Beatles vágatlanul 9789632278759 [PDF]

Zitiervorschau

Benedek Szabolcs Beatles vágatlanul

Helikon Kiadó, 2017

HENTESEK – AVAGY ELŐSZÓ HELYETT

A Beatles 1966. június 23-án, indulóban Münchenbe, a londoni repülőtéren A padlón, a kifacsart testű, néhol fejüktől, néhol végtagjaiktól megfosztott babák között kilónyi húsdarabok hevertek. Körülöttük néhány égszínkék, a vakvilágba üresen meredő szemet, valamint pár tűéles fogsort dobáltak szét. A hullaházra emlékeztető, bántóan fehér fal tövében magányos szék busongott egyes-egyedül, közvetlenül előtte pedig egy meghatározhatatlan funkciójú, bútornak nehezen nevezhető tárgy állt – talán egy lóca, amely merev fémlábaival és kemény lapjával úgy festett, mintha egy lepusztult falusi iskolából került volna oda, ahonnan nemrégiben a kényszerű kötelességből elvégzett felújítás és eszközcsere jegyében kidobálták a százévesnél is régebbi padokat és székeket, és helyettük úgynevezett moderneket, legalábbis a kornak jobban megfelelőnek vélt példányokat szereztek be. A magányos székkel ellentétben ennek nem volt háttámlája, úgyhogy eredeti funkcióját tekintve mészárszékeken alkalmazható bizarr és véres vágólap éppúgy lehetett, mint cserejátékosok kispadja egy ötödosztályú falusi bajnoki rangadón. Bob rájuk szólt, hogy amennyiben kellően kinézelődték magukat, és – ha már futballhasonlatoknál tartunk – be is melegedtek, akkor üljenek le. Ellenvetés nélkül engedelmeskedtek. Már majdnem két éve dolgoztak együtt Bobbal, pontosan tudták, hogy ifjú kora ellenére nem csupán kiváló

szakember, akinek kisujjában a mesterség minden csínja-bínja, hanem tele van kreativitással, zseniális meglátással és eszement ötletekkel. Éppenséggel ezek miatt figyelt föl rá annak idején Brian Epstein, a menedzserük. *** Ausztráliában játszottak, egy furcsa, időnként szürreális epizódoktól sem mentes, de legalábbis mindenképpen szokatlan turnén, amit majdnem le kellett mondani, mivel Ringót ledöntötte a lábáról egy mandulagyulladás. Szívük szerint el se indultak volna nélküle, ám Epstein hallani se akart erről. Olyat nem lehet csinálni. A rajongókkal se, akik repesve várják őket, hát még a minden botrányra és cirkuszra éhes médiával. Különben is, elment az eszük? Dánia és Koppenhága után a hajdani, de az emlékeket és a remények szerint soha nem múló dicsőséget tekintve még mindig létező brit birodalom legtávolabbi pontjai, Ausztrália és Új-Zéland következnek az állomások sorában. Igazán lehetne annyi gógyijuk, hogy belátják, oda eljutni nem mindennapi dolog. Különösen nekik, vidéki és külvárosi srácoknak nem. Elvégre ez már nem egy füstös kocsma egy használaton kívüli garázsban, Liverpool Isten háta mögötti végében, hanem egyenesen a déli félteke. Ahol még a csillagos égbolt is másmilyen. Különben is, a világhírnév ugyan megvan, ám az efféle dolog amilyen nehezen megszerezhető, olyan hamar elszáll. Meg kell mutatniuk magukat mindenfelé. Nemcsak Britanniában meg az Egyesült Államokban, hanem lehetőleg a Föld minden pontján. Hallgattak és pislogtak, ahogy ilyenkor szoktak. Ez pedig minden esetben a beleegyezést jelentette náluk. Epstein nemcsak a menedzserük volt, hanem az apjuk, a mesterük és a parancsnokuk is. Úgy, ahogyan Elvisnek a legendás Parker ezredes. Tisztában voltak vele, hogy Epstein nélkül még mindig egy külvárosi lebujban nyomnák a rock and rollt, egyre kopottabb bőrszerkókban és egyre lehangoltabb gitárokkal. Már ha nyomnák még egyáltalán. A hőskor Liverpoolban véget ért. Aki meg tudta ugrani, elhúzott onnét. Aki nem tudta megugrani, az szögre akasztotta hangszerét, és beállt a sorba. Gyerekeket csinált, aztán munka után elüldögélt a különben takarosan berendezett házikó konyhájában, olcsó sört ivott, és nézte a billegő hűtőszekrényre tett, szemcsés képű televíziót, és lesajnáló legyintésnek álcázott irigységgel bámulta és kommentálta a kikent-kifent londoni sztárokat. Mondják, a Cavern Club se a régi már. Még nyitva van, a zajos pincében (A Cellarful Of Noise, ahogy Epstein önéletrajzi könyvének címében

szerepel) még ordít a jazz, de mióta a Beatles 1963. augusztus 3-án lenyomta ottani utolsó fellépését, az élő zene megritkult. A srácok, akik alig pár éve még bőrszerkóban üvöltöztek a bulikon, meg a sikítozó lányok, akik a szülői tiltás ellenére tovább kurtították a szoknyáikat, megházasodtak, és ma már otthonról, a tévében nézik a Beatlest meg a hajdani kedvenceket, és büszkén mondják a Liverpoolba kirándulóknak, hogy ismerik vagy legalábbis ismerték őket személyesen. Mit is csinálnának hát most Brian Epstein nélkül? George Harrison talán ugyanazt az iskolabuszt vezetné, amelyet a faterja egykoron, és amelynek egyik hátsó ülésén kamaszfejjel megismerkedett a nála egy évvel idősebb Paul McCartney-val. (Aki egyébként egyszer, már a Beatlemánia virágzása idején fölvetette Harrisonnak, hogy milyen jó lenne egyszer megint buszra ülni, mire amaz ingerülten visszakérdezett, hogy ugyan mi a fenének. Holott McCartney mindig is nagy szeretettel emlékezett vissza Harrison édesapjára, ahogy ott ült az iskolabusz vezetői ülésében, szájában pipával [„akár egy költő”], és nézte a lépcsőn fölkapaszkodó kölköket.) McCartney viszont, ha apja nyomdokaiba lép, most gyapottal kereskedne – na persze nem nagy tételben, csupán amolyan házaló ügynökként, naphosszat az utcákat róva –, továbbá egy- vagy kéthavonta egyszer elővenné a hangszerét, és nyomna egy szolid kis műsort a régi srácokkal valami esküvőn vagy külvárosi búcsún. John Lennon biztosan meglépett volna már nagynénjétől és nevelőanyjától, Mimitől, és előbb tengerésznek állt volna, akár a faterja, aztán meg ezen a címen a világban csavarogna. Ringo pedig talán ugyanúgy kocsmákba és tánctermekbe menekülne az otthon kilátástalan unalma elől, ahogyan az apja tette. Egyszóval, miután Ringo ágynak esett, Brian szerzett egy kölcsöndobost, összepróbálták vele a műsort, és nekivágtak. Egyébként pár hónappal korábban két alkalommal is történt velük hasonló dolog. Először, amikor 1964. január 14-én első párizsi fellépéseikre a Le Bourget repülőtérre érkeztek, a reájuk váró mintegy 60 rajongó és vagy kétszer annyi újságíró csodálkozva látta, hogy a londoni gépből Epstein és stábja mellett csupán Lennon, McCartney és Harrison szállnak ki. Ringo ugyanis a tervek szerint Liverpoolból repült volna Londonba, ott csatlakozott volna a többiekhez. Csakhogy a liverpooli – ma már amúgy John Lennon nevét viselő – repülőteret azon a napon sűrű köd borította. Ringo így másnap egyedül utazott Párizsba, és ily módon lemaradt a Beatles első párizsi fotózkodásairól a Champs Élysées-n és az V. Györgyről elnevezett szálloda

körül – de még éppen megérkezett a banda első koncertjére a versailles-i Cyrano filmszínházban. Három héttel később pedig, immáron első amerikai turnéjuk során Harrisont döntötte le váratlanul az influenza. Olyannyira, hogy az Ed Sullivan Show próbáján nem is tudott részt venni, helyette régi barátjuk és állandó kísérőjük – úgynevezett úti marsalljuk –, Neil Aspinall ugrott be. A tévéműsor házigazdája, Ed Sullivan viszont érthető módon roppant ideges lett, és közölte Brian Epsteinnel, hogy vagy gondoskodik arról, hogy Harrison rendbe jöjjön a műsor idejére, vagy pedig ő maga – azaz Sullivan – fog parókát véve beszállni a Beatlesbe. Epstein, na meg az intenzív gyógyszerkúra akkor meg tudta oldani a problémát: George ott volt a Beatles első televíziós föllépésén. Mi több, olyannyira rendbe jött, hogy két nappal később már a bandatagok közötti, baráti hógolyócsatába is be tudott szállni a washingtoni Coliseum előtt. („A hó és a Beatles egyszerre érkeztek meg Washingtonba, de vajon melyik gyakorol majd nagyobb hatást?” – tette föl a kérdést az eseményt figyelő egyik amerikai újságíró, Lennon pedig így válaszolt: „A hó valószínűleg tovább fog tartani.”) Szó se róla, pár hónappal később is kezelte Brian a helyzetet, csak éppen – kényszerűségből – kicsit másként. Tizenegy dal volt eredetileg a repertoárban az 1964. évi nyári turné tervezett műsora szerint. Végül eggyel kevesebbet tettek a bőröndökbe, az „I Wanna Be Your Man”-t kihagyták. Azt Ringo énekli, a kölcsöndobosra pedig – amúgy Jimmy Nicol volt a neve – nem akarták ráhagyni. Azért mindennek van határa, bármennyire is jó fejnek és készségesnek tűnik a srác. Elviccelődtek, elbrahiztak vele, de egy bizonyos szinten túl összezártak előtte. Londoni fiú volt, nem az ő kutyájuk kölyke, nem hemperegtek vele a Strawberry Fields nevű liverpooli park élénkzöld füvén, nem várták vele a buszt a Penny Lane megállójában, és nem szaglászták együtt középiskolás korukban a lányok biciklijeinek nyergét az iskolaudvaron. George Martin hívta föl rá a menedzser figyelmét, miután Nicol közreműködött Epstein egy másik pátyolgatottja, Tommy Quickly – természetesen ő is „liverpudli”, ahogy nevezték egymást és földijeiket – lemezfelvételén. Tényleg nem volt rossz. Egy-két próba után összeszoktak vele. Harrison egy kicsit morgott még, de hát ő amúgy is mindig ilyen volt: örök elégedetlen, akit külön meg kellett győzni mindenről. Jimmy Nicol 1964. június 27-én Koppenhágában dobolt először a

Beatlesben. Addigra formaöltönyt kapott, és igyekezett a frizuráját a többiekéhez hasonlóan fésülni. Bár McCartney Dániából még sürgönyt küldött Ringónak, hogy igyekezzen mielőbb fölépülni, mielőtt Nicol elhordja az összes neki szánt gúnyát, mire Amszterdamba értek, Lennon annyira összehaverkodott vele, hogy egy különösen jól sikerült éjszakát követően együtt másztak ki négykézláb egy bordély ajtaján. Egyfajta távolságtartás azért megmaradt. Együtt vihogtak, de érzékeltették Nicollal, hogy csupán beugró. Ezt ő nem is bánta különösebben. Kihasználta a turné adta helyzetet, és míg a többiek kénytelenek voltak szállodákban bujkálni a hisztérikus rajongók elől, ő nyugodtan turistáskodhatott és városnézhetett. A kutya se ismerte föl, senki nem tudta, hogy a Beatleshez tartozik. A beugráson kívül azonban még egy dolgot köszönhet a Beatles Nicolnak. Az ő kedvenc szavajárása volt ugyanis az „it’s getting better”. Vagyis hogy egyre jobban megy. Mármint a közös zenélés a három Beatle-vel. Ezt a leginkább önnön magának szóló lelkesítő frázist emlegette a turnét megelőző próbák során. És ez jutott a többiek eszébe három évvel később, amikor fölvették a „Getting Better” című dalukat, amelyben a refrénben fölhangzó háttérvokál szerint „a little better all the time”, azaz minden alkalommal egy kicsivel jobb lesz. Lennon a reá jellemző szarkazmussal persze azt ismételgeti mellé: „it can’t get no worse” – mármint hogy ennél rosszabb nem is lehetne. És még egy roppant fontos adalék: Ringo makacskodó manduláit 1964. december 5-én a londoni egyetemi kórházban eltávolították. Bár az orvosok tiltották ettől, a műtétet követő órákban már énekelni próbált. Készült a Beatles karácsonyi show-jára, amelyből az „I Wanna Be Your Man” a világért se maradhatott volna ki. *** Bobbal tehát Ausztráliában találkoztak. Látszólag szimplán egy volt a banda körül sündörgő fotósok közül, akik rögtön azután, hogy a gép landolt a repülőtér betonján, úgy tapadtak rájuk, akár hiénák a még mozgó zsákmányra, amelynek azonban már megpecsételődött a sorsa. Ezek az arcok bizonyos tekintetben fárasztóbbak voltak a rajongóknál is – amazokat a rendőrök legalább távol tartották valamelyest, a fotósok viszont folyton ott nyüzsögtek, minden lépésüket figyelték, kiabáltak, gesztikuláltak, széles

karlendítésekkel mutogatták, hogy hová álljanak, milyen pózba és így tovább. Epstein mindezeket zsebre tett kézzel hagyta. A média roppant fontos dolog. Fontosabb a lemezeknél is. Úgyhogy nekik is tűrniük kellett. Pózoltak, beálltak, bájvigyorogtak. Bob viszont más volt. A nagy sürgés-forgásban meg lökdösődésben eredetileg föl se tűnt, különben is, mindnyájan azzal voltak elfoglalva, hogy Ringo a reméltnél gyorsabban meggyógyult, és pont itt, az ötödik kontinensen csatlakozott hozzájuk. (Szegény Nicol, mehetett haza! Ekkor készült az a híres fotó, amelyen a srác egyedül üldögél a melbourne-i reptér tök üres várótermében, lába előtt a British European Airways külön a turnéra készült, BEA-tles feliratú útitáskájával. A többiektől el se köszönhetett. Még aludtak, amikor eljött a szállodából, és Epstein nem engedte, hogy fölébressze őket.) Minden hájjal megkent menedzserüknek viszont jó szeme volt az ilyesmihez, rögtön kiszúrta, hogy Bob egészen más szemszögből és irányból fotózza őket, mint a többiek. Nem sokat tétovázott: állást ajánlott neki. Azt akarta, hogy Bob legyen cége, a NEMS (North End Music Stores) művészeti vezetője, és ebben a minőségében az ő feladata lenne gondoskodni az Epstein szárnyai alá tartozó számtalan ilyen-olyan előadó föllépésének és minden egyéb lépésének a dokumentálásáról. Bob nemet mondott. A banda voltaképpen ekkor figyelt föl rá. Aki visszautasítja Briant, az nem lehet fatökű gyerek. Mások hálától nedves szemekkel, térdre rogyva csókolgatták volna a menedzser kezét, ám Bob nem látott különösebb kihívást a mindenféle sztárocskák ajnározásában, akiket Epstein fölemelt, eljuttatott a lemezlisták élére (ehhez persze általában kellett egy továbbpasszolt Lennon–McCartney-szerzemény, egy elejtett morzsa), majd pár héttel később már senki nem emlékezett rájuk. A visszautasításon Epstein is meghökkent, ám – akkor még nem tudták – nem adta föl. Figyelte tovább, hogyan dolgozik Bob, és miután visszatértek a jó öreg Angliába, egy hajnalon (ami persze Melbourne-ben már délutánt jelentett) fölhívta telefonon a srácot. Ekkor azonban kicsit más dolgot ajánlott neki. Azt akarta, hogy legyen a Beatles hivatalos fotósa. Ennek persze már Bob se bírt ellenállni. Van az a pénz, van az a kihívás. Onnantól fogva a srác körülöttük kattogtatta a masináját. Velük volt a fellépéseken, a turnékon, de a stúdióban is. Nem zavart senkit és semmit, csöndben és keményen dolgozott, és mindig profi és kiváló munka került ki a keze alól. Úgyhogy amikor meglátták ezt a mostani, véres díszletet, eleinte ugyan meglepődtek a gyomorforgató látványon, ám hamarosan

engedelmesen tették, amire fotósuk utasította őket. Totojázásra amúgy se volt idő: a húsokat frissen szerezte be Bob, ennek ellenére már levet eresztettek, a bérelt stúdiót pedig olyan szag lengte be, akár egy külvárosi hentesüzletet. Eleinte ez is csak egy rohanással teli, fárasztó napnak tűnt, mint az összes többi. Epstein korábban kavart valamit két popmagazin megszerzésével és egyesítésével, és most azt akarta, hogy az emígyen újonnan megjelenő Disc and Music Echo promózásához készüljön egy ingyenesen terjesztett kislemez, amelyen a legkiválóbb popsztárok mondanak el néhány magvas gondolatot. Elsőként természetesen a Beatles. A Radio Caroline nevű állomás lemezlovasa, Tom Lodge azért érkezett ebbe a mindentől távol eső nyugatlondoni fotóstúdióba, hogy a fiúk orra elé tartsa a mikrofont, és arra biztassa őket, hogy üzenjenek valami kedveset és szépet a rajongóknak. Üzentek. Kedveset és szépet. A maguk cinikus stílusában, de azért ügyelve arra, hogy ne lépjék át az Epstein által megszabott és unos-untalan fölemlegetett határokat. Fél óra el is ment ezzel, utána jött Bob. A fotózásra a Beatles garbóban és zakóban érkezett – akkor még talán nem határozták el, csupán sejtették, hogy 1966 folyamán ez lesz az állandó viseletük. A forgatókönyv olyan volt, akár egy koncerté. Pontos, előre megkoreografált, lépésről lépésre kidolgozott. Előbb egy másik fickó, Nigel Dickson kattintgatta a gépét, azért, hogy csináljon pár hagyományos képet a Beatles Book magazin vadonatúj számához. A fő attrakció – Mr. Robert Whitaker, azaz Bob – utána következett. Szokás szerint hagyta, hogy kicsit bemelegítsenek. Kellett is némi idő, mire megszokják a bizarr, B kategóriás horrorfilmek forgatási helyszínére emlékeztető környezetet. Panaszra mindazonáltal nem lehetett okuk. Amikor bekerült a naptárukba a fotózás dátuma (1966. március 25.), némi unott szájhúzogatás után Lennon azt találta ki, hogy most meg fogja mondani az ő Bob haverjuknak, hogy ezúttal találjon ki valami mást. Közölte is vele, hogy félre az uncsi sablonokkal. Nem akarnak öltönyben és nyakkendőben vigyorogni, teáscsészével vagy virágokkal a kezükben pózolni. Elég az unalmas giccsekből. Most ne csak abban nyilvánuljon meg a lázadás meg az ifjúsági ellenkultúra, hogy leveszik a zakót. Ez a fotósorozat legyen valami egészen új. Merőben szokatlan, ami még a Beatles részéről is meglepetésnek számít. A mindig kinyalt Paul McCartney-t is sikerült rávenni arra, hogy kivételesen ő se a szokásos egyenöltönyben érkezzen a stúdióba. Bob meg

aztán végképp kitett magáért. A hentesnél vásárolt jókora sertéscombok, tarják és karajok mellett beszerzett még egy csomó kolbászt, egy kellékboltban műszemeket és vámpírfogsorokat, egy kiárusításon pedig műanyag játék babákat. Utóbbiaknak leszedte vagy a fejét, vagy a kezét, vagy a lábát, és kifacsart pózban a stúdió padlójára dobálta őket. Aztán egy darabig instrukciók nélkül, szótlanul figyelte, ahogy a Beatles ismerkedik a környezettel. Közben azért elkattintott néhány fotót. Lekapta például, ahogy George Harrison azt imitálja, mintha a stúdió egyik sarkában talált marék szög közül néhányat beverne John Lennon fejébe. Utóbbi meg fogott egy üres dobozt, és úgy illesztette Ringo Starr feje köré, mintha az becsomagolt, postázásra váró tárgy lenne. Ez a jelenet már kiválóan beleillett Robert Whitaker koncepciójába. Bob ugyanis azt találta ki, hogy ezúttal ő afféle Mózest fog alakítani, aki lejön a Sínai-hegyről, hóna alatt a tízparancsolattal, és szétveri az aranyborjút, melyet népe a távollétében megalkotott. Elvégre elmondhatta magáról, hogy közelről ismeri a Beatlest: nap mint nap együtt dolgozott velük, hús-vér emberként látta őket, és ennek megfelelően mindig enyhén cinikus mosollyal figyelte a banda körüli eszement rajongást és őrületet. Amikor Lennon szokatlant kért tőle, arra gondolt, hogy most végre olyan sorozatot készít, amely szöges ellentéte lesz annak a Parnasszusnak, ahová a Beatlest rendszerint képzelik. Kicsit odapörköl rajongóknak és médiának egyaránt. Véletlen volt, de telitalálat, hogy nagyjából ezzel egy időben a Beatles is effélében gondolkodott: odapörkölni, polgárpukkasztani, lehányni az immáron négyesztendős gúnyát. Lehet, hogy a Cavern vegetál, de ők még mindig ugyanazok a rebellis, vagány, kikötőben nevelkedett srácok, akik voltak, amikor Brian Epstein a beígért hírnévért cserébe a szó szoros és átvitt értelmében egyaránt öltönyt parancsolt rájuk. Miután Whitaker úgy látta, hogy a srácok eléggé ellazultak, elküldte azt a modellcsajt, akit a biztonság kedvéért, afféle inspiráló erőként hívott – vele is elkattintott azért pár fotót, például olyat, amelyen egyfajta szexista felhanggal a Beatles kolbásszal kínálja meg a hölgyet –, és hentesköpenyt húzott a bandára. Lennont, McCartney-t és Ringót leültette arra a leginkább talán lócára emlékeztető alkalmatosságra, Harrison pedig mögéjük térdelt a széken. Bob a vállukra dobott néhány kiló színhúst, gondosan ügyelve arra, hogy az kellően összevérezze és összezsírozza a köpenyeket. Lennon és McCartney ölbe vettek egy-egy üres tekintetű babafejet, a testeket pedig a vállukra dobták. A többi kelléket elszórták a lábuk előtt.

Az eredmény valóban sokkoló és brutális lett: a történelmi fotókon a Beatles hentesként vigyorog csonka babatestek és véres húsdarabok riasztó társaságában, akár egy századelős horrorregény elmebeteg főszereplői. *** Amikor Brian Epstein meglátta a képeket, azonnal rossz érzései támadtak. Ha modora és jólneveltsége nem tiltotta volna az ilyesmit, azt a kevéske haját tépve ordított volna. Így se rejtette véka alá a véleményét, miszerint ezeket a fotókat nem kéne használni, mivel lerombolják a zenekar hosszú évek szívós munkájával fölépített imázsát. Brian ugyanis jól tudta, és nemegyszer hangoztatta is, hogy a sikerhez nemcsak a rajongó kölyköket kell megnyerni, hanem a szüleiket is. Ők fogják ugyanis a kölyköknek megvenni a lemezeket karácsonyra meg születésnapra. Ennek megfelelően fésülte meg alaposan a Beatlest és adott rájuk öltönyt mindjárt abban a pillanatban, hogy kezelésbe vette őket. Most meg tessék, itt vannak ezek a mocskos képek. Mit fognak szólni az apukák és anyukák, hova tűntek csemetéik kedvesen és bárgyún mosolygó, ártalmatlan bálványai? Amúgy is meg volt lepődve a dolgon. Négy évvel korábban Lennon végigjárta a haverokat, és sorra elszedte azokat a fotókat tőlük, amelyek úgymond kompromittálóak lehetnek. Némelyiken vécédeszkával a nyakában pózolt, némelyiken letolt gatyával nyüstölte a gitárt valamelyik nevesincs lebuj színpadán. Apró darabokra tépve, a kukában végezte mind. Arra is nagyon ügyeltek, hogy azok a képek, amelyeket akkor kapott le valami lesifotós, amikor Lennon és Nicol négykézláb mászott ki egy amszterdami bordélyházból, megint csak ne kerüljenek nyilvánosságra. Most meg tessék, undorító húscafatok és véresre amputált babák. Hát mi történt az ő srácaival? Elment az eszük? Akkor akarnak újítani és változtatni, amikor sínen vannak a dolgok? Beleuntak a sikerbe? Elég a fontmilliókból? Vagy mi a franc? Természetesen kapiskálta, mi több, azonnal fogta, hogy ez lázadás. Nem csak úgymond a világ bűnei, képmutatása és összes hányadéka, szűken véve pedig az ennek behódoló, jól fölépített Beatles-imázs ellen. Hanem ellene is. Vagyis konkrétan az ellen, aki ezt az egészet kidolgozta és megteremtette. Ám a máskor annyira elszánt és tántoríthatatlan menedzser ezúttal meglepően gyöngének mutatkozott. Talán belefáradt ő is a monotóniába fulladt sikerbe, abba, hogy évek óta ugyanazt a körtáncot járják a lemezfelvételek, a fellépések és az egyéb médiaszereplések körül. Felhozott

még néhány erőtlen kifogást, majd engedett. Végtére is nem lehet mindig ugyanazt szajkózni és ugyanazt alakítani a színpadon. A közönség megunja. Minden kedvencre ráunnak. Akiket a magasba emelt, ugyanúgy el is tudja őket engedni, azok pedig fénysebességgel zuhannak vissza, egészen a világot jelentő deszkák alatti legmélyebb pincékbe. Különben is, roppant sűrű időket éltek. Ami érvényes volt az egyik év elején, már nem volt érvényes ugyanannak az évnek a végén. Érdemes végignézni egymás után néhány, az úgynevezett hatvanas évek különböző fertályaiban készült fotót. Egészen mást látunk egy 1965-ös képen, mint egy 1967-esen. Mintha nem is ugyanaz a világ lenne. Valahol Epstein is érezte, hogy a Beatlesre is ráfér a változás, mielőtt baj lesz, mielőtt elröpül fölöttük az idő. Azt pedig nagyon jól tudta évek óta, hogy ezeknek a srácoknak a vérükben van a folytonos megújulás. Nem tudtak volna a trónon maradni, ha nem tudnak újra meg újra mást és mást mutatni a nagyérdeműnek. A New Musical Express 1966. június 3-i számában Robert Whitaker hentesfotói reklámozták a hamarosan megjelenő új Beatles-kislemezt. Igaz, csupán fekete-fehérben, ami nem föltétlen engedett láttatni minden részletet. A promóciós anyag pedig ezután még kétszer is lejött a Disc and Music Echóban. Állítólag McCartney ötlete volt, hogy az egyik hentesfotót kéne tenni a soron következő amerikai nagylemezük borítójára. Némi győzködés után a többiek is támogatták. Lennon egyenesen úgy vélte, hogy ezek a képek pontosan szimbolizálják minden kimondatlan, a menedzsment által visszafojtott tiltakozásukat Vietnam meg a világ összes mocska ellen. Harrison ugyanakkor később azt állította, hogy neki nem igazán tetszett az elgondolás. Szerinte a Beatles többször csinált olyan dolgot, amely abban az adott pillanatban iszonyú coolnak tűnt, holott valójában infantilis és naiv ökörség volt. Akárhogy is, végül egységes álláspont alakult ki: legyen akkor ez az új amerikai korong borítóján. Mégpedig ezúttal nem fekete-fehérben, hanem színesben. Úgy mégiscsak nagyobbat szól. Megszokhatták már, hogy az Egyesült Államokban teljesen másként jelennek meg az anyagaik, mint Nagy-Britanniában és Európában. Hiába csinálnak egységesnek szánt albumot, az amerikaiak mindig megkavarják. Egészen más összeállításokat csinálnak, más lemezcímmel és borítóval, ráadásul a dalokat újra is keverik, hogy jobban megfeleljenek az amcsi fülek elvárásainak. Nem beszélve arról, hogy a jenkik rövidítenek. A brit és az

európai piacon 14 dalból áll egy nagylemez, időtartama körülbelül 35 perc. Az amerikaiak leszednek 2, olykor 3 számot, azért, hogy az anyag 25, maximum 30 perc alatt lejátszható legyen. Szerintük az ennél hosszabb lemezeket a jenki srácok megunják, és föltesznek egy másikat, mielőtt a végére érnének. Az EMI amerikai leágazása, a Capitol Yesterday And Today címmel készült új Beatles-nagylemezt piacra dobni. Az album már csak azért is különlegesnek számított, mert pár olyan dal is fölkerült rá, amelyek megjelentetését a zenekar Britanniában és Európában későbbre, a Revolver című lemezre szánta. A különleges anyaghoz viszont különleges borító dukál. És hát mi lett volna a kéznél levő fotók közül különlegesebb Bob hentesfotóinál? A Capitol nem emelt kifogást. Miért is emelt volna, hiszen a fotók Angliában már megjelentek, felhangok és pfujolások nélkül. Kétségkívül keltettek némi meglepetést: az embereknek egy pillanatra kikerekedett a szemük, amikor meglátták a meglepő beállítást, de hát abban az időben Londonban – ahogy akkortájt nevezték: Swinging Londonban – bármit el lehetett képzelni. A város forrongott, lüktetett, élt, és az számított szokatlannak, ami nem volt szokatlan. Úgyhogy június elején elkezdték préselni Amerikában a lemezt és nyomni a borítókat. A megjelenést a hó közepére tervezték. Aztán közbejött valami. Egyes források azt állítják, hogy a Yesterday And Today visszavonásának közvetlen oka Lennon hírhedt kijelentése volt, miszerint a Beatles népszerűbb Jézus Krisztusnál. Ez azonban föltehetően tévedés, ugyanis bár az az emlékezetes riport, amelyben Lennon ezt elejti – és amelyről, illetve hatásairól a későbbiekben majd részletesen szólunk –, eredetileg 1966 márciusában jelent meg egy londoni napilapban, Amerikába csak július végén, közvetlenül a Beatles (egyébként utolsó) amerikai turnéja előtt vált széles körben ismertté. Nem valószínű hát, hogy befolyásolta a Capitol vezetőit akkor, amikor 1966. június 14-én a lemez borítójának megváltoztatásáról döntöttek. Meglehetősen költséges mulatság volt amúgy, hiszen a korongból már százezres példányszámban nyomtak. A Capitol azonban nyilvánvalóan nem akart kockáztatni – pedig akkor még sehol nem voltak a később az Egyesült Államok déli államaiban – az immáron valóban Lennon suta és pökhendi megjegyzése nyomán – kirobbant tiltakozások. Ráadásul a Yesterday And Todayből néhány lemezkritikushoz is került pár

darab, amelyeket most egy udvarias levél kíséretében vissza kellett hívni. A Capitol nevében Ron Tepper menedzser magyarázta a bizonyítványt, miszerint a borítófotó eredetileg Angliában készült egyfajta „pop art szatíraként”, és nem is keltett különösebb föltűnést, hiszen ott akkoriban napirenden voltak a zongoraszétverős happeningek és az egyéb hasonló mókák, azonban széles körű elterjedése az Egyesült Államokban félreértésekhez és félreértelmezésekhez vezethet, ezért tisztelettel kérik a kritikus hölgyeket és urakat, hogy a hozzájuk került példányt juttassák vissza, és hamarosan megkapják az új, immáron végleges borítóba csomagolt változatot. Az újranyomáson szereplő fotót is Robert Whitaker készítette. Azon a Beatles Brian Epstein londoni irodájában pózol egy méretes hajókoffer társaságában, meglehetősen unott pofával. Szerencsére a terjesztőkhöz nem került a lemezből, úgyhogy a boltokból nem kellett a lemezeket visszahívni, és vásárlókhoz sem jutott példány. A költségek így is 250 ezer dollárra rúgtak akkori árakon. Pedig miután egy csomó borítót megsemmisítettek, áttértek arra a gazdaságosabb megoldásra, miszerint a már legyártott borítófotóra ragasztották a koffereset. Ezzel azonban csak azt érték el, hogy mivel a történteknek minden elővigyázatosság ellenére híre ment, a rajongók sorra elkezdték letépdesni és bicskával lekapargatni a Yesterday And Today borítójának felületét, azt remélvén, hogy példányuk egy első szériás ragasztott változat, és a hajókoffer alatt ott van a véres gúnyákban vigyorgó Beatles. *** A hentesfotós Beatles-lemez a gyűjtők legkeresettebb és ily módon legértékesebb relikviája lett. Néhány példány ugyanis megúszta a bezúzást – leginkább azok, amelyeket a kritikusok a kérés ellenére nem szolgáltattak vissza. Ezek ára már az új változat megjelenésekor az egeket verdeste, napjainkban pedig 125 ezer dollárt is megadnak egy bontatlan, eredeti hentesBeatlesért. Az ár annak ellenére folyamatosan emelkedik, hogy huszonegy évvel a visszavonás után Alan Livingston, aki a kérdéses időpontban a Capitol elnöke volt, váratlanul a piacra dobott egy doboznyi eredeti borítós Yesterday And Todayt, amelyet a bevonás előtti másodpercekben ő tett félre – mintha számított volna arra, hogy egyszer kincset ér. Igaza lett. A doboz napvilágra kerülésre nemhogy csökkentette, hanem

még inkább fölvitte a relikvia árát. És ahogy az igazán nagy ritkaságoknál lenni szokott, a köznyelvben Butcher Coverként emlegetett lemezeket természetesen hamisítják is. Manapság már olyan profi módon, hogy rajongó legyen a talpán, aki képes az eredeti lemezt a hamistól megkülönböztetni. 2014 elején a Yesterday And Today CD-kiadásban is napvilágot látott. A megváltozott időket jelzi, hogy a korong az eredeti borítóját kapta vissza. Meglepetést mindazonáltal nem keltett, hiszen Robert Whitaker tényleg zseniális fotói azóta széles körben ismertté váltak – többek között a hozzájuk kapcsolódó botrány okán. A Capitol mindazonáltal óvatos maradt: a CD-hez mellékeltek egy, a hajókofferes borítót tartalmazó matricát, amelyet az érzékeny lelkű rajongók és vásárlók, akik jobban szerették a Beatlest virágos mezőn, tiszta, kék ég alatt látni, ráragaszthattak a henteslegényekre és a kifacsart, lefejezett babákra. Vagyis ugyanazt a metódust alkalmazhatták, amelyet a Capitol is annak idején. Csak éppen most a kezükbe került a döntés. *** Ebben a könyvben nem a Beatles klasszikus értelemben vett története olvasható. Nem kerekedik ki belőle a Beatles sztorija. Legalábbis úgy nem, ahogyan az ember az életrajz fogalmát értelmezi, és ahogyan az a „hagyományos” Beatles-életrajzokban megtalálható. Ez a könyv nem azzal kezdődik, hogy a zenekar alapítója, John Lennon 1940. október 9-én született, miközben Liverpoolt több hullámban támadta a német légierő. És nem is azzal ér véget, hogy ugyan a Mesés Négy (Fab Four) hosszas, több mint egy esztendőn át tartó vergődést követően 1970. április 10-én, Paul McCartney-nak a kilépéséről szóló nyilatkozatával hivatalosan is föloszlott, a banda hatása máig tart, mi több, a Beatlesnek mostanra reneszánsza lett, és a legnagyobb klasszikusok, az emberiség kultúrtörténetének 20. századi mérföldkövei között emlegetik. Ebben a könyvben sztorik olvashatók a popzene legnagyobb hatású együtteséről. Időnként furcsa, sőt akár egyenesen bizarr történetek, amelyek egyeseket talán fejcsóválásra késztetnek, hiszen nem ezt várták, nem ezt hallották, nem ezt olvasták korábban mindig bájosan mosolygó kedvenceikről. Ahogyan Robert Whitaker emlékezetes fotói, ez a könyv is egyfajta lázadás a köztünk élő Beatles-imázs ellen. Nem az életműre koncentrál, szerzője nem fog dalokat és lemezeket elemezni, társadalmi

hatásvizsgálatot tartani, kortörténetbe és kontextusokba, a horizonton elhelyezni. Olykor a kronológiai sorrendet se tartja be, mint ahogy nem akar jól ismert, más, egyébként kiváló életrajzi könyvekben megtalálható adatokat, tényeket és eseményeket újra fölmondani. Mindezek helyett most a szereplőkön és a velük megesett történeteken van a hangsúly. A szerző egyben azt reméli, hogy a vágatlan és cenzúrázatlan sztorikból kirajzolódik a Beatles valódi története. Vagyis az, ami az imázson túl van: szex, drogok és rock and roll.

SZEX…

„Gyerünk, John, add elő, mi van közted és Brian között”

A Beatles és menedzserük, Brian Epstein 1966. július 8-án, a hajnali órákban a londoni repülőtéren, hazatérve távol-keleti turnéjukról Szegény Bob Wooler egészen addig a napig föltehetően soha életében, egy pillanatig sem gondolta volna, hogy egyszer éppen John Lennontól fog kapni egy sallert. Egy átszállót. Egy horgot, egy jobbegyenest. Nem, ezek nem szinonimák. Wooler mindet megkapta, így, sorban, egymás után. És sajnos azt kell mondanunk, még olcsón meg is úszta. Ha a többiek nem fogják le a vörös arccal ütlegelő Lennont, aki közben egyfolytában azt üvöltötte, hogy most azonnal kinyírja Woolert, a dolog sokkal rosszabbul is végződhetett volna. Nemcsak Bob, hanem Lennon, a Beatles és velük együtt mindnyájunk számára is. Miután nagy nehezen leválasztották róla az elborult aggyal tomboló Lennont, Woolert Brian Epstein szállította a liverpooli kórházba. Sietni kellett, az öregfiú nem festett valami jól: arca földagadt, és több helyen fölszakadt rajta a bőr. Szerencsére a dokik néhány zúzódásnál és lassacskán, de biztosan elmúló monokliknál több sérülést nem találtak. Azért a rend

végett benn tartották megfigyelésre. Mert hát ugye, agyrázkódás, belső vérzés, egyebek, bármi befigyelhet, jobb az óvatosság és az elővigyázatosság. Ott, a kórházi ágyon kézbesítették neki Lennon bocsánatért esdeklő táviratát. Bob persze megbocsátott. Na, nem egyből és nem is könnyen. A monoklik lassacskán elhalványodnak, a zúzódások visszahúzódnak, a sebek beforrnak, a bőr kisimul. Az a helyzet, hogy még csak meglepődnie sem kellett különösen azon, hogy így járt. Elvégre elég régen és elég jól ismerte nemcsak a Beatlest, hanem személyesen John Lennont is ahhoz, hogy tudja, mire képesek és mire képes. Mindenféle értelemben véve. A tehetség és a spiritusz előtt pedig mindig is meghajolt. *** Kevésen múlott, hogy nem ő lett a Beatles menedzsere. Egészen pontosan csak rajta múlott. Másfél évtizeddel volt idősebb a fiúknál – ebben a korosztályban ennyi év elképesztően soknak számít –, viszont mindent tudott a liverpooli zenei szcénáról. Mindenkit ismert és a helyén kezelt. Azt is hamar kiszúrta, hogy a megannyi helyi banda közül a Beatles minden tekintetben kilóg. Szerette és becsülte is a többieket, lelkesedésüket, ugyanakkor tisztában volt vele, és nem is mindig rejtette eme véleményét véka alá, hogy míg mások meg fognak ragadni a külvárosi búcsúknál meg a középiskolai báloknál, a Beatlesben több van, mint amennyit ez a város, Liverpool ígérni és adni tud. Amikor Wooler először hallotta játszani a bandát, éppen Allan Williams menedzselte őket. Tevékenysége leginkább abból állt, hogy fellépési helyeket igyekezett szerezni nekik, nemcsak Liverpool csehóiban, hanem a csatorna túloldalán, Hamburg kétes hírű mulatóiban is, ahova Williams 1960 augusztusa és 1962 decembere között több alkalommal is kivezényelte a Beatlest, azt követően, hogy egy másik általa dirigált csapat, a Derry and the Seniors szép sikereket ért el a jobbára stricikből, prostikból, matrózokból, tengerészgyalogosokból és elvetélt művészarcokból álló válogatott közönség előtt. Szó se róla, kemény utak voltak. Túl azon, hogy ez volt az első alkalom, amikor a Beatle-k a talán szegényesnek mondható, ám mégiscsak meleg családi fészkekből hosszabb időre – hetekre és hónapokra – kikerültek, az is világossá vált, hogy Liverpool kismiska a nyugatnémet kikötővároshoz képest. Ami a liverpooli lebujokban zajlott, kedélyes falusi búcsúnak tűnt a

Beatles állomáshelyéül szolgáló hamburgi St. Pauli negyedhez viszonyítva, ahol nyíltan drogoztak és űzték a prostitúciót. Az akkor éppen öt tagból (Lennonon, McCartney-n és Harrisonon kívül Lennon főiskolai haverjából, Stuart Sutcliffe-ből, valamint Pete Bestből) álló Beatles az első sokk után – amit az okozott, hogy az otthoni, kedves külvárosi házikók után Hamburgban először egy mozi padlásterében lévő raktár szolgált szálláshelyükként – fejest ugrott a nagybetűs életbe. A szó szoros értelmében nyakig merültek a pucér valóságba, a 17 és fél éves Harrison például itt, a moziraktárban vesztette el szüzességét, a legenda szerint Lennon és McCartney asszisztálása mellett. Mindezek mellett gengszterekkel és kétes alvilági elemekkel kerültek napi kapcsolatba. Ám mint annyi minden másból, a Beatles ebből is tudott profitálni. Nemcsak ők maguk lettek kemények, hanem a zenéjük is. Minden nap és este hosszú órákon át kellett nyomniuk a rock and rollt, ami azzal járt, hogy elképesztő módon összecsiszolódtak, hangzásuk tökéletesedett, és minden értelemben profikká váltak. Ennek eredménye volt az is, hogy – amennyire persze Hamburg lehetőségei engedték – turnéról turnéra lépdeltek föl a ranglistán. Utolsó kiruccanásaik alkalmával már nem ócska lebujokban, hanem elegáns mulatókban léptek föl, ahol a közönség nem a társadalom elszegényedett rétegeiből került ki, hanem Hamburg bohém művészvilágának aranyifjai alkották, akik Sartre-t olvastak, egzisztencializmusról vitatkoztak, és alapvetően a jazzért voltak oda, ám a rock and rollt is a polgári világ elleni lázadás egyik kézenfekvő, divatos elemének tekintették. Közibük tartozott Klaus Voormann, aki grafikusnak készült, és a hozzá hasonszőrű cimborák és művésztársak közül először hallotta a Beatlest a Reeperbahn egyik fölkapott mulatójában, a Kaiserkellerben, amikor éppen a St. Pauli negyedben kóborolt intuíciókat és kalandokat keresvén. Voormann vezette be Lennont és Sutcliffe-et a hamburgi művészvilágba. Utóbbi hamarosan ki is lépett a Beatlesből, és visszatért eredeti szerelméhez, a festészethez, közben pedig Voormann csaját, Arstid Kirchherrt is elszerette. Amikor a Beatles hazatért Liverpoolba, Sutcliffe Hamburgban maradt, ám 1962 áprilisában agyvérzésben váratlanul meghalt. (Voormann a későbbiekben is kapcsolatban maradt a Beatlesszel. Ő rajzolta például a Revolver című album borítóját. Amikor pedig 1970. április 10-én McCartney bejelentette kilépését a Beatlesből, szó volt róla, hogy Voormann ugrik be helyette basszusgitárosnak. Ez nem valósult meg, ám a derék német ettől függetlenül

az évtized fordulóján föllépett párszor Lennon Plastic Ono Band nevű kísérőzenekarában, mint ahogy játszott George Harrisonnak az éhező bangladesiek megsegítésére szervezett nagyszabású segélykoncertjén – a rocktörténet első efféle megmozdulásán – is.) Az utolsó hamburgi utak idején már nem Williams vitte a Beatles ügyeit. Miután az egyik, általa kezelt klub leégett, anyagi helyzete megingott, és onnantól fogva örült, ha a saját pénzügyeivel foglalkozni tudott, nemhogy másokéval. Megkereste hát a köztudottan jól informált Bob Woolert, és azt javasolta, legyen helyette ő a Beatles menedzsere. Bob azonban nem vállalta el. Nem volt igazán járatos a pénzügyekben, mint ahogy nem is nagyon érdekelte az efféle meló. Sokkal jobban élvezte azt, hogy kedvenc liverpooli klubjaiban DJ-skedhetett és fölkonferálhatta a föllépő zenekarokat. Példának okáért a Beatlest. – Szevasztok, Cavern-lakosok[1], Isten hozott benneteket a legcoolabb pincében! – üvöltötte harminchat éves fejjel, biztosítási ügynökre emlékeztető külsővel a mikrofonba a Cavern Clubban, amely 1961 végétől a város legmenőbb klubjának számított, és amelynek első számú zenekara a Beatles volt. George Harrison elkezdte játszani a gitárriffeket, és a tinik azonnal sikoltozni kezdtek. Amúgy is: Bob ismert egy nálánál sokkal alkalmasabb embert a feladatra. Ő mutatta be a Beatlesnek Brian Epsteint, egy litvániai gyökerű liverpooli kereskedőcsalád sarját. A família minden tagjának a vérében volt az üzletelés, bútorgyáruk és -boltjuk is volt a városban. Brian némiképp kilógott a családból, a biznisz helyett sokáig a színészet és a hasonló bohémságok érdekelték. A regényekben ilyenkor az szokott lenni, hogy a família minden erővel igyekszik lenyesni a szárnyakat, és a renitens sarjat odaállítani a családi vállalkozás mellé, aki aztán vagy behódol, vagy megszökik, netán önmagából kifordulva öngyilkos lesz, vagy lemészárolja a szüleit. Ez esetben nem így történt. Epsteinék egyenesen bátorították, hogy Brian elköltözzön Liverpoolból Londonba, egy piszicháter szerint ugyanis a levegőváltozás jót tesz majd a fiatalembernek, segít neki kigyógyulni a férfiak iránti szexuális vonzódásból. Brian azonban három szemeszter után otthagyta a színművészeti főiskolát, mondván, közben rájött, hogy a tanulásnál még a biznisz is jobb. Hazatért Liverpoolba, és átvette a családi üzlet lemezkereskedelmi szekcióját (North End Music Stores – NEMS). Noha változatlanul a színház érdekelte elsősorban, munkája arra késztette, hogy kiterjessze figyelmét Liverpool

zenei életére is. A boltjában is forgalmazott helyi zenei szaklapban, a Mersey Beatben olvasott a Beatlesről először, és mivel föltámadt a kíváncsisága, 1961. november 9-én a Cavern Clubban személyesen is megtekintette őket. Nem ekkor találkoztak először – a Beatles tagjai is tudták, hogy ki ez a náluk majdnem egy évtizeddel idősebb manus, hiszen nemegyszer jártak a boltjában lemezeket hallgatni és vásárolni, illetve az amerikai slágerlistára és a tengerentúli lemezek beszerezhetőségére vonatkozó idegesítő kérdésekkel zaklatni őt. – Mi a francot keres itt Mr. Epstein? – kérdezte társaitól Harrison, amikor a színpadról megpillantotta a hátsó sorokban álldogáló Briant. Aztán amikor Wooler azzal kereste meg Epsteint, hogy legyen az üzletet föladni kénytelen Williams helyett a Beatles menedzsere, kiderült, hogy nyitott kapukat dönget, Epsteint ugyanis első pillantásra elbűvölte, amit a Cavernban látott. Alig egy hónappal később alá is írták a Beatles és Brian Epstein közötti menedzseri szerződést. Epstein országos, sőt akár világhírnevet ígért. Cserébe annyit kért, hogy a srácok tegyék azt, amit ő mond. Zenéjükhöz és stílusokhoz nem kívánt hozzányúlni, viselkedésükhöz és megjelenésükhöz annál inkább. A sors különös és mindenki számára furcsa fintora, hogy Bob 1963. június 21-én éppen két, általa fölöttébb tisztelt és kedvelt személy, John Lennon és Brian Epstein miatt került kórházba. Szerencsére nyolc napon belül gyógyuló sérülésekkel. *** Pedig nagyon szépen kezdődött az a nap. Az Empire Theatre bejáratánál gyülekezett a vendégsereg. Nemcsak Liverpoolból érkeztek, ott voltak például a közelben turnézó Shadows tagja is. És nem utolsósorban Paul újdonsült barátnője, a gyönyörű pályakezdő színésznő, Jane Asher, egyenesen Londonból. Azért jöttek ilyen nagy számban össze, hogy megünnepeljék Paul 21. születésnapját – ne feledjük, ez a születésnap Angliában különösen jelentősnek számít, elvégre innentől kezdve kapja meg az ember azon teljes körű jogokat, amelyek minden brit alattvalónak járnak. A színház mellől közösen vonultak át a Dinas Lane-re, ahol a parti zajlott. Hófehér emeletes tortával, lufikkal, konfettikkel, helyes srácokkal meg kacér

nőkkel – ahogy kell. Na és persze sok itallal. Elég sok itallal. Az volt a legcikibb, hogy kitudódott. Nem lehetett megállapítani, ki szellőztette meg, mindenesetre egyszer csak megjelent a Daily Mirrorban – vagyis még csak nem is a helyi sajtóban, hanem az országosban –, hogy John Lennon gitárosnak, a Beatles nevű popcsapat 22 éves vezetőjének bocsánatot kellett kérnie egy régi barátjától, amiért bántalmazta őt. A lapban megszólalt Wooler is, aki elmondta, hogy nem csupán fizikailag, de mentálisan is rosszul érzi magát. Valamint megszólalt természetesen maga Lennon, aki azzal magyarázta megmagyarázhatatlan tettét, hogy túl sokat ivott és túl keveset evett – föltehetően ezért futotta el a számára is érthetetlen düh. „Bob az utolsó ember a világon, akit bántanék. Remélem, tudja, hogy egyszerűen nem tudtam magamról, fogalmam se volt arról, hogy mit csinálok.” Epstein ugyanezeken a hasábokon diplomatikusan annyit közölt, hogy nem látta az incidenst. Persze az információk helyesek, valóban ő vitte Bobot kórházba, reméli, hogy hamarosan fölépül, ám az előzményekről fogalma sincs. Arról, hogy miért is robbant Lennon, mind a lap, mind a szemtanúk szemérmesen hallgattak. Az ok hosszú évekkel később derült ki. Nyilvánvaló, hogy mindnyájan ittak. Ki többet, ki kevesebbet. Lennon talán többet, mint Wooler. De föltehetően Woolerben is volt némi alkohol, amikor egyszer csak, többek füle hallatára, egy beszélgetés kellős közepén odafordult Lennonhoz, és vihogva azt mondta neki: – Gyerünk, John, add elő, mi van közted és Brian között! Mindnyájan tudunk róla. Lennon szemei fennakadtak, arca lángba borult, és felelet helyett azonnal ütött. Ököllel. Sokat. Nagyot. Bob hamarosan földre rogyott, és nyöszörögve könyörgött kegyelemért. Ám Lennon karja csak járt, akár a cséphadaró. A többieknek kellett leválasztaniuk a lemezlovasról. – Bob arra célzott, hogy nekem és Briannek viszonyunk volt Spanyolországban – mesélte kilenc évvel az eset után Lennon. – És ez annyira kikészített, hogy totálisan földühödtem tőle. A pia elvette az eszemet. Tudod, van az a pont, amikor az üres üvegeket is ki akarod inni. Na, én éppen ebben az állapotban voltam. Mindehhez azt tette hozzá, hogy az ember 21 éves korában igazán macsónak akar mutatkozni, és ha effélét hall, azonnal bekattan. Nem sokkal

később azonban komolyan megijedt önmagától, amiért hajszál híján agyonverte Bobot. *** Talán nem lövünk nagyon mellé, amikor arra tippelünk, hogy a dolog föltehetően nem volt előzmények nélküli. Pusmogások, sutyorgások esetleg lehettek. Némely célozgatás talán Lennon fülébe is eljutott. Mindazonáltal valószínűleg az ital miatt fölbátorodott nyelvű Wooler volt az első, aki nyíltan föltette a bizonyára sokakat foglalkoztató kérdést. Kétségtelenül volt valami furcsa abban, hogy Lennon elhúzott Epsteinnel kettesben két hétre vakációzni Spanyolországba. A nyaralás amúgy teljesen megérdemelt volt. Epstein és a Beatles tökéletes diadalt aratott. A csapat befutott. Megjelent és az eladási listák élére ugrott első nagylemezük, harmadik kislemezük pedig minden slágerlistán az első helyen állt. Még másfél év se telt el a menedzseri szerződés aláírása után, mégis ha valaki 1963 elején Nagy-Britannia valamely tetszőleges pontján kinyitott egy vízcsapot, abból azonnal a Beatles kezdett folyni. A Brian által beígért országos hírnév megvolt, az Egyesült Királyság pillanatok alatt térdre hullott a semmiből, az ismeretlenségből, a kikötővárosi dokkok és matrózkocsmák mélyéről előkerült banda előtt. 1963 májusában a srácok a győzelem jóleső érzetével dőlhettek hátra és szusszanhattak egy keveset. A Kanári-szigetekre utaztak föltöltődni, mielőtt nekivágnak a következő lépcsőnek, a második nagylemeznek, amellyel Epstein már a nemzetközi piacot kívánta megcélozni. Lennon nem tartott velük. Persze, hiszen ő már nős volt. Ráadásul egy pár hete született fiúgyermek boldog édesapja. Teljességgel világos és akceptálható, hogy nemet mondott a haverok invitálására, és rohant… Nem, nem haza. Lennon nem rohant haza. Félreértés ne essék, nem a családi otthonra vágyott. Legalábbis nem huzamosabb időre. A gyerekkel majd törődik az anyja meg a rokonok. Hiába berzenkedik a felesége, Cynthia, akár Mimi nénit is el lehet ráncigálni Liverpoolból. Vagy pedig megy a gyerek és az anyja Liverpoolba. Különben is, van annyi pénzük, hogy annyi bébiszittert és nörszöt fogadhatnak, amennyit nem szégyellnek. Simán kibírják azt a két hetet. Ahogy eddig is, és ahogy a későbbiekben is kibírták. John Lennon tehát Barcelonába repült kéthetes vakációra a menedzserükkel.

Azzal a Briannel, akiről köztudott volt, hogy meleg. Na, nem széles körben, hiszen Brian soha nem comingoutolt – efféle már csak azért se juthatott eszébe, mert abban az időben a homoszexualitás büntetendő dolognak számított a világ számos pontján, így Nagy-Britanniában is. Ennek ellenére nemcsak a haverok, hanem úgymond a szakmai berkek is ismerték nemi preferenciáját. Egyesek szerint az üldöztetés okozta kényszerű promiszkuitás révén szerzett kapcsolatrendszerét is fölhasználta arra, hogy a Beatlest befutassa az országos médiában. Mások egyenesen odáig mentek, hogy szerintük Brian 1961 végén azért kezdte el a Beatlest menedzselni, mert első látásra beleszeretett John Lennonba. Azaz nem a Cavern Club színpadán látottakba és hallottakba, még csak nem is az együttes zenéjébe és lebilincselő személyiségükbe, hanem kifejezetten Lennonba. Ennek az elméletnek pedig egyenes folyománya, hogy Epstein 1967-es halálát egyáltalán nem a hivatalos verzió szerinti altatótúladagolás okozta, hanem öngyilkosság volt, amiben akár az is szerepet játszhatott – vélik a nagyokosok –, hogy éveken át viszonzatlan, plátói szerelem fűzte John Lennonhoz. Aki ama barcelonai két hét után egyszerűen keresztülnézett rajta. Legalábbis olyan értelemben. Mi több, olykor talán gúnyolódott is vele. Lennon nyilvánosan mindvégig tagadta, hogy bármi történt volna közte és Brian között. – Ez volt az első testközeli élményem egy olyan emberrel, akiről tudtam, hogy meleg – mesélte később a Rolling Stone szerkesztőjének, Jann Wennernek. – Ültünk egy kávézóban Torremolinosban, néztük a fiúkat, és folyton azt kérdezgettem, hogy „Tetszik ez neked? Tetszik amaz neked?”. Nagyjából úgy tekintettem az élményt, mint amikor egy író megfigyeli a környezetét. Olyan volt, mint egy szerelmi viszony, de mégse volt konkrétan az. Nem teljesedett be, ám kétségtelenül nagyon közeli kapcsolatba kerültünk. Hunter Davies, a Beatles egyik monográfusa ellenben azt állítja, hogy Lennon neki egyszer bizalmasan bevallotta, hogy volt egy egyéjszakás kalandja Briannel. Nem azért, mert ő is homoszexuális volt, egyszerűen ki akarta próbálni a dolgot. Davies mindazonáltal azt is hozzáteszi, hogy Lennon hajlamos volt a túlzásokra. Vagyis amit állít, azt nem kell mindig készpénznek venni. Egy másik haver, egy volt iskolatárs szerint Lennon ott, Barcelonában

hagyta magát, és engedte, hogy Epstein kedvét lelje benne. De ez csupán egyszeri alkalom volt közöttük, nem lett folytatása. Pedig talán Brian szerette volna. Na de hát ez mindenképpen veszélyes volt, vékony jég. Nem csupán a büntetőjogi kategória miatt. Hanem mert a banda a rajongótábor egy részét elveszíthette volna, ha a lányok megtudják, hogy imádott együttesük vezére a saját neméhez vonzódik. (Vagy legalábbis ahhoz is.) A kérdést egyébként, miszerint történt-e bármi közöttük, egyszer McCartney is föltette. Lennon erre közölte, hogy még nem találkozott olyan pasassal, aki fölizgatta volna. McCartney egyébként úgy véli, Lennon azért Epsteint választotta nyaralótársnak a banda és a családja helyett, mert meg akarta mutatni menedzserüknek, hogy ki a főnök a bandában. Értésére akarta adni, hogy minden, a Beatlest érintő dolgot vele kell megbeszélnie. Lennonnal és nem mással. Ehhez viszont bizalmi viszonyba kellett kerülniük. Lényegében ezt a verziót támasztja alá Philip Norman is a Paul McCartney-ról írott monumentális életrajzában, amikor azt írja, hogy Epstein egy időben komolyan gondolkodott azon, hogy a Beatlesen belül Pault tolja előtérbe, és reá építi a csapatot. Ezt neszelte meg Lennon, majd sürgősen elhúzott a menedzserükkel vakációzni. Ne felejtsük el: az első Beatles-nagylemezen még McCartney–Lennon a dalszerzők sorrendje. A második nagylemezre ez megfordult. Ha hiszünk McCartney elméletének, akkor elmondhatjuk, hogy Lennon meggyőzési eszköze hatásosnak bizonyult. Bob Wooler fölépült, és miután a zúzódások nyomai, valamint a monoklik eltűntek, visszatért szeretett klubjaiba, ahol még éveken át dobálta a lejátszóra a lemezeket. Talán tüske sem maradt benne: húsz évvel a verés után megszólalt az első igazán jelentős Beatles-dokumentumfilmben, a The Compleat Beatlesben, nagy szeretettel és lelkesedéssel emlékezve a közös múltról. Lennon mindazonáltal első felesége, Cynthia visszaemlékezése szerint még sokáig cipelte a terhet, és nemegyszer eszébe jutott, hogy egy ízben felindulásból majdnem agyonverte egyik régi barátját és jóakaróját. Olyankor mindig borzalmasan érezte magát. Akármi is történt közöttük abban az 1963. májusi két hétben Barcelonában, az immáron örökre Epstein és Lennon titka marad – magukkal vitték a sírba. ***

A találgatások szerint mindazonáltal a Beatles 1965-ös „You’ve Got To Hide Your Love Away” című felvétele egyenesen Brianről, illetve Briannek szólna: Lennon nem egy elvont személyt, hanem konkrétan a menedzserüket szólítja föl benne arra, hogy ne csináljon magából bolondot, és rejtse el, hogy szerelmes (mármint Lennonba). Hiába használja az angol nyelv szerinti nőnemű személyes névmást, ezeket a sorokat mintha Epstein énekelné: „Hát hogy is mondhatta ő azt nekem, Hogy a szerelem majd utat tör, csak várni kell rá.” De neki szóló célzás volna – folytatják a jól értesültek – az 1967-es „Baby You’re A Rich Man” című dal is, amely Lennon és McCartney közös szerzeménye, avagy talán kifakadása a felső tízezer világában páváskodó menedzserük ellen. Lennon állítólag egy helyen a refrénben egyenesen azt énekelte, hogy „Baby, you’re a rich fag Jew”, igaz, akkor, amikor a dal lekeveréssel előbb elhalkul, azután véget is ér, úgyhogy ezt csak az éles hallásúak (például a denevérek) hallhatják – ha egyáltalán. (Epstein zárkózottságát és óvatosságát – amellyel többek között szabad szájú fiait is igyekezett visszafogni a meggondolatlan megjegyzésektől és a konfliktusoktól – homoszexualitása mellett föltehetően nagyban befolyásolta zsidó származása. Könnyen lehet, hogy ezt egy másik, ugyancsak érzékeny pontjának tekintette, Lennon pedig pontosan beletrafált ebbe a pontba, amikor Epstein megkérdezte tőle, mi legyen a címe az egyébként föltehetően nem saját maga, hanem egyik munkatársa, Derek Taylor által írott önéletrajzának. Lennon erre állítólag azt válaszolta, hogy legyen az, hogy „Egy buzi zsidó emlékei”. Amikor pedig megtudta, hogy a könyv A Cellarful Of Noise [1964] címen jelent meg, megjegyezte, hogy „zajjal teli pince” helyett találóbb lett volna az, hogy „fiúkkal teli pince” [A Cellarful Of Boys].) Brian Epsteint 1967. augusztus 27-én – miközben a Beatles a walesi Bangorban tartózkodott, hogy Maharishi Mahesh jógi, indiai csodaguru tanításait hallgatván elmélyüljön a transzcendentális meditációban – holtan találták londoni lakásában. A hivatalos jelentés szerint halálát gyógyszer-, különösen altatótúladagolás okozta, de mindmáig nem akarnak szűnni azon pletykák, miszerint a menedzser öngyilkosságot követett el, miután éveken át szenvedett Lennon iránti szerelmétől, aki egyszer, önérdekből vezéreltetve engedett neki, azután csak csúfolódott vele.

Egészségi állapota mindazonáltal már korábban is meg-megroppant. Időről időre kóros kimerültséget állapítottak meg nála, és kezeltetnie kellett a stressz okozta túlterheléses betegségeit is. Epsteint a pop hercegeként gyászolta a média és a szakma egyaránt. Valóban különleges figura volt: egyszerre volt tele üzleti érzékkel és művészi affinitásokkal. Nála igaznak bizonyult az a gyakran hangoztatott frázis, miszerint amihez nyúlt, az arannyá változott. A Beatles sikerét meglovagolva liverpooli zenészek egész sorának szerzett országos elismertséget és népszerűséget, az pedig nem rajta múlott, hogy utóbbiak sikere többnyire szalmalángnak bizonyult – hiszen egyik se volt annyira tehetséges, mint a Beatles. Epstein révén azonban kicsit ők is belekóstolhattak a siker és a népszerűség ízébe. „Tudósítónkra – írta 1963 végén a The Observer – Mr. Epstein nem valamiféle ügyes kezű manipulátor benyomását tette. Sokkal inkább egy okos fiatalemberét, akit elért a felvilágosodás.” Temetésén a család kérésére, tartva a tömegjelenetektől és a rajongók hisztérikus megnyilvánulásaitól, a Beatles nem vett részt. Brian Epstein neve mindazonáltal mégiscsak föltűnik egy Beatles-dalban. Igaz, ez a felvétel sose jelent meg hivatalosan, és dalnak is elég nehéz nevezni. Szimpla rögtönzés, ahol Lennon sírással küszködő, elcsukló, improvizációra épülő énekét a többiek brummogása kíséri. A felvétel 1968 júliusában készült, vagyis alig egy évvel Epstein halála után, és a kalózlemezeken „Brian Epstein Blues” címmel szerepel (a szövegben Brian édesanyja, Queenie is fölbukkan). „Mi van hát Brian Epsteinnel, Akit az ő istene börtönbe zárt? Szénbányában dolgozik, És úgy ül, akár egy bukott halott. Az ő anyja Queenie, Aki mindnyájunk királynője volt.”

Írás a falon

George Harrison és első felesége, Pattie Boyd 1968-ban „A Beatles tagjai valószerűtlen életet éltek, és ebben csupán más, hozzájuk hasonló zenészek tudtak osztozkodni velük. Nagyon fiatalok voltak, amikor szárnyra kapta őket a hírnév – George mindössze tizenhét éves volt, amikor Hamburgban játszottak, Paul és John pedig alig pár évvel idősebb nála –, és onnantól fogva nem csináltak mást, csak nyomták a dolgokat keményen. Esélyük se volt arra, hogy úgy nőjenek föl, ahogyan mindenki más. Attól a pillanattól kezdve, hogy a hírnév beütött, bombázni kezdték őket a rajongók, meg egy csomó más ember, akik csüngtek rajtuk, ideértve a különben zárkózott Brian Epsteint is, úgyhogy fogalmuk se volt arról, hogy egyáltalán kiben bízhatnak meg. Sok tekintetben még mindig gyerekek voltak. Egymást leszámítva alig pár barátjuk volt csupán, és amikor valaki mondjuk kérdéseket tett föl nekik, egy emberként válaszoltak, annyira egy hullámhosszon voltak. Ha egyikük elment egy galéria megnyitására, a többiek vele tartottak. Ha valamelyikük vett egy új autót vagy házat, a többiek is ezt tették. Ha valaki a bandából veszélyesen komolyan kezdte venni magát, a többiek gyorsan kirángatták belőle. Nagyon keveset láttak a valós életből, és miután Brian mindent

megadott nekik, amire csak szükségük volt, nem is volt igazán okuk tanulni. A pénz sose motiválta őket. Élvezték, akár egy játékszert, de soha fogalmuk se volt arról, mennyi is van belőle nekik. Amikor akartak valamit, egyszerűen szóltak Briannek.” A fenti sorok Pattie Boydnak, George Harrison első feleségének az önéletrajzából valók. Nincs okunk kételkedni igazságtartalmukban, hiszen a barátnők és feleségek közül talán Pattie volt az, aki a legmélyebben belelátott a Beatles életének mindennapjaiba – már persze amennyire amazok hagyták. Hiszen egy bizonyos határon túl senkit, még Epsteint sem engedtek túlságosan közel magukhoz. A kortársak egybehangzó véleménye szerint a Beatles tagjai között nagyon erős volt a szinergia. A pályatársak irigyelték is ezt az állandó együtt mozgást és az együtt gondolkodást, amellyel láthatatlan, ugyanakkor mégis átlátható burkot növesztettek maguk köré: a kívülállók egy darabig követni tudták és érzékelték, hogy mit csinálnak odabent, időnként ordítva együtt is röhögtek velük, ugyanakkor a Beatles mindig gondoskodott arról, hogy a burkon belül csak ők maradjanak. Csupán ők és senki más. Még a barátnők és a feleségek se. („Tudod – jegyezte meg erről egyszer, még a Beatles sikereinek kezdetén egy újságírónak Lennon –, van az, hogy az emberek egy idő után elkezdenek hasonlítani a kutyájukra. Na, hát mi pontosan úgy kezdünk hasonlítani egymásra.”) Miután Pattie-nek egészségügyi problémák miatt nem született gyereke, nem kényszerült a családanya és a háztartásbeli szerepébe (amit egyébként a többi Beatle elvárt élete párjától), így aztán nem csupán közvetlen közelről követhette nyomon a Beatles és a körülötte lebzselő falka napi életét, de maga is részese lehetett ennek – beleértve a kábítószeres trippeket. Valamennyien megnősültek és elváltak. (Igaz, Paul McCartney-nak csak a második házassága ért véget válással, több mint három évtizeddel az együttes fölbomlása után, de mivel hosszú éveket élt együtt Jane Asher színésznővel, akivel az 1960-as években Nagy-Britannia legendás álompárját alkották, szakításukat tekinthetjük egyfajta válásnak is.) És valóban megdöbbentő, hogy azok a nők, akiket a Beatles tagjai pályafutásuk alatt társuknak választottak (még akkor is, ha amúgy a nők választották őket), mennyire hasonlítottak egymásra. Külsőre legalábbis mindenképpen. Miután Maureen, Ringo felesége is feketéről szőkére festette a haját, és elkészült az a fotó, amelyen a négy hölgy együtt pózol, fotós és rajongó legyen a talpán, aki első pillantásra meg tudja különböztetni őket egymástól.

Ahogy a szinergia csökkenni kezdett, és a Beatles tagjai távolodni kezdtek egymástól, majd ezzel egy időben bekövetkeztek az első válások és szakítások, úgy kerültek a képbe más típusú hölgyek is. Az 1969 őszén, George Harrison „Something” című számához forgatott klipben Pattie és Maureen mellett már Yoko Ono és Linda Eastman szerepel. Ők már a Beatlecsajok új generációját jelentették. Velük már nem lehetett volna azt a bizonyos egyentojás stílusú fotót elkészíteni. A klip egyébként Pattie-vel kezdődik, ahogy rezzenéstelen, sima arccal, kissé botladozó járással közeledik a néző felé, majd amint az ágak közül kilépvén megpillantja férjét, megjelenik az arcán egy bizonytalan mosoly. Ez aztán az egész klipet végigkíséri. Míg a többiek bohóckodnak, ugrálnak és kacagnak – még Yoko Onót is sikerült rávenni egy vigyorra –, addig George Harrison és Pattie Boyd szinte végig komolyak, majdhogynem komorak maradnak, a Pattie arcán időnként fölbukkanó protokollmosoly ellenére is. Lerí róluk, hogy boldogtalanok. Talán még maguk se tudnak biztosat róla, de már mindketten más-más irányokba tekintgetnek. Mindezzel együtt még kötelességtudóan, a talán soha nem létezett harmóniát üldözve lehúznak együtt néhány évet – pár elég kemény, embert próbáló esztendőt. *** Kétségtelen, hogy Pattie volt a legszebb a Beatles-barátnők és -feleségek közül. Ez persze egyfajta tanult szépség, hiszen mint fotómodell (és fotós) tisztában volt vele, hogy miként tudja a legvonzóbbnak és legelbűvölőbbnek mutatni magát. Ám ezeken fölül is tele volt bájjal és veleszületett, olykor törékeny szépséggel. Amikor 20 éves korában, 1964 elején, a Beatles első nagyjátékfilmje forgatásán megismerkedett a nálánál egy évvel idősebb (és egyébként ugyancsak a Halak csillagjegyben született) George Harrisonnal, már meglehetősen kalandos életet tudhatott maga mögött. Walesben látta meg a napvilágot, ám a gyorsan gyarapodó és meglehetősen változó összetételű család később Skóciába, majd Kenyába és Tanganyikába költözött. Szülei elváltak, édesanyja újranősült, majd megint elvált. Az édesapjával hosszú időn keresztül nem tartotta a kapcsolatot, és olyannyira eltávolodtak egymástól, hogy amikor 1966 elején meghívót küldött neki az esküvőjére, hosszan vívódott azon, miként szólítsa meg a levél elején: „apá”-nak vagy „Mr. Boyd”-nak. Két húga és két féltestvére (öccse) született, mindközülük

talán a legidősebbel, a Jennyként emlegetett Helen Maryvel volt a legszorosabb kapcsolatban – már csupán abból eredően is, hogy életpályájuk több ponton érintkezett és több tekintetben hasonlóan alakult. (Jenny is modellkedett, majd miután meditálni kezdett, fölhagyott az efféle hívságokkal. Ahogyan Pattie, ő is 23 éves korában feleségül ment egy zenészhez, mégpedig Mick Fleetwoodhoz, a Fleetwood Mac rockzenekar vezetőjéhez. Később elvált tőle, aztán még egyszer hozzáment, azután megint elvált, és Ian Wallace, a King Crimson nevű banda dobosa lett a férje, akitől ugyancsak elvált.) A hányatott, bár fordulatokban és helyszínekben kétségtelenül gazdag gyerekkort követően Pattie minél hamarabb a saját lábára akart állni. A középiskola elvégzése után Londonba ment, és egy fölkapott fodrászszalonban kezdett el dolgozni (amelyet mellesleg a híres Elizabeth Arden, a róla elnevezett kozmetikai cégbirodalom feje birtokolt); az volt a feladata, hogy vágás előtt megmossa a vendégek haját. Ekkor, a zuhanyrózsa mellett figyelt föl rá az egyik kliens, egy hölgy, aki történetesen a Honey című divatmagazinnál volt szerkesztő, és megkérdezte a föltűnően csinos, manöken alkatú szőke lányt, hogy gondolt-e már arra, hogy pályát módosít, és samponozás helyett modellkedésre adja a fejét. – Még nem – felelte Pattie –, de biztosan tudnám csinálni azt is. A határozott válasz tetszett a szerkesztőnőnek (akiről Pattie pironkodva elárulja könyvében, hogy sajnos elfelejtette a nevét), és mindjárt a következő hétfőre fotózásra invitálta irodájába a lányt. Pattie hallgatott a jó szóra, és nem sokkal később már a Vogue címlapjáról nézett vissza. Ez volt az első megjelenése a neves divatmagazin borítóján, azt követően többször, Beatlefeleségként is fölbukkant rajta. Pattie élete onnantól kezdve pillanatokon belül megváltozott. Megint utazások követték egymást, de már egészen másmilyenek, mint gyerekkorában (ahogy önéletrajzából kiderül, a hosszú, átszállásokkal teli repülőút, amikor a család elköltözött Afrikába, még évtizedeken keresztül rémálomként kísértette). London mellett Párizsban és New Yorkban fotózták, és közben nem mellesleg megismerkedett egy Eric Swayne nevű fényképésszel is, akinek barátnője lett, noha ez afféle szimpla együtt járás volt csupán, nem költöztek össze. (Az Eric név később, egy másik periódusban, ismételten fontos szerepet fog játszani Pattie életében.) A következő lépcsőfokot az jelentette, amikor a már fölkapott, és nemcsak a szakmában, hanem csinos arca és bombaalkata révén széles körben ismert,

de még mindig döbbenetesen fiatal lányt fölkérték egy reklámfilmben való szereplésre. A promotálni szánt termék a Smith’s-féle chips volt, amelyből egy darabot Pattie kihívó mozdulatokkal kivett a zacskóból, a szájába helyezte, majd átszellemült arccal ropogtatni kezdte. A nyúlfarknyi filmecskét az amerikai Richard Lester rendezte, és gyakran vetítette a brit királyi televízió – Smithéknek föltehetően elegendő pénzük volt a rendszeres reklámra, és a termék is sikeresen teljesített, számunkra azonban ennél is fontosabb, hogy ennek révén az is kiderült, hogy Miss Boyd nem csak álló-, hanem mozgóképen is kiválóan mutat. Annak ellenére, hogy a reklám végén megszólaló hang nem az övé volt, hanem valakivel – Pattie nagy bosszúságára – utószinkronizálták. A Smith’s-féle chipstől egyenes út vezetett a Beatlesig. *** 1964 márciusában Pattie telefonhívást kapott, hogy vegyen részt egy castingon, amelyet a londoni Hotel Hiltonban tartanak. Kontaktszemélyként Walter Shenson nevét adták meg. Többet egyelőre nem árultak el, úgyhogy Pattie meg volt győződve arról, hogy ez is valamiféle reklám vagy ügynökségi dolog lehet. Ebbéli képzetét nagyban megerősítette, hogy miközben ott álldogált többi kolléganője társaságában, hóna alatt portfóliójával, hirtelen Richard Lestert pillantotta meg. Üdvözölték egymást, és a kölcsönös udvariasságok elhangzása után Pattie megkérdezte sikerei egyik kovácsát, hogy ezúttal melyik terméknek készül filmet rendezni. Lester válasz helyett sürgős elfoglaltságra hivatkozva eloldalgott. Úgyhogy a lány csak pár napra rá, egy telefonhívásból – amely során közölték vele, hogy ő lett a kiszemelt – tudta meg, hogy a Beatles első egész estés játékfilmjében fog szerepelni. Első reakciója a pánik volt: – Nem! Én ezt nem tudom csinálni! Nem vagyok színésznő! Milyen érdekes, gondolhatjuk: pár hónappal korábban még amiatt volt ingerült, amiért egy reklámfilmhez nem adhatta a saját hangját, most meg egyszeriben beparázott attól, hogy egy mozifilmben nemcsak mutogatnia kell magát, hanem netán meg is kell szólalnia. Megnyugtatták, hogy nem lesz nagy szerep. Sőt, egészen nyúlfarknyi lesz. És nem is lesz egyedül. Többedmagával iskoláslányokat fog alakítani.

Leginkább mosolyognia kell. Lehet, hogy lesz egy mondat, de az sem lesz bonyolult. Ráadásul a forgatás mindössze két napig tart. Az ő jelenete valószínűleg a film elején lesz, és nem bonyolítja agyon a cselekményt. (Mindez ténylegesen így történt. A Richard Lester rendezte és Walter Shenson producelte A Hard Day’s Night című kultfilmnek Pattie Boyd az első negyedórájában szerepel. Többnyire szélesen vigyorog, vagy együtt sikoltozik a többi diáklánnyal. Azért az a bizonyos egy mondat is elhangzik. Mégpedig akkor, amikor a szerep szerint a Beatles tagjai arra készülnek, hogy csajozzanak a hosszú és unalmas vonatút alatt, ám Paul nagyapja közbelép, és arra figyelmezteti a lányokat, hogy vigyázzanak a foglyokkal. – Foglyok? – kérdezi döbbenten Pattie. Mire a nagypapa elmagyarázza, hogy mindenféle undorító dolog miatt vannak letartóztatva. A lányok erre ijedten elmenekülnek.) Miss Boyd tehát, ha kétségek közepette is, de igent mondott. És, biztos, ami biztos, beszerezte a Beatles első nagylemezét (Please Please Me). Addig ugyanis egyetlen lemeze se volt a bandától, sőt nem is fordított különösebb figyelmet sem reájuk, sem úgy általában véve a zenére. Ennek ellenére természetesen tisztában volt azzal, hogy kicsodák. Abban az időben ez nem is lehetett másként, hiszen Angliában már megvolt a Big Bang, kitört a Beatlemánia, amely éppen azokban a hónapokban, 1964 elején, a banda első amerikai turnéja nyomán kezdett továbbterjedni az egész világon. A forgatás a londoni Paddington állomáson kezdődött – a helyszínnek három és fél évvel később újra fontos szerepe lesz a Beatles életében –, ahol Pattie és három másik modell fölszálltak egy vonatra, amely tíz perc zötykölődés után megállt, hogy fölvegye a Beatles tagjait. Természetesen azonnal elbűvölték a hölgyeket, annak dacára, hogy Pattie és kolléganői a vaskos liverpooli akcentus nyomán felét se értették annak, amit mondtak. Lazák voltak, sármosak, közvetlenek, harsányak, és csak úgy ontották magukból az élceket. „Első benyomásra – meséli Pattie – John sokkal cinikusabbnak és pimaszabbnak tűnt a többieknél. Ringo volt a legmegnyerőbb. Paul aranyos volt, George pedig a bársonyos, barna tekintetével meg a gesztenyeszínű hajával a legjóképűbb pasas volt, akivel valaha találkoztam. Ebédszünetben egyszer csak azon kaptam magam, hogy mellette ülök. Hogy ez véletlenül alakult-e így, vagy szándékosan, arról fogalmam sincs. Zavarban voltunk, és alig szóltunk egymáshoz, de tisztán lehetett érzékelni a köztünk lévő szikrát.” Egyébként a filmen is látszik, hogy a Beatles nagyon élvezte a forgatás

minden egyes percét. Vagyis majdnem mindet. Az azért megviselte őket, hogy napjaik a korábbiakhoz képest is jobban be voltak osztva. Miután életmódjukon nem voltak hajlandóak radikálisan változatni, azaz az esték és az éjszakák továbbra is az önfeledt mulatozással és klubokba járással teltek, másnap reggel nemegyszer karikás szemekkel, kialvatlanul álltak a kamerák elé, nem kevés munkát adva a sminkeseknek és lényegében a stáb összes tagjának. A vonat mindazonáltal később visszatért Londonba, ám mielőtt a mesés nap véget ért volna, Harrison egyszer csak azt kérdezte Pattie-től: – Hozzám jössz feleségül? Pattie erre nevetni kezdett, azt gondolván, ez megint csak afféle Beatlepoén, amelyekből bőséggel volt részük a nap folyamán. Ám Harrison azt fűzte hozzá: – Vagy ha nem is feleségül, de eljössz velem vacsorára? A választ Miss Boydnak alaposan meg kellett fontolnia. Vagyis leginkább megtanácskoznia egyik barátnőjével. Amaz viszont nem hagyott neki időt ezen gondolkodni. Nemet mondani egy Beatle-nek? Hát Pattie hülyéskedik? Ő azonban egyáltalán nem akart hülyéskedni. Olyannyira nem, hogy úgy tartotta fairnek, ha még a Harrisonnal való randevú előtt szakít Erickel. Éppen kilenc hónapja voltak együtt. Munkakapcsolatból lettek egy pár, és tulajdonképpen klappolt minden, azt leszámítva, hogy Pattie nem volt szerelmes Ericbe. A srácot ráadásul nem is érhette váratlanul a szakítás. Egy kollégája megjósolta, hogy a Beatlesnek nem lehet ellenállni, szóval készüljön föl rá, hogy a barátnője majd beleszeret Paul McCartney-ba, őt pedig dobni fogja. Majdnem így történt. *** Pattie Boyd és George Harrison 1964. március 12-én találkoztak másodjára. Ekkor készült az a fotó, amikor a Beatles tagjai névre szóló rendezői székekbe ültek, mindenki mögé odaállt egy-egy, a filmben iskoláslányt alakító modell, és kezükben hatalmas ollóval fodrászatot mímeltek. Pattie egy csöppet sem törődött azzal, hogy ekképpen most visszaköszönt a hátrahagyni kívánt múltja, inkább annak örült, hogy úgy jött ki a lépés – mindketten így keverték a lapokat –, hogy pont Harrison mögé

került. És amikor a srác megkérdezte tőle, hogy hogy van a fiúja, Pattie boldog mosollyal, habozás nélkül rávághatta: – Kidobtam. Innentől fogva magától értetődő volt a vacsorameghívás megismétlése. Persze Pattie-t ez nem föltétlenül érhette meglepetésként. Korábban minden Beatle-től autogramot kért – kivéve Lennont, akit túl harsánynak talált, ezért félt tőle, és nem merte megközelíteni. Harrisonnál ellenben háromszor is sorba állt. Egyrészt a két kishúga, másrészt saját maga számára íratott alá egy-egy papírfecnit. A két kishúg George kackiás aláírása mellé egy-egy csókos szájat is kapott (mármint rajz formájában). Pattie szintén kapott csókos szájat – csak éppen hetet. „Lehet, hogy bír engem” – gondolta a lány. Vacsorázni az egyik londoni elit étterembe, a Garrick Clubba mentek. Kicsit furcsának tűnhet, hogy Brian Epstein is velük tartott. „Idősebb volt, képzettebb náluk, és többet látott a világból, mint John, Paul, George és Ringo – meséli Pattie. – Sokkal több volt számukra menedzsernél: fölfedezte őket Liverpoolban, megformálta és fazonra igazította a tehetségüket, ugyanakkor amolyan apafigura volt számukra, aki rajtuk tartja a szemét. Szerették, tisztelték és nem tettek semmit anélkül, hogy neki ne számoltak be volna előre róla. Egyáltalán nem sértődtem meg azon, hogy ott van az első randinkon: remek társaság volt, és úgy tűnt, mindent tud az ételekről, a borokról meg a londoni éttermekről.” Magyarán vigyázó szemeivel Epstein gondoskodott arról, hogy az immáron világhírű, de még mindig faragni való ifjú Beatle és a chipsreklám hősnője első randevúján minden zökkenőmentes legyen. Elvégre a világ kritikusan figyelő szemei előtt voltak. Életük megismerkedésük pillanatától kezdve nyitott könyv volt. A cinikus és epés Harrison esetében pedig amúgy is ügyelni kellett arra, hogy legalább a látszata meglegyen annak, hogy George-nak volt gyerekszobája. Néhány nappal később, 20. születésnapján Pattie Boyd bemutatta családjának George Harrisont. Amazok már szimplán attól el voltak bűvölve, hogy személyesen találkozhatnak egy Beatle-vel. Az egész környék összefutott, amikor Harrison vadonatúj Jaguarja (amelynek műszerfalába lemezjátszó volt beépítve, hogy ne csak az unalmas rádióadókat lehessen útközben hallgatni, hanem bármit, amit Beatle George akar) csikorgó kerekekkel lefékezett a Strathmore Roadon, és a szerelmespár kiszállt belőle. (Harrison, akárcsak a többi Beatle,

imádta az autókat.) Bent, a lakásban aztán végképp mindenki elolvadt a gyönyörűségtől. Harrison kedves volt, vicces és közvetlen. Jennynek például azt javasolta, hogy a ronda rózsaszín SZTK-szemüveg helyett viseljen kontaktlencsét. Akkoriban még újdonságnak számított, viszont – árulta el Harrison – John Lennon most kezdte használni, és úgy tűnik, remekül beválik. Ez utóbbi közlés különösen nagy bizalmi indexet jelentett. A legbelső embereken kívül senki nem tudta, hogy a Beatles-vezér annyira rövidlátó, akár egy forgácsban fölnőtt és a világból legföljebb a répa meg a kukorica illatát érzékelő aranyhörcsög. („John vak volt, akár egy denevér” – mondta egy évtizeddel később, egy régi Beatles-tévéfelvétel visszanézésekor a kamerák szeme láttára és füle hallatára George Harrison.) A húsvéti szünetet már a Lennon házaspárral töltötték Írországban. Az pedig teljesen természetes volt, hogy amikor a következő év elején Harrison házat vett a Londontól – legalábbis Jaguarral megtéve – körülbelül negyvenöt percnyi autóútra lévő Esherben, rövidesen Pattie is odaköltözik. *** Harrison mindaddig Ringóval közösen lakott, abban a pecóban, amelyet Epstein direkt nekik vásárolt, hogy osztozzanak rajta. (McCartney barátnője családjának hatalmas villájában élt, Lennon pedig a családjával egy Tudorstílusú kastélyban, ugyancsak London mellett.) Épp ideje volt szétköltözniük, főleg miután úgy tűnt, hogy mind Pattie, mind Ringo kedvese, Maureen hosszú távon jelen lesz Harrison, illetve Ringo életében (Maureen hamarosan, azt követően, hogy teherbe esett, hozzá is ment Ringóhoz). Ráadásul a barátnőket a rajongóktól is óvni kellett – azon már túl voltak, amikor Maureent tíz körmével arcon karmolta egy elvakult Beatles-fan csajszi, ám nem sokkal rá Pattie-vel is megesett, hogy egy Beatles-koncert után öt-hat féltékeny lány a rajta lévő kezdetleges álca ellenére fölismerte az utcán és agyba-főbe verte. A szőke szépség és a jóképű szólógitáros love storyja ráadásul a média figyelmét is folyamatosan életben tartotta. Muszáj volt tehát elmenekülni Londonból és elszeparálódni másoktól valamelyest, még úgy is, hogy ez nem sikerült tökéletesen: a világ rövidesen fölfedezte, hogy George Harrison és szerelme hol lakik, így aztán a rajongók Esherben is zaklatták Pattie-t. Időnként kővel dobálták meg, miközben a hatalmas kertben a virágai körül szorgoskodott. De az is megesett, hogy betörtek a házba és személyes

holmikat csentek el, miközben a készpénzt és az egyéb vagyontárgyakat érintetlenül hagyták. Pattie akkor lett visszavonhatatlanul a Beatles-legendárium részese, amikor egy alkalommal a besurranó rajongó tolvaj nemcsak Harrison pizsamáját, hanem az ő hálóingét is elcsente. A Kinfauns néven emlegetett, földszintes, csupa ablak, bungalószerű épület alig néhány évvel korábban épült. Harrison még legényemberként vásárolta, de természetesen kikérte a barátnője véleményét, sőt Pattie a berendezésben is segített, majd, hogy ne érezze magát George távollétében egyedül, hamarosan – mondhatni, ekkor már magától értetődően – ő is a ház lakója lett. Az egyedüllét érzete mindazonáltal nem múlt el teljesen, mivel a Beatles sokat volt turnén, ahová az oldalbordák nem kísérhették el őket. Leginkább azért nem, mert az első és egyetlen ilyen jellegű kísérletnél, a Beatles első amerikai turnéján Lennon feleségét súlyos rajongói inzultusok érték. Onnantól fogva a banda se ragaszkodott az efféle kísérethez, és hát Epstein is erősen tiltotta. Különben is, a turnékon nincs helyük közeli hozzátartozóknak. Kinfauns mindazonáltal kultikus hely a Beatles történetében. Egyrészt azért, mert a Harrison által komponált Beatles-dalok – leszámítva a második nagylemezen hallható „Don’t Bother Me”-t, valamint a negyedik nagylemezhez készült, de csak harmincegy évvel később megjelent „You Know What To Do”-t – egytől egyig ebben a házban születtek. Nem beszélve az egyéb, a Lennon–McCartney-szerzeményekhez készült gitárriffekről és futamokról. (Pattie visszaemlékezése szerint Harrison a házban mindenhova magával vitte valamelyik gitárját, és szinte folyamatosan pengetett. Többnyire nem komplett dalok buktak ki a keze alól, hanem inkább dallamtöredékek. Előbb mindig a melódiával volt kész, azután született meg a szöveg. És amikor éppen dalt szerzett, olyankor teljesen kikapcsolta minden egyéb funkcióit: hiába ült vele közös szobában és beszélt hozzá Pattie, észre sem vette.) Másrészt a Beatles is gyakran jelen volt ezen a helyen, például 1968 tavaszán, miután visszatértek Indiából, itt döntötték el, hogy mi kerül a következő, később White Albumként ismertté vált, dupla nagylemezükre – sőt a dalokat akusztikus változatban itt, Harrison házában rögzítették próbaképpen először. A bungaló külső falát Pattie és George saját kezűleg, illetve a haverok közreműködésével mázolták pszichedelikus színekre és borították el

pszichedelikus ábrákkal és graffitikkel. A hatalmas falfelület másokat is megihletett. Amikor egy ízben Mick Jagger és a barátnője, Marianne Faithfull mentek hozzájuk látogatóba, de nem találták otthon őket, hatalmas betűkkel fölírták alulra, hogy „Itt járt Mick és Marianne”. Az írás a falon egészen 1970 elejéig, Harrison elköltözéséig ott díszelgett az egyik ablak alatt. George Harrison és Pattie Boyd 1966. január 21-én összeházasodtak. Messze nem olyan esküvő volt, amilyet Pattie kislánykorában megálmodott. Nem volt gazdagon díszített templom és hosszú, földet seprő menyasszonyi ruha sem – Brian Epstein nem akart nagy fölhajtást, nehogy a sajtó kiszagolja és megzavarja az eseményt. Eljegyzés sem előzte meg, a gyűrűt – meglepetés nélkül – a pár közösen választotta ki. A tervek szerint fényképek csak az anyakönyvvezetőnél készültek volna, kizárólag saját használatra (a ceremónián különben Epstein mellett a Beatlesből Paul McCartney volt jelen, mégpedig Harrison násznagyaként), ennek ellenére az utcán vagy egy tucat fotós várta őket. Megismétlődött a Beatles-fellépések szokásos rituáléja, csak éppen ezúttal Harrison mellett Pattie-nek kellett bemenekülnie Epstein erre az alkalomra kölcsönadott Rolls-Royce-ába. Miután lihegve lehuppantak a hátsó ülésre, George mindössze ennyit jegyzett meg: – Szar ez a kocsi.

Lassú kéz partot mos

George Harrison és Eric Clapton közös fellépéseik egyikén, 1985. október 23-án Sokáig úgy nézett ki, hogy ez a valóra vált álom. Egy igaz tündérmese. Persze ezt abban az időben, a Beatles fölfelé ívelő korszakában valamennyi Beatles-barátnő és -feleség így érezhette. Leszámítva John Lennon feleségét, szegény Cynthiát, akinek már az első pillanatoktól fogva a rejtegetés és a titkolózás maradt. Na meg a magány a Beatles nagyszabású turnéi, folyamatos lemezfelvételei, föllépései és Lennon egyéb kiruccanásai miatt. Ez persze a többieknél is megvolt, csak éppen Harrisonéknál nem volt gyerek, Ringóék pedig jó kapcsolatot ápoltak a Liverpoolban maradt rokonsággal, akiknek szükség esetén le lehetett passzolni a kölköket. Cynthia azonban egyedül maradt, s ezt a házvezetőnők és a bébiszitterek sem tudták enyhíteni. Esherben mindazonáltal remekül telt az idő. Azzal, hogy Mrs. Harrison lett belőle, Pattie-nek nem kellett szakítania korábbi életével. Ellentétben Paul McCartney-val, aki folyamatosan morgott és veszekedett amiatt, hogy barátnője, majd menyasszonya nem akarja föladni színészi karrierjét, és nem hajlandó kizárólag Mrs. Beatle-vé válni, George Harrison hagyta, hogy felesége folytassa a modellkedést. (Hogy ne hagyta volna! Hiszen mégiscsak egy Vogue-címlaplányról volt szó! Az ilyesmi pedig minden férjnek, még egy Beatle-nek is büszkeség.) Mi több, támogatta is őt egyéb dolgaiban. Például

oly módon, hogy különféle drága és minőségi kamerákat vásárolt neki. Pattie ugyanis nemcsak az objektív előtt, hanem mögötte is jól érezte magát. Amint bekerült a modellszakmába, egyúttal megszállott fotóssá is vált. Évtizedekkel később volt egy híres tárlata (Through The Eye Of A Muse), bejárta az egész világot, és a George Harrisonnal, majd Eric Claptonnal közös életének fényképes dokumentumait tette benne közzé. Időnként azért ő is egyedül érezte magát. A Beatles turnéi 1966 nyarán befejeződtek, ám ez nem jelentette a távollétek megszűntét. A fölszabadult időt és energiát onnantól fogva a fiúk beleépítették a stúdiómunkákba, ami maratoni lemezfelvételeket eredményezett. Rászoktak arra, hogy az addigi kedélyes polgári módi helyett – mikor is, akár a könyökvédős hivatalnokok, napközben, munkaidőben játszották lemezre a dalokat – a felvételek egyre inkább áttolódtak előbb a késő délutánokba, azután az estékbe, és még inkább az éjszakákba, azt eredményezve, hogy Harrison nemritkán pirkadatkor keveredett haza. Az időnkénti magány dacára panaszra legalábbis egy darabig nem lehetett ok. Kinfauns nyugodt és békés otthont jelentett egyrészről. Másrészről viszont fergeteges bulik színhelye volt. A barátok sorra adták egymás kezébe a kilincset, időnként pedig beültek az egyenesen George részére gyártott, pszichedelikus színekre festett Minibe – egy Aston Cooper S-be –, és Londonba hajtottak, hogy belevessék magukat az ottani éjszakai életbe. Az alkohol mellett a drogok is nap mint nap jelen voltak az életükben. A Harrison házaspár vegetáriánus életmódot igyekezett követni, ami a korabeli Angliában a szűkös választék okán nem volt egyszerű feladat. A gyakori éjszakázás, a stimulálószerek használata és az egyhangú táplálkozás miatt Pattie-nek időről időre egészségügyi problémákkal kellett szembenéznie. Mindez azonban talán eltörpült azon élmény mellett, amelyet egy-egy vakáció jelentett a déli féltekén. Például az első indiai út, amikor a turnék végeztével, mielőtt belekezdtek volna új, stúdiómunkával teli életükbe, 1966 őszén a Beatles néhány hónapra tőle teljesen szokatlan módon kivonta magát a forgalomból: eltűntek a nyilvánosság elől, szabadságolták magukat, és ezt kihasználva a Harrison házaspár Bombaybe repült. Az utazás létrejöttében nagy szerepe volt egy új barátnak, az indiai szitárművésznek, Ravi Shankarnak. Harrison már a Beatles 1965 végén megjelent Rubber Soul című nagylemezén használta a szitárt, és ebben nem is volt egyedül, hiszen nagyjából ezzel egy időben Brian Jones is megszólaltatta ezt az ősi indiai hangszert a Rolling Stones egyik felvételén.

Shankar úgy került a képbe, hogy Pattie és George egy időben gyakran följártak az Angardi házaspárhoz, ahol a férj az ázsiai zene barátainak körét vezette, a feleség pedig portrét festett Harrisonékról. Egy vacsora közben mesélt először Mr. Angardi Shankarról, egyre csak azt hajtogatva, hogy neki és George-nak föltétlenül össze kellene ismerkedniük. A találkozó végül meg is valósult, dacára annak, hogy ekkortájt Harrison nem igazán szeretett új ismeretségeket kötni – gyanakodva szemlélt minden újonnan hozzá közeledőt, nem tudván, hogy amaz a híres Beatle-höz vonzódik-e, vagy hozzá saját magához. Mindenesetre Ravi Shankar ellátogatott Kinfaunsba, és azzal lopta be magát Beatle George szívébe, hogy rászólt Harrisonra, aki egy telefonhívás miatt letette a földre a szitárt, és azt átlépve igyekezett a készülékhez: – Sokkal nagyobb tisztelettel kellene viseltetned a hangszer iránt. Az életre szóló barátság ezennel megköttetett. Hamarosan követte az első indiai út, amely során Harrisonék Ravi Shankar és Kamala nevű barátnője társaságában egy hónapon keresztül körbeutazták az egész országot. *** Pattie úgy emlékszik vissza, hogy George akkor is éppen turnén volt. Ez nyilvánvalóan tévedés, hiszen a Beatles akkorra már letett a koncertkörutakról – hogy átmenetileg-e, vagy véglegesen, azt egyelőre senki nem tudta megmondani (ma már tudjuk, hogy utóbbi), de kétségtelen, hogy effélével nem számoltak. Úgyhogy Harrison bizonyosan nem turnén, hanem más ügyben volt távol, amikor Pattie és egyik barátnője, egy bizonyos MarieLise egy szép vasárnap reggelen, 1967 februárjában az újságokat lapozgatták kávé és pirítós mellett a kinfaunsi konyhában, amikor fölfedeztek egy hirdetést a transzcendentációs meditáció tanáról és gyakorlatáról. Egészen pontosan ennek egy londoni helyszínen való közelgő megvalósulásáról. „Minden porcikám reszketett egy kis imáért, kántálásért, meditációért vagy valami spirituális dologért – írja Pattie. – Gondolom, ez az indiai út hatása volt, mindenesetre a barátnőm is pontosan ezt érezte. Úgy voltunk vele, hogy igenis valami hiányzik az életünkből.” A vágy tetteket szül. Pattie és Marie-Lise a hirdetés nyomán fogták magukat, és elmentek a londoni Caxton Hallba (lánykori nevén a westminsteri városháza, amelynek patináns épületében több hírességen, így Peter Sellersen és Roger Moore-on kívül például Ringo Starr is tartotta az

esküvőjét), ahol részt vettek egy spirituális regenerációs tanfolyamon. A módszer alapját Maharishi Mahesh ötlete és elmélete jelentette. A guru Maharishi Prasad Varma néven született 1918-ban. Orvosi egyetemet végzett, ám nem praktizált, inkább a szankszrit nyelv és iratok tanulmányozásában mélyült el. Ezek hatására vette föl a Mahesh nevet, ami „nagy lelket” jelent. Célja az volt, hogy az ősi meditációs tanokat egyeztesse a modern kor szellemével, és az ily módon a 20. század nyelvezetére és igényeire átszabott spirituális tudást Nyugaton eladhatóvá tegye. Ennek szellemében érkezett 1959-ben Londonba, és alapította meg a Nemzetközi Meditációs Társaságot, amely 1967 elejére már 10 ezer tagot számlált. A transzcendentációs meditáció módszere viszonylag egyszerű. A delikvens kap a tanítójától egy csak neki szánt, titokban a fülébe súgott szót, úgynevezett mantrát, amit aztán meditációs gyakorlat közben ismételgetnie kell. Oly módon, hogy az illető leül egy csöndes helyre, ahol legalább húsz percen át nem zavarja senki és semmi, becsukja a szemét, és onnantól fogva ezt a mantrát ismételgeti, amitől nemcsak ellazul, de – legalábbis Maharishi Mahesh elmélete szerint – amennyiben minél többet és többet végrehajtja a gyakorlatot, úgy egyre kreatívabb, összeszedettebb és sikeresebb lesz. Nem beszélve arról, hogy megszabadul a káros szenvedélyektől, nem utolsósorban a tudatmódosító szerektől. Pattie-nek olyannyira bejöttek a tanfolyamon hallottak, hogy elkezdte rendszeresen alkalmazni a tanultakat. Nem ment könnyen, a férje ugyanis azokban a hónapokban a többi Beatle-vel egyetemben nyakig ült a pszichedelikus szerekben. A banda egy minden addigitól élesen elütő, szürreális elemekkel teli albumon dolgozott, ahol a dalokban föllelhető víziókhoz és az azokat ábrázoló hangzás megtalálásához, mondhatni, kötelező tartozék volt némi drogozás. Ugyanakkor transzcendenciálisan meditálni viszonylag nehéz akkor, ha az ember férje közben LSD-től bekábulva bolyong a lakásban. Úgyhogy amikor a vasárnap reggeli újságok megint arról írtak, hogy Maharishi Mahesh ismét tanfolyamot tart Londonban, Pattie kapva kapott az alkalmon és elrángatta a férjét is rá. George-ot a kíváncsiságon túl – miszerint mi a franc az, amit a felesége naphosszat törökülésben kántál – az is hajtotta, hogy valahol ő is úgy érezte: siker emide, pszichedelikus fílingek amoda, az ő életéből is hiányoznak bizonyos dolgok. De nem csupán ő érezte ezt, hanem a többi Beatle is. Kollektíven megjelentek hát 1967. augusztus 24-én, csütörtökön ezúttal a Park Lane Hiltonban, kifizették a fejenként 7 shillingre és 6 pennyre rúgó

belépti díjat, mi több, a szeánsz végén magánkihallgatáson vettek részt a jóginál, akinek állítása szerint fogalma se volt, kik ezek az arcok, csak annyit tudott róluk, hogy nagyon híresek, és nem mellesleg valahol elvesztették a lábuk alól a talajt. Amúgy meg kőgazdagok. A folytatás Beatles-életrajzokból jól ismert. A bandát olyannyira elbűvölték a jógitól hallottak, illetve maga ez az apró termetű, széles mosolyú, viccesen magas hangú, barna bőrű, hosszú, fehér hajú és szakállú ember, hogy azon melegében feleségestül és barátnőstül jelentkeztek hétvégi kurzusára. Másnap reggel mindjárt a walesi Bangorba utaztak – az induláskor a vasútállomáson történtekről egy másik fejezetben esik majd szó, hiszen az nem Pattie és George, hanem Cynthia és John kapcsolatának egyik fontos mozzanata –, és részt vettek az ottani egyetemi kollégiumban megrendezett bentlakásos transzcendentációs meditációs tanfolyamon. A tanfolyamot váratlan és sokkoló telefonhívás akasztotta meg, midőn Epstein egyik munkatársa, Peter Brown vasárnap reggel telefonált Londonból, és Pault kérte a telefonhoz – nyilván tudta, hogy az efféle híreket mint legkomolyabb bandataggal elsőként vele kell közölni. McCartney sápadt arccal hallgatta a Brown által elmondottakat, majd miután letette a kagylót, falfehéren, akadozó nyelvvel tudatta a többiekkel, hogy Brian Epsteint holtan találták otthonában, az első vizsgálatok szerint halálát gyógyszertúladagolás okozta. Bár Maharishi egyre csak azt hajtogatta, hogy menedzserük halála nem szabad hogy megakassza az ő tanulásukat és szellemi előrehaladásukat, a sokkos állapotban lévő Beatles képtelen volt akkor – nem kis képzavarral élve – a transzcendentációs meditációra koncentrálni. Fölfüggesztették a dolgot, majd miután lassacskán magukhoz tértek a döbbenetből, következő projektjükre, a Magical Mystery Tour című, saját kezűleg forgatott és rendezett filmjükre kezdtek koncentrálni. A jógival következő alkalommal 1968 elején, az indiai Rishikeshben találkoztak újra, ahol a tervek szerint a világtól elzárva folytatni kívánták spritiuális tanulmányaikat. Ezúttal nemcsak a feleségek és a barátnők tartottak velük, hanem más hírességek is, például a Beach Boys tagjai, Donovan vagy éppenséggel Mia Farrow. Eredeti szándékuk szerint hónapokon át Indiában maradtak volna, hogy végül majd teljesen megtisztulva térjenek vissza Angliába. Ehhez

képest Ringo és felesége két hét után föladták és megelégelték a dolgot – Pattie szerint a gyerekeik hiányoztak nekik leginkább –, és kéthavi otttartózkodást követően Paul McCartney és barátnője, Jane Asher is úgy döntött, hogy elég volt a szubtrópusi klímából és az európai embert hosszú távon jócskán megfosató indiai kajából. Addigra már a többieknek is erős kétségeik támadtak a jógit illetően. Disszonanciát keltett például, hogy miközben Maharishi Mahesh folyton az anyagi javaktól való megszabadulásról beszélt, és egyre csak azt hajtogatta, hogy a pénzt el kell engedni, mert a pénz lehúzó erő, csillagászati összegeket elkért a tanfolyamaiért, utazásai során pedig folyton a legkiválóbb és legdrágább szállodákban lakott. És bizony azok a rishikeshi bungalók, amelyek a Beatlesnek és körének indiai szállásául szolgáltak, megint csak luxusvityillóknak számítottak, nem csak helyi viszonylatban. Az is megütközést keltett, hogy amikor Peter Brown, valamint régi barátjuk és munkatársuk, Neil Aspinall filmet akart forgatni a Beatles indiai kiruccanásáról, Maharishi komoly részesedést kért a remélt bevételekből. Ráadásul a táborban olyan hírek kezdtek keringeni, miszerint míg a jógi az érzékektől és a vágyaktól való függés föloldását szorgalmazza és hirdeti, addig ő nagyon is létező testi vágyakkal viseltetik a tanfolyamon részt vevő csinos hölgyek iránt. Úgyhogy mindezek hatására nem sokkal McCartney-ék távozása után Harrison és Lennon is úgy döntött, hogy eltolják a biciklit, és hazatérnek Angliába. Amikor eme elhatározásukat közölték a guruval, az persze marasztalni próbálta őket, és szándékuk okát firtatta. Mire Lennon megkérdezte tőle: – Te ugye mindent tudsz? – Igen – bólintott Maharishi szerényen. – Nos – így Lennon –, akkor nincs is mit mondanom, hiszen akkor nyilván azt is tudod, hogy miért húzunk vissza sürgősen Angliába. A teljesség kedvéért áruljuk el, hogy nem kizárólag rossz emlékeket vittek magukkal Indiából. Rishikeshi tartózkodásuk előtt Harrison például elugrott az EMI bombayi stúdiójába, ahol indiai zenészek közreműködésével rögzítette „The Inner Light” című dalát. Nem ez volt az első eset, amikor indiai zenészekkel dolgozott együtt: Londonban élő hindu muzsikusokkal játszotta szalagra a Revolver című albumon megjelent, „Love You To” című szerzeményét, illetve a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Bandhez a „Within You, Without You”-t. Ezúttal azonban autentikus helyszínen készült a

felvétel. Harrison amúgy is nyakig ült az indiai zenében, ugyanis ezzel egy időben, 1967–1968 fordulóján megbízásból kísérőzenét komponált és vett föl a Wonderwall című pszichedelikus angol játékfilmhez – nem tudván, hogy később éppenséggel ez az indiai és európai zenei elemeket sajátosan és roppant kellemesen vegyítő aláfestő muzsika lesz a film egyetlen emlékezetes momentuma, nélküle ma már nem is emlegetnénk ezt az 1968 májusában, Cannes-ban bemutatott alkotást. Az indiai zenészekkel, javarészt Bombayben rögzített Wonderwall Music című album 1968 végén jelent meg az Apple kiadásában, és az a különlegessége, hogy ez az első Beatle-szólólemez. Ennek mintegy mellékterméke lett a „The Inner Light”, amelynek voltaképpen csupán a zenéjét írta Harrison. Szövege ugyanis egy az egyben Lao-ce Tao te Kingjének egyik verse, noha az antik kínai filozófus nem kapott szerzői kreditet. Harrison Juan Mascaró, a Bhagavad Gita és más szankszrit szent szövegek spanyol születésű angol fordítója javaslatára írt a vershez zenét. Az így született dal az első Harrison-szerzemény, amely kislemezen megjelent (mégpedig Beatles-kislemezen, A oldalán a „Lady Madonná”-val), továbbá az egyetlen olyan Beatles-stúdiófelvétel, amely Anglián kívül készült (Rishikeshből hazaérkezvén Lennon és McCartney kicsit belevokálozott még az Abbey Roadon). Hazatértük után egyik első dolguk az volt, hogy sajtótájékoztatót tartottak. Túl azon, hogy bejelentették, hogy menedzserük tragikus halálát követően a saját kezükbe veszik ügyeiket, és megalapítják Apple nevű vállalatukat, amely elsősorban lemezek és filmek kiadásával és forgalmazásával fog foglalkozni, azt is sietve tudatták, hogy minden kapcsolatot megszakítanak Maharishi Maheshhel. – Tévedtünk – ismerte be McCartney. – Többet gondoltunk róla, mint ami valójában volt. Tudják, amolyan emberi dolgokat föltételeztünk róla. Olyasmiket képzeltünk róla, amelyek nem voltak igazak. Ugyanezen a sajtótájékoztatón (1968. május 11-én) azt is megindokolták, hogy miért tartják fontosnak a saját kiadó megalapítását. – Ez egy olyan vállalat – magyarázta a sajtónak Lennon –, amely lemezkiadással, filmmel, elektronikával, gyártással és minden effélével fog foglalkozni. Olyan rendszert akarunk kialakítani, hogy azoknak az embereknek, akik filmet akarnak bármiről csinálni, ne kelljen ezért mások irodájában térden csúszniuk. Például a magukéban. – Szeretnénk az üzletet az élvezettel vegyíteni – tette hozzá McCartney. –

Abban a kellemes helyzetben vagyunk, hogy több pénzre már nincs szükségünk. Úgyhogy a történelemben először a főnökök nem profitra törekednek. Mi már megvalósítottuk az álmainkat, és most szeretnénk ennek lehetőségét másokkal is megosztani. A jógit illetően dühösek voltak és csalódottak. Az érem másik oldala ugyanakkor az, hogy a megtapasztalt visszásságok és a jogos kiábrándultság dacára az a két és fél hónap Indiában a Beatles egyik legtermékenyebb periódusa volt. Nemcsak hogy nem fogyasztottak kábítószert ezen időszak alatt, de közben Rishikeshben majdnem negyven dalt is írtak, amelyeket aztán nem sokkal hazaérkezésüket követően akusztikus hangszereken előadtak, fölvettek, és egyúttal megnézték azt is, hogy melyik alkalmas arra, hogy szerepeljen a következő albumukon. Ott, Kinfaunsban, ahonnét az egész dolog egy vasárnap reggeli újságolvasgatás nyomán egy évvel korábban elindult, derült ki, hogy annyi kiváló anyaguk van, hogy a következő nagylemezük dupla lesz. Első ízben a popzene történetében. *** A szerelem ezúttal is ihlető forrásként működött. Harrison neve szerzőként először a Beatles második nagylemezén bukkant föl. Ezt követően két évet és két nagylemezt kihagyott, majd a Help! című albumon mindjárt két szerelmes dallal tért vissza. Ugyanakkor látnunk kell azt is, hogy a fölszabadult boldogság mellett mindkettőben ott van a bizonytalanság, a kétely. Az „I Need You” talán egy Pattie-vel való veszekedés után született, ezért kéri – mit kéri, valósággal könyörög neki – a refrénben a férfi a nőt, hogy térjen vissza hozzá. A „You Like Me Too Much” pedig megint csak az eltávolodás és az újraközeledés stációit boncolgatja. Ezek után már nem is kell különösebben meglepődnünk azon, hogy a következő Beatles-albumon (Rubber Soul) a „Think For Yourself” ismételten nem a rózsaszín ködről és a hegyeken átívelő boldogságról szól: Harrison elég keményen odavág a dalban megcélzott személynek, mondván, elege van abból, amit művel, beleértve a hazugságait, úgyhogy foglalkozzon csak saját magával, aztán majd szépen meglátja, hogy milyen az, amikor faképnél hagyják. Ugyanezen a lemezen az „If I Needed Someone” a szerelem időzítését boncolgatja, miszerint szépek az érzelmek, és fontosak is, de

mindennek megvan az ideje, szóval a kedves csak várjon türelemmel, szólni fognak neki, amikor szükség van rá. Mintha Pattie beszámolóját olvasnánk megzenésítve arról, amikor George félrevonult dalt komponálni, hosszú órákra becsukva a világ elől a fülét és a szemét. Hogy ellenpontozzuk a fentieket, megsúgjuk: vegytiszta érzelmekre is van példa. Az 1967 nyarán rögzített, de csak 1969 elején megjelent „It’s All Too Much” című Harrison-szerzeményben a pszichedelikus befolyás és az LSDtrippek során szerzett élmények mellett Pattie szőke haja és kék szeme is fölbukkan, ezúttal a legmélyebb és legőszintébb, egyben stimulálószerektől mentes érzelmek megtestesüléseként. Természetesen nem vehetjük készpénznek a dalok tartalmát, balgaság volna effélét tennünk, mindazonáltal amennyiben abból indulunk ki, hogy a szerzői hitelességhez szükség van bizonyos érzelmek és helyzetek konkrét megélésére, föltételezhetjük, hogy nem csupán a boldogság kék madara verdesett szárnyaival az esheri pszichedelikus bungaló fölött. Pattie bevallása szerint utoljára 1968 elején, a Beatles indiai tartózkodása idején látta utoljára igazán fölszabadultnak és boldognak a férjét. Ami utána következett, az egy több éven keresztül tartó házassági dráma volt – megváltás nélkül. Sokszor elmesélt, klasszikus történet. Ha a szereplői nem közismert és folyton reflektorfényben lévő emberek lettek volna, akár azt is lehetne mondani, hogy a mindennapokról szól: eltávolodás, kiüresedés és újabb meg újabb harmadik (vagy éppen sokadik) személyek megjelenése. A házasság megromlásának egyik közvetlen oka Pattie szemszögéből az volt, hogy Harrison személyisége megváltozott. Talán a drogok facsarták ki ennyire, mindenesetre Pattie egyre inkább úgy látta, hogy a kedves, mindig mosolygós srác eltűnt, és lett helyette egy nyegle, mogorva, kötekedő, időnként meglehetősen hajmeresztő dolgokra képes pasas. Nem beszélve a másik közvetlen okról – nevezetesen a nőkről. Már a kezdettől fogva veszélyfaktorként jelen voltak az életükben, nemcsak a szerelmes levelekkel ostromló rajongók formájában, hanem a közvetlen hölgyismerősök révén is, akik körüldongták a jóképű Beatle-t. Ő meg persze élvezte ezt a helyzetet. Na jó, az vesse rá az első követ a férfiak közül, aki hasonló szituációban nem így cselekedne. A dolog Harrison esetében talán annyiban árnyaltabb, hogy az indiai kiruccanások hatására az 1960-as évtized második felére egyre inkább belebonyolódott a Krisna-vallásba, amely nemcsak a tudatmódosító szerek használatát tiltja, de a szexuális életet is kizárólag gyereknemzés céljából

tartja kívánatosnak. Persze nem Beatle George az első a világtörténelemben, aki saját szájíze szerint értelmezi és követi vallása tanait. Mint ahogy az is igaz, hogy a festményeken Krisnát nemegyszer gyönyörű, az istenségre rajongással tekintő fiatal nők veszik körül. A szakadék 1969 elején keletkezett, és onnantól egyre csak tágult. *** Pattie összecimbizett egy francia lánnyal, aki történetesen a Lassúkezűnek becézett gitárfenoménnel, Eric Claptonnal járt. Clapton és Harrison még 1964-ben ismerkedtek össze, kapcsolatuk az évtized végére barátsággá és egyre intenzívebb munkakapcsolattá mélyült. Közösen írtak dalt például Clapton akkori bandája, a Cream utolsó nagylemezére, Harrison pedig meghívta Claptont, hogy vegyen részt a Beatles Fehér Albumának munkálataiban: a „While My Guitar Gently Weeps” című Harrisonszerzeményben ő játszotta a gitárszólót. (Egyes források szerint azért, mert a többieknek nem igazán tetszett a dal – eredeti, akusztikus változata valóban nem túlságosan megkapó, sőt kimondottan unalmas –, ezért Harrison valami különlegességgel akarta földobni.) 1968 végén eme bizonyos francia hölgy – Pattie nem árulja el nevét az önéletrajzában, talán mert annyira haragszik rá – és Clapton útjai kettéváltak. Helyesebben a Lassúkezű dobta a csajt, aki azért, hogy kiheverje a szakítást, és ne egyedül kelljen a fájdalmakat és a keserűséget átélnie, átmeneti időre Kinfaunsba költözött. Mint állandó vendégüket, a Harrison házaspár el is vitte magával az ugyancsak liverpooli származású énekesnő, Cilla Black szilveszteri bulijára, ahol viszont a mademoiselle már egyáltalán nem tűnt annyira elveszettnek és szomorúnak, sőt meglehetősen földobott hangulatba került, és elég gyakran keveredett Harrison közelébe. Mégpedig közvetlen közelébe. De olyannyira, hogy az határozottan többnek látszott a már-már szokványosnak mondható, leginkább a Beatle-nek szóló legyeskedésnél. Természetesen Pattie sem aznap jött le a falvédőről, úgyhogy a buli után keményen nekiszegezte férjének a kérdést: – Van valami köztetek? Mire George azt válaszolta: – Ugyan már. Ne legyél paranoiás. Képzelődsz. A rossz érzések és a jelek azonban nem múltak el, sőt szaporodtak. Pattie

egyre csak dörzsölgette a szemét, és igyekezett meggyőzni magát arról, hogy valóban képzelődik, ám a kép sehogy se akart eme formába összeállni. A francia hölgy láthatóan már nem is annyira sebei nyalogatása végett tartózkodott az esheri bungalóban. Így aztán Pattie egyszer csak fogta a bőröndjét és elhúzott otthonról. Londonba ment, ahol barátainál talált átmeneti szállást. Hat nappal később Harrison ott érte utol telefonon: – Gyere haza. Elment a csaj. „Valósággal sokkolt, hogy George ilyet tett velem – meséli Pattie. – Persze valószínűleg egész másként alakultak volna a dolgok, ha ő erősebb, magabiztosabb személyiség. Elképzelhető, hogy ezzel az egész bizonytalansággal ő csak úgy volt, mint bármelyik fiatal srác, egyébként meg a végén túllépett volna az egészen, mivel mindez egyáltalán nem azt jelentette, hogy ne szeretett volna engem. Az én egóm viszont túlságosan törékeny volt, és nem láttam mást, csak az árulást. Borzalmasan éreztem magam.” A francia lány volt az első igazi nagy ék Harrisonék házasságában. Az első hasadékot ütötte, amelyet a belefolyó szenny repesztett tovább. *** Mint említettük, 1968 nyarán megalakult a Beatles saját cége, az Apple, amelynek irodája hamarosan csinos, fiatal lányokkal lett tele. És Pattie egyszer csak azt vette észre, hogy az ő férje, aki korábban soha nem használt efféléket, mielőtt elindult volna Londonba, csak úgy locsolta magára a parfümöt és az arcvizet. Ugyanekkor egy átmeneti időre Pattie fölhagyott a modellkedéssel. Harrison kérte erre, és az asszony azt remélte: azért, mert férje azt szeretné, ha több időt töltenének együtt. Ám hamarosan kiderült, hogy a több időtöltés leginkább a haverokkal közösen értendő, az efféle társaságban pedig Pattie leginkább a díszpinty szerepében érezte magát. Régi axióma, hogy amikor valaki pocsékul érzi magát a házasságában, és fuldokol a langymeleg vagy talán már ki is hűlt posványban, az első érkező szalmaszálba belekapaszkodik. Pattie Boyd és Eric Clapton 1968-ban, egy Cream-buli után találkoztak először. A koncertet a londoni Saville Theatre-ben tartották, abban a színházban, amelyet korábban Brian Epstein megvásárolt – valószínűleg

ezzel akarta még inkább kiélni a színház iránti rajongását, amely megmaradt színészi pályájának félbeszakítását követően is –, úgyhogy a műsort követően a Beatles menedzsere, ahogy kell, a helyszínen partit adott. Clapton akkor már a londoni zenei szcéna és underground elismert figurája volt, szerte a városban graffitik hirdették, hogy ő az isten, ennek ellenére Pattie első benyomása az volt, hogy miután lejött a színpadról, egyáltalán nem rocksztárnak tűnt: meglepően szégyenlősnek és tartózkodónak mutatkozott. Decemberben Harrisonék ismételten megnézték Claptont, ezúttal az Albert Hallban. A Lassúkezű ekkortájt egy Charlotte nevű, történetesen ugyancsak modell lánnyal járt – Pattie ehelyütt elárulja könyvében a nevet, szóval meglehet, ő az a bizonyos francia hölgy. Ugyanakkor egyetlen találkozásuk alkalmával sem rejtette véka alá, hogy az akkor már legjobb barátjaként számon tartott George Harrison bájos és gyönyörű felesége tetszik neki. Kedves volt hozzá, szép szavakkal bókolt, gyakran megnevettette, és nagyon mélyen, kellő intenzitással odafigyelt rá. Vagyis megtette mindazt, amit Pattie akkor már nagyban hiányolt a férjéből. Ugye, hogy a sztoriban nincsen semmi meglepő? Megint egy képzavar: a fordulatok sablonról sablonra követik egymást. *** 1969 végén a házaspár úgy döntött, hogy elköltöznek Esherből. Jól érezték magukat Kinfaunsban, ám zajos életük miatt egyre inkább meggyűlt a bajuk a szomszédos iskolával. Kiválasztottjuk egy, a bungalónál sokkalta nagyobb épület, egy 120 szobás neogótikus, Viktória korabeli kastély lett Henley-on-Thames-ben, Oxfordshire-ben, amelyhez egy 12 hektáros park is tartozott. A rezidenciát Friar Parkként ismerték – helyesebben ismerik mind a mai napig, hiszen Harrison 2001-ben bekövetkezett halála óta özvegye és fia változatlanul itt lakik. Eredeti tulajdonosa Sir Frank Crisp (1843–1919) volt, egy Viktória korabeli ügyvéd, aki nem mellesleg mikroszkópon keresztül végzett természettudományos megfigyeléseket. Igazi viktoriánus polihisztor, nem mindennapi figura; alakja olyannyira megihlette és foglalkoztatta Harrisont, hogy nem csupán gondosan ápolta örökségét – leginkább a hatalmas, nagy munkával megkomponált kertet –, hanem több dalban is megemlékezett róla. Miután 1970 elején ideköltöztek, Pattie és George régi térképeket,

fotográfiákat és brosúrákat szereztek be azért, hogy a kastélyt és a parkot minél inkább abba az állapotába alakítsák vissza, amilyen abban a három évtizedben volt, amikor Sir Frank Crisp tulajdonát képezte. Az épület alagsorában pedig Harrison később saját stúdiót rendezett be, ahol az 1973-as Living In The Material World cíművel kezdődően több albumát készítette. Ide, a Friar Parkba érkezett egy napon, nem sokkal a házaspár odaköltözése után egy furcsa levél. Mrs. Pattie Harrisonnak címezték, a borítékra az volt pluszként odaírva, hogy „expressz” és „sürgős”. Pattie egy reggel, a kastély hatalmas konyhájában, nagy bögre kávé mellett bontotta föl. Csodálkozva olvasta az apró, gyöngybetűs írással, nagybetűk teljes mellőzésével írott sorokat, amelyek egyrészt a levél küldőjének a címzett iránti mély érzelmeiről tanúskodtak, másrészt arról tudakozódtak, hogy Pattie érez-e még szerelmet a férje iránt. Máskor is érkeztek különös, egyedi rajongói levelek, olykor szintén egyenesen Pattie-nek címezve, aki addigra ugyancsak a Beatlemánia része és tárgya lett. Úgyhogy nem is tulajdonított különösebb jelentőséget neki, megmutatta a férjének, aki jót röhögött rajta. Pattie már el is felejtette volna az egészet, amikor egyik este csöngött a telefon. A vonal túlsó végén Eric Clapton volt, de ezúttal nem Mr., hanem Mrs. Harrisonnal akart beszélni. – Megkaptad? – kérdezte. – Mit kaptam meg? – kérdezett vissza Pattie. – Hát a levelet. – Miféle levelet? Amint kicsúszott a száján a kérdés, Pattie-nek máris beugrott, miféle levélről van szó. Ez volt a fordulópont. Innentől már nem lehetett Clapton bókjait és egyéb megnyilatkozásait flörtölésnek tekinteni. Kiderült, hogy érzelmekről, mi több, lángoló szerelemről van szó. 1970 folyamán Pattie és Eric többször találkoztak kettesben. Többnyire nyilvános helyeken: az utcán, bárokban, éttermekben. Sokat beszélgettek és nevettek. Eric ilyenkor soha nem beszélt az érzéseiről. Úgy tűnt, szóban e téren nem tudja kellően kifejezni magát. Helyette levelekben öntötte ki a szívét. Még inkább zenében. ***

Egyik nap fölhívta Pattie-t magához. Ártatlan dolognak tűnt. Pattie korábban egyértelműen meghúzta a határokat, és azokat Clapton igyekezett is tiszteletben tartani. Közben ő is kavart különféle csajokkal – leginkább közös ismerőseik köréből, így teremtve újabb és újabb alkalmakat a találkozásokra. Mindenesetre Pattie vonakodás nélkül fölment Clapton lakására, aki arra kérte, hogy hallgassa meg magnóról egy új dalának demóját, amelyet akkori bandája, a Dominos számára írt. „Lejátszotta kétszer vagy háromszor – meséli Pattie –, közben folyamatosan figyelte arcom rezdüléseit. Az első gondolatom az volt, hogy ó, istenem, mindenki tudni fogja, miről van szó. Kellemetlenül éreztem magam, mivel Eric abba az irányba lökdösött, ahova nem biztos, hogy akartam menni. Ugyanakkor a dal a legjobb érzéseket hozta ki belőlem, amikor ráébredtem, hogy ezt a szenvedélyt és kreativitást én inspiráltam. Képtelen voltam onnantól fogva ellenállni.” A Layla című dalt Pattie személyén túl egy középkori szerelmi ballada ihlette. 1970 végén készült el első felvétele, kislemezként néhány országban fölkerült az eladási lista csúcsára. Húsz évvel később ismét megjelent, mégpedig az ismert rockos változattól eltérő, eredeti, lassú blues formájába visszahangszerelve, akusztikus gitárokon előadva, Eric Clapton Unplugged című lemezén. Pattie Boyd, vagyis Pattie Harrison igazán nem panaszkodhatott. Rövid időn belül két egészen fenomenális szerelmes dalt írtak hozzá. Nem sokkal korábban jelent meg a Beatles utolsó előtti kislemezeként férje – aki az idő tájt a megtisztulás jegyében, a Krisna-tanokat abban a periódusban átmenetileg maximálisan komolyan véve hat hónapra lemondott a drogokról, az alkoholról és a szexről – „Something” című szerzeménye, amelyet Frank Sinatra a világ legszebb szerelmes dalaként emlegetett, és amely az első Harrison-kompozíció volt, ami a slágerlista élére került. (A dal egyes források szerint már korábban megszületett, és az 1968-as White Albumon jelent volna meg, ha egy korai változatát George Martin nem vétózza meg. Kérdés, valóban így történt-e, a „Something”-ot ugyanis a banda többi tagja mindig is igen sokra tartotta. Lennon szerint az a dal az Abbey Road album legjobb felvétele, McCartney pedig úgy nyilatkozott, hogy Harrison valaha írt legerősebb szerzeménye.) Aznap este Pattie színházba ment. Az Oh! Calcutta című, akkoriban igen

divatos és fölkapott előadást nézte meg, ami leginkább azért volt népszerű, egyben sokat vitatott, mert nyíltan meztelenkedtek benne, és ezenkívül is rengeteget foglalkozott a szexualitással. A több műből és műrészletből összekomponált műsorban időnként patakokban folytak a testnedvek (az egyik jelenet egy részét egyébként John Lennon írta). Pattie kísérője a már emlegetett Peter Brown volt, aki korábban az Apple cégnél dolgozott, és akiről Lennon külön név szerint meg is emlékezett a „The Ballad of John and Yoko” című 1969-es Beatles-dalban. Brown ekkor már nem az Apple-nél, hanem Amerikában dolgozott, és a revü után elcipelte Pattie-t új munkaadója, egy jenki pasas londoni szállására, egy éppen akkor ott tartott buliba, amelyre egyébként Harrison is hivatalos volt, csak már korábban közölte, hogy se a pucérkodós színdarabhoz, se a partihoz nincs semmi kedve. Így került a képbe kísérőnek Peter Brown. A színházban viszont Clapton is fölbukkant, mint ahogy később az összejövetelen is. „Nagyszerű buli volt – jegyezte föl Pattie. – És én teljesen föl voltam dobódva attól, ami azon a napon korábban történt. Ugyanakkor határozottan bűnösnek is éreztem magam.” Aztán váratlanul megjelent Harrison is. Rosszkedvű volt, nem akart senkivel se beszélni, egyre csak azt kérdezgette mindenkitől, hogy Pattie merre van, ám választ nem kapott. Mintha senkinek fogalma se lett volna róla. Már épp készült csalódottan lelépni, amikor a kertben megtalálta őket – mármint Ericet és Pattie-t. Odacsörtetett hozzájuk, és rögtön nekik szegezte a kérdést: – Mi történik itt? – Meg kell mondanom, öregem – felelte Clapton anélkül, hogy akár egy hangyányit is fölemelte volna a hangját –, hogy szerelmes vagyok a feleségedbe. Harrisont láthatóan egyetlen szempillantás alatt elöntötte a düh. Arca kivörösödött, tekintete villámokat szórt. Becsületére váljon, igyekezett tartani magát. Végigmérte a haverját, aztán gyilkos pillantásokkal Pattie-hez fordult: – És most mi lesz? Vele mész vagy jössz velem? – George – felelte amaz –, megyek veled haza. Beültek a Minibe és anélkül, hogy egy szót szóltak volna egymáshoz, hazaautóztak a kastélyba. Pattie azonnal a hálószobájába ment, Harrison pedig le, a stúdióba.

*** Nem sokkal később Clapton megjelent a Friar Parkban. Harrison nem volt éppen odahaza. Azt nem tudni, a Lassúkezű tudta-e, vagy egyszerűen szerencsésen alakult az időzítés, mindenesetre megivott Pattie-vel egy üveg bort, és közben egyre csak arra kérte, hogy lépjen le vele. Pattie viszont rendre azt hajtogatta, hogy ez képtelenség, hiszen ő George felesége. – Oké – mondta végül Clapton. – Ha nem jössz, akkor ezt szépen magamba tolom. És elővett a zsebéből egy kicsinyke, mégis látványosan duzzadó csomagot. – Mi ez? – kérdezte Pattie a döbbenettől tágra nyílt szemekkel. – Heroin. Ha nem jössz velem, akkor részemről ennyi. Kiszállok. Onnantól fogva három esztendőn át alig találkoztak. Clapton azért időnként megeresztett egy-egy szerelmes levelet, Pattie néha válaszolt is. Olykor túlságosan is érzelmesen, aztán egy, villámgyorsan a levél után küldött másik üzenetben visszakozott. Közben a Lassúkezű borzalmas állapotba került. Totálisan a heroin rabja lett. Olyannyira, hogy például Harrison emlékezetes, az éhező Banglades megsegélyezéséért rendezett jótékonysági koncertjén az utolsó pillanatig kérdéses volt, hogy színpadra tud-e állni, annyira rossz passzban volt. A Banglades-koncertet a New York-i Madison Square Gardenben tartották 1971. augusztus 1-jén, meglehetősen szokatlan időpontban: az első show délben kezdődött, a második este hétkor. A két műsor anyaga nagyjából, a fellépők névsora teljes egészében megegyezett: George Harrison, Bob Dylan, Ravi Shankar, Ringo Starr, Eric Clapton, Leon Russell, Klaus Voorman, Jim Keltner, továbbá indiai és amerikai háttérzenészek. Clapton a koncert előtt egy rossz minőségű heroindózis miatt napokon át rosszul volt – más források szerint egy Fehér Elefánt nevű új készítményt próbált ki –, végül éppen hogy megérkezett, ám próbára már nem volt lehetősége. Ennek ellenére briliánsat alakított. Harrison a hírek szerint meghívta a Beatles összes tagját – Lennont legalábbis egész bizonyosan, ám miután ő csak Yoko Onóval lett volna hajlandó színpadra lépni, a szereplésétől végül eltekintettek. A popszakma George Harrison nevével volt tele. A legkisebb fiú döbbenetes magasságokba emelkedett a Beatles utáni, immáron önálló karrierje kezdetén. Olyan magasságokba, amilyet senki nem várt tőle. Első, egyébként tripla albuma (All Things Must Pass) hatalmas kritikai és

kereskedelmi sikert ért el, a Banglades-koncert pedig tovább öregbítette respektjét. Sajnos innentől szakmai téren már csak lefelé vezethetett az út. A csajozások viszont rendületlenül folytak tovább. Időnként úgy tűnt, mintha Harrison a határokat próbálgatná. Mintha provokálni akarná Pattie-t, közben azonban azt teszteli, hogy meddig mehet el. Pattie viharos gyerek- és tinikora nyomán folyton attól rettegett, hogy egyszer magányos lesz, és mindenki faképnél hagyja. Végül úgy alakultak a dolgok, hogy mégis ő lépett ki a házasságból. A kiskaput egy váratlan és mindenki számára meglepő affér tette be. *** Abban az időben Ringo Starr házassága is válságba jutott. Feleségével, Maureennel több mint egy évtizede tartott kapcsolatuk. Pattie találó megjegyzése szerint Maureen volt az a lány, akinek valóra váltak az álmai: egy rajongó volt Liverpoolból, aki még a helyi kocsmákból, leginkább a Cavern Clubból ismerte a Beatlest, és addig forgolódott a banda körül, mígnem összejött Ringóval, a rajongó lányok első számú favoritjával. Miután Lennonék 1971-ben elhúztak Angliából, és az Egyesült Államokba tették át székhelyüket, addigi rezidenciájukat, a Friar Parkhoz méreteiben és vadregényességében több ponton hasonlatos Titenhurst Parkot – az utolsó, 1969. augusztus 22-ei Beatles-fotózás helyszínét – Ringo vásárolta meg. Ám az új pecó is kevésnek bizonyult ahhoz, hogy megmentsék házasságukat. Pattie először fotókat talált. Maureen az ő házukban pózol, mégpedig oly módon és időben, hogy Pattie képtelen volt rájönni, hogy a kép mikor készülhetett. Legalábbis nem emlékezett arra, hogy a képeken látható külsővel és pózolással látta volna élőben Maureent. Aztán amikor az egyik fényképen Maureen azt a nyakláncot viselte, amelyet ő kapott korábban a férjétől, kénytelen volt elfogadni a nyilvánvaló tényt, miszerint Mrs. Ringo az ő távollétében kereste föl Mr. Harrisont. Azon már meg se kellett lepődnie, amikor egyszer hazaérkezett, és a hálószoba ajtaját bezárva találta. Hiába zörgetett, csak nagy sokára érkezett válasz: Harrison nevetése. – Maureen itt van? – kérdezte Pattie, amikor a férje végre kinyitotta az ajtót. – Tudom, hogy bent van.

– Itt van – felelte Harrison. – Fáradt, úgyhogy ledőlt egy kicsit. Hagyd békén, légy szíves. Röhögve visszament a stúdióba, ahol már vártak rá a zenész haverjai. George Harrison akkoriban éppen a harmadik önálló stúdióalbumán dolgozott. A közreműködők között ott volt Ron Wood is, a gitáros, aki Rod Stewart bandájában, a Facesben játszott, nem sokkal később viszont csatlakozott a Rolling Stoneshoz. Írtak is egy közös dalt („The Far East Man”) a lemezre. Azt, hogy afférja volt Pattie-vel, éppenséggel egyenest Wood jelentette be Harrisonnak. Mégpedig nem utólag, hanem a dolgok megtörténte előtt. Amikor az aznapi felvételek befejeződtek, Wood egyszer csak azt mondta Harrisonnak, hogy ő aznap éjjel Pattie-vel akar aludni. Harrison egyáltalán nem látszott idegesnek. Egyszerűen rámutatott arra az ajtóra, amely mögött Wood felesége, Krissie szundikált. Ám a fekete hajú gitáros egyre csak kötötte az ebet a karóhoz. Harrison végül legyintett, még megjegyezte, hogy találkoznak a bíróságon, aztán hagyta az egészet a fenébe. Másnap Harrison ébresztette az egymás karjaiban alvó Pattie-t és Ront, és közölte, hogy most, azonnal megy az ügyvédhez. Nem ment. Más források ugyanakkor azt állítják, hogy szimplán egy klasszikus párcsere történt. Vagyis ugyanezt az éjszakát George Harrison Ron Wood feleségével töltötte. Mi több, pár héttel később Harrison elvitte Krissie-t Spanyolországba meglátogatni Salvador Dalít, amit Wood roppant szórakoztatónak talált. A válást szürreális körülmények között döntötték el. Ringóékhoz készülődtek 1973 szilveszterén az óévet búcsúztatni és ünnepelni az újat, ám alighogy beültek az autóba, Pattie-nek eszébe jutott, hogy otthon felejtett valamit. Kiszállt és visszament a kastélyba. Mire megtalálta azt a dolgot, addigra a férje elhúzott, úgyhogy Pattie saját autójával kelt útra a Titenhurst Park felé. Valami azonban történhetett az úton, mert a forgalom irtózatosan bedugult. Egymás hegyén-hátán álltak a járművek, képtelenek voltak mozdulni. Ott érte őket az új esztendő. Vadidegen emberek kívántak egymásnak boldog új évet. Amikor Pattie végre megérkezett Ringóékhoz, Harrison köszönés gyanánt avval fogadta:

– Váljunk el az idén. Pazar bulinak tűnt: pont január 21-én, nyolcadik házassági évfordulójukon. Pattie elköltözött Harrisontól, és olyat tett, amit Beatle-feleségként soha: elkísérte Eric Claptont akkor zajló turnéjára. Annak, hogy a celebpár kirakatrománca véget ért, mégpedig – legalábbis a külvilág számára úgy tűnt – egy harmadik, ugyancsak celeb miatt, hamar híre ment. A média karvalyként csapott a hírre. A sokadik újságírói faggatózásra Harrison viszont ridegen csak ennyit mondott: – Még mindig jobb, mint ha Pattie drogozna. De hogy igazából mennyire szenved, annak bizonyítéka a Dark Horse című 1974-es albuma, amelyen (a Ron Wooddal készített közös dal mellett) fölhangzik az Everly Brothers „Bye Bye Love” című régi slágerének földolgozása is, amibe Harrison saját sorokat is beleírt: „Remélem, ő már boldog, Akárcsak a jó öreg Clap’…” Eric Clapton és Pattie Boyd 1979. március 27-én házasodtak össze. A történet talán legszebb momentuma, hogy a zártkörű partin Eric Clapton együtt húzta a talpalávalót George Harrisonnal. Sőt, Paul McCartney és Ringo Starr is ott állt a színpadon. Két Beatles-dalt („Get Back”, „Sgt. Pepper”), valamint egy rock and roll klasszikust, a „Lawdy Miss Clawdy”-t adták elő a válogatott vendégseregnek. Felvétel nem készült róla. „Szerencsére” – jegyezte meg később a jelen lévő Denny Laine, a Wings együttes gitárosa, aki szerint a három Beatle hihetetlenül gyöngén muzsikált. Lennon ennek ellenére néhány nappal később fölhívta Claptont, és azt mondta, hogy ha tudta volna, hogy ez lesz, elment volna ő is a lagzira… Az már nem teljesen a mi történetünkhöz tartozik, hogy a beteljesült szerelem nem tartott sokáig. Pattie 1984-ben Claptontól is elköltözött, négy évvel később elváltak. A barátság azonban a megperzselt szíveken túl is töretlen maradt. Clapton továbbra is közreműködött Harrison lemezein. 1991 végén pedig megint csak együtt szerepeltek a színpadon Beatle George utolsó, Japánban megtartott turnéján.

A popdíva esete a csöndes Beatle-vel

George Harrison és Madonna a Sanghaji meglepetés című film londoni sajtótájékoztatóján, 1986. március 6-án Első pillantásra nehéz furcsább párosítást elképzelni a show-businessben: a popzene extrovertált üdvöskéje a beatkorszak csöndes és zárkózott hősével. De csak első pillantásra. Hiszen a csöndes Beatle – a források megoszlanak a tekintetben, hogy ő adta-e saját magának, vagy a sajtó osztotta rá e becenevet – bizonyos dolgokban egyáltalán nem volt csöndes. Az elmélyülés és a spiritualizmus éppen úgy elfért az életében, mint mindazon dolgok, amelyeket – ahogy 2011-ben Paul McCartney fogalmazott Martin Scorsesének a George Harrison életéről szóló Living In The Material World című monumentális dokumentumfilmjében – a férfiak köztudomásúan szeretnek. (Tegyük hozzá: azért természetesen a nők is.) – Nem akarok erről sokat mondani – jelentette ki Sir Paul –, mert végtére is haver volt. De az a helyzet, hogy rendesen pezsgett a vére. A hajdani Mersey Beat című liverpooli poplap szerkesztője, Bill Harry (aki kölyökkora óta ismerte a Beatles tagjait, és akinek a banda sokat köszönhet, mert róluk írt cikkeivel és méltatásaival a város számtalan rock and roll

zenekara közül az első helyre tette őket) úgy tudja, hogy Harrisonnak száz és száz afférja volt a legkülönfélébb hölgyekkel. A kezdeti időkben John Lennon fogyasztotta a legtöbb nőt, ám a Beatle-k közül utána George Harrison következett. Brian Epstein közeli munkatársa, Peter Brown is úgy emlékezett vissza, hogy George Harrison minden nőt meg akart szerezni, akire csak ránézett. Ebből az aspektusból szemlélve pedig immáron nem is olyan nehéz elképzelni a fejezetcímben emlegetett románcot. *** 1986 elején vagyunk. Madonna – mert hiszen róla van szó – csillaga rohamosan emelkedik. Már megjelent a „Borderline”, a „Holiday”, a „Lucky Star”, de kijött a „Material Girl” és a „Like A Virgin” is. Harmadik nagylemezén dolgozik, ami az év közepén fog megjelenni, olyan dalokkal, mint a „Papa Don’t Preach” és a „La Isla Bonita”. Fölfedezte a filmipar is. Egy kisebb szerep és egy úgynevezett független filmes megjelenés után a Kétségbeesve keresem Susant című, Madonna főszereplésével bemutatott zenés komédiát 1985 legjobb filmjei között emlegetik. Amerika a lába előtt hever, és a világhír sem ismeretlen érzés számára. Már nyilvánvaló a popszakmán belül és kívül egyaránt, hogy amennyiben semmi nem jön közbe, Madonna az elkövetkező évtizedek zenei életének meghatározó, megkerülhetetlen és sok tekintetben utánozhatatlan figurája lesz. Márpedig mi jönne közbe? Ha rajta múlik, semmi. Nemcsak roppant tehetséges, de kisugárzásán túl megvan a kellő esze, és állhatatosan, kitartóan, hatalmas erővel dolgozik. Nem ismer lehetetlent, és egy pillanatra sem akar megállapodni. Folyton új és új utakat keres. Azt figyeli, hol az a rés, ahova be lehet még furakodni, és merre vannak még szűz területek, amelyeket meg lehet hódítani. Vagyis pontosan olyan, amilyen a Beatles volt annak idején. Ekkor, a meredeken fölfelé futó pályaívben fut be a megkeresés egy egész estés filmről, amely az 1930-as évek Kínájában játszódik, és egy kalandor meg egy misszionáriusnő viharos kapcsolatát meséli el. A film egyik producere a Beatles hajdani szólógitárosa lenne. Nem ez volt George Harrison első filmes vállalkozása. Mint ahogy nem is ő volt az egyetlen Beatle, aki a mozival kacérkodott.

*** Onnantól fogva, hogy előbb 1964-ben (A Hard Day’s Night), majd 1965ben (Help!) Richard Lester kamerái elé álltak, aki egymás után két zenés vígjátékot forgatott velük, mindnyájan hol kisebb, hol nagyobb mértékben érezték a vászon vonzását és hódoltak be neki. Ennek első kézzelfogható eredménye az 1967-ben a Beatles saját rendezésében, sőt vágásában – Brian Epstein tragikus és hirtelen halála után – elkészült Magical Mystery Tour című film, amellyel kapcsolatban persze kézenfekvőbb volna inkább eredménytelenségről beszélni, legalábbis a kezdeti fogadtatását tekintve, hiszen a produkció óriásit bukott. Először is technikai malőrök okán kénytelenek voltak annyira lerövidíteni, hogy a maga 52 percével a moziban való levetítés nem jöhetett szóba. Helyette a BBC adta le – a lehető legrosszabb időben, 1967 karácsonyán, amikor a brit nézők a karácsonyi pulykától és a szénfekete ünnepi sörtől eltelve, a zokniba és harisnyába tömött ajándékok lázas bontogatása közepette inkább vágytak volna bármi másra, mint a Beatles szürreális és pszichedelikus, cselekményét tekintve végtelenül egyszerű, ám közben idegtépő képi és hangeffektektől terhelt ámokfutására. Ráadásul először fekete-fehérben vetítette a brit királyi televízió. Igaz, néhány nappal később színesben megismételte, ám akkorra már tele volt a sajtó a negatív kritikákkal, és az emberek is fölháborodva mesélték egymásnak, milyen borzalmas volt, amikor tolták magukba a karácsonyi pudingot, és John Lennon egyszer csak a pofájuk vágta azt, hogy „I Am The Walrus”. – Évek óta vártunk arra, hogy új filmet készíthessünk – magyarázta meg a sajtónak McCartney azt, hogy miért is ők, saját kezűleg forgatták le a Magical Mystery Tourt. – Egy csomó mindenkit megkértünk arra, hogy írjon nekünk sztorikat. De nem jött senki sem. Úgyhogy arra gondoltunk, csinálunk valami olyat, ami nem olyan, mint egy igazi film. Összerakjuk azokat a látványelemeket, amiket szeretünk, és meglátjuk, mi sül ki belőle. McCartney később kikérte magának, amiért Lennon azt kürtölte mindenfelé, hogy a Magical Mystery Tour Paul egóját hivatott kiszolgálni. „Az isten szerelmére – fakadt ki –, hiszen az egész arra ment ki, hogy együtt maradjunk, együtt folytassuk tovább, együtt csináljunk valamit.” A történelem – bizonyos helyzetekben, bizonyos esetekben, bizonyos körülmények között – igazságot szolgáltat. A Magical Mystery Tour avantgárd körökben ma már kultfilmnek számít, szokatlan látványelemekkel

operáló, a pszichedelikus korszak fílingjét kiválóan megragadó független alkotásként emlegetik. Sőt, néhány sör társaságában állítólag egyenesen élvezhető. A Beatles ezt követően még két közös filmet készített. Mindegyik saját kútfőből, egyéni, eredeti ötlet nyomán született, ám a Magical Mystery Tour kudarcát látván és a tanulságokat levonva megvalósításukat már profikra bízták. Eredetileg a New York-i születésű, magyar felmenőkkel rendelkező producer, Al Brodax kezdett el egy egész estés Beatles-rajzfilmben gondolkodni, azt követően, hogy 1965-től amerikai tévécsatornák számára pár perces, meglehetősen bugyuta rajzfilmepizódokat készített Beatlesdalokhoz (a sorozat négy évig futott). 1966-ban már ennél nagyobb szabású vállalkozás járt a fejében, ám a fogaskerekek meglehetősen nehezen indultak be a gépezetben. Noha Epsteint érdekelte a dolog, konkrét lépések csak 1967ben történtek, nem sokkal azután, hogy a Beatles Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című korszakos albuma napvilágot látott – nem véletlen, hogy a végül elkészült rajzfilm ennek a nagylemeznek a hangulatát adja vissza, illetve annak dalaira épül. Ám hogy pontosan miről is szóljon, az a legenda szerint mindössze akkor – már Epstein halála után – kristályosodott ki, amikor Lennon egyszer hajnal háromkor fölhívta Brodaxot, és azt kérdezte tőle, nem lenne-e fantasztikus, ha egy sárga tengeralattjáró üldözné Ringót Liverpool utcáin. – De igen. Fantasztikus lenne – válaszolta félreértésből iróniának hihető őszinteséggel Brodax, akinek szeméből azonnal kiröpült az álom, és végül tényleg ez lett a rajzfilm nyitójelenete. Mint ahogy a cselekmény is az egyébként már 1966 nyarán megjelent „Yellow Submarine” c. Beatles-dalban megénekelt járműre épül. A listák élére jutott slágert McCartney szerezte, a régi liverpooli matróznótákat parodizálta benne, és hangfekvése miatt Ringónak szánta. A többiek a dal kétharmadánál hallhatók, amikor azt imitálják, hogy egymással rádióznak. Lennon például azt jelenti ki torzított hangon, hogy „Paul is a queer”. Mármint hogy Paul buzi. Miután megvolt a vezérfonal, az események fölgyorsultak. Noha konkrét forgatókönyv nem készült (ez a korábbi Beatles-filmeknél se volt jellemző), a sztori formálásába Brodax bevonta mások mellett az amerikai Erich Segalt – aki később a Love Story c. regény- és filmbestsellerrel lett világhírű –, az animációt pedig egy cseh születésű nyugatnémet reklámgrafikusra, Heinz

Edelmannra bízta. (Ő tehát a második közép-európai figura a Yellow Submarine körül.) A Beatles kezdetben lelkesnek mutatkozott, megígérték, hogy mint korábbi filmjeiknél, ehhez is új dalokat szállítanak. Ez azonban nem valósult meg. Az együttest más kezdte érdekelni. Lennon és McCartney például újrapozicionálta párkapcsolatát: előbbit a görögországi nyaralásból idő előtt hazaérkező felesége in flagranti kapta Yoko Onóval, utóbbira pedig menyasszonya, Jane Asher nyitotta rá az ajtót, miközben egy amerikai lánnyal hempergett. (Mindezekről részletesen később még szót ejtünk.) Harrison sokadjára mélyült el az indiai misztikában, Starr – Peter Sellers oldalán – önálló filmszerepre készült. Nem mellesleg megalapították az Apple nevű céget, és mindenekfelett gőzerővel dolgoztak új albumukon. Szóval minden más jobban érdekelte őket a sárga tengeralattjáró szürreális kalandjainál. Idő és kedv híján még arra se voltak hajlandóak, hogy a róluk mintázott rajzfigurákat szinkronizálják. Új Beatles-filmhez azonban új Beatles-dalok dukálnak, így aztán Brodax belekotort az EMI raktáraiban elfekvő, ki nem adott felvételekbe. Csupán négy használhatót talált, úgyhogy az 1968 júliusában bemutatott rajzfilmben többnyire korábbról már ismert és elhíresült Beatles-dalok szólnak. A premieren azért az együttes is megjelent. A sajtót az izgatta a leginkább, hogy Lennon Yoko Onóval az oldalán érkezett, McCartney pedig egyedül. A film amúgy jó fogadtatást kapott, és noha az eredeti célközönséget, a gyerekeket nem tudta megszólítani, újszerű látványvilágát erősen dicsérték. Következő, egyben utolsó közös filmjüket az a Michael Lindsay-Hogg csinálta, akivel korábban már leforgattak pár videoklipet (akkori nevén nevezve: promóciós filmet). Az alapötlet az volt, hogy hagyják a francba az elmúlt években oly gyakran és előszeretettel használt különleges és egzotikus hangszereket, meg a hozzájuk kötődő vágási és keverési trükköket, az egész szürreális és pszichedelikus hangzást, és visszatérnek tíz évvel korábbi énjükhöz, a három gitáron és egy dobszerkón, szűkített akkordokkal ledarált rock and rollhoz. A projekt ennek megfelelően a Get Back nevet kapta. Lindsay-Hoggnak az volt a feladata, hogy kamerákkal rögzítse, amint a Beatles új dalokat ír, fölveszi és a végén egy monumentális koncert keretében megmutatja őket a közönségnek. Végül is megvalósult, eltekintve attól, hogy monumentális koncert helyett 1969. január 30-án fölkapaszkodtak az Apple-irodaház tetejére, és ott nyomtak le pár dalt, addig, amíg a szemközti bank vezetősége rájuk nem hívta a rendőrséget. A Let It Be című filmet pedig ugyan 1970 tavaszán

megannyi viszontagságot követően bemutatták, és egy időben VHS-kazettán forgalomban is volt, később azonban bevonták, és hivatalos DVD- vagy BluRay-kiadása mindmáig nem is létezik. A kamerák ugyanis annak idején nemcsak az alkotómunkát rögzítették, hanem azt az ellenszenvet is, amellyel a szétesőben lévő banda tagjai egymás iránt viseltetnek. A Let It Be-t évtizedek óta rejtegeti a Beatles menedzsmentje, aminek az az oka, hogy a film nem felel meg az együttes még Brian Epstein által kialakított, és az 1990-es években újra föltámasztott imázsának. Lennon filmes ambíciói később kimerültek abban, hogy szerepelt Yoko Ono egy-két avantgárd rövidfilmjében. McCartney a nyolcvanas évek elején még egyszer megpróbálkozott a rendezéssel, és csinált egy nehezen behatárolható filmet (Give My Regards To Broad Street – talán krimi, talán nem, talán zenés film, talán nem), amivel még nagyobbat hasalt, mint a Magical Mystery Tourral annak idején. A legmesszebb ebben a műfajban Ringo Starr jutott, aki egyedi hangja és a nézők szemében gyorsan megszerethető figurája okán számtalan játékfilmben kapott és vállalt kisebbnagyobb szerepeket. Olyanokban is, amelyeknek kevés vagy olykor semmi köze nem volt a zenéhez. A legkevesebb affinitást a filmezéshez történetesen George Harrison mutatta, ezért nem kis meglepetést okozott, amikor egyszer csak mindenki számára váratlanul fejest ugrott a bizniszbe. Az egésznek az volt az előzménye, hogy Harrison huzamosabb ideje rokonszenvezett Eric Idle-lal és a Monty Python csoporttal (akikről John Lennon is azt nyilatkozta, hogy szívesebben lett volna közöttük a Beatles helyett). Kalóznak maszkírozva 1975-ben fellépett a Monty Python tévéshow-jában. 1978-ban pedig beszállt a csapat Brian élete c. vallási szatírájának finanszírozásába, mi több, néhány kocka erejéig a vásznon is feltűnt. Előtte mindössze annyi feltételt szabott, hogy el akarja olvasni a forgatókönyvet, minden továbbit Eric Idle-ékre bízott. A Pythonok kicsit tartottak ettől, lévén hogy az előző producer éppen akkor szállt ki a vállalkozásból – miután fölépítették a díszleteket Tunéziában, és minden adva volt a forgatás megkezdéséhez –, amikor végre hajlandó volt időt szánni a forgatókönyv elolvasására, majd gyorsan telefonált, hogy ő nem adja a pénzét ebbe a produkcióba. Hamarosan kiderült azonban, hogy Harrison esetében nem kell ilyesmitől tartaniuk: 4 millió fontot és fedezetül a saját házát ajánlotta föl. A jól sikerült premier után Harrison még abban az évben, 1979-ben

megalapította a HandMade Films nevű, filmkészítéssel foglalkozó vállalatot, amely rohamtempóban kiadott tíz B kategóriás filmet. A legsikeresebbnek közülük az 1981-ben, ugyancsak a Monty Pythonnal készített Időbanditák bizonyult. Ezt azonban gyöngébb és rosszabb alkotások követték. Pedig Harrison amerikai irodát is nyitott, és a HandMade kapcsolatba került a hollywoodi filmgyárakkal. Így keveredett a képbe 1986 elején a Metro–Goldwyn Mayer, amellyel karöltve a HandMade Films beszállt a Sanghaji meglepetés címmel készülő új brit komédia elkészítésébe. Ez volt a cég legdrágább mulatsága: 18 millió dollárba került. A film alapját egy pár évvel korábban megjelent, nem túl sikeres regény adta. Ami miatt mégis fölkeltette már az elejétől fogva a média figyelmét, az a két főszereplő volt: Madonna és botrányhős férje, Sean Penn. Valamint természetesen George Harrison. *** A forgatások már zajlottak, amikor Madonna és Harrison 1986 elején Londonban közös sajtótájékoztatót tartott. Mindketten fehér ingben és fekete kabátban jelentek meg. Utóbbit Madonna nyakig begombolta, Harrison ellenben kigombolta, szabadjára és közszemlére téve az ingen lévő Hawaiimintás foltokat. Madonna mindjárt a sajtótájékoztató elején leszögezte, hogy őt soha nem találta meg a Beatlemánia. Túl kicsi volt még, amikor az egész őrület zajlott, el kellett telnie némi időnek, míg értékelni tudta a dalaikat – akkorra viszont a Beatles már nem létezett. Harrison mindazonáltal – így Madonna – nagyszerű főnök, megértő és empatikus, és nem is annyira a szereppel kapcsolatban tud remek tanácsokat adni, hanem a tekintetben, hogy miként kell bánni a sajtóval. – Mikor hallott először Madonnáról? – szögezték a kérdést Harrisonnak, mire ő azt felelte: – Nem tudom. Néhány évvel ezelőtt. Madonna nem tudta kihagyni a ziccert: – Akkor, amikor a „Lady Madonna”-t írta. Ez tényleg magas labda volt. Még úgy is, hogy az 1968-as Beatles-slágert Paul McCartney szerezte. – Nem vagyunk rossz csapat, ugye? – tette föl Madonna a sajtótájékoztató

végén a költői kérdést, miután Harrison lezárta az újságírókkal való beszélgetést. Mindazonáltal az 1986 augusztusában bemutatott Sanghaji meglepetés kritikai és pénzügyi értelemben egyaránt óriásit bukott. Akik látták a filmet, biztosan nem csodálkoznak rajta. Felejteni való. Legközelebb 25 évvel a premierje után került újra némi reflektorfénybe, amikor a Daily Mail 2011. szeptember 9-i száma megszellőztette, hogy a forgatás során George Harrisonnak esetleg viszonya lehetett Madonnával, aki éppen akkor házasságának egyik válságos periódusát élte meg, a csöndes Beatle pedig, mint hírelik, soha nem vetette meg a szebbik nemet, és mindig élt a fölkínálkozó lehetőségekkel. *** Ekkor már több mint tíz éve élt együtt a mexikói születésű Olivia Trinidad Ariasszal. 1974-ben ismerkedtek meg – ugyanabban az évben, amikor Pattie elköltözött Friar Parkból. A lány annál a lemezcégnél titkárnősködött, amely Harrison lemezkiadójának is a forgalmazója volt. Harrisont olyannyira lenyűgözte az akkor 26 éves, karcsú, fekete hajú szépség (már ebben is éppen az ellentéte Pattie-nek), hogy állást ajánlott neki nem sokkal korábban alapított lemezkiadójánál, a Dark Horse-nál. Olivia nemcsak a titkárnője lett, hanem bizalmasa is, különösen azután, hogy amikor Harrison – föltehetően a Pattie-vel való szakítás lelki megterhelései, valamint új albumának sikertelensége miatt – komolyan és hosszabb időre lerobbant, és állapotában nem hozott javulást a nyugati orvostudomány, Olivia keresett neki egy kínai specialistát, aki kigyógyította őt a nyavalyáiból. Kapcsolatuk akkor vált hivatalossá, amikor George magával hívta más szempontokból meglehetősen balul sikerült, 1974-es amerikai turnéjára. Egy időben Los Angelesben éltek együtt, bár Harrison időnként magával vitte a lányt Angliába, így a liverpooli rokonokhoz is. Nagyon boldognak és kiegyensúlyozottnak tűntek. A barátok mind úgy látták, hogy Harrison számára végre elérkezett az igazi szerelem. A maga módján persze Pattie is igyekezett mindenben partner lenni, ám a bennfentesek egybehangzó véleménye szerint Olivia jelentette spirituális és lelki értelemben az igazi társat. Ráadásul ugyanúgy munkáscsaládból származott, ahogyan Harrison is. 1976-ban, tíz évvel a Pattie-vel tett első közös indiai útjuk után Olivia elkísérte Harrisont Indiába. Nem sokkal később a fekete hajú nő végérvényesen elfoglalta a szőke nő

helyét – nemcsak Harrison szívében és ágyában, hanem a kastélyában is. Sőt, csábos fehér-, vagyis feketeneműben fölbukkant az immáron közös fészekről szóló, „Crackerbox Palace” című dal videoklipjében is. Közösen gondozták a hatalmas kertet, a temérdek növényt. És leginkább élvezték a csöndet. Utóbbira Harrisonnak különösen nagy szüksége volt. Nemegyszer elmondta Oliviának, hogy amúgy se kötélből font idegrendszere mennyire nem bírja elviselni a zajokat. Éveken át emberek sikítoztak körülötte, most mindennél többre értékeli, ha csönd van. A Friar Park egészen másként kezdett festeni. A Pattie-vel ott töltött időszak alatt állandó káoszról, szabadosságról és párcserékről szólt. (Pattie egy interjúban egyenesen az őrültek házának nevezte.) Olivia érkezésével viszont a béke és a nyugalom szigete lett. Ellentétben a zenei karrierjével, amely az 1970-es évek végén komoly hanyatlásnak indult – és később se közelítette meg a korábbi csúcsokat –, Harrison magánélete végre megannyi viszontagság után minden jel szerint egyenesbe jött. Azt ígérte Oliviának, hogy miután kimondták a válást Pattie-től, feleségül veszi. Ez végül egy évvel később történt meg, zártkörű ceremónián, azt követően, hogy 1978 augusztusában megszületett közös fiuk, Dhani. A késlekedés oka az volt, hogy közben meghalt Harrison szeretett édesapja: a liverpooli sofőr, aki hajdan azt az iskolabuszt vezette, amelyik suliba vitte a még kölyök Beatles-tagokat. Egy dologról azonban a csöndes Beatle továbbra se tudott lemondani: a csajozásról. – Szerette a nőket, és a nők is szerették őt – ismerte el Olivia 2011-ben. – Ha csak mondott pár szót nekik, máris a lába elé omlottak. Nehéz volt olyan valakivel együtt élni, akiért ennyire rajonganak. Tulajdonképpen arról van tehát szó, hogy a második házassága alatt is voltak Harrisonnak gáláns ügyei, csak éppen míg annak idején Pattie tombolt ezek miatt, addig Olivia csöndesen szemet hunyt, és kivárta, hogy befejeződjenek. Bennfentesek történetesen tudni vélik, hogy a HandMade Filmsnél is dolgozott egy lány az 1980-as években – nagyjából egy időben azzal, amikor a Madonnával közös film készült –, akivel Harrison közeli, bizalmas viszonyt alakított ki. *** Harrison gyakran elutazott Makaóba, a forgatások helyszínére, de már a

felvételek megkezdése előtt is Londonban gyakran találkozott Madonnával. És utána is. Madonna egyébként kendőzetlenül szimpatizált vele, dacára annak, hogy állítólag volt már egy kényelmetlen élménye a Beatlesszel kapcsolatban: valamivel korábban kitessékelték egy Yoko Ono-féle házibuliból, amikor megkérdezte, hogy lesznek-e itt fiatalabb srácok is. A stáb tagjai és a barátok számára nyilvánvaló volt, hogy Harrison és Madonna remekül kijönnek egymással. Holott a forgatások nem voltak jó hangulatúak: Penn és Madonna hol egymást gyötörték, hol a rendezőt, Jim Goddardot. Harrison közvetítőként lépett föl. Ugyanakkor Madonnával inkább kesztyűs kézzel bánt, mint a férjével. A forgatás befejezte utáni sajtótájékoztatón volt is egy emlékezetes kifakadása azok ellen, akik azt hánytorgatták, hogy Madonna nem könnyű eset és nem egyszerű vele dolgozni. Többet nem tudunk. Annyi bizonyos, hogy javarészt a Sanghaji meglepetés kudarca nyomán Harrisonnak elege lett mindenből. Mielőtt kiszállt a filmiparból, még iszonyatos pénzeket veszített. A mozihoz azonban filmzene is dukál: majdnem négy év zenei értelemben vett hallgatás után George Harrison beült házi stúdiójába, és gyorsan megírt, majd fölvett három vadonatúj dalt. Ezzel tette meg az első lépéseket azon az úton, amely az 1987 végén megjelent és az egyik legjobb Harrison-albumként számon tartott Cloud Nine című nagylemezhez vezetett. Úgyhogy ha mást nem, annyit mindenképpen köszönhetünk a Sanghaji meglepetésnek – és közvetve Madonnának, aki egyébként nem énekel a filmben –, hogy a csöndes Beatle általa tért vissza ahhoz, amihez a legjobban értett: a zenéhez. És folytatta tovább e tekintetben valóban csöndes életét. Új barátjával, Tom Pettyvel, akivel az 1980-as évek végén zenekart is alapított, gyakran emlegették, milyen jó volna hosszas turnékra indulni és megint hatalmas tömegek előtt lépni föl. Aztán amikor konkrét lépésekre került volna sor, mindig visszakozott. Inkább maradt otthon, a kastélyában, szeretett virágai között. Na és persze Oliviával, aki minden pletyka és állítólagos affér dacára Harrison mellett maradt annak élete végéig. Szerepelt férje 1987-es, „This Is Love” című dalának videoklipjében, és ott volt akkor is, amikor 1999 végén egy elmebeteg merénylő betört a Crackerbox Palace-ba, és kevés híja volt, hogy George ne úgy végezze, mint 19 évvel korábban Lennon. És ott volt akkor is, amikor kiderült, hogy Harrisonnak tüdőrákja van, és áttétek jelentkeztek az agyában. Ott volt vele a svájci gyógykezelésen, és ott volt

Harrison halálos ágya mellett, Los Angeles-ben 2001. november 29-én.

„Fuss, Cyn, fuss!”

John Lennon és első felesége, Cynthia Powell 1964-ben Bangor kicsinyke város. Egyike a legkisebbeknek, nemcsak Walesben, de egész Nagy-Britanniában is. Lakosainak száma ma sem éri el a 20 ezret. Ám amilyen kicsi a bors, olyannyira erős: Bangor történelme 1500 évre nyúlik vissza. Az ottani püspökség konkrétan az egyik legidősebb NagyBritanniában. Katedrálisának alapjait a Krisztus utáni 6. évszázadban kezdték el lerakni. Mint ahogy az se utolsó dolog, hogy Bangorban van a leghosszabb főutca – nem csupán Walest, hanem Nagy-Britanniát tekintve is. A település már a 16. század közepén iskolával büszkélkedhetett, a 19. század vége óta egyetemnek ad otthont. A II. világháború és az angliai légi csata idején pedig a BBC egyes stúdióit ide menekítették Hitler bombázói elől. A városka mégsem ezekkel írta be nevét a (populáris) kultúra történetébe. Hanem avval, hogy mint már említettük, 1967. augusztus 25-én Bangorba utazott a Beatles, hogy részt vegyen új ideáljuk, az indiai csodaguru, Maharishi Mahesh transzcendentációs meditációs kurzusán a fentebb emlegetett egyetem luxuskörülményeket éppenséggel nem biztosító, ám a különben nem olcsó megtisztulási folyamathoz tökéletes és szerény helyszínt jelentő kollégiumába.

Vessünk hát egy pillantást a London északi részén fekvő, de még mindig a belvároshoz sorolandó Euston vasútállomásra, ahonnét a kérdéses nap reggelén a Beatles és sleppje útra kelt Wales felé, a megtisztulás és a megvilágosodás meglehetősen haloványnak tűnő, ám általuk mindenképpen megragadni szándékozott reményében! *** A döntés sietve született. A banda tagjai – kivéve Ringót, aki igazoltan volt távol, elvégre akkor született meg második fia, Jason – az előző nap a londoni Hilton szálló egyik különtermében privát audiencia keretében találkoztak a jógival, aki közölte a számára állítólag ismeretlen, ám ennek dacára roppant szimpatikus fiatalemberekkel, hogy az eddigi rossz életmódjuktól, különösen a drogoktól és más káros szenvedélyektől való megszabadulásig vezető út hosszú és rögös, nekik pedig rengeteget kell tanulniuk. Jobb tehát minél előbb elkezdeni az okulást. Még annál is jobb, ha mindjárt másnap megkezdik új életüket. Ő ugyanis történetesen azon a hétvégén a walesi Bangorban fog tartani egy exkluzív kurzust, ahová szeretettel várja a (minek is?… szóval a) Beatles tagjait is. Valamint természetesen mindazokat, akik baráti körükből érdeklődnek a transzcendentációs meditáció tana iránt – miáltal kellően ellazulnak és megnyílnak ahhoz, hogy onnantól fogva képesek legyenek fölfogni és megérteni a világ mélyebb, előttük egyelőre még rejtett összefüggéseit. A Beatles elfogadta az invitálást. Lennon, Harrison és McCartney nem csupán az apasági lázban égő Ringót rángatta bele – igazából nem kellett rángatni, a csapat akkor még jobbára együtt mozdult mindenhova, különutakról nemigen lehetett szó a csordaszellem jegyében –, hanem Mick Jaggernek is szóltak, aki jelezte, hogy magával viszi barátnőjét, a szintén szakmabéli Marianne Faithfullt. Mrs. Lennonon és Mrs. Harrisonon, továbbá utóbbi húgán, Jennyn kívül pedig Lennon egyik újdonsült barátja, valamint Jenny akkori kedvese, a mágikus találmányairól elhíresült, görög származású Mágus Alex, azaz Alexis Mardas is csatlakozott. Őt egyébként legalább akkora csodagurunak tartották az elektronika és a művészetek egyedi összekapcsolásának lehetősége terén, amekkorának mentális téren Maharishit. (Szegény jógi akkor még nem tudhatta, mekkora balekség volt a részéről elfogadni Mr. Mardas jelentkezését is a bangori tanfolyamra! Alig fél évvel

később ugyanis a mágikus görög lesz az, aki az indiai Rishikeshben Lennon és Harrison előtt konkrétan rávilágít a csodaguru tanításai és megnyilvánulásai közötti különbségekre.) Hívták Brian Epsteint is, ő viszont elfoglaltságra hivatkozva egyelőre annyit tudott ígérni, hogy majd később utánuk megy. Az volt megbeszélve, hogy George és Pattie, illetve Ringo Lennonékhoz mennek, Kenwoodba, ahonnét az Anthony nevű hallgatag walesi sofőr Lennon pszichedelikus színekre festett Rolls-Royce-án elszállítja őket a londoni vasútállomásig. Cynthia és John el is készültek időben, a többiek azonban késtek, nem kis idegeskedést – és mint látjuk majd: kellemetlen utóhatást – okozva. Cynthia különösen bosszankodhatott, hiszen férje egy, a hétvégére tervezett líbiai kiruccanást mondott le a megvilágosodás kedvéért – arra hivatkozott, hogy ha már házhoz jön ez a lehetőség, nincs okuk mást választani. Különben is, mindnyájukra ráfér az új élet és előtte egy kis megtisztulás. A Rolls-Royce végül el tudott indulni Kenwoodból, Anthony rendesen rátaposott a gázra, így esett, hogy öt perccel a vonat indulása előtt kipattantak az állomás épületénél a kocsiból, és egyöntetűen rohanni kezdtek a vágányok felé, ahol már javában bent állt a vonat. Lennon futott elöl, a többiek mögötte, leghátul pedig, meglehetősen szomorú látványt nyújtva, de korántsem meglepő módon Cynthia, aki a saját és a férje kofferét cipelve igyekezett tartani a lépést. Nem sikerült neki. A bangori vonat melletti peron tele volt újságírókkal és rajongókkal. Ki tudja, hogy kerültek oda, ám ezen se kellett különösebben csodálkozni. Mindig megneszelték, bármennyire is titokban volt tartva, ha a Beatlesszel történik valami. Szegény Cyn lemaradt a csomagokkal. Ráadásul a peron elején útját állta egy tagbaszakadt rendőr. Hiába magyarázta Cynthia kétségbeesetten, hogy ő is a banda tagja, és szeretne velük együtt eljutni Bangorba, a derék és kötelességtudó hatósági személy megrázta a fejét (óvatosan persze, nehogy leessen a sisakja), és közölte, hogy: – Sajnálom, hölgyem, fölösleges úgy rohannia, a vonat pillanatokon belül indul. Lennon addigra persze már a szerelvényen volt, az egyik vagon ablakából kihajolva ordítozott a feleségének, előbb arra biztatva, hogy fusson, ahogy csak bír, utána pedig azt, hogy mondja meg a rendőrnek, hogy ő is hozzájuk

tartozik. Mindhiába. A mozdony éleset sípolt, a vonat nekilódult, Cynthia Lennon pedig ott állt a peronon, hóna alatt a bőröndökkel, a folyamatosan villogó vakuk kereszttüzében, és vigasztalhatatlanul zokogott. Holott – legalábbis látszólag – nem volt akkora a baj. Semmi olyasmi nem történt, amit ne lehetett volna megoldani. Az állomáson történetesen ott volt Epstein munkatársa, Peter Brown is, akit a menedzser azért küldött oda, hogy árgus szemekkel figyeljen, és ha kell, intézkedjen. Hát most szükség is volt rá. Először is meg kellett vigasztalnia Cynthiát, másodsorban kerítenie kellett egy autót, amely a többiek után szállítja Lennon feleségét és a házaspár kofferjeit. Utóbbit volt egyszerűbb orvosolni. Csak föl kellett hívni a jó öreg Neil Aspinallt, aki még a kezdeti időkben, Liverpoolban a föllépések helyszínére, azaz egyik kocsmáról a másikra fuvarozta a Beatlest, és később is különféle címeken a szolgálatukban maradt. Ő pedig hamarosan az állomáson termett, és nem sokkal később már süvített is az autója Cynthiával együtt Bangor felé. Cynthia akkor már nem sírt, vigaszt azonban nemigen lelhetett. Nagyon jól tudta ugyanis, hogy nem csak a vonatról maradt le. Hanem annál sokkal többről. És még csak nem is a transzcendentációs meditációban való elmélyülésről, hiszen mintegy hatórai autókázást követően csatlakozhatott a többiekhez. Jószerivel egyszerre érkeztek meg Bangorba. Egyszerre, ám külön-külön. – Amikor lekéstem a vonatot – mesélte később Cynthia –, azonnal világossá vált számomra, hogy ez afféle előjel. Ahogy láttam távolodni azokat az embereket, akiket szeretek, a szívem mélyén tudtam, hogy ez a jövőm. *** Cynthia Powell Anglia északnyugati csücskében, a Lancashire megyében lévő Blackpoolban született 1939. szeptember 10-én. Ennek az információnak azért van releváns értéke, mert egyrészt azt jelentette, hogy Cyn 10 hónappal és 30 nappal volt idősebb első férjénél. Másrészt pedig eme első férj – John Lennon – 28 évvel Cynthia születése és öt évvel a házasságkötésük után olyasmit énekelt zenekara, a Beatles egyik legsikerültebb dalában („A Day In The Life”), pár hónappal a vasútállomáson történtek előtt, hogy azt olvasta az újságokban, hogy 4000 lyuk van a

Lancashire megyei Blackpoolban. Kérdés, hogy amikor a szöveget írta, eszébe jutott-e a felesége, akivel akkor már meglehetősen hűvös viszonyt ápolt – már ha ápolt egyáltalán, nem pedig csak átnézett rajta. Mindenesetre a Beatles-legendárium szerint a dal eme szövegrészletét valóban egy újsághír ihlette, miszerint nevezett településnek annyira kátyúsak az útjai, hogy 4000 lyukat számláltak meg rajtuk. Cyn családja – középosztálybeli família, a papa a General Electric Companynél dolgozott – tősgyökeres liverpooli volt, ám a II. világháború idején, tartva attól, hogy a Luftwaffe támadni fogja a nyugat-angliai kikötővárost (ez később be is következett, a Beatles-legendáriumban klasszikus történet, hogy John Lennon éppen egy bombatámadás közepette született meg), nem sokkal azt követően, hogy Őfelsége kormánya hadat üzent a Harmadik Birodalomnak, Lillian Powellt – aki addigra már két fiúgyermek boldog édesanyja volt – a német bombák elől több más, ugyancsak áldott állapotban lévő nővel együtt a biztonságosabbnak ítélt Blackpoolba menekítették. A család később innét még arrébb, egy Hoylake nevű településre költözött, és csak a világháború után tért vissza Liverpoolba. A kis Cynthia különleges rajztudása és művészi képességei hamar megmutatkoztak. Tizenegy éves korában megnyerte a Liverpool Echo rajzpályázatát, egy évvel később már a városi művészeti középiskolába járt. Tizenhét éves volt, amikor édesapja, Charles tüdőrákban meghalt, ám halála előtt arra intette egyetlen leányát, hogy hagyjon föl művészi ambícióival, és inkább tanuljon valami rendes szakmát, hogy a saját lábára tudjon állni, és ezáltal is segíthesse megözvegyült édesanyját. Ám a mama ezt másként gondolta. Inkább albérlőket fogadott, csak hogy Cynthia elkezdhesse a tanulmányait a liverpooli képzőművészeti főiskolán. Ugyanott, ahol például Stuart Sutcliffe, a Beatles ötödik tagja, aki még az első kislemez, a Love Me Do felvétele előtt meghalt, vagy Bill Harry, aki Mersey Beat címmel zenei szaklapot alapított a liverpooli zenei élet, azon belül is annak első számú csillaga, a Beatles népszerűsítésére. (Harryvel egyébiránt Cyn már a középiskolában találkozott.) És persze a főiskola hallgatói közé tartozott John Lennon, akinek korábbi kapcsolatai közül a Beatles-legendárium egy Barbara és egy Thelma nevű lányról emlékezik meg, és aki ugyanazokra a grafikaórákra járt, amelyekre Cyn, és mivel soha nem volt ceruzája, mindig tőle kért kölcsön. Közben nem átallott hangosan, az érintett füle hallatára élcelődni a hallgatag, félszeg és csöndes lányon, akinek jelenlétében nem szabad disznó vicceket mesélni.

Ugyanakkor Cynthia magas volt, szőke és karcsú. Nagyjából úgy nézett ki, ahogy Lennon nőideálja, Brigitte Bardot. Cynthia később úgy emlékezett vissza, hogy két dolog fogta meg igazán Lennonban. Az egyik az, hogy állandóan nyüzsögtek körülötte az emberek, akiket ő folyton megnevettetett. Groteszk humora volt, és egyfolytában úgy viselkedett, akár egy bohóc. A másik, hogy látványosan igyekezett megszabadulni azoktól a középosztálybeli kliséktől, amelyekbe mind ő, mind Cyn beleszületett. Adta a bohém és laza művész csávót, és persze mindenkit levett a lábáról. Cynthia ugyanakkor kifinomult női intuíciójával és empátiájával megérezte, hogy a vagány, bőrzakós, nagypofájú imázs mögött egy félszeg, bizonytalan ember lapul, és a harsánysággal John voltaképpen valódi énjét igyekszik palástolni. Lennon személyiségére ugyanis nagy hatást gyakorolt őt nevelő nagynénje, Mimi néni, aki nagyon kemény nő volt, és mindig domináns a férfiakkal szemben. Lennon tartott tőle, és amikor ideigóráig kiszabadult az otthoni meghunyászkodásból, egyből teddy boyjá változott. (Cynthia egy 2005-ös interjúban fölpanaszolta, hogy miután az ő és John fia, Julian megszületett, Mimi semmiféle segítséget nem nyújtott a gyereknevelésben. Egyáltalán nem úgy viselkedett, mint valamiféle nagymama.) A love story majdhogynem szokványos jelenettel indult. A főiskolai év végén Lennon elhívta Cynthiát a szemesztert lezáró buliba, aki erre elkezdett valami hoylake-i srácról hablatyolni, akivel eljegyezték egymást. Ez természetesen nem volt igaz, Cyn egyszerűen megijedt a rámenős és harsány Lennontól, különösen azután, hogy az erre még inkább ráförmedt: – Csak bulizni hívtalak, és nem feleségül kértelek, világos? – azzal faképnél hagyta a könnyeivel küszködő Cynthiát. Később azonban visszament hozzá, és megismételte a meghívást. A bulit a liverpooli főiskolások kedvelt szórakozóhelyén, a Ye Cracke nevű sörözőben tartották. Cynthia eleinte pocsékul érezte magát, a meghívás ellenére ugyanis Lennon egyszerűen keresztülnézett rajta. Mintha ott se lett volna, egyfolytában a haverjait röhögtette. A lány már épp készült hazamenni, mire Lennon látványosan elkezdte kitüntetni a figyelmével. Innentől fogva minden remekül ment. Cyn és John még aznap éjjel Lennon legnagyobb cimborájának, Stuart Sutcliffe-nek a lakásában lefeküdtek egymással. ***

Kapcsolatuk döcögve indult, és eleinte ennek megfelelően alakult. Féltékenységi jelenetek, összeveszések, szakítások és könnyes kibékülések követték egymást. Egy alkalommal például Lennon azért verte meg Cynthiát, mert előző este egy buliban Sutcliffe-fel táncolt. A történet itt véget is ért volna, ha másnap Lennon nem hívja föl a lányt és kér tőle reszketeg hangon, esdekelve bocsánatot. A család és a barátnők mindenesetre óva intették az érzékeny lelkű szépséget az időnként brutalitásra és végletekig kifacsart, durvaságba menő iróniára hajlamos, vad, semmit és senkit nem tisztelő Lennontól, akinek nyilvánvaló tehetsége és lehengerlő egyénisége elbűvölte Cynthiát. Ráadásul a kapcsolat nem is volt rá föltétlen jó hatással. Olyan értelemben véve legalábbis nem, hogy az addig eminens tanuló Cynthiának egyszerre csak elkezdtek romlani főiskolai vizsgaeredményei. Már nem akart mindenáron grafikus és művész lenni. Teljesen föloldódott Lennon személyiségében. Több mint egy éve tartott ez a se veled, se nélküled állapot, amikor a Beatles (vagyis annak ősformációja, még öt taggal, Pete Besttel a dobok mögött) első hamburgi kiruccanását tette, ahol rossz hírű mulatókban léptek föl, két sztriptízszám között, matrózok, dílerek és prostituáltak előtt. Lennon hosszú, érzelmes leveleket írt Cynnek, aki a második hamburgi vendégszereplés alkalmával, 1961-ben Dot Rhone, Paul McCartney barátnője társaságában ki is utazott Hamburgba két hétre, addig, amíg a főiskolán – amelyet Lennon akkor már mellőzött, a rock and roll vált élete első számú céljává – tartott a húsvéti szünet. Valószínűleg ekkor vált véglegessé, hogy ő és Lennon egy pár. Kapcsolatuk különösen szorossá vált, miután Lillian Powell a rokonaihoz Kanadába költözött, Cyn pedig egy szál magára maradt Liverpoolban. Lakást kellett bérelnie, és hát kihez fordult volna máshoz, mint kedvese morózus és szigorú nevelőanyjához, egyben nagynénjéhez, Mimi nénihez, aki ki is adott számára egy szobát, de ennek fejében Cynnek el kellett végezni náluk a házimunkát. Megélhetése még így se volt biztosítva, úgyhogy a lány a főiskola mellett eladóként dolgozni kezdett egy boltban. Nem kevés cinizmussal azt is meg lehetne említeni, hogy Johnt és Cynt egyebek mellett az is összekötötte, hogy mindketten súlyosan rövidlátók voltak, ám egyikük se hordta a nyilvánosság előtt a szemüvegét. Magyarán vaksin pislogtak bele a világba. Cynthia 1962 nyarán teherbe esett. Lennon – aki Cyn visszaemlékezése

szerint mindig védekezés nélküli szexuális életet élt – erre csak ennyit mondott: – Nincs mit tenni: összeházasodunk. És lőn. A házasság 1962. augusztus 23-án megköttetett. Mégpedig egy villámgyors, minden díszt nélkülöző ceremónián, amelyről fotó sem készült, de még virágok sem voltak, sem Cynthia karján, sem az anyakönyvvezetői hivatalban. Szülők és rokonok nem voltak jelen, csupán Brian Epstein, valamint Paul McCartney és George Harrison – utóbbi ráadásul tovább rontotta az ünnepélyesnek amúgy se nevezhető eseményt, amikor az anyakönyvvezető fölszólítására ő lépett előre a vőlegény helyett. Utána Epstein meghívására és kontójára megebédeltek. Igyekezniük kellett, a Beatlesnek ugyanis alig pár órával később – csakúgy, mint az előző este – föllépése volt. Mindez Epstein szemszögéből nézve a lehető legrosszabb időben történt, pár nappal azelőtt, hogy a Beatles első lemezfelvételére indult az EMI-hoz. A nászútra a Love Me Do felvétele után került sor. Szeptember 16-án az ifjú pár elutazott Párizsba – ahol egyébként Lennon egy évvel korábban már járt, mégpedig abból az összegből, amelyet a rokonságtól kapott teljes körű nagykorúsága, azaz 21. születésnapja alkalmából. Csak éppen akkor útitársnak nem Cynthiát, hanem Paul McCartney-t vitte magával. A nászútra pedig éppenséggel Brian Epstein kísérte el az alig egy hónapos Lennon házaspárt. Annyit azonban föltétlen írjunk a menedzser javára, hogy a terhesség alatt Cynthia egy általa bérelt lakásba költözhetett, és Epstein fizette annak a privát kórháznak a számláit is, ahol 1963. április 8-án – akkor, amikor a Beatles berobbant az emberek tudatába – megszületett Julian (akit Lennon később „szombat esti különkiadásnak” nevezett, merthogy az emberek többsége „egy üveg viszkiből kerül elő”). Epstein terve és szándéka szerint Cynthiát titkolni kellett – leginkább a rajongó lányok elől, attól félvén, hogy azok nem fognak a szívükbe fogadni egy családos bálványt. Az inkognitót 1963 végéig sikerült megőrizni, akkor kezdtek el keringeni a hírek a sajtóban Lennon eltitkolt feleségéről és fiáról. Addigra a Beatles kellően megszilárdult trónját már ez se tudta megingatni. A rajongók is megbocsátottak, Epstein pedig rájött, hogy lehet úgy csűrni-csavarni a dolgokat a média előtt, hogy a lehető legjobbat hozzák ki a sztoriból. Ezzel egy időben a Lennon család Londonba költözött. A költözést

Cynthia intézte, majdhogynem teljesen egyedül, elfoglalt férje nem ért rá sem a szervezésben, sem a csomagok cipelésében segíteni. Nem sokat laktak a fővárosban. 1964 nyarán beköltöztek egy 27 szobás, weybridge-i, Tudor-stílusú házba, amelyet Kenwoodnak neveztek. Azért erre a helyre esett a választásuk, mert közel volt Esherhez, ahol Epsteinnek is háza volt (és ahol fél évvel később, engedve menedzserük azon intésének, miszerint éljenek egymáshoz minél közelebb, George Harrison is házat vásárolt). A tippet egyébként Walter Scratchtól, a Beatles könyvelőjétől kapták. Lennon 20 ezer fontot fizetett az ingatlanért, majd egy Kenneth Partridge nevű dizájner tervei alapján alaposan átalakíttatta. A birtok közelében egy golfpálya működött, amelynek üzemeltetői komolyan aggódtak, hogy a gondosan nyírott gyepet tönkreteszik a rajongók, akik majd a pályán keresztül próbálják Lennon házát megközelíteni. A klub egy időben nyilatkozatot is tett közé, miszerint sem Lennont, sem Ringót (aki ugyancsak Weybridge-be költözött) nem óhajtja tagjai között látni. – Amikor meghallottam, hogy itt van a ház háta mögött egy golfpálya – mesélte később Lennon –, majdnem nem vettem meg a pecót, mert attól féltem, hogy a fickók onnét majd bemásznak a kertembe, és nálunk keresik a labdáikat. Fölszólítottak bennünket arra, nehogy be akarjunk lépni a klubba. De ez igazából eszünk ágában sem volt. Egyikünk se érzett különösebb affinitást a sportok iránt. Miután a nyilvánosság előtt ismert lett kiléte, Cynthia legálisan kísérhette el férjét a Beatles első amerikai turnéjára. Ugyanakkor ez volt az utolsó ilyen alkalom. Mint kiderült, a turnézás nem Cynnek való. Megalázó volt számára, hogy külön autóban vitték (Lennon a banda tagjaival közös kocsiban ült), Epstein rendre berzenkedett, hogy ne szerepeljenek közös fotón, és az is megesett, hogy egy biztonsági őr nem engedte be valahova, mert nem hitte el, hogy ő Lennon felesége. Emellett közvetlen közelről kellett látnia a rajongó lányok férje iránti imádatát, és tűrnie, hogy a lelki megaláztatásokon túl időnként egy-egy elvakult hölgy féltékenységében megrugdalja. *** Tény és való, Cyn nem tudta Lennont követni. Föltehetően nem is akarta. Két külön világ voltak, és az övébe nehezen fért bele az a zaj meg az a reflektorfény, ami a Beatlesszel járt. Lennon ráadásul a turnék (amelyeket ő később Fellini Satyricon című filmjéhez, illetve a benne ábrázolt orgiákhoz

hasonlított), a felvételek és az egyéb teendők miatt folyton úton volt. Ő maga is tudta, hogy nemcsak hogy keveset törődik a feleségével meg a fiával, de rosszul is bánik velük. Az alapvetően McCartney által szerzett és Jimmy Nicollal kapcsolatban már emlegetett, „Getting Better” című 1967-es Beatlesdalba saját magáról írta bele azokat a sorokat, hogy: „Dühös fiatalember voltam Vertem a feleségemet, És elvettem tőle azokat a dolgokat, Amiket szeret” Cynthia és Julian egyaránt megszenvedték agresszív kitöréseit. Nem beszélve az afférokról. És itt ne csak arra gondoljunk, amikor a hollandiai turné idején egy amszterdami bordélyházból látták négykézláb kijönni. És még csak ne is Maureen Cleave-re, az újságírónőre, akiről állítólag a „Norwegian Wood”-ban megénekelt kaland szól. Vagy mondjuk Eleanor Bronra, aki a Help! című Beatles-filmben szerepelt, és állítólag ugyancsak volt valami közte és Lennon között. Mindezeken túl nemrég derült ki például, hogy Lennonnak hosszú időn keresztül szeretője volt a nála 8 évvel idősebb, tragikusan fiatalon elhunyt énekesnő, Alma Cogan is (akinek jellegzetes előadói stílusát főiskolás éveiben még előszeretettel kifigurázta a haverok előtt). Cynthia a már említett 2005-ös interjúban mindezekről azt mondta, hogy tudott róluk. Nem volt teljesen hülye. Nyilvánvaló volt számára, hogy mi minden történik a turnék során. Nem beszélve arról, hogy 1968 tavaszán, amikor hazafelé tartottak a Beatles indiai kiruccanásáról, Lennon alaposan beviszkizett a repülőn, és részegen kitálalt szeretőiről a feleségének. Az már csak utolsó csepp volt a pohárban, amikor pár héttel később egy görögországi nyaralásból a vártnál korábban hazaérve Cynthia Kenwoodban in flagranti kapta férjét a japán avantgárd művésszel, Yoko Onóval. Az utat éppenséggel Lennon javasolta a feleségének. Azt mondta, ő nem tud vele tartani, mert túlságosan elfoglalt a Beatles készülő lemezének tervezett felvételeivel, továbbá az induló Apple cég ügyeivel, de útitársnak és kísérőnek rábeszélte néhány cimboráját. Úgyhogy Cynthia nem volt egyedül, amikor meglepetésszerűen hazaérkezett: vele volt Pattie Boyd húga, Jenny, valamint a Beatles elektronikai fenoménje, a már emlegetett Mágus Alex is.

Lennon és Ono az 1968. május 21-ről 22-re virradó éjszakát Kenwoodban töltötték, részben szexszel, részben azzal, hogy fölvegyék azt az avantgárdnak nevezett, hörgésekből, sóhajokból és visítozásokból álló hanganyagot, amelyet néhány hónappal később Two Virgins címmel fognak lemezen kiadni. Május 22-én délután négykor Pattie és Alex társaságában Cynthia betoppant, és a párocska éppen egy szál fürdőköpenyben valami különleges szerelmi és meditációs szeász keretében farkasszemet nézett egymással. *** Yoko később úgy nyilatkozott, hogy Cynthia ekkor már tudott a viszonyukról. Cynthia ezt tagadta. Elismerte, hogy valóban találkozott korábban Yokóval, aki néha akkor ugrott be Kenwoodba, amikor Lennon nem volt otthon, úgyhogy – nem szerelmi témájú – üzenetet hagyott neki, ám a jelenet, ami a görögországi vakációból hazatérve fogadta, sokkolta. Az éjszakát Jenny Boyd és Mágus Alex közös lakásában töltötte, ahol némi italozás után Jenny elaludt, Alex pedig megpróbált rámászni Cynthiára – az se zavarta különösebben, hogy a nő előtte teleokádta a fürdőszobát. Miután Cyn másnap hazament Kenwoodba, Yoko Onót már nem találta ott, Lennon pedig az iránta és Julian iránti hatalmas szeretetét bizonygatta. Nem sokkal később Lennon McCartney társaságában New Yorkba repült, Cynthia meg újabb, ezúttal búfelejtő vakációra indult, Olaszországba, a fiával és a rokonaival. Ezen az úton ismerkedett meg az olasz szállodatulajdonossal, Roberto Bassaninivel, akivel kapcsolatban később az a pletyka kelt szárnyra, hogy már korábban viszonyuk volt (Cynthia ezt cáfolta). Itt, Pesaróban érte őt utol az éjszaka közepén váratlanul megérkező Mágus Alex egy újabb kavarással, történetesen avval a hírrel, hogy Lennon házasságtörés címén be akarja adni a válópert. – Válni akar? És házasságtöréssel vádol engem? Pont ő? – robbant ki a düh Cynthiából, aki ekkor talán már joggal gyanakodott arra, hogy a görög elektronikai fenomén összejátszik Lennonnal és Onóval. Amikor a Beatles tagjai 1968. július 17-én megjelentek Yellow Submarine című rajzfilmjük londoni premierjén, az újságírók nemcsak azt figyelték csodálkozva, hogy pillanatokon belül akkora tumultus és tömeghisztéria keletkezett, hogy az a már-már elfeledett Beatlemánia legszebb pillanatait idézte, hanem azt is, hogy Lennon Yoko Onóval érkezik.

– Hol a felesége? – vakkantotta oda az egyik riporter a tömegben a biztonsági emberek segítségével utat törni próbáló Lennonnak, mire az hasonló tömörséggel válaszolt: – Nem tudom. A válópert végül Cyn adta be, augusztus 22-én, azon a napon, amikor megtudta, hogy Yoko Ono terhes. A japán avantgárd művész később elvetélt, ám ez nem akadályozta meg a procedúra lefolyását. A folyamat nem volt egyszerű, és leginkább Julian örökösödési jogait, konkrétabban a ráeső vagyonrészt érintette – részben hátrányosan, mivel a bírósági végzésben volt egy pont, miszerint amennyiben John Lennonnak újabb gyereke születik, a Julianre eső rész csökken. Ez 1975-ben, Sean Lennon megszületésével be is következett. Cynthia anyagi helyzetét nagyban megrendítette a válás. Rengeteg holmit eladni kényszerült. A Lennontól kapott tárgyak közül egyetlenegyet tartott meg: egy jádegyűrűt, amelyet volt férje a Beatles japán turnéjáról hozott neki 1966-ban. Attól a pillanattól fogva, hogy Yoko Onót rajtakapta a férjével, Cynthia kapcsolata a Beatlesszel megszakadt. A banda és sleppje közül sokáig egyedül Mal Evansszel tudott beszélni, aki azzal igyekezett vigasztalni, hogy ne vegye úgy szívére a dolgot, minden popsztár félrekefél. Később Paul McCartney párszor fölhívta Cynt, képeslapokat küldött neki, valamint egyszer meg is látogatta átmeneti otthonában – amely történetesen Ringo egyik lakása volt –, ölbe vette Juliant, leült a zongorához és énekelni kezdett neki. Ezekből a futamokból született meg a „Hey Jude” című dal. A válási procedúrát mindazonáltal Cynthia nem csak az anyagiak tekintetében élte meg roppant nehezen. Az 1968 őszén róla készült fotók egy végtelenül összetört, valós életkoránál (ne feledjük, ekkor még csupán 29 éves) legalább egy évtizeddel idősebb nőt mutatnak. – El se tudtam képzelni, hogy ez velem megtörténhet – mesélte később. – Még esélyem se volt arra, hogy Johnnal tisztázzam a dolgokat. Olyan gyorsan el lettem távolítva, ahogyan a sebészkés vágja le sürgős esetekben az üszkösödő végtagot. Nemcsak Johnnal kellett szakítania, hanem egész életével, és mindazzal, amit addig a Beatleshez való tartozás jelentett. A férjével ezt követően legközelebb akkor találkozott, amikor Cynthia és Julian visszaköltöztek Kenwoodba, mert Lennon és Ono úgy döntött, inkább saját közös rezidencia után néznek. Lennon Yokóval az oldalán érkezett, és

folyamatosan azt gagyogta, hogy tisztában van vele, hogy Cynthia megcsalta őt valakivel a közös indiai útjuk során. Cyn ezek után rövid úton kitessékelte a párocskát. 1970 nyarán férjhez ment Bassaninihez, három évvel később elváltak. 1976-ban egy John Twist nevű mérnökkel kötött házasságot. A kettő közötti időszakban viszonylag többször találkozott Lennonnal, aki 1973 őszén elköltözött Yokótól, és másfél évig May Pang volt a barátnője. May és Cyn egész jó barátságba keveredtek egymással: Julian abban az időszakban évente kétszer az Egyesült Államokba repült az apját látogatni, és az útra időnként Cyn is elkísérte. Egészen addig, amíg Lennon ki nem fakadt, hogy volt felesége bizonyára vissza akar térni hozzá, mert tudja, hogy most éppen nem Yokóval van. Amikor 1975 elején Lennon és Ono ismét összejöttek, Cyn nem engedte többé Juliant az USA-ba. Ő se találkozott többet John Lennonnal. 1980. december 9-én éppen Maureen Cox, Ringo volt felesége házában tartózkodott, amikor megcsörrent a telefon. A vonal túlsó végén Ringo volt, aki közölte a két nővel, hogy Lennont két órával korábban New Yorkban lelőtték. Cynthia 2002-ben negyedjére is férjhez ment, ezúttal egy klubtulajdonoshoz. 2015. április 1-jén hunyt el tüdőrákban. Tíz évvel korábban, a már emlegetett interjúban úgy nyilatkozott, hogy a legkedvesebb emléke John Lennonról (akiről egyébként több könyvet írt, az egyik megjelenését Lennon sikertelenül próbálta megakadályozni) az, amikor későbbi férje főiskolai éveik alatt az „Ain’t She Sweet” című dalt énekli neki. Talán ez a közös élmény inspirálta Lennont arra, hogy 1961 őszén, amikor egy Tony Sheridan nevű énekes lemezén működtek közre kísérőzenekarként, a Beatles ugyanekkor saját felvételt is készítsen erről a dalról. Az viszont föltehetően mindkettejük számára nyilvánvaló volt, hogy az a kis incidens 1967 augusztusában a londoni pályaudvaron szimbolikusnak is tekinthető: a vonat akkor minden értelemben elment Cynthia orra elől, és olyan messze vitte tőle Lennont, ahová ő már nem bírta követni. John Lennon egyébként egyetlenegyszer találkozott ifjúkori ideáljával, Brigitte Bardot-val, akinek fotóját sokáig a hálószobájában tartotta. Amikor a Beatles 1964 elején Párizsban járt, BB elfoglaltságra hivatkozva elutasította a meghívást, miszerint látogassa meg a bandát a szállodában – egy doboz bonbont küldött maga helyett. Négy évvel később viszont létrejött a

találkozó, a londoni Hotel Mayfairben, ahová Bardot hívta meg a Beatlest, ám csak Lennon ment el. Meglehetősen feszélyezettre, kurtára és nyögvenyelősre sikeredett a dolog, a köszönésen kívül nem tudtak egymásnak mit mondani, lévén hogy egyik sem értett a másik nyelvén. „Be voltam lőve – mesélte később Lennon –, de ő sem volt formában.”

Avantgárd szarságok

Yoko Ono, John Lennon és Paul McCartney a Yellow Submarine című rajzfilm premierjén Londonban, 1968. július 17-én Brian Epstein egyik határozott szándéka és terve az volt, hogy a Beatles tagjai egy helyre, mégpedig az ő közvetlen közelébe költözzenek. Ezáltal ugyanis nemcsak a mások által annyiszor megcsodált és méltán irigyelt csapatszellemet és az abból eredő erőt lehetett volna akár az idők végtelenségéig is ébren tartani – netán még növelni is –, hanem az addiginál is jobban a szeme előtt tarthatta volna rebellis lelkű fiait. Folyamatosan kontrollálni kellett őket, nehogy az öltöny és az ezerfogú mosoly mögé rejtett, liverpooli külvárosi vadság és romboló szándék valamikor, jelesül pont egy nem kívánt, alkalmatlan időben kirobbanjon. A menedzser nagyon is tisztában volt avval, hogy a médiában és a szereplések folytán létrejött imázs mennyire törékeny. 1961 végén, amikor átvette a zenekart, látszólag könnyedén fejet hajtottak az akarata előtt, és kikötői vagányokból zokszó nélkül szalonképes, kedves srácokká változtak. Ám ahogy teltek az évek, és furtonfurt a sikerben lubickoltak, úgy kezdtek egyre inkább feszengeni ebben a kompromisszumok miatt viselt, igazából azonban meglehetősen kényelmetlen, sőt olykor egyenesen cikinek érzett ruhában. Epstein az 1960-as évtized közepén már tojáshéjon táncolt – miközben a

Beatles tagjai joggal érezték úgy, hogy bármit megengedhetnek maguknak, neki még jobban kellett tartania az istrángot, nehogy a radikális művészvilágban és a szex, drogok, rock and roll fílingben megmerítkező fiai olyasmit kövessenek el, amitől a média és általa a közvélemény ellenük fordulna. Onnantól fogva ugyanis fuccs lenne az üzletnek. Ha valamire igazán büszke lehetett Brian Epstein, az éppenséggel pont ez a látszólag könnyen, legalábbis ellenállás nélkül fölépített, ám annál nehezebben tartható egyensúly volt, ami által a Beatles egyfelől az 1960-as évek ifjúsági lázadásának és szabad szellemének szimbólumaként tetszeleghetett, másfelől mélyen beágyazódott a társadalomba, és széles elismertségnek és elfogadásnak örvendhetett. A hivatalos Anglia legitimálta a hangszórókból üvöltő gitárszólókat és a rajongók sikoltozását akkor, amikor már 1963-ban meghívta a bandát a brit királyi televízió királyi gálaestjére, egyértelművé téve a felső hatalmasságok kitüntetett figyelmét. A folyamat a körülötte kialakult mesterséges hisztéria ellenére csak fokozódott két évvel később, a királyi érdemrend, a Member of the Order of the British Empire (MBE) átadásakor. Amikor a Beatles limuzinja 1965. október 26-án átverekedte magát a mintegy 4000 sikoltozó rajongó tömegén, majd áthajtott a Buckingham-palota kapuján, Epstein elmondhatta magáról, hogy a csúcsra érkezett. A vörs bársonyra varrott plecsniket a banda tagjai a királyi palota udvarán mutatták meg az újságíróknak, akik azt követelték tőlük, hogy meséljék el részletesen, mi történt odabent, hogyan zajlott a ceremónia. – Jött egy fickó – mondta McCartney –, és elkiáltotta magát: „George Harrison, John Lennon, Paul McCartney és Ringo Starr!” Erre Ringo lódult meg elsőként, becsörtetett mindenki előtt a terembe, mégpedig úgy, hogy először a bal lábával lépett. Pont mint egy show-ban! – Aztán meghajoltunk – folytatta Ringo –, odamentünk a királynőhöz, aztán visszamentünk, meghajoltunk és elmentünk. – Bal lábbal léptünk először – tette hozzá Lennon. Ez volt az a szimbolikus pillanat, amikor minden korábbinál élesebben és világosabban látszott, hogy a Beatles meghódította mind a két térfelet. Olyan mélyen ágyazódott bele a rendszerbe, amilyen mélyen korábban csak a legnagyobb művészek tették: költők, írók, festők és zeneszerzők, akik műveit akadémikusok tanulmányozzák, és kitüntetést kapnak az államtól, illetve az azt megtestesítő hatalmasságoktól. Mindehhez külön pluszként, egyedi ízként jött ama tény, hogy a Beatles a popkultúrából érkezett, még inkább

különlegessé és tulajdonképpen máig megfoghatatlanná téve ezt a helyzetet. Epstein a csúcson volt, legalábbis a külvilág, de még a saját munkatársai számára is így tűnt. Ő azonban saját bőrén azt tapasztalta, hogy neki ehhez vért kellett izzadnia sötét öltönye alatt – már addig is, és a későbbiekben még inkább. Fiai valagáról leesett a tojáshéj, nyakig benne voltak az élet sűrűjében, újra meg újra megmerültek Swinging London ellenállhatatlan pezsgésében, olyan világokat fedeztek föl, amilyenekhez még csak hasonlókkal sem találkoztak addig, és minden porcikájukon, minden rezdülésükön érezni lehetett, hogy mindezt mennyire élvezik. (Harrison egyszer el is mondta egy lapnak, hogy bármennyire is menő egy tengerparti villában lakni, mondjuk egy kellemes klímájú országban, ő a világért se cserélné el Londonnal. Ha az embernek elege van olykor a londoni klímából, akkor egyszerűen repülőre ül, és egy kis időre lelép. De aztán természetesen visszajön, mert Londonnal ellentétben a tengerpart előbb-utóbb unalmassá válik.) A menedzser rettegve figyelte a telefont és nyitotta ki a lapokat, attól tartva, hogy előbb-utóbb olyasmiről értesül, amiről addig nem tudott, és jobb lett volna, ha soha nem is tudja meg – nem csupán ő, hanem más sem. Ezért szerette volna, hogy a srácok folyton kartávolságnyira legyenek tőle. Akkor különféle villámlátogatások, beugrások és meghívások ürügyén a nap huszonnégy órájában szem előtt tarthatta volna őket, és beavatkozhatott volna, amikor kell. Ám amazok ennek az óhajának csupán részlegesen tettek eleget. Harrison és Lennon valóban Epstein közelébe költözött, sőt tulajdonképpen Ringo is, azonban a bulikból nemegyszer kihagyták a főnököt, és nélküle jártak szórakozni meg más zenészekkel és kollégákkal cimborálni. Más kérdés, hogy végül úgy alakult, hogy Epstein is többet tartózkodott londoni lakásában, mint vidéki rezidenciáján. A leginkább mindazonáltal Paul McCartney vetette bele magát London színes bohémvilágába. *** Ő nem sokkal azután, hogy 1963 elején megismerkedett az ifjú, de máris nagyon híres színésznővel, Jane Asherrel, beköltözött a lány szüleinek a házába, és rajtuk keresztül hamarosan kapcsolatba került a brit főváros avantgárd és alternatív miliőjével. Szerencsére Paul világéletében jó fiú volt: ha ugyanezt Lennon vagy Harrison tette volna, Epsteinnek még inkább

megszaporodtak volna a ráncai, és még gyakrabban kellett volna különféle magánklinikákra befeküdnie, hogy kicsit kikezeltesse a stresszt. Paul azonban ösztönös érzékkel, világosan látta a határokat, és avval is tisztában volt, hogy azon a keskeny ösvényen kell haladniuk, amelyet menedzserük kiépített számukra. Nem is óhajtott különösebben lelépni róla. Konszolidált lázadó volt. Az a fajta srác, aki azt csinálja, amit az adott körülmények között elvárnak tőle: teletömködi a sztriptíztáncosnő bugyiját ropogós bankjegyekkel a legénybúcsúján, a tapin kívül talán még kicsit smacizik is vele, aztán hazamegy, és miután kialudja magát, egyetlen hang és rossz érzés nélkül feleségül veszi szíve választottját. Azokban a vad, hatvanas évek közepi hónapokban, Swinging London fénykorában is szerette a rock and rollt és a bohémságot, és a többiekhez hasonlóan szeretett bulizni, csajozni és fölszabadultan élvezni az életet, ám csak egy bizonyos pontig. Addig, amíg az nem lépi át az úgynevezett felnőtt társadalom, az establishment ingerküszöbét. Ő volt az utolsó a bandában, aki a fotózások alkalmával levette a nyakkendőt és az öltönyt. A látszatra mindig nagyon ügyelt. Ennek ellenére az Asher-ház biztos menedékéből kiindulva kapcsolatba került a londoni avantgárd aranyifjaival. Nem is kellett messzire mennie, hiszen mindjárt odahaza, azaz Asherék kedélyes, nagypolgári, familiáris otthonában ott volt kvázi sógora, azaz barátnőjének bátyja, a hatalmas IQ-val rendelkező (Mensa-tag) Peter, aki húgához hasonlóan már gyerekkorában filmekben szerepelt, később pedig – az egyik angol elit iskola, a Westminster School elvégzése után – filozófiát hallgatott az egyetemen. Peter Asher még iskolás éveiben ismerkedett meg és énekelt először együtt Gordon Wallerrel, akivel a beatrobbanást követően megalapította a Peter & Gordon duót. A csapat első kislemeze, az 1964 elején megjelent A World Without Love mind Nagy-Britanniában, mind az Egyesült Államokban a slágerlista élére került. A korong címadó dalát, egyben megaslágerét Paul McCartney írta – szerzőként a Lennon–McCartney párost jelölték meg –, csakúgy, mint a következő két kislemez esetében (Nobody I Know; I Don’t Want To See You Again), amelyek már nem szóltak akkorát, ám így is megalapozták a vokálduó 1969-ig tartó karrierjét. (1966 elején Paul McCartney még egy dalt írt Peteréknek, ennek az volt a címe, hogy „Woman”, szerzőként azonban egy bizonyos Bernard Webb volt megjelölve. McCartney azt akarta tesztelni, hogy vajon Peter & Gordon az ő szerzeményével, de a bűvös Lennon–McCartney név nélkül is képes-e

csúcsra jutni. A kislemez Angliában a 28., az USA-ban a 14. helyre emelkedett.) A Peterrel való haverság azonban a közös munka mellett a tekintetben is döntő jelentőségű volt McCartney életében, hogy a vörös hajú, szemüveges sógor által került közelebbi kapcsolatba London ifjonc művészlelkeivel. Például John Dunbarral. Ez a mexikói születésű, ám ízig-vérig angol vérű fiatalember gyerekéveinek egy részét meglehetősen vadregényes helyen, a sztálini Moszkvában töltötte (filmrendező apja akkor volt ott brit kulturális attasé), később a cambridge-i egyetemen végzett, majd képzőművészettel kezdett foglalkozni. Legnagyobb sikereit azonban gyűjtőként és galériatulajdonosként könyvelhette el, valamint a művészvilágot behálózó kapcsolatok építésével. 1965 tavaszán feleségül vette a popénekesnőt, Marianne Faithfullt, nászútjukat Párizsban töltötték, Allen Ginsberg társaságában. (Marianne ugyanezen év végén, miután megszülte közös gyereküket, otthagyta Dunbart, hogy Mick Jaggerrel éljen.) Az esküvőn a násznagy szerepét egy bizonyos Barry Miles töltötte be, aki abban az időben egy kis alternatív londoni könyvkereskedésben dolgozott, ahol az irodalmi élet akkor undergroundnak számító szcénájához tartozó kiadványokat árultak, illetve olyan figurák olvastak fel és tartottak happeningeket, mint például a fentebb emlegetett Allen Ginsberg. (Miles később, az 1970-es évek végétől életrajzi és popkulturális témájú könyveket kezdett írni, egyebek között a Rolling Stonesról, a Pink Floydról, a Clashről, Ginsbergről, William Burroughsról vagy éppen Paul McCartney-ról.) Ez a három, alig húszéves fiatalember döntött úgy valamikor 1965 nyarán, hogy közös vállalkozásba fognak. Kis cégüket családneveik (Miles, Asher, Dunbar) nyomán MAD-nek nevezték el, és kerestek egy helyet, ahol az alternatív-underground szubkultúrához tartozó könyveket, kiadványokat és képzőművészeti alkotásokat forgalmazhatják, egyszersmind ahol senkitől – főleg a szülők nemzedékétől – nem zavartatva bonyolíthatják bohém ténykedésüket, és ahonnan – miután kellően leitták és kifüvezték magukat, továbbá a világot is megváltották – hazamehetnek a nyugodt és békés családi otthonba. (Nagyjából ilyen életet élt Asherék házában Paul McCartney is.) Nem kellett túlságosan messze kóricálniuk. Egyszer, amikor Dunbar és az akkor már terhes Faithfull a házukhoz közel eső klubban italoztak, kiszúrtak egy kiadó helyet a szomszéd sarkon. A vállalkozás meglehetősen alacsony tőkével, kis befektetéssel és saját barkácsmunkával indult. A lambériához szükséges faanyagot McCartney

Aston Martin típusú autójának hátsó ülésén szállították, a könyveket pedig Asherék padlásán raktározták. Az első vásárló is Paul McCartney volt. Az üzlet még nem nyílt meg, amikor ő már beleolvasott a fölhalmozódott könyvekbe, és némelyiket el is vitte onnét, meghagyva a srácoknak, hogy az árát szigorúan hajtsák majd be rajta. A szórólapok elkészítésében saját kezűleg besegített, a pénztárgépet pedig Jane Asher adományozta a MADnek – konkrétan egy Viktória korabeli masinát, amellyel ő játszott gyerekkorában. Az elsőként könyvesbolt és galéria együtteseként aposztrofált vállalkozás Indica néven indult el a londoni Masons Yard 6. alatt. Mondanunk se kell, az elnevezés az indiai kender latin nevéből (Cannabis indica) származik. Nem sokkal később, 1966 elején az egyre növekvő forgalom és az avval óhatatlanul együtt járó kavarodás hatására a két részleget szétválasztották, és a könyvesbolt átköltözött a Southampton Road 102. alá. Az új hely a mi szempontunkból azért nevezetes, mert itt mutatta meg először John Lennon Paul McCartney-nak azt a Timothy Leary hatására írott dalkezdeményt, amely pár hónappal később „Tomorrow Never Knows” címmel jelent meg a Beatles Revolver című albumán. Az Indica Gallery maradt eredeti helyén, és ugyancsak jelentős szerepet játszott a Beatles történetében. Egy hétfői napon, 1966. november 7-én ugyanis John Lennon megnézett egy kiállítást az Indicában. *** A pontos dátummal igazság szerint hadilábon állunk. Egyes források ezt az eseményt vasárnapra, november 6-ra teszik. Lennon később úgy emlékezett – többek szerint pontatlanul –, hogy november 9-én, szerdán történt. Konkrétan azt mondta, hogy a kiállítás megtekintése a hivatalos megnyitó előtti estére esett. Mivel valamit mégis muszáj ideírni, legyen az az arany középút, a legvalószínűbbnek tűnő november 7. (Ráadásul az 1966. november 9. amúgy is egy másik alkalomról nevezetes: összeesküvés-elméletek szerint ekkor halt meg autóbalesetben Paul McCartney, akit aztán egy Billy Shears nevű figurával cseréltek ki, és mind a mai napig ő tetszeleg McCartney helyében.) Egy dolog van, amiben maradéktalanul biztosak lehetünk, mégpedig az, hogy ama bizonyos kiállítás a széles nagyközönség számára november 8. és 18. között volt látható az Indicában.

A Beatles akkor éppen tőle szokatlan, mi több, mindaddig példátlan módon szanaszét volt. A zajosra és botrányosra sikeredett utolsó turnét követően hónapokra szabadságolták magukat. A Harrison házaspár elhúzott Indiába Ravi Shankarhoz, McCartney Kenyában szafarizott, Lennon elvállalt egy szerepet a már két Beatles-filmet is jegyző Richard Lester Hogyan nyertem meg a háborút című szatíriájában (a forgatásokra 1966. szeptember– októberben Németországban került sor, egyes alkalmakra Ringo és Brian Epstein is elkísérte Lennont). A sajtó közben egyre azon cikkezett (és ezt a rajongók szaporodó demonstrációi ellenére Epstein is megerősítette), hogy a Beatles nem indul több turnéra és nem tervez a jövőben fellépéseket. Ezzel egy időben arról is megindultak a találgatások, hogy az együttes hamarosan föl fog oszlani. Amiről viszont szó se volt. Formálódott az új nagylemez terve, egy nosztalgikus, a gyerekkort fölidéző album Liverpoolról. Ez végül nem jelent meg, mivel, hogy eloszlassa a zenekar közelgő megszűnéséről szóló, valóban alaptalan föltételezéseket, az EMI kikövetelte, hogy mielőbb valami új anyagot jelentessenek meg, úgyhogy a már elkészült két dalt („Penny Lane” és „Strawberry Fields Forever”) kiadták kislemezen. Tervek mindazonáltal voltak. Ötletek is. Az együttes arra készült, hogy ismét dolgozni kezdjen, és a turnézás elhagyásával fölszabadult tengernyi időt a stúdióban minél kreatívabban használja ki. John Lennon nem volt akkortájt jó passzban. Depresszió kerülgette. Nemrégiben halt meg rákban korábbi szeretője, Alma Cogan énekesnő. Az egyre gyakoribb és intenzívebb drogozás is javarészt az agyára ment. Odahaza Cynthiával napirenden voltak a kölcsönös ordítozások. Ráadásul egyre intenzívebben jelen volt az életében az apja, Alfred, aki még akkor lelécelt, amikor kissrác volt, és csak akkor bukkant föl újra, amikor a kis Johnból világszár lett – és akivel Lennon konkrétan soha nem bírta hová tenni a kapcsolatát. Egyes források tudni vélik, hogy november 7-ét megelőzően Lennon már három napja nem aludt, és egy hosszúra sikeredett tripet követően bolyongott a lassan éjszakába forduló londoni estében. Meglehet. Mint ahogy az is könnyen elképzelhető, hogy egy otthoni veszekedést követően lépett le Kenwoodból. Mindenesetre az Indicában kötött ki. A galéria a vasárnap este ellenére nem volt üres. Néhány művészkülsejű főiskolás heverészett benne. Ők azért tartózkodtak ott, mert segítettek az

aktuális kiállítás berendezésében, és most munkájuk végeztével letelepedtek a heverőkre elszívni egy jointot. Természetesen azonnal fölismerték a belépő John Lennont, ellentétben a kiállító művésszel, akinek fogalma se volt, ki ez a láthatóan növésben lévő szakállt és bajszot, továbbá szemüveget viselő, kissé zavart és gyűrött ábrázatú pasas, akit a többiek leplezetlenül megbámulnak és összesúgnak a háta mögött. Lennon végignézte a kiállított műtárgyakat. Alapvetően tetszett neki mind, de kettő ragadta meg különösen. Az egyik egy kétszáz fontért eladásra kínált közönséges alma volt. A másik egy létra, amely egész a mennyezetig vezetett, ahol egy messzelátó lógott, és ha abba a gukkerbe belenézett az ember, egy szót látott. Mégpedig azt, hogy „igen”. Lennon fölmászott a létrán, aztán a látottaktól odáig volt meg vissza. – Ez így iszonyat pozitívnak tűnt – mesélte később. – Az egész egy rohadt nagy megkönnyebbülés. Fölmész a létrán, ott a távcső, belenézel, és nem azt látod, hogy „nem” vagy „baszd meg”, hanem azt, hogy „igen”. A jelenetet együtt szemlélte John Dunbar és az alma meg a létra alkotója. Utóbbit Dunbar arra biztatta, hogy most azonnal menjen oda ahhoz a katarzistól láthatóan transzba esett férfihoz, ő ugyanis nagyon híres, és ami még fontosabb, nagyon gazdag. És ez a kettő elegendő együtt arra, hogy akit szponzorálásra érdemesnek talál, az befusson. – John – mondta Dunbar Lennonnak –, látom, tetszenek a cuccok. Engedd meg, hogy bemutassam az alkotót, Yoko Ono kisasszonyt. Lennon megfordult és a tulaj mellett egy alacsony, hosszú hajú japán lányt látott, aki anélkül, hogy egyetlen szót mondott volna, átnyújtott egy kártyát, amire az volt írva: „Lélegezz!” Más források szerint nem kártyát adott át, hanem Grapefruit címmel megjelent, saját kiadású verses kötetét. Aztán persze a kölcsönös bemutatkozás is megtörtént. Yoko Ono mind a mai napig azt állítja, hogy fogalma se volt arról, mi az a Beatles. *** Valljuk be: nehéz elhinni. A Lennonnál 7 évvel idősebb, szamuráj ősökkel büszkélkedő avantgárd művész ugyanis egyáltalán nem egy buddhista kolostorban vagy egy antarktiszi kutatóállomáson töltötte addigi napjait. Tokióban született, bankárcsalád sarjaként. A második világháború évei alatt a família New Yorkban élt, majd az 1950-es években visszatértek

Japánba, és Yoko feleségül ment Toshi Ichiyanagi zeneszerzőhöz, a japán művészeti élet később kultikussá vált alakjához. 1962-ben elváltak, és még ugyanebben az évben a bohém életstílus és a depresszió között ingadozó Yoko másodszor is férjhez ment, mégpedig egy Tony Cox nevű amerikai producerhez, akitől 1963 augusztusában megszületett Kyoko nevű lánya. Ez a házasság Lennon fölbukkanásáig tartott. A love storyt már sokan és sokféleképpen megírták. Talán nem is szükséges részletekbe menően újra fölmondani. Két dologra azonban érdemes kitérni. Egyrészt nem igaz, hogy Yoko Ono Lennon mellett lett úgymond valaki. Ha természetesen nem is annyira, mint a Beatles, de ismert és elismert művész volt már akkor is, amikor 1966. november 7-én Lennon besétált az Indica Gallerybe, és azonnal elbűvölték és magával ragadták az ott látottak. Nem véletlen, hogy Dunbarék helyet adtak Unfinished paintings című kiállításának. A világhír egyelőre távol állt Yoko Onótól, ám aki tehetségtelennek nevezi, ostobaságot beszél. Szerte a világban voltak már akkor kiállításai és performanszai, és ha nem is aratott zajos sikert, azt már ekkor elérte, hogy senki ne legyen iránta semleges: akik látták a produkcióit, azok vagy fintorogtak, vagy rajongtak érte. (Ez nagyjából mind a mai napig így van.) Az Indicába már úgy érkezett, hogy mintegy öt héttel korábban volt egy zajos londoni performansza, amelyről a legnagyobb brit napilapok számoltak be – némelyik rajongva, némelyik sokkos állapotban, de a lényeg, hogy írtak róla. Ezt az előadást látta egyébként Barry Miles, és azon melegében megkereste Yoko Onót egy kiállításra szóló ajánlattal. Yoko ráadásul a pályája kezdetén álló hajdani Beatleshez hasonlóan minden követ megmozgatott, hogy mind a szakma, mind a közönség elismerése révén minél nagyobb hírnévre tegyen szert. Ebben nem ismert határokat, és nem válogatott a módszerekben. Amikor Dunbar fölhívta a figyelmét, hogy az a sovány, beesett arcú pasas egy dúsgazdag popsztár, Yoko Onónak bizonyára átszaladt a fején, mi több, tudta is, hogy az ilyen lehetőségeket meg kell ragadni. Az vesse rá az első követ, aki hasonló szituációban másként cselekedett volna. Lennonnak mindenesetre valóban tetszett a kiállítás, és noha a hírek szerint arra nem volt hajlandó, hogy Yokót annak kérése szerint magával vigye a londoni éjszakába, hanem inkább hazament, azért nemcsak hogy megnézte Ono következő kiállítását is, hanem egyre többször és többször találkozott

vele. Ono hamarosan telefonálgatni kezdett, sőt leveleket küldött neki, amelyeket Lennon kibontva az íróasztalon meg a lakás különböző pontjain hagyott, egyáltalán nem tartva attól, hogy azok Cynthia kezébe kerülnek. Az is megtörtént, hogy a céltudatos Yoko váratlanul az utcán bukkant elő az ott sétáló Lennon házaspár orra előtt, és bekéredzkedett kettejük közé a RollsRoyce-ba. Lennon azzal igyekezett megnyugtatni Cynthiát, hogy ez a japcsi csak egy bolond nő, nem kell vele foglalkozni. Amikor pedig a felesége egyre gyakrabban kérte számon Yoko sűrű telefonhívásait, közölte vele, hogy ez a nő is olyan, mint a többi hasonló fazon: pénzt kunyerál tőle az avantgárd szarságaihoz. A lényeg, hogy minden ellenkező híreszteléssel szemben Yoko Ono Lennon nélkül is létező entitás. A fordulat 1968 elején következett be. Egy időben azzal, amikor Lennon élete megint csak kisebb fajta – tegyük hozzá: sokadik – válságba jutott. A transzcendentális meditációról kiderült, hogy tévút, Maharishi Mahesh jógiban csalódott, a házasságát és a Beatlest egyaránt unta. Visszaszokott a kábítószerre, és egyre inkább úgy érezte, hogy kell neki valami, ami kizökkenti ostoba életéből. Akkor jött rá, hogy ez a valami vagy valaki Yoko Ono személyében már másfél éve rendíthetetlenül és kitartóan ott van az életében. A Beatles indiai tartózkodása idején a japán lány képeslapokat küldözgetett Lennonnak, ő pedig egyszeriben rádöbbent arra, hogy nem is a családja miatt kívánkozik egy idő után annyira vissza a jó öreg Angliába. Hanem Yoko Ono miatt. A másik, amit ezzel kapcsolatban szóba kell hoznunk, az ama tény, hogy a Beatles föloszlásával összefüggésben lehetetlen megkerülni Yoko Ono szerepét – ha másért nem, hát azért mindenképpen, mert őt is föl szokták az okok között sorolni, sőt a vérmesebbek egyenesen őt teszik felelőssé a Beatles megszűntéért. Kétségtelen, hogy Yoko Ono majdnem folyamatos jelenléte a Beatles 1969. eleji, maratoni stúdióülésén a többiek számára, ha nem is nyomasztóan, de mindenképpen zavaróan hatott, ily módon szerepe lehetett abban, hogy a hangulat elmérgesedett. Arról azonban nem szabad megfeledkeznünk, hogy az asszony nagyon nagy mértékben a menedéket és az utolsó esélyt jelentette az életben maradáshoz John Lennon számára, aki még azelőtt megnősült, hogy a Beatles első kislemeze, a Love Me Do megjelent volna – némiképpen

kényszerből, mivel barátnője, Cynthia Powell gyermeket várt. A rövidesen minden tekintetben korainak bizonyult házasság és apaság komoly tehertételt jelentett Lennonnak, pazar, Tudor-stílusú vidéki rezidenciájából nem kevés irigységgel figyelte zenésztársai londoni legényéletét. Különösen Paul McCartney-ét, aki afféle kötetlen kapcsolatot vitt öt éven keresztül a gyönyörű Jane Asherrel, amibe fergeteges éjszakai partik és csajozások éppúgy belefértek, mint újabb és újabb ismeretségek szerzése az akkor mindmáig talán utolsó fénykorát élő Londonban, a világ, vagy legalábbis a popkultúra akkori fővárosában. John Lennon, a világ legnépszerűbb és legsikeresebb popcsapatának vezetője fuldoklott a hamar rászakadt családi életben: előbb alkoholba és marihuánába, később LSD-be, sőt heroinba menekült. Minden bizonnyal nagyon csúnya véget ért volna (Paul McCartney azt mondta, hogy Lennon lehetett volna a drogok első rockáldozata, jóval Jimi Hendrix, Janis Joplin és Jim Morrison előtt), ha nem érkezik meg váratlanul Yoko Ono, és vele együtt a mindent elsöprő szerelem. Igaz, szétverte Lennon addigi családját – voltaképpen mind a kettőt: a valódit és a Beatlest egyaránt –, ám ennek nem az asszony személye volt az oka, hanem Lennon kitörési vágya és végtére is sikeresnek bizonyult szabadulási kísérlete. Igaz, ez a megmenekülés komoly vezéráldozattal, a Beatles megszűntével járt, hiszen az együttes akkor indult el végképp és visszavonhatatlanul a megszűnés felé, amikor alapítója és vezére már nemcsak hogy nem érezte annyira fontosnak a zenekart saját maga számára, hanem – nem utolsósorban Yoko Ono biztatására – mert is ezen érzéseinek hangot és teret adni. Amellett se lehet elmenni, hogy Lennon szerelmi lírája Yoko Ono érkezésével virágzott ki, sőt jelent meg igazán. Az ő alakja mosódik össze a kamaszkorban elvesztett édesanyáéval a „Julia” című dalban (1968). De ez a szerelem inspirálta a „Don’t Let Me Down” vagy az „I Want You” című 1969-es Beatles-felvételeket is. Vagy éppenséggel a „The Ballad of John & Yoko”-t. Először 1968. május 22-én, az Apple második, King Roadon lévő üzletének megnyitásakor mutatkoztak nyilvánosan (az első üzlet, a legendás Apple-butik a Baker Streeten működött, annak készletét, köztük több raklapnyi pszichedelikus hippiruhát, a folyamatos veszteségeket követően július 31-én ingyenesen szétosztották az aznapi vásárlóknak). A Beatlesből Harrison és Lennon voltak jelen, utóbbi mindenkivel közölte, hogy nem hajlandó a házasságáról beszélni, mivel az meglehetősen komplikált dolog.

Első közös szereplésükre viszont 1968. július 1-jén került sor, a You Are Here címet viselő kiállításon, a londoni West End galériában. Ezen a tárlaton immáron Lennon rajzai is helyet kaptak, a megnyitón pedig fotósok tucatjai nézhették, ahogy Lennon és Ono 365 légballont enged London kék, vagyis inkább szürke egére. – Teljesen egyformán gondolkozunk – nyilatkozta Lennon. – Mi ketten egyek vagyunk, és ugyanazok az álmaink. Most már világosan látom, hogy világéletemben egy ilyen nőről álmodoztam. Az efféle kapcsolatot nem az utcán lehet összeszedni. Erről valaki más gondoskodik fölöttünk. Dacára annak, hogy ez a kapcsolat mennyire nehéz, bonyolult, sőt olykor kimondottan terhes volt (ne feledjük: két nem könnyű emberről van szó), Lennon majdnem másfél évtizeddel a megismerkedésük után, életében utoljára megjelent lemezén is szerelmi vallomások tömkelegét intézte Yokóhoz. Alaposan föladta a leckét azoknak, akik állítólagos bennfentes információkra hivatkozva mind a mai napig azzal hozakodnak elő, miszerint ez, különösen az utolsó években, látszatházasság volt, és közben Yoko szerető(ke)t tartott, szexuálisan elutasította Lennont, aki kénytelen volt masszőrnőkkel és prostituáltakkal vigasztalódni. Miután mindketten elváltak házastársaiktól, 1969. március 20-án Gibraltárban összeházasodtak. (A Beatles egyik munkatársa, Peter Brown ide tudott egy villámesküvőt leszervezni.) Azonnal a sajtó és a közvélemény céltáblái lettek. Az emberek nem értették, hogyan őrülhetett meg az A Hard Day’s Night kedves Beatle-je annyira, hogy japán felesége oldalán eszement, exhibicionista performanszokba és békeakciókba kezd, hallgathatatlan avantgárd lemezeket csinál, sőt a zenekarát is föloszlatja. Kemény évek voltak ezek a házaspár számára. Yoko egyszer elvetélt közös gyerekükkel. Volt férje magához vette Kyokót, évtizedekig nem is találkozhatott vele. (Lennont és Onót 1971 áprilisában Tony Cox egyenesen gyerekrablással vádolta meg, amikor a kislányt magukkal vitték spanyolországi nyaralásukra.) A rájuk nehezedő nyomás miatt az Egyesült Államokba költöztek, de ott se fogadták őket tárt karokkal: drogos múltjuk és szélsőbalos kapcsolataik szálkát jelentettek a hatóságok szemében. – John és Yoko? – nyilatkozta egyszer a házaspár iránt a Beatles tagjai közül talán a legnagyobb empátiával viseltető Ringo. – Egyesek azt gondolják, hogy őrültek. Pedig John egyszerűen csak önmaga akar lenni. ***

1973 októberében John Lennon Los Angelesbe utazott, hogy ott dolgozzon soron következő albumán. Ez azonban ezúttal jóval több volt, mint holmi szokásos munkaút: Yoko Ono New Yorkban, új rezidenciájukban, a számos hírességnek otthont – valamint Roman Polaski misztikus horrorjának, a Rosemary gyermekének helyszínt – adó Dakota-házban lévő luxuslakásukban maradt. A szakítás okáról számos találgatás és holtbiztosnak mondott értesülés látott már napvilágot. A pontos magyarázatot természetesen csak a házaspár tudta – már ha volt egyáltalán pontos magyarázat. Annyi bizonyos, hogy némi köze volt hozzá egy May Pang nevű, kínai származású, Lennonnál éppen tíz évvel fiatalabb, gyönyörű hölgynek, aki 1970-ben került kapcsolatba a házaspárral. Mégpedig a Beatles utolsó menedzserén, a magyar származású Allen Kleinen keresztül. Pang eredetileg modell szeretett volna lenni, ám mivel akkoriban az ügynökségek nem kifejezetten rajongtak a nem fehér bőrű szépségekért, recepciósként kezdett dolgozni egy irodában, amely Klein felügyelete alá tartozott. Amikor Lennonék asszisztenst kerestek a Yoko Ono avantgárd rövidfilmjei körüli munkálatokhoz, Klein ezt a precíz és megbízható húszéves lányt ajánlotta. A házaspár maradéktalanul meg volt elégedve vele, így aztán további amerikai kiruccanásaik idején is May Pang intézte az ügyeiket. Miután pedig Lennonék New Yorkba költöztek, az addigi alkalmi munkák állandósultak, és May Pang Lennon és Ono személyi asszisztensévé lépett elő. Egyes állítások és értesülések szerint a házaspár korántsem alkotott akkora egységet, mint amekkorát kifelé, a médiának és a közönségnek mutattak. 1971-től egyre gyakoribbá váltak a veszekedések közöttük, a hajdani cimborák és munkatársak pedig tudni vélik, hogy szexuálisan is elhidegültek egymástól. Yoko Ono észrevette, hogy May Pang mekkora csodálattal nézi Lennont, és természetesen az is föltűnt neki, hogy a férjének is tetszik a csinos és kedves lány. Elkezdte hát fűzni May Panget, hogy legyen Lennon szeretője, mondván, még mindig jobb, ha a dolog a családban, vagy legalábbis a kompániában marad, mint hogy a zenész kívülről keressen nőt magának. A lány eleinte tiltakozott, mert hát Lennon mégiscsak a főnöke, ráadásul nős. Aztán mégis Ono tervei szerint alakult a dolog: flörtölni kezdtek, majd May Pang Lennon szeretője lett.

A házaspár idegeit megviselték az előző évek eseményei: a folyamatos médiafigyelem, az, hogy Lennont bolondnak tartották, azt írták róla, hogy ennek a kedves Beatles-fiúnak elvette eszét a japán boszorkány, továbbá a viharos politizálás és ezzel kapcsolatban az amerikai kormányzat folyamatos aggályoskodása. 1972 elejétől Lennon folyamatosan kapta a fölszólításokat, hogy mivel lejárt a tartózkodási engedélye, hagyja el az Egyesült Államokat – ő pedig ügyvédje segítségével rendre beadványokat és kérelmeket intézett a hatóságokhoz, azt állítván, hogy tervezett kitoloncolásának politikai nézetei a valódi indoka, nem pedig az a bizonyos, három évvel korábbi kábítószeres ügy. Kétségkívül nem tett jót hivatalos reputációjának az a tény, hogy az Egyesült Államokba érkezvén azonnal szélsőbalos radikális figurákkal került kapcsolatba, akik számos politikai akciójukba bevonták. Bármennyire is szerette Lennon az Egyesült Államokat – onnantól fogva rajongott az amerikai életért, hogy a Beatlesszel első turnéjukat tették ott 1964 elején –, a hivatalos USA sokáig nem nézte jó szemmel a legkiszámíthatatlanabb és legbalhésabb Beatle letelepülési szándékát. Bár kiutasítani nem tudták a Lennon házaspárt, ők, tartva attól, hogy nem térhetnek vissza, hosszú időn át nem merték elhagyni az Egyesült Államok területét. Mindez, túl azon, hogy állandó paranoiát jelentett – noha Lennon történetesen az a fajta üldözési mániás volt, akit üldöztek is, legalábbis megfigyelték, követték, illetve lehallgatták a telefonjaikat –, jócskán megnehezítette a mindennapi életüket. Valamint a régi, tengerentúli barátokkal és rokonokkal való kapcsolattartást. A házaspár tulajdonképpen magára maradt és magára volt utalva, ami két ilyen nehéz ember esetén fölér egy mentális harakirivel. Miután Richard Nixon 1972-ben ismét megnyerte az elnökválasztást, a titkosszolgálatok bezárták a Lennon-aktát, onnantól fogva már nem volt számukra fontos a zenész tevékenysége. A Bevándorlási Hivatal ellenben tovább görgette az ügyet a jog és az adminisztráció útjain. Még úgy is, hogy Lennon ügyvédei tanácsára visszakozott, és szakított a szélsőbalos haverokkal. Amúgy se volt az a kitartó természet, föllángolásai rövid ideig tartottak, egy idő elteltével az aktív mozgalmár szerepét is megunta. Mindazonáltal ezek az események felőrölték Lennon és Ono amúgy sem kötélből szőtt idegeit. Ugyanakkor hogy mennyire összetett és korántsem egyszerű volt ez a viszony, annak megkapó és beszédes jele, hogy miközben mindezek történtek (beleértve a May Panggel való flörtöt), Lennon a következő, az előző kettőhöz képest jóval politikamentesebb albumán dolgozott. A Mind Games

1973 novemberében került a boltokba. A közönség és a kritika is szeretettel fogadta – a hangsúly azonban az érzelmeken volt: Lennon (a May Pang-affér kellős közepén) mély és intenzív szerelmi vallomásokat intézett Yoko Onóhoz, ráadásképpen a borítóra az asszony fölnagyított arcmását tetette, az előtérben az ő esendő pálcikaember-figurájával. A helyzet fonák mivoltát és összetettségét szimbolizálja, hogy a kísérőzenészeket eredetileg May Pang trombitálta össze Yoko Ono ugyancsak ekkor készülő albumához. Amikor a Mind Games megjelent, a Lennon házaspár már különköltözött, John Lennon pedig megkezdte mintegy másfél éves kaliforniai kiruccanását May Panngel az oldalán. Ezt a tizennyolc hónapot mind ő, mind életrajzírói „az elveszett hétvégeként” ismerték és tartják számon a mai napig. Lennon később maga is a legőrültebb korszakának nevezte az „elveszett hétvégét”. (A kifejezés C. R. Jackson 1944-es, hasonló című regényére utal, amely egy tehetséges író alkoholizmussal folytatott küzdelméről szól.) Szégyenkezve mesélte el például, hogy egy bulin intimbetétet ragasztott a homlokára, majd másnap úgy ment ebédelni, hogy a betét még mindig ott díszelgett. A szeme se rebbent, amikor a pincérnő gúnyosan közölte vele, hogy „így legalább mindenki látja, hogy maga mekkora seggfej”. Több ízben előfordult, hogy bárokban és egyéb helyeken botrányt rendezett. Négykézláb mászkált az utcán, és számolatlanul szórta a pénzt, nem törődvén azzal, hogy bankszámlája időközben jócskán megcsappant. A fergeteges, züllött orgiákra May Pang hol vele tartott, hol nem. Ilyen állapotában toppant be hozzá váratlanul Paul McCartney, akivel akkor már több mint négy éve nem találkozott, ellenben az elmúlt esztendőkben a sajtón keresztül, sőt egyenesen dalokban üzengetve folyamatosan szórták egymásra az átkokat, ekképpen kiordítva magukból a Beatles-időszak során fölhalmozott, mindkettejükben meglévő és egymás személyét érintő feszültségeket. *** Éppen Harry Nilsson albumán dolgoztak. 1974. március 28-án a Burbank Stúdióban ott ült John Lennon, Harry Nilsson, Stevie Wonder, Jesse Ed Davis, Bobby Keys és May Pang, amikor a visszaemlékezések szerint egyszer csak megfagyott a levegő: a McCartney házaspár (Paul és Linda) lépett be.

John Lennon valami régi tréfával oldotta a feszültséget, amire Paul McCartney hasonlóan válaszolt. Kezet ráztak. A hangulat a későbbiekben se volt az igazi, de nem is volt annyira vészes, mint amennyire a jelenlévők eleinte sejteni vélték. A tekintetben megoszlanak a források, hogy kinek a javaslatára kezdtek el zenélni, ám ha már úgyis ott ültek a stúdióban, hangszerekkel és mikrofonokkal körülvéve, miért is ne. Régi rock and roll slágereket játszottak, Lennon ugyanis akkortájt éppen ezekben volt benne. Egy olyan albumon dolgozott, amelyen a kamaszkori kedvenceket dolgozta föl az 1970-es évek lötyögős, karcosságtól és durvulástól mentes stílusában. Ezen az estén azonban a jelenlévők egyike se volt kirobbanó formában, a meglehetősen bizonytalan állapotú Lennon különösen nem. Egy idő után le is kapcsolták a magnót. A felvételek hivatalosan soha nem kerültek közönség elé, kalózlemezeken ellenben hozzáférhetők. Majdnem öt év után ez volt az első alkalom, hogy együtt zenélt John Lennon és Paul McCartney. Lennon ideig-óráig be is lelkesedett tőle. Aznap este, vagyis már inkább hajnalban, lefekvéskor, megkérdezte May Panget, mit szólna hozzá, ha ő megint együtt dolgozna Paul McCartney-val, és új dalokat írnának. Mire Pang keresetlen őszinteséggel és éleslátással azt válaszolta, hogy borzasztóan meglepődne ezen. Lennon ugyanakkor nem tudta, hogy a váratlan találkozó nem volt előzmény nélküli. Pár héttel korábban Yoko Ono megjelent a McCartney házaspár egyik lakásán. (A források szerint a londoni lakásban, ám e tekintetben szkeptikusak lehetünk, lévén hogy Lennonhoz hasonlóan Ono sem merte elhagyni az Államokat. Föltehetően McCartney-ék valamely amerikai rezidenciájáról lehet szó.) Feketébe öltözött, és úgy is viselkedett, akár egy özvegy. Dőlt belőle a panasz, amiért Lennon otthagyta May Pang miatt. Azt is közölte McCartney-ékkal, hogy még igenis szereti Johnt, és vissza is fogadná, ám természetesen ehhez bizonyos dolgoknak meg kell történnie. Például annak, hogy Lennon fölhagy a bohém életmóddal és az ivászattal, visszatér New Yorkba, de nem rögtön a Dakota-házba, hanem előbb meghúzza magát valahol másutt, majd virágokat küld, randevúra hívja, és szép lassacskán elcsábítja. Vagyis elölről kell kezdenie mindent. Ekkor pattant ki McCartney fejéből: ők most amúgy is szabadságra készülnek, ráadásul pont Kaliforniába, átadják-e esetleg Johnnak a felesége üzenetét?

Így estek be Harry Nilsson lemezének felvételére. Egyes források szerint azon a bizonyos 1974. márciusi éjszakán nemcsak zenélgetett John Lennon és Paul McCartney, hanem egy jövőbeni Beatleskoncert lehetőségét is mérlegelték. Meg is beszélték, hogy keresnek egy alkalmas időpontot valamikor őszre. Aztán nem lett belőle semmi. Az a találkozó leginkább arra volt jó, hogy elássák a csatabárdot. Mindenesetre innentől fogva az újságok minden évben napirenden tartották a Beatles összeállását. Az egyesülésből viszont csupán annyi valósult meg, hogy ha nem is lettek újból puszipajtások, amikor McCartney New Yorkban járt, általában meglátogatta Lennont. Az is megesett, hogy vitt magával gitárt. Egészen addig, amíg Lennon nem szólt neki, hogy ez már nem a kamaszkor, eltelt azóta húsz év, hogy egy szál gitárral a vállukon eljárkáltak egymáshoz. A közös zenélés után McCartney továbbutazott, Lennon pedig még egy évig Los Angelesben maradt. Annak, hogy megint összekerüljön Yokóval, ezúttal történetesen nem csak, vagy talán nem elsősorban May Pang volt az akadálya, hanem az asszony is, aki időközben szintén nem maradt szalmaözvegy, hanem afférba bonyolódott egy New York-i sessionzenésszel. Még az is szóba került, hogy hivatalosan is elválik Lennontól. Legalábbis tett efelé lépéseket. *** Végül, ahogy a házaspár életében nem először és nem is utoljára, megint minden Yoko tervei szerint alakult. Lennon 1974 nyarán visszatért New Yorkba, hogy ott készítse el Walls And Bridges című albumát. Egyelőre nem a Dakota-házba költözött vissza, hanem May Panggel élt együtt, közben Yoko Onóval is újra találkozgatni kezdett. Az év végén egy házibulin (ahova azonban még May Panggel ment el) összefutott David Bowie-val, akivel olyannyira összebarátkoztak, hogy az est hátralévő részét egymás társaságában töltötték: kokainoztak, konyakoztak és az élet értelmét keresték. Bowie kapcsolata a Beatlesszel azonban nem ekkor kezdődött: hét évvel korábban az Apple ajtaján kopogtatott második nagylemezének tervével. A lemezkiadó céget a Beatles hozta létre, oly módon, hogy hirdetéseket tettek közzé, miszerint bárki, aki tehetséget és kedvet érez a lemezkészítéshez, nyilvánítsa ki feléjük ebbéli szándékát, esetleg küldjön demót, és ők, a Beatles – természetesen megfelelő feltételek teljesülése esetén – kiadják az

anyagot. Megfelelő feltételek alatt persze leginkább a tetszés értendő. A források ellentmondásosak, mindenesetre annyi kihámozható, hogy Bowie anyaga valakinek (vagy valakiknek) nem tetszett az Apple-nél. Hogy kinek, azt nem tudni. Nem is lényeges. Olyan feltételezés is van, miszerint a dolog egyszerűen elkallódott a meglehetősen amatőr és dilettáns módon működő Apple-nél, amelyre a szétesőben lévő Beatles a kezdeti lelkesedést követően nem igazán fordított figyelmet. De az is elképzelhető, hogy mivel az Applenél akkor számított érvényesnek egy szerződés, ha valamelyik Beatle leszignózza – így igazából annak volt esélye kiadás közelébe kerülnie, akit valamelyik Beatles-tag pártfogolt –, Bowie ügye egyszerűen nem jutott el egyik döntéshozó elé sem. Akárhogy is, a később Space Oddityként híressé vált album végül a Philipsnél jött ki 1969 őszén. Bowie föltehetően jobban járt vele: a Beatles cége által fölfedezett és kiadott előadók egyike se tudott ugyanis igazán nagy pályaívet befutni. Az első Beatle, akivel Bowie személyesen megismerkedett, Ringo Starr volt, aki epizódszereplőként fölbukkan Bowie Ziggy Stardust and the Spiders from Mars című 1973-as filmjében. A Ziggy Stardust-projektet lezáró koncertfilm elkészültét Bowie 1973. július 4-én a londoni Caffé Royal nevű luxusétteremben ünnepelte meg, mások mellett Tony Curtis, Lou Reed, Barbara Streisand, Mick Jagger társaságában. A partin Ringo és akkori felesége, Maureen mellett a McCartney házaspár (Paul és Linda) is megjelent. Bowie visszaemlékezése szerint ő és Lennon 1974-ben Liz Taylor egyik Los Angeles-i buliján találkoztak először személyesen, ahol Bowie tőle talán szokatlan megilletődöttséggel üdvözölte a nála hat és fél évvel idősebb kollégát. Nem tudni, szóba került-e köztük a meghiúsult Apple-szerződés, az azonban bizonyos, hogy pár héttel később David Bowie fölhívta Lennont, és elmondta neki, hogy szeretné a készülő nagylemezére fölvenni a Beatles „Across The Universe” című (1968-ban, Lennon által írt, de csak 1970-ben megjelent) számát, és örömmel venné a szerző közreműködését. Ekkor egyébként már kész volt a nagylemez későbbi címadó dala, a Young Americans, amelynek szövegébe Bowie egy az egyben beleírta a Beatles „A Day In The Life” c. 1967-es dalának egyik sorát („I heard the news today, oh boy”). Lennon igent mondott az invitálásra. Sőt, miután elkészültek a dal felvételével, maradtak a stúdióban és még zenélgettek egy kicsit. Ekkor kezdte el játszani Carlos Alomar gitáros azokat a riffeket, amelyekre Lennon

azt a szót kezdte dudorászni, hogy „fame” (más források szerint azt, hogy „aim”, ebből lett később a „fame”). Az improvizációból Bowie dalt írt, a jól ismert „Fame”-et, a végső felvételen Lennon is közreműködött a háttérvokálban. Jelenléte egyébként inspirálóként hatott a hálás és gáláns Bowie-ra, aki mind őt, mind Alomart föltüntette társszerzőként. Másfél hónappal később a Grammy-díjátadón újra találkoztak. Szokatlan körülmények között, díjátadó szerepében: Bowie Aretha Franklinnak, Lennon Olivia Newton-Johnnak nyújtotta át a Grammyt. A díjátadón Lennon már Yoko Onóval az oldalán jelent meg. Persze az igazán pazar dolog az lett volna, ha fölkerül a képre Paul McCartney is, akinek ugyancsak ott kellett volna lennie a díjátadón, elvégre a Band On The Run című nagylemeze a legjobban hangszerelt kategóriában, az album címadó dala pedig legjobb vokális zene kategóriában kapott Grammyt. Ő azonban nem ment el a ceremóniára. *** 1975 elején tehát Lennon már ismét Yoko Onóval volt, aki szinte azonnal teherbe esett. Október 9-én, pont a hajdani Beatles-vezér 35. születésnapján megszületett fiuk, Sean. Lennon az elkövetkező éveket jobbára otthon töltötte a családjával. Az, amit Cynthia hiányolt, Yokónál megvalósult. Nevelték a gyereküket, időnként kiruccantak Japánba Yoko családjához (miután megkapták az állampolgárságot, elhagyhatták az Egyesült Államokat, nem kellett félniük attól, hogy nem engedik őket vissza), étterembe jártak, és részt vettek például Carter elnök beiktatási ceremóniáján. Természetesen arról is vannak holtbiztosnak mondott értesülések, hogy nem véletlen, hogy Sean születése pontosan az apja születésnapjára esett. Mint ahogy a fáma szerint az ötéves csend is egy hosszúra nyúlt megállapodás eredménye volt. Yoko Ono kilenc hónapig hordta a magzatot, onnantól kezdve John Lennon gondjaira bízta, aki fejest ugrott az apaságba. Otthon maradt gyereket nevelni, bébiszitterkedni, főzni és kenyeret sütni. Amit persze ne a szó szoros értelmében véve képzeljünk el. Komplett személyzet állt a házaspár rendelkezésére, úgyhogy míg Sean játszadozott, Lennonnak végül is volt ideje olykor-olykor elővenni a gitárt. Musicalt vagy valami hasonló zenés darabot tervezett. Róluk, a házasságukról, illetve a családról szólt volna, avval a címmel, hogy The

Ballad of John & Yoko. Vagy tucatnyi dal és egy afféle önéletírás el is készült belőle – utóbbi nyolc évvel a halála után, a Skywriting By Word Of Mouth című harmadik, egyben posztumusz Lennon-kötetben látott napvilágot, pár novella kíséretében. Azonban hogy mennyire nem gondolta igazából komolyan a terveket, arra vonatkozóan árulkodó jel, hogy amikor 1980 nyarán újra dolgozni kezdett, eszébe se jutott elővenni az akkor, főként 1977 körül készült demofelvételeket. Sok ellentmondásos híradás és feltételezés kering a Dakota-házban eltöltött évekről. Többen tudni vélik, hogy a teherbe esés ellenére a házaspár közötti kapcsolat korántsem rendeződött. Az értesülések javarészt a személyzet elbocsátott tagjaitól, magukat bennfentesnek mondó ismerősöktől és bulvárlapok újságíróitól származnak. Ennek megfelelően kell kezelni őket. Ugyanakkor tény, hogy John Lennon akkor kezdett el komolyabban dalokat szerezni, amikor 1980 tavaszán a Karib-tengeren vakációzott. Megpróbálta a szállodából fölhívni Yoko Onót, ám nem érte el. A kétségbeesés és a szerelem lökte ki belőle az „I’m Losing You” című dalt. Ez lett az első azok közül, amelyeket 1980 őszén rohamtempóban rögzített. *** A Beatles kalandjai az avantgárddal korántsem merültek ki Lennon és Ono love storyjában. A japán művész Beatles-lemezen is otthagyta masszív és hallható ujjlenyomatát. Konkrétan az 1968 novemberében megjelent, a szimpla The Beatles címet viselő, ám a köztudatban borítója alapján White Albumként ismert dupla lemez negyedik oldalán megjelent, utolsó darabról van szó. A „Revolution No. 9”-t a Lennon–McCartney páros jegyzi, ám Lennon szerezte, Yoko Ono közreműködésével. A munkálatokban kettejükön kívül George és Pattie Harrison is részt vett. A felvétel a maga 8 perc 15 másodpercével a leghosszabb valamennyi, hivatalosan megjelent Beatlesfelvétel közül – dalnak ugyanakkor nehezen lehetne nevezni, hiszen afféle hangmontázsról van szó. A forradalom hangjait megmutatni hivatottan kiáltásokból, hörgésekből és egyéb effektből áll (1968 forradalmi esztendőként került az annalesekbe a párizsi diáklázadások és a prágai tavasz nyomán), közben vissza-visszatérően hallható az, amit Lennon az egyik EMItesztszalagon talált: egy morcos férfihang masszívan azt ismételgeti, hogy „number nine”. (A kilences szám egyébként rendszeresen visszatér a Beatles

életművében. Akár misztikus jelentőséget is tulajdoníthatnánk neki, de inkább arról van szó, hogy valamiért egyszerűen tetszett nekik. Egyik legkorábbi dalukban, a „One After 909”-ban bukkan föl először – 1963-ban rögzítették ezt a számot, ám szerencsére dobozban hagyták és hat évvel később vették elő megint –, később az említett „Revolution No. 9”-on kívül Lennon [”9 Dream”] és Harrison szólódalaiban [„Cloud Nine”] kerül elő újra.) McCartney és George Martin minden követ megmozgatott azért, hogy ez a nehezen besorolható cucc ne Beatles-lemezen lásson napvilágot. Martin kapcsán ezt még meg is értjük, ám McCartney szándékai annak fényében homályosnak tűnnek, hogy mintegy másfél évvel korábban a Beatles már készített egy hasonló felvételt, amely ugyancsak zörejekből, ordításokból, beszédtöredékekből és egyéb effektekből áll, és nemcsak hossza hasonló a „Revolution No. 9”-éhoz, hanem egyes töredékeit föl is használták utóbbiban. (Releváns különbség, hogy a „number nine” ismételgetése helyett ebben valaki azt ordítja unos-untalan, hogy „Barcelona”). A „The Carnival Of Light” címet viselő darabot a Beatles 1967. január 5-én rögzítette, és nem sokkal később nyilvánosan is bemutatták – igaz, csupán egyszer, meglehetősen szűk körben, a The Million Volt Light And Sound Rave nevű avantgárd összművészeti fesztivál egyik performanszán. – Ez egyszerűen nevetséges – közölte George Martin, miután kötelességtudóan, becsületesen végigkínlódta és kibekkelte azt az este héttől éjfélig tartó időszakot, amíg a Beatles elkészítette a nyögésekből és rikácsolásokból álló, mintegy negyedórás produkciót. (A pontos méret és terjedelem nem ismert, az anyag azóta is dobozban lapul, noha egyes – nem igazoltan autentikus – darabjai napvilágot láttak kalózlemezeken.) – A fogaim között több az értelem, mint ebben a baromságban. Három évtizeddel később az a McCartney, aki meg akarta fúrni a „Revolution No. 9” Beatles-lemezen való megjelenését, kvázi ökölharcot vívott George Harrisonnal azért, hogy a „The Carnival Of Light” fölkerüljön a Beatles kiadatlan felvételeit tartalmazó, az 1990-es évek közepén publikált Anthology sorozatra – eredménytelenül. Noha időről időre fölbukkan a hír arról, hogy most már tutira meg fog jelenni, a Beatles első avantgárd produkciója mind a mai napig dobozban várja a sorát. Ringo, illetve Harrison és Lennon örökösei mindmáig nem egyeztek bele a megjelentetésébe. Pedig McCartney nagyon szeretné, ha széles körben ismert lenne, és ezáltal mindenkinek leesne, hogy igazából ő volt négyük közül a legnagyobb

avantgárd arc. A „The Carnival Of Light” ugyanis alapvetően az ő ötlete volt és az ő koncepciójára épült. Elvégre őt kérte föl megalkotására Barry Miles, az Indica nevű avantgárd képzőművészeti galéria és könyvesbolt egyik tulajdonosa.

Menyasszonyok és zabigyerekek

Paul McCartney és menyasszonya, Jane Asher 1968-ban Míg Johnról és Cynthiáról környezetükből mindenki azt mondta, hogy nem illenek össze, és a haverok egyöntetűen, egymást túllicitálva óva intették egyiküket a másiktól, addig jobbára ugyanezek az arcok Paulról és Dotról úgy tartották, hogy ők az igazi álompár. A vérbeli szerelmesek, ahogy csak a regényekben és a színes, szélesvásznú hollywoodi filmekben létezik, akiket soha semmi és senki nem fog egymástól elválasztani. Dot, azaz Dorothy Rhone magas volt, és csinos. Mi több: nagyon csinos. Tökéletes testalkattal rendelkezett. Mindemellett hamvas, gyönyörű arca és rövidre vágott, szőke haja volt, amit egy időben Paul McCartney kedvéért megnövesztett, hogy még inkább hasonlítson ő is Lennon és McCartney közös bálványára és nőideáljára, Brigitte Bardot-ra. Társaságban kissé félszegnek és visszahúzódónak mutatkozott, ami a harsány Beatle-k mellett különösen élesen kitűnt. Ráadásul alkatilag halkan, időnként majdhogynem suttogva beszélt. Sok más közös nevező mellett Cynthiával e tekintetben is hasonló szerepet játszottak, nem csoda, hogy introvertáltságuk okán hamar megtalálták a közös hangot. Egész estéket töltöttek el a füstös liverpooli

kocsmákban, a pancsolt viszkitől és az olcsó sörtől ragacsos asztal mellett úgy, hogy ültek egymás mellett, és órákon át egy szót sem szóltak, csak hallgatták, ahogy pasijaik egymás szavába vágva, egymást túlüvöltve lemezekről, Elvisről, Chuck Berryről és más zenészekről és énekesekről beszélgetnek. A legendárium egy Layla és egy Julie nevű hölgyet is számon tart Paul McCartney életében, ám a források egybehangzóak abban, hogy Dorothy Rhone volt az első igazán komoly. Nagyon korán összekerültek: Paul tizenhét éves volt, Dot tizenhat. A lány akkoriban, az iskola mellett, de később is gyógyszertári eladóként dolgozott. Semmiféle művészi ambíciója és világmegváltó terve nem volt. Onnantól kezdve, hogy összejöttek, élete alapvetően egy dologról szólt: fenntartás nélkül, kritikátlanul bálványozta Pault. Mindent megtett érte, teljesen alávetette magát a srác akaratának. Ahogyan Cynthia még szőkébbre festette magát Lennon kedvéért, Dot is, ha kellett, fodrászhoz ment, és új frizurát csináltatott Paul ízlése szerint – aztán lesütött szemmel hallgatta pasija üvöltve előadott szidalmait, ha a borbély történetesen nem úgy vágta a hajat, ahogy azt az ifjú, de egyre önérzetesebb és öntudatosabb McCartney szerette volna. Noha a Barry Miles által jegyzett, életútinterjúkra alapuló életrajzi könyvben (Paul McCartney) alig egy bekezdésben emlékszik meg róla, volt idő, amikor McCartney is bálványozta a lányt. Miután összejöttek, Lennonnal ellentétben egy időre fölhagyott a csajok hajkurászásával. Jó, a Beatles hamburgi kocsmaturnéi idején egy-két német cicababa nyilván becsúszott, na de hát ennyi idős fejjel, távol az otthontól ez majdhogynem természetes. Hamburg amúgy is viharos szexuális élményeket és fontos tapasztalatszerzést jelentett a banda tagjai számára. 1983-ban például fölbukkant egy Erika nevű berlini nő, azt állítván, hogy immáron több mint húszesztendős leányának Paul McCartney az apja. Olyannyira elszánt volt, hogy a bíróságig is elment vélt igazával, és majdnem 2 millió fontot követelt McCartney-tól az addig elmaradt gyerektartás címén. Az első apasági tesztek cáfolták, ám Erika újabb vizsgálatot akart. Közben arra az időre, amíg az ügy tisztázódik, a bíróság havi 175 font fizetésére kötelezte McCartney-t. Miután a következő tesztek is azt igazolták, hogy Erika leányának nem Paul McCartney az apja, a nő a reá szakadó per- és egyéb költségek miatt kis híján anyagi csődbe ment – végül a gáláns Paul mentette meg azzal, hogy magára vállalta Erika fizetési kötelezettségeit, és kártérítést sem kért.

Nem Erika volt az egyetlen. Időről időre jelentkeztek hölgyek, az ügyvédi keresetlevélben részletekbe menően, nemegyszer roppant érzékletesen leírva, hogy hol, mikor és milyen körülmények között szexeltek Paullal, aminek következménye – szerintük – terhesség és gyerekszületés lett. 1964 elején például Brian Epstein hosszas üzleti tárgyalásokat folytatott egy Anita nevű nővel, aki váltig állította, hogy kétszer lefeküdt Paul McCartney-val, és ennek folyományaként szült egy fiút. A tárgyalások eredményeként a Beatles menedzsere előbb heti 2 és fél, később 5 fontot fizetett Anitának gyerektartás címén. A hölgy a siker láttán vérszemet kapott, és tovább akarta növelni az összeget, már ügyvéddel fenyegetőzött, hogy tesztekkel bizonyítja igazát. Végül megegyeztek egy egyszeri 5000 fontos kifizetésben, Anita pedig aláírt egy nyilatkozatot, miszerint soha többé nem fog azzal jönni, hogy gyerekének Paul McCartney az apja. Se szeri, se száma azoknak a csajoknak, akiknek valamelyik Beatle-vel egyéjszakás kalandjuk volt. Már a kezdet kezdetén, a liverpooli kocsmabulik végén akadtak lányok, akik önként jelentkeztek, hogy minél mélyrehatóbban kifejezhessék rajongói lelkesedésüket és hálájukat a feledhetetlen koncertélményért. Később, a nagy turnék alkalmával a hotelek szobalányai és hölgyszemélyzete ajánlkozott föl, kapva az alkalmon, hogy ilyen közel kerülhettek a világsztárokhoz. De a szálloda körül várakozó rajongók közül is simán elvihettek – vittek is – néhányat egy-egy körre. Nem beszélve a pezsgőben fürdő luxuspartikról, amelyeknek természetes részét képezték a vendéglátók által előre kifizetett méregdrága és exkluzív escort-lányok. *** Tény és való, Dorothy Rhone-nak McCartney időnként teljes erőbedobással igyekezett a kedvében járni. A legendárium följegyez egy jellemző sztorit például arról, amikor egy álló nap masszírozta a lány fájós lábát. De az is gyakran megesett, hogy a hősszerelmest alakító Paul virágokkal és egyéb figyelmességekkel halmozta el Dotot. Éveken keresztül úgy tűnt tehát, hogy ez sima ügy. Minden klappol. A kölcsönös boldogságon túl egyenes, kikövezett út vezet a házasságig. Amit, rock and roll életforma ide vagy oda, Paul McCartney is magától értetődőnek tartott. Az esküvő mindazonáltal egy nem várt esemény nyomán került először komolyabb formában szóba.

Kevésen múlott, hogy a Beatles nem két családapával vágott neki a rajongói nőszívek meghódításának. 1962 májusában, nem sokkal azután, hogy hazatértek újabb hamburgi kocsmaturnéjukról, és kevéssel azelőtt, hogy próbafelvételre mentek az EMI londoni stúdiójába, Dot bejelentette kedvesének, hogy terhes. A pár némi tanakodást követően McCartney özvegy édesapjához rohant, tartva attól, hogy az esetleg a hír hallatán sokkot kap. Nem így történt. Az öreg Jim, az egykori ragtime-zenész egészen meghatódott a nagypapai kilátásoktól. Már látta is magát, ahogy büszkén tologatja unokáját Liverpool kertvárosi utcáin, meg a Strawberry Fields nevű parkban, ahol a srácok maguk is annyit játszottak gyerekkorukban. – Fiam – kérdezte az ír és skót gyökerek ellenére is angolosan komoly arccal, miután kissé elpárásodott szemekkel megölelte reménybeli, a meglepetéstől szóhoz sem jutó jövendőbeli menyét –, ugye tudod, mi a kötelességed? – Igenis, papa! – felelte öntudatos hévvel és az eljövendő apaság fölött érzett büszkeséggel Paul McCartney, ez az alapvetően mindig is jól nevelt, engedelmes srác, akinek lényegi természetét és veleszületett polgári konzervativizmusát sem az üvöltő rock and roll, sem a féktelen John Lennon nem bírta teljes mértékben megváltoztatni. De ezzel csak az egyik fél volt megfőzve. Hátravolt még Dot édesanyja. Jessie, azaz Mrs. Rhone korántsem volt ennyire lelkes. Éppen ellenkezőleg. Azon a véleményen volt, hogy elég nagy felelőtlenség, hogy ez így alakult, de most már nem visszafelé, hanem előre kell tekinteni. A gyereket meg kell szülni – az abortusz akkoriban még igen körülményesnek és veszélyesnek számított, Nagy-Britanniában is –, aztán örökbe kell adni. Dot és Paul ugyanis túl fiatalok ahhoz, hogy babakocsit tologassanak. Nem kéne alig elkezdődött és még csak kibontakozó életüket effélével elszúrni. – Semmi gond – jelentette ki Jim papa. – A babakocsit majd én fogom tologatni. Szó szót követett, és látván a hatalmas elszántságot, meg hát végtére is hárman voltak egy ellen, Jessie Rhone kénytelen volt Jim McCartney tenyerébe csapni. Az egyezség megszületett. Lesz egy gyors esküvő, utána a pár McCartney özvegy édesapjához költözik, Paul pedig szerez magának egy rendes, tisztességes polgári állást, amiből el fogja tudni tartani a családját. Attól időnként még pengetheti a gitárját. Persze szigorúan csak akkor, ha aznapra letudta apai kötelességeit.

A házasság megkötését novemberre tűzték ki, még éppen a gyermek várható érkezése előtti időre kaptak dátumot. Ám a baba nem született meg, Dot elvetélt. Ami bármennyire is tragikus esemény volt, egyúttal azt jelentette, hogy Brian Epstein homlokán átmenetileg kisimulhattak a ráncok. (A Beatles menedzsere akkor még nem tudta, hogy nem sokkal rá Lennon barátnője fog hasonló hírrel előrukkolni.) Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyes források szerint mindez nem 1962-ben, hanem két évvel korábban történt, amikor McCartney még 18, Dot pedig 17 éves volt. Ennek fényében persze megalapozottabbnak tűnik Jessie mama aggodalma. Akárhogy is, abban biztosak lehetünk, hogy Dot egy időben Paul McCartney gyermekét hordta a szíve alatt. Mint ahogy az eljegyzés is megtörtént. És azt is több forrás egybehangzóan megerősíti, hogy 1961 tavaszán a két lány – akik szalmaözvegységük során elválaszthatatlan barátnők lettek, és valósággal csüngtek egymáson –, azaz Cyn és Dot együtt látogatták meg Lennont és McCartney-t Hamburgban, ahol a Beatles akkor már hónapok óta zenélt, züllött és közben kőkemény vérprofivá vált. (Egyébként ez volt az első alkalom, amikor Dot elhagyta Angliát.) Később pedig, amikor Cynthia liverpooli albérletében egy ágy megüresedett, össze is költöztek. Természetesen átmenetileg, hiszen mindketten abban bíztak, sőt biztosak voltak benne, hogy hamarosan férjhez mennek szívük választottjához. Ám a széttéphetetlen baráti kötelék azután is fennmarad. Semmi nem így történt. Egyik este, amikor Dot szokás szerint a legszebb és a legszexibb fekete ruhájában várta élete párját, az érkező McCartney különösebb fölvezetés és köntörfalazás nélkül közölte vele, hogy meglátása szerint ez a kapcsolat kiüresedett, már nem a régi, sem az ő érzései, sem pedig a viszonyuk. Jobb volna hát szakítani. Mi több, a részéről ő ezt itt és most meg is teszi. Szegény Dot összeomlott. Nem véletlen: addigi éveit Paul McCartney-nak szentelte, és reá készült építeni egész életét. A szakítás derült égből villámcsapásként érkezett, nemcsak az ő, hanem mindenki számára. Senki nem számított rá. A teljesen magába roskadt Dorothy még egy évet rostokolt bánatosan Liverpoolban, aztán 1963-ban, amikor a Beatles csillaga elképesztő tempóban emelkedni kezdett, és a többi három mellett Paul McCartney fotóival lettek tele az újságok, bánatában Kanadába emigrált. Ott is ment férjhez. McCartney-val csak bő egy évtizeddel később találkozott

újra, akkor is futólag, amikor hajdani vőlegénye akkori bandája, a Wings arrafelé turnézott. 1984-ben pedig aukcióra bocsátott néhány korai relikviát a Paullal közösen eltöltött időkből. *** Dotnak mint ihletőforrásnak köszönhetjük a Beatles „P.S. I Love You” című dalát az első kislemezről – McCartney a Hamburgból hazaküldött levelek hangulatát és egyes sorait idézte föl benne. Dotot az a Thelma követte, aki korábban Lennon kedvese is volt. Ez azonban csak futó kalandnak bizonyult. Nálánál komolyabbnak számított Iris Caldwell. Az 1962-ben 17 éves lány családi szálak révén kvázi szakmabélinek tekinthető: bátyja, Rory, művésznevén Vihar Rory annak a Rory Storm & The Hurricanesnek volt a frontembere, amely a legnagyobb vetélytársnak számított a Beatles számára Liverpool bandái közül – és ahonnét 1962 augusztusában, Pete Best kirúgása után a megüresedett háromlábú székre átigazolták dobosnak Ringo Starrt. Vetélytársak voltak, de közben oltári nagy haverok. Lennon és McCartney gyakran lógtak Rory társaságában, Caldwellék házában. Már innét ismerhették Irisszel egymást, ám a láng akkor lobbant föl, amikor McCartney megpillantotta a bájos szőkeséget miniszoknyában twistet táncolni az egyik kikötői klubban. Akkora hatást gyakorolt rá a látvány, hogy nem sokkal később dalt komponált róla. A Beatles első nagylemeze azzal az egyáltalán nem költői, hanem nagyon is valós képpel kezdődik, ahogy az egyébként profi táncosként is dolgozó Iris riszálja magát a parketten, Paul pedig elképedve-megbabonázva figyeli, és azonnal szerelembe esik. „Csak tizenhét éves volt, Tudod, mire gondolok, És ahogy kinézett, képtelenség bármihez mérni. Hát hogy is tudnék mással táncolni, Amikor láttam, hogy ő ott van. Aztán rám nézett, és én azonnal tudtam, Hogy rövidesen bele fogok zúgni.” Iris számára se volt ismeretlen a Beatles: pár évvel korábban ő volt az a

lány, akivel George Harrison először csókolózott. A későbbiekben is popsztárokhoz vonzódott – egy évvel azután, hogy ő és Paul szakítottak, feleségül ment Shane Fentonhoz, aki az 1970-es években Alvin Stardust néven a brit glamour rock egyik fényes csillaga lett. A kis Irist idegesítette az, hogy ahogy a Beatles Epstein hathatós közreműködésével egyre inkább a valódi hírnév küszöbére ért, a sármos és tisztelettudó, megbízható McCartney egyre inkább átvette Lennon attitűdjét: bárhova mentek, minden alkalommal igyekezett a figyelem középpontjába kerülni, cinikus lett, megjegyzéseket tett mindenre és mindenkire. Bizonyos megnyilvánulásai annyira vérlázítóak voltak, hogy Iris az olyan lépésektől sem riadt vissza, mint például amikor egy alkalommal egy étteremben Paul fejére öntött egy teljes tál kristálycukrot. McCartney csőrét eközben meg az ahhoz hasonló esetek piszkálták, mint amikor megmutatta a lánynak a Beatles új szerzeményét, sőt el is énekelte neki, és megkérte rá, hogy mondja meg keresetlenül a véleményét, amaz kertelés nélkül közölte vele: – Hát szerintem ez borzalmasan szar. A legmélyebb ütésnek azonban azt tekinthette szegény Paul, amikor Ringóval együtt egy éjszaka együtt autóztak valahonnét haza, és észlelték, hogy elütöttek egy kutyát, majd miután Irisnek elmesélte másnap, a lány ezen a ponton megkérdezte, hogy na és mi történt a szerencsétlen jószággal. – Fogalmam sincs – válaszolta flegmán McCartney. – Nem álltunk meg megnézni. Siettünk. A lány megint csak nem habozott tudatni vele a véleményét: – Szívtelen vagy, Paul. Iszonyat szívtelen. Ez olyannyira maradandó és mély nyomot hagyott a srácban, hogy két évvel később, amikor a Beatles egy blackpooli fellépését közvetítette a televízió, McCartney váratlanul fölhívta az akkor már boldog feleségként éldegélő Irist, és nyomatékkal fölszólította, hogy nézze aznap este a tévéadást, és majd azután merészelje őt újra szívtelennek nevezni. Azon az estén hangzott el először nyilvánosan a „Yesterday”. *** McCartney-nak mindazonáltal ekkor már másik komoly szerelme volt. A különleges szépségű, egészen egyedi bájjal bíró, vörös hajú Jane Asherrel akkor jött össze, amikor a Beatles a slágerlisták élén trónolt „From

Me To You” című dalával, az EMI pedig nem győzte újra- és újranyomni a banda első nagylemezét, amelynek címadó dala történetesen az volt, amelyet Iris leszarozott (Please Please Me). A korong egyébként az Iris táncát megörökítő szerzeménnyel indul („I Saw Her Standing There”), de természetesen ott van rajta a Dotnak Hamburgból hazaírott levelek hangulatát felelevenítő „P.S. I Love You” is. 1963. április 18-án a londoni Royal Albert Hallban játszott a Beatles. Ez volt az első alkalom, amikor megfordultak ezen a patinás helyen. A fellépés ürügye a BBC Swinging Sound ’63 címet viselő rádióműsora volt. A Beatles akkoriban kezdett rendszeres szereplőjévé válni a brit királyi rádió zenei műsorainak. A BBC ezekhez soha nem az EMI által készített lemezfelvételeket használta, hanem a saját stúdiójában, a saját hangmérnökeivel rögzítette a később adásba kerülő dalokat. Olyan volt, akár egy koncert: a zenekar beállt a hangszerekkel az üvegablakok mögé, majd a producer intésére játszani kezdett. Leállásra, újrakezdésre nemigen volt mód, keveréssel se nagyon foglalkoztak, az elkészült produkció némi műsorvezetői bohóckodás mellett egy az egyben ment adásba. (Évtizedekkel később, jókora kihagyással, 1994-ben és 2013-ban ezekből a meglehetősen ócskán hangzó, a táskarádiók hangszóróihoz igazodó felvételekből két tripla albumon jelent meg válogatás.) Időnként a nézők sem hiányoztak: a BBC ilyenkor kibérelt egy koncerttermet, és ott vették föl a műsort. Ez történt ezen a bizonyos napon is a Royal Albert Hallban, ahol nem a Beatles volt az egyetlen aznapi fellépő. Nem is játszottak túl sokat, mindössze négy dalt, abból is csupán kettőt rögzítettek és ment aztán adásba. A felvételen a „valódi” nézők mellett fizetett statiszták is jelen voltak – például Jane Asher, akinek az volt a feladata, hogy sikítást imitáljon a fotósok előtt a rádióújságnak a műsort beharangozó száma számára. A lány alig töltötte be a 17-et, de már Anglia legismertebb tévés személyiségei közé tartozott. A színházzal való kapcsolata akkor kezdődött, amikor szülei – nagynevű orvos édesapa és London-szerte ismert zenetanár édesanya, aki történetesen egy időben George Martint oboázni tanította – testvéreivel együtt elvitték egy gyerekszínészekkel foglalkozó ügynökséghez, mondván, a csemetéknek nem árt, ha magukba szívnak egy kis színpadi és mozgáskultúrát. Jane ötéves korában fölbukkant egy filmben, és alig volt tizenéves, amikor már olyan klasszikus darabokban szerepelt, mint az Alice Csodaországban vagy a Pán Péter. Azon az estén, amikor a BBC megbízásából Beatles-rajongót alakított, éppen az ötödik filmjén dolgozott, a

forgatás szünetében ugrott el eme újabb fölkérésnek eleget téve a Royal Albert Hallba. Amikor azonban a felvétel után szóba elegyedett a banda tagjaival, valódi feladatát nem kötötte az orrukra – arról beszélt, hogy a rádióújság számára cikket fog írni az együttesről. Az igazat megvallva először George Harrison mozdult rá. Néhány mondat után azonnal el is kezdte csapni a szelet a lánynak, sőt arra is rávette, hogy noha már jócskán benne voltak az éjszakában, ugorjon el velük egy haverjuk, egy valódi újságíró lakására, ahol éppen buli van. Jane igent mondott, a buliból azonban már nem Harrisonnal, hanem az őt időközben a legkisebb Beatle kezéről lecsapó Paul McCartney-val távozott. Paul el is kísérte őt egészen az Asher-rezidenciáig, a Wimpole Street 57. alatt álló hatalmas házhoz, ahol újabb randevút beszéltek meg. A kapcsolat rövidesen bekövetkező konzervatív fordulata bizonyára nem volt McCartney ellenére: Jane előírásszerűen, a protokoll szabályait betartva bemutatta a családjának, akiknek első találkozásra szimpatikus lett a karrierje kezdetén járó, de máris országos ismertségre szert tett, különben szerény és tisztelettudó vidéki fiú. Olyannyira, hogy amikor nem sokkal később az akkor még Liverpoolban élő és Londonba ingázó McCartney lekéste vonatját, Mrs. Asher nemcsak azt ajánlotta föl neki, hogy töltse náluk az éjszakát, hanem azt is, hogy költözzön hozzájuk. Elvégre hely volt bőven: négy emelet, számtalan szoba, amelyek közül Paulnak a másodikon utaltak ki egyet, vagyis azon a szinten, ahol Jane és a testvérei is éltek. A következő három évet McCartney ebben a London előkelő negyedében álló házban töltötte. Viszonzásképpen azért, hogy Asherék bevezették a társasági életbe és a legfelső körökbe, Jane bátyjának, az ugyancsak vörös hajú Peter Ashernek, illetve a Peter & Gordon nevű duónak – mint arról már szó esett – zenei karriert csinált. Paul egyébiránt ebben az időszakban nagyon élvezte azt, ahogy az Asher család gondosan egyengeti az ő intellektuális fejlődését: Liverpoolban, majd különösen Hamburgban az élet kemény oldalával találkozhatott, Londonban viszont nyakig merülhetett a sznobériába. Asherékkel színházakba, mozikba és kiállításokra járt, és ezt egy cseppet sem bánta. Sőt. – Megpróbálok most bepótolni mindent, amiről eddig lemaradtam – nyilatkozta egy újságírói kérdésre válaszolva. – Az emberek mindenfélét mondanak, festenek és komponálnak, és ezek állati jó dolgok. Nekem meg tudnom kell, hogy mi mindennel foglalkoznak. Az 1960-as évek közepén a különleges zenei képességekkel megáldott

Beatles-fiú és a gyönyörű színésznő alkották Nagy-Britannia álompárját. Az, hogy összetartoznak, mindenki számára világos volt. A nagyközönség előtt is. Jane többször kijelentette, hogy el se tudja képzelni, hogy máshoz menjen feleségül, mint Paul McCartney-hoz. De McCartney is tett nyilvános kijelentéseket arra vonatkozóan, hogy hamarosan feleségül fogja venni Jane Ashert. A szerelem öt évig tartott. Túl azon, hogy a lány olyan nagy Beatlesballadáknak volt ihletője, mint az „And I Love Her”, a „Here, There And Everywhere” vagy éppenséggel a részben Irisnek is ajánlott „Yesterday”, gyakori vitáik is nyomot hagytak a Beatles lemezein. Az 1965-ös, meglehetősen indulatos „I’m Looking Through You” (és hozzá kapcsolódva, az ugyancsak a Rubber Soul albumon megjelent „You Won’t See Me”) a pár gyakori civódásai közül annak állít torz emléket, amikor McCartney minden intése és tiltása ellenére Jane csatlakozott a bristoli Old Vic Company nevű színi társasághoz (amellyel aztán 1967 elején hosszas amerikai turnéra indult, és hónapokon keresztül nem is járt Nagy-Britanniában). A vörös szépség ugyanis nem tudta magáévá tenni McCartney azon szándékát, miszerint hagyjon föl színészi karrierjével, és élje a Beatles-feleségek jobbára háztartásbeli életét. De Jane nehezen tűrte McCartney kilengéseit is: az ifjú Paul már az Asherházból ki-kiruccanva is nagy vehemenciával vetette be magát a mindeddig utolsó fénykorát élő London bohéméletébe. Ami persze csajozással is járt. Föltehetően Jane is tudott arról, hogy a hivatalos álompár státus mögött McCartney időnként másokkal is kavar, például egy Julie Felix nevű folkénekesnővel. Mi több, komoly, büntetéssel fenyegető botrányok is akadtak, mint amikor az 1966-os amerikai turnén a rendőrség rátörte McCartney-ra ajtót a szállodában, mivel a vele odabent tartózkodó lány még nem töltötte be a 14. évét. 1965-ben McCartney házat vásárolt London St. John’s Wood negyedében, nem messze az Abbey Road-i stúdiótól. A felújítás költségeibe az Asher família is beszállt. Természetes volt, hogy egy évvel később Jane együtt költözött be McCartney-val. (A londoni ház mellett 1966 nyarán Paul 35 ezer fontért egy Brown nevű farmertől farmot vett Skóciában, javarészt a barátnője buzdítására, ám annak renoválása csak három évvel később kezdődött meg. Jane Asher tehát már nem élvezhette ki a skót Felföld szépségeit.) Mint ahogy az is magától értetődőnek tűnt, hogy 1967 karácsonyára McCartney gyémántgyűrűt vásárolt Jane-nek, majd a pár

bejelentette, hogy 1968 folyamán összeházasodnak. – Végre! – sóhajtottak föl többen is, nemcsak a rokonságban és a haverok között, hanem jószerivel egész Angliában, a reggeli pirítós mellett a bulvárlapokat olvasgatva. *** Mindezek után derült égből villámcsapásként érkezett a hír, hogy a dolgok egyáltalán nem abba az irányba tartanak, amerre éveken keresztül araszoltak. 1968. július 20-án Jane Asher a BBC Dee Time című műsorában egyenes adásban jelentette be, hogy fölbontja az eljegyzését Paul McCartney-val. – Tudom, hogy furcsán hangzik – mondta enyhén remegő hangon, ám meglehetős magabiztossággal –, de még mindig találkozgatunk, és szeretjük is egymást. Viszont nem megy tovább. Ez egy gyerekkori szerelem volt. Lehet, hogy majd hetvenévesen megint összejövünk, és akkor szépen összeházasodunk. Kedves és diplomatikus szavak. Jane persze nem akart botrányt. Esze ágában se volt kiteríteni a szennyest, bármennyire is csámcsogva várták a bulvárlapok és azok testnedvekre éhes közönsége. Olyan nagy meglepetésről azért nem lehetett beszélni. A figyelmes bulvárolvasók már kiszúrhatták, hogy Jane Asher nem volt ott a Beatles Yellow Submarine című rajzfilmjének három nappal korábban tartott bemutatóján. Míg a másik három Beatle a feleségével – illetve Lennon új barátnőjével, Yoko Onóval – érkezett, addig Paul McCartney egy szál maga jelent meg, újbóli reményekkel töltve meg a rajongók szívét. Az a bizonyos pohár, amelybe éveken keresztül csordogált a méreg, 1968 kora nyarán telt be, nem sokkal azután, hogy Jane és Paul megtartották eljegyzésüket. Azon a napsütötte délutánon a McCartney háza körül legyeskedő rajongók előbb azt látták, hogy Paul egy ismeretlen hölggyel érkezik haza. Nem sokkal később feltűnt Jane autója, majd kevésre rá ki is gördült a kapun, és eszeveszett sebességgel elszáguldott. Utána Jane húga következett, de ő csak azért jött, hogy összepakolja a házban a nővére cuccait. A rajongókat igazán nem lehet hibáztatni. Amikor látták, hogy gáz van, megafonon figyelmeztették bálványukat menyasszonya érkezésére. Ő azonban annyira el volt mélyedve az ismeretlen hölgybe, hogy nem hallott semmit.

A szóban forgó leányzó a 23 éves pennsylvaniai Francie Schwartz volt, aki a tévében hallott arról, hogy a Beatles Apple néven vállalatot alapított, és várja a magukat tehetségesnek érző fiatalok megjelenésre váró produkcióit. Francie-nek történetesen volt egy filmterve, úgyhogy fogta magát, becsomagolt, Londonba repült, és addig császkált és szobrozott az Apple Savile Row-i irodaháza előtt, mígnem sikerült fölhívnia magára McCartney figyelmét. Szóba elegyedtek, és amikor a lány elhívta londoni szálláshelyére a Beatle-t, hogy megmutassa a bélyeggyűjteményét – azaz a filmtervét, rögtön csókolózással kezdtek. Francie Schwartzot futó kalandként tartja nyilván a legendárium, holott annál kicsivel több volt: McCartney pár hónapot együtt élt vele, a lány állást kapott az Apple-nél, sőt a White Album felvételei közben fölbukkant a stúdióban is – állítólag egy háttérvokálban hallható is a hangja. Az egyik Beatles-fényképezésen pedig az ő feladata volt cipelni a fotókellékeket. Egy évtizeddel később úgy tűnt, ő is beáll azon hölgyek sorába, akik Paul McCartney-t nevezik meg gyermekük apjaként. John Lennon legalábbis az 1970-es évek végén kapott egy ilyen tartalmú levelet. Amikor Lennon erről érdeklődvén fölhívta Francie-t, az közölte vele, hogy soha nem írt efféle levelet, és nincs is gyereke.

Lány fényképezőgéppel és fakanállal

Linda Eastman későbbi férjét, Paul McCartney-t fotózza a Brian Epstein házában tartott partin 1967. május 19-én Miközben Jane Asher a bristoli színházzal az Egyesült Államokban turnézott, 1967. május 15-én Paul McCartney a londoni celebvilág egyik fölkapott szórakozóhelyén, a Kingley Streeten, a Bag O’Nails Clubban töltötte az estét. A hely szokás szerint zsúfolásig tele volt, de amint meglátták a pohárral a kezében széket vagy bármely más ülőalkalmatosságot kereső Beatle-t, a híres-neves vendégek, Swinging London bulvárvilágának krémje, a színes magazinok mesehősei sorra ugráltak föl az asztalok mellől, és egyre csak azt kiabálták Paulnak, hogy telepedjen le melléjük. McCartney különösen nyugodt és magabiztos volt azon az estén. Bár a sajtóban hónapok óta keringtek a föltételezések, miszerint a Beatles kifújt, a bandának vége van, a turnék befejezése egyúttal a zenekar megszűntét is jelenti – elvégre tőlük szokatlan módon immáron háromnegyed éve nem rukkoltak elő semmivel, leszámítva azt a bizarr és szürreális kislemezt, amelynek szokatlan, a korábbi daloktól élesen elütő hangzása (különösen a Lennon által írt „Strawberry Fields Forever”, noha a McCartney komponálta „Penny Lane” sem piskóta) annyira meghökkentett mindenkit, hogy nem kis

meglepetésre csupán a kislemezlista második helyéig jutott –, Paul tökéletesen tisztában volt avval, hogy ez egyszerűen tévedés, félreértés, nettó hazugság. A Beatles sínen volt. Olyan úton járt, amilyenhez hasonlón addig nem. Azt is mondhatni, hogy most fogják végre megtalálni újra saját magukat, azt az énjüket, amelyet maguk mögött hagytak, amikor a hírnévért cserébe eladták a lelküket Brian Epsteinnek. Minden esély megvan arra, hogy az újságírók, a szakértők és a megmondóemberek kárálása ellenére a banda csillaga az eddigieknél is magasabbra emelkedjen. Már préselik a két hét múlva megjelenő új albumot, amelyen hónapokon keresztül dolgoztak, és aki meghallgatja, annak a döbbenettől a földbe fog gyökerezni a lába: klasszikus beat, gitárok és dobok helyett egy egészen másfajta – orgonát, kürtöket, vonósokat, tamburint, szitárt és hátborzongató keverési trükköket bevető – muzsikával fog találkozni. És a verkli nem áll meg: körvonalazódik a következő terv, egy egész estés, avantgárd, pszichedelikus rajzfilm, megspékelve egy másik, saját kezűleg forgatandó filmmel, amelyekhez el is kezdtek újabb és újabb dalokat írni. Némelyiket rögzítették is – szegény Brian Epstein észre se vette azt a gyilkos célzást a „Baby You’re Rich Man”ben, amely nem mellesleg hosszú idő után az első dal volt, amin együtt dolgozott Lennon és McCartney. A lapok a banda halálát szajkózták, ám egy Beatle föltűnése még mindig nem mindennapi eseményt jelentett London éjszakai életében. McCartney némi kóválygás és keringés után úgy döntött, hogy egy régi havernél, bizonyos Chas Chandlernél köt ki, aki az Animalsben basszusozott – azaz közeli kollégák voltak –, és most egy nem különösebben szép, mégis fura módon vonzó és érdeklődést kiváltó nyúlánk, hosszú szőke hajú nővel üldögélt egy asztal mellett. Aztán a kölcsönös és gyors kötelező udvariassági köröket letudván Chandler természetesen be is mutatta a hölgyet: – Paul, ez itt Linda. Linda Eastman. – Ó – mondta Paul. – Jól hallottam: Eastman? A nő elmosolyodott: – Nem az a família. Csak névrokon. Sajnos. – Pedig akár az is lehetne – hadarta Chandler. – Ő is amerikai. És képzeld, szintén fotóban utazik. Ma egész nap az Animalst fényképezte. – Ez pompás – mondta Paul. – Én meg Paul McCartney vagyok. – Tudom – Linda elmosolyodott. – Igazán? – Paul letette a poharat az asztalra, és leült melléjük. – Honnét tudja?

Ez természetesen költői kérdés volt, Linda mégis megválaszolta: – Azért jöttem Londonba, hogy popsztárokat fotózzak. – Komolyan? Én is popsztár vagyok. Engem is le fog fotózni? – Ha nagyon akarja, szívesem megteszem… – Azt hiszem, nagyon akarom. Pillanatokon belül egy hullámhosszra kerültek. *** Linda ekkor még nem árulta el, hogy már volt szerencséje találkozni a Beatlesszel. Igaz, csak messziről. Két évvel korábban, akkor még saját magának, nem kis nehézségek árán, meglehetős távolságról fotózta a bandát a Help! című nagyjátékfilm tiroli forgatása közben. 1966 augusztusában viszont immáron hivatalosan akkreditálták egy New York-i koncertre. Mi több, térdepelt is Paul McCartney előtt, egy sajtótájékoztatón – fotómasinával a kezében. Neki azonban akkor még Lennon tetszett. – Ő volt az én Beatle-hősöm – nyilatkozta később. – Aztán amikor személyesen is találkoztam vele, a varázs egyszeriben szertefoszlott, és rájöttem, hogy nekem Paul az emberem. Orosz zsidó emigráns családba született New Yorkban, kilenc hónappal McCartney világrajövetele előtt. Apját – a véletlen furcsa játéka nyomán – még Epsteinnek, Lee Epsteinnek hívták, arról angolosított Eastmanre. Ügyvéd volt, és szerzői jogokkal foglalkozott. Többek között egy Jack Lawrence nevű dalszerző jogait is képviselte, aki hálából ezért 1947-ben „Linda” címmel dalt írt, az akkor hatéves kislánynak ajánlva. A szerzeményt némi csúszással, 1963-ban rögzítette a Jan & Dean nevű amerikai énekesduó. A következő, Linda ihlette dalt Paul McCartney énekelte lemezre 1970 elején. Noha a Kodak cégben is jócskán részesedő Eastman famíliához csak névrokonság fűzte őket, a mama révén a családnak szerencsére volt mit a tejbe aprítani. Louise Epstein – később Louise Eastman – gazdag clevelandi fölmenőkkel rendelkezett, és a kis Linda kora gyerekkorától kezdve a legjobb nevelésben részesült: kiváló iskolákba járt, és rendezett körülmények között élt. (Később is, világéletében a rendezettségre és az egyértelmű viszonyokra törekedett.) A tündérmese akkor oszlott szét, amikor a mama repülőgépszerencsétlenségben meghalt. Linda a fájdalomtól és a kétségbeeséstől korai (mint rövidesen kiderült: túlságosan korai) házasságba menekült – feleségül

ment egy egyetemi csoporttársához, aki geográfusként végzett, és folyton Afrikába akart menni dolgozni. Linda azonban kizárólag az arizonai Tucsonig volt hajlandó költözni vele, ott teherbe esett, és 1963 szilveszterén megszülte Heather nevű lányát. Közben befejezte az egyetemet, és emellett elvégzett egy fotográfusi tanfolyamot. Miután a férje továbbra se tett le az afrikai tervekről, elváltak. Linda és Heather New Yorkba költöztek. Linda egy színes magazin szerkesztőségében kezdett el recepciósként dolgozni, és ebbéli munkakörében egyszer lenyúlt egy meghívót, amely az akkor éppen az Egyesült Államokban tartózkodó Rolling Stones partijára szólt, egy hajóra, a Hudson folyón. Mint kiderült, a bulin ő volt az egyedüli fotós, úgyhogy ott készült képeit neves magazinok vásárolták meg, ráadásul leszerződhetett a Fillmore East nevű képügynökséghez. Az esetnek volt egy másik folyamodványa is. A hírek szerint Linda közeli kapcsolatba került Mick Jaggerrel. Olyannyira közelibe, hogy a Rolling Stones két évvel későbbi, „Honky Tonk Women” című slágerének második versszakában Jagger állítólag egyenest róla énekli azt, hogy: „Elvált nővel keféltem New York Cityben, Kicsit azért küzdenem kellett érte. Aztán a nő rózsákkal borította be a testem, Kifújta az orromat és én elveszítettem a fejem.” (Kis drogenciklopédia: az orrkifújás fontos momentum a kokain fölszippantása előtt.) Egyes pletykák szerint ez az oka annak, hogy McCartney és Jagger nem igazán puszipajtások. Már ha igazak ezek a pletykák egyáltalán. A valóság ugyanakkor az, hogy Paul és Linda McCartney mindketten ott voltak a meghívott vendégek között Mick és Bianca Jagger esküvőjén 1971 májusában, a dél-franciaországi Saint-Tropez-ben. A hajós kaland nyomán Linda egyik végről elismert celebfotós lett, másik végről elterjedt róla, hogy groupie – azaz olyan nő, aki előszeretettel kényeztet szexszel sztárokat. Jagger mellett hírbe hozták a Doors frontemberével, Jim Morrisonnal, vagy éppen a hollywoodi filmcsillaggal, Warren Beattyvel is. Mások visszaemlékezései szerint azonban Linda nem groupie volt, hanem egy fölszabadult, a szexualitást is a szabadság részeként megélő hippi. Közben a gyereknevelésben a lehető legkonzervatívabb elveket

vallotta, és meglehetős figyelemmel gondoskodott a lányáról. Nem mellesleg pedig, ha már az igazi apja elszállt Afrikába, olyan pótapát keresett mellé, aki képes Heatherre saját lányaként tekinteni. 1967 tavaszán azért repült Londonba, hogy brit popsztárokat fotózzon az amerikai magazinok számára. Az Animalsszel és a Traffickel kezdte. Miután megivott a Bag O’Nailsben pár pohár italt Paul McCartney társaságában, talán ő maga se sejtette, hogy a dolognak folytatása lesz. Másnap mindenesetre bezörgetett Brian Epstein irodájába. A menedzsert nem találta bent, azonban ott hagyta a portfólióját: egy mappát, a korábban készült fotókkal. És várt. Nem kellett sokat. Kisvártatva – sokkal hamarább annál, mint ahogy Linda remélte – rátelefonált Peter Brown, aki asszisztensként dolgozott a Beatles körül (ezt mi már tudjuk, Linda akkor még nem), és közölte a jó hírt, miszerint Mr. Epsteinnek borzasztóan tetszenek Miss Eastman képei. (Hát ha még tudta volna, hogy a hölgyet igazából Miss Epsteinnek hívják!…) Olyannyira, hogy kettőt haladéktalanul, ártól függetlenül meg is szeretne vásárolni: az egyik Keith Moont, a The Who dobosát, a másik a Rolling Stonest ábrázolja. Mi több, Mr. Epstein exkluzív partit ad a saját házában, a Chapel Street 24. alatt, ahol már lesz néhány darab a Beatles június 1-jén boltokba kerülő új, Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című nagylemezéből – Brownnak többször el kellett ismételnie, mire Linda föl tudta jegyezni az album címét a noteszébe –, egyébiránt Miss Eastman hozza el a fényképezőgépét, biztos lesz módja néhány képet készíteni. Miss Eastman természetesen nem hagyhatta ki az alkalmat. 1967. május 19-én ott volt a sajtó képviselői között Epstein zártkörű buliján, ahol a banda, valamint tömérdek kaviár, pezsgő és lazac jelenlétében lejátszották a Beatles új, formabontó és – mint már ekkor sejthető volt – poptörténeti mérföldkőnek számító albumát, a turnék végeztével beköszöntött új időszak első termékét. A legnagyobb megdöbbenést mindazonáltal a Beatles külsejének megváltozása jelentette: azok, akik az elmúlt hetekben és hónapokban nem találkoztak velük, most elhűlve és csodálkozva látták, hogy a gombafej immáron a múlté, a banda tagjai kócos és rendezetlen frizurával mutatkoztak, McCartney kivételével bajszot növesztettek, rikító hippigúnyát öltöttek magukra, Lennon pedig a nyilvánosság előtt először viselte drótkeretes szemüvegét.

Utóbbi egyébként a szemtanúk szerint valósággal sokkolta a jelenlévőket. Bár a Beatles szokás szerint vigyorogva pózolt a kamerák előtt, Ray Coleman újságíró – később számos, Beatlesszel kapcsolatos könyv szerzője – úgy emlékezett vissza, hogy „John vézna volt, öreg, beteges, és látszott rajta, hogy reménytelenül a drogok rabja, tekintete vizenyős volt, lassan és akadozva beszélt”. (Ez volt egyébként az az időszak, amikor Harrison Pattievel karöltve pszichedelikus színekbe borította az esheri bungalót, Lennon pedig ugyancsak telemázolta Rolls-Royce-ának karosszériáját. A sajtó mindazonáltal meglehetősen szkeptikus volt a Beatles metamorfózisát tekintve. A The Sun például egyenesen gazdag fiatalemberek túllihegett játékáról írt.) Linda is elővette a fényképezőgépét, ám mivel a Beatles a kakaduk és a papagájok tollazatára emlékeztető ruhákban pompázott, ő pedig addig feketefehér képekben utazott, kénytelen volt színes filmet kunyerálni az egyik kollégájától. Szerencséje volt. Kapott színes filmet, és az egyik ott készült Beatles-fotót rövidesen 100 dollárért el is tudta adni. Nem mellesleg Paul McCartney-val is váltott néhány szót. Egyelőre csupán néhányat – legalábbis kevesebbet, mint amennyit remélt. – Linda térdre rogyott Paul széke előtt – meséli Peter Brown –, és egyre csak csinálta a képeket róla. Szerette volna másként intézni a dolgokat, de végül neki is távoznia kellett a többi fotóssal együtt. Onnantól fogva viszont egy darabig nem találkoztak. Linda dolga végeztével visszatért az Egyesült Államokba, és folytatta a popsztárok fotózását. McCartney elmélyült a Beatles soron következő projektjeiben: készült a Magical Mystery Tour című film, aztán hetekre elutaztak Indiába, majd onnét visszatérve megalakították az Apple nevű vállalatot, aminek kapcsán bekopogott Francie Schwartz, és jött az emlékezetes in flagranti. *** Nem sokkal később McCartney Lennonnal együtt Amerikába repült, hogy ott is promózzák az Apple céget. Közös New York-i sajtótájékoztatójukon ismét fölbukkant Linda fényképezőgéppel a nyakában, ám a nagy tömegben és nyüzsgésben csak annyi időre tudtak találkozni, hogy Linda lefirkantsa Paulnak egy cetlire a privát telefonszámát. Amikor McCartney fölhívta, Linda épp nem volt odahaza, úgyhogy kénytelen volt az üzenetrögzítőre

mondani, miszerint most elutazik a nyugati partra, ahol kivesz egy bungalót, ha Lindának van kedve, csatlakozzon hozzá, szeretettel várja. A luxusbungaló Beverly Hillsben, közvetlenül a Csendes-óceán partján volt, és szokás szerint sorba álltak előtte a nők, abban reménykedvén, hogy egy-egy éjszakára, vagy legalább pár órára befogadást nyernek a világhírű Beatle hálószobájába. Rajtuk kellett keresztülvergődnie Lindának. Egyszer csak fölbukkant a parti homokban, kezében egy szál jointtal, arcán üdvözült mosollyal. Céljait és szándékát egyáltalán nem palástolva egy bőröndöt húzott maga után. Beköltözött. Egyelőre a bungalóba. Később, miután New Yorkba visszatérvén Heather és Paul nemcsak összeismerkedtek, de kölcsönösen el is bűvölték egymást – McCartney-t pedig lebilincselte az a figyelmes gondoskodás, amellyel Linda a gyereke iránt viseltetett –, fogta a motyóját és áttelepedett Londonba, egész pontosan abba a St. John’s Wood-i házba, amelyről Jane Asher annyi mindent tudott volna mesélni. Onnantól fogva Paul McCartney és Linda Eastman elválaszthatatlanok voltak. Az elkövetkező évtizedekben szinte minden napot együtt töltöttek – azok jelentettek kivételt, amikor hol Lindát, hol Pault csukták le egy kis időre a Föld különböző pontjain marihuána birtoklásáért. Az esküvőt 1969. március 12-én tartották. Az előző napot McCartney a stúdióban töltötte – Jackie Lomax, az Apple egyik fölfedezettje „Thumbin A Ride” című dalának felvételét vezényelte le –, és már úton volt hazafelé, amikor eszébe jutott, hogy megfeledkezett a gyűrűről. Mivel a ceremóniát másnap reggel 9:45-re foglalták le, kénytelen volt azonnal intézkedni. Szerencsére talált egy jólelkű ékszerészt, aki záróra után, a hosszas zörgetés és ordibálás hatására, meg persze némi felárért (a végösszeg 12 fontra rúgott) hajlandó volt kinyitni az üzletét, és kiszolgálni a kései, csapzott és ideges vevőt. Persze reggel kiderült, hogy fölösleges volt a rohanás, mivel a násznagy, Paul öccse, Mike vonata késett. Megint csak a szerencse szólt közbe: az anyakönyvvezető (emlékezzünk meg konkrétan róla: Mr. E. R. Sanders) türelme végtelennek bizonyult, és a csúszás ellenére nem kellett az esküvőt elhalasztani: Linda Eastman hozzáment Paul McCartney-hoz, vagyis elkelt az utolsó legény Beatle is. A ceremóniát követően McCartney a Ritz Hotelben válaszolt a sajtó kérdéseire: – Paul, milyen érzés végül is megnősülni?

– Remek, köszönöm. – Mit gondolsz, változik ettől az életed? – Fogalmam sincs, még soha nem voltam nős. – Mikor határoztátok el az esküvőt, és mi késztetett rá benneteket? – Vagy egy héttel ezelőtt. Egyszerűen úgy gondoltuk, jobb cselekedni, mint töprengeni rajta. – Milyen érzés egy hatéves kislány édesapjának lenni? – Borzalmas! Gyűlölöm! Az utolsó válasznál Paul nevetett. Az esküvő tényét viszont a rajongók – Lennon esetéhez hasonlóan – nem tudták megemészteni. Míg Jane Ashert ugyanúgy elfogadták, mint annak idején némi vonakodást követően Cynthia Powellt, addig a külföldről, idegen terepről kakukkfiókaként érkezett Linda és Yoko sehogy nem tudott gyökeret verni a szívükben. Inzultálni éppenséggel nem inzultálták őket: a hatvanas évek a végéhez közeledett, a Beatlemánia lecsengett, az indulatok csillapodtak. Már nem voltak sikoltozó és a limuzinok szélvédőjére tapadó lányok, és az Apple Scruffsnak nevezett kemény magot (ők voltak a Beatlesrajongói B-közép), akik az Abbey Road-i stúdió, az Apple-székház vagy éppenséggel McCartney háza előtt ácsorogtak, se kellett rendőri erőkkel féken tartani. Időnként tettek megjegyzéseket Lindára, de egyébként békések és jámborak voltak. – Figyeljetek, csajok – igyekezett őket megnyugtatni időnként személyesen Paul McCartney is, amikor a háza előtt beléjük ütközött. – Az a helyzet, hogy előbb-utóbb nekem is meg kellett nősülnöm, nem? Bólogattak, hogy igen. *** Első gyermekük, Mary 1969. augusztus 29-én született, néhány nappal azt követően, hogy a Beatles utolsó közös fotózásukra gyűlt össze John Lennon és Yoko Ono ascoti rezidenciáján. Fásult arccal, közönyös tekintettel, zilált hajjal, mosoly nélkül meredtek a fényképezőgépekbe, föltehetően mindnyájan tisztában voltak avval, hogy számukra már nem létezik közös jövő. Az eseményen Linda is részt vett, az egyik masinát éppenséggel ő tartotta a kezében, dacára annak, hogy bármelyik percben megindulhatott volna a szülés (ami végül simán, zökkenőmentesen lezajlott, természetesen nem Ascotban).

A párnak később még két gyereke született: Stella (1971) és James (1977). McCartney-nak pedig mindeközben eszébe jutott a skót Felföldön omladozó, három éve vett és azóta parlagon heverő farmja a hozzá tartozó hatalmas földterülettel. Elvitte oda Lindát, aki azonnal beleszeretett a környékbe, és közölte férjével, hogy ő igazából New Yorkban, a felhőkarcolók között is folyton vidéki lánynak érezte magát. Úgyhogy a farmot rohamléptekkel fölújították, és 1969 őszét, valamint 1970 elejét javarészt ott töltötték. Vásároltak 200 birkát, amelyeket McCartney saját kezűleg nyírt meg, a gyapjút pedig eladta egy közeli feldolgozóüzemnek. Gumicsizmában, kockás ingben és farmerban járták a környéket, és Paul a feleségétől karácsonyra traktort kapott. Később lovakat is beszereztek, meg pónikat, hogy a gyerekek könnyebben megtanulhassanak lovagolni. McCartney ezalatt – amikor éppen nem skót viszkit vedelt, és nem a depressziótól kétrét görnyedve fetrengett, amiért minden erőfeszítése ellenére föloszlott a Beatles – dalokat szerzett, amelyek egy része a Linda iránti szerelméről tanúskodik (az első mindjárt a „The Lovely Linda” címet kapta, egy másikat, a „Maybe I’m Amazed”-et pedig mind a mai napig játssza turnéin), és ott, a farmon berendezett stúdióban, mások közreműködése nélkül föl is vette őket. Ezek adták alapját első, 1970. április 10-én megjelent saját nagylemezének, amely az utolsó volt a Beatles-tagok első szólólemezeinek sorában, és a koronghoz mellékelt nyilatkozatban McCartney bejelentette kilépését a bandából, véglegessé téve a Beatles megszűntét. Következő, egy évvel később megjelent Ram című albumán már Linda is közreműködött, nemcsak énekesként, de a dalok szerzőjeként is Paul és Linda McCartney vannak megjelölve. (George Martin, a Beatles-lemezek producere ugyanakkor a lemez meghallgatása után a maga diplomatikus modorában azt nyilatkozta a Melody Makernek, hogy a maga részéről nem hiszi, hogy Linda pótolni tudná John Lennont.) Onnantól fogva haláláig együtt zenélt a férjével, szerepelt a lemezeken és a fellépéseken, és önálló dalt is énekelt. Ott állt a billentyűs hangszerek mögött McCartney hetvenes évekbeli zenekarának, a Wingsnek a koncertjein, és később, az 1989–90-es, 103 koncertből álló gigantikus McCartney-turnén, valamint az 1993-ason is, amelynek egyik állomása Budapesten lett volna, ám az utolsó pillanatban törölték. A Wings egyik kilépett tagja azt nyilatkozta később, hogy Linda zenei antitalentum, akivel nem lehet együtt dolgozni. Holott Linda még szólót is

énekelt: a Wings korai fellépésein a „Seaside Woman” című dalt, egy 1976os Wings-albumon pedig a „Cook Of The House” című dalt. (Ő az első brit szakács, aki lemezen szerepel – mondta erről a férje.) Az 1970-es évek első felében lettek vegetáriánusok. Linda az 1980-as évek elején írta meg első szakácskönyvét, ami kritikusai szerint tulajdonképpen egy tradicionális receptgyűjtemény, azzal a különbséggel, hogy a jól ismert ételekből kihagyja a húst – cserébe viszont tetemes mennyiségű vajat és tejszínt használ. Ennek ellenére a könyv sikeres lett, és nagyban bátorítást nyújtott ahhoz, hogy Linda 1991-ben megalapította a ma is létező Linda McCartney Foods nevű vegetáriánusélelmiszer-céget, amely a brit bioélelmiszer-piac mintegy negyedét fedte le. Közben a házaspár kivette a részét az állatok jogaiért folytatott küzdelemből is. *** 1994 tavaszán, egy hosszabb betegeskedést követő kivizsgálás során Linda bal mellében csomót találtak. A dolog már csak azért is baljósnak bizonyult, mert négy évtizeddel korábban McCartney édesanyja mellrákban halt meg. Lindát sürgősséggel megműtötték, McCartney nyilatkozata szerint 100%-os sikerrel. Ennek ellenére akkorra már áttétek jelentkeztek. Meg kellett kezdeni a kemoterápiát. A kezelések hatására Linda hajának nagy része kihullt, 1997ben rövidre nyírt frizurával jelent meg a nyilvánosság előtt. A betegség férjét is megviselte: 1995–1998 között a mindig fitt McCartney többször is elhanyagoltan, időnként jókora túlsúllyal mutatkozott. Utolsó teljes, közös évük kimondottan jónak volt mondható: McCartney-t az 1965-ös Member of the Order of the British Empire rendjel mellé II. Erzsébet lovaggá ütötte, és onnantól fogva viselheti a Sir Paul nevet. A kisebbik lány, Stella ebben az évben kezdett dolgozni egy fölkapott párizsi divatszalon igazgatójakét, James is elkezdett zenélni, a Flaming Pie című McCartney-album pedig nemcsak zajos közönség-, de régóta várt kritikai sikerben is részesült. Mindezt azonban jócskán beárnyékolta Linda betegsége. Bár a barátok és a nyilvánosság előtt mindig igyekezett fittnek mutatkozni, a vizsgálatok rendre rossz eredményeket hoztak. A rák átterjedt Linda tüdejére. Számára is világos volt, hogy nincs sok hátra. Utolsó hónapjait azzal töltötte, hogy eligazítsa a dolgokat maga körül. Döntéseket hozott az élelmiszer-ipari cég jövőjéről,

fotókat válogatott eljövendő retrospektív kiállításához, és még az is belefért idejébe, hogy a férjével közösen rögzítsen egy általa írt és énekelt, a kedvenc lováról szóló, „Appaloosa” című dalt, valamint hogy arról is rendelkezzen, milyen legyen az első, nélküle töltött karácsony a családban. Az utolsó heteket az Arizona állambeli Tucsonban lévő birtokukon töltötték – abban a városban, ahol Linda első, nyúlfarknyi ideig tartó házassága alatt is élt. Április 15-én még egyszer, utoljára lovagolni ment a férjével, ám amikor leszállt Appaloosáról, érezte, hogy elfogyott minden ereje. Április 17-én a hajnali órákban, a családtagokkal körülvéve eltávozott ebből a világból. Halála olyannyira megrendítette a hajdani nőcsábász Paul McCartney-t (aki Linda mellett erről az énjéről évtizedekre megfeledkezett), hogy egy éven keresztül egyáltalán nem zenélt és nem énekelt.

Aknamezők

Paul McCartney és második felesége, Heather Mills a Back In The World című McCartney-turné (2002-2003) idején Van a McCartney-katalógusban két dal, amelyeknek teljesen egyforma a címük. Igaz, az elsőt társszerzővel, Donovannal szokás föltüntetni, és hivatalos kiadása nem létezik, csupán kalózlemezeken és internetes csatornákon hallható. Abból az időből származik, amikor Linda és lánya már beköltöztek a St. John’s Wood-i házba, és McCartney az apai szerepet gyakorolta Heather hathatós közreműködésével. 1968 novemberében rögzítették, McCartney egy szál akusztikus gitáron játszik a felvételen, és miközben fejhangon énekel, időnként elröhinti magát. A stúdióban Donovanon kívül jelen volt Mary Hopkin is, ez a hosszú, szőke hajú és éles hangú leány, az Apple egyik, alig 18 éves felfedezettje is – ugyanis amikor a szóban forgó dal afféle improvizáció formájában kicsúszott McCartney (és részben Donovan) kezei alól, éppen az ő első nagylemezét rögzítették. Hogy Heather is ott volt-e, arról nincs tudomásunk. Akár ott is lehetett, hiszen a kislány akkoriban az összecsiszolódás jegyében elég sok időt töltött várományos nevelőapjával. Ahogy az a Beatles Let It Be című filmjében is látható, miközben Lennon Yoko Onót cipelte be magával rendszeresen a stúdióba, addig McCartney – ha nem is akkora gyakorisággal – a kis

Heathert. Harminckét évvel később viszont hivatalosan is megjelent egy „Heather” című dal, Paul McCartney 2001-es, Driving Rain című albumán. Talán nem keltünk vele nagy vitát, ha azt mondjuk, hogy ez sikerült jobban. Még úgy is, hogy szövege alig tíz sorból áll csupán, az énekrész nyúlfarknyi, tele szenvedélyes szerelmi képekkel, amelyeket hosszas, megindító zongorafutamok vezetnek fel. A végén, a rajongás lecsengéseként McCartney szíve királynőjének nevezi a dal címzettjét, Heathert. *** Csakhogy ez a Heather már nem az, akiről az 1968-as dal szólt. Hanem egy másik. Éppenséggel fiatalabb Linda első házasságból származó lányánál. Akkor, amikor az első „Heather” című dal megszületett, még be se töltötte első életévét. Abban az időben egy Aldershot nevű városkában élt, Londontól mintegy 60 kilométerre, a szüleivel, akiknek fűszerkereskedésük volt, noha mindketten egyetemet végeztek, egyetemi hallgatóként ismerkedtek és házasodtak össze, a szüleik tiltása ellenére. Mint abban az időben megannyi más, velük egykorú fiatal, mindketten érdeklődtek a zene iránt – hangszereken is játszottak –, sőt a fényképészet iránt is, Heather édesanyja, Beatrice Mills egyszer meg is nyert egy rangos fotópályázatot. Ami még ugyancsak közös volt bennük, hogy a rajongásig szerették az állatokat: az ilyenkor majdhogynem kötelező kutyán és macskán kívül libát és kecskét is tartottak, amelyeknek ugyancsak szabad bejárásuk volt a házba. Eme festővászonra illő idill Heather kilencéves koráig tartott. Addigra már jócskán elmúltak a hatvanas évek, vége volt a színes ábrándok világának, beköszöntek a szürke hétköznapok, olajválságok és bányászmegmozdulások követték egymást. Hiába a pianínó, amelyen John Mills régi Beatlesdallamokat játszott, miközben háta mögött párás szemekkel hallgatta a család – beleértve természetesen a cuki jószágokat –, 1977-ben Beatrice lelépett otthonról, férje gondjaira bízva három gyereküket. (Heather állítólag egy évvel korábban szexuális abúzus áldozata lett, mások viszont, akik közelről ismerték a családot, később cáfolták eme kijelentését.) A helyzet innentől fogva egyre csak romlott. Négy évvel később John Millst csalásért letartóztatták, a bíróság 18 hónap börtönbüntetésre ítélte, úgyhogy a gyerekek az anyjuk és annak új barátja (egy színész) felügyelete alá kerültek. Másfél

évtizeddel később tett visszaemlékezései szerint Heather innentől fogva végképp nem érezte jól magát, erősen megviselték az otthoni körülmények, ezért 15 éves korában lelépett otthonról. Egy vidámparkban vállalt munkát, nem mellesleg pedig a londoni Waterloo pályaudvarnál csövezett. (2002-ben mások ezt megint csak cáfolták, azt állítva, hogy ebből annyi igaz, hogy Heather abban az időben egy olyan fiatalemberrel járt, aki történetesen egy vidámparkban dolgozott, és a lány miatta hétvégenként rendszeresen elutazott otthonról. Közben azonban rendesen végezte az iskoláit.) Tizennyolc éves korában Heather megismerkedett egy nálánál 10 évvel idősebb, egzotikus megjelenésű férfivel (pakisztáni és görög szülők vére folyt az ereiben), bizonyos Alfie Karmallal, aki drága ruhákat és ékszereket vásárolt neki, és arra biztatta a lányt, hogy ezzel a bombasztikus, istenáldotta külsővel adja modellkedésre a fejét. Amikor 1989-ben összeházasodtak: Heather már gyakran foglalkoztatott modellnek számított. A rákövetkező évben, egy vetélést követően Heather Szlovéniába utazott regenerálódni. Ott találkozott az éppen akkor kirobbant délszláv háború első áldozataival. (Más források Horvátországról beszélnek, de hát a kelet-európai kisállamok egyik nyomorúsága éppen az, hogy bizonyos szemszögből nézvést totálisan egyformának tűnnek, és ily módon könnyű összekeverni őket.) Az ott látott szörnyűségek hatására alapítványt hozott létre a polgárháború gyerekáldozatainak megsegítésére. 1991-ben Alfie és Heather elváltak. A férfi később azt nyilatkozta, hogy Heather annyit füllentett neki, hogy egy idő után, ha netán azt mondta, hogy esik az eső, neki ki kellett mennie ellenőrizni, hogy ez tényleg így van-e. Heathert ellenben nem lehetett megállítani. Ugyanolyan céltudatos és állhatatos volt, mint annak idején az ifjú Beatle-k. Az se jelentett számára leküzdhetetlen akadályt karrierje építésében, hogy amikor 1993. augusztus 8-án akkori vőlegényével, egy bankárral London legelőkelőbb és legdrágább városrészében sétáltak, a Kensington Road és a De Vere Gardens sarkán elgázolta őt egy motoros rendőr. Heather súlyos sérüléseket szenvedett, hónapokat töltött kórházban: az csak az egyik baj volt, hogy a tüdejét kilyukasztották a törött bordái, azt meg lehetett gyógyítani, ennél súlyosabbnak és maradandóbbnak bizonyult, hogy bal lábát a baleset következményeként a térde alatt amputálni kellett. A fájdalom és az elszenvedett veszteségek mellett az a tény, hogy a súlyos sérülés ellenére életben maradt, Heather számára radikális életmódváltozást idézett elő. Egyrészt áttért a vegetáriánus táplálkozásra, nem feledkezve meg annak

filozófiai aspektusairól, másrészt még mélyebbre evezett a jótékonyság tengerén. Az ötletet ezúttal az adta, hogy sérült lábához – egyébiránt a lehetőségekhez képest nagyon is jól funkcionáló – művégtagot illesztettek, amit azonban folyton cseréltek, lévén hogy az amputáció okozta seb gyógyulásával a méretet állandóan változtatni kellett. Ebből a tényből merített ihletet Heather akkor, amikor azt találta ki, hogy az egészségügyi ellátásban keletkezett megannyi használt és tulajdonképpen kidobásra ítélt művégtagot el kellene juttatni Horvátországba, ahol a háború és a taposóaknák miatt rengetegen veszítették el végtagjaikat. (Könnyen lehet tehát, hogy mégiscsak Horvátországban tartózkodott két évvel korábban, és már megtapasztalt egyet s mást az ottani körülményekből.) Az elhatározást hamarosan tett követte, az első műlábszállítmány 1994 októberében érkezett meg Zágrábba, Heather is vele tartott, hogy személyesen kézbesíthesse a kamerák figyelő szeme előtt az adományt. Később ezért a nemes cselekedetért megkapta a horvát állam kitüntetését. *** 1999 májusában, egy rendezvényen találkozott először Paul McCartneyval, aki éppen akkor kezdett magához térni a Linda halála okozta sokkból, és nekilátott dolgozni egy új albumon, amely pár vadonatúj saját szerzeményen túl az 1950-es évek rock and roll klasszikusainak hard rockos feldolgozásait tartalmazta. A kísérőbandát többek között a Pink Floyd és a Deep Purple tagjai alkották. Az elkészült nagylemez, a Run Devil Run 1999. október 4-én jelent meg, a címadó dalon kívül 2 eredeti McCartney-szerzeményt és 12 ötvenes évekbeli rock and roll slágert tartalmazott. Utóbbiakat igazából a második vonalból, ugyanis 11 évvel korábban McCartney már előrukkolt egy hasonló összeállítással, egy olyan lemezzel, amelyen kamaszkorának bombasikerei szóltak, azok a dalok, amelyeket annak idején Lennon és ő a tranzisztoros rádióra tapasztott füllel igyekeztek megtanulni. Az 1988-as CHOBA B CCCP album legnagyobb szenzációját ugyanakkor az jelentette, hogy elsőként – a glasznoszty és a peresztrojka jegyében – a Szovjetunióban jelent meg, a Melodija lemezgyár és a McCartney Productions Ltd. közös kiadványaként. Összességében az mondható el, hogy a szovjet korongon vannak jobb dalok, viszont a Run Devil Run szól jobban. Utóbbi megjelenése kapcsán egyébként 1999. december 14-én McCartney visszatért a liverpooli Cavern Clubba, ahol a lemez anyagán kívül az „I Saw Her Standing There”-t

is eljátszotta – arról nem szól a fáma, hogy vajon Iris Caldwell is ott rázta-e a nézőtéren. A Pride of Britain nevű gála idején tehát a Run Devil Run még javában a készülés állapotában leledzett. A fényes eseményen Heather a taposóaknák elleni küzdelemben elért érdemei elismeréseként kitüntetést vehetett át. Vörös blúzt és fehér nadrágot viselt, és ahogy fölment a színpadra – ahol megrázó beszédet mondott a taposóaknák áldozatairól –, senki, aki nem tudott róla, észre nem vette volna, hogy az egyik lába művégtag. (Ilyenek mindazonáltal kevesen lehetettek, Heather ugyanis a tévéinterjúk és egyéb alkalmak során rendszerint megmutatta protézisét.) McCartney történetesen arra várt, hogy Linda egy posztumusz díját átvegye, de őt is teljesen lenyűgözte ez a mind külsőben, mind megnyilvánulásait tekintve egyaránt attraktívnak látszó fiatal nő. Olyannyira, hogy nem sokkal később minden követ megmozgatott azért, hogy kapcsolatba lépjen vele. Heathernek viszont egyelőre fogalma se volt arról, hogy mekkora benyomást tett azon az estén egy özvegy Beatle-re. A díjátadást követő napon Kambodzsába repült, hogy szerepeljen egy, az ottani taposóakna-helyzetről szóló dokumentumfilmben. A film rendezője történetesen Heather soros vőlegénye volt (csak hogy tisztázzuk: nem ugyanaz a pasas, akivel az ominózus motorbalesetnél sétált). Ám amikor visszatért Kambodzsából, már várta őt Paul McCartney meghívója. Egyelőre egy vacsorára szólt. Nem tudni, pontosan mi hangzott el a gőzölgő tányérok fölött, csak föltételezhetjük, hogy az állatok védelmén, a vegetáriánus életmódon és a taposóaknák elleni küzdelmen túl bizalmasabb jellegű dolgok is. Mint ahogy abban sem lehetünk teljesen biztosak, hogy ennek a vacsorának köze volt ahhoz, hogy 1999 augusztusában Mills kisasszony fölmondta a filmrendezővel kötendő, küszöbönálló házasságot. Annyi ellenben tény, hogy az év végére Paul McCartney és Heather Mills már egy párt alkottak. Olyannyira, hogy a Beatle 2000 januárjában jelen volt a nő 32. születésnapi partiján, immáron ország-világ és nem utolsósorban a média előtt is hivatalossá téve kapcsolatukat. A környezetéből többen óvni próbálták Pault. Úgy vélték, még mindig nem heverte ki Linda halálát, nagyon sebezhető, és ebben az állapotban könnyen keveredhet olyasmibe, amit később megbán. Két, immáron felnőtt leánygyermeke közül Mary egyenesen óvatosságra figyelmeztette – Stella ellenben úgy vélte, mindennek és mindenkinek meg kell adni az esélyt. Egyszer egy régi liverpooli haverja meglátogatta, és miután Paul

egyfolytában Heatherről mesélt, megkérdezte, mi fogta meg ennyire ebben a nőben. McCartney így válaszolt: – Tudod, öregem, megnéztem a lábát, és egyszerűen azt éreztem, hogy a mindenit, ez nem semmi dolog. Miközben tehát Heather Mills az ezredforduló Angliájának egyik legismertebb közszereplője lett, és volt olyan időszak, amikor a vízcsapból is ő folyt, Paul McCartney teljesen belehabarodott. Szerelmét bizonyítandó előbb segített neki tengerparti ingatlant vásárolni, aztán (2001 nyarán) ő maga vett a számára egy 15 ezer fontot érő gyémántgyűrűt. Fél térdre ereszkedve nyújtotta át, közben megkérte Heather kezét. A pár hónappal később megjelent Driving Rain albumon pedig a már említett mellett ott egy másik dal, amely a Heather iránti rajongásról szól („Your Loving Flame”). *** A repedések lassan, észrevétlenül keletkeztek, akár egy fölverődés a szélvédőn, amely aztán idővel szétfeszíti az egész üveget. Repedés, előbb csak Heather és a vele jószerivel egyidős McCartney lányok között. Az egész állítólag akkor kezdődött, amikor McCartney Heather kíséretében megjelent a Chloé nevű párizsi divatház első olyan bemutatóján, amelyen Stella ruhakölteményeit küldték a kifutóra. Paul érkezését tévéstábok sora rögzítette – vele együtt azt is, ahogyan ő szokás szerint a béke jelével üdvözli a nézőket és a tudósítókat. Így csinálta ezt éveken keresztül, még Lindával együtt, aki ugyancsak követte ebben a mozdulatban. A baj viszont az volt, hogy ezúttal Heather mutatta föl Paul után a béke jelét, ezzel, ha nem is szándékosan, de világossá téve Stella előtt, hogy az anyjuk örökébe fog lépni. Stella ezen annyira bepipult, hogy közölte az apjával, hogy márpedig Heather nem vehet részt az általa rendezett after partyn. McCartney közölte, hogy akkor ő se vesz részt. 2002. június 11-én, egy héttel McCartney 60. születésnapja előtt, egy hatalmas írországi vegetáriánus lakodalom keretében (amelyen természetesen Ringo Starr is megjelent) Paul és Heather összeházasodtak. (A menyasszony ruháját a várakozásokkal ellentétben nem Stella McCartney tervezte.) Heather ezt követően időnként fölbukkant a színpadon McCartney 2002– 2003-as turnéjának egyes állomásain (a budapesti helyszínen éppenséggel

nem), és bevonta újdonsült férjét a taposóaknák elleni kampányba. Arra nem vállalkozott, amire hajdanában Yoko Ono vagy Linda, vagyis hogy beüljön a billentyűs hangszerek mögé, és ilyenformán is részt vegyen a produkcióban. (Rossz nyelvek szerint egyébként Yoko Ono hangszere nem is volt bekapcsolva.) De ezt nem is várták el tőle. A show-business ekkorra végképp kőkemény iparággá változott, ahol amatőröknek még szeretetből sem jutott hely. McCartney viszont a koncerteken gyakran NO MORE LAND MINES feliratú pólót viselt. 2003 tavaszán Heather már terhes volt, amikor elkísérte a férjét első oroszországi fellépéseire. A kísérőbanda tagjai közben nem kis csodálkozással szemlélték, hogy bálványuk és főnökük micsoda figyelmet fordít és milyen sokat ad feleségének a koncertekre vonatkozó kritikai megjegyzéseire. Ugyanezen év októberében Beatrice névvel leányuk született. Minden bizonnyal ez volt a legpozitívabb fejlemény ebben a házasságban. Évekkel később, már a válás kimondása után McCartney egy nyilatkozatban elárulta, hogy amikor életének erre a korszakára gondol, igyekszik arra az egy tényre koncentrálni, hogy ebben az időszakban (is) született egy tündéri kislánya. Négy évvel az esküvő után Heather Mills különköltözött. A válást 2008 elején mondták ki. Az, hogy a páros mégse illik egymáshoz, és nem stimmel minden, egyesek szemében már korábban nyilvánvalóvá vált. Viszonylag széles körben ismert volt egy sztori például arról, hogy még az esküvő előtt McCartney egy veszekedés hevében kidobta azt a bizonyos gyémántgyűrűt egy floridai hotel ablakán. A szálloda személyzete órákon át nagy vehemenciával kereste a becses ékszert a szakadó esőben a kertben, a bokrok alatt, ám így is csak azt követően találták meg, hogy a jegyespár már távozott. Utánuk küldték, McCartney pedig busásan megjutalmazta a megtalálót. Kevesen hitték el ugyanakkor Heather azon nyilatkozatát, miszerint valami gyűrűelkapó játékot játszottak, mármint Paul és ő, és hogy, hogy nem, a jegygyűrű egyszer csak a kertben landolt. A következő, 2005-ös McCartney-albumon (Chaos And Creation In The Backyard) már egyetlen szó sem esik Heatherről. 2006 tavaszán a nő világgá kürtölte, hogy amputált lába újabb sürgős sebészi beavatkozás előtt áll. Többeknek föltűnt, hogy a bejelentést nem kíséri McCartney támogató nyilatkozata. Azon meg már senki nem

csodálkozott, hogy egy héttel azután, hogy a műtétet követően Heather újabb nyilatkozatban nyugtatta meg a kedélyeket arról, hogy Paul és ő száz százalékig egy pár, a következő hírek arról szóltak, hogy az asszony különköltözött férjétől. Természetesen kulturált eltávolodásról beszéltek. Arról, hogy még továbbra is mély érzésekkel viseltetnek egymás iránt, csakhogy be kell látniuk, hogy nem megy együtt. Legalábbis egyelőre nem. A következő bomba akkor robbant, amikor a Sun című brit bulvárlap megszellőztette a sztorit arról, hogy Mills kisasszony az 1980-as évek végén nemcsak szimplán modellkedett, hanem az egyik korabeli szexuális oktatókiadványban (The Joys Of Love) egyenesen ő alakította a női szerepet. Nem sokkal rá az is fölröppent a sajtóban, hogy balesete előtt Miss Mills állítólag escort-lányként is dolgozott. A válási hercehurcát a bulvárlapok örömmel és élénk érdeklődéssel fogadták. Mills kisasszony, ekkor még Mrs. McCartney, külön megtette azt a szívességet nekik, hogy részletesen beszámolt a férje tisztaságmániájáról, valamint arról, hogy milyen unalmas az élet mellette: – Semmi mást nem tesz, csak iszik a cimboráival. Soha egy partit vagy effélét nem adunk. Később azt fejtegette, hogy az elhidegülés és a válás valódi oka Stella McCartney, aki a kezdetektől fogva féltékeny dühvel figyelte apja és eljövendő (nálánál alig idősebb) mostohaanyja kapcsolatát. Egyszerűen nem akarta, hogy bárki Linda McCartney helyébe lépjen. Egy időben ráadásul olyan nyakláncot tervezett, amelyről egy ezüstből imitált műláb lóg. Mills ezután azon információt ajánlotta a világ figyelmébe, miszerint McCartney nemcsak iszogat otthon, de volt, hogy majdnem szétvert rajta (mármint Millsen) egy üveget (más források szerint egy kávéscsészét). Beatrice-t pedig azért nem engedte szoptatni, merthogy szerinte a mellek, mármint Heather Mills mellei az ő tulajdonát képezik. Nem beszélve arról, hogy az alkohol mellett McCartney rendszeresen drogozik is, olyankor pedig eldurran az agya, és a bántalmazástól sem riad vissza. A sajtó és a közvélemény kéjes csámcsogással figyelte a köpködésig fajult válópert. – Úgy látszik – jegyezte meg keserű nosztalgiával McCartney –, Angliában még mindig képtelenek elfogadni, hogy annak idején szakítottam Jane Asherrel, és feleségül vettem egy elvált New York-i nőt.

*** A hosszúra nyúló és a média zajos érdeklődésétől kísért válási folyamat során McCartney újabb és újabb hölgyekkel randevúzott. Egy időben például hírbe hozták a sok más szerep mellett Bridget Jones-ot is megformáló Renee Zellwegerrel is. Nancy Shevellel 2007-ben ismerkedett meg. Róla egyelőre nem sokat árul el a legendárium. Jószerivel talán ő az a nő McCartney életében, akiről a legkevesebbet lehet tudni, köszönhetően annak, hogy a kapcsolatot sem viharok, se botrányok nem kísérik. Az amerikai születésű hölgy üzletasszony, egy nagy szállítmányozási konglomerátum alelnöke. A 69 éves Paul McCartney és az akkor 52 éves Nancy Shevell 2011. október 9-én, John Lennon születésének 71. évfordulóján házasodtak össze – ugyanott, a régi marylebone-i városházán, ahol 42 évvel korábban Paul feleségül vette Lindát. A különbség az volt, hogy ezúttal nem késett el senki, és az áldás nem az anglikán egyház rituáléja szerint hangzott el, hanem – tekintettel a menyasszony felekezeti hovatartozására – a zsidó vallás szerint. És ahogy a többi McCartneymenyasszony és -feleség, természetesen Nancy Shevell (immáron, hivatalos titulusával néven nevezve: Lady McCartney) is dalt kapott. A 2012 elején megjelent és azóta koncerteken is gyakran játszott „My Valentine” című dal egyenesen róla szól: „A napok és az éjszakák elsuhantak mellettem, Én meg egyre csak egy jelre vártam, Aztán egyszer csak megjelent ő, És a csodálatos szerelem.”

A kém, aki piált velem

Ringo Starr és első felesége, Maureen Cox a londoni repülőtéren 1972. február 25-én, úton Budapestre, Liz Taylor 40. születésnapi partijára Bár a Beatlesre halmozottan nem érvényes az axióma, miszerint saját hazájában senki nem lehet próféta, a négy echte liverpooli srác közül Ringo Starr (polgári nevén: Richard Starkey) volt az egyetlen, aki echte liverpooli feleséget választott. (Mielőtt vitába szállnánk: Cynthia Lennon határeset. Liverpooli család sarjaként látta meg a napvilágot – Anglia felhős egét tekintve persze ez a kijelentés képzavarnak tűnik –, ám, mint láttuk, a háborús állapotok között ez nem a patinás kikötővárosban történt meg, hanem kicsivel arrébb.) Helyesebben nem Ritchie választott (Maureen, becenevén Mo azon kevesek közé tartozott, ha nem az egyetlen volt, aki Ringót ekként szólíthatta), hiszen a magazinok és a netes oldalak tanulsága szerint mindig a nő választ. Persze ehhez előbb az kellett, hogy a Beatles a világhír küszöbére érve, hetekkel az első lemezfelvétel előtt dobost cseréljen. Az együttes Pete Besttel csinálta végig azokat az éveket, amelyek során előbb középiskolai bálok és külvárosi búcsúk alkalmi fellépőiből, majd zörgő garázszenekarból szívós munkával kőkemény és rutinos profivá csiszolódott, és kialakította azt az egyedi, kizárólag rájuk jellemző hangzást, amely a

Beatlest kiemelte Liverpool bandái közül. Idő kérdése volt, mikor lépik át a szülőváros jelentette szűkös kereteket. Ebben persze megkerülhetetlen szerepe volt a minden hájjal megkent, művészi vénával és pénzügyi éleslátással egyaránt rendelkező zseniális menedzsernek, Brian Epsteinnek, valamint a Parlophone producerének, George Martinnak, aki fölismerte a csiszolatlan gyémántot. Martin nem volt maximálisan elégedett azzal, amit a próbafelvételen hallott, ám meggyőzte annyira, hogy szerződést kínált a Beatlesnek. Helyesebben annak három tagjának, hiszen a gyémántot még csiszolni kellett – Pete Best nem kellett neki. Ez a kedves arcú, zárkózott, kissé lagymatag fiú azt követően került a zenekarba, hogy anyja, a konzervatív polgári társadalom konvencióinak fittyet hányó Mona Best jazzklubot nyitott házuk pincéjében. Mona kalandokban és fordulatokban bővelkedő élete – történetesen az ő beceneve is Mo volt – már az első pillanattól fogva sem nevezhető konvencionálisnak. Delhiben született, még abban az időben, amikor India a brit korona legszebb gyémántja volt. Fölcseperedvén a Vöröskeresztnél dolgozott, és még akkor is Indiában élt, amikor megismerkedett későbbi férjével, akitől két fia született. A család 1945-ben fordított hátat KözépÁzsiának és tért haza a ködös Albionba. Innentől fogva egy darabig csöndes egyhangúságban teltek az évek, mígnem beköszöntött a rock and roll láz, és Mona egyszer csak azt vette észre, hogy hatalmas házuk egyébiránt általában üresen és kihasználatlanul tátongó pincéjében egyre gyakrabban gyűlnek össze tizenéves srácainak hasonszőrű cimborái – bőrnadrágos, bőrzakós fiúk és szoknyájukat elképesztő, szemérmetlen magasságokig megkurtító lányok –, a matrózok által behozott amerikai lemezeket hallgatják, és közben a testüket meg a fejüket rázzák, akár az eszelősök. A Beatles története tele van kreatív ötletekkel és ebből eredő fordulatokkal. Ezen a ponton Mona Best avatkozott bele ily módon a sztoriba. Azt eszelte ki, hogy miért ne lehetne ezt a haverkodást és mulatozást szervezett formába önteni, és akár még egy kis zsetont is keresni vele. 1959 augusztusában Besték terebélyes családi rezidenciájának pincéjében nyílt meg Liverpool új szórakozóhelye, a Casbah Club, ahol hamarosan nemcsak lemezekről üvöltött a rock and roll, hanem élő zene formájában is. Történetesen mások mellett az a Quarry Men nevű banda is szolgáltatta a talpalávalót, amelynek gyakran váltakozó tagösszetétele mellett a John Lennon, Paul McCartney, George Harrison hármas jelentette a magját. A haverkodás nem tartott sokáig. Egyik este az együttes egyik tagja, Ken

Brown szörnyű megfázással küszködött. Az anyáskodó természetű Mona klubfőnöki szerepében, korából és női mivoltából eredő tekintélyét fölhasználva, ellentmondást nem tűrően úgy döntött, hogy márpedig nem engedi föllépni ebben az állapotában ezt a szegény srácot. Lennonék belementek, miért is ne mentek volna bele, elvégre a vöröslő orrú, folyton szipogó Ken tényleg nem festett rózsásan, úgyhogy Brown nélkül nyomták le a műsort. A vita akkor robbant ki, amikor Best mama ennek ellenére úgy porciózta ki a suskát, hogy abba az ő áldott jó szívének köszönhetően a beteg Brownt is belevette. Azt pedig nem engedte, hogy a többiek lenyúlják az ő részét. A Quarry Men tagjai nem voltak ennyire áldott jó szívűek: innentől fogva sértődöttségükben egy darabig ignorálták a Casbah-t. Mona nem esett kétségbe. Volt éppen elég banda Liverpoolban, akik kapva kaptak a föllépési alkalmakon. Itt volt például mindjárt a Blackjacks, amelyet a fenti incidens hatására a Quarry Menből kidobott Ken Brown grundolt össze. Remek kis bandának ígérkeztek – csak éppen dobosuk nem volt. Ezen a ponton úszik be a képbe Mona idősebb fia, Pete Best. Történetesen az ő karrierjét is az anyja mozdította elő. Mona fogta a Casbah bevételének egy tetemes részét, és a patinás Blackler’s hangszerkereskedésben megvette a legmenőbb dobszerkót a kölöknek. Még néhány tanórára is futotta a pénzből. A srác amúgy se nagyon akarta azt a tanárképző főiskolát, minek erőltetni a tintapacás könyveket, amikor egész Liverpool a rock and roll bűvöletében él. Irány a jövő! Pár héttel később a Blackjacks már Pete Besttel kiegészülve nyomta Chuck Berry, Little Richard, Carl Perkins és más amcsi nagymenők számait. Az amatőr bandákban és a garázszenekarokban dobosból mindig hiány van. A dobos szerepét nem szívesen vállalják magukra a srácok. Elvégre ő az a figura, aki hátul ül, a színpad végében, ahova alig esik fény. Különösebben kitűnni már csak azért se tud, mert a kétperces rock and roll számokban nincs lehetőség hosszas szólókra és agyat eldobó figurákra. A lányok a legritkább esetben sikoltozzák a dobos nevét, neki gyakran nem jut énekmikrofon, úgyhogy vokális képességeit sem csillogtathatja meg. Cserébe viszont aki dobosnak áll, élvezheti, hogy a legváltozatosabb bandák kenegetik hájjal és udvarolnak neki. A Quarry Menből alakult Johnny and the Moondogs, Silver Beetles, Silver Beatles, illetve Beatles is állandó doboshiánnyal küszködött. Olyannyira, hogy egy évvel a Casbah-incidenst követően úgy döntöttek, olyasmit tesznek,

amire korábban biztosan nem számítottak és nem is terveztek vele. Meglehet, hátuk közepére kívánták az egészet. Az efféle megalázkodás végképp nem volt rájuk jellemző. A lépést ugyanakkor kényszerűség szülte – és a sürgősség. Allan Williams, a csapat akkori menedzsere eladta a Beatlest Hamburgba, hogy a hajdani Hanza-város hírhedt mulatónegyedében, a St. Pauliban szórakoztassák rock and roll-lal a nyugatnémet ifjúságot és az ott állomásozó jenki tengerészgyalogosokat. Eladta őket, a zenekar azonban akkor négy tagból állt: Lennonból, McCartney-ból, Harrisonból, és Lennon főiskolai csoporttársából, Stuart Sutcliffe-ből, akit inkább a festészet érdekelt a zenélés helyett, ám ő se tudta kivonni magát Liverpool kollektív őrületéből, úgyhogy megpróbált basszusgitározni. Egy rock and roll banda dobos nélkül definiálhatatlan fogalom. A diplomatikus Paul McCartney vállalta a feladatot, hogy fölhívja a Best-házat, és megkérje Pete-et, hogy csatlakozzon németországi turnéra készülő zenekarukhoz. Mona nagylelkűségére és nagyvonalúságára jellemző, hogy azonnal hajlandó volt feledni a korábbi indulatokat. Mi több, a Pete Besttel kiegészült Beatles első föllépéséért a Casbah-ban 20 fontot fizetett. Vagyis éppen a négyszeresét annak, amit a legutóbb, a Ken Brown-affér idején. Persze, tegyük hozzá, a Beatlesszel való jó viszonyban személyes érzelmi szálak is motiválták ezt a valóban minden dicséretet és elismerést megérő, tűzről pattant hölgyet, hiszen Lennonék régi haverja, Neil Aspinall, aki a kezdetektől fogva a road manager címet viselte (ez abból állt, hogy ócska furgonján fuvarozta a csapatot a fellépések helyszínére) a Best-házban nemcsak ágybérletet lelt, hanem a nálánál jóval idősebb Mona személyében ágytársat is. Onnantól fogva két esztendőn keresztül Pete Best volt a Beatles dobosa. Ráadásul megtörtént az, amire senki nem számított. Lennonék a legkevésbé. Ez a csöndes, visszahúzódó, mosolytalan fiú lett a rajongók első számú kedvence. Érte sikoltoztak a lányok, elsőként neki akartak a nyakába ugrani a koncertek végén. Dacára annak, hogy hiába riszálták magukat, hiába próbálták fölhívni magukra a srác figyelmét, amaz mintha tudomást se vett volna róluk. Márpedig tudvalévő, hogy mindig a legtitokzatosabb, legelérhetetlenebb a legmenőbb. Egyes fellépéseken még az is előfordult, hogy a lánysikolyok hatására a dobszerkót előhúzták a színpad elejére, a másik négy, illetve Stuart kiválása után három fiú pedig Pete Best mögött

volt kénytelen végignyomni a show-t. Megoszlanak a vélemények Best dobolási képességeiről. Ama kevés felvételből, ami fönnmaradt vele, az derül ki, hogy nem volt ő rossz – igaz, átütően jó se, különösen a többiekhez mérten nem. A technika megvolt, a spiritusz hiányzott. Tény és való, amikor Epstein kitartó munkájának köszönhetően George Martin, az EMI-hoz tartozó Parlophone lemezcég főnöke 1962. június 6-án meghallgatta a Beatlest, a „Love Me Do” közben Best csúnyán kiesett a ritmusból: megpróbált cifrázni, aztán nem talált vissza az eredeti menetbe. Az akkori produkció ismeretében George Martin joggal közölte Epsteinnel és a Beatlesszel, hogy neki mindegy, hogy a liverpooli kocsmákban kivel lépnek föl, de ez a srác az általa kiadott lemezeken nem fog zenélni. A Beatles profi volt, és mint a profik gyakran: kegyetlen. Habozás nélkül dobták Pete-et, aki a legnehezebb éveket csinálta velük végig, zokszó és zrika nélkül. Egyszerűen elfelejtették tájékoztatni a Parlophone döntéséről. Igaz, McCartney elejtett egy megjegyzést, amikor Best megemlítette neki, hogy készül venni egy Ford Caprit: – Ha rám hallgatsz, vársz a vásárlással. Inkább ne költsd el azt a pénzt – célozgatott, a piszkos munkát viszont Epsteinre bízták, aki 1962. augusztus 15-én déli fél 12-re az irodájába kérette a srácot – a fuvaros szokás szerint Neil Aspinall volt –, és közölte vele, hogy a többiek azt akarják, hogy ne legyen többé a banda tagja, mivel nem tartják elég jó dobosnak. Egyúttal azt is bejelentette, hogy már meg is van az utódja. Még véget sem ért a röpke tárgyalás, Best még Epstein irodájában tartózkodott, amikor McCartney már izgatottan odatelefonált, hogy megvolt-e a dolog. A délutáni próbán pedig új fiú ült a Beatlesben a dobok mögött. A sokkos állapotba került Bestet Aspinall hazavitte Monához, aki azonnal Epsteint hívta, ám nem érte el. Mo mama később úgy nyilatkozott, hogy fia kidobása kapóra jött Epsteinnek is. Brian érkezése előtt közvetlenül ugyanis Mona Best vitte a Beatles ügyeit: könyvelt, pénztárazott, és a fellépéseket is ő szervezte le. Befolyása később is megmaradt, amit Epstein féltékenyen figyelt. Egy vetélytárssal és vélelmezett ellenlábassal tehát kevesebb. Epstein fölajánlotta Pete-nek, hogy összegrundol neki egy másik bandát, amelyet ugyancsak ő fog menedzselni, ám a srác karakánul visszautasította. Inkább hazament és heteken át ki se dugta az orrát akkorra már legendává lett

házukból. Arról nem tudott, hogy Epstein azért fölhívta egyik üzletfelét, aki a Lee Curtis & The All Stars nevű, ugyancsak liverpooli banda ügyeit intézte, és jó üzleti kapcsolataikra tekintettel nyomatékkal megkérte, hogy vegye be Pete Bestet a zenekarba. A Beatles doboscseréje tehát lavinaszerűen újabb doboscserét idézett elő. Alig telt el pár hónap, és ebben az együttesben is Pete lett a központi figura, olyannyira, hogy a nevét is megváltoztatták Pete Best Fourra. 1963 elején az EMI vetélytársa, a Decca (aki egy évvel korábban visszautasította a Beatlest) lemezszerződést kötött velük, és kiadta két kislemezüket. A siker azonban csak eddig tartott. Best nem sokkal ezután kenyeret szállított pékségekből Liverpool boltjaiba. Heti nyolc fontot keresett, miközben a többiek már milliomosok voltak. És még évtizedeknek kellett eltelnie ahhoz, hogy a sebek begyógyuljanak, és képes legyen pozitívan nyilatkozni hajdani társairól. Egy dologban sikerült náluknál sikeresebbnek lennie: a házasságában. 1963-ban megnősült, és onnantól fogva ugyanazzal a nővel élt együtt. Jelenleg a Pete Best Band nevű zenekarban dobos és frontember, kisebb turnékra is vállalkoznak. A kortársak visszaemlékezése szerint Pete kilógott a bandából: hiányzott belőle a többiekre jellemző vagányság és rámenősség. Csöndes és félszeg srác volt. Viszont föltehetően éppen ezért a lányok kedvence. Úgyhogy amikor Epstein (akire a piszkos munkát bízták) átigazolta a konkurens liverpooli együttesből, a Rory Storm & The Hurricanesből Ringót – vele amúgy nagy haverságban voltak, sőt zenéltek is már együtt –, kialakítva és véglegessé téve a Beatles világhírűvé vált összeállítását, az első fellépésen, 1962. augusztus 18-án a csapat törzshelyén, a Cavern Clubban a hard core rajongók bizony a szó szoros értelmében nekiestek a srácoknak. George Harrison például monoklival a szeme alatt jelent meg két héttel rá Londonban, az első Parlophone-felvételen. Ott egyébként Ringo kapott sokkot, amikor meglátta, hogy a fordulatról semmit nem tudó George Martin egy profi sessiondobost rendelt a stúdióba. Azt hitte, ezzel véget is ért pályája a Beatlesben, seperc alatt úgy fog járni, mint Pete Best. Pedig ő aztán világéletében, amióta csak az eszét tudta, dobosnak készült. A nagyszülei fiatalkorukban mandolinon és gitáron játszottak, a hangszereket később a kis Ritchie örökölte meg (akkor még nem nevezte Ringo Starrnak magát), ő azonban összetörte őket. Csakúgy, mint az ajándékba kapott szájharmonikát. A pianínót pedig egyszerűen megtaposta. Már egészen kiskorától fogva kizárólag a dobolás érdekelte.

*** Nem tudni, hogy a 16 éves Maureen Cox szintén a fölháborodottak sorait erősítette-e, de az biztos, hogy ott volt azon a koncerten, amikor Ringo először játszott a Beatlesben. Neki eredetileg Paul McCartney tetszett, egyszer fogadásból meg is csókolta. (Ennek ellenére egy ideig Johnny Byrnenel, a Rory Storm & The Hurricanes egyik gitárosával járt. Egyszer, majd egy másik könyvben össze kéne szedni, milyen sok rokonsági ponton találkozott egymással a korai Beatles Vihar Rory bandájával.) Ám nem sokkal azután, hogy Ringo bekerült a csapatba, a szerelem is éledezni kezdett kettejük között. Bár állítólag Ringo is kiszúrta magának a színpadról az első sorban csápoló magas, fekete hajú lányt, Maureen volt a rámenősebb. Amikor három héttel azután, hogy Ringo a Beatles tagja lett, és megszemlélvén a délutáni koncertjükre a Cavern Club előtt sorban álló lányokat, fölfedezte közöttük Maureent, majd megkérdezte tőle, volna-e kedve randizni vele, amaz azonnal rávágta, hogy természetesen – ám éjfél előtt tíz perccel otthon kell lennie, különben a szülei irtó pipásak lesznek. Másnap este, a Beatles esti show-ja után Ringo moziba vitte Maureent, sétáltak egyet a parkban, beültek egy pofa sörre a Blue Angel bárba, közben folyamatosan nézték a vekkert, úgyhogy az akkor épp manikűrös- és fodrászasszisztensként dolgozó 16 éves lány 23:50-kor otthon volt. Az affér mindazonáltal lassan bontakozott ki. Igaz, ebben az is közrejátszott, hogy Epstein beindította a rakétákat, és a Beatles folyton úton volt. 1963. február 14-én, miközben Maureen arra várt, hogy a Beatles befejezze aznap esti koncertjét, odalépett hozzá egy lány, és megkérdezte, hogy Ringóval van-e randija. A választ meg se hallgatva mind a tíz körmével végigkarmolta Maureen arcát. A féltékenységi düh mindenki számára világossá tette, hogy Maureen és Ringo egy pár. Ennek ellenére kapcsolatuk sokáig nem került nyilvánosságra Liverpoolon kívül. Ringo Londonba költözött, ahol George Harrisonnal béreltek közös lakást. Maureen maradt Liverpoolban a szüleivel, és Ringo nevében szorgosan megválaszolta az ország minden tájáról Liverpoolba küldött rajongói leveleket. 1963 őszén Maureen és Ringo, valamint Paul McCartney és Jane Asher együtt nyaraltak Görögországban. De csak 1964 májusában, egy karib-tengeri nyaraláson, amikor a világ már a Beatles lábai előtt hevert, fedezte föl a sajtó,

hogy Ringónak van valakije. 1965. február 11-én, korán reggel (8:00) összeházasodtak. A Beatleszokások szerinti szimpla ceremónián Ringo édesanyja és mostohaapja, Maureen szülei, továbbá Brian Epstein, John Lennon és Cynthia volt jelen – valamint George Harrison, aki mértékadó följegyzések szerint bringával érkezett a westminsteri anyakönyvvezetői hivatalhoz. (McCartney nyaralás, mármint telelés miatt igazoltan volt távol.) A nászút – legalábbis hosszabban – mindazonáltal elmaradt. Az ifjú pár David Jacobs, a Beatles ügyvédjének vidéki kúriájába utazott, ahol bejelentették a sajtónak, hogy az előző napon összeházasodtak. – Semmi különöset nem várok ettől az új helyzettől – nyilatkozta Ringo. – Egyszerűen szeretek nős ember lenni és szeretem a feleségemet. És azt akarom, hogy amíg csak létezem, a feleségem mindvégig velem legyen. És most senki ne mondja azt, hogy ő ezt meg azt nem tudja megtenni. Ha mondjuk bárhova el akarunk menni, vagy csinálni akarunk bármit is, én vagyok a főnök és megcsináljuk. Senki más nem szólhat ebbe bele. És ez csodálatos! Bár tartózkodási helyüket megpróbálták titokban tartani, valahogy mégis híre ment, úgyhogy miután a rajongók megjelentek a tengerparti Hove-ban lévő villa körül, Ringóék három nap elteltével visszautaztak Londonba. 1965 júliusában házat vettek Weybridge-ben, Lennonnék szomszédságában, nem messze Harrisonék bungalójától. Maureen még mindig alig múlt 19 éves, amikor az év szeptemberében első gyerekük, Zak megszületett. (A második Beatle-baby, mint később kiderült, nem esett messze az apja fájától: felnőtt korba érve beült a dobok mögé, játszott egyebek mellett a The Who-ban és az Oasisben is. Pedig a születését követően Ringo az érdeklődő sajtónak sietett leszögezni, hogy nem bánja, mi lesz a fiából, egyedül azt nem szeretné, ha dobosnak állna. Zak világrajövetele egyébként nem volt minden komplikációtól mentes, ugyanis a vártnál egy hónappal hamarabb érkezett, ezért Maureennek a tervezettnél tovább kellett vele a kórházban maradnia. Amikor végre hazamehettek, a kórház kapujában egy újságíró megkérdezte Ringót, hogy ad-e már ki a fia valamilyen zenei hangot, mire ő azt felelte, hogy igen, mégpedig azt, hogy takarodjon innét minden firkász.) Őt később egy Jason nevű fiú, illetve egy Lee nevű lány követte. – Én vagyok a leglustább Beatle – nyilatkozta 1967-ben Ringo. – Nagyon boldog vagyok, amikor kész vagyunk egy albummal, és végre leülhetek.

Akkor vagyok igazán boldog, amikor üldögélhetek és játszhatok a kölykökkel meg a feleségemmel. Nagyon szeretek a feleségemmel játszani. Az évek csöndben, megrázkódtatások nélkül teltek. Maureen a gyerekeket nevelte, időnként benézett a Beatles lemezfelvételeire – ott volt például az együttes 1969. január 30-ai váratlan, az irodaházuk tetején tartott fellépésén is, amelynek végén régi rajongóhoz illő sikollyal és tapssal jutalmazta a produkciót. (Ez hallatszik is a Let It Be c. filmben, meg az is, ahogy McCartney „Thanks, Mo!” kiáltással köszöni meg a lelkes ünneplést.) Sokáig úgy tűnt, a boldogságot semmi nem zavarhatja meg. Ringónak, illetve az Apple egyik főnökének, Peter Brownnak például azt is sikerült elérnie, hogy Frank Sinatra Maureen – aki nagy rajongója volt – 22. születésnapjára speciális, limitált példányszámú, már a megjelenése pillanatában jószerivel elérhetetlen kislemezt rögzített, rajta a „The Lady Is A Tramp” című dallal. A kislemezből alig párat nyomtak, az eredeti felvételt tartalmazó mesterszalagot törölték. Mindazonáltal ez a korong kapta az Apple Records kiadványai közül az 1-es sorszámot. A legendárium azt is fontosnak tartja megemlíteni, hogy Maureen jóban volt a másik két Beatles-feleséggel, Cynthiával és Pattie-vel is, gyakran együtt mentek shoppingolni. *** A vihar – nem sokkal a legkisebb gyermek megszületése után – mégis lecsapott. Ebben nagy szerepe volt a Beatles fölbomlásának. Ringo ekkor kezdett először komolyabban a pohár fenekére nézni, kicsapongani és – saját bevallása szerint – otthon erőszakoskodni. (Lennon egyszer azt nyilatkozta, hogy a Beatles megszűnte után egyedül attól tartott, hogy mihez kezd majd szegény Ringo.) Ráadásul jött George Harrison, akinek ugyancsak megingott a házassága, és volt egy sokak számára váratlan és talán megmagyarázhatatlan afférja Maureennel. Azt már láttuk, hogy ez miként pattant ki Harrisonéknál, ám az esetnek a Starkey famíliában is megvolt az olvasata. Egy este a mit sem sejtő Ringo vacsorára hívta Harrisonékat. A másik három persze ekkor már javában tudta, mi a dörgés, de hát nem akarták a nagy haverkodást holmi szerelmi háromszöges, a leggiccsesebb regények legócskább lapjaira illő jelenetekkel megrontani, úgyhogy belementek az

egyébként szokványos közös eszegetésbe. Minden rendben is ment: könnyű, természetesen a Harrison házaspár igényeinek megfelelő vega kaja, aztán némi itóka, hozzá talán pár szál joint, közben könnyed csevej a régmúlt szépségeiről, meg arról, hogy soha a büdös életben nem fog többé összeállni a Beatles (ezt nem gondolták komolyan, később viszont kiderült, hogy igazuk lett), durrogtak a humorlufik, amikor egyszer csak a kontrollját lassacskán elveszítő Harrison közölte Ringóval, hogy: – Cimbi, az a helyzet, hogy baromira bele vagyok zúgva a feleségedbe. Azonnal megfagyott a levegő. Maureen egyetlen szempillantás alatt elvörösödött, akár egy tiltakozásból nyakon öntött emlékmű, Pattie egy ideig csak hápogni tudott, aztán könnyekben kitörve bezárkózott a fürdőszobába, Ringo pedig Harrisonnak szegezte a kérdést: – Na de mégis, milyen már ez, a legjobb haverod feleségébe…? – Ez az igazi vérfertőzés szerintem – válaszolta Harrison. A haverkodásnak rövid úton vége szakadt. Persze csupán átmenetileg. A mások által korábban ezerszer is megcsodált és irigyelt szinergia, a láthatatlan, mégis minden másnál tartósabbnak bizonyuló Beatle-kötelék ugyanis erősebb volt a szerelmi ügyeknél és a házasságok fölbomlásánál. Lehet, hogy Ringo aznap este és még egy darabig orrolt Harrisonra, ám ez hamar elszállt. Harrison rendre közreműködött Ringo lemezein, gyakorta dalokat írt neki, mint ahogy időnként Ringo is dobolt Harrison lemezein. Az 1987-es „When We Was Fab” című Harrisonklipben pedig ketten együtt szerepelnek. Az affért ugyanakkor, bár még mindnyájan vergődtek egy darabig, egyik házasság sem élte túl. Ringót egyre többet nézett a pohár fenekére, és egyre többet látogatta a prédára éhes lányokkal mindig zsúfolásig teli menő éjszakai klubokat. A házasság közvetlen fölbomlásának oka az volt, hogy a dobos szerelmi viszonyba keveredett egy amerikai fotómodellel, ami Maureenből akkora indulatokat váltott ki, hogy motorbiciklivel fejjel rohant a falnak – plasztikai sebésznek kellett összeraknia az arcát. A pár akkor épp Lennonéknak az Amerikába költözésük után hátrahagyott kastélyában, Titenhurst Parkban élt. (Lennon egyébként, amikor meghallotta az affér hírét, borzalmasan dühös lett Harrisonra. Nem kevés igazságtalansággal csupán reá.) A válást 1975-ben mondták ki. Egy évre rá Maureen összeköltözött Isaac Tigrett-tel, a Hard Rock Café hálózat egyik alapítójával, de csak 14 évvel később házasodtak össze. Gyerekeik nem

születtek. Ringóval ugyanakkor továbbra is jó kapcsolatban maradtak. Ez nem csak abban merült ki, hogy Ringo házat vett neki, meg hogy mindvégig életjáradékban részesítette. Olyannyira jó volt a viszonyuk, hogy amikor Ringo 1980. december 9-én hajnalban New Yorkból Angliába telefonált a rettenetes hírrel, miszerint John Lennon két órával korábban meghalt, elsőként volt feleségét hívta föl. A sors furcsa fintoraként Maureen házában éppen ott tartózkodott Cynthia is, aki ily módon, Ringótól tudta meg, hogy egykori férjét meggyilkolták. Maureen Starkey Tigrett 1994. december 30-án halt meg leukémiában. Paul McCartney 1997-es, Flaming Pie című albumán dalt jelentetett meg az emlékére („Little Willow”). *** A válás után Ringo egyre lejjebb csúszott. Egy ideig Los Angelesben élt, és részt vett a Yoko Onótól akkor épp külön élő Lennonnal és más zenészekkel közös hatalmas ivászatokon. Bár a Beatles fölbomlását követően sokak számára meglepő módon sikeresen indult a szólókarrierje (listavezető kislemeze jelent meg, 1973-as, Ringo című albumán pedig a Beatles másik három tagja is közreműködött), az 1970-es évek második felében pályája hirtelen lefelé ívelt: lemezei nem fogytak, sőt némelyikre kiadót sem talált. Időről időre jelentkező idült alkoholizmusából ekkor (legalábbis átmenetileg) egy másik nő, Barbara Bach rángatta ki. A Ringónál hét évvel fiatalabb amerikai színésznő már ugyancsak túl volt egy váláson. Sőt – Ringóhoz hasonlóan – voltaképpen sikerei zenitjén is: a csúcsot számára kétségtelenül az jelentette, amikor Bond-lányként szerepelhetett Roger Moore oldalán A kém, aki szeretett engem című 1977-es 007-es filmben. (Egy másik Beatles-érintettség James Bond-ügyben: az 1973as Élni és halni hagyni zenéjét Paul McCartney szerezte.) Ennek köszönhette, hogy ugyanebben az évben fölbukkanhatott a Playboy-ban is. A következő évben még Franco Neróval és Harrison Forddal leforgathatott egy felejthető brit háborús filmet (Navarone ágyúi 2. – Az új különítmény), ám innentől lefelé vezetett az út. Az ír katolikus és zsidó szülőktől származó Barbara 16 évesen abbahagyta az iskoláit és modellnek állt. Később kiderült, hogy színészként is alkalmazható. Első szerepét 1968-ban, egy Odüsszeusz életét földolgozó olasz tévésorozatban kapta. Ezt követően még számos olasz filmben játszott,

mire 30 évesen eljátszhatta az orosz kém, Anya Amasova szerepét a James Bond-filmben. Meglehetősen jó kritikákat kapott, több rangsorban a legszexisebb Bond-lányok között szerepelt. Az ekkor már ugyancsak néhány filmszerepen túl lévő Ringóval az 1980-ban készült és a kőkorszakban játszódó Barlangember című film kapcsán ismerkedett meg, amelyben mindketten ősembereket alakítottak. Az alkotás nem hozott kirobbanó sikert, leszámítva talán azt, hogy Barbara és Ringo egy évre rá összeházasodtak. 1984-ben a McCartney házaspárral közösen együtt szerepeltek Paul McCartney saját rendezésű, Give My Regards To The Broad Street című filmjében, amelyről az egyebek mellett Ringo közreműködésével fölvett zenéjén kívül az égvilágon semmi jót nem lehet mondani. Két évre rá Barbara és Ringo ismét együtt bukkantak föl a To The North Of Katmandu című, a filmtörténetben ugyancsak semmilyen nyomot nem hagyó alkotásban – aztán 1988-ban kéz a kézben befeküdtek egy hathetes arizonai (mégpedig megint a többször emlegetett Tucsonban tartott) elvonókúrára azért, hogy kigyógyuljanak a szakmai sikertelenség okozta alkoholizmusukból. A kezelés sikerrel járt. Barbara 1986 óta nem filmezett, viszont 1993-ban pszichológiai végzettséget szerzett, és George Harrison, Eric Clapton, valamint Pattie Boyd anyagi hozzájárulásával programot indított a szenvedélybetegek fölépülésének támogatására.

…DROGOK…

Bob spanglit sodor

George Harrison és Bob Dylan az éhező bangladesiek megsegélyezésére tartott koncerten, New York, 1971. augusztus 1. Az a két hónap roppant keménynek ígérkezett: harminc fellépés huszonhárom városban. Időnként azt se tudták, merre járnak. Ugyanazok az arcok, ugyanazok a hangok, ugyanazok a történések… Mintha egy végtelenített filmet látnának, amelyeknek ők maguk a főszereplői. 1964 augusztusában, pár héttel a világpremier után huszonhárom amerikai városban elevenedtek meg az A Hard Day’s Night kultikus pillanatai. Mindaz, amiről a film szól, önbeteljesítő jóslat formájában vegytiszta valósággá vált. Amint a vonat befutott az állomásra, a rajongók sikoltozni kezdtek a peronon. Aztán jött az őrült versenyfutás a hatalmas luxusautók felé. Minden alkalommal a Beatles nyert, noha időnként átcikázott a fejükön a gondolat, mi lenne, ha egyszer az ellenkezője történne meg. („Nos – válaszolták egy, pontosan ugyanezt firtató újságírói kérdésre –, akkor nevetve halnánk meg.”) Lihegve elterpeszkedtek a bőrborításos üléseken, és idegesen kuncogva, egymást bökdösve nézték, ahogy a lányok ráhasalnak a motorháztetőre és ütik a szélvédőt. A rendőrök végül nagy nehezen lerángatták a magukból kikelt, fülsiketítő falzettben, eltorzult arccal visító hölgyeket – akikről a mamájuk nem föltételezte, hogy csemetéjük ilyesmire

képes –, a luxusautó elindult, és következett egy megjegyezhetetlen nevű szálloda a virágmintás tapétával meg a selyem ágyneműkkel (utóbbiakat pár nappal később a hoteltulajdonosok apró négyzetekre vágva, eredetiségigazolással árulták a minden kegytárgyért lelkesedő Beatleshíveknek), ahol mikrofonok erdejét dugták az orruk alá, aztán az interjúk és a médiával való kötelező jópofizás után pihenő nélkül robogtak tovább a fellépés helyszínére. A koncertből pedig szokás szerint senki nem hallott semmit. Sem ők, sem a nézők. A rajongók sikoltozása elnyomott minden más hangot. Ringo püfölte az alapritmust, és a többiek szájáról próbálta leolvasni, merre tartanak, mit játszanak éppen. Ha szerencséjük volt, nem közvetlenül a koncertet követően robogtak a következő városba, hanem csak másnap reggel, a nyomasztóan egyforma, szürreális gyorsasággal elrepülő szállodai éjszaka után. És ez csak Amerika volt. Közvetlenül előtte Európában, majd a déli féltekén turnéztak. De nem panaszkodtak. Brian Epstein azt mondta, hogy nem kell, nem szabad, semmi okuk rá. Elvégre ezt akarták. Ezért dolgoztak keményen hosszú éveken keresztül. Amit eddig csak odahaza, kicsiben láttak, most a világ legkülönfélébb pontjain élhették át nagyban. Mindenütt lelkes ünneplés és egyöntetű rajongás fogadta őket. Ebbe a második amerikai turnéba például az is belefért, hogy Epstein udvariasan és veszteség nélkül visszautasítsa a Fehér Házból érkezett meghívót, miszerint készüljön egy közös fotó, amint a Beatles és Johnson elnök a néhai Kennedy elnök sírja előtt pózol. Epstein ódzkodott attól, hogy a Beatles bármilyen formában belefolyjon a politikába. Külföldön legalábbis mindenképpen. Odahaza még belefért, hogy együtt mutatkozzanak a munkáspárti miniszterelnök-jelölttel, de idegen terepen az efféle ajánlatokat visszautasította. Akkora volt a respektjük, hogy ezt is simán elbírta. Persze már akkor is egyre világosabban látszott a számukra, hogy a világhírnév nem föltétlen buli. Hiába járják be az egész világot, azért ez mégis más, mint amire az ember egy ilyen helyzetben alapvetően vágyik. – Nem vakáción vagyunk – nyilatkozta két évvel később, 1966 nyarán Lennon, a Beatles utolsó turnéja idején, amikor már látványosan beleuntak az egész rohanásba és a fellépésekkel járó megannyi hajcihőbe. – És nem is várhatjuk el, hogy érdekességeket lássunk, meg hogy mókázgassunk közben. Persze az jó, ha turné közben csurran egy kis öröm. De nekünk ez alapvetően meló.

*** Augusztus 28-a volt. Kilenc napja tartott az észak-amerikai turné. Nemcsak az Egyesült Államokat érintette, hanem néhány kanadai várost is. Egy New York-i koncert már lement, másnap várt rájuk a következő. Epstein a Hotel Delmonicóban foglalt lakosztályt. Lassan nyugovóra kellett volna térniük, de ez így, fellépések után, amikor még javában dolgozik az adrenalin, nem megy olyan könnyen. Főleg úgy, hogy vendég érkezik: Al Aronowitz, újságíró, számos popzenei és Beatlest méltató cikk szerzője, szabadidejében maga is rockbandákat menedzsel. Az egyiktől különösen sokat remél. Az a nevük, hogy The Velvet Underground. Ráadásul nem jött egyedül. Látogatásának határozott célja volt. Azt akarta, hogy a Beatles cimborázzon össze Amerika első számú beatköltőjével, a 2016. év irodalmi Nobel-díjasával, Robert Zimmermann-nal, akit a világ elsősorban művésznevén, Bob Dylanként ismer. Az időzítés telitalálat volt. Miközben szerte a világban tombolt a Beatlemánia, a banda akkoriban épp Dylan-mániás időszakát élte. A The Freewheelin’ című albumot egyszerűen képtelenek voltak levenni a lemezjátszóról. Amikor a tű kifutott a barázdákból, megfordították a korongot, és kezdték elölről. Nem bírtak betelni vele. Teljesen elbűvölte őket a szokatlan hangzás, az előadásmód, a minden virtuozitást nélkülöző, mégis megkapó dallamok, valamint a szöveg, amelyhez hasonlatosakat korábban ebben a szakmában senki nem produkált. Érezhető volt, hogy Bob Dylan dalaiban nem az a fontos, hogy miként énekel – noha annak is megvolt a sajátos, mással nehezen összevethető stílusa és varázsa –, hanem az, hogy miről. A szöveg a zene elé lépett. Már nem afféle járulékos kellék volt a dallamhoz, hanem éppen ellenkezőleg: a dallam kíséretet (igaz, fontos kíséretet) adott a versbe illő, szokatlan, mégis nagyon is testközeli, szívbe és lélekbe látó sorokhoz. Pontosan két héttel a találkozás előtt, amikor a bőröndök már becsomagolva várakoztak odahaza – helyesebben ki se csomagolták őket, hiszen alig tértek haza az előző turnéról –, napokkal azt megelőzően, hogy fölszálltak az Egyesült Államokba tartó repülőgépre, a Beatles rögzítette első olyan dalát, amely minden kétséget kizáróan Bob Dylan hatását tükrözte. Később még követi néhány, ám az 1964 végén kidobott Beatles For Sale című albumon fölcsendülő „I’m a Loser” az első a Beatles-dalok sorában,

amely nem fiatalos hévvel szól a szerelemről – beleértve annak magasságait és mélységeit egyaránt –, hanem azt beszéli el, hogy milyen az, amikor az ember elveszít valamit, és miközben a nagyvilág előtt továbbra is vigyorogva játssza a bohócot, a maszk mögött hullnak a könnyei, akár a záporeső. – Az egyik felem azt képzeli, hogy vesztes vagyok, a másik felem pedig azt, hogy én vagyok a mindenható Úristen – nyilatkozta később Lennon, akinek olyannyira fontos volt ez a country stílusú ballada, hogy ezt akarta a Beatles karácsonyi piacra szánt kislemezének. Csak aztán jött az „I Feel Fine”, amely vidámságával és optimizmusával sokkal jobban beleillett a világ által elvárt Beatles-képbe. Két héttel az „I’m A Loser” felvételét követően pedig ott állt Bob Dylan a New York-i Hotel Delmonico elnöki lakosztályában, és kedélyes mosollyal az arcán kezet rázott a banda szokatlan módon némiképp megszeppent tagjaival. *** – Van egy kis piátok? – nézett körbe köszönés után Dylan. Egy ilyen kérdésre mi más lehet a válasz egy csicsás szállodai szobában, ahol minibárnak becézett hűtőszekrény duruzsol a heverők és az éjjeliszekrények között, mint hogy „igen, természetesen van”. Ám kisvártatva kiderült, hogy a dolog korántsem ilyen egyszerű. A minibár ugyanis néhány doboz kólát és némi fagylaltot leszámítva üresen ásítozott. Mint mondottuk, a Beatles pont túl volt egy koncerten, muszáj volt utána valamivel oldani a feszültséget. – Mal – szólalt meg Epstein, mivel ő eszmélt a leghamarébb a zavarból –, menj, és hozz egy kis bort. Azzal mielőtt a többiek bármit szólhattak volna, Mal Evans – ez a derék, testes fickó, aki a liverpooli klubok ajtónállójából vedlett át a fiúk személyi testőrévé, és aki mindig olyan jókat tudott marhulni velük, a vastag SZTKkeretes szemüvege mögé rejtett tekintetéből pedig egy pillanatra sem tűnt el a vigyor – a tőle megszokott fegyelemmel, szolgálatkészen kiviharzott a lakosztályból, hogy teljesítse Epstein óhaját, miáltal a fiúk együtt piálhatnak majd Bob Dylannel. Mivel azonban addig is el kell ütni valamivel az időt, a vendég azt javasolta a még mindig feszengő házigazdáknak, hogy szívjanak egy kis füvet.

A négy Beatle egyszerre nézett Epsteinre. Pontosan úgy, mint amikor a kissrácok a faterjuktól várják a döntést, hogy részt vehetnek-e a vendégségbe érkezett nagybátyjuk által rendezendő lépcsőházi fingóversenyen. – Mi még soha nem szívtunk füvet – közölte Epstein, mintegy a srácok nevében is. *** A marihuána jellegzetes, édeskésen fanyar füstfelhőjét a legenda szerint Bob Dylan fonta a Beatles köré, ugyanakkor vannak források, amelyek arról mesélnek, hogy a banda már korábban is szívott füvet. Liverpoolban – dacára annak, hogy kikötőváros lévén erre minden körülmény adott volt – nem igazán terjedt el semmiféle kábítószer, a vadulni és durvulni vágyó fiatalok legföljebb néhány, amúgy orvosi rendelvényre kapható tablettát tömhettek a szájukba, hogy aztán azok föltételezett és elképzelt hatása nyomán alakítsák az elborult elmét. Az egyik ilyen, ugyancsak eredetileg gyógyászati anyagként forgalmazott szer a Benzedrin volt, amelyet megfázás esetén az orr nyálkahártyájába kellett inhalálni, hogy az orrüreg szabadon átjárható legyen. Mivel azonban a készítmény amfetamint is tartalmazott, hamar kiderült, hogy nemcsak a náthát kezeli, hanem euforikus állapotot is okoz. Egy időben a harctérre küldött katonáknak is közvetlenül bevetés előtt Benzedrint fecskendeztek az orrlyukaikba, hogy jobban bírják a stresszt és kevésbé féljenek. De előszeretettel alkalmazták ezt a szert megfázástól függetlenül a liverpooli művészeti főiskolán is, ahová John Lennon is járt. Egy másik, szintén amfetamintartalmú orvosi szer, amelyhez a Beatlesnek korábban szerencséje – más szemszögből nézvést szerencsétlensége – volt, a Preludin, amelyet a hamburgi lokálokban dugdostak a tenyerükbe a pincérek és a klubtulajdonosok. A készítményt mind a mai napig forgalmazzák, a központi idegrendszert stimulálja. Hamburgban arra szolgált, hogy a zenészek legyűrjék a fáradtságot, és képesek legyenek órákon át folyamatosan a színpadon állni. Ráadásul a részegség állapotából is kilendített, amire ugyancsak szükség volt, hiszen miközben a közönség sorra küldte föl a színpadra a zenészeknek a vissza nem utasítható italokat, azoknak muszáj volt a játékra koncentrálniuk. Elkezdődött tehát egy ördögi kör: a fáradó és egyre inkább az alkoholos befolyásoltság tüneteit mutató muzsikusoknak a pincérek Preludint adtak, amitől fölélénkültek, viszont még

szomjasabbak lettek. Még több ital következett, és vele párhuzamosan még több Preludin. Liverpooltól eltérően Dél-Angliában némiképp más volt a helyzet, ott létezett egyfajta drogos szubkultúra, amelyben kiruccanásai alkalmával megmártózott a Beatles is, s aztán osztogatható, helyesebben közösen elszívható füves cigarettákkal megpakolva tértek vissza imádott szülővárosukba. George Harrison ellenben úgy emlékezett vissza, hogy egy náluk idősebb zenész kollégájuktól kaptak először spanglit, mégpedig egyenesen Liverpoolban, de csak akkor szívták el, amikor egy kisebb turnéra elhúztak a városból. Az anyag azonban nem igazán működött, legalábbis különösebb hatást nem gyakorolt rájuk. *** Föltehetően nem lódítottak tehát akkorát, amikor megpróbáltak jámbor benyomást kelteni Bob Dylanben. Neki viszont kikerekedett a szeme a meglepetéstől, a földbe gyökereztek a lábai, és figyelmen kívül hagyva azt a tényt, hogy a Beatleshez intézett kérdését a náluknál is sokkalta jólfésültebb menedzserük válaszolta meg, továbbra is a banda felé fordulva, hápogva megkérdezte: – Na de hát mi van akkor azzal a dallal? – Melyik dallal? – érdeklődött Lennon, aki feszült vagy legalábbis feszengő helyzetekben az együttesből elsőként tudott ellazulni. – Tudjátok, abban a nagy slágeretekben… És Dylan dúdolni kezdte: „And when I touch you, I feel happy, I get high, I get high…” Ami magyarul körülbelül annyit tesz, hogy „amikor hozzád érek, olyan boldog leszek, teljesen bepörgök”. A „get high” pedig jellegzetes drogos kifejezés, arra az élményre és érzésekre vonatkozóan, amikor az anyag – ellentétben azzal, amelyet a liverpooli idősebb kolléga kínált nekik – hatni kezd. Lennon elvigyorodott: – Rosszul tudod a szöveget, cimbi. Nem „I get high”, hanem „I can’t hide”. Gyakorlott rajongók azonnal, de némi töprengést követően talán a kevésbé rutinos laikusok is fölismerik, hogy a szóban forgó dal a Beatles 1963 végén

kiadott gigaslágere, az „I Want To Hold Your Hand”. Gigasláger abban az értelemben, hogy ez nyitotta meg számukra Amerika kapuit. Egyike azon keveseknek, amelyet Lennon és McCartney ténylegesen közösen komponált, mégpedig McCartney barátnője, a színésznő Jane Asher szüleinek mindenféle kis- és nagypolgári igényt kielégítő elegáns londoni házában. A Beatles 1963. október 17-én rögzítette – ez volt az első alkalom, amikor használhatták kiadójuk, az EMI újonnan beszerzett négysávos felvevőberendezését. Epstein, mint a korábbi kislemezeikkel, evvel is bepróbálkozott az EMI amerikai leágazásánál, a Capitolnál, dacára az addigi kudarcoknak és visszautasításoknak. A korong még ki se jött NagyBritanniában, amikor ő már az amerikai producerek orra alá nyomta a felvételt, akik nagy kegyesen hajlandóak voltak meghallgatni, és némi hümmögést követően azt mondták, hogy végtére is ez már nem olyan rossz, mint az előzőek, talán lehet keresni vele valamit az itteni piacon. El is határozták, hogy az „I Want To Hold Your Hand” 1964 januárjában az Egyesült Államokban is megjelenik. Ám a véletlen – mint annyiszor a Beatles történetében – ezúttal is közbeszólt. A sors ezúttal egy Caroll James nevű DJ képében jelentkezett, akinek történetesen egy angol stewardess volt a barátnője, akitől megkapta az „I Want To Hold Your Hand” brit kiadású kislemezét, és olyannyira megtetszett neki, hogy azonnal elkezdte játszani saját rádióműsorában. Nem egyszer: többször. A felvétel híre futótűzként terjedt. A kollégák sorra kilincseltek Jamesnél, egyre csak azt kérték, adja kölcsön a kislemezt, mert ők is szeretnék lejátszani. A dal iránti, hamar és egyértelműen megnyilvánuló frenetikus vágy okozta nyomás pedig arra késztette a Capitolt, hogy hozza előrébb a megjelenést. Úgyhogy az „I Want To Hold Your Hand” a leglehetetlenebb és kereskedelmi szempontból leggyilkosabb időpontban, 1963 karácsonyának másnapján – amikor mindenki a fölösleges ajándékok visszacserélésére és az ezzel kapcsolatos nagy bolti leárazásokra készül – lett kapható az Amerikai Egyesült Államokban. Mit kapható lett: úgy vitték, mint a cukrot. A kislemez heteken belül az amerikai slágerlista élére ugrott. A rádiók egyre csak ezt játszották. Brian Epstein irodájában pedig vadul csörögni kezdtek a telefonok – sorra jelentkeztek az amerikai szcenáriók, hogy a jenkik új kedvenceit újvilági

turnéra hívják. Amerikai sikeréről egyébként a Beatles első franciaországi, meglehetősen felemásra sikeredett kiruccanása során értesült. Bár kéthetes párizsi tartózkodásuk során a helyi EMI-stúdióban rögzítették egyik 1964-es megaslágerüket, a McCartney-koncerteken mindmáig rendre fölcsendülő „Can’t Buy Me Love”-ot, korántsem arattak akkora zajos sikert, mint amekkorát első igazi külföldi turnéjukon, Svédországban 1963 októberében – vagy mint amihez odahaza voltak szokva. (Svédországból hazatérvén például a londoni Heathrow repülőtéren akkora, eksztázisban lévő tömeg fogadta őket, hogy bár az amerikai impresszárió, Ed Sullivan – az eseménynek véletlen tanúja és elszenvedője – ekkor hallott először a Beatlesről, kénytelen volt azonnal megjegyezni ezt a nevet. Mondanunk sem kell, a banda alig öt hónappal később már az ő műsorában lépett föl, és az elkövetkező években rendszeres szereplője volt a milliók által nézett Ed Sullivan Show-nak.) Harrison például azt nehezményezte, hogy párizsi koncertjeik közönsége jobbára fiúkból állt – mintha a lányokat nem engedték volna el a szüleik –, így aztán hiányzott a jól megszokott, és immáron a banda névjegyéül szolgáló sikoltozás. Az utcákon is különösebb felhajtás nélkül sétálhattak, csupán olykor-olykor szólította le őket egy-egy autogramkérő, jellemzően idősebbek, akik úgymond a gyerekeik vagy az unokáik részére kértek aláírást. Egy londoni újságíró föl is tette a kérdést: – A franciák mintha még nem döntötték volna el, hogy mit gondoljanak a Beatlesről. Neked mi a véleményed róluk? – Ó, hát én imádom a Beatlest – felelte Lennon. – Szerintem baromi jók. Mindazonáltal éppen a legjobbkor érkezett meg Párizsba a hír arról, hogy az „I Want To Hold Your Hand” fölkapaszkodott – sőt nemhogy fölkapaszkodott, egyenesen fölugrott az amerikai slágerlista csúcsára. „A srácok meg se tudtak nyikkanni meglepetésükben és örömükben – mesélte később magyar származású fotósuk, Dezo Hoffmann, eme párizsi jelenet egyik szemtanúja. – Csak ültek a padlón, és macskaként dörgölőztek Brian lábaihoz.” – Nos – vonta le a következtetést Epstein –, hát ennél momentán nincs is fontosabb dolog. ***

Ne legyünk igazságtalanok Bob Dylannel: az akkori autósrádiók még nem hozták azt a hangminőséget, amellyel minden egyes szót kristálytisztán ki lehet érteni. Különben is, melyikünkkel nem fordult elő, hogy félrehallott egy-egy slágerszöveget? Pláne úgy, hogy a Beatles jellegzetes északi akcentussal rendszerint „a” helyett „e” hanggal ejtette a „can’t” szót. Miután emígyen tisztázták ezt a fontos kérdést, Dylan a lakosztály bejárata felé pislogott: – Zárva van? Amint megnyugtató, igenlő választ kapott, leült és megtekerte az első jointot. Lennonnak akarta adni, ő azonban elhárító mozdulatot tett a kezével, és Ringóra mutatott: – Ott van az ételkóstolóm. Így hát Ringónak jutottak az első szippantások. Sőt, a továbbiak is. Borítékolhatjuk, hogy Ringo esetében maximálisan igaz a korábban tett kijelentés, és valóban ez volt az első találkozása a füves cigarettával –nem ismerte az ilyenkor kötelező protokollt, és ahelyett hogy továbbadta volna az először az ő gondjaira bízott szálat, rendesen végigszívta. Mintha amolyan jóféle dohányáru lenne. Gond egy szál se. Dylan sodort egy másikat. – Mind a négy Beatle, valamint Brian – mesélte később Al Aronowitz – szívott, amitől aztán mindnyájan ki lettünk ütve. Ringo egyszer csak oltári módon elkezdett röhögni, mi meg néztük őt, és mi is elkezdtünk röhögni. Utána meg már nem Ringón, hanem egymáson röhögtünk. Brian például azt vizionálta, hogy a plafonon úszik. Az elkövetkező pár órában a Beatles valóban megtapasztalhatta a „get high” érzését. Olykor csak vihogtak, olykor ordítva röhögtek, olykor dőltek a nevetéstől. A legkreatívabbnak Paul McCartney mutatkozott, aki azt kérte az időközben pár üveg borral visszatérő Mal Evanstől, hogy jegyezze föl egy noteszba, amiket mondanak. Hátha föl lehet használni egy-egy sort vagy legalább egy-egy szót később valamelyik dalban. Meglehet, ekkor született meg az a sor is, amely majd az I Feel Fine kislemez B oldalán megjelenő „She’s A Woman”-ben fog fölcsendülni: „Fölpörget, amikor magányos vagyok”. Szegény Mal haláláig őrizgette azt a noteszt. A Beatleshez köthető kábítószeres élmények egyik tragikus fordulata, hogy miután Mal az 1970-es évek közepén Los Angelesbe költözött – részben azért, hogy az épp újra legényéletet élő Lennon közelében legyen –, egy szakítás miatti

depressziójában, bedrogozva légpuskával hadonászni kezdett, és amikor a fegyvert ráfogta a kiérkező rendőrökre, azok lelőtték. A Beatles életébe és világába ekkor köszöntött be – mondhatni, végérvényesen, legalábbis a közös zenélésüket tekintve – a kábítószer. Egyelőre enyhébb formában, füves cigarettaként, amit évtizedekkel később, a Making of Sgt. Pepper című dokumentumfilmben Paul McCartney a keményebb, szintetikus drogokhoz képest ártatlan játékszernek nevezett. Tény és való, a fűre derekasan rákaptak. Amikor 1965 márciusában az osztrák Alpokban következő játékfilmjük, a James Bond-paródiaként készült Help! síelős jeleneteit forgatták, folyamatosan marihuánától bűzlöttek. Lennon később úgy emlékezett erről az időszakra, hogy az volt az ő „kövér Elvis” korszaka. A hirtelen jött sikert depresszió, bizonytalanság, útkeresés és egyfajta kiábrándultság követte. A folyamatosan füvező Lennon az annak egyik mellékhatásaként jelentkező éhségérzet nyomán elkezdett egyre többet enni, amivel párhuzamosan testsúlya is jelentősen gyarapodott. A Help!-ben időnként úgy fest, akár egy jóllakott napközis, egy guruló óvodás fiú. A Help! forgatása amúgy sem zajlott teljesen zökkenőmentesen – legalábbis az egy évvel korábbi film, az A Hard Day’s Night elkészítése körüli könnyedség és vidám hangulat legföljebb nyomokban volt jelen. Ebből a szempontból nem meglepő, hogy a Beatles egy idő után a spanglikban keresett vigaszt. A film James Bond-paródiához illően a legváltozatosabb helyszíneken játszódik. Így például az ausztriai felvételek előtt – ahol a rendező Richard Lesternek komoly fejtörést okozott, hogy a helyszínen kiderült: a banda tagjai egyáltalán nem tudnak síelni –, 1965 februárjában a Bahamákon forgattak, ahol a helyi brit kolónia tagjai természetesen rögtön kiszúrták a nemzet első számú sztárjait, és folyamatosan autogramok meg egyebek ürügyén vegzálták őket. A banda akkor az Epsteintől tanult diplomatikus érzékkel kezelte a helyzetet, évekkel később viszont Lennon kifakadt: – Az volt ott a legmegalázóbb, hogy ültünk a Bahamákon a polgármesternél, amikor jöttek azok a kibaszott felkapaszkodott középosztálybeli ringyók és barmok, akik folyamatosan kommentálták a ténykedésünket, meg azt, hogy miféléket csináltunk eddig. A legenda úgy szól, hogy amikor 1965 őszén a Beatles átvette a Member of the Order of the British Empire rendjelet, a Buckingham-palota mosdójában elszívtak egy jointot. Legalábbis ezt mesélte Lennon a Rolling Stone magazin szerkesztőjének. 30 évvel később a The Beatles Anthology

című dokumentumfilmben Ringo határozottan cáfolta ezt, mondván, annál nagyobb ostobaságot nem is követhettek volna el, mint hogy betépve támolyognak a királynő elé. Persze az is elképzelhető, hogy ez szerecsenmosdatás, hiszen ez a nyilatkozat akkor született, amikor az 1990-es évek közepén ismét teljes erővel dolgozni kezdtek a Beatles-imázs újrafényezésén. Mindenesetre afelől nem lehet kétségünk, hogy a Beatles esetében tényszerűen megtörtént az, amit a marihuána legalizálásának ellenzői gyakorta hangoztatnak. Vagyis náluk a füves cigi valóban a belépőt, az első lépcsőfokot jelentette a kemény drogok világába. Ha nem is igaz a sztori a palota mosdójában elszívott jointról, az tény, hogy a rendjel átvételét követő sajtótájékoztatón, a londoni Saville Theatreben (amelyet Epstein nem sokkal később megvásárolt) Lennon meglehetősen furcsán viselkedett, és ő maga is elismerte, hogy II. Erzsébet jelenlétében hülyeségeket beszélt: – Őfelsége megkérdezte tőlem, hogy mostanában sokat dolgozunk-e. Azt válaszoltam, hogy nem, most éppen vakáción vagyunk. De ez nem igaz, mert most pont csinálunk egy új nagylemezt. Nekem meg ez ott, a palotában egyáltalán nem jutott eszembe. A királynővel szemben amúgy elég sok szemtelenséget engedtek meg maguknak. Lennonnak az 1963. november 4-ei Royal Command Performance-on, a walesi hercegről elnevezett színházban megrendezett gálaesten – ahol a közhiedelemmel ellentétben II. Erzsébet nem, csupán édesanyja, az anyakirálynő, valamint Margaret hercegnő voltak jelen – tett emlékezetes beszólása az ékszerek csörgetéséről (ami persze nem vonatkozhat az olcsóbb helyen ülőkre, azok elég, ha tapsolnak) csupán az első lépés volt az efféle viccek sorában. Egyszer például egy újságíró megkérdezte tőlük, tudnak-e olyan helyet bárhol a világban, ahol elrejtőzhetnek a Beatlemánia sikítozó tömegei elől. Lennon a Buckinghampalotát nevezte meg, hozzátéve, hogy az is természetesen csak akkor csöndes hely, ha őfelsége éppen nem tartózkodik benne. A tréfák betetőzése pedig az Abbey Road album végén lévő nyúlfarknyi dalocska („Her Majesty”), amelyben McCartney arról énekel, hogy őfelsége egy csinos és kedves lány, aki egyszer az övé lesz, csak előtte alaposan be kell rúgniuk.

Lucy és Dr. Robert

Paul McCartney a stúdióban, 1967 „A drogok az életünk részei voltak, és azok az idők csupa-csupa szórakozással voltak tele – írja már többször idézett önéletrajzában Pattie Boyd. – Semmi keményet nem szedtünk, például senki nem használt heroint, de azért füveztünk rendszeresen. Mindenki így csinálta, és ez teljesen legálisnak számított.” A megidézett dolce vita azonban egyszer csak véget ért. A dolgok akkor fordultak komolyabbra, amikor George Harrison fogorvosa, név szerint John Riley egyik este (valamikor 1965 tavaszán, tehát amikor a Beatles még javában a marihuána lázában égett) bulizni hívta a Lennon házaspárt, valamint Harrisont és barátnőjét. Nem volt ebben még semmi rendkívüli, elvégre jól ismerték a pasast: nemcsak a szájukat tátották ki rendszeresen neki, hanem többször csörögtek is már vele, akár londoni éjszakai klubokban, akár a lakásán, a Hyde Parkhoz közel. Most is a szokásos forgatókönyv szerint indult a menet. A hírhedten rosszul vezető Lennont és feleségét Anthony névre hallgató, walesi születésű sofőrjük átvitte Kenwoodból Harrisonékhoz, Kinfaunsba, ahol szokás szerint ettek pár falatot, sőt ittak is néhány italt (nem számított, hogy egyikük vezetni fog, egy Beatle-nek ezt is lehetett, nem beszélve kettőről), majd amikor úgy

érezték, hogy már degeszre tömték magukat és a fejük is kezdett kótyagossá válni, Harrison azt mondta: – Na lépjünk – avval belepréselték magukat Pattie gyönyörű, narancssárga színben pompázó Mini Cooperjébe, amelyet teljes körű nagykorúsítása alkalmából, 21. születésnapjára kapott ajándékba férjétől, és elindultak London felé. A partit exkluzív helyen, a Charles Dickens világhírű regényéről elkeresztelt, egyébként meglehetősen szűkös Pickwick Clubban tartották, ahová nem tehette be akárki a lábát, csupán a társasági élet krémje és Swinging London népszerű aranyifjai. Riley doki és még néhány haver – konkrétan a Hamburgban megismert nyugatnémet grafikus, Klaus Voormann, aki később a Revolver című Beatles-album borítóját rajzolta, illetve a hatvanas évek végén egy darabig Lennon kísérőzenekarában basszusozott, aztán Gibson Kemp, aki Ringót váltotta a Rory Storm & The Hurricanes dobosi székében 1962 augusztusában, illetve egy Paddy nevű csávó – már javában ott ücsörögtek a bőrfotelekben, a hangszórókból pedig ordított a rock and roll. Exkluzivitás ide vagy oda, a belépő két Beatle-t és hölgykísérőiket szokás szerint megbámulták a playboyok, mielőtt azonban az általános örömködés kezdetét vehette volna, az újonnan érkezettek elé perdült a 34 éves Riley 22 éves, Cindy nevű barátnője, és közölte velük, hogy ne csináljanak semmit, ameddig nem ittak kávét, úgyhogy nosza, ne habozzanak, hajtsanak is fel egy csészével, még friss és zamatos. Amazok kissé értetlenül figyelték Cindy furcsa élénkségét és heves mozdulatait, ráadásul emlékeik között az derengett, hogy az esheri bungalóban kávé is lecsúszott a konyak mellé indulás előtt – de hát egy efféle lelkes tukmálásnak nem lehet ellenállni, így aztán letelepedtek a fotelekbe, és engedelmesen fölhajtották a gondosan kikészített, sötéten csillogó, valóban ízletes, forró italt. A hangulat mindazonáltal valahogy nem olyan volt, amilyennek várták. Minden másként alakult. A zene üvöltött, a környező asztaloktól mindenki a két Beatle-t és falkáját bámulta, akik ettől meglehetősen feszengeni kezdtek. A társalgás nem akart beindulni, a buli sem pörgött föl. Lennon mindnyájuk nevében beszélt, amikor alig pár perc elteltével közelebb hajolt Riley-hoz, és azt mondta neki: – Figyelj, öregem, van egy pár barátunk egy másik helyen. El kéne húznunk innét és megkeresnünk őket. Ám mielőtt ugyanezzel a svunggal fölemelkedhetett volna a ropogó

bőrülésből, a fogorvos határozottan visszanyomta: – Nem mehettek sehova. Lennon feje egyetlen szempillantás alatt céklavörössé változott: – Mi a francról beszélsz? – Nem mehettek sehova. Most toltatok LSD-t. – Lószart. – Mondom, toltatok. Benne volt a cucc a kávétokban. Lennon ettől borzasztó dühös lett, látszott rajta, majd’ szétveti az ideg. Ha nem bámulták volna őket ennyien, és ha lett volna rá elegendő hely, talán még be is vitt volna egy gyomrost Riley-nak. – Hogy a picsába tehetted ezt? – De mit? – kérdezte idegesen Harrison. – Mit csinált ez a szerencsétlen balfasz? Egyikőjük se volt tisztában avval, hogy mi az az LSD, leszámítva valamelyest John Lennont, aki megszállott könyvmoly lévén már olvasott róla ezt-azt. – Az egy drog. Egy kőkemény drog – közölte ökölbe szorított kézzel. Ezzel akkor már a többiek is kezdtek tisztában lenni. Hiába próbálta őket visszafogni Riley – ő egyébként nem ivott a kávéból, csak megfigyelte, mi történik azokkal, akik kísérleti nyúlként az ő orvosi szemei előtt fogyasztanak belőle –, a Beatle-k mindenáron távozni akartak. Riley erre fölajánlotta nekik, hogy elviszi őket az autójával bárhova, amazok azonban nem kértek belőle. Nemcsak erősnek és ellenállhatatlannak érezték magukat, de annak is látszottak, úgyhogy Riley egy idő után úgy döntött, inkább nem akar ujjat húzni velük. Mintha ő is tudta volna, hogy ezzel a kávés trükkel (noha saját meglátása szerint az égvilágon semmi rosszat nem akart, sőt) a kelleténél egy vagy akár több fokkal is messzebb ment. Úgy volt vele, lesz, ami lesz – legföljebb elolvassa a másnapi újságokban, ha a bálványokkal történik valami. Lennonék és Harrisonék visszacsomagolták magukat Pattie autójába, és a Leicester Place-en álló, Károly hercegről elnevezett színház felé vették az irányt, amelynek felső szintjén egy másik exkluzív, zártkörű szórakozóhely, az Ad Lib Club működött. A Mini nevéhez méltó módon addig se volt túlságosan nagy, ám most alig gördült ki a parkolóból, egyszeriben totálisan összement. Akkora lett, akár egy gyufásskatulya. A benne ülők csodálkoztak is rajta, hogy férhettek el eddig benne. Attól ugyanakkor erősen tartottak, hogy a narancssárga

járgánnyal együtt ők maguk is összemennek, úgyhogy az a közmegegyezés született, hogy pár sarokkal arrébb leállnak, ott hagyják az autót, és gyalog mennek tovább. Így is történt. Útközben vadállatokkal találkoztak. London utcáit ezekben a kései órákban nem emberek rótták, hanem a dzsungel fenevadjai. Majmok, tigrisek, színpompás kakaduk és hegyes nyelvvel sziszegő kígyók mindenfelé. Mindazonáltal mindegyik meglepő módon barátságosnak mutatkozott. Pattienek ugyanakkor később az is rémlett, hogy egy bolti kirakat is valamilyen úton-módon összetört. Netán nekimentek, nekiszaladtak, vagy belezuhant valaki? A lényeg, hogy nem sérült meg senki. Fizikai értelemben legalábbis nem. Nagy nehezen eljutottak az Ad Libbe, ahol Ringo, valamint Mick Jagger és a barátnője, Marianne Faithfull várt rájuk. Itt viszont az asztalokkal akadtak gondok: akárhova telepedett le a társaság, az asztalok mind fölemelkedtek a földről, és végig ott lebegtek az orruk előtt. Fogalmuk se volt, hogy csupán percek vagy már órák óta vannak itt. Az időnek az égvilágon semmilyen jelentősége nem volt. Nem is érzékeltek belőle semmit. Számukra úgy tűnt, épphogy csak letették a feneküket, amikor Harrison kiadta a parancsot az indulásra. Kitámolyogtak az utcára, megkeresték a Minit és beültek. Harrison ragadta meg a kormányt, mondván, ebben a kései órában – helyesebben koraiban, hiszen már kezdődött a következő nap – ő biztonságosabban vezet a feleségénél. Ekkorra az autó visszanyerte eredeti méretét, szóval elfértek hálistennek rendesen. Az autózás viszont elképesztően hosszú ideig eltartott. Főleg úgy, hogy egy játszótérnél Pattie kiszállt, mert mindenáron focizni akart. Az alig tízmérföldes út ezer mérföldes, Föld körüli utazásnak tűnt. Kivilágosodott, mire visszaértek Kinfaunsba. Ezt leginkább a takarító szívta meg, aki jött volna a dolgát végezni, ám nem jutott át a bezárt kapukon, a kábulatban lévő társaságot pedig, hiába zörgetett és csöngetett, képtelenség volt kirángatni. *** Emígyen beszéli el a Beatles első találkozását a kemény drogokkal önéletrajzi könyvében Pattie Boyd. Ahogy általában lenni szokott, a történet szereplői bizonyos részletekre

másként emlékeznek. Lennon változata szerint például nem Esherben vacsoráztak, hanem a doki lakásában, aki ott tett hat darab, LSD-t tartalmazó kockacukrot a kávéjukba, majd onnét mentek tovább a Pickwick Clubba. Harrison ellenben úgy emlékezett vissza erre az estére, hogy a vacsora Riley lakásában volt, de az LSD-s kávét már valóban a Pickwick Clubban itták meg. Az élmények azonban közösek és egyértelműek. A hatás hosszú órákon át tartott. Lennonék képtelenek voltak visszatérni Kenwoodba, ahol pedig a kisfiuk türelmetlenül várta őket (Anthony meg odakint, az esheri ház udvarán, ujjaival idegesen dobolva a Rolls-Royce kormányán). Csak ültek a bungalóban, és nézték, ahogy táncoltak körülöttük a falak, Pattie gondosan ápolt és gondozott növényei pedig folyamatosan locsognak, egy pillanatra se áll be a szájuk. Nem mindenki érezte annyira frenetikusan magát. Cynthia Lennon például határozottan gyűlölte, hogy elveszítette önkontrollját, hogy fogalma sincs, mi folyik körülötte, azt pedig még kevésbé tudja, mi fog történni a következő pillanatban. Rossz érzései mintha sejteni engedték volna, mintha láttatták volna a jövőt. Az első trippet követően ugyanis Lennon hanyagolni kezdte a füves cigarettákat, és áttért az LSD-re. Amikor betolta magába a szert, úgy viselkedett a családjával, akár egy idegen. Távolságtartó volt, rideg, és összevissza beszélt. Mindez csak a trippek végeztéig tartott, utána visszatért a normális kerékvágásba, ám ezek az alkalmak egyre gyakoribbá váltak. Harrisont és Lennont ugyanakkor mélyen összehozta a közös kaland. Addig is haverok voltak, ám némi távolságtartással, ami leginkább a köztük lévő két és fél év miatt alakult ki. Ezt még a serdülőkorukból örökölték meg: Lennon már a művészeti főiskolára járt, amikor Harrison még középiskolába, és a kis George folyton a nagy John nyakán lógott, mindenfelé követte és utánozta, ahogy a srácok szokták azokat a nagyfiúkat, akikhez hasonlítani szeretnének. Az LSD okozta közös élmények azonban szorosabbá tették viszonyukat. Úgy érezték, olyasminek lettek részesei, aminek a bandából – beleértve Epsteint és az ilyen-olyan asszisztenseket – rajtuk kívül mások nem. És noha később másokat is bevontak és a többiek is megtapasztalták, mi a különbség a marihuána folyományaként jelentkező fergeteges röhögés, illetve az LSD-féle víziók között, azt a tényt és annak emlékét, hogy ezt ők csinálták először együtt, senki nem vehette el tőlük. ***

A második közös Beatles-tripre az Egyesült Államokban került sor, szinte napra pontosan egy évvel azután, hogy Bob Dylan füves cigarettával kínálta őket. Ismét az USA-ban turnéztak, ám ezúttal a nyugati parton jártak, Los Angelesben, két koncert között. A helyszín megint csak egy szálloda, a jelenlévők a Beatles tagjain és sleppjén kívül az akkor az Egyesült Államokban roppant népszerű The Byrds együttes (úgy is lehet mondani, hogy ők voltak Amerika válasza a Beatlesre), továbbá Eleanor Bron színésznő, aki a Help!-ben játszott velük – és akivel állítólag Lennonnak viszonya volt –, valamint a színész, Peter Fonda, egy újságíró, és még egykét fickó, akik valahogy odakeveredtek. Harrisonon és Lennonon kívül ezúttal Ringo is beszállt, McCartney azonban ettől – ekkor még – távol tartotta magát. Úgy gondolta, neki ez sok, nem akarta átlépni a határt. A többiek röhögtek és gúnyolódtak rajta. Ugyanakkor mérgesek is voltak és értetlenek. Ez volt az első alkalom, amikor valamit nem közösen csináltak. Amikor egyikük kimaradt. Az a bűvös kör, amelyet mások annyira irigyeltek tőlük, egyszeriben megszakadni látszott. Talán ez volt az eltávolodás első pillanata, amikor a szinergia foszladozni kezdett. Amikor kiderült, hogy az egyéni akarat fontosabb lehet a bandázásnál. Hogy lehet, sőt olykor kell is a bandaszellemmel szembemenni. Ez akkor még csak átmenetinek bizonyult, ám mégis fontos lépcső volt a Beatles csoportpszichológiájának történetében. Sietve hozzátesszük, hogy Paul McCartney nemcsak az LSD-től ódzkodott, hanem általában véve mindegyik droggal szemben meglehetősen távolságtartónak mutatkozott, amiben szerepet játszhatott az is, hogy fiatalon elhunyt édesanyja kórházi nővérként dolgozott, és már egészen korán óvatosságra intette csemetéit egészségügyi téren. A Life magazin 1967. június 19-i számában viszont ő ismerte el először, hogy fogyasztott LSD-t. *** A lépés kétségtelenül merész húzásnak számított: a sajtó és a közvélemény azokban a hetekben a Rolling Stones hírhedt drogbotrányától volt hangos. Február 12-én – miután megvárta, hogy a Member of the Order of The British Empire rendjelével kitüntetett Beatles tagjai elhagyják a helyszínt – a rendőrség lerohanta Keith Richards, a Rolling Stones gitárosa West Sussex-i házát, és rajtaütött az ott zajló bulin, ahol (a kor hangulatát tekintve

mondhatni: természetesen) kábítószert is találtak. Az LSD-trip már befejeződött (a Beatles ezért is lépett le), a marihuánán kívül azonban heroinra is bukkant az épületben a bulira egyáltalán nem hivatalos, és ezért nem is szívesen látott tizennyolc rendőr. Miközben a brit sajtóban hosszas polémia indult arról, hogy miként kellene azoknak az egyébként fiatal embereknek viselkedniük, akiknek elvileg a náluknál is ifjabb generációnak kellene jó példát mutatniuk, Jaggert és Richardsot, valamint Robert Frasert perbe fogták. (Utóbbi a korabeli London egyik jellegzetes figurája volt. Kortárs művészeti alkotások kereskedelmével foglalkozott, több galériát üzemeltetett, példának okáért a West End nevűt, ahol Lennon és Yoko Ono először mutatták meg magukat közösen nyilvánosan, de egyebek között az Indicával is kapcsolatban állt, ahol pedig Lennon először találkozott Yoko Onóval. A Beatles tagjai közül különösen Paul McCartney-val volt jó barátságban. Egyszer meg is ajándékozta McCartney-t egy belga festő szürreális festményével, amely később ihlető forrásául vált a Beatles cége, az Apple zöld almás logójának. Fraser az AIDS egyik első brit áldozataként halt meg az 1980-as évek közepén.) Börtönbüntetést kaptak, amiből ténylegesen csupán Richards húzott le egy napot rácsok mögött. A februári rajtaütés volt Norman Pilcher egyik első akciója. A Nobbynak becézett rendőrtiszt az 1960-as évek második felében, miután a londoni városi rendőrkapitányságon belül a gazdasági bűnözési osztályról átkerült a drogügyosztályra, popsztárokra specializálta magát. Látni fogjuk, hogy mások mellett George Harrisonnak és John Lennonnak is meggyűlt vele a baja. Nyilvánvalóan meglepetés volt mindenki számára, hogy épp a legsimulékonyabb és legkonzervatívabb Beatle – aki akkor se volt hajlandó megválni a nyakkendőtől és a vasalt ingtől, amikor a többiek már rég garbót húztak a zakó alá – tesz beismerést a kábítószer-fogyasztásról. Ám a bandának akkor még, ha oszladozóban is, de megvolt a kellő reputációja a hivatalos Anglia szemében ahhoz, hogy az ügynek legalábbis e tekintetben ne legyen folytatása. Néhány tévés meg újságíró elismerően megveregette McCartney vállát, mondván, hogy „Ez bátor lépés volt, öregem!”, közben cinkosul összekacsintottak vele, mint aki ugyancsak tudja a tutit. Egyébként nem történt semmi más. – Az LSD nyitotta föl a szememet abba az irányba – mondta McCartney –, hogy megbizonyosodhassam Isten létezéséről. Korábban soha nem bírtam

fölfogni, hogy miként kell azt érteni, amikor azt mondják, hogy Isten bennünk lakozik. Isten az a tér, ami köztünk van. Isten ott van az asztalon előtted. És minderre csak akkor ébredtem rá, amikor drogoztam. Ugyanezen a napon az ITN nevű tévécsatorna riportere kereste föl McCartney-t otthonában, és a Life-nak tett kijelentéseiről faggatták. – Nem gondolja, hogy most éppenséggel az LSD fogyasztására biztatja rajongóit? – Nem – hangzott a válasz. – Szerintem ez nem befolyásol semmit. Nem hinném, hogy a rajongóim pusztán azért elkezdenének drogozni, mert én is csináltam. Semmiféle összefüggés nincsen. Egyszerűen megkérdezték tőlem, drogoztam-e vagy sem. És innentől fogva az egész arról fog szólni, hogy milyen messze megy ez a történet. Hogy például hány ember fog felbátorodni, ha ez megjelenik az újságokban meg a tévében. Momentán éppen önök kürtölik szét az egészet. Minden brit háztartásban látni és hallani fogják. Ezt viszont nem akartam. Megkérdeznek, azt akarják, legyek őszinte, és én őszintén válaszolok. – Na de mint közszereplő, nyilvánvalóan felelősséggel tartozik… – Nem, épp hogy önöké a felelősség. Az önök feladata, hogy ezt az egészet ne terjesszék el. Én kész vagyok ezt személyes ügyként kezelni, amennyiben önök így akarják. Ha azt akarják, hogy fogjam be a pofámat erről, befogom. Másfelől viszont az LSD csak átmeneti állomás volt a Beatles drogkarrierjében. Még a „Lucy In The Sky With Diamonds” című dal ellenére is, amelyről már kevéssel a megjelenése után elterjedtek a pletykák, hogy azért ez a címe, mert ha a főnevek kezdőbetűit összeolvassuk, akkor az LSD szót kapjuk meg. A föltételezés meglepte a dalt szerző Lennont. Ő később azt mesélte, hogy a dalt a fia egyik rajza inspirálta. A négyéves Julian ugyanis készített egy színes rajzot egy, az égben szivárványok és gyémántok között lebegő lányról, akit egy pajtása nyomán Lucynak nevezett. – Mindenesetre – ígérte meg Lennon – mostantól kezdve ügyelni fogok arra, hogy milyen kezdőbetűk vannak a dalaim címében. Az LSD hatása mindazonáltal ha nem is ilyen direkt módon, de fölfedezhető a „Lucy In The Sky With Diamonds”-ban. A látomásszerű szövegben szürreális képek váltogatják egymást, mandarinfákról és narancslekvárból lévő égboltról, valamint egy kaleidoszkópszemű lányról. A Beatles soha nem használt a stúdióban élesben kábítószert – helyesebben egyszer igen, éppenséggel a Lucy-dalt is tartalmazó Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band nagylemez felvételére 1967 márciusában egy nap Lennon

magával vitt némi LSD-t, ám hamar rá kellett jönnie arra, hogy betépve nem lehet normálisan zenélni. Ezenkívül időnként elszívtak egy-egy füves cigarettát az Abbey Road-i stúdió mosdójában. A trippek során megtapasztalt látomások azonban nem egy Beatles-dal szokatlan képzettársításoktól hemzsegő szövegében is megjelennek. Jól bevált módszerük szerint közvetlenül a trip után tollat ragadtak, és papírra vetették az élményeket, amelyekből olykor később egész versszakok kerekedtek ki. Ennél sokkal direktebb az 1966-os Revolver albumon megjelent „Dr. Robert”, ahol egyértelműen az 1965. tavaszi első LSD-trip körülményei köszönnek vissza: „Azt mondom, öregem, föl kéne hívnod dr. Robertet, Mindegy, hogy nappal van-e vagy éjszaka, ő egyből itt terem, dr. Robert, az új és remek fickó, Segít megértened a dolgokat, És mindent megtesz, ami tőle telik. Ha magad alatt vagy, dr. Robert fölráz, Csak hajts föl egyet az ő különleges csészéjéből.” Az LSD-trippek időszaka mintegy két éven keresztül tartott. Mint láttuk, 1967 augusztusában a Beatles megismerkedett az indiai csodaguruval, Maharishi Mahesh jógival, valamint a transzcendentációs meditáció tanával, és teljesen a bűvkörébe került. Néhány hónapra fölhagytak a droggal. – Vége van – jelentette ki akkor McCartney. – Nincs többé szükségünk rá. Új módszereket találunk az átlényegüléshez. – Amióta elkezdtünk meditálni – így Ringo –, nem fogyasztottam kábítószert. Remélem, el fogok jutni odáig, hogy többé nem is nyúlok hozzá. – Ha Maharishivel korábban találkoztunk volna, mint az LSD-vel – mondta Lennon –, akkor utóbbira nem is lett volna szükségünk. – Az LSD nem valós válasz – nyilatkozott Harrison. – Semmit nem ad. Arra jó, hogy általa észrevegyél olyan lehetőségeket, amelyeket korábban nem vettél észre, de nem válasz. És amikor 1968 kora tavaszán szakítottak a csodaguruval és visszatértek a szerre, már nem az LSD-vel folytatták. Ennek egyik, ha nem a legfőbb oka az volt, hogy a trippek többségében meglehetősen rossz élményeket szereztek. Föltehetően nem esett jól szembesülniük tudatalattijuk szürreális képekbe való kivetüléseivel.

A sorban a heroin következett.

Nobby akcióban

Pattie Boyd és George Harrison drogbalhéik idején, 1969 márciusában Emlékezetes nap 1969. március 12-e a zenekar történetében. Néhány fejezettel előrébb már találkoztunk ezzel a dátummal. Azért csak, biztos, ami biztos, elevenítsük föl az akkor olvasottakat, mivel, mint rövidesen kiderül, fontos befolyásuk lesz az ebben a részben elbeszéltekre. Tehát az utolsó, még szabad Beatle, Paul McCartney 1969. március 12-én a marylebone-i régi városházán – ugyanott, ahol negyvenkét esztendővel később a harmadik esküvőjét tartja majd – feleségül vette az amerikai fotográfust, Linda Eastmant. Az eseményen az együttes többi tagja nem jelent meg. Nem is kaptak rá meghívót, akkoriban épp nem voltak puszipajtások: a ménes – miután az év eleji, meglehetősen rossz hangulatú, maratoni stúdiófelvételek során durván összevesztek – szétszaladni készült. Még nem futott teljesen szanaszét, a Beatlesnek lesz még egy nagy dobása (az Abbey Road című nagylemez), ám a távozás és az elkülönülés szele már egyre erősebben fújt. Ráadásul miután menedzserük másfél éve meghalt, ez volt az első Beatlesesküvő, amelyen Brian Epstein nem volt jelen. A tanúk Mal Evans, valamint a vőlegény fivére, Michael McCartney voltak (ő zenészkörökben Mike McGearként ismert), utóbbinak Birminghamből érkező vonata egy órát

késett, ezért a ceremónia csúszással kezdődött. Az időpontot egy nappal korábban foglalták le, és McCartney a jegygyűrűket is az előző este vásárolta, percekkel a záróra előtt. Jelen volt még Heather, a menyasszony előző házasságából született leánya is. A szertartást meglehetősen szűk körben tartották tehát, csupán néhány, az alkalmat mégis megneszelő nőnemű rajongó sikítozott a városháza bejárata előtt, inkább csak a rend kedvéért, kötelességtudatból, meg azért, hogy fölidézzék a két és fél éve beszüntetett Beatles-koncertek egykori hangulatát. Ugyanezen a napon, a késő délutáni órákban Pattie Boyd, azaz Mrs. Harrison az esheri bungalóban arra várt, hogy a férje megérkezzen Londonból. Aznap estére is – nem meglepő módon – buliba voltak hivatalosak, egy Rory McEwen nevű festőhöz, aki nem mellesleg a botrányairól és a királyi családdal való folyamatos szembenállásáról hírhedt Margaret hercegnő közeli barátjának mondhatta magát. George Harrison napközben beugrott az Apple irodájába elintézni valamit, de már lassacskán haza kellett volna érnie, úgyhogy amikor Pattie előbb motorzúgást, majd fékcsikorgást hallott a ház előtt, akár azt is hihette, hogy a férje érkezett meg. Ugyanakkor azzal is tisztában volt, hogy ez mégse lehetséges, a zajok ugyanis nem egy, hanem hallhatóan több járműtől származtak. A csöngetésre gyanakodva indult ajtót nyitni. Attól végképp rossz érzései támadtak, hogy még el se ért a bejárathoz, de máris újra megszólalt a csengő. Ám ezúttal a hátsó ajtóé. Mintha az illető, a hívatlan vendég holmi oktondi tréfából átszaladt volna ahhoz az egyébként alig használt, általában zárva tartott bejárathoz. Pattie ekkor már tudta, hogy tréfáról szó nincs. Olyan komoly ez, akár a vakbélgyulladás. A házat rendőrök vették körül. Az első bejáratnál majdnem tucatnyian álltak. Mint rövidesen kiderült, hátul csupán feleannyian voltak, ám azok is legalább ennyire elszántnak mutatkoztak. Csupa komor képű, barátságtalan, marcona bobby. A csoport vezetője – világos hajú, rókaarcú férfi – jelvényt és egy gépelt papírt mutogatott. Közölte, hogy a Scotland Yardtól jött, Pilcher őrmester a neve. Pattie-nek ennyi bőven elég volt. Innentől fogva tudott mindent. Hallott már jócskán Nobbyról, azaz Norman Pilcherről. A haverok a gúnyos és cinikus megjegyzések mögött félő tisztelettel beszéltek róla. A detektívnek a médiában többször kinyilvánított szándéka az volt, hogy úgymond megtisztítsa a show-business és a popzene világát a kábítószerek

okozta szennytől. Alig néhány évvel volt idősebb Swinging London bálványozott csillagainál, ám gátlástalanul vadászott reájuk. Mick Jaggert, Brian Jonest és Keith Richardsot már elcsípte, csakúgy, mint Donovant. Eric Clapton az utolsó pillanatban tudott meglógni előle. Többen tudni vélték, hogy nem is az ifjúság megmentése és a mocsoktól való megszabadulás a valódi célja. Hanem hogy ő is az újságok címoldalán tetszelegjen. Pontosan úgy, mint azok, akiket hosszú hónapokon keresztül üldözött, kopóként szaglászott körülöttük, a nyomukban volt, egészen addig, mígnem a bizonyíték reményében lecsaphatott reájuk. Voltaképpen – mondogatták róla – ő is híres akart lenni. Hasonlatos azokhoz, akiket annyira irigyelt. Azt is lehetett tudni, hogy egy bizonyos ideje nagyvadakra vadászik. Konkrétan a Beatles tagjaira. *** A banda reputációja az 1960-as évek végére gyökeresen megváltozott. A lázadás, amelynek egyik szimbolikus kezdőköve ama bizonyos 1966. márciusi, Whitaker-féle, henteses és kifacsart testű játék babás fotózás volt, az év végére, de különösen 1967 elejére egyre nyilvánvalóbb lett. Amikor a Beatles az utolsó turnéját követő pár hónapos eltűnése után újra megjelent a nyilvánosság előtt, a sajtó és a rajongók döbbenten fedezték föl, hogy az A Hard Day’s Night kedves csirkefogóinak már nyoma sincs. A változás nem csak külsőségekben nyilvánult meg. Az csupán az egyik aspektus, hogy levetették az öltönyt és a nyakkendőt, hogy színes hippiruhákat öltöttek magukra, hogy megnövesztették a szakállukat és a bajszukat, a hajukat pedig összeborzolták. Sokkal élesebb fordulat következett be zenéjükben: az addigi, az állandó föllépések okozta nyomás és sürgetés miatt kapkodva fölvett slágerek helyett eljött a hosszas stúdióülések időszaka, amikor is immáron nem pár hét alatt rögzítettek egy albumot, hanem hosszú hónapokon keresztül dolgoztak rajta – nemegyszer egy-egy dal több időt vett igénybe és hosszabb munka árán született meg, mint korábban egy komplett lemezoldal. Miután már nem turnéztak, és nem kellett a naptáraikat föllépések dátumaival teleírni, Epstein befolyása is csökkent. Nem beszélve arról, hogy közben ők maguk is öregedtek valamelyest, vagy legalábbis emberesedtek. Kinyílt a csipájuk, a menedzser már nem tudta visszafogni nyilatkozataikat és

lépéseiket, és élvezettel tértek vissza rebellis énjükhöz, amelyet maguk mögött hagytak Liverpool dokkjaiban és éjszakai lebujaiban, amikor Epstein tenyerébe csaptak, aki a jó viselkedésért cserébe világhírt ígért. Utóbbi megvolt, gyakran több is a kelleténél, menedzserük tragikus halála után pedig a Beatles sietve lehányta magáról az imázs által kényszerzubbonyként rájuk szorított göncöket. Amikor 1967. novemberi kislemezük B oldalán az „I Am The Walrus” című, hátborzongató futamokkal és idegtépő zenei aláfestéssel teli, féktelen habzású számban Lennon azt visította éles hangon, hogy „rossz fiú voltál, te lány, letoltad a bugyidat”, a derék brit szülők nagyon komolyan elgondolkoztak azon, hogy jól tették-e, hogy Beatles-lemezt vettek a kölyköknek karácsonyra. A banda vágtatott, akár a karámból kitört ménes, nyerített, rázta a sörényét, a hivatalos Anglia pedig döbbenten nézte a változást: ezek már nem azok a jó fiúk voltak, akiknek a királynő Member Of The Order Of The British Empire érdemrendet aggatott a zakójukra. Sorra jöttek az ügyek. Az dalszövegek szürreális víziókkal voltak tele, a BBC nem volt hajlandó leadni „A Day In The Life” című dalukat, merthogy szerintük a benne lévő „Szeretnélek fölpörgetni benneteket” sor minden bizonnyal kábítószerek fogyasztására buzdít. A „Lucy In The Sky With Diamonds” nyomán egyesek sportot űztek abból, hogy hasonló célzatú rejtjeles üzeneteket igyekeztek kiolvasni nemcsak a dalcímekből, hanem komplett szövegekből is. A fiúk előbb belehabarodtak egy indiai jógiba, aztán kiábrándultak belőle. Lecserélték a csajaikat, fölrúgták addig megszokott életüket. A brit alattvalók egyre csak a fejüket fogták: hát mi történt az ő szeretetre méltó kedvenceikkel? 1968 derekára Epstein hajdani rémálma valóra vált: fiait egy lapon emlegették a popipar legelvetemültebbnek tartott arcaival, többek között a Rolling Stonesszal. Pilcher őrmester pedig engedélyt kapott a nagyvadak kilövésére. *** A Beatles amúgy is bögyében lehetett. Közkeletű (ám azóta se bizonyított) pletyka szerint a már emlegetett, hírhedt „I Am The Walrus” egyik versszakában John Lennon egyenesen rajta gúnyolódott. Tény, hogy az egyik versszakban fölbukkanó „semolina pilchard” kifejezésből utóbbi szó tényleg

rímel a nevére. Pilcher nyilvánvalóan sokat szerepelt akkoriban, a sajtóban gyakran lehetett látni, amint makulátlan öltönyében, rezzenéstelen arccal sorolja, hogy melyik popsztár ellen milyen eljárás van folyamatban. Az érem másik oldala ugyanakkor az, hogy rajta is nagy nyomás volt. Felettesei trófeákat akartak, és a közismert Nobby alkalmasnak bizonyult a megszerzésükre. John Lennon akkoriban elköltözött Kenwoodból és a családjától, és London szívében, a Montague Square 34. szám alatt élt Yoko Onóval, abban a lakásban, amelyet Ringo Starrtól vettek kölcsön. Addig is kaptak már hideget-meleget: a sajtó és a közvélemény egymást vállvetve fújt tüzet a Beatles vezérére, amiért otthagyta a fiát és a gyönyörű feleségét, és összebútorozott egy japán avantgárd szobrásszal. („Hát elfelejtette Pearl Harbort?”) Időnként hajdani rajongói várták Lennont a lakás bejárata előtt, és egészen addig szidalmazták, amíg Yokóval együtt el nem tűnt az ajtó mögött. Pilcher őrmester később úgy nyilatkozott, hogy biztos tippet kapott, miszerint a szóban forgó lakásban legalább három személy él, és az ingatlan nyilvánvalóan droggal van tele. Efelől már csupán azért sem lehettek kétségei, mert a pecóban korábban a hírhedten fenegyerek Jimi Hendrix lakott, aki minden bizonnyal hagyott maga mögött némi cuccot. De persze Lennonék se voltak az ő szemében ártatlan virágszálak. Nobby tehát hét rendőr kényelmes társaságában egy pénteki napon, 1968. október 18-án, öt perccel éjfél előtt megjelent a bejárat előtt, és ütni kezdte az ajtót. Lennonék már ágyban voltak. Elsőként Yoko kászálódott ki megnézni, ki a hívatlan látogató. Ajtót nyitott, mire a detektív a szokott módon meglengette igazolványát és a házkutatást engedélyező gépelt papírt, majd elhadarta jövetele célját. Yoko Ono, aki korábban soha nem élt át hasonló jelenetet, és külföldi lévén eleve tartott a hatósági föllépéstől, rémülten becsukta az ajtót, és visszamenekült Lennon mellé a paplan alá. A rendőrök ismét dörömbölni kezdtek. Komoly veszélye volt annak, hogy betörik az ajtót, még nagyobb kalamajkát okozva. Hogy megelőzze a bajt és a kényszerű nyilvánosságot, Lennon – bár egy ideig gondolkodott azon, hogy ellenáll – kiment ajtót nyitni. Előtte azért fölhívta az ügyvédjét. Nobbyék benyomultak, és úgy fölforgatták a lakást, mintha Hódító Vilmos normann serege járt volna benne. Két kábítószer-kereső kutyát vittek magukkal. Amíg azok körbeszaglásztak, Lennon és Ono Pilcher őrmester társaságát élvezte. Időközben megérkeztek a pár ügyvédei, továbbá néhány lesifotós, akik vagy

az Apple-től, vagy a rendőrségtől kaphattak fülest. Nobby csalódott volt, a kutyák ugyanis komolyabb szert nem találtak, csupán néhány szál füves cigarettát. Ez is elég volt ahhoz, hogy 150 fontos bírságot rójon ki. Ez nem volt nagy összeg, a kábítószeres priusz azonban a későbbiekben komoly hátrányt jelentett: többek között ez is latba esett akkor, amikor Yokótól elvették a korábbi házasságából született gyerekét, illetve Lennonnak emiatt gyűlt meg később a baja az amerikai hatóságokkal, és hosszú éveken keresztül nem kapta meg a zöld kártyát. *** Öt hónappal később Pilcher őrmester ott állt Harrisonék esheri bungalójában. Kutya ezúttal is volt, mégpedig a popsztárok körében már közismert Yogi, aki októberben kollégájával, Boo-Boo-val közösen szimatolta végig Lennonék otthonát. (Nem nehéz kitalálni, hogy az ebek a népszerű amerikai rajzfilmfigurák, Yogi Bear és Boo-Boo, magyarul Maci Laci és Bubu után kapták neveiket.) Az akcióban szokás szerint személyesen Nobby is részt vett: a többi bobbyval egyetemben ő is benézett a bútorok mögé, az ágyak és a szőnyegek alá, föltúrta a szekrényeket. Pattie addig az egy szem rendőrnő felügyeletére volt bízva. Azt azért megengedték neki, hogy odatelefonáljon az Apple-irodába. Ami pár perccel korábban még dühítette volna, most az utolsó reménysége volt: hogy a férje még nem indult el, és el tudja őt érni. Reményei beteljesedtek. Az irodisták hamarosan kapcsolták Harrisont. – George – mondta Pattie, miközben igyekezett kerülni a rendőrnő tekintetét, aki egy pillanatra se vette le róla a szemét –, azonnal gyere haza. A legborzalmasabb rémálmod vált valóra. – Mi van? – kérdezte idegesen Harrison. – Itt van a rendőrség. Gyere azonnal. Harrison morogni kezdett, hogy neki még dolga van, ha akarnak vele beszélni, várják meg. Egyébként meg odaküld egy liverpooli fickót, régi haverjukat, Pete Shottont, aki Lennon országos cimborája volt egykor az iskolában. Shotton rövidesen oda is ért. Az volt a küldetése, hogy oldja a fagyos hangulatot, és derítse jókedvre a rémült Pattie-t. Amint megérkezett, kinyitott egy üveg vodkát. Tonikkal itták. Hamarosan Pilcher őrmester is fölbukkant körükben, diadalmasan

lobogtatva egy zacskó hasist. – Megőrült? – tiltakozott Pattie. – Hiszen ezt maga hozta ide. Nobby határozottan megrázta a fejét. – Yogi a szekrényben találta. A férje egyik cipőjében. Pattie ekkor végképp kijött a sodrából. Közölte a detektívvel, hogy amennyiben hasis lenne náluk, azt biztos nem cipőben tartanák. Egyébként meg ha füves cigarettát keres, megtalálja a dolgozószobában, az íróasztalon, egy edényben. Arról volt szó, hogy kemény drogok után kutakodik. Az viszont itt nincs. Csupán pár spangli, olyan, ami manapság akárkinek lehet. – Én csak a heroin ördögétől igyekszem megmenteni magukat – jelentette ki Pilcher őrmester öntudatosan. – Soha nem volt heroinunk – vágott vissza Pattie. – Még csak nem is találkoztam vele. Föltéve, ha nem ránt elő mindjárt a zsebéből abból is egy adagot és nyomja az orrom alá. Még egy ideig vitatkoztak, aztán mivel az álláspontok nem igazán közeledtek egymáshoz, Pilcher őrmester a békülés jeleként kért egy csésze teát. A rendőrnő Pattie útmutatásai nyomán le is főzött egy nagyobb adagot. Az aromák gőzében a légkör is lassacskán enyhült, noha amikor Pilcher megkérdezte Pattie-t, hogy min dolgozik éppen a Beatles, az indulatosan közölte vele, hogy mit törődik vele, úgyse fogja hallani. Pete Shotton erre, hogy csökkentse a feszültséget, beszélgetést kezdeményezett a detektívvel: a drogok mibenlétéről és veszélyességéről faggatta, valamint érdeklődést mutatott az ügyosztály működése iránt. Mikorra Harrison hazaért, egészen kedélyes teaparti bontakozott ki. George nem egyedül érkezett. Vele volt az ügyvédje, valamit Derek Taylor, a Beatles sajtófőnöke. És bár igyekezett türtőztetni magát, fortyogott a feszültségtől. Az időzítés nem volt véletlen. A szándék nyilvánvaló. A rendőrség megneszelte Paul McCartney sebtében eldöntött esküvőjének dátumát. Meglehet, a marylebone-i városházáról súgtak nekik. Csak éppen ott csúszott hiba a számításba, hogy a kopók nem voltak tisztában a Beatles aktuális viszonyaival. Azt hitték, hogy miként addig, a srácoknál most is minden peace & love. Úgy számoltak, hogy a bandatagok ott lesznek McCartney esküvőjén. Harrisonék legalábbis mindenképpen, hiszen három évvel korábban Paul volt az ő násznagyuk, az ilyesmit még a hippik és a rebellisek között is illik viszonozni. Vélt távollétükben próbálták fölforgatni Kinfaunst. Azt hitték, míg a

Harrison házaspár távol van, ők nyugodtan kutakodhatnak. – Meglehet – folytatta az agymenést az egyre dühösebb Harrison –, Yogi kutyus mást is talált volna a bungalóban ama zacskó hasison kívül. Olyasmit, ami mondjuk a jó öreg Nobby, a ravasz kopó zsebéből került volna, mondjuk, Pattie bugyijai közé. Amiről persze nem lett volna senkinek tudomása. A lényeg, hogy a Scotland Yard drogosztálya fejeket akart. És minél nagyobb hírverést. Szerencsére már épp elegen gyűltek össze ahhoz, hogy mindkét érintett oldal lecsillapodjon. Atrocitásra és inzultusra nem került sor. Elfogyasztották a rendőrnő által készített, egyébként egyenesen Indiából származó teát, aztán Pilcher őrmester unszolására fölkerekedtek, és bevonultak a helyi rendőrségre. Elvégre a hasis az mégiscsak hasis. Hogy miként került George Harrison cipőjébe, azt majd tisztázni kell. Biztos, ami biztos, az esheri őrszobában ujjlenyomatokat vettek a Harrison házaspártól. Azt kell mondanunk, még mákjuk is volt. Két hónappal később jelent meg a The Ballad Of John And Yoko című Beatles-kislemez B oldalán Harrison „Old Brown Shoe” című szerzeménye. Ha Nobby ismerte volna ezt a dalt, gyanakodhatott volna. Az ügynek végül mégse lett közvetlen következménye. Kapóra jött az aznapi vacsorameghívás, ahova Pattie és George, ha jókora késéssel is, de mégiscsak megérkezett. McEwenék azon az estén nem csupán őket látták vendégül, hanem Anthony Armstrong Jonest is, aki történetesen nem csupán Nagy-Britannia egyik legfölkapottabb fotográfusa volt, de a Lordok Háza tagja is, és nem utolsósorban Lord Snowdon néven Margaret hercegnő férje. Kilenc évvel korábban beházasodott a királyi családba. Harrison azonnal elpanaszolta neki az aznap történteket – késésük okát –, a derék Tony pedig megígérte, hogy intézkedik. A királyi miliőhöz képest extravagáns életmódjáról és megnyilvánulásairól elhíresült házaspár amúgy is már évek óta szimpatizált a Beatlesszel, és ezt a nyilvánosság előtt sem rejtették véka alá. Az A Hard Day’s Night című Beatles-film 1964. július 9-ei ősbemutatóján, a londoni Pavilion moziban például Lord Snowdon és Margaret hercegnő voltak a díszvendégek. Utóbbi a későbbiek során is rendszeresen kinyilvánította a banda iránti rajongását, úgyhogy a sajtó egy időben „Beatle hercegnő”-nek nevezte. Miközben tehát George a lorddal társalgott, és megvitatták az ügy lehetséges kimenetelét – Snowdon earlje biztosította a Beatle-t arról, hogy semmiféle kimenetel nem lesz –, Pattie fölment az emeletre, ahol nem mással

találkozott, mint egyik húgával, Paula Boyddal. Továbbá személyesen Margaret hercegnővel. Éppen békésen megosztottak egymással egy szál füves cigarettát. Pattie-t is kínálták, ám ő akkorra már olyan idegállapotba jutott, hogy bármiféle kábítószer puszta emlegetésétől kirázta a hideg. *** Ne legyünk igazságtalanok a Scotland Yarddal szemben: volt okuk a kutakodásra. Bár a Beatles állítólag 1965-ben, Help! című játékfilmjük bahamai forgatásakor találkozott először a heroinnal, Lennon csak évekkel később, az LSD-korszak lezárásakor, 1968-ban lett rabja. Az év novemberében megjelent dupla nagylemezükön bőven találunk erre vonatkozó utalásokat. Az „Everybody’s Got Something To Hide Except Me And My Monkey” című dalban Lennon egy helyütt azt ordítja, hogy az ember minél mélyebbre megy, annál magasabban repül. A „Happiness Is A Warm Gun”-ban pedig konkrétan arról énekel, hogy ki kell ruccannia a külvárosba a díleréhez, hogy beszerezze tőle megszokott adagját. 1968 és 1969 nagy részét John Lennon a heroin kétes bűvöletében töltötte. Nem injekció formájában tolta a szert, csupán szippantott belőle. Ennek nem valami óvatosság volt az oka, hanem egyszerűen az, hogy mind ő, mind Yoko Ono betegesen irtóztak a tűtől. (Ono évtizedekkel később azt mesélte, hogy föltehetően ez mentette meg az életüket. Ő egyébként valószínűleg a heroin miatt vetélt el 1969 őszén.) A többi Beatle nem követte a heroin útján Lennont. Éppen ellenkezőleg: aggódva és tanácstalanul figyelték, miként csúszik ki hajdani vezérük lába alól a talaj. Föltehetően megnyugodva sóhajtottak föl, amikor 1969 végén meghallgatták Lennon második önálló kislemezét. Az A oldalon lévő dal az első a Lennon-szerzemények sorában, amely egyedüli név alatt, McCartney nélkül látott napvilágot, nyilvánvalóvá és véglegessé téve a Beatles föloszlását. Ám a megnyugvásnak nem ez volt az oka. A dal címe „Cold Turkey”, amit számos országban mind a mai napig „hideg pulyaként” fordítanak – holott a drogos szlengben összefoglalóan így nevezik a heroinfüggőségről való leszokás hosszú és nehéz folyamatát. Úgy volt, hogy ez lesz a Beatles következő kislemeze az Abbey Road című album után, azonban Paul McCartney ebbe nem egyezett bele. Az első pillanattól fogva világos volt számára, hogy ez Lennon személyes vallomása. Egyedül az övé,

és nem közös. Kizárólag reá tartozik. A lényeg, hogy hál’ istennek véget ért. „A hőmérséklet emelkedik, a láz magas. Nem látom a jövőt, nem látom az eget. (…) Jó fiú leszek, Csak hadd múljon, Megígérek mindent, Csak ránts ki ebből a pokolból.”

…ROCK AND ROLL

Lennon vs. McCartney

McCartney és Lennon Rómában, 1965 Woolton Liverpool egyik külvárosa, a központtól délre. A johanniták által alapított települést 1913-ban csatolták Liverpoolhoz. Hamisítatlan angol vidék, kőből épített, barna színű, alacsony házakkal, szépen gondozott utcákkal és udvarokkal, már déltől hangos pubokkal. És persze anglikán templommal. Utóbbit a legendás angliai kolostorokhoz képest viszonylag későn, a 19. század elején emelték – először csak a kápolnát, neoklasszicista stílusban, aztán ahogy növekedett a falu lakossága, a század végére fölhúzták a teljes templomot, és Szent Péterről keresztelték el. A wooltoni búcsút hagyományosan ennek a templomnak a kertjében tartották, nem messze a régi, 19. századi temetőtől, ahol többek között egy bizonyos Eleanor Rigby nyugszik. Többnyire olyan időpontban volt a búcsú, amikor az évszázados tapasztalatok és a 20. századi előrejelzések szerint nem várható eső, remélhetőleg süt a nap, és kellemes melegben lehet a templom épülete körül fölállított sátraknál és bódéknál mulatozni. Persze csak szolidan, ahogyan az egy vidéki, familiáris rendezvényhez illik, amely nem az eszement hangoskodásról és a vadulásról szól. Hanem arról, hogy

miközben gyerekek futkároznak, hemperegnek és birkóznak a füvön, vagy éppenséggel a szüleik fülét rágják azért, hogy vegyenek már nekik limonádét és jégkrémet, a felnőttek ülnek a padokon, és hol könnyed, semmitmondó társalgásba mélyülve, hol a szemüket lehunyva és arcukat a nap felé fordítva úgy tesznek, mintha akárcsak egy kicsit is figyelnék a szigorú forgatókönyv szerint zajló, többnyire a gondosan lenyírt gyepen felállított színpadon zajló eseményeket. 1957-ben a búcsú napja július 6-ára esett. A program délután háromkor kezdődött, mint mindig, ezúttal is a Rózsák Királynője megválasztásával, aki a régi menetrend szerint végiggyalogolta a környező, nyílegyenes utcákat, majd fölbaktatott a dombtetőre, ahol a templomkertben a fejére tették a koronát. A győztes leányzó még ki se örömködhette magát kellően, még alig élvezhette a visszafogott, de azért szívet-lelket melengető tapsot, máris arrébb kellett vonszolnia uszályát, mivel a színpadon kezdetét vette a rendőrkutya-bemutató. A derék blökik feküdtek, ültek, kúsztak, jártak, farkat csóváltak, azaz megtettek mindent, amit a gazdájuk kért, ha kellett, még fociztak is egy keveset egy ócska, szétrágott labdával a nagyérdemű nagy örömére és derültségére, aztán bezsebelték a jutalomfalatokat. Ekkorra a sátrak között már annyi volt az ember, hogy lépni is alig lehetett. A levegő megtelt a sültek illatával, csapra verték a sört, nyekeregtek a különféle ügyességi játékgépek, durrogtak a céllövölde elhajlított légpuskái. Ebben a zsivajban lett volna az a feladata a színpadra fölvezényelt zenészeknek, hogy fölhívják magukra a figyelmet, és táncra serkentsék a tarka és hangos seregletet. A fő attrakciónak a szervezők George Edward zenekarát szánták. Tőlük várták leginkább, hogy megmozgassák a padokon ücsörgésben elmacskásodott lábakat, és az addig is jónak mondható hangulat kimaxolásával föltegyék a búcsúra a koronát (pontosan úgy, ahogyan pár órával korábban a megválasztott királynő fejére helyezte a rózsákból font éket dr. Thewall Jones). Ám mint minden neves bandát, Edwardékat is előzenekar vezette be. Ezt az előzenekart azon az 1957-es búcsún úgy hívták, hogy Quarry Men. Az együttes alig négy hónappal korábban alakult. Tagjai javarészt a liverpooli Quarry Bank High School növendékei voltak, a zenekar pedig a középiskola indulójának egyik sora nyomán („Quarry Men, old before our birth…”) kapta a nevét. Volt, aki bendzsózott, volt, aki mosódeszkán ütötte a

ritmust, volt, aki konyhai alkalmatosságokból igyekezett rafinált trükkök révén basszushangokat elővarázsolni. A felszerelés legértékesebb darabja egy tizenhét fontos gitár volt, amelyet nevelőanyjától, a szigorúságáról és keménységéről elhíresült Mimi nénitől kapott – némi meglepetésként – ajándékba az együttes alapítója és frontembere, a következő szavak kíséretében: – A gitározás rendben van, Johnny, de valamiből meg is kell majd élned… – Persze, persze – motyogta az orra alá a megajándékozott, miközben félig elfordította arcát, hogy ne látszódjék rajta a túláradó öröm. És most ott állt a templomkerti színpadon kockás ingben, a feszültségoldás gyanánt elfogyasztott alkoholtól vöröslő arccal. Tekintetét arra a sátorra szegezte, amelynél Mimi néni vaskos alakját vélte fölfedezni, és a húrok közé csapott. A krónikák pontosan följegyezték a Quarry Men aznapi műsorát. Ezek szerint a „Maggie Mae”-vel kezdtek – azzal a tradicionális, könnyen énekelhető és egyszerű akkordváltásokból álló matrózdallal, amely 13 évvel később a Beatles utolsó nagylemezén is fölcsendül majd kurtán-furcsán. Elhangzott még a „Railroad Bill”, a „Cumberland Gap” és a „Come Go With Me”, továbbá egy, az interneten keringő, bizonytalan eredetű hangfelvételtöredék szerint a „Puttin’ On A Style” és a „Baby Let’s Play House” is. A hat srác mindazonáltal rövid ideig tartózkodott a színpadon. Nem is zsebeltek be különösebben nagy tapsot. Ám ez csöppet sem bántotta őket Nem volt miért búslakodniuk. Aznap várt még rájuk egy másik fellépés, ugyanitt, a St. Petertemplomnál, ám már zárt területen, fedél alatt, a plébánia fogadótermében, ahol megint csak Edwardék előtt kell majd szolgáltatniuk a táncos lábúaknak a talpalávalót. Fogták a hangszereket, és átcipekedtek a következő helyszínre. Volt még bőven idő, ám Johnny, azaz John Lennon sietségre biztatta őket. A világért se szeretett volna ugyanis a nevelőanyjával találkozni. Épp elég lesz majd az esti különműsor, miután a Strawberry Fields nevű parkon átvágva hazamegy a közeli 251 Menlove Avenue alá, és megkapja a fejmosást az artikulátlan üvöltésekért, az idegbeteg rángásokhoz hasonló mozgásért, meg azért, amiért a vasalt és gondosan kikészített helyett fölvett gyűrött inge több helyen is kitüremkedett a farmerből. A hetedik bandatag, aki a konyhai edényekből származó basszushangokért volt felelős, aznap nem állt színpadra. Jobbnak látta a szülei előtt inkább nem megmutatni énjének eme vetületét. Ivan Vaughan mégis elment a búcsúba,

sőt sikerült elcibálnia egyik osztálytársát. Amazt nem azzal a kecsegtető lehetőséggel nyerte meg elsősorban, hogy megnézheti a náluknál 1-2 évvel idősebb srácokból álló zenekart, amelyben – mint ahogy nem kevés büszkeséggel emlegette – Ivan is rendszeresen zenélgetett. Sokkal inkább azzal, hogy lesz majd ott egy csomó csaj, akik hozzájuk hasonlóan látszólag céltalanul, unott arccal ténferegnek a sátrak körül, csak arra várva, hogy valaki végre leszólítsa őket. A másik srác ezzel a dumával meg volt véve. Biciklire ültek és elmentek a búcsúba. A bringákat a templomkert kerítésének támasztották, a többi mellé. Aztán föl-alá lófráltak, várva, hogy történjen valami. A rendőrkutyák bemutatója után az osztálytárs már láthatóan unta a dolgot, és haza akart menni, ám Ivannak sikerült úgy ügyeskednie, hogy csak azért is megnézzék a Quarry Men műsorát. Mi több, a nyúlfarknyi fellépés után Vaughan magával rángatta a srácot a hangszereit cipelő (az egyszerűség kedvéért nevezzük így ezeket a meglehetősen vegyes összetételű zajkeltő eszközöket) zenekar után, bebizonyítandó, hogy igenis tagja a bandának. – Hé, fiúk, ez itt a haverom, Paul McCartney. A többiek épphogy csak végigmérték a lányos arcú, enyhén elálló fülű, gondosan nyírott hajú, makulátlan öltözetű fiúcskát, valamit morogtak az orruk alatt, de különösebb érdeklődést nem mutattak iránta. Volt fontosabb dolguk is annál, mint taknyos kölykökkel haverkodni. Amazt azonban nem ejtették a fejére. Korántsem volt az a beszari típus, mint amit a lágy vonások, a simulékony modor és a mindig udvarias mosolyra húzódó száj sejtetett. Különben is, ha már lúd, legyen kövér. Ha Vaughan iderángatta, akkor történjen is valami. Tekintete végigfutott a Quarry Men szegényes felszerelésén, és miközben arra gondolt, hogy apjának, a hajdani ragtime-muzsikusnak odahaza sokkal menőbb hangszerei vannak, gondosan ügyelve arra, hogy hanglejtésében semmi lekezelést és fitymálást ne lehessen érezni, közölte, hogy: – Az utolsó szám nem sikerült túl jól. Egyetlen szempillantás alatt megfagyott a levegő. A Quarry Men tagjai azonnal abbahagyták a hangszerek körüli sürgős fontoskodást, és ha nem koncentráltak volna arra, hogy vonásaikról egy pillanatra se tűnjön el az állandó flegmaság, most kikerekedett szemekkel, nyitott szájjal bámulták volna a szemtelen kölköt. Mindazonáltal így se tudták teljesen leplezni megrökönyödésüket. Nehezen bírták eldönteni, min csodálkoznak jobban: a mitugrász, ismeretlen

gyerek kijelentésén, avagy a merészségén. Ivan Vaughan a legszívesebben elsüllyedt volna szégyenében. Összeszorított szájjal, némán átkozta magát, amiért volt olyan balfék, hogy idehozta ezt az idióta McCartney-t. A srác nem tűnt komoly ellenfélnek. Ezt a kockás inges bandafőnök rögtön meg is állapította, amint közelebb ment hozzá. Mozdulatában kétségtelenül volt némi fenyegetés is: azt mérlegelte, hogy egy legyintéssel föl lehet kenni a kölköt – plébánia ide vagy oda – a falra. Ugyanakkor praktikus okai is voltak. Szokás szerint nem viselte a szemüvegét, és anélkül jószerivel az orráig sem látott, viszont most föltétlen meg akarta alaposan nézni a kiscsávót. Egyelőre nem ütött. Bármennyire is vérlázító volt a hülyegyerek kijelentése, el kellett ismerni, a bátorságért jár neki egy pont. – Mi a fasz van? McCartney arcáról továbbra sem tűnt el az udvarias mosoly. Sikeresen elnyomott egy fintort is magában: a kockás inges szájából ugyanis áradt a cigaretta és az olcsó sör visszaböfögött bűze. – Csak azt akartam mondani, hogy a „Come Go With Me” szövege nem pont úgy van, ahogy énekelted. És az akkordjai sem stimmeltek. A többiek ekkor már szintén fölocsúdtak. Egyöntetűen Lennon köré sorakoztak, és igyekeztek minél fenyegetőbbnek mutatkozni. Kicsit úgy érezték magukat, mintha egy James Dean-filmben szerepelnének. A vezér úgy döntött, ad a hülyegyereknek egy esélyt. Hanyag mozdulattal odalökte elébe a banda felszerelésének legértékesebb darabját, a tizenhét fontos gitárt – előbb azért gyorsan körbetekintett, nem közeledik-e valahol Mimi néni –, és azt mondta: – Mutasd meg, szerinted hogy van. És McCartney megmutatta. Pár perccel később Lennonnak el kellett ismernie, hogy a srácnak igaza van. Mivel nem mindent értett a dal eredeti szövegéből, ő más nótákból emelt át hozzá sorokat. Vagy éppenséggel a saját fantáziájával egészítette ki, ami hiányzott. És az akkordokat is többnyire csak tippelte, hallás nyomán. McCartney prezentációjában azonban pontosan ugyanúgy szólt a dal, ahogyan a rádióban. És nem csak ez a nóta. A Quarry Men legénységének elképedésére a hülyegyerek a „Twenty Flight Rock” és a „Be-Bop-A-Lula” szövegét is tudta, az akkordokkal együtt. Pedig Lennon odahaza, Mimi néni pöpecül berendezett konyhájában vért izzadt, amikor fülét a tranzisztoros rádió recsegő hangszórójára tapasztva próbálta papírra kaparni az amerikai

rock and roll slágerek szövegét – ez a kölyök meg, tessék, úgy nyomja őket, mintha egyenesen ő szerepelne a matrózoktól elkunyerált lemezeken. Itt egy pillanatra bele kell szólnunk a legendába. Méltán akadhatnak ugyanis kételyeink, mégis miként tudta a balkezes McCartney briliáns módon megmutatni az akkordokat Lennon jobbkezes gitárján. De efféle apróság ne zavarjon meg bennünket. Meglehet, nem is ő gitározott, csak eldünnyögte a szöveget, és elmondta, milyen akkordok vannak benne. Azt viszont tényként fogadhatjuk el, hogy tökéletesen fölhangolta Lennon gitárját. Amikor tulajdonosa ismét kezébe fogta, úgy szólt, mint utoljára a hangszerkereskedésben. A pofon és minden más regula el volt feledve. A Quarry Men tagjai kimondatlanul is egyetértettek abban, hogy a lányos képű, simulékony modorú srácnak a bátorságon túl minden oka megvolt a szemtelenségre. Akinek ennyi tudás szorult vékony ujjaiba, az méltán lehet pofátlan. A hangulat enyhült, ám az óvatos Vaughan azért a biztonság kedvéért arrébb vonszolta McCartney-t. A Quarry Men esti műsorát már nem várták meg. A búcsú azon része különben is inkább a náluk idősebbeknek szólt. Az ott fölsorakozó lányok egyszerűen keresztülnéztek volna rajtuk. A legenda ama részét szintén bizonyítottnak fogadhatjuk el, miszerint egy héttel eme események után Ivan Vaughan fölült a biciklijére, és áttekert Liverpool egy másik, ugyancsak a centrumtól délre eső külvárosába, Allertonba, ahol a 20 Forthlin Road alatt, egy szintén jellegzetesen angol, rozsdaszínű téglákból összerakott, vakolat nélküli kétszintes házban élt a McCartney család: az alig egy éve megözvegyült, gyapotkereskedelemmel foglalkozó James (akit mindenki csak Jimként ismert), valamint két fia, a 15 éves Paul és a 13 éves Michael. Iskolaszünet volt, Vaughan otthon találta a srácokat. Paul éppen a ház hátsó udvarán, szárításra kifeszített lepedők között nyüstölt egy gitárt – a jelenetet elképzelhetjük, ha megnézzük a 2005-ben megjelent McCartneyalbum, a Chaos And Creation In The Backyard borítóját –, amikor osztálytársa berobbant, és köszönés helyett rögtön odavetette neki: – Johnny beszélni akar veled. – Miféle Johnny? – Hogyhogy milyen? Hát Johnny. A Quarry Menből. – Ja – felelte McCartney, mint aki tényleg nem tudja, miről van szó. – Az a kockás inges srác. Vaughan türelmetlenül jelezte, hogy a dolog nem tűr halasztást. Ha Johnny

hívja, akkor menni kell. Most és azonnal. Ő már tudta, miről van szó. A 17 éves John Lennon nagy kegyesen föl fogja ajánlani a 15 éves Paul McCartney-nak, hogy beveszi a zenekarába. *** Nem okozunk nagy meglepetést avval, ha eláruljuk: McCartney elfogadta az invitálást. Onnantól fogva a két srác 12 éven keresztül egy bandában játszott. Abban a zenekarban, amelyet nem kevés név- és tagcserét követően 1960-tól Beatlesként ismert és tartott számon az egyre növekvő rajongótábor. Egyazon zenekar tagjai, mi több, meghatározó figurái, oszlopai voltak, együtt dolgoztak több mint egy évtizeden át. Ám hogy barátok lettek volna, azt botorság és felelőtlenség volna állítani. Lennon baráti körét sokáig a főiskolai csoporttársak alkották. Közülük is avval a Stuart Sutcliffe-fel került a legközelebbi kapcsolatba, akit annak ellenére vett be a zenekarába, hogy az komplett zenei antitalentum volt, és csak a divat miatt vált jampivá és kezdett – látszólag – érdeklődni a rock and roll iránt. Egyszer sikerült eladnia egy festményét, az árából vásárolt egy basszusgitárt, és ő lett az együttes basszusgitárosa. Noha később többen megkapták eme címkét a médiától és a sajtótól, Sutcliffe volt a Beatles egyetlen igazi ötödik tagja. Az egyik hamburgi kiruccanás során, 1961 őszén szállt ki a zenekarból, miután összejött egy német lánnyal, Astrid Kirchherrrel, aki túl azon, hogy nagyon cool fotókat csinált a korai, bőrzakós és Elvisfrizurás Beatlesről, elsőként fésülte Sutcliffe haját abba a formába, amit később mop topként (nálunk gombafejként) ismert meg a világ. A többiek persze ordító röhögéssel fogadták, ám hamarosan mindnyájan behódoltak az új style-nak. Sutcliffe Hamburgban maradt, és visszatért kedvenc főiskolai, nem is tehetségtelenül űzött hivatásához, a festészethez. 1962 áprilisában, még azelőtt, hogy a Beatles első lemeze megjelent volna, agyvérzésben meghalt. Helyét a Beatlesben Paul McCartney vette át, onnantól fogta övé volt a basszusgitárosi pozíció. Ám Lennonnal való valódi barátságról nem lehet vele kapcsolatban beszélni. Már a kezdettől fogva világosan látszottak habitusbeli különbségeik. Lennon harsánysága, cinikussága és olykor agresszivitásig menő durvasága élesen szemben állt McCartney eleganciájával és simulékony jólfésültségével. Az évek során természetesen hatottak egymásra,

kölcsönösen formálták egymást, nem csupán munkáikban, hanem jellemüket tekintve is. Egyikük sem vonhatta ki magát a másik hatása alól, elvégre nem sokkal megismerkedésüket követően eljött az az idő, amikor éjjel-nappal együtt voltak. McCartney-ból se hiányzott a természetes önbizalom, amely aztán kortársak visszaemlékezése szerint egy idő után rátartisággá változott. Mint ahogy Lennon is ráébredt arra, hogy olykor nem elég, vagy éppenséggel egyenesen tévútra vezet az indulat és a harag, és néha többre lehet menni a diplomáciával, mint a nyers ököllel. A Quarry Menben voltak nálánál idősebb srácok, ám Lennon hamar tisztában volt vele, hogy McCartney az, akire a zenekart lehet építeni. Mármint természetesen saját maga mellett. Nem sok idő telt el azóta, hogy bevette a bandába, és máris avval teltek előbb a délutánok, később a délelőttök is, hogy hol ő ment McCartney-ékhoz, hol amaz hozzájuk, és órákon át gyakoroltak. Ekkor alakult ki az a jellegzetes színpadkép, amely később a Beatles-koncertek sajátja lett: a két srác egymással szemben, egyazon mikrofonba énekel, közben a balkezes McCartney gitárjának nyaka ugyanúgy előrefelé áll, mint a jobbkezes Lennoné. Együtt találták ki, mi legyen az együttes repertoárjában, és együtt találták ki és csiszolták a rájuk jellemző, egyedi, többször utánozni próbált, ám teljességgel soha senki által lekopírozni nem tudott hangzást. És miközben újabb és újabb dalokat gyakoroltak be, mintegy teljesen magától értetődően elkezdtek maguk is dalokat írni. Lennont elbűvölte, hogy ifjú kollégája már 14 éves korában dalokat szerzett. Az elsőt („I Lost My Little Girl”) éppenséggel akkor, amikor meghalt az édesanyja, „Mother Mary”, akinek alakja később a Beatles „Let It Be” című dalában is föltűnik. (Lennon és McCartney a közös munka mellett akkor kerültek mélyebb kapcsolatba egymással, amikor 1958 nyarán Lennon édesanyját – azaz nem a nevelőanyját, Mimit – elgázolta egy szolgálaton kívüli rendőr. Innentől fogva valamelyest sorstársak is lettek.) Ez inspirálta Lennont is arra, hogy megpróbálkozzon az első saját kompozíciókkal („One After 909”, „Hello Little Girl”). Kisvártatva jöttek az első közös dalok („Too Bad About Sorrows”, „Thinking Of Linking” stb.). A Quarry Men első, egy kis liverpooli stúdióban, amatőr körülmények között, saját költségre, 1958. július 12-én rögzített felvételét, az „In Spite Of All The Danger”-t – amit pár példányban, saját használatra, úgynevezett acetát kislemezként kinyomtak, hátoldalán Buddy Holly „That’ll Be The Day”-ével – mindazonáltal mégse Lennon és McCartney szerezte. Hanem McCartney és George Harrison, aki

nem sokkal korábban (éppenséggel pont McCartney ösztökélésére és javaslatára) lett az együttes tagja. Ezzel párhuzamosan Lennon ugyancsak Harrisonnal írt egy instrumentális szerzeményt („Cry For A Shadow”). A képlet az első pillanattól fogva világosan látszott. A mind személyiséget és alkatot, mind a zenéhez való hozzáállást és rátermettséget, attitűdöt tekintve több pontban eltérő két egyéniség tökéletesen kiegészítette egymást. Ami nem volt meg az egyikben, az megvolt a másikban. Ha az egyik készült túllőni a célon, a másik ott volt és még időben megálljt tudott neki parancsolni. Az a Lennon, aki addig zenei kérdésekben nem tűrt ellentmondást és nem fogadta el senkitől, hogy ilyesmibe beleszóljon, a köztük lévő és abban az életkorban igen markánsnak tűnő életkorbeli különbség ellenére adott McCartney véleményére, sőt nemegyszer el is fogadta tanácsait. Föltehetően mindkettejüket meglepte, milyen gördülékenyen tudnak együtt dolgozni. Lennon inkább ösztönösen közeledett a zenéhez: indulatainak és kételyeinek tükröződését kereste és találta meg benne, önkifejezésként használta, és hasonlóan a pszichológus Arthur Janov elhíresült primal scream nevű terápiájához – amelyen 1970-ben Lennon és Ono is részt vettek, és eredménye a Plastic Ono Band című, első értékelhető Lennon-albumon végigkövethető – a világgal szembeni dühét és a frusztráltságból adódó, agresszióval leplezett félelmeit igyekezett beleépíteni és általa levezetni. Zenei pályafutását szájharmonikával kezdte, a nevelőanyjától kapott gitáron pedig anyjától, Julia Stanley-től tanult meg játszani, aki pár saroknyira lakott tőlük, de már másik házasságban és másik családban élt, és a kis Johnnyt még gyerekkorában lepasszolta a nővérének, Miminek. Julia valójában nem gitározni tudott, hanem bendzsón játszani, így aztán a bendzsó fogásait mutatta meg kamaszfiának, óhatatlanul is megteremtve ezzel a Beatles folkos alapjait. McCartney ellenben tudatosabban közelített a zenéhez. Mint említettük, apja, Jim az 1920-as évektől egy ideig ragtime-zenekarokban játszott. Előbb egy Masked Melody Makers Band nevűben, amelyet azért hívtak így, mert tagjai fellépés közben fekete maszkot viseltek. Később Jim Mac’s Jazz Band néven a fivérével közösen megalapította a saját zenekarát is, sőt egy instrumentális, ízig-vérig jazz-szerzeményt is komponált, amelyet fia, Paul 1974-ben a Wings nevű zenekarával földolgozott, és „Walking In The Park With Eloise” címmel kislemezen kiadott. Túl azon, hogy trombitán, zongorán

és nagybőgőn egyaránt játszott, mi több, elfogadhatóan énekelt, Jim McCartney a jazz mellett az operáért is rajongott, és egy halom régi, 78-as fordulatszámú lemezt tartott odahaza. Innentől fogva nem kell azon csodálkoznunk, hogy fiait a zene szeretetére és tanulására nevelte. A Beatles tagjai közül tehát Paul McCartney volt az egyetlen, aki ha házilag is, de zenei előképzésben részesült, és nem kizárólag úgy szerezte ismereteit, hogy a Radio Luxembourg adásait hallgatva próbálta kitalálni az akkordokat. (Jim McCartney hatása a Beatles zenéjére több ponton is tetten érhető. A pályájuk második szakaszában, a turnézás elhagyását követő, úgynevezett stúdióévekben rögzített felvételeken nemegyszer föl lehet fedezni a jazz elemeit. Ennek egyik legékesebb példája lenne az 1967-ben kiadott „When I’m Sixty-Four” című dal – ha nem tudnánk róla, hogy egyike McCartney legkorábbi, még kamaszként írott szerzeményeinek. Párszor a liverpooli kocsmákban is eljátszották, ám mivel egyértelműen ragtime, csak egy évtizeddel később, már a megfelelő hangszerek és stúdiókörülmények birtokában vették elő újra.) Amikor tehát Lennon az indulatait adta a dalba, McCartney lekerekítette a tónusokat, és megágyazott a hullámzó érzelmeknek. És fordítva: amikor McCartney belehalt a szépségbe és a megformáltságba, Lennon karcolt egyet az egészen, életet és harsányságot lehelve a szerzeménybe. Ha készen voltak valamivel, általában a főiskolán találkoztak a banda többi tagjával – akik közül ekkor már csak George Harrison képviselte az állandóságot –, és megmutatták nekik. Ekkor alakult ki az a szokás, amit a Beatlesben is megtartottak: hiába a másik kettő írta a dalt, az együttes tagjainak vétójoguk volt. Ha valaki szót emelt egy sor, egy hangzás vagy akár az egész szerzemény ellen, annak megfelelően léptek. Ez az oka annak, hogy a Beatles lemezein oly kevés az úgynevezett töltelék, ellenben hatalmas a dobozban, avatatlan szemek elől rejtve maradt forgács mennyisége. Annak, hogy kettesben kezdtek el dolgozni, az ösztönös és sorsszerű összhangon kívül volt egy olyan oka is, hogy az ilyesmi, mármint a duózás, menőnek számított. Az Everly Brothers és a hasonló formációk mintájára azokban a periódusokban, amikor a kezdeti évek bizonytalanságai és ad hoc jellege miatt együttesük iskolai és egyéb elfoglaltságok okán nem létezett, Lennon és McCartney közösen is fölléptek, Beat Brothers néven. A brit királyi televízióban akkortájt se szeri, se száma nem volt a különféle szórakoztatóduóknak, akikhez a rock and rollon túli zenei világot is ismerő és kedvelő McCartney alapból vonzódott. Természetesnek számított tehát, hogy

nem önálló, hanem közös munkában gondolkodtak. *** Na de akkor hogy is van? A szerzőpárosok nagy része klasszikus felállás szerint úgy működik, hogy egyikük írja a zenét, másikuk a szöveget. Ebben az esetben Lennon írta a zenét és McCartney a szöveget? Vagy fordítva, angolszász módi alapján, miszerint a szerzőpárosok esetében a szövegíró van elöl, a zeneszerző utána? A fentiek közül egyik se igaz. Mind Lennon, mind McCartney egyaránt írtak szöveget és zenét. Ha kézbe vesszük a Rolling Stone magazin többször újranyomott The Beatles – 100 Greatest Hits című különkiadását, annak utolsó oldalán egy kimutatást találunk, amely közli, hogy a magazinban szereplő 100 „legjobb” Beatles-dal közül (tekintsünk most el attól, hogy a lista – mint ahogy minden lista – szubjektív és vitára ingerlő) 40-et Lennon írt, 35-öt McCartney, 17 pedig közös szerzemény. (Csak hogy ne hagyjunk kérdőjeleket: a maradék 8at Harrison jegyzi.) Amennyiben egy fokkal tovább megyünk, a statisztikák szerint a Beatles hivatalosan, 1962 és 1970 között, azaz a zenekar létezése idején megjelent azon dalai közül, amelyek nem feldolgozások, 18 (más források szerint 19) tekinthető ténylegesen közös szerzeménynek. Egyébiránt Lennon 73 (más források szerint 72), McCartney 70 (más források szerint 70) dalt írt. Abban nincs vita, hogy George Harrison 22, Ringo Starr 2 önálló dalt jegyez. Persze a különféle közreműködéseket nemigen lehet patikamérlegen mérni. 1963ban például Lennon írt egy dalt „What Goes On” címmel, amit azonban két évig a fiókban hagytak, majd McCartney-nak valamiként a kezébe került, valamennyit belenyúlt – hogy mennyit, arról megint csak megoszlanak a források, van, aki szerint jobban, van, aki szerint kevésbé –, és Ringo énekével rögzítették. Ugyanakkor a dalnak helyet adó Rubber Soul című album borítóján már Lennon–McCartney–Starkey szerepel szerzőként – dacára annak, hogy Ringo saját bevallása szerint körülbelül öt szót tett hozzá a végleges változathoz. Vagyis nagyjából annyit, amennyit a többiek amúgy is belefirkáltak a dalokba. Plusz nem szabad megfeledkeznünk arról a 19 dalról sem, amelynek szerzőjeként ugyancsak a Lennon–McCartney páros van megjelölve, de nem a Beatles előadásában jelentek meg különféle lemezeken.

Tehát akkor hogy is van ez a Lennon–McCartney dolog? A Beatles-dalok többsége kettejük neve alatt fut. Helyesebben az első nagylemezen és az első három kislemezen még fordított sorrendben: McCartney–Lennonként. Nem tudjuk, pontosan mikor és miért fordult meg a sorrend, illetve hogy a kezdeti időkben milyen formában tartották számon ők maguk a dalaikat. Először az 1963 augusztusában megjelent She Loves You / I’ll Get You kislemezen bukkant föl a klasszikus Lennon–McCartney címke, amely aztán ebben a formában rögzült, sőt utólag visszamenőleg, a korábbi dalokat is ekként kreditelték. Hogy a váltásnak mi az oka, arról megint csak sejtéseink lehetnek. A bevett formula szerint Lennon egész egyszerűen meggyőzte partnerét arról, hogy ebben a sorrendben jobban hangzik. Lehet. Ugyanakkor azt is érdemes észrevenni, hogy a She Loves You volt az első Beatles-lemez, amely Epstein és Lennon emlékezetes spanyolországi közös nyaralását követően megjelent. Vagyis az után az út után, amely során Lennon állítólag meggyőzte menedzserüket arról, hogy körvonalozódó terveivel ellentétben ne Paul McCartney-t tegye meg a Beatles frontemberének. Ez utóbbihoz McCartney-nak várnia kellett egy darabig. Még el kellett telnie Lennon halála után pár évtizednek ahhoz, hogy a közvélemény és a média szemében egyértelműen ő váljon az együttes központi figurájává, ne pedig az új rajongói nemzedékek számára csak megsárgult fotókon látható Lennon. Valójában a teljes Beatles-életműhöz képest kevés a közös szerzemény. Az egésznek az a kulcsa, hogy a két fiú tizenéves korában megállapodott abban – szóban, azaz ez sehol nem volt írásban lefektetve –, hogy amíg együtt zenélnek, addig bármelyikük komponál, azt közös néven publikálják. Ez az egyezség az oka annak, hogy a John Lennon első önálló kislemezén megjelent „Give Peace A Chance” Lennon–McCartney-ként van kreditelve – elvégre amikor napvilágot látott, a Beatles még létezett. És ily módon voltaképpen az együttes föloszlását jelezte, hogy a következő Lennonkislemezen, 1969 végén kiadott „Cold Turkey” esetében már egyedüli szerzőként van föltüntetve Lennon, aki emígyen tette nyilvánvalóvá, hogy már nem zenél egy együttesben Paul McCartney-val. (A megállapodás a popszcénára vonatkozott. Amikor 1966-ban Paul McCartney-t fölkérték a Családi ügy című film kísérőzenéjének megkomponálására, az anyagot tartalmazó lemezen Paul McCartney a valóságnak megfelelően, egyedül van szerzőként föltüntetve.)

A korai Beatles-felvételek sorában gyakrabban találkozhatunk közös munkával, ám általában ezek se többek betoldásnál, bizonyos részek fölvagy kicserélésénél. Kivételek természetesen vannak. Első bombaslágerüket, a „From Me To You”-t valóban együtt írták, 1963 elején egy turnébuszon, amikor Helen Shapiróval közösen járták Angliát. (Ugyanezen az úton egy másik közös dalt is írtak, a „Misery”-t, amelyet Shapirónak szántak, ám neki nem tetszett. Más kérdés, hogy mire a turné véget ért, a hírek már nem a tinisztárról szóltak, hanem a Beatlesről.) *** Évtizedeken keresztül úgy szólt a fáma, hogy a Beatles a második kislemezével, az 1963. január 11-én megjelent Please Please Me-vel (B oldalon: „Ask Me Why”) jutott föl a csúcsra: míg négy hónappal korábban első kislemezük, a Love Me Do (B oldalon: „P.S. I Love You”) a slágerlista tizenhetedik helyéig emelkedett – nem kis részben Epsteinnek köszönhetően, aki 10 ezer példányt rendelt belőle liverpooli üzlete számára –, addig ez a 45ös fordulatszámú korong meg se állt az első helyig. Ezt a mítoszt azonban most cáfolnunk kell. A hivatalos, kereskedelmi adatokon alapuló brit kislemezlista 1969-es megjelenéséig minden jelentős zenei lapnak megvolt a saját slágerlistája, amelyeket – kiegészülve a BBC-ével – változó arányú objektivitással és szubjektivitással állítottak össze. 1963 elején például, vagyis akkor, amikor a Beatles második kislemeze napvilágot látott, négy zenei magazin listáját tekintették mérvadónak. Ezek közül a Discén, a New Musical Expressén és a Melody Makerén a Please Please Me följutott a csúcsra, ami alapján a BBC is No. 1. slágernek kiáltotta ki. Igen ám, csakhogy a negyediken, a Record Retailer listáján „csak” a második helyet érte el. Ugye, erre mondhatnánk, hogy négyből (illetve a BBC-vel együtt ötből) egy az nem perdöntő. Azonban bizonyos módon és a jelek szerint mégiscsak az. Sokan bírálták ugyan a Record Retailer kereskedelmi adatokon és mintavételeken alapuló listaállítási módszerét, ám annyira azért nem lehetett rossz, lévén hogy 1962 elején az addig saját listát összeállító másik nagy zenei lap, a Record Mirror is inkább a Record Retailer listáit kezdte közölni – mint ahogy sokan a hivatalos brit kislemezlista előtti időkre visszatekintve szintén a Record Retailer chartjait tekintik mérvadónak. Többek között a Beatles-lemezeket kiadó EMI is, amely 2000 őszén

jelentette meg a 1 című Beatles-válogatásalbumot, rajta olyan dalokkal, amelyek első helyezést értek el, konkrétan két slágerlistán: a hivatalos amerikainak tekintett Billboardon, illetve a Record Retailerén. (Az album egyébként jelentős kereskedelmi siker volt, több országban heteken át vezette a nagylemezek eladási listáját, és a 2000. év legkelendőbb albumának számított, tíz év alatt pedig több mint 31 millió példányban kelt el.) Ennek eredményeként ez az összeállítás elütött az addigi kánontól, illetve átírta azt. Példának okáért a „Love Me Do” másfél évvel eredeti megjelenése után, 1964 elején, amikor az Egyesült Államokban kitört a Beatle-mánia, első helyet ért el a Billboard-listán, ez alapján tehát az új kanonizáció szerint ugyancsak No. 1.-nak számít. Csakúgy, mint a „Penny Lane”, amelyről évtizedeken át úgy szólt a fáma, hogy a rajongók és a közönség értetlenül állt a Beatles 1967. eleji irányváltása előtt, ezért ez a kislemez csak a második helyig jutott – ami a britekre igaz, a Billboardon viszont No. 1. volt, tehát fölkerült a 1 című válogatásalbumra, az ily módon összeszedett 27 Beatlescsúcsdal közé. A korábban No. 1.-ként számon tartott „Please Please Me” viszont nincs közöttük, lévén hogy se a Billboardon, se a Record Retaileren nem ért el első helyet. A Please Please Me-t megfosztották trónjától. *** A jól ismert, többek által elmesélt sztori szerint 1963 szeptemberében a Beatles tagjai egy londoni klubban, ahol ők már befutott sztárként, a nézők között jelentek meg, szóba elegyedtek az ott fellépő bandával, akikkel egyébként tavasszal már megismerkedtek, és akiket Rolling Stonesnak hívtak. A bandának már kijött egy kislemeze, rajta a „Carol” című Chuck Berry-szerzeménnyel, és nem is teljesített rosszul, ők mégis arról panaszkodtak, hogy kiadójuk, a Decca sorra dobja vissza a lemezötleteiket, és avval nyaggatja őket, hogy valami neves szerzőtől dolgozzanak föl dalt – igen ám, csakhogy történetesen nincs olyan neves szerző, akinek a stílusa feküdne nekik. Lennon és McCartney erre összenéztek, majd megkérdezték a srácokat, hogy őket kellően neves szerzőnek tartják-e, és egyáltalán, mit szólnak az ő stílusukhoz. Szó szót követett, kölcsönösen lefutottak pár udvariassági kört, majd Lennonék fölajánlották, hogy írnak a Stonesnak egy dalt. Mick Jagger és Keith Richards ezt követően döbbenten nézték, ahogy félrevonulnak, majd negyedórával később az „I Wanna Be Your Man”

kéziratával rukkolnak elő. Ez a Lennon–McCartney-szerzemény lett a Rolling Stones következő kislemeze, és magasabb helyre jutott a slágerlistán, mint a Carol. Némi túlzással azt is mondhatjuk, hogy megalapozta a Stones későbbi, máig tartó sikereit. A legenda egy másik átirata úgy szól, hogy a dal ekkor már kész volt, éppenséggel Paul McCartney írta, és hangterjedelme okán Ringónak szánta. Mi több, a nevezetes találkozó nem is egy klubban zajlott le, a Stones föllépése után, hanem 1963. szeptember 10-én egy stúdióban, ahol Jaggerék újabb kísérletet tettek a nekik megfelelő dal megtalálására. McCartney ekkor nyúlt a zsebébe és adta át a már kész kéziratot. Ez a verzió már csak azért is jobban valószínűsíthető, mert a Beatles másnap tényszerűen rögzítette az „I Wanna Be Your Man” általuk készített verzióját, míg a Rolling Stones csak egy hónappal később tette ugyanezt. (Igaz, végül a Stones kislemeze jött ki előbb.) Mindenesetre a fenti történet jó példa arra, milyen vélekedés él a köztudatban Lennon és McCartney dalszerzői együttműködéséről. A Barry Miles által jegyzett, hivatalosnak tekintett életrajzában Paul McCartney fontosnak tartja hangsúlyozni, hogy annak idején ő Londonból kiautózva egész délutánokat töltött Lennon weybridge-i, 27 szobás kastélyában, dalszerzés okán. Ezeken az alkalmakon azonban Lennon és McCartney voltaképpen már meglévő ötleteiket mutatták meg egymásnak, kicsit formáltak rajtuk, illetve eldöntötték, melyik alkalmas arra, hogy fölvegyék a repertoárba. Valahogy úgy, ahogy évekkel korábban, Mimi néni vagy Jim McCartney jellegzetesen külvárosi házában tették, gitárral a kézben leültek egymással szemben, és játszottak. Az egyik elővette a már kész anyagot, elpengette, a másik meghallgatta, beleszólt, és végül közösen megcsiszolták a végső verziót, amelyet aztán megmutattak a másik két Beatle-nek, valamint George Martinnak, meghagyva nekik is a vétó-, illetve beleszólási jogot. A csiszolásra jellegzetes példa az első nagylemez kezdődala („I Saw Her Standing There”), ahol a McCartney által írott, és Iris Caldwell alakját megidéző szövegben („Tizenhét éves volt / Nem egy szépségkirálynő”) a második sort Lennon a kétértelmű „Tudod, mire gondolok”-ra cserélte föl. Aprónak tűnő, de valójában fontos változtatás: Lennon ezzel adta áldását és egyben nevét a szerzeményhez. Hasonló fricska, egyben jellegzetes példa a szerzői habitusok közötti

különbségekre az 1967-ben megjelent „Getting Better”, amelynek döntő részét szintén McCartney szerezte. Arról énekel a dalban, hogy egyre jobban érzi magát, amióta szíve hölgyét magáénak tudhatja – miközben Lennon azt az általa írt sort hajtogatja a háttérben, hogy „ennél rosszabb már nem is lehetne”. Hogy melyikük a tényleges szerző, azt viszonylag egyszerű eldönteni. Egyrészt onnét, hogy ő énekli a vezérszólamot – föltéve, ha nem szánta eleve másnak, mint ahogy McCartney a „Yellow Submarine”-t és „With A Little Help From My Friends”-t Ringo hangjára írta, vagy az „I’m Happy Just To Dance With You”-t Lennon átengedte Harrisonnak. Másrészt onnét, hogy míg a zeneileg képzettebb és bizonyos tekintetben konzervatívabb McCartney nevéhez popos hangzású, kerekded melódiák, fülbemászó dallamok és slágerek fűződnek, addig Lennon a keményebb, olykor szokatlan, már-már avantgárd tónusokhoz vonzódott. De ahogy a Beatles életművét vizsgálva számtalanszor megtapaszthatjuk, kivételek itt is adódnak, lásd például az 1968-as „Helter Skelter”-t, amelyet éppenséggel McCatney írt, és utólagos kanonizációját tekintve a hard rock – sőt egyesek szerint a heavy metal – korai megnyilvánulásának szokás tartani. A szerzőpároshoz a második nagylemeztől csatlakozott George Harrison, a kései felvételek sorában pedig Ringo Starr is fölbukkan szerzőként (valódi nevén, Richard Starkey-ként), ám őket Lennon és McCartney hegemóniája nem hagyta kibontakozni: Starrt azért nem, mert ő úgymond „csak” dobos, Harrisont pedig azért nem, mert ő volt a legfiatalabb. (Később ez a háttérbe szorítás, illetve az ellene való lázadás is hozzájárult az együttes föloszlásához. Harrison egyébként nem sokkal halála előtt elejtett egy megjegyzést, miszerint van olyan Beatles-sláger, amit ő írt, de annyira jól sikerült, hogy elvették tőle, és a Lennon–McCartney névre kreditelték. Az érintettek közül akkor már csak McCartney volt életben, ő azonban ezt nem kommentálta. Az ugyanakkor tény, hogy egyes jól ismert Lennon– McCartney-szerzemények, például az „And I Love Her” jellegzetes akkordjait és riffjeit Harrison találta ki. Ezek az akkordmenetek pedig annyira meghatározzák az adott dal menetét és beazonosíthatóságát, hogy akár őt is föltüntethették volna szerzőként. Mint ahogy arról sem szabad elfeledkeznünk, hogy Harrison egyszer egy újságírói kérdésre azt nyilatkozta, hogy alaposan össze kell szednie magát ahhoz, ha dalszerzőként a Lennon– McCartney páros nyomába akar érni, azok ugyanis az idő teltével egyre jobbak és jobbak lesznek. Azt is elárulta, hogy elég sok dalt írt már, de a

többségüket eldobta, mert nem voltak elég jók.) A brand olyannyira jól ment, hogy miközben Brian Epstein sorra dobta piacra az ugyancsak gombafejűvé fésült gitárzenekarok formájában az újabb és újabb Beatles-klónokat, mint láttuk, közülük nem egynél a Lennon–McCartney páros jegyezte a slágereket, újabb és újabb tanúbizonyságot téve megdöbbentő tehetségükről és termékenységükről. (Ezen előadók nagy része aztán hullócsillagnak bizonyult.) Első ízben 1965-ben merült föl, hogy a párost külön-külön is érdemes volna megmérettetni: a Help! nagylemezen megjelent, vonósnégyes-kísérettel alátámasztott „Yesterday” esetében, amelyet McCartney szerzett, és az együttes tagjai közül egyedül ő szerepelt a felvételen. (Ezt a történetet is jól ismerjük. McCartney egyik reggel úgy ébredt, hogy ez a dallam motoszkált a fejében. Annyira jónak találta, hogy kizártnak tartotta, hogy ő írta volna. Mindenesetre sebtében lejegyezte – hogy miként, arról nem szól a fáma, a legenda szerint a Beatles tagjai nem ismerték a kottát, amit, ismerve az öreg Jim zene iránti affinitását, McCartney esetében kizártnak tarthatunk. A szerzemény mindenesetre átmenetileg a „Scrambled Eggs” címet kapta, csak később született hozzá szöveg. A sztori egyébként nagyban hasonlít a Keith Richards által elmondottakhoz, miszerint a „Satisfaction” világhírű riffjei neki is álmában születtek meg. De hát a legendák már csak ilyenek: ugyanazokra a klisékre épülnek és ugyanazokat a toposzokat használják fel.) Az EMI szerette volna McCartney saját kislemezeként is kiadni, ő azonban elhárította ezt – ekkor még a közös munka fontosabbnak számított számukra az egyéninél. Sok évtizeddel később viszont már arra kérte Lennon özvegyét, hogy a „Yesterday” esetében mondjon le a szerzőségről és a vele kapcsolatos jogokról. Yoko Ono ebbe nem ment bele. Mindazonáltal néhány McCartneyturnélemez borítóján a koncerteken elhangzott Beatles-dalok szerzőjeként a McCartney–Lennon megjelölés szerepel. Az eltérés közös pályájuk második felében különösen élessé vált – egy időben avval, hogy az együtt töltött délutánok megritkultak, majd végleg elmaradtak. Az 1966-os Revolver volt az első Beatles-lemez, amelyen világosan elkülönült a szerzőpáros tagjainak habitusa. McCartney kerekded és jól megkomponált dallamvilága (mint a vonósnégyesre épülő „Eleanor Rigby” című ballada vagy a kürtszólammal gazdagított „For No One”) látványosan ellenpontozta Lennon agresszívebb és merészebb hangzású, olykor kábítószeres élményeket elbeszélő dalait („I’m Only Sleeping”, „She Said She Said”, „Dr. Robert”). Az ellentétek azonban korántsem zavaróak,

sőt nagyban gazdagítják az album alkotta kompozíciót. A két szerző közötti különbség a Revolver végén nyilvánult meg a legerősebben: a sodró és élettel teli McCartney-dalt („Got To Get You Into My Life”) követően a lemez a „Tomorrow Never Knows”-zal ér véget – a dalt a tibeti halottaskönyv és az LSD-guru, Timothy Leary írásai ihlették; Lennon hátborzongató, megkettőzött síri hangon énekel, amelyet a többi Beatles-tag különleges effektekkel eltorzított játéka kísér. Ugyanez a kontraszt érvényesül az ezt követő Beatles-kislemezen is: az egyik oldalán lévő, a McCartney-tól megszokott módon mesterien hibátlanná formált „Penny Lane” vezérszólamát fúvós hangszerek viszik; a másik oldalon hallható „Strawberry Fields Forever” című Lennon-szerzemény ugyanakkor még a Beatleshez mérten is különös darab, trombitával, csellóval, maracasszal, üstdobbal, bongóval, slide gitárral. Innentől kezdve csak a szerzőpáros marad, ám közös szerzemények már legföljebb mutatóban fordulnak elő. Ha mégis – eltekintve az olyan, Epsteinnek szánt közös fricskáktól, mint a „Baby You’re A Rich Man” –, leginkább olyan formában, mint a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című album utolsó dalánál („A Day In The Life”), amely kivételesen közös kompozíció, ám nem úgy, ahogyan a kezdeti koprodukciók születtek: az eleje és a vége Lennontól, a közepe McCartney-tól származik, a két különböző szakaszt pedig zseniális megoldással összeforrasztották. (Az összeollózásos technikával később is éltek. Az 1969 elején született, de csak egy évvel később megjelent „I’ve Got A Feeling” gitármenetét egy ugyancsak fölvett, végül hivatalosan ki nem adott Lennon-szerzeményből, a „Watching The Rainbows”-ból emelték át úgy, hogy McCartney teljesen új szöveget írt hozzá. Az új változatba aztán viszont belefűztek egy másik, töredékben maradt Lennon-kompozíciót.) A két szerzői habitus közötti eltérés különösen nyomasztóvá válik az 1968. őszi Beatles-kislemeznél, amelynek az A oldalán fölhangzó „Hey Jude” című McCartney-szerzemény a Beatles megaslágerei közé tartozik. Esztétikai és hatástörténeti értelemben véve azonban fontosabb nála a B oldalon hallható „Revolution”, amelyben Lennon 1968 társadalmi és politikai eseményeire reagál. Innentől válik világossá, hogy két dudás tényleg nem fér meg egy csárdában. (Ráadásul több dudással is számolhatunk, hiszen Harrison is olyan tehetség volt, aki más zenekarban vezéregyéniség lehetett volna.) A Beatles föloszlásának egyik oka konkrétan az volt, hogy Lennon és McCartney két

eltérő habitusú szerző és személyiség, akik érett fejjel, a harmincas éveik küszöbére érve a közöttük lévő esztétikai és személyes különbségek miatt már képtelenek voltak együtt dolgozni. Az viszont mindkettejük közös sorstragédiája (nekünk pedig óriási nyereség), hogy életművük legkiemelkedőbb alkotásait egymásnak vállvetve, a másikkal vetélkedve vagy annak közvetlen hatása nyomán hozták létre. *** Hogy mennyire nehéz barátságról beszélni, azt mi sem bizonyítja jobban, mint hogy a Beatles föloszlása után nemcsak a munkakapcsolat szakadt meg Lennon és McCartney között, hanem egyáltalán az érintkezés is. Hosszú évek teltek el úgy, hogy nem is találkoztak egymással, és mintha a régi haverkodás meg sem történt volna, utálkozva üzengettek egymásnak a sajtóban és a dalaikban. A Barry Miles által jegyzett életrajzban McCartney elismeri, hogy időnként valóban roppant idegesítően viselkedett, amikor Epstein 1967 augusztusában bekövetkezett halálát követően jobb híján ő próbálta meg vezényelni és irányítani a bandát. Azzal mentegetőzik, hogy amennyiben nem így cselekszik, a Beatles sokkal hamarabb szétesett volna. Ez könnyen lehet, sőt majdnem biztosak lehetünk benne. Mindenesetre a másik három egyöntetűen fölsorakozott szemben vele. Azzal együtt, hogy – miként Miles könyve hangsúlyozza – azon a másik „fronton” is léteztek törésvonalak. A feloszlást követő nagy cimboraság ugyanis hamar megromlott Harrison és Lennon között. Ennek első jele az volt, hogy Lennonnak nem tetszett Harrison tripla albuma, az All Things Must Pass, és ezt nem habozott kerek perec kinyilvánítani. Harrison ezt még lenyelte (ekkor is a nagyok után koslató kisfiú szerepét alakította Lennon mögött), amikor azonban Lennon az előzetes megállapodás ellenére csak Yoko Onóval volt hajlandó föllépni Harrison 1971-es Banglades-koncertjén, azonnal visszavonta invitálását. Innentől kezdve kölcsönösen ment az adok-kapok. Lennon például ígérete ellenére mégse csatlakozott Harrisonhoz annak 1974-es amerikai turnéján, cserébe Harrison alig említette meg őt az I Me Mine című, 1979-ben kiadott önéletrajzában. Ez utóbbin aztán Lennon háborodott föl a Playboy-nak adott 1980. őszi interjújában. A föloszlás idején és még azelőtt Harrison – noha McCartney-t ismerte, és

rajta keresztül lett az együttes tagja, miután 15 éves fejjel egy késő esti buszozás során megmutatta a zsüriként viselkedő bandatagoknak, hogy milyen számokat tud elgitározni – azért csatlakozott Lennonhoz, mert számára már kölyökkorában is ő volt az ideál, a rajongva tisztelt példakép. Talán éppen azt csodálta benne, ami az irónia és az olykor kegyetlenségig vitt cinizmus mögött rejtőző félszegsége és bizonytalansága révén belőle hiányzott: a harsány vagányságot, a folyamatos ribilliót. Személy szerint nem lehetett különösebb baja McCartney-val, legalábbis nem több, mint Lennonnal: a Beatles-évek alatt mind a ketten háttérbe szorították, és felnőtt fejjel is a hozzájuk csapódott kisfiúnak tekintették (még akkor is, ha McCartney vitte be őt annak idején a zenekarba), ám amikor választani kellett, Harrison ösztönösen kamaszkori példaképét, Lennont választotta. Starr ugyanakkor megpróbált semleges maradni. Már a korábbi vitákban se vett részt, habár 1968-ban neki volt az első nagyobb kirohanása: a White Album felvételeinek idején közölte, hogy kilép a zenekarból, majd hazarohant a stúdióból, hogy végül McCartney engesztelő látogatása után (és azért, mert a többiek megígérték, hogy végre fölveszik a lemezre az általa komponált és már időtlen idők óta meglévő dalt, a „Don’t Pass Me By”-t) térjen durcásan vissza. A föloszlás idején azonban úgy találta, hogy inkább Harrison és Lennon körül zajlik az élet, ott történnek a dolgok, ezért, hogy ne maradjon ki semmiből, hozzájuk csapódott. Ezek után nyilván már nehezen tehette volna meg, hogy igent mondjon Paul McCartney-nak, és szerepeljen annak 1971-es, Ram című lemezén. Eme album nyitódalában („Too Many People”) elhangzik két sor: „Az volt az első tévedésed, amikor jókedvűen búcsúztál Összetörtél mindent, mit is tehetnénk érted, hiszen mindent kettétörtél.” McCartney ezekről a sorokról beismerte, hogy Lennonra gondolt, amikor írta őket, Lennon viszont már onnantól fogva dühös volt, hogy a Beatlesből való kilépését bejelentő, 1970. április 10-i interjújában McCartney közölte, hogy szereti Lennont, de az, amit mostanában művel, számára semmiféle örömöt nem jelent. A Ram borítóján McCartney egy kos szarvát fogva pózol, amire válaszul Lennon következő albumának (Imagine) borítójára föltett egy olyan fotót, amelyen ő ugyanolyan pózban egy disznó füleit fogja. Az Imagine volt John Lennon utolsó otthon, Angliában készült

nagylemeze, mielőtt ő és felesége kivándoroltak volna az Egyesült Államokba. 1971 nyarán, a Titenhurst Park-i házi stúdióban rögzítették, mások mellett Alan White, Jim Keltner, George Harrison, Klaus Voorman és Phil Spector közreműködésével. (A stúdióülések egy részén Ringo Starr is jelen volt, ő azonban végül nem szerepelt a felvételeken.) Az album egy nappal John Lennon 31. születésnapja előtt jelent meg, és október végén följutott a nagylemez-eladási lista első helyére. A korongot leginkább a címadó dal nyomán ismerik, a mi szempontunkból azonban momentán érdekesebb, hogy ezen a lemezen Lennon nehéztüzérséggel válaszolt McCartney kardcsörtetésére. Noha már az A oldal második számában, a „Crippled Inside”-ban is találni olyan utalásokat, amelyek akár már McCartney-ra is érthetők (a dal egy mosolygó, jól fésült és jól öltözött pasasról szól, akit belülről férgek rágnak), az igazi támadás a B oldal harmadik számában („How Do You Sleep?”) következik be. Lennon mindjárt az elején egyértelművé teszi a címzett kilétét: a felvétel a zenekar hangolásával indul, nagyjából úgy, ahogyan öt évvel korábban a Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című Beatles-lemez is kezdődött, McCartney ötlete nyomán. Hogy ne legyenek kételyeink, Lennon közli is, hogy „Bors őrmester jó nagy meglepetést okozhatott neked”, és azoknak van igazuk, „akik a halálhíredet költötték” (utalva arra az 1969-ben született és időnként máig föl-fölbukkanó összeesküvés-elméletre, miszerint az eredeti Paul McCartney még 1966-ban meghalt, és azóta dublőrrel helyettesítik), azután megállás nélkül önti a szennyet. A dalszövegből az derül ki, hogy Lennon szerint McCartney egyetlen értékelhető műve a „Yesterday”, azóta viszont csak mindenféle szarokkal rukkol elő, a zenéje csupán nyálcsorgatás, különben meg talpnyalók veszik körül, akik bebeszélik neki, hogy mekkora király. Felix Dennis, az Oz című avantgárd magazin szerkesztője jelen volt a dal születésénél. Visszaemlékezése szerint a szöveg nagy részét a Lennon házaspár folytonos röhögések közepette, együtt írta. A komponálás közben ott volt Harrison és Ringo is, ők viszont egy idő után fölháborodva leléptek. Ez azonban nem gátolta meg Harrisont abban, hogy végül szólógitározzon a végső változaton, a lemezre került felvételen, egyértelművé téve, hogy ki mellett áll. Nem sokkal az Imagine megjelenése után egy interjúban John Lennon azt is sietett leszögezni, hogy amikor valaki szóba hozza Paul McCartney-t, neki

soha nem a zene jut eszébe. „Hanem az egész üzleti szarakodás. Ne is beszéljünk a fickóról.” Ezzel egy időben a Rolling Stone szerkesztőjének, Jann Wernernek tett emlékezetes és hosszú interjújában közölte, hogy szerinte „forma, tartalom nélkül – ez Paul McCartney”[2]. A mószerolást Lennon a New Musical Express 1971. december 4-i számában még egy nyílt levélnek keresztelt vagdalkozással is tetézte. Ebben kijelentette, hogy imádja New Yorkot, és ez az egyetlen hely a világon, ahol érdemes élni. Közölte továbbá, hogy biztos abban, hogy két év elteltével McCartney is New Yorkban fog lakni – mégpedig azért ennyi idő múlva, mivel két év az az idő, amely alatt Paul McCartney reagálni szokott a dolgokra. (Lennon éppen két évvel volt idősebb hajdani társánál.) Azt is leszögezte, hogy Lennon–McCartney immáron végérvényesen nem létezik, van helyette „johnésyoko”. A megszólított hallgatott. A „How Do You Sleep?”-et mindössze annyiban volt hajlandó kommentálni, hogy ostobaságok vannak benne. Nincsenek ugyanis szolgák körülötte, helyette ott a családja. A „Yesterday” pedig, úgy látszik, mindenki kedvenc gumicsontja. Más források ugyanakkor tudni vélik, hogy McCartney Beatles utáni bandája, a Wings első nagylemezén (Wild Life, 1971) fölcsendülő „Dear Friend” is Lennonról szól. A Band On The Run című 1973-as Wingsalbumon hallható „Let Me Roll It” pedig egyenesen Lennon stílusában íródott. Lennon rövidesen visszakozott, a közvetlenül az Imagine nagylemez után kiadott, annak munkálatait bemutató, azonos című filmben már úgy nyilatkozott, hogy a „How Do You Sleep?” róla szól. A dolgok azonban már nem álltak, nem is állhattak helyre. A Lennon–McCartney páros semmilyen formában nem létezett tovább. Se fizikai, se lelki értelemben nem. Ez volt az egyik oka annak, hogy a Beatles nem állt össze többé. Kapcsolatuk 1974-ben, Lennon Los Angeles-i tartózkodása idején látszott valamennyire rendeződni, amikor – mint arról Az avantgárd szarságok című fejezetben beszámoltunk – McCartney váratlanul megjelent abban a stúdióban, ahol Lennon épp egy haverjának lemezén dolgozott, és majdnem öt év után nemcsak találkoztak, de zenéltek is együtt. Ám összemelegedésről ez esetben sem lehet beszélni, legföljebb annyiban, hogy onnantól fogva nem okádtak tüzet egymásra. Miután Lennon visszaköltözött a feleségéhez New Yorkba, majd

megszületett a második fia, és onnantól fogva öt éven át a háztartásbeli szerepét játszotta, McCartney arra jártában időnként fölugrott hozzá. Olykor a gitárját is vitte, ám a tévénézésen és a small talkon kívül más egyebet nem csináltak. Végül azt se: Lennon ugyanis egyszer keményen rászólt McCartney-ra, hogy ne állítgasson be csak úgy, hívatlanul egy szál gitárral hozzá. Ez már nem 1956 és nem is Liverpool. Elvégre egész nap gyereket nevel, főz, fürdet, pelenkázik (ami persze nem volt teljesen igaz), semmi kedve nincs ahhoz, hogy este mindennek tetejében vendégekkel múlassa az időt. 1977-ben találkoztak utoljára, egy francia étteremben. A feleségek is ott voltak, és McCartney mindvégig akkori bandája a Wings káprázatos sikereiről beszélt, ami nyilvánvalóan frusztrálta és idegesítette Lennont, aki ezek után nem nyitott többé ajtót a hajdani cimborának, és a telefonban is gyakran letagadtatta magát. Mindazonáltal amikor hírét vette Lennon halálának, McCartney állítólag kisebb ideg-összeroppanást kapott. 1982-ben kiadott Tug Of War című albumára pedig fölkerült egy Lennon emlékére írott, megrázó, lírai dal, a „Here Today”, amelyet mind a mai napig turnéinak műsorán tart: „Ha azt mondanám, én igazán ismerlek, Mit mondanál? Valószínűleg nevetnél és azt mondanád: Mi két külön világ vagyunk. De én még emlékszem, Hogy volt régen, és már nem tudom A könnyeimet visszatartani. Szeretlek.” 2013-as New című albumán, „Early Days” című dalában pedig McCartney konkrétan visszatér Mimi néni és Jim fater házába, a jelenethez, ahogy ott ülnek Lennonnal egymással szemben, és pengetik a gitárokat. A dalt állítólag az a tény ihlette, hogy a Beatles bekerült az iskolai történelemkönyvekbe, McCartney viszont úgy vélte – és ezt a dalszövegben is kihangsúlyozza –, hogy oly sokan és oly sokféleképpen megpróbálták már elmondani az ő sztorijukat, miközben az igazságot, hogy mi történt annak idején kettejük között, egyedül immáron ő tudja.

Az „Early Days” két, fekete ruhába öltözött srácról szól, akik a hátukra akasztott gitárral csavarognak a városban, azt remélvén, hogy találnak valakit, aki meghallgatja a zenéjüket. Hajuk pontosan úgy van belőve, ahogy a képeken látták a lemezboltokban. Aztán amikor hazamennek valamelyikük otthonába, leülnek és elkezdenek dalokat írni.

Szüzek és lambériák

John Lennon és George Harrison a Help! című film forgatásakor a Bahamákon, 1965 Az 1960-as évek megannyi más mellett a szexuális forradalom korszaka is. Az a generáció, amely a háború éveiben vagy valamivel azután született, gyerekkorát világháborús romok között töltötte, a nyomasztó ötvenes években járt iskolába, s a felnőttkor küszöbére érve egyszeriben megannyi elfojtás után mindennél jobban vágyott arra, hogy kiengedhesse a hangját és szabadon kifejezhesse érzelmeit. A hatvanas évek – bár már jócskán benne vagyunk egy másik évszázadban, mind a mai napig ekként emlegetik ezt az évtizedet – ifjúsági és antikulturális lázadása ugyanakkor nem csupán generációs ellentétekre épült – ebben különbözött az eggyel korábbi nemzedék lázadásától, az 1950-es évek jobbára szexuális töltetű rock and roll boomjától –, hanem nagyrészt rendszerellenes, antikapitalista vonásokat is hordozott. Ez utóbbi a legmarkánsabban az évtized végén, különösen a máig sokat emlegetett, pozitív és negatív jelzőkkel egyaránt sűrűn ellátott 1968-as évben nyilvánult meg, amikor is azok a srácok, akik pár évvel korábban Beatles-koncerteken sikítoztak, eljutottak abba az életkorba, midőn jobbára az egyetemi padokba – mások viszont egyenesen a gépsorok mellé – kerülvén szükségesnek látták

indulataikat és a fennálló társadalmi renddel kapcsolatos ellenérzéseiket a populáris kultúrán túl más kontextusokban is megmutatni és kinyilvánítani. A véleménynyilvánítás két legjellemzőbb módja közül az egyik a radikalizmus útja volt. A fiatalok az utcákra vonultak, barikádokat emeltek, és tüntetéseken, jelszavakat harsogva tiltakoztak Vietnam, a rasszizmus vagy éppenséggel De Gaulle elnök politikája ellen. Ezek a mozgalmak nemritkán markáns baloldali színezetet kaptak – úgy is lehet mondani, hogy az 1960-as évek vége a forradalmi baloldal mindmáig utolsó megnyilvánulásának nagy korszaka, ami olyan, gyakran információhiányból eredő torz külsőségekben is jelentkezett, hogy például a korszak egyik emblematikus hősének az ifjúság szemében Che Guevara számított. A baloldali új reneszánsz ugyanakkor nemcsak a nyugati államokban volt tetten érhető, hanem a szocialista országokban is. Magyarországon például a hatóságoknak ezekben az években nemcsak a hagyományosan rendszerellenes körökkel gyűlt meg úgymond a bajuk, hanem a látóterükbe kerültek azok a magukat baloldalinak valló ifjúsági és értelmiségi csoportok is, amelyek a szovjet típusú szocializmus kereteiből túllépve az eredeti marxi elvekhez kívántak visszatérni. Ezt a radikális hangulatot fejezi ki 1968 talán két legemblematikusabb popdala, a Rolling Stonestól a „Street Fighting Man”, valamint a Beatlestől a „Revolution”. A szembenállás és az elégedetlenkedés másik jellegzetes, az ifjúsági szubkultúrát nagyban meghatározó formája a kivonulás és a hagyományos társadalmi klisék teljes megtagadásának formájában megnyilvánuló hippimozgalom volt. Ez a fajta szakítás a felnőtt világgal és a felnőtt értékrenddel azonban korántsem számított új jelenségnek. Az évtized elején csúcskorszakát élő, tipikusan amerikaiként emlegetett popcsapatot, a Beach Boyst tökéletesen kidolgozott vokális hangzásvilága ellenére – vagy talán éppen azért – manapság kedélyes slágerzeneként szokás számon tartani. Holott az az attitűd, ami a Beach Boys lendületes rock and roll dalaiban jelentkezik, szintén társadalomellenes megnyilvánulásokra épít: a fiatalok oly módon tagadták meg szüleik világát, hogy teljes mértékben hátat fordítottak neki, és a különféle kötelességek elvárt teljesítésével szemben egész nap a tengerparton voltak, élvezték a napsütést, a meleget, a szellőt, a finom homokot, a szörfdeszkákkal meglovagolható hatalmas hullámokat, na és persze nem utolsósorban egymást. A jelenség az Egyesült Államok nyugati partvidékén, Kalifornia partjainál jelentkezett először, és talán nem véletlen,

hogy ezekre az alapokra épülve, innét, San Franciscóból és környékéről indult útra néhány évvel később a sok egyéb hatás mellett a Gandhi-féle békés ellenállásból is merítkező hippimozgalom. *** 1967 nyarán George Harrison néhány hétre Los Angelesbe tette át székhelyét. Úgy gondolta, most egy darabig itt akar ihletet szerezni és komponálni. Abban az időben helyeződött át a popkultúra súlypontja az Egyesült Államokba. Úgy is lehet mondani, hogy a brit invázió elvonultával és Swinging London lecsöndesülésével a rock and roll hazatért szülőföldjére. A békés és nyugodt Angliával szemben Amerika amúgy is forrongott: a két Kennedy, valamint Martin Luther King meggyilkolása csupán a legmarkánsabb és legtragikusabb megnyilvánulásai voltak az országot átszövő társadalmi feszültségeknek. A vietnami háború és a faji megkülönböztetések elleni tiltakozások folyamatosan mozgásban tartották az ifjúságot, és rajta keresztül a popkultúrát is. Az új hangok a tíz évvel azelőtti helyzethez hasonlóan megintcsak az Atlanti-óceán nyugati partjáról érkeztek. A Harrison házaspár a Blue Jay Wayen bérelt házat. (Az utca egzotikus elnevezése olyannyira megtetszett George-nak, hogy írt is egy pszichedelikus, javarészt az amerikai tartózkodás ihlette dalt ugyanezzel a címmel, ami bekerült a Beatles szürreális filmjébe, a Magical Mystery Tourba.) Az idő remekül telt. Nyitott limuzinnal hasítottak a Sunset Boulevard-on, privát repülővel kirándultak a környéken, Frank Sinatrával találkoztak, és olyan házibulikra voltak hivatalosak, ahol mindenki tök pucéran virított a minden házhoz kötelező tartozéknak számító úszómedence szélén. Egyik nap átugrottak San Franciscóba, ahol Pattie Jenny nevű húga élt akkoriban egy pasassal. Derek Taylor és a jó öreg Neil Aspinall is velük tartott. Ebéd után szokás szerint elszívtak egy-egy jointot, és akkor jött az ötlet, hogy ha már úgyis itt vannak, meg kéne nézni Haight-Ashburyt. A kultikus kerület két utcáról, a Haight Streetről és az Ashbury Streetről kapta nevét. Egykor San Francisco külterületének számított, farmok és legelők sorakoztak errefelé, amelyeket a 19. század második felétől, a város terjeszkedésével párhuzamosan faházak és unalmas, lassan csordogáló évtizedek váltottak föl. Az ezekben lévő olcsó szobák alapozták meg az

1960-as évek közepén azt a legendás hippikommunát, amely pont 1967 nyarán – amelyet már ekkor a Szerelem Nyaraként (Summer Of Love) emlegettek – élte a szó szoros értelemben vett virágkorát. Az utcákon színes ruhás fiatalok mászkáltak, akik nemtől függetlenül virágokat tűztek gomblyukaikba és hosszú hajukba. A levegő annyira tele volt a marihuána illatával, hogy már pusztán pár lélegzetvételtől be lehetett tépni. Az úgynevezett pszichedelikus boltokban a hippilét kellékein – a tarisznyákon, a virágmintás csizmákon, a cowboynadrágokon, a lebegő vászonruhákon és a talizmánokon meg nyakláncokon – kívül nyíltan árultak nem csupán drogozáshoz szükséges kiegészítőket, hanem akár LSD-t is. A rádiók és a lemezjátszók egyre csak Scott McKenzie „San Francisco” című slágerét bömbölték, és még élénken élt a pár héttel korábban a közelben lezajlott monterey-i popfesztivál emléke, ahol a hippikultúra decens előadói léptek föl – például Jimi Hendrix, aki a Beatles tisztelére az egy nappal korábban megjelent Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band album nyitódalával kezdte műsorát. Haight-Ashbury afféle miniállam volt Kalifornián belül, törvények és jogrend nélkül. Helyesebben egyetlen törvény létezett: a szabad szerelemé, szexualitásé és drogozásé. Azon a nyáron mintegy százezer hippi érkezett az Egyesült Államok minden tájáról a kerületbe, és ütöttek hosszabb-rövidebb időre ott tanyát, köztük olyan sztárok, mint Janis Joplin vagy éppenséggel a Grateful Dead és a Jefferson Airplane tagjai. Harrisonék persze azonnal föllelkesültek az ötlet hallatán. Még az se törte le őket, hogy a limuzinjuk sofőrje csupán a kerület széléig volt hajlandó vinni őket, ott közölte, hogy az autó és a saját épsége érdekében nem fog behajtani abba a koszfészekbe. Sebaj. Kiszálltak és gyalog vágtak neki. Olyan volt, mintha egy szürreális mesefilmbe léptek volna: a házak fala színes grafittikkel telepingálva, mindenütt tarkabarka ruhás emberek és egzotikus, különleges holmikat és csecsebecséket kínáló üzletek. Az idill pár percig tartott. A Harrison házaspár megnézett egy boltot, majd onnét kilépve fölfedezték őket. Attól a pillanattól fogva futótűzként terjedt a hír. Alig telt egy perc, és már több tucat hippi lihegett körülöttük, és egyre csak azt ordították: – Itt a Beatles! Itt van a városban a Beatles! „Arra számítottunk – meséli önéletrajzi könyvében Pattie –, hogy HaightAshbury egy különleges, kreativitással és művészettel átitatott hely lesz, tele csodálatos emberekkel. Ehelyett iszonyat borzalmas volt. Mindenütt szakadt,

lepattant, ingyenélő figurák, és mindegyiknek elment az esze. Mind be volt tépve, még az anyák és a gyerekek is, és annyira közel jöttek hozzánk, hogy teljesen ránk tapadtak, a sarkunkon tapostak és a tarkónkba lihegtek. Aztán valaki azt mondta: »Menjünk a Hippidombra!« Úgyhogy átmentünk az utcán, nem számított, hogy piros a lámpa, bementünk egy parkba, ahol valaki azt mondta, hogy üljünk le. Mire szépen leültünk a fűre, ők meg egyre csak bennünket bámultak. Mintha vártak volna valamit. Úgy néztek George-ra, akár a messiásra.” Pár héttel korábban éppenséggel Harrison is osztotta ezt az ideát. – Ez a hippidolog nagyon jó – nyilatkozta a Beatles All You Need Is Love című kislemezének készítésekor. – Szeretem ezeket az embereket. Ők az egyetlenek, akik megpróbálnak őszinték lenni, megtalálni az igazságot, és kihátrálni a hazugságokból. Száz százalékig velük vagyok. Igazából a kommuna ötlete sem állt távol tőlük. 1967 júliusának végén a Beatles tagjai egy rövid időre Görögországba utaztak vakációzni és szétnézni, tájékozódni egy kicsit. Az a gondolat pattant ki ugyanis a fejükből, hogy vásárolnak a görög kormánytól egy szigetet az Égei-tengeren, és odaköltöznek családostul, a haverokkal és a spanokkal együtt. Epstein nem rajongott az elképzelésért, de úgy volt vele, hogy védencei nem gyerekek már, és épp itt az ideje, hogy a saját útjukat járják. Aztán az egész a Beatlesötletek többségéhez hasonlóan hamvába halt. Haight-Asburyben valahonnét előkerült egy gitár, amit a hátul ülők előrefelé tuszkoltak, egyenesen Harrison kezébe. Pattie ereiben meghűlt a vér: tudta, hogy férje most borzalmasan érezheti magát. Az jutott eszébe, hogy ezek a kölykök biztosan rongyosra hallgatták a Beatles-lemezeiket, rejtett üzeneteket kerestek bennük, és most azokat akarják George-on számon kérni. Harrison igyekezett kivágni magát a neki valóban nem tetsző helyzetből. Idegenkedését és ellenérzéseit gondosan leplezve mutatott néhány akkordot a közvetlenül mellette lévőknek, azután azt mondta: – Bocs, srácok, nekünk most mennünk kell. Kézen fogta Pattie-t, és valahogy sikerült átvergődniük a tömegen. Egy darabig remekül ment minden. Egy Beatle mégis csak Beatle, respektje van a senkit és semmit nem tisztelő hippik körében. Harrisonék viszonylag nyugodtan haladhattak, egészen addig, amíg egy szőke hippiarc, ahogy elmentek mellettük, rájuk nem ordított: – Hé, George, kell egy kis kokszi?

Harrison megrázta a fejét: – Kösz, nem. Így is jól vagyok. Mentek volna tovább, ám a szőkeség kikerekedett szemekkel és még kerekebb pupillákkal bámult utánuk, és egyre csak azt kiáltozta: – George Harrison lepattintott! Basszus, de szar! George Harrison lepattintott! Onnantól fogva az egész a régi Beatles-koncertekre emlékeztetett. A tömeg meglódult, a Harrison házaspár pedig fölhúzta a nyúlcipőt. Az volt az egyáltalán nem elhanyagolható különbség a Beatles hasonló futásaihoz képest, hogy ezúttal szó se volt rajongásról. Az üldözők hangulata kifejezetten ellenségesnek tűnt. Látszott rajtuk, hogy csalódtak. Nem ezt várták egy Beatle-től. Hosszú, nagyon hosszú volt az út az egyik mellékutcában várakozó limuzinig. Mintha megismétlődtek volna az A Hard Day’s Night című Beatles-film nyitó képsorai. Csak most vérre ment a dolog. Elöl George és Pattie Harrison, mögöttük az elkeseredett és dühös tömeg. Az olcsó, omladozó faházak ablakaiban mindenütt fejek lógtak, és a hippik egyre csak arra biztatták cimboráikat, hogy érjék utol a menekülő Beatle-t és bájos feleségét. Szerencsére ez nem következett be. Mint ahogy nagy szerencse volt az is, hogy a limuzin nyitott volt, nem kellett az ajtóval bajlódni. Derek Taylor és Neil Aspinall már bent ültek, és torkukban dobogó szívvel figyelték az üldözés kimenetelét. Aztán Harrisonék bevetették magukat az autóba, lehuppantak az ülésekre és a sofőr gázt adott. Amilyen gyorsan csak tudták, maguk mögött hagyták Haight-Ashburyt. *** A hatvanas évek generációs forradalma a legkézzelfoghatóbban és a leglátványosabban viszont mégiscsak az olyan külsőségekben nyilvánult meg, mint az öltözködés, a hajviselet, a különféle viselkedés- és beszédmódok. Mindaz, ami a mai nemzedékek számára természetesnek számít, a hosszú hajtól kezdve a lezser öltözéken át a megváltozott szexuális attitűdökig és a kötetlen véleménynyilvánításig, ekkor, ezzel a generációval indult el. A Beatles zenei és mentális karakterének változása, ezzel szoros összefüggésben recepciója különleges és mindeddig egyedinek tűnő pályaívet

rajzol meg. Kevesen mondhatják el magukról, hogy a szubkultúrából kiindulva, a popkultúrába belépve, majd onnét továbbhaladva eljutnak a klasszikus vagy elitkultúráig. Ráadásul úgy, hogy eme három állomás a befogadói és a kritikai megítéléstől függően akár egyszerre is létezhet. Mindez természetesen szoros összefüggésben van a pop-, illetve rockzene korai történetének jellegzetes vonásaival. Amikor a Beatles fölbukkant, a pop és a rock mint műfaj már létezett, sőt olyannyira nem számított újnak, hogy egyesek közeli halálát is megjósolták. A rock and roll az 1960-as évtized elején szülőhazájában, az Amerikai Egyesült Államokban az előző évek fellángolása után látványos hanyatlásnak indult: a legnevesebb előadók közül ugyanis többen átmenetileg vagy végleg elhallgattak – volt, aki meghalt (Buddy Holly), volt, akit börtönbe zártak (Chuck Berry), de olyan is akadt, akit behívtak katonának, és miután visszatért Németországból, a trónja még megvolt, el is hitették vele, hogy ő a Király, csak éppenséggel nem uralkodhatott (Elvis Presley). A hatvanas évek elején – ma már némiképp meglepő módon – nagyon úgy tűnt, hogy az 1950-es évek elején kibontakozó generációs lázadás véget ért, a dühöngő ifjúság Osborne által megfestett képe szimplán a szokásos apák és fiúk ellentétbe illik, az egésznek tehát – mondták akkor – nagyobb volt a füstje, mint a lángja. A rockműfajt ráadásul minden jel szerint könnyűszerrel meg lehetett szelídíteni, ugyanis viharos sebességgel jól fésült, sima arcú, ártatlan tinédzserek vették át a James Dean-féle bőrkabátos, ok nélküli lázadók helyét. (Lásd például a Beatles-tagok által később gyakran leszólt aranyifjút, Cliff Richardot.) Ebbe a légüres térbe érkezett a Beatles. Félreértés ne essék: a generációs lázadást nem ez a liverpooli négyes indította el, viszont e nemzedéket jelentős részben a Beatles-lemezek hangvételének mindaddig szokatlanul nyers őszintesége inspirálta. Az a hangzásvilág, amely 1963 elején a Beatles első nagylemezén megjelent, látszólag a semmiből bukkant elő, holott évek kemény munkájának és elszántságának eredménye volt. Na és nem utolsósorban veleszületett tehetségüké. A menedzsmentnek – azaz Brian Epsteinnek – és a producereknek – azaz George Martinnak – nem volt más dolguk, mint itt-ott gatyába rázni néhány akkordot, elfésülni az utolsó kócos szálakat, egyébként pedig az egész mindjárt az első lépésektől fogva úgy egyben volt, mintha eredetileg is ilyennek teremtették volna. A szabad szexuális megnyilvánulásokkal kapcsolatban ugyanakkor a

korszak vonatkozásában nem annyira a Beatlest, hanem inkább (mások mellett) a Rolling Stonest szokás emlegetni. Nem csak manapság: már akkor is. Amikor például a Beatlesszel indult brit invázió nyomán a Rolling Stones is megérkezett Amerikába, az ottani sajtóban elterjedt a mondás, miszerint „a Beatles a kezedet akarja fogni, a Rolling Stones viszont föl akarja gyújtani a városodat”. Ezzel egy időben az angol újságok azt a kérdést tették föl a tinédzsereknek, hogy engednék-e, hogy a húguk egy Stone-nal járjon. Kétségtelen, hogy az „(I Can’t Get No) Satisfaction” a szexuális forradalom egyik himnusza. (A magyar rádióújság még az 1980-as években is úgy merte csak lefordítani a dal címét, hogy „Nem kaphatok elégtételt”.) Azt viszont talán kevesen tudják, hogy a nagy vetélytársként emlegetett, valójában a Beatles regnálása idején és még azután is frusztrációval küszködő Rolling Stones voltaképpen imázst cserélt a gombafejűekkel. A Stones tagjai eredetileg kellemes modorú londoni főiskolások voltak, kellő számú gyerekszobával a háttérben, és egyik fő gondjukat az jelentette, hogy az adott színű blézerhez a megfelelő színű cipőt húzzák. Első menedzserük, a kiváló képességű és azóta sajnos keveset emlegetett Andrew Loog Oldham azonban annak ellenére sem akart egy második Beatlest kreálni, hogy a Rolling Stones első jelentősebb sikere („I Wanna Be Your Man”) éppenséggel – mint láttuk – egy Lennon–McCartney-szerzemény volt. Bár Brian Epstein részéről megvolt a szándék, hogy a Rolling Stonest bevonja abba a csapatba, amely mára elfeledett együttesekből és formációkból állt, akik Lennon–McCartneyszerzeményekkel ideiglenesen fölbukkantak a slágerlistákon, majd pár lemez után már senki nem beszélt róluk, Oldham egy évvel a Beatles színre lépése után pontosan fordítva cselekedett, mint ahogy Epstein tette 1962 elején, amikor kezelésbe vette eredeti megjelenésük szerint bőrszerkóba öltözött, kócos fiait. Epstein azért fésülte meg a Beatlest, mert tudta, hogy a lemezeket nem a rajongó kölkök, hanem a szüleik fogják a srácok számára megvásárolni. Fontos volt a szalonképesség – hasonló okok miatt tartotta vissza Lennonékat például attól is, hogy politikai ügyekről, mondjuk a vietnami háborúról beszéljenek, bármennyire is faggatják őket az újságírók. Egy évvel a Beatles berobbanása után viszont Oldhamnek már mindennek az ellenkezőjét kellett meglépnie ahhoz, hogy a Stonest befutassa – elvégre a Beatles által képviselt szerep már foglalt volt. Úgyhogy Oldham leparancsolta Mick Jaggerékről az öltönyt, bőrkabátot adott rájuk, összeborzolta a hajukat, és arra biztatta őket, hogy viselkedjenek minél botrányosabban. Az olyasmi például, mint amikor megbírságoltak őket azért,

mert zárva találták egyszer egy benzinkút vizeldéjét, és nyilvánosan az út mellé hugyoztak, még kifejezetten jót is tett a hírnévnek és az imázsnak. A Rolling Stones mind a mai napig őrzi akkor fölvett arculatát, a Beatles pedig csak Epstein tragikus halála után, a hatvanas évtized második felében lépett ki a menedzsment által ráhúzott skatulyából és tért vissza lázadó énjéhez. Ha a menedzsment tiltotta is a nyílt szókimondást, a bújtatott beszéd, a kikacsintás megmaradt. A Beatles első nagylemezét egyetlen nap leforgása alatt vették föl, egyetlen nekifutásra, ami frissességében és dinamikájában egyaránt visszaköszön. Ahogy korábban szó volt róla, a kezdő dalban, az „I Saw Her Standing There”-ben a McCartney által írott szövegben („Tizenhét éves volt / És nem egy szépségkirálynő”) a második sort Lennon a két- vagy nagyon is egyértelmű „Tudod, mire gondolok”-ra cserélte föl. Létezik ugyanakkor egy közkeletű legenda arról, hogy az első Beatlesnagylemez címadó (és Iris Caldwell által lesajnált) dalában fölbukkanó „please please me” kifejezés az orális szexre utal – egy időben egy internetes angol–magyar szótárban konkrétan úgy fordították, hogy „szopj le, kérlek”. Nos, ha nem is direkt formában (vagyis a „to please” igének nincs olyan jelentése, hogy „leszopni”), de kétségtelen, hogy a dal szövege akár így is értelmezhető: „Múlt éjjel azt mondtam a csajomnak, Tudom, hogy te még nem próbáltad, De most gyerünk, gyerünk, Járj a kedvemben úgy, ahogy én teszem neked” A szexualitás és a szexuális tartalmú kiszólások a menedzseri cenzúrát megkerülve, búvópatakként bukkannak föl a Beatles életművében. Ugyanakkor nem kell különösebben vájt fül annak fölfedezéséhez, hogy például az 1965-ben megjelent Rubber Soul nagylemez „Girl” című számában Lennon esdeklő éneke mögött Harrison és McCartney negédes hangon azt vokálozza: „tit tit tit tit”. (Értsd: „csöcs”.) Ugyanezen az albumon a gyakran félreértelmezett, lágy tónusokkal operáló „Norwegian Wood” – amelyben Harrison először próbálta ki új hangszerét, a szitárt, még azelőtt, hogy megismerkedett volna Ravi Shankarrel – valóján egy bújtatottan agresszív felvétel. A „Norwegian Wood” egy olcsó lambériafajta volt az 1960-as évek Angliájában, a dal pedig ilyenformán

azokon a szinglilányokon gúnyolódik, akiknek csak ilyenre tellett. Ráadásul, miután kizavarják az alkalmi szeretőt a fürdőkádba aludni (egyes források szerint Lennon egy megtörtént házasságtörését meséli el), az bosszúból fölgyújtja a lakást lambériástul, mindenestül. Az ezzel egy időben, kislemezen kiadott „Day Tripper” című, egyébként listavezető sláger születésének körülményeiről McCartney később azt mesélte, hogy a „she’s a big teaser” sor helyett eredetileg „she’s a prick teaser” szerepelt (ezt inkább ne fordítsuk le), de azt még azelőtt átírták, mielőtt a menedzsment megcenzúrázta volna. Hogy azért valamit mégiscsak meg lehetett már akkor is sejteni a szexuális töltetből, bizonyítja, hogy egy amerikai sajtótájékoztatón egy újságíró egyenest azt a kérdést szegezte a zenekarnak, hogy a „Day Tripper” tényleg egy prostituáltról szól-e. Lennon válasza: – Minden dalunk kurvákról szól. Újabb kérdés: – És az „Eleanor Rigby”? Válasz: – Az meg egy buziról. A Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band albumon megjelent „Lovely Rita”-t az a tény ihlette, hogy az Egyesült Államokban akkoriban meter maidnek nevezték a parkolókban szolgálatot teljesítő és a parkolási díjak beszedésével foglalatoskodó lányokat. Amikor az Abbey Roadon McCartney-t megbírságolta egy Meta Davis nevű parkolóőrlány, neki azonnal a meter maid kifejezés jutott az eszébe, ami aztán többször föl is hangzik az eme esemény ihlette dalban. Más kérdés, hogy McCartney továbbgondolta, mi mindent szeretne tenni a meter maidekkel: a felvétel végén Lennon és McCartney fölváltva lihegnek, az aktus hangjait imitálva. Egy évvel később, az 1968-as White Albumon fölcsendülő „Happiness Is A Warm Gun” már nem csupán a címében sugall erotikus felhangokat: Lennon kijelentésére („érzem ujjamat a ravaszodon”) válaszul McCartney és Harrison mielőbbi lövésre biztat („Puff! Puff! Lőj! Lőj”). Ugyanezen a lemezen a „Sexy Sadie” eredetileg a „Maharishi” címet viselte, ám a jogi következményektől tartva ezt megváltoztatták. Így se nehéz rájönni, hogy a dal az indiai csodagururól szól, aki két meditáció között szexre invitálta a megvilágosodni vágyó lányokat. Még mindig a White Album: a „Why Don’t We Do It In The Road?” című

dalt se kell különösebben magyarázni, a szöveg pusztán annak ismétléséből áll, hogy „Miért nem csináljuk az utcán? Senki nem fog megbámulni.” Ami persze nem teljesen igaz. McCartney például a Beatles indiai megvilágosodó kiruccanása során, 1968 elején megbámulta az utcán párzó majmokat. Az akkor látottak szolgáltak ihlető forrásul ehhez a sem zeneileg, sem lírájában nem különösebben izgalmas számhoz. És hogy a hang mellett a képeket se feledjük: állítólag a tinilányok azért is nézték meg gyakran a Help! című játékfilmet, mert abban McCartney meztelenül látható. Igaz, hogy csak pár kocka erejéig, ráadásul miniatürizálva. Mint ahogy a White Albumhoz mellékelt poszteren is meztelen, igaz, nyakig merül a habokban, de mégiscsak oda lehet képzelni valamit. Lennon ennél kendőzetlenebbül viselkedett. Első, Yoko Onóval közös szólólemeze, a Two Virgins 1968. november 11én jelent meg, tizenegy nappal a White Album előtt. Az albumnak nehezen nevezhető (zenének pedig egyáltalán nem), nyögésekből, sikolyokból és egyéb hangmontázsokból összevágott anyag azon a bizonyos éjszakán született meg, amelyet Lennon Yoko Onóval töltött Kenwoodban, és amelynek egyik következménye – miután reggel a vártnál korábban hazaérkező Cynthia rajtakapta őket – a váláson túl ez a botrányos lemez lett. Hírnevét nem is annyira annak köszönhette, ami hallható rajta – kevesen vannak, akik képesek lennének ezt egynél többször végighallgatni, lássuk be, már egyszer is nehezen megy –, sokkal inkább a borítójának. Az azon szereplő képeket Tony Bramwell készítette Londonban, a 34 Montagu Square alatt, abban a lakásban, amely eredetileg Ringo Starr tulajdonát képezte, és ahol Lennon és Ono 1968 őszén laktak. A negatívokat tartalmazó filmet Lennon az Apple egyik alkalmazottjára, egy bizonyos Jeremyre bízta, hogy hívassa elő őket. Amikor ez a Jeremy végrehajtotta az utasítást, és megtekintette az eredményt, döbbenten fölkiáltott: – Atya ég, eldobom az agyamat! A kollégák eleinte nem fordítottak különösebb figyelmet eme kitörésre, Jeremy ugyanis napjában többször is bejelentette, hogy éppen készül eldobni az agyát. Hamarosan kiderült azonban, hogy ezúttal konkrétan van is oka erre. A fotókon ugyanis Lennon és barátnője kendőzetlenül megmutatták, mekkora az akkora. Elölről, hátulról egyaránt. Hónapokba telt, mire Lennonnak sikerült meggyőzni társait arról, hogy a

Beatles kiadója, az Apple megjelentesse az anyagot. Az egyik érv az volt, hogy noha az efféle avantgárd dolog a Yoko Ono által képviselt művészeti koncepcióhoz áll közel, végtére is a Beatles is foglalkozott ilyesmivel. Másrészt pedig – mondta Lennon – a borítón keresztül ország-világgal tudatni akarják, hogy Yoko és ő mennyire védtelenek, és mennyire ki vannak téve mindenféle támadásoknak. A banda alapítójának még mindig volt akkora respektje a többiek előtt, hogy a lemez végül megjelenhetett. Azzal a borítóval, amit eredetileg szánt neki. A fotók mellé Derek Taylor választott egy idézetet a Teremtés könyvéből, sőt McCartney arra is hajlandó volt, hogy odabigyesszen egy lábjegyzetet. Emígyen szól: „Amikor két szent találkozik, az mindnyájunk számára döbbenetes élmény. És csak hosszú küzdelmek árán derül ki, hogy valóban szentek.” Szexuális forradalom ide vagy oda, a kiadványt végül cenzúrázott külsővel hozták forgalomba. Ahhoz, hogy valaki szabadon gyönyörködhessen John Lennon és Yoko Ono pucér testében, el kellett távolítania a lemezen lévő barna csomagolópapírt.

„Jézus érted halt meg, John Lennon”

A Beatles úton a színpadra utolsó koncertjén, San Franciscóban, 1966. augusztus 29-én Terjedelmes John Lennon-riport jelent meg 1966. március 4-én a nagy múltú regionális napilapban, a London Evening Standardben. Ebben önmagában véve még nem volt semmi különös: a Beatles, dacára annak, hogy az elmúlt években erőteljesen megszaporodtak és megizmosodtak vetélytársai, változatlanul a brit birodalom és az egyetemes popvilág csúcsán trónolt, és a rajongók kiéhezve lestek minden, róluk érkező híradást. Nemcsak népszerűségük volt töretlen, de különösebb megrázkódtatás nélkül, önerőből ki is kecmeregtek abból a gödörből, amelybe 1964 őszén keveredtek, és ahol egészen 1965 nyaráig megfeneklettek – oly módon, hogy az a laikus kívülálló szemében föl se tűnt. A fáradtság, a túlhajszoltság, az idő hiánya olyan, a Beatles nívójához képest gyönge nagylemezeket eredményezett, mint a Beatles For Sale és a Help!. Továbbá az utóbbival azonos című játékfilmet, amely szokatlan elegye a zenés vígjátéknak és a James Bond-paródiának, ám hiába ugyanaz az alkotógárda, sem népszerűsége, sem színvonala nem érte el az egy évvel korábban, még feketefehérben leforgatott A Hard Day’s Nightét. Ugyanakkor a siker, tudjuk jól,

gyakran relatív, a mélypont csupán utólag, a későbbi produktumok tükrében tűnik nyilvánvalónak, és csak ekkor ötlik szembe, hogy milyen enerváltan szól az a két bizonyos említett nagylemez. Akkor, megjelenésük idején természetesen mind a kettő fölkerült az eladási listák élére, mint ahogy a Help! nagyjátékfilm is hozta a várt nézőszámot és bevételeket. A világ tehát továbbra is azt látta, hogy a Beatles menetel rendületlenül, termeli a slágereket, közben gigantikus turnékat tesz a Föld körül. A kialvatlanságot és a gyűröttséget meg a marihuánától üveges tekinteteket elrejtették a napszemüvegek, és Lennon depressziósan fölszedett kilói se tűntek föl az újraszabott, immáron nem sötét, hanem világos egyenöltöny révén senkinek. Az 1965-ös nagy turnék ráadásul olyan emlékezetes koncerteket tudtak fölmutatni, mint például a nézőcsúcsot (55 600 fizető látogató) jelentő, máig emlegetett buli a New York-i Shea Stadiumban, amelyet kamerák rögzítettek, és a belőle készült filmet három nappal a London Evening Standard emlegetett számának megjelenése előtt vetítette le a BBC. (A film javarészt a koncert képanyagát tartalmazza – noha két dal kimaradt belőle –, az eredeti hangot azonban csak elvétve. A Beatles ugyanis nem volt megelégedve saját produkciója minőségével, ezért a filmhez egyes dalokat 1966 elején egy titkos stúdióülés keretében újraszinkronizáltak – magyarán a képsorok vetítése közben, gondosan ügyelve a tempóra, újra fölvették a számokat –, de akadt olyan dal is, amelynek hanganyaga egy másik koncertből, vagy éppenséggel egyenest lemezről szól.) A Shea Stadiumban tartott, valóban monumentális és minden addiginál nagyobb Beatles-koncert kapcsán a szakirodalomban is több helyütt elterjedt az a tévhit, miszerint ez lett volna a világ első stadionbulija. Nem igaz. Abban az időben valóban nem volt szokványos, hogy a koncertnek egy nyitott, jobbára baseballmeccsek megrendezésére és lebonyolítására használatos stadion adott otthont, ám a Beatles szinte napra pontosan egy évvel korábban, 1964. augusztus 22-én már föllépett a kanadai Vancouverben az Empire Stadiumban – mint ahogy az 1965. nyári turnén Spanyolországban is ugyancsak nyitott bikaviadal-arénákban játszottak. Itt és most talán nem érdektelen azt se megemlíteni, hogy a Beatles nem tartozott a jó koncertzenekarok közé. Élőben rendszeresen alulmúlta saját magát. Míg az utolsó, 1962. decemberi hamburgi kocsmaturnéjukon magnótekercsen rögzített koncertjük jó esetben egy tehetséges garázszenekar benyomását kelti, addig a nagy turnék felvételei többnyire – kevés kivétellel – unalomról és enerváltságról tanúskodnak. (Éles szemmel és füllel fedezte

föl ezt George Martin, aki, miután elment Liverpoolba és megnézte a bandát a Cavernben, lebeszélte őket arról az ötletről, hogy első nagylemezüket élőben, koncertként rögzítsék.) Ehhez persze az is nagyban hozzájárult, hogy a tinik folyamatos sikoltozásaitól nem hallották saját magukat – Ringo Starr elbeszélése szerint ő például gyakran a többiek szájmozgásából próbálta leolvasni, hogy éppen melyik számnál tartanak –, ezért nem is volt különösebb okuk igazán bedobni a figurákat. Ilyesmire utoljára az 1964. február 11-ei, washingtoni koncertjükön került sor, egyben talán ez volt az egyetlen olyan koncert, amelyen a Beatles élőben, közönség előtt megmutatta, hogy mire képes. Egyébiránt jobbára hamisan, a szöveget gyakran eltévesztve játszottak, egyes koncertfelvételeik úgy nyivákolnak, akár egy kinyúlt magnószalag. – Akár azt is megtehetnénk – mondta Lennon németországi turnéjük előtt –, hogy magunk helyett négy viaszbábut küldünk. Azok is ugyanúgy kielégítenék a közönséget. A Beatles koncertjeinek már semmi köze nincs a zenéhez. Véres törzsi rítusok csupán. Kivételek azért akadtak. A Capitol már 1964 elején, a Beatle-mánia amerikai megjelenését látva koncertlemezben gondolkodott, és mindjárt az első amerikai fellépések hanganyagát rögzíteni akarta. Erre azonban akkor különféle jogi, anyagi és gyakorlati problémák miatt nem került sor. Aztán a banda második turnéján, augusztus 23-án a kiváló akusztikai tulajdonságokkal rendelkező Los Angeles-i Hollywood Bowlban tartott koncertet sikerült végre fölvenni – ám az anyag minősége olyan sok kívánnivalót hagyott maga után, hogy egyelőre eltekintettek az első Beatleskoncertalbum elkészítésétől. (Egyetlen felvétel, a bulit nyitó „Twist And Shout” ugyanakkor napvilágot látott a Capitol kiadásában megjelent, interjúrészleteket és egyéb hangmontázsokat tartalmazó The Beatles Story! című lemezen.) Egy évvel később, 1965. augusztus 29-én és 30-án a banda ismét a Hollywood Bowlban játszott, és ezt a két koncertet is rögzítették, ám a felvételek minőségüket tekintve megint csak alkalmatlannak bizonyultak arra, hogy korongra kerüljenek. Pedig a Beatles ekkor tényleg beleadott apait-anyait. Jól játszottak, rontások és fals hangok nélkül. Akarták a koncertlemezt, hiszen számos vetélytársuknak megjelent akkortájt ilyen, és a rajongók is szerették volna. Ám erre csak 12 évvel később került sor, amikor is George Martin minden tehetségét és képességét, illetve a bő egy évtized távlatából hatásosabbnak bizonyult stúdiótechnikát bevetette, és a hangmérnök Geoff Emerickkel

karöltve, időt és energiát nem sajnálva addig bűvészkedett a három koncertfelvétel anyagával, míg összerakott egy elfogadható koncertalbumot, amely 1977 májusában The Beatles At The Hollywood Bowl címmel meg is jelent. Később, az 1990-es évek derekán, az Anthology sorozatra fölkerült még pár koncertrészlet, ám ezek legföljebb érdekességnek jók, igényes fül számára vajmi kevésbé élvezhetők. Nem véletlen, hogy amikor 2016 szeptemberében kihozták az Eight Days A Week című, a Beatles turnézásairól szóló dokumentumfilmet, ahhoz kísérőlemezként megint csak a Hollywood Bowlban készült felvételeket vették elő, és az 1977-es albumot új borítóval, új címmel (Live At The Hollywood Bowl) és némi bónusztartalommal ismét piacra dobták. Na de kanyarodjunk vissza 1965 őszére. Ez volt tehát az az időszak, amikor a Beatles összeszedte magát, csillaguk ismét emelkedni kezdett. Ennek egyik látványos megnyilvánulása volt például az, hogy a királynőtől – több neves közéleti szereplő harsány tiltakozása ellenére – megkapták a Member of the Order of the British Empire kitüntetést. Megjelent Rubber Soul című albumuk, amely az előző kettőnél lényegesen összeszedettebben, emelkedettebben és frappánsabban szólt, és már mintegy megelőlegezte az elkövetkező években őket jellemző zenei irányzatot. A drogok ugyan változatlanul napirenden voltak, azonban a banda kétségkívül összeszedte magát. Muszáj is volt, elvégre a konkurencia szépen sokasodott, és már nem Cliff Richarddal meg a saját házuk tájához – azaz az Epstein-istállóhoz – tartozó Billy J. Kramerrel vagy a Gerry and the Pacemakersszel kellett megküzdeniük, hanem a Rolling Stonesszal, a Who-val és a Kinksszel. A meccs azonban egyelőre változatlanul nekik állt. Úgy tűnt, megint ők fogják győzelemre vinni a zászlót. Föltehetően senkinek, aki a brit főváros sokmilliós népéből ezen a napon, 1966. március 4-én elolvasta eme friss Lennon-riportot, meg nem fordult a fejében, hogy a lap időzített bombát helyezett el, és hamarosan lavina fog elindulni. Gyaníthatóan az írást jegyző Maureen Cleave sem gondolt ilyesmire. *** A tehetséges újságírólány három évvel korábban találkozott először a Beatlesszel, és azonnal megérezte bennük a spirituszt. Hiába fitymálta le az ötletet szerkesztője, Maureen 1964 elején New Yorkba utazott, hogy első

kézből tudósítsa lapját a Beatles első amerikai útjáról. Amikor a banda visszatért Angliába, a világ a lábuk előtt hevert. A rajongás és az érdeklődés kölcsönös volt: a Beatles díjazta a velük egyidős lány egyéni stílusát, ruhájának rojtjait és piros cipőit. Különösen Lennonnal lett jóban, akit egyszer például Maureen szállított taxival az Abbey Road-i stúdióba, és Lennon közben arról beszélt, hogy írt egy új dalt, most készül megmutatni a többieknek. El is dünnyögte az első strófát, majd Maureen javaslatára a taxiban azon melegében ki is cserélt pár sort. Állítólag így született meg az „A Hard Day’s Night”. Egyesek tudni vélik, hogy az összemelegedés annyira komolyra sikeredett, hogy a „Norwegian Wood” című dalban elbeszélt házasságtörés alanya Maureen. Ezt Lennon egyik iskoláskori haverja is megerősítette, Maureen azonban cáfolta, Lennon pedig egyszer úgy nyilatkozott a dalról, hogy már nem emlékszik, miféle ihlet hatására született. Akárhogy is, a lány számos interjút készített a Beatlesszel, rengetegszer találkozott velük, sok-sok kolumnát megírt róluk. Ezek közé tartozott a London Evening Standardben 1966 márciusában lefutott Hogyan él egy Beatle? című sorozat is, amelynek darabjai a négy fiú magánéletébe igyekeztek a rajongók számára betekintést nyújtani. A riportok egyazon sablon szerint készültek: Maureen ellátogatott a bandatagokhoz, elbeszélgetett velük, aztán megírta, amit látott és hallott a lakásukban. Az első epizód természetesen a vezérről szólt. Maureen meglehetősen családias képet fest a Beatlesről: John és Cyn közel laknak George-hoz és Pattie-hez, bármikor közösen beugorhatnak egy autóba, és elmehetnek meglátogatni Ringóékat. (Paulról nem esik szó, hiszen ő Londonban él, és éppen nyakig merül a pszichedelikus avantgárdban.) Társasoznak, lemezeket hallgatnak és tévét néznek műsorzárásig közösen. Aztán a kép Lennonra fókuszál, akit megjelenése alapján Maureen VIII. Henrikhez hasonlít. Ő viszont éppen arról mesél, hogy pár hete itt járt a faterja, Freddy, a világcsavargó, és ez volt a második alkalom, amikor találkoztak. Később lemezt hallgatnak együtt, mégpedig indiai zenét, amelyre Lennon Harrison nyomán kattant rá. Lennon azonban észreveszi, hogy Maureen nem is figyel, ezért ráordít, és csodálkozva megkérdezi, hogy ezek szerint az indiaiak zenéje nem jön be neki. – Pedig ez a muzsika több évezredes – magyarázza. – Engem teljesen földob. A britek meg rájuk telepednek, és megmondják nekik, mit tegyenek.

Csodálatos. Ezek után Lennon dühösen megállítja a lemezjátszót és bekapcsolja a tévét. Mármint az egyiket. Merthogy öt ilyen készülék van a lakásban. Továbbá számtalan magnetofon, valamint három autó odakint. A házhoz egyébiránt hatalmas úszómedence is tartozik. Lennon ugyanakkor elismeri, hogy valószínűleg ő Anglia leglustább embere. A Maureennel folytatott beszélgetés közben is több alkalommal majdnem elalszik. – Képes vagyok órákon át nonstop írni, olvasni, bámulni a tévét vagy egyszerűen dumálni – jelenti ki. – Viszont a testmozgás összes fajtája közül a szex az egyetlen, ami érdekel. A cikk további részében alapos leírást kapunk Lennon otthonáról a versenyautó-modellekkel teli szobával („Egy hétig ez volt a hobbim” – mondja Lennon), a gorillajelmezzel, a karácsonyi ajándéknak szánt, végül megtartott villogó dobozokkal, a háttérben festegető hároméves Juliannel, valamint a feleséggel, Cynnel, aki nem akar gyümölcsturmixoló gépétől megszabadulni. Szóba kerül a Rolls-Royce is, amellyel Lennon London melletti, Tudor-stílusú rezidenciájáról a fővárosba szokott menni, de az autót nem ő, hanem a walesi születésű sofőr, Anthony hajtja. (Maureenre mindazonáltal nem a Rolls-Royce és még csak nem is a festés alatt álló Ferrari teszi a legmélyebb benyomást, hanem a teljesen fekete, elsötétített ablakokkal fölszerelt Mini Cooper.) Egy pillantást vethetünk a Beatles-vezér gazdag könyvespolcára is („Millió könyvet elolvastam, ezért tudok egy csomó dolgot”). Az is kiderül, hogy Lennon rajong a keltákért, és George Harrisontól kapott ajándékba egy pár mankót. A legérdekesebb rész azonban talán az, amikor arról van szó, hogy Lennon mennyire érdeklődik a vallások iránt. Az ilyen tárgyú könyvek hatalmas száma mellett ezt jelzi a lakásban elhelyezett hatalmas római katolikus oltár az ember nagyságú feszülettel, valamint az ugyancsak méretes Biblia. – A kereszténység el fog tűnni – mondja John Lennon. – Összezsugorodik. Nem kell bizonygatnom, hogy igazam van, mi máris népszerűbbek vagyunk Jézus Krisztusnál. Nem tudom, melyik fog hamarabb eltűnni, a rock and roll vagy a kereszténység. Jézus rendben volt, de a tanítványok közönségesek. Az, ahogy kifacsarták az egészet, engem lelomboz. A sorozat simán lement. Lennon március 4-én nyilvánosságra került, a kereszténységét érintő szavai sem keltettek különösebb visszhangot az anglikán Nagy-Britanniában, ahol amúgy is évek óta napirenden volt az egyház modernizálása és a fiatalok számára vonzóbbá tétele. A Guardianben

ugyan megjelent egy enyhén rosszalló publicisztika, a lavina azonban akkor indult el, amikor a megjelenést követően a Beatles sajtófőnöke, Tony Barrow eladta a riport jogait egy amerikai tinimagazinnak. *** A Datebook 1966 júliusára, a Beatles közelgő (akkor még nem lehetett nyilvánosan tudni, hogy az utolsó) amerikai turnéja előttre időzítette az újraközlést. Az ottani szerkesztők londoni kollégáikkal ellentétben azonnal kiszagolták a szenzációt, és Lennonnak a kereszténység eltűnéséről szóló kijelentéseit külön kiemelték a riportból. Innentől fogva nem volt megállás. Különösen azután nem, hogy a Datebook ominózus számának megjelenése után szinte azonnal bejelentette az egyik alabamai rádióállomás DJ-je, hogy ezek után nem fog többé Beatles-dalokat játszani, és arra kérte a hallgatókat, telefonáljanak be a műsorba, és nyilvánítsanak véleményt Lennon szavairól. A visszhangok egyértelműen negatívak és elítélőek voltak. A Beatles pechjére az adást hallotta egy New York-i újságíró is, úgyhogy augusztus 5én már a New York Times is közölte Lennon gondolatait a kereszténység végéről. A lavina egyre csak nőtt. A sajtó rákapott a témára, egyes rádióállomások és szervezetek pedig (különösen az Egyesült Államok déli részén) tiltakozó megmozdulásokat szerveztek, amelyeken magukat korábban rajongónak valló fiatalok elégethették Beatles-lemezeiket. A közhangulat annyira a Beatles ellen fordult, hogy Brian Epstein, az együttes menedzsere New Yorkba repült, és egy sajtótájékoztatón előbb elítélte az amerikai sajtót, amiért szövegkörnyezetéből kiragadva idézte Lennon szavait, majd elnézést kért, amennyiben bárki vallási érzéseit megsértették. Szavai annyit értek, akár a falra hányt borsó. A tiltakozások átlépték az USA határait („Jesus died for you, John Lennon” – hirdették a transzparensek), a világ számos pontján szerveztek Beatles-ellenes tüntetéseket és lemezégetéseket. Még a Vatikán is elítélő nyilatkozatot tett közzé. Mindezek után komolyan szóba került, hogy lefújják az amerikai turnét. A Beatles amúgy se volt jó passzban. Egyrészt tele volt a tökük az évek óta tartó állandó turnézással, új zenei utakat kerestek, az ezekben a napokban megjelent Revolver című nagylemezük például már olyan dalokat tartalmazott, amelyeket a kor technikai szintjén nemigen lehetett élőben

előadni. Ráadásul még le se csengett egy másik amerikai botrányuk, amikor a Capitol visszavonta a Yesterday And Today című lemezüket annak meglehetősen rebellisre (egyesek szemében kétségtelenül gyomorforgatóra) sikeredett borítója miatt, amellyel a menedzsment és a sajtó által reájuk húzott imázs ellen igyekeztek a maguk cinikus módján tiltakozni. *** Miután az 1965. decemberi, 9 napig tartó és pontosan 9 állomásból álló angliai koncertkörút véget ért, a Beatles legközelebb 1966. május 1-jén lépett színpadra, közönség elé. Mégpedig Londonban, a Wembley-ben, a New Musical Express szokásos díjátadó all-star koncertjén, tizenhét másik előadó – köztük a Spencer Davis Group, a Herman’s Hermits, a Small Faces, a Rolling Stones, a Who, a Yardbirds, Roy Orbison, Cliff Richard és mások – társaságában. A műsor egyik házigazdája és konferansziéja a korabeli brit televíziózás kultikus alakja, Jimmy Savile volt. Akkor még senki nem tudta, föltehetően a fiúk se voltak teljes egészében tisztában vele, hogy – eltekintve az 1969. január 30-i, hirtelen ötlettől vezérelt háztetőkoncerttől – ez lesz az utolsó nyilvános szereplésük szülőhazájukban. A fesztivál programja szerint 15 perc és 5 dal jutott nekik. A műsort az ABC TV rögzítette, ám különféle szerződésbeli hiányosságokra hivatkozva a Beatles fellépése alatt Brian Epstein az első számnál („I Feel Fine”) lekapcsoltatta a kamerákat, így a banda utolsó, hazai pályán, hagyományos módon megtartott koncertje csupán csonkán lett megörökítve. Június végén a Bravo magazin rendezésében következett a háromnapos nyugat-németországi villámturné, Münchenben, Essenben és Hamburgban. Ez volt az első koncertjük német földön azóta, hogy 1962 decemberében lejöttek a hamburgi Star Club nevű mulató színpadáról. Nagyon meleg fogadtatásban részesültek, ám sokak számára csalódást okoztak: unottan és hamisan játszottak. Néhány helyi zenész, aki hallotta a Beatles németországi föllépéseit, egyenesen kiábrándítónak nevezte azokat. Olyan is volt, aki azt nyilatkozta, hogy ez már nem ugyanaz a dögös rock and roll banda, amelyet alig négy-öt évvel korábban a hamburgi klubok színpadán látott. Harmincadikán már Tokióban voltak, ahol három koncertet adtak, közülük kettőt filmen is rögzítettek. Az időnként kínosan precíz szervezésen túl Japánban az nyújtotta a legnagyobb élményt, hogy az ottani rajongók nyugati társaiknál kevésbé sikoltoztak. A lelkesedés és az udvarias taps itt is jelen

volt, ám az eufória leginkább kíváncsiságban nyilvánult meg. A Beatles hangzása pedig itt is messze elmaradt a várttól, olyannyira, hogy Epstein nem járult hozzá, hogy a két filmfelvétel adásba kerüljön. Csak évtizedekkel később láttak napvilágot, nem hivatalos, kalózkiadású DVD-ken. 1966. július 3-án reggel a Beatlest szállító repülőgép fölszállt Tokióból. Hongkongban megállt egy technikai szünetre. A banda 70 percen át a Kaitak reptér VIP-várójában ücsörgött, amíg a tartályokat újra föltöltötték kerozinnal. Innét mentek tovább Manilába, a Fülöp-szigetekre, ahol Ferdinand Marcos még csupán egy éve volt hatalmon, ám személyi kultusza építésében máris hatalmas eredményeket tudhatott maga mögött. Már mindjárt az érkezés más volt, mint másutt szokott lenni. A Beatlest a világon mindenütt különleges vendégként kezelték. Ez a repülőtereken konkrétan abban nyilvánult meg, hogy gépük valahol egy távoli kifutópályán landolt, ahonnan autó vitte őket egyenesen a szálláshelyükre. Menet közben, a gépkocsiban intézték el az útlevelek ellenőrzését, valamint – ha kellett – a vámvizsgálatot. Manilában azonban mindez másként történt. A repülőtéren 5000 sikoltozó rajongó várta a bandát, továbbá néhány gorilla kinézetű rendőr. Ebben még nem volt semmi különös, abban viszont már igen, hogy a hatóságok nem engedték betenni a koffereket a Beatlest szállító állami autóba, mondván, a vámvizsgálatot majd külön elintézik, a kedves vendégeknek avval ne legyen gondjuk. Úgyhogy Lennonék a hátsó szélvédőn keresztül elhűlten nézték, amint a csomagjaik egytől egyig ott sorakoznak a repülőtér betonján, szegény Neil Aspinall, az útimarsall felügyeletére bízva, akit hamarosan körbevesznek a Fülöp-szigetek egyenruhás vámtisztjei, miközben ők hat motoros rendőr kíséretében távolodnak az autóval. Az aggodalom érthető volt. A kofferekben megannyi más mellett füves cigaretták is lapultak. Elvégre az ember soha nem tudhatja, hol milyen a kínálat és miféle beszerzési lehetőségek vannak egyáltalán. Jobb, ha mindig viszi magával a jól bevált hazai cuccot. Az is meglehetősen különös volt, hogy amint kihajtottak a repülőtérről, elválasztották őket Brian Epsteintől és a menedzsment többi tagjától. Normál esetben ilyenkor egyből a szállodába visznek mindenkit, ahol aztán interjúk és sajtótájékoztatók várnak rájuk a koncertig. Ezúttal azonban az őket szállító autó a kikötőbe kanyarodott, ahol előbb valósággal belökdösték a bandát egy tengerészeti bázisépületbe, mikrofonokat dugdostak az orruk alá, majd miután megválaszolták a sajtó bárgyú, de szerencsére szokatlanul kevés

kérdését, szelíd erőszakkal föltuszkolták mind a négyüket a manilai koncerteket szervező úriember, bizonyos Ramon Ramos privát luxusjachtjára. Az elkövetkező mintegy tizenhat órát itt, a jachton töltötték, elvágva a világtól, a hírektől, a menedzserüktől, pezsgő, kaviár, lazac és csinos lányok társaságában. Feszengtek ebben a helyzetben, nem voltak hozzászokva, nagyon lassan oldódtak föl: csak miután telefont kaptak, hogy a vámvizsgálat gond nélkül lezajlott. A spanglikat tehát nem találták meg. Vagy ha meg is találták, szokás szerint szemet hunytak fölötte. Végre föllélegezhettek. Halvány fogalmuk se volt arról, hogy eközben a nagyvilágban vagy éppenséggel annak a Fülöp-szigeteket magába foglaló szegletében mi történik. Nem is érdekelte őket. Így aztán lemaradtak arról a hírről is, amit a manilai média közölt, miszerint a Beatles nagy megtiszteltetésnek venné, ha Marcos elnök és felesége ott lennének a koncertjükön. Az erre vonatkozó meghívót személyesen fogják átadni a koncert délelőttjén az elnöki palotában. Az elnök úr felesége, a Fülöp-szigetek First Ladyje, Imelda Marcos azzal kommentálta a hírt, hogy nagyon örülnek a meghívásnak, különösen mert mind a három csemetéjük hatalmas Beatles-rajongó. Úgyhogy nagy szeretettel várják a kedves angol srácok látogatását, amit ők a maguk részéről azzal fejelnek meg, hogy vendégül látják a zenekart és kíseretét ebédre. A meghívásról egyedül Epstein értesült. Ő azonban a leghatározottabban közölte, hogy ennek sajnos nem tudnak eleget tenni. A sajtóban megjelent értesülések szerint az ebédre július 4-én délután három órakor kerül sor az elnöki palotában, a Beatles első manilai koncertje viszont négy órakor kezdődik. Az pedig nem úgy megy, hogy kiesnek az autóból, fogják a gitárokat és fölmennek a színpadra. A koncertre készülődés órákat vesz igénybe: öltözés, smink, hangolás és a többi és a többi. Nagyon kedves az elnöki pár részéről a fáradozás, de sajnos, bármennyire is szeretnének, nem tudnak eleget tenni a meghívásnak. A koncertet szervező Ramos úr luxusjachtja és a szálloda között, ahol Epstein tartózkodott, égtek a vonalak. Szegény Ramos úr két tűz közé került. Egyfelől eleget kellett tennie elnöke óhajainak, másrészt szervezőként tekintettel kellett lennie a vendégek igényeire. Az ügyben a nap folyamán nem történt előrehaladás. Minderről a Beatles semmit nem tudott. Hajnal négyig mulatoztak a jachton, majd egy luxusautó a szállodába vitte őket, ahol elcsigázva azonnal az ágyba zuhantak.

Néhány órával később elegánsan öltözött, ám szigorú tekintetű és határozott föllépésű állami tisztviselők jelentek meg a hotelban. Bezörgettek az elnöki lakosztály ajtaján. A Beatles-menedzsment egyik alkalmazottja, Vic Lewis nyitott nekik ajtót egy szál alsónadrágban, miközben az inget rángatta magára. A tisztviselők kedvesen, de ellentmondást nem tűrően közölték, hogy a Beatlesért jöttek, akiket a megbeszéltek szerint 11 órára várnak az elnöki palotába. Lewis erre közölte, hogy ő nem tud erről semmit, de mindjárt megkérdi főnökét, addig legyenek szívesek az urak várakozni. Ezek után megkereste a reggeliző Epsteint, akinek végig se kellett hallgatnia, mi a szitu, azonnal tudta, miről van szó. A menedzser jottányit sem távolodott tegnapi álláspontjától. Közölte, hogy márpedig a Beatles nem megy sehova. A koncertig hátralévő időt pihenéssel és készülődéssel töltik. A tisztviselők erősködtek egy darabig, majd látván, hogy nem mennek semmire, távoztak. Nem sokkal rá Epsteint telefonon kereste az Egyesült Királyságnak a Fülöp-szigetekre akkreditált nagykövete. Figyelmeztette, hogy számoljon vele: amennyiben a Beatles nem tesz eleget bizonyos kívánságoknak és elvárásoknak, annak következményei lesznek. Epstein megköszönte az aggodalmat, és biztosította őexcellenciáját arról, hogy természetesen számol a következményekkel. Nem sokkal később Vic Lewis azt javasolta főnökének, hogy kapcsolja be a televíziót. A manilai állami adásban éppen az elnöki palotát mutatták, ahol egy díszes fogadóteremben a Marcos házaspár három csemetéje egy csomó másik gyerek társaságában várakozott, puccosan fölöltözve, lefelé görbülő szájjal, miközben a kommentátor síri hangon egyre csak azt ismételgette, hogy már elmúlt 11 óra, ám a Beatles nincsen sehol. A koncertek ezt követően viszonylagos nyugalomban lementek, a délutáni föllépést 30 ezer, az estit 50 ezer sikoltozó néző előtt tartották, miközben a stadion környékén újabb tízezrek ácsorogtak, akik jegy nélkül maradtak, de mind arra vártak, hogy legalább egy pillantást vethessenek kedvenceikre. Nem is kellett csalatkozniuk, a Beatlest szállító gépkocsi egyenest közéjük hajtott, az autót pedig pillanatokon belül ellepték a motorházat és a szélvédőt püfölő kölkök, akik úgy zsongtak a jármű körül, akár a fészkükből felzavart darazsak. A Beatlesnek halálfélelme volt: nagyon úgy festett, hogy ezek a srácok nem mind szokványos, a gyönyörtől elalélt, eksztázisban lévő rajongók. Némelyik eltorzult arccal ordított, mások az öklüket rázták, a

távolabb lévők pedig kavicsokkal dobálták az állami autót. Mindez eltartott egészen addig, amíg a szállodáig értek. Epstein a koncertek után tévényilatkozatot adott, és éppen arról beszélt, hogy természetesen eszük ágában nem volt az elnöki házaspárt megsérteni azzal, hogy nem tesznek eleget a meghívásnak, ám ők erről az egészről csak késve értesültek, akkor, amikor már nem lehetett a percről percre kiszámított programot módosítani. Az itteni nézők és rajongók érdekében történt minden. A Beatles a lehető legjobb formájában akar minden alkalommal játszani, és ez csak úgy lehetséges, ha biztosítva van számukra a pihenés és a fölkészülés. A nyilatkozatot végigmondta, arról azonban nem tudott, hogy közben elment a hang, és a manilai nézők csupán azt látták, hogy a Beatles menedzsere tátog a kamerák előtt. Végtére is nekik tök mindegy volt, hogy ez a kimért, jól fésült brit mit hadovál, a televízió ekkor már újra meg újra a délelőtti képsorokat ismételte: a szépen megterített asztal mellett a csalódott Imelda asszony és a nálánál is sokkal csalódottabb és elkeseredettebb gyerekek. Ekkor már a Beatlesnek is leesett, hogy miről van szó. Szemrehányást mindazonáltal nem tettek Epsteinnek. Megszokták és teljesen természetesnek tartották, hogy mindenről ő dönt. Olykor helyettük is. Amúgy is utáltak hivatalban lévő potentátokkal találkozni. Még a legkisebb település polgármesterével való találkozóktól is berzenkedtek, nemhogy attól, hogy államfőkkel kezet rázzanak. Egyszer Amerikában részt kellett venniük a Capitol főnökének kerti partiján, amelyet követően Lennon nyilvánosan kifakadt, hogy ők abban jók, hogy zenéljenek és énekeljenek, az olyan helyzeteket viszont, amikor ülniük kell órákon át egy széken, és sorra kezet kell rázniuk az eléjük járuló több száz emberrel, egyenesen rühellik. A másnap reggel még nagyobb feszültséggel indult. Ismét állami küldöttség kereste föl a szállodában Epsteint. Ezúttal azért, hogy a kezébe nyomjanak egy csekket a Beatlesnek a koncerteken szerzett jövedelme után fizetendő adóról. Az összeg hátborzongatóan nagy volt: 74 450 pesó, ami azt jelentette, hogy ez a kis kiruccanás a Fülöp-szigeteken – meglehetősen egyedi és elképesztő módon, de – veszteséget termelt. Epstein nem berzenkedett. Zsebre vágta a csekket, és szavát adta, hogy gondoskodni fog a kifizetéséről. Addigra a manilai lapok már mind címoldalon hozták a döbbenetes sztorit arról, hogy a Beatles visszautasította az elnöki pár invitálását, és hagyta, hogy gyerekek sírjanak az elmaradt találkozó miatt. A talaj egyszeriben forróvá vált. Épp ideje volt elhúzni innét a francba.

Veszteség ide vagy oda, minden perc számított. Ám a távozás sem ment könnyen. A szálloda személyzete egyszeriben fölszívódott. Se szobalányok, se londinerek, se pincérek. A Beatles enkezével cipelte le bőröndjeit az emeletről a földszintre, aztán ki az utcára. Szerencsére taxit nem kellett fogniuk – ki tudja, milyen áron szállította volna őket a repülőtérre –, a két nappal korábban a szolgálatukra rendelt sofőr a többiektől eltérően lojális maradt hozzájuk. Azt hitték, innentől simán megy minden, ám az igazi megpróbáltatások a repülőtéren vártak rájuk. Az egészen apróságnak, mondhatni, pitiáner dolognak tűnt, hogy amikor a Beatles megérkezett, a manilai reptér összes mozgólépcsőjét leállították. Hadd cipekedjenek csak az elkényeztetett brit úrfiak. Ám a váróteremben egyszerre egy csomó ember vette körül őket. Ordítottak, fenyegetőztek, az öklüket rázták. Nem csupán civilek, némelyik egyenruhában feszített. Valahonnét ott termett egy repülőtéri tiszt, aki hangosan mindenki tudtára adta, hogy ezek itt közönséges utasok, ennek megfelelően kell bánni velük. – Közönséges utasok? – replikázott Lennon. – Ez azt jelenti, hogy nem fognak megverni bennünket? Ekkor elszabadult a pokol. Epstein és emberei saját testükkel védték a Beatles tagjait, akik így közvetlenül nem részesültek az ütlegelésből. A többiek azonban rosszul jártak. Epstein kapott egy taslit, ám a rugdosásokkal együtt is ő még viszonylag olcsón megúszta. Szegény Mal Evanst leteperték a földre, egyik lábából szivárogni kezdett a vér. A Beatleshez lojális helyi sofőrt is elagyabugyálták. A földühödött tömeget Evans és Tony Barrow igyekezett visszatartani. A többiek addig menekülőre fogták. Sikeresen följutottak a KLM 862-es járatára, ahol Epstein és Vic Lewis meggyőzték a pilótát arról, hogy várjon még egy darabig, amíg Evans és Barrow befutnak. A pilóta rendes arc volt: várt, úgyhogy szegények hálistennek nem ragadtak Manilában, ahol ki tudja, mi várt volna rájuk. A repülőgép 44 perc késéssel, de végre fölemelkedett a betonról. A Beatles maga mögött tudhatta a Fülöp-szigeteket. Miután, ha megnyugodni még nem is tudtak, ám a nehezen túl voltak, a repülőgépen megbeszélték az eseményeket. Ekkor derült ki, hogy közvetlenül a szállodából való indulásuk előtt McCartney egy, az orra alá dugott rádiós mikrofonba az együttes nevében azt mondta, hogy elnézést kérnek, amiért nem tettek eleget az elnöki meghívásnak, és hogy ők nem is tudtak erről az

ebédről semmit. A mentegetőzésnek az lett a következménye, hogy robbantak az indulatok. McCartney szavai olajat jelentettek a tűzre. Tulajdonképpen azt ismerte be, hogy hibáztak, amivel gyöngeségük látszatát keltette. Arról csak később értesültek, hogy percekkel azután, hogy a repülőgép a levegőbe emelkedett, Marcos elnök nyilatkozatot tett közzé, amelyben bejelentette, hogy a Beatles nem tehet semmiről. Szervezési problémák adódtak, ennyi az egész. A gép Új-Delhibe vitte a csapatot, ahol a tervek szerint pihentek volna pár napot. Harrison úgy tervezte, vásárol egy autentikus indiai szitárt. Ám a dolgok itt se alakultak úgy, ahogyan tervezték és remélték. Azt hitték, itt senki nem ismeri őket, ám lépni se tudtak a folyton rájuk vadászó rajongóktól. A manilai és az indiai élmények csak nagyban erősítették azt a már meglévő szándékukat, hogy ez az 1966. nyári lesz az utolsó turnéjuk. – Legközelebb – közölte Londonba érkezésük után Lennon, amikor elmesélték manilai vesszőfutásukat az újságíróknak – hidrogénbombával megyek oda. Pedig – tudták jól – a hátralévő hetekben újabb megpróbáltatások vártak rájuk. Ahogy Harrison nyilatkozta ugyancsak az éhes médiának: – Most kicsit pihenünk, aztán megyünk megveretni magunkat Amerikában is. *** Az amerikai turné azzal indult, hogy 1966. augusztus 11-én a Beatles a chicagói Astor Tower Hotelban a helyi és az országos sajtó jelenlétében sajtótájékoztatót tartott, amelyen Lennon először is megpróbálta megmagyarázni kijelentéseit: – Ha úgy fogalmazok, hogy a televízió népszerűbb, mint Jézus, lehet, hogy megúszom. Mindössze annyi történt, hogy egy barátommal beszélgettem, és úgy beszéltem a Beatlesről, mint valami távoli dologról, amelyhez nekem nincs is közöm – mint amikor más emberek beszélnek róla. Azt mondtam, hogy nagyobb hatást gyakorolnak a srácokra és a dolgokra, mint bármi más, beleértve Jézust is. De ez rossz megfogalmazás volt. – Néhány tinédzser – hangzott az újságírói kérdés – oly módon ismételte meg az ön szavait, hogy „Jobban szeretem a Beatlest, mint Jézust”. Mit gondol erről? – Akkor, amikor ezt mondtam, Angliára gondoltam, hogy ott többet

jelentünk a srácoknak, mint Jézus vagy a vallás – felelte Lennon. – Nem akartam a mellemet döngetni, egyszerűen ez a helyzet. Elsősorban Angliára vonatkozik, nem az itteni helyzetre. És nem azt mondom, hogy jobbak vagy nagyobbak vagyunk Jézusnál vagy akár egyenesen Istennél vagy bármi hasonlónál, eszem ágában sincs ilyen összehasonlítást tenni. Ennyit mondtam, és ez rossz volt és rossz lett belőle. – Lemezeket égettek és letiltották dalaikat a rádióban. Ez aggasztja önöket? – Igen, aggaszt. Ezen a ponton McCartney is fontosnak tartotta közbeszólni: – Természetesen zavar. – Mit gondol, akár keresztre is feszíthetik? Lennon erőltetetten nevetett: – Ezt azért nem gondolnám. – Hogyan vélekednek az amerikai lemezégetésekről? McCartney válaszolt: – Szerintem ez butaság. Kicsit úgy tűnik, mintha publicitást keresnének az effélével. De ez nem vezet sehova. – Ha csak annyi lenne – mondta Lennon –, hogy nem veszik meg a lemezeket, vagy eldobálják őket, de hogy el is égetik… A sajtótájékoztatónak ezen a pontján Harrison is megszólalt: – Ez az a bizonyos régi mocsok. Rossz irányt vesznek a dolgok, nagy kár. Nem kellene ennyire félreérteni. – Mr. Starr – jutott eszébe az egyik hírlapírónak –, ön még nem mondott semmit… – Én csak azt remélem – óvatoskodott Ringo –, hogy most már vége van, egyenesbe jönnek a dolgok. Azért természetesen bocsánatkérés is elhangzott: – Sajnálja, hogy ezt mondta? – Sajnálom – így Lennon. – Még úgy is, hogy nem úgy értettem, ahogyan azt az emberek gondolják. Sajnálom, hogy kinyitottam a számat. – Úgy értette, hogy a Beatles népszerűbb Jézusnál? Lennon sóhajtott, és gondolatban fölidézte Maureen Cleeve törékeny és bájos alakját. – Egy olyan személynek mondtam ezt, akivel közeli viszonyban vagyok, és történetesen riporter. Olyan kifejezéseket használtam, amelyeket akkor épp a kereszténységről olvastam. És oly módon beszéltem róla, ahogyan beszélni

szoktam. Az, akivel beszéltem, fogta, miről van szó, és azok is fogták, akik ismernek. Mert tudják, hogy én így beszélek. A sajtótájékoztatón még több dologról szó esett, ám az újságírók újra meg újra a botrányt okozó tematikát vették elő. Másnap a Beatles megtartotta chicagói koncertjét, és az utána következő hetekben a többi amerikai fellépést is. *** A turné mindazonáltal roppant feszült hangulatban zajlott. A média továbbra se kattant le a témáról, a Ku-Klux-Klan tagjai pedig Beatleslemezeket szögeztek fakeresztekre. A memphisi elöljáróság 1966. augusztus 19-én határozatot hozott arról, hogy nem szívesen látják az együttest a városban. Bár volt szó róla, a koncert ott se maradt el, azonban nem kis pánikot okozott, amikor a nézőtéren petárda robbant. Néhányan a menedzsment tagjai közül, de az együttesből is a másik három tag – hátborzongatóan előrevetítve a fájdalmas, tragikus jövőt – azt gondolták, hogy Lennonra lőttek. Szerencsére semmi ilyesmi nem történt. Ringo mindenesetre úgy forgatta a cintányérokat, hogy mögöttük fedezéket leljen. Az ordibáláson és a tüntetéseken kívül végül komolyabb incidens nem történt. Az inzultusok jobbára a verbalitás szintjén maradtak. A hatóságok – beleértve a városi elöljárókat és a helyi seriffeket – mindenütt egyértelműen a sajtó és az érintettek tudtára adták, hogy nem látják szívesen a Beatlest. Mindazonáltal abból sem lett nagyobb botrány, hogy egy helyütt a rendőrség rátörte Paul McCartney-ra a szállodai szoba ajtaját, miután kiderült, hogy a lány, akivel bent tartózkodik, még kiskorú. Mindenki számára nagy megkönnyebbülést jelentett, amikor a Beatles 1966. augusztus 29-én a turné utolsó állomásán, San Franciscóban lejött a színpadról. A pokoli hangulat nagyban befolyásolta a döntést, hogy az együttes többé nem vállalt nyilvános fellépéseket. Az utolsó show se a tervek szerint sikerült. A Candlestick Park befogadóképessége 42 500 fő, ám a Beatles koncertjére alig 25 ezren váltottak jegyet, még úgy is, hogy az utolsó pillanatban a jegyárakat elképesztőan alacsonyra vitték. Megint kérdéses volt, hogy megtartják-e egyáltalán a koncertet, Epstein ugyanis végzett egy gyors költségvetést, és kiderült, hogy mínuszban vannak. A többiek azonban erősködtek, hogy ez az utolsó koncert, úgyhogy este fél 10-kor a Beatles végül mégis elkezdett

játszani. McCartney megkérte Tony Barrow-t, hogy rögzítse az előadást. A kazetta azonban a kelleténél hamarabb lejárt, úgyhogy az utolsó dal, a „Long Tall Sally” csonkán maradt meg az utókor számára – kísértetiesen emlékeztetve arra, amikor pár hónappal korábban, utolsó angliai koncertjükön Epstein leállíttatta a kamerákat. A koncertet követően a Beatles azonnal repülőre szállt és Los Angelesbe utazott. A gépen hosszú perceken át csak némán ültek, aztán George Harrison törte meg a csöndet: – Na, hát akkor vége van. Már nem vagyok Beatle. A történtek utóhatásaként Lennon három évvel később a „The Ballad of John And Yoko” című Beatles-dalban a refrént egyenesen Jézushoz intézte, nem zárván ki, hogy ahogyan a dolgok állnak, még őt is keresztre feszítik. És föltehetően a vélt tiltakozások miatt mondta le a Jézus Krisztus Szupersztár című musical címszerepét, amelyet pedig Andrew Lloyd Webber és Tim Rice eredetileg neki szántak. Ki tudja, szándékosan-e vagy véletlenül, de úgy alakult, hogy Maureen Cleave, aki talán a legkevésbé tehet az egészről, az után a bizonyos családlátogatás után soha többet nem találkozott John Lennonnal.

The Fool On The Gellért Hill – a Beatles és a magyarok

Paul McCartney magyar kifejezéseket bifláz, Budapest, 2003. május 15. A Beatles magyar vonatkozású kapcsolódásai között időrendben elsőként Dezo Hoffmannt kell megemlítenünk. Külföldi források őt gyakran szlovákként vagy csehszlovákként emlegetik, ám az Együtt a Beatlesekkel című könyve 1992-es magyar kiadásának előszavából egyértelműen kiderül, hogy felvidéki magyarnak vallotta magát. Hoffmann Dezső néven született 1912-ben Selmecbányán. A trianoni békediktátumot követően családja Zsolnára költözött, a kis Dezső itt végezte iskoláit, majd Prágába került, ahol az újságírás mellett filmezéssel kezdett foglalkozni. A Twentieth Century Fox alkalmazásában külföldre ment, és többek között a spanyolországi polgárháború eseményeit fotózta és filmezte – közben az egyik nemzetközi brigád tagjaként a harcokból is kivette a részét. Bátorságból később sem volt nála hiány. Csehszlovákia megszállása után a Londonba emigrált csehszlovák kormánynál jelentkezett szolgálatra. Csatlakozott a brit királyi légierőhöz, több bevetésen vett részt. Így a normandiai partraszállásban is, ahol azonban olyan súlyosan megsebesült, hogy véglegesen leszerelték.

A háború után egy ideig saját üzlettel foglalkozott, aztán amikor az csődbe ment, a Record Mirror fotósa lett. Ekkor kezdett el celebeket és sztárokat fényképezni. Különösen portréi lévén lett híres – soha nem használt vakut, műteremben sem, amivel különleges és szokatlan fény- és árnyhatásokat ért el. Egyik ismerőse hívta föl a figyelmét 1962 nyarán az akkor még csak helyben híres Beatlesre. Hoffmann a hallottak alapján azonnal Liverpoolba utazott, és ő készítette el az első igazán profi, azóta már történelmivé vált fotókat a bandáról, még azelőtt, hogy első lemezük megjelent volna. Az együttműködés három esztendőn át tartott. Hoffmann rengeteg képet csinált a Beatlesről, műteremben és az életben ellesett pillanatokról egyaránt, amelyekért az együttestől és a menedzsmenttől soha nem kapott egy pennyt sem. Bevételei az újságoknak eladott fotók jogdíjaiból származtak. Kapcsolatuk akkor romlott meg, amikor Lennon részesedést kért tőle ezekből a pénzekből, mondván, Hoffmann egyike azoknak, akik belőlük élősködnek. Ezek után törvényszerű volt a szakítás. Hoffmann Dezső 1965-ig fotózta a Beatlest. Egyes források tudni vélik, hogy nagyjából ezzel egy időben Epstein magyar szabóval varratta meg a banda szürke, gallér nélküli egyenöltönyeit, amelyekben 1963-ban pompáztak. Al Brodax, a Beatles-dalokból készült animációs kisfilmek, majd a Yellow Submarine című egész estés rajzfilm producere mellett szintén magyar felmenőkkel büszkélkedhet Allen Klein. Apja Budapesten született, ahol hentesként dolgozott, majd a gazdasági világválság idején kivándorolt az Egyesült Államokba. Fia már itt látta meg a napvilágot 1931-ben. A minden hájjal megkent, rámenős és dörzsölt Allen Klein iskolái elvégzése után könyvelőként kezdett dolgozni, így került kapcsolatba a show business világával, amelyben öles léptekkel haladt előre. Az 1950-es évek végén már több előadó szerzői jogát birtokolta. 1965-ben a Rolling Stones egyik menedzsere lett, rá egy évre kivásárolta a másikat, az együttes ügyeit addig irányító Andrew Loog Oldhamet, és onnantól fogva ő lett Jaggerék egyetlen direktora. Miután Epstein meghalt, a Beatles saját kezébe vette üzleti ügyeit, ám a hozzá nem értésnek az lett a vége, hogy vállalkozásaik sorra megbuktak, és mind az együttest, mind az Apple céget csőd fenyegette 1969 elején. Sürgősen szakember után kellett nézniük. Paul McCartney felesége, Linda apját és fivérét, Lee és Jason Eastmant ajánlotta, a többiek leszavazták, és

Jagger ajánlása nyomán Allen Kleint választották a Beatles menedzserének (a vele kötött szerződést McCartney nem írta alá, erre hivatkozva tudta aztán másfél évvel később kitolni Kleint az Apple menedzsmentjéből). Bár a rajongók körében nincs túl jó híre, tény, hogy az anyagi összeomlástól Klein mentette meg a Beatlest és az Apple vállalatot, arról azonban nem tehet, hogy közben az együttes föloszlott, így ténykedését sokan összekötik a banda végével. Klein később, az 1970-es évek közepéig együtt dolgozott John Lennonnal és George Harrisonnal is. Temetésén 2009-ben Sean Lennon és Yoko Ono is megjelent. *** A Beatles először a Radio Luxembourg és a Szabad Európa Rádió adásain keresztül lett Magyarországon ismert. A hazai médiában egy ideig csak gúnnyal, iróniával, parodizálva, fogyatékosságokat és hibákat ecsetelve lehetett emlegetni őket. Mindez azonban legföljebb ideig-óráig tudott gátakat emelni a folyamatoknak. Noha a merev szocialista keretek között nem beszélhetünk a Nyugaton jelentkező Beatle-mániához akárcsak távlatokban hasonló jelenségről sem – amit amúgy a magyar média gúnnyal palástolt megszeppenéssel figyelt –, az 1960-as évek közepétől egyre többet került nálunk is szóba a Beatles. Nem utolsósorban annak révén, hogy az akkortájt induló és hamarosan elképesztő, máig tartó népszerűségre szert tevő magyar beatzenekarok külföldi slágerek részben halandzsanyelven való előadásával alapozták meg az egyetemi klubokban és az egyéb ifjúsági szórakozóhelyeken a jövőjüket, és repertoárjuk jelentős részét kifacsart és elferdített Beatles-dalok jelentették. Az együttes hatása mindazonáltal nemcsak a korabeli, már magyar nyelven írott beatdalokban érhető tetten, hanem a zenekarok arculatában is. Lehet csupán egybeesés, de például nem sokkal azután, hogy a Beatles sutba vágta öltönyét, és 1967-es, Sgt. Pepper’s Lonely Hearts Club Band című nagylemezén sujtásos-zsinóros egyenruhában pózolt, a „magyar Beatlesként” emlegetett Illés együttes szintén pszichedelikus – bár magyaros formai elemeket is tartalmazó – uniformisra cserélte addigi öltönyös színpadképét. Az évtized második felében pedig a hazai sajtó, így a Magyar Ifjúság című lap is egyre többet foglalkozott az együttes ügyeivel. Úgyhogy amikor 1968. március 25-én, majdnem négy évvel a világpremiert követően, az Angol

Filmnapok keretében a Tanács körúti Filmmúzeumban levetítették az A Hard Day’s Night című filmet, a fiatalok annak ellenére vágták, hogy miről van szó, hogy az alkotás akkor még Vidám fiúk címmel futott. Hogy kik is azok a „Bitliszek”, annyira tudott volt, hogy a mozielőadásra rendre hatalmas tömeg verődött össze – egyébiránt a jegyeket vásárlókat a rendőrök igazoltatták. (A film 1968. augusztus 22-én már Egy nehéz nap éjszakája címmel került be az országos mozihálózatba.)[3] Voltak olyan hazánkfiai is, akik élőben látták a Beatlest. A szerencsés kevesek közé tartozott Esterházy Péter, aki 16 évesen, egy németországi rokonlátogatás alkalmával eljutott az együttes 1966. június 25-ei, esseni koncertjére. Évtizedekkel később így mesélt az élményről Vámos Miklósnak az Alexandra Pódium színpadán: „Annyira fantasztikus volt, nem földi dimenziókban mozgott. Itthon is sokat hallgattam őket. (…) Az angol műveltségem innen van, a Beatlesből, meg a matematikai szakszövegekből.” (Esterházy Pápai vizeken ne kalózkodj! című kötetében szerepel egy John Lennon emlékére címet viselő novella. A könyv három évvel Lennon halála előtt jelent meg.) Mint arról már szó esett, Lennon az 1960-as évek végén belecsavarodott a politikába, és néhány esztendőn keresztül forradalmárt és mozgalmárt alakított. Ez a néhány esztendő konkrétan három évig tartott, és eleinte békedalokban és a békét hirdető happeningekben nyilvánult meg, majd Lennon politikai aktivitása különösen azután vált élessé, hogy átköltözött az Amerikai Egyesült Államokba. Akkor ugyanis megrohanták azok a radikális baloldaliak és anarchisták, akik a volt Beatle ismertségére és részben pénzére építve több akciójuba (tiltakozások, tüntetések, koncertek) berángatták. John Lennon élénkülő politikai tevékenységére a titkosszolgálatok, sőt a kormányzat is fölfigyelt, az FBI aktát nyitott róla, amely eljutott a nagy hatalmú igazgató, J. Edgar Hoover asztalára is. Mindennek tetejébe az 1971es választási időszakban Lennon személye Nixon elnököt is foglalkoztatta, lévén hogy a fiatalok körében a demokraták vezettek, Lennon pedig olyan figurának tűnt, aki képes milliókat is mozgósítani. Az 1968-as Nobby-ügy óta Lennon priuszosnak számított angliai kábítószerügyei miatt, ami a politikai akadályokon túl külön is megnehezítette letelepedését. Személye pártcsatározások tárgya lett: míg a kormány a bevándorlási hivatalon és lejárt tartózkodási engedélyén keresztül próbálta megfogni, addig az ellenzék azt vetette a republikánusok szemére, hogy politikai okok miatt hurcolják meg a Lennon házaspárt.

A helyzet azután rendeződött, hogy Lennont figyelmeztették ügyvédei: amennyiben véglegesen le szeretne telepedni az USA-ban, szakítania kell szélsőbalos barátaival. Miután ez megtörtént, majd 1975-ben a demokraták megnyerték az elnökválasztást, Lennon megkapta a zöld kártyát. A rendszer olyannyira megbocsátott neki, hogy Jimmy Carter beiktatójára meghívót is kapott. A fentiek bőségesen elegendőnek bizonyultak ahhoz, hogy Lennonra a szocialista táborban, így Magyarországon is ráhúzzák a baloldali békeharcos szerepét. Mindez javában hozzájárult a Beatles hazai hivatalos reputációjához. Olyannyira, hogy 1970-től már nemcsak a maszekok által viaszba préselt és kapualjakban árult lemezeket lehetett kapni, hanem a hivatalos magyarországi kereskedelmi forgalomba is bekerültek Beatleslemezek, mégpedig az EMI indiai leányvállalata, a Dum Dum Records által nyomottak, elsőként az A Collection Of Beatles Oldies című válogatás, illetve az Abbey Road. Annak pedig, hogy miért pont a Dum Dum Records által préselt korongok érkeztek Magyarországra, egyszerűen az volt az oka, hogy a kétoldalú kereskedelmi egyezmények révén Indiából egyszerűbb volt lemezeket importálni, mint egyenesen Nagy-Britanniából vagy más nyugati államból. Hasonló módon jutott el hozzánk 1975 végén John Lennon Shaved Fish című válogatáslemeze. Az eredeti borítót – amelyen egy pucsító meztelen nőt ábrázoló rajz is szerepel – lecserélték, és a direkt a magyar piacra nyomtatott, csupán szöveget tartalmazó tasakon föltüntették a dalok címeit magyar fordításban is. (Valahogy úgy, ahogy a korabeli magyar poplemezeken a számok angolra és oroszra fordított címeit.) A „Give Peace A Chance” mellett például az „Őrizd a békét” cím szerepel – föltehetően már az 1970-es évek közepén ezzel a magyar szöveggel („Őrizd a békét / És dalolj velem / Őrizd a békét / Hogy béke legyen”) énekelték Csillebércen és Zánkán, valamint a KISZ-táborokban. 1981-ben a Hungaroton megszerezte három Beatles-album licenszét, és magyar kiadásban is megjelent a Please Please Me, az A Hard Day’s Night és a Yellow Submarine. Noha a Yellow Submarine már két évvel a világpremiert követően bekerült a hazai mozikba, a második Beatles-játékfilm csak 14 év késéssel, 1979. augusztus 2-án került föl – érthető módon már csak – a Filmmúzeum műsorára, és meglehetősen negatív kritikákat kapott. Közben a Magyar Televízió 1977-ben és 1978-ban bemutatta az A Hard Day’s Night

szinkronizált változatát, 1977-ben pedig a Yellow Submarinét. (A Help! megint csak késéssel, 1993-ban jelent meg először a magyar királyi tévé műsorában.) A másik két Beatles-filmet (Magical Mystery Tour, Let It Be) az 1982. december 13. és 17. között a Budapest Sportcsarnokban megrendezett Beatles-héten vetítették először és mindmáig utoljára Magyarországon. 1969-ben napvilágot látott az első, mára kultikussá vált, több kiadást megért magyar Beatles-monográfia is Ungvári Tamás esztéta, irodalomtörténész, író tollából. A Beatles-bibliát megjelenése pillanatában elkapkodták, tömegek álltak sorba érte, és könyvesbolti kirakatokat törtek be miatta. Az 1980-as években a Magyar Rádió is aktivizálta magát Beatles-ügyben. Először leadta sorozatként az együttes összes hivatalosan megjelent felvételét – köztük az 1977-ben félhivatalosan kiadott, 1962-es hamburgi kocsmaműsort is –, majd egyik munkatársuk, a később az egyik hazai fan club vezetőjévé vált Molnár Gábor lelkesedése nyomán tematikus műsorokat indított előbb különleges Beatles-felvételekből, később az amerikai kiadású Beatles-lemezekből, az évtized végén pedig a kalózkiadásokon megjelent felvételekből. Bár jelen fejezetben nem célunk a teljes magyarországi Beatles-rajongói szcéna föltérképezése, azt azért érdemes itt és most megemlíteni, hogy 2015 májusában az egri Hotel Korona alsó szintjén (az Abbey Road analógiájára) Egri Road néven megnyílt a Magyarországon első, a kontinensen második állandó Beatles-múzeum, a fentebb említett Molnár Gábor, valamint Peterdi Gábor irányítása alatt. (Nem feledkezve meg közben az évek óta meglévő, Fehér Attila gyűjtő kollekcióját bemutató Beatles-kiállításról Mernyén.) A The Blackbirds és a The Bits együttesek révén pedig hazánk immáron két, nemzetközileg is jegyzett Beatles cover banddel (azaz a Beatles dalait hangjegyről hangjegyre, tehát nem földolgozásban játszó zenekarral) is büszkélkedhetik. *** Az állambiztonsági iratok tanúsága szerint 1980. december 10-én a reggeli órákban ismeretlenek az alábbi, kézzel írott cédulát helyezték el a budapesti I. István Gimnázium kapuján: „Aki egy csokor vagy egy szál virágot szeretne letenni John Lennonért,

jöjjön december 10-én szerdán 14:30–14:45 között a 15-ös busz Szabadság téri megállójánál lévő parkba!” Tíz évvel a rendszerváltás előtt vagyunk. Bár egyre többen sejtik, sőt egyenesen tudják, hogy a rendszer vesztésre áll, laikus szemmel nézve a szocializmus még megdönthetetlennek látszik. Az utcai politizálás tiltott dolog, gyülekezni, csoportosulni ugyancsak tilos, és ez bizony – baloldali békemozgalmár ide, a munkásosztály hőse oda – John Lennon híveire is vonatkozik. Nem véletlen tehát, hogy a felhívásra a rendőrség is felfigyelt, és a megjelölt időben a Budapesti Rendőr-főkapitányság emberei is megjelentek a helyszínen, ahol öt személyt igazoltattak – közöttük ma országosan ismert és elismert személyeket (például Márton Andrást, a KFT együttes dobosát, aki 10 évvel később először adta közre Magyarországon a Beatles valamennyi dalszövegét angolul, valamint saját fordításában magyarul). Ők a faggatózásra elmondták, hogy zenészek, és csupán megemlékezni szeretnének a két nappal korábban New Yorkban meggyilkolt volt Beatle-ről. A rendőröket ez nem hatotta meg, a tevékenység abbahagyására szólítottak föl, és miután a megemlékezők távoztak, a helyszínen este hét óráig rendőri megfigyelő szolgálat működött elrettentés céljából. Az öt személy közé tartozott a KFT egy másik tagja, Bornai Tibor is, akinek emlékei szerint két nappal később valamennyiüket bevitték a rendőrségre, ahol fél napon át kihallgatták őket. – Rám az eset utóbb semmilyen szemmel látható kihatással nem volt – mesélte e sorok írójának Bornai. – Csak féltem, hogy nem kapok útlevelet (kaptam), féltem, hogy nem léphetek fel (felléphettem), és lehet még sorolni. Ez volt az egyik módszerük. Éreztetni, hogy vannak és szemmel tartanak. A Lennonra megemlékező eseménysorozat mindazonáltal ezzel még nem ért véget. Két nappal később a budapesti belvárost ismételten cédulák lepték el. A hatóságok összesen 21-et tudtak begyűjteni, de könnyen elképzelhető, hogy az akció nem volt teljes körű. Ezeket a cédulákat is kézzel, mégpedig fekete filctollal írták szorgos kezek, és ez állt rajtuk: „Aki szerette, tisztelte John Lennont, 1980. december 13-án, szombaton 16:30-kor jöjjön a Hősök terére, a szoborhoz!”

Némelyiket, egész pontosan hármat eme, ugyancsak kézzel írott felirattal egészítettek ki: „Várjatok ránk, mert mink a Filmmúzeumnál gyülekezünk!” Az előzetes nyomozati eljárás során a rendőrség megállapította, hogy a feliratokat nem ugyanaz a kéz követte el, illetve minden jel szerint az előzőnél nagyobb megmozdulás van kibontakozóban. Nem véletlen, hogy ide már nagyobb létszámú rendőrt vezényeltek. Ahogy a korabeli állambiztonsági ügyirat büszkén fogalmazza: „Az operatív közrendvédelmi állományból alakult akciócsoport tagjai udvarias felszólításokkal és igazoltatásokkal akadályozták meg széles körű csoportosulás kialakulását”. Az első rendőri akcióra a Filmmúzeum előtt került sor – föltételezhetően azért választották a szervezők ezt a helyszínt, mert egy évvel korábban ebben a Tanács körúti moziban vetítették a Beatles Help! című filmjét. Itt 15-20 fő jelent meg. Ennél jóval többen, mintegy 200-an tűntek föl a Hősök terénél. Többen gyászszalagot viseltek, és a rendőri felszólításokra, illetve igazoltatások hatására a Millenniumi emlékműtől átvonultak a jugoszláv nagykövetség épülete elé. (Veszélyes helyszín, 1956 novemberében ide menekültek a Nagy Imre-kormány tagjai.) Ott újabb rendőri intézkedés foganatosult, aminek hatására a tömeg jelentős része föloszlott. Egy kemény mag azonban együtt maradt, és a Népköztársaság útján (ma: Andrássy út) elindultak a November 7. tér (ma: Oktogon) felé. A rendőri jelentés szerint a forgalmat nem akadályozták, úgyhogy föltehetően a szervizúton vagy a járdán haladtak. Ketten „John Lennon” feliratú drapériát vittek, valaki gyertyát égetett – hogy ez menet közben miként volt lehetséges, arra a jelentés nem tér ki –, és mindeközben (a belügyi ügyirat megfogalmazása szerint) „a Beatlesek egyik számát, a »Védjük a békét« énekelték”. Létszámuk egyre nőtt, kíváncsiskodók csapódtak hozzájuk, akikkel együtt egészen a Vörösmarty térig meneteltek, s ott a közelgő karácsony miatt fölállított fenyőfát körbeállva ismét elénekelték a fenti dalt. Majd jelentős részük szétszéledt, ám a legkitartóbbak a Váci utcán elmentek egészen a Felszabadulás térig (ma: Ferenciek tere), ahol végérvényesen föloszlottak. Ám a rendőri szervek ekkor se dőlhettek nyugodtan hátra. December 15-én, azaz egy héttel Lennon halála után ismeretlen személy újabb kézzel írott feliratot helyezett el, ezúttal a Vörösmarty téri cukrászdával szembeni hirdetőoszlopra. A felirat újabb részvétfelvonulásra szólított föl,

megint csak a Szabadság térre, 17-én 15:30-ra. Az ügyben rendőri intézkedés történt, a feliratot eltávolították. Ennek ellenére a szóban forgó helyen és időben mégiscsak megjelent mintegy 20-25, a hivatalos becslések szerint 14-16 év körüli fiatal. „Volt, aki John Lennon nagyított, színes fényképét transzparensként vitte magával – írja az állambiztonsági jelentés –, néhány leány egy-egy szál virággal jelent meg.” A rendőrségnek szemet szúrt 5 „feltűnő öltözetű, rendetlen külsejű” egyén, akiket igazoltattak. Mint kiderült, 3-an segédmunkások, 2-en betanított munkások voltak. A hatóságok fölszólítására elhagyták a helyszínt. A hivatalos szervek előzetesen tájékoztatták a várható eseményekről a Kommunista Ifjúsági Szövetség (KISZ) Budapesti Bizottságát, ahonnét „lebeszélő ifjúgárdisták” érkeztek, ám az ő fellépésükre és ténykedésükre már nem volt szükség. *** 1986. március 14-én döbbenetesen nagy tömeg, 15 ezer fő jelent meg Yoko Ono budapesti koncertjén, a Hungexpo „A” pavilonjában. A közönség létszámán leginkább a művésznő lepődhetett meg – 1969, azaz a Lennonnal való első fellépése óta tartó zenei pályafutása során ugyanis minden bizonnyal ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor telt ház előtt játszott (leszámítva a Lennonal közös, 1972-es két New York-i koncertet a Madison Square Gardenben). A turné az egy évvel korábban megjelent Yoko Ono-nagylemez címe nyomán a Starpeace nevet kapta, utalásként Ronald Reagan amerikai elnök elhíresült csillagháborús programjára. Bár a lemez viszonylag szerény kritikai elismerésben részesült, Yoko Ono koncertkörútra indult vele. (Ne legyünk igazságtalanok, voltak, akik dicsérték, a Rolling Stone magazin kritikusa például egy új, 52 éves popsztár megszületéséről értekezett, és a New York Times is sietett leszögezni, hogy ez Yoko Ono valaha volt legjobb albuma, egészen egyedi módon ötvözi benne a művészetet a hagyományos poppal.) Yoko Ono magyarországi koncertjét 1986. február elején jelentette be az Országos Béketanács. A rendezvény nem kizárólag a néhai Beatle özvegyének föllépését jelentette, hanem egy nagyszabású – a jelző természetesen szocialista keretek között értendő – fesztivált, ahol magyar előadók, így az East, a Kormorán, Varga Miklós és Deák Bill Gyula is

játszottak, a nemzetközi békeév jegyében. Egyébként nem a budapesti volt az egyetlen helyszín a szocialista államokban: Yoko Ono az Európát és ÉszakAmerikát érintő turné során Varsóban és Ljubljanában is koncertezett, de másutt nem fogadta ekkora tömeg és lelkesedés. Mint ahogy ez volt az egyetlen állomás is egyben, ahol Yoko Ono elénekelte az „Imagine”-t (a „Give Peace A Chance” mellett). Ez a felvétel bónuszként fölkerült a Starpeace album 1997-es CD-kiadására is. A koncerten Yoko Ono szavait egy hölgy fordította. Tizenhét dal hangzott el, köztük Yoko Magyarországon talán legismertebb dala is, a „Kiss Kiss Kiss”, amely Lennon „(Just Like) Starting Over” című dalával közös kislemezen jelent meg, és Lennon halálát követően a magyar piacon relatíve nagy számban adták el. A budapesti koncertről a magas nézőszám okán nyugati lapok is beszámoltak. A Los Angeles Times tudósítója némi gúnnyal kiemelte, hogy Yoko Ono még mindig azon lovagol, hogy „give peace a chance”, és a 15 ezer fő előtt, eredetileg kulturális és vásárlással kapcsolatos eseményekre használatos, futballpálya-méretű, sötét csarnokban megtartott koncertjén kijelentette, hogy „mint John is mondta egykor, összefogással békét lehet teremteni a világban”. (Hogy a „kulturális” szó használata fricska akart-e lenni, azt csak a tudósító tudná megmondani.) A budapesti helyszín kiválasztásában nyilvánvalóan szerepe volt annak is, hogy Ono ekkor már a magyar származású belsőépítésszel, Samuel Havadtoyjal élt. A pár az elkövetkező évtizedben sok időt töltött Magyarországon. Mindazonáltal nem ez volt Yoko Ono első budapesti látogatása. 1981-ben, fél évvel korábban már megfordult a magyar fővárosban. Az akkor történtekről harminckét évvel később Móczán Péter, a progresszív zenét játszó East együttes vezetője így emlékezett meg egy interjúban: „– Ő [azaz Yoko Ono] ’81 nyarán jött Magyarországra, ami tudomásunk szerint az első külföldi utazása volt Lennon halála után. Ez a kint élő magyar barátja, a festő és lakberendező Havadtőy Sámuel ötlete volt, akinek a régiségboltjába jártak Lennonnal. Ő hozta el Yokót Budapestre, akinek addigra már voltak tervei a saját zenei karrierjéről, és úgy képzelte el, hogy majd Kelet-Európában gyűjtöget inspirációkat ehhez, mi pedig pont akkor voltunk a Rottenbiller utcai stúdióban. Ez egy lepusztult bérházban volt, ahol a keverőhelyiség a belső udvarra nézett, én pedig pont láttam, ahogy jön át Yoko Ono az udvaron, és azt hittem, rosszul látok. Pár perc után viszont

tényleg feljöttek, váltottunk néhány nagyon udvarias mondatot, aztán kellett neki mutatnunk valami zenénket, bár még nagyon kezdetleges stádiumban voltak a felvételek. Majd pár nappal később adott Yoko egy fogadást a Hiltonban, ahol Bródy János, Koncz Zsuzsa, Zorán és még pár nagy név mellett meghívott engem is mint a zenekar vezetőjét. De megérte az a kis feszengés, mert kaptam tőle a Double Fantasy lemezből egy aláírt példányt, meg a lemeze plakátját, ami itt van kint a falon. – És megtalálta nálatok a keresett inspirációt? – Azt nem tudom, de amikor Yoko Ono ’86-ban fellépett Budapesten, akkor bennünket választott előzenekarnak. A BNV nagy csarnokában tartották, és eljött vagy húszezer ember, óriási tömeg volt. De ott már nem is találkoztunk egyáltalán, mi is csak akkor láttuk, amikor felment a színpadra.”[4] A Móczán által emlegetett pár nagy név Csatári Bencének a Kádár-kori poptörténetre vonatkozó kutatásai szerint az említetteken kívül a zenész Kóbor János, Bereményi Géza és Presser Gábor mellett a Világ Ifjúsága és az Ifjúsági Magazin újságírói voltak. A találkozóról, illetve Yoko Ono magyarországi lemezfelvételének terveiről a Magyar Hanglemezgyártó Vállalat vezetőin keresztül a hazai kormányzati szervek is értesültek. Ekkor még miniszteri szinten. Három évvel később viszont már magának Aczél Györgynek, a szocialista kultúrpápának a fülébe is eljutott, hogy az özvegy a New York-i magyar konzulátuson kereszül néhai férjének tizennégy rajzát fölajánlotta elárverezésre, ama szándékkal, hogy a bevételeket fordítsák az akkor tervbe vett új Nemzeti Színház fölépítésére. Aczél jóváhagyta az elképzelést, mondván, a képeket úgyse Magyarországon fogják megvásárolni, a befolyt összeg viszont jelentős lehet. Yoko Ono első budapesti kiállítása 1993 márciusában nyílt meg. Másfél évvel később a budai Várban található Ludwig Múzeum adott helyet a John Lennon rajzaiból álló vándorkiállításnak, ahol azok a grafikák is láthatóak voltak, amelyeket 1968-ban a londoni rendőrség pornográfia vádjával elkobzott. Yoko Ono ezt követően Galéria’56 néven műkereskedést működtetett a Falk Miksa utcában – ahol 1998-ban újabb Lennon-rajzokat mutattak be, a kiállításból befolyt bevételt pedig a Tűzoltó utcai gyerekklinika számára ajánlották fel –, illetve lakása is volt Budapest belvárosában. A Ludwig Múzeum gyűjteményébe pedig bekerült az a legendás, csupa fehér bábból álló sakk-készlet is, amely 1966-ban készült, Játssz bizalommal! a címe, és fölbukkan az Imagine című Lennon-album

forgatásáról készült werkfilmben, illetve Andrew Solt 1988-as Imagine: John Lennon című filmjében. Yoko Ono és Budapest kapcsolata akkor szakadt meg, amikor Lennon özvegye 2003-ban szakított Havadtoyjal. Ono akkor eladta budapesti ingatlanjait, és azóta nem is járt a magyar fővárosban. *** 1993 februárban Paul McCartney újabb világ körüli koncertkörútra indult. A turné a New World Tour nevet kapta, és némiképp egybeesett az Off The Ground című album megjelenésével, amelynek dalai ily módon fölkerültek a repertoárba. Az időzítés meglepő volt, hiszen még nem olyan régen ért véget az előző, 1989–90-es, másfél éven át tartó monumentális Get Back turné, és akkor még nem tudhattuk, hogy eljön az az idő, amikor McCartney jószerivel évenként jelentkezik újabb és újabb körutakkal. A Get Back sorozatot megelőzően legutóbb tíz évvel korábban kezdett hasonló vállalkozásba, úgyhogy a New World Tour esetében a két év kihagyás alig jelentett valamit. A turné Milánóból indult, és több európai helyszín mellett Észak- és DélAmerikát, valamint Ázsiát érintette. 1993 nyarán komolyan fölvetődött, hogy Budapesten, a Népstadionban is lesz egy koncert. A jegyeket még nem kezdték el árulni, de a különféle promóciós cégek már számoltak vele és hirdették is. A legvalószínűbb dátumnak szeptember 7. vagy 8. tűnt, ezek a napok a bécsi és müncheni fellépések közé estek. A dolog végül ennél a pontnál elakadt és meg is állt – föltehetően nem volt olyan koncertszervező, aki a magyarországi gazdasági nehézségek közepette merte volna vállalni a hatalmas költségeket (McCartney-hoz hasonló gigasztárként elsőként a Rolling Stones érkezett Budapestre 1995 nyarán). Sir Paul végül 1993. szeptember 5-én és 6-án Bécsben két koncertet adott, ezeken magyar nézők is voltak. (Mint ahogy 1989. október 20–21–22-én Münchenben is.) A New World Tourt megint hosszabb szünet követte. McCartney előbb a Beatles dobozban maradt felvételeit megjelentető, illetve az együttes történetét végre a tagok szemszögéből elbeszélő Anthology projekten dolgozott, azután a felesége betegeskedett, majd meg is halt. 2002 tavaszán indult újra koncertkörútra, először az Egyesült Államokba, aztán 2003-ban a világ számos más pontjára is.

A Back In The World turné keretében pedig megérkezett Budapestre, a nem sokkal korábban átadott, Papp Lászlóról elkeresztelt Budapest Sportarénába. A koncertet 2003. május 15-én tartották, nagyjából úgy, ahogyan tíz évvel korábban lett volna: a bécsi és a müncheni fellépés között. A turné számos állomását már korábban bejelentették, így a május 14-i bécsit is. Ez volt az oka, hogy a bécsi koncerten is számos magyar jelen volt, hiszen amikor a jegyeket megvették, még nem lehetett tudni a budapesti koncertről. A korabeli hírek szerint egyébként McCartney akart leginkább a magyar fővárosban játszani, ő jelentkezett be a hazai szervezőkhöz. Ezt McCartney később nem erősítette meg, de nem is cáfolta, egy televíziós interjúban diplomatikusan úgy fogalmazott, hogy mindig szeret olyan helyeken föllépni, ahol korábban még nem, szeret új országokat, népeket és nyelveket megismerni, úgyhogy kíváncsi volt a magyarokra is. Mindenesetre ez volt az első alkalom, hogy egy Beatle a hajdani Vasfüggöny mögötti országok egyikében koncertezett (a Wings 1976. szeptember 21-én játszott Zágrábban, ám a hajdani Jugoszlávia nem volt a Vasfüggöny mögött, el nem kötelezett országként tartották számon). McCartney a bécsi koncertet követően magánrepülőgéppel, a 2003. május 14-ről május 15-re virradó éjszaka érkezett Budapestre. Néhány rajongó kiszimatolta, melyik szállodában lesz elszállásolva, és éjjel fél kettőkor – más források szerint hajnal háromkor – ott voltak, amikor a Sir Pault szállító fekete, elsötétített ablakú limuzin begördült a hotel elé. Nekik szerencséjük volt: McCartney mind a nyolcuknak adott autogramot. Ellentétben a következő nappal, amikor hiába várták már több százan összeverődve, csak integetett, majd beült az autóba, amely a Sportarénába szállította őt. Előtte, a nap folyamán a Margitszigeten biciklizett, azután interjút adott a TV2 Aktív című műsorának, Somogyi Dórának, akinek egyebek között elmondta, hogy reggelente Chopint szokott hallgatni, este pedig, miközben a feleségével (akkor éppen Heather Millsszel) vacsorázik, romantikus zenét, főleg Frank Sinatrát – de egyébként a hiphopot és Eminemet is szereti, és a beszélgetés végén táncra is perdült a műsorvezetővel. Találkozott Medgyessy Péter miniszterelnökkel, akitől furulyát kapott ajándékba. Délután öt óra felé érkezett a Sportarénába. Az őt fotózó Gordon Esztertől magyar kifejezéseket tanult, amelyeket, részben a padlóra ragasztott papírlapokról olvasva, elsütött a koncerten, tökéletesen ejtve például a „Budapest” szót (nem úgy, mint az 1971-es „Monkberry Moon Delight” című dalában, amelyben fölbukkan egy

Billy Budapest nevű figura). A nézőket fél hétkor kezdték beengedni, McCartney háromnegyed kilenckor kezdett játszani. A show több mint két és fél órán át tartott, a közönség rendkívül lelkesnek bizonyult, végigtombolta és -énekelte a programot. Később elterjedt, hogy McCartney valahol azt nyilatkozta, hogy az egész turnén messze a magyar közönség volt a legjobb, ám ezt egyik forrás sem erősítette meg. Egyes magyar lapok megemlítették, hogy McCartney számára bizonyára szokatlan volt, hogy nem telt ház előtt játszott, sőt könnyen lehet, hogy pályafutása alatt ez volt az egyetlen, amikor foghíjasak voltak a lelátók – nos, jelen sorok szerzője volt olyan Paul McCartney-koncerten a világ más pontján, ahol ugyancsak maradtak szabad helyek a nézőtéren. Egyébként a jegyárak magyar viszonylatban magasnak, a nyugati árakhoz képest alacsonynak számítottak. A koncerten 37 dal hangzott el, két ráadással, illetve a közönség elénekelte a „Yellow Submarine” refrénjét, amit McCartney gitáron kísért. A műsor a turné többi állomásához hasonlóan a Beatles megaslágereire épült, megspékelve olyan dalokkal, amelyeket a Beatles élőben nem játszott, többnyire azért nem, mert a stúdióévek időszakára estek: „Hello Goodbye”, „Getting Better”, „Blackbird”, „You Never Give Me Your Money”, „The Fool On The Hill”, „Two Of Us”, „She’s Leaving Home”, „Birthday” (egyébiránt 1963-ban egy, a jövőt firtató kérdésre McCartney azt válaszolta, hogy el nem tudja képzelni, hogy negyvenéves korában is a „From Me To You”-t játssza egy színpadon; na de hát Mick Jagger is nyilatkozott annak idején hasonlót a „Satisfaction” kapcsán). A maradékot a Wings dalai tették ki, azaz McCartney hetvenes évekbeli szerzeményei, illetve az akkor aktuális Driving Rain album pár dala – érdekesség, hogy se a nyolcvanas évekhez, se a kilencvenes évekhez nem nyúlt. A koncert a többi helyszínhez hasonlóan azzal zárult, hogy a nézők ovációja mellett McCartney behozta és meglengette az adott ország zászlaját, jelen esetben a magyar trikolórt. Ez a kép került a show hanganyagának dupla CD-n (Hello Goodbye Budapest), a Pangea Records nevű kalózkiadó gondozásában megjelent kiadványára is. „Ennyi odafigyelést, ennyi emberi gesztust eddig soha egyetlen világsztártól sem kaptunk – írta a koncertről írott beszámolójában a Népszabadság zenekritikusa. – Még ha azt a ráadás előtti magyar zászlós

kirohanását túlzásnak is éreztem. De ennyi belefért, mint ahogy sok minden belefért ebbe a százötven percbe. A kezdeti csúszás, a felesleges bevezető »misztériumjáték«, a gyakorta giccsbe hajló színpadkép, a helyenként kásás hangzás. Csak azok a kort és életművet nem tisztelő magas hangjegyek ne lennének! – sóhajtoztam azért magamban, mert ott nagyon lehetett érezni az idő múlását, a hang kopását. De a lendület, az akarat, a közönségvágy és a hangulat mindezt mindig helyrebillentette, és az összkép a végén egyértelműen pozitív volt. És nyugodtan kijelenthetjük, Sir Paul budapesti fellépése valóban olyan lett, mint aminek sokan várták: poptörténelmi esemény.” Paul McCartney másnap autóból várost nézett, tett még egy bringakört a Margitszigeten, majd május 16-án este elhagyta Budapestet. *** Ringo Starr 1989-ben új bandájával, az All Starr Banddel (amelynek a fia, Zak is tagja volt) koncertkörútra indult az Egyesült Államokban. A fellépések során valamennyi olyan Beatles-dalt előadták, amelyet annak idején Ringo énekelt. Az együttes mind a mai napig létezik. Stúdiólemezt ebben a formában nem készítenek, a gyakran változó összeállás kizárólag a turnékra vonatkozik. A bandának egyébként egy időben Gary Wright, Billy Preston és Jim Keltner is tagja volt, valamint Hamish Stuart, aki korábban Paul McCartney-val dolgozott együtt. 1990 októberében jelent meg az első lemezük, ezt azóta számos CD és DVD követte. Mind koncertfelvételt tartalmaz. Az All Starr Band ízig-vérig nosztalgiazenekar, öregfiúk-banda. Új számokat nem ír és nem készít, Ringo Starrnak a Beatles-időkből és a szólólemezekről való, jobbnak számító dalait játssza, megspékelve olykor a tagok egyéb szólódalaival. A 2011-es turné június 4-én kezdődött. A banda június 28-án érkezett Budapestre, alig pár órával a szintén a Sportarénában tartandó koncert kezdete előtt. Ugyanakkor nem ez volt Ringo első látogatása Magyarországon. 1972. február 27-én Budapesten, a Hotel Intercontinental Szállóban ünnepelte 40. születésnapját Elizabeth Taylor, a férje, Richard Burton és 90 meghívott celeb társaságában. A parti díszvendégei Rainer monacói herceg és felesége, Grace Kelly Oscar-díjas amerikai színésznő voltak, részt vett rajta Ringo Starr, Victor Spinetti, aki három Beatles-filmben is szerepelt, továbbá

mások mellett Susannah York, Michael Caine és Raquel Welch színészek. Caine egyébként a barátnőjével, későbbi feleségével, Shakira Baksh modellel, valamint Ringóval és feleségével, Maureen Coxszal közösen utazott. A londoni Heathrow repülőtéren több fotó is készült a négyesről, amint készülnek beszállni a Budapestre induló járatra. A Magyar Távirati Iroda tudósítása szerint „a világhírű vendégek ekkor ismerkedtek meg a magyar konyha nevezetességeivel: a házi sült kolbásszal, a marhapörkölttel, a gulyáslevessel, a magyar ételek premierje várakozáson felül sikerült, a világsztárok közül többen útravalót kértek a finomságokból, mások pedig felírták a recepteket is. A vendégek vasárnap a szálloda csárdaéttermében, teljesen zártkörűen folytatták az ünnepséget, majd este az első emeleti Bellevue étteremben került sor a gálavacsorára, 160 meghívott jelenlétében. A háromezer luftballonnal díszített étteremben köszöntötték a hatalmas, 40 szál gyertyával ékesített tortával a világhírű filmcsillagot és a 17. születésnapját ünneplő Christopher fiát, a hangulatos ünnepségen a badacsonyi rizling és a villányi burgundi jelentette a külföldiek számára a legkellemesebb meglepetést. Szabadidejükben a főváros nevezetességeivel, köztük a Szépművészeti Múzeum és a Vendéglátóipari Múzeum kiállításával ismerkedtek a vendégek. Grace Kelly pedig még Keszthelyre is leruccant.” Az MTI egyébként számos fotót készített, ezeken Ringo és Maureen is több helyütt látható. Állítólag Ringo interjút is adott a Magyar Távirati Irodának, azonban ez akkor nem került be a médiába, és azóta se került elő. A hivatalos tudósításban nem szerepelt az a botrány, amelyről írásos forrás nem maradt fent, visszaemlékezések azonban beszámolnak róla: hajnalban Ringo Starr és Richard Burton verekedésbe keveredett, és a magyar rendőrséget is kihívták. Ringo harminckilenc évvel később tért vissza Budapestre, és ha lehet ilyet mondani, még rosszabbul – mi több, sokkal rosszabbul – járt, mint Paul McCartney. Koncertjére a jegyeket kora tavasszal kezdték árulni, ám már akkor látszott, hogy roppant kevés fogy: az első kampányt követően olyan plakátok kerültek az utcákra, amelyek a Beatles Abbey Road című lemezének borítóját ábrázolták, bekarikázva rajta Ringót. A koncert előtt a szervezők kénytelenek voltak radikális lépésre szánni magukat: a Sportaréna küzdőterét megfelezték, a színpadot középre húzták, a mögötte lévő részt letakarták, azt a kevéske nézőt pedig a jegyek eredeti számozását fölülírva átültették. McCartney-val ellentétben Ringo nemigen próbálkozott a magyar szavakkal. Előzenekar nem volt, a show negyedórával a meghirdetett időpont

után, negyed kilenckor kezdődött, és két órával később véget ért. Az előző évtizedek hagyományaihoz híven ez se Ringo Starr-, hanem All Starr Bandkoncert volt, ami azt jelentette, hogy a zenekar minden tagja alaposan kivette belőle a részét – az ex-Beatle (aki hol a színpad elején táncolva, hol a dobok mögött énekelt) időnként nem is volt a színpadon. A legnagyobb lelkesedést természetesen az eredetileg is Ringo szólóénekével lemezre vett régi Beatlesdalok váltották ki („Honey Don’t”, „I Wanna Be Your Man”, „Yellow Submarine”, „Boys”, „Act Naturally”, „With A Little Help From My Friends”). Ezektől alig maradtak le Starr szólóslágerei („It Don’t Come Easy”, „Choose Love”, „The Other Side Of Liverpool”, „Peace Dream”, „Back Off Boogaloo”, „Photograph”), és a közönség dicséretére legyen mondva, hogy a többi bandatag saját nótáit is kellő ovációval fogadta, habár ezekben a percekben az ülőhelyeken azért lehetett látni pár bóbiskoló arcot. Ráadás se volt – hacsak a néhai nagy zenésztárs, John Lennon világhírű dalának („Give Peace A Chance”) a végén elénekelt refrénjét nem tekintjük annak. Végtére is rendben volt minden. Ringo és sztárjai azt hozták, amit várni lehetett tőlük: egy kellemesen profi, jó hangulatú koncertet. Ringo ugyanakkor tartotta magát ahhoz az évekkel korábban tett elhatározásához is, miszerint nem ad autogramot, noha a rajongók megkörnyékezték. Másodjára alig pár órát tartózkodott Budapesten, a koncert után azonnal el is hagyta a magyar fővárost. Talán az itteni két látogatás szép élményeket adott neki, és ezért tűnik föl 2015-ös Postcards From Paradise című dalának klipjében egy budapesti képeslap is.

BIBLIOGRÁFIA

A Beatles tagjai a távol lévő John Lennon helyett annak a Yellow Submarine c. rajzfilmhez készített képmásával pózolnak 1968 júliusában

Könyvek Baird, Julia–Giuliano, Geoffrey: John Lennon, my brother (London, 1988) Bánosi György–Horváth Endre–Tihanyi Ernő: B mint Beatles (Budapest, 1993) Bánosi György–Tihanyi Ernő: Beatles zenei kalauz (Budapest, 2001) Bennahum, David: In their own words – The Beatles after the break-up (London, 1991) Boyd, Pattie: Wonderful today (London, 2007) Bradányi Iván: Richard és Elizabeth (Budapest, 1992) Csatári Bence: Az ész a fontos (Budapest, 2015) Doggett, Peter: You never give me your money (London, 2009) Gambacini, Paul: The McCartney interviews (London, 1976) Goldman, Albert: The lives of John Lennon (New York, 1988) Harrison – by the editors of the Rolling Stone (New York, 2002) Harry, Bill: The ultimate Beatles encyclopedia (London, 1992)

Hoffmann, Dezo: Együtt a Beatlesekkel (Budapest, 1992) Jasper, Tony: Paul McCartney and Wings (London, 1977) John Lennon saját szavaival (Budapest, 2004. Fordította Romhányi Török Gábor) Koltay Gábor: John Lennon 1940–1980 (Budapest, 1981) Lennon, John: The John Lennon Letters (London, 2013) Lewisohn, Mark: The complete Beatles recording sessions (London, 1988) Lewisohn, Mark: The complete Beatles chronicle (London, 1992) MacDonald, Ian: A fejek forradalma (Budapest, 1999. Fordította Révbíró Tamás) Marsi József: Beatles-kódex (Budapest, 2015) Miles, Barry: Paul McCartney – Many years from now (London, 1998) Norman, Philip: Paul McCartney (London, 2016) Norman, Philip: Shout! The true story of The Beatles (London, 1981) Philipp, Judith–Simon, Ralf: Paul McCartney és művei (kézirat, fordította Varsányi Attila) Rock’86 (Budapest, 1987) Salewicz, Chris: McCartney – The biography (London, 1986) Sebők János: A Dakota-ház fantomja (Budapest, 2005) Spitz, Bob: A Beatles teljes története (Budapest, 2008. Fordította Várady Soma) Spitz, Bob: The Beatles invasion (New York, 2014) Toropov, Brandon: Mágikus, misztikus utazás – 909 kérdés a Beatlesről (Pécs, 1998. Fordította Dani János) Ullrich, Corinne: John Lennon (Budapest, 2001. Fordította Deréky Géza) Ungvári Tamás: Beatles-biblia (Budapest, 1969, 1981) Vámos Miklós: Beatles és én (Budapest, 2015) Wells, Simon: The Beatles – 365 days (New York, 2005) Wenner, Jann S.: John Lennon emlékezik (Budapest, 2001. Fordította Kőrös László) Woffinden, Bob: The Beatles apart (London, 1981)

Egyéb kiadványok The Paul McCartney World Tour (London, 1989) Paul McCartney – The New World Tour (London, 1993)

New Musical Express Original: John Lennon – The Beatles and beyond (2003) New Musical Express Original: The Beatles – The solo years, 1970–1980 (2005) Paul McCartney Back In The World Tour (2003) Rolling Stone: The Beatles – 100 Greatest Songs (2013) Uncut: Paul McCartney – Ultimate Music Guide (2015) Paul McCartney One On One Tour (2016)

Filmek The compleat Beatles (1982) Making of Sgt. Pepper (1992) The Beatles Anthology (1995)

Cikkek, internetes oldalak Baló Júlia Liz Taylorra emlékezik (Story Online, 2011. március 29.) Bletchly, Rachel: „He saw her standing there and a pop classic was born”: Teenager who inspired famous song and dated two Beatles (Mirror, 2012. október 6.) Boshoff, Alison: Did George Harrison have an affair with Madonna? (Daily Mail, 2011. szeptember 9.) Czippán György: Egy este Yokóval (in: Rock évkönyv 1981. Budapest, 1982) Hilburn, Robert: In Budapest Concert: 15 000 Hungarian fans give Yoko Ono a chance (Los Angeles Times, 1986. március 17.) Hunt, Chris: Remembering John: Cynthia Lennon interview (Uncut Legends, 2005. december) Inkei Bence–Pálinkás Szűts Róbert: Belső ellenállók segíthettek nekünk (quart.hu, 2013. március 3.) Jávorszky Béla Szilárd: McCartney-koncert – nem blöffölt, bizonyított (Népszabadság, 2003. május 17.) „Joe”: Beatles Bible (www.beatlesbible.com) Kelly, Ben: Brian Epstein, the gay man, who made The Beatles (Attitude,

2014. szeptember) Macmillian, John: Baby, you’re a rich man, too (Newsweek, 2103. december 19.) Meet The Beatles! Again (Newsweek, 1995. október 23.) Názer Ádám: Kékszakállú Richard Burton Magyarországon (Ittforgott Blog, 2013. február 10.) Reményi József Tamás: Láttuk a Beatlest (Filmvilág, 1981/2) Tóth Eszter Zsófia–Benedek Szabolcs: Richard Burton, Ringo Starr és a többiek – Elizabeth Taylor 40. születésnapja Budapesten 1972-ben (IPM, 2014) Travis, Alan: The night Yogi and Boo-Boo helped Semolina Pilchard snare a Beatle (The Guardian, 2005. október 15.) Wickman, Forrest: Did John Lennon have an affair with Brian Epstein? (Slate, 2013. április 29.) Wood, Ronnie: The night I told George Harrison I was sleeping with his wife (Daily Mail, 2007. szeptember 29.) Yoko Ono-koncert (Békés Megyei Népújság, 1986. február 4.) *** [1] Lefordíthatlan szójáték, ha angol eredetijét kiejtve a Cavern szó utolsó két betűjét ugyanúgy elharapjuk, ahogyan Wooler tette, az hangzik el, hogy „barlanglakók”. [2] Kőrös László fordítása. [3] Kis Kós Antalnak egy Facebook-poszthoz tett kiegészítése nyomán. [4] Inkei Bence–Pálinkás Szűts Róbert: Belső ellenállók segíthettek nekünk (quart.hu, 2013. március 3.).

© Benedek Szabolcs, 2017 © Helikon Kiadó, 2017 Képek forrása: Europress / Getty Images; 250. oldal © Gordon Eszter ISBN 978-963-227-921-3 Felelős kiadó Szász Zsolt Felelős szerkesztő Schultz Judit Olvasószerkesztő Bajtai Zoltán Borítóterv Váradi Zsolt Műszaki szerkesztő Széplaki Gyöngyi