg él jelentette ki, királynénak fogja hívni magát. – Istenemre, elhallgattatom! – dühöngött Henrik. – Mit tud Katalin tenni? – kérdezte Anna. – El van szakítva a barátaitól, egy magányos nő, aki hiába tiltakozik. Senki nem hallja meg. – Egész Európa hallja! – tombolt a király. – Annak a patkány követnek ügynökei vannak a háztartásában, efelől biztos lehet. És bár a császár el van foglalva a törökök elleni harccal, nem tudhatjuk,

mit tesz majd, ha értesül a házasságunkról. Ez háborút jelenthet. Drágám, nem viccelek! Anna elhallgatott, amikor megértette, milyen következményekkel járhat a házasságuk. – Ez könnyen megtörténhet – folytatta Henrik –, főleg, ha Katalin Károlyhoz fordul. És ami a legrosszabb, sok tudatlan alattvalómat állíthatja a maga oldalára. – Ha ő az igazi felesége, ahogy hangoztatja, akkor először ön iránt tartozik hűséggel, és biztosan soha nem tenne olyasmit, ami sérti önt – nyugtatta meg Anna. – Igen, de mi van, ha azt tartja elsőrendű kötelességének, hogy bebizonyítsa nekem, téved a lelkiismeretem? – Henrik, évek óta ezt teszi. És a császárnak tele van mindkét keze. – Tudom, de akkor is képes bajt okozni. Miért nem hajlandó Katalin egyszerűen elfogadni dolgokat? Soha nem megyek vissza hozzá. Reméljük, hogy Cranmer ítélete világossá teszi ezt. Henrik még másnap utasította Cranmert, hogy lásson neki a Nagy Ügye vizsgálatának, végső eldöntésének és az ítélethozatalnak. Henrik úgy határozott, hogy húsvét vasárnap előtt Anna királynéként fog megjelenni a nyilvánosság előtt. Szombat reggel, bíborbársony ruhában és gyémántokkal és más drágakövekkel felékesítve, királyi pompával keresztülsétált Greenwich-ben a palotán, hogy a fülkéjében meghallgassa a misét. Hatvan komorna és szolgák hada követte, akiknek a libériájára az új mottót hímezték: „A legboldogabb". Az összes királyi palotában még ekkor is kőfaragók, asztalosok, üvegesek és varrónők dolgoztak, hogy Katalin monogramját lecseréljék Anna kezdőbetűire, Spanyolország gránátalmáját a koronás sólyomra, a címerre, amelyet Anna választott magának. Ahogy lassan haladt a misére, el a termekben és a galériákban összezsúfolódott döbbent udvaroncok mellett,

látványosan az enyhén domborodó hasán tartotta a kezét, jelezve a benne fekvő herceget. A bámészkodók közül sokan felháborodottnak tűntek, mások nem tudták, hogy sírjanak vagy nevessenek. Legtöbben meghajoltak, amikor Anna elment mellettük, de voltak, akik csak mereven nézték. A mise után Henrik várta őt Cromwellel, amikor visszatért a magánlakosztályába. Anna megkönnyebbülten látta őket. Megpróbáltatás volt ezt végigcsinálni. – Jól fogadták? – kérdezte Henrik. – Azt hiszem, hogy néhányan a nemes urai közül nem túl lelkesek az új királynéjukkal kapcsolatban – hangzott Anna válasza. – Én a magángalérián figyeltem – szólalt meg Cromwell. – Voltak, akik azt mondták, hogy Felséged túl messzire ment, és az özvegy hercegnő a törvényes királyné. – Henrikhez fordult. – Néhányan, ha mernek, minden lehető módon ellenállást fognak tanúsítani ezzel a házassággal szemben. Olyanok, mint Fisher püspök. – Helyeztesse őt házi őrizetbe – parancsolta Henrik. – Azt akarom, hogy ne legyen útban, amikor Cranmer ítéletet hoz. – Lehajolt, és megcsókolta Annát. – Ne aggódjon, kedvesem. Javasolni fogom, hogy a lordjaim és uraim jöjjenek el, és hódoljanak önnek, és elmondom nekik a szándékomat, hogy húsvét után ünnepélyesen megkoronáztatom. Ez volt a pillanat, a végső győzelem, amelyet Anna már oly régen áhított. – Ez a legjobb hír, amellyel szolgálhatott nekem – mosolygott, és a kedélye rózsássá vált. – Ez lesz a legpompásabb nyilvános ünnepség a saját koronázásom óta – sugárzott Henrik. – Meg fogja nyerni az

alattvalóimat, és világgá kürtöli az ön iránt érzett megbecsülésemet. Nem egyszerűen a hitvesemként, hanem uralkodó királynőként fogom megkoronáztatni, Anna, és minden szem egyedül önre fog szegeződni, mert én nem fogom elvonni a figyelmet. De ott leszek a Westminster apátságban, egy ablak mögül fogom nézni. – Ért már nőt ilyen megtiszteltetés? – mosolygott Cromwell. Anna megölelte Henriket, könnyek csillogtak a szemében. – Felséged határtalan kedvességet mutat irányomban. Végtelenül le vagyok kötelezve. Köszönöm, köszönöm! – Nem mutathatok elég tiszteletet a fiam anyjának – jelentette ki Henrik. A királyné trónszéke kisebb volt, mint a királyé. Egymás mellett álltak egy díszes baldachin alatt, amelyet Anglia királyi címere ékesített. Anna leült Henrik mellé, súlyos szoknyáit elrendezte maga körül. Ismét a hivatalos királynéi ruháit viselte, első alkalommal, amikor királynéként szerepel az udvar előtt. A fogadóterem zsúfolásig megtelt udvaroncokkal és kérelmezőkkel, akik a nyakukat nyújtogatták, hogy lássák, hogyan viselkedik. Megrémült, amikor észrevette, hogy az első ember, aki előlép és meghajol, Chapuys. – Megígértem neki egy audienciát – morogta Henrik. – Nem küldhetem el anélkül, hogy meg ne sérteném. Chapuys egyetlen egyszer nem nézett Anna irányába. Amikor Henrik előre intette, lehalkította a hangját. – Sir, képtelen vagyok megérteni, hogy egy herceg, aki Felséged nagy bölcsességével és erényével megáldott, hogyan vetemedhetett a királyné félretételére. Mivel Felséged semmibe veszi az embereket, legalább Isten iránt érezhetne némi tiszteletet. Henrik arcát dühös pír öntötte el. – Isten és a lelkiismeretem jól kijönnek egymással – vágott vissza. – Ön fájdalmat okoz nekem. – Akkor kérem Felséged bocsánatát – mentegetőzött Chapuys.

Henrik dühösen méregette. – Ha a világ olyan rendkívülinek tartja ezt a válást, akkor tartsa inkább azt furcsának, hogy a pápa annak idején felmentést adott nekem, holott nem volt hozzá joga. Mi több, Messire, azt akarom, hogy örököse legyen a királyságomnak. – Felségednek van egy minden elképzelhető jósággal és erénnyel megáldott lánya, és olyan korú, hogy szülhet gyerekeket – emlékeztette Chapuys. – A természet arra kötelezi Felségedet, hogy Mária hercegnőre hagyja a trónt. – Fiúgyermekeket akarok – mordult fel Henrik, most már igazán feldühödve. – Felséged nem biztos benne, hogy meg is kapja őket? – kérdezte Chapuys merészen. Anna visszatartotta a lélegzetét. – Talán én nem vagyok olyan férfi, mint a többi? – ugatta Henrik felpaprikázva. – Ön nem tudhat minden titkomról! Chapuys meghajolt, de kitartott. – Figyelmeztetem Felségedet, hogy a császár soha nem fogja Lady Annát elismerni királynénak. Semmilyen felmentés, amelyet Angliában megszerezhet, nem fog törvényi erővel bírni. – Az nem volt házasság! – vicsorgott Henrik. – Pedig Felséged gyakran vallotta, hogy a királyné szűz volt, amikor összeházasodtak. – Hah! Egy férfi, amikor tréfál és ünnepel, sok mindent mond, ami nem igaz. – Fenyegetőn előrehajolt. – Minden tiltakozása hiábavaló. Lady Anna, ahogyan nevezi, a királyném. A császárnak nincs joga, hogy beavatkozzon. Olyan törvényeket hozok a királyságomban, amilyeneket akarok. És most, Messire Chapuys, a kihallgatás véget ért.

Amikor Chapuys meghajtotta magát és elhátrált, Henrik Anna fülébe súgott. – Ne hagyja, drágám, hogy ez az ember felizgassa. Csupa fenyegetés és blöffölés, és ezt már eddig is túl sokszor végighallgattam. Miután Anna háztartásának minden tisztségviselője és tagja letette a hűségesküt, Anna magához rendelte őket, hogy részt vegyenek a tanácsa első ülésén. Az asztalfőn trónolt magas székében, és ahogy végignézte őket, arra gondolt, hogy Henrik büszkévé tette. A háztartás, amelyet a király kijelölt számára, a legnagyobb királynéknak is a díszére vált volna. Bővelkedett Boleyn kapcsolatokban, akiknek mindegyike alig várta, hogy szolgálhasson neki, és tisztségviselőknek Henrik tehetséges férfiakat választott, akik tetszettek Annának. Hölgyekből álló nagyszerű kíséretének élén a király saját unokahúga, Lady Margaret Douglas állt, aki addig Mária hercegnő elsőszámú udvarhölgye volt, de úgy tűnt, örül, hogy Annánál is betöltheti ugyanezt a posztot. Margaret félig skót volt, Henrik nővérének, Margitnak a lánya; igazi szépségnek és költőnek tartották. Anna Elizabeth Browne-nak, Worcester grófnőnek is örült, aki jó barátnője volt, annak ellenére, hogy féltestvére, Sir William Fitzwilliam, a király háztartásának kincstárnoka, ellenségesen viselkedett vele. Régi barátnője a heveri napokból, Lady Wingfield feljött Stone Castle-ból, hogy csatlakozzon a kíséretéhez. Anna nem volt elragadtatva, hogy lehengerlő Elizabeth nagynénjét a hölgyei közt tudja, de mivel a nagybátyja, Sir James Boleyn, egészen Norfolkból eljött, hogy a kancellárja legyen, nem utasíthatta el a nejét. És aztán természetesen, jelen volt a gyönyörű Jane Rochford, még egy hölgy, akinek a kinevezése elkerülhetetlennek tűnt. Ott lesz Mary, hogy ellensúlyozza Anna antipátiáját, mert Mary sem kedvelte Jane-t, Anna mégis kényelmetlennek érezte, hogy nővére része a háztartásának. Most már látta, hogy a szüleinek igaza volt, és Mary egy folytonosan jelen

lévő figyelmeztetés, hogy egyesek éppen olyan vérfertőzőnek tarthatják az ő házasságát Henrikkel, mint Katalinét. Anna kötelességének érezte, hogy meghívja a nővérét, úgy gondolta, nem tehet mást, de jobban szerette volna, ha Mary nincs szem előtt. Adja Isten, hogy senki ne tudja, vagy ne jöjjön rá, milyen kapcsolat van Mary és Henrik között. Komornái csapatában ott volt Anna két életvidám, művelt unokatestvére, Lady Mary Howard és Madge Shelton, aztán a csinos Nan Saville, a tartózkodó Nan Gainsford és a pökhendi Frances de Vere, Oxford gróf lánya. A matróna kinézetű Mrs Stonor volt a „komornák anyja", és Mrs Orchard feljött Heverből, hogy segítsen neki. Anna tudta, most, hogy királyné lett, mennyire fontos legyőznie becsmérlői gyalázkodását és rossz hírnevét, amelyre nem szolgált rá. Fontos, hogy az emberek a vallás és a tudás patrónusának, az erény élő megtestesítőjének lássák. Ezt tartotta szem előtt, amikor beszédet intézett a háztartásához. Csengett a hangja. – Lordjaim, hölgyeim és uraim. Elvárom, hogy amíg a szolgálatomban állnak, erényesen viseljék magukat. Uraim, önök nem látogathatnak bordélyházakat, azonnali elbocsátás terhe mellett, ami óriási szégyent jelent. Isteni példát kell állítaniuk mások elé azzal, hogy naponta hallgatnak misét, és feddhetetlenül viselkednek. Hölgyeim, önöknek is minden kifogás fölött kell állniuk. Szeretném, ha elfogadnák ezeket, és állandóan az övükre akasztva viselnék őket. Bólintott a kamarásának, aki a szobában jelen lévő minden nőnek kiosztott egy gyönyörű, imákat és himnuszokat tartalmazó kis könyvet. Attól a naptól kezdve, jelentette ki Anna, naponta több órát fognak tölteni azzal, hogy ruhát varrnak a szegényeknek. Volt néhány morgás és leszegett tekintet, de mindössze egy hét telt el, amikor Anna öreg selyemvarrónője, aki már két királynét

kiszolgált, odafordult hozzá, és ezt mondta: – Még sohasem láttam ilyen rendet a hölgyek és nemesasszonyok közt az udvarban! Ez végtelen örömet okozott Annának. Remélte, hogy az ellenségei is észreveszik. Új élete nem csupán varrásból és jótékonykodásból állt, bár ez töltötte ki az ideje nagy részét. Éveken át kovácsolt barátságokat szellemes, elbűvölő és intelligens udvaroncokkal, akikre számítani lehetett: gondoskodnak róla, hogy Anna napjai sohase legyenek unalmasak, és most ők alkották a belső körének magját. George, Norris, Weston, Brereton, Bryan és a király magánlakosztályának más urai jöttek csapatostul a királyné lakosztályába, hogy élvezzék az ösztönző társalgást, és flörtöljenek Anna hölgyeivel és komornáival. Anna semmit sem szeretett jobban, mint ha irányíthatta a szellemes riposztozásokat és hencegéseket, és ragaszkodott hozzá, hogy kötetlen hangulat uralkodjon a szobája bensőségességében. Néha, amikor a kötelességei megengedték, Henrik is csatlakozott hozzájuk. Magával hozta a lantját, és játszott nekik, vagy táncolt a hölgyekkel, vagy élénk érdeklődést mutatott a szerelmes költeményeket tartalmazó könyv iránt, amelyet Margaret Douglas, Mary Howard és Madge Shelton állítottak össze. Amikor távol maradt, felszabadultabb volt a hangulat. Párok alakultak: Nan Gainsford George Zouche-sel; Frances de Vere Anna unokatestvérével, Henry Howarddal, Surrey gróffal, Norfolk örökösével; és Margaret Douglas egy másik unokatestvérrel, Norfolk öccsével, Thomas Howarddal. Anna remélte, hogy Henrik áldását adja a házasságukra; ez erősítené a köteléket az ő vére és a királyi ház között. Nem kételkedett, hogy rá tudja beszélni a királyt, egyezzen bele Frances és Surrey házasságába. Surrey néha magával hozta nagy barátját, Henrik fattyú fiát, Richmond herceget, egy magas, nyakigláb fiatalembert, aki hasonlított az apjára, de hiányzott belőle Henrik bája. Büszke volt, elviselhetetlen és neheztelt a törvénytelenségéért. Érdeklődést mutatott Mary Howard iránt. Anna arra gondolt, hogy róluk is

beszélhetne Henrikkel. Hab volna a tortán, ha férjhez adhatná az unokahúgát a király fiához. Madge Shelton mindent megtett, hogy magára vonja Norris figyelmét, de sikertelenül. Anna gyanította, hogy Norris egyedül őmiatta jár ezekre az összejövetelekre. Még mindig érződött közöttük az a tapintható borzongás, de a dolgok megváltoztak. Anna megengedheti magának, hogy ártatlanul flörtöljön vele és a köreinek más férfijaival, de ő most Cézár felesége, és minden kétségen felül kell állnia. És az előrehaladó terhessége mintha kiszívta volna belőle a szex utáni vágyat. Henrik még mindig megosztotta vele az ágyat minden éjszaka, de hősies önfegyelmet tanúsított. Babusgatta, csókolgatta Annát, és arra kérte, a kezével elégítse ki, de nem hatolt belé, félt, hogy bajt okozhat a gyermeknek. George volt Anna udvarának legfontosabb tagja, és az az ember, aki iránt Anna a legnagyobb bizalmat érezte. Henrik kedvezményekkel halmozta el: most ő volt Dover várkapitánya és Master of the Buckhounds, a vadászkutyák felelőse, és gyakran volt távol diplomáciai küldetésben. Anna biztos volt benne, hogy csak idő kérdése, és Henrik főnemességet adományoz neki a saját jogán. Megkedvelte William Breretont, agárkölyökkel állított be hozzá.

amióta

egyik

nap

egy

– Lekölykezett a szukám, és ő a legjobb. Urian a neve – mondta Annának, aki karjába vette a kutyakölyköt, és felkiáltott örömében. – Egy kis ördög – tréfált, mert Burgundiában a Sátán másik neve Urian volt. – Felség, az öcsém után kapta a nevét, aki lovászfiúként szolgál Őfelsége magánlakosztályában. Higgye el, ő egy igazi kis ördög. Anna és Urian hamarosan elválaszthatatlanok voltak. A kutya állandóan úrnője lábánál tekergett vagy a sarkában loholt. Anna tudta, hogy Brerentonnak van egy másik oldala is. Sokkal idősebb volt, mint a legtöbben, akik a szobáját látogatták, és rangos embernek számított, mivel Richmond herceg helyetteseként, mint a

Welsh Marches stewardja, nagy hatalommal bírt. Anna hallotta, amikor Cromwell, aki nem szerette, túlhatalmú alattvalónak nevezte, de eltökélte, gondoskodik róla, hogy Brerenton továbbra is élvezze a király kegyét. Az ilyen lojális támogatók jóindulatától függött. Házasságát már kihirdették egész Angliában, de az emberek többnyire kedvezőtlenül fogadták a hírt. Még mindig áradt a szeretet Katalin és Mária hercegnő felé, és hangos panaszokat lehetett hallani, hogy Anna királynévé emelése háborút jelent a császárral, és katasztrófát hoz a virágzó kereskedelemre, amelyet Anglia a birodalommal folytat. Henrik Tanácsa megpróbálta az Anna házassága elleni tiltakozáshullámot kezelni. A király megkímélte Annát a részletektől, de ezek elhíresültek az udvarban, és voltak olyan rosszakarók, mint a félig spanyol Lady Exeter, Katalin egyik barátnője, akik nagy élvezettel tálalták őket Anna hölgyeinek. – Mit mondanak rólam? – vonta Anna kérdőre George-ot, amikor leültek a szobájában vacsorázni, és megérkezett a király pincére, pontosan, mint mindig, hogy átadja a félje jó kívánságát Annának: „Szolgáljon ez a javára önnek." – Köszönöm Őfelségének – mosolygott rá Anna kegyesen. Amikor a pincér távozott, az öccséhez fordult. – Nem teheted azt, hogy egyszerűen kijelented, uszító beszédeket lehet hallani, és nem mondod meg, hogy mit! – Igazán akarod tudni? – kérdezte George, és sötét szemében aggodalom tükröződött. – A király megöl, ha megtudja, hogy elmondtam neked. – Én pedig akkor öllek meg, ha nem mondod el! – replikázott Anna. – Jobb félni, mint megijedni. George megadta magát. – Néhány bolond teljesen felhúzta magát a házasságod miatt. Egy papot a bíróság elé vonszoltak, mert a keresztény világ

skandalumának, és még rosszabbnak is nevezett. Egy másik pap dicsért a nyájának, és az ott lévő nők sértegették. És amikor először imádkoztak érted, mint királynéért, a templomokban, az egyik londoni gyülekezet kisétált. A király személyesen rótta meg a polgármestert. Többet is akarsz hallani? Anna növekvő rémülettel figyelt, de bólintott. – Bristol esperese elvesztette a hivatalát, mert megtiltotta a papjainak, hogy imádkozzanak érted. Egy nőt, aki azt kiáltotta, hogy „Isten óvd meg Katalin királynét!", és téged – elnézést – dülledt szemű kurvának nevezett, börtönbe vetették, akárcsak Mrs Amadast. Anna távolról ismerte Elizabeth Amadast, mivel a férje az Ékszertorony őre volt. – Ő mit mondott? – kérdezte, és az ájulás környékezte. – Ezt alig merem elismételni – szabadkozott George. – Azt jósolta, hogy el fognak égetni, mint szajhát. Azzal vádolta Norrist, hogy kerítőként működött közre közted és Őfelsége között. És – nem tudom, kimondj am– e – azzal a váddal állt elő, hogy a király anyánkat és Maryt is a szeretőjévé tette, és hogy apánk nekik is és neked is a kerítője volt. Anna elborzadt. Az anyjával kapcsolatos vádat szörnyűnek, de nevetségesnek érezte, ám ennél sokkal rosszabb volt, hogy Henrik afférja Maryvel nyilvánosságra került. – Honnan tudott Mrs Amadas Maryről? – Fogalmam sincs – vonta meg George a vállát. – Amit nem tudok megbocsátani, az a mocskolódás úrhölgy anyánkról. Persze volt némi híre ifjú korában. – Ezt, hogy érted? – Szeretői voltak. Apánk mondta nekem. Ezért nem jönnek ki egymással.

– De azzal vádolni, hogy lefeküdt a királlyal! Netán arra céloznak, hogy én a házasságtörésük gyümölcse vagyok? Ez, hogy volna lehetséges? Henrik tízéves volt, amikor én születtem! Gyalázat ilyet mondani róla. De Mary tényleg a szeretője volt, és ha az udvarban beszélnek erről, hamarosan mindenki tudni fogja. George, ez komoly dolog. Mindent felboríthat, mert a világ nem tudja, hogy felmentést kaphatunk. – A pápától, akinek a hatalmát már nem ismerik el itt. Lehet, hogy nem ér többet, mint a Katalinnak adott felmentés. – Beszélnem kell a királlyal! – kiáltotta Anna. – Ne félj, majd azt mondom, kényszerítettelek, hogy mindezt elismételd. Átrepült a lakosztályán a hálószobájába, ahonnan egy ajtó vezetett Henrik szállására. Szerencsére a király ott volt, olvasott. – Drágám? Mi a baj? – kérdezte, és talpra ugrott. Anna könnyekben tört ki, és elismételte, amit George mondott neki. – És most az emberek tudni fogják, hogy akadálya van a házasságunknak! – kiáltotta. – Már tisztában vagyok vele – mondta Henrik, és magához vonta, olyan óvatosan, mintha üvegből volna, és eltörhetné. – Konzultáltam Cranmerrel, aki azt állítja, hogy egy ilyen felmentésnek a megadása végzetesen alááshatja a Katalin elleni keresetemet, és képmutatónak tüntethet fel. Azt mondtam, alapvető fontosságú, hogy a házasságunk törvényessége vitán felül álljon, mire azt ajánlotta, hogy a parlament tárgyalja meg az ügyet. Ami ezeket a tiltakozásokat illeti, majd elhallgattatjuk őket. Az alattvalóim el fogják önt fogadni királynéjuknak. Most nyugodjon meg, drágám, és pihenjen. Gondolnia kell a fiúnkra. Anna számára nem tudtak elég gyorsan meghozni egy új törvényt, amely engedélyezi a házasságot egy elhagyott szerető testvérével. De ez nem állította meg a Maryről terjedő pletykákat, amelyek csak arra voltak jók, hogy tovább

fokozzák az Anna házassága miatti nyilvános elégedetlenséget. És miután a parlament törvénybe iktatta, hogy Katalint nem lehet többé királynénak, csak özvegy hercegnőnek nevezni, még hevesebb tiltakozások törtek ki. Henrik pünkösdvasárnapot, június első napját jelölte ki Anna megkoronázására. 0 maga írt London városának, és megparancsolta a polgármesternek és a városatyáknak, hogy élőképeket készítsenek elő erre az alkalomra, és felszólította a nemességet és a papságot, hogy vegyenek részt az ünnepségen. Anna mosollyal az arcán járt-kelt. A hányinger enyhült, és a gyerek élvezettel rugdosott a pruszlikja alatt, ő pedig még soha nem érezte magát jobban. Boldogan válogatta az anyagokat a ruháknak és köpenyeknek, amelyekre a folyón megrendezett élőképnél lesz szüksége, miközben Greenwich-ből a Towerbe viszik, utána pedig akkor, amikor nagy pompával belép Londonba, és végül magán a koronázáson fogja viselni őket. Alig várta a pillanatot. Megkoronázása királyi szentséggel ruházza fel, és megkülönbözteti a hétköznapi halandóktól – és talán elnémítja az ellenségeit. Közben Cranmer rengeteg papot és kánonjogászt rendelt egy speciális egyházi bíróságba a Dustable kolostorba, mindössze négy mérföldre Ampthilltől. Katalint kötelezték, hogy jelenjen meg a bíróság előtt. Henrik meggyőződése szerint Chapuys mindent elkövetett, hogy háborúra uszítsa a császárt, és rábeszélje Katalint, hogy ez a legjobb módja a férje visszaszerzésének. – Ha Cranmer Katalin ellen ítélkezik, ez megadhatja Károlynak a szükséges indokot a háborúra – mondta a király aggódva. – A követ soha nem hív. királynénak – panaszkodott Anna. – Majd fogja! – nagyhangúskodott Henrik. – Nem zárathatom be Chapuyst, de elhallgattathatom! Chapuyst a Magántanács elé idézték, és figyelmeztették, hogy a továbbiakban ne avatkozzon Katalin ügyeibe. Anna kételkedett, hogy ennek bármi hatása lesz, de talán egy időre megfékezi a követet.

Henrik azonban a házasságuk hírére kitört felháborodást nem tudta elnémítani Európában. Az egész keresztény világ felemelte a hangját, tiltakoztak, mondván, hogy Katalin Anglia törvényes királynéja, és Anna csak egy felkapaszkodott házasságtörő. Egyik nap Cromwell, amikor Annával és Henrikkel vacsorázott, hangot adott az elkeseredettségének. – Mindenhol gúnyolódnak. Az egyik tudósíTom Antwerpenben arról tájékoztatott – elnézést kérek –, hogy egy Anna őfelségéről készült festményt illetlen módon az önére tűztek, sir. Németalföldön és Spanyolországban nagy élvezettel viccelődnek Felségedről és a királynéról. Louvainben léha és kaján diákok trágár verseket firkáltak ajtókra és utcasarkokra. Megkímélem önöket a részletektől. Henrik lehúzta a szalvétáját. – Adjanak utasítást a külföldi követeimnek, hogy hogyan lépjenek fel az effajta rágalmazások ellen. Mondják meg nekik, ragaszkodniuk kell ahhoz, hogy Anna a törvényes királyném, és senkivel ne álljanak szóba, aki Katalinnak tulajdonítja ezt a címet. – Gondolja, hogy ez elnémíthatja a tiltakozásokat? – kérdezte Anna. – Talán nem, de Cranmer ítélete biztosan el fogja némi tani őket. Ez nem jöhetett elég gyorsan. Már májust írtak, és Anna állapota egyértelmű volt mindenki számára. – Nemsokára olyan leszek, mint egy elefánt – panaszkodott az apjának. – Ki kellett bővíttetnem a szoknyáimat. Minden ruhám szűk. – Hagyd abba a panaszkodást, és adj hálát Istennek, hogy ilyen állapotban vagy – torkolta le az apja. Annában fellobbant a harag. – Jobb állapotban vagyok, mint ahogy ön az elmúlt évben hitte! Azon emésztette magát, hogy megéri-e az egész.

– A helyzet miatti elkeseredettségem és a miattad érzett aggodalom beszélt belőlem – nyugtatta meg az apja. – Istennek hála, nem hallgattál rám. Örülök, hogy azt látom, remekül nézel ki. – És még jobban fogok kinézni, ha ez a bíróság érvényesnek mondja ki a házasságomat. – Tudod, hogy Katalin konokul elutasította, hogy Cranmer idézésének eleget tegyen, és azt mondja, hogy a pápán kívül nem fogad el bírát? Cranmer makacsul engedetlennek nyilvánította, és nélküle folytatja az eljárást, hála Istennek! – Ámen – mondta Anna. Május huszonharmadik napján Cranmer bejelentette, hogy Henrik Katalinnal kötött házassága semmis és érvénytelen, és ellenkezik az isteni törvénnyel. – Végre szabad vagyok! – kiabálta Henrik, a levegőbe dobta a kalapját és szívből megcsókolta Annát. – Köszönöm Istenem! Köszönöm Istenem! – Azonnal megparancsolta, hogy osszanak szét egy értekezést, amelyet ő maga írt, hogy szerető alattvalóit tájékoztassa az igazságról a házasságaival kapcsolatban. – Teszek róla, hogy Katalin is kapjon egyet – mondta gonoszul. Küldöttséget menesztettek a Magántanácstól, hogy Mária hercegnőt tájékoztassák Cranmer döntéséről. – Nos? – kérdezte Anna Henriktől, amikor a király eljött hozzá aznap este. Az ablakból látta, amikor a tanácsosok visszatértek. – Dacolt velük – vallotta be Henrik csüggedten. – Azt mondta, az anyján kívül senkit nem fogad el királynénak, amire, a parancsomnak megfelelően, megtiltották neki, hogy bármilyen formában érintkezzen Katalinnal, amíg nem tér észhez. Harag lobbant fel Annában. – Milyen kötelességtudó! Felséged kígyót melengetett a keblén.

– Reménykedjünk, hogy észhez tér, ha eltiltjuk az anyjától – morogta Henrik, és ajka keserű vonallá szűkült. Öt nappal azután, hogy Cranmer érvénytelennek nyilvánította Katalin házasságát, bejelentette, hogy a király Lady Annával kötött házassága jó és törvényes. – Hat évbe került! – kiáltott fel Henrik. – Hat hosszú évbe! De, drágám, végül megkaptuk, amire a legjobban vágytunk. Most már törvényesen az enyém, és a fiúnk megkérdőjelezhetetlen házasságban fog születni. Anna örömmel vetette magát az ölelésébe. A döntés időben érkezett, mert másnap Londonba megy a folyón a koronázására. Az óra, amelyről álmodott, már majdnem elérkezett. Norfolk nagybátyja, mint Anglia Earl Marshalja, felelt a rendezvényekért, bár ő és Anna alig voltak beszélő viszonyban azóta, hogy Anna meghallotta, amikor a herceg Katalin bátorságát dicsérte Chapuysnak. Hálátlansága fájt Annának, mert épp most beszélte rá Henriket, engedélyezze, hogy Norfolk lánya Richmond gróffal, és a fia Frances de Vere-rel köthessen házasságot – és még arra is rávette Henriket, hogy Mary Howard esetében lemondjon a hozományról. De nagybátyja, ellenségessége és állandó ejnyebejnyézése ellenére, tökéletes hozzáértéssel tervezett meg mindent. London polgármestere és városatyái és serifijei Greenwich-be jöttek, hogy bárkán a Towerbe kísérjék Annát, ahol az éjszakát fogja tölteni, mielőtt ünnepélyesen bevonul Londonba. – Gyönyörű! – mondta neki Henrik, amikor megjelent előtte aranyszövetből készült csodás öltözékében. De miközben a városatyákra vártak, Henrik Thomas More miatt aggódott. – Küldtem neki meghívót a koronázásra, és pénzt egy új ruhára – tűnődött. – Remélem, eljön. Ma reggel három püspököt menesztettem Chelsea-be, hogy rábeszéljék. Ha elismeri a

házasságunkat azzal, hogy eljön, nagy lépést teszünk az ellenzék lecsillapítása felé. Henrik kedvéért Anna azért imádkozott, hogy More igent mondjon. De, amikor meglátta a visszatérő püspökök komor arcát, tudta, hogy reménytelen volt a küldetésük. – Mit mondott Sir Thomas? – kérdezte Henrik aggodalmasan. – Nem fog eljönni, sir. Azt mondta, vannak, akik szeretnék elvenni a szüzességünket, és miután elvették, nem fognak tétovázni, hogy felfaljanak bennünket. De ő tenni fog róla, hogy az ő szüzességét soha ne vehessék el. Henrik borzolódott. – Szóval így fizeti meg a barátságomat! Nos, nem számít, nem fogjuk elrontani a napját, drágám, egy hálátlan gazfickó miatt! Három óra volt. Megjött a polgármester. Nem volt több idő fecsegésre. Henrik búcsúzóul megcsókolta Annát. 0 egy csukott bárkán megy majd a Towerbe. Anna belépett a bárkába, amelyet Katalintól vett el, nyomában Maryvel, az apjával és egy csoport kitüntetett nemessel. Kint a Temzén a londoni céhek vidáman feldíszített hajói bukdácsoltak, sokat édes dallamokat játszó dalnokok töltöttek meg. Anna elégtételt érzett, amikor látta, hogy hatalmas tömegek állnak a partok mentén, miközben a bárkája elindul ünnepélyes útjára a folyón, és arany címeres zászlói lengedeznek a fuvallatban. Balra tőle egy hajón vízi életképet adtak elő, ijesztő szörnyetegekkel és tüzet hajigáló vad férfiakkal, amitől a komornái visongani kezdtek. De kevés éljenzés hallatszott a kísértetiesen néma tömegből, kivéve, amikor a szörnyetegek a vízben végezték. Anna megkönnyebbült, amikor a távolban megpillantotta a londoni Towert. A Királynő lépcsőjénél szállt ki, ahol a lord kancellár üdvözölte és kísérte el a királyhoz, aki a Byward toronyban várt rá a hátsó ajtónál.

– Drágám! – kiáltotta, és szeretettel megcsókolta Annát, miközben trombiták és harsonák hirdették a királyné érkezését, és a Tower Wharf dörgő ágyútűzzel szalutált. Anna megköszönte a várakozó polgármesternek és polgároknak a kedvességüket, hogy ilyen varázslatos élőképet rendeztek, aztán Henrik elvezette őt a régi királyi lakosztályokhoz. – Felújíttattam őket Cromwellel az ön tiszteletére. Több mint háromezer fontot költött a javításokra és felújításokra, hogy önt megfelelő pompában helyezhessük el. Beléptek a királyné szállására, és Anna lenyűgözve nézett körül. A falakat és mennyezeteket antik stílusú aranyozott gipsz frízek és szökdécselő kerubok díszítették, és drága faliszőnyegek mesélték el Eszter királynő történetét, amelyeket Henrik Anna számára rendelt, mivel ismerte reform utáni heves vágyát. – Ez a nagy szobája – mondta –, és az a kis helyiség szolgál majd saját oratóriumként. Bekísérte Annát egy nagy kandallóval és finom faburkolattal díszes ebédlőbe. Azon túl volt a hálószoba, benne egy vörös bársonyfüggönyös királyi ágy és egy falba süllyesztett vécé. – Ez volt drága édesanyám szállása – mesélte Henrik, és vágyakozva körülnézett. – Itt halt meg. Természetesen, most egészen másképp fest. Remélem, tetszik. Anna megfogta a kezét. – Csodálatos, és megköszönöm majd Cromwell mesternek, hogy ilyen jó munkát végzett. A következő napot pihenéssel töltötték a Towerben, és este Henrik tizennyolc alattvalóját a Bath Rend lovagjává ütötte. Elmondta Annának, hogy ezt az ősi szertartást csak uralkodók koronázásánál végzik, de az ő kedvéért most egészen különleges kivételt tettek. Az egyik kitüntetett Francis Weston volt.

Reggel Anna korán kelt, hogy felkészíthessék az ünnepélyes londoni bevonulásra. Ehhez egy hermelinnel szegett, csillogó fehér anyagból készült hagyományos felsőkabátot és egy hozzá illő palástot választott. Fején főkötőt, és azon drágakövekkel kirakott pántot viselt. Haja lazán omlott le, a királyné szimbolikus szüzessége jeleként, de a fehér ruha alatt erősen domborodott a hasa. Hölgyei besegítették egy fehér, aranyszövettel díszített hintóba, amely elé két, fehér damaszttal letakart paripát fogtak. A Cinque Ports tizenhat lovagja elhelyezkedett a hintó körül. Aranyozott póznákon aranyszövetből készült baldachint vittek, amelyen ezüstcsengők csilingeltek Anna feje fölött. A lordokból, papokból, tisztekből és udvaroncokból álló hatalmas menet elindult a Towerből a londoni City felé. Anna hintója mögötte kapaszkodott fel a Tower Hifire, őt pedig hölgyek nagyszerű kísérete követte harci szekereken és lóháton. Tömegek gyülekeztek, de többnyire csak álltak és bámultak, néhányan érezhetően ellenségesen. A londoni City semmi költséget nem sajnált, hogy megtisztelje Annát. Újonnan kavicsozott utcákon, diadalívek alatt, skarlát és lila kárpittal körbeaggatott házak mellett haladt el. Minden ablak tömve volt hölgyekkel és nemesasszonyokkal, akik alig várták, hogy egy pillantást vethessenek rá. Zene szólt, gyerekek mondtak beszédeket, és ingyen bor folyt a vezetékekből és szökőkutakból, hogy mindenki megünnepelhesse ezt a napot. Kórusok emelték fel a hangjukat édes harmóniában: Itt jön Anna, a világ leghíresebb asszonya, Itt jön Anna, a tisztaság fénylő megtestesítője, Hófehér hintóbán, mint az istennők, Itt van Anna, a királyné, a jövőd őrizője. – Tisztelet és dicsőség Anna királynénak! – szólt az énekesek kórusa. – Akinek az ügyéért egy mennybéli angyal leszáll, hogy császári diadémmal koronázza meg a sólymot. Comhillben a három grácia kívánt Annának boldogságot, örökös sikert és hosszú virágzást.

szívbéli

– Anna királyné, virágozz, haladj előre és uralkodj! – kiáltották. Cheapside-ban egy élőképben a Párizst játszó színészt arra kérték, hogy válasza ki a három istennő, Juno, Pállasz és Vénusz közül a legszebbet, mire ő egy pillantást vetett Annára és kijelentette, hogy miután meglátta őt, egyik istennőt sem nevezheti szépnek. A Szent Pál katedrális udvarán a kórus egy, a Szűz megkoronázását idéző himnuszt énekelt: „Jöjj, szerelmem, meg leszel koronázva!" Egy vers, amelyet egy kisgyerek szavalt, szent névrokonának, Szent Annának, Szűz Mária anyjának termékenységére emlékeztette Annát. Egy zászlón ez a felirat állt latinul: .Anna királyné, amikor fiút szülsz a király véréből, aranykor köszönt a te népedre." – Ámen! – mondta Anna hangosan, mosolyogva. A városfalakon belül sokezres tömeg várta, de mint korábban is, nagyrészt csendben álltak, fogadtatásuk hideg volt. Ahogy Anna elhaladt, és jobbra-balra forgatta az arcát, hogy üdvözölje az embereket, azt látta, hogy kevés süveget vesznek le, és alig tíz ember, ha kiabált: „Isten óvja meg Felségedet! Hallotta, hogy a bolondja, aki egy kicsit előbbre ugrabugrált, ezt ordibálja dühösen: „Mindnyájatoknak hitvány a feje, nem meritek fedetlenül hagyni! A legrosszabb az volt, hogy ahol a király és a királyné egymásba fonódó monogramja megjelent a díszítéseken, a csőcselék gúnyosan nevetett: „HA! HA!" Annának eszébe jutott, hogy mi történt a Durham házban, és forrón imádkozott, hogy a polgárok szóbeli sértésekre korlátozzák a gyűlöletüket. Rettenetesen kiszolgáltatottnak érezte magát a nyitott hintóbán, ülő célpontnak bárki számára, aki az életére akarna tömi. Csak akkor kezdett megnyugodni, amikor a ment elhagyta a Cityt Temple Barnái, és Westminster felé kanyargott. Amikor a hintája begördült Westminster Hallba, kiszállt és lement a pompás lépcsőn a magas emelvényhez, ahol leült egy baldachin alá.

Finomságokat, bort és más fűszeres italt szolgáltak fel neki, ezeket azonban egy kézmozdulattal elhárította és leküldte a hölgyeinek. Élveznie kellett volna a diadala pillanatát, de olyan feszültnek és émelygősnek érezte magát, hogy alig tudott az ételhez nyúlni, és mire a bankett véget ért, és ő köszönetét mondott a polgármesternek és az összes úrnak és hölgynek, teljesen kimerült. Nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor visszavonulhatott a hölgyeivel a Westminster palota White Halijába, ahol Mary és Jane Rochford megszabadították a súlyos palásttól, aztán kikísérték a palotából egy várakozó bárkához, amelyik sebesen elvitte York Place-be. Ott Henrik várt rá, égett a vágytól, hogy meghallja, hogyan sikerült a nap. – Hogy tetszett önnek a City látványa, drágám? – kérdezte. – Sir, maga a City elég szép volt – válaszolta Anna, és egy székbe süppedt –, de sok süveget láttam fejeken, és csak kevés nyelvet hallottam. – Henrik az orra alatt káromkodott. – Nem kényszerítheti őket, hogy szeressenek. Már attól is boldog lennék, ha meg tudná akadályozni, hogy gyűlöljenek, de nem lehet megmondani az embereknek, hogy mit érezzenek. – Azt nem mesélte el, hogy mennyire félt. – Henrik, le kell feküdnöm. Kimerültem, és a fia nagyon aktív. Nagy nap vár rám holnap. Henrik csupa aggódó gondoskodás volt. – Természetesen, drágám. Elküldök az asszonyaiért. Vigyáznia kell magára.

22 fejezet 1533 Anna a Westminster apátság gyönyörű nyugati kapujánál állt, hölgyei körülötte röpdöstek, ellenőrizték, hogy hermelinnel szegett felső kabátja, bíborbársony ruhája tökéletesen el van-e rendezve a karmazsinpiros alsószoknya fölött. Mary ráadta a pompás kis koronát a hozzávaló gyöngyökkel és drágakövekkel kivarrt főkötővel, Margaret Shelton pedig utoljára még egyszer végighúzta a fésűt Anna hosszú haján. Anna készen állt, és Cranmer érsek és az őt segítő püspökök és apátok, pazar köpenyben és süvegben, előreléptek, hogy fogadják, és precesszióban végigvonuljanak vele a magas oltárig nyúló szőnyegen. Anna egy csillogó aranyszövet baldachin alatt haladt. Előtte Süllőik ment, és vitte Hitvalló Szent Edvárd felbecsülhetetlen értékű ragyogó koronáját, és Norfolk özvegy hercegnője fogta Anna uszályát, amelyik olyan hosszú volt, hogy a kamarásának kellett megtartania középen. Őket követték az udvarhölgyek, mind skarlátba öltözve, akik mögött egy pompás kíséret jött, urak és hölgyek, a király gárdájának yeomenjei, Westminster szerzetesei és a királyi kápolna gyermekei, akik majd énekelni fognak a szertartás alatt. Emelvény állt a magas oltár és a kórus között, rajta egy pompás székkel, és Anna leült. Körbevette a birodalom nemessége, és Anna megpillantotta a szüleit, akik leplezetlen büszkeséggel figyelték, és mellettük George mosolygott rá bátorítón. Anna, amikor felállt, hogy az oltárhoz menjen, körülnézett, Henriket kereste, és egy mozdulatot látott megvillanni az egyik padba vágott ólomüveg ablak mögött a szentély oldalán. Megnyugtató érzés volt, hogy Henrik a közelben van. Némi nehézséggel, mert már a hatodik hónapban volt, leborult a mozaik padlón az oltár előtt, miközben az imákat mondták, aztán felsegítették és beleültették a székébe, és Cranmer előlépett, hogy felkenje, a fején és a mellén, szent olajjal. Aztán felemelte Szent

Edvárd koronáját – emberemlékezet óta minden angol uralkodót ezzel iktattak be –, és Anna fejére tette. Komoly súlya volt, de Anna boldogan viselte ezt a terhet. Megtörtént, elvégeztetett! Anglia királynéja lett. Amikor kezébe adták az aranyjogart és egy galambbal díszített elefántcsont rudat, Christine de Pizan szavaira gondolt. Mennyire igaznak tűntek most. Mint egy hatalommal bíró férfi felesége, törekedni fog, hogy mindent tudjon a kormányzásról, és bölcs legyen. A tudás hatalom. Meg kell tanulnia, hogy mindenhez értsen, és hogy éreztetni tudja a befolyását. Sőt mi több, egy férfi bátorságával kell rendelkeznie. Megvan bennem az a bátorság! mondta magának. Túláradó öröm töltötte el a szívét. A kórus dalba kezdett, felhangzott a Te Deum, utána Cranmer ismét előlépett, leemelte a csodálatos diadémot Anna fejéről, és a neki készített új koronát tette a helyére. Ez egy zafírokkal, rubintokkal és gyöngyökkel kirakott pazar aranypánt volt, a peremén körben aranykeresztek és liliomok díszítették. Ott ült Anna, megkoronázva és trónra emelve, miközben a misét celebrálták. Csatlakozott a nagy királynék és női uralkodók sorához, és megesküdött magának, hogy ebben a szerepben tisztelni fogja Ausztriai Margit és Kasztíliai Izabella emlékét és inspirációját, és ugyanolyan széles körű tekintélyre tesz szert, mint ők tettek. Trombiták fanfárja jelezte a ceremónia végét, és apja előrelépett Lord Talbottal, hogy két oldalról kísérjék, miközben lassan haladt kifelé az apátságból. – Most a nemes Anna viseli a szent diadémot! – énekelte a királyi kápolna gyerekkórusa. Westminster Hallban Anna hölgyei rózsavizet hoztak, hogy felfrissítsék, lesimították a szoknyáját és megigazították a koronáját, hogy kényelmes legyen. Készen állt a koronázási bankettre. Magányos pompában helyet foglalt az emelvényen álló díszes asztal közepénél. Oxford és Worcester grófnők álltak mögötte, készenlétben egy szalvétával és egy kézmosó tállal, és két komorna

ült a lábánál. Annyira feszült volt a nap mindent elsöprő izgalmától, hogy képtelen volt enni. Igazság szerint émelygett, a grófnőknek el kellett takarniuk mások szeme elől, és amikor hányni kényszerült, egy finom szalvétát tartottak elé. Cranmer érsek, aki a díszasztal végén ült a királynétól jobbra, aggodalommal tekintett rá. – Jól van Felséged? – kérdezte. – Jobban nem is lehetnék! – nyugtatta meg Anna. – Csak a túl sok izgalom és a túl nehéz ételek teszik. Nem jó kombináció az én állapotomban. Oh, nem, még több étel! – grimaszolt, amikor trombitaszó harsant, és a Bath Rend új lovagjai behozták a következő pazar fogást. – Szeretne Felséged egy kis bort? A kérdést Tom Wyatt tette fel, főpohámoki minőségében. Úgy tűnt, ő is aggódik Anna miatt, és volt valami az arckifejezésében, ami Annát a régi Tomra emlékeztette, akit annyira szeretett. – Nem, Tom, de van egy kis gyümölcsvíz? – Rögtön hozok – mondta Tom, és elsietett. Két órával később Anna még mindig ott ült, és gyümölcsvizet szopogatott. Lent a hosszú asztaloknál a vendégek változatlanul jól érezték magukat, a fecsegés és nevetgélés zaja fülsiketítő volt. Annának csak három fogást sikerült megkóstolnia a felkínált nyolcvanból, és bár megcsodálta saját sólyomcímere tökéletes kimunkáltságát, amelyet teljes egészében cukorból készítettek, és nagy ceremóniával hoztak be és tettek le elé, nem kóstolt bele. Meglátta Maryt jobbra az első asztalnál, amint hátrahajol, és egy mögötte álló úrral beszélget. Anna felismerte a fiatal férfi arcát. William Stafford volt, akivel a nővére Calais-ban flörtölt. Látszott, hogy jól érzik magukat, mert Anna hallotta, hogy Mary kacarászik. Ezzel szemben George és Jane tudomást sem vettek egymásról, a szomszédjukkal csevegtek. Késő volt, mire a bankett véget ért és a vendégeknek kiadták a parancsot, hogy álljanak fel, amíg Anna megmossa a kezét és lelép

a terem padlójára. Itt borral és cukorkával kínálták, és miután kivett két szemet, odaintette magához a polgármestert, átnyújtott egy aranyserleget, és még egyszer megköszönte neki és a polgároknak az érte tett erőfeszítéseiket. A Cinque Ports bárói várták a baldachinjukkal, hogy a szobája ajtajáig kísérj ék, így hát elhagyta a termet, kimerültén, de elragadtatottan. Ez volt, tűnődött, élete legfantasztikusabb napja. Az ünnepségek még napokig tartottak. Táncokat, lovagi tornákat, vadászatokat és sportversenyeket rendeztek, mindezt az ő tiszteletére. Henrik világossá tette az óhaját, és az udvaroncok igyekeztek túltenni egymáson, hogy tisztelegjenek új királynéjuk előtt. Anna gyanította, hogy ez nem azért van, mert annyira óhajtják, hanem mert tudták, hogy Henrik sasszemmel figyeli őket. De jó érzés volt, hogy mindenki összetöri magát, igyekszik a lehető legfigyelmesebb lenni vele. Henrik úgy döntött, hogy az örökösének Greenwich-ben kell megszületnie, az ő születési helyén, és magajándékozta Annát a visszavonulásához a legnagyszerűbb és legpazarabb ággyal, amelyet Anna valaha látott. Francia volt, díszesen faragott és aranyozott; évekkel azelőtt egy királyi herceg váltságdíjának a részeként került Angliába, és azóta a királyi raktárban porosodott. Egy biztos, ez a legcsodálatosabb ágy, amelyik valaha egy királyné birtokában volt, gondolta Anna, és tobzódott az ágy pompájában. Nem túlságosan indította meg nagy kritikusának, Tudor Máriának a halálhíre, de Henriket megviselte húga elvesztése, és tele volt lelkiismeret-furdalással, amiért Mária úgy halt meg, hogy nem békültek ki egymással. Ahogy a nyár haladt előre, Anna egyre jobban elnehezült értékes terhével, és nagyrészt a lakosztályaiban pihent, vagy a szobájában élvezte az időtöltést kedvenc udvaroncaival, akik mindent megtettek, hogy zenével, verssel, kártyával vagy kockával szórakoztassák, és felháborítóan flörtöltek a hölgyeivel.

– Sajnálom Tom Wyattet és a küldött társait, hogy ilyenkor a tengeren túl kell lenniük – jegyezte meg Norris, amikor leült Anna mellé, és vidáman figyelte a szerelmespárokat. – Ha azt hitték, hogy ezek a hölgyek odavannak értük, és nem szívesen válnak meg hűséges szolgáiktól, most kéne látniuk őket – nevetett Anna. Norris hozzá fordult azzal az édes mosollyal, amelyet Anna annyira szeretett. – És Felséged, hogy van? Bízom benne, hogy önnel minden rendben van. – Boldog leszek, ha már megszültem – válaszolta Anna. – Egyre ormótlanabbá válók! Hamarosan gondolnom kell arra, hogy visszavonuljak a szobámba. – Ha bármit tehetek, ami kényelmet okoz Felségednek, ne habozzon, parancsoljon velem – ajánlkozott Norris. – Ez nagyon kedves. És ön, hogy van mostanság, Norris? Sir Henry vállat vont. – Elég jól. Leköt a Magánlakosztályban végzett munkám. – Újra meg kéne házasodnia – incselkedett Anna. – Oh, jaj, asszonyom, a szívemet egy nagyon különleges hölgynek adtam, akinek nem árulhatom el a nevét, mert férjnél van. Jelentőségteljesen nézett Annára, szeme odaadással volt tele. Annának megmozdult a szíve. Milyen más lett volna az élete, ha ennek a lojális, tiszteletreméltó és kedves embernek adja magát. Úgy tudta volna szeretni, ahogyan Henriket sohasem szerette. De nem bánta meg, hogy a koronát választotta. Elég volt, hogy Norris barátságát bírja, és sütkérezhet kedvessége melegében. – Ez bölcs dolog öntől – mondta neki –, mert ha a hölgy férjnél van, vigyáznia kell a hírnevére, akár szereti önt, akár nem. És némely férjek igencsak féltékenyek tudnak lenni.

Egy lordokból álló küldöttség ment tájékoztassa Katalint Cranmer döntéseiről.

a

Tanácstól,

hogy

– Nem hajlandó elismerni őket – vicsorgott Henrik, és fel-alá rohangászott az ágy mellett, ahol Anna pihent. – Megmondtam nekik, közöljék vele, hogy nem lehet két feleségem, és tiltsák meg, hogy továbbra is királynénak hívja magát. Világossá tették számára, hogy az önnel kötött házasságom megmásíthatatlan, és bírja a parlament beleegyezését, és ő nem tehet semmit, hogy ezt érvénytelenítse, és csak az én haragomat és a mindenható Isten haragját vonja a fejére, ha kitart a megátalkodottságában. És erre mit csinált? Fogta a pergament, amelyen felsoroltam az engedelmessége feltételeit, és ahol az özvegy hercegnő név. állt, kihúzta, továbbra is állítva, hogy ő a hites feleségem és a királyném. – Hát már soha nem fog engedni? – kiáltott fel Anna. – Elveszítette önt. Mit kell még tennie, hogy meggyőzze erről? – Buckdenbe küldöm, ami északabbra van, és lecsökkentem a háztartását. A torony ott ötvenéves, és nedves. Ez majd észre téríti. – Remélem! – heveskedett Anna. – Minden látogatót el kellene tiltania. – Már kiadtam a parancsot. Leveleket sem kaphat. Nincs szükségünk rá, hogy Chapuys kifőzzön vele valami gazságot. – Vagy a hercegnő – mondta Anna. – Ma hallottam, hogy amikor Mária nemrégen vidékre ment, az emberek siettek üdvözölni, mintha maga az Úristen szállt volna le a mennyből. Henrik, meg kell akadályoznia, hogy Mária ilyen tüntetéseket szítson, és meg kell büntetnie a tüntetőket. – Nem hiszem, hogy Mária bujtotta volna fel őket – mondta Henrik. – Egyszerűen eljöttek, hogy lássák. – Soha nem fogja már fel az igazságot? – vágott vissza Anna. – Mária okos játszmát játszik, együttérzést épít ki maga iránt. Szegény kis hercegnő, elválasztva az anyjától... Henrik, tizenhét éves! Engem

tizenkét éves koromban választottak el az anyámtól, és hat évig nem is láttam. Mária szerencsésnek tarthatja magát. Henrik visszavonult. Ahol a lánya volt érintett, elgyengült, de Anna eltökélte, hogy szigorúbban kell bánnia Máriával. Tegyen csak Mária még egy rossz lépést, és jön a leszámolás! Júliusban a király elvitte Annát Hampton Courtba, hogy pihenjen a terhessége utolsó heteiben. A balzsamos napokon lassú sétákat tettek a gyönyörű kertekben, piknikeztek a kis bankett házakban, amelyeket Henrik építtetett a parkokban, barátságosan együtt olvasgattak Anna belső szobájában, és vidáman költötték el a vacsorájukat. Henrik már nem jött Anna ágyába, mert nem akarta a pihenését megzavarni, és igazság szerint Anna már akkora mértet öltött, hogy Henrik szívesebben aludt egyedül. Anna jól érezte magát, és még sohasem látta Henriket ennyire boldognak. Terhességének csak ezekben az utolsó heteiben kezdett aggódni, hogy a baba esetleg lány lehet. Henrik mindig fiúként utalt rá, és ő is kezdte azt hinni, hogy fiú lesz. De mi van, ha nem? Henrik mindent megtett, amire megesküdött: szakított Rómával, hogy feleségül vehesse, és olyan pompával koronáztatta meg, mintha regnáló uralkodó volna. Most rajta volt a sor, hogy teljesítse az alku ráeső részét, és megajándékozza őt a fiúval, akire, negyvenkét éves korában, nagyobb szüksége volt, mint valaha, nem csupán azért, hogy biztosítsa az öröklést, hanem hogy igazolja a kockázatokat, amelyeket őmiatta vállalt. Egy fiú-örökös áldása megmutatná a világnak, hogy Isten rámosolygott a szövetségükre, és kétségtelen, hogy sok ingadozót és ellenzőt átállítana az ő oldalukra – és talán egyszer s mindenkorra elhallgattatná azt a dühítő nőt Buckdenben. Rengeteg függött a gyermek nemétől. Anna nem tudta elviselni a gondolatot, hogy esetleg nem fiú lesz. És így napról napra egyre jobban aggódott, holott éppen, hogy élveznie kellett volna ezeknek a szülés előtti utolsó heteknek a nyugodt eufóriáját. A nyomorult kenti apáca Anna koronázásának napját választotta, hogy balsorsot jövendöljön a királynak és új

királynéjának. Ez alkalommal lecsaptak a hatóságok, és Elizabeth Bartont Cranmer elé citálták kihallgatásra. – Cranmemek nem lett volna szabad csupán egy figyelmeztetéssel elengednie – panaszkodott Anna. – Már most fütyül rá. – Drágám, ne izgassa fel magát – beszélt a lelkére Henrik, amikor leültek a hideg csirkéből, töltött tésztából, salátából és egy tál cseresznyéből álló ebédjükhöz a bankett házban, amelyik a magánkertre néző domboldalon állt. – Ma reggel újra letartóztattattam, és Cranmer újra kihallgatta. Beismerte, hogy soha életében nem volt látomása. – Mit fog csinálni vele? – Elengedem. Hitelét vesztette, a saját szája által. – Ez nem fogja eltántorítani. Bolond vagy sem, eddig még sohasem maradt nyugton. – Ha újra lázadásra bujtogat, megérzi haragom teljes szigorát – jelentette ki Henrik. – De ne beszéljünk kellemetlen dolgokról. Nem kell a babát izgatni. Én hiszek abban, hogy amit egy nő gondol vagy érez, hatással van a méhében hordott gyermekre – ez logikus. – Én nem tudom – mosolygott Anna –, de ez itt úgy ugrál, mintha a lovagi játékra gyakorolna! Tapintsa meg! A hasára kormányozta Henrik kezét. – Istenemre, itt egy jövendőbeli király, akire büszkék lehetünk! – kuncogott Henrik. – Drágám, tudom, hogy nem lehetek önnel, amikor a fiúnk megszületik, de a közelben, kéznél szeretnék lenni. Idén nem megyek messzire vadászni, London közelében maradok. – Ez nagy megnyugtatás számomra – mondta Anna, és átnyúlt, hogy megszorítsa Henrik kezét. Henrik rámosolygott.

– Elrendelem, hogy minden templomban mondjanak imát a biztonságos szüléséért, és meg fogom kérni szerető alattvalóimat, hogy imádkozzanak Jézushoz, hogy ha ő is úgy akarja, küldjön nekünk egy herceget. Konzultáltam az orvosokkal, és mind arról biztosítanak, hogy a gyermek hímnemű lesz. Honnan tudják? Soha nem vizsgálták meg őt, csupán érdeklődtek, hogyan érzi magát, és arra biztatták, hogy vigyázzon magára. A gyerekszülés női dolog! Anna már felfogadott egy bábát, aki most is az udvarban lakott, finom ételeket falt, és semmittevéssel töltötte a napokat nagy luxusban. De Lady Worcester meleg ajánlásával jött. Miután befejezték az étkezést, Henrik elvitte Annát egy asztrológushoz, akit az udvarba rendelt. Anna már hallott William Gloverről, ünnepelték az egész országban, mert meg tudta mondani a jövőt. Nem ő volt az első látnok, akivel Henrik konzultált; a király is éppen annyira izgatott volt a baba neme miatt, mint Anna. Természetesen mind megnyugtatták, hogy fia születik, de ennek a Glovemek a jövendölése, a nagy tekintélye miatt, különös súllyal esett a latba. Glover hollófekete hajú, vékony arcú, bokros szemöldökű férfi volt, aki teljesen elmerült a maga világában. Égi konfigurációk ábráit mutatta nekik, aztán belenézett az üveggömbjébe, és egy nagyon hosszú pillanatig hallgatott, mielőtt Annához fordult. – Azt látom, hogy Felséged egy női gyermeket és az ország hercegét hordja. Anna megdöbbent. Két gyereket? – fakadt ki Henrik. – Egy herceget és egy hercegnőt? – Nem, Felség. Csak egy gyereket látok. –

– Hogy lehet egy női gyermek herceg? – tiltakozott a király. – A látomásom ezt nem fedi fel. – Maga egy sarlatán! – vádolta meg Henrik. – Mindenki más azt állítja, fiú lesz!

– Király uram, én csak azt tudom, amit az üveggömböm mond nekem – tartott ki Glover. Henrik tombolva elküldte. – Ne hagyja, hogy feldúlja magát, drágám – mondta Annának, amikor a férfi elment. – Ez egy gazember! – Nyilván az – értett egyet Anna, és szerette volna elfelejteni az epizódot. – Henrik, gondolkoztam a herceg keresztelőjén. Vannak kifejezetten keresztelőruhák és keresztelőtakarók a királyi raktárban? – Talán. Katalin egy nagyon gyönyörű diadalmi ruhát hozott Spanyolországból, hogy abba öltöztessük a gyermekeinket a keresztelőjükre. – Gondolja, hogy még mindig megvan? Édes bosszú volna abba a ruhába bugyolálni a fiát. – Lehet – mondta Henrik. – Elkérné tőle? – Nagy örömmel – vigyorgott Henrik gonoszul. Azonnal visszajött a válasz. Nem tetszene Istennek, ha Katalin valaha arra vetemedne, hogy egy ilyen szörnyű ügyben segédkezet nyújtson. – Hogy merészeli! – őrjöngött Anna. – Drágám, igaz, amit mond, a ruha az ő személyes tulajdona. Azt hiszem, ezt nem erőltethetem. Henrik, mint általában, tehetetlen volt Katalin rosszindulatával szemben. – De ez a semmibe vevésünk. Anna meglepetésére Henrik rátámadt.

– Eleve nem lett volna szabad megkérnünk! Anna, ennél sokkal fontosabb dolgok vannak, amelyek miatt fáj a fejem. Épp most hallottam, hogy a pápa megsemmisítette Cranmer eljárásait, és érvénytelennek nyilvánította a házasságunkat, amivel az egész keresztény világ előtt úgy tüntet fel bennünket, hogy házasságtörésben élünk. És ami még rosszabb, kiátkozással fenyegetett meg, ha szeptemberig nem szabadulok meg öntől. – Ne vegyen róla tudomást! – kiabálta Anna. – Most nincs rá szüksége! – Pontosan az a szándékom, hogy nem veszek róla tudomást! – üvöltött Henrik. – Isten, aki ismeri igaz szívemet, mindig támogatja az ügyeimet. De Anna látta a derűlátó szavai mögött megbújó félelmet. A hívők szemében ő egy szakadár házasságtörő, akit hamarosan elszakíthatnak Istentől. És az ellenségei lesni fogják, hogy lecsaphassanak rá... Most még fontosabb volt, mint eddig bármikor, hogy fiút szüljön neki, és ezzel megmutathassák, hogy Isten rájuk mosolygott. – Tegnap este a király többször táncolt Lady Carew-val – mondta Jane Rochford. – Régi barátok – válaszolta Anna, és átnyújtotta a kosár selymet Nan Gainsfordnak. A pletykák szerint Lady Carew lefeküdt Henrikkel, mielőtt férjhez ment Sir Nicholas Carew-hoz, de ez már régen volt, még Bessie Blount ideje előtt. Jane azonban sunyi, kárörvendő pillantással nézte Annát, mintha azt mondaná: Tudok valamit, amit te nem. – Mit akar elmondani nekem, Jane? – kérdezte Anna élénken. Úgy látszott, mintha Jane vonakodna beszélni, de Anna gyanította, hogy élvezi a helyzetet. – Nem akartam semmit mondani – végül is, talán nincs jelentősége... nos, mivel Felséged gyermeket vár... – Akkor mi van? – akarta Anna most már tudni.

A többi hölgy és komorna egymásra pislogott. – Láttam, amikor megcsókolta. Ez úgy jött, mint egy ökölcsapás. – Megcsókolta? Azon túl, ami udvariasság számba megy? – Nekem többnek tűnt, mint udvariasságnak – válaszolta Jane. Anna a döbbent arcokat kutatta maga körül. – Valaki önök közül látta még ezt? – Igen, Felség. – Nan Saville bűntudatosan nézett. – Csak egyszer? – Én azt láttam, hogy háromszor csókolta meg – mondta Jane. – Nos, nos – vágott vissza Anna –, ez talán csak udvari flört volt. Milyen mintát hímezzünk erre az oltárterítőre? Nem tudta, hogyan jutott túl a délutánon, és viselkedett úgy, mintha minden rendben volna. De mire öt óra lett, már nem bírta tovább, és mindegyiküket elbocsátotta, azt mondta, hogy pihennie kell. Aztán Norrisért küldött, azért az emberért, akiben a legjobban megbízott. Ha más nem, ő biztosan tudni fogja, hogy Henrik hűtlenkedett-e. – Mit tehetek Felségedért? – kérdezte, Anna előtt állva. Mary az illem kedvéért a hálószobában volt, hallótávolságon kívül. – Sir Henry, kérdezhetek valamit a legszigorúbb titoktartás mellett? – tette fel Anna a kérdést, és próbált nem sírva fakadni. – Természetesen, asszonyom. Norris arca csupa együttérzés volt. – Hűtlen hozzám a király Lady Carew-val? Norris zavartan nézett. Tétovázott.

– Az arca mindent elárul – mondta Anna, aztán kicsordultak a könnyei. – Oh, drága asszonyom – mondta Norris, és egy pillanat alatt Anna előtt térdelt, és megfogta a kezét. – A világ minden kincséért sem okoznék önnek bánatot. – De tudnom kell! – zokogta Anna. – Ha már a hölgyeim beszélnek róla, az egész udvar beszélni fog. És a király eddig még soha nem volt hűtlen. Nyolc évig igaz volt hozzám. Norris a szemébe nézett. Még mindig fogta Anna kezét, és Anna mindent megadott volna, ha a karjába veszi és rendesen megvigasztalja. Semmitől nem érezné magát jobban. A büszkesége volt igazán megsértve, sokkal jobban, mint a szíve, mert azt sohasem adta teljesen Henriknek. De a király biztosan imádja őt: ő különleges, nem úgy, mint Katalin, akit Henrik számtalanszor megcsalt. A király álnoksága, és az, hogy nevetség tárgyává tette őt az egész udvar előtt – főleg az ellenségei előtt, akik mosolyogni fognak a bajszuk alatt, vagy nem is lesznek ilyen diszkrétek –, ez volt igazán megbocsáthatatlan. Ellenállt a kísértésnek, hogy Norris erős karjába olvadjon, felejtést keresve. Nem fog leereszkedni Henrik szintjére. – Szeretők? – kérdezte, és elhúzta a kezét, hogy zsebkendőt keressen. – Ön most azt kéri tőlem, hogy szegjem meg a szolgálati eskümet. Minden ügyben diszkrécióval tartozom a királynak. – Tudnom kell! – erősködött Anna. – Csak jelezze, hogy igen vagy nem. A pletyka úgyis gyorsan terjed, úgyhogy bárhol meghallhattam volna. Lefeküdt vele a király? Norris bólintását szinte észre sem lehetett venni. Szeme tele volt együttérzéssel. – Köszönöm. Kérem, menjen, és mondja meg a királynak, hogy látogasson meg, amikor az ideje engedi. És Norris – semmi célzás

erre, kérem. Henrik egy órán belül megérkezett, rendkívül vidáman, és egy tál különlegesen finom almát hozott Annának. Anna szívélyesen üdvözölte, aztán átküldte a hölgyeit a szomszéd szobába. Amikor az ajtó becsukódott mögöttük, Henrikre támadt. – Igaz, amit a hölgyeim állítanak önről és Lady Carew-ról? Henrik jó hangulata azonnal elpárolgott. Szeme összeszűkült. – Táncoltam vele, ez minden. Minek tart engem? – Látták, amikor megcsókolta! – kiáltotta Anna vadul. – És a pletyka, amelyet hallottam, ennél többel is megvádolta önt. Tagadja? – Tagadom! – csattant fel Henrik, és a fenyegető pirosság emelkedni kezdett a nyakán. – Akkor hazudik! – jelentette ki Anna. – Jó bizonyítékom van rá, hogy lefeküdt vele. Némely hölgyek nem tudják tartani a nyelvüket. – Inkább hisz a pletykának, mint egy király szavának? Istenemre, Anna, próbára tesz! – Jó okom van rá – ismerje el! – visította Anna, magán kívül a dühtől, és érezte, hogy a szegény baba nagyot ugrik ijedtében a méhében. – Büszkén hirdeti a becsületét, de mit ér a becsület, amikor a dákója irányítja királyi akaratát? – Ne felejtse el, ki vagyok! – támadt rá Henrik. – Ha arra gondolok, mit tettem önért – hogyan harcoltam az egész világgal, hogy megkaphassam, és mennyire megtiszteltem azzal, hogy feleségül vettem. Hogyan halmoztam el ajándékokkal – nézzen csak erre a pompás ágyra, amelyet önnek adtam. Istenemre Anna, nem kéne, hogy az öné legyen, miután ilyen szavakat használt velem. A feleségem, és be kell csuknia a szemét, és tűrnie kell, ahogyan önnél értékesebb emberek is tették. – Akkor beismeri! – sziszegte Anna.

Henrik arca olyan volt, mint a mennydörgés, hangja jegesen csengett. – Asszonyom, nem volna szabad elfelejtenie, hogy hatalmamban van egy pillanat alatt megalázni, jobban, mint amennyire felemeltem. És ezzel kisétált, otthagyta a döbbent Annát. Henrik még soha nem beszélt vele így. És kedvezőtlenül hasonlítja össze Katalinnal! Hogyan képes erre? Összeomlott, viharos zokogásban tört ki, és a hölgyei futva érkeztek. Lefektették, aggódtak a baba miatt. Bárcsak az apja aggódott volna, gondolta Anna keserűen. Az egész csak nagyhangúskodás, vigasztalta magát. Henrik a szívében elkényeztetett gyermek, elválja, hogy megkapjon bármit, amit akar, és senki ne mondjon neki ellent. Anna biztos volt benne, hogy megbékél, és bocsánatért fog könyörögni. De Henrik nem tette. Három végtelen napig nem látogatta meg Annát, és amikor Anna a hölgyeivel levegőzni ment, és összetalálkozott vele, miközben éppen íjászatot és agyaggalamb lövészetet gyakorolt, Henrik fagyosan üdvözölte. Anna várt, amíg befejezi, aztán visszasétált vele a palotához, kíséretük hátul követte őket. Érezte, hogy Henrik jobban örült volna, ha ő nincs vele, csak nem akart vitatkozni a nyilvánosság előtt. – Egy évvel ezelőtt szerető szolgám volt – mondta fojtott hangon. – Az az ember soha nem beszélt volna így velem, ahogyan ön beszélt múltkor. – Már összeházasodtunk. A férj nem szolga. Mint a feleségem, engedelmességgel tartozik nekem és nincs joga, hogy kritizáljon. Ezt nem fogom eltűrni! Anna némán sétált tovább, felháborították Henrik szavai. Ez az ember volna az, aki dacolt az egész keresztény világgal, hogy feleségül vehesse? Csak hat hónapja házasok, és máris hűtlen hozzá. És elvárná tőle, hogy méltóságteljes csendben maradjon! Nos, csendben fog maradni. Az ajtónál pukedlizett, és egyedül indult a lakosztályába. A király nem követte.

Bizonytalan fegyverszünetet kötöttek, és amikor megérkeztek Greenwich-be, Anna visszavonult belső szobájába, hogy ott várja meg a gyermeke születését. Henrik megenyhült egy kicsit. A bárkában, amelyik Hampton Courtból elhozta őket, elmondta Annának, hogy egy élőképet és lovagi tornát tervez a gyermek születésének megünneplésére, és azon a reggelen, amikor Anna eltűnt a nyilvánosság elől, megcsókolta őt, a veszekedésük óta először. – Eljövök majd, meglátogatom, és folyamatosan imádkozni fogok Istenhez, hogy boldog órát küldjön önnek – mondta. Anna érezte, hogy a szeme megtelik könnyel. Nem így képzelte. – Minden rendben lesz – nyugtatta meg Henrik. – Mit fog csinálni, amíg én elvonulok a világtól? – Vadászom a környéken. Nem leszek messze. Mondani akartam, hogy leveleket készíttettem elő a nemességnek, amelyekben bejelentjük egy herceg születését. Anna arra gondolt, bárcsak várt volna ezzel. Kísérti a sorsot. – Anna – mondta Henrik, és felemelte az állát. – Szeretem. Ezt soha ne feledje el. Anna ezután könnyebb szívvel ment, hogy a háztartása társaságában meghallgassa a misét. Aztán ünnepélyesen bevonult a fogadószobájába, ahol leült a díszes baldachin alá, és fűszeres borral és aprósüteményekkel kínálták. A kamarása minden emberét felszólította, imádkozzanak érte, hogy biztonságban megszülje a gyermekét. Amikor felharsantak a trombiták, visszavonult a magánlakosztályába, majd a hálószobájába – az úgynevezett Szüzek szobájába, mert a faliszőnyegek, amelyek a szobát díszítették, Szent Ursula és tizenegyezer szűzének történetét ábrázolták. Ott volt, mindent elhomályosítva, a pazar francia ágy. Anna hálásan leereszkedett rá, miközben a hölgyei egy súlyos függönyt húztak az ajtó elé. Legtöbbjüket kinevezték a háztartás

valamilyen tisztségviselőjének, mert a királyon és Anna káplánján kívül férfi nem tehette be oda a lábát, amíg Anna elvonult a világtól. A hölgyek a legfinomabb ételekkel és minden mással, amit Anna csak megkívánt, elhozták neki a legújabb pletykákat. Suffolk herceg a fia jegyesét, egy tizennégy éves lányt készül feleségül venni, ő pedig már majdnem ötven! Anna hangosan felnevetett, amikor meghallotta a menyasszony nevét, mert a fiatal Kate Willoughby az özvegy hercegnő szívbéli barátnőjének, annak a sárkánynak, Lady Willoughbynak az egy szem lánya volt. Már látta, hogy tűzijátékok lesznek, hiszen Suffolk régóta támogatja a királyt... Szeptember hetedik napján, kora reggel, megkezdődtek Anna fájásai, és elküldték a bábáért. A bába kijelentette, hogy minden jól halad. Még akkor is ezt mondta, amikor a fájások már elviselhetetlen gyötrelemmé váltak, és alig volt köztük fellélegzés. A vajúdás órákig tartott, de délután három óra körül, épp, amikor Anna úgy érezte, hogy már nem tud többet elviselni, a bába az mondta neki, hogy jön a gyerek. – Állát a mellére, Felség, mély lélegzet és nyomjon! Anna nyomott – és nyomott, és nyomott. – Látom a fejét! – kiáltott fel a bába. – Már nem tart soká! A hölgyek az ágy körül hangosan bátorították úrnőjüket. Anna újabb erőfeszítést tett, és érezte, hogy a gyermek kicsúszik a combjai közt. Csend volt – aztán egy életerős visítás. Kislány. Anna kétségbe volt esve, összetörte a csalódás és a félelem, hogy Henrik mit fog szólni. A király egy egész hadsereg orvost és asztrológust vonultatott fel, akik mind azt jósolták, hogy a gyermek fiú lesz. Egyedül William Glover látta az igazságot. Henrik őt fogja hibáztatni ezért? Az isteni harag jelének fogja tekinteni? – kérdezte Anna magától. A királyért küldtek. Anna feszülten feküdt a pompás ágyban, megmosdatva, felfrissítve és egy csinos, hímzett nyakú, tiszta

pamutingbe öltöztetve, és rettegve várta Henriket. Mellette a hatalmas aranyozott bölcsőben, amelyet Anglia címere díszített, feküdt az alvó baba bíborbársonyba pólyává, hímzett szatén fejkötővel a fején. Anna egyszer felvette, és meglepődött, hogy milyen kicsi. Lenézett, és a Tudor-vörös hajat, Henrik római orrát és a saját keskeny arcát és hegyes állát látta. Öreg arca volt ennek a nagyon pici gyermeknek. – Erős és egészséges – mondta a bába. Minden nő dicsérte a gyermeket, és azt mondták, hogy biztos megérkezése fiúk hosszú sorát jósolja. És a szoptatós dajka felkiáltott, hogy a baba milyen gyorsan rátapadt a mellére, és rögtön elkezdett szopni. De Anna furcsán távol érezte magát a gyerektől. Hallotta, hogy az anyákat hatalmas szeretethullám önti el az újszülöttjük láttán. Vele ez nem történt meg. Túl csalódott volt, túlságosan szorongatta a kudarc fojtó érzése. Az a csöpp lény a bölcsőben állandóan emlékeztetni fogja erre. Tompa hangzavar jött kintről, aztán elhúzták a függönyt, az ajtó kinyílt, és Henrik vonult be vadászruhában, és a friss levegő illatát hozta magával. – Drágám! – mondta. – Hála Istennek, hogy biztonságban túl van rajta. – Lehajolt az ágy fölé, és megcsókolta Annát, aztán belenézett a bölcsőbe. – Hello, csöppség – mondta, felvette az alvó csecsemőt és gyengéden megcsókolta a pici fejet. – Isten áldjon meg! – Sir – suttogta Anna –, annyira sajnálom, hogy nem fiút szültem önnek. A király felnézett. Nem látszott szemrehányás a tekintetében. – Egészséges gyermeket adott nekem – mondta. – Mindketten életerősek vagyunk, és Isten kegyelméből, majd fiúk következnek. Anna nem tehetett róla, de akkora megkönnyebbülést érzett, hogy sírva fakadt. Henrik átadta a babát a bábának, és a karjába vette Annát.

– Drágám, büszke vagyok önre. Inkább koldulnék ajtóról ajtóra, mint hogy elhagyjam. – Köszönöm! – zokogta Anna, egyszerre sírva és nevetve. Henrik elengedte, és visszakérte a babát. – Erzsébetnek fogjuk hívni, anyám után – mondta. – Milyen boldog véletlen, az én anyámnak is ez a neve. Tökéletes választás. – Az én orromat örökölte – jegyezte meg Henrik, megcsókolta a gyereket és lefektette, aztán intett a ringatóknak, hogy lépjenek elő. – Most hagyom pihenni, drágám. El kell intéznem a keresztelőt. – És mi lesz azokkal a levelekkel, amelyeket előkészített? – kérdezte Anna. – Van hely, hogy a „herceg helyett „hercegnő legyen beleírva – mondta Henrik. – Ma este szét lesznek küldve. – Mikor tartja a lovagi tornát? – Úgy döntöttem, hogy nem tartok. – A király most először tűnt egy kicsit letörtnek. – De csodálatos keresztelőt rendezünk. Amíg nem születik fiúnk, Anna, Erzsébet az örökösöm, és mindenkinek el kell őt ismernie. Amikor Erzsébet háromnapos volt, Anna figyelte, ahogy bíbor köpenybe csomagolják, amelyhez egy hermelinnel bélelt hosszú uszály tartozott. Aztán Norfolk özvegy hercegnőjének a karjába tették, hogy ünnepélyes menetben elvigyék a keresztelőjére a jezsuiták kápolnájába. Anna apja tartotta unokája hosszú uszályát, és George volt az egyike azoknak, akik a díszes baldachint vitték a baba feje fölött. Anna a gyönyörű francia ágyán feküdt, hermelinnel szegett köpennyel a vállán. Henrik, aranyszövetbe öltözve, leült mellé, hogy a lányuk visszatértét várják. Ok nem vettek részt a keresztelőn, ez a

keresztszülők nagy napja volt. Henrik négyet választott: Cranmer érseket és Norfolk özvegy hercegnőt, és Katalin két támogatóját, Dorset és Exeter márkinőket. – Úgy fog tűnni, mintha egyetértenének – kárörvendett Henrik. Miközben vártak, Henrik leírta Annának a palota külső falain és az ünnepélyes útvonal mentén lógó gobelineket; a tömör ezüst keresztelő kutat, amely három lépcső magasságban egy emelvényen állt egy arannyal szegett bíbor szatén baldachin alatt; a betartandó szertartást; az előkelő vendégeket. Anna elismerően hallgatta. Semmi tisztességről nem feledkeztek meg. Hirtelen fanfár szólalt meg a távolban. – Már visszafelé hozzák – jegyezte meg Henrik. A hercegnőt hamarosan bevitték a királyné szobájába, és a király karjába tették. Henrik megáldotta, aztán átadta Annának, aki szintén áldását adta rá, és a keresztelési nevén szólította a gyermeket, most először – ez az anya privilégiuma volt. Frissítőket szolgáltak fel a keresztszülőknek és a fontosabb vendégeknek, aztán Henrik utasította Norfolkot és Suffolkot, hogy adják át köszönetét a polgármesternek és a városatyáknak, amiért részt vettek az ünnepségen. – Lesz ma este tűzijáték? – kérdezte Anna Henriket.

Nem rendeltem – válaszolta a király, és látszott, hogy kényelmetlenül érzi magát. –

Anna tudta, hogy lett volna, ha egy herceget keresztelnek meg. Felháborodott, amikor másnap kiderült, hogy örömtüzek sem égtek London utcáin, és megdöbbent, amikor George, aki eljött meglátogatni őt és az unokahúgát, elmesélte, hogy két barátot letartóztattak, mert azt mondták, hogy a meleg víz, amellyel megkeresztelték a hercegnőt, sajnos, nem volt elég forró. – Hogy mondhatnak ilyet egy ártatlan babáról? – Ne vegyél róluk tudomást – tanácsolta az öccse. – Chapuys azt mondta a szemembe, nem várhattuk, hogy az emberek ünnepeljenek. Azt mondta, kevesen szeretnek téged vagy bárkit a mi fajtánkból. – Remélem, megmondtad neki, hogy menjen, és akassza föl magát! – tombolt Anna. – Valami hasonlót mondtam – horkantott George. Henrik nem túl gyakran látogatta meg Annát. Anna meg volt győződve, hogy az Erzsébet születésekor mondott minden bátorító szava ellenére Henrik úgy érzi, hogy ő cserben hagyta. Lehet, hogy azt kérdi magától, miért kockáztatott érte oly sokat, és – ami sokkal fontosabb – Isten miért tagadott meg tőle egy fiút? A király azt azért érzékeltette Annával, hogy nem hajlandó elveszíteni az arcát, és éppen olyan eltökélt, mint addig, hogy igaza volt, amikor megszabadult Katalintól, és őt vette el. Mintegy ezt bizonyítandó, hirtelen elrendelte, hogy tartóztassák le és vessék börtönbe a kenti apácát és a támogatóit. – Mi fog történni vele? – kérdezte Anna, aki először ült ki a székébe a szülés óta. – Bíróság elé kerül. Épp eleget mondott, sőt, annál is többet, hogy felségárulás gyanújába keverje magát.

Ez az új Henrik olyan vonása volt, amelyet Anna helyeselni tudott. Eddig túl türelmes, túl megbocsátó volt az ellenzőivel. Anna most örvendezett, hogy ilyen eltökéltnek látja. Az ágyban is eltökéltebb volt. Amint Anna felépült a szülésből, és már templomban is volt, Henrik megjelent a hálószobája ajtajánál. – Csináljuk meg azt a fiút, akit megígért nekem – mondta, és Annára vetette magát, vággyal a szemében. Anna nem szívesen hagyta, hogy ilyen hamar szeretkezzen vele. Már leadta a súlyt, amelyet a terhesség alatt felszedett, de a hasa és a melle lógott, és a csípőjén ezüstös csíkok húzódtak, ahol a bőre kinyúlt. Nem akarta, hogy Henrik így lássa. Attól is félt, hogy baj lesz, ha Henrik a szülés után ilyen hamar beléhatol, és igazából még nem akart újra teherbe esni. Azzal a gondolattal is gyötörte magát, hogy Henrik Lady Carew-val hancúrozik. Vajon még mindig lefekszik vele? Nem merte megkérdezni. Megtartotta a méltóságteljes csendet, amelyet Henrik ráparancsolt. De tudta, mi egy feleség kötelessége, és nagyon is tisztában volt a sürgető szükséggel, hogy fiút szüljön a királynak. Ezért megadta magát, és meglepődött, hogy Henrik milyen heves vággyal vette a birtokába. Talán megtartóztatta magát augusztus óta. Egy dolog legalább bebizonyosodott: Henrik még mindig kívánja őt. Bántotta Annát, hogy nem tudta Erzsébetet úgy szeretni, ahogyan kellett volna. Szívesen hagyta a gyereket a dadáira, elegáns gyerekszobájában. Néha, bűntudatból, megparancsolta, hogy hozzák a hercegnőt a szobájába, és fektessék egy párnára a lábához, hogy mindenki lássa, milyen odaadó anya, és ne sejtsék, a sikertelenség milyen nehéz terhét cipeli. Gyakran tűnődött azon, hogy tudná-e Erzsébetet szeretni, ha fiú volna. Vajon szeretne-e egy fiút, akinek ilyen öreg az arca, és ilyen nyugodt csecsemő, mint a lánya? Margaret, Lady Bryan, aki korábban Mária hercegnő gyerekszobáját igazgatta nagy hozzáértéssel, és Henrik őt jelölte ki Erzsébet szobájának a felügyeletére, jelentette, hogy a hercegnő általában jó baba, viszont

bömbölő hiszti rohamokat rendez, amikor nem kap meg valamit, amit szeretne. „De nagyon fejlett a korához képest, asszonyom, és rendesen szopik." Anna azzal nyugtatta meg a lelkiismeretét, hogy csinos játékokat vett a gyereknek – egy hintalovat, egy rongybabát, egy fababát a fogzáshoz – és ékszereket rendelt a számára: egy karkötőt a pici csuklójára, egy miniatűr gyöngysort, és egy arany, övre akasztható, himnuszokat tartalmazó könyvet, majd, ha nagyobb lesz. Mindent megtett, amiről azt gondolta, hogy egy jó anyának meg kell tennie. És közben némán szenvedett, mert nem akarta, hogy bárki természetellenesnek és érzéketlennek tartsa. November végén a kenti apácát bűnösnek találták felségárulásban, és példát statuáltak vele és a jezsuita barátokkal és papokkal, akik támogatták őt. Mindnyájan nyilvános büntetést kaptak, végig kellett vonulniuk London utcáin a Szent Pál kereszthez, ahol felállították őket a vérpadra, égő gyertyával a kezükben, és közben prédikációt tartottak ellenük. Azonban az eseményeket figyelő tömeg együttérzése a „Szent Kenti Szűz", ahogyan nevezték, felé irányult, kiabálva bátorították őt. De hatott rájuk, amikor a felségárulás bizonyítékát mélyen elítélően szétdörögték a Pál pulpitusáról, és a tömeg tanúja lehetett, ahogy a vádlottakat a Towerhez taszigálják, hogy ott várják meg az ítéletet. Henrik próbálta rábeszélni vonakodó Tanácsát, hogy rögtönítéletről szóló törvényt hozzanak. Nem akarta, hogy nyílt bíróságon ítéljék el őket, mert félt a tüntetésektől. Addigra Anna már egy titkot őrzött. Biztos volt benne, hogy újra megfogant. Erzsébet születése óta csak egyszer virágzott a ciklusa, október közepén. November végére már nagy reményeket táplált. – Máris gyermeket várok – mesélte el Henriknek. – Drágám! – A király magánkívül volt az örömtől. – Ez a legjobb hír, amelyet időtlen idők óta kaptam. – Karjába vette Annát, és az ajkára préselte az ajkát. – Mikor jön a baba?

– Nyáron, talán júliusban. – Nem jöhet elég gyorsan! – Henriknek csillogott a szeme. – Hogy érzi magát? – Nagyon jól megkönnyebbülten.

–

nyugtatta

meg

Anna

boldogan

és

Ha Henriknek lennének kételyei, hogy Isten egyetérte a házasságukkal, akkor ez majd lecsillapítja őket. Decemberben, amikor Erzsébet három hónapos lett, Henrik felállított számára egy háztartást Hatfieldben, ahová kényelmesen el lehetett érni Londonból, ugyanakkor elég távol volt a város zajos, gyakran járvány sújtotta levegőjétől. Margaret Bryan hozzáértő karjában, és egy hadseregnyi dadus, mosónő, hivatalnok és szolgáló gondjaira bízva, a hercegnőt elvitték Greenwich-ből és körutat tettek vele, hogy az emberek minél jobban lássák, és beléjük vésődjön a hercegnő státusza: ő a király örököse. Anna, miközben a lánya távozását figyelte, a megkönnyebbülés és bűntudat ismerős fájdalmát érezte. Erzsébet komornái közt ott volt a kilencéves Catherine Carey, Mary Henriktől született lánya, aki most került az udvarba. Annak ellenére, hogy rendkívül hasonlított az apjára, Henrik sohasem ismerte el, és ő semmit sem tudott a vérkötelékükről. Anna kedvelte az unokahúgát, és örült, hogy sikerült helyet biztosítania neki. Catherine el volt ragadtatva, hogy szolgálhatja a hercegnőt. Nem úgy Henrik másik lánya, Mária, aki arcátlanul elutasította, hogy elismerje Erzsébet címét. Hertfordból, ahol a háztartásával lakott, azt írta a Tanácsnak, hogy Erzsébetet a „húgának" fogja hívni, semmi többnek. Henrik őrjöngött. – Megfosztom a hercegnői címtől és jogaitól! – ordította. – Nem a törvényes lányom, ezért nem lehet az örökösöm. A fattyúm, semmi több. Mostantól Lady Máriának kell nevezni. Tétovázás nélkül küldöttséget menesztett a Tanácstól, hogy tájékoztassák Máriát a lefokozásáról. Anna tapsolt neki magában,

hogy végre határozottan lép fel Máriával szemben. A tanácsosok komor arccal tértek vissza Greenwich-be. Mária kitartott, hogy egyedül ő a király törvényes lánya, aki valódi házasságban született. Azt mondta, semmit nem hisz el az anyja, a szentegyház és a pápa megrágalmazásából, és kijelentette, hogy gyalázatot követne el a szülei ellen, ha hamisan fattyának vallaná magát. Levelet írt az apjának, az áldását kérte. – Inkább elátkozom! – csattant fel Henrik, amikor elolvasta. – Abban bízik, hogy nem tudtam a Tanács üzenetéről. Nem kétli, hogy törvényes lányomnak tekintem, aki valódi házasságban született. – Remélem, ezt nem fogja hagyni? – uszította Anna. Nem hagyhatja! Mária népszerű, míg az ő gyerekét sokan fattyának tartják. Most, hogy Katalin nem volt szem előtt Buckdenben, Anna úgy látta, Mária lesz a királyt ellenzők figyelmének középpontja. Eltökéltségét tehát meg kell törni, akár tisztességes, akár tisztességtelen eszközökkel. – Sohse féljen, írok neki – morgott Henrik. – Semmi kétséget nem hagyok, hogy az én akaratomból fosztották meg a hercegnői címtől. És megmondom neki, hogy a Beaulieu palotáját az ön Rochford öccsének adom. – Ez rendkívül nagyvonalú Felségedtől – hálálkodott Anna, és leszegte a tekintetét, nehogy a király meglássa benne a diadalt. – Szeretném, ha az ékszereit Erzsébet kapná. – Meg fogja kapni őket. Egy fattyú nem viselheti azt, ami jog szerint a törvényes örököst illeti meg. Annának támadt egy ötlete. – Nem volna jó, ha Mária Erzsébet háztartásában szolgálna, ahol hozzánk lojális emberek tarthatnák szem előtt? – Remek megoldás. – Henrik még mindig dühöngött. – Feloszlatjuk a háztartását. Az a bajkeverő Lady Salisbury mehet a pokolba, és Mária mehet Hatfieldbe, hogy Erzsébetet szolgálja. Ez

majd megtanítja, hogyan dacoljon velem. Kényszeríteni fogom, hogy térdet hajtson az igazi örökösöm előtt! Annában a diadalérzés keveredett a megkönnyebbüléssel. – És ki lesz az elsőszámú hölgy Lady Salisbury helyett? – Ki lenne Erzsébet háztartásában a legmegfelelőbb? – A nagynéném, Lady Shelton. Messzemenően lojális. – Akkor legyen úgy. Kiadom a parancsot. Anna boldogan dédelgette a Mária fölött aratott győzelmét, amikor üzenet érkezett Katalintól, amelyben arra kérte a királyt, megengedné-e, hogy egy egészségesebb házba költözzön, mert a lakhelye Buckdenben nedves és hideg, közeleg a tél, és az egészsége romlani kezdett. Magának köszönheti. Ha értelmesen viselkedett volna, luxusban élhetne a lányával az oldalán. De Henrik szigorú intézkedései talán kezdenek eredményt hozni. Semmi kétség, az örökké ügyködő Chapuys tudatta Katalinnal, hogy mi készül Mária ellen. Egy dolog, ha az ember maga szenved, más azonban azt látni, ha a szeretett gyermek szenved szükségtelenül. És ha az anya megtörik, meg fog tömi a lánya is. Anna nem akarta halálra üldözni Katalint, bár állandóan arra gondolt, hogy Katalin halála mindent megoldana. De egy kicsit több ugyanabból az orvosságból megtaníthatja a csökönyös nőt, mi a jó számára. Cromwell az ember, akit meg kell kérdeznie. Úgy tűnt, mintha mindent tudna. Anna a magánlakosztályába rendelte. – Mondja, tud olyan előkelő házról, amelyik rossz állapotban van, de még lakható? – Az özvegy hercegnőnek lesz? – kérdezte Cromwell. – Biztosan olvas a gondolataimban – mosolygott. Anna.

– Nem, asszonyom, a levelet olvastam, amelyet a hercegnő a királynak küldött. Úgy látszik, ennek az embernek semmi nem kerüli el a figyelmét. Anna elmondta a stratégiáját, és Cromwell gondolkozott egy kicsit. – A püspök palotáját Somershamben, Ely közelében, mély víz és mocsarak veszik körül – mondta. – Felséged talán ezt javasolhatná a királynak. Anna egyenesen Henrikhez szaladt, és azt mondta, Cromwell ajánlott egy házat Katalin számára. – Tőle függ, hogy mennyi ideig marad ott – mondta. – Amikor megérkezik Somershambe, és látja, hogy a helyzete nem fog javulni, hacsak nem engedelmeskedik Felséged parancsainak, talán megadja magát. – Drágám, attól félek, hogy ön azt szeretné, ha a remény győzedelmeskedne a tapasztalaton – jegyezte meg Henrik. – Azt hiszem, Katalin inkább tűzbe menne, mint elismerje, hogy téved. – Ez kész őrültség, amikor jól élhetne visszavonultan. – Ha továbbra is makacs marad, olyan őrültnek nyilváníttatom, amilyen a nővére, Johanna – mondta Henrik. – Létezik őrültség abban a családban. Az emberek el fogják hinni. Chapuys, aki szokatlanul jól informált volt, természetesen tiltakozott. – Panaszt tett, hogy Somersham a legegészségtelenebb és legártalmasabb ház Angliában – pufogott Henrik. – Meséket fog mondania a császárnak, ha nem küldöm Katalint máshová. Arra gondoltam, mehetne a Fotheringhay kastélyába. Ötven, hatvan évvel ezelőtt ez királyi palota volt, és miután ő megkapta, megpróbálta rendbe hozni. De már akkor is omladozott, és az elvégzett munkák ellenére most még rosszabb állapotban van, mint Somersham.

– Küldje Fotheringhaybe – sürgette Anna. De úgy tűnt, Katalin jól ismeri Fotherighay állapotát. Visszajött a válasz Buckdenből: oda nem megy. – Akkor Somershambe kell mennie – parancsolta meg Anna, és Henrik kiadta a rendeletet. Katalin ismét elutasította, hogy odamenjen. – Majd megtanítom, hogyan dacoljon velem! – tombolt Henrik, és elrendelte, hogy a legszükségesebbeken kívül bocsássák el Katalin minden szolgáját, és ragaszkodott hozzá, hogy azok, akik maradnak, nem szólíthatják királynénak, kizárólag özvegy hercegnőnek. Tudta, ki kell erőltetnie, hogy Katalin engedelmeskedjen ezeknek a parancsoknak, és hogy elmenjen Somershambe, ezért Suffolk herceget Buckdenbe küldte a királyi gárda egy különítményével. A herceg vonakodott elmenni. Anna kitalálta, hogy ezerszer jobban szeretné a karácsonyt az udvarban tölteni ifjú arájával. De Suffolk elmasírozott északra, és Anna visszafojtotta a lélegzetét, remélte, hogy ez a fegyveres erődemonstráció talán ráveszi Katalint, hogy beadja a derekát. – Sir John Seymour kéri, hogy fogadja a lányát a szolgálatába. – Henrik átadott Annának egy levelet. – Az özvegy hercegnőnél szolgált az udvarban, és vele volt Buckdenben, amíg Sir John haza nem rendelte. – Emlékszem Jane Seymourra – mondta Anna. Egy halk beszédű, szőke hajú lány jelent meg előtte, sápadt arccal, figyelmes szemmel és szemérmes ajakkal. – Apja egyértelműen nem akarja Katalinhoz küldeni, és aggódik, hogy emiatt elveszítheti a jóindulatomat – és hogy nem talál neki férjet. De, ahogy kifejti, nem könnyű másik helyet keresni a számára. Senki sem akar olyan embert felfogadni, akinek köze volt Katalinhoz. – Jane Seymour Katalin barátnője?

– Amennyire emlékszem, ez a lány egy kisegér, aki a légynek sem árt. Sir John hűséges. Jól szolgát engem. A lány azt fogja csinálni, amit az apja parancsol. – Rendben van. Jöhet hozzám komornának – egyezett bele Anna. Jane Seymour huszonöt éves volt, tartózkodó és kötelességtudó. Hozzáértéssel végezte a dolgát, körültekintően és illedelmesen viselkedett, és nem adott okot panaszra. De Anna nem tudta megkedvelni. Barátságos közeledéseit Jane bár udvariasan, de egyáltalán nem melegen fogadta, és úgy tűnt, hogy a királyné háztartásában folyó élet mellett, és nem benne létezik. Amikor szórakoztak Anna szobájában, ritkán lehetett látni. A fejét leszegve, és magát magának tartotta. Semmi kétség, még őrizte a szeretetet előző úrnője iránt. Anna azonban nem érzett benne ellenségességet, csupán távolságtartást. Megtett mindent, hogy a fiatal nő úgy érezze, szívesen látják, de ez kemény munka volt. Annát jobban foglalkoztatta a korai terhességgel járó hányinger és az, hogy mi folyik Buckdenben. Suffolk első levelében arról számolt be, hogy Katalin bezárkózott a szobájába, és nem volt hajlandó kinyitni az ajtót. Sem fenyegetésekkel, sem könyörgésekkel nem lehetett erre rávenni. A herceg nem mert erőszakot alkalmazni, megelégedett azzal, hogy elküldte Katalin szolgáit, csak néhányat hagyott meg, hogy gondoskodjanak a szükségleteiről. A második levelében leírta, hogyan állt Katalin ajtaja előtt, és könyörgött neki, hogy jöjjön ki. Katalin ezt minden érvelés ellenére visszautasította, és közölte, hogy nem megy Somershambe, hacsak a herceg nem kötözi meg kötelekkel, és viszi el erőszakkal. „A legkonokabb nő, aki létezik!", panaszkodott Suffolk, és hozzátette, hogy úgy találta, a dolgok Buckdenben messze vannak a király elképzeléseitől, és ezt majd akkor fejti ki bővebben, amikor visszajött az udvarba. Másnap azt hallották, hogy sarlókkal és kerti késekkel felfegyverzett parasztokból álló ellenséges csőcselék vette körül Buckdent, és csak állnak ott, fenyegetően.

Suffolk félt, hogy kényszeríteni, lecsapnak.

ha

megpróbálja

Katalint

távozásra

Henrik elkeseredetten visszahívta Suffolkot az udvarba. – Semmit nem tud tenni – magyarázta Annának. – Nem kockáztathatok egy csúnya összetűzést. Képzelje el, ha Katalin megsérül. A császár tíz perc alatt itt lenne, függetlenül a törököktől.

23 fejezet 1534 Amint Suffolk visszatért Greenwich-be, kérte, hogy négyszemközt beszélhessen a királlyal. Anna jelen volt, amikor Henrik üdvözölte visszatérő régi barátját, és melegen biztosította, hogy nem őt hibáztatja a történtekért. – Legjobb, ha az özvegy konokságában – jelentette ki.

hercegnőt

meghagyjuk

a

– Felségek, ennél többről van szó – mondta Suffolk, és hálásan elfogadta a Henrik által felkínált széket. – Kérem, hagyjanak magunkra – parancsolt Anna a szolgálókra. – Majd én kitöltőm a bort. Odanyújtotta a kelyheket, és a herceg örömmel elfogadta a magáét. Kimerültnek látszott. Már nem Toumai lovagi tornáinak szívdöglesztő hőse volt, hanem egy hízásnak indult középkorú férfi, valamikor jóképű arcán a feszültség barázdákat hagyott, haja mákosodott. Mellette Henrik, a kiköpött mása, virágkorában lévő daliának tűnt. – Nos, akkor mondd el, Charles, mi a valódi helyzet Buckdenben? – kérdezte a király. – Az özvegy hercegnő beteg asszony, sir. Alig ismertem rá. A kamarása elmondta nekem, hogy vízkóros, és már nem sokáig él. El is tudom hinni. Anna észrevette magán, hogy visszatartja a lélegzetét. Talán Isten egyengeti a fia útját, hogy Anglia vitathatatlan örökösének szülessen. Mert ha Katalin meghal, senki sem tagadhatja, hogy ő, Anna, a törvényes királyné. – Nem olyan beteg, hogy ne tudjon dacolni velem – Henrik hangja ingerült volt.

– A szelleme rendíthetetlen – értett egyet Suffolk. – Nem hiszem, hogy valaha megadja magát. – Akkor annál jobb, minél hamarabb veszi magához a Mindenható Isten – motyogta Henrik. – Az önfejűsége bátorítja Máriát. Tudtad, hogy jelenetet rendezett, amikor érte jöttek, hogy Hatfieldbe kísérjék? Norfolk világosan megmondta neki, hogy nem normális, és ha az ő lánya volna, addig verné a fejét a falba, amíg olyan puha nem lesz, mint egy sült alma. – El is tudom képzelni, hogy megtenné – jegyezte meg Suffolk. – Igaza van – mondta Henrik. – Mária áruló és büntetést érdemel, és Norfolk ezt megmondta neki. – Lady Shelton úgy fog bánni vele, ahogy megérdemli – szólt közbe Anna. – Tökéletesen megbízom benne. Máriát rá kell kényszeríteni, hogy engedelmeskedjen. Anna már jobban gyűlölte, és jobban félt tőle, mint amennyire gyűlölte és félte Katalint. Erzsébet a király törvényes örököse, és bármenyire elégtelenek is az ő anyai erényei, az ő vére fog a trónon ülni. Mária jelenti a leghalálosabb fenyegetést Erzsébet jövőjére. Mária két hete volt Hatfieldben, amikor Henrik levelet kapott tőle, amelyben könyörgött, hogy találkozhasson az apjával. – Nem fog igent mondani, ugye? – csattant fel Anna. – Nem – mondta Henrik, pillanatnyi habozás után. – De drágám, ő a lányom, és minden engedetlensége ellenére sok jó tulajdonsága van. Nem kéne túl keményen bánnom vele. Anna rábámult. Micsoda pálfordulás! – Áruló – ön maga mondta. Ebben a birodalomban keményen bánunk az árulókkal – nagyon helyesen! – Nem fogok tudomást venni a levélről – sóhajtott fel Henrik. – Most nem szeretném önt felizgatni.

Anna jól tudta, milyen erős lehet a szülői kapocs; vegyük csak azt, hogy ő maga milyen vadul védi Erzsébet jogait. Igazi küzdelem lesz, hogy Henrik annak a felforgató lázadónak lássa Máriát, aki valójában. Amikor Henrik bejelentette egyik reggel, hogy meglátogatja Erzsébetet Hatfieldben, Anna pánikba esett, nehogy úgy döntsön, hogy Máriát is megnézi, és a lány fiatalsága és az ő atyai sajnálata arra indítsák, hogy jobban bánjon vele, és visszaadja a rangját. Ezt ő soha nem fogja eltűrni. Miután a király elment, odarendelte Cromwellt, és megparancsolta neki, hogy lovagoljon Henrik után, és mindenáron akadályozza meg, hogy Máriát lássa vagy beszéljen vele. Cromwell ferdén nézett rá. Tekintete azt mondta, hogy mint pénzügyminiszter, az Ekszertorony őre és a legfőbb bíró, túl elfoglalt ahhoz, hogy küldöncként ugráltassák, de összeszorította a száját, nem tett megjegyzést, és távozott. Bármit mondott is Henriknek, elérte a kívánt hatást – kezdetben. Talán figyelmeztette, hogy Annát nem szabad felizgatni most, hogy terhes. De, ahogy később elmondta, minden rábeszélése hiábavaló volt. – Amikor a király felszállt a lovára, hogy távozzon, Lady Mária megjelent a teraszon, és összetett kézzel letérdelt a hódolata jeleként. Őfelsége megfordult, és meglátta. Meghajolt felé, és a kalapjához érintette a kezét. Addig egyikünk sem merte felemelni a fejét, de Őfelsége példáját követve, szalutálnunk kellett neki. Anna nem tudott parancsolni a dühének. – Hogy tehetett ilyet? – visított Henrikre, amikor megérkezett, néhány perccel Cromwell távozása után. – Milyet? – kérdezett vissza a király, de Anna látta az arcán, hogy tudja, miről van szó. – Szalutált a fattyának, mintha semmi rosszat nem tett volna! Most már sírt. – Csak udvariasság volt – védekezett Henrik.

– Nem érdemli meg, hogy udvarias legyen vele! – vágta oda Anna, belesüllyedt a székébe, és viharosan zokogott. – Drágám, kérem! – könyörgött Henrik. Letérdelt, és megölelte. – Gondoljon a gyerekre. – A gyerek! A gyerek! Másra sem tud gondolni, csak a gyerekre! És velem mi lesz? – Nagyon jól tudja, milyen értékes ez a gyerek – mondta Henrik hidegen, és felállt. – Beküldőm a hölgyeit. És távozott. Anna nem tudott pihenni, nem tudta az izgatottságát lecsillapítani. Halálosan beteg volt Mária dacosságától, és attól, hogy Henrik képtelen kezelni a lányát. Dühítette, amikor arra gondolt, hogy azt a büszke, konok perszónát mennyire szeretik az emberek, míg, ha ő kimegy az utcára, még mindig azt kiabálják: „Ringyó! „Eretnek! „Házasságtörő!" És nem csak a hétköznapi emberek szapulják. Egyik nap hangokat hallott az ablaka alatt, és amikor kinézett, Harry Percyt látta, aki Chapuysszal beszélgetett. – A királyné rossz asszony. – Anna hallotta, amint Harry ezt mondja. – Meg vagyok győződve, eltökélte, hogy megmérgezi a hercegnőt. Anna reszketve nekidőlt a falnak. Döbbenetes volt, hogy még Harry is, az a jó ember, aki valaha szerette őt, ilyesmit mondjon róla. Almában sem jutott volna eszébe, hogy megmérgezze Máriát! Kétségbeesésében elhatározta, hogy taktikát változtat, és kedvességgel próbálja megnyerni a mostohalányát. Ha az emberek látják, hogy a lány barátságos vele, ezzel meghazudtolhatja, amit Harry és – semmi kétség – mások is gondolnak, és meg fogják szeretni őt. Ideje volt, hogy végre meglátogassa Erzsébetet.

Minden makulátlan rendben volt a királyi gyerekszobában Hatfieldben. A baba – hogy megnőtt két hónap alatt! – édesdeden aludt a bölcsőjében, fiatal komornák ringatták álomba, és mindenhol a békés tevékenység hangulata érződött. – Őfelsége olyan szépen fejlődik, asszonyom – mondta Annának a testes és anyás külsejű Lady Bryan. – Ma bizony még egy mosolyt is kaptunk! És élvezettel szopik. Anna a bölcső fölé hajolt. Erzsébet kinyitotta a szemét, ráhunyorított, és ünnepélyesen méregette. Aztán elvörösödött az arca, kinyitotta csöppnyi száját és bömbölni kezdett. – Ki kell cserélni a pelenkáját – mosolygott a szoptatós dajka. – Gyere, kicsi szívem. Felvette a babát, és átvitte a szomszédos hálószobába. – Majd később visszajövök – mondta Anna Lady Bryannek. – Tudja, hol találom Lady Máriát? – Lady Sheltonnal van a tanulószobában, asszonyom. Amikor Anna megjelent az ajtóban, mindkét hölgy felállt, de Mária olyan gyűlölettel teli pillantást vetett rá, hogy Anna majdnem elfelejtette a fogadalmát. – Felség. – Lady Shelton pukedlizett, és Anna megölelte. – Drága néném, remélem, jól van. A vékony, vörös hajú, fitos orrú lányhoz fordult, aki dühösen méregette. – Kedves Lady Mária – szólította meg Anna és kipréselt magából egy mosolyt. – Úgy beszélek önhöz, mint egy barát. – Lady Anna – Mária most sem volt hajlandó királynénak szólítani –, ön nem lehet a barátom.

– De az leszek – tartott ki Anna. – Nehéz időn van túl, de jobbra fordulhatnak a dolgok. Kérem, a jövendő boldogsága érdekében, hogy látogasson meg az udvarban, és hódoljon nekem, mint királynénak. – Soha! – köpte oda Mária, és egyszerű vonásai – annyira hasonlított az anyjára – eltorzultak a gyűlölettől. – Hallgasson meg – erősködött Anna, és próbálta nem elveszíteni a türelmét. – Ez a királlyal, az apjával is kibékíthetné, aki épp olyan boldogtalan az elhidegülésük miatt, mint ön. Közbenjárok nála az érdekében, és akkor ugyanolyan jól, sőt jobban fog bánni önnel, mint korábban. Mária úgy nézett rá, mintha egy sárdarab volna, amelyet épp most kapart le a cipőjéről. – Anyámon kívül nem ismerek más királynét Angliában – mondta –, de ha megtenné ezt a szívességet az apámmal, nagyon lekötelezne. Ennek a lánynak soha nem jön meg az esze? – Arra buzdítom, hogy fogadja el az ajánlatomat, amelyet kedvességből és mindnyájunk érdekében tettem. – Jól szolgálná az ügyét, ha engem a maga oldalán láthatna, Madam Boleyn. Ne higgye, hogy olyan ártatlan vagyok, hogy nem tudom, milyen játékot játszik. Hála önnek, gyorsan fel kellett nőnöm. – Beszéljen csak így velem, és még rosszabb helyzetben fogja találni magát, mint amilyenben most van – figyelmeztette Anna. – De fogadja el a felajánlott barátságomat, és meglátja, minden erőmmel védeni fogom az érdekeit. Mária felcsattant. – Akkor tudja a legjobban védeni őket, ha fogja magát és a fattyát, és elmegy valami távoli országba, és megszabadítja az apámat a varázserejétől, hogy visszatérhessen az anyámhoz, a királynéhoz.

– Ne beszéljen így a királynéval! – kiáltott fel Lady Shelton. – A királyné Buckdenben van – támadt rá Mária. Ez már tűrhetetlen volt. – Higgyen nekem, meg fogom zabolázni a fékezhetetlen spanyol vérét – figyelmeztette Anna. – Arról, hogy az udvarba jöjjön, most már hallani sem akarok. Ki, mint veti ágyát, úgy alussza álmát. – Most láthatja, mit tett, bolond lány – sziszegte Lady Shelton. Mária megrántotta a vállát. – Elvesztegetett igyekezet, ha erőltet engem, és téved, ha azt hiszi, hogy a rossz bánásmód, vagy akár a halálos fenyegetés arra késztet, hogy megváltoztassam az eltökéltségemet. – Meglátjuk – mondta Anna, és kivonult a szobából. Lady Shelton utána sietett. – Felség, nem rossz lány a szíve mélyén. Össze van zavarodva és rémült, és mélyen elszomorítja, hogy elválasztották az anyjától. És nehéz korban van, amikor a fiatalok hajlamosak a lázadásra. Nem lett volna szabad így beszélnie önnel, de ő a saját maga legnagyobb ellensége. – Nem érdekel – mondta Anna. – Mosom kezeimet miatta. Pedig igenis érdekelte. Egész úton hazafelé, amíg a hintó végigzötyögött az úton, kétségbe volt esve. Henrik mérges lesz, ha meghallja, hogyan beszélt vele a lánya, de a király sebezhető volt, ha Mária került szóba, és Anna nem hitte, hogy elég szigorúan meg fogja büntetni őt. És ott van Mária, aki dacos és meg van győződve a jogairól, népszerű, szeretik és sajnálják – és ott van a császár, aki esetleg úgy dönt, hogy fegyveres erővel támogatja a hercegnőt. Mi lesz akkor vele és Erzsébettel? Tényleg elűzik őket egy távoli országba, vagy még rosszabb is történhet velük? Henrik, ahogy Anna számított rá, szétrobbant a dühtől; aztán újra szétrobbant, mert Mária nem volt hajlandó Erzsébet háztartásához csatlakozni, amikor

az átköltözött a lápba Hertfordshire-be, és erőszakkal kellett betenni a hintóba. Fogyatkozott a király türelme. – Úgy fogok rendelkezni, hogy soha ne tudjon dacolni velem – ő vagy bárki más! – bömbölte. – Majd a parlament gondoskodik róla! Azon a tavaszon elrendelte, hogy törvényt hozzanak, amely Annát a birodalom régensévé és a gyermekei teljhatalmú gyámjává nevezi ki, arra az esetre, ha ő meghalna. Egy másik törvény megfosztotta Katalint a birtokaitól, amelyeket királynéként kapott, és visszaadta neki azokat a birtokokat, amelyek valamikor Artúr özvegyeként kerültek a tulajdonába. A királyné birtokai most Annára szálltak. Rögtönítélő törvényt hoztak Fisher püspök ellen, és börtönre ítélték a Towerben. Cromwell megtudta, hogy a püspök kihallgatta a kenti apácát a jövendöléseiről, ám erről nem tájékoztatta a királyt, és Henrik készségesen elhitte, hogy ez felségárulásban való részvételt jelez. De Fisher túlságosan beteg volt, hogy Londonba utazzon. Magát az apácát és négy hűséges követőjét bűnösnek találták felségárulásban. De a törvényhozásnak az az intézkedése jelentette a legtöbbet Annának, amely Anglia koronájának örökségét a Henriktől született gyermekeire ruházta. És ami még jobb volt, ez az új törvény megkívánta a király összes alattvalójától, hogy ha megparancsolják, meg kell esküdniük, hogy Anna királynét a király törvényes feleségének, és Erzsébet hercegnőt a király törvényes örökösének ismerik el. Azokat, akik nem hajlandók megesküdni, felségárulással vádolják, és börtönbe vetik. A kilátás, hogy az ellenségeit kényszeríteni fogják az elismerésére, megnyugtatta Anna idegeit. De egy kora áprilisi napsütötte reggelen Henrik berobbant a szobájába. – Az a kurafi pápa! – fröcskölte, és majd szétvetette a méreg, Olyan vörös volt az arca, hogy Anna attól félt, gutaütést kap. Fölemelkedett a pukedlijéből, és gyorsan leültette Henriket a székbe, amelyből ő felállt. – Mit tett? – kérdezte.

Henrik betegnek tűnt. – A francia követ épp most tájékoztatott, hogy a pápa Katalin javára döntött. Azt mondta, hogy a házasságunk mindig erős és törvényes volt, és most is az, és Mária a törvényes gyümölcse. Anna hányingert érzett. Ez a döntés sok ingadozót Katalin és a lánya mellé állíthat, és a császár úgy dönthet, hogy jobban megéri háborút indítani a nagynénje érdekében, mint szétzúzni a törököket. Az örökösödési törvényt éppen idejében hozták meg. – De figyelmen kívül hagyta az egyetemek döntését! – kiáltott fel. – Európa legnagyszerűbb elméinek döntése ezek szerint semmit nem jelent a számára. Megszégyeníti a hivatalát, és ki kéne taszítani az egyházból! Henrik heves egyetértésben bólogatott. – Megparancsolta nekem, hogy azonnal állítsam helyre az együttélést Katalinnal. Úgy kell tartanom és megőriznem őt, ahogy egy szerető férjhez és királyi becsületemhez illik. Ha ezt visszautasítom, kiátkoznak. És – ez a sértés teteje – nekem kell az ügy költségeit fizetni! Henriket szemmel láthatóan megrázta a hír, és Anna rájött, hogy mindazok után, amit elkövetett, hogy szakítson Rómával, egészen az utolsó pillanatig reménykedett, hogy a szembenállást helyre lehet hozni. De Kelemen, a döntésével, ennek minden reményét romba döntötte. Ha Anglia elszakad, az a pápa bűne lesz. – Ez politikai döntés volt – mondta Anna. – Igen, de ez volt Kelemen hozzáállása hét hosszú éven át. Fütyül a Szentírásra vagy a teológusokra, akik sokkal műveltebbek az ilyen ügyekben, mint ő. De bánni fogja a napot, amikor ezt az ítéletet hozta. Ennek a római püspöknek a döntése már semmi súllyal nem bír Angliában. Misét mondatok az ország minden templomában, hogy közhírré tegyem az árulását. Kiadták a parancsot. Húsvét vasárnapján egész Angliában informálták a gyülekezeteket Kelemen pápa gonoszságáról, és megparancsolták az igaz alattvalóknak, hogy minden héten

imádkozzanak VIII. Henrikért, mint Isten után, az egyház egyetlen és legfőbb uráért, és a feleségéért, Annáért és Erzsébetért, a hercegnőjükért. Ez nem akadályozta meg, hogy helyenként nyilvános ünnepségeket tartsanak abban a reményben, hogy Katalin visszatér a király kegyébe. Henrik most biztosokat küldött ki a birodalom minden sarkába, hogy letetessék az új esküt. Feltartották az új örökösödési törvényt mindenki előtt, aki közhivatalt viselt, és bárki más előtt, akinek a lojalitása megkérdőjelezhető volt. Anna feszülten várt, arra számított, hogy ömleni fognak a hűtlenségről szóló jelentések, de a félelmei hamarosan elcsitultak, mert a legtöbben, még az egyházi rendek tagjai is, habozás nélkül megesküdtek. Csak néhányan szegültek ellen. Anna nem volt meglepve, amikor meghallotta, hogy Fisher püspök, akinek a büntetését pénzbírságra változtatták, az egyik – no és Sir Thomas More. 0 kétszer is visszautasította az eskütételt, és semmi nyomás nem tudta rávenni, hogy megmondja, miért. Henrik mélyen megbántódott. – A barátomnak tartottam – mondta. – Ez ellenem hangolja az embereket, hiszen mindenhol annyira tisztelik. A biztosaim azt tanácsolják, hogy hagyjuk békén. – Úgy érti, hogy összejátszanának vele, hogy megszegje a törvényt? – képedt el Anna. – Henrik, ez az ember példaként kell szolgáljon. Ha mások látják, hogy szembeszáll önnel és megússza, ők is vissza fogják utasítani az esküt. Henrik fogta a fejét. – Hogyan járhatnék el More ellen? Szerettem, Anna. És sok gyűlöletet szítanék magam ellen, ha megbüntetném. – Bárki is ő, nem vonhatja ki magát a király törvényei alól. Ha ezt megengedi, aláássa az esküt és a törvényt és a házasságunkat. – Rendben van – adta meg magát Henrik. – Újra elé tetetem az esküt.

Henrik a Towerbe küldte More-t, amiért harmadszor is megtagadta, hogy megesküdjön. Anna nem hitte, hogy képes lesz rá, de a király meglepte. Anna gyanította, hogy legalább annyira az ő reakciójától való félelméből, mint haragból és az igazságosság kedvéért tette. Nem akarta megkockáztatni, hogy felbosszantja őt, mikor a gyermekét hordja a szíve alatt. Ahogy Henrik megjósolta, sok morgás volt More bebörtönzése miatt, ami hamarosan egész Európában visszhangot fog kelteni. És még több morgás volt, amikor a kenti apácát és a híveit az akasztófához vitték Tybumbe, ahol, hatalmas tömegek előtt, felakasztották, amíg meghalt, aztán lefejezték, a férfiaknak pedig egy felségsértő halálának a szörnyűségeit kellett elszenvedniük: akasztást, kibelezést és felnégyelést. Az ő vérük, jutott Anna eszébe, volt az első, amelyet miatta ontottak ki. Nos, ez majd példaként és figyelmeztetésként szolgál az emberek számára, hogy engedelmeskedniük kell a királyuknak, vagy rosszul járnak. Anna észrevette, hogy Cromwell egyre nagyobb hatalomra tesz szert. Akkor áprilisban a király fő titkárává léptették elő. Mindenkinél feljebb jutott, kivéve őt, Annát, és több hitele volt az uránál, mint a bíborosnak valaha. – Már senki más nem csinál semmit, kivéve Cromwellt – bosszankodott George, miközben a nővérével az ablakülésben beszélgetett Anna szobájában. – 0 lett a legbefolyásosabb a király miniszterei közül. Jó lesz, ha vigyázol, nővérem. – Henrik jobban hallgat rám, mint Cromwellre – állította Anna, de az öccse szavaitól hideg borzongást érzett. Mi történne, ha újra lányt szülne? Cromwell közelebb settenkedne a királyhoz, és kiszorítaná őt? Félelmetes riválisnak bizonyulhatna. – Cromwell a mi oldalunkon áll – bizonygatta. – Még most is az én emberem, és sokat köszönhetünk neki, amiért bevezette a változásokat, amelyeket Henrik eldöntött, és elősegítette a király egyházi fennhatóságát.

George a homlokát ráncolta. – Csak arra kérlek, hogy légy óvatos. Ez az ember hatalomra törekszik. 0 ellenőrzi, hogy ki juthat be a királyhoz. Rengeteg fizetett informátora van, és hálás kliensei, akik alig várják, hogy szolgálatot tehessenek neki. A tudás hatalom, Anna és Cromwell gondoskodott róla, hogy olyan pozíciót töltsön be, ahol óriási a befolyása. Megpróbálhat aláásni téged. – Henrik nem engedné meg neki – nyugtatta meg Anna az öccsét. – Nem szereti Cromwellt úgy, ahogy Wolsey-t szerette. És Cromwellnek és nekem azonosak a céljaink. Mindketten támogatjuk a reformot és a király fennhatóságát. – Nos, csak légy biztos benne, hogy a te oldaladon áll – figyelmeztette George. – Nem örül annak, amit Brerenton tett. Brerenton megvádolt egy embert, hogy megölte az egyik walesi csatlósát, de amikor egy londoni bíróság elengedte a fickót, Brerenton a saját kezébe vette az ügyet, és felakasztotta a férfit. – Titkár úr nagyon ki van borulva Brerenton miatt, és úgy tűnik, miattad is. Apánk hallotta, amikor azt mondta, hogy a dolog tisztán rosszindulatból történt, és hogy ő kedvelte azt az embert, és megpróbálta megmenteni. – Brerenton azt mondja, hogy gazember volt – válaszolta Anna. – Elmondta nekem, hogy az igazságszolgáltatás cserben hagyta, és én hatalmaztam fel, hogy újra letartóztattassa, és bíróság elé állíttassa a fickót. – Ez megmagyarázza, hogy Cromwell miért említette a nevedet. – Nos, Cromwellnek túl kell jutnia ezen – mondta Anna. – Most igazságot szolgáltattak. Norris csatlakozott hozzájuk, lanttal a kezében. – Hallom, gratulálnunk kell – mondta George, és hátba veregette. – A király magánpénztámoka és a vadászkutyák és sólymok mestere! És Black Rod a parlamentben.

– Ez csupán Felséged és a király kegyes jóindulatának köszönhető – tiltakozott Norris. – Attól félek, nem vagyok méltó az irántam tanúsított jóságára. – Lári-fári! – mosolygott Anna. – A király úgy szereti, mint senki mást. És én – én messzemenőkig megbízom önben. Norris fél térdre ereszkedett, megfogta Anna kezét, és megcsókolta. -Áldott vagyok, hogy ilyen szerető úrnőt szolgálhatok – jelentette ki hevesen. Anna elhúzta a kezét. Látta, hogy George kíváncsian néz rájuk. Mária beteg – mondta Henrik, amikor késve érkezett a vacsorára. – Chapuys könyörgött nekem, hogy engedjem el az anyjához, de nem bízom a követben – vagy bennük. Ne mondjon semmit, Anna – ebbe soha nem mennék bele. Cromwell azt ajánlja, hogy küldjem el a saját orvosomat Máriához. Add Istenem, hogy ez a gyermek fiú legyen, fohászkodott Anna magában, amikor leült az asztalhoz, és a szalvétáját a vállára terítették. Amíg nem szül egy herceget, bizonytalannak fogja érezni magát – és az is lesz – a trónján. A legelkeseredettebb pillanataiban, az éjszaka csendes óráiban, azon aggódott, hogy Henrik nem fogja már szeretni, ha még egy lánnyal ajándékozza meg. A legszömyűbb rémálma az volt, hogy a király eleget tesz a pápa ítéletének, és visszamegy Katalinhoz. Néhány nap múlva megérkezett a hír, hogy Mária felépült a betegségéből, és Anna egyre csak arra tudott gondolni, hogy jobb lett volna, ha Mária, és az anyja is, meghal. Ez mindent megoldana. Henrik azt fontolgatta, hogy hivatalos látogatást tesz Franciaországban. Anna nem akart vele menni, az állapota miatt, de ez tökéletesen megfelelt neki. – Ha Mária megbetegszik, amíg a király távol van, én nem fogom elküldeni hozzá a saját orvosomat – mondta George-nak, amikor a szobájában pihentek aznap délután. – Gyorsan végeznék vele. Talán halálra éheztetném.

Áradt belőle a dühös csalódottság. George a homlokát ráncolta. – Nem kezeskednék azért, hogy a király hogyan reagálna, ha ezt megtennéd. – Nem érdekelne, még ha élve el is égetnének aztán – kiáltott fel Anna, és érezte, hogy elhatalmasodik rajta a hisztéria. – Csitt, nővérem, nem szabad ilyet mondanod. – De Mária fenyegetést jelent rám és Erzsébetre. Bárcsak meghalna! Most már közel állt a könnyekhez. – Hamarosan el fogják hallgattatni – csitította az öccse. – Ma a király azt mondta, hogy Lady Máriát és az özvegy hercegnőt is meg fogják esketni. A yorki érseket küldi hozzájuk, ő pedig nem fog eltűrni semmi kekeckedést. Először az özvegy hercegnőt keresi fel. – Hála istennek! megkönnyebbülés.

–

áradozott

Anna,

és

elöntötte

a

Ha megesküsznek, minden rendben van. Ha megtagadják, Henriknek el kell járnia ellenük. Bármit tesznek, a kezükben vannak! Katalin megtagadta az esküt. Azzal érvelt, hogy ha nem a király felesége, ahogy az uralkodó állítja, akkor az alattvalója sem, és nem kérhetik tőle, hogy esküt tegyen. – De mivel mindig ragaszkodott hozzá, hogy a király felesége, tudnia kell, hogy büntetésnek teszi ki magát – jegyezte meg Anna Henriknek, miközben a kíséretük élén lovagoltak a tavaszi virágzástól ünneplőbe öltözött utakon, hogy meglátogassák Erzsébetet az Eltham palotában. – Erélyesek lesznek vele – ígérte Henrik. A hercegnő háztartása egy emberként térdet hajtott, amikor a király és a királyné beléptek a gyerekszobába. Lányukat hölgy úrnője ölében találták. Erzsébet most héthónapos volt, és már beszélt.

– Gyere az apádhoz – mondta Henrik, felnyalábolta a babát Lady Bryan karjából, és a térdén lovagoltatta. – Papa! – kukorékolta a gyerek, és meghúzta az apja szakállát. – Jaj! Erős kezed van, drágám! – tiltakozott Henrik. – Ilyen szép gyereket még nem is láttam, nem gondolja, Anna? – kérdezte. Anna lehajolt, és megcsókolta a kislány pihés fejét. – Valóban – mondta, és az ismerős ürességet érezte. Minden rendbe jön, remélte, ha megszületik a fia. Akkor Erzsébet már nem lesz élő és lélegző emlékeztetője a sikertelenségének, hogy nem tudott herceget szülni. Otthagyták a babát a dajkáira, és elindultak megszemlélni a gyerekszobát, amelyet a hercegnek készítettek elő. Az aranyozott pompától és a luxus bútorzattól elégedetten, elmentek a kápolnába, hogy meghallgassák a vesperást. Amikor kijöttek, Lady Rochford lépett oda Annához. – Asszonyom, el kell mondanom, hogy Lady Mária ott volt a kápolnában, és térdet hajtott, amikor ön kiment. – Bárcsak láttam volna! – kiáltott fel Anna, és Henrik sugárzott. – Ha látom, én is meghajoltam volna neki. Hol van? Kíváncsian körülnézett a zsúfolt galériában, és meglátta Mária hátát, amint éppen eltűnt az ajtó mögött a galéria túlsó végén. – Menjen utána, Jane – kérte, és a Mária iránti összes rosszindulatát elfelejtette. – Mondja meg neki, hogy sok szeretettel üdvözlöm, és az elnézését kérem, mert ha láttam volna, hogy térdet hajt nekem, ugyanazt tettem volna viszonzásul. Mondja meg, hogy azt kívánom, legyen ez a barátság kezdete közöttünk, amit részemről melegen fogadok. Lady Rochford elsietett. Amikor Henrik és Anna megérkeztek a magasba törő, pompás terembe, és leültek a királyi asztalhoz vacsorázni, Anna meglátta a mostohalányát az egyik derékszögben

álló hosszú asztalnál. Nem olyan régen Mária még a díszhelyen ült volna a király mellett. Amikor felszolgálták az első fogást, Anna érezte, hogy a lány figyeli. És aztán amikor a társaság elkezdett enni, és csend állt be a beszélgetésben, hallotta, hogy Mária Lady Rochfordhoz fordul, és jól hallható hangon megszólítja. – Lehetetlen, hogy a királyné küldött nekem ilyen üzenetet, hiszen Őfelsége nagyon messze van ettől a helytől. Azt kellett volna mondania, hogy Lady Boleyn Anna az üzenet küldője, mert nem ismerek más királynét, mint az anyámat. A kápolnában Lady Anna és az én Teremtőm előtt hajtottam térdet, úgyhogy akik mást mondanak, tévednek és megtévesztik a Ladyt. Ez megalázó és támadó volt. Henrik dühösen elvörösödött, de mielőtt megszólalhatott volna, Anna hozzáfordult, és olyan csengő hangon, ahogyan Mária beszélt, kijelentette: – Esküszöm, hogy elveszem a jó kedvét! – Majd én beszélek vele – morogta Henrik. – Most hagyjuk. Mielőtt távoztak, félrevonta Máriát egy szobába, és percekig ott tartotta. De, amikor kijött, Anna az arckifejezéséből és a szemében ülő könnyekből látta, hogy a lánya megint fölülkerekedett. Annának már nagy volt a hasa, és könnyen elfáradt. Három hónap múlva, ha Isten is úgy akarja, fiút szül, az apja kiköpött mását. Henrik egyfolytában izgult miatta. Cranmer érsek által figyelmeztette a prédikáló papokat, hogy nem szabad kifárasztaniuk Annát túl hosszú szentbeszédekkel a kápolnában. Anna nagy örömére a király megajándékozta egy pávával, és egy pelikánnal, amely egészen egy Newfoundland nevű távoli országból érkezett. De a legszebb ajándék az volt, hogy szentesítette, lefordíthatják a Bibliát angolra. Ezzel válaszolt a papságától érkezett kérvényre, amelyet a hét reformista püspök adott be, akiket, hála Anna jó szolgálatainak, azóta neveztek ki, amióta ő királynő lett. Egy reformista tudós, Mike Coverdale, vállalta a fordítást, és a munkáját Henriknek és Annának ajánlotta. Anna megölelte és megcsókolta Henriket, amikor a király ezt elmondta neki.

El volt ragadtatva, amikor Lady Lisle, Calais kormányzójának a felesége az asztalára szánt egy pár bíbiccel, egy kalitkába zárt énekes pinttyel és egy imádnivaló kiskutyával ajándékozta meg. Természetesen Lady Lisle– nek lányai voltak, akiket, reményei szerint, szeretett volna elhelyezni az udvarban, ahogy saját maga is szeretett volna beépülni oda, de mivel kevés jóakaró akadt Anna környezetében, ő szívmelengetőnek érezte a gesztust. A kutya bűbájos volt. Szertettel teli, kérdő szemekkel nézett fel az úrnőjére, és Anna rögtön talált neki nevet. – Úgy foglak hívni, Little Pourquoi, Kis Miért, mert úgy nézel rám, mintha folyton azt kérdeznéd: Miért? Szívmelengető volt Henrik azon döntése is, hogy megbünteti Katalint, amiért nem hajlandó letenni az esküt. Házi őrizetbe rendelte őt a Kimbolton kastélyba, amely messzebb volt Londontól, mint Buckden. Aztán hírnököket küldött szét, hogy figyelmeztessék összes alattvalóját, hogy aki megrágalmazza szeretett királynéját vagy a törvényes örököseit, felségárulást követ el, amely halálbüntetéssel jár. Július második hetében George-ot, aki most a Lord Warden of the Cinque Ports, az Öt Kikötő Felügyelő Ura címet viselte, Franciaországba küldték diplomáciai küldetésben. Annát levert hangulatban hagyta otthon. Szerette volna, hogy az öccsének ne kelljen elmennie, amikor hamarosan megszületik a gyermeke, és amikor neki a legnagyobb szüksége lenne rá, hogy George elcsitítsa a félelmeit, vagy csak meghallgassa őket. Mária nővére hazament Heverbe – nem mintha ő sok vigaszt tudott volna nyújtani. Annát még Little Pourquoi tréfái, vagy az agár Urian odaadó hűsége sem tudták felvidítani. Egy héttel később Henrik elmondta neki a hírt, hogy a lánya megtagadta az esküt. Amikor elment, morogva, hogy Mária fizetni fog a dacosságáért, Anna fogta a tollát, és írt Lady Sheltonnak. „Verje jól meg, amiért ilyen átkozott fattyú." Ő majd tesz róla, hogy

Mária megkapja, amit megérdemel, még ha Henrik berzenkedik is ellene. George hamarosan hazaért. – Megegyeztünk, hogy idén nem megyek Franciaországba – mondta Henrik Annának. – Katalin és Mária nem kevéssé neheztelnek önre, és lehet, hogy a távollétemben kifőznek valami gonoszságot. – Hála Istennek – mondta Anna. – Sokkal biztonságban érzem magamat, amikor velem van.

nagyobb

Henrik megsimogatta az arcát. – Már nem tart soká, drágám. Az orvosok azt mondják, hogy másodszorra gyakran könnyebb. Tényleg könnyebb volt, igazság szerint két óra alatt véget ért. A baba a vártnál előbb érkezett; Anna még vissza sem vonult a szobájába. De a fájdalmai hiábavalónak bizonyultak. Amikor a bába becsomagolta a csöppnyi babát egy kelmébe, és letakarta halott arcát, Anna vigasztalhatatlanul zokogott. – Miért? Miért? – kiáltotta egyfolytában. – Más nőknek fia születik – nekem miért nem? Hölgyei megpróbálták megnyugtatni, de amikor meghallották, hogy jön Henrik, idegesen visszahúzódtak, és figyelmeztetően kiáltoztak: „A király! A király!" Anna összerándult a feldúlt ágyban. Tudta, hogy rettenetesen néz ki, arca feldagadt a sírástól, teste izzadt volt az erőfeszítéstől, mivel még nem mosdatták meg, és még mindig a véres ingét viselte. Maga köré húzta a lepedőket és a paplant. Little Pourquoi felugrott, és befészkelte magát mellé, mintha érezné a kétségbeesését. Henrik tekintete sebzett és vádló volt. Kétség sem fért hozzá, hogy ez Anna hibája. – Annyira sajnálom! – zokogta a királyné. – Túl korán jött.

– Hol van? – követelte Henrik. – Itt, Felség. A bába idegesen átadta neki a lepelbe burkolt csomagot. Henrik elhúzta a takarót. – Oh, Istenem, a fiam, a kisfiam – mormolta megtörtén, és könnyek csurogtak végig az arcán. – Vegye el. Visszalökte a testet a bába karjába, nagy erőfeszítéssel erőt vett magát, aztán mindenkire ránézett, aki jelen volt a szobában. – Erről nem beszélhetnek senkinek – parancsolta. – Ha kérdezik, azt kell mondaniuk, hogy a királyné elvetélt. Ne mondják, hogy fiú volt. Értik? Anna tudta, hogy a király bolondnak tűnne a keresztény világ szemében. A nők idegesen bólintottak. – Hagyom pihenni – mondta Gondoskodjanak a királynéról, hölgyek.

Henrik

Annának.

–

Anna ott feküdt, némán zokogva. Semmi nem úgy történt, ahogyan kellett volna. Mi lesz a hatalomról és az erényes nők uralmáról szőtt álmaival? Az egész csak a férfiak akaratától függő illúzió. Mert ha arra kerül a sor, a hatalom csak azon múlik, cserben hagyja-e egy nőt a teste. Gyorsan felépült, és július végére készen állt, hogy csatlakozzon Henrikhez az éves nyári vadászkörútján. De a kedve romokban hevert, mert a király hidegen viselkedett vele, amióta elveszítette a fiúkat. Ez kegyetlenség volt tőle, hiszen Anna is gyászolt, a babáért, magáért, és azért, hogy ez a tragédia mit jelenthet a számára. Ha a szülés előtt elkeseredett, most kétségbe volt esve. Nehéz volt ezen felülemelkedni, és úgy viselkedni, mint az a kifinomult, szellemes nő, akibe Henrik beleszeretett. Mégis, újra meg kell nyernie őt. Henrik is keserűen csalódott, de az eltávolodott külső alatt a szíve még mindig őérte dobog lángoló szerelemmel – ebben Annának hinnie kellett. Nem érzett magában sok hajlandóságot a szeretkezéshez, de Henrik visszatért az ágyához, körülbelül olyan kedvvel, mintha a

kötelességét teljesítené. Anna szívesen adta meg magát, tudta, az egyetlen módja, hogy megtartsa a királyt, ha egy újabb fiú fogan meg benne. Nem hitegette magát: örömtelen tapasztalat volt. És hamarosan rájött, hogy miért. Kiderült, nem titok, hogy Henrik megcsalja – ráadásul az ő egyik komornájával! Joan Ashley tizenhét éves volt, csinos lány, akit Anna korábban szégyenlősnek vélt, de jobb szó lett volna rá a szégyentelen. Mivel az ő hitele a királynál minden korábbinál alacsonyabb volt, nem volt hiány emberekben, akik célozgattak a helyzetre. Még Jane Rochfordot is rajtakapta, hogy pletykál a viszonyról, mire Jane zavartan elhallgatott. Úgy tűnt, hogy már egy ideje tart a kapcsolat. Annát emésztette a harag. Amikor Henrik legközelebb eljött, hogy vele vacsorázzon, elküldte a szolgálókat, és a hátát nekifeszítette az ajtónak. – Miért pazarolja a magjait arra az érdemtelen kis tehénre, Joan Ashley– re? – vonta kérdőre Henriket. – Ön az én férjem, és elég öreg, hogy annak a lánynak a nagyapja legyen! – Megfeledkezik magáról, Anna – vakkantott rá Henrik jeges hangon. – A királya vagyok, és jó oka van rá, hogy elégedett legyen azzal, amit önért tettem – és amit most nem tennék meg újra, ha elölről kezdeném. – Ez aztán remek! Ön követ el házasságtörést, és még engem hibáztat! – Álljon félre! – parancsolta Henrik vörösen a dühtől. – Máshol vacsorázom, ahol biztosan szívesen fogadnak. – Akkor menjen a ringyójához! – sziszegte Anna, és hagyta, hogy a király elnyomakodjon mellette. Amikor Henrik elment, nyüszítve a romolhatott el minden ennyire? Miért nem fiúval? És hol van az imádó szolga, aki udvarolt neki? Hogyan változhatott ilyen férfivá?

padlóra omlott. Hogy áldotta meg Isten egy olyan szenvedélyesen kegyetlen és esztelen

Három napig nem látta Henriket. Vágyott valakire, akihez őszinte lehet, akiben megbízhat. George, a felügyelő úr, Doverben elnökölt az udvarában, és Mary még mindig Heverben volt. Most már bármelyik nap megérkezhet. Bár ő nem George, de hűséges a szívében. Aznap este ünnepségre készültek a fogadószobában néhány Franciaországból érkezett küldött tiszteletére. Anna elfoglalta helyét Henrik mellett, aki meghajtotta a fejét, de nem volt hajlandó ránézni. Anna tudatában volt eltökélt profiljának, amely legtöbbször elfordult tőle Sir Thomas és más vendégek irányába. Azt, hogy a király elégedetlen vele, mindenki világosan láthatta. Anna apja a homlokát ráncolta. Tudott a tragédiáról, amely a lányát érte. Később tánc kezdődött. Henrik felemelkedett, meghajolt, és a parkettre vezette Annát. Ő mindent elkövetett, hogy kecsesen és csábítón táncoljon, mivel tudta, hogy minden szem rá szegeződik, de ennek nem sok hatása volt, mert Henrik visszakísérte a székéhez, és máris indult, hogy táncba kérje Joan Ashley– t. Anna reszketett a haragtól, miközben a buta liba diadalmas vigyorát figyelte. Az emberek őt bámulták, volt, aki sajnálattal, volt, aki elégedetten. Nem fog többet elviselni, határozta el. Amikor véget ér a tánc, és mindenki elkezd beszélgetni, kisurran. És akkor meglátta, hogy a nővére belép a terembe. Mary nagy hassal, virágzón az anyaságtól, minden tekintetet magára vont. Az egész világ tudomására hozta az állapotát, és az udvaroncok, köztük a király is, döbbenettel vagy élvezettel nézték... Anna azonnal felemelkedett, és elindult, hogy üdvözölje a nővérét, mosolygó arcot öltött, aztán pukedlizett a királynak, és amilyen gyorsan csak tudta, elvezette Maryt. Sarkukban jött az apjuk, olyan arccal, mint az istenítélet. Követte őket Anna lakosztályába, és mielőtt Mary megszólalhatott volna, rátámadt. – Már megint kurválkodtál, lányom? Mary szembenézett vele.

– Nem! Férjhez mentem. – Férjhez? – ismételte el az apja. – Az engedélyem nélkül? – Vagy az enyém nélkül! – szólt közbe Anna. – A királynéd vagyok! Kiről van szó? – William Staffordról – mondta Mary dacosan. – Calais-ben ismerkedtem meg vele, aztán a koronázásodon ismét találkoztunk. Meglátogatott Heverben. – Többet is csinált ennél – bömbölte az apja. – Bocsásson meg – kérte Mary de szeretjük egymást. – Stafford a calais-i gamizonból? – dörögte Sir Thomas, mopszli arca vöröslött a dühtől. – Egy alacsony rangú és vagyontalan férfi! Legalább a család hasznára kötöttél volna házasságot. – Tizenkét évvel fiatalabb nálad! – tette hozzá Anna undorral. – William szeret! Feleségül akart venni. Mary büszkébb volt, mint amilyennek Anna valaha látta. – Szeret, bah! – Apja fröcsögött. – Ha szerelemből kötsz házasságot, megsérted Istent, a jó rendet és mindent. Ez önfejűség és ostobaság. Az hagyján, hogy elmulasztottad a mi engedélyünket kérni, de nem volt benned annyi tisztesség, hogy engedélyt kérj a királytól! És mi van anyáddal? Őt kegyeskedtél informálni? Mary a fejét rázta. A hősködése elpárolgott. – Megfizettünk egy tisztviselőt Tonbridge-ben, hogy adjon össze bennünket. Anyám rettentő dühös volt, amikor elmondtuk neki. írt önnek. Ezért kellett idejönnünk. Most már sírt. Apja rendíthetetlen volt. – Egyszerűen úgy cselekedtél, hogy sem ránk, sem a király várható nemtetszésére nem voltál tekintettel. A királyné nővére vagy!

Soha nem jutott eszedbe, hogy a botrány, amelyet ez a házasság okoz, hogyan fog hatni az ő tekintélyére? – Nem gondoltál rám! – tett szemrehányást Anna, és már maga is közel állt a könnyekhez. – Legkevésbé egy botrányra van most szükségem. Odakintről lépések zaja hallatszott. Kitárult az ajtó, és bejelentették a királyt. Henrik bemasírozott, arca sötétlett a dühtől. – Mistress Carey, az egész udvar önről beszél – csattant fel. – Szép kis műsort rendezett a vendégeimnek. Mary reszketve térdet hajtott, könnyek csorogtak végig az arcán. – Titokban férjhez ment William Staffordhoz, a calais-i gamizonból – magyarázta Anna. – Valóban? – válaszolta Henrik. – Meg vagyok lepve, hogy valaki az ön véréből ilyen alantas házasságot köt. Ráadásul olyan valakivel, akinek a nevét felségárulás bűne szennyezi. Nem felejthetem el, hogy ennek a Staffordnak a rokona, Buckingham, azért vesztette el a fejét, mert összeesküdött ellenem, vagy, hogy a Staffordok az özvegy hercegnőt támogatták. – Sir, William hűséges, és Felséged szerető unokatestvére – mondta Mary, aki közben rátalált a hangjára. – Jó ember, és szeret engem. – Legyen úgy, de önnek engedélyt kellett volna kérnie, mielőtt hozzámegy feleségül. Ön besározta a tisztességét és megszegte a kötelességét, amellyel a lordomnak, az ön apjának, és a királynéjának tartozik. Minden okuk megvan rá, hogy felbőszüljenek ezért a rangon aluli házasságért. – Sir – könyörgött Mary –, a világ oly kevéssé értékelt engem. Megbénítva éltem. A családom szégyell. De Stafford úr kedves volt hozzám, kedvesebb, mint bárki más az életemben – és a kedvesség többet jelent, mint a származás vagy a rang. Milyen igaz, gondolta Anna féltékenyen. Kezdett rájönni, hogy Mary helyzete mennyivel kedvezőbb, ha összehasonlítja a sajátjával.

Marynek férje van, aki imádja és kedves hozzá, miközben Henrik hűtlenkedik és kegyetlen is tud lenni; Mary reménykedhet egy gyerekben, míg ő épp most tört össze brutálisan. Mary az ostobasága révén megkapta a világot, miközben ő maga, aki évekig vágyakozott és mesterkedett és imádkozott, még nem tapasztalta meg az igaz szerelmet, és a biztonságot, hogy egy fiút tarthasson a karjában. Égette a nővére iránt érzett harag. – Soha nem értékeltél engem – vádolta Mary. – Neked mindig sikeresnek kellett lenned, amikor én kockára tettem a hírnevemet és beszennyeztem a család becsületét, bár nem az én hibám volt. Anna érezte, hogy Henrik kényelmetlenül fészkelődik mellette. Megérdemli, gondolta. Csak fészkelődjön! – Jobban tenné, ha nem beszélne így a húgával – figyelmeztette Henrik Maryt. – Ez nem az ő hibája. Az számít, hogy ön rangon alul kötött házasságot. Ez a gyerek házasságban fogant? – Nem, sir. – Mary elpirult. – Akkor egy fillért sem kapsz tőlem! – horkantott az apja. – És azt hiszem, Őfelsége egyet fog érteni, hogy jogom van beszüntetni a járandóságodat. – Mostantól a férje kötelessége, hogy támogassa önt – helyeselt Henrik. – És nem akarlak a fedelem alatt látni – ugatta az apja. – De hát hová menjünk? – nyüszített Mary. – Az nem az én dolgom! – Én pedig nem akarom, hogy az udvarba jöjj – közölte Anna. Eltekintve a botránytól, nem óhajtott egy állandó emlékeztetőt arra, hogy ő mit nem kapott meg. Mary látványa az odaadó Stafforddal több volna, mint amit el tud viselni. Henrikhez fordult. – Rászolgálnak a kitiltásra az engedetlenségük miatt, sir.

– Egyetértek – bólintott a király. – Mistress Stafford, ezt magának köszönheti az ostobasága miatt. El kell hagynia az udvart, és nem térhet vissza, amíg nem szólítjuk. – Ne! Kérem! – kiáltott Mary, de Henrik már megfordult, hogy távozzon, és Anna követte. – Atyám, tegyen róla, hogy még ma este elmenjen – mondta Anna, mielőtt az ajtó becsukódott mögötte. Az őszi levelek vastagon fedték a földet, amikor megérkezett a hír, hogy Kelemen pápa meghalt. – Meghalt a patás ördög – jegyezte meg Cromwell, amikor elmondta az újságot Annának. – Már megválasztották az utódát, III. Pált. Ő rögtön világossá tette, hogy nem fogja támogatni, amit nagy előszeretettel a király engedetlenségének nevez. Azzal fenyegetőzött, hogy érvénybe lépteti a kiátkozási ítéletet, amelyet Kelemen ugyan meghozott, de soha nem tett nyilvánossá. Őfelsége, természetesen, figyelmen kívül akarja hagyni ezt a fenyegetést, de óvatosnak kell lennünk. Ha a római püspök úgy dönt, hogy ezt a döntést nyilvánosságra hozza, és háborúra uszítja a császárt, a király, mint kiátkozott, egyedül marad, nem remélhet segítséget más keresztény nemzetektől. – Gondolja, hogy a római püspök beváltja a fenyegetését? – kérdezte Anna, és már látta, hogy Katalint és Máriát diadalmenetben visszahozzák Whitehallba, és őt... Óh, Istenem, mit tennének vele? – Nem szabad elbizakodottnak lennünk – mondta Cromwell, – de azt hiszem, az egész csak politikai blöff. Bár Henrik támogatta Annát a nővére elleni fellépésben, és fokozatosan megenyhült iránta, a pletykák szerint a király még mindig flörtölt Joan Ashleyvel. Ez emésztette Annát. Kétségbeesésében elhatározta, hogy véget vet a viszonynak. Jane Rochford élvezettel pletykált az afférról, ezért Anna úgy gondolta, Jane ezt jóváteheti azzal, hogy segít neki. Anna sohasem

kedvelte a sógornőjét, és az ellenszenv, kölcsönös volt. De ez nem számított. Jane fizetni fog a káröröméért. – Meg akarok szabadulni Joan Ashleytől – mondta neki Anna. – Szükségem van valami indokra, hogy elküldjem. Talán kitalálhatnánk valamit, hogy sürgősen hazahívják? Jane nagy szeme csillogott. Anna gyanította, hogy mivel nincs semmi izgalom az életében, közvetve élvezi a más életében felbukkanó valóságos izgalmat. Jane ezért nagyon készségesnek mutatkozott, hogy részt vegyen ebben az intrikában. – Sokkal jobb volna, ha rászolgálna, hogy elküldjék – javasolta. – Tényleg jobb volna – értett egyet Anna. – Ha elterjeszthetnénk róla, hogy boldog-boldogtalan megkaphatja, akkor nekem minden indokom megvolna, hogy elküldjem – és a király dühös volna rá, hogy megosztja a kegyeit. Nem tűrne egyetlen riválist sem. Jane, ön ismer minden létező pletykát. Ki tudná önnél jobban elterjeszteni ezt a vádat? Napokon belül az egész udvar a király szeretőjéről suttogott, és arról, milyen különös, hogy a király olyan valakire pazarolja a figyelmét, aki válogatás nélkül lefekszik mindenkivel. Anna mosolygott magában. Édes a bosszú! Ad még egy-két napot, aztán elküldi a lányt, hogy csomagoljon. De még aznap délután megjelent nála Jane Rochford, könnyek közt. – Kitiltottak az udvarból! – kiáltotta. – Rögtön indulnom kell, és ez az ön bűne! – Milyen alapon tiltották ki? – akarta Anna tudni. – Azon, hogy pletykát terjesztettem! A titkár úr elé citáltak. Azt mondta, hogy több ember tanúskodott, hogy én találtam ki az egészet, hogy ön megszabadulhasson Joan Ashleytől. Azt hiszem, figyeltek. Bárcsak soha ne segítettem volna önnek a felelőtlen tervében! És anélkül, hogy térdet hajtott volna, elrobogott a George-dzsal közös szállásukra.

Hála Istennek, megszabadultam tőle, gondolta Anna. De aztán aggódni kezdett, amikor eszébe jutott, hogy Jane azt mondta, talán figyelték. Ha tényleg figyelték, akkor ő maga, Anna is megfigyelés alatt állhat. Jane– nek igaza volt. Tényleg felelőtlenség volt ez a terv. – Sajnálom – sietett elnézést kérni, amikor George bejött a szobájába, és elmesélte, hogy Jane hazament Grimstonba. – Én nem! – vágott az öccse egy grimaszt. – Megkönnyebbüléssel látom a hátát. Megkeseríti az életemet az örökös rosszindulatával. Bárcsak soha meg se pillantottam volna. – Kőkemény arca ellágyult. – Jobban aggódom miattad, nővérem. A király, hogy fogadta ezt? – Nem tudom – vallotta be Anna, és meghűlt benne a vér a gondolatra, hogyan reagál majd Henrik. – Nem láttam azóta. – Ha látod, légy szeretetteljes, de bűnbánó. Mondd, hogy kétségbeesésedben tetted, mert féltél, hogy elveszíted. – így fogok viselkedni – egyezett bele Anna, reszketve a gondolattól. Henrik nem jött el, hogy leszidja vagy számon kérje, de hamarosan nyilvánvalóvá tette az elégedetlenségét. Anna elment, hogy meglátogassa Erzsébetet Richmondban. Furdalta a lelkiismeret, mert nem kereste fel a lányát az első születésnapján. Norfolk nagybátyja és Suffolk gróf, és egy urakból és hölgyekből álló kíséret ment vele. Egy ideig játszott a gyerekkel, aki megállás nélkül csacsogott, és tele volt kíváncsisággal, körbetotyogott a bársonyszoknyáiban és a masnis főkötőjében, és rávetette magát a sokat tűrő Little Pourquoi-ra, miközben Lady Bryan és a dadák készen álltak, hogy elkapják, ha elesne. Kíváncsian méregette Annát, anyja arcához nyújtotta pámás kezét, és megcsípte. – Szép hölgy – mondta.

A két herceg, miután elhalmozták a hercegnőt az elvárt dicséretekkel, fészkelődni kezdett. – Már nem maradok sokáig – mondta Anna. – Lassan leszáll az éjszaka. Négy órakor elmegyünk. Norfolk ekkor megdöbbentette. – Felség, a király azt parancsolta, hogy látogassuk meg Lady Máriát, mialatt itt vagyunk, és adjuk át az üdvözletét – mondta olyan hangon, amely nem tűrt ellentmondást. – Nem fognak odamenni! – fortyant fel Anna. Képtelen volt elhinni, hogy Henrik ilyet tett. – Ez Őfelsége parancsa – jelentette ki Suffolk. – Nem merünk nem engedelmeskedni. És ezzel kisétáltak. A többi úr és néhányan a hölgyek közül is követték őket. Anna felállt, és Erzsébetet Lady Bryan felé hessegette. Reszketett a döbbenettől, amikor ráeszmélt, hogy gyengül a hatalma, és hogy ezt mindenki tudja. Lehetséges volna, hogy Henrik még most is azt fontolgatja, hogy visszaállítja Máriát az örökségbe? Ha így van, mi lesz vele és Erzsébettel? Tennie kell valamit. Bárcsak terhes volna! De Henrik nem kereste fel az ágyát, amióta jelenetet csinált Joan Ashley miatt – és a kis szuka még mindig az udvarban volt. Miközben visszaeveztek vele Whitehallba, behúzott függönyök mögött ült a kabinjában. Nem volt hajlandó szóba állni azokkal, akik elárulták. Amikor elérte a szobája menedékét, rávetette magát az ágyra, és forró könnyeket ontott a kétségbeeséstől. Miután rendbe jött egy kicsit, úgy döntött, hogy politikus lépés volna úgy tenni, ahogy Henrik óhajtja. Ha ő is barátságosnak mutatja magát Máriával, az sokat segíthet, hogy visszaszerezze a király jóindulatát. így hát melegen írt a mostohalányának, és biztatta, hogy legyen vidám.

Nem jött válasz. De Anna gyanította, hogy Henrik hallott a leveléről, mert újra elkezdte látogatni őt éjszakánként. Még mindig távolságtartó volt, és csak annyi ideig maradt, amennyi ahhoz kellett, hogy megtermékenyítse, de egyelőre ez elég volt. Amint gyermeket vár, a király vissza fog térni hozzá úgy, ahogy régen, és Joan Ashley mehet és felkötheti magát! És amikor neki fia születik, senki sem mer majd hozzányúlni. Franciaország admirálisa Angliába jött hivatalos látogatásra azzal a céllal, hogy erősítse a baráti viszonyt a két királyság között. Henrik nagy bankettet adott a tiszteletére, és sok gyönyörű hölgyet meghívott az udvarba, hogy vegyenek részt az ünnepségeken. Anna elnökölt, és nagy gonddal választotta meg az öltözékét. Egy pillantás a tükörbe elárulta, hogy feszültnek és boldogtalannak látszik, és mind a harmincegy éve leolvasható róla. Megcsipkedte az arcát és összeszorította az ajkát, hogy pirosabbnak tűnjenek. Lényeges volt, hogy ő fessen a legjobban a többi hölgy mellett. El akarta bűvölni az admirálist, aki a francia király barátja volt, és nagy hatalommal bírt Franciaországban. Meg kellett őt győznie, hogy nincs jobb menyasszony Ferenc király legfiatalabb fia, Károly, Angouléme herceg számára, mint Erzsébet hercegnő. Ha Ferenc beleegyezik ebbe a házasságba, ez azt fogja jelenteni, hogy nyilvánosan elismeri őt, mint királynét és Erzsébetet, mint Henrik törvényes örökösét. És amint Erzsébet a fia jegyese lesz, Ferenc biztosan olyan nagyhatalmú barátja lesz Annának, amilyen a császár Katalinnak. Anna a közeledést Henrik áldásával intézte. Maga a király javasolta ezt a házasságot valamikor régebben. Nem mondta ki kereken, de Anna kitalálta, hogy előre gondolkodik, azokra az időkre, amikor Erzsébet Anglia királynője lesz. Azzal, ha egy fiatalabb fiúhoz megy, aki nincs elkötelezve az országának és élhet itt, megakadályozhatja, hogy Anglia Franciaország alárendeltje legyen. Ezer gyertya világította meg a nagytermet, az étkészlet a tálalón szikrázott a fényükben. A bankett alatt az admirális, egy művelt és meglehetősen jóképű arisztokrata, udvariasan hallgatta Anna érveit. Semmit nem árult el abból, amit gondol. Anna, miután látta, hogy

rábeszéléssel már nem nyerhet többet, megkérdezte, hogy a vendége találkozott-e valaha Leonardo da Vincivel. Az admirális azt mondta, hogy találkozott, és hogy az öregember imádott portréja, a Mona Lisa most Ferenc király fürdőszobájában lóg. Anna felidézte magában a francia udvarban töltött időt, és a táncolókat figyelte, amikor Henrik csatlakozott hozzájuk. – Admirális uram, elmegyek, idehozom a titkárát, és bemutatom a királynénak – mondta. Anna nézte, ahogy elmegy, kígyózik a pörgő párok közt, aztán hirtelen megáll, és meghajol egy hölgy előtt. Joan Ashley! Másodpercek múlva már együtt táncoltak. Anna a megrázkódtatástól hangosan felnevetett. Az admirális sértettnek tűnt. – Asszonyom, rajtam nevet? – kérdezte. Anna sietve megrázta a fejét, és odamutatott, ahol a király állt. – Elment, hogy elhozza az ön titkárát – mondta –, de összeakadt egy hölggyel, aki tökéletesen kiverte a fejéből, hogy miért indult el! Ismét elnevette magát, de már könnyek szöktek a szemébe. Az admirális zavartan elfordult. Mary már három hónapja vidéken élt. George megtudta, hogy ő és William a Stafford családhoz költöztek. – Még mindig iszonyú dühös vagyok rá – mondta Anna az öccsének. – Jobban teszi, ha nem mutatkozik itt. De most megjelent Cromwell, és átadott Annának egy Marytől kapott levelet, amelyben Mary azért könyörög neki, hogy járjon közbe az érdekében. Anna elolvasta, aztán undorral visszalökte a levelet Cromwellnek. – Semmi kegyet nem remélhet! – csattant fel. – Soha nem hallottam még, hogy egy kérelmező ilyen dacos hangot üssön meg,

amelyben semmi megbánás nem érződik. Miből gondolja, hogy az ő nehéz helyzete több sajnálatot érdemel, mint bárki másé? Cromwell mester, Mary túl sokat követel öntől. Ha valóban azt reméli, hogy megbékélhet velem, rossz utat választott. Azt nem mondta, hogy Mary szavai milyen élesen a szívébe hasítottak. Lehet, hogy találhattam volna olyan férfit, aki rangosabb születésű, de biztosíthatom, olyat sohasem találtam volna, aki ennyire szeret. Inkább koldulnék vele a kenyeremért, mint hogy a legnagyobb királyné legyek. A gúny túl mélyre hatolt. Lemeztelenítette Mary féltékenységét, és aláhúzta kettejük helyzetének keserű iróniáját. – Soha többé nem fogadom az udvarban – mondta Anna Cromwellnek. – Hasztalan volna könyörögnie érte. – Nem volt szándékom ezt tenni, asszonyom. – Cromwell fanyarul mosolygott. – Éreztem az epét a levélben. Azt fogom tanácsolni neki, hogy menjen Calais-ba a férjével, és maradjon ott. Közeledett a karácsony, és Anna és a hölgyei ruhát varrtak a szegényeknek, amikor megérkezett Henrik, szokatlanul ünnepélyes hangulatban. – Elmehetnek – mondta, és a hölgyek szétspricceltek. Leült a székbe Annával szemben, aztán újra felállt, átjött a kandalló Anna felőli oldalára, leguggolt a királyné elé, és megfogta a kezét. Annát annyira letaglózta ez a gesztus, hogy amikor Henrik a szavakat kereste, azt hitte, azt fogja mondani, hogy kettőjük között mindennek vége. Ez történt Katalinnal is. – Tudom, hogy nagyon szerette Little Pourquoi-t – szólalt meg Henrik végül. – Anna, sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de kiesett egy ablakból az elmúlt órában. Semmit nem lehetett tenni, hogy megmentsük. – Oh, nem! – kiáltott fel Anna kétségbeesetten.

Henrik tétovázott, aztán Anna érezte, hogy átöleli, és bár gyászolta Little Pourquoi szörnyű végét, jó volt éreznie, hogy Henrik ilyen közel van és hosszú idő után újra kedves hozzá. Egy értékes pillanatig biztonságban érezte magát. – Senki nem merte elmondani önnek – morogta Henrik a hajába. – Jó unokahúgom, Margit jött oda hozzám, és megkért, hogy megtenném-e. Nagyon sajnálom. Biztos, hogy azonnal elpusztult. Henrik elhúzódott, és Anna kutatón nézett a szemébe. Csak sajnálatot tudott kiolvasni belőle. A karácsony rettenetesen sikerült. Harry Percy az udvarban volt, és amikor szembetalálkoztak az egyik galérián, Harry mélységesen megvető pillantást küldött felé, és továbbsétált, még azt a fáradságot sem vette, hogy meghajoljon. Anna úgy érezte magát, mint akit arcul csaptak. – Légy vidám, húgom! – korholta Norfolk nagybátyja aznap este a vacsoránál. – Ilyen savanyú arccal nem fogod a királyt az ágyadba csalni! – Miért nem megy és cseszi meg magát? – támadt rá Anna, és mindenki csak bámult. Norfolk felállt, lecsapta a szalvétáját és kivonult. – Látom, miért hívnak a nagy kurvának! – köpte oda, amikor elérte Anna szobájának az ajtaját. A király épp abban a pillanatban érkezett meg. Norfolk majdnem beleütközött. Henrik a hercegre, aztán Annára nézett. Anna azt várta, hogy szétrobban, és kérdőre vonja a nagybátyját, amiért ilyen ocsmányul beszélt vele – biztosan hallotta –, de Henrik nem szólt semmit, és nyilván úgy döntött, hogy a szeretője kellemesebb társaság lesz, mert visszafordult. Anna közel állt a kétségbeeséshez. Volt idő, amikor a király megtorolt volna egy őt ért ekkora sértést, de Henriket ez már nem érdekelte.

24 fejezet 1535 Január közepén egyik este Henrik Annával vacsorázott. Hangulata vidámabbnak, békés szándékúnak tűnt. – Ennek örülni fog – mondta. – Cromwellt kineveztem főlelkésznek, és felhatalmaztam, hogy a birodalom összes vallási intézményében látogatást tegyen. Önhöz hasonlóan, én is szeretném kiirtani a visszaéléseket az egyházamon belül, és túl sok jelentés érkezett a kolostorokban történő szabálytalanságokról. Ráadásul Cromwell arról értesít, hogy a kisebb házakban nincsenek meg az anyagiak, hogy fenntartsák magukat. Anna kedélye szárnyalni kezdett. – Megreformálja a kolostorokat? – Szeretném felmérni a vagyonukat és felfedni a működésük hiányosságait. – Bezárja a szegény vagy korrupt intézményeket? Henrik tétovázott. Bort töltött magának és mélyen beleivott. – Idővel mindet be akarom zárni. – Mindet? – Anna erre nem számított. – Nincs ebben semmi új, Anna. V. Henrik is ezt tette száz évvel ezelőtt. Wolsey bezárt néhány kisebb vagy korrupt házat. Tudja, hogy csak két új alapítás történt Angliában az elmúlt száz évben? – De a kolostorok támogatják a szegényeket. Gondoskodnak a betegekről. – Ezek a pápistaság melegágyai! – szakította félbe Henrik. – Felforgatok és hűtlenek. És kövérre híznak azon a vagyonon, amely, mint az egyház fejét, engem illetne meg. így hozzájutok az anyagiakhoz, hogy támogatást vásároljak a reformjaimnak – a

reformoknak, amelyeket ön is akart, Anna. Eladhatom a kolostorok birtokát azoknak, akik védik az álláspontomat Rómával szemben, és a többi mehet a kincstáram feltöltésére. Szinte teljesen üres. Anna tudta ezt. A király elherdálta apja vagyonát élvezetekre és eredménytelen háborúkra. Anna sok tekintetben egyetértett Henrik terveivel, és a céljával, hogy kiirtsa a pápistaságot. De ez milyen következményekkel járhat az összes szerzetesre és apácára nézve, akik az utcára kerülnek, a betegekre, akikről senki más nem fog gondoskodni, a koldusokra, akik éhezni fognak, ha nem részesülnek a kolostorok kapujánál kapott alamizsnában, és az utazókra, akik nem fognak szállást találni éjszakára? És legalább ennyire rossz lenne azoknak a házaknak a tragikus elvesztése, amelyek kitűnő műveltségükről és tanításukról híresek, és a tudás és csodálatos könyvtárak letéteményesei. Ez Cromwell műve, Anna ebben biztos volt. Talán nem ígérte meg, hogy Henriket a leggazdagabb királlyá teszi, aki valaha uralkodott Angliában? De átgondolta ezt a tervet? Biztosan van ennek jobb módja is! – Nem kételkedem, hogy Felséged mindent a legjobb szándékkal fog tenni – mondta. Eltökélte, hogy utánanéz, mi szivárog ki és mit tehetne ő, hogy kompromisszumot lehessen kötni. Henrik vele maradt azon az éjszakán. Élénken megszerezte magának az élvezetet, és már épp a hálóingét vette fel, hogy visszatérjen a saját lakosztályába, amikor Anna megragadta a kezét. – Gondolja, hogy Ferenc beleegyezik Erzsébet házasságába? – kérdezte, és közben abban reménykedett, hogy Henrik nem veszi észre, mekkora jelentőséget tulajdonít ennek. Henrik felsóhajtott, és kiszabadította a kezét. – Nem tudom, Anna. Ferenc jó fia lett az egyháznak, kiirtotta az eretnekséget és a szabad gondolkodást. Lehet, hogy ingadozik,

összeházasítsa-e a fiát valakinek a lányával, akinek a házasságát oly gyakran megkérdőjelezik. Jeges szilánkok szúrták át Anna szívét. Az a Henrik mondja ezt neki, aki olyan hévvel próbálta biztosítani, hogy mindenki ismerje el őt törvényes királynéjának! Talán most ő kételkedik benne? Arra gondol, hogy tőle is elválik? Miközben ott feküdt egyedül, arról győzködte magát, hogy ha meg is bánta a király, hogy feleségül vette, egyelőre még biztonságban van. Ha Katalin támogatói bármijeiét látnák, hogy a király elhagyni készül őt, azt annak a beismeréseként értékelnék, hogy Henrik végig tévedett, és sürgetnék, hogy vegye vissza Katalint. És abban biztos volt, hogy Henrik ezt már soha nem tenné meg. Februárban Palmedes Gontier, Franciaország admirálisának a titkára, mindkettejüktől kihallgatást kért. – Biztosan Erzsébet házassága miatt! – kiáltott fel Anna. – Ha azt kérte, hogy ön is legyen jelen, akkor így kell lennie – mosolygott Henrik. – Helyes, hogy kikérik egy királyné véleményét, amikor a lánya férjhez megy. Anna Henrik mellett ült az emelvényen a zsúfolt fogadóteremben, és a közeledő Gontier-ra mosolygott. A titkár meghajolt, és átnyújtott neki egy levelet az admirálistól. Anna mohón elolvasta, de a hangulata keserűvé vált, amikor látta, hogy egy szó sem áll benne Erzsébet eljegyzéséről. Henrik átvette a levelet, ő is elolvasta, és olyan haragosan nézett Annára, mintha ő tehetne erről. – Ha megbocsát, kikérem a Tanácsom véleményét – mondta. Otthagyta Annát Gontier-val, és átvonult a várakozó lordjaihoz. Anna előre intette Gontier-t. Valamit mondani kell. Az, hogy Ferenc király tudomást sem vett a javaslatukról, felér egy sértéssel.

Anna érezte, hogy a lordok és udvaroncok a fogadóteremben árgus szemmel, sokan rosszul leplezett ellenségességgel figyelik. Henrik is őt nézte. Ahogy a küldött közelebb ért, Anna lehalkította a hangját. – Mondja meg az urának, sir, a hosszas halogatása annak, hogy választ küldjön a házassági ajánlatra, király uramban sok furcsa gondolatot szült, amelyeket orvosolni szükséges. Remélem, király bátyám nem kíván az őrületbe vagy teljes kétségbeesésbe kergetni engem, mert már ehhez közel érzem magamat, és nagyobb fájdalomban és bajban vagyok, mint a házasságom óta bármikor. Gontier hátrahőkölt, szemmel látható zavarban a királyné kitörésétől. Anna tudta, hogy ez a diplomáciai etikett megbocsáthatatlan megsértése, de nem törődött vele. A lánya és a maga jövőjéért harcolt. – Kérem, beszéljen az admirálissal az érdekemben – könyörgött. – Nem tudok olyan bőven beszélni önnel, ahogyan szeretnék, mert félek attól, ahol vagyok, és a szemektől, amelyek figyelnek. Nem írhatok, nem láthatom újra, és nem beszélhetek tovább önnel. Felállt, otthagyta a megdöbbent titkárt, aki csak bámult rá, és csatlakozott Henrikhez. A király kézen fogta, és kivezette az előtérbe. – Elmondtam neki, mennyire szeretnénk ezt a házasságot – mesélte Anna könnyedén. Anna, aki állandóan figyelt, már több napja látta, hogy Joan Ashley lógó orral járkál. – Azt hiszem, vagy inkább remélem, hogy a király belefáradt – mondta Madge Sheltonnak. Az asztalnál ültek Mary Howarddal és Margaret Douglasszal. Költeményeket néztek át, amelyeket Madge és a barátnői gyűjtöttek a könyvük számára. – így van – mondta Madge. – Joan sírt emiatt ma reggel.

– A király mindig ingatag volt! – Anna keserűen nevetett. – Egész egyszerűen, Madge, feladtam, hogy hűséget váljak el tőle. Amit nem tudtam elviselni, az ennek a kis szukának az arroganciája volt. – Többé már nem arrogáns – vigyorgott Madge. – Szerencséd van, hogy Norris a hódolód – mondta neki Margaret. – Jó ember. 0 soha nem lenne hűtlen. Anna megdermedt. Norris Madge-nek udvarol? Ez lehetetlen! Norris őt szereti, ezt tudja. De ő tiltott gyümölcs a számára... és Norris férfi, egy férfi szükségleteivel. Örülnie kellene, hogy Sir Henry máshol keresi a boldogságot. Ám ez nem enyhítette a seb fájdalmát, amelyet épp most kapott. Madge kíváncsian figyelte. Találkozott a szemük. – Soha nem lehet hűséges hozzám. Mást szeret. Ha ő kitalálta, akkor talán mások is. – Butaság! – Margaret rámosolygott Madge-re. – Nekem azt mondta, hogy reméli, hozzámész. – Nos, nem megyek – jelentette ki Madge. – És ha a királynak szüksége van egy szeretőre, Felséged olyat küldjön az útjába, aki szereti önt, és megnyerheti a király együttérzését az ön számára. Szemük újra találkozott. – Felajánlkozik? – kérdezte Anna egy hosszú szünet után. – Már eddig is voltak szeretőim – vonta meg a vállát Madge, – A lepedők közt a király ugyanolyan férfi, mint akármelyik másik. – Megtenné ezt nekem? – kérdezte Anna mélyen meghatódva. – Hiszen ön és én egy vérből vagyunk. Természetesen megtenném. Mindnyájan olyan sokat köszönhetünk önnek.

– Biztos, hogy meg akarja tenni? – kérdezte Anna. – Na és mi a helyzet a kockázattal? – Vannak módszerek, hogy elkerüljük a terhességet – nevetett Madge. – Egy nőnek élveznie kell az együttlétet ahhoz, hogy megfoganjon. Majd valami szomorú dologra gondolok, ha elragad a hév! Anna bizarrnak érezte, hogy így megtervezik Henrik, a saját férje elcsábítását. Hová süllyedt? De ha Madge rá tudná beszélni, hogy kedvesebben bánjon vele, megérné. – Sikerült! – suttogta Madge két nappal később, amikor misére kísérte Annát. Anna nem tudta mit érezzen – örüljön vagy féltékenykedjen. Hálásnak kellene lennie Madge-nek, mégis úgy érezte, hogy becsapták. Henrik talán igyekezett örömet szerezni az unokahúgának. Annával már nem törődött. Két nappal később azonban Madge csüggedtnek látszott. – Nem hajlandó beszélgetni, és amikor megemlítettem Felségedet, azt mondta, hogy jobb dolgunk is van ennél. Egy hét után véget ért az affér. – Nem tudom, hogyan bírj a ki, Anna – mondta Madge, miközben a királyné ékszeres dobozában keresgélt, és Urian az orrával bökdöste a kezét. – 0 a legunalmasabb szerető, akivel valaha dolgom volt. Hála Istennek, elege lett belőlem. Lady Mária ismét megbetegedett. Henrik a szobájában találta Annát, leveleket írt. – Az orvosok félnek, hogy meghalhat – mondta neki. Végtelenül boldogtalannak és elkeseredettnek látszott. – Chapuys sürgeti, hogy küldjük el az anyjához, aki majd ápolja, de ezt nem merem megengedni. Mi van, ha külföldre menekül, amit könnyen megtehet, ha Katalinnal van? A császár segítséget nyújthat neki, aztán váltságdíjat követelhet tőlem. – Leült, fejét a kezébe temette. – Ha

Katalin átvenné Mária szerepét, olyan kegyetlen háborút indítana ellenem, amilyet az anyja, Izabella, viselt valaha Spanyolországban. – Mindketten lázadók és árulók, akik halált érdemelnek – jelentett ki Anna –, és amíg élnek, mindig bajt fognak okozni önnek. – Ha adna nekem egy fiút, semmit sem tehetnének! – kiáltott fel a király. – Az ég a tanúm rá, hogy megpróbáltam! – feleselt Anna. – Naponta imádkozom egy fiúért, de attól félek, hiába. Egyik éjszaka volt egy álmom, amelyben Isten felfedte nekem, hogy addig nem fogannak meg gyermekek bennem, amíg Katalin és Mária él. Henrik undorral nézett rá. – Néha elgondolkozom, hogy Isten egyetérte ezzel a házassággal. Törődjön a kötelességével, asszonyom, és ne próbáljon kifogásokat találni. És Henrik, minden további szó nélkül, felállt és otthagyta Annát. Ennél nyomorultabbul és bizonytalanabbul már nem is érezhette volna magát. Az is csak rontott a helyzetén, hogy apja állandóan beszámolt neki azokról, akik pocskondiázták. Egy nőt bebörtönöztek, mert kurvának és obszcénnak nevezte, egy papot pedig azért, mert azt mondta, úgy bűzlik, mint egy üzekedő koca. És ami még rosszabb, egy szerzetest a Tanács elé cibáltak, mert állította, hogy az ifjú Henry Carey a királynak Anna nővérétől született fia. Szerencsére a fiú, akiről Anna gondoskodott, amióta Mary és William Stafford Calais-ba távoztak, Heverben volt a nagyanyjánál, így megóvhatták a pletykáktól. Ezek kisemberek voltak, bűnük csupán a lázadás fogalmát merítette ki. A befolyásos személyek ellenszegülését Anna sokkal fenyegetőbbnek érezte. Henrik bármit mondott is, amikor kettesben voltak, a nyilvánosság előtt nem veszítette el az arcát. Mindenkinek el kell ismernie, hogy igaza volt, amikor félretette Katalint, és feleségül vette őt, és hogy Erzsébet a törvényes örököse, valamint,

hogy ő, a király, az angol egyház legfőbb feje. Amikor azokról volt szó, akik megtagadták az esküt, könyörtelenné vált. Májusban a londoni karthauzi kolostor priolját, két karthauzi priort és egy Sion-rend-beli szerzetest felakasztottak, kibeleztek és felnégyeltek Tybumnél. Norris ott volt, végignézte, és aztán elmondta Annának, hogy ezek a szerzetesek közel sem voltak megrémülve, vidáman mentek a halálba. Megkímélte a királynét a szomorú részletektől, de Anna alig tudta elképzelni, mit jelenthet, amikor az embert fakereten végighúzzák az utcákon, aztán felakasztják, amíg félhalott nem lesz, majd levágják, hogy végigszenvedje a kiherélés, a kibelezés és lefejezés szörnyűségeit. Legalább azt már nem élik meg, amikor felnégyelik a testüket, hogy közszemlére tegyék a darabjaikat. – Hogyan reagáltak az emberek? – kérdezte. összerezzent. – Engem hibáztatlak – suttogta Anna.

Norris

Norris bólintása szinte észrevehetetlen volt, szeme együttérzést sugárzott. Anna elfordult. Nem szabad arra gondolnia, hogy Norris mit jelent a számára. Ha megteszi, összeomolhat. Azon a héten Henrik újra Fisher és More elé tetette az esküt, és ők újra elutasították. – Árulók és megérdemlik a halált – emlékeztette Anna a királyt újra, meg újra, és elkeseredetten kívánta, hogy örökre hallgattassák el ennek a két embernek a hangját. – Bíróság elé állnak – mondta neki Henrik, arckifejezéssel. – Az igazságszolgáltatás működésbe lép.

komor

– Senki nem kérdőjelezheti meg a fiúnk törvényességét – heveskedett Anna. Henrik tágra nyílt szemmel nézett rá. – A fiúnkét? – Sir, gyermeket várok – közölte Anna diadalittasan, holott még maga sem volt teljesen biztos benne, de annyira vágyott rá, hogy

visszanyelje Henrik szerelmét és megbecsülését, hogy nem tudott uralkodni magán. Henrik megfogta a kezét, és megcsókolta. – Köszönöm Istennek! – hálálkodott. – Vigyáznia kell magára, Anna. Nem kockáztathatjuk, hogy ezt is elveszítsük. Anna nem egészen ezt a reakciót várta, de remélte, hogy ez egy új kezdetet jelent. Megint rámosolyog a szerencse, biztatta magát. Naponta várta, hogy George visszatérjen az újabb franciaországi küldetéséből, abban a reményben, hogy az öccsének sikerült Ferenc király beleegyezését megszerezni Erzsébet és Angouléme herceg házasságához. De egyetlen pillantás George arcára, amikor megérkezett Greenwich-be, elárulta Annának, hogy nem járt sikerrel. – Hogy merészel Ferenc így megsérteni? – tombolt. Nem hagyta, hogy a csalódása elrontsa az érkező gyermek miatt érzett örömét. Ünnepségeket, mulatságokat és táncesteket rendezett, és ahogy az ő hangulata javult, úgy javult Henriké is. A változás a királyban, amelyért imádkozott, kezdett felvirradni. És miközben ő táncolt, tíz karthauzi barátot, akik nem voltak hajlandók elismerni a király főhatalmát, állva karókhoz láncoltak, és hagyták, hogy éhen halljanak – a király parancsára. Szolgáljon ez példaként az ellenségeimnek, gondolta Anna. Kár, hogy Henrik nem láncolta oda Fishert és More-t is, hogy velük együtt meghaljanak. De el fogja érni a célját! Pompás bankettet rendezett Henrik tiszteletére a gyönyörű házban, amelyet a király ajándékozott neki Hanworth-ben, tizenkét mérföldre Londontól. Az Anjou finom édes bort, amelyet Henrik annyira szeretett, bőven töltögették, és a király hamarosan lerészegedett, ölelgette Annát, szívből csókolgatta és a hasát paskolta a társaság előtt. – Vannak, akik el akarnak tenni engem láb alól – mormolta Anna Henrik fülébe. – Amíg ők élnek és terjesztik gonosz lázadásukat, ez

a kis fickó, akit a hasamban hordok, soha nem lesz biztonságban az örökségében. – Kiről beszél, drágám? – kérdezte Henrik összeakadó nyelvvel. – Fisher püspökről és Sir Thomas More-ról! A fiúnk érdekében könyörgöm önnek, sir, végeztesse ki őket. Némítsa el azokat, akiknek elég hatalma van, hogy tönkretegyenek bennünket. – Meglesz – ígérte meg Henrik. – Semmit nem tudok megtagadni a fiam anyjától. Két nappal később Fishert bíróság elé állították Westminster Hallban, és azt az ítéletet hozták, hogy felségárulóként kell szenvednie. Hamarosan ez után hír érkezett Rómából, hogy Pál pápa érsekké nevezte ki Fishert, és elküldte a piros kalapját Angliába. – A mennyek előtt – dühöngött Henrik – a vállán fogja viselni a kalapot, mert mire a kalap megérkezik, Fishemek már nem lesz feje, amelyre föltehetné.

Amikor újabb három karthauzi prior halt véres halált Tybumnél, és közfelháborodás tört ki a kilátásra, hogy ugyanezt a büntetést szabják ki a hetvenhat éves Fisherre is, Henrik azonnal lefejezésre változtatta a büntetést. A püspök a vérpadon halt meg a Tower Hillen, és a fejét kitűzték a London Bridge-re, elrettentő példaként mások számára. Aznap, amikor kiszenvedett, Anna misére ment. Váratlan bűntudattal küszködött, és megparancsolta a káplánjainak, hogy mondjanak imákat a püspök lelke nyugalmáért. Aznap éjjel nem tudott aludni. Másnap határozottan meggyőzte magát a kivégzés jogosságáról. Fisher veszélyes ellenség volt. El akarta csitítani az aggályait, ezért megrendelte, hogy állítsanak színpadra egy maskarajátékot a király örömére, amely Istent mutatta, aki a mennyben trónolt, és kifejezte egyetértését a nemrég lezajlott kivégzésekkel. Henrik ragyogó képpel ült ott, dőlt a nevetéstől, miközben figyelte magát, ahogy levágja a papok fejét. Lehet, hogy kicsit túl hangosan nevetett? Lehet, hogy ugyanolyan nyugtalannak érezte magát, mint ő, Anna? Nem, gondolta Anna aztán amikor a király megkérte, intézze el, hogy a maskarajátékot Szent Péter ünnepének előestéjén megismételjék, azon a napon, amikor addig a pápát ünnepelték Angliában. Annának megfagyott a vér az ereiben, amikor elmesélték, hogy Fisher feje nem indult oszlásnak. Voltak, akik ezt jelnek tartották, hogy Fisher szent volt, ami még jobban aggasztotta Annát, mert ha Isten elismeri a püspököt, biztosan nem ismeri el őt. Ezért szívből megkönnyebbült, amikor azt hallotta, hogy a fejet beborították a Temzébe, és eltűnt. A bejelentés, hogy Anna hamarosan gyermeket szül a királynak, mindent megváltoztatott. Most senki sem merte becsmérelni őt, véleményei újra számítottak, és élénken keresték a támogatását és a kegyét. Amikor Henrik bolondja, egy rosszul megítélt tréfában azt kiáltotta: „Anna trágár, a gyerek fattyú!", Henrik olyan dühös lett,

hogy Anna azt hitte, megöli a fickót, és a bolond kénytelen volt elrejtőzni. Június végére Anna kifűzte a ruháját, hogy helyet csináljon a növekvő csecsemőnek, és rendkívül jól érezte magát. De egyik reggel, amikor a Westonnal teniszező Norrist nézte, gyötrő fájdalmat érzett a derekában. Amikor visszatért a lakosztályába, hogy megebédeljen, a fájdalom a méhébe fészkelte magát. Jött és ment, és ő megpróbált nem tudomást vermi róla. Ez semmi. Hamarosan elmúlik. De ahogy felállt, nedvességet érzett a lába közt, és amikor elindult a vécéfülke felé, vér csöpögött a padlóra. Hamarosan erősen vérzett, vérrögök távoztak belőle, és a görcsös fájdalmak fölerősödtek. A félelemtől reszketve sikoltozni kezdett, és a hölgyei futva jöttek. Hamarosan megszült egy csöppnyi, tökéletes formájú halott kisfiút. Henrik lesújtva ült az ágyánál. – Miért tagadja meg Isten tőlem a fiúkat? – kiáltott fel. Bánatát nehezebb volt elviselni, mint a dühét, amelyet nem mutatott ki. Anna csak feküdt ott, túl döbbent volt, hogy sírni tudjon. Minden olyan hirtelen történt. Óriási erőfeszítést tett. – Újra megpróbálhatjuk, Henrik – mondta. – Hányszor kell még megpróbálnunk? – támadt rá Henrik. – Sok férfinak, akit ismerek, egy egész fészekalja fia van. Igaz életet élek; szeretem Istent; megszabadultam a törvénytelen feleségemtől, akkor miért nem részesülök ebben az áldásban? – Nem tudom! Vigyáztam magamra, ésszerűen étkeztem, óvatosan sportoltam, pihentem. Egyszerűen megtörtént, és annyira sajnálom, oly nagyon sajnálom! – Nem az ön hibája – békéit meg Henrik. – De ha kitudódna, hogy két halott fiút szült nekem, az ellenségeink azt mondanák, hogy Isten megátkozott bennünket, és ez a büntetésem azért, amit tettem. Nem merek egy újabb sikertelenséget a világ elé tárni, ezért gondoskodjon róla, hogy a hölgyei tartsák a szájukat – súlyos

elégedetlenségem terhe mellett. – Elgyötörtén felállt, egyet sem tagadhatott volna le a negyvennégy évéből. – Eljövök majd, ha már jól érzi magát. Anna kinyúlt, és megfogta a kezét. – Henrik, ugye ön nem hiszi, hogy Isten megátkozott bennünket? – Én már nem tudom, hogy mit higgyek – morogta a király. Július első napján Sir Thomas More-t bíróság elé állították felségárulásért Westminster Hallban, és halálra ítélték. Hat nappal később fel kellett kapaszkodnia a vérpadra a Tower Hillen, hogy a bárd lesújtson rá. Anna korán felkelt, hogy Henrikkel együtt várja a híreket a magánlakosztályában. Figyelte, ahogy a király egyre nyugtalanabb és feldúltabb lesz az idő múlásával. Kilenckor, a kivégzésre kijelölt órában, odarendelte a pincefőnökét, az egyik kedvenc ellenfelét a kockajátékban, és leültek játszani. Anna figyelte őket, de alig tudott koncentrálni. Norris belépett, és meghajolt. – Felség, Thomas More halott. Henrik ledobta a kockát. A pincemester meghajtotta a fejét. – Beszélt a vérpadon? – Kijelentette, hogy szolgájaként hal meg.

Felséged,

de

elsősorban

Isten

jó

Henrik reszketett. – Mit tettem? – kérdezte elhaló hangon. – Nagy felháborodás volt Fisher halálakor; mennyivel hangosabb lesz a felháborodás most? És nem csak Angliában – az egész keresztény világban hallatszani fog. – Könnyek csurogtak végig az arcán. – Hagyjanak magunkra! – parancsolta. – Anna indulni készült, de Henrik megragadta a csuklóját. – Maradjon.

Amikor a többiek elmentek, őrjöngve rátámadt. – Ez ön miatt van! – üvöltötte. – A királyságom legbecsületesebb embere halott. – Anna megtántorodott a haragjától. Hatalmas, rázkódó zokogások törtek elő Henrikből. – És önt lehet hibáztatni az összes többi szörnyűségért is, amelyek mostanában történtek ebben a királyságban! Ez nem tisztességes! – Sir, jobban le van kötelezve nekem, mint bármelyik férfi le lehet kötelezve egy asszonynak – olvasta a fejére Anna. – Talán nem én szabadítottam meg a bűn fertőjéből? Talán nem én voltam az egyház megreformálásának a kezdeményezője, az ön és az összes ember nagy hasznára? – Ön addig üldözött, amíg ezeket a jó embereket ki végeztettem! – Alig várta, hogy megbüntethesse őket! – vágott vissza Anna. – Tűnjön el! – bömbölte Henrik. – Beteg vagyok a látásától! Abban a hónapban a király biztosai elkezdték végigjárni a kolostorokat, és leadták a jelentésüket, amelyeket Cromwell egy nagy könyvben gyűjtött össze. Amikor George-dzsal egymás közt voltak Anna szobájában, őszintén beszéltek. – Aggódom a terv miatt, hogy bezárják a kolostorokat. Szívesebben látnám, ha a gazdagságukat jó célokra használnák. – Azt hiszem, a király jó célnak fogj a tekinteni, hogy feltöltik a kincses ládáit – jegyezte meg George. – Én pedig azt látnám szívesebben, ha az összes barát és apáca megrohadna a pokolban. Anna tudta, hogy öccse a szíve mélyén lutheránus, és sokan azt gondolták, hogy ő is az. Egy biztos, azoknak a reménye lett, akik titokban Luther nézeteit vallották.

Olyan férfiaknak, mint a lázító Róbert Bames, aki elmenekült Angliából, mert félt az üldöztetéstől, de négy évvel azelőtt visszatérhetett, Anna támogatásának köszönhetően, és most szabadon prédikált Londonban, bántatlanul. Henrik akkoriban Anna minden kívánságát teljesítette. Még az elmúlt évben is hajlandó volt szabadon bocsátani egy elítélt eretneket, és négy hónappal azelőtt jóváhagyta, hogy egy másik elismert lutheránust, Matthew Parkért, Anna káplánjának nevezzenek ki. – Senki nem állíthatja, hogy nem vagyok az igaz vallás barátja – mondta Anna George-nak. – Krisztus evangéliumának elkötelezett védőjeként látom magamat. De helytelennek tűnik, hogy a kolostorok vagyonát arra használják, hogy egyes embereket megvásároljanak a király főhatóságának támogatására. Őszintén úgy érzem, hogy az elkobzott vagyonokat oktatási és jótékonysági célokra kellene fordítani, amelyekből mindenkinek haszna van. – És azt hiszed, hogy a király belemegy ebbe? – Megteszek minden tőlem telhetőt, hogy rábeszéljem. Nem lesz könnyű, amikor Henrik alig áll szóba vele. – Cromwell biztosan nem megy bele – horkantott fel George. Ő gazdaggá akarja tenni Őfelségét, hogy még jobban bevásárolja magát a kegyeibe. – Cromwellnek túl nagy a hatalma – jegyezte meg Anna. – Attól félek, hogy nagyobb, mint neked. – Amíg újra terhes nem leszek – mondta ki Anna gyorsan. – Úgy érted, van rá esély, hogy teherbe ess? Anna, láttam, hogy állnak a dolgok közted ás a király közt. Nem fog sírni! – El tudom érni, hogy visszatérjen hozzám, sohse félj. Aztán Cromwell jobban teszi, ha figyeli a hátát, mert megvalósítom a célomat!

– Rajta, nővérem! – tapsolt George. Anna, hogy gyűjtse a kincseket a mennyben, és reményei szerint Henriknél, napjait most azokkal a jó cselekedetekkel töltötte ki, amelyek lelki üdvöt szereznek neki, és növelik a vagyonát a Mindenhatónál. Hetente osztott alamizsnát a szegényeknek, azokból a ruhahalmokból, amelyeket a hölgyeivel varrt. Adakozott özvegyeknek és elszegényedett háztartásoknak, pénzt adott tehenek és más háziállatok vásárlására. Kihívta azokat, akik sértéseket kiabáltak, városokat és falvakat látogatott meg. Előre küldte az alamizsnaosztóját, hogy megtudja a parókiák hatóságaitól, vannak-e szükséget szenvedő családok a kerületükben. Amikor ő maga megérkezett, pénzadományokkal támogatta őket. Segített szegény diákokat, pénzt juttatott a tanulmányaikra. Még Wolsey fattyú fiát is pátyolgatta, amikor egy fillér nélkül visszatért a padovai egyetemről. írt Ferenc királynak, és elérte, hogy szabadon bocsássanak egy francia humanistát, Nicholas Bourbont, akit eretnekségért börtönöztek be. Amikor Bourbon megérkezett Angliába, Anna az unokaöccse, Henry Carey nevelőjévé választotta. Bourbon azt sem tudta, hogyan fejezze ki múlhatatlan háláját. – Felséged egy azok közül, akit maga Isten is szeret – mondta. Anna arra gondolt, bárcsak elhihetné ezt. Tudta, hogy minden jótékonysága és jótette ellenére még mindig gyűlölik. Ritkán fordult elő, hogy Henrik meglátogatta ezekben a napokban, de amikor eljött a szobájába, hogy elmondja, végül sikerült rábeszélnie Ferenc királyt, hogy kezdjen tárgyalásokat Erzsébet és a fia házasságáról, Annát elárasztotta az öröm. És bátorságot is merített a hírből, mert meggyőzte magát, hogy Henrik nem erőltette volna a házasságot, ha azt tervezné, hogy elválik tőle. De aztán amikor egyik nap könyvvel a kezében a magánkertjében pihent, Urian a lábánál aludt, és a hölgyei egy

körben fecsegtek és nevetgéltek a füvön, hangokat hallott a háta mögött lévő magas sövény mögül. – Lady Máriára gondolnak az emberek, amikor a jövőt fontolgatják. – Ez Cromwell! – Erzsébet hercegnő még nincs kétéves, és ha bármi történne a királlyal, Máriának sokkal valóságosabb esélye volna, hogy megszerezze és megtartsa a trónt. Úgy döntöttem, hogy mindenkinek az szolgálja az érdekét, ha Máriát támogatom. – Örömmel hallom ezt, titkár úr – hallotta Anna Chapuys válaszát. – Valakinek ki kell állnia a hercegnő jogaiért. Sokan nem ismerik el törvényesnek a Lady gyermekét. – Tisztában vagyok ezzel. Megvizsgálom, hogyan lehet megváltoztatni az örökösödési törvényt, hogy Máriát jelöljük meg a király örökösének. Hogyan merészeld. Ez felségárulás! Anna felugrott, ledobta a könyvet, és kirohant a kertből. Amikor meglátták, hogy bosszúállón rájuk támad, mindkét férfi rémülten bámult rá, aztán Cromwell sietve mélyen meghajolt, Chapuys pedig elsétált anélkül, hogy tudomást vett volna róla. – Ön egy áruló! – vádolta meg Anna Cromwellt, reszketve a haragtól. – Levágattatom a fejét a nyakáról! Hallottam, mit mondott Lady Mária támogatásáról. Felségárulás, amint jól tudja, megtagadni a lányom rangját. Cromwell nem zavartatta magát. – Asszonyom, mint a király főminisztere, pragmatikus álláspontot kell képviselnem. Isten óvjon bennünket, de ha a király meghalna, egy kétéves kislány nem tudna uralkodni. – Őfelsége elrendelte, hogy abban az esetben én legyek a birodalom teljhatalmú uralkodója Erzsébet kiskorúsága idejére. Úgy látszik, ön ezt elfelejtette! Cromwell egykedvűen nézte. – És Felséged azt hiszi, hogy a lordok elfogadják régensnek?

Asszonyom, ön még egy negyedóráig sem maradna meg, és ezt úgy mondom, mint egy barát, aki jót kíván önnek. – Talán baráti jó cselekedet, hogy a lányom rangjától való megfosztásán mesterkedik? – támadt Anna Cromwellre. – Túlnő önmagán, titkár úr. A király hallani fog erről! Cromwell vállat vont. – Azt hiszem, Felséged azt fogja látni, hogy ő is pragmatikus álláspontot képvisel. A király tudja, hogy én szívből ennek a birodalomnak az érdekeit védem. – Meglátjuk! – kiáltotta Anna, és otthagyta Cromwellt. Henriket a magánlakosztályában találta, a szekrényeiben kotorászott. Kutyapóráz, teniszlabdák és feltekert térképek hevertek a padlón egy halomban. – Várjon egy percet, Anna. A calais-i erődítmények tervét keresem. Hamarosan el akarok menni, hogy megszemléljem őket. – Végre felállt egy nagy tekerccsel a kezében. – Nos? Anna elmesélte, mit mondott Cromwell. – Áruló, és ennek megfelelően meg kell büntetnie – követelte. Henrik elgyötörtén leült, a szakállát simogatta. – A legrátermettebb ember a királyságomban, és nagyon hasznos a számomra. Borzasztó volna, ha elveszíteném. Ha ilyeneket mondott Messire Chapuysnak... Hall.. – szakította félbe Anna. – Olyan világosan hallottam, mint most önt! –

– Asszonyom! – A király tekintete elhallgattatta Annát. – Nem kétlem, hogy Cromwell mester azzal a komoly vággyal beszélt, hogy garantálhassa a birodalom jövőbeni biztonságát. Végül is, ön nem tudott fiút szülni nekem. – Az nem az én hibám! És nem hiszem el, hogy Cromwell felségárulása süket fülekre talál önnél!

– Asszonyom, nincs abban a helyzetben, hogy panaszkodhasson. Most pedig menjen, és hagyjon engem békében. Dolgom van. Anna leküzdte a könnyeit. – Hogy adhatnék egy fiút önnek, amikor soha nem jön az ágyamba? – Majd később eljövök – mondta Henrik, de ez inkább fenyegetésnek, mint ígéretnek hangzott. Eljött, ahogy megígérte. Anna minden tőle telhetőt elkövetett, hogy minél csábítóbban és kedvesebben fogadja: szinte átlátszó ruhát viselt, és ahogy feküdt, hosszú haja szétterült a párnákon. Henrik odamorgott valami üdvözlést, levette a köntösét, úgy hálóingestül bemászott az ágyba, és egyetlen szó nélkül megtette, ami ahhoz volt szükséges, hogy megtermékenyítse a királynét. Miután egy darabig feküdt mellette, és visszanyerte a lélegzetét, felkelt, hogy távozzon. Anna addigra elfordult, reménytelenül zokogott, nem törődött vele, hogy a király meghallja. Hirtelen megérezte Henrik kezét a rázkódó vállán. – Anna? Elnézést kérek, ha kurtán bántam önnel. Lehet, hogy nem az ön hibája, hogy a fiaink meghaltak, de vajon az enyém? Megsértettem Istent valamivel? Olyan dühösnek, olyan összezavarodottnak, olyan csalódottnak érzem magamat. Egyszerű ember vagyok, és néha érdes. – Felsóhajtott. – Nem értem, mi történt velünk. Hol veszítettük el egymást. Anna megfordult, hogy szembenézzen vele. Felült az ágyban, a szemét törölgette. – Azt hittem, engem hibáztat a fiaink elvesztéséért, és hogy emiatt elhamvadt a szerelme irántam. És amikor azt láttam, hogy másokat szeret, összetört a szívem.

Henriknek el kell hinnie, hogy a szíve, és nem a büszkesége kapott sebet. – Ön még mindig a hölgyem – nézett rá Henrik olyan gyöngéden, mint hónapok óta egyszer sem. – Eltökéltem, hogy megmutatom a világnak: igazam volt, amikor elvettem feleségül. Imádkozzunk Istenhez, hogy a ma esti munkánk gyümölcsöt hozzon. Eljövök önhöz holnap, és utána megint, hogy biztosak lehessünk. Rámosolygott Annára, akit elöntött a megkönnyebbülés. Még mindig van a király fölött hatalma! Ez az újra megtalált kedvesség közöttük nem múló érzelem volt. Amikor Henrik elment az éves kőrútjára, ebben az évben a West Countryba, magával vitte Annát. Fontos a jelenléte, mondta, és a célja nem csupán az volt, hogy gyermeket nemzzen neki. – Elhatároztam, hogy megnézem, reformpolitikámhoz – mondta Annának.

tartják-e

magukat

a

Elmondta, hogy kolostorokat akar meglátogatni, püspökökkel és más egyházi személyekkel akar beszélni, és a látogatások során azokat fogja előnyben részesíteni, akik segítik a politikáját, no és a tradicionalistákat, akiknek a jóakaratát szeretné megőrizni. Az volt a cél, hogy támogatást szerezzen a vallási intézmények küszöbön álló bezárásához. Cromwellnek, aki külön utazott, kellett biztosítania, hogy a király törvényeit betartsák, és neki kellett felértékelnie az általa meglátogatott kolostorok vagyonát. Annának az volt a szerepe, hogy látványosan támogassa a király politikáját. Henrik alig várta a körutat. Szerette, ha az alattvalói látják, ha sütkérezhet a népszerűségében, és ha még több hívet szerezhet azzal, hogy meghallgatja a mondanivalójukat, és orvosolja a panaszaikat. De mindenekfölött a jó vadászatot szerette, amely ebben a zsíros szezonban várt rá. Anna átvette a hangulatát. Boldogabb volt, mint hónapok óta bármikor. A pompás menet Windsorból indult, és Anna Henrik oldalán lovagolt. Nyomukban döcögött egy urakból, hölgyekből,

tisztviselőkből, szolgákból, szekerekből és teherhordó öszvérekből álló hosszú kíséret. Az öszvérek fényűző bútorzatot szállítottak, amelyek mindig elkísérték a királyt a kőrútjain. Július végén a gloucestershire-i Winchcombe-ba érkeztek, ahol Henrik Sudeley kastélyában szálltak meg, a pazar lakosztályokban, amelyeket a király nagy-nagybátyja, Jasper Tudor, Bedford gróf épített. Anna elküldte George-ot és a háztartása néhány tisztviselőjét, hogy szemléljék meg a Hayles apátságot, ahol egy híres üvegcse volt, amely a Szent Vért – Krisztusnak a kereszten kiontott vérét – tartalmazta. Az emberek évszázadok óta csapatostul zarándokoltak ide, hogy csodálattal adózzanak az ereklyének. – Ez egy kacsa vére – mesélte George, amikor visszatért. – A szerzetesek rendszeresen megújítják. – És pénzt kémek a zarándokoktól, hogy megnézhessék? – kérdezte Anna felháborodottan. – Mondd meg nekik, hogy el kell tenniük közszemléről, vagy számoljanak a haragommal. George látta, hogy a szerzetesek engedelmeskednek, de amikor Henrik és Anna Tewkesbury felé haladtak, meghallották Cromwelltől, hogy az üvegcsét visszatették. – Hamarosan nem lesz négy faluk, hogy kiállíthassák – dühöngött Henrik. A körút folytatódott. Gloucester mellett a Painswick kastélyban szálltak meg, aztán továbbmentek a Berkeley kastélyba, majd a Thombury kastélyba, egy szép, de befejezetlen palotába, amelyet a néhai Buckingham hercegtől konfiskáltak el. Onnan Acton Courtba indultak, ahol Sir Nicholas Poyntz, egy reformista és Cromwell és Tom Wyatt barátja, egy fényűző új szállást épített a legutolsó divat szerinti dekorációval, kifejezetten a király látogatására. Kora szeptemberben megérkeztek Wulfhallba, a Savemake erdő szélén álló udvarházba, Wiltshire-be. Ez Sir John Seymoumak, Wiltshire sheriffjének és békebírájának a rezidenciája volt, akinek

Jane lánya Anna kíséretében szolgált. Jane korábban büszkén mesélt a többi komornának a családi székhelyről, amely közel sem volt olyan pompás, ahogyan Jane elhitette velük. Amit Anna maga előtt látott, az egy gerenda berakásos nagyméretű udvarház volt. Egy macskaköves udvarra lovagoltak be, ahol Sir John és a hölgye várakoztak. Izmos fiaik és sápadt arcú lányaik sorban álltak mögöttük, mind hajlongva és pukedlizve. Henrik szívélyesen üdvözölte a házigazdáját, és Lady Seymoumak kezet csókolt. Aztán amikor Jane-t megölelték a szülei, túláradó házigazdájuk elvezette a királyt és Annát a számukra előkészített szállásra. Útközben Sir John nagy büszkeséggel mutatta meg a látványos hosszú galériát, amelyet ő épített, és a faliszőnyegekkel teleaggatott családi kápolnát. Hosszú volt az út odáig, úgyhogy Anna elküldte a hölgyeit, és lefeküdt az ágyra pihenni. Henrik hamarosan csatlakozott hozzá, és szeretkezni kezdtek, érezték, ahogy a meleg szeptemberi szellő besodródik a nyitott ablakon, és cirógatja összefonódó testüket. Utána Henrik töltött a borból, amelyet Sir John gondosan bekészített a számukra. – Öreg zsivány – mondta Henrik. – Tehetséges adminisztrátor, és valami diplomataféle, de gazember a hölgyek terén. – Micsoda? Legalább hatvanéves! Anna felült az ágyban, és elvette a boroskelyhet Henriktől. – Egy vén Priapus! Anna, már találkozott a fiával, Edwarddal – ő a magas, komoly kinézetű, nem az a pojáca Thomas, vagy a falusias Henry. Edward évek óta az udvarban van, amióta csak az apródomként szolgált. Fiatal volt, amikor az apja menyasszonyt talált a számára. A felesége két fiút szült neki, aztán azt hallottam, hogy összepakolták, és elküldték egy zárdába. Tavaly meghalt, és Edward újra nősült. Amikor megadtam neki az engedélyt, elmesélte, hogy az apja elcsábította a feleségét, és lehet, hogy ő nemzette a fiait is. – Úristen! – kiáltott fel Anna.

– Edward most kitagadta őket, és lehet őt hibáztatni? Nem vette észre, milyen fagyos a hangulat Sir John Seymour és Edward között? – Nem. Jobban érdekelt, hogy találkozhatok Lady Seymourral, mert az anyám vele együtt szolgált Norfolk hercegnő háztartásában, amikor fiatal lányok voltak. Skelton, a költő verseket írt mindkettőjükhöz. – Az öreg tanítóm – mondta Henrik. – Ismerem ezek közül az egyik verset: „Margery Wentworth úrhölgynek". Szegény hölgy sokat volt kénytelen elviselni. – Mégis elég vidámnak tűnik. Milyen szörnyű lehet tudni, hogy a férje a fiuk feleségét csábította el – és talán a saját fedelük alatt. – Nem fogjuk megemlíteni. Legjobb elfelejteni a dolgot. – Ez nem tűnik tisztességesnek – mélázott Anna. – Miért nem? – Henrik megsimogatta a haját. – Ha Lady Seymour paráználkodott volna a lánya férjével, elszabadul a pokol. De ha egy férfi követ el vérfertőzést, ő megússza. – Felsőbb számonkérés lesz, Anna. Isten, aki mindent tud, el fogja bírálni Sir Johnt. – Mégis azt gondolom, hogy egy földi hatalom Lady Margeryt elítélte volna, méghozzá keményen. – Ez azért van, mert egy feleség nem kompromittálhatja a gyermeket, akit megszül. A férjének biztosan kell tudnia, hogy a gyerek az övé, különben az örökösödés összes törvénye veszélybe kerül. – Igaz. – Anna felült. – Mégis azt gondolom, hogy Sir Johnt számadásra kellett volna kényszeríteni. – Kétségtelen, hogy így is történt – a felesége biztosan rákényszerítette! Anna rámutatott a szépséges, ezüstpánttal átfogott

elefántcsont vadászkürtre, amely tartókon pihent a Széles szoba falán, ahol a bőséges és finom vacsorát fogyasztották, amelyből minden fogás Lady Seymour felügyelete alatt készült. – Gyönyörű ez a kürt – jegyezte meg. – Generációk óta a családunkban van, Felség – mondta neki Sir John büszkén. – Mi, Seymourok, a Savemake erdő örökletes rangerei vagyunk, és ez a tisztségünk szimbóluma. – Jó vadászat ígérkezik errefelé – sugárzott Henrik, és újra vett a süteményből. – Ez kitűnő, Lady Margery. – Jó szezonra van kilátásunk, sir – mondta a házigazdájuk. – Holnap kilovagolunk, és mutatunk Felségednek néhány remek helyet. De attól tartok, mindössze ez remek errefelé. Az ez évi. termés tönkrement a rossz időjárás miatt. – Hallottam róla – válaszolta Henrik, és a jókedve alább hagyott. Anna tudta, hogy a hétköznapi emberek a királyt hibáztatták – és őt, természetesen – az esők és a rossz termés miatt, úgy látták, ez annak a jele, hogy Isten mindkettőjükre haragszik. Még mindig elégedetlen mormogásokat lehetett hallani a korábban abban az évben történt kivégzések miatt. Sir John Annához fordult. – Felség, bízom benne, hogy Jane a megelégedésére szolgál. Anna rámosolygott Jane-re, aki szemérmesen ült lejjebb az asztalnál, és halványan visszamosolygott. – Semmi panaszom nincs – mondta Anna. Kivéve, hogy soha nem szól egy szót sem, leszámítva, amit az udvariasság kedvéért mondania kell, és hogy erősen úgy érzem, nem kedvel engem, és igazából én se nagyon kedvelem őt. – Jó lány – mondta Lady Margery. – Szép családjuk van – jegyezte meg Henrik vágyakozva.

– Tízet szültem, Felség, és négyet eltemettem, nyugosztalja őket. Szerencsésnek tartjuk magunkat.

Isten

– Oh, ha az ember vidéki úr, és a háza tele van gyermekekkel, és ilyen jó az asztala! Henrik élvezettel dédelgetett ilyen elképzeléseket. Mikor vette észre, hogy Henrik túl sok figyelmet szentel Jane Seymoumak? Akkor, amikor látta, hogy együtt állnak a kertben, Henrik lenéz Jane-re, ő pedig a különböző növényeket mutogatja a fűszerágyásban, amelyet ő ültetett? Vagy akkor, amikor Henrik Jane széke fölé hajolt a látogatásuk harmadik estéjén, és megdicsérte a hímzését? Jane felnézett, és ritka mosolyában részesítette a királyt. Lehet, hogy ezek az incidensek semmit sem jelentettek, de amikor megérkeztek Winchesterbe, Anna észrevette, hogy Henrik egyre többet van Jane közelében – és Jane-be mintha új magabiztosság költözött volna. Úgy döntött, hogy nem figyel a gyanúira, és erőfeszítést tett, hogy vidám legyen, és élvezze a naponta megrendezett solymász expedíciókat. Megszerette Winchestert, ahogy Henrik is. Henriket elbűvölte Artúr király kerek asztala, amelyik a kastély nagy termében függött. Anna arra gondolt, hogy a férje néha a hős király reinkarnációjának képzeli magát. Esténként lakomáztak, és aztán Anna hölgyei és néhányan a király urai közül összegyűltek Anna szobájában, hogy kártyázzanak és zenéljenek. Fájdalmat okozott Annának, amikor látta, hogy Madge Norrisszal flörtöl, bár örömmel nyugtázta, hogy Norris nem reagál, talán az ő, vagy Nan Saville jelenléte miatt, aki a férfi másik oldalán ült. Egyik este Mark Smeatonért küldött, aki Henrik kíséretében volt, hogy virginálon játsszon nekik. George ragaszkodott hozzá, hogy lanton kíséri. Anna titokban figyelte őket, és megkönnyebbülten vette tudomásul, semmi jele, hogy a baráti kapcsolaton kívül bármi más is lenne köztük. De Smeaton folyamatosan merész pillantásokat vetett Annára, amitől ő kényelmetlenül érezte magát. Végül elbocsátotta a muzsikust, azt mondta, hogy késő van, és a zene zavarhatja a királyt az alattuk lévő

szobájában. Elhatározta, hogy többé nem hívja Smeatont. Még mindig a remek vadászatot élvezték, amelyet Hampshire csak nyújtani tudott, és egyik nap épp a hajtókát követték, amikor megérkezett Cromwell sárral összefröcskölt ruhában, habzó lovon. – Felség, sürgősen beszélnem kell önnel. Tuniszt bevette a császár és a törökök elvesztettek egy nagy tengeri bázist. – Szokatlanul zaklatottnak látszott. – Gyakorlatilag szétzúzták őket, mert ez meg fogja akadályozni, hogy benyomuljanak a birodalom keleti végeire. A vidám hangulat szertefoszlott. Anna remegni kezdett. Henrik arcából kifutott a szín. – Ez szabaddá teszi a császárt, hogy háborút indítson Anglia ellen, ha úgy kívánja – mondta rekedt hangon, hosszú szünet után. – Valóban. Szeretné Felséged, ha utánanéznék, milyen állapotban vannak a királyság védművei? – kérdezte Cromwell. – Sokat megnéztem magam is – bólintott Henrik –, bár Dovert talán meg kell erősíteni. Igen, küldjön ki felülvizsgálókat. A király nem tudott aludni azon az éjszakán. Nyugtalanul feküdt, ide-oda forgolódott. – Nem tud lecsillapodni? – kérdezte Anna. – Nem. Túl sok a gondom. – Felkelt, meggyújtott egy gyertyát, és használta a szoba sarkában lévő vécéhelyiséget. Aztán súlyosan lerogyott az ágyra, a lábát dörzsölte. Az utóbbi időben egy régi seb, amelyet úgy szerzett, hogy évekkel azelőtt leesett a lováról, kezdett fájdalmat okozni. – Kétlem, hogy Károly most háborút indítana Katalin kedvéért, mert nyilván tudja, hogy a nagynénje állandóan beteg, de lehet, hogy úgy dönt, kierőlteti, amit Mária jogainak vél. – Ha eljárt volna mindkettőjük ellen, amikor szembeszegültek önnel, most nem szenvedne ettől az aggodalomtól – tett szemrehányást Anna.

– Ha azt tettem volna, amire megpróbált rávenni, már régen a küszöbömön volna Károly és a hadserege. – Felsóhajtott. – Most nem tehetünk mást, mint hogy várunk, és meglátjuk, milyen lépésre szánja el magát a császár – és imádkozunk, hogy a törökök találjanak valami eszközt, amellyel ellentámadásba lendülhetnek, bár, Isten tudja, soha nem gondoltam volna, hogy hallani fogom magamat, amikor ezt mondom. Mire elérték a Vyne-t, a király kamarása, Lord Sandys elegáns rezidenciáját, Anna ismét félni kezdett, hogy Henrik eltávolodott tőle. Mióta meghallotta a hírt Tuniszról, szórakozott volt és néha hirtelen, és az elmúlt két éjszakán nem jött el hozzá. Nyilván lefoglalja a háború nagyon is valóságos fenyegetése, egy olyan háborúé, amelyben elveszítheti a trónját. Isten a megmondhatója, ez Annában is rémületet keltett. De lehet, hogy Henrik eltávolodásának az oka közelebb, a csendes Seymour úrhölgy személyében keresendő? Azonban hamarosan ez talán nem fog számítani! Dédelgette a titkos reményt, hogy gyermeket vár. Hallgatott, nem mondta el Henriknek, amíg nem volt tökéletesen biztos benne. Bárcsak ez alkalommal Isten kegyesen tekintene le rá! Egyedül imádkozott a Vync kápolnájában egy fiú végtelen áldásáért. A teremben homály uralkodott, az oltár fölötti ablakokat vászonborítás fedte. Lord Sandys hosszadalmasan mentegetőzött, hogy javítják az ablakokat, de a munka tovább tart, mint ahogy megígérték. Ha eddig üvegesek dolgoztak a kápolnában, most nyomuk sem volt, se szerszám, se semmi. Anna kíváncsian belépett a szentélybe, és felemelte a vásznat és ott volt, pazar színek tökéletességében, a fiatal Henrik és Katalin szépséges ólomüveg portréja. Nem csoda, hogy Sandys elrejtette ezeket – és nem csoda, hogy nem akarta megsemmisíteni őket, hiszen valóban gyönyörűek voltak. Elmondja Henriknek? Annak az üvegnek a meglétét a hűtlenség bizonyítékának is lehetne tekinteni, de tudta, hogy Sandys teljes szívével a király embere. Nem, csendben marad, és hagyja, hogy Sandys megtartsa a kincsét.

Másnap, amikor éppen lóra szállni készültek a vadászathoz, Henrik magához intette George-ot. – Lord Rochford – mondta nagyon határozottan –, ügyeljen a feleségére. – Mit csinált már megint? – George vágott egy grimaszt. – Éppen most értesítettek, hogy amikor Lady Mária nemrégen elhagyta Greenwich-et, egy nőkből álló hatalmas tömeg – a féljük tudta nélkül, ebben biztos vagyok – várta, sírtak és kiabáltak, hogy ő az igazi hercegnőjük, az ellenkezőjéről szóló törvényeim dacára. Néhányan szegény asszonyok voltak, néhányan polgárok feleségei, és egy kevés közülük nemesi születésű volt. Az egyikben, uram, az ön feleségét ismerték fel. – Az Istenit! – káromkodott George, és a fejét rázta. – Született bajkeverő. – Az biztos, hogy most bajban van. A fő bűnösök közé került, és mivel kitart a véleménye mellett, és hogy ráébresszük a tévedésére, a Towerbe küldtem. Az ön nagynénje, Lady William Howard is ott van. George megrándult. – Csak elnézést tudok kérni a feleségem viselkedéséért. Felséged tisztában van vele, hogy milyen boldogtalan a házasságunk. Olyan ritkán látjuk egymást, amennyire csak tudjuk; ő Grimstonban élt, amióta Felséged kitiltotta az udvarból. Ha nem így lenne, biztosan megfékezem az áruló ostobaságát. – Grimstonban kellett volna maradnia! – Henriknek összeszűkült a szeme. – Furcsának tartom, hogy az ön felesége Lady Máriát támogatja. – Nem furcsa, ha Felséged figyelembe veszi, hogy az apja, Lord Morley gyermekkora óta szerette Lady Máriát, és maga Jane az udvarban, az özvegy hercegnő háztartásában nőtt fel. Mindig nagyra tartotta Lady Máriát. – Gyűlöli a családunkat – mondta Anna Henriknek, de eddig még soha nem volt hűtlen.

– Azt hiszem, megmagyarázható a tiltakozása – mondta George. – Lord Morley valaha Felséged nagyanyjának, Lady Margaret Beaufort-nak szolgált. Nagy barátja volt Lady Margaret gyóntatópapjának, a néhai Fisher püspöknek. Azt hiszem, a püspök kivégzése fordíthatta meg Jane– t. – Lehet, hogy így van – mondta Henrik szigorúan –, de önnek kell gondoskodnia róla, hogy a felesége jól viselkedjen a jövőben. Tegyen így, uram, és meglátja, a lady kiszabadul. – Kezeskedem érte – ígérte meg George, és a hangjából kiérződött, hogy ez lesz számára a legkellemetlenebb feladat a világon. Végre! Végre! Az esemény, amelyért imádkozott, és amely megmentheti és legyőzhetetlenné teheti őt, bekövetkezett. – Gyermeket várok – mormolta oda Henriknek, amikor kijöttek a miséről december első vasárnapján. – Igazán? Istennek hála! Ez a válasz az összes imánkra. Megszorította Anna kezét, és az ajkához emelte, hogy az udvaroncok jól lássák. Anna diadalmasan rájuk mosolygott, nem vett tudomást a sok arcon látható halványan leplezett ellenségességről. Hamarosan meglesz rá az okuk, hogy bánják a gyűlölködésüket. Rettenetesen rosszul érezte magát a mostani terhessége alatt. Henrik csupa féltő gondoskodás volt a nyilvánosság előtt. Különleges csemegékért küldött, hogy megkísértse Anna étvágyát, kérlelte, hogy pihenjen, orvosságokat kevert, hogy enyhítsen a hányingerén. Kifelé mindent megtett, ami egy aggódó férjtől elvárható, de Annának az volt a határozott érzése, hogy a magánéletben kerüli. Egyik pillantotta Bryan és bátyjaival,

nap, amikor kinézett az ablakon, Jane Seymourt meg egy kisebb társaság körében. Ott volt Sir Francis Sir Nicholas Carew, és élénken beszélgettek Jane Edwarddal és Thomasszal, akik gyorsan magasra

emelkedtek a király kegyében az utóbbi időben. És velük volt, Anna meglepetésére, Chapuys. A kép rossz előérzettel töltötte el Annát. Zavaró volt látni, ahogy ezek a férfiak az egyszerű kis Jane-hez törleszkedtek. És ekkor megjelent Henrik, prémekbe burkolózva a hideg ellen, kísérete tisztes távolságból követte. Mintegy végszóra, Jane csodálói meghajoltak és szétszéledtek. Anna figyelte, ahogy Jane pukedliba ereszkedik, a király fölemeli, megfogja a kezét, és hevesen megcsókolja. És aztán meglepetésére, Jane elhúzza a kezét, valamit mond, újra pukedlizik, és visszasiet a palota felé, otthagyja Henriket, aki csak áll és igencsak rosszallóan néz. Szóval igaz: a király üldözi Jane-t. És a ravasz szuka okos játékot játszik, ugyanazt, amelyet ő, Anna játszott a maga idejében. Mert ha egyszer megtagadnak Henriktől valamit, amit akar, egetföldet megmozgat, hogy megkapja. Anna annyira elgyengült, hogy le kellett ülnie. A gyerekre kell gondolnia. Nem fog szemrehányást tenni Henriknek. Jane-nek nincs hatalma, amíg ő Anglia örökösét hordja a méhében. Mire ez a baba megérkezik, Jane Seymour talán már csak távoli emlék lesz, múló bosszúság, semmi más. Több aggodalomra adott okot a lehetőség, hogy a császár bosszúállón lecsap Angliára. – El sem tudom mondani, mennyire megrémiszt a gondolat, hogy ha megszállnak bennünket, a gyerekeinket kizárhatják a trónból Lady Mária javára – mondta Anna Henriknek, amikor a király eljött, hogy lerója az illendőnek érzett napi kötelező vizitjét terhes feleségénél. – Mert ha a császár eléri, amit akar, ez fog történni. – Nem szabad aggódnia, Anna – vigasztalta Henrik. – Ha Károly megrohanja ezeket a partokat, készen állunk a fogadására. Hősködése egy kicsit erőltetettnek hatott. – Sir! – Anna heves, elkeseredett volt. – Lady Mary örökké bajt fog okozni nekünk. Az, hogy semmibe veszi az ön igazságos

törvényeit, csak felbátorította az ellenségeinket. Könyörgöm önnek, hagyja, hogy a törvény eljárjon ellene! Ez az egyetlen módja, hogy elkerüljük a háborút. Mi hasznot remélhetne Károly, amikor nincs kiért küzdeni? Szüksége van a kereskedelmünkre és a barátságunkra. Henrik figyelmes arckifejezése haragossá változott. – Arra kér, hogy vesztőhelyre küldjem a saját lányomat! – Mária áruló, és veszélyt jelent az ön számára. Amíg ő él, a fiúnk soha nem lesz biztonságban! Henrik utálattal nézett rá. – Talán a fenyegetésem, hogy kivégeztetem Máriát, elég hatásos figyelmeztetésül szolgálhat a császárnak. Anna nem szólt semmit. Egyelőre ez elég volt, és mint stratégia működhet. Kivárja az idejét, amíg a fia megszületik. De aztán Henrik újra megszólalt. – Igaza van. Eltökéltem. Meg fog történni. Másnap ebéd előtt felkereste Annát. – Éppen a Magántanácsból jövök. Bejelentettem nekik, hogy nem maradok tovább a bajban, félelemben és gyanúban, amelyet Katalin és Mária okoznak. Azt mondtam, hogy a következő parlamentnek fel kell szabadítania engem ebből úgy, hogy egy rögtönítélő törvényt hoz ellenük, vagy, Istenemre, nem fogok tovább várni, és magam vetek véget az életüknek! – Mit mondtak? – Döbbenten néztek, de közöltem velük, hogy ezért nem kell sírni vagy savanyú képet vágni. Megmondtam, hogy még ha elveszítem is a koronámat, megteszem, amit elhatároztam, hogy megteszek. Megtenné? Anna még mindig kételkedett.

– Jól csinálta, Henrik – gratulált neki. – Ez az egyetlen módja, hogy a gyermekeink jövőjét biztosítsuk. – Igen, de Istenemre, milyen áron! Már most ingadozott. Anna később George-ért küldött, és elmondta neki, hogy Henrik mivel fenyegetőzött. – Ha most el is gyengül, amikor fiam lesz, nem fogja ezt megtagadni tőlem. De pillanatnyilag az aggaszt, hogy az ellenségeim a tönkretételemre készülnek. Már most annak a szolgálólány Seymoumak hódolnak. – Érinthetetlen vagy, ha fiút szülsz a királynak – nyugtatta meg George. – Ez igaz, de mi van, ha Isten megtagadja tőlem az áldást? – Imádkozz, hogy megadja. Anna az ajkába harapott. – Nem tehetek róla, de félek, hogy amíg Katalin él, soha nem fogok élő fiút a világra hozni. És még ha szülnék is egyet, mindig ott lesznek azok, akik fattyúnak fogják nevezni. Bárcsak a törvényes és vitathatatlan királyné lehetnék! George nem szólt semmit. Csak ült ott, elgondolkozva. – Katalin az én halálom, és ő az enyém – mondta Anna. – Gondoskodni fogok róla, hogy ne nevethessen rajtam a halálom után. – És hogy akarod ezt megtenni? – Kitalálok valamit. George szkeptikusan nézett rá. Túl jól ismerte a nővérét. Mindazon nevek közül, amelyekkel az emberek illették, a „gyilkos" igazságtalan volt. Ez hiányzott Annából.

És akkor úgy látszott, hogy maga Isten avatkozik közbe. Katalin, tudatták Henrikkel, súlyosan megbetegedett. Ez úgy hatott, mint a válasz Anna összes imájára. A fia vitathatatlanul törvényes lehet. De a következő jelentés már arról informálta őket, hogy Katalin jobban lett. – Könyörgöm önnek – mondta Anna Henriknek elkeseredetten – vessen véget az ő és a lánya életének! A mi gyermekünk érdekében! Henrik rátámadt. – Ilyen érzelmek nem illenek egy nőhöz! – Hangja metsző volt. – Soha nem fogja megtudni, mi a biztonság, amíg nem szabadul meg ezektől az árulóktól! – kiáltotta Anna. – Soha nem leszek elégedett, amíg nem halnak meg. – Akkor hamarosan elégedett lesz, legalábbis részben. Ahogy ezt a jelentést olvasom, azt gyanítom, semmit sem kell tennem, hogy meggyorsítsam Katalin halálát. Nyugodjon meg, Anna. Hagyjuk, hogy a természet elvégezze a dolgát.

25 fejezet 1536 – Chapuys kihallgatást kér tőlem – mondta Henrik Annának. Egy héttel jártak az új évben, és szerencsére az Anna korai terhességét kísérő hányinger enyhült. És lehet, hogy Chapuys azt a hírt hozza, amelyet ő hallani akart, hiszen a követ épp most tért vissza Kimboltonból. Mivel úgy hitték, hogy Katalin haldoklik, Henrik végre megengedte neki, hogy meglátogassa az özvegy hercegnőt. – Ez már semmi bajt nem okozhat – mondta. Anna elfoglalta helyét Henrik mellett a fogadóteremben, amely zsúfolásig megtelt drámát sejtő udvaroncokkal. Ott volt Anna apja, és George is, akik alig várták, hogy meghallják: Anna most Anglia megkérdőjelezhetetlen királynéja lett. Bejelentették Chapuyst. Talpig feketét viselt, arca szürke és ünnepélyes volt. – Felség – mondta, és felemelkedett a meghajlásból nagy sajnálattal kell bejelentenem, hogy a királyné halott. Gábriel angyal aligha hozott még jobb hírt. – Most valóban királyné vagyok – jelentette ki Anna. – Dicsőség Istennek, hogy megszabadultunk a háború minden fenyegetésétől! – örvendezett Henrik. Chapuys futó, lesújtó pillantást vetett rá. – Ezt hoztam önnek, a királyné utolsó levelét. Átnyújtott egy összehajtogatott papírt, Spanyolország címerével volt lepecsételve.

amely

Anglia

és

Henrik átvette és elolvasta, közben minden szem rászegeződött. Hirtelen nagyon elcsendesedett, és egy könnycsepp

gördült végig az arcán. De összeszedte magát. – Isten nyugosztalja az özvegy hercegnőt – mondta, és keresztet vetett. Anna hallotta, hogy apja azt mormolja, milyen kár, hogy Lady Mária nem csatlakozott az anyjához. Később, amikor a szobájában pihent, és alig akarta elhinni, hogy nagy riválisa végre nincs többé, George látogatta meg. – Megtörtént, amit akartál – jegyezte meg az öccse. – Most örülnöd kell. – Nem tudom eléggé megköszönni Istennek – mondta Anna. – Ha bizonyítékra volt szükségünk, hogy ránk mosolyog, akkor most megkaptuk. – Néha kell neki egy kis segítség, hogy véghez vigye az akaratát – jegyezte meg George. – Ezt, hogy érted? – kérdezte Anna élesen, és felült, hogy szembenézzen vele. – Segít azokon, akik segítenek magukon. Rémület bénította meg Annát. – Öcsém, mit akarsz ezzel mondani? – Azt hiszem, tudod, Anna. – George rámosolygott. – Néhány jól megválasztott gyógynövény... De sohse félj, most minden rendben van. És különben is meghalt volna. Nem kockáztathattuk meg, hogy még éljen, amikor megszületik a fiad. Anna feldúlt volt. Hogy George, az ő imádott George-a, elkövesse ezt a szörnyűséget – és érte! És ami még rosszabb, ő mondta ki akaratlanul a saját szájával azokat a szavakat, amelyek erre ösztönözték az öccsét. Igen, ő holtan akarta látni Katalint – de a törvény igazságos eljárása, és nem egy gyilkos keze által. Mert most ez volt George – egy gyilkos. Isten ebben semmi részt nem vállalt. – Ezt én nem kértem! – sziszegte. – Nem az én nevemben követtétek el! Hogy tehettél ilyet? Most mind átkozottak leszünk.

Isten hogyan mosolyoghat rám? Összeomolva, könnyektől elvakítva, kibotorkált az ágyból, és kimenekült a kis szentélybe, amelyik a szobájából nyílt. Nem törődött George könyörgésével, hogy hallgassa meg, bezárta az ajtót. – Menj el! – sírt. – Olyan gonoszságot követtél el ellenem, amelyet soha nem lehet jóvátenni! Térdre rogyott, és ömlöttek a könnyei. Isten biztosan megbünteti, bár ő ezt nem akarta. A fiát, ha fiú, megátkozták. És ha a baba halva születik, mint a többi, kevés remény marad az ő számára. Henrik meg fog szabadulni tőle, ahogyan megszabadult Katalintól is, és az ő ellenségei nem fogják vesztegetni az időt, hogy másik feleséget találjanak a király számára. Henrik erősen befolyásolható, Anna ezt jól tudta, és – ezzel szembe kellett néznie – a király iránta érzett szenvedélye már halott. Hirtelen rájött, hogy amíg Katalin élt, Henrik nem tervezhette, hogy elválik tőle. Ez egyenlő lett volna a beismeréssel, hogy egyrészt hibát követett el, amikor feleségül vette, másrészt, hogy Katalin volt a törvényes felesége. De most, hogy az özvegy hercegnő halott, kizárólag az ő meg nem született gyermeke áll közte és a katasztrófa között. Megnyugodott, mire Henrik eljött hozzá vacsorára aznap este, de még mindig sokkos állapotban volt attól, amit George tett, és a király ezt észrevette. – Miért ilyen komoly? – kérdezte. – Örülnie kellene ma este. Megparancsoltam a pincemesteremnek, hogy hozzon egy jó burgundit, mert ünnepelni akarunk. Annában most tudatosult, hogy Henrik nem öltözött feketébe. Összeszedte magát. – Nem tudok megszabadulni az aggodalomtól, hogy a császár lerohanhatja az országot Mária miatt. – Ne féljen. Beszéltem Chapuysszal a vesperás előtt. Azt mondtam, hogy szeretném, ha Károly megvonná a támogatását Máriától, és elintézné, hogy a pápai döntést megsemmisítsék. Azt

mondta, nem hiszi, hogy ez lehetséges, de én próbáltam meggyőzni: Máriát most, hogy az anyja halott, megadásra lehet kényszeríteni, és kifejeztem a reményemet, hogy a császár most barátságot ajánl, amikor az ellenségességünk valódi oka már nem létezik. Chapuys viselkedéséből azt szűrtem le, hogy tudja, Károly jobban szeretne szövetségesi viszonyt. A kereskedői épp úgy szenvednek, mint a mieink. Úgyhogy legyen vidám. Anna megpróbált mosolyogni. Soha nem mondhatja el a királynak az igazságot. Hogyan ítélhetné George-ot arra a szörnyű halálra, amelyet Richard Rouse-ra mértek? És mivel George az öccse, az emberek újjal mutogatnának őrá, mint a bűntársára, sőt, mint a bűntette kifőzőjére. Már így is a legrosszabbat gondolják róla, úgyhogy kevesen kételkednének. Csaholnának a véréért. Rouse-ról eszébe jutott a Fisher püspök ellen elkövetett mérgezéses merénylet. Végül is George állt a mögött is? Nem merte megkérdezni tőle, mert nem akarta tudni. Nem, a hallgatás parancs. Egyedül kell viselnie ezt a terhet. Henrik elküldött Erzsébet hercegnőért, hogy hozzák Greenwichbe, és másnap reggel diadalmasan vitte misére, miközben a trombiták fanfárt harsogtak, és a gyermek – most két és fél éves – ünnepélyesen trónolt a karjában. Az üzenet világos volt mindenki számára: Erzsébet a vitathatatlan örökös. A szülei közt ült, nagyon jól viselkedett, párna volt a székén, hogy átlásson a pad fölött. Anna észrevette, hogy a lánya már tudja, mikor kell válaszokat adnia a szertartás során. Anna a délelőtt hátralévő részében Erzsébettel játszott, jobban megismerte és megszerette a lányát, ezt a kis idegent, akit addig alig látott. Rendkívüli teremtés volt a higany szellemével és örökös kíváncsiságával; olyan jól beszélt, mint egy négyéves, és minden betűt el tudott olvasni az övén viselt ábécés lapokon. Már most annyira magabiztos, annyira kiegyensúlyozott, annyira a saját ura volt, hogy Anna kezdte kevésbe bűnösnek érezni magát, amiért nem szerette eléggé. Erzsébetnek nem volt rá szüksége. Világosan

látszott, hogy Lady Bryan sokkal fontosabb neki. Csak az számított, hogy ő megtett érte minden tőle telhetőt, és megvédte a jogait. És hamarosan örvendezhet Erzsébet és Angouléme herceg esküvői előkészületeinek. Délután Henrik megérkezett a terembe, ahol Anna és a hölgyei táncoltak. Kihívóan volt felöltözve, tetőtől talpig sárgában, a vidámság, a remény és a megújulás színében, fehér tollal a kalapján, és egy csapat úrral a nyomában. – Hölgyeim, ünnepeljük meg, hogy Anglia megszabadult a háború fenyegetésétől! – kiáltotta, és kézen fogta Annát. Anna úgy táncolt, ahogyan hosszú ideje nem, a többi pár keringett körülöttük, míg Henrik az egyik táncból a másikba vitte. Ha átadja magát az élvezetnek, talán elfelejti a rettenetes titkot, amely beárnyékolja az életét. Henrik egy óra múlva elment a lakosztályába, de mindenkit buzdított, hogy csak folytassák a vidámságot. Percekkel később Erzsébettel a karjában jelent meg, és büszkén mutogatta őt az összes jelenlévőnek. Az urak megcsókolták a csöppnyi uralkodói kezet, és a hölgyek gügyögtek neki. Anna elégedetten és megkönnyebbülten figyelte a jelenetet, hiszen Henrik ezzel Erzsébet jelentőségét hangsúlyozta. Követte a király példáját, és ő maga is sárgába öltözött a bankettre, amelyet Henrik adott aznap este, és diadalittas arcot mutatott a világnak. De később, amikor a hölgyei előkészítették a lefekvéshez, félelmei újra visszatértek. – Valami baj van, asszonyom? – kockáztatta meg Madge a kérdést, és aggódva nézett az úrnőjére. – Felséged rosszul érzi magát? – kérdezte Margaret elegáns skót akcentusával. – Nem erről van szó – válaszolta Anna. – Állandóan az jut eszembe, hogy a keresztény világban a legtöbb ember most özvegynek fogja tekinteni őfelségét. És attól félek, ha nem szülök

fiút, úgy fognak bánni velem, ahogyan az özvegy hercegnővel bántak. – Butaság! – kiáltott fel Margaret. – Vegye csak tekintetbe, milyen büszke volt ma önre a király, és hogyan bánik a hercegnővel, és akkor tudni fogja, hogy ez a veszély nem áll fenn. – De ha ez a gyermeklány lesz, vagy... – Nem tudott hangot adni a félelmének. – Őfelsége szereti önt – nyugtatta meg Margaret. – Jane Seymour után kajtat – mondta Anna. Csend volt. – Leolvasom az arcukról, hogy igaz. De amíg tisztel engem, mint az örökösének az anyját, és nyilvánosan nem gyaláz, elégedett vagyok. Január második hetében Henrik Anna szobájába jött vacsora után, és elküldte a szolgálóit. – Megkaptam a gyertyaárus jelentését, aki megvizsgálta az özvegy hercegnő holttestét – mondta komor arckifejezéssel. – Bizalmasan akartam beszélni önnel. Anna szíve dörömbölni kezdett a mellében. Nem szabad a gyereket megrémíteni. Meg kell nyugodnia. – Miért? – kérdezte, és próbált úgy termi, mintha ennek a mondatnak nem volna jelentősége. – Mert aggódom, és Chapuys kérdéseket tesz fel. Minden belső szervet rendben találtak, kivéve a szívét. Fekete kinövés volt rajta, szörnyű volt ránézni. A gyertyaárus megmosta, de nem változott meg a színe, tiszta fekete volt belül. Nem tudom, mit gondoljak, Anna, de próbálom titokban tartani a jelentést. Az emberek már most azt mondják, hogy Katalint meggyilkolták. Még engem is megvádolnak, hogy hírvivőt küldtem hozzá, aki egy mérgezett arany kelyhet tartott az ajkához. Chapuys erősen gyanakszik. – Gondolom, vannak, akik engem tartanak felelősnek – mondta Anna Egész testében összeborzadt a gondolattól, hogy Henrik

milyen közel áll az igazság felfedezéséhez. Ki is találhatja, gondolta, és felállt a szőr a hátán a félelemtől. – Nem akartam elmondani – ismerte el Henrik. – Néhányan önt és a családját hibáztatják. Azt mondják, ön nyerhetett ebből a legtöbbet. Nem hallgatok rájuk, Anna – tudatlanok. De eljöttem, hogy figyelmeztessem, milyen szóbeszéd járja, és hogy ne hallgasson semmilyen pletykára. A gyermekre kell gondolnunk. Annának nem tetszett, ahogy Henrik ránézett, mintha minden alkalomra emlékezne, amikor ő arra ösztökélte, hogy járjon el Katalin ellen, és azon tűnődne, igazak-e a pletykák. Abban a hónapban Lady Mária súlyosan megbetegedett Hunsdonben. Komoly csapást jelentett számára anyja halálhíre, és kétségbeejtően szomorú állapotban volt. Anna úgy érezte, itt az idő, hogy meghazudtolja a pletykákat, és olaj ágat nyújtson Máriának. Bármennyire gyűlölte is őt, sajnálatot érzett a lány iránt, aki elvesztette szeretett anyját, és most, hogy Katalin már nem volt, Mária talán hajlandó lesz elismerni őt a királynőjének. Üzenetet küldött, megkérte Lady Sheltont, mondja el Máriának, hogy ha engedelmeskedik az apjának, ahogy az egy jó lánytól elvárható, ő, Anna, a legjobb barátnője lesz e világon, és mint egy második anya, megpróbálja megszerezni számára mindazt, amit kíván. És ha az udvarba jönne, mentesülne attól, hogy a királyné uszályát vigye, és mindig mellette mehetne, mint egy egyenrangú fél. Ennél többet nem is ajánlhatott volna. Mária válasza olyan volt, mint egy arculcsapás. Az, hogy Anna feltételeinek engedelmeskedjen, ellent mondana a becsületének és a lelkiismeretének. Nos, kapott egy lehetőséget. Anna feldühödve közölte Lady Sheltonnal, hogy többet nem próbája meg rávenni Lady Máriát a király őfelségének való engedelmességre. „Amit tettem – írta –, inkább jó szándékból történt, és nem azért, mintha a király vagy én

sokat törődnénk azzal, hogy Lady Mária milyen útra lép. Amikor lesz egy fiam, ami hamarosan bekövetkezik, tudom, milyen sors vár Lady Máriára. Emlékezve Isten szavára, hogy tegyünk jót az ellenségeinkkel, szerettem volna időben figyelmeztetni, mert biztos vagyok benne, hogy a király nem fogja értékelni a megbánását, vagy az őrültsége és természetellenes megátalkodottsága megszűnését, amikor Máriának már nem lesz hatalma, hogy válasszon. Lady Shelton, kérem önt, ne próbálja meg eltéríteni az önfejű szándékaitól, mert nekem se jót, se rosszat nem tehet." A levelet egy hírnökre bízta, és elment lefeküdni. Az erőfeszítés, hogy megszelídítse a mostohalányát, kimerítette. Urian ugatására és égés keserű szagára ébredt. A török szőnyeg a kandalló előtt lángolt. Felugrott és kirohant a külső szobába, segítségért kiáltozva. A lovászai és ajtónállói futva jöttek, és elfojtották a lángokat, mielőtt elterjedhettek volna. Nem esett baj. A padló megperzselődött, semmi más nem történt, és a szobát alaposan ki kellett szellőztetni. Anna a fogadótermében ült, a kutyáját ölelte, és összerázkódott a gondolattól, hogy mi történhetett volna vele. Nem tudta kiverni a fejéből az egyik lázító próféciát, amelyet a Tanácsnak jelentettek: „Amikor a Tower fehér lesz, és egy másik hely zöld, elégetnek két vagy három püspököt és egy királynét." Ezt a jövendölést nyíltan – és reménykedve – idézték a becsmérlői, és most majdnem valóra vált. Annát nagyon megrázta az eset. Úgy volt, hogy Katalin fog mártíromságot szenvedni, nem ő. Eszébe jutott az a másik prófécia, amelyik egy róla készült levágott fejű szörnyű rajz mellett állt. Rémisztő volt arra gondolnia, hogy vannak, akik a halálát lesik. Néhány nappal később egy másik rettentő megrázkódtatás érte. Eljött hozzá Norfolk nagybátyja – ami ritka alkalom volt akkoriban, mivel nem beszéltek egymással –, és olyan kedves modorban, amelyre az a goromba fráter csak képes volt, közölte vele, hogy a király leesett a lováról a bajvívótornán.

– Olyan súlyos esést szenvedett, hogy mindenki úgy vélte, csoda, hogy nem halt bele, de szerencsére nem sérült meg. Még így is, asszonyom, mindnyájunkat megrémisztett, mert akik látták közülünk, azt gondolták, hogy az esése végzetes lesz. Anna ismét reszketni kezdett, és még Norfolk is aggódni látszott. – Húgom, jól vagy? – vakkantotta. – Igen, bátyám. Csak nagyon megkönnyebbültem. Szörnyű elgondolni, hogy mi történhetett volna. Egy pillanatra meglátta a félelmetes jövőt, amikor nincs ott Henrik, hogy megvédje az ellenséges világtól; amikor őt és Erzsébetet elsodorja az ár, beszippantja a polgárháború örvénye, és még rosszabb is történik velük... – El kell mennem a királyhoz. – Felállt, de a lábai azzal fenyegették, hogy összecsuklanak alatta. – Nincs rá szükség – hárította el Norfolk. – Nem akar nagy felhajtást. Egész vidám, és épp most szabadítják meg a páncéljától. Aztán elmegy vacsorázni. – Köszönöm Istennek, hogy ezt hallom – válaszolta Anna már nyugodtabban, ahogy a szörnyű özvegység átka hirtelen eltűnni látszott. Henrik úgy döntött, hogy Katalint a Peterborough apátságban temessék el az összes tisztességgel, amely Wales özvegy hercegnőjének kijárt. Semmi erőfeszítést nem kímélt, hogy gyönyörű, méltóságteljes temetést rendezzenek neki. Feketébe öltözött hölgyek nagyszerű kísérete követte a koporsót, ruhájukhoz az anyagot a király biztosította. Chapuys azt javasolta, hogy nagyon jól illene a király nagyságához, ha egy impozáns emlékművet emelne Katalinnak, mire Henrik azt válaszolta, hogy a keresztény világ egyik legnagyszerűbb emlékművét fogja felépíteni. Most, hogy Katalin halott volt, megengedhette magának, hogy nagyvonalú legyen, és

parancsot adott egy sír és egy szobor elkészítésére. De elkobozta Katalin minden személyes vagyonát, hogy kifizesse a temetés költségeit. – Egynapos ünnepélyes gyászt rendeltem el – mondta Annának. – Én és az összes szolgálóm részt fogunk venni, gyászruhában. Illik, hogy tisztelettel adózzak a sógornőm emlékének. Ezzel az érzéssel Anna tökéletesen egyet tudott érteni. A temetés reggelén Anna hirtelen eldöntötte, hogy csatlakozik Henrikhez a gyászszertartásoknál. Ez jó hírét keltheti a császáriaknál, és egyengetheti a barátság útját a császárral. Feketébe öltöztettette magát a hölgyeivel, de amikor megérkezett a király lakosztályaiba, a fogadóterem üres volt. Az őrök szalutáltak neki, ahogy keresztülsétált a magánlakosztályba. Egyetlen urat sem lehetett látni. Biztosan már mind a kápolnában vannak. Aztán meghallotta, hogy egy nő kuncog egy közeli szobában, abban, amelyet Henrik dolgozószobának használt. Anna minden érzékszerve magas fokú riasztásra kapcsolt. Odalépett, és kinyitotta az ajtót. Ott ült a férje gyászruhában, Jane Seymourral az ölében, keze a lány mellén. Minden sokk közül, amely az utóbbi időben Annát érte, ez volt a legrosszabb. Egy dolog volt tudni, hogy Henrik hűtlen, teljesen más volt rajtakapni. – Hogyan képes? – sikította, szinte hisztérikusan. A legrosszabb félelmei jöttek elő. Jane ő maga volt, kilenc évvel korábban, és ő, valami ördögi alkímia útján, Katalin helyében találta magát. A szerencse kereke teljes fordulatot vett. Henrik lelökte Jane-t a térdéről, cseppet sem kedvesen, és felugrott. – Menjen! – mondta a lánynak, és Jane elmenekült, de közben gúnyosan mosolygott Annára, aki megpofozta volna, ha nem tűnik el olyan gyorsan.

– Drágám, sajnálom – mentegetőzött Henrik, reménytelenül széttárva a karját. Anna most megállíthatatlanul zokogott. – Van fogalma, mennyire megbántott? Az ön iránt érzett szerelmem nagyobb, mint Kataliné valaha is volt, és összetörik a szívem, amikor azt látom, hogy mást szeret. Henrikben volt annyi tisztesség, hogy zavarba jött. – Ez nem jelentett semmit – nyögte ki. – Semmit? A saját szememmel láttam! Hirtelen görcsös fájdalom hasított a méhébe. Keze a hasára rebbent, mintha védeni akarná a gyermeket. – Mi ez? – Henrik rémültnek látszott. A fájdalom megszűnt. – A kétségbeesés, amelyet nekem okozott! – kiáltotta Anna. – Csak nyugodjon meg, drágám, és minden rendben lesz önnel – csitította a király. – Gondoljon a fiúnkra. – Kár, hogy ön nem gondolt rá! – vágott vissza Anna, és otthagyta Henriket, aki tátott szájjal bámult utána. Alighogy elérte a lakosztályát, a fájdalom ismét jelentkezett. Henrik fölé hajolt. Anna keserű csalódást és bánatot olvasott le az arcáról. – Egy fiú! – sírt Henrik. – Azt mondják, egy tizenöt hetes halva született embrió. Ez rettenetes csalódás az egész birodalmamnak. – Halálosan szenvedett. – Veszélyben volt az életem – mormolta Anna, és eszébe jutott a fájdalom és a vér. Elvetéltem a megmentőmet, gondolta. Még soha nem érzett ilyen szörnyű boldogtalanságot.

– Én pedig elvesztettem a fiamat! – vonított Henrik. – A gonoszsága okozta! – robbant ki Anna. – Senkit nem hibáztathat, csak saját magát, mert ezt a cseléd Seymour miatti elkeseredésemnek köszönhetjük. Henrik felállt. – Nem lesz több fiam öntől – közölte jeges hangon. – Ezt, hogy érti? – kiabált Anna. Henrik tekintete elnémította. – Világosan látom, hogy Isten nem akar fiúgyermeket adni nekem. Ezt most nem kívánom megvitatni. Beszélek majd önnel, amikor felépült. És dühösen távozott. Szavai félelmet keltettek Annában, és minden bátorságára szüksége volt, hogy síró hölgyeire rámosolyogjon. – Így a legjobb – mondta nekik –, mert így hamarabb eshetek teherbe, és az a fiú, akit majd kihordok, nem lesz ilyen gyenge, mint ez volt, aki még az özvegy hercegnő életében fogant. Nan Saville megfogta a kezét, és megszorította. Két napig feküdt, töprengve, várta, hogy Henrik eljöjjön hozzá, halálosan aggódott, hogy talán örökre elvesztette őt. Amikor végül felkelt az ágyból és belenézett a tükörbe, rémülten látta a sovány, meggyötört, szegény öregasszonyt, aki visszanézett rá. Harmincöt éves volt, már nem az elragadó fiatal lány, aki elcsábított egy királyt – és már soha nem is lesz az. Számtalanszor megbánta hirtelen kimondott szemrehányásait. Rettentően félt, mert Henrik most azt hiheti, hogy nem tud fiút szülni, ahogyan Katalin sem tudott. Lehet, hogy a király már most kifogást keres, hogy érvényteleníttethesse a házasságukat, és fattyának nyilváníttathassa a lányukat. Neki nincsenek olyan hatalmas barátai, mint Katalinnak – egyáltalán, alig van barátja –, úgyhogy kevesen

vannak, akik kiállhatnak az ügyéért. Henrik nélkül gúny, rágalom és gyűlölet tárgya lesz; sokan a vérét akarják majd. Február elején megtudta, hogy a király Londonba ment a hamvazószerdát megelőző ünnepségekre, és hogy részt vegyen a parlament ülésén. Őt itt hagyta. Ez azt bizonyította, hogy még mindig mérges rá. Anna sírt, amikor eszébe jutott az idő, amikor Henrik még egy órára sem tudott megválni tőle. Az egyetlen vigasza – ha lehet annak nevezni – az volt, hogy Henrik nem vihette azt a szuka Seymourt magával. Mivel a királyné háztartása Greenwich-ben maradt, Henriknek az illem kedvéért Jane-t is ott kellett hagynia. A lány lapított, kitért Anna útjából. Anna egyetlen társaságát a hölgyei jelentették, akik másról sem tudtak beszélni, mint Madge eljegyzéséről és várható esküvőjéről. Mert Norris megadta magát Madge rámenősségének, és megkérte, hogy legyen a felesége. A családjaik beleegyezésüket adták, és Madge, aki mintha elfelejtette volna a visszafogottságát, ragyogott a boldogságtól. Anna sikítani szeretett volna. Norris nem szereti Madge-t. Őt szereti. Látszott a szemén, valahányszor beszélt vele. A féltékenység éles késként szúrta át a testét. Minden nap gyászolta a veszteségeit: a babát, Henrik szerelmét és Norrist. A biztonság és a boldogság szinte karnyújtásnyira voltak tőle. Most félelemben és a kudarc mindent elsöprő érzésében élt. Egyfolytában küldöncök érkeztek York Place-ből, csomagokat és leveleket hoztak. – Jane-nek jönnek – suttogta Madge. Anna féltékenysége maga volt a gyötrelem. Állandóan figyelte Jane-t, a legkisebb kötelességmulasztásért lecsapott rá – de ez nem törölte le a lány arcáról a magabiztos mosolyt. Egyik nap a nő elég pimasz volt ahhoz, hogy egy új drágaköves medaliont viseljen. Anna, mivel sejtette, ki küldte, szembeszállt vele. – Ez egy drága darab. Hadd lássam – követelte.

Jane lázadó tekintettel nézett rá, egyértelműen nem akarta odaadni az ékszert, mire Anna elvesztette a türelmét, és olyan erővel tépte le Jane nyakából, hogy a lánc megvágta a kezét. Vér csöpögött a sebből. Bizonytalan ujjakkal kipattintotta a medaliont, és Henrik miniatűr portréját találta benne. Könnyek homályosították el a szemét. Visszalökte a nyakéket Jane kezébe. – Vegye el. És őt is! Legyen vele boldog! Leírhatatlan volt a megkönnyebbülése, amikor George megérkezett, és elmondta neki, hogy a parlament két királyi kastélyt adományozott neki. – Akkor még nem estem ki teljesen a király kegyéből – mondta, és megpróbálta elfelejteni, amit George tett, és észben tartani, hogy ő az öccse, akit szeret. – A király jóváhagyta az adományozást. Úgy látszik, elmúlt a haragja, és eltökélte, hogy a házasságotokban folytatja. – Ezek szerint Seymour úrhölgy csak egy újabb futó fellángolás. Hála Istennek! Annyi bánatot okozott nekem azzal, hogy hivalkodik az Őfelségétől kapott ajándékokkal. – Anna, figyelj rám. – George szokatlan együttérzéssel nézett rá. – Végezz számadást. Döbbenten látom, hogy milyen sovány és szomorú lettél. Egyél az egészséged kedvéért. Gondozd a hajadat és a ruhádat. Varázsolj az arcodra bátor mosolyt. Harcolj! Nálad jobban senki nem tudja, hogyan kell ezt csinálni. Egyszer már megnyerted a királyt; most nyerd vissza. – Nem könnyű, amikor ő Londonban van, én meg itt. – Rábeszélem, hogy rendeljen oda – ígérte George. – Bízd csak rám. Napokkal később megjött a parancs. George eljátszotta a maga szerepét, most rajta a sor. Pazar fekete bársonyruhába öltözött, amelynek felső ujja prémből készült, és mély kivágását fekete hímzés és gyöngyök díszítették. Nyakába, hogy a királynő volta és a családja miatt érzett büszkeségét hirdesse, egy B alakú függőt

akasztott – egyikét a sok kezdőbetűt ábrázoló ékszernek, amelyeket különösen kedvelt. Még mindig túl vékony volt, de a fekete ruha jól állt neki. Haját szabadon hagyta, rangja jeleként, és ékkövekkel fűzte át, ahogyan korábban szokta viselni. Henrik udvariasan fogadta, elismeréssel mérte végig, de nem nézett a szemébe. – Öröm számomra, hogy újra láthatom Felségedet – mondta Anna. – Remélem, teljesen felépült. – Henrik modora még mindig távoli volt. – Nagyon jól vagyok, sir. – Az öccse mondta nekem, hogy boldogtalannak érzi magát Greenwich– ben, ezért gondoltam, szívesen csatlakozna hozzám, hogy együtt ünnepeljük Szent Mátyás napját. – Megtisztel és örömmel tölt el – mondta Anna. Annak külön örült, hogy Jane az ünnepi napon sehol sem volt látható. Henrik kedvesen bánt vele. A legtöbb éjszakán felkereste az ágyát, és Anna kezdte elhinni, hogy még nincs minden veszve. A kérvényekből, amelyeket kapott, világosan látszott, hogy mások is azt hiszik, továbbra is befolyással bír a királynál. Vigyázott, hogy mindenkivel elbűvölően bánjon. Eltökélte, hogy jó anya lesz, és Erzsébetért küldött. Bőkezűen költött a gyerek ruháira. Bíbor, fehér és karmazsin szatén sapkákba, arany fejfedőkbe öltöztette a kislányt, copfjába szalagot kötött, és miniatűr bársony és damaszt udvari ruhákat adott rá. Megtanította, hogyan tud egy uszállyal bánni. Miközben figyelte a lányát, ahogy magasra tartott fejjel tipeg és damaszthullámokat húz maga után, szinte már szerette. A jelek azt mutatták, hogy a császár reméli, szövetséget köthet Henrikkel.

– És ha hozzám fordul – hogy a feltételek elfogadhatók legyenek –, szívesen belemegyek – mondta Henrik Annának. – Azt hallottam a római ügynökeimtől, hogy Pál pápa kész bejelenteni a kiátkozásomat. Károly barátsága megakadályozhatja ezt. Nem mintha a legcsekélyebb mértékben érdekelne, mit csinál a római püspök, de a keresztény világ többi része ezzel nem így van. Lehet, hogy nem fognak tisztességesen bármi velem, ha kivetnek az akolból. De velem mi lesz? – tűnődött Anna. A császár gyűlöl, akadálya vagyok ennek a szövetségnek Ki semmit sem mondott ebből; ezzel Henriknek, vagy inkább Cromwellnek kell megbirkóznia. Inkább azt kérdezte, Ferenc hogyan fogadja majd ezt. – Bizonytalan volt a kapcsolatunk az utóbbi időben – mondta Henrik –, és attól félek, kevés remény van arra, hogy Erzsébet házassága létrejön. Ferenc olyan sikamlós, mint egy angolna, és vérbajban szenved és rossz a kedve. Utolérte az a sok paráználkodás. – Henrik prűdén összeszorította az ajkát. Ön aztán egy szót sem szólhat, gondolta Anna. – Ő és Károly hadilábon állnak – tette hozzá Henrik. – Hamarosan háborúban fognak állni. A császár barátsága a legfőbb reményt kínálja a birodalmam jövőbeni biztonsága szempontjából. Igen, gondolta Anna ismét, de mi lesz az én biztonságommal? – Sir Edward Seymourt kinevezték a Magántanácsba – közölte vele az apja egyik este, amikor kettesben vacsoráztak Sir Thomas szállásán. Figyelmeztetlek, Anna, naponta nő ezeknek a Seymouroknak a befolyása. Annában feltámadt a harag. – Mit tehetnék? – dühöngött. – A király az orrom előtt flangál azzal a lánnyal. – Talán nem kell megmondanom neked, mit tegyél, hogy visszanyerd a királyt.

– Ez tisztességtelen! – csattant fel Anna. – A fenébe, vidámabb képet mutathatnál! – Ha ön elveszít három fiút egymás után, látja, hogy a félje más nők után kajtat, és érzi, hogy az ellenségei ugrásra készen állnak – vidám lenne, ebben biztos vagyok! De atyám, én próbálkozom. És talán most, hogy a házasságom már nem kétséges, Isten ad nekem egy fiút. Amikor ez megtörténik... – Anna, légy realista. Katalin öt gyermeket vesztett el. Te hármat. Mond ez neked valamit? Anna keze az ajkához rebbent, amikor ráébredt a lehetőségre, hogy talán Henrik lehet a hibás ebben. – De ha ez így van, mit tehetek? – Semmit, azon kívül, hogy imádkozol – rántotta meg az apja a vállát. – És nagyon figyelj. Azok a Seymour fivérek kapzsik, kíméletlenek és ravaszok, és napi kapcsolatban állnak a királlyal. És van még valami, amiről tudnod kell. Cromwell barátunk örömmel tett szívességet a férjednek azzal, hogy kiürítette a szobáit: most Sir Edward Seymour és a felesége laknak ott. A király eljuthat ezekbe a szobákba a saját apartmanjaiból bizonyos galériákon keresztül anélkül, hogy bárki észrevenné. Nyilván el tudod képzelni, hogy mi a célja. – Úgy érti, hogy Cromwell bátorítja ezt a hűtlenséget? – Ez a csontja velejéig megrémisztetté Annát. – Elősegíti. Az jobban aggaszt, hogy ez a fehérnép és a családja ragaszkodnak ahhoz, hogy Őfelsége csak a rokonai jelenlétében udvarolhat a lánynak. Ez diszkrét egyezségnek indult, de most már akkora hanggal teljed az udvarban, mintha a kikiáltó jelentené be. – Édes Istenem! – suttogta Anna, és belesüppedt a székébe. – Ha Jane ezt a játékot játssza, akkor ennek nem lehet más a vége, mint házasság. Hacsak a király nem fárad bele, amiért imádkozom. De a szüzességének a megőrzése azt súgja nekem, hogy

királynéságra készítik elő. Én aztán mindenkinél jobban tudom ezt! És ha Cromwell készségesen megkönnyíti a dolgukat, akkor nyilván komolyan veszi a lehetőséget. Régen gyanítom, hogy az ellenségemmé vált – most már legalább tudom. Nos, hallani fog erről tőlem! Dühösen a szobájába rendelte Cromwellt, aki mélyen meghajolt előtte. – Felség. Milyen kellemes meglepetés. – Ne próbáljon becsapni, titkár úr. Most tudtam meg, hogy készségesen feladta a lakhelyét a Seymouroknak, hogy a férjem flörtölhessen a szeretőjével. – Felséged nem nevezheti így – tiltakozott Cromwell. – Seymour úrhölgy rendkívül erkölcsös. Ha nem így lenne, nem egyeztem volna bele ebbe. – Erkölcsös vagy sem – és kérem, hagyjunk helyet a kételynek –, de az, hogy megpróbálja ellopni az úrnője férjét, nem épületes viselkedés. -Nem, asszonyom, nem az. – Cromwell jelentőségteljesen nézett rá. A mindenit, túl messzire megy! – Adhatok önnek egy tanácsot? – folytatta. – Ne avatkozzon államügyekbe. A király ezt nem szereti. Ez aztán felháborító! – Úgy érti, titkár úr, nem akarja, hogy beavatkozzam a kolostorokkal kapcsolatos terveibe. Most, hogy a parlament jóváhagyta a bezárásukat, ön gazdaggá és hálássá teszi a királyt. De rám is figyeljen – nem estem ki annyira a kegyekből, mint amennyire ön szeretné –, teljes erőmmel szembeszállók azzal, hogy ezeknek a házaknak a vagyonát nagyban kiárusítsák azért, hogy támogatást vásároljanak a királyi főhatalomnak. Azt hiszem, a király megdöbbenne, ha megtudná, hogy az evangélium és a vallás leple alatt ön a saját érdekeit mozdítja elő. – Ez nem így van! – tiltakozott Cromwell.

Anna érezte, hogy a titkár kezd feldühödni. Elvezet volt áttörni azt az elegáns felszínt. – Szóval nem tervezi, hogy mindent áruba bocsát? Nem fogad el megvesztegetést, hogy az egyházi birtokokat és javadalmakat átjátssza az igaz vallás ellenségeinek? – A király hű szolgája vagyok – válaszolt Cromwell hidegen. – Azt hiszem, Sir Thomas More körülbelül ugyanezt mondta, és nézze, mi történt vele! El kell mondanom önnek, titkár úr, hogy más reformisták támogatnak engem. Az alamizsnaosztóm, John Skip az egyikük. Eltökéltük, elérjük, hogy az elkobzott gazdagság egy jelentős részét oktatási és más jótékonysági célokra fordítsák, amiből mindenkinek haszna van. – És úgy gondolja, hogy a király majd egyetért önnel? – Cromwell lekezelőn mosolygott Annára, mint egy tudatlan bolondra. – A kincstár üres. 0 olyan ember, aki szeret bőségben élni. Nem hiszem, hogy elutasítja a soha vissza nem térő alkalmat, hogy gazdaggá tegye magát. – A király is erényes – mondott neki ellent Anna. – Imádja a tudást. Tudom, képes vagyok rábeszélni, hogy hallgasson rám – és ön is tudja. Cromwell továbbra is csak mosolygott rá. – Meglátjuk, asszonyom – mondta. – Meglátjuk! – A kesztyűt ledobták. – Időközben ne bátorítsa Seymour úrhölgyet, vagy a legnagyobb bajban találja magát. És ezzel elbocsátotta a titkárt. Mikor Henrik vacsorázzanak,

eljött

hozzá

másnap

este,

hogy

együtt

Anna felhozta a kolostorok témáját. – Sir, tudom, hogy pénzre van szüksége, de nem lenne érdemes a gazdagságuk egy részét oktatásra és jótékonyságra fordítani? Nagyon sok ügyre tudok gondolni, amelyek megérdemelnék a támogatást. Henrik, elismertségre tehetne szert,

ha iskolákat alapítana, és tudósokat támogatna. Tanszékeket létesíthetne az egyetemeken, létrehozhatna egy alapot a szegények számára, akik nagy szükséget szenvednek, és ez még inkább így lesz, amikor a kolostorok megszűnnek. Henrik friss csodálattal nézett rá. – Tetszenek az elképzelései, Anna. – Úgy emlékeznének önre az eljövendő századokban, mint a királyra, aki a tudás ajándékát adta a népének, az angol nyelvű Biblia mellett. És ez nagyobb eredmény volna, mint bármely csatában szerzett győzelem. – Szent Máriára mondom, igazat beszél – jelentette ki Henrik. – Azt mondják nekem, hogy a vallási házak minden képzeletet felülmúló gazdagsággal rendelkeznek, ami elég, hogy mindezt megvalósítsuk, és a kincstárat is megtöltsük. – Ezek az ügyek sokkal nemesebbek, mint azért eladni a birtokokat, hogy megvásároljuk a lordjai véleményét. – Lehet, hogy fel kell ajánlanom valami ösztönzőt, Anna, de igaza van. A pénz egy részét nemes ügyekre kell felhasználni. Egy boldog órát töltöttek azzal, hogy részletesen megvitatták az ilyen ügyeket, és úgy érezték magukat, mint a régi szép időkben. Intimitás volt a közös célokban. Ami a legfontosabb, Henrik hallgatott Annára. A befolyása még mindig olyan erővel bírt, amellyel számolni kellett. Hogy szerette volna látni Cromwell arcát, amikor Henrik lelkesen felvázolja az új terveket! A titkár tudná, hogy ő jobbnak bizonyult nála! És még nem végzett Cromwellel. Mint Eszter királyné, meg fogja szabadítani a királyságot a korrupt miniszterektől – és ugyanakkor megmutatja Henriknek, hogy nem tűr semmiféle hűtlenséget. Ellentámadásba lendül. Nagyböjt ötödik vasárnapján, szenvedély vasárnapon, alamizsnaosztója prédikációt tartott a királyi kápolnában a „Ki vádol

engem közületek bűnnel?" kérdésről. Anna Henrik mellett ült, amikor Skip atya felment a pulpitusra. – Egy királynak bölcsnek kell lennie, és ellen kell állnia a gonosz tanácsadóknak, akik nemtelen cselekedetekre csábítják – kezdte. – Egy király tanácsadójának vigyáznia kell, milyen tanácsod ad, ha ősi dolgok megváltoztatásáról van szó. Szünetet tartott, vad tekintettel nézte a gyülekezetét maga alatt, semmi kétséget nem hagyva bennük, hogy kire céloz. Anna rápillantott Henrikre, aki elgondolkozónak tűnt – pontosan, ahogyan Anna remélte. Cromwell a homlokát ráncolta. – Vegyük Ahasuerus király példáját, akit egy gonosz miniszter arra ösztönzött, hogy ölje meg a zsidókat – folytatta Skip. – Az a miniszter Hámán volt, aki megpróbálta Ahasuerus királynéját, Esztert elpusztítani. De miután Eszter leleplezte kegyetlen tervét, és megmentette a zsidókat az üldözés elől, Hámánt teljes joggal felakasztották. És így győzedelmeskedett az a jó asszony, akit Ahasuerus király nagyon szeretett, és megbízott benne, mert tudta, hogy örökké a barátja marad. Henrik bölcsen bólogatott. Jól ismerte a történetet. Ő rendelte azokat a faliszőnyegeket, amelyek ezt a mesét ábrázolták. De Skip még csak most ért el a történet csúcspontjára. – A gonosztettei közt Hámán biztosította Ahasuerus királyt, hogy a zsidók kiirtásával tízezer talentumot lehet kisajátítani a kincstár számára, és a király személyes javára. – Anna érezte, hogy Henrik megrándul mellette. – Ezért, a mi napjainkban, okunk van siránkozni azon, hogy a korona, gonosz tanácstól félrevezetve, meg akarja szerezni az egyház vagyonát, és meg is fogja kapni. Csak fájlalhatjuk az egyetemek hanyatlását, és imádkozhatunk, hogy a tanulás szükségessége nem lesz elfeledve. Most minden szem Annára szegeződött; Cromwell tekintete fenyegetéssel, és -Anna elégedetten látta – félelemmel volt tele. Kétségkívül volt is rá oka. Anna fellázadt a politikájával szemben. A kardokat kihúzták a hüvelyükből.

Henrik most fészkelődni kezdett. Skip szigorúan nézte a nyáját. – De nem csak az egyház kifosztásában lelhető fel a korrupció. Nézzetek csak Salamon királyra, aki elvesztette igaz nemességét az érzéki és testi vágya miatt, és túl sok feleséget és ágyast választott. Henriknek felgyorsult a légzése. Olyan vadul nézett, mint egy támadásra készülő bika. Csak nemrégiben volt, hogy udvari festője, Hans Holbein Salamonként, minden bölcsesség forrásaként ábrázolta. Jókor jött, hogy Skip befejezte a prédikációt, és felszólította a gyülekezetét, hogy térdeljenek le és imádkozzanak. Henrik minden dühe ellenére kénytelen volt engedelmeskedni. Az istentisztelet után megragadta Anna kezét, és behúzta őt az egyik fülkébe a királyi pad mögött. – Ön buzdította erre? – kérdezte dühösen. – Vagy magától vállalta, hogy lázítást prédikál és ócsárol engem, a tanácsadóimat és az egész parlamentet? Mielőtt Anna válaszolhatott volna, Cromwell, megfeledkezve arról, hogy hol a helye, berontott a fülkébe. Nem vett tudomást Annáról. – Felséged ezt nem hagyhatja! – sziszegte. Anna még sohasem látta ennyire feldúltnak. – Meg fogom dorgáltatni ezt a papot a Tanácsommal, és figyelmeztetni fogom, hogy gondolja meg, mit beszél, ha a királyné szolgálatában akar maradni. – De hiszen Felséged egyetért vele! – tiltakozott Anna. – Csak múltkor este mondta, milyen nemes dolog volna a kolostorok vagyonát oktatásra és jótékonyságra fordítani. Nem ön keresi a személyes hasznot. – Úgy állította be, mintha én volnék – morgott Henrik. – Nem ez volt a szándéka. Biztos vagyok benne, hogy Felségednek nincs oka aggodalomra, mert hamarosan az egész világ tudni fogja az igazságot.

– Felség, szót kell váltanom önnel négyszemközt – erősködött Cromwell. –Kell! Titkár úr, a királlyal beszél! – emlékeztette Anna. – Később találkozunk, Cromwell – mondta Henrik. – Most elmegyünk ebédelni – közölte Anna édesdeden, és kivonult. Az asztalnál Henrik nem említette Skip kirohanását a hűtlensége ellen. Nem tudta tagadni, és egy újabb vitát sem akart kockáztatni. De a kedélye keserű volt a nap hátralévő részében, és a szerencsétlen alamizsnaosztó szóbeli megrovást kapott a Tanácstól. Anna nem tudta, mi hangzott el Henrik és Cromwell között. De ez már nem is számított. Arra készült, hogy felrázza a közvéleményt. Hugh Latimer, egy tüzes reformista, aki rendszeresen prédikált a király előtt, beleegyezett, hogy beszáll a küzdelembe Anna nevében a szent hét következő napján. – Gondoljatok a bérlőkről szóló példabeszédre, akik nem voltak hajlandók bérleti díjat fizetni a szőlő tulajdonosának – mondta a prédikációjában, a királyi kápolnában. – Miután a bérlőket kilakoltatják, a szőlő érdemesebb emberek tulajdonába kerül, akik átalakíthatják valami jobb célra. Senki fejében nem lehetett kétség, hogy a kolostorok feloszlatására céloz. Henrik nem tett megjegyzést. Az istentisztelet után lesújtó pillantást vetett Annára és eldübörgött, ezért Anna azonnal Cranmer érsek segítségét kérte, aki megígérte, hogy megvédi őt bármilyen vitában a királlyal szemben, és ír a titkár úrnak, hogy ezzel Anna nézeteit támogassa. Hamarosan, Cranmemek köszönhetően, Anna hálásan tapasztalta, hogy Henrik lelkesedése a tervei és az ágya – iránt visszatért. De miközben sikerült megegyezésre jutniuk, és jobban kijöttek egymással, mint hosszú ideje bármikor, ez nem akadályozta meg a királyt abban, hogy flörtöljön Seymour úrhölggyel. Anna látta, hogy együtt játszanak bowls-t nagycsütörtökön, és a szerelmeseknek azzal a különös intim mosolyával néznek egymásra, és sírni és dühöngeni szeretett volna. Közben ő a hagyományos királynői feladatot látta el:

pénzt osztott koldusoknak és megmosta a lábukat (amelyet előzőleg alaposan megsikáltak) az utolsó vacsora emlékére. Most már örökké ott lesz az a kis szuka a rosszindulatú jelenlétével az életében? – Közeledünk a barátság felé a császárral – mondta neki Henrik, miközben az ágyban feküdtek. – De még mindig vannak leküzdendő akadályok. Eltökéltem, hogy elismertetem önt Károllyal, mint királynét, és ebből a célból megkértem Chapuyst, hogy jöjjön az udvarba húsvét keddjén. Ezzel alkalmat akarok adni neki, hogy lerója a tiszteletét ön előtt. Megkönnyebbülés és öröm árasztotta el Annát. Ez azt bizonyította, hogy Henrik még mindig a királynéjaként tiszteli, ha nem is szereti úgy, mint régen. – Itt az ideje! – mondta Anna. – Chapuys soha nem hajtott térdet előttem, mint királyné előtt, és soha nem csókolt kezet. Hogy fogja élvezni a diadalát! – Most majd megteszi, méghozzá a nyilvánosság előtt – mordult fel Henrik –, és tudni fogja, hogy ezzel elismeri: végig igazam volt, hogy megszabadultam Katalintól, és elvettem önt. Más feltétellel nem írok alá szövetséget Károllyal. Henrik George-ot küldte, hogy Chapuyst fogadja a greenwich-i palota kapujánál, nehogy a követnek kétségei legyenek: a remélt szövetség feltétele, hogy szívélyes legyen a Boleynekkel. George azt az utasítást kapta, hogy melegen fogadja Chapuyst, tegye világossá, hogy Anna, a családja és barátai a császárral való közeledés hívei. Cromwellnek kellett George-ot szorosan követni egy üzenettel Henriktől, amely felszólította Chapuyst, hogy keresse fel Annát és csókoljon neki kezet. Ez a nagy tisztesség csak azokat éri, akiket a király különös kegyben részesít. – Azt fogja mondani, hogy ez nagy öröm a számomra – jósolta Henrik Annának, és elégedetten dörzsölte a kezét a gondolatra.

Anna követte Henriket a királyi kápolnába, és leültek a királyi padba az emeleti galérián. Alattuk, a kápolna főhajójában, nagy embertömeg nyüzsgött. Elterjedt Chapuys látogatásának a híre, és mindenki kíváncsian várta, hogy a követ mit fog tenni. Anna tudta, hogy lesznek, akik azt remélik, hogy semmibe veszi őt. Amikor eljött az idő, hogy megtegyék az áldozatukat, Henrik Annát küldte le először a lépcsőn az oltárhoz, ő szorosan mögötte haladt. A lépcső alján Anna majdnem összeütközött Chapuysszal, aki az ajtó mögött állt. Egy kis szünet volt, aztán a követ meghajolt felé. Anna kegyesen elmosolyodott. Ettől kezdve senki sem érintheti. A császár hamarosan a barátja lesz. Mivel az udvariasság volt a napiparancs, mély pukedliba ereszkedett Chapuys, mint az ura képviselője előtt, és meglepődött, amikor a követ azzal a kedvességgel válaszolt, hogy átnyújtott neki két gyertyát a rituáléhoz. Anna diadalittas érzéssel és mélyen megkönnyebbülve lépett ki a kápolnából. Ahogy végigsétált a galérián Henrikkel az udvaroncok hosszú kíséretének az élén, nem tudta magába fojtani az eufóriáját. – Sajnálom, hogy Spanyolország hadban áll Franciaországgal – mondta olyan hangosan, hogy mindenki hallja –, de eltökélten a császár oldalán állok. Elhagytam a barátságot Ferenc királlyal. Úgy tűnik nekem, hogy belefáradt az életbe a betegsége miatt, és azzal akarja megrövidíteni a napjait, hogy háborúba megy. – Számomra nem tudja elég gyorsan megrövidíteni őket – mormolta Henrik. Ebédhez kísérte Annát a királynői lakosztályba, ahogy ez szokása volt mise után. Gyakran hívott meg kitüntetett vendégeket. – Chapuys csatlakozik hozzánk? – kérdezte Anna. – Megkértem, hogy jöjjön el – mondta Henrik, amikor leültek a magas asztalhoz.

A szoba kezdett megtelni, de a követ nem mutatkozott. Anna hiába kereste a külföldi küldöttek közt, akik az ajtónál várakoztak, hogy bejelentsék őket. Chapuys máris megbánta volna a gesztusát? – Miért nem lép be Messire Chapuys? – kérdezte Henriktől. – Kétségtelenül jó oka van rá. Az ön iránti udvariassága biztosan sok megjegyzést váltott ki, főleg a császáriak közt, akik közül többen dühösek rá, amiért elismerte önt. – Jobb lesz, ha hozzászoknak – mondta Anna, és elküldte az ajtónállóját, hogy keresse meg Chapuyst. A férfi azzal jött vissza, hogy a követ Anna öccsével és az udvar fő nemeseivel ebédel a király fogadótermében. Anna elégedetten rámosolygott Henrikre. Másnap George elmesélte neki, hogy dühös vita volt Henrik és Cromwell között a Spanyolországgal folyó tárgyalások miatt. Abból, amit megtudott azoktól, akik hallótávolságon belül voltak, kiderült, hogy Cromwell túllépte a király utasításait. George látta, amint lerogyott egy ládára Henrik fogadóterme előtt. Izzadság folyt végig az arcán, és úgy nézett ki, mintha épp most menekült volna meg a pokol kutyáitól. – Nagyon úgy fest, hogy kegyvesztett lett – mondta George élvezettel. – Ezt a végsőkig ki fogom használni – mosolygott Anna. Másnap reggel Henrik azt mondta neki, hogy Cromwell beteg, hazament Stepney-be a házába, hogy összeszedje magát. Hála Istennek! De Annát most jobban érdekelte a térdszalagrend küszöbön álló éves gyűlése, mivel egy hely megüresedett egy új lovag számára, és megkérdezte Henriket, nem tölthetné-e George be. Bár a lovagok voltak azok, akik szavaztak, de Anna remélte, hogy a király tudatja velük a szándékait. Rendkívül elégedetlen volt, amikor meghallotta, hogy Sir Nicholas Carew-t választották, akit megutált, mert a Seymourokkal barátkozott. Tudta, mit fognak suttogni az emberek: nincs elég

befolyása, hogy ezt a rendkívüli tisztességet biztosítsa az öccse számára. – De drágám – tiltakozott Henrik, amikor Anna négyszemközt szemrehányást tett neki –, évekkel ezelőtt megígértem Ferencnek, hogy emlékezni fogok az általa szeretett Sir Nicholasra, amikor üresedés lesz a térdszalagrendben, úgyhogy kötelességemnek éreztem az ő nevét benyújtani. Igen, és mivel köztudott, hogy közel áll a kedvenchez, meg is kapta a szavazatot. De ezt nem mondhatta Henriknek. Dühítő volt, hogy el kellett fogadnia az ellenségeinek ezt a kis diadalát. Másnap, amikor a szobájába menet meglátta, hogy Francis Weston Madge-dzsel flörtöl, elpattant a türelme. Sértette, hogy Norrisból bolondot csinálnak. Madge-nek nem volna szabad ezt bátorítania. Nem érdemel meg egy ilyen jó embert. – Menjen a szobámba, és fejezze be azokat a ruhákat! – parancsolta. Madge elfutott. Weston zavartan nézett rá. – Felséged biztosan nem tagad meg tőlem egy kis ártatlan örömet? Olyan aranyos fehérnép. – Ha olyan aranyos, akkor nem értem, Norris miért nem vette még el – mordult rá Anna. A mosoly eltűnt Weston jóképű arcáról. – Szeretné Felséged tudni az igazságot? – Mit akar mondani? – kérdezte Anna óvatosan. – Mindnyájan tudjuk, hogy Norris inkább az ön, mint Madge kedvéért jár a szobájába. Anna szíve dalra fakadt, de ezt nem mutathatta ki. – Ostobaság! – csattant fel. – Csak azért akarja lejáratni Norrist, mert ön Madge-dzset szereti, és nem a feleségét. Weston merészen pillantott rá.

– Jobban szeretek egy valakit az ön háztartásában, mint kettőjüket együttvéve. – És ki volna az? – Felséged saját maga. Csend lett. Weston szereti? Most először hallott erről. Csak a szerencséjét próbálja a régi udvari játékban! – Felszólítom, hogy ezt mondja el a királynak! – vágta oda Anna, és faképnél hagyta Westont. – Elviszem magammal Calais-ba – mondta Henrik, miközben figyelte, ahogy Anna felhúzza az íját, és a céltáblára lő. A látogatást néhány héttel azelőtt határozták el, és Anna azt hitte, hogy a király egyedül megy. Örömmel hallotta, hogy Henrik magával akarja vinni. Szüksége volt erre a figyelemelterelésre, miután hírt kapott Heverből, hogy anyja súlyosan köhög, ami nagyon megviseli. Télen kezdődött, és egyre romlani látszott. Anna írt neki, megígérte, hogy meglátogatja, amint visszatért Calais-ból, és hevesen imádkozott, hogy anyja egészsége hamarosan visszatérjen. – Tízes! – lelkesedett Henrik, és az udvaroncok tapsoltak. – Körutat csinálunk belőle – mondta Henrik, és az íjáért nyúlt. – Doveren keresztül megyünk, mivel meg akarom szemlélni az új kikötőt és az erődítményeket. – Nem tervezi, hogy most találkozik Ferenccel? – kérdezte Anna óvatosan. – Még nem döntöttem el. Választanom kell, hogy Károllyal vagy Ferenccel kötök szövetséget. Károly ragaszkodik hozzá, hogy Mária visszakerüljön az örökösödésbe Erzsébet elé, de azt mondtam a küldötteimnek, hogy ellenezzék ezt a követelést. – Nem akarom, hogy Erzsébetet megfosszák a jogaitól! – mondta Anna rémülten. – Ezt soha nem fogom megengedni – nyugtatta meg Henrik.

Április utolsó hete bársonyos és meleg volt a tavasz virágzásában. Anna naponta tett sétákat Greenwich kertjeiben a hölgyeivel, és George, Norris és más kedvenc urak gyakran csatlakoztak hozzájuk. Míg Henriket lefoglalták az államügyek, ő teniszmeccseket nézett, bowls-t játszott, és piknikkosarakat rendelt, hogy a szabadban fogyaszthassák el az ételt. Valahányszor találkozott Jane Seymourral, jeges pillantást vetett rá és továbbsétált. A helyzete ismét biztosnak látszott. Nem fogja hagyni, hogy Jane felizgassa. Egyik szép este, amikor az alkony ráborult az arany naplementére, felmászott a palota mögötti domb legtetejére Mireflore-hoz, egy régi toronyhoz, amely az eredeti Placentia palota része volt. Henrik felújíttatta, de ritkán használta. – Jöjjenek, csigák! – kiáltott Anna a hölgyeire, akik lemaradva lihegtek mögötte. – Oh, várjanak akkor ott! – nevetett, és a hölgyek hálásan a füves domboldalra rogytak. A négyszögletes torony előtte állt, lenyűgözőn magasodott a sötétedő ég előtt. Közelről kísértetiesnek és fenyegetőnek tűnt, de Anna nem az a nő volt, akit fantomok megrémiszthetnek.

Fogta a kulcsot, amelyet az őr adott neki, kinyitotta a vaspánttal elzárt ajtót, és belökte. Odabent egy homályos, boltíves szobában találta magát, amelynek a falait és mennyezetét falfestmények borították. Volt valami visszataszító a lefestett emberek csupasz fekete körvonalaiban. Úgy tűnt, mintha hosszú ideje senki nem járt volna ott. Pókhálók lógtak a csúcsos ablakok előtt, és penészes szag érződött a csendes levegőben. Anna felmászott a sarokban álló csigalépcsőn. Egy hálószobába vezetett, de a baldachinos ágy le volt csupaszítva. A padlón egy poros női harisnya hevert. Semmi érdekes nem volt itt. Már éppen indulni akart, amikor lépést hallott fentről. Száguldani kezdett a szívverése. Mi van, ha valaki, aki rosszat akar neki, meglátta, hogy idejön, előre sietett és elrejtőzött azzal a szándékkal, hogy megölje? A lépések most lefelé jöttek a lépcsőn. Anna ösztöne azt súgta, hogy rohanjon le a földszintre, amilyen gyorsan csak tud, de akkor egy férfi jelent meg az ajtóban. – Norris! – kiáltott fel Anna megkönnyebbülten. – Anna! – örült meg Norris, aki meglepetésében nem használta a királynénak járó megszólítást. – Azért jöttem, hogy felfedezzem ezt a helyet – magyarázta Anna. – És ön? – Én... nekem össze kellett szednem egy pár holmit. Anna észrevette, hogy semmi sincs a kezében. – Mi van ott fönt? – Egy másik hálószoba. Nincs sok látnivaló. Látszott, hogy nem szívesen mozdul meg, úgyhogy Anna elsurrant mellette, és felfutott a lépcsőn. Megdöbbenve lépett be egy pompás lakosztályba, amelyben egy olyan gazdagon feldíszített ágy

állt, mint az övé, és volt benne még három faliszőnyeg és néhány szép bútordarab. A földön egy drága török szőnyeg hevert. Norris feljött a lépcsőn mögötte. – Ez a szoba egy királynak is megfelelne! – kiáltott fel Anna. – Őfelsége használja esetenként – szaladt ki Norris száján. – A találkáira Jane Seymourral? Ne aggódjon, Norris, tudok erről. – Keserű volt a hangja. – De azt nem tudtam, hogy a kéthátú fenevadat is játsszák. Norris ismét tétovázott. – Jane Seymour soha nem volt itt – mondta. – De a király másokat idehozott – értette meg Anna a helyzetet. Norris nem felelt. Anna szembefordult vele. – Az én időmben? – Ne kényszerítsen, hogy fájdalmat okozzak önnek – könyörgött Norris elfúló hangon. – Túlságosan szeretem. Oly könnyű lett volna a karjába vetni magát, hogy – egy varázslatos pillanatig – biztonságot és szeretetet érezzen. A csók ezzel a férfival olyan természetesen jönne, mint a levegővétel, és csodálatos és igaz érzés volna. Henrikkel soha nem tapasztalt ilyet. Nem érdekelte, ha akár száz nőt hozott is ide. Henrik soha nem bírta a szívét. De ő Norris királynője, és – ami még fontosabb – nem akarja elveszíteni a férfi tiszteletét. Ő nem az a fehérnép, akit arra a pazar ágyra löknek, bár egy kaján percig kísértést érzett. Tökéletes bosszú volna ugyanabban az ágyban felszarvazni Henriket, amelyben a király elárulta őt. De ezt az értékes valamit, ami közte és Norris közt létezik, nem szabad bosszúval vagy bármilyen alantas dologgal beszennyezni. Hangja kedves, de határozott volt. – Nem tudja elképzelni, mennyire kívántam, hogy a karjába zárjon – mondta Norrisnak, miközben a férfi vágyakozva nézett rá. –

De mi soha nem lehetünk szeretők. – Szégyellem, hogy kimondtam az érzéseimet – vallotta be Norris. – A király a barátjának tart. Mindig jó volt hozzám. De elragadott az ön látványa. Azt gondoltam, egyedül vagyunk itt, és senki nem fogja megtudni. – Nem is fogják. Az, amit mondtunk, a mi titkunk marad. Elég lesz a szívemben dédelgetni. Önnek ott van Madge. Legyenek boldogok. – Erezte, hogy könnyek fenyegetik. Szerencsére sötétedett. Nem akarta, hogy Norris sírni lássa. – Vissza kell mennem. – Ő ment le a lépcsőn elsőnek. – Lehet, hogy a hölgyeim keresni fognak. Én megyek elől, ön jöjjön később. Norris megfogta a kezét, miközben Anna az ajtó felé sietett, az ajkához emelte és megcsókolta. – Ön a legdrágább hölgy, aki valaha lélegzett ezen a földön, Anna, és ha bármikor a szolgálatára lehetek, csak a kisujj át kell mozdítania. – Emlékezni fogok erre. Most Isten áldja. Adjon nekem néhány percet. Kisurrant az ajtón, és szinte rohant lefelé a dombon, szíve nehéz volt az éles fájdalomtól. A lelkiismerete nem hagyta nyugodni. Azon gondolkozott, vajon Henrik ugyanilyen sürgetést érez-e, hogy bevallja a szeretőivel elkövetett bűneit. És ő csak a szívében volt hűtlen! Megkereste Skip atyát, és könnyített a lelkén. Az atya feloldozta és könnyű vezeklést mért rá, mivel érezte, hogy Anna őszintén megbánta a tettét. Anna úgy érezte, mintha egy terhet vettek volna le a válláról, és megfogadta, hogy soha többé nem marad kettesben Norrisszal. Megkérte, hogy Erzsébetet hozzák az udvarba Hatfieldből, odarendelte a szabóját, és méretet vetetett a kislányról, hogy új ruhákat csináltasson neki. Mivel Erzsébet rendkívül kalandvágyó volt, és folyton elfutott anélkül, hogy szólt volna, Anna két vezető kantárt rendelt nagy gombokkal és hosszú bojtokkal, aztán úgy

döntött, hogy a lánya nagyon csinos volna egy új taft kalapban aranydamaszt főkötővel. Henrikről sem feledkezett meg. Ezüst– és aranyrojtot és gombokat vett a nyergéhez. Aznap megsejtette, hogy nyugtalanság uralkodik a háztartásában. Semmi kézzel fogható nem volt, csupán az érzés, hogy mindenki kicsit óvatosan közeledik hozzá. Az elmúlt héten néhányan megmagyarázhatatlanul távol maradtak, nem mondtak kifogásokat. Ma néhányan a többiek közül eltűntek egy rövid időre. Az egyikük Jane Seymour volt. Csak a képzelete játszik vele, vagy történik valami? Olyan volt, mintha egyedül őt hagyták volna ki egy titokból. Minden régi bizonytalansága újra felszínre tört. Úgy érezte, mintha valami ismeretlen katasztrófa leselkedne rá. De hiszen ez ostobaság! Minden rendben van. Henrik kedvesebben viselkedik vele; megvédte az ő és Erzsébet jogait; hamarosan magával viszi Calais-ba. Akkor mitől kellene félnie? Apja eljött meglátogatni, és néhány percig csodálta Erzsébetet és vigyorgott a gyerek bohóckodásán. De Anna látta, hogy foglalkoztatja valami. – Norfolk nagybátyádat és engem kineveztek a Middlesex Főbíróságba – mondta. – Miért látszik olyan boldogtalannak emiatt? Ez biztosan megtiszteltetés. – Nem tudom – vallotta be az apja. Erzsébet hozzávágta a labdáját, ő pedig visszadobta. – Egy bizottságban kell ülnünk, amelyik különböző felségárulási eseteket vizsgál, de semmi többet nem tudok, és nem szabad beszélnem róla. De te a királyné vagy, neked elmondhatom. – Henrik talán elhatározta, hogy egyszer s mindenkorra elhallgattatja az ellenfeleit – találgatott Anna. – Esetleg még azt is forgatja a fejében, hogy eljár Lady Mária ellen. Apja a fejét rázta.

– Az tényleg veszélyeztetné, hogy az entente létrejöjjön a császárral. Nem, az nem lehet. – Talán Cromwell ellen akar fellépni. – Talán! – Apja szeme felcsillant. – Cromwell még mindig Stepney-ben van. Ez aztán meglepetés volna neki, hah! – Nem nagyobb, mint amit bőven megérdemel – mondta Anna. Csak akkor támadt egy szörnyű gondolata, amikor egyedül feküdt az ágyában a sötétben. Tegyük fel, hogy Henrik elhatározta, feleségül veszi Jane Seymourt. A császár messze jobban támogatná Jane-t, akiről köztudott, hogy az impérium híve. De Henrik biztosan nem akar egy újabb váláson keresztülmenni. Lehet, hogy valami más módon mesterkedik, hogy megszabaduljon tőle? Oh, Istenem, észrevették őt és Norrist? Ez csapda volt? És azért nevezték ki az apját abba a bíróságba, hogy őt hamis biztonságérzetbe ringassák, miközben az ellenségei összeesküsznek ellene? Ellenségekből egy hadseregnyi volt. Cromwell, a Seymourok, Chapuys, a pápisták, Francis Bryan, Nicholas Carew... Egy sokszínű csoport, amelyik azonban egy dologban közös. Meg kell nyugodnia. Ezek éjszakai gondolatok. Reggel majd jobban érzi magát. Nem szabad elfelejtenie, hogy Henrik semmijeiét nem adta az elégedetlenségének – inkább ellenkezőleg. De reggel sem lett jobban. Még mindig valami megnevezhetetlen félelem rettenetes érzése gyötörte, hogy valami szörnyűség fog történni. Azt kívánta, bárcsak ott volna Henrik, hogy kiönthetné neki a szívét. Ha valaki biztonságérzetet nyújthat neki, akkor az ő. De Henrik már három éjjel nem kereste fel az ágyát, és ez önmagában baljósnak tűnt. Mi lesz, ha valami gonoszság történik vele? Erzsébet annyira sebezhető maradna. Mit tehetne, hogy megvédje őt?

A káplánjáért küldött. Matthew Parker jó reformista és nagyszerű prédikátor volt. Henrik ugyanúgy kedvelte, mint ő, és hallgatott arra, amit a káplán mondott. – Félek! – mondta neki Anna. – Remélem, tévedek, de attól tartok, hogy felségárulással vádolhatnak. Most már sírt. A fiatal káplán várt, amíg összeszedi magát, nyers vonásai összegyűrődtek az aggodalomtól. Megpróbálta megnyugtatni Annát, azt mondta, az egész csak a képzeletében létezik, de ő vigasztalhatatlan volt. – Segítenie kell nekem! – erősködött. – Ha a legrosszabb történik, gondoskodik a gyermekemről? Már senkiben sem bízom. Parker atya együttérzéssel nézett rá. – Felséged számíthat rám – ígérte. – Szavamat adom. A hölgyeivel ült, próbált a varrására koncentrálni, de az, hogy ruhákat szegett be a szegényeknek, nem tudta elterelni a figyelmét. Lopva Madge-re, és Mary Howardra, és Margaret Douglasre és az összes többi nőre pillantott. Tudják, hogy mi történik? Mi a helyzet azokkal a meg nem magyarázott távollétekkel? Merjen eléjük állni? Azt hihetik, hogy megőrült. Most először érezte, hogy hiányzik neki a nővére. Már közel két éve levelet sem váltottak. Mary még mindig Calais-ben volt. George kapcsolatot tartott vele. Azt mondta, Mary nagyon boldognak tűnik. Szerencsés Mary! Henrik még mindig nem látogatta meg Annát. Minden nap késő estig a Tanácsban ült. Anna aggodalmasan megkérdezte George-ot, készülődik-e valami. – Azt hiszem, baj van Franciaországban – mondta az öccse. – A francia követ leveleket hozott. Nem kell ilyen aggodalmasan nézned. Talán Ferenc háborúval fenyeget. Ha így van, Henrik látogatása, hogy megszemlélje Calais-t, nagyon is időszerű. Három nappal a

hagyományos májusünnepi lovagi tornák után szándékoztak indulni. Anna lefoglalta a gondolatait azzal, hogy eltervezte a ruhatárát, kiválasztotta a legelőnyösebb ruháit. Talán a szenvedély, amelyet Henrik mutatott, amikor először szálltak meg az Exchequer palotában, újra éled. És ő talán elküld Maryért, és megbocsát neki. A komornáira és szobalányaira hagyta, hogy bepakolják a ruhákat az utazóládáiba, és visszatért a fogadótermébe, ahol azt látta, hogy Weston lanton játszik, Margaret Douglas mély beszélgetésbe merül Thomas Howarddal, és Mark Smeaton boldogtalan arccal áll az egyik ablakfülkében. – Miért ilyen szomorú, Mark? – kérdezte élénken. Nem szerette a férfi merész, nagyképű modorát. Kerülte őt, amióta Smeaton olyan bizalmasan bámulta Wichesterben. – Semmi oka – válaszolta a férfi, és kéjsóváran nézett rá. Te jó Isten, a szerelmi játékot próbálja eljátszani vele – pedig csak egy alacsony származású zenész. Anna hangja jeges volt. – Nem várhatja, hogy úgy beszéljek önnel, mint egy nemesemberrel, mert az alattvalóm. Smeaton tovább mosolygott rá. – Nem, nem – mondta –, egy tekintet elég nekem. – Meghajolt. – Isten áldja, Felség. És ezzel kibaktatott a szobából, a szemtelen gazfickó. Nahát! – mondta Anna magának. Még egy ilyen viselkedés, és Henrik hallani fog róla. Április utolsó vasárnapjának reggelén Anna sétálni vitte Uriant a mise után a Greenwich Parkban, és megállt, hogy megnézzen egy kutyaviadalt. Fogadott és nyert, és egy kicsit vidámabban tért vissza a palotába. Ebéd után összegyűjtötte a hölgyeit és a kedvenc urait, és kivezette őket a magánkertjébe, hogy kihasználják a napsütést.

Norris is a társaságban volt, és Anna kitalálta, hogy a férfi is keményen próbálkozik, akárcsak ő, hogy úgy tűnjön, barátságon kívül nincs semmi köztük – ami most, miután megváltották az érzéseiket, nem volt túl könnyű dolog. Anna megtiltotta neki, hogy közvetlenül mellé üljön a kőpadra a lugasban, biztos távolságot tartott. Néhány méterre tőlük, jól láthatóan, a többiek sétáltak az ösvényeken, fecsegtek, nevetgéltek, még csókolóztak is. – Miért nem vette még el Madge-t? – kérdezte Anna. Norris hallgatott. – Úgy döntöttem, hogy várok még egy ideig – mondta végül. Anna lehalkította a hangját. – Holt ember cipőjét keresi, mert ha bármi történne a királlyal, megpróbálna megszerezni engem. Újabb csend következett. – Nem – mormolta Norris. – Ha bármi ehhez hasonló gondolatom támadna, egyben azt kívánnám, hogy a fejemet vegyék. Asszonyom, ez veszélyes beszéd. A király haláláról szólni, még ha tréfából is, nem egyszerű ügy. Anna tudta. Felségárulás volt elképzelni vagy eltervezni az uralkodó halálát, és beszélni róla is az volt. – Igen, de önben megbízhatok – mondta Anna. – Ne felejtse el, hogy tönkretehetem, ha úgy tetszik nekem! Tréfából mondta, de Norris elrémülten nézett rá. – Asszonyom, imádkozom, hogy én is bízhassak önben – mondta, majd felállt és meghajolt. – Ne menjen el – suttogta Anna. – Kötelességeim vannak a király magánlakosztályában – mondta. – Jó napot kívánok Felségednek.

Amikor elsétált, Anna látta, hogy Lady Worcester bátyja, Sir Anthony Browne lép be a kertbe. Meghajolt felé, és odament a testvéréhez. Kíváncsian néztek Anna irányába. Anna megborzongott a félelemtől, hogy Sir Anthony talán azon az ösvényen jött a kertbe, amelyik a lugas mellett halad el. Oh, Istenem, csak nem hallotta meg, amit ő és Norris mondtak? Sir Anthony közel állt Henrikhez, és a király nagyra tartotta. Ha elmondja a királynak a beszélgetésüket, Henrik hihet neki. 0 a saját szájával ítélné el magát, és Norrist is. Abból, amit mondott, azt a következtetést lehet levonni, hogy bűnös titkuk van. A király feleségének megsértése felségárulás. Bárkinek, aki ezt elköveti, az akasztás, a kibelezés és a felnégyelés elképzelhetetlen szörnyűségeit kell elszenvednie. Norrisnak nem! A hűséges, jó, odaadó Norrisnak nem, aki nem tett semmi rosszat, csak reménytelenül szerette őt a távolból. Figyelmeztetnie kell! Megparancsolta a kíséretének, hogy maradjanak, ő maga pedig a palotába sietett, Henrik lakosztályai felé. Az apródok szobájában érte utol Norrist, amikor éppen egy szerencsétlen fiút szidott le a lustaságáért. Amikor az apród elment, kidülledt szemekkel bámulva az ott álló királynő látványát, Anna becsukta az ajtót. Norris félve pillantott rá. – Azt hiszem, meghallottak bennünket – mondta, és Norris szeme megtelt rémülettel. – Sir Henry – könyörgöm, menjen most rögtön az alamizsnaosztómhoz, és mondja meg neki, hogy bármit hall is rólam, esküdjön meg, hogy én jó asszony vagyok. – Anna, bölcs dolog ez? – kérdezte Norris, teljesen feldúltan. – Ez túlzott tiltakozásnak tűnhet. Én magam is megesküdhetek, ha a szükség úgy kívánja. – Menjen! – visított Anna. – Nincs veszteni való idő! – Asszonyom, a király kéri, hogy keresse fel – jelentette be a kamarása. Miután az elmúlt két órát azzal töltötte, hogy halálosan aggódott Norris miatt, most a legrosszabbra számított. Itt a büntetés, amit várt. Henrik megtudta. De nem fogja harc nélkül megadni magát! Hogy muníciója legyen, felkapta Erzsébetet – a gyermekével

a karján, aki annyira összetéveszthetetlenül a királyé, úgy fog Henrikhez fordulni, mint egy megsértett anya. Amikor rátalált, Henrik egy nyitott ablakon át bámulta a lenti udvart. A homlokát ráncolta, nyugtalan volt. Anna bókolt, még mindig a gyermeket szorongatva, és Henrik megfordult. – Furcsa dolgokat hallottam önről, Anna – mondta, és a tekintete olyan volt, mint az acél. – Az alamizsnaosztója elmondta a kamarásának: ön szükségét érezte, hogy elküldje hozzá Norrist az erkölcsét bizonygatni neki. – Sir – kiáltotta Anna –, ez azért volt, hogy elejét vegyem az ellenem irányuló rémes pletykának, hogy laza erkölcsű nő vagyok, és nem akartam, hogy Skip atya elhiggye. Arra gondoltam, hogy meggyőző, ha ez Norris szájából jön, mivel őt egyenes és önhöz hű embernek ismerik. Henrik nem felelt. – Ha azt hinném, hogy csalárdul viselkedik velem, soha nem bocsátanék meg – mondta aztán. – Hogy hihet ilyet? Szeretem önt, Henrik. Ez a gyermek szerelemből született. Soha nem tudnám önt másért elhagyni. Henrik tekintete lecsapott rá. – Nehogy asszonyom!

valaha

azt

mondhassák,

hogy

felszarvazott,

– Miért haragszik a papa? – kérdezte Erzsébet, amikor Anna elvitte. -Nincs semmi baj – nyugtatta meg az anyja, miközben könnyekkel küzdött, és imádkozott, bárcsak ez igaz lenne. – Minden rendben lesz, drágám. Aznap este bankettet tartottak, és Henrik újra a régi önmaga volt, udvarias és barátságos. A haragja, Anna megkönnyebbülésére, lecsillapodott. Ok vezették a táncot, és a király megcsodálta Anna ruháját, egy új darabot, amely szürke damasztból készült, karmazsin

alsószoknyával. Tízkor távozott, azt mondta, sürgős államügyek várnak rá. Amikor elment, Anna találgatások felszín alatti áramlását érezte meg a fogadószobában. Tizenegy óra körül valaki azt mondta, hogy a Tanács még mindig ülésezik. Nyilván valami jelentős és nehéz kérdést tárgyalnak. Küszöbön áll a háború? Anna várt, amíg a Tanács ülése véget ért, és elkapta az apját, aki onnan jött. Szürke volt az arca, és úgy festett, mintha a világ gondja nyomná a vállát. – Mi van? – kérdezte Anna sürgetőn. – Nem mondhatom el neked, Anna – károgta Sir Thomas. – Mindnyájan titoktartást esküdtünk. De a király calais-i útját egy héttel elhalasztották. Hamarosan bejelentik. – Ez érint engem? Hallotta a félelmet a saját hangjában. – Ez mindnyájunkat érint. Most pedig jó éjszakát. Ha mindenkit érint, akkor biztosan háborúról van szó.

Negyedik rész „Semmi bűnt nem követtem el"

26 fejezet 1536 Anna mindig szerette a májusünnepet, és a tavasz beköszöntét fogadó, évente megrendezett udvari fesztivált, amelyet szokás szerint egy nagyszabású lovagi tornával tettek emlékezetessé. Ebben az évben ezt a greenwich-i bajvívótéren készültek megrendezni. Meleg nap volt, és a zászlók lengtek a könnyű szélben, amikor Anna elfoglalta helyét a királyi lelátó előterében, míg a hölgyei mögötte gyülekeztek. Henrik hamarosan megérkezett, és nagy ováció fogadta. Szívélyesen üdvözölte Annát, de amikor leült, úgy tűnt, hogy a gondolatai messze járnak. Eredetileg ő maga is részt akart venni a versenyben, de a régi seb a lábán még mindig gyötörte, nem akart begyógyulni. Figyelték, ahogy a versenyzők befutják az udvariassági körüket, feltartott lándzsával, csillogó vértezetben. George vezette a kihívókat, elbűvölte a tömeget a lándzsatörésben és lovas ugratásban mutatott ügyességével. Norris állt a védekezők élén, de temperamentumos paripája nem volt hajlandó belépni a bajvívótérre, mire Henrik leszólt, nagyrabecsülése jeleként, hogy Norris küzdhet az ő lován. Anna hálás volt, amiért Henrik látszólag nem táplált gyanút régi barátja iránt. Tom Wyatt kitűnően szerepelt, mindenki mást felülmúlt, bár Norris, Weston és Brereton is nagy haditetteket hajtott végre, és Henrik hangosan megtapsolta és éljenezte őket. Anna bátorítón mosolygott le az összes gáláns lovagra. A verseny felénél egy apród jelent meg, és átadott egy összehajtogatott papírlapot Henriknek, aki elolvasta, arca vészesen elvörösödött, aztán felállt, és elvonult, közben majdnem felborította a székét. Anna apja és George az urak közt voltak, akik a király után siettek.

Anna nem tudta elképzelni, Henrik miért ment el. Megjegyzések hangzavara hallatszott. Mi történt? Lerohanták őket a franciák? Henrik nem vette a fáradságot, hogy elbúcsúzzon Annától – ő, aki ritkán fukarkodott az udvariassággal –, úgyhogy biztosan komoly ügyről van szó. Anna nem tehetett róla, de valami baljós jelet olvasott ki ebből a sietős távozásból. Intett, hogy folytassák a tornát, de tudatában volt a suttogásoknak és találgatásoknak. Amikor néhány órával később rémülten és tele félelemmel visszatért a palotába, és azt mondták neki, hogy a király Whitehallba ment, tudta, hogy nagy katasztrófa közeleg. És nem volt senki, akit megkérdezhetett volna erről. Amint a baj vívás véget ért, Norris elsietett, hogy csatlakozzon a királyhoz. Anna minden erős védelmezője távozott. Aznap éjszaka rapszodikusan aludt. Reggel, reménykedve és rettegve, hogy a nap elhozza Henrik visszatértét, vagy legalább valami hírt arról, hogy mi folyik, megkérte a hölgyeit, hogy öltöztessék egy pompás, karmazsin bársony és aranyszövet ruhába, és aztán megpróbálta elterelni a gondolatait azzal, hogy a háztartása tisztviselőinek a teniszjátékát figyelte. A bajnoka győzött, amitől egy kicsit felvidult a kedve. – Kár, hogy nem fogadtam rá – mondta Madge-nek, aki mellette ült a galérián. Madge intett a fejével, jelezte, hogy valaki áll Anna háta mögött. Anna megfordult, és egy királyi libériát viselő ajtónállót látott ott várakozni. – Felség, azért jöttem, hogy a király parancsára felszólítsam: azonnal jelenjen meg a Magántanács előtt – mondta. A Magántanács itt lenne Greenwich-ben? Azt hitte, hogy a királlyal van Whitehallban. – Rendben van – válaszolta, és megpróbálta feltartóztatni a pánikhullámot, amely elöntötte.

Igencsak furcsa volt, hogy egy királynéval így rendelkezzenek, és reszketve lépett be a tanácsterembe. Három komor arcú férfi ült a tanácsbizottságban: Norfolk nagybátyja, rendíthetetlen arccal; Sir William Fitzwilliam, akit sohasem kedvelt, és az érzés kölcsönös volt; és Sir William Paulet, a király számadója. Egyedül ő üdvözölte Annát kedves udvariassággal, amikor mind felemelkedtek. Norfolk minden bevezetés nélkül a tárgyra tért. – Asszonyom, a király által ránk ruházott hatalomnál fogva, mint királyi biztosok, hivatalosan megvádoljuk, hogy házasságtörést követett el Sir Henry Norrisszal, Mark Smeatonnal és meg egy férfival. Anna úgy érezte, hogy elájul. A legszömyűbb rémálma vált valóra. Hogy hihetnek el róla ilyesmit? És Smeatonnal? Egyáltalán, hogy merülhet fel bennük, hogy ennyire lealacsonyodik? És Norris – tényleg kihallgatták őket! De nem tett semmi rosszat. Remegve kinyitotta a száját, hogy tiltakozzon, de Norfolk felemelte a kezét, és elhallgattatta. – Mielőtt bármit mondana, tudnia kell, hogy Norris és Smeaton elismerték a bűnösségüket. – Akkor hazudnak, mert nincs mit elismerni! A király igaz felesége vagyok, és soha egyetlen más férfi nem ért hozzám. – Ejnye, ejnye, ejnye! Tanúk eskü alatt tett vallomása van a kezünkben, asszonyom. Talán mind hazudnak? – Valakik okot szolgáltatnak, hogy megszabaduljanak tőlem! – mondott ellent Anna halálos félelemben. – Ön szolgáltatott nekik okot a gonosz viselkedésével – mosolygott Norfolk gúnyosan. – Óh, ön kegyetlen, nagybátyám, hogy elhisz ilyen rágalmakat egy ártatlan nőről – ráadásul a saját véréről!

– Én a királyt szolgálom, asszonyom. – Norfolk arca gránitkemény volt. – Lojalitással elsősorban neki tartozom, és ő megparancsolta, hogy tartóztassuk le. Ezek a bűnök, amelyekkel vádolják, súlyosak, és ha bizonyítást nyernek, igazságos büntetés jár értük. Henrik szentesítette az igazságszolgáltatásnak ezt a megcsúfolását! Tényleg elhitte róla a legrosszabbat? Annát elrémítette, hogy Henrik inkább hallgatott mások vádaskodásaira, mint hogy alkalmat adjon neki a visszaverésükre. Ami a legjobban bántotta, hogy nyilván nyomozás folyt az elmúlt napokban, ám Henrik egy szót sem szólt róla. Óh, az ellenségei buzgók voltak! – Mi fog történni velem? – kérdezte. – Beszélnem kell a királlyal. Meg fog hallgatni. – Nem fogja fogadni – mordult rá Fitzwilliam. – Ő az Úr felkent szolgája: nem szennyezheti be magát azzal, hogy köze van egy felségárulóhoz. – Egy felségárulóhoz? – Anna félt, hogy összecsuklik a térde. – Én nem vagyok felségáruló! – A királyi örökösödés kompromittálása felségárulás, asszonyom – ugatott rá Fitzwilliam, miközben Norfolk sajnálattal cicegett. – Visszakísérjük Felségedet a lakosztályába – mondta Paulet. – Ebédet szolgálnak fel önnek, és további utasításig ott kell maradnia. A kamarása tájékoztatta a háztartását, hogy felségárulással vádolják. Rémálom volt az út a tanácsteremből a szállásáig. A lordok rezzenetlen arccal sétáltak a két oldalán, és előtte és mögötte a királyi őrök tartottak lépést. A kegyvesztettségéről szóló hírek nyilván gyorsan elterjedtek a háztartásán túlra, mert mindenhol emberek bámulták, legtöbbjük ellenségesen és elítélőn. Úgy tűnt, bármit képesek elhinni róla.

Már nem jelentett nagy megkönnyebbülést, amikor visszaért a szobájába, mert a hölgyei baljós csendje fogadta, és a szolgálók küszködtek, hogy elrejtsék a könnyeiket. Ez még jobban felizgatta Annát, csakúgy, mint az őrök jelenléte az ajtajánál, akik keresztbe tett alabárddal álltak, nehogy egyetlen illetéktelen személy is beléphessen. Aztán felemelték a bárdokat, hogy beengedjék Anna felszolgálóit, akik a szokásos finom ételválasztékot hozták, de ő annyira feldúlta magát, amikor a király pincére nem jelent meg a megszokott jó kívánsággal – világosan emlékeztetve Annát a helyzet szörnyűségére –, hogy hozzá sem bírt nyúlni az ételhez. Csak ült ott, erőltetett beszélgetést folytatott a hölgyeivel gyerekekről és kutyákról és teniszről. Arra gondolt, hogy elküld Erzsébetért, de félt, hogy ha meglátja és karjába veszi a gyermeket, összeroppan, ami elkeserítené a kicsit. Egyébként is, talán meg se engednék neki, hogy lássa Erzsébetet; újabb ostobaságokat hangoztatnának az árulás megbélyegző erejéről. Két órakor még mindig az asztalnál ült a királynői baldachin alatt, amikor visszatért Norfolk, Audley lordkancellárral és több más tanácsossal a Magántanácsból. Norfolk egy összetekert pergament tartott a kezében. Anna rémülten felemelkedett. – Lordságotok miért jöttek? – Ez, asszonyom – Norfolk a papírt lobogtatta –, az ön letartóztatási parancsa. A király parancsára a londoni Towerbe kell kísérnünk, ahol addig fog tartózkodni, amíg Őfelsége ezt kívánja. A Tower! Anna összezsugorodott a gondolattól, hogy abba a homályos erődbe zárják. Csak egyetlen egyszer járt ott, a koronázása idején, amikor a királynői lakosztályokat hatalmas költséggel felújították a számára, de tudta, hogy ezzel összehasonlítva a Tower többi része riasztó. Thomas More egy évig raboskodott ott. Azt mesélték, hogy öreg emberként került ki onnan... És körülbelül ötven évvel azelőtt két kis herceg tűnt el a Towerben,

az állítások szerint gonosz nagybátyjuk ölte meg őket. 0 is el fog tűnni? Nagy erőfeszítéssel próbálta összeszedni a bátorságát. – Ha Őfelsége úgy kívánja, kész vagyok engedelmeskedni – mondta. – Mit vihetek magammal? – Úgy kell jönnie, ahogy van – parancsolta Norfolk. – Ebben? – Anna lenézett pompás királynői öltözékére. – Minden szükséges holmit meg fog kapni – mondta Paulet. Ez vészjóslón hangzott. Eszébe jutott a szóbeszéd, hogy a Tower foglyainak fizetniük kell az ellátásukért és bármilyen kiszolgálásért. – Mi lesz a háztartásommal? – Itt maradnak. Önt új személyzet várja a Towerben. – Itt kell várnia, amíg beköszönt az apály – mondta neki Norfolk. – Úgy számítjuk, hogy fél ötkor indulunk. Ezzel otthagyták, és Anna azzal töltötte a délutánt, hogy próbált nem darabokra hullani, újra, meg újra végigpörgette a fejében, mit mondhatott vagy tehetett, amiből az emberek azt a következtetést vonták le, hogy akár egy grammnyi bátorítást adott Smeatonnak. Norrist meg tudta érteni, bár nem voltak bűnösök, csupán tapintatlanul fecsegtek, és egy pillanatra elismerték, hogy több is van köztük, mint amennyit valaha kimondhatnak. De Smeaton – már a gondolattól felfordult a gyomra! Hogy hihette el ezt Henrik róla? És hogy tehette ezt vele, akit valamikor olyan szenvedélyesen szeretett, és aki gyermekeket szült neki? Ha nem tudja, hogy Cromwell betegen fekszik Stepney-ben, megesküdött volna, hogy a titkár keze van ebben. Cromwell ellenségessége teljes valójában megmutatkozott, ő pedig megfenyegette a titkárt. Lehet, hogy nem is volt beteg: ez talán csak álcaként szolgált az ő tönkretételére készülő összeesküvéshez.

Mennél többet gondolt erre, annál jobban elhitte. Minden jobb volt, mint Henrikről elhinni ezt a galádságot. Hölgyei néhány vigasztaló szót kínáltak a kétségbeesésében, de óvatos távolságot tartottak. Ismét működött a félelem attól, hogy az árulás foltot ejthet valakin! Anna felvette a hímzését, de a keze még ahhoz sem volt elég biztos, hogy a tűt és a fonalat tartsa. Arra gondolt, vajon befejezi-e ezt a munkát valaha. Négy óra felé, mikor a szíve már vadul dörömbölt a gondolttól, hogy mi vár rá, Worcester grófnő hirtelen felnyögött. Már egy ideje terhes hasán tartotta a kezét. – Nem mozdul a gyerek – mondta tragikus arccal. – Mióta érzi ezt? – kérdezte Anna, és a hölgyek köréjük gyűltek. – Amióta önért jöttek – suttogta a grófnő. – A sokk okozta. – Le kell feküdnie – sürgette Mary Howard, és elsegítette őt az ágyáig. Annát ismét az ájulás környékezte. Nem sokkal ezután érte jöttek a lordok, a király őreinek egy nagyobb különítménye és Sir William Kingston társaságában, aki a Tower várkapitánya, és egy középkorú magas, elegáns lovag volt. Régóta jól szolgálta a királyt, és Henrik nagy kegyben részesítette. – Asszonyom – mondta és meghajolt –, én felelek önért, amíg a Towerben tartózkodik. Most velem kell jönnie. Szürke szeme nem volt ellenséges, nem hiányzott belőle az emberi érzés, és mákos fejét tisztelettel meghajtotta. Bár Anna tudta, hogy annak idején Wolsey kardinális barátja volt, és az a hír járta, hogy csodálta a néhai özvegy hercegnőt, Anna megérezte, hogy némi szimpátiával viseltetik iránta. Röviden elbúcsúzott a szolgálóitól, utoljára megpaskolta Uriant – szegény fiú lélekbemarkolón nézett rá, talán megérezte a kétségbeesését –, aztán végigsétált a palotán a fogva tartóival oda, ahol a bárkája várakozott. Elhaladt a címervadállatok kőszobrainak sora közt, leereszkedett a magánlépcsőn és a fedélzetre lépett, a

lordok pedig bemásztak mögötte a hajóba. Norfolk jelezte, hogy menjen be a kabinba, aztán nehézkesen leült mellé a kipárnázott padra, és behúzta a függönyöket, hogy Annát ne lehessen látni a partról. Ez egy apró jótétemény volt. Amikor a hajó megkezdte az útját, Anna próbált nem figyelni nagybátyja álszent helytelenítésére. – Nem szabad elfelejtened, hogy a szeretőid bevallották a bűnüket – mondta. – Ártatlan vagyok! – csattant fel Anna. – Nincsenek szeretőim! Könyörgöm, vigyen el, hogy láthassam a királyt. – Ejnye, ejnye! – ismételgette Norfolk a fejét rázva, míg Anna úgy érezte, rögtön sikítani fog. – Már közeledünk a Towerhez – szólalt meg Norfolk hirtelen. Anna összerezzent, amikor az ágyútűz fülsiketítő hangja majdnem felbillentette a bárkát. – Az érkezésedet jelzik. Akkor szólalnak meg az ágyúk, amikor egy magas rangú letartóztatott személyt hoznak ide. – Kívülről kiabálás és emelt hangok hallatszottak, és a herceg kinézett a függöny résén. – Futva jönnek az emberek, hogy lássák, mi történik. Anna is kinézett, és az előtte fenyegetőn magasodó hatalmas erőd látványától majdnem elhagyta a bátorsága. Eszébe jutott, hogy More és Fisher és a kenti apáca innen indultak a vesztőhelyre. Várt, amíg az evezősök a Királyné lépcsőjéhez kormányozzák a hajót, amely az udvari kapuhoz, a hátsó bejárathoz vezetett. Ezen keresztül lépett be ide a koronázásakor. A különbség az akkori és a mostani nap közt annyira felfoghatatlan volt, hogy végig sem bírta gondolni. Akkor Henrik várt rá, hogy üdvözölje, és mindenki szeme láttára megcsókolta. Most egyedül volt – és rettegett attól, hogy Henrik mit tehet vele. Sir William Kingston jelent meg a kabin ajtajában. – Kérem, jöjjön velem, asszonyom. Anna felállt, és végigbotorkált mögötte a pallón, a bámuló evezősök sorai közt. Norfolk és a többi lord szolgáltatták a hátvédet.

Hallotta a tömeg zaját a Tower Hillen, miközben felment a Királyné lépcsőjén. A tetején Kingston helyettese, Sir Edmund Walsingham, a Tower hadnagya várakozott, két oldalán őrök különítményével. Amikor Anna elérte a sötét átjárót az ősi Byward torony alatt, rátört a helyzetének csupasz valósága. Tudta, ritkán fordul elő, hogy az, akit felségárulással vádolnak, megmenekül a haláltól. Annyira rosszul érezte magát a félelemtől, hogy azt hitte, összeroskad. Ahogy a nagy erővel megőrzött önfegyelme szétesett, térdre rogyott. – Oh, Istenem, óh, Istenem, segíts rajtam, hiszen nem vagyok bűnös a gonosztettekben, amelyekkel vádolnak! -jajongott. A tanácsosok csak álltak ott, és szánalom nélkül néztek le rá. – Sir William, a királynét, ezt a foglyot, az őrizetébe ajánljuk – mondta Norfolk Kingstonnak, aztán a kollégáihoz fordult, bólintott, és elindultak. Anna kétségbeesetten talpra küzdötte magát. – Uraim, könyörgöm önöknek, kérjék meg Őfelségét, hogy legyen jó hozzám! Hangja zokogásba fulladt, de az urak továbbra sem vettek róla tudomást, a hátsó bejárat felé mentek – a szabadságba. Nem tudták, mennyire áldottak! – Sir William, írhatok a királynak? – könyörgött Anna. – Senkinek sem írhat, asszonyom. – Kérem! Ő az uram és a férjem. – A parancs az parancs – morgott Sir Edmund Walsingham. – Erre jöjjön – kérte Kingston. Az őrök körülvették Annát, és ő követte a várkapitányt a Tower külső kerületén, amely a királyi lakosztályokhoz vezetett. – Nagyobb ceremóniával fogadtak, amikor utoljára léptem be ide – idézte fel Anna. – Kingston úr, tömlőébe visznek? A kapitány meglepetten nézett rá.

– Nem, asszonyom, koronázásakor lakott.

arra

a

szállásra

megy,

ahol

a

Leírhatatlan volt Anna megkönnyebbülése. Henrik, olyan okok miatt, amelyeket képtelen megérteni, biztosan azért csinálja ezt vele, hogy megleckéztesse. Árulókat nem szállásolnak el palotákban. De hát eddig még egyetlen királynét sem vádoltak felségárulással Angliában... Norrisra gondolt, arra, hogy hajszál híján bűnbe esett vele, és a lelkében tényleg bűnözött is. Az a jó ember nem érdemelte meg, hogy belekeveredjen ebbe. – Hol tartják azokat, akiket velem együtt vádolnak? – kérdezte. – Ezt nem beszélhetem meg önnel, asszonyom – mondta a várkapitány. – Tömlöcökben – el sem kell mondania. – Nem mondhatjuk el –, vakkantotta Sir Edmund. – A parancs az parancs. – Akkor ez a szállás túl jó nekem! – kiáltotta Anna. Elképzelte Norrist láncokban, és az optimizmusból rémületbe csapott át. Mit akarnak termi vele? – Jézus, könyörülj rajtam! – kiáltott fel. Reménytelenül térdre esett a macskaköveken, hatalmas zokogás rázta a testét. Kingston és Sir Edmund rémülten néztek le rá, de egyikük sem merte felsegíteni. Nem illett, hogy egy alacsonyabb rendű halandó megérintse Anglia királynéját. Erre a gondolatra Anna hisztérikus nevetésben tört ki. Lehet, hogy a halálát készítik elő, de félnek őt fölemelni! Nagy erőfeszítéssel felállt, és folytatták az útjukat, el a Hadnagy háza mellett a palota bejáratához, ahol Kingston megelőzte őt, mutatta az utat fel a lépcsőn a szállására. Olyan érzése volt, mintha három év. csak úgy elszállt volna. A szobákban penészszag érződött, egyébként éppen olyanok voltak, mintha most hagyta volna el őket, hogy diadalmenetben átvonuljon a városon. Szinte tegnap történt, hogy megcsodálta a tágas szobákat, a nagy kandallót, és az antik mintát utánzó frízen szökellő puttókat.

Vártak rá azok, akiket a szolgálatára kijelöltek. Rémülten látta, hogy négy olyan fontos hölgy van köztük, akiket nem kedvel. Ott volt Boleyn nénje, James nagybátyja felesége, aki nemrégiben kivívta Anna ellenséges érzéseit, mert átállt Lady Mária oldalára. Lady Shelton is jelen volt, aki leplezetlen gyűlölettel üdvözölte Annát. Lady Kingston előlépett, és meghajolt. 0 is Lady Mária barátjának számított, és valamikor az özvegy hercegnőt szolgálta. Anna nem várta tőle, hogy együttérezzen vele. Végül ott volt Mrs Coffyn, Anna lovászmesterének a felesége. Vajon ez valami különösen kimódolt kegyetlenség Henrik részéről, hogy négy olyan nő társaságát kényszeríti rá, akik gyűlölik? Hogy tehetett ilyet! De a király elküldte Anna öreg dajkáját, Mrs Orchardot, aki szomorúan rázta a fejét, és a szeretetre méltó Mrs Stonort is, komornái „anyját". Ez a két hölgy, magyarázta Kingston, szobalányként fog szolgálni, és éjjel a hálószobájában alszanak majd szalmazsákon. -Asszonyom, szokás, hogy magas rangú foglyok az asztalomnál étkeznek – mondta. – Kész a vacsora, és örülnék, ha csatlakozna hozzám és a feleségemhez. Anna meglepődött ezen a nem várt udvariasságon, és hagyta, hogy elkísérjék a Hadnagy házához, egy düledező régi épülethez, amely a Tower Greenre és a St Peter ad Vincula kápolnára nézett. Az asztal abrosszal és ezüsttel volt megterítve, és finom vacsorát tettek Anna elé. Most, hogy így felbátorították, sikerült egy keveset ennie a ház ura és úrnője figyelő szeme előtt, de a társalgás nehézkesen folyt, feszült csendek szakították meg. Anna oly sok mindent szeretett volna megtudni – nem, inkább kellett volna megtudnia –, de nem merte megkérdezni attól való félelmében, hogy mit fog hallani. Mindenekfölött égető szüksége volt rá, hogy a maga és Norris és Smeaton ártatlanságát bizonyítsa. Lelki vigaszra is mohón vágyott. – Kingston úr, lenne szíves megkérni királyunk őfelségét, egyezzen bele, hogy az oltári szentség ott lehessen a szobámban.

Imádkozni szeretnék Isten kegyelméért. – Ezt elintézhetem, asszonyom – mondta a várkapitány, és megtörölte a száját a szalvétával. – Szeretné, ha megkérném a Tower egyik káplánját, hogy részesítse önt szent áldozatban vacsora után? – Nagyon szeretném – mondta Anna akadozva, és próbált nem sírni. – Isten lesz a tanúja, hogy nincs igazság ezekben a vádakban, mert messze állok a férfiak társaságától, akárcsak a bűntől, és a király igaz felesége vagyok. Kingston úr, ön tudja, miért vagyok itt? Kingston zaklatottnak látszott. – Ha tudnám, akkor sem beszélhetném meg önnel. – Mikor látta a királyt utoljára? – tartott ki Anna. – A bajvívótéren láttam a májusünnepen. – Könyörgöm, mondja meg nekem, hol van atyámuram – kérte Anna. Apja befolyásos ember. Biztosan közbenjárhat az érdekében. – Vacsora előtt láttam az udvarban – válaszolta Kingston. Tudja az apja, hogy mi történik? Tagja a király Tanácsának – és beválasztották a Nagy Bíróságba. Anna emlékezett, milyen szórakozott volt, amikor utoljára találkoztak. Tudott erről, és nem figyelmeztette? És George? Ha George tudná, eget és földet megmozgatna, hogy megmentse őt. 0 beszélne a királlyal az érdekében, és félelem nélkül a védelmére kelne. Anna el sem tudta képzelni, mennyire elkeseredett lenne George, ha meghallaná, hogy őt letartóztatták. – Hol van az én drága öcsém? – kérdezte elkeseredetten. – York Place-ben váltunk el – mondta Kingston. Lady Kingston átnyúlt, és megérintette Anna karját. – Asszonyom, semmi értelme, hogy az őrületbe kergesse magát – mondta.

De Anna beleveszett a rémületbe, rettenetesen fel volt dúlva, és eszébe jutott, hogy még egy meg nem nevezett valakit is azzal vádolnak, hogy felségárulást követett el vele. Ki lehet az? – Úgy hallom, három férfival vádolnak – mondta –, és nem tudok mást mondani, csak azt, hogy nem, nem tettem semmi rosszat, és a testemet kellene felnyitni ahhoz, hogy ezt bebizonyítsam. Amikor ezt kimondta, úgy tett, mintha szélesre tárná a pruszlikját, aztán újra hisztérikus nevetésben tört ki annak az abszurditásán, amit mondott. Kingston emlékeztette, hogy Norris és Smeaton ellene vallottak. Smeatonról el tudta hinni, hiszen ő nem úriember, de Norrisról nem. 0 biztosan nem árulná el? – Oh, Norris, ön megvádolt engem? – tört ki, és a nevetés sírásba csapott át. – Itt van velem a Towerben, és együtt fogunk meghalni. És Mark, ő is itt van – lamentált, mert eszébe jutott, hogy ez a férfi is ártatlan. Aztán az anyjára gondolt, aki még mindig betegen feküdt Heverben, és arra, hogy az ő letartóztatása, az összes döbbenetes következményével, mennyire le fogja sújtani őt. – Oh, anyám, meg fog halni a bánattól! – kiáltott fel. Ezt a gondolatot túl nehéz volt elviselnie, úgyhogy gyorsan témát váltott, és a Lady Worcesterrel kapcsolatos félelmeiről kezdett beszélni, akinek a gyermeke talán meghalt az anyjában. – Mi okozta ezt? – kérdezte Lady Kingston. – A bánat, amelyet miattam érzett – válaszolta Anna. Csend telepedett rájuk. Anna a várkapitányhoz fordult. Kétségbeesetten szerette volna tudni, hogy bíróság elé állítják-e. – Kingston úr, igazságszolgáltatás nélkül fogok meghalni? – A király legszegényebb alattvalójának igazságszolgáltatás – válaszolta Kingston.

is

jár

az

Anna nevetésben tört ki. Nem tudott parancsolni magának. Tíz óra volt. A káplán már rég elment, és Anna a rámért enyhe vezeklését töltötte a szobájában, amikor meghallotta, hogy Lady Kingston a külső szobában azt mondja a nagynénjeinek, hogy Smeaton végre talált szállást a Towerben, és hogy ez rosszabb, mint Norrisé. Bárcsak tudná, hogy Norris hol van elszállásolva. Amikor kimerültén beesett az ágyba élete legszörnyűbb napjának a végén, apró vigaszt jelentett, hogy tudja, Norris nem lehet messze. Képtelen volt aludni. Már a letartóztatása előtt is éjszakai rémálmok gyötörték, de ezek most százszor rosszabbak voltak. Meg volt győződve, Henrik szabad akar lenni, hogy egy harmadik felséget választhasson, aki fiúkkal ajándékozza meg, de el akarja kerülni a bonyodalmakat, amelyek akkor következtek be, amikor megpróbálta Katalint félretenni. De ő, Anna, csendben elmenne, ha lehetőséget adnának neki – és ezt hamarosan el is fogja mondani, amint alkalom kínálkozik rá. Ez lehet az egyetlen reménye, hogy megmentse magát. Hacsak nem arról van szó, hogy Henrik megpróbálja megadásba rémiszteni. Hányszor bizonyultak már a fenyegetései csupán hősködésnek? A király igazából nem akarhatja megölni őt, azok után, hogy milyen sokat jelentett neki. Anna megpróbálta nem elképzelni magát, ahogy a vérpad előtt térdel, és várja, hogy lesújtson a bárd – túl rémisztő volt a gondolat. És eddig azt hitte, hogy a legrosszabb, amit egy férfi tehet egy nővel, ha megerőszakolja! Gondolatai körbeforogtak, végtelen, bonyolult gyötrelemben, míg meglátta, hogy egy újabb ragyogó májusi nap virrad fel az ablakon túl. Néhány órával később megengedték neki, hogy a királyné kertjében üldögéljen – ez egy fallal körülvett kertrész volt elhanyagolt pázsittal és alig gondozott virágágyásokkal. Négy őrzőjének csatlakoznia kellett hozzá, és rájött, hogy Lady Kingston, aki látszólag elmerült a varrásában, élénken figyeli. Lady Shelton nyílt ellenségessége csillapíthatatlan volt. Ez bántotta Annát, különösen az után, hogy ő részesítette megtiszteltetésben, amikor kinevezte őt Erzsébet háztartásába.

– Miért olyan mérges rám, néném? – hívta ki Lady Sheltont. – Tudnia kell! – sziszegte a nagynénje. – Nem elég, hogy szégyent hozott a családunkra, az én Madge-em hírnevét is tönkretette! Tagadja, hogy ön lökte a király útjába? Vagy, hogy az a Norris, a férfi, akit a lányom szeretett, elárulta őt önnel? Hála önnek, Madge tisztes neve besározódott és a boldogsága tönkrement. – Ebből semmi sem igaz – szégyent a családunkra, mert hű mind hazugságok. Soha nem Norrisszal. És Madge volt az, őfelségét.

tiltakozott Anna. – Nem hoztam voltam a királyhoz. Azok a vádak árultam el őt vagy Madge-et aki felajánlotta, hogy elcsábítja

– Hazudik! – vágta oda Lady Shelton. – Az én lányom soha nem tenne ilyet. – Elnézést, hogy kijavítom önt, de megtette. Kérdezze meg tőle. – Tudom, mi lesz a válasza. De az ön gonoszsága itt még nem ért véget, ezt jól tudom. Rákényszerített, hogy pokollá tegyem Lady Mária életét; az a szegény kislány, az a jó kislány állandó félelemben élt, hogy ön elteszi láb alól. Mit szólna hozzá, ha valaki így bánna a lányával? Gondolkodjon el rajta, asszonyom, mert hamarosan már nem lesz itt, hogy megvédje őt. – Lady Shelton, azt hiszem, eleget mondott – szólt rá Lady Kingston. Anna remegve ült ott. Lehet, hogy valóban a halállal néz szembe, és ha volt valami, ami nyugtalanította a lelkiismeretét, az volt, ahogyan Máriával bánt. Lady Kingston sajnálattal a szemében nézett rá. – Azt ajánlom, tartózkodjon a vad fenyegetésektől – mondta Lady Sheltonnak –, mivel nem tudjuk, mi fog történni a királynéval. A király parancsait várjuk. Akkor végül mégis van ok a reményre. Anna nem tudta, meddig képes a bizonytalanságban, az optimizmus és kétségbeesés közti tántorgásban élni. De eltökélte, hogy ha Henrik megkíméli, szívből kedves lesz Máriához, és kárpótolja őt minden boldogtalanságért,

amelyet ő okozott. Mrs Coffyn, aki eddig a madarakat etette a reggeliző asztalról megmaradt morzsákkal, most leült Anna mellé. – Rendkívül sajnálom ezért a bajért – mondta. – El sem tudom képzelni, miért van ebben a helyzetben. Azt mondták nekem, hogy a kamarása mondott valamit. Miért mondana Sir Henry Norris olyat Skip atyának, hogy esküdjön meg arra, hogy ön jó asszony? Egyáltalán miért beszélne ilyen témáról? Anna ráébredt, hogy Mrs Coffynt és a többieket azzal bízták meg, hogy kémkedjenek utána, és vegyék rá, hogy a saját szájával keverje gyanúba magát. Semmi kétség, minden szót, amelyet kiejt, jelentenek Kingstonnak – és Henriknek! – Én parancsoltam meg neki, hogy ezt tegye – árulta el Anna, mert úgy döntött, legjobb, ha igazat mond. – Mondtunk néhány megjegyzést tréfából, mindössze ennyi történt. És attól féltünk, hogy valaki meghallotta és félremagyarázza. Felidézte magában a Norrisszal folytatott beszélgetést. – Tudnia kell, hogy Sir Francis Weston ebben a pillanatban is a Magántanácsban van, kihallgatják arról, hogy milyen kapcsolatban állt Felségeddel – mesélte Mrs Coffyn, és feszülten figyelte Annát. Weston is! Anna azon gondolkozott, hogy vajon ő-e a harmadik férfi. – Attól félek, ő többet fog beszélni bárki másnál – ismerte el. – 0 azt hiszi, hogy Norris szerelmes belém. És elmesélte a Westonnal folytatott szóváltását arról, hogy Norris vonakodik feleségül vermi Madge-et. – És ez – mondta, és dühösen nézett Lady Sheltonra – minden, amit az úgynevezett felségárulásról el tudok mondani. – Visszafordult Mrs Coffynhoz. – Nem fognak elítélni – jelentette ki. – Nem tudnak bizonyítékot felhozni ellenem. Ha így kiforgatják a buta fecsegést, akkor biztosan a porban tapogatóznak, hogy találjanak valamit, amivel megszabadulhatnak tőlem. De az öcsém szót fog

emelni értem, és Norris megvédi majd az ártatlanságomat, ahogy nyilván Weston és Smeaton is. – Lord Rochfordot is letartóztatták – árulta el Lady Kingston. – Itt van a Towerben. Nem mert Anna rémült szemébe nézni. George-ot is? Ennek nincs értelme. Miért vetnék őt börtönbe őmiatta? Isten őrizzen, csak nem derült ki, hogy milyen része volt Katalin halálában? Ha Chapuys tudott róla, Henriknek példát kell statuálnia az öccsével, hogy eleget tegyen a császárnak, akinek a barátságára vágyik. És ő, Anna, Károly minden kedves szava ellenére, akadálya maradt ennek. Talán azt is megpróbálják rájuk bizonyítani, hogy ő és a barátai bűntársak voltak gyilkosságban, hogy a szövetség zöld utat kapjon? Házasságtörésről és gyilkosságról szól ez az egész? – Ez már kezd bohózattá válni – jelentette ki. – Kérem, Lady Kingston, küldjön a férjéért, hogy beszélhessek vele. Sir William, akit odarendelt, hamarosan előtte állt, kalappal a kezében. – Úgy hallom, hogy öcsémuram itt van – mondta Anna. – így igaz – erősítette meg Kingston. – De miért? – Tudja, hogy ezt nem beszélhetem meg önnel. Anna felsóhajtott. – Nagyon örülök, hogy ilyen közel vagyunk egymáshoz. Rádöbbent, hogy George és Norris nélkül, akik szólhatnának az érdekében, valójában teljesen barátok nélkül maradt. Kingston megköszörülte a torkát. – Asszonyom, azt is el szabad mondanom önnek, hogy négy másik úr is itt van a Towerben ön miatt: Sir Francis Weston, Sir William Brereton, Sir Thomas Wyatt és Sir Richard Page.

Ez hat férfi az öccsén kívül! Wyattet talán megérti, mert szerelmes volt belé valamikor, de Page-ről azt is alig tudta, hogyan néz ki. Miféle szexuális ragadozónak képzelik őt? Vagy azt próbálják elhitetni, hogy mivel ő oly kétségbeesetten szerette volna, ha fia születik, egyik szeretőt fogadta a másik után abban a reményben, hogy betölti a királyi bölcsőt? Nevetséges. Talán nem emlékeznek rá, hogy minden baj nélkül tudott fiúkat csinálni Henrikkel? Vagy talán azt próbálják sugallni, hogy azok a fiúk – vagy, Isten őrizz, még Erzsébet is – nem Henrik gyermekei? Valami világossá vált. Ez az egész bűzlő ügy nem igazán Henrik műve: Cromwellé, Annának efelől nem volt kétsége. Cromwell félt az ő ellenséges érzelmeitől, és ellentámadásba lendült. Ezt Brereton letartóztatása is igazolta. Cromwellnek elszámolnivalója volt vele. A titkár úr keze kezdett túlságosan nyilvánvalóvá válni ebben az ügyben. Ez nem házasságtörésről vagy gyilkosságról szól! Nos, ő majd kézbe veszi Cromwellt! – Kingston úr, kérem, vigyen el egy levelet tőlem a titkár úrnak. Asszonyom, mondja el nekem szóban, és megteszem – válaszolta a várkapitány. – Kérem önt, mondja el neki, nagyon csodálkozom, hogy a király Tanácsa nem keres fel engem. Engem egyáltalán nem kérdeztek ki, mégis letartóztatták ezt a hét férfit. Alkalmat szeretnék kapni, hogy mindent megmagyarázzak, és tisztára mossam a nevemet. – Kingston nem szólt semmit. Anna felnézett a felhőtlen égre. – Hajó emberek nem tesznek semmit, hogy orvosolják a helyzetemet, Isten ki fogja mutatni nemtetszését. Fogadok, hogy nem lesz eső, amíg engem ki nem visznek a Towerből. – Akkor imádkozom, hogy hamarosan essen, mert a terméshez szép időre van szükségünk – mondta Kingston, és távozott. Amikor elment, Lady Kingston adott Annának egy hímző rámát, valami anyagot és selyemfonalakat, és ő megpróbálta a hímzésre

összpontosítani a figyelmét. Miközben öltögetett, egyre jobban belemelegedett a teóriájába Cromwellről. A hölgyei közül egyet sem tartóztattak le azért, mert segített házasságtörésben, és Anna számára lehetetlen lett volna liezonok sorába bocsátkozni anélkül, hogy legalább egy megbízható komorna össze ne játsszon vele. Azzal, hogy megvádolták akármilyen bűnnel, amelyet állítólag elkövetett, Cromwell lélegzetelállító kockázatot vállalt, ami azt jelzi, mennyire elkeseredett. De Cromwell nem ostoba – bármilyen bizonyítékokat mutatott Henriknek, azoknak meggyőzőknek kellett lenniük, különben a titkár úr rettenetes következményekkel számolhatott volna. Másnap estére Annának elege lett az őt kiszolgáló hölgyek nem kívánatos éberségéből és kellemetlen megjegyzéseiből, amelyeket már nem tudott némán hallgatni. A vacsoránál, amikor mindenki jelen volt, Kingstonhoz fordult. – A király tudta, mit tesz, amikor a nagynénéimet és Coffyn úrhölgyet rendelte mellém, mert nem mondanak nekem semmiről semmit. Lady Boleyn felhorkant. – Az intrika iránti szeretete hozta önt ilyen helyzetbe, húgom. – Soha nem intrikáltam a király ellen – jelentette ki Anna. Csend volt. Mrs Stonor töltötte ki. – Az összes fogoly közül Mark Smeatonnal bánnak itt a legrosszabbul, mert őt vasra verték. Anna feldúltan hallgatta. – Ez azért van, mert ő nem úr – jegyezte meg. – De nem tudok róla, hogy bármi rosszat tett volna. Egyetlen egyszer volt a magánlakosztályomban Winchesterben, amikor érte küldtem, hogy játsszon a társaságnak. Ezután nem beszéltem vele a májusünnep előtti szombatig, amikor a fogadótermemben állt az ablakban. – Elmesélte, hogy mi történt. – Ezért tartóztatták le?

A hölgyek nem szóltak semmit. Anna remélte, hogy jelenteni fogják, amit Smeaton védelmében mondott. Vacsora után a hangulata újra elromlott a gondolattól, hogy egy újabb éjszakát kell eltöltenie a helyzete miatti halálos aggodalomban. Amikor Kingston készülni kezdett, hogy visszakísérje a szállására, Anna összeomlott. – Uram, az öcsém meg fog halni! – jajveszékelt. – Ez egyáltalán nem biztos – mondta a kapitány. – Soha nem hallottam, hogy egy királynéval ilyen kegyetlenül bántak volna. Azt hiszem, a király azért csinálja, hogy próbára tegyen engem. – Hirtelen megint nevetni kezdett. Eszébe jutott, hogy az a Henrik teszi próbára az ő odaadását, aki folyamatosan hűtlen volt. Kényszerrel erőt vett magán. – Igazságot fognak szolgáltatni nekem. – Efelől semmi kétségem – nyugtatta meg Kingston. – És ha bármilyen férfi megvádol, csak azt tudom mondani, hogy nem, mert nem tudnak tanúkat hozni. De azért azt kívánom, bárcsak megvallhattam volna az ártatlanságomat. Ha megtettem volna, nyert ügyem lenne. Megvallanám Istennek, ha a püspökeim velem lennének, mert mind elmennének a királyhoz, ha tudnák az igazságot. Elrémisztette Annát a gondolat, hogy azok, akik az igaz vallás barátjának ismerték, most a legrosszabbat hihetik róla. Kingston szkeptikusnak tűnt, ami felcsigázta Anna haragját. – Azt hiszem, Anglia nagy része most értem imádkozik – mondta –, és ha meghalok, át fogják élni az isteni büntetés legnagyobb csapását, amely valaha Angliára sújtott. De én a mennyben leszek, mert sok jót tettem az életemben. És erre a gondolatra újra elsírta magát. Már majdnem egy hete a Towerben volt, amikor a tanácsosok küldöttsége felkereste.

– Vallja be minden bűnét, és jobb sora lesz – kapacitálták. – Miféle bűnöket? – Bátran szembenézett velük, uralkodóhoz méltón viselte magát, mint a királynéjuk. – Uraim, már nincs reményem ebben a világban, de semmit nem fogok bevallani, főleg olyan dolgokat, amelyeket nem követtem el. Már nem akarok mást, mint hogy megszabadítsanak ebből a földi purgatóriumból, hogy elmehessek, és a mennyben folytathassam az életemet. Már nem bánt a halál gondolata. És ez igaz volt. Megnyugodott, beletörődött a legrosszabba. Élete olyan földi pokollá változott, hogy a halált szívesen fogadott szabadulásnak fogja érezni. Döbbenten néztek rá. Könnyekre és könyörgésre számítottak? Anna visszanézett rájuk. – Nem tudok többet bevallani, mint amit már elmondtam. Két nappal később Kingston eléje állt. – El kell mondanom Felségednek, hogy ma parancsot kaptam: fel kell vinnem Sir Francis Westont, Sir Henry Norrist, Sir William Brerentont és Mark Smeatont Westminster Hallba, hogy felségárulásért bíróság elé állítsák őket most pénteken. Két nap múlva. – És mi a helyzet Lord Rochforddal és velem? – Erről nem kaptam utasítást, asszonyom. – Ez felháborító! – csattant fel Anna. – Mindnyájunkat egyszerre kellene kihallgatniuk. Az egyik bírósági ügy kimenetele befolyásolhatja a másikat. – Asszonyom – kezdte Kingston türelmesen – ezek közemberek, és azok a biztosok fogják kihallgatni őket, akik a vádat felhozták ellenük. Önnek és Lord Rochfordnak joga van, hogy főnemesek, egyenrangúak ítélkezzenek önök fölött Anglia Lord Stewardjának a bíróságán.

Anna tudta, hogy bárki ítélkezik bárki felett, a törvény súlyosan az ellen szól, akit felségárulással vádolnak. Mindössze egyetlen emberről hallott, akit valaha felmentettek. – És mi van Wyatt úrral és Page úrral? – Róluk sem kaptam utasítást. Idegei késélen táncolták azon a napon, amikor a férfiak a bíróság elé álltak, és állandóan elküldött valakit, hogy tudja meg, visszatért-e már Kingston. A várkapitány komor arcának látványa, amikor késő délután megjelent előtte, Anna legrosszabb félelmeit vetítette előre. – Mondja! – könyörgött. – Bűnösnek találták őket? – Mindet – válaszolta a kapitány, és nagyot nyelt. – Miben? – kiáltott fel Anna. – Nem beszélhetem meg a vádiratot Felségeddel. – Mondjon el legalább annyit, hogy hangoztatták-e az ártatlanságomat! – könyörgött Anna. – Egyedül Smeaton vallotta magát bűnösnek – mesélte Kingston de az ítélet egyhangú volt. Ez még rosszabb rémálmot jelentett, mint amilyeneket a sötétség óráiban szenvedett el. – Mi fog történni velük? – suttogta Anna, és reszketett a választól. Kingston kétségbeesettnek látszott. – A felségárulóknak járó halált fogják elszenvedni. Norris nem! – sikított fel Anna szíve. Az az igaz, hűséges ember. És Weston sem, aki fiatal és tele van élettel, vagy Brerenton, akinek az egyetlen bűne, hogy megsértette Cromwellt, vagy Smeaton, minden elviselhetetlen büszkesége ellenére! Ez nem történhet meg! És mit vetít ez előre az ő és George számára? Mindnyájuknak meg van pecsételve a sorsa.

Másnap Kingston visszatért. – Asszonyom, írott parancsot kaptam a királytól, hogy vigyem Felségedet és Lord Rochfordot a Lord Steward bírósága elé hétfőn, itt a King’s Hallban. Tehát nem fog kimenni a Towerből. Nyilván félnek, hogy tüntetéseket rendeznek mellette – vagy ami valószínűbb, ellene. – De nem mondták meg, hogy mivel vádolnak! – kiáltotta. – Hogyan készíthetném elő a védelmemet? – A bíróságon majd meghallja a vádat, asszonyom, ahol a tanúk vallomásait is fel fogják olvasni. – Kijelölhetek egy ügyvédet, aki felszólal az érdekemben? Kingstonon látszott, hogy egyre kényelmetlenebbül érzi magát. – Asszonyom, nem kaphatnak törvényes védelmet azok, akiket felségárulással vádolnak. És tanúkat sem hívhatnak a saját védelmükre. Anna erre keserűen felnevetett. – Különben is kétséges, hogy bárki merné ezt vállalni. Akkor hogyan tudom megvédeni magamat? – Vitatkozhat a vádlókkal. – Ön azt mondta, hogy igazságot fognak szolgáltatni nekem! – csattant fel. – Ez inkább az igazság megcsúfolásának hangzik. Kingston lazított az együttérzést a szemében.

éberségén,

és

Anna

meglátta

az

– Jó barátom, Wolsey kardinális egyszer azt mondta, hogyha a korona volna az ügyész, és ragaszkodna hozzá, hogy Ábel ölte meg Káint, az igazságszolgáltatás hajlandó volna ilyen ítéletet hozni. A gondolat, hogy most ugyanolyan helyzetben van, amilyet Wolsey-nak szánt, fájdalmat okozott Annának. – Akkor arra kényszerítenek, hogy fegyver nélkül harcoljak – suttogta. Kingston elsietett, azt mondta, sok a tennivalója, és otthagyta Annát a csalódottságával és a félelmeivel. Anna a nap

hátralévő részét, és az egész vasárnapot azzal töltötte, hogy az ablakából figyelte, ahogy a legbelső várkerület udvara lázas tevékenység színterévé változik. Munkások vittek fát és állványrudakat a szomszédos King’s Hallba. Egy ideges Kingston irányította őket, és a Tower hivatalnokai fel-alá rohangáltak, hogy teljesítsék a parancsait. Ahogy Anna nézte a gazdag berendezést, amelyet behordtak – egy nagy aranyozott táblát Anglia címerével, asztalokat, török szőnyegeket, kárpitozott székeket és egy láda ezüstkelyhet –, rájött, hogy megfelelő ünnepélyességgel és ceremóniával fogják az ügyét tárgyalni. Végül is, ő Anglia királynéja.

27 fejezet 1536 Anna a verandán várakozott Kingstonnal, Sir Edmund Walsighammel, négy női őrével és – kellemes meglepetésére – négy korábbi komornájával: Nan Saville-el, Margery Horsmannel, Mary Zouche-kal és Norris húgával, egy másik Maryvel. Megnyugtató volt látni mindegyiküket, és közel állt a könnyekhez, amikor megölelte őket, bár az arcukon tükröződő egyértelmű kétségbeesés megrémisztetté. Hallaniuk kellett a pletykát az udvarban. Tudnak valamit, amit ő nem? Legalább rendesen kiszolgálják, mint királynét, bár most nem udvari ünnepségre készülnek. A Gentleman Gaoler of the Tower, a Tower fő börtönőre várakozott vele, és őrök álltak előtte és mögötte. A haliból beszélgetés hangos zaját hallotta. A hely nyilván zsúfolva van. Anna látta, hogy a köznép már hajnal óta sorban állt, hogy bejusson. Legalább az emberek szeme előtt állítják bíróság elé. Hallotta, hogy valaki kiabálva csendet kér, aztán megszólalt Norfolk nagybátyja mogorva hangja, aki – Kingston elmondta Annának – ez alkalommal a Lord High Steward szerepét tölti be. – Gentleman Gaoler of the Tower, hozza be a foglyát. Egy ajtónálló jelent meg az ajtónál, és bólintására Anna felszegte a fejét, ahogy egy királynéhoz illik, és követte őt a tágas terembe. Tudatában volt, hogy ezer szem szegeződik rá. A padokon és a falak mellett álló lelátókon nézők zsúfolódtak. Tudta, hogy királynői a megjelenése a fekete bársonyruhájában, amelyet egy skarlát damaszt alsószoknya fölött viselt, és kis kalapján fekete-fehér toll virított. Ezek a darabok azok közt a holmik közt voltak, amelyeket egy ládába csomagoltak és a Towerbe küldtek, rövidesen az odaérkezése után.

Őszintén hálás volt, hogy a csillapíthatatlan hisztéria, amely a fogságban töltött első hét alatt úrrá lett rajta, most alábbhagyott, nyugodtnak és méltóságteljesnek érezte magát, és készen állt, hogy szembenézzen bármivel, amit a sors – vagy Henrik – tartogat a számára. Úgy érezte, Isten sétál az oldalán, és őbelőle erőt meríthet. Próbált nem ránézni a Tower fő börtönőrére, aki mellette lépdelt ceremoniális bárdjával, amelynek a pengéjét elfordította Annától, annak jeleként, hogy még nem ítélték el. Előtte trónolt Norfolk nagybátyja egy királyi címerrel díszített baldachin alatt, mivel a királyt képviselte. Tisztsége jelképére, egy hosszú fehér rúdra támaszkodott, és a lábánál egy széken a fia, Anna Surrey unokatestvére ült, és egy botot szorongatott, amely Norfolk, mint Anglia Earl Marshalja tisztségét jelképezte. Anna a herceg jobbján Audley lordkancellárt, balján Suffolk herceget látta. Mindkettejükben meg lehetett bízni, hogy teljesítik a király parancsát. Két oldalon álltak a főnemesek, akik azért jöttek, hogy bíróság elé állítsák Annát – két tucat, vagy még több is volt belőlük, csupa ismerős arc, sok közülük olyan férfiakhoz tartozott, akiket Anna valamikor a barátjának nevezett. Néhányan Lady Mária elkötelezett partizánjai, mások rokonok vagy a király kegyencei voltak. Anna nem sok segítséget remélhetett tőlük. Észrevette köztük Harry Percyt, aki megviseltnek és betegnek látszott. Ah, mentse meg őt az Isten, apja is ott volt, arca vörösen fénylett és kerülte Anna tekintetét. Látványára Anna megingott egy pillanatra. Micsoda szörnyeteg parancsolhatja meg egy apának, hogy elítélje a saját gyermekeit? Henrik ilyen mélyre süllyedt? Vagy Cromwellnek kell köszönetét mondania ezért? Ott volt ő maga is, a titkár úr, fontosnak és önelégültnek látszott. Szeme diadalmasan csapott le Annára. Győztem, ezt mondta a tekintete. Annának már nem volt tőle félnivalója. Eltökélte, hogy leleplezi a gazembert, aki Cromwell volt. Anna tekintete végigpásztázta London polgármesterét a városatyáival, seriffjeivel és céhmestereivel. Ott volt a francia követ

és más külföldi diplomaták; de Chapuyst – akinek a gúnyától rettegett – sehol nem lehetett látni. Nagy dobogót állítottak fel a terem közepén. Anna fellépett rá, odasétált a korláthoz és pukedlizett a bírák felé, szeme mindegyiküket végiggereblyézte. A félelem semmijeiét nem fogja mutatni nekik. A férfiak mind meghajoltak, és Norfolk felkérte Annát, hogy foglaljon helyet a díszes széken, amely az emelvényen állt. 0 leült, elegánsan elrendezte a szoknyáit maga körül. A szék mellett egy kis asztalka volt, amelyre a koronát tették, mintegy emlékeztetve a jelenlévőket Anna magas rangjára. Biztosan a szomszédos Ékszerházból hozták ki. Sir Christopher Hales, a főügyész, sok papírzörgés és torokköszörülés után felemelkedett, hogy felolvassa a vádat. Hangja messze csengett. – Miközben Anna királyné több mint három évig VIII. Henrik király felesége volt, megvetéssel viszonyult a tekintélyes, rendkívül kitűnő és nemes házassághoz, amely urunk a király és közte fennállt, és rosszindulatot táplált a szívében urunk a király ellen, és hagyta, hogy a gonosz elcsábítsa és nem tartotta Istent a szeme előtt, és naponta követte gyenge és érzéki étvágyát, álnokul és alantas beszélgetésekkel és csókokkal, érintésekkel, ajándékokkal és más gyalázatos ösztönzésekkel árulón rávette a király sok közeli szolgáját, hogy házasságtörést kövessenek el vele. Anna felemelte a kezét. – Nem vagyok bűnös – mondta határozottan. – Ez mind hazugság! Sir Christopher haragosan nézett rá. – Asszonyom, alkalma lesz szólni. Kérem, engedje meg, hogy befejezzem. Khm. A király szolgái közül sokan engedtek gonosz provokációinak. Megnevezte Norrist, Westont, Breretont és Smeatont, aztán felolvasta a dátumok hosszú listáját, amelyeken állítólag

házasságtörés történt. Anna növekvő elképedéssel hallgatta, hogy az, aki összeállította ezt a listát, hogyan lehetett ilyen gondatlan. Szégyenteljes volt hallgatni a róla szóló leírást, miszerint édes szavakkal, csókokkal, simogatásokkal és még rosszabbal rávette vádlott társait, hogy meggyalázzák őt, és törvénytelen kapcsolatot létesítsenek vele. De mindenekfölött a dátumok keltették fel a figyelmét. Sok közülük képtelenség volt, mert vagy ő, vagy a kérdéses úr nem lehetett jelen akkor és azon a helyen, vagy nem voltak együtt. Ennek ellenére lehetetlen volt teljes egészében visszautasítania a vádakat, mert a vádiratban gyakran utaltak arra, hogy házasságtörést több alkalommal is elkövettek a listán felsorolt dátumok előtt és után. Ez, ahogyan előre félt, az igazságszolgáltatás megcsúfolása volt. – Nem vagyok bűnös – mondta újra. Azon gondolkozott, hogy George a feltételezések szerint milyen szerepet játszhatott ebben az egészben, és amikor Sir Christopher az összeesküvés vádjához ért, meghallotta az öccse nevét. – Tehát – és itt a főügyész hatásszünetet tartott –, a királyné rávette és felbujtotta saját édes öccsét, George Boleyn lovagot, Lord Rochfordot, hogy erőszakot kövessen el rajta, beledugta nyelvét említett George szájába, és említett George beledugta a nyelvét az övébe, és a királyné csókokkal, ajándékokkal és ékszerekkel is csábította őt, szembeszegülve a Magasságos Isten parancsaival, és minden emberi és isteni törvénnyel. Mire ő, semmibe véve Isten parancsait és minden emberi törvényt, megerőszakolta és testileg megismerte említett királynét, a saját nővérét. Anna szeretett volna meghalni a szégyentől. Olyan hevesen reszketett, hogy azt hitte, belehal. Ez felháborító! Épp elég szörnyű volt, hogy a legaljasabb és legbujább szörnyetegként festették le, de azt azért nem mondhatják komolyan, hogy lefeküdt George-dzsal? Ez gusztustalan, förtelmes és gyomorforgató, és ha lángol az arca, az attól van, hogy undorodik ettől a mocsoktól. – Nem vagyok bűnös! – Hangja csengőn szólt.

De Sir Christopher még nem fejezte be. – Továbbá – folytatta –, a királyné és más árulók kigondolták és eltervezték a király halálát; és a királyné gyakran megígérte, hogy hozzámegy valamelyik árulóhoz, amint a király távozik ebből az életből, és megerősítette, hogy soha nem szerette szívből a királyt. – Soha?! – kiáltott fel Anna. – Ez a legförtelmesebb rágalom! Sir Christophert, aki nagyon belemelegedett, nem lehetett eltéríteni. – Uraim, gondolják el, hogy mindez milyen hatással van uralkodó királyunkra. Csak nemrégen jutottak tudomására ezek az ellene elkövetett hazug és utálatos bűnök, vétkek és árulások, amelyektől olyan belső szenvedés és nyomás vett rajta erőt, hogy bizonyos ártalmak és veszélyek támadták meg királyi testét, a király és királyné örököseinek skandalumára, veszélyére és hátrányára. Henrik szenved? Akkor mit szóljon ő, akinek ezt a sok gonosz és igazságtalan vádat a fejéhez vágják a nyilvánosság előtt? Nehéz volt türelmesen ott ülni, hallgatni őket, és közben annak az ártatlan személynek tűnni, aki valójában volt. Piszkosnak, bemocskoltnak érezte magát, majdnem úgy, mintha tényleg bűnös volna. Végül Sir Christopher abbahagyta a beszédet. – Most válaszolhat a vádakra, asszonyom – mondta. Fontos volt, hogy nyugodt maradjon, és ne tiltakozzon túlságosan, de az volt az a pillanat, amelyre Anna vágyott. Körülnézett a teremben, ahol minden ember várakozásteljesen bámult rá. – Soha nem voltam hűtlen a királyhoz – állította. – Jól emlékszem, hogy legalább a napok felén, amelyeken házasságtöréssel vádolnak, még csak nem is voltam abban a házban, amelyben az érintett úr. Vagy gyermeket vártam, vagy

nemrégiben szültem. Kérdezzék meg a feleségüket, uraim, melyik nő szeretne flörtölni egy férfival ilyen állapotban? Nevetés mormolása hallatszott. Jó. Végre néhányan mellé álltak. – De gondolják el: mire utal, hogy ezeken a napokon házasságtöréssel vádolnak? – folytatta. – Ez undorító beszennyezése a király és köztem lévő kapcsolatnak, célzás, hogy nem ő nemzette a gyermekeimet, és ezt döbbenetesnek tartom. A királyi örökösödés veszélyeztetése felségárulás – és ezekkel a vádakkal a vádlóim felségárulást követnek el! És tudom, hogy legalább egy napon, amelyen állítólag elcsábítottam a szeretőimet, állandó megfigyelés alatt álltam. Uraim, nem vagyok ennyire buta. Újabb nevetés hangzott fel. Anna várt, amíg elhalt. – De most vissza kell utasítanom a komoly vádat, hogy összeesküdtem a király ellen. Ez mind közt a leggonoszabb, és elsőrendű felségárulás. Ha bűnös volnék ebben, azt mondanám, hogy megérdemlem a halált. De, amikor állítólag először terveztem el ezt az árulást, az özvegy hercegnő még élt, és milyen hasznom származott volna ebből? Mert, ha a király akkor meghal, valószínűleg felkelés tört volna ki Lady Mária mellett, vagy akár polgárháború is bekövetkezik. – Szünetet tartott, hagyta, hogy az emberek felfogják ezt. – Mi jó származott volna nekem abból, ha megölöm legfőbb védelmezőmet, és hozzákötöm magamat házasságban valamelyikhez azok közül a férfiak közül? Egyik sem adhatta volna meg nekem azt, amit a király megadott. Erőt merített, hogy folytatni tudja. – Ami a vérfertőzés vádját illeti, világos, hogy ezt az ellenségeim találták ki pusztán azért, hogy haragot és undort keltsenek ellenem. És ami az összes házasságtöréssel kapcsolatos vádra vonatkozik, ezt a bűnt lehetetlen lett volna elkövetnem az engem szolgáló hölgyek közreműködése nélkül, akik minden magántevékenységem tanúi. Ám egyiküket sem vádolták meg felségárulás eltitkolásáért. –

Dacosan körbepillantott a bíróságon, és örömmel hallotta, hogy többen egyetértőn morognak. – Mi több – folytatta felbátorodva –, tisztában voltam vele, hogy veszélyben vagyok az ellenségeimtől. Óvatosabb és éberebb már nem is lehettem volna, mert tudtam, mindenütt rajtam tartják a szemüket, és rosszindulatú szívük hajlamos arra, hogy valami gonosztettet hajtsanak végre ott, ahol semmit sem találnak. Milyen féleszű követne el valami bűnt, amikor tudja, hogy éberen figyelik? A főügyész és Cromwell felálltak. – Ismerje el, hogy az összes vád megalapozott – ugatott rá Sir Christopher. – Teljesességgel visszautasítom őket – tartott ki Anna. Cromwell szólalt meg. – Volt egy megállapodás, igaz, ön és Norris közt, hogy összeházasodnak, ha a király meghal, amit reméltek? – Nem, nem volt. – Anna még arra sem méltatta Cromwellt, hogy ránézzen. – Táncolt a hálószobájában urakkal a király Magántanácsából? – A magánlakosztályomban táncoltam velük, és a hölgyeim mindig jelen voltak. – Megcsókolta az öccsét, Lord Rochfordot. – Uraim, tiltakozom! – kiáltott fel Anna. – Kinek van önök közül felesége, lánytestvére vagy lánya, akik időről időre nem csókolják meg a fiútestvéreiket? Cromwell ezt eleresztette a füle mellett. – Nem tagadhatja le, hogy írt az öccsének, hogy tudassa vele, gyermeket vár? – Miért ne írhattam volna? Az egész családommal tudattam a hírt. Ez mióta bűn?

– Lehetnek olyanok, akik ezt bizonyítéknak tekintik, hogy az öccse nemzette a gyermekét. Anna ezt azzal a megvető hallgatással fogadta, amelyet megérdemelt. Csak a szemöldökét húzta fel. Sir Christopher újra támadásba lendült. – Ön és az öccse nevettek a király öltözékén és nevetségessé tették a költészetét. Anna ezt sem méltatta válaszra. Tényleg mocsokban turkálnak. – Számos formában mutatta ki, hogy nem szereti a királyt, és belefáradt. Uraim, nem döbbenetes viselkedés ez egy olyan nőtől, akit a király megtisztelt azzal, hogy feleségül vette? A lordok bölcsen bólogattak. – Szeretem uram királyomat, ahogy tisztességből és érzelmeimből ezt tennem kell – tiltakozott Anna emelt hangon. – Egész életemben megőriztem a becsületemet és a tisztaságomat, ugyanúgy, ahogy királynék mindig megőrizték. Ez a bírósági ügy, amelyet ellenem koholtak, nem más, mint rágalom! Ettől sokan morogni kezdtek, és Anna megérezte, hogy kétségeket és gyanúkat fejeznek ki az vád eljárásával szemben. Voltak, akik ránéztek, és elismerőn bólogattak. – De a szeretői vallomást tettek. – Négyen közülük azt vallották, hogy nem bűnösök – emlékeztette őket Anna. – Ez után marad az a szolga Smeaton. Egy tanú nem elég, hogy valakit felségárulásért elítéljenek. – Az ön esetében elég – mondta Cromwell. – Egyébként itt vannak a tanúvallomások. Olvassák fel őket. Ezek nem tettek semmi újat a korona vádjához, de Anna mélyen megbántódott, amikor azt hallotta, hogy Lady Worcester tanúskodott az ő állítólagos viszonyáról George-dzsal és Smeatonnal, és Lady Wingfield azt mondta egy barátnőjének, hogy a királyné laza erkölcsű nő.

– De Lady Wingfield halott – tiltakozott Anna –, úgyhogy a vallomása csak szóbeszéd lehet, ami szerintem nem tekinthető bizonyítéknak. Megismétlem, mindaz, amivel vádolnak, nem igaz. Semmi bűnt nem követtem el. A főügyész úgy nézett rá, mintha valami idegen nyelven beszélne. – Ezzel lezárjuk a korona ügyét – zsolozsmázta. – Uraim, meghoznák az ítéletüket? A lordok beleegyezőn bólintottak, és tanácskozni kezdtek egymással. Anna alig bírta elviselni a feszültséget. Figyelte, ahogy többen átsétáltak, hogy beszéljenek a terem túloldalán álló társaikkal. Anna kutatón nézte az arcukat, hátha felfedez valami jelet, hogy mit gondolnak, de lehetetlen volt bármit megállapítani. Semmit nem árultak el. Szája kiszáradt, tenyere ragacsos volt. Már nem akart mást, csak hogy éljen véget ez a megpróbáltatás. Végül Suffolk jelt adott Sir Christopher Halesnek. – Surrey uram, először önt szólítom, hogy hozza meg az ítéletét – mondta a főügyész. – Bűnös! – jelentettki Surrey. – Suffolk uram? – Bűnös! – Worcester uram? – Bűnös! – Northumberland lord uram? Harry Percy felállt. Arca halálosan sápadt volt, de a hangja erősen szólt. -Bűnös! És aztán – mi mást várhatott volna Anna? – minden gróf és báró egymás után felállt, és ugyanezt mondta. Végül Sir Christopher elért Anna apjához, aki teljesen összetört embernek látszott. – Wiltshire lord uram?

Apja lassan talpra állt. Küzdött, hogy meg tudjon szólalni. – Lordom? – Bűnös – motyogta. Anna tudta, hogy rákényszerítették erre, mégis elborzadt, hogy az apja elítélte. A saját biztonságát vásárolta meg azzal, hogy elárulta a gyerekeit. Anna ezt rettenetesebbnek találta, mint a maga megpróbáltatását. De még ott volt az anyja, akire Sir Thomasnak gondolnia kellett. Apja próbálta megmenteni az életéből, amit tudott, de együtt kell majd élnie azzal, amit tett. Sir Christopher Halé rezzenetlenül nézte Annát. – Fogoly a bíróság előtt, álljon fel, hogy az ítéletet fogadja. Anna felállt. Minden teljesen irreálisnak tűnt. Alig volt tudatában a padokon végighullámzó találgató mormolásoknak. Suffolk odalépett a korláthoz, és megszólította. – Asszonyom, át kell adnia a koronáját a kezünkbe. Anna ebből tudta, hogy a legrosszabb fog történni vele. Felemelte a koronát, és odaadta a hercegnek, tudatában annak, hogy ezzel a szimbolikus cselekedettel megfosztotta magát a rangja jelvényeitől. Ennyi maradt minden hatalmából. – Ártatlan vagyok őfelsége megsértésében – jelentette ki, de Suffolk érzéketlenül nézett rá. – A király nevében megfosztom önt a lady marquess címtől – közölte. – Szívesen visszaadom férjuramnak, aki rám ruházta – válaszolta Anna. Belévillant, hogy a királynéi címet nem említették. Azt nem tudják elvenni – legalábbis most nem. Ez megillette őt az örökösödési törvény szerint, amely királynéi rangját törvényen és nem a királlyal kötött házasságán alapuló jognak tekintette. Elnémult a terem, amikor Norfolk kihúzta magát a székében. Anna döbbenten látta, hogy könnyek csurognak végig az arcán.

Nyilván a családja elvesztett becsületéért és státuszáért, és a karrierjének a botrány okozta kockáztatásáért ontott könnyeket, és nem érte, Annáért. Kemény tekintetét Annára függesztette. – Mivel megsértette uralkodónkat, királyurunk Őfelségét azzal, hogy felségárulást követett el a személye ellen, a birodalom törvénye szerint halált érdemel; és az ítélete a következő: elégetik a máglyán a Londoni Tower falain belül a Greenen, vagy levágják a fejét, a király rendelkezése szerint. Sikítás hallatszott a lelátók hátsó soraiból, és Anna megpillantotta Mrs Orchardot, kimondhatatlanul kétségbeesett állapotban. A bírák indignáltan morogtak, egyértelműen elégedetlenek voltak az ítélettel. – Vagy az egyik legyen, vagy a másik – hallotta Anna az egyiküket. – Ez tisztességtelen a fogollyal szemben. Norfolk lesújtó pillantást vetett rá. Harry Percy hirtelen összerogyott a székében, látszott, hogy eszméletlen. A közelben ülő lordok megmozdultak, hogy segítsenek, és ajtónállók siettek oda, hogy kivigyék. Talán túl sok volt neki, hogy a lány, akit valamikor szeretett, azonos azzal az asszonnyal, akit épp most ítélt szörnyű halálra? Most arra vártak, hogy Anna beszéljen. Még mindig nyugodtnak érezte magát. Nem tudta a személyéhez kötni ezeket a szörnyű eseményeket. Olyan volt, mintha az egész tárgyalás egy álomban történt volna. Lenézett a szoknyáira, és azon tűnődött, hogy királynéi öltözékben viszik-e majd a máglyára. Milyen kár lenne a szép ruhákért. És aztán rátört a ráváró szörnyű valóság. – Óh, Atyám, óh, Teremtőm, te, aki az út, az igazság és az élet vagy, te tudod, hogy megérdemeltem-e ezt a halált – kiáltott fel, égre fordított szemmel. Kétségbeesetten nézett a bíráira. – Uraim, nem

fogom azt mondani, hogy igazságtalan az ítéletük, és nem fogom azt hinni, hogy a védelmem győzhet az ítéletük felett. Szeretném azt hinni, hogy elegendő okuk van arra, amit tettek; de ezek biztosan mások, mint amikre itt a bíróságon hivatkoztak, mert azokból a vétségekből, amelyekkel vádoltak, egyet sem követtem el. Mindig hű felesége voltam a királynak, bár azt nem mondom, hogy mindig annyi alázatot mutattam felé, amennyit az irántam tanúsított jósága megérdemelt volna. Bevallom, hogy féltékeny képzelgéseim és gyanúim voltak vele kapcsolatban, és nem volt bennem mindig elegendő diszkréció vagy bölcsesség, hogy ezeket leplezzem. Elhallgatott, alázatosan lehajtotta a fejét, aztán a hangja erősen és őszintén csendült fel. – De Isten tudja, és ő a tanúm, hogy semmi más módon nem vétkeztem ellene. Ne higgyék, hogy ezt abban a reményben mondom, hogy meghosszabbíthatom az életemet, mert Ő, aki megment a haláltól, megtanította nekem, hogyan haljak meg, és Ő meg fog erősíteni a hitemben. Tudom, hogy ezek az utolsó szavak nem érnek el semmit a tisztaságom és becsületem igazolásán kívül. – Egyenesen az apjára nézett, aki kerülte a tekintetét. – Ami az öcsémet és a többieket illeti, akiket igazságtalanul ítéltek el, szívesen szenvedném el a halálomat, ha ezzel megmenthetném őket, de mivel azt látom, hogy ez a királynak így tetszik, örömmel csatlakozom hozzájuk a halálban, azzal a meggyőződéssel, hogy örök életet fogok élni velük békében és vidámságban, ahol imádkozni fogok Istenhez a királyért, és önökért, uraim. Csend fogadta szenvedélyes szavait. A főnemesekben volt annyi tisztesség, hogy úgy látszott, magukba szálltak. Anna azon tűnődött, hogy a szívükben is bűnösnek tartják-e. Végül is ez nem számított. Egyértelmű, hogy Henrik volt erről meggyőződve, és amint világossá tette az akaratát, senki sem mert ellentmondani neki. Ismét a vádlóira pillantott, tekintete befogta Halest és Cromwellt.

– Az egész világ bírája, aki az igazságosság és igazság forrása, mindent tud – emlékeztette őket –, és az 0 szeretetén keresztül könyörgök, hogy érezzenek együtt azokkal, akik engem erre a halálra ítéltek. – Elhallgatott. – Csak egy kis időt kérek, hogy a lelkiismeretem terheit levethessem. Hallotta, hogy többen zokognak. Norfolk újra könnyeket ontott. Még Cromwell szemében is sajnálat ült. A bíróság felállt. Anna meghajolt a főnemesek felé, aztán előlépett Kingston, hogy kivezesse a teremből, és Lady Kingston követte őket. A Gentleman Gaoler mellettük sétált, ceremoniális bárdját most Anna felé fordította, hogy jelezze a kint várakozó tömegnek: a királynét halálra ítélték. Azt mondták Annának, hogy az öccse tárgyalása fog következni, és ő imádkozott, hogy legalább egy pillantást vethessen George-ra, és néhány vigasztaló szót mondhasson neki, de sehol nem látta őt. Amint elhagyta a termet, beszélgetés zsongása szökött fel a háta mögött. Amikor visszaért a szobájába, megkönnyebbüléssel hallotta, hogy mostantól csak Lady Kingston, Boleyn nagynénje, Mrs Orchard és a négy komornája fogja kiszolgálni. Lady Sheltont és Mrs Coffynt elküldték. Leroskadt az ágyára, és csak most engedte át magát a rémületnek, lelkében visszarettent a lángok forróságától, a hús pörkölődésétől és a halálra égés elképzelhetetlen szenvedésétől és borzalmától. Szájába gyűrte a lepedő sarkát, hogy ne kezdjen el sikítozni. Goeorge-ot is elítélték – neki egy felségáruló halálát kell elszenvednie. – De mivel nemesember, a király majdnem biztosan lefejezésre fogja változtatni az ítéletet – mondta Kingston, vigasztaló hangon. Óvatosan téblábolt Anna körül, amióta ő, kimerültén és törékenyen, kijött a hálószobájából. – Tagadta az öcsém a vádakat?

Anna kétségbeesetten szerette volna tudni. Most, hogy már meghozták az ítéletet, a kapitány szívesen beszélt. – Tagadta, és olyan körültekintően és bölcsen beszélt, hogy csoda volt hallgatni. Semmit nem vallott be, de világossá tette, hogy soha nem vétkezett. Maga Sir Thomas More sem felelt jobban. Bátor George! Nem játszotta a gyávát és nem járatta le őt. – A felesége tett tanúvallomást ellene a vérfertőzés ügyében – mondta Kingston Annának. Jane, az a boszorkány! Micsoda gonosz elégtételt vett, amiért George olyan alantasan bánt vele, no és Fisher halálát is megbosszulta. – Úgy látszik, hogy inkább irigységből és féltékenységből, mint a király iránti szeretetből árulta el ezt az átkozott titkot – tette hozzá Kingston. – Miért lenne féltékeny? – kiáltott fel Anna. – Úgy tűnik, azt hitte, hogy a férje jobban szereti önt, mint őt, asszonyom. – Ezt akarja elhitetni a világgal. Nem, arról van szó, hogy ő Lady Máriát támogatja. Szeretne engem és a véremet tönkretenni. – Azt hiszem, sokan egyetértettek Felségeddel – vallotta be Kingston. – Néhányan azt mondták, nagy valószínűséggel sok pénz lett volna a nyeremény, ha Lord Rochfordot felmentik. – Hogyan fogadta az öcsém az ítéletet? – Bátran. Megjegyezte, hogy minden ember bűnös, és mindenki megérdemli a halált. Aztán azt mondta, hogy mivel meg kell halnia, nem hangoztatja tovább az ártatlanságát, hanem bevallja, rászolgált, hogy meghaljon. Anna éppen tiltakozni akart, hogy George-nak soha nem lett volna szabad mindkettejüket gyanúba keverni azzal, hogy ilyet

mond, de akkor megértette. gyilkosságról beszélt.

Nem

vérfertőzésről,

hanem

Mrs Orchard, aki a teremben maradt, hogy megnézze George tárgyalását, eljött, hogy vigaszt nyújtson. – A király nem fogja hagyni, hogy megöljék – mondta, és dús keblére ölelte Annát, mintha még mindig gyerek volna. – Amikor rákerül a sor, meglátja, kegyelmet fog kapni. – Igen – zokogta Anna. – Imádkozom, hogy igaza legyen. – Furcsa dolog történt az öccse tárgyalásán – mesélte Mrs Orchard. Anna felült. – Micsoda? – Azzal vádolták, hogy elhíresztelte, amit ön mondott a királyról Lady Rochfordnak titokban. Nem árulták el, hogy mi volt az, de leírták, megmutatták Lord Rochfordnak, és megparancsolták, hogy ne ismételje meg. 0 mégis megtette. Hangosan felolvasta, hogy ön azt mondta Lady Rochfordnak, a király nem képes párosodni egy nővel, mert se potenciája, se ereje nincs. – Ezt soha nem mondtam! – dühödött fel Anna. – Ez nem igaz, akkor miért mondtam volna? De tudta a választ. Ha Henrik nem nemzhette a gyerekeit az impotenciája miatt, akkor egy másik férfinak kellett ezt megtenni. És lehet még egy, még vészjóslóbb magyarázat, mert az egész világ tudja, hogy az impotencia boszorkányság műve. Ez megmagyarázhatja Sir Christopher furcsa állítását, hogy bizonyos ártalmak és veszélyek támadták meg a király testét. Tényleg arra utalnak, hogy ő maga bűvölte meg Henriket, hogy képtelenné tegye a fiúk nemzésére, akikre oly kétségbeesetten vágyott? Ez minden értelmet megcsúfolt. – Ezt mondta nekik az öccse is. Azt mondta: „Ezt nem mondtam!" Kitartott, hogy soha nem keltene semmi gyanút, amely

károsan befolyásolja a király ügyét. Nem, ő nem, de mások mindent elkövetnek, hogy pontosan ezt tegyék. Anna gondolni sem mert rá, milyen következmények származnának ebből Erzsébetre. Igazság szerint gondolni sem mert Erzsébetre, mert onnan az őrület fenyegette. A tárgyalás utáni napon Kingston elmondta Annának, hogy Whitehallba megy a királyhoz. Kis remény ébredt Annában, főleg, amikor a kapitány elmesélte, hogy az elítélt férfiaknak másnap kell meghalniuk, de az ő kivégzésével kapcsolatban semmi információt nem küldtek, és dátumot sem határoztak meg. – Sir William, megmondták önnek, hogyan... hogyan kell meghalnom? – kérdezte akadozva. – Nem, asszonyom. Ma akarom megtudni, hogy mi a király kívánsága önnel kapcsolatban, tekintettel az ellátására és arra, hogy mi történjen önnel. – Imádkozom, hogy kiengedjen ebből a boldogtalanságból. Az gyötör a legjobban, hogy nem tudom, mi fog történni. Ha ismerem a sorsomat, fel tudok készülni, hogy szembenézzek vele. Kingston szürke szeme tele volt együttérzéssel. Anna gyanította, hogy a kapitány megkedvelte, és nem hitte el, amit az emberek mondtak róla. – Megteszek mindent, ami tőlem telik – ígérte. Aznap délután Cranmer érseket kísérték be a fogadóterembe. Anna sírva térdre hullott, amikor meglátta, megragadta a miseinge szegélyét, és megcsókolta. – Oh, drága barátom! Micsoda vigasz, hogy önt látom! Cranmer érzelmektől.

letérdelt

mellé,

súlyos

vonásai

eltorzultak

az

– A király kinevezett a gyóntatópapjának – mondta Annának. – Oh, Anna, rendkívül sajnálom, hogy a vádak bebizonyosodtak ön ellen. Azt mondtam nekik, hogy nem tudom ezt elhinni önről. Azt

mondtam, hogy még soha nem volt jobb véleményem nőről, és hogy szeretem önt azért a szeretetért, amelyet Isten és az oltári szentség iránt érez – de hogy miket mondtak nekem! – Csupa hazugság – biztosította Anna az érseket. – Összefogtak az ellenségeim, hogy megszabaduljanak tőlem, és ellenem fordították a királyt. Mondja meg, ő tényleg elhiszi mindezt? – Attól félek, hogy igen. – Cranmer boldogtalannak tűnt. – De alig látom. És más sem találkozik vele. Bezárkózott, és csak engem és Cromwellt hajlandó fogadni. Amikor ma láttam Őfelségét, nagyon töprengő hangulatban volt. De hiszen régről ismeri, Anna. Lehetetlen tudni, hogy mit gondol. Az utódlásról beszélt. Azt mondta, Erzsébet hercegnő nem állhat egyetlen örökös útjában sem, aki egy jövendő feleségtől születik majd. – Akkor tényleg meg akar szabadulni tőlem – suttogta Anna. Újra érezte az elsöprő rémületet, amely ellen olyan keményen harcolt. Henrik királynét akar Jane Seymourból csinálni. Szép királyné lesz ez a sunyi, becstelen lány, aki soha egy értelmes szót sem tudott kinyögni! – Mindössze annyit mondhatok, hogy a király megbízott, találjak okot a házasságuk felbontására. – A házasságéra, amelyet mindössze három évvel ezelőtt talált jónak és érvényesnek! – válaszolta Anna keserűen. – És ez mivé teszi a lányomat fattyúvá? – Attól tartok – ismerte el Cranmer, a kezét tördelve. Anna felállt. – Felhívta valaki Henrik figyelmét arra az abszurditásra, hogy házasságtöréssel vádolnak, amikor nem is voltam soha a törvényes felesége? – Minden vidámság nélkül nevetett. – Természetesen ez nem sokat számít, amikor okosan hozzátették a vádat, hogy összeesküdtünk a király halálára, ami minden becslés szerint felségárulás!

Nézte Cranmert. Az érsek szerette őt, de Cranmer iránta érzett csodálata keveset számított a vágyával, hogy a király kedvében járjon, az önfenntartás ösztönével és a reform iránti elkötelezettségével szemben. Ő ennek most a kerékkötője lenne, a romokban heverő tekintélyével. De igazságosnak kell lennie. Cranmer nehéz helyzetben van. Az ő bukása kedvezőtlen hatással lehet rá, arra az emberre, aki elősegítette a házasságát a királlyal. Az érseknek túl kell élnie, hogy még harcolhasson az ügyért. – És mi lesz az ok? – kérdezte. – Vérrokonság? Előszerződés Harry Percyvel? Elmebaj? Erről jut eszembe, hogy van Harry Percy? – Attól tartok, halálos beteg – mondta Cranmer, és felállt. – Asszonyom, most nem állhatok elő azzal, hogy a király házassága az özvegy hercegnővel végül is törvényes volt. Mindnyájan nevetség tárgyává válnánk. És Percy megint tagadta, hogy létezett előszerződés. Nem marad más, mint az akadály, amely a királynak az ön nővérével folytatott viszonyából fakad. Tudom, hogy a római püspök kibocsátott egy felmentést ezzel kapcsolatban, de a legújabb felmentési törvény kimondja, hogy ezt nem lehet érvényesnek tartani, mert ellentmond a Szentírásnak és Isten törvényeinek. így az ön házasságát érvénytelennek lehet nyilvánítani. Azért jöttem, hogy önt és a királyt a bíróságom elé idézzem a Lambeth palotába, hogy meghallgassák az ítéletemet. Azt javaslom önnek, hogy ne vitassa. Anna nem tudott másra gondolni, mint hogy látni fogja Henriket. Ez lesz az utolsó lehetősége, hogy meggyőzze, soha nem árulta el, és hogy megmondja neki, nem csinál nagy ügyet abból, ha elválik tőle, hanem külföldre megy, és eltűnik egy apácakolostorban. Minden jobb, mint szembenézni a lángokkal. – A király ott lesz? – kérdezte mohón. – Egyikük sem lesz ott. Mindkettejüket képviselők fogják helyettesíteni. Lesújtó volt ezt hallani, de aztán újra feltámadt a remény. Ha Henrik tényleg ki akarja végeztetni, miért veszi a fáradságot, hogy érvénytelenítse a házasságukat? Szomorú, de a válasz egyszerű volt. Biztosítani akarja a vitathatatlan öröklést.

– A lányom előbb született, mint hogy a felmentési törvényt meghozták, amikor a király és én azt hittük, hogy igaz hitben léptünk házasságra. Erzsébetet biztosan törvényesnek kell nyilvánítani? – Anna, ez nem a jogi finomkodások ideje – figyelmeztette Cranmer. – Azért jöttem, hogy megkapjam a beismerését, hogy a házasságuknak akadálya volt, és a beleegyezését, hogy felbontsam azt, ami a gyermeke kitagadását fogja jelenteni. Felhatalmazást kaptam, hogy elmondjam önnek: cserében ezért a király a kegyesebb halált ígéri. Sajnálatból már elküldött egy tapasztalt hóhérért Calais-ba, hogy gyorsan végezze a dolgát. Asszonyom, arra kérem, hogy jól fontolja meg és fogadja el az ajánlatot. Azt remélem, hogy ha megteszi, talán teljesen megmenekül ettől a rettenetes büntetéstől. Nem lehet vita. A kilátás, hogy eltörlik a halálbüntetését, túl nagy tét volt. Ha Henrik nem is menti fel, Erzsébetnek könnyebb lesz felnőni abban a tudatban, hogy az anyja kard, és nem tűz által lelte halálát. A gyerek éles eszű, gyorsan fog az agya, és megvan benne a képesség, hogy megálljon a saját lábán. De Henrik szerette, efelől nem volt kétség; védeni fogja. Mint a fattya, Erzsébet nagyobb biztonságban lesz, mintha esélyes volna az utódlásra. Vegyük csak azt, milyen szomorú sors várt Lady Máriára. Anna most hálát adott Istennek, hogy Mária minden árulása ellenére, Henrik soha nem váltotta be egyetlen fenyegetését sem. Atyai szeretete túl mélyen gyökerezett és Anna bízott benne, hogy Erzsébet is biztonságban lesz a király anyja iránt érzett haragjától. Egyébként is, ki kelne most bírókra Erzsébet érdekében? – Elfogadom – mondta. – Thomas, meggyóntatna utoljára? Cranmer tétovázott. Természetesen nem akarta cipelni Anna ártatlanságának a terhét. De aztán meglepte Annát. – Természetesen – mondta. – Visszajövök. Vacsoránál Anna vidámabbnak érezte magát, mint az elmúlt napokban bármikor. Végig azon gondolkozott, hogy Henrik tényleg a halálba küldi– e, és most kezdte meggyőzni magát, hogy nem fogja.

– Azt hiszem, apácakolostorba vonulok – mondta. – Remélem, hogy megkímélik az életemet. Mindnyájan sajnálattal a szemükben néztek rá. – Az uraknak holnap meg kell halniuk, asszonyom – mondta Kingston kedves hangon. Anna rájött, hogy kegyetlenül becsapták. Henrik mindvégig azt akarta, hogy meghaljon. Nem lesz felmentés. Kijátszották, egy kegyesen gyors vég ígéretével rávették, hogy elfogadja a gyermeke kitagadását. Megtartotta az önuralmát, bár a gyomra összeszorult a gondolatra, hogy mi vár rá napokon, talán órákon belül. – Őszintén remélem, hogy azok a szegény urak nem a felségárulók halálát fogják elszenvedni – mondta. – Épp most hallottam, asszonyom. A király kegyesen lefejezésre változtatta az ítéleteket. – Hála Istennek! – lehelte Anna. – Ez nagy irgalom Smeatonnak – jegyezte meg Lady Kingston. – Szerencsés flótás. Csak rangos emberek ítéletét változtatják meg. – Talán ez azért van, mert bevallott valamit, amit nem követett el – találgatott Anna, amikor eszébe jutott, Cranmer hogyan alkudozott vele. – Kingston úr, nagyon szeretnék megszabadulni a bűneimtől. Canterbury őfelsége megígérte, hogy visszajön, és meggyóntat utoljára. – Elküldök érte, ha eljön az idő – ígérte a kapitány. – Azt mondta nekem, hogy egy francia hóhért rendeltek ide. – Nem francia, asszonyom. A császár egyik alattvalója SaintOmerből. – Ez tetszeni fog Messire Chapuysnak. – Annának sikerült elmosolyodnia.

– A király bőkezűen megfizeti a hóhért, hogy biztosítsa, emberségesen küldik önt a másvilágra – mondta Kingston. – Ez a „Calais Kardja" híres a gyorsaságáról és az ügyességéről. Hogy lehet emberségesen levágni valaki fejét? – Ez könyörületesség – mondta Anna hangosan, és érezte, hogy ismét elfogja a pánik. – Legalább gyors lesz. Kár, hogy nem érkezhetett ide időben, hogy az öcsémet és a többieket is ő küldhesse a másvilágra. – Valóban kár. De mind felkészültek, és remélem, békében vannak Istennel. Időben fogják riasztani őket reggel. Anna összerázkódott. Nem tudta elviselni a gondolatot, hogy George és Norris miatta halnak meg. Holnap ilyenkor már csak ő marad, és aztán lehet, hogy órák kérdése... Reggel Mrs Orchard korán felkeltette. – Asszonyom, Lady Kingston van itt. Parancs érkezett. Végig kell néznie a kivégzéseket. – Nem! Nem tudom! – Anna azonnal éber lett. – Drága báránykám, muszáj. Ez a király kívánsága. Oh, bárcsak Henrik a pokolra kerülne, és örökre elkárhozna! Hát nem tett még elég rosszat vele? Egyszerűen a bosszúszomja hajtja. Elviselte, hogy beöltöztessék a fekete ruhába, amelyet a tárgyalásán viselt, és amikor kilépett, a várakozó Kingstonnal nézett szembe. – Nagyon sajnálom, asszonyom – mentegetőzött a kapitány –, de parancsot kaptam. – Megértem – válaszolta Anna gyenge hangon. Kingston elvezette, Lady Kingstonnal a nyomában, a legbelső udvaron keresztül, át a Coldharbour Kapun és vissza a Water Lanehez, amelyet követtek egy darabon a külső udvar mentén az egyik

ősi toronyhoz. A várkapitány kinyitotta az ajtót, és felmentek a kőlépcsőkön egy üres és nagyon poros kerek szobába. – Felséged abból az ablakból láthatja, mi történik – mondta Kingston. – Sajnálom, hogy nem maradhatok önnel, de a vesztőhelyre kell kísérnem a foglyokat. Meghajolt, és elsietett. Kicsi ablak volt, a vastag falba vágva. Bár Anna viszolygott attól, hogy kinézzen, figyelmét lekötötte a hatalmas tömeg a Tower Hillen, az erőd falain túl. A magas vesztőhely körül sorakozó katonák tartották az embereket vissza, és Anna sok ismerős udvaroncot felismert az első sorokban. Néhány perc múlva a tömeg elcsendesedett, és minden fej a Tower bejárata felé fordult. Az embertömeg szétvált, és Anna meglátta George-ot, őröktől körülvéve, aztán Norrist, akit Weston, Brereton és Smeaton követett. Mind nyugodtnak tűntek, kivéve a zenészt. Még onnan is látszott, hogy halálra van rémülve. Amikor Anna megpillantotta az öccsét és a férfit, akit szeretett, feltartóztathatatlanul zokogni kezdett, és Lady Kingston átölelte anyai karjával. A hölgy közömbös, szűkszavú külseje alatt meleg szív. rejtőzött. – Imádkozom, hogy jó véget érjenek – mondta. – Kár, hogy nem halljuk a búcsúbeszédüket, de a férjem majd biztosan elmeséli, hogy mit mondtak. Anna felkiáltott, amikor George felment a vesztőhelyre. Zokogott, ahogy figyelte őt: hűvös és magabiztos volt, mint mindig, hosszú ideig beszélt a tömeghez erős hangon, amelyet Anna épp, hogy hallott. Darabokra törte a szívét, amikor arra gondolt, hogy ez az utolsó alkalom. Percek múlva örökre elhallgattatják ezt a szeretett hangot. Figyelte, ahogy George letérdel a fatuskó elé, majd lefekszik. Látta, ahogy a hóhér felemeli a bárdot. – Ne! – sikította, és a kezébe temette az arcát.

– Vége van, vége van – csitította Lady Kingston. – Már semmi nem okozhat neki fájdalmat. – Oh, Istenem, könyörülj a lelkén! – sírt Anna. – Most már odanézhetek? -Várjon... Igen, elvitték. Anna kinyitotta a szemét. Vadul reszketett, meghajolt a bánat súlya alatt. Kinézett az ablakon, a tuskót látta és a hóhér segédjét, aki vödörből vizet loccsantott a vesztőhelyre. A víz rózsaszínen csöpögött a vértől – George vérétől. Felfordult a gyomra a látványtól. Hamarosan az ő vére fog elönteni egy vesztőhelyet. Könnyek homályán keresztül látta, hogy Norris beszél az emberekhez. Röviden szólt, így Annának nem sok lehetősége maradt, hogy még utoljára megnézze azokat a szeretett vonásokat. Amikor Norris letérdelt, Anna vonítva a földre rogyott, nem törődött azzal, hogy Lady Kingston mire véli ezt. Ott maradt zokogva, gyászolta azt a két férfit, akiket őszintén és feltétel nélkül szeretett. Nem akart olyan világban élni, amelyben ők nincsenek jelen. Az egyetlen vigasza az volt, hogy tudta, nem marad messze mögöttük. Valahogy majd átvészeli az órákat, amíg csatlakozhat hozzájuk. Nem nézte meg, hogyan hal meg a többi férfi. Lady Kingston nem erőltette. Amikor mindennek vége volt, talpra segítette Annát, elfordította az ablaktól, átkarolta és letámogatta a lépcsőn, mert annyira reszketett, hogy egyedül képtelen volt megállni a lábán. Kingston tíz perc múlva megérkezett. Arca komor volt, és a szemöldökét ráncolta, amikor meglátta Annát. – Mind nagyon emberségesen haltak meg – mondta. Lady Kingston figyelmeztetően rázta a fejét. Némán kísérték vissza Annát a szállására. Amikor odaértek, Kingston hozzáfordult. – Súlyos kötelességem, asszonyom, hogy közöljem önnel, holnap reggel kell meghalnia. Anna nem érzett mást, csak megkönnyebbülést.

– Ez örömteli hír a számomra – jelentette ki. – Csak arra vágyom, hogy az öcsém és a többi úr társaságában legyek a mennyben. Egy valamit azonban tudnia kellett. – Mondja meg, kérem, végül hangoztatta valamelyikük az ártatlanságomat? – Lord Rochford azt mondta, megérdemli, hogy szégyenteljesen haljon meg, mert nyomorult bűnös, és nem ismert még egy ilyen gonosz embert. – Anna becsukta a szemét. 0 volt az egyetlen, aki tudta, George mit értett ezen. – Mindnyájunknak könyörgött, hogy kövessük a példáját, és arra buzdított minket, hogy ne bízzunk a világ hívságában, különösen az udvar hízelgésében. Azt mondta, hogyha tetteiben követte volna Isten szavát, ahogyan az írásban áll, nem jutott volna ide, és imádkozott, hogy bocsásson meg neki mindenki, akit megbántott. Furcsa volt, asszonyom. Elismerte, hogy súlyos büntetést érdemel a többi bűne miatt, de nem a királytól, akit soha nem sértett meg. – Igazat beszélt – suttogta Anna. – Az ártatlanságunkat hirdette. Kingston szinte észrevehetetlenül bólintott. Természetesen nyíltan nem érthetett egyet Annával. – Norris mit mondott? – Azt mondta, nem hiszi, hogy van az udvarban még egy úr, aki annyit köszönhet a királynak, mint ő, és aki hálátlanabb volt, mint ő. Azt is kijelentette, hogy lelkiismerete szerint azt hiszi, Felséged ártatlan azokban a dolgokban, amelyekkel megvádolták. Kijelentette, hogy inkább százszor meghalna, mint hogy tönkretegyen egy ártatlan embert. Norris is megvédte őt, az utolsó leheletével. Létezett valaha nő, aki ennyire áldott volt a férfiakkal, akik szerették? – A többiek keveset szóltak, asszonyom – fejezte be Kingston a beszámolóját. – Smeaton következett utoljára, mivel alacsony származású volt. Elismerte, hogy jogosan büntetik meg a

gaztetteiért. Felkiáltott: „Urak, imádkozom, hogy mind imádkozzanak értem, mert megérdemeltem a halált." – Nem tisztázott engem a nyilvános gyalázattól, amelyet rám hozott? – kiáltott fel Anna. – Oh, jaj, attól félek, hogy a lelke most szenved emiatt, és megbűnhődik a hamis vádjaiért. De nem kételkedem, hogy az öcsém és a többiek annak a nagy királynak a jelenlétében vannak, aki elé én is megyek holnap. Ennek az ideje nem jöhetett el elég gyorsan. Később aznap Kingston újra megjelent, hogy elmondja Annának, Cranmer érsek érvénytelennek nyilvánította a királlyal kötött házasságát. Anna csak mosolygott ezen. Volt valami irónia abban a tényben, hogy percekig tartott felbontani a házasságot, amelynek a megkötéséért Henrik hat éven keresztül küzdött és fondorkodott. És tessék, hova juttatta ez őt! Hamisan vádolták a legszörnyűbb bűnökkel, és szinte mindent elvesztett, ami értékes volt a számára: a férjét, a gyermekét, a testvérét, a státuszát, a barátait, a vagyonát és a becsületét. Lányára a fattyú bélyeget ragasztották, és ez ellen semmit sem tehetett. Hat férfi meghalt miatta. Apja elhagyta. Anyja bánata elképzelhetetlen volt. És most erőszakos halállal néz szembe. A férj, aki olyan drágán szerezte meg, beváltotta a fenyegetését, hogy annyira mélyre alázza, amilyen magasra emelte. Nem maradt semmi, amiért érdemes lett volna élnie. Nem sajnálta, hogy elveszíti Henriket. A király egy szörnyeteg lett, és nem érdemelte meg az ő szerelmét és lojalitását. Anna nem érzett szomorúságot, hogy véget ér a házasságuk. Amikor visszagondolt a három évre, ameddig tartott, csak a vitákra emlékezett, a rettenetes bizonytalanságokra, amelyek arra késztették, hogy kegyetlen legyen Katalinnal és Máriával, a kétségbeesésére, hogy nem tud fiút szülni, és Henrik szerelmének lassú haldoklására. Örült, hogy mindez már mögötte van. De sírt, amikor arra gondolt, hogy az ártatlan fiatal Erzsébetet most fattyúnak bélyegezték, és úgy fog felnőni, hogy azt hiszi, anyja házasságtörő és áruló volt. Ez kísértette Annát.

Aznap este eljött Skip atya, hogy ijesztő megnyugvást kínáljon neki az utolsó óráiban. Együtt imádkoztak késő éjszakáig. Anna úgysem tudott volna aludni, mert a távoli kopácsolás és fűrészelés, ami az elhagyatott bajvívótér és a Tower Green fölött visszhangzott, állandóan arra emlékeztette, hogy egy új vérpadot építenek, amelyen reggel meg kell halnia. A nyilvános vérpad a Tower Hillen nem volt megfelelő neki. Nem akart aludni, mert hamarosan úgyis szenderegni fog Krisztusban és élvezni fogja az örök nyugalmat. Az időt, amely a földön még maradt a számára, hasznosabban töltheti a lelke megnyugtatásával. Még fent volt és imádkozott, amikor beköszöntött a hajnal, és Cranmer, az ígéretéhez híven, megérkezett, hogy utoljára meggyóntassa, misét celebráljon, és áldozásban részesítse. Anna kérte, hogy Kingston legyen jelen, amikor áldozik. Azt akarta, hogy a kapitány hallja, amikor Isten előtt kijelenti az ártatlanságát. Felkészült, hogy a jó Urat teljes odaadással fogadja, mivel tudta, hogy hamarosan az 0 áldott jelenlétében lesz. – Szeretnék hozzá menni – jelentette ki. – Szerettem volna, ha az öcsémmel együtt mehetünk a paradicsomba. De ma egyesülünk. És most Istent hívom tanúmnak, hogy kárhozzon el a lelkem, ha valaha vétkeztem a testemmel a király ellen. Ez volt az igazság. Hogy a szívében elkóborolt, az más ügy volt, ezt fedezte az összes bűnéről tett általános gyónás. Cranmer áldozásban részesítette, és aztán Anna ismét megerősítette az ártatlanságát, úgyhogy Kingston, az érsek és minden szolgálója láthatta, hogy semmi nem nyomja a lelkiismeretét. Remélte, hogy ennek a híre eljut Henrikhez és Cromwellhez. Hadd nézzenek a saját lelkiismeretükbe. Amikor Kingston elment, hogy megtegye az utolsó előkészületeket a kivégzéséhez, Anna ismét térdre ereszkedett, hogy imádkozzon. Most, hogy az óra már majdnem eljött, állandóan a halál pillanatára gondolt. Nem magától a haláltól félt, hanem a módjától. Tudta, hogy gyors lesz, de brutális.

Légy bátor! – biztatta magát. Egy pillanat alatt vége lesz, és aztán felemelkedik ebből a boldogtalan világból, és megismeri az örök örömet. Ahogy a kilenc óra, a kijelölt idő közeledett, készen állt – rémült volt, de felkészült a megpróbáltatásra. És akkor megérkezett Lady Kingston. – Sajnálom, asszonyom, de a kivégzését délre halasztották. – Oh, nem! – kapott Anna levegő után. Három óra rettenetesen hosszú idő, hogy a várakozás halálos gyötrelmét meghosszabbítsa. – Miért? – A férjem most kapott parancsot, hogy vigyen ki külföldieket a Towerből, és London serifijéért kellett küldenie, hogy ez megtörténjen. Tudja, hogy önt felzaklatja a késlekedés, de nem tehet mást. – Valóban felzaklat! Kérem, küldje őt hozzám, ha van egy szabad perce. Anna magához rendelte Skip atyát. Még soha nem érezte nagyobb szükségét a lelki támasznak, és szorosan fogta az atya kezét, miközben térdeltek és imádkoztak a szobájában. Kérte Istent, hogy őrizze még egy kicsit a bátorságát. Kingston nem sokkal később eljött hozzá. Anna addigra már feldúlt volt, és elfogta a pánik. – Kingston úr – szólította meg hallom, hogy nem fogok dél előtt meghalni, és ezt nagyon sajnálom, mert azt hittem, hogy addigra már halott leszek, és túljutok a fájdalmamon. – Nem lesz fájdalom – biztosította ismét Kingston. – Ez nagyon finom csapás. – Hallottam, hogy azt mondta, a kivégző nagyon jó, és nekem vékony nyakam van. Anna átfogta a nyakát a kezével, és idegesen nevetett. – Sok férfi és nő kivégzésének tanúja voltam – mondta neki Kingston –, és mind mélységes bánatban voltak, de látom, hogy Felséged sok örömet és élvezetet lel a halálban.

– Semmi nem maradt a számomra ebben a világban. Vágyom a halálra, de szegény húsom irtózik tőle, ezért szívből örülök, hogy hamar vége lesz. – Úgy lesz – mondta Kingston, és odanyúlt, hogy megszorítsa Anna kezét. Ez a váratlan és merőben szokatlan kedvesség majdnem megtörte Annát. – Hálás volnék, ha senki nem zavarna, mialatt imádkozom ma reggel – mondta, és visszapislogta a könnyeit. Kingston megígérte, hogy alamizsnaosztójával, és távozott.

egyedül

hagyják

az

Az idő vonszolódott. A rettenetes reggel során Anna állandóan nyugalomra vágyott. Eljött és elmúlt a dél. Anna most a bizonytalanság agóniáját élte át. Kingston megkésve megérkezett. – Annyira sajnálom, asszonyom. A kivégzését most holnap reggel kilencre kellett halasztani. Több időre van szükségünk, hogy értesítsük az embereket, hogy jöjjenek el. – Oh, Kingston úr, mélységesen sajnálom, hogy ezt kell hallanom – panaszolta Anna, és könnyek gyűltek a szemébe. – Esedezem önnek, Isten dicsőségére, kérje meg a királyt, hogy mivel jó állapotban vagyok és felkészültem a halálra, azonnal küldjenek a másvilágra. Azt hiszem, kész vagyok meghalni, de félek, hogy a késlekedés meggyengítheti az eltökéltségemet. Kingston mélyen elkeseredettnek tűnt. – Asszonyom, én parancsokat kapok. Csak arra biztathatom, hogy imádkozzon az erőért, hogy tovább elviselhesse a helyzetet. Anna erős akarata és hite tartotta meg őt a rettenetes utolsó órákban.

Ismét az imádságban keresett megerősítést. A legnehezebb időt az jelentette, amikor a hölgyei és a komornái könnyekben törtek ki, és neki kellett vigaszt nyújtani nekik. – A halál nem olyan dolog, amit a keresztények fájlalnak – emlékeztette őket. – Ne felejtsék el, megszabadulok minden boldogtalanságtól. Furcsának tűntek a normális dolgok – az evés, vagy inkább az ételek piszkálása, a vécére menés, a bor kortyolgatása – amikor a rettenet és a holnap szörnyűségesen végzetes eseménye egyre közeledett. Vacsora után, amikor mind az asztal körül ültek és varrtak, Anna befejezte a hímzését, az utolsót, amelyet elkészíthet, letette, és mindent elkövetett, hogy vidám beszélgetést folytasson a szolgálóival. Még egy tréfát is megkísérelt. – Azoknak az okos embereknek, akik neveket találnak ki királyoknak és királynőknek, nem lesz nehéz számomra találni egyet. A Fejetlen Anna királynőnek fognak hívni. Idegesen nevetett, és a hölgyek nem nagyon nevettek vele. – Tudják – mondta nekik –, én soha nem akartam a királyt. Mindvégig ő üldözött engem. A jelenlévők nem válaszoltak – túl veszélyes téma volt ez a számukra. – Egy dolog van, amit őszintén sajnálok – mondta Anna. – Nem tartom úgy, hogy az isteni ítélet marasztalt el, kivéve a felelősségemért, amiért Lady Máriával rosszul bántak, és azért, mert a halálára konspiráltam. Szeretnék békét kötni vele. Lady Kingston, elvinne egy üzenetet a nevemben? – Igen, megtehetem – egyezett bele Lady Kingston. – Akkor jöjjön velem a nagyszobámba – kérte Anna. – Négyszemközt akarok könnyíteni a lelkemen. Átvezette Lady Kingstont a szomszédos szobába, és bezárta az ajtót mögöttük. Ott volt még a trónszék a baldachin alatt. Egyiket sem vitték el.

– Kérem, üljön oda – mutatott Anna a székre. Lady Kingston döbbenten nézett. – Asszonyom, nekem kötelességem állni, és nem ülhetek le az ön jelenlétében, főleg nem a királyné trónszékébe. – Én egy elítélt nő vagyok – mondta Anna –, és a törvénynél fogva nem maradt rangom ebben az életben. Szeretném, ha a lelkiismeretem tiszta lenne. Kérem, üljön le. – Nos – válaszolta Lady Kingston –, fiatal koromban gyakran játszottam bolondot, és hogy teljesítsem a parancsát, vénségemre újra megteszem. És leült. Anna alázatosan letérdelt elé, és könyörgésre tartotta fel a kezét, miközben a jó hölgy döbbenten nézett le rá. – Lady Kingston, ön felelni fog nekem Isten és az 0 angyalai előtt, amikor megjelenik az Ő ítélőszékénél. Könyörgöm önnek, hogy hulljon térdre helyettem Lady Mária őfelsége előtt, és hasonló módon kérje a megbocsátását a gonoszságokért, amelyeket elkövettem ellene, mert amíg ez nem történik meg, a lelkiismeretem nem tud megnyugodni. – Legyen biztos, asszonyom, meg fogom tenni – ígérte meg Lady Kingston. – Most pedig, asszonyom, kérem, keljen fel és csatlakozzunk a többiekhez. Amikor leszállt a sötétség, Anna az asztalnál ült, és búcsúleveleket írt az anyjának és Marynek. Az utóbbi bocsánatáért könyörgött. Letette a tollát, és visszagondolt mindarra, amit elért a maga idejében. Mit fog az utókor gondolni róla? A jövő generációk azt fogják mondani, hogy hatalmas változásokra volt befolyással, és ezeket jobb irányba terelte. Segített Angliát megszabadítani Róma láncaitól és korrupciójától, és a Bibliát elérhetővé tette hétköznapi angol emberek számára a saját nyelvükön – ez nem kis teljesítmény. Nélküle talán egyik sem történt volna meg.

De most kevesen fogják a javára írni ezt az adósságot. Minden eredményét elhomályosítja, hogy kegyvesztett lett, és kétségtelen, hogy főleg emiatt és a vesztőhely véres jelenete miatt fognak emlékezni rá. Lánya ebben a rettenetben fog felnőni, és rosszat fog gondolni róla. Összerázkódott. Néhány rövid óra múlva... Hogy elterelje a gondolatait a sorsáról, egy vers írásába kezdett. Ez segített papírra vetni a gondolatait. A szavak könnyen jöttek. O Death, rock me asleep, Bring me to quiet rest, Letpass my weary, guiltless ghost Out of my woeful breast. Toll on, thou passing beli, Ring out my doleful knell, Fór the sound my death doth teli. Death doth draw nigh, There is no remedy. Farewell, my pleasures pást, Welcome, my presentpain, Ifeel my torments so increase That life cannot remain. Cease now, thou passing beli, Rung is my doleful knell, Fór the sound my death doth teli. Death doth draw nigh; Sound the knell dolefully, Fór now I die.

Lehetetlen volt aludni azon az éjszakán, úgyhogy felkelt, lábujjhegyen áttipegett a sötét szobákon a szentélyébe, és megpróbált Istenre és az elkövetkezendőkre összpontosítani. – Adj erőt, hogy el tudjam viselni a megpróbáltatást! – könyörgött Istennek. A májusi hajnal első aranycsíkjai világították meg az eget, amikor felállt és visszatért a hálószobájába. Leült az ágyra, és várt. Isten kegyes volt hozzá. Nyugodtnak és összeszedettnek érezte magát, és nagy bátorság munkált benne. Készen állt.

28 fejezet 1536. május 19., péntek Komornái egy gyönyörű szürke damaszt hálóingbe öltöztették. Alatta egy mélyen kivágott piros ruha volt, amelyet a letartóztatása előtti estén viselt. Aztán Boleyn nagynénje egy rövid fehér hermelin keppet terített a vállára. – Ha hűvös volna odakint – mondta. Boleyn nagynénje megváltozott Anna letartóztatása óta. Kedvesebb, tiszteletteljesebb lett, és most kifejezetten érzelmesnek tűnt. – Lady Kingston és én nem leszünk a kíséretében – mondta. – A fiatal hölgyeké lesz ez a megtiszteltetés. A fiatal hölgyek halálra voltak rémülve. Lady Boleyn felkötötte Anna haját, a fonatokat magasra halmozta a nyaka fölött, és szögletes fejdíszt tett Anna fejére. Aztán átadott egy fehér vászon főkötőt Nan Saville-nek. – Tegye a zsebébe – mondta. – Tudja, mire való. – Megfelelően nézek ki? – kérdezte Anna. – Azt mondták nekem, beengedik az embereket, hogy figyeljék a kivégzést. – Minden porcikájában a királyné! – nyugtatta meg Boleyn nagynénje. Nem sokkal ezután megérkezett Skip atya, hogy misét celebráljon. Miután Anna áldozott, a reggelijével bíbelődött, egy darab manchet kenyeret csipegetett, hogy a hölgyei kedvében járjon, de nem volt étvágya. Egyfolytában a mellékhelyiségbe kellett járnia. Az idegességtől vízzé változtak a belei. Szédült a feje, mivel nagyon keveset aludt. Nyolc órakor Kingston megjelent az ajtóban. – Asszonyom, közeleg az óra – mondta érzelmektől rekedt hangon. – Fel kell készülnie.

– Felmentheti magát a felelősség alól – válaszolta Anna –, mert már régen felkészültem. Kingston adott neki egy erszényt. – Húsz font van benne, hogy szétossza alamizsnára. Ez lesz az utolsó királynői cselekedete. Kingston megköszörülte a torkát. -Asszonyom, egy szó tanács. Amikor megkérik, hogy térdeljen le, egyenesen kell tartania magát, és meg sem szabad mozdulnia, a saját érdekében. Megértett? A kivégző ügyes, de ha mozog, a csapás félremehet. – Nyugodt maradok – fogadkozott Anna, és kétségbeesetten próbált nem gondolni erre. – Most mennünk kell – mondta a várkapitány. Lady Boleyn szorosan átölelte. – Isten legyen önnel – mondta hevesen. Lady Kingston megveregette Anna karját, amikor a királyné elhaladt mellette. Annyira látszott rajta, hogy próbál nem sírni. Ahogy Anna lement a lépcsőn, hallotta, hogy a négy ifjú hölgy a háta mögött zokog és gyászolja úrnője keserű sorsát. A legbelső udvaron kétszáz yeoman várt a király gárdájából, hogy elvezessék őt a kivégzésére. Anna nem várt ekkora ceremóniát. Amint megjelent, a katonák megkezdték lassú menetüket a Coldharbour kapu felé, a Tower tisztviselőivel a nyomukban. Kingston ment elől, Anna követte, és a komornák és Skip atya zárták a sort. Amikor Anna elhaladt a Coldharbour Kapu vaskos ikertornyai közt, meglátta maga előtt a várakozó embereket a vérpad körül, amely a Greenen állt a Tüzérség háza előtt. Magasra építették, és fekete anyaggal burkolták be. Felzúgott a tömeg, amikor észrevették Annát, ahogy lassan közeledett feléjük. Bár az ösztöne azt súgta, hogy rohanjon el, gondosan ügyelt, hogy királynőhöz méltón viselje magát. Hirtelen az

jutott eszébe, hogy Henrik még most is megkegyelmezhetne neki. Ezt az egész hátborzongató színjátékot abból a célból is megrendezhették, hogy Henrik óriási gesztussal kegyelmet adhasson, és ezzel elnyerje a népe bizalmát. Amikor szétosztotta a várkapitánytól kapott alamizsnát a legszegényebbnek tűnő bámészkodók között, hallotta, hogy a komornái még mindig sírnak mögötte, és többször hátrafordult, hogy csitítsa őket. Füle éber volt, hátha meghallja, hogy egy királyi hírvivő vágtat a Towerbe a kegyelemmel. De nem történt semmi. Szíve mélyén tudta, hogy nem fogják felfüggeszteni a halálbüntetését. Legalább ezer ember várt a bajvívópályán. Látta a tömeg elején Audley lordkancellárt és Cromwell titkár urat, akik Henrik fattyú fia, Richmond gróf társaságában voltak – a fiú nyilván azért jött, hogy jelentsen az apjának. Nos, Henrik legfeljebb a bátorságáról fog hallani. Anna nem fogja kritizálni őt vagy az igazságszolgáltatását – már megbékélt Istennel, és nem akarta, hogy megtorlás érje a családját. Elkapta a fiatal Richmond pillantását, aki kárörvendőn mosolygott rá. Norfolk és Suffolk is ott voltak, sok nemessel és London polgármesterével, aki a városatyákkal és a serifekkel érkezett – de az apját hiába kereste. Most elérték a vesztőhelyet. Fűrészporral hintették be, és sok férfi állt ott, rá várva. Hétköznapi ruhát viseltek, úgyhogy nem tudta megkülönböztetni, melyik a kivégző. Nem látta jelét a bárdjának. Távolabb a földön megpillantott egy faládát. Édes Jézus, ez az ő koporsója! Kényszerítette magát, hogy nyugodt maradjon. Már nem sokáig kell bátran viselkednie. Kingston felajánlotta a karját, és felsegítette Annát az öt falépcsőn. A négy komorna követte őket. Anna állt a vesztőhelyen, lenézett a tömegre, keményen próbált mosolyogni, és megmutatni nekik, hogy nincs benne félelem. – Szabad beszélnem az emberekhez? – fordult Kingstonhoz. – Megígérem, hogy semmi elmarasztalót nem fogok mondani. És

kérem, ne adjon sietve jelt a halálomra, amíg nem mondtam el, ami szándékomban áll. – Kérem, beszéljen most, és legyen rövid – bólintott a várkapitány. Anna visszafordult idegességtől.

a

tömeghez,

elakadt

a

hangja

az

– Jó keresztény emberek, meghalni jöttem ide, a törvény szavának megfelelően, mert a törvény halálra ítélt, és ezért semmit sem fogok szólni ellene. Csak azért jöttem ide, hogy meghaljak, hogy alázatosan megadjam magamat uram, a király akaratának. És ha az életemben valamikor megsértettem őfelségét, most a halálommal biztosan jóváteszem azt. Lehajtotta a fejét, szíve száguldott, mert a beszéd végén nem várt rá más, csak a halál. Kényszerítette magát, hogy folytassa, imádkozott, nehogy a hangja elárulja a félelmét. – Nem azért jöttem, hogy bárkit megvádoljak – jelentette ki –, vagy, hogy bármit mondjak arról, amivel vádolnak. Könyörgöm és kérlek benneteket, jó barátaim, hogy imádkozzatok a király, az én és a ti uralkodótok életéért, aki az egyik legjobb herceg a föld kerekén, aki mindig olyan szépen bánt velem, hogy szebbet el sem lehet képzelni, ezért jó szándékkal adom meg magamat a halálnak, és alázatosan kérek megbocsátást az egész világtól. Ha bárki beleártja magát az ügyembe, kérem, hogy a legjobban ítélje meg. Most búcsút veszek a világtól és tőletek, és szívből könyörgök, hogy mindnyájan imádkozzatok értem. Kingston bólintott, és Anna ifjú hölgyei előre léptek, de teljesen kétségbeesettek voltak. Annának kellett segítenie, hogy levegyék a köpenyét, a hálóruháját és a fejdíszét. Végül ott állt a piros ruhájában. Nan Saville kivette a vászon főkötőt a zsebéből, és odaadta neki. Anna felhúzta a fejére, igyekezett, hogy az összes haja be legyen alá gyűrve, és rémülettel tapasztalta, hogy egy fonat állandóan kicsúszik alóla. Hajtűket tűzött bele, és remélte, hogy a helyén marad. Semmi nem állhat a kard útjában.

– Imádkozzanak értem! – kérte a komornáit. – A bocsánatukat kérem minden keménységért, amit mutattam, mert amíg éltem, önök mindig szorgalmasak voltak a szolgálatomban, és most jelen vannak az utolsó órámnál és a halálos gyötrelmemnél; mivel a jó szerencsém idején hűségesek voltak hozzám, kérem, hogy most, a boldogtalan halálom óráján se hagyjanak el. – A hölgyek szánakozva nézték, könnyek csorogtak az arcukon. Anna halványan rájuk mosolygott. – Mivel nem tudom megjutalmazni önöket a jó szolgálatukért, kérem, leljenek vigaszt a halálomból – mondta. – Ne szomorkodjanak, hogy meghalni látnak. Ne felejtsenek el, és mindig legyenek hűek a király őfelségéhez, és ahhoz a nőhöz, akire boldogabb szerencsével úgy tekinthetnek majd, mint a királynéjükre és úrnőjükre. És a becsületüket mindig tartsák messze értékesebbnek, mint az életüket, és ha Jézus urunkhoz imádkoznak, ne felejtsenek el imát mondani a lelkemért. Egy nagydarab, izmos ember lépett elő józan, de jól szabott öltönyben, és letérdelt Anna elé. Amikor megszólalt erős akcentussal angolul, Anna tudta, hogy ő a hóhér. Szíve vadul verni kezdett. – Asszonyom – mondta a férfi, – könyörgöm Felséged bocsánatáért, mert a parancs szerint el kell végeznem a kötelességemet. – Szívesen megadom – biztosította Anna. – Asszonyom, kérem, térdeljen le és mondja el az imáit – utasította a hóhér. Eljött a pillanat. Anna letérdelt a fűrészporba, vigyázva, hogy egyenes maradjon, ahogy Kingston figyelmeztette. – Kérem, adjon nekem egy kis időt az imádságra! – könyörgött újra, meg újra. Alatta a polgármester elkiáltotta magát. – Mindenki térdeljen le az elszálló lélek előtt! A tömeg térdre borult. Csak Suffolk és Richmond maradt állva. Anna próbált imádkozni, de attól félt, hogy a csapás akkor jön majd,

amikor még nem áll készen, és félelemmel telve egyfolytában körbepillantgatott. – Asszonyom, ne féljen. Várni fogok, amíg szól nekem – nyugtatta meg a hóhér. Anna megérintette a főkötőjét, ellenőrizte, hogy a fonat a helyén van-e, miközben folytatta az imáit. Nan Seville feltartóztathatatlanul zokogva előre lépett egy vászondarabbal, hogy bekösse úrnője szemét, de annyira remegtek az ujjai, hogy Anna elvette tőle a vásznat. Utoljára még kinézett a világra és a rámeredő arcok tengerére, aztán bekötötte a szemét. Az utolsó dolog, amit látott, a napos ég volt a Tower fölött. – Jézus, szánd meg a lelkemet! Istenem, szánd meg a lelkemet! – imádkozott hevesen. – Jézus Krisztusnak ajánlom a lelkemet. Hallotta, hogy a hóhér csendesen megparancsolja a komornáinak, hogy álljanak el az útból, amit csoszogás és egy újabb hangos zokogáshullám követett. Rémisztő volt, hogy nem látja, mi történik körülötte. – Sújtson le most – kiáltotta, és a szíve olyan hangosan és fájdalmasan kalapált a mellében, hogy arra gondolt, nem lesz szükség hóhérra. – Oh, uram, könyörülj a lelkemen! Krisztusnak ajánlom a lelkemet! Hallotta, amikor a kivégző azt mondja: „Hozzátok a kardomat!" Mozgás hallatszott a vérpad lépcsői felől, és vakon arrafelé fordította a fejét. Hitt Kingstonak, amikor vigasztalta, hogy nem fog fájdalmat érezni, és imádkozott, hogy a csapás azonnali legyen, és rögtön kioltsa a tudatát, de amikor eljött, a perzselő haláltusa robbanása és egy rettenetes véráradat fullasztotta el. Érezte a vér ízét a szájában, és azt, hogy elönti az orrát, és érezte, hogy a feje, amely most rettentő könnyű volt, fájdalmas puffanással hozzáütődik a vérpadhoz, és a vászon lerepül a szeméről. Felkiáltott volna, de

hang nem jött ki a torkán, csak egy szörnyű, néma gurgulázás, és szerette volna a most kapott halálos sebre szorítani a kezét, de már nem volt keze. Ahhoz a sötét, véres, ronygycsomóhoz volt odarögzítve, amelyik mellette feküdt a vérpadon. Pislogott, és megpróbált másfelé nézni. Szenvedésén keresztül még látta az emberek elmosódott alakját maga körül. És akkor a szeme elhomályosodott, és leszállt a kegyes sötétség.

A szerző megjegyzései Újabb könyvet írhatnék arról, hogyan született ez a regény a történelmi forrásokból. Az évek során, miközben tanulmányoztam a témát, azt láttam, hogy a Boleyn Annáról alkotott vélemények lényegesen megváltoznak. Tudatában vagyok, hogy bizonyos körökben, elsősorban az interneten, Anna celeb státuszba került, és hogy sok ember számára sok mindent jelent, és ebben a folyamatban ellentmondásossá vált. Miközben ezt a könyvet írtam, Boleyn Anna egyik csodálója kifejezte a reményét, hogy pontos képet fogok festeni róla, mire azt feleltem, hogy a történészeknek igencsak eltérő véleménye lehet, amikor azt fontolgatják, hogy a „pontos" pontosan mit jelent. Rengeteg lehetőség van találgatásokra. Bármelyik történésznek vagy regényírónak, aki Boleyn Annáról ír, azzal a problémával kell szembenéznie, hogy Boleyn Anna bizonyos értelemben megismerhetetlen. Nincs olyan gazdag tárháza a leveleinek, mint Aragóniái Katalin esetében, aki gyakran szenvedélyesen kifejezte a benső gondolatait. A Boleyn Annáról szóló anyag nagy része egy ellenséges forrásból származik, a császári követtől, Eustache Chapuystól. Ám a Chapuysszal foglalkozó utóbbi kutatások azt mutatják, hogy éles szemű, jól informált tanú volt, közel állt az események középpontjához, és idézte a forrásait, így általában megítélhetjük, hogy a források mennyire pontosak lehetnek. Ez újabb problémát jelent azoknak, akik kedvező fényben szeretnék Boleyn Annát látni: hogyan lehet Chapuys néha elítélő tanúbizonyságát meghaladni?

Ezt a regényt Anna szemszögéből írtam meg, és próbáltam a róla egymásnak ellentmondó nézeteket összeegyeztetni, és egy nem hibátlan, de nagyon emberi hősnőt ábrázolni, egy nőt, akiben nagy ambíció, idealizmus és bátorság lakozott, és aki egyre rémisztőbb helyzetben találta magát. Divat lett Boleyn Annát feminista hősnőnek látni. Ezt a felfogást az utóbbi időig, mint anakronisztikust, elutasítottam, mondván, hogy a feminizmus ismeretlen volt a Tudor Angliában. Ez igaz, de a korai tizenhatodik század Európájában, ahol Anna a jellemformáló éveit töltötte, létezett egy intellektuális mozgalom és vita, amely megkérdőjelezte a nőkről alkotott hagyományos felfogást, és előretekintett egy olyan korba, amelyben a nők több hatalmat és autonómiát élvezhetnek. Ez a női uralkodók és gondolkodók kora volt, és Anna két ragyogó példát látott maga előtt: Ausztriai Margitot és Valois Margitot. (Két forrás említi, hogy szolgált Valois Margit udvarában, de dátumokat nem adnak; én 1520-tól 1522-ig tettem őt Margit háztartásába.) Ebbe az európai kontextusba helyeztem Annát, és azokra a kulturális hatásokra összpontosítottam, amelyeknek ki volt téve. így hát igen, jogos őt feministának tekinteni jóval a kora előtt: ez olyan felfogás, amelyet ő megértett, amely alátámasztotta az ambícióit és az önképét, és nemcsak a francia divat és modor, hanem ez a reneszánsz háttér is kimagaslóvá tette az angol udvarban. Anna hét évet töltött a francia udvarban, Claude királynét, I. Ferenc feleségét és Valois Margitot szolgálta, de nincsenek korabeli francia források, amelyek megemlítenék. Úgy gondoltam, hogy segíthet, ha, amennyire lehet, követem úrnője, Claude királyné mozgását, aki szinte zárdái rendet követelt meg a hölgyeitől, és kerülte az udvart, amennyire csak tudta, jobban szerette az Ambois és Blois kastélyokat a Loire mentén. Afelől nincs kétség, hogy Anna jól ismerhette ezeket a helyeket. De lehet, hogy ennél többet is utazott Franciaországban. 1515-ben I. Ferenc megnyerte a marignanói csatát egy hadjáratban, amely Milánó megszerzéséért folyt. Egy darabig még Itáliában maradt, és bemutatták a nagy művésznek, Leonardo da Vincinek, és a következő évben Leonardót egy házban, a Clos Lucében találjuk az

amboise-i kastély mellett, ahová a király költségén költöztették. Leonardo Franciaországban maradt, és abban a házban halt meg 1519-ben. 1516 elején Claude királyné, I. Ferenc, testvérével, Valois Margittal és anyjával, Savoyai Lujzával leutazott Provence-ba, hogy ott találkozzon a hazatérő hőssel, és elkíséije őt franciaországi diadalútján. Szinte biztos, hogy Boleyn Anna velük volt. Az is valószínű, hogy ismerte – legalábbis látásból – Leonardo da Vincit, mivel gyakran megfordult Amboise-ban, és a mesternek szoros kapcsolatai voltak az udvarral. A jelenetek ebben a regényben elképzeltek, de nem kizártak. A legendák Boleyn Annát hozzákapcsolják a Párizstól délre található Briis-sous-Forges kastélyhoz. Különféle elméletek léteznek, hogy a Boleyn Anna Öregtorony hogyan kapta a nevét, és én egy újabb mesét találtam ki ennek a könyv, számára. Ez azonban túl hosszúra sikerült, így egy e-novella témája lesz, amely külön jelenik majd meg. Észrevették a célzásokat könyvünk lapjain, hogy miről szólhat ez a történet? A regény e nélkül is megáll önmagában, de az e-novellában Anna történetének ezt a fejezetét kicsit más változatban olvashatják. Eltekintve néhány elképzelt szolgálótól Burgundia és Franciaország udvarában, ennek a könyvnek a szereplői mind élő személyek voltak. Szorosan tartottam magamat a történelmi tényékhez, de néha megengedtem némi szabadságot, hogy ne lassítsam le az elbeszélés folyamát. Lévén, hogy a Tudor források és levelek mondatszerkezete néha nehézkes, helyenként modernizáltam a nyelvet a jobb megértés kedvéért. Néhány idézetet kivettem a szövegkörnyezetéből vagy mások szájába adtam, de az érzelmek megfelelnek a jellemnek és a helyzetnek. Minden versidézet autentikus. Csak akkor érthetjük meg a Boleyn Annának szóló udvarlásokat, ha az udvari szerelem kontextusába helyezzük őket, amelyet elmagyarázok a könyvben, és amely mindvégig téma marad, hiszen ez határozza meg a férfi és női alakok viszonyait.

VIII. Elemik tizenhét szerelmes levele maradt fenn a vatikáni könyvtárban. Tekintve a pár hosszú távolléteit – újra meglepődtem, hogy ezek valójában milyen hosszúak voltak –, meg vagyok győződve, hogy több levélnek kellett lennie, ezért kitaláltam néhányat vagy más levelekre utaltam ebben a regényben. Anna válaszai elvesztek. Ha megvolnának, jobban megismerhetnénk a jellemét és a VIII. Henrik iránt táplált érzelmeit. A vádiratában szó van róla, hogy azt mondta, szívében soha nem akarta a királyt választani, és bár ez vád volt ellene más vádakkal együtt, amelyekről bebizonyítható, hogy hamisak, szerintem ez igaz lehet. Összecseng azzal, amit a kapcsolatukról tudunk. Ebből a szempontból könnyebb feladat volt megírni ezt a könyvet, mint egy Henrikbe szerelmes Annát lefesteni. Azt hiszem, részéről minden a hatalomról szólt. Természetesen ez csak elmélet, és kétségtelen, hogy néhányan nem fognak egyetérteni vele, de érdekes volt ebből a perspektívából megírni a történetet. Ez megrendítőbbé teszi. Még több érzelmet ad hozzá a – szinte a könyv, végéig – be nem vallott vonzalom Anna és Norris között. Erre Anna utolsó gyónásának megfogalmazása utalt. A kijelentéséből, hogy a testével sohasem sértette meg a királyt, arra következtethetünk, hogy a szívében vagy a gondolataiban megtette, és hogy titokban valaki mást szeretett, de soha nem ment olyan messzire, hogy beteljesítse ezt a szerelmet. A bizonyítékok arra utalnak, hogy a vele együtt megvádolt férfiak közül Norris volt a vonzalmának legvalószínűbb tárgya. Ez ismét csak egy elmélet, de meggyőző. Norris bevallott valamit a letartóztatása után – azt nem tudjuk, hogy mit –, de később visszavonta. Annával ellenséges források megemlítik a hatodik körmét, de George Wyatt, a költő Thomas Wyatt unokája is beszél róla egy dicsőítő életrajzban. George Wyatt egész életében Boleyn Annát kutatta, családi hagyományaiból és olyan emberek, köztük Anna Gainsford, első kézből vett visszaemlékezéseiből merített, akik ismerték Annát. Általában megbízható forrásnak kell tekintenünk őt.

A Mary Boleyn: a nagy és hírhedt szajha életrajzi regényemben bizonyítékról beszélek, amely szerint Mary Boleynt kényszerítették, hogy VIII. Henrik szeretője legyen. Ugyanebben a könyvben vitatom Elizabeth Howard rossz hírnevét. Vannak, akik A Heptameronból, az ő novellagyűjteményéből vett részletek alapján arra következtetnek, hogy Navarrai Margitot megerőszakolták, bár mások ezt irodalmi kitalációnak tartják. A férfi, akit nem neveznek meg a szövegben, Guillaume GoufTicr. Síre de Bonnivet volt. A rivalizálás Anna és Mary nővére között kiolvasható a levélből, amelyet Mary Thomas Cromwellnek írt 1534-ben. A szodómiával kapcsolatos nézetek a könyvben a korabeli véleményt tükrözik, mivel akkor az volt a nézet, hogy a szexuális együttlét célja a gyermeknemzés, és a fogamzás megakadályozása bűnös tett. Amikor VIII. Henrik Annának írt szerelmesleveleit tanulmányoztam, láttam, hogy három kategóriába sorolhatók: azok, amelyekben kapacitálja Annát, hogy legyen fizikai értelemben a szeretője, Henrik udvarlásának első korszakából; azok, amelyekben arra kapacitálja Annát, hogy legyen udvari értelemben a szeretője; és azok, amelyekben arra vágyik, hogy feleségül vehesse és beteljesíthessék a kapcsolatukat, és amelyekben már semmire sem kapacitálja őt. Már régen állították, mint én a korábbi könyveimben, és még sokan mások is, hogy Anna hét évig távol tartotta Henriket, de amikor elolvastam a leveleket, erősen az volt az érzésem, hogy Henrik döntött úgy, nem fekszik le Annával, nehogy a lány teherbe essen, ami világra szóló botrányt okozott volna abban az időben, főleg, hogy a király éppen az erényét bizonygatta a pápának. Nem hiszem, hogy az 1528-ban kibocsátott felmentés – amely megengedte Henriknek, hogy bármikor, amikor szabad lesz, feleségül vegyen bármilyen nőt, függetlenül a rokonság fokától, még ha ez elsőfokú is, és akár ex illicito coito (törvénytelen közösülésből) adódik – azt jelezné, hogy Henrik már közösült Annával; inkább a király Mary Boleynnel folytatott törvénytelen viszonyára utal. Henrik

Annának írt leveleiben semmi sincs, ami arra engedne következtetni, hogy rövid időre szeretők lettek volna a szó teljes értelmében. Semmi kétség, hogy Boleyn Anna népszerűtlen királyné volt. Az állam papíijai sok rágalmazást és becsületsértést tartalmaznak. A regényben említettek mind korabeli eredeti feljegyzésekből származnak. A szeretők kiléte, akikkel Henriknek 1533-ban és 1534-ben viszonya volt, továbbra is ismeretlen. Azt gyanítják, hogy Elizabeth Carew volt az első, és én úgy spekuláltam, hogy Joan Ashley volt a második. 0 nem volt férjnél, és tényleg szolgált Boleyn Annánál komornaként. Nagy ügyet csináltak abból, hogy Anna egy kétéves és nyolchónapos gyermeket hagyott anyátlanul hátra. Valójában Anna nagyon keveset látta a lányát, a jövőbeli I. Erzsébetet. Erzsébetnek három hónapos kora óta saját, külön háztartása volt, és Anna nem látogatta meg gyakran, Erzsébetet pedig csak ritka alkalmakkor vitték el az udvarba. A Tudor királynéktól nem követelték meg, hogy odaadó anyák legyenek, bár a regényben azt látjuk, hogy Anna belefolyt Erzsébet házasságába, ahogyan ezt viszont elvárták tőle. Van egy feljegyzésünk arról, hogy milyen ruhadarabokat vásárolt Erzsébetnek. Részvétele a lánya életében nem volt jelentős, ami azt sugallta nekem, hogy mivel csalódott Erzsébet nemében, nehéznek találta, hogy kötődjön hozzá vagy szeresse. A regényben ez csak növeli a boldogtalanságát. Néhány olvasó talán csodálkozik az elgondolásomon, hogy Jasper Tudor építette a bankett teremsort a Sudeley kastélyban, amelyről hagyományosan azt tartják, hogy III. Richárd műve. Bár a kastély valóban Richárdé volt, nincs bizonyíték rá, hogy akár egyszer is felkereste volna. 1486-tól a kastély Jasper Tudoré volt az 1495-ben bekövetkezett haláláig, ezért valószínűbb, hogy ő az építtető. Nincs történelmi bizonyíték, amely George Boleynt Aragóniái Katalin halálához kötné. Azok az olvasók, akik szeretnének többet is

hallani erről a meséről, élvezhetik A megfeketedett szív. enovellámat. Ez egy történetszálat folytat, amelyre a sorozat első regényében, az Aragóniái Katalin: az igazi királyné címűben csak utaltam. Katalin boncolása után mérgezésről szóló rémhírek terjedtek el. A boncolásról szóló jelentést eltussolták. Fisher püspök ellen tényleg mérgezéses merényletet kíséreltek meg (bár Richard Rouse valójában a püspök szakácsának a barátja volt), és azt gyanították, hogy a Boleynek álltak e mögött. Boleyn Anna nem figyelmeztette a püspököt, hogy ne menjen el a parlamentbe, nehogy megismétlődjön a betegsége, amelyet a méreg okozott. Az biztos, hogy Katalin halála jókor jött, ha figyelembe vesszük, milyen nagy szüksége volt erre a terhes Annának ahhoz, hogy vitathatatlanul törvényes örököst szüljön. Amikor Anna értesült Katalin haláláról, sírt az imatermében. Ám akkor sem kapunk elfogadható bizonyítékot arra, hogy a Boleynek mérgezték volna meg Katalint, ha összeadjuk ezeket a részleteket. Boleyn Anna Norrisszal, Westonnal és Smeatonnal folytatott kompromittáló beszélgetései, valamint a beszélgetései a Towerben, Sir William Kingstonnak Cromwellhez írt részletes beszámolóin alapulnak. Néhány ilyen beszélgetés összefüggéstelennek tűnik, és kevés értelme van, és azt gyanítom, hogy nem minden kijelentést jegyeztek fel; ezért felhasználtam a regényíró alkotói szabadságát, és megpróbáltam több értelmet adni nekik. „A parancs az parancs" elhíresült kijelentést Sir Edmund Walsingham, a Tower hadnagya mondta Sir Thomas More-nak. Vannak források, amelyek Anna apját azok közt a nemesek közt említik, akik elítélték Annát. A bizonyítékot erre A hölgy a Towerben: Boleyn Anna bukása című könyvemben tárgyalom. George Boleyn beszéde a vérpadon túlment a bűnök hagyományos beismerésén, amit a halálra készülőktől elvártak, és ez arra utal, hogy valami szörnyű tett(ek) súlyát cipelte. A szexuális viszonyaira vonatkozó bizonyítékot A hölgy a Towerben című regényemben vázoltam fel.

Nem írom alá a nézetet, hogy VIII. Henrik impotenciában szenvedett az Annával fennálló házassága alatt, ahogyan ezt George Boleyn tárgyalásán állították. A tény, hogy Anna négyszer esett teherbe három év. alatt, ellentmond ennek. Azt a népszerű elméletet sem írom alá, hogy VIII. Henriknek hirtelen megváltozott a jelleme, miután leesett a lováról 1536-ban; a forrás, amelyik azt állítja, hogy két órán keresztül feküdt némán, nem megbízható. Anna életének utolsó jeleneteit megírni emberpróbáló tapasztalat volt, amely napokig velem maradt. Ha valaki csodálkozna a tulajdonképpeni lefejezés leírásán, hangsúlyoznom kell, hogy egy bíró, Sir John Spelman, aki tanúja volt a kivégzésnek, feljegyezte, hogy látta „az ajkát mozogni és a szemét mozogni", miután elvált a feje a testétől. Vita folyik arról, hogy a tudat túléli-e a lefejezést A hölgy a Towerben című regényemben. 1983-ban egy orvosi tanulmány azt írta: „függetlenül attól, hogy mennyire tökéletes a kivégzés módja, legalább két-három másodperces intenzív, fájdalom nem elkerülhető". Egy tizenkilencedik század végén végzett kutatás azt állította, hogy a giullotine áldozatai két másodpercen belül meghaltak, de egy modernebb becslés átlagosan tizenhárom másodpercre teszi ezt az időt. 1905-ben egy francia orvos megfigyelt egy lefejezett gonosztevőt, aki huszonöt-harminc másodperc alatt halt meg. Ha elvágják a gerincvelőt, csak akkor áll be a halál, amikor az agy a masszív, vérzés miatt már egyáltalán nem kap a vérből oxigént, amely táplálja. 1956-ban két francia orvos megállapította: „Nem azonnali a halál: minden részecske túléli a lefejezést. Ez barbár élveboncolás." Boleyn Anna valószínűleg megtapasztalt néhány szörnyű pillanatot, amelyekben tudta, hogy mi történik vele. Ahogy ez már korábban is előfordult, amikor történelmi regényeket írtam, az, hogy Anna történetének regényes változatát az ő szemszögéből mesélem el, lehetőséget adott, hogy új megközelítésben pillantsak bele a történtekbe. Úgy érzem, jobban értem, hogy mi formálta őt azzá a személlyé, aki volt, hogy miért volt olyan ellenséges Wolsey bíborossal és Thomas Cromwellel szemben, mi romlott el a VIII. Henrikkel kötött házasságában, és miért volt olyan gonosz Aragóniái Katalinnal és Lady Máriával. Ez

tette lehetővé, hogy együttérzőbb fényben ábrázoljam, mint történészként tehettem volna, ha a források és hihető spekulációk korlátái közt kell maradnom. Szeretném kifejezni őszinte elismerésemet a szerkesztőimnek, Mari Evansnek a Headline-tól és Susanna Portemek a Ballantine-tól, inspiráló lelkesedésükért és kreatív, támogatásukért. Meleg és hálás köszönetét küldök az ügynökömnek, Julián Alexandernek is, aki mindvégig az irányító erőt jelentette az irodalmi karrierem során. A hála hatalmas adósságával tartozom Sarah Gristwoodnak, amiért időt szakított, hogy elolvassa ezt a regényt, holott óriási nyomás alatt volt, mivel be kellett fejeznie saját csodálatos könyvét, a Királynők játékát. Adósa vagyok Sarah-nak, amiért megosztotta velem a kutatása eredményeit, amelyet a feminista gondolat a reneszánsz Európában és a kor női uralkodói témákban végzett. Köszönöm kreatív, javaslatait. Egyedülálló betekintést tud varázsolni, és hatalmas tehetsége van az érett és laterális gondolkozáshoz, ami, összekapcsolva a munkáját alátámasztó érzelmi intelligenciával, új és élénk megértését teszi lehetővé minden tárgynak, amelyről ír. Ez a könyv, sokat profitált a szakértelméből. Szeretném a Headline fantasztikus, támogató csapatának is kifejezni hálás köszönetemet: briliáns szerkesztőmnek, Flóra Reesnek, amiért oly sok módszert javasolt, hogy jobbá tegyük ezt a könyvet; Caitlin Raynor reklámfőnök-helyettesnek, amiért ilyen csodálatos publicista; Jo Lilliard marketingfőnöknek a lelkesedéséért és technikai segítségéért; Siobhan Hooper vezető dizájnemek és Patrick Insole művészeti igazgatónak, hogy ilyen széppé tették a könyveimet; Louise Rothwell produkciós menedzsernek, Sara Adams segédszerkesztőnek, Frances Doyle digitális stratégia igazgatónak, Barbara Rónán kereskedelmi igazgatónak, Jane Sally olvasószerkesztőnek és Sarah Coward és Caroline Pretty korrektoroknak a kemény munkáért, amelyet a háttérben végeztek; és a fantasztikus Balbusso ikreknek a pazar művészeti hozzájárulásukért. Utoljára, de egyáltalán nem utolsó sorban óriási köszönet illeti Pete Rendeirot, aki az alcímet javasolta.

Végül szívből jövő köszönetét mondok csodálatos férjemnek, Rankinnek, aki az operációját követő nehéz év. ellenére hatalmas támaszom maradt, és férfiasán küzdött a lábadozása alatt, hogy támogasson és bátorítson a munkámban. Személyek A megjelenés sorrendjében, vagy első említéskor. A dőlt betűvel szedett nevek képzeletbeli figurák. Boleyn Anna, Sir Thomas Boleyn fiatalabb lánya Mary Boleyn, Sir Thomas Boleyn idősebb lánya Margaret Butler, Lady Boleyn, Thomas Butler, Ormond gróf lánya; Anna atyai nagyanyja Elizabeth Howard, Lady Boleyn, Thomas Howard, 2. Norfolk gróf lánya; Anna anyja George Boleyn, később Rochford vikomt, Anna öccse Sir Thomas Boleyn a Hever kastélyból, Kentből; később Rochford vikomt, és aztán Wiltshire és Ormond gróf; Anna apja Davy atya, zenész, a fiatal Boleynek tanítója Thomas Boleyn, Anna idősebb bátyja Edward Stafford, Buckingham gróf, a Boleynek szomszédja Penshurstben, Kentben Henry Boleyn, Anna fiatalabb bátyja Margit, Ausztria főhercegnője, Savoya hercegnője, Németalföld régense; I Miksa német-római császár lánya VIII. Henrik, Anglia királya, a Tudor dinasztia második uralkodója a Wyatt család, a Boleynek szomszédai Allingtonban, Kentben a Sackville család Buckhurst Parkból, Sussexből, a Boleynek rokonai a Haute család Ightham Mote-ból, Kentből, a Boleynek szomszédai

Desirius Erasmus, híres holland tudós, humanista és irodalmár Master Johnson, kereskedő John Skelton, poet laureate, VIII. Henrik korábbi tanítója a Howard család, Surrey grófjai és Norfolk hercegei, a Boleynek nagyhatalmú rokonai Thomas Butler, 7. Ormond gróf, ír nemes; Anna anyai dédapja VII. Henrik, Anglia királya 1485-től 1509-ig, a Tudor dinasztia első uralkodója, VIII. Henrik apja Sir Geoffrey Boleyn, Anna atyai dédapja I Edward „Longshanks", Anglia királya 1272-től 1307-ig Hódító Vilmos, Anglia királya 1066-tól 1087-ig Thomas Howard, Surrey gróf, később 2. Norfolk herceg; Anna anyai nagybátyja Yorki Anna, IV. Edvárd király lánya, Thomas Howard, 3. Norfolk herceg első felesége; VIII. Henrik és Boleyn Anna nagynénje IV. Edvárd, Anglia királya 1461-től 1483-ig; VIII. Henrik anyai nagyapja Yorki Erzsébet, IV. Edvárd király lánya, VII. Henrik királynéja, VIII. Henrik anyja és Yorki Anna testvére Aragóniái Katalin, V. Ferdinándnak, Aragónia királyának és I Izabellának, Kasztília királynőjének a lánya; VIII. Henrik első királynéja Mrs Orchard, Anna dajkája Sir John Broughton, lovag Westmorlandből I Miksa a Habsburg-házból, német-római császár Mária, burgundiai hercegnő, I. Miksa császár első felesége, Szép Fülöp és Ausztriai Margit anyja Szép Fülöp, Ausztria főhercege, Burgundia hercege és Kasztília királya; I. Miksa császár Burgundiai Máriától született fia

Johanna, Kasztília királynője, V. Ferdinándnak, Aragónia királyának és I. Izabellának, Kasztília királynőjének a lánya; Szép Fülöp felesége; V. Károly német-római császár és spanyol király anyja V. Ferdinánd, Aragónia királya, korábban Spanyolország királya; I Johannának, Jüannak, Asturias hercegének és Aragóniái Katalinnak, VIII. Henrik első feleségének az apja Habsburg Károly, Ausztria főhercege, Kasztília infánsa, később I. I.

Károly, Spanyolország királya, és V. Károly német-római császár William Caxton, könyvkiadó; ő állította fel az első nyomdát Angliában 1476-ban Monsieur Semmonet, Anna tanítója Burgundiában Isabeau, Ausztriai Margit komornája Christine de Pizan (1364– kb. 1430) olasz írónő a francia udvarban, korai feminista Izabella, Kasztília és Spanyolország királynője; I. Johanna, Juan, Asturias hercege és Aragóniái Katalin anyja II. Philibert, Savoya hercege; Ausztriai Margit harmadik félje Gerda, Anna szobalánya Burgundiában I.

Charles, Franciaország dauphinje, később VIII. Károly, Franciaország királya 1483-tól 1498-ig; Ausztriai Margit első férje Juan, Asturias hercege, V. Ferdinándnak, Aragónia királyának és I. Izabellának, Kasztília királynőjének a fia és örököse;