Babilon bárkája 9789633552261 [PDF]

Zitiervorschau

Lawrence Anthony világszerte elismert természetvédő, a The Earth Organization (Föld Szervezet) alapítója volt. A 2003-as iraki háború idején Bagdadban végzett állatkertmentő munkájáért az ENSZ a Föld Napja emlékéremmel tüntette ki. 2012 márciusában hunyt el. Graham Spence zimbabwei születésű, Angliában élő szerkesztő, újságíró. Anthony mindhárom könyvének – az Elefántsuttogón kívül a Babilon bárkájának és a magyarul még nem olvasható Az utolsó rinocéroszoknak (The Last Rhinos) – a társszerzője. Babilon bárkája című könyvük 2010-ben elnyerte a rangos Prix Littéraire 30 millions d’Amis-t – ezt a díjat a természettudományos könyvek Goncourt-jának tartják.

LAWRENCE ANTHONY GRAHAM SPENCE

BABILON BÁRKÁJA A BAGDADI ÁLLATKERT MEGMENTÉSÉNEK KALANDOS TÖRTÉNETE

PARK KÖNYVKIADÓ

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Lawrence Anthony with Graham Spence: Babylon’s Ark. The Incredible Wartime Rescue of the Baghdad Zoo. Thomas Dunne Books, St. Martin’s Press, New York, 2007 Fordította Lukács Laura A borítón Robert Gauthier fotója (Szaddám Huszein szobra és romos palotája) látható. A képmelléklet fotóit a jogtulajdonosok szíves hozzájárulásával közöljük. Copyright © 2007 by Lawrence Anthony and Graham Spence Hungarian translation © 2015 Lukács Laura Magyar kiadás © 2016 Park Könyvkiadó, Budapest Borítóterv © Tabák Miklós Borítófotó (Robert Gauthier) © 2003 Los Angeles Times Reprinted with permission. ISBN 978-963-355-330-5 Szerkesztette Szalay Marianne A szöveget gondozta Györke Mária Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera Tördelte a Malum Stúdió Elektronikus verzió eKönyv Magyarország Kft. www.ekonyv.hu

Nőknek ajánlom ezt a könyvet: feleségemnek, Françoise-nak, anyámnak, Reginának, valamint Bijounak és Tessnek. És lelki nővéremnek, Nanának, egy nagyon különleges vad elefántcsorda matriarchájának.

EGY

A sivatagi homokban egymás lökhárítójára tapadva százszámra vánszorogtak a személyautók a határátkelő felé – tömegek menekültek a háború sújtotta Irakból. A kuvaiti oldalon csak egy személyautó várakozott az Irakba tartó nehéz katonai járművek között. Az enyém. Helyesebben, addig az enyém, amíg fizetem a bérleti díját. Ha az autókölcsönző társaságnál kiderülne, hogy Bagdad háborús övezetébe igyekszem a vadonatúj, csillogó járművel, dührohamot kapnának. A határőr hitetlenkedve meredt a lepecsételt okmányra, amely engedélyezte, hogy Irakba lépjek. Bárhogy nézte, szabályszerű és valódi engedély volt. De… akkor is! Döbbent arckifejezése kis híján megmosolyogtatott; szemlátomást nem fért a fejébe, miért akar valaki önszántából Irakba menni. Bedugta a fejét a letekert ablakon, és arcomtól kétarasznyira nyakát nyújtogatva egyenként végigmért minket, nagyjából úgy, mintha bolondokházából szökött betegeket venne szemügyre. Két arab utasom, a kuvaitvárosi állatkert munkatársai, rezzenéstelenül bámultak maguk elé, szándékosan levegőnek nézték a határőrt. – Biztos, hogy Bagdadba akarnak menni? Hát nem tudják, hogy ott háború van?

Tudjuk, bólintottam. – Azért megyünk, hogy megmentsük az állatkertet. Ha lehet, még jobban elképedt, úgyhogy hüvelykujjammal a hátam mögé böktem: – Féltonnányi élelmiszer- és gyógyszerkészlet van a csomagtartóban. Kiguvadt szemmel nézett rám, majd ismét elolvasta az engedélyt, mintha attól tartana, az imént félreértett benne valamit. – Vannak állatok Bagdadban? – Reméljük. Valamikor ott volt Arábia legszebb állatkertje. – Hát nem érti? Bagdadban lőnek! Ez nem vicc. Mi dolguk az állatokkal, amikor minden épeszű ember a bőrét menti?! – A határ másik oldala felé intett. – Látja azt a rengeteg autót? Mindenki más kifelé igyekszik. Belépni csak maguk akarnak. – Ennek a szállítmánynak sürgősen célba kell érnie. – Hááát, jó… – Mérlegelt még egy pillanatig, aztán elmosolyodott. – Maguk meg vannak húzatva! Már az idejét sem tudom, mikor jártak erre civilek. Hacsak nem számolom a haditudósítókat. Igyekeztem visszamosolyogni. Lehet, hogy valóban esztelenség. Lehet, hogy igaza van a katonának, ha nem érti, mi a csudát keresek itt. Az emelkedett érzés – hogy küldetésünk végre sínen van – kissé lohadni kezdett bennem. De már késő. A katona felemelte a sorompót. – Ne térjenek le a főútról, tartsák be a katonai járművekre vonatkozó utasításokat, és tapadjanak szorosan a konvojra! A turbánosok az út széléről lövöldöznek. Megszívlelendő tanács, gondoltam. De a kuvaitvárosi állatkertből mellém szegődött segédeimnek eszük ágában sem volt megfogadni. Az első kereszteződésnél jelezték, hogy álljak meg, kiszálltak, hátramentek a csomagtartóhoz, kotorásztak a szerszámos dobozban,

majd gyorsan lecsavarozták a kuvaiti rendszámtáblákat. Rémülten kérdeztem, mit művelnek. De mert arabtudásom a „szálem alejkum”-nál megállt, és a kuvaitiak angolja hasonlóképp hiányos volt, beszélgetésünk elég döcögősen alakult. – Amerikai… – magyarázta Abdullah Latif nevű útitársam, és lövésre kész mutatóujját saját mellének szegezte. Ezt sikerült megértenem: attól félnek, hogy az amerikaiak irakinak nézik őket. És hogy egy külföldi konvoj részeként az irakiak nézik őket kollaboránsnak. Rendben van, de velem mi lesz? Én azt az egyértelmű utasítást kaptam, hogy maradjak a bagdadi főúton, és csakis katonai konvojokkal együtt utazzak; ezekből mindig számos igyekezett éppen az iraki főváros felé. Kuvaitvárosból alig több mint egy óra alatt a határra értünk, és beléptünk Irakba, de ezalatt annyi katonai járművet láttam, amennyi az egész dél-afrikai hadseregben nincs. Köztük, a hadi sokadalom védelmében éreztem volna biztonságban magam. Mert lehet-e jobb célpont egy mellékutakra tévedt külföldinél? Legalábbis, ha Szaddám Huszein hadseregének maradékát tekintjük, vagy a bukott diktátorhoz fanatikusan hű, elbitangolt fedajín{1} milíciákat – volt belőlük bőven. És én a százkilencvenhárom centimmel, világos bőrömmel és kék szememmel nem is lehettem volna kevésbé arab. Úgyhogy én is a mellemnek szegeztem pisztolyforma ujjamat, és lőttem: – Az irakiak meg engem nyírnak ki! A kuvaitiak rázták a fejüket, egyikük élénken magyarázott valamit arabul. Azt vettem ki belőle, hogy semmi pénzért nem hajlandók a főúton menni tovább, én viszont biztonságban leszek velük, mert ők arabok, és bármilyen helyzetből képesek kimagyarázni magukat – meg engem.

Néztem a keskeny, kátyús makadámút szalagját, a burkolat csalókán nedves tükröződését az átforrósodott levegőben, s hirtelen nagyon vigasztalannak láttam a jövőt. Több száz kilométeren át nem fogok amerikai vagy brit katonát látni. Én viszont olyan feltűnő leszek, amilyen egy gyufaszál lehet a robbanószergyárban. De nem volt mit tenni: kísérőim, a kuvaiti állatkert dolgozói hajthatatlanok maradtak. Ott egye a fene az egészet! Nem parancsolhatom vissza őket az országútra. Inkább megpróbálom úti élményként felfogni az átkelést ezen a törvény nélküli tartományon, és csöndben fohászkodom, nehogy a gomolygó sivatagi homokfelhők sűrűjében észrevegye valaki a senki földjén lopakodó nyugati embert. Lehangolt a meddő táj ellenséges kisugárzása, borús gondolataim támadtak. Lehet, hogy nem életem legokosabb döntése vállalkozni erre a tízórás autóútra, pláne úgy, hogy háború van, és eldugott mellékutakon furikázunk. De most már nem fordulhattam vissza, úgyhogy megpróbáltam összehúzni magam az anyósülésen. Sajnos nem rám méretezték a Toyotát, túl nagy vagyok hozzá, kényelmetlenül kuporogtam benne. Közben a Szaddám Huszein iránti feltétlen odaadásra kiképzett fedajín milicistákon{2} járt az eszem. Szinte láttam őket a homokdűnék mögött: alig várják, hogy lecsaphassanak egy elrabolható autóra. Szaftosabb fogást, mint egy fegyvertelen fehér ember, elképzelni sem tudtam a számukra. Egy percig sem hittem, hogy a semleges Dél-Afrika polgáraként bármiféle kíméletre számíthatok a szabadon garázdálkodó fegyveresek részéről. Ordít rólam, hogy „nyugati” vagyok, és Szaddám Baath párti fanatikusainak feltehetően mindegy, hogy miféle. Igyekeztem kiűzni elmémből a nyomasztó képeket. Útitársaim legalább arabok – igaz, nem helybéliek, hanem kuvaitiak –, ami

nagy előny. De nem sokáig vigasztalódhattam ezzel a gondolattal, kísérőim ugyanis elmagyarázták – kézzel-lábbal, valamint bámulatosan kifejező fintorok segítségével –, hogy azért kellett leszedniük a kuvaiti rendszámtáblát, mert az irakiak ki nem állhatják őket. Hála Szaddám félrevezető propagandájának, az irakiak többsége meg volt győződve róla, hogy az amerikaiak Kuvait miatt szállták meg őket. Vagyis nemcsak én minősülök harmadrendű utakon kódorgó, gyanús külföldinek, de útitársaimat sem várják tárt karokkal. Később, ahogy bibliai idők óta változatlan falvacskák érintésével egyre mélyebbre hatoltunk az országba, kissé kiengedtem. Sőt kezdtem élvezettel nézelődni. Mintha egy másik világba csöppentünk volna, amelyben ember és táj ősidők óta összeforrt. Ez a nép túlélte Szaddámot, túl fogja élni az idegeneket, és túl a Fedajínt. A lapos tetős, sárfalú házakból asszonyok indultak a kútra vízért, mint a próféta kora óta mindig, szakadatlanul. Súlyos málhájuk alatt roskadozó szamarak nézték álmos szemekkel a felkavart porban mezítláb futkározó gyerekeket. Valóban megállt az idő. Mi azonban gyors haladásra törekedtünk, nehogy nyomunkba szegődjék egy fegyveres banda. De ha csellengő szamarak vagy tevék miatt lassítanunk kellett, a falusiak kétszer is megtorpantak, majd – miután elhatolt a tudatukig, hogy egy fehér ember ül az autóban – elképedve néztek utánunk. S hogy a miénk volt az egyetlen vadonatúj jármű az úton közlekedő ütött-kopott, horpadt batárok között, ugyancsak kellemetlen feltűnést keltett. Lassan bekúszott a zsigereimbe a félelem. Meg voltam győződve róla, hogy a fedajín harcosok már tudnak rólam. Elgondolni is rossz volt, hogy a Szaddámhoz hű fegyveresek könnyűszerrel megbújhatnak az utat szegélyező sivatagi homokbuckák mögött.

Egyszer láttam az út szélén egy embert beduinöltözékben, amelytől élesen elütött a szemét elfedő, ívelt napszemüveg. Fegyvertelennek látszott, de mit tudhattuk? Lehet, hogy a bő, lengedező lebernyeg alatt rejtőzött valami. Ahogy elhúztunk mellette, ránk nézett, majd gyorsan megfordult, és eltűnt a dűnék között. Kinek mondja el, mit látott? A dűnék mögött feketéllett az égbolt a távolban narancsvörösen lángoló olajkutak zsíros füstjétől. Milliárdok égtek el; ilyen sokba még nem került környezetszennyezés. Egy másik faluban tikkadt pálmafacsoport mellett mentünk el, árnyékában férfiak ültek körül egy láda tetején bugyborékoló vízipipát. Amikor megláttak, mintha delejes erő költözött volna minden átmenet nélkül a tespedő emberekbe; hirtelen éberségüktől megfagyott ereimben a vér. Idegen voltam, közszemlére téve. Ha nagyobb települések szűk, zsúfolt utcáin kellett átküzdenünk magunkat, ami csak lassan ment, összetekeredett óriáskígyó pózban bekuporodtam a műszerfal és az ülés közé. Ezek voltak az út legveszélyesebb pillanatai. Városok peremén nagyobb valószínűséggel számíthattunk ólálkodó fegyveresekre, és arra, hogy – amint megpillantják személyemben a nyugati betolakodót – golyózáport zúdítanak ránk. Összepréselve, izzadtan, kényelmetlen testhelyzetben, mindössze egy vékony fémkasztni védelmében megtanultam, milyen érzés szardíniának lenni. Még a kuvaitiak is elnémultak. A magabiztos, arányos testalkatú, harmincöt körüli Abdullah eltűnt családtagokat akart felkutatni Bagdadban, így kapva kapott az alkalmon, hogy velem jöhet. Most éber érzékekkel, de gondolataiba mélyedve hallgatott. Társa – vele ellentétben vékony alkatú, szerény ember, aki egy szót sem beszélt angolul – ugyancsak csöndben ült a hátsó ülésen. Kezdetben mindketten örültek, hogy elkísérhetnek

Bagdadba; elvégre hivatalosan már véget ért a háború, nem utolsósorban pedig vonzotta őket a kaland, és a néhány napnyi szabadság. Most, immár Irakban, kétségeik támadtak. Nem csoda; a nyomott hangulat súlyos lepelként terült az országra, és ez némileg lehűtötte a lelkesedésüket. Akárcsak az enyémet. De a legvérfagyasztóbb néhány percet akkor éltük át, amikor meg kellett állnunk tankolni; szinte már üres volt a tartály. Előrelátóan vittünk magunkkal benzint, és egy sík helyen, ahol dűnék híján nem rejtőzhettek fegyveresek a sivatagban, kihúzódtunk az út szélére. Forma–1-es bokszutcacsapatot megszégyenítő sebességgel töltöttük a benzint a huszonöt literes marmonkannákból a tankba, kevéssé törődve azzal, hogy a gőzölgő aszfaltra is jut belőle. Aztán kuvaiti útitársaim néhány gyors szót váltottak, hangjukban riadtság. Hátranéztem: úgy százméternyire kisebb tömeg verődött össze, s elindult felénk. Talán csak bámészkodók voltak, vagy kíváncsi gyerekek, akiknek nem akadt jobb dolguk. De minket nem érdekelt. Fürgén, mint három autóversenyző, bevágtuk magunkat a kocsiba, és már ott sem voltunk. Bagdadhoz közeledve rohamosan veszített bibliai jellegéből a táj. Kiégett tankok, gránáttölcsérek, lebombázott hidak, sietve elhagyott légvédelmi felszerelés – háborús szemét, ócskavas mindenfelé. Hétnyolc méteres, fatörzs vastagságú iraki rakéták hevertek szanaszét az út mentén mint halált hozó hulladék, vagy várakoztak még mindig hordozó-kilövő járművük hátán, bevetésre készen. Scud rakétának néztem őket, elég nagyok voltak hozzá. A csatatéri törmelékben tucatszám láttunk ledöntött Szaddámszobrokat és szitává lőtt portrékat a diktátorról – az amerikai élharcosok névjegyeit. Elmentünk Nasszíria, Nedzsef, Kerbela és az újabban Hillának

átkeresztelt Babilon mellett, mindenhol észlelve a forgószélszerű amerikai előrenyomulás nyomait. Aztán – legnagyobb elkeseredésünkre – reménytelenül eltévedtünk. Az iraki hadsereg az amerikaiak megtévesztése céljából eltávolított minden útjelző táblát, így fogalmunk sem volt, hol vagyunk, és merrefelé kellene mennünk. Kénytelenek voltunk visszafordulni, hogy útmutatást kérjünk a falvakban, pedig némelyiket nem kis megkönnyebbüléssel hagytuk már egyszer magunk mögött. Így, és a nap állása szerint tájékozódva addig forgolódtunk, míg egy nagyobb úthoz nem értünk. Úgy véltük, ez csak a Kuvaitból Bagdadba vezető főút lehet. Reménykedve néztünk egymásra. És eltaláltuk! Abdullah boldogan vágott hátba; megkönnyebbülésünk szinte tapintható volt. Végül elértük Bagdad peremét. Itt útbaigazítást kértünk egy barátságos irakitól, aki előrefelé mutatott. – Az-Zaurá Park – mondta. – Menjenek csak egyenesen tovább. Összeszorult a szívem. Indulunk a fenevad gyomrába. A döbbenetes városkép ékesszólóan bizonyította az amerikai tűzerő elsöprő fölényét. Sebészi pontossággal bombáztak stratégiai célpontokat, így viszonylag kevés lakóház sérült, Bagdad mégis olyan benyomást keltett, mintha romokban heverne. Az előkelő al-Manszúr negyedben a tájékoztatási minisztérium és a belbiztonsági parancsnokság épületének csak a külső váza állt, szétzúzott belsejükben kőtörmelékhalmok magasodtak. Betontömbök hintáztak a belsejükből kiszakított, összekuszált vasak végén, mint óriási szélcsengők. Kiégett iraki tankok – tudományosfantasztikus film roncskellékei – tanúsították az amerikai haditechnológia megsemmisítően magas színvonalát. Az úttesten szétszórva milliónyi töltényhüvely csillogott szemfájdító

konfettiszőnyegként a tűző sivatagi napsütésben. Néha felropogott egy géppuska, mire az utcán közlekedő civilek futva kerestek fedezéket. Ezek nem tréfálnak, ébredtem a valóságra jeges rémülettel. Még folyik a harc. Nem láttuk, honnan jönnek a lövések, csak reméltük, hogy eljutunk a város közepébe és az azZaurá Parkba, amely otthont ad a bagdadi állatkertnek. Meglepődtünk, hogy ennek ellenére viszonylag forgalmasak az utcák. Nem működtek a rendőrlámpák, így nem volt könnyű dolgunk, miközben kacskaringókat leírva próbáltunk kikeveredni a lövöldözésből. Sokan vakmerően átszáguldottak a kereszteződéseken. Ha valaki nekiment a másiknak, és használhatatlanná vált a járműve, egyszerűen otthagyta. A fejetlenségben a kürt bizonyult a legfontosabb autóvezetési technikának. Az ügyes sofőr éktelen dudálás közepette rohant át mindenen, imádkozva, hogy a többiek kitérnek az útjából. De ahogy átmentünk a Tigris fölött átívelő al-Dzsumhúríja hídon, hirtelen csönd lett. A rekedt fegyverdörgés és a közlekedési káosz után megszűnt minden zaj, csak a bérelt Toyota duruzsolt tovább – baljósan egyedül a kísérteties némaságban: a miénk volt az egyetlen mozgó autó a terepen. A kétsávos főút mindkét oldalát kibelezett iraki teherautók szegélyezték. Némelyikük még füstölgött. A sáros folyó egyik partjától a másikig egyszerűen eltűnt a forgalom. Hamar rájöttünk, miért. Bradley tankok állták el a Jafa út teljes szélességét, és a tetejükre pakolt homokzsákok meg a sűrűn tekercselt szögesdrót mögül fenyegetően meredeztek a puskacsövek. A mozdíthatatlan barikádról khakiszínű sisakok tekintettek le, nem hagyva kétséget afelől, hogy ki parancsol. Könyörtelenül tűzött a nap, perzselt, mint a kemence. A teljes harcfelszerelést és kerámiabetétes golyóálló mellényt viselő katonáknak egyedül a harckocsik sötét tömege fölött idegesen

remegő, homokszínű álcahálók nyújtottak némi árnyékot a forróságban. Féltem közelebb menni; kuvaiti társaimmal együtt úgy döntöttünk, megállunk. Százméternyire lehettünk az útzártól. Lassan kiszálltam, és óvatosan elindultam a géppuskafészek felé, szélesen feltartott karokkal, hogy lássák: fegyvertelen vagyok, és baráti szándékkal közeledem. Szinte elviselhetetlen volt a feszültség. Mintha mindjárt darabokra hullana szét valami nagyon törékeny. Nem fért a fejembe… hiszen felszabadították Bagdadot, vagy nem? Magam is láttam a tévében az óriási fémdominóként eldőlő Szaddámszobrokat. Hallottam, hogy fedajín harcosok futnak, amerre látnak. Hogy az irakiak ujjonganak az utcán. Ujjongásnak most nyomát sem láttam. Csak valami hátborzongató érzésnek voltam tudatában, valaminek, ami kígyóként kúszott fölfelé a bőrömön. Mentem lassan tovább, oldalt nyújtott karral. A katonák, akik az előbb közeledő autónkat nézték, most az én mozdulataimat tartották szemmel nagy teljesítményű távcsöveikkel. Igyekeztem olyan ártalmatlannak látszani, amennyire csak lehet. – Vissza! Vissza! – zendítettek rá hirtelen, és hadonásztak, hogy forduljak vissza. Géppuskacsövek bukkantak elő a homokzsákerőd lőrésein, és megcélozták a mellemet. Megtorpantam; mintha orrba vágtak volna. Barátságosabb fogadtatást vártam az amerikaiaktól. Végül is az ő áldásukkal vagyok itt. – Azért jöttem, hogy segítsek! Az állatkertben! – kiabáltam engedélyemet lobogtatva. – Hordd el magad! Tűnés azonnal! Úristen, gondoltam, ezek nem tréfálnak. Pedig hallhatták, mi

járatban vagyok, és különben sem úgy nézek ki, mint egy Szaddámhoz hű fedajín. Ismét kieresztettem a hangom, és odakiabáltam nekik, hogy állatmentő misszióra érkeztem, szeretnék eljutni az állatkertbe. Ezúttal csak baljóslatú csönd volt a válasz. Mi a fene folyik itt? Nyilvánvalóan tiltott helyre tévedtem, de álmomban sem hittem volna, hogy éppen Bagdad legszigorúbban, legnagyobb erőkkel védett biztonsági övezetének bejáratánál állok. Bebocsátást csak a felső vezetés engedélyének birtokában nyerhettem volna, ugyanis mindössze két sarok választott el Szaddám palotáitól, melyek a későbbiekben az ország ideiglenes kormányzásával megbízott Jay Garner tábornok főhadiszállásául szolgáltak. A biztonsági őrség a legrosszabbra felkészülve Abrams tankokkal rontott minden olyan járműre, amely engedély nélkül hajtott be vagy parkolt a területen; a 105 milliméteres lövedékek azonnal megsemmisítették célpontjukat. Szigorú tűzparancs volt érvényben, az ellenőrző pontokon szolgáló katonákat arra képezték ki, hogy gondolkodás nélkül lőjenek. Kísérő nélkül érkező civileknek csak egy figyelmeztetés dukált. Én már kettőt is kaptam. Végül is érthető, hogy az amerikaiaknak pattanásig feszültek az idegeik, és a rendkívüli biztonsági intézkedéseket sem ok nélkül vezették be. Mert a gyors győzelemről szóló televíziós tudósítások ellenére Bagdad jelentős része még nem adta meg magát, állandósult a tűzharc, és a Szaddámhoz hű Baath párti fanatikusok városszerte összecsapásokat kezdeményeztek. Arról sem tudhattam, hogy néhány nappal korábban öngyilkos merénylő robbantotta fel magát egy Nedzsef melletti útzárnál, négy tengerészgyalogost rántva magával a halálba. Kerbelánál pedig

amerikai katonák lőttek szitává egy autót, amely nem állt meg, kioltva hét ember – köztük egy asszony és gyermeke – életét. A kuvaitiak kétségbeesett hadonászással jelezték, hogy ne erőltessem. A park óriási négyszöget alkot a város szívében, valószínűleg máshonnan is meg lehet közelíteni az állatkertet. Egy gyors U kanyar után felpörgő kerekekkel száguldottunk tova. Két kilométert sem tettünk meg, amikor újabb úttorlaszba ütköztünk. Itt az állig felfegyverzett, teljes védőfelszerelést és izzadságfoltos sivatagi terepegyenruhát viselő amerikai katonák éppen nyugati újságírókat faggattak. Ezúttal nem hátráltam meg, és elértem, hogy tárgyalóképes közelségbe kerüljek. Az őrszolgálatos katona kérdésére, hogy mi járatban vagyok, engedélyemet előkapva magyaráztam, hogy állatmentő missziót teljesítek, és a bagdadi állatkertbe szeretnék eljutni. A nagyobb hatás kedvéért hozzátettem, hogy élelmiszer- és gyógyszerszállítmányt hozok a túlélő állatoknak, ezért sürgős lenne, hogy mihamarabb célba érjek vele. Persze csak ha vannak még életben lévő állatok. Fogalmam sem volt, milyen állapotok uralkodnak az állatkertben. A katona rám meredt, mint aki nem hisz a fülének; hogy csöppent ide ez az őrült? Mit keres a háború kellős közepén az állatorvosságaival? Kérte, hogy ismételjem meg, amit mondtam. Talán mert szerfelett mulatságosnak találta. Újból meglobogtattam a papírjaimat. – Tessék, a megbízólevelem és a koalíciós kormány engedélye. A katona alaposan szemügyre vette a papírokat, elképedve csóválta a fejét, majd elmosolyodott. – Dél-Afrika, hm… Jó messziről jön. Utasított, hogy álljunk a kocsival a barikád mellé, és várjunk,

amíg rádión megtudakolja, mi a teendő. Egy Abrams tank védelmébe húzódtam be; az irdatlan nagy, mocskos, ütött-kopott, harcedzett gépszörnyeteg legénysége tátott szájjal és leplezetlen kíváncsisággal fogadta üdvözlésemet. Az első úttorlasz idegesen robbanékony katonáival ellentétben ezek a fiatalok – bár szemre-szagra olyan benyomást keltettek, mintha hónapok óta nem láttak volna szappant – barátságosak voltak, ketten még le is ugrottak a harckocsiról, hogy kezet rázzanak velem. – Ha az állatkert miatt jött – mondta az egyik –, jó helyen jár. Itt van mögöttünk, ennek a falnak a túloldalán. Csak tisztára szét van lőve. – Szóval, önszántából jött ide? – kérdezte a másik. Bólintottam. – Elment az esze? Én, ha tehetném, azonnal sarkon fordulnék, és rohannék haza a barátnőmhöz. Ez egy koszfészek. Nem érdemes harcolni érte. Ezt nem szívesen hallgattam. Aztán megszólalt egy Kalasnyikov gépkarabély, és megértettem, miért a tankok mellett jelölték ki a helyünket, míg várakozunk. Ormótlan, súlyos tömegük volt az egyetlen védőpajzs az ellenséges utcában. – Mióta vannak itt? – kérdeztem. – Az első hadosztállyal jöttünk – hangzott a büszke válasz. A katona végigmérte tekintetével az utcát, majd fölemelte a puskáját, és mímelte, hogy összevissza, vaktában pufogtat. – Ellenállás nélkül jöttünk be. Lőttünk mindenre, ami mozgott vagy közel jött, meg arra is, ami nem. Ekkor jöttem rá, hogy ugyanazokkal a katonákkal beszélgetek, akik alig néhány nappal korábban – a világ tévénéző millióinak szeme láttára – tankjaikkal megrohamozták Bagdadot.

Nem csoda, hogy bűzlöttek; mintha fülledt veremből másztak volna elő. Izzadságszagú, szűk, levegőtlen harckocsijukba bevackolva három hete harcoltak megállás nélkül. A kesernyésen csípős lőporszaghoz a csaták izgalmában orrfacsaró verejték és fanyar adrenalin társult, és az egyveleg beleitta magát a katonák bőrébe, ruhájába. Próbáltam nem nagyokat szippantani belőle. Az ólomsúlyú katonai járgányok mellett parkoló kis Toyota képtelenül kilógott a sorból; nyuszi a farkasok között. És én magam is vendég voltam ebben a világban, fényévekre attól, amit megszoktam. Természetes közegemtől semmi nem lehetett volna idegenebb: golyók röpködtek az utcán, és láthatatlan emberek kívánták a halálomat. Fonák helyzet, mert ráadásul betolakodónak érezhettem magam – hiszen senki nem hívott, magamtól jöttem. A katonának végül sikerült rádión elérnie a megfelelő személyt: Brian Szydlik főhadnagyot. De további fél órába telt, míg a főhadnagy odaért; nehéz volt tétlenül és abban a tudatban várni, hogy az út szélén bármikor eszményi célponttá válhatok. Aztán a tiszt kipattant páncélozott autójából, ellenőrizte az engedélyemet, és jóváhagyón bólintott. Szydlik (lengyel neve amerikai kiejtéssel „sedleknek” hangzott) szőke, szögletes állkapcsú, köpcös, vállas férfi volt, szinte kézzelfoghatóan sugározta magából az erőt. Olyasféle, akit az ember szívesen tud maga mellett harcostársként, akivel mer hinni a győzelemben. – Rendben van – nézett föl a papírokból, és elmosolyodott. Meglepetten pislogtam; nem számítottam rá, hogy a kemény arc hirtelen nyájas kifejezést ölt. – Valóban ráfér a segítség az állatkertre. Jöjjenek utánam. Áthajtottunk Bagdad egyik nevezetessége, a két egymást keresztező handzsár formázta diadalív alatt, amely a felvonulási

térre vezet. A tér túlsó végéből nyílik az óriási kiterjedésű az-Zaurá Park, mely méretével leginkább a New York-i Central Parkot idézte volna, ha nem olyan szembeszökő, hogy néhány napja még ádáz harc dúlt benne. Meggörbült fémdarabok, az egykor jól felfegyverzett iraki hadsereg tárgyi emlékei feketélltek mindenfelé. A Bradley-k és Abramsok törmelékké lőtték az utak burkolatát és a járdákat, míg a vízátvezető hidak és más építmények falait sok ezer golyó ütötte lyuk csúfította el; épületek rogytak meg, omoltak be. A fák is csúnyán meg voltak tépázva – mintha láncfűrésszel estek volna nekik, hogy lemészárolják őket. Az öntözőcsöveket laposra taposták a lánctalpak – pedig öntözés nélkül itt lehetetlenség megakadályozni, hogy elsivatagosodjék a talaj. Hamar kiderült, hogy az apokaliptikus látvány ellenére nem a heves összecsapás tette a legnagyobb kárt a bagdadi állatkertben. Hanem a fosztogatók. Leöltek vagy magukkal vittek minden ehetőt, és kirámoltak minden egyebet. Még a lámpaoszlopokat is lecsavarozták a lábazatukról, feldöntötték őket, és kitépték belőlük a vastag, szigetelt rézhuzalokat, mint nyalábnyi színes spagettit. Az autóból láttuk, hogy továbbra is fosztogatók lepik el a terepet: csapatba verődve kitartóan kutatnak, keresnek, mint holmi megmámorosodott hangyák. Végül megálltunk egy nagy, földbarna fal előtt. Helyenként, ahol ágyútalálat érte, beomlott, máshol ragyásra lyuggatták a golyók. Vékony füstcsíkok szállingóztak föl mögüle, vagyis még mindig volt valami, ami táplálta a napok óta égő kis tüzeket. – Íme, az állatkert – mondta Szydlik, és színpadiasan széles karmozdulatot tett. Aztán csak nézett, mint aki nem egészen érti. – Mondja, hogy a csudába keveredett ebbe a szörnyűségbe? Jó kérdés.

A döntő pillanat körülbelül két héttel korábban következett el Thula Thulán (így hívják a vadrezervátumot, melynek büszke tulajdonosa vagyok), a dél-afrikai Zuluföldön, több ezer kilométerre Bagdadtól, amikor egy dallamos, behízelgő hangocska azt suttogta a fülembe: – Ébredj, drágám. Itt vannak a barátnőid. A hang tulajdonosa, a nagyon szép és nagyon francia Françoise ekkor már tizenöt éve volt a kedvesem, ám nekem ennyi idő sem volt elég, hogy rájöjjek, mi fantáziát lát bennem. Végül arra jutottam, hogy jobb, ha bizonyos dolgok homályban maradnak. Az viszont nagyon is világos volt, hogy kiket nevez Françoise „barátnőimnek”. Az elmúlt négy éjszaka ugyanis elefántjaink feljöttek a vendégházhoz, amire korábban nem volt példa. Hamar kitaláltuk látogatásaik okát. Nanának, a matriarchának, majd nem sokkal később közvetlen helyettesének, Frankie-nek (aki Françoise-ról kapta a nevét) is borja született; őket, a két kicsit akarták ismételten megmutatni nekünk. Olyan büszkék voltak rájuk, mint újdonsült kismamák a gyerekükre. Az elmúlt öt évben azon fáradoztam, hogy visszaállítsam Thula Thula, szépséges zuluföldi rezervátumotthonunk természetes fényét: szorgalmasan irtottam a nem őshonos, agresszív növényeket, korszerűsítettem, amit lehetett, legfőképpen pedig hagytam, hogy a vadvilág zavartalanul élje az életét természetes környezetében. Szomszédos zulu falvakat is megnyertem a természetvédelem ügyének, támogattam őket saját vadrezervátumuk létrehozásában, mert meggyőződésem, hogy így újrateremthető ember és természet régi összhangja. Nem utolsósorban feléleszthető az apartheid fél évszázada alatt szinte feledésbe merült hagyományos zulu kultúra. Ami engem illet, nagy szerelmem az afrikai elefánt. Öt éve befogadtam egy hányatott sorsú, sokat szenvedett vad elefántcsordát, amely annyi „bosszúságot” okozott előző

tulajdonosainak, hogy már a kilövését fontolgatták. Nálam menedékre találtak a rakoncátlan állatok, és kitartó munkával elértem, hogy Thula Thula az otthonuk legyen. Az utóbbi heteket a bozót mélyén töltötték, és csak a napokban mutatkoztak újra, így a korai óra – hajnali három – ellenére izgatottam néztem a látogatás elébe. Fölrántottam kopott vászonsortomat, és elhúztam a reteszt hálószobánk – egy hajdani istálló – ajtaján, amely dús füvű gyepre nyílik, egyik végében óriási marulafával. És valóban, az elefántok nagy szürke foltjai a homályban is jól látszottak. Hirtelen melegséget éreztem valahol legbelül. A puszta létezés öröme olyan élénkítőn hatott rám, mintha megmártóztam volna egy kristálytiszta hegyi patakban. Van-e még rajtam kívül olyan szerencsés ember a világon, akit egy lágy, franciásan dallamos hang azzal ébreszt egy zuluföldi vadrezervátum közepén, hogy elefántok vannak a kertjében? Mint rendszerint, most is Nana, a matriarcha állt legelöl. Meglátott, beleszagolt a levegőbe, felismert; aztán lassan odacammogott, és kinyújtotta az ormányát. A mellső lábai között egy picike alak lépkedett, és tejre éhesen böködte a hasa alját. – Nana, okos lány vagy – mondtam, miközben igyekeztem ráérezni a matriarcha és a mögötte felsorakozó csorda hangulatára. Ezek a vad elefántok az elmúlt négy évben meglepően sokat kezdeményeztek a velem való jó kapcsolatért. Jól ismertek, de azért óvatosnak kellett lennem. – Köszönöm, hogy elhoztad a gyönyörű kis bikaborjadat. Két fiatal elefánt kicsit arrébb a szalmát húzogatta ki a tetőből. Ha megvirrad, lesz munka bőven a javításával, de kit érdekel? Hát nem megéri cserébe azért, hogy az embert meglátogatja egy vad elefántcsorda?

Villámlott a távolban, egy pillanatra bevilágítva a dús afrikai vadonnak azt a gyönyörű darabját, amelynek kiváltságos birtokosa vagyok. Vihar készülődött az Indiai-óceán fölött, és valamiért eszembe jutott Irak. Este a CNN-t néztem, és a háborúról egyenes adásban tudósító, szakadatlan hírfolyam több okból is eléggé felkavart. Irakról, a háború politikai hátteréről elég keveset tudtam. De azzal tisztában voltam, hogy az emberek konfliktusának mindig áldozatul esnek állatok is. Osztályrészük a szenvedés, majd a névtelen, nyomtalan elmúlás. Vagy mindjárt az első támadás végez a menekülni, védekezni, táplálkozni képtelen állatokkal, vagy később múlnak ki lassú kínhalállal – étlen-szomjan, ketrecbe zárva. Vagy, ami még rosszabb, kérges szívű, vértől megmámorosodott katonák mészárolják le őket. Ez történt, amikor az irakiak megszállták Kuvaitot, ez történt Koszovóban, és ez történt Afganisztánban is. A mai napig kísértenek a kabuli állatkertben (vagyis abban, amit a háború meghagyott belőle) készült felvételek. Amikor az amerikaiak felszabadították a várost a tálib megszállás alól, az állatkertben már csak egyetlenegy élő oroszlánt találtak: Mardzsan csonttá fogyva, kiszáradva várt mocskos ketrecében. Nyakába, állkapcsába repeszek ékelődtek, fél szemére megvakította egy gránát, rühös volt, és tetves. Már nem lehetett megmenteni. De elcsúfított, egykor büszke oroszlánarca, kamerába bámuló szeme bejárta a világot – a tudósítást minden televíziós társaság átvette –, s így lett Mardzsan az emberek háborúiban szenvedő állatok jelképe. Miközben a CNN iraki tudósítását néztem, nem tudtam szabadulni Mardzsan vádló tekintetének emlékétől. Mert ugyanez a sors várt a bagdadi vadállatokra, efelől nem volt kétségem. Úgy éreztem, nem ülhetek ölbe tett kézzel. Tennem kell

valamit – bármit. Nem hagyhatom, hogy a végzet utolérje a bagdadi állatokat is. Oda kell mennem, meg kell tudnom, segíthetek-e bármi módon. Azon a pompás, csillagfényes afrikai éjszakán, miközben elefántjaim elégedetten büszkélkedtek a csorda legújabb szaporulatával, elhatározásra jutottam: ezúttal nem maradok tétlen szemlélő. Ami sok, az sok. Itt az ideje kiállni az ügyért, még ha kudarcot vallok is. És ha mégis el kell pusztulniuk az állatoknak, gondoskodom róla, hogy haláluk mélyen beleégjen az emberek lelkiismeretébe. Françoise megértő volt, de nem mondhatnám, hogy örült. Az elmúlt öt évben temérdek pénzt, időt és munkát áldoztunk a vadrezervátumra, és csak most kezdett megtérülni a befektetés. Mielőtt megvásároltuk, vadászok látogatták a birtokot, és megtizedelt, megfélemlített vadállományt hagytak maguk után. Szigorú vadászati tilalmat vezettünk be, és nekiláttunk, hogy visszaállítsuk a terület természetes egyensúlyát. Azóta megszaporodtak és megnyugodtak az állatok, mi pedig felépítettük kicsi, de igényes vendégházunkat: akácia- és tambotiligetben áll, és a folyóra, valamint az állatok ivóhelyére néz. Igazi luxus a bozótban. Herkulesi munka egy afrikai vadrezervátumot irányítani, érthető hát, hogy Françoise-t nyugtalansággal töltötte el hirtelen távozásom. Ekkortájt szoktak fellángolni a bozóttüzek, és az orvvadászok ismétlődő támadásai is állandó éberséget követeltek. Arra kérni valakit, aki egykor párizsi lakos volt, hogy felügyelje egy több mint kétezer hektáros afrikai ősvadon életét, túl nagy kérés lett volna. De hűséges személyzetünk van, rezervátumigazgatónkra, a végtelenül megbízható Brendan Whittington-Jonesra pedig mindig számíthattam. Tudtam, hogy nőies, franciásan könnyed stílusa ellenére Françoise-ban igenis van annyi vagányság, amennyi

távollétemben átsegíti majd a nehézségeken, és reméltem, hogy megérti: néha úgy érzem, hív a kötelesség, vár rám egy feladat. – Mikor indulsz? – kérdezte Françoise, miközben reggeli kávénkat szürcsöltük a vendégház teraszán, és néztük az elképesztően színes tollú turákókat (Zuluföldön gwala-gwala a nevük), amint a vadon sűrű lombtömegében cikázva röpködnek. – Amint tehetem. Könnyű volt mondani. Hiszen azt sem tudtam, hol kezdjem. Hogyan utazik be az ember egy országba, ahol háború van? Nyilván nem turistavízummal és napozókrémmel – iraki utamhoz még a merészség és az elszántság sem elég. Csak úgy képzelhető el, ha megmozgatok minden messzire érő kapcsolatot. Henry Richmonddal kezdtem, aki visszatérő vendégünk volt Thula Thulán, és tudtam, hogy mint egykori kereskedelmi attasé, kiváló kapcsolatokkal bír. Bíztam benne, hogy ő majd eligazít. Hawaii otthonában hívtam fel (nyugdíjazása óta él ott), és beszámoltam neki a bagdadi állatkerttel kapcsolatos aggodalmaimról, hangsúlyozva, hogy Amerika presztízsének is ártana, ha a bagdadi állatok ugyanarra a sorsra jutnának, mint a kabuliak. Henry egyetértett. Tapasztalt közvetítőként pontosan érzékelte, milyen nehéz dolguk lesz az amerikaiaknak, ha a háború után biztosítani akarják a békét. Az iraki megszállás többek között egy hallatlanul becsvágyó elképzelés első lépése volt: azé, hogy elvessék a közel-keleti demokrácia magjait, így hát minél előbb talpra tudják állítani Irakot, annál jobb. Szóval, kérdezte, mi az elképzelésem? Nem haboztam. Azt feleltem, saját szememmel akarom látni, mi történik az állatkerttel. Tudna-e segíteni, hogy eljussak Bagdadba? Rövid hallgatás után Henry megígérte, hogy megmozgatja diplomáciai ismeretségeit az érdekemben, de figyelmeztetett, hogy

eltarthat egy darabig, mire lesz belőle valami. Iraki belépési engedélyt csak a koalíciós erők főparancsnoksága, a CentCom adhatott ki, ez pedig Katar fővárosában, Dohában székelt. Beszélni fog washingtoni barátaival, de legyek türelemmel. Csakhogy nekem nem erősségem a türelem. Folyton szegény Mardzsan elcsúfított, torz oroszlánképe kísértett, úgyhogy másnap egyszerűen telefont ragadtam, és magam hívtam fel a CentComot. Gátlástalan költői szabadsággal az állítottam, hogy engem bíztak meg a bagdadi állatkert felügyeletével. Ki az illetékes ebben az ügyben? A dohaiak azt javasolták, forduljak a Kuvaitban működő humanitárius műveletek központjához (Humanitarian Operations Center, HOC). Azonnal felhívtam őket, megismételtem a kérésemet, és – magamban csendben fohászkodva – hozzátettem, hogy a CentCom ajánlásával keresem őket. Egy HOC-szószóló azt kérte, foglaljam össze írásban a mondottakat, én pedig két másodperc múlva már el is küldtem neki egy e-mailt. Aztán újból felhívtam Henryt, s arra kértem, segítsen a jóváhagyás előmozdításában. Néhány nap múlva Thula Thula-i recepciósunk jelentette, hogy „valami nagykövet” keres Kuvaitból. Mély fekvésű, kulturált férfihang szólt bele a telefonba, majd bemutatkozott: Tim Carney. Mint mondta, „egész sor e-mail” fekszik előtte, s mindből azt olvassa ki, hogy lennének ötleteim a bagdadi állatkert helyreállításával kapcsolatban. Carney-nak szánták az ipari és bányászati tárcát az ideiglenes iraki kormányban. Az állatkert ugyan nem tartozott közvetlenül az ő hatáskörébe, viszont mindig is nagyon érdekelték a vadállatok. Főnyeremény! Gyorsan elmagyaráztam a félelmeimet, s nem sokkal később faxon küldött, Kuvaitba szóló meghívót tartottam a kezemben, amelynek eredetijét a koalíciós kormány fejléces

papírjára írták, és Tim Carney saját kezű aláírásával látta el. A következő lépés – egy kuvaiti vízum megszerzése – bürokratikus rémálom lehetett volna, ha Martin Slabber, Dél-Afrika kuvaiti nagykövete jóindulatúan közbe nem jár az érdekemben. – Kuvaitból készülnek megrohamozni Irakot, úgyhogy gyakorlatilag le van zárva csaknem az egész határ – mondta Slabber, de mert átlátta a bürokrácia útvesztőit, személyesen vitte el folyamodványomat azokhoz, akiket a kuvaiti kormányban ismert. Így vált lehetővé, hogy már másnap este útra keljek. Noha utam szervezése eddig viszonylag simán ment, életemben kevesebb dolog volt olyan nehéz, mint Françoise-tól búcsút venni a reptéren. Kuvaitvárosba érve azonnal felhívtam Tim Carney-t, és este együtt vacsoráztunk. Carney – magas, őszülő, kifogástalanul öltözött amerikai diplomata – járatos volt nehéz nemzetközi ügyek megoldásában, és egy ideig Dél-Afrikában is dolgozott; azonnal megtaláltuk a hangot. Egyetértettünk abban, hogy ha a bagdadi állatkert lakóinak elhanyagoltság miatt kell elpusztulniuk, a befolyásos zöld lobbi kíméletlenül és indokoltan fogja össztűz alá venni az amerikai kormányzatot. Fontosnak tartottam hangsúlyozni, hogy az amerikaiak időzített bombán ülnek. Carney is azon a véleményen volt, hogy mihamarabb el kell jutnom Bagdadba, de figyelmeztetett, hogy a város olyan, mint a robbanóolaj: rendkívül labilis vegyület. Szárazföldön bármikor bármi megtörténhet, civileknek nem szabad megkockáztatniuk az önálló bejutást. Még a katonai konvojokat is rendszeresen megtámadják. Megígérte, hogy megmozgat minden lehetséges szálat, de hangsúlyozta, hogy beutazási engedélyemről csakis a katonák dönthetnek. A humanitárius műveletek központjában tanácsos kezdenem.

Másnap tehát addig dörömböltem különböző ajtókon a HOC-nál, míg Jim Fikes ezredes és Adrian Oldfield őrnagy elé nem kerültem. Ők feleltek többek között az iraki belépési engedélyek kiadásáért. Kérésem megdöbbentette őket. Ki az az őrült, aki saját jószántából Bagdadba akar menni éppen most? Sem Fikes, sem Oldfield nem vállalta annak az ódiumát, hogy beenged egy civilt a csatamezőre. Majdnem biztos, hogy meggyilkolnak, mondták, ők pedig nem szeretnék elveszíteni az állásukat azért, mert aláírták az engedélyemet. Mindenáron rá akartak beszélni, hogy repüljek vissza Dél-Afrikába, és várjak, amíg megnyílik az iraki határ. Ez volt az utolsó, amire vágytam, hiszen minden óra, amit malmozva töltök, további állatok pusztulásával jár. Míg vártam, remélve, hogy a HOC meggondolja magát, a sajtó – a CNN, a BBC és a FOX – nyakára jártam, hátha felkéredzkedhetek valamelyik médiatársaság járművére, de nekik is épp elég bajuk volt, hogy tudósítóikat bejuttassák valahogy az országba. Aztán fülembe jutott, hogy készletek feltöltése céljából egy bizonyos McConnell ezredes érkezett Bagdadból, mi több, az állatkertnek is kíván élelmiszert vinni. Jobb hírt nem is kaphattam volna: ez azt jelenti, hogy vannak még élő állatok az állatkertben! Sikerült kapcsolatba lépnem McConnell-lal, ő azonban legrosszabb félelmeimet erősítette meg. Az állatkert rettenetes állapotban van, az állatok java elpusztult, és az életben maradottakba is csak hálni jár a lélek, annyira lefogytak, kiszáradtak. Ő ugyan visz magával egy rakomány bivalyhúst másnap, de nyilvánvaló, hogy megfelelő hűtés nélkül nem sokáig tartható el. Kértem, hadd tartsak vele, de nem volt mód, hogy civilként elkísérjem. McConnell mindenesetre elküldte nekem az állatkertről írt egyoldalas jelentésének másolatát, amelyben szót ejt

a harcokról, a törvényesség teljes hiányáról, a fosztogatókról és az étlen-szomjan tengődő állatok kilátástalan helyzetéről. Jelentését vészjósló megállapítással zárja: „Az állatkert továbbra is rendkívül veszélyes hely.” De én naivul félresöpörtem a figyelmeztetést, és elszántan próbálkoztam tovább. A szerencse kedvez az állhatatosaknak (bár lehet, hogy esetemben többet ért a vastag bőr), és most is egy véletlen következtében fordult a kocka. Slabber nagykövettel továbbra is tartottam a kapcsolatot, így történt, hogy kivételesen ő kért tőlem szívességet. A kuvaiti állatkertben ugyanis elkészült az elefánt- és orrszarvúkarám, már csak az állatok hiányoztak belőle. Úgy tervezték, Dél-Afrikából hozatják majd őket, de ennek engedélyezéséhez előbb egy szakértőnek véleményeznie kellett a karámokat. Slabber úgy vélte, szerencsés körülmény, hogy éppen Kuvaitban vagyok, és szakértőként megállapíthatom, megfelelnek-e a célnak a karámok. Kezdetben vonakodtam; nem akartam értékes időt pazarolni olyasmire, ami nincs összefüggésben Irakba jutásom előmozdításával. De Martinnak döntő szerepe volt abban, hogy kuvaiti vízumot kaptam, így némi habozás után beadtam a derekam. Aztán megismerkedtem az állatkert egyik vezető beosztású állatorvosával, dr. Medockal. Sajnos a karámok nem állták ki a próbát. Túlságosan szűkre szabták őket, és ezt a lehető legtapintatosabban kellett a kuvaitiak tudomására hoznom. Aztán az iraki helyzetre terelődött a szó. Dr. Medoc elmesélte, hogy amikor Szaddám Huszein 1991-ben megszállta Kuvaitot, az irakiak szó szerint kiirtották az állatkert lakóit. Minden egyes állatot hidegvérrel, géppuskával lőttek agyon. És jól szórakoztak rajta. Bizonyára kiült arcomra a döbbenet, de aztán elmagyaráztam, hogy épp ez ellen küzdök minden erőmmel, jobban mondva, azért

küzdök, hogy a bagdadi állatkert lakóinak ne kelljen mind egy szálig elpusztulniuk. Hajlandó lenne-e a kuvaiti állatkert gyógyszert adományozni a bagdadinak? Gesztusnak sem lenne utolsó, különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy Kuvait szeretne jószomszédi kapcsolatot kialakítani a Szaddám utáni kormányzattal, bármiféle rezsim lesz is az. És van-e nálam alkalmasabb személy, hogy ezt a szállítmányt átvigye a túloldalra? Medoc doktor elvben egyetértett, de azt mondta, a végleges engedélyt a mezőgazdasági és állatjóléti minisztériumnak kell kiadnia. Ahová időpontot kértünk és kaptunk másnapra. A véletlen ezen a ponton is szerepet játszott. Miközben ugyanis a közismerten akadékoskodó kuvaiti vámhatóság intézkedését vártam a repülőtéren néhány napja, megismerkedtem egy Mike Honey nevű texasival, aki az amerikai hadsereg számára helikoptereket biztosító U. S. Evergreen légi közlekedési társaság vezető tisztviselője volt. Küldetésem ámulatba ejtette, főleg mert teljesen saját elhatározásból és saját pénzből szántam rá magam, arról nem is beszélve, hogy az egész ötlet szerfelett különös volt. Honey látott némi esélyt arra, hogy egyik „madarával” Bagdadba vigyen, ezért Kuvaitvárosban is tartottuk a kapcsolatot. A mezőgazdasági miniszterrel való találkozónk előestéjén véletlenül összefutottam Mike-kal, és elmondtam neki, hová készülök. Megkérdezte, nem tarthatna-e velem, aminek – miért is ne? – nem láttam semmi akadályát. Ártani biztos nem fog. Képzelhető, mennyire meglepődtem, amikor kiderült, hogy a miniszter, Fahad Szálem al-Ali asz-Szabáh ugyanarra az amerikai egyetemre járt, mint Mike. A következő fél óra a hangos derültség jegyében telt; a két férfi élvezettel sztorizott a régi szép napokról. Kétségbeesésemben kezdtem attól félni, hogy a bagdadi állatkert megmentése már szóba sem kerül, de szerencsére szóba került, mi

több, a miniszternek elég volt néhány perc, hogy figyelmesen végighallgasson, és egyetértsen minden javaslatommal, mielőtt újra belemerül az egyetemi anekdotákba. Az ugyancsak jelen lévő Tim Carney mosolyogva fordította felfelé a hüvelykujját, jelezve, hogy elégedett a tanácskozás eredményével. Megvolt tehát a felhatalmazásom. Már nem csak magányos különc voltam, aki be akar furakodni a háborús övezetbe; hivatalosan elismert karitatív küldetést teljesítettem. Mi több, misszióm egy stratégiai fontosságú arab szövetséges, a semleges Dél-Afrika és az ideiglenes iraki kormánykoalíció támogatását élvezte. Noha konok állatmentő buzgalmam kezdett Fikes ezredes és Oldfield őrnagy idegeire menni, nem titkolhatták, hogy új megbízólevelem nagy hatással van rájuk. Már csak egy apróság maradt – be tudnám-e mutatni ugyanezt a megbízólevelet a kuvaiti kormány fejléces papírján, vagyis közvetlenül dr. Fahad Szálem alAli asz-Szabáh miniszter irodájából? – Hát persze – válaszoltam összeszűkült gyomorral, csöppet sem boldogan, hogy még egy bürokratikus akadályt kell vennem. Irány újra a mezőgazdasági és állatjóléti minisztérium. Ám dr. Mohamed al-Muhanna minisztériumi osztályvezető nemcsak a kért hivatalos levelet állította ki nekem, hanem beleegyezését adta, hogy két embert magammal vigyek a kuvaiti állatkertből idegenvezetőnek és segédnek. Mindketten gyakornokok voltak: egyikük állatorvosi, másikuk állatgondozói végzettségű. Másnap hajnali négy órakor indulásra készen várnak a szállodám előtt. Fikes ezredes azonban még az utolsó pillanatban is vonakodott rábólintani a végső engedélyre. Én pedig kijátszottam az utolsó adumat.

– Nem az Egyesült Államok határát akarom átlépni, hanem a kuvaitit – mondtam, majd rátettem még egy lapáttal. – És a kuvaiti kormány engedélyezte, hogy ezen a határon át Irakba távozzak. Fikes lemondó sóhajtással vette kézbe a tollát. – Maga az első civil, akit beengedünk. Ne feltűnősködjön – tanácsolta –, csúnyán megjárhatja. Végre kezemben az engedély, hiába akart annyiszor kicsúszni a markomból. Fikes végül is jó ember volt, igazából csak személyes biztonságom aggasztotta. Megígértem, hogy Bagdadból majd fölhívom. Adrian Oldfield kézfogással búcsúzott. – Ha túléli – mondta némileg baljóslatún –, szaván fogom, és meglátogatom a vadrezervátumban. – Szívesen látom – bólintottam. – Hozza magával Fikes ezredest is! Nem mervén fölfedni valódi úti célomat, „kuvaitvárosi üzleti ügyeim intézése céljából” kocsit béreltem a repülőtéren, és megvásároltam annyi gyógyszert, tápot és élelmiszert, amennyi belefért. Nem bántam volna, ha szert tehetek egy fegyverre – egy pisztoly is több a semminél –, de Kuvaitban ez ki volt zárva. Talán majd Bagdadban. Este fölhívtam Françoise-t, és elújságoltam, hogy másnap indulok a háborús övezetbe. Egyedül, tőlem hat és fél ezer kilométerre – hogy is oszthatta volna lelkesedésemet?

KETTŐ

Végre Bagdadban voltam, de úgy éreztem magam, mint egy kidurrant autógumi. A szétvert épületegyüttes látványára egyszerűen nem voltam felkészülve. Hát ezért utaztam hat és fél ezer kilométert, ezért tárgyaltam négy ország tisztviselőivel naphosszat lógva a telefonon, s ezért verekedtem át magam a bürokrácia akadályain? Elég volt egy pillantás az állatkert környékét borító kőtörmelékre, a szétlőtt parkra, s máris világosan láttam, hogy az Irakba jutás bürokratikus akadályait gyerekjáték volt elhárítani ahhoz képest, ami most vár rám. Arckifejezésem láttán Brian Szydlik főhadnagy is komoran csóválta a fejét. – Nem valami biztató, ugye? Aztán alaposan kifaggatott az utunkról, és szemlátomást elámult, hogy ép bőrrel megúsztuk Kuvaittól Bagdadig, ráadásul civil járművel és a kertek alatt. Talán őrültek vagyunk, talán ostobák, de legalább komolyan vesszük a küldetésünket. Ám a főhadnagy elsősorban azért örült nekünk, mert azt remélte, ezentúl egy gonddal kevesebb. Igaz, hogy az állatkert az ő parancsnoksága alá tartozó övezetben van, de a vele kapcsolatos teendők nem katonai jellegűek, ezért – mi tagadás – úgy kell neki az egész, mint púp a hátára. – Tényleg gondjukba veszik ezeket az állatokat? – kérdezte újból.

Bólintottam. – Erre kaptak megbízatást Kuvaitban a koalíciótól? Én csak bólogattam tovább, és az engedélyemre mutattam. Szélesen mosolygott, és újra megszorította a kezem. Irakba érkezésem óta először éreztem úgy, hogy örülnek nekem. A szívélyes fogadtatás fényében kezdtem hajlani rá, hogy mégis megérte annyi hivatalhoz bekopogni Dél-Afrikától Kuvaitig, hiszen jövetelemnek célja és értelme van. – Segítünk, amiben tudunk, de sajnos még nem ért véget a háború – mondta a főhadnagy. – Köszönjük. Szükségünk lesz rá. Brian Szydlik igazi katona volt, méghozzá a hivatására büszke fajtából. Mint minden jó parancsnok, ő is emberei biztonságát tartotta elsősorban szem előtt. Megtett minden tőle telhetőt az állatok életben tartásáért, de a mindennapos összetűzések miatt ennek komoly korlátai voltak; nem kockáztathatta katonái életét. Eszmecserénk közben felbukkant, s elindult felénk egy köpcös, középkorú iraki férfi. Hamuszürke haja volt, arca kimerültségtől gyűrött. De amikor elmosolyodott, valami elpusztíthatatlan derű ragyogott fel a szemében. Szydlik lelkesen integetett neki. – Hásem Hasszán, a bagdadi állatkert… ööö… maradékának igazgatóhelyettese… Dr. Hásem Mohamed Hasszánnak bizony leesett az álla, amikor kezet fogtunk, és elmagyaráztam, mi járatban vagyok. Elképedt, hogy egy külföldi képes Afrika túlsó csücskéből ideutazni, csak mert segíteni szeretne az ő szerény állatkertjén. Honnan a csudából tudtam egyáltalán a létezésükről? Amikor kinyitottam a csomagtartót, és megmutattam a kuvaitvárosi állatkert jóvoltából magunkkal hozott gyógyszereket, az

igazgatóhelyettes megragadta a kezemet, és szabályosan elsírta magát. Zavarba ejtő pillanat. – Hát ennyire szörnyű? Bólintott. – Jöjjön, megmutatom. Most kiderül az igazság; ezért jöttem. Most a magam szemével láthatom. De arra, ami ezután tárult elém, a világon semmi nem acélozhatott volna meg. Először a megrongálódott bejárat tűnt szembe – ki sem kerülhettem volna. Az aranydíszes, súlyos fekete kapuszárnyak (s rajtuk az egymásra vicsorgó faragott oroszlánok) most sarkukból kifordulva, megdőlve, tárva-nyitva lógtak, miután egy lövedék kirobbantotta őket. De ez Hadész birodalmának csupán a küszöbe volt. Az alvilágba lépve teljesedett csak ki a rettenet. A ketrecek minden képzeletet felülmúlóan mocskosak voltak; tudj’ isten, mióta nem takarították őket. Az elpárolgott vizelet nyomában ammóniától bűzlő, fehér sófoltok maradtak a földön, míg az ürülék orrfacsaró, kemény, fekete kupacokká száradt a perzselő napon. A bűz a legerősebb gyomrot is felforgatta volna. Átláthatatlanul sűrű, fekete légyrajok lebegtek lerágott csontvázak fölött, ugyanis az elhullott állatok tetemét az élők ketrecébe dobták – egyéb táplálék híján. A halál, az oszlás bűze, és valami bomló, epés erjedés ülte meg súlyos szennyfelhőként a levegőt. Az oroszlánok kifutójának falán gépágyú ütötte lyuk tátongott, melyet az amerikaiak dróttal és kőtörmelékkel hevenyészve befoltoztak. Ha egészségesek lennének az oroszlánok, öt percig sem tartaná vissza őket a fal, gondoltam, s lelki füzetembe felírtam, hogy amint lehet, rendesen meg kell javítani.

A nagymacskák egykedvűen bámultak ránk, némelyik a fejét is alig bírta megemelni. Jól megnéztem őket: afrikai oroszlánok voltak, pedig a ritkább és valamivel kisebb panthera leo persica nevű ázsiai alfajra számítottam. Egy másik ketrecben egy ritka bengáli tigrisnek épp csak annyira futotta az erejéből, hogy bágyadtan kimutassa a fogait, valamikor pompás, csíkokkal ékes bundája olyan fakó volt, mintha öreg madzagból csomózták volna össze. A szomszédos ketrec hátuljában az árnyékba húzódva egy másik fiatal bengáli hím feküdt, ugyancsak véznán és egykedvűen. Egy iraki barna medve, amelyik Hásem szerint széttépte a ketrecébe merészkedő három fosztogatót, tébolyodottan ringatózott előre-hátra négyszögletes dobozába zárva, a teljes begolyózottság állapotában. A sarokban összegömbölyödve egy másik medve feküdt; rémült, kétségbeesett gyermekre emlékeztetett. A szomszédos ketrecben egy hiúz csinálta ugyanazt, mint a bekattant barna medve. Kissé arrébb őshonos iraki vaddisznók húzták össze magukat szánalmasan az egyetlen darabka szárazon maradt talajon, egy törött vízcső ugyanis ingoványos sártengerré változtatta a karámjukat. Az egész állatkert úgy nézett ki, mintha forgószél pusztított volna benne, nem is egyszer, hanem kétszer – mintha visszajött volna a tornádó, hogy teljes legyen a dúlás. Szemét, lom, hasznavehetetlen tárgyak hevertek mindenfelé, és itt is, ott is fosztogatók csámborogtak, találomra elemelve valami mozdíthatót; ketrecek álltak nyitva. Szemre is, érzésre is lehangoló volt a látvány – a lerombolt helyek reménytelensége áradt minden zugból. El sem űzhettem ezt a hangulatot, hiszen tudtam, hogy semmiféle mentőcsapat nem közeleg. A háború még nem ért véget, nem volt személyzet, lezárták a várost. Alig hihettem, hogy személyes

jelenlétem bármit is változtat a helyzeten. Más állatok, például páviánok és egyéb majmok, amelyek elég fürgék voltak ahhoz, hogy a fosztogatók ne tudják foglyul ejteni őket, szabadon futkorásztak. Láttam sivatagi rókát, hiúzt és egy csont-bőr kutyákból álló társaságot. Fejünk fölött papagájok, sólymok és egyéb madarak köröztek, mások az eukaliptuszok ágain ülve hangos rikácsolással tudatták, hogy sikerült megszökniük a fosztogatók elől. Ennyi maradt az állatkert lakóiból; a háború előtt hatszázötvenen voltak. És ők is csak azért élték túl a támadást, majd a fosztogatók rohamait, mert hegyes foguk vagy éles karmuk volt. Vagy szárnyuk, hogy elrepüljenek. Dr. Hasszán azt mondta, védőruházatra lenne szükség az elszabadult állatok befogásához. Egyetértettem – ez lenne most a legfontosabb. De honnan szerezzen az ember állatbefogó felszerelést egy háborús övezetben? A katonáktól mindenesetre kérhetnénk néhány golyóálló mellényt. Nagy bombatölcsérhez értünk: olyan nagy volt, hogy aki beleesett, aligha tudhatott kimászni belőle. Mellette oszló pónitetem feküdt. – Bomba előbb jött, aztán katonák – magyarázta Hásem. Igen, a tölcsért egy eltévedt lövedék okozhatta, amely feltehetően a megszálló hadműveletet megelőző, erőfölényt demonstráló bombázások során csapódott be ide. Dr. Hasszán ezután az állatkert legújabb szerzeményei számára épült karámot mutatta meg – két gyönyörű zsiráfnak szánták. Üresen állt a büszke építmény, a kovácsoltvas kapuszárnyakat őrjöngő emberek téphették le a forgópántokról. A sors iróniája, hogy kettő a világ legmagasabb és legesetlenebbül kecses teremtményei közül épp aznap érkezett meg Afrikából, amikor kitört a háború. Hásem azt mondta, ki sem rakodták őket. Az egyik zsiráfot értesülései szerint leölték, és megették. A másik

valószínűleg egy szűk ketrecben nyomorog, ahol föl sem tud állni, és várja, hogy értékesítsék a feketepiacon. Két strucc ugyanígy járt: a fosztogatók megkötözték és elhurcolták őket. Ki tudja, milyen szörnyű sors vár rájuk. Még most, fényes nappal is fosztogatók lökdösődtek az épületek körül, magukhoz véve mindent, még az értéktelen holmit is, amit a korábbi hordák nem vittek el. Ökölbe szorult kézzel néztük ezt a szemérmetlen garázdálkodást. De fegyvertelen civilként semmit sem tehettünk. Nekivágtam egy nyílt tereprésznek a tó felé, de Hásem mellettem termett, és megfogta a karomat. – Bombák – mutogatott körbe-körbe. Annyira elmerültem a pokoli színtér szemlélésében, hogy nem is néztem a lábam elé; otthon, a vadonban mi sem lenne természetesebb, mint felmérni magam körül a lehetséges veszélyeket. Mindjárt láttam, mire figyelmeztet Hásem: mindenfelé föl nem robbant lövedékek hevertek – a háború életveszélyes hulladéka. – Sokat elvisznek amerikaiak – mondta –, de sok marad így is. Csak a kikövezett gyalogutak voltak biztonságosak. De a fosztogatókat még ez sem tartotta vissza; marhacsorda módjára csörtettek át a területen. Egy Bradley tank dübörgött lassan az állatkert bejáratához, zömök, parancsoló tömegével legyőzhetetlen, fenyegető fölényt sugározva. A fosztogatók kelletlenül odébb somfordáltak, bár pontosan tudták, hogy az amerikaiak még nem láttak neki istenigazából a rendfenntartásnak. Ezután Hásem a Tigris táplálta mesterséges tóhoz vezetett, és közben rémtörténeteket mesélt. Az út szélén sorakozó kalitkákat egytől egyig kinyitották, mondta, kitekerték a madarak nyakát, és

felfalták őket, mint a csirkét. Arapapagájok, törpepapagájok és afrikai jákópapagájok végezték így a fazékban. A tó vize határozottan piszkos volt, mert a szivattyúkat, amelyek azelőtt folyóvízzel táplálták, szétszedték és elhordták a fosztogatók. Még a vizet keringtető óriási turbinából is csak használhatatlan ócskavas maradt. A poshadt, barna víz közepén azonban meglepődve pillantottam meg néhány evezős csónakot. Épp megkérdeztem volna Hásemot, hogy mit csinálnak ott azok a csónakok, amikor egy vízimadárcsapat rebbent föl nagy rikácsolás és szárnycsattogtatás közepette. Majd diadalmas kiáltás harsant, és láttam, hogy kihúznak valakit a vízből, és besegítik az egyik csónakba. A kezében vergődő, tollas jószág. – Ali Baba – mondta Hásem, ami az arab szlengben fosztogatót jelent. Az alibabák nesztelenül a madarak közelébe eveznek, aztán a vízbe ereszkedve, hátulról csapnak le kiszemelt zsákmányukra. Émelyegve képzeltem el, mi lenne, ha megmerítkeznék abban a bűzös vízben. És lám, ezek az emberek naponta megteszik azért, hogy kerüljön valami az asztalukra. Kézzel-lábbal, konyhanyelven tudakoltam Hásemtól, mikor evett utoljára valami rendeset. – Sok nap, kicsi evés – tárta szét a kezét –, Bagdadban nincs mit enni, nagy baj van. Az állatkerti dolgozók már akkor is ingyen dolgoztak, amikor Irak csak készült a háborúra, folytatta kalauzom. Aztán megérkezett a köztársasági gárda meg a fedajín csapatok, és fegyverrel kiparancsolták az állatgondozókat, majd nekiláttak lövészárkot ásni, felkészülni a csatára. Fütyültek rá, hogy a csatamező a Közel-Kelet legjelentősebb állatkertjének tőszomszédságában lesz. A fedajín katonák különösen gorombák voltak, s amikor ő és az állatkert igazgatója, dr. Adel Szalmán Músza időt kértek – csak amíg

gyorsan ellátják és megetetik az állatokat –, a katonák azt felelték, hogy ha be nem fogják a szájukat, agyonlövik őket. Távozásuk előtt Adel, Hásem és a személyzet tagjai rohanvást szétosztották a maradék eledelt, és színültig töltötték az itatókat. Csendben dolgoztak, végtelenül szomorúan. Meg voltak győződve róla, hogy soha többé nem látják viszont az állataikat. Úgy tíz nappal később megérkeztek az amerikai tankok, és éppen ott, ahol ebben a pillanatban álltunk, heves összecsapásra, szabályszerű ütközetre került sor. Nem esett nehezemre elképzelni, milyen kegyetlenül szenvedhettek az állatok a ketrecekről fémes füttyenéssel tovapattanó golyók, felbőgő tankmotorok, útszaggató lánctalpak, égből elősüvítő rakéták, majd a pusztítás – a törmelékkupaccá váló épületek – zűrzavarában. Ha az embereket is jeges rémülettel tölti el a csatazaj, a ketrecbe zárt, tehetetlen állatok számára sokszorosan ijesztő lehet. Míg ezen tűnődtem, tekintetem az összegömbölyödve fekvő, öreg barna medvére tévedt. Hásem követte a pillantásomat, majd bemutatta Szídiát; a szegény, elgyötört nőstény már harminc éve az állatkertben lakott, és teljesen vak volt. – Legalább nem lát bomba – jegyezte meg Hásem. Lehet, gondoltam, de a vak állatoknak rendszerint élesebb a hallásuk. A rettenet, melyet nem látnak, de annál fájóbban hallanak, megsokszorozódhat. A bagdadiak többségéhez hasonlóan Hásem is otthon vészelte át a város birtoklásáért folytatott rövid, de heves küzdelmet. Reggelente résnyire elhúzta a függönyt, és kikukucskált – robbannak-e még a bombák, csapódnak-e be lövedékek, száll-e a füst a város fölött? Egyik reggel kelet felé pillantva madarakat látott körözni nagyjából ott, ahol az állatkert van. Pompás sólymok vitették

magukat a hőlég áramlatain. Megdörzsölte a szemét: sivatagi sólymok röpködnek a város közepe fölött? Az ágyútűz és a légvédelmi ütegek dübörgése közepette? Hásem minden más madárnál jobban szerette a sólymot, amely hazáját is jelképezi: testben és lélekben ez a nemes madár szárnyal magasan az ősi föld fölött. Aztán egyszerre csak ráébredt, hogy az állatkert sólymait látja. Az ő sólymait! Kiszabadulhattak valahogy. Ami csak úgy történhetett, hogy kinyitották a kalitkájukat. A felismerés pillanata volt ez: Hásem most már biztosan tudta, hogy fosztogatók járják az állatkertet. Azonnal útnak indult, gyalog téve meg a repesz borította, letarolt utcákon a nyolc kilométert, amerikaiakat és dühödt fosztogatókat egyaránt óvatosan kerülve. Rajtaütésszerű összecsapások fegyverropogása közepette behúzott nyakkal sietett, ahogy bírt. Valahányszor elsüvített mellette egy golyó, vagy tompa reccsenéssel becsapódott a közelben, ösztönösen a földre vetette magát. De igazából tudta, hogy Allah kezében van a sorsa; rajta áll, eljut-e az állatkertig. A feje fölött olyan alacsonyan zakatoltak a Black Hawk helikopterek, hogy jól látta a bennük ülő, állig felfegyverzett, sötét szemüveges katonákat. A csillogó fekete gépek már-már igézően félelmetesek voltak – kobra bűvöli így a patkányt. Hásem nem is mert hosszan fölfelé bámulni, s csak remélte, hogy azok a rideg arcú katonák pontosan tudják: ő csak egy ártalmatlan civil. Valaki, aki az állatokat szereti, nem a háborút. Jó egy órába telt, mire odaért. Nem akart hinni a szemének – leírhatatlan pusztítás fogadta. Mindjárt észrevette, hogy a ketrecekről leverték a zárat, ajtajuk tárva-nyitva áll. A fosztogatók még az alapvető kerti szerszámokat és az állatok

itatóit is ellopták. Az üvegfalú akváriumot szétverték, néhány egzotikushal-tetem hevert a tűző napon. Az őrült tülekedésben valahogy megfeledkeztek róluk. Hásem megszámolta, hány állat maradt. Összesen talán harminc – a fosztogatók bizonyára túl veszélyesnek, tüskésnek vagy fürgének találták őket. Egy borz a félelemtől tébolyodottan képes volt beleásni magát a kőkemény földbe, így nem esett bántódása. A fosztogatók valami okból megpróbáltak bejutni az oroszlánbarlangba is: kiszélesítettek egy lövedék ütötte rést. De amikor szembe találták magukat egy falka kiéhezett nagymacskával, elmenekültek. Aztán amerikai katonák vették körül Hásemet. Mit keres ott?, rivalltak rá nem túl barátságosan. Noha úgy szólt a parancsuk, hogy civileket nem bánthatnak (hacsak nem gyanús, hogy öngyilkos merénylő az illető), a káosz kezdett az idegeikre menni. Hásem tört angolsággal elmagyarázta, hogy ő a bagdadi állatkert igazgatóhelyettese, mire a katonák a parancsnokukhoz, Brian Szydlikhez vezették. Szydlik nagyon megörült neki; jobbkor nem is jöhetett volna a segítség az állatkerti fronton, hogy ő végre a háborúra összpontosíthasson. Elmondta Hásemnak, hogy az oroszlánok megszöktek, amikor a mozsárágyú eltalálta a lakhelyüket, és azóta is szabadon kószálnak a parkban. Ő és az emberei páncélozott csapatszállító járművekkel körülkerítették a nagymacskákat, de néhányat sajnos le kellett lőniük, mert nem akartak visszamenni a ketrecükbe. Hásem elnehezülő szívvel értesült róla, hogy az egyiket a tigrisketrec előtt érte a halál. A hím bengáli tigrissel együtt tartott nőstény oroszlán lehetett az; a két eltérő fajú állat ugyanis pároztató kísérletben vett részt, és eközben meglepően erős kötelék alakult ki köztük. Vagyis a nőstény oroszlán csak tigris párjához igyekezett vissza.

Látva, hogy a mérhetetlen pusztítás valósággal letaglózza Hásemet, Szydlik magyarázkodni próbált. A városban elszabadult a pokol, mondta, és csak úgy lehetne elriasztani a fosztogatókat, ha közéjük lőnének. Ezt viszont semmi szín alatt nem tehetik. A csatában elpusztult egy póniló meg egy farkas, tetemüket az oroszlánoknak vetették Szydlik katonái. A kiéhezett nagymacskák gyorsan felfalták mind a kettőt. Ekkor lelőttek egy menthetetlenül beteg gazellát, majd azt is szőröstül-bőröstül bedobták az oroszlánok közé. A vízhiány volt a legnagyobb baj. Őrjáratok között, vagy a Szaddámhoz hű gócok felszámolása közben a katonáknak gondjuk volt rá, hogy olykor néhány vödörnyi vizet vigyenek az állatoknak. De ez nemcsak veszélyes művelet volt – az orvlövészek golyózáport zúdítottak mindenre, ami mozgott –, hanem roppant időigényes is. És Szydlik nem győzte ismételni, hogy neki a háború az elsőrendű feladata. Hásem szomorú kábulatban járta be egykori munkahelyét. Nehéz volt elhinnie, hogy az övéi tették ezt. Érti ő, hogy nagy úr az éhség; ő maga is átélte a bojkott, a rettenetes szankciók időszakát. De ez – ez akkor is a legalávalóbb vandalizmus! Mi értelme leverni a lakatokat, zárakat, feltépni a ketreceket? Mi értelme ellopni a hűtőgépeket és ventilátorokat? Kirángatni helyükből a mosdó- és vécékagylókat? De a méltatlankodáson túl próbálta tiszta fejjel áttekinteni, mi a legégetőbb, legfontosabb feladat. Rengeteg ilyen volt. Aztán a területen garázdálkodók tömegéből kivált két ember – két korábbi állatgondozó. Amikor meglátták a főnöküket, odaszaladtak hozzá, és felajánlották, hogy munkába állnak. Pedig tudták, hogy úgysem kapnak érte fizetséget. Mindenekelőtt vízről kellett gondoskodni. Dr. Hásem gyakorlatias ember volt, nemcsak állatorvos, hanem csavaros eszű ezermester is.

Ha elromlott valami, mindjárt volt ötlete; egyszer madzaggal és rágógumival szerelt meg valamit. De most még ő is csüggedten nézte a megrongált szivattyúkat, vezetékeket. Alkatrész nélkül nincs mit tenni, és ugyan honnan kerítsen szivattyúalkatrészt egy háború sújtotta övezetben? Kétfős személyzetével összegyűjtötte a csatatéren szanaszét heverő, még használható csővezetékdarabokat, és hevenyészett viaduktrendszert tákolt össze belőlük az oroszlánketrec mellett. A rögtönzött építményt egy katonától kapott vödör egészítette ki. Egyik embere ebben hordta a vizet a mozdulatlan csatornából, majd a rendszerbe töltötte az értékes folyadékot, amely a csöveken keresztül az itatóvályúkba csordogált. A szomjúságtól félőrült oroszlánok megérezték a vízszagot, és rohantak a ketrecbe a kifutóból. Két hete alig jutott több nekik néhány kortynál. Még akkor sem volt szerencséjük, amikor kiszabadultak: mielőtt a csatornához értek volna, visszaterelték őket. Hásem elbeszélése szerint a teljesen kitikkadt állatok nem tudtak lefetyelni dagadt, repedezett nyelvükkel, ezért kínjukban nyitott szájjal, egész pofájukat a vízbe eresztve harapták az életadó folyadékot. Érdemben nyelni csak akkor tudtak, amikor szikkadt szájpadlásuk felpuhult egy kicsit. És onnantól fogva ittak, ittak, és ittak. Ezután a két tigrist és a medvéket itatták meg a gondozók, majd sorban a többi állatot. Még a borz is előbújt föld alatti odújából, mert szomjúsága legyőzte a félelmét. Vödrönként kellett hordani a vizet. Megerőltető munka volt a harmincnyolc fokos hőségben. De Hásem és segítői csak azt használhatták, amijük volt: izomerőt, elszántságot és egy vödröt. És aznap, azon a hosszú, forró, rettenetes áprilisi napon ez

tartotta életben a bagdadi állatkert megmaradt állatait. Másnap újrakezdték a mentő hadműveletet. Mindhárman nagyjából egy órát gyalogoltak otthonról a zűrzavaros városon át, kerülgetve a veszélyeket. Ha fegyverek ropogtak, lebuktak a földre, s ha fosztogatókat láttak, igyekeztek észrevétlenek maradni. Hásem nem tudta, meddig bírják; egy egész nap sem elég, hogy egyetlen vödörrel végigitassák az állatokat, melyek közt háromszázhúsz kilós is akad. Sikerült néhány dinárt összedobva kikunyerálniuk egy utcai árustól valamennyi – frissnek nem mondható – marhahúst. A belvárostól az állatkertig csaknem öt kilométeren át cipelték a hátukon a véres húsdarabokat, majd szétosztották a csonttá fogyott húsevők között. Ők pedig az éhezők mohóságával tüntették el az egészet. Az igazgatóhelyettes fölindult lelkiállapotban mesélte mindezt, majd megmutatta a maga készítette csővezetéket – az életadó víz pillanatnyilag egyetlen létező útját. Méltán volt büszke rá ez a szeretni való ember; elismerésem jeléül nagyot füttyentettem. – Kitűnő munkát végzett, barátom! – dicsértem, miközben a sovány, de még mindig élő állatokra sandítottam. – Gratulálok. Hásem komoran bólintott. – Jó, hogy jöttek – mondta aztán, meghatottságtól rekedt hangon. Hallgattunk; elborzadva néztem újra körül. Annyi mindent kellett volna mihamarabb megoldani, hogy felsorolni is sok volt. Nem mondtam ki hangosan, de eleinte olyan elkeserítőnek ítéltem a helyzetet, hogy megfordult a fejemben: fegyvert szerzek, és egytől egyig végzek az állatokkal. Ilyen körülmények között talán ez a leghumánusabb megoldás. Háborgó gyomorral állapítottam meg, hogy ezekhez az egykor büszke állatokhoz méltóbb a halál, mint ez a mostani lealacsonyító romlás.

Soha nem láttam állatokat borzalmasabb helyzetben. Van-e esélyük, hogy túléljék, mondjuk, a következő két hetet abból a kevésből, ami rendelkezésünkre áll? És úgy, hogy közben háború van? És ha valami csoda folytán életben maradnának, milyen életminőségre számíthatnak utána? Ez nem csak afféle haszontalan töprengés volt. Rosszra számítottam, de egy pillanatig sem arra, hogy menthetetlen állatokat találok. Hogy ilyen nagy utat megteszek, s a végén nincs más választásom, mint meggyilkolni őket. Semmi nem vértezhetett föl erre a minden képzeletet fölülmúlón rémes látványra. Aztán elborított a düh. Hát mi ez, ha nem égbekiáltó bűn, a legocsmányabb gonosztett, amit más élőlények ellen elkövethetünk?! Innentől fogva kezdtem egész más színben látni a saját fajtámat. Tovább dühített, hogy néhány kivételtől eltekintve – olyan tisztességes emberekre gondolok, mint Hásem vagy Szydlik – Bagdadban a világon senkit sem érdekelt, hogy mi lesz az állatokkal. Persze mindenki amondó volt, hogy tenni kell valamit. De hát ezek csak szavak. Ezzel éles ellentétben állt a valóság: egy rozoga, csöpögős csővezetékkel és egy rozsdás vödörrel felszerelt maroknyi emberen múlik, hogy élnek-e vagy halnak ezek a raboskodó, nemes vadak. Aztán fokozatosan kitisztult az agyam, elmúlt a levertség. Már tudtam, miért jöttem Bagdadba. Hogy mérvadó, sziklaszilárd példával szolgáljak. Ezt éreztem meg ösztönösen, miközben alig két hete az elefántokat néztem Thula Thulán. Azt, hogy össze kell fognunk, és meg kell vonnunk a határt: „Eddig, és nem tovább.” És Bagdadban lehetett megmutatni, hol ez a határ. Tudtam, hogy maradnom kell, és nem pusztulhatnak el az állatok.

De hol kezdjem? Ezt már kevésbé tudtam. Úgy döntöttem, egyszerre csak egy célt tűzünk ki, ahogy a marokkóban is csak egy pálcikát veszünk föl egyszerre – nehogy elnyeljen, elborítson minket az erőnket meghaladó feladat. Kis győzelmekre, sikerekre van szükségünk, hogy fenntartsuk a morált; könnyű fodrozódás kell, nem pedig nagy hullámok, melyeken úgyis csak bukdácsolnánk. Érzékeltem, hogy dr. Hásem és segítői titkon méregetnek, próbálják kitalálni, mire számíthatnak. Kétségkívül máris engem tekintettek felelős vezetőnek. Először is, egyedül én értettem gond nélkül szót az amerikaiakkal. Másodszor, hoztam ételt, gyógyszereket. És volt valamennyi pénzem. Az irakiak külügyi konfliktus eredményének tekintették a válságos helyzetet, így azt is természetesnek vették, ha egy külföldi segít kikerülni belőle. Igyekeztem hát magabiztosnak látszani; első dolgunk most az, jelentettem ki, hogy enni-inni adjunk az állatoknak. Lássunk is neki azonnal. Aztán Hásem beült mellém a bérelt autóba, majd Szydlik főhadnagy kíséretében elmentünk egy katonai bázisra, Udaj Huszein palotájától nem messze, ahol az előző konvoj hússzállítmányát tárolták. A generátorral működő két kis mélyhűtőt dugig megtömték vele, de a többi gyorsan romlásnak indult a melegben. Ezzel kellett beérnünk. Nem volt más. Az Indiából behozott bivalyhúsdarabok pillanatok alatt eltűntek a kiéhezett húsevők szájában; éles karmok, hegyes fogak, néhány gyors, nyeldeklő mozdulat, és kész. A medvék ketrecébe tett penészes káposztafejekkel és fonnyadt zöldségekkel ugyanilyen dühödt falánkság végzett. Ezután következett a víz. Dr. Hásem ugyan fantasztikus munkát

végzett, de nyilvánvaló volt, hogy az itatókba csordogáló kevéske víz hosszú távon nem elégíti ki a nagy testű állatok – oroszlánok, medvék – vízigényét. Az összes állat vészesen közeledett a kiszáradáshoz a nagy melegben, pedig hol volt még az igazi nyár. Elhatároztam, hogy szert teszek még egy vödörre… de hogy honnan, csak az ég tudja. A fosztogatók az utolsó szöget is elvitték az állatkertből. Aztán megkérdeztem, mikor kaptak a gondozók utoljára fizetést. – Csaknem két hónapja – felelte dr. Hásem. Segítői egyetértőn bólogattak. – Híreszteljék el, hogy aki újból munkába áll, fizetséget is kap – jelentettem ki. – Amerikai dollárt, készpénzben – tettem hozzá a nyomaték kedvéért. Az irakiak megígérték, hogy hírét viszik a fizetős munkának. Mert erre volt a legnagyobb szükség – erős karokra, hogy vizet hordjanak az állatkert körüli csatornákból; vízhordó edénynek pedig bármi megteszi, amit csak találunk. Kimerítő munka lesz a perzselő melegben. De akkor is meg kell lennie. Emberek kellettek ahhoz is, hogy kiganézzák az elmondhatatlanul mocskos ketreceket, összehordják és elégessék az oszladozó, legyek lepte, bűzös állati tetemeket. A víz és az élelem után a harmadik legfontosabb feladat az elemi higiénia helyreállítása volt. – Holnap kezdődik a munka – mondtam az állatorvosnak, és átkaroltam a vállát. Hásem bólintott; nem volt kétségem, hogy belevaló, karakán emberrel hozott össze a szerencse. – Ha biztonságos, itt leszünk! – ígérte. – Az igazgató, dr. Adel is visszatért már. Megkeresem. Segíteni fog. Én meg a kuvaitiak úgy terveztük, hogy az állatkert háromszobás irodaközpontjában húzzuk meg magunkat éjszakára, de Szydlik megvétózta az ötletet. Életveszélyes lenne, mondta, még mindig

harcok dúlnak városszerte, és a fosztogatók sötétedés után vérszemet kapnak. Bagdad nappal is ijesztő, de éjjel egyenesen félelmetes. Így hát követtük a főhadnagy kocsiját az ar-Rasíd Szállodához, amelyet a Bagdad uralmáért folytatott fő ütközet után a 3. gyalogoshadosztály főhadiszállásának kiáltottak ki. Itt – Irak egyetlen, viszonylag biztonságosnak mondható épületében – leszünk elszállásolva. A mindössze egy-két kilométernyi utat olyan tömegű megtekeredett, cakkosra, élesre tört töltényhüvely borította, hogy attól féltem, bérelt autónk mind a négy kereke defektet kap. Szinte rátapadtunk Szydlik kocsijára, hogy lássák, összetartozunk. Civil járművel vagy gyalogosan, de engedély nélkül a közelben tartózkodni nem lehetett: azonnal lőttek. Helikopterek zúgtak fölöttünk, szüntelenül szemmel tartva a környéket. Megnyugtató volt a tudat, hogy azok a baljós küllemű Black Hawks helikopterek vigyáznak ránk – mármint hogy ránk is vigyáznak. Néhány perc, és megérkeztünk a szállodához.

HÁROM

A tizennégy emeletes ar-Rasíd Szálloda négyszögletes, szürkésbarna betontömege óriási rekeszre emlékeztetőn uralta a bagdadi városképet. Egykor öt csillaggal dicsekedhetett ez a „modern mezopotámiai” stílusú, kérkedőn túlméretezett magasház, a bagdadi aranyifjak és kéjutazók kedvelt találkozóhelye. Azelőtt. De a háború lezárta ezt a korszakot, és ahol régen tucatszám parkoltak a Mercedesek és Rolls-Royce-ok, ott most Abrams tankok és Bradley páncélozott harckocsik ölelték fojtogatón fémes szorításukba a bagdadi fényűzés fellegvárát, tele verejtékező, állig felfegyverzett katonákkal. Piszkos, átizzadt egyenruhák, feszülten figyelő, éber arcok, hunyorgó szemek, melyek a legkisebb rezdülést is észlelték. A kert és a parkoló területét ugyancsak tankok foglalták el. Ahol még maradt egy talpalatnyi hely – akár a bejárati lépcsősoron –, ott Humvee járőrkocsik tucatjai sorakoztak, melyeknek az volt a dolguk, hogy lézernyalábbal „megfessék” a célpontot a tankoknak. Minden azt hirdette, hogy merőben új lakó – a 3. gyalogoshadosztály, a Bagdadot bevevő elit gárda – költözött a szállodába. Jobban ki sem lóghattunk volna bérelt autónkkal e csúfságukban is szép gépszörnyek közül, s amikor leparkoltunk a hotel előcsarnokával szemben, a tankok felől hitetlenkedő pillantások tapadtak ránk.

Később a szálloda lett a „zöld övezetnek”, Irak legszigorúbban őrzött területének a központja, de egyelőre még frontkatonák pihentek benne két járőrözés vagy fegyveres csetepaté között. Bár „hazai” bázisnak jelölték ki, hiányzott belőle az otthon nyugalma. Lakói feszültek és idegesek voltak. A legutóbbi összecsapás maradványait még nem takarították el. Egyszerűen nem volt rá idő. Töltényhüvelyek borították a főbejárat előtti teret, a megfordulásra alkalmas úthurok burkolatát pedig kátrányos péppé gyúrták az ormótlan hernyótalpak. Úgy építették a szállodát, hogy rakétagránát ne tehessen benne kárt, ám golyók és mozsárágyútüzek ellen védtelen volt; nemcsak falait, hanem udvarának burkolatát is ragyásra lyuggatta az érte vívott ádáz küzdelem. Megroppantott fogpiszkálóhoz hasonlatos, hajlott lámpaoszlopok görnyedeztek a kertben, míg Hárún ar-Rasíd – Az ezeregyéjszaka meséiből világszerte ismert, legendás bagdadi kalifa – golyó csipkézte szobra elhagyatottan, behúzott nyakkal állt a kapunál. A bejárattól néhány méternyire iraki harcos bűzlő teteme feküdt; a hőség gyorsan bomlasztotta halott sejtjeit. Akárhová néztem, megrohant valami égett, rezes-fémes, lőporosan csípős benyomás, mintha csataszag lakná be összes érzékemet. Amikor az amerikaiak lerohanták a szállodát, sajátságos módon szembesültek a Szaddám elleni villámháború személyes jellegével. Mert a márvánnyal burkolt hallba lépve George H. W. Bush vicclapba illő karikatúrája fogadta őket a padlón, mozaikból kirakva, fölötte angol, alatta pedig arab nyelvű felirattal: „Bush bűnöző”. Olyan nagy volt a mozaikkép, hogy a belépő ki sem kerülhette, így akarva-akaratlanul lábtörlőnek használta az idősebb Bush arcát – természetesen a megrendelő szándéka szerint: Szaddám így „állt bosszút” az Öböl-háborúért,{3} amelyet az idősebb Bush elnöksége

alatt vívtak. A frontharcosok persze érzékelték a helyzet fonák iróniáját, vagyis azt, hogy épp az ifjabb Bush elnök végzi be a munkát, melyet az apja megkezdett. Amikor Szydlik főhadnagy nyomában a szállodába léptem, mégsem az idősebbik Bush mozaikkarikatúrájára figyeltem föl először. Hanem arra az átható, élesztősen erjedt szagra, amely a soktucatnyi mosdatlan férfitestből áradt, mint valami sűrű, szinte tapintható kipárolgás. A vendégfogadásra szolgáló tágas, magas mennyezetű előcsarnokban tábori ágyakon, földre terített hálózsákokon feküdtek terepszínű egyenruhájukban – szennyesruha-kupacra emlékeztetőn – a katonák, míg a szemközti hallban elcsigázott járőrök rogytak a padlóra, ahol volt egy kis hely, hogy fáradtan elterülve tűrjék a körülöttük döngicsélő szúnyograjokat. Mások kis csoportokban ültek, és halkan beszélgettek, vagy csak izzadtan, kimerülten süppedtek magukba, le sem véve a tikkasztó forróságban viselt súlyos védőöltözetet, félholtan az egész napos csatározások után. Ezek az emberek, a 3. gyalogoshadosztály katonái vették be Bagdadot. Elit harcosok, kemény legények, akik húsz nap alatt ezer kilométert tettek meg a sivatagban, szinte játszi könnyedséggel számolva föl minden ellenállást. A kissé kaotikus szállodai jelenet elfedte a lényeget: hogy mindannyian az első kurta parancsszóra ugranak, ha cselekedni kell. Mindenfelé hulladék hevert a földön, még nem szerveződtek meg a takarítóbrigádok. A fejadag elfogyasztása után eldobált készételes dobozok, harmonikává nyomott csikkek, temérdek üvegcserép. A tágas fogadócsarnokot és a hallt körbefutó erkélyajtókból kitört az üveg, a mennyezetről kitépett vezetékek lógtak mint fekete tésztaszálak. A lépcsőforduló alatti eldugult vécékből orrfacsarón

ammóniaszagú folyók csordogáltak elő, és egy páncélozott ajtó – vélhetően nem nyílt ki szép szóra, ezért be kellett robbantani – rokkantan csüngött megrongált csuklópántjain. A széfrekeszeket egytől egyig felfeszítették. A betört ablakokon, az összetaposott kerten és teniszpályán túl az ötvenméteres úszómedencében mindössze harminc centiméternyi poshadt, algás víz volt. Üres edzőterem és felfordított napozóágyak árulkodtak a letűnt fényűzésről. A városban sehol nem volt folyó víz, de a szállodát rekviráló katonák tudták, hogy a tizennégy emelet mindegyik szobájának vécétartályában kell lennie még egy utolsó öblítésre valónak. A három hete tankba zárt embereknek elmondhatatlan fényűzés lehetett egy rendes vécé. Amint betelt az első szint, a többiek egy emelettel feljebb rohantak, és így tovább, míg el nem özönlötték a legfelsőt is. Nem tudni, ki foglalta el a tizennegyedik emelet utolsó vécéjét, de valószínűleg gyorsan kellett futnia hozzá. Amikor nyugat felől fújt a sivatagi szél, nem volt tanácsos az ar-Rasíd szélárnyékos oldalában tartózkodni. A maga 379 szobájával Bagdad krémjének legkedveltebb találkahelye volt a szálloda a megszállás előtt. Maga Szaddám is rendszeresen látott vendégül itt külföldi méltóságokat. Két fia ugyancsak a hotel bárjaiban, diszkóiban szedte föl a lányokat, akik nem mertek nemet mondani, és magától értetődött, hogy a szigorúan józan muzulmán város e romlott oázisában bőségesen mérik a szeszt. Este divattervezők kreációit öltötték magukra férfiak és nők, majd csípőjüket dobálva ráztak a legvadabb popzenére – fényévekre az utcán látható dzsellabáktól, burkáktól és keffijéktől. A kövér pénztárcájúak legalább három à la carte vendéglőben csillapíthatták étvágyukat. A gyűlöletes iraki titkosszolgálat, a Mukhabarat emberei

elmaradhatatlan vendégek voltak. Nevetségesen kiríttak olcsó öltönyükben és Szaddám-bajuszukkal, hiába igyekeztek olyan benyomást kelteni, mintha üzletemberek lennének. Kegyetlen kínzási módszereikben azonban nem volt semmi mulatságos, sem hírhedt emberaprító gépeikben,{4} amelyekkel állítólag megdarálták áldozataikat. Telerakták poloskával a hotelszobákat, s történetek tucatjai keringtek olyan vendégekről, akik épp csak eldöntötték, mit hozassanak föl a szobájukba, máris egy pincért találtak az ajtójuk előtt. Hála a rejtett mikrofonokat figyelő, csetlő-botló Clouseau felügyelők buzgalmának, az ilyen pincér előbb értesült a rendelésről, mint ahogy azt a vendég leadta volna. Szaddám üldözési mániája az ar-Rasíd egész működésében tükröződött. Minden emeleten a liftajtó mellett huszonnégy órában ült valaki, akinek az volt a dolga, hogy a vendégek jövés-menését feljegyezze, és jelentse a titkosrendőrségnek. A szállodát aztán az egész világ megismerte, bár nem egészen a vezetésnek tetsző módon; Peter Arnett és a CNN stábja ugyanis az ar-Rasíd tetejéről filmezte esténként a bagdadi kormányzati épületek tűzijátékszerű, módszeres szétbombázását az Öbölháborúban. Ezúttal félő volt, hogy az ar-Rasíd katonai célponttá válhat, ezért a haditudósítók inkább a kevésbé hivalkodó Palesztina Hotelben vertek tanyát. A Szaddámra vadászó koalíciós erők nem ok nélkül szenteltek kiemelt figyelmet a szertelenül fényűző szállodának. Az ar-Rasíd ugyanis nem egyszerű polgári létesítmény volt, hanem eleve úgy tervezték, hogy a diktátor számos Bagdad környéki bunkerének egyike legyen. Vastag vasbeton falai rakétatámadásnak is ellenálltak. Szaddám egyik utolsó propagandacélú klipjét – taktikai megbeszélést folytat kormánya tagjaival – az épület alatt

méhsejtszerűen elhelyezkedő, különösen erősre épített szobák egyikében forgatták. A hosszú föld alatti folyosók számos irányba kínáltak menekülést. Míg a feldúlt hallt szemléltük, egy katona lépett oda hozzánk; Szydlik bemutatta Case hadnagyot. Együtt jártak a West Point-i katonai akadémiára, messzemenően bíztak egymásban. Case tehát készségesen elhitte a barátjának, hogy megérdemeljük a gondoskodást. Az alsóbb szinteket tisztek foglalták el, a többi szobát pedig érkezési sorrendben – aki kapja, marja – a katonák. Nekünk már csak a hetedik emeleten vagy följebb jutott hely, és a lift természetesen nem működött. Amikor a mászástól kifulladva felértünk a hetedik emeletre, nem éppen vendégszerető kézírásos figyelmeztetés fogadott a folyosó elején: HONV. FÉNYKÉPÉSZEK. IDEGENEKNEK BELÉPNI TILOS. Feltételeztem, egyébként helyesen, hogy a HONV. a honvédelmi minisztérium rövidítése, de mert azt az utasítást kaptam az illetékes tiszttől, hogy a hetedik emeleten keressek szobát, a cetli nem tántorított el. Kulcsot sehol sem láttam, így az ajtók próbálgatásával igyekeztem rájönni, melyik szoba foglalt, melyik nem. Megkönnyítette a dolgomat, hogy mások már feltörték az összes kulcsra zárt szobát, méghozzá a folyosó falának támasztott, erre kifejezetten alkalmatos nagykalapács segítségével. Hirtelen dörgő hang szólalt meg a hátunk mögött: – Mi a büdös francot keresnek maguk itt?! Ám a kérdező széles mosolya semmissé tette a kérdés durvaságát, elvette támadó élét. Akcentusa pedig, legnagyobb döbbenetemre, dél-afrikai volt.

Borotválatlan, inas férfi állt velem szemben, alsó ajkán fityegő cigarettával, melyből füstcsík kunkorodott fölfelé. Nyilván az egyik fotós; talán éppen az, aki a „belépni tilos”-t kirakta. – Howzit – üdvözöltem a helló dél-afrikai megfelelőjével. – Lawrence Anthony vagyok. Gyanakvón nézett rám, de meglepődve is, hogy az otthonától ilyen távol épp egy földijébe botlik. – Mi a bánatot keres maga itt? – kérdezte kedélyesebb megütközéssel. – Természetvédő vagyok. Az állatkertnek jöttem segíteni. – Az állatkertnek? Amelyik az út túlsó végén van? – Annak. Teljes a káosz. Szabályos harcok dúltak benne. Tisztára szétlőtték. A férfi úgy hahotázott, mintha soha jobb viccet nem hallott volna, szertelen derűjében rengett, hullámzott a mellkasa. – Komám, ez az egész egy nagy kibaszott állatkert! Kényszeredetten vele nevettem. Aztán emberem csöndesedő kuncogással kezet nyújtott. – Alistair McLarty. Otthon hová valósi? Kezet ráztunk. – Zuluföldön lakom. És maga? – Johannesburg. Nem hittem volna, hogy van honfitársam ebben a szörnyű városban. – Melyik szobát ajánlja? – mutattam a folyosó túlsó vége felé. – Ez nem jó emelet – mondta Alistair némi töprengés után. – Jobban jár, ha eggyel följebb megy. Aztán rám meredt, gyorsan mérlegelt. Megérdemlem-e, hogy a fotósok beengedjenek maguk közé? Ahol minimális a kényelem, ott mindenki irigyen ül azon a kevésen, amit megkaparintott. Ez a fotósok emelete. Ők értek ide először, ők döntik el, ki maradhat. És

ki nem. – Mit csinál otthon? – kérdezte. – Vadrezervátumot tartok fenn. Thula Thulának hívják. – Hallottam róla. Meg a problémás elefántokról. Maga foglalkozik velük? – Én. A dél-afrikai szív könnyen dobban a vadon élő állatokért. Nemzeti bozótlelkületünk szerves része ez az együttérzés. Állát simogatva birkózott a dilemmával. – No, jó… Nézzünk körül, van-e itt valami. Benyomtuk az első szoba nagykalapáccsal bezúzott ajtaját. – Először a vécét kell megnézni – tájékoztatott Alistair. Óvatosan kinyitotta a fürdőszobaajtót, de mindjárt tiszta erőből be is vágta. – Pfuj! Ezt nem ajánlom! Undorodva rázkódott össze. Próbálkoztunk még néhány szobával, végül Alistair kijelentette, hogy a 720-as a körülményekhez képest egész elfogadható. Vagyis a vécé nem förtelmesebb a feltétlenül szükségesnél. Beköltöztem, két kuvaiti útitársam pedig a szomszédos szobát foglalta el. Kimerített minket a feszült figyelmet igénylő, kilencórás autóút, a még füstölgő csatamezők látványa és lehangoló ismerkedésünk az állatkerttel. Épp csak kikanalaztuk konzervvacsoránkat, aztán lefeküdtünk. Nem volt kellemes az éjszaka. A feldúlt ágyban már aludtak előttem, kőpor és homok rétegződött a piszkos ágyneműre. A mocskos padlón mi magunk is ragacsos lábnyomokat hagytunk. A hotel minden lakójának meg kellett hoznia egy fontos döntést: becsukja-e az ablakot, és megfő-e a szauna forróságú szobában, vagy kinyitja, és hagyja, hogy a szúnyog- és légyfelhők élve felfalják őt.

Legtöbben az utóbbit választották. Behunytam a szemem. De a halálos kimerültség ellenére sem jött rá álom. Folyton az ablakhoz vonzott a városszerte dúló harcok robaja. Nyomjelző lövedékek, ejtőernyős jelzőfények lobbantak fel minduntalan az égen, gránátok csapódtak be süvítve mint dühödt meteorok. Két-három percenként hol itt, hol ott robbant ki tűzharc, és éppen amikor már-már elbóbiskoltam, géppuskák ropogtak fel az utcán, és szaggatott, rettenetes kattogásukkal felriasztottak nyugtalan álmomból. Valamelyik szobában megszólalt egy rádió, majd egy másikban, egy harmadikban. A nyitott ablakon át a hetedik emeletről is jól hallottam a tankok és Humveek felbőgő motorjait. Idegen helyen gyakran ébred az ember arra, hogy nem tudja, hol van. De nem Bagdadban. Itt minden percben, minden szempillantásban pontosan tudtam, hogy egy elátkozott háborús övezet kellős közepén vagyok. Izzadtan, piszkosan, tele karcolásokkal és viszkető szúnyogcsípésekkel, egy lármás helyen… pocsékul éreztem magam. Pocséknál is pocsékabbul. Becsuktam a szemem. A rút valóság bizony bemocskolta a kaland kezdeti, romlatlan izgalmát. Nagyon valóságos, nagyon ádáz, nagyon csúnya háború kellős közepébe csöppentem. Nem így terveztem. A legkevésbé sem. Istenem, legjobb lesz egy szót sem szólni erről Françoise-nak!

NÉGY

Pontosan reggel hatkor irtózatos dübörgés rázta meg az ar-Rasídot; rémülten pattantam ki az ágyból. Mintha óriásgépekből álló csapat repült volna be egyenesen a szobámba, tucatnyi teljes gőzzel járó turbómotor velőtrázó visításával. Az ablakhoz szaladtam. Odakint, hét emelettel alattam éppen az Abrams harckocsikat indították be a kora reggeli járőrözéshez. Ekkor döbbentem rá, hogy a civileknek sem lehet könnyű nap mint nap megtapasztalni, amint egy ilyen félelmetes járművekből álló alakulat szörnyű csörömpöléssel járja a várost. Amíg meg nem szoktam, fülsértő zúgásuk olyan zavarodottá tett, mintha pánikroham tört volna rám. Huszonöt liter benzin kell pusztán ahhoz (ezt később tudtam meg), hogy egy ilyen gázturbinás gépszörnybe életet leheljenek. Tény, hogy innentől fogva minden reggel a föltúrázó tankmotorok tűzhányószerű bömbölése volt az ébresztőm. Az ar-Rasídban most ez volt szobapincér helyett. Felbecsülhetetlen értékű kuvaiti palackozott vízzel mosakodtam. Már a kuvaitiak is ébren voltak, úgyhogy gyorsan bekaptunk egy kis konzervreggelit, majd lementünk, hogy megszervezzük utunkat az állatkertbe. Csak másfél kilométerre voltunk tőle, de tudtuk, hogy kíséret nélküli civil járművel nem közlekedhetünk az ar-Rasíd tőszomszédságában. Ha megpróbálnánk, egy pillanat alatt ripityára lőnének minket.

Míg a recepciónál várakoztam, kezembe akadt egy halom nyomtatvány, jobban mondva, a szállóvendégek elégedettségét tudakoló kérdőív. Egyet mindjárt ki is töltöttem: nehezményeztem a szobapincér-szolgálat, az étkezési lehetőség, a folyó víz, a vízöblítéses vécé és a villany hiányát. A „vendég megjegyzése” rubrikában panaszkodtam, hogy fegyveres emberek szaladgálnak a szállodában és környékén, összevissza lövöldözve mindenre, ami mozog, s hozzátettem, hogy véleményem szerint ezt haladéktalanul jelenteni kellene a rendőrségnek. Pléhpofával átnyújtottam a papírt Case hadnagynak, majd kijelentettem, hogy ha az említett hiányosságokat nem orvosolják, hajlok rá, hogy máshová tegyem át ideiglenes székhelyemet. Case hadnagy jót nevetett, „elnézést kért” a kellemetlenségekért, és javasolta, hogy panaszommal forduljak a tulajdonoshoz, egy bizonyos Szaddám Huszein úrhoz, aki azonban, sajnos, elutazott, és nem hagyta meg, hová küldjék utána a postáját. Case egy páncélozott csapatszállító járművet adott mellénk kísérőnek, majd egy távoli mozsárágyú pufogása és a rákövetkező száraz géppuskaropogás közepette elindultunk az állatkertbe. A fölöttünk köröző Black Hawk helikopterek pilótafülkéjüket kissé megdöntve egy irányba fordultak, és eliramodtak a tűzharc felé, mely valahol a város keleti fertályán tombolt. A katonák össze sem rezzentek; megszokták már Bagdad szívverését, azt, hogy hol itt, hol ott csapnak föl a lángok. Mint sok kis tűzhányó a város különböző pontjain – egymást követték a kitörések. Csodáltam a katonák higgadtságát, nem sejtve, hogy néhány nap elteltével minket ugyanúgy hidegen hagy majd a csatazaj. Amikor beértünk a parkba, a katonák szigetelőszalaggal ZOO feliratot ragasztottak bérelt Toyotám motorháztetőjére. Szydlik főhadnagy végigrádiózta az ellenőrző pontokat, és azt az utasítást

adta az ottaniaknak, hogy a szigorúan biztosított övezetben engedjenek szabadon mozogni egy vörös szakállú, angol ajkú fickót, aki khakiszínű baseballsapkát visel Thula Thula felirattal, valamint két arabot, akik a kuvaiti állatkert zöld-fehér sapkáját viselik, és egy új, fehér Toyotát, motorháztetőjén a ráragasztott ZOO-val. Semmi szín alatt nem szabad ránk lőni, ismételte meg Szydlik nyomatékosan. Amióta bevették a várost, aligha érkezett különösebb parancs az ellenőrző pontokon szolgáló katonákhoz. Én is világos utasításokat kaptam: hajtsak rendkívül lassan, az ellenőrző pontoktól legalább ötvenméternyire álljak meg, szálljak ki feltartott kézzel, és mondjam meg, mi járatban vagyok. Ne merészkedjünk az állatkert területén kívülre, és a szállodára ugyanez érvényes. De a legfontosabb az volt, hogy mindhármunknak állandóan viselnünk kellett a sapkánkat. Fejfedőnk elvesztése azzal a veszéllyel járhatott, hogy azonosíthatatlan betolakodóként egyszerűen lepuffantanak. Dr. Hásem már várt minket; ő a Zajtun út felől jutott be úgy, hogy átmászott egy kiégett teherautón, amely az egyik kirobbantott kapuba szorulva torlaszolta el az utat. Négy korábbi állatkerti munkást hozott magával, egyelőre őket sikerült föllelnie. Mindjárt láttam, hogy ki vannak éhezve, úgyhogy néhány dollár erejéig megelőlegeztem a bérüket. Abdullah Latif sapkával és pólóval ajándékozta meg őket, amelyeken a kuvaiti állatkert emblémája virított. Jó szándékú ajándék volt, de kétlem, hogy az irakiak örültek neki; az utcán életveszélyes lett volna kuvaiti szerkóban mutatkozni. Kupaktanácsot hirdettem: ideje volt, hogy az öt irakival és kuvaitival összedugjam a fejem, és kisüssek valamiféle cselekvési tervet. Sokat töprengtem, mit mondjak. Elhatároztam, hogy két olyan alappillérre helyezem stratégiámat, amely minden sikeres

vállalkozásomnál bevált, az üzleti életben és a bozótban egyaránt. Először is, ha kitűzök egy célt, mindenáron törekszem elérni. Másodszor, ha egyszer belekezdek valamibe, nem hagyom félbe. Másképp fogalmazva: bármi történjék, a megkezdett feladatot el kell végezni. Amit persze könnyű mondani, de annál nehezebb betartani folytonos harcok és fékevesztett fosztogatás közepette. Másfelől ebben a háború dúlta városban máris van öt emberem – Hásem és négy segítője –, aki hajlandó az életét kockáztatva felvenni a munkát. Ez érték, erre építhetek. Úgy véltem, ha táplálni akarom bennük a törékeny morált, olyan munkát kell adnom nekik, amelynek látszatja is van. Lassan beszéltem angolul, egyszerű mondatokkal, miközben a ketrecekre mutattam. Ezek az állatok egytől egyig ránk vannak utalva, mondtam. Egytől egyig. Rajtunk áll, életben maradnak-e, vagy elpusztulnak. Az amerikaiak megígérték, hogy segítenek, ha tudnak, de az állatkert megmentése most a mi kezünkben van. Mi vagyunk az utolsó esély. És nekünk kutya kötelességünk, hogy mindent megtegyünk ezekért a nagyszerű túlélőkért. Mert áldozatok ők, egy kegyetlen háború áldozatai, melyet értelmükkel fel sem fognak. Olyan világban élünk, folytattam, ahol a legszörnyűbb bűnöket követik el a természeti környezet és az állatok ellen, de hamarosan nagy árat fizetünk ezért. Mi itt, Irakban most igenis a sarkunkra állunk, és megmutatjuk a világnak, hogy az ember nem vehet önzőn semmibe más élőlényeket. Prózaibb hangnemben hozzátettem, hogy állatok nélkül nincs állatkert, a nélkül pedig munkájuk sem lesz, ha véget ér a háború. Aztán, mintegy levezetésképpen, sorban megkértem őket, hogy mondjanak néhány szót magukról. Egy Ajed nevű férfi szólalt meg először.

– Senki nem érdekel állatkert, állatok vagy emberek, kik dolgoznak itt. Senki nem segít, mindenki harcol, de mi próbálunk. Feleségem, ő is segít, mossa ruhádat. Megörültem az ajánlatnak, magamtól eszembe sem jutott volna. Jól jött, mert az ar-Rasídban egy csepp víz sem volt. Hásem gyorsan és lelkesen elhadart valamit arabul, majd felém fordulva angolul folytatta. – Köszönjük, itt leszünk, megpróbáljuk. Aztán a másik két iraki beszélt. Jól ismerték az állatokat, rettenetes volt hát látniuk, mi történt az állatkerttel. Gondozottaik közül – elérzékenyülve, név szerint említették őket – sokat lemészároltak, mások eltűntek. Dr. Hásem igyekezett tolmácsolni a szavaikat – tört angolsága, szakadozott beszéde különös, szívbe markoló lírai többletet adott a furcsa rekviemnek. – Zsiráfok volt, nincs… Biztos Ali Baba megették – mondta egyikük, tehetetlen fejcsóválással fejezve ki a mészárlás értelmetlenségét. – Bomba miatt oroszlánok kifelé! Katonák meg mindjárt lőnek, drrr, drrr, drrr… – utánozta a másikuk a géppuska hangját. – Összes madár eltűnt, miért? Miért tették irakiak ezt? Látszott, hogy birkózik a szétvert kalitkák lehangoló tényével. Aztán jött a harag. Az egyik Szaddám Huszeint okolta, a másik a koalíciós erőket. És hogy az ő családjuk is éhezik, ugyanúgy, mint ezek az állatok, a jövő pedig teljesen kilátástalan. Mindegyik ugyanazt ismételgette, bár más-más szavakkal: ez az ő állatkertjük, meg kell menteni. Nem is kérdés. De hogyan?, vetettem közbe, mire nagy csönd lett. Hirtelen kristálytisztán láttuk, milyen irgalmatlanul nehéz helyzetben vagyunk. – Megtesszük, amit lehet, máris nekilátunk – válaszoltam meg

saját kérdésemet. – Azzal, amink van. És reméljük, hogy bármi történjék, jóra fordul a sorsunk. Embereim némán bólintottak. A következő kérdés az volt, hogy biztonságos-e nekik a munkába járás. Átengedik-e őket az utca két oldaláról buzgón egymásra lövöldöző amerikai és fedajín harcosok? Szaddám gonosztevőivel szemben tehetetlen voltam, de megígértem, hogy az amerikaiaktól minden lehetséges könnyítést és védelmet megszerzek. Más civilekhez hasonlóan embereim sem mehettek az ellenőrző pontok közelébe, ezért csak nagy kerülővel, a szétrobbantott kapun keresztül, a park északi széle felől juthattak be az állatkertbe. Én azonban szilárdan hittem, hogy a Szydlik főhadnagyhoz hasonló derék emberek majd segítenek nekünk. Ujjaimon számlálgatva összefoglaltam halaszthatatlan teendőinket. Először is, amennyi vizet csak tudunk, eljuttatunk a ketrecekbe, akárcsak tegnap. Ez a legfontosabb. A víz maga az élet. Aztán a húsevőket megetetjük a kuvaiti bivalyhús maradékával. Utána alaposan szemügyre vesszük az állatokat, és eldöntjük, melyikük igényel sürgős ellátást. Hangsúlyoztam a sürgős szót, hiszen az állatkert minden lakójánál azonnal elkelt volna valamiféle orvosi gondoskodás. A kuvaiti állatkertből hoztam némi orvosságot és antibiotikumot, de nyugtatót sajnos nem; fertőtlenítőt és más alapvető patikaszereket az amerikaiaktól reméltem beszerezni. A második legfontosabb feladatunk a higiénia visszaállítása – amennyire lehetséges. Vagyis élhető tisztaságúra kell sikálnunk a mocskos ketreceket. Végül megismételtem, amit előző nap mondtam Hásemnak: aki visszajön dolgozni, dollárban kap fizetséget. Hogy nyomatékot adjak szavaimnak, meglengettem egy gyűrött bankjegyet. – A dollártól bátrabbak lesznek – mondta Hásem, mire mindenki

felnevetett. Erre vártam, derűs, pozitív végszóra, hogy berekesszem a megbeszélést. – Lássunk munkához! – adtam ki a vezényszót. Lehet, hogy az állatkert történetében soha nem volt olyan sorsdöntő, s egyben érzelmileg telített tanácskozás, mint a miénk, ez az első. Pedig maroknyi csapatom még székre ülni sem tudott a feldúlt irodában, ahol csak a falak álltak, és a földet a pusztítás törmelékes emlékei borították. Mégis, ahogy ezek a jó bagdadiak körbevettek, hogy meghallgassák túlzón derűlátó cselekvési tervemet, magam is hinni kezdtem benne. Az általam használt egyszerű szavak, Föld anyánk legfontosabb szavai – élelem, víz, gondoskodás, táplálék – valahogy megérintették őket, mélyebben, mint gondoltam volna. Megmentjük az állatkertet, még ha belehalunk is. Ezt láttam a szemükben. Szinte kézzelfogható volt az eltökéltségük. Dr. Hásem már-már a könnyekig meg volt hatva. Tudtuk, amire készülünk, állásfoglalás. Nem csupán egy háborús övezetben lévő állatkertről van szó. Megmentése alapvető erkölcsi ítélet, mely így szól: Ami sok, az sok. Ha veszélybe sodorjuk az állatvilágot, nem lehet egy legyintéssel elintézni a következményeket. Rendben van, hogy meg akarunk szabadulni egy Szaddám-féle szörnyetegtől, de közben nem feledkezhetünk meg a bolygó többi élőlényéről, és arról sem, hogy tetteink miként hatnak rájuk. Az állatkert tönkretételét nem menti, hogy senkinek nem jutott eszébe kidolgozni legalább nagy vonalakban egy túlélési stratégiát több száz, teljesen az embernek kiszolgáltatott állat számára. Embereim összeszedték a vízhordásra alkalmas edényeket, én pedig körbejártam az egész felszaggatott, feldúlt területet, s

egyenként elidőztem kicsit a lakott ketrecek előtt. Ez a vizit mindennapos szertartássá vált, ahogy az is, hogy szólongassam őket – oroszlánt, tigrist vagy félénk borzot –, s amikor óvatosan közelebb merészkedtek, halkan beszéltem hozzájuk, biztattam, vigasztaltam őket. Először Szídia, a vak barna medve jött oda hozzám. Végre már nemcsak összegömbölyödve, rémülettől bénultan feküdt, hanem – bár tétován – a rácshoz cammogott. Tejszerű hályog fedte a szemét, mégis úgy éreztem, valami módon képes látni engem. – Ne félj semmit, öreg barátném, mostantól jóra fordul a sorsod – dünnyögtem neki. – Biztonságban vagy. Finom ennivalót hozunk neked. Kapsz vizet, ihatsz, amennyit akarsz. Nagy melegben gondoskodunk róla, hogy hosszú, hűsítő zuhanyt vegyél. Nem lesz több bomba. Meglátod, minden rendbe jön. Fölkapta a fejét. Vagyis tudomásul vette, hogy ott vagyok. Elismert, vagy legalábbis ezt akartam hinni, ezt kellett hinnem. Tapasztalatból tudtam, hogy feltétlenül szükség van rá – arra, hogy az állat akár csak a legfutóbb pillantással vagy teste legkisebb rezdülésével, de nyugtázza jelenlétemet. Sorra látogattam a ketreceket, s addig beszéltem az állatokhoz, míg valami módon mindegyik jelét nem adta – mindegy, milyen apró jelét –, hogy tud rólam. A laikus furcsállhatja, de aki állatokkal dolgozik, tudja, hogy igenis lehet kommunikálni velük, és a fizikai jelenlét, a testbeszéd, az emberi hang előbb-utóbb többszörösen megtérül. Elképesztő, ahogyan még a legvadabb teremtmények is válaszolnak a kitartó gondoskodásra, közeledésre. Ettől persze még nem mászhatunk be a ketrecükbe, nem aranyos, pelyhes kis Disney-állatkákkal van dolgunk. Másról van szó: valódi összhangról, a természeti világ

alapvető tanításainak tiszteletben tartásáról. Meg voltam győződve róla, hogy ezek a robbanás sokkolta állatok nagyon is érzékelik maguk körül a történéseket, és azt is, hogy mostantól jobb lesz. Ezt akartam sugallni nekik a puszta jelenlétemmel, azzal, hogy elfogadom őket, és hagyom, hogy megszagoljanak. Ha az állatkert fenntartói megőrzik lelkesedésüket, derűjük átragad az állatokra. Akik csúfolódnak ezen, azok nem is sejtik, milyen megnyugtató hatással van a vadállatokra gazdájuk igenlő, gondoskodó magatartása. Nem voltak illúzióim, tudtam, hogy nem egyhamar alakul ki köztünk ez a kapcsolat. Egyelőre rettenetes állapotban vannak az állatok; kedvetlenül, éhesen, a mérhetetlen stressz emlékével, megrögzötten csak az evés-ivás érdekli őket. Érthető, ha szinte kizárólag olyan ingerekre válaszolnak, amelyek alapvető igényeik kielégítésével kecsegtetnek. Kitartásomnak azonban meglesz az eredménye – ebben egészen biztos voltam. És onnantól fogva mindennap, ha esett, ha fújt, szakítottam rá időt, hogy elbeszélgessek állatainkkal az együttérzés és a vigasz nyelvén, megnyugtassam őket, és figyeljem, mint vesznek egyre inkább tudomást rólam. Közben a kuvaitiak is körülnéztek, és szemléjük eredményét helyzetjelentésben foglalták össze. Az oroszlánokkal nem lesz semmi baj, ha folyamatosan gondoskodunk elegendő vízről. Az oroszlántanya lebombázott falát azonban sürgősen rendbe kell hozni. A nagymacskák már kétszer is megszöktek, s ha visszanyerik az erejüket, bizonyára újból kitörnek, például ehető zsákmány reményében. Hárman már az életükkel fizettek ezért. Ezzel én is tisztában voltam, javasoltam tehát, hogy miután megtöltöttük az itatókat, gyűjtsünk össze annyi törmeléket, amennyivel a lyuk befoltozható. Az omladékból kinyert drótokkal

egyelőre megerősíthetjük a pótlást, aztán majd megkérjük az amerikaiakat, hogy csinálják meg nekünk rendesen. A két bengáli tigris ijesztően rossz bőrben volt, de reménykedtünk, hogy ha lesz mit inniuk, még jó ideig bírják. Nekik több víz kellett, mint az oroszlánoknak: őrjítő szomjuk csillapítása mellett néha hűsítő zuhanyra is szükségük volt a perzselő melegben. A barna medvék mohón falták a ketrecükbe dobált növényi étkeket; Szídia, a vak, öreg nőstény (vele beszélgettem az imént) néha abbahagyta a rágást, és üres tekintettel bámult felénk. A szomszédos ketrecből a másik medve, a Szídi nevű hím (a fosztogatók gyilkosa) gyanakvóan figyelt minket, és közben penészes, szürke káposztalevelet majszolt. Itatója száraz volt, mint a tapló; utasítottam embereimet, hogy gyorsan töltsenek vizet a vályúba. A beszámoló annyiból megnyugtatott, hogy az állatok leromlott állapota ellenére egyiknél sem fenyeget visszafordíthatatlan károsodás vagy életveszély. Kérdés, hogy meddig győzzük ennivalóval és vízzel. Nos, erre senki sem tudott válaszolni. Képzeletben mérleget készítettem. A bevételi oldalon számíthattam készséges munkásaimra, volt néhány dollár a zsebemben, maradt még némi Kuvaitból hozott hús és zöldség – bár tartottam tőle, hogy nemsokára teljesen megromlik –, és csordogált az a kevéske víz. No és a kiadási oldalon…? Ebbe nem akartam mélyen belegondolni. Annyi mindent kellett volna ide följegyezni, hogy sosem értem volna a végére. Úgyhogy csak a lehető legszükségesebbeket szedtem össze. Először is, gondoskodnom kell az embereim élelmezéséről. Ha nem teszem, érthető módon rákényszerülnek, hogy az állatoktól

vegyék el a számukra is fogyaszthatót. Világosan megmondták, hogy éheznek, méghozzá családostul, és a tőlem kapott bér sem ér túl sokat: Bagdad üzletei bedeszkázva – vagy kifosztva – várták a jövőt. Másodszor, rendes vödröket kell szereznünk a vízhordáshoz, amíg ki nem találjuk, mi módon javíthatnánk meg a szivattyúkat. És harmadszor: a szivattyúk. Sürgősen működőképessé kell tennünk őket. A szivattyúkon múlt minden. Amikor az első forró napon nagy nehezen eljuttattuk az életmentő vízadagot a ketrecekbe, már tudtam, milyen lankadatlan, kegyetlen munka vár ránk, ha ez így megy tovább. Egy ökör is belefáradt volna; a hátrogyasztó, ínszakasztó, lélekölő cipekedés mellett biztosan nem jut időnk, sem erőnk semmi másra. Vödör híján leginkább rozsdás kannákban, bádogdobozokban hordtuk föl a vizet, mást nem találtunk. Világos volt, hogy amíg egyetlen állat megitatásával ennyi idő megy el, nem tűzhetünk magunk elé hosszabb távú célokat. Ha nem oldjuk meg gyorsan a szivattyúkérdést, rosszul táplált embereim kidőlnek, és még több állat pusztul el. Ilyen egyszerű, vagy ha úgy tetszik, ilyen nehéz. Félrevontam az ezermester Hásemet, és rendkívüli barkácstehetségében bízva (hiszen az ő viaduktrendszerének köszönhető, hogy az állatok még élnek) megkérdeztem, szerinte meg lehet-e javítani a szivattyúkat. És ha igen, mi minden kellene hozzá? – Akkumulátorok – mondta, de úgy nézett rám, mintha meghibbantam volna. – Dinamó, generátor. Akkumulátor? Dinamó? Ezzel az erővel Beluga-kaviárt is rendelhetnénk! Nevetni való remény, hogy a teljes anarchiába süppedt városban valami csoda folytán beszerezhetünk egy olyan obskúrus szerkezetet, amilyen a dinamó, avagy egyenáramú generátor.

Ebédszünetet tartottunk, s én a kemence forróságú napsütésből menekülve egy óriási eukaliptusz árnyékába vonultam a konzervemmel. Nekidőltem a fa törzsének, és fölnéztem az égre. Két Black Hawk helikopter húzott el éppen fölöttem, szorosan egymás mögött, aztán szaggatott géppuskaszó hangzott fel a távolból. De hát… a csudába! Ez épp olyan, mint az Apokalipszis most! És A vég, a filmet indító kísérteties Doors-szám első taktusai mindjárt meg is szólaltak a fejemben, együtt lüktetve a helikopterek forgó lapátjainak zakatolásával. Ekkor Thula Thula-i elefántcsordám – második családom – képe jelent meg előttem, olyan élénken, mintha szeretett állataim ott állnának mellettem. Mit keresek én itt? Itt valami nagy baj van, ennek a háborúnak már véget kellett volna érnie! Persze nyilvánosan állást akartam foglalni azzal, hogy segítek a bagdadi állatokon, de biztonságos Thula Thula-i otthonomból nem fogtam fel, milyen nagyságrendű katonai erők feszülnek itt egymásnak. Néhány napja még a kuvaiti tévében is ünneplő tömegeket láttam: az emberek üdvözölték a bevonuló amerikai csapatokat, és Szaddám-szobrokat döntögettek. De a helyszínen bizony egész más volt a kép. Az amerikaiak mindössze egy városrészt tartottak ellenőrzésük alatt, amely a parkot, az ar-Rasídot és a konferencia-központot foglalta magába, vagyis a volt elnöki palotákat körülvevő néhány utcára korlátozódott, és semmivel sem volt biztonságosabb, mint egy csörgőkígyókkal teli kosár. A város többi részében pokoli állapotok uralkodtak. A folyamatos tűzharc hangjai nem hagytak kétséget afelől, hogy városszerte arat az erőszakos halál. Most értettem meg csak igazán, hogy milyen veszélyes utat tettünk meg Kuvaitból idáig, harmadrendű utakon. Csoda, hogy egy darabban ideértünk.

Még hosszú percekig ültem a fa alatt, és az otthonomról álmodoztam. Aztán, nem kis erőfeszítéssel, leráztam vadul nyargaló gondolataimat – mint ázott kutya a vizet! Dolgom van. Semmi értelme sajnálni magam! A fiatalabbik tigris ketrece alig tízméternyire volt tőlem, és észrevettem, hogy a csíkos bundájú, pompás állat szinte kérdő pillantással méreget. Malúnak hívták, és a háború őt viselte meg a legjobban az állatkert összes lakója közül: fújt, morgott és vicsorgott mindenkire, aki túl közel merészkedett hozzá. – Ne izgulj, pajtás! – szóltam oda neki. – Te meg én nem hagyjuk ám magunkat! A végén minden rendbe jön, meglátod. Pusztán attól, hogy ezt fennhangon kimondtam, máris jobban éreztem magam. Reméltem, hogy Malú is. Este, miután megvacsoráztam a kuvaitiakkal, bekopogtam Alistair McLartyhoz. – Bújj be, testvér!– üdvözölt a földim. Nem volt egyedül; három kollégája heverészett a rendetlen, piszkos ágyakon. Bemutatkoztak: Bob Parr, Peter Jouvenal és egy harmadik, aki csak Nicknek nevezte magát. Korábban a brit Különleges Erőknél szolgáltak, most pedig arra szerződtette őket az amerikai hadügyminisztérium, hogy a frontvonallal együtt haladva vegyék filmre a háborút. A repülőtér elfoglalásának másnapján érkeztek Bagdadba, és azóta folyamatosan a legveszélyesebb helyszíneken dolgoztak. Bagdad hivatalos bevétele után a külvárosokban fellángoló ádáz utóvédharcokat, Szaddám fedajín milicistáinak elkeseredett támadásait örökítették meg. Videokameráikkal a város legfélelmetesebb részeit keresték fel: bazárokat, sikátoros nyomortanyákat, bűnbarlangokat, rejtekhelyeket. De nemcsak kamerával szerelkeztek föl, hanem fegyverrel is, állig. Kénytelenek voltak – nem tehettek úgy, mintha

csupán a sajtó pártatlan képviselői lennének. A Pentagon alkalmazásában álló operatőrnél lehet-e jobb gerillacélpont? Vagyis ha baj van, csak egyet tehetnek: eldobják a kamerát, és fegyverrel nyitnak utat maguknak. Nem hivatalnoknak való munka, annyi szent! Ilyet csak kemény fickók, valódi kalandhősök vállalnak. Leültem az egyik ágyra. Vendéglátóim a készételcsomaghoz tartozó, zacskós italporból – palackozott víz hozzáadásával – készült üdítőt kortyolgatták. A szobában videokamerák, kazetták, fényképezőgépek, mindenféle fotófelszerelés és változatos lőfegyverek hevertek. Tovább beszélgettünk, az állatkertről kérdezgettek. Elpanaszoltam, hogy nincsenek vödreink, pedig nagyon kellenének az itatáshoz, mire a fotósok azt mondták, ez nem gond, a hotelben van elég. Ők is azzal hordják föl az úszómedencéből az algás, poshadt vizet, hogy leöblítsék a vécét. Sőt ahogy ötcsillagos szállodához dukál, ezek csillogó, rozsdamentes acélból vannak, nem pedig horganylemezből, mint a közönséges vödrök. Megfelel? Mi az, hogy! Íme az első komoly siker, igazi áttörés. Másnap diadalmámorban érkeztem az állatkertbe, kezemben négy gyönyörű, fényes vödörrel, melyekben akár tíz liter víz is elfért. Egész délelőtt vizet hordtunk, a hőmérséklet elérte a 43 fokot. A málhás szamár sem szenved jobban, mint mi, ahogy megmerítettük vödrünket a mozdulatlan csatornában, fölkaptattunk az állott vízzel a mintegy kétszáz méternyire lévő ketrecekhez, majd beleöntöttük Hásem csővezetékébe. Büdös volt, de az állatok számára iható, s egyben arra is szolgált, hogy a húsevőknek vetett mélyhűtött bivalyhús hamarabb fölengedjen. Sietnünk kellett; a fosztogatók egykettőre elloptak minden ehetőt, ami őrizetlenül maradt.

Sajnos nem voltunk elég gyorsak. Délutánra az összes vödrünket ellopták! El sem akartam hinni, hogy legértékesebb – és egyetlen – felszerelésünk mindössze néhány óráig volt a miénk. Szerencsére sikerült még kettőt kikunyerálnom a szállodától, és szigorúan utasítottam embereimet, hogy egy percre se vegyék le róluk a szemüket. Esténként magammal vittem őket, és reggelig az ágyam mellett álltak. Másnap a testes golyóálló mellényben nehézkesen mozgó, sisakos újságírók érkeztek az állatkertbe, fenyegető küllemű fegyveres testőrök kíséretében, akik ívelt, teljesen zárt napszemüveget viseltek. A riporterek ugyancsak elámultak a látottakon, s mindjárt ráéreztek a jó sztorira. Íme, egy kevéssé szokványos történet a vérés golyóözönben, mely minden bizonnyal kelendő lesz: egy kótyagos fehér afrikai a fejébe veszi, hogy állatmentő küldetése van, és sikerül bekönyörögnie magát a háborús övezetbe, mi több, egy maroknyi elhivatott irakit is talál, akik odaadóan mentik az állatokat ahelyett, hogy fosztogatnának. És valóban, feltehetően ezek az iraki állatgondozók voltak az elsők, akik a maguk módján megkezdték a város újjáépítését. Egy alacsony termetű ír újságíró cinikusan megkérdezte, mi a célom ezzel az egésszel. – Egyszerű – feleltem. – Megmenteni az állatokat. Nem ők tehetnek róla, hogy szarban vannak. Jóízűen nevetett, majd fejcsóválva azt mondta: – A várost sem fogják megmenteni. Akkor milyen sorsra számíthat egy vacak állatkert? Erre a kérdésre nem tudtam mit válaszolni. Vállat vontam: – Talán csak Horatius vagyunk a hídnál. Bambán meredt rám. De hát honnan is tudhatta volna, mi őrizte meg Horatius Cocles római katona nevét az utókor számára? Nos,

az, hogy i. e. 510-ben a Tiberis partján két társával feltartóztatta a Róma ellen vonuló etruszk sereget, emberei pedig eközben lerombolták a túlsó partra vezető, keskeny fahidat. A híd a folyóba zuhant, Róma megmenekült. Kevés hasonlóképp egyenlőtlen erőpróbáról tud a történelem, s ahogy elnéztem kimerült embereimet, már-már úgy éreztem, mindannyian Horatiusok vagyunk. Másnap reggel világszerte riportok jelentek meg a szétlőtt, kifosztott állatkertről kétoldalas képekkel, melyeken csonttá fogyott állatok, mosolygós irakiak láthatók, valamint jómagam a Thula Thulá-s baseballsapkámban. Akkor nem jutott el hozzám egyik sem, de a hatásukat nagyon is megtapasztaltam: fantasztikus reklámot csináltak nekünk! Ez nagyon fontos, sőt döntő szerepet játszott később a körülményeink alakulásában; a média nyitotta meg azokat a csatornákat, melyeken át áramlani kezdett hozzánk a külföldi segítség. Tetszik, nem tetszik, éltető oxigénünk lett a nyilvánosság. Reméltem, hogy addig is, míg küzdelmünk megmozgatja a világ lelkiismeretét, kihúzzuk valahogy. Aznap újabb állatkerti munkások érkeztek, úgy látszik, gyorsan terjedt a hír, hogy itt még keresni is lehet. Minden kézre szükség volt, elsősorban a vízhordáshoz, ezért tárt karokkal fogadtuk őket. Bárcsak működésre bírhatnánk azokat a szivattyúkat, és a legnagyobb akadály – a vízhiányé – végre elhárulna. De ez csak egyike volt a számos gyötrő gondnak. Dr. Hásem ismét emlékeztetett rá, hogy embereim gyakorlatilag éheznek, miközben látják, hogy az állatok enni kapnak. Nem kételkedtem benne, hogy a jobb minőségű bivalydarabok némelyike már most is dolgozóim asztalán köt ki. Nem hibáztattam őket. De mit tegyek? Még ha többet fizetek is, nem sokra mennek a pénzzel, Bagdadban ugyanis nemigen lehetett

ennivalót kapni. Ez bizony fogas kérdés volt. Mert hiába próbálnám olyanokkal talpra állítani az állatkertet, akik nem kevésbé éhesek, mint az állatok. Meglátom, mit tehetek, feleltem Hásemnak, bízom benne, hogy ha mást nem, legalább néhány fejadagot sikerül kialkudnom az amerikaiaktól. A fejadag tudományosan átgondolt készételcsomag, melynek összetétele minden körülmények között gondoskodik az aktívan harcoló katona erőnlétéről. Vagyis pontosan azt nyújtja, amire a legnagyobb szükségünk van. Nem tudtam, rendelhetnék-e hivatalosan is nagyobb tételt a hadseregtől, de biztos voltam benne, hogy a fölösleget szívesen rendelkezésemre bocsátják a katonák. Már érkezésem előtt is akadt köztük néhány, aki az állapotokon elborzadva saját fejadagját osztotta meg az éhező állatokkal. Mint minden csatát, az állatkert megmentéséért vívottat is alulról jövő támogatással lehetett megnyerni. És e tekintetben az egyszerű amerikai katona nagyszerű embernek bizonyult. A fejadagokkal azonban csak átmenetileg tömhettem be a lyukat. Nyilvánvaló volt, hogy állandó élelemforrás után kell néznem. És nem csak az éhes személyzet miatt. A Kuvaitból hozott készletből ugyanis már csak néhány fagyott húsdarab maradt. Elhatároztam, hogy félreteszem vésztartaléknak, és sürgősen más lelőhelyet keresek. A keresés eredménye legalább olyan kézenfekvő volt, amilyen groteszk: a kifosztott Bagdadban a népes szamárpopuláció megtizedelésével került viszonylag megfizethető hús a piacra. De nem sokáig, mert az általános hiányhelyzet miatt folyamatosan kúszott fölfelé az ára – lassan csillagászati magasságba. A derék, hűséges kis állat most már egy átlagos iraki fizetés egynegyedébe

került. Nem volt más választásunk, így hát odahívtam egy munkást, leszámoltam a kezébe egy köteg dollárbankjegyet, és utasítottam, hogy hozzon szamarakat. Soha többé nem láttam, sem őt, sem a pénzt. Ha saját embereimben sem bízhatok, átkozódtam, akkor kiben bízzak? Alaposan kifaggattam Hásemet, és hangsúlyoztam, hogy csak tisztességes munkásokat vagyok hajlandó alkalmazni. Ő azonban sziklaszilárdan állította, hogy egyik emberünknek sem adtam pénzt, s hamarosan rájöttünk, mi történhetett. Az általános káoszban nyilván saját emberünknek néztem egy fosztogatót; őt hívtam oda, és neki nyomtam a kezébe a bankókat. Fogadok, maga sem hitte, hogy ilyen piszok szerencséje lehet! No de ezen már csak nevetni tudtunk, hogy az oldalunk is belefájdult. Még aznap elküldtem szamárért egy másik munkást, de ezúttal meggyőződtem róla, hogy közülünk való! Néhány óra elteltével emberem két szamárral tért vissza, és még Kazimot, az állatkert „hóhérát” is elhozta. Kazim értette a dolgát: egyetlen ütéssel képes volt leteríteni az állatot, majd fel is négyelte, ugyanolyan ügyesen, mint egy igazi mészáros. Kazim már évtizedek óta dolgozott az állatkertnek, így mindig friss hússal etethették a ragadozókat. Az irakiak alantasnak tartották a munkáját, én azonban szívesen fizettem neki – az utolsó centig megérte. Hiszen egyikünk sem vállalkozott volna a szamarak leölésének véres feladatára. Mielőtt aznapra bezártunk, a húsevők friss szamárhúst lakmározhattak, a medvék megkapták, ami a zöldségből maradt, és mellé néhány csomag fejadagot. A vaddisznók, a borz és a többiek mindkettőből kaptak egy kicsit. Hagytunk kint némi ennivalót az állatkert területén bujkáló, elszabadult páviánoknak és majmoknak

is. Hásem érzékelte, hogy apró gombszemek lesik, miközben a földre helyez egy darab húst. Egy kiéhezett sivatagi róka szagot fogott, előmerészkedett rejtekhelyéről, és reszketve várta, hogy az ember távozása után lecsaphasson a falatra. Amazóniai papagáj rikoltott – fejem fölött, oda nem illőn kuporogva egy nagy eukaliptuszfa ágán, idegenül a sivatagi környezetben, messze-messze az otthonától. Soha nem fogjuk meg, legfeljebb reménykedhetünk, hogy önszántából visszamegy a kalitkájába. Másnapra eltűnt a majmoknak és páviánoknak kitett zöldség. Ők legalább ettek. Este, ahogy kimerülten kaptattam fölfelé az ar-Rasíd lépcsőjén, Alistairbe botlottam, aki biztatott, hogy menjek át hozzá. Három barátja is ott volt, gyertyafény mellett megindult a szó, mese mesét követett. A fotósok már egészen jól kiismerték magukat a kráteresre lőtt bagdadi utcák között. Ha valahol jó üzlet mutatkozott, például pult alatt szert lehetett tenni egy rekesz hideg sörre, vagy iraki szőnyeget, míves ezüsttárgyakat kínáltak olcsón, ők voltak az elsők, akik a golyózáporban nyakukat behúzva odamentek, hogy saját szemükkel győződjenek meg róla. Jóllehet szigorú parancsuk volt, hogy csak katonai konvojban közlekedhetnek, leginkább a maguk szakállára, egymást fedezve dolgoztak. A katonák oltalmában sokkal nehézkesebb, sőt lehetetlen lett volna. A munkájukhoz szabad átjárás kellett a frontvonalon, hogy mindig ott lehessenek, ahol a fontos dolgok történnek. Még külön autójuk is volt; néhány száz dollárért vettek meg egy út szélén álló, elhagyott roncsot. Hetekkel korábban újságírók bérelték valahol, de járművük megsérült egy robbanásban, és az egyik újságíró meghalt. A többiek többé nem bírtak beülni az autóba. Egyik oldala behorpadt, a szélvédője kitört,

de a motorja erősen, épen dolgozott – ami elég volt Alistairnek és adrenalinfüggő barátainak. Beszélgetésünket látványosan festette alá az elmaradhatatlan bagdadi tűzijáték, a zűrzavaros éjszakák produktuma. Alistair hetedik emeleti szobájából különösen jó volt a rálátás. Rendszerint AK–47-es Kalasnyikov gépkarabélyok vagy más könnyűfegyverek ropogásával kezdődött a mutatvány, s ezt fehéren izzó jelzőfény követte, mely gomolygó felhőt hagyott maga után a magasban, és kis ejtőernyőjével lassan, vakító lángolással ereszkedett lefelé. Aztán az amerikai M–16-os gépkarabélyok valamivel mélyebb krákogása hangzott fel, ahogy próbálták betájolni a kalasnyikovost a pillanatnyi ragyogásban. Nyomjelző lövedékek hasítottak pálcikavékony tűzsugarakat az égre, majd mozsárágyú töltete robbant mély dörrenéssel, villanófényben; máskor RPG páncéltörőből célba csapódó gránát jellegzetes kettős robaja gyarapította a kórust. A jelzőfények színe olykor megváltozott, amit a katonailag képzett fotósok így értelmeztek: – Ajaj, gáz van! Erősítést kérnek. Meg is szólalt mindjárt egy Bradley: bumm-bumm-bumm, mennydörögte. Aztán csend lett. És sötét. Vaksötét, Bagdadban ugyanis sehol nem volt villany. Majd elölről kezdődött az egész a város túlsó végében. Máskor, akárhová néztünk, állt a bál, az égbolton körös-körül egymást érték az őrült villódzások, mintha egy gigantikus villáskulcs gonoszul eltekerte volna a mennyei elektromos hálózat csavarjait, újabb meg újabb rövidzárlatú kisülésekkel akadályozva az ellátást. Egyszer merő kíváncsiságból megpróbáltam megszámolni, percenként hány lövést adnak le egy összetűzésben. De olyan gyorsan válaszolgattak egymásnak a fegyverek, hogy elkezdeni sem

tudtam a számolást. Egyik-másik tűzpárbajban a hotel is találatot kapott; kétszer szomszédos szobák ablakait törte be golyó. Mindig elámultam a nyomjelző lövedékek működésén: lassan szelték át az eget, csak akkor érzékeltük süvítő sebességüket, amikor hirtelen elhúztak mellettünk. Apache, Black Hawk és Kiowa helikopterek lapátjai kaszabolták zúgva, mégis ritmikus lüktetéssel a levegőt. Teljesen elsötétítve repültek, útvonalukról csak az árulkodott, hogy egy-egy helikopterforma folt zúgva eltakarta egy pillanatra a fényes égitesteket. A pilóták és a lövészek ravasz hőkamerákkal pásztázták az éjszakai várost. Valahol azt olvastam, hogy némely Vietnamba küldött haditudósítók esténként saigoni szállodák tetőteraszáról, kezükben whiskys pohárral nézték a tűzharcot, így az ötcsillagos kényelem – egy jól működő hotel és egy kellőképpen feltöltött bár – képezte minden háborús élményüket. Nos, Bagdadban merőben más volt a helyzet. Egyáltalán nem hasonlított ötcsillagos kéjutazásra. Közel jött a háború, valósággal a képünkbe mászott… Személyes volt, kikerülhetetlen. Még mindig nem békéltem meg a ténnyel, hogy valahányszor kilépek a szállodából – én, aki merőben apolitikus küldetést teljesítek –, kockára teszem az életem. Pedig így volt. Akár a belvárost jártuk állatélelemre vadászva, akár az állatkert nyitott, védtelen területén javítgattuk a ketreceket, a puskaropogás soha nem szünetelt. Alistair hosszan, fürkésző tekintettel nézett. – Ugye, testvér, nem egészen erre számítottál? Hallatlanul élveztem a fotósok társaságát, kockázatos, hajmeresztő hőstetteik krónikáját, és hozzá a jó adag fekete humort. Bár sokszor egy hajszálon múlt az életük, harsányan hahotázva mesélték egyik vérfagyasztó kalandot a másik után. Aznap szürreális

élményben volt részük, véletlenül fölfedezték ugyanis „Bagdad legelőkelőbb vendéglőjét”, amely csodával határos módon még mindig üzemelt egy belvárosi mellékutcában. Mi több, jéghideg sört lehetett kapni benne. Megígérték, hogy elvisznek oda. – Van benne légkondi? – kérdeztem. – Mi az, hogy! Generátorral működtetik. – Akkor ne vigyetek – mondtam, miközben elképzeltem a megváltó hűvösséget. – Mert soha többé nem tudtok onnan elrángatni. Aztán az állatkertre terelődött a szó, és elpanaszoltam, hogy éheznek a munkásaim. Alistair a társaira nézett, és felvonta a szemöldökét. Egyikük bólintott, aztán a többiek is, mire Alistair felszólított, hogy kövessem. Leereszkedtünk hét emeletet, majd egy szinte észrevehetetlen, szűk kis folyosón az alagsorba jutottunk. És ott, mintegy varázsütésre liszteszsákok, rizs, tea, cukor és konzervhegyek tárultak a szemem elé. Katonás rendben, ahogy a menekülő hotelszemélyzet hátrahagyta. Megkukultam a csodálkozástól; mi más ez, mint az istenek ajándéka? – Parancsolj – mondta Alistair. Másodpercekig nem tudtam válaszolni. – El sem tudjátok képzelni, mit jelent ez – nyögtem ki aztán, eléggé reszelős hangon. Alistair finoman a karomba bokszolt. – Jó ügyért dolgozol… Ez így teljesen rendben van. Másnap reggel Larry Burris kapitány, az ar-Rasíd harckocsiparancsnoka utasított egy Diehl nevű tagbaszakadt katonát és néhány markos legényt, hogy rakodják csapatszállítóra az élelmiszeres zsákokat, aztán fuvarozzák az egészet az állatkertbe.

Az irakiak hónapok óta nem láttak ennyi kaját. Gyanakvón nézték a járműről lekerülő zsákokat, és egy darabig fel sem fogták, hogy nekik szánják őket. Majd rávetették magukat a kupacra, és percek alatt megtörtént az osztozkodás. Ez döntő pillanat volt. Embereim immár tudták, hogy komolyan beszélek, s ha csak tehetem, nemcsak az állatokról, hanem róluk is gondoskodom. Egyikük oda is jött, és kis főhajtással jelezte háláját. Aztán Hásem mondott valamit arabul, és az irakiak mind mosolyogva néztek rám. Legfeljebb sejthettem, mit mondott Hásem, de az biztos, hogy kiléptünk az árnyékból, át egy korláton, és ez értékes győzelem volt. De rossz hírek is voltak. Az éjszaka folyamán fosztogatók jártak az állatkertben, és elvitték az előző nap vásárolt szamár húsát. Vagyis kezdhettük elölről az egészet. Megint mélyen a zsebembe nyúltam, és munkásaim közül beszerzőket menesztettem a városba azzal, hogy kerítsenek még szamarat tűzön-vízen át, akár fosztogatók közt könyökölve is. A hús felleléséhez leginkább szerencse kellett. Az irakiak egyszerűen a szembejövő gyalogosokat kérdezgették, tudnak-e eladó szamárról, valahogy úgy, ahogy idegen városban kér útbaigazítást az ember. Volt, hogy már az első órában szerencsével jártunk, máskor napokba telt. Egy alkalommal Bagdadtól nyolcvan kilométerre utaztunk el a húsért. De Kazimnak legalább volt miért lengetnie a mészárosbárdját. Bármennyire kedvelem is a derék szamarat, nem furdalt a lelkiismeret, amiért nagymacskákat etetek vele. Sok környezetvédő utólag kifogásolta, hogy az egyik faj szenvtelen leölésével tartottam életben a másikat, de a bagdadi állatkert húsevői mindig is részesültek hasonló lakomákban, azon egyszerű okból, hogy szamárból mindig sok volt, oroszlánból és tigrisből viszont kevés.

Kézenfekvő, mint egy matematikai összefüggés. Az irakiak nem ódzkodtak ettől a gyakorlattól, és a nyers természeti valóság egyébként is az, hogy a halál táplálja az életet. Olykor, ha a körülmények úgy kívánják, igenis fel kell adni a szigorú állatvédelmi elveket. Ez pedig ilyen helyzet volt. Egy légkondicionált irodában könnyű etikáról beszélni, de a bagdadi anarchia kellős közepén, válsághelyzetben, nem volt helye elvont elméleteknek. Még ha lett volna is több bivalyhús (de nem volt), sebesen zsugorodó költségvetésemből nem futotta volna rá. A szamárhús képviselte az egyetlen megfizethető fehérjét. Tetszik, nem tetszik, ezt kellett választani. És ugyanezért volt égetően szükségünk egy talicskára, melyben az ennivalót hozzuk-visszük. Minden etetésnél ugyanis puszta kézzel hordtuk a frissen darabolt, véres szamárhúst a ketrecekhez, ami nem volt higiénikusnak mondható, ráadásul kellemes sem; a húst és szállítóját sűrű felhőkben követték a fémesen csillogó fekete húslegyek. Átmenetileg az ar-Rasídból kölcsönvett poggyásztologató kocsival orvosoltam ezt a gondot. Magam is elképedtem, hogy egy ilyen egyszerű segédeszköz bevetése micsoda minőségi különbséget eredményez: most szinte élvezet volt etetni az állatokat. Másnap a fosztogatók ellopták. Elborult az agyam. Ami sok, az sok! Nyilvánvaló, valamit tenni kell. Hisz valahányszor sikerül egy kicsit előrébb lépnünk, arcátlanul meglopnak, s kezdhetünk mindent elölről. Ha nem tudunk véget vetni a fékevesztett fosztogatásnak, nem lehet megmenteni az állatkertet.

ÖT

Perzselte a tüdőmet a forró levegő, de egy másodpercre sem csökkenthettem az iramot. Elmém egy eldugott zugában talán megszólalt a vészcsengő, s figyelmeztetett, hogy nem okos, ha egy háború sújtotta város közparkjában egy ötvenhárom éves pacák lélekszakadva kerget öt embert, akinél akár fegyver is lehet. De annyira dühös voltam! Délelőtti szemlém közben kaptam rajta őket – egy egész családot. Mintha elpattant volna bennem valami; gondolkodás nélkül üldözőbe vettem őket. Jó nagy előnyük volt, egy darabig úgy látszott, meglógnak. Ám az adrenalin különös dolgokra képes, ezért egyre csökkent köztünk a távolság. És a család sem futhatott gyorsabban, mint a legfiatalabb tagja. Utolértem őket, lecsaptam a családfőre. – Miért csináljátok ezt? – ziháltam a férfi karját szorítva, miközben minden lélegzetvétel tőrként döfött a mellembe. Félelemtől tágra nyílt szemmel néztek rám. Az anya magához húzta legkisebb gyermekét. Nem értették, mit beszélek. A ketrecek felé mutattam. – Miért? A tiétek ez az állatkert! Miért loptok? Üres tekintettel meredtek rám. Aztán megláttam, mit zsákmányolt a férfi. Egy vasrúd volt a kezében, valószínűleg valamelyik ketrecből törte ki.

Elszállt a dühöm, mint kipukkadt léggömbből a levegő. Ócskavasat lopott a szerencsétlen… Bagdadban szinte mindenből hiány volt, de ócskavasból egész hegyet össze lehetett volna hordani. Kezdve mindjárt a megsemmisült iraki tankhadosztályok roncsaival. A zsebemben gyűrött ötdolláros lapult; a férfi kezébe nyomtam. Leírhatatlan elképedés váltotta fel az üveges tekintetet. Mit művel ez az őrült fehér ember? Az anyjához bújó kislányra mutattam, és a számhoz emeltem a kezem. – Vegyél ennivalót a gyerekeidnek. De ne lopj az állatkertből. A szavak nem jelentettek semmit, de a mozdulat egyetemes volt. Az iraki főhajtással mondott köszönetet, majd mindannyian elsiettek. A megszállás előtt a lakosság zömének élelmezését az iraki kormány támogatta. Ez része volt Szaddám stratégiájának – így tartotta végeérhetetlen függésben a népet. De amikor kitört a háború, vészesen megfogyatkoztak az élelmiszerkészletek, így a törvényes rend összeomlásával várható volt, hogy elharapódzik a fosztogatás. De még így sem voltunk felkészülve erre a fékevesztett, barbár rohamra. Az üldözőbe vett családdal ellentétben sokakat nem feltétlenül a nyomor vitt rá a fosztogatásra. És nem csak túlélésről, a mindennapi betevőről volt szó, hanem valami sokkal ősibb kapzsiságról. Egyik napról a másikra normális emberek – banktisztviselők, pékek, diákok, üzletemberek – alakultak át tébolyodott tömeggé, mely megveszekedett elszántsággal marcangolta szét a tulajdon városát, valamiféle vad, mohó, esztelen szerzésvágy bűvöletében. Talán azzal kezdődött, hogy meggondolatlanul ledöntötték az óriási Szaddám-szobrot, mely atyáskodón nyújtotta karját a Firdosz

tér fölé. Vagy az első kővel, amely betörte egy üzlet kirakatát. De nem sok kellett hozzá – olyan gyorsan terjedt a fosztogatás, mint szél szította tűz a száraz erdőben. A legfürgébbek az előkelő al-Manszúr negyed kifosztásával kezdték, és irgalmatlan pusztítást vittek véghez. Először a kormányzati épületeket rámolták ki, amit az amerikaiak tétlenül néztek. Azért nem avatkoztak be, mert népi megtorlásnak vélték: az emberek így állnak bosszút a gyűlölt diktatúrában elszenvedett sérelmekért. Ez nagy hiba volt, mert amikor híre ment, hogy a katonák ölbe tett kézzel szemlélik a szabadrablást, fosztogatók lepték el a várost. Ezrek randalíroztak az utcán, ablakokat zúztak be, tévét, számítógépet, hifit, CD-lejátszót – mindent vittek, amit bírtak. Lába kelt íróasztaloknak, székeknek, irattartó szekrényeknek, gumikarikáknak és gemkapcsoknak. Ha túl nagy volt a zsákmány, bevásárlókocsiban tolták haza. Mások bandában jártak, segítettek egymásnak elcipelni az ágyakat, konyhaszekrényeket, fagyasztókat és kályhákat. Az őrjöngésről készült felvételek bejárták a Földet. A tévénézők világszerte elszörnyedve pillanthattak bele az emberi lélek mélyén kavargó sötét indulatokba, melyeket egyedül a civilizáció és a neveltetés tart féken. Végül a katonai vezetők kiadták az erősen megkésett parancsot: megállítani a rablást, ha kell, erővel. A legsúlyosabban érintett kerületekben sötétedéstől hajnalig kijárási tilalmat rendeltek el, különös tekintettel Bagdad teljesen szétdúlt keleti negyedére. Végül rálőttek néhány fosztogatóra, így híre ment, hogy az amerikaiak nem kukoricáznak. Az anarchia kissé visszaszorult. Ami a nyomában maradt: egy város villany és folyó víz nélkül. Kifosztva, lecsupaszítva, működésképtelenül álltak az erőművek, trafók,

vízkinyerő állomások és öntözőrendszerek. Fáradt aggastyánként szemléltem ezt – mintha hirtelen megvénültem volna. Hisz ami itt történik, jelképesnek tekinthető. Nyilvánvalóan nem csak Bagdadról, nem csak Irakról van szó. Hanem mindannyiunkról. Mert ezt tesszük a bolygónkkal. Kifosztjuk. Ha Bagdad más részein alábbhagyott is a fosztogatás, nem úgy az az-Zaurá Parkban és az állatkertben. Minthogy a park kevésbé volt „szem előtt”, ráadásul óriási eukaliptuszok árnyékolták be, a fosztogatók zavartalanul garázdálkodhattak benne tovább. Területének északkeleti határa tárva-nyitva állt a hulladékban, törmelékben turkálók tömegei előtt, mert a kirobbantott kapuk és beomlott falak helyén csupán kiégett teherautók és omladék tömte el valamennyire a réseket. Az jött be, aki akart, méghozzá észrevétlenül. Őrjítő volt tehetetlenül nézni a folyamatos pusztítást. Reméltem, hogy a háborús Bagdadban gyerekjáték egy Kalasnyikovot keríteni a fosztogató hordák elrettentésére, de tévedtem. Amikor fölvetettem Hásemnak az ötletet, azt mondta, nem ismer olyat, akinek lenne fegyvere. Így hát minden esetben egyedileg bíráltuk el, mi a teendő. Ha csak két-három fosztogatót kaptunk rajta, vasrudakkal felfegyverkezve szólítottuk fel őket a távozásra. De nagyobb csapatot nem mertünk elzavarni; ilyenkor az irodában kuksolva vártuk ki, amíg elmennek – részemről válogatott zulu szitkok kíséretében. Ez persze semmiféle hatással nem volt rájuk, én viszont némileg megkönnyebbültem. Szydlik főhadnagytól kértem segítséget, de ő sajnálkozva rázta a fejét; katonái még mindig harcolnak, emellett így is túl nagy területet kell felügyelniük. Nem áll módjukban kizárólag az állatkert védelmében járőrözni.

Ennek ellenére, valahányszor állatkerti fosztogatókba botlott, Szydlik utasította embereit, hogy szegezzenek fegyvert rájuk, és kergessék el őket. Nem sok foganatja volt, hiszen a csirkefogók csak arra vártak, hogy az amerikaiak távozzanak, és máris özönlöttek vissza. Gyakorlatilag ők birtokolták az állatkertet. Pedig az amerikai közkatonák szívesen tettek volna valami hathatósabbat, csakhogy meg volt kötve a kezük. Úgy szólt a parancs, hogy nem vethetnek be kényszerítő eszközöket, nem alkalmazhatnak erőszakot. Amíg egyszer csak be nem telt a pohár, és nagyon meg nem haragudtak. Az történt ugyanis, hogy néhány jóindulatú katona (akit akkor láttam először) egy szép napon juhokkal állított be az állatkertbe. Mint mondták, „az éhező oroszlánoknak és tigriseknek” szánják a lábasjószágot. Bagdad határában járőröztek, és találkoztak egy juhásszal. Amikor kiderült, hogy az állatokat meg lehet vásárolni, a katonáknak eszükbe jutott, hogy éhes nagymacskák vannak az állatkertben. És mert nagyra becsülik a munkánkat, a pénztárcájukba nyúltak. Elég mélyen, bár ők azt hitték, jó boltot csináltak: egy jerke mindössze negyven dollárba került. Nem volt szívem elárulni nekik, hogy csúnyán rászedték őket. Mert e pillanatban, a képtelen infláció ellenére, öt dollárnál nem ért többet egy birka. Nyolcszoros felárral még nagylelkűbb volt a gesztus, ám sem a juhok, sem a katonák nem sejtették, milyen fontos szerepet játszanak majd a közbiztonság helyreállításában: aznap éjjel tudniillik ismét lecsaptak a fosztogatók az állatkertre, és mind egy szálig elhajtották a juhokat. Az arcátlan lopás rettenetesen kihozta sodrukból a katonákat. Fel voltak háborodva. Jogosan: fáradozásuk is, pénzük is kárba veszett. – Hűvösre velük egyszer s mindenkorra! – mérgelődtem én is. –

Ez volt az utolsó dobásuk: „Büntetésből nem léphetsz tovább a következő mezőre, kimaradsz a kétszáz dolláros nyereményből, és be kell vonulnod a börtönbe!” Mert ha nincs szigor, akkor megnézhetjük magunkat! Brian Szydlik végre beadta a derekát. Minthogy a városban nem volt rendőrség, nem működtek a bíróságok és a fegyházak sem, úgy döntött, hevenyészett „börtönt” építtet az állatkert mellé, de nem a területére. Az intézmény nemcsak az alibabák megleckéztetésére szolgál majd, hanem némi erőfitogtatást is lehetővé tesz. Szydlik katonái tehát pengés drótból négyszögletes kerítést vontak egy fa köré, és őrt állítottak mellé. Az intézkedés legfeljebb tűzoltásnak minősülhetett, de mi azért – némi nagyzolással –„Állatkerti Börtönnek” neveztük el a fogdát. Onnantól kezdve, ha elkaptunk egy fosztogatót, nyomban sittre vágtuk. Bűne súlyosságától függően akár három napig is raboskodhatott. A legnyomorultabbaknak persze valóságos üdülés volt az „Állatkerti Börtönben” senyvedni ahhoz képest, hogy a feldúlt városban a puszta túlélésért is milyen kemény küzdelmet kellett vívniuk. Napi három fejadagot és friss vizet kaptak, amiről otthon nem is álmodhattak. De még ennél is fontosabb, hogy kényszerű tartózkodásuk alatt a saját szemükkel láthatták, mekkora erőfeszítéssel fáradozunk Bagdad egyik legjelentősebb értékének újjáépítésén, és hogy a munkában döntő részt vállalnak az irakiak. Abban reménykedtem, hogy talán derengeni kezd nekik: az állatkert kíméletet érdemel, nem azt, hogy még jobban tönkretegyék. Mindamellett nem fért a fejembe, hogy a fosztogatók még mindig találnak újraértékesíthető tárgyakat a házunk táján. Az első rohamban válogatás nélkül elvittek minden állatot, amelyik nem

harapott vagy karmolt, és elhordták az épületekből a berendezést. Csak a csupasz falakat hagyták meg, így joggal hihettük, hogy jövedelmezőbb terepre vonulnak át, de nem ez történt. Hanem az, hogy értéktelen tárgyak lopkodására adták a fejüket: lába kelt limlomnak, ócskavasnak, és bárminek, amit a személyzet néhány másodpercre őrizetlenül hagyott. A hiányzó vödör, melyért a tolvaj csak filléreket kaphatott, nekünk azt jelenthette, hogy egy medve vagy oroszlán csak másnap kerül sorra. És nem volt ez másként az értékes állateledellel sem: hacsak el nem dugtuk valami biztos helyre, azonnal meglovasították. Hát ezért volt annyira fontos, hogy haladéktalanul és végérvényesen megszüntessük a fosztogatást. Amikor tetőpontjára hágott a zűrzavar, több amerikai tiszttől és katonától is kértem fegyvert, azzal érvelve, hogy mi vagyunk az egyetlenek a porondon, akik fegyvertelenül teljesítünk szolgálatot. Mindenki visszautasított. Azt mondták, nem állhatnak neki fegyvert osztogatni civileknek. Puska nélkül azonban csak a rövidebbet húzhattuk, mert sem magunkat, sem az állatokat nem tudtuk megvédeni. Áldozat voltunkat hangsúlyozva tehát lankadatlanul tovább szekíroztam mindenkit, akiből kinéztem egy fegyvert. Végül egy százados – a neve maradjon titok – nem nézhette tovább tehetetlenségünket. Felháborította, hogy a városban büntetlenül lehet garázdálkodni, és egyszerűen a kezembe nyomott egy 9 mm-es pisztolyt. Egy elesett iraki tiszté volt. Nem kerített neki nagy feneket, köszönetet sem várt, de mindketten tudtuk, hogy a karrierjével játszik. Azonnal „használatba vettem” a fegyvert, és a hatás nem maradt el. A rendszeresen felbukkanó, állig felfegyverzett, dühöngő hordák ellen persze nem léphettem fel, de ha kisebb, „kezelhető” csoportot vettem észre, már nem hátráltam meg. Nagy léptekkel odasiettem,

rájuk szegeztem a pisztolyt, és mérgesen hadonásztam, hogy azonnal hordják el magukat. Mindig el is takarodtak, így még figyelmeztető lövést sem kellett leadnom soha, bár bevallom, ha bármelyikünk életét veszélyben látom, bűntudat nélkül lőttem volna. Hát ilyen nagy káosz uralkodott azokban a sötét napokban… Szeretem jó természetű, laza fickónak képzelni magam, de ide most határozott fellépés kellett. Ha nem sikerül véglegesen elüldöznünk ezeket a garázdákat, elveszítjük az állatkertet. Próbáltuk rábeszéléssel, próbáltuk mindenhogy. De eljön az idő, amikor a szó nem elég. Én sajnos jól ismerem mindezt. Megtanultam a leckét alaposan, amikor évekkel ezelőtt vérdíjat tűztek ki a fejemre szűkebb hazámban, Zuluföldön. Úgy hét éve Thula Thulán egyszer csak fölhívott az anyám, és aggodalomtól reszelős hangon elújságolta, milyen rettenetes hírt kapott – olyat, amitől minden rendes anya ereiben megfagy a vér: a fiát el akarják tenni láb alól. A dél-afrikai titkosrendőrségtől kapta az értesülést. Ügynökeik beférkőztek egy helyi induna (törzsi vezető) tanyájára, így a lehető legmegbízhatóbb forrásból tudják, hogy a hatalmasság törzséből való gyilkosok már a nyomomban vannak. Az életemre törő gonosz szándékot ugyanaz az indulat fűtötte, mint a legtöbb dél-afrikai viszályt: a földéhség. Ekkortájt már javában munkálkodtam azon, hogy létrehozzam a Royal Zulu Vadrezervátumot, amely elképzelésem szerint a törzsi kezelésben lévő földek – azokból is a marhatartásra, legeltetésre alkalmatlan, vad bozótosok – és Thula Thula egyesítésével nagy kiterjedésű területet ölelne föl, és soha nem látott munkalehetőséget biztosítana

a helybélieknek. Az apartheid korszaka lezárult, nem volt törvényes akadálya a fekete lakosság részvételének egy nekik is jövedelmező, természetvédelmet és turizmust célzó programban. Tudtam, vadonörökségünk megmaradása múlik azon, hogy sikerül-e bevonnom a legszegényebb helyi közösségeket a természetvédelmi munkába, és bebizonyítanom, hogy ez számukra is előnyös. Saját rezervátumom, Thula Thula kulcsszerepet játszott a tervezett program elindításában és sikerében. Nyáron párállva tündököl itt a dús bozót, a zöld és az arany legkülönbözőbb árnyalataiban. A folyó aszályos évben is ritkán szárad ki. Az erdős részek közötti lankákon jóízű, tápláló füvek nőnek; egyszóval biztos voltam benne, hogy ilyen adottságokkal csakis sikeres lehet a program. A rendőrségi információ szerint azonban egyes törzsi vezetők úgy vélték, hogy ha eltesznek láb alól, megkaparinthatják maguknak a törzsi kezelésben lévő földeket. Noha jogilag öt különböző kláné a föld, úgy gondolták, hogy a terület hivatalos vadrezervátummá nyilvánítása, valamint eltávolításom után benyújthatnák rá az igényüket. A körülmények kísértetiesen emlékeztettek az Oroszlánhűség és Elza jóvoltából híressé lett brit vadvédő, George Adamson meggyilkolásának körülményeire. Az ok Kenyában – jó néhány évvel korábban – is az volt, hogy a szarvasmarhatartók szemet vetettek egy vadrezervátumra. A rendőrség még potenciális gyilkosaim nevét is tudta. De azt nem, hogy maga az induna is támogatja-e az ellenem áskálódókat. Jól ismerem a zulu kultúrát, naponta érintkezem vele. Ezért tudom, hogy ha baj van, és az ember nem orvosolja azonnal, a probléma aránytalanul nagyra nőhet. Mifelénk még ma is virágzik a vérbosszú, jóllehet senki nem emlékszik a családok közti véres viszályok eredetére. Nem volt más hátra, elhatároztam, hogy elébe

megyek a bajnak, és meglátogatom az indunát. Félelmet nem ismerő, jó öreg barátom, Obie Mthethwa figyelmeztetett, hogy fehér embernek igen veszélyes egyedül ellátogatnia az induna tanyájára – ezt nevezik kraalnak (král) –, és felajánlotta, hogy elkísér. Obie a mthethwa klán köztiszteletben álló tanácsnoka volt, tudtam hát, hogy pártfogása aranyat ér. Obie hírből ismerte a meggyilkolásomra készülő gazembereket. – Tsotsi mindegyik – mondta, ami zulu nyelven utolsó csirkefogót jelent. – Gonosztevők, rossz emberek. Messze behatoltunk Zuluföld szívébe; négykerék-meghajtású terepjárók vájta, mély barázdákban vezetett az út. A zulu hagyomány parancsa szerint senki nem léphet be egy králba, amíg nem szólítják. A látogató a kapunál, az isibaya, vagyis a szarvasmarhakarám mellett áll, és bekiabálja a nevét, valamint azt, hogy mi járatban van. A házigazda pedig csak akkor hívja be, amikor kedve tartja. Festői falucskába értünk, ahol csinos, kerek, zsúpfedeles házacskák sorakoztak egy dombtetőn. Az emberek épp végeztek napi teendőikkel, pásztorfiúk terelték be a gulyát, anyák szólongatták a gyermekeiket, mindenki készülődött az éjszakára. Vacsoraillatok lengedeztek. Obie meg én csaknem egy órát várakoztunk, mielőtt bebocsátást nyertünk a králba. Ez rossz előjel volt. Aztán az isishayamthethóba, a legnagyobb zsúptetős agyagkunyhóba vezettek, amely helyi szokás szerint a fontos ügyek megtárgyalásának helyszíne. Egyetlen gyertya világította meg az asztalból és néhány rozoga székből álló, egyszerű berendezést, lüktető árnyékokat vetve a falra. Mindjárt észrevettem, hogy az induna egyedül van. Ez rendkívül szokatlan volt, tanácsadói és bizalmasai ugyanis soha nem tágítottak mellőle. Míg odakint várakoztunk, láttuk is egyiket-másikat.

Hol vannak most? Vajon mi az, amit az induna megítélése szerint jobb nem hallaniuk? Ezután a zulu illemszabályoknak megfelelően érdeklődtünk egymás és legközelebbi családtagjaink egészsége felől, és eszmét cseréltünk az időjárásról. Eközben addig ügyeskedtem, míg sikerült a székem támláját a falhoz igazítani, így nem lopódzhattak mögém. Bármi fenyeget is, szemből akartam kapni. Végül az induna megkérdezte, miért jöttem. Tanácskozásunk zuluul folyt, így anyanyelvén magyaráztam el neki, hogy rendőrségi értesülésem szerint az életemre törnek, és a meggyilkolásommal megbízott emberek az induna törzséből valók. – Hau! – kiáltott nagyot az induna, a zuluk meglepetést kifejező indulatszavával. Az nem lehet, jelentette ki, hiszen az ő népe nagyra tart engem. Hát nem én fogok-e munkát adni a falusiaknak a Royal Zulu program jóvoltából? Hát nem vagyok-e én magam is zulu, csak éppen fehér? Hát nem vagyunk-e régi jó szomszédok? Igaz, mondtam, de a rendőrségi értesüléshez, melyet magas szintről kaptam, nem férhet kétség. Eszerint üldözőim azt hiszik, hogy ha megölnek, megszerezhetik maguknak a Royal Zulu földjét. No persze erről szó sincs, hangsúlyoztam, hiszen a területen több törzs osztozik. Az induna ismét szerfelett meglepődött, kezdtem elbizonytalanodni. Lehet, hogy melléfogott a rendőrség? Vagy ártatlan ez a törzsfőnök, vagy mesterien hazudik. Ebben a pillanatban hallottuk, hogy odakint megáll egy autó, és az érkezők hagyományos szokás szerint fennhangon azonosítják magukat. Körülbelül tíz perc múlva négy férfi lépett be. Azért jöttek, hogy jelentést tegyenek az indunának. Az induna utasította a jövevényeket, hogy üljenek le, mire ők

lekuporodtak, ügyelve rá, hogy fejük – a tisztelet jeleként – alacsonyabban legyen, mint főnöküké. Miközben elhelyezkedtek, Obie megfogta a karomat, és angolul odasúgta: – Ők a bérgyilkosok… a tsotsik, akiknek a nevét elárulta nekünk a rendőrség. Először nem ismertek fel minket a pislákoló fényben. De amikor hozzászokott a szemük a félhomályhoz, ijedt arckifejezésük leleplezte őket. Testes bozótjáró zubbonyomat viseltem, és a zsebemben felhúzott kakasú 9 mm-es pisztoly lapult. Tenyerem rásimult a markolatára. Hüvelykujjammal óvatosan kibiztosítottam, és zubbonyomon keresztül megcéloztam vele a hozzám legközelebbi bérenc hasát. Obie riadalma érthető volt; ismét megragadta a karomat, és rémülten súgta: – Nagyon veszélyes helyzet! Menjünk innen, azonnal! De nem volt kiút. Fegyveremet markolva az indunára szegeztem a tekintetemet, és tovább beszéltem. A rendőrség meg is nevezte azokat, akik el akarnak tenni láb alól, mondtam, és e nevek történetesen megegyeznek azokéval, akik az imént beléptek ide. Ez azt jelentené, hogy az induna összejátszik a gyilkosokkal? Szándékoltan nyers vádaskodásom azonnali heves reakciót váltott ki. A bérgyilkosok talpra ugrottak, és dühösen kiabálni kezdtek. Én is fölpattantam, farkasszemet néztem velük. Obie ugyan-csak fölállt, kihúzta magát, és haragosan meredt a négy férfira. – Thula msindu, elég a hangoskodásból! – parancsolta acélos tekintéllyel. – Az induna házában vagyunk. Őt illeti meg a szó, nem titeket! Mutassatok tiszteletet! Az induna lassan fölállt, majd nyomatékosan tagadta, hogy rajta lennék bármiféle listán, amely nem kívánatos személyek nevét

tartalmazza. De a magatartása határozottan megváltozott: visszavonulót fújt, védekezett. Azzal vádolt, hogy hazugnak nevezem, ami gyalázatos sértés a zuluk szemében. – Akkor miért van ezeknek az embereknek szabad bejárásuk a házadba? – erősködtem tovább. – Nem gyanús ez? Mi több, a rendőrség tudja, hogy idejöttem szót érteni veled – tettem hozzá –, ismerik látogatásom célját, és visszavárnak. Ha Obie Mthethwa és én nem kerülünk haza sértetlenül ma este, tudni fogják, mi történt. Megtalálnak, és felelned kell a tetteidért. Tudtam, nem valószínű, hogy a túlerővel szemben ép bőrrel menekülhetek, de el voltam szánva rá, hogy néhány gazembert magammal viszek a másvilágra. Ha összetűzésre kerül sor, Obie talán még megúszhatja. A gyertyára összpontosítottam, amely egylépésnyire volt tőlem, a földön. Ha baj van, felrúgom, sötétségbe borítva a helyiséget. Az induna is a gyertyát nézte, és alighanem hasonló gondolatok jártak a fejében. Aztán rám emelte a szemét. Mindketten tudtuk, miért. Ő kapta el a pillantását. Látszott rajta, hogy nagyon ideges; nem számított rá, hogy a rendőrség tökéletesen képben van. Lelepleződött, többszörösen is – nem elég, hogy betoppantak a bérgyilkosok, mi is pontosan tudtuk, kikkel van dolgunk. Nyilvánvaló volt, hogy amit eddig tagadott, igaz. A négy bérenc elbizonytalanodva nézte a főnökét. Könnyűszerrel elbánhattak volna velünk, de mint tapasztalt fegyveresek, alighanem sejtették, hogy zubbonyom alatt kibiztosított fegyver rejtőzik. Ha a fegyverükhöz nyúlnak, enyém lesz az első lövés, amely menthetetlenül célba talál. Az induna döntésén múlt a végkifejlet. Feszültséggel terhes, néma holtponthoz értünk. Senki sem mozdult.

Eltelt egy perc, aztán még egy. Végül én kínáltam kiutat az indunának. Egyenesen a szemébe nézve arra kértem, adja becsületszavát, hogy törzsének egyetlen tagja sem tör az életemre. Hangsúlyoztam, hogy a zavaros helyzetben nem feltétlenül vádolni akarom, hanem szeretném, ha ünnepélyesen kijelentené, továbbra is az ő és a törzsfőnöke védelme alatt állok, amint ez a jog minden környékbelit megillet. Az induna két kézzel kapott a mentőöv után. Biztosított róla, hogy ami az ő törzsét illeti, a hajam szála sem görbülhet, és ismét hangsúlyozta ártatlanságát. Ennyi épp elég volt nekem. Elértem látogatásom legfontosabb célját. Az induna nem szeghette meg nyilvánosan a becsületszavát. Emellett tudta, hogy ha bármi történik velem, ő lesz az első számú gyanúsított – akár bűntelenül is. Kegyelemdöfésként megemlítettem, hogy a következő törzsi tanácskozáson be fogok számolni a találkozónkról. Aztán távoztunk. Ahogy beszálltunk az autóba, Obie hatalmasat fújt megkönnyebbülésében. Még néhány perce is farkasszemet néztünk a halállal – hálatelt tisztelettel tekintettem az öregre. Bátor volt, mint egy oroszlán, és a legnemesebb, legönzetlenebb módon, a puszta barátságért tette kockára az életét. Hazafelé menet Obie – született mesélő – újra meg újra felelevenítette a történteket, a legapróbb részletről sem feledkezve meg, kérlelhetetlen pontossággal idézve minden szót, hangsúlyt, mozdulatot. Nagyszerűen mulattam, az ereimben még mindig keringő adrenalin pezsgésével és kimondhatatlan megkönnyebbüléssel. Tudtam, hogy Obie végeérhetetlenül meséli majd kalandunk történetét az esti tűz mellett, amikor hazatér az övéihez, bőségesen merítve a gazdag törzsi folklór verbális tárházából. Szinte hallottam, ahogy ízes szavakkal ecseteli, miként

kényszerítettük színvallásra a környék egyik leghatalmasabb indunáját, megszégyenítve a négy tsotsit, és miként szabadultunk mégis ép bőrrel, hogy beszámoljunk róla. Szerencsére körülbelül egy év múlva véglegesen megoldódott minden bajunk ezzel az indunával, ugyanis a saját törzse mozdította el – mint hírlik, alkalmatlansága miatt – vezetői tisztségéből. Utódja teljes mellszélességgel támogatja a Royal Zulu programját. De akkor meglegyintett a halál szele, és ennek köszönhetem, hogy megtanultam: ha veszély fenyeget, legjobb habozás nélkül szembenézni vele. Bagdadban jó hasznát vettem ennek a leckének. Különös, de a féktelen fosztogatás korszaka végül új lökést (és irányt) adott a város Szaddám utáni gazdasági fejlődésének. A teljes fejetlenség közepette ugyanis hirtelen „szajrébódék” nőttek ki a földből, virágzó kereskedések népesítették be az utcákat. Csupa olyasmit kínáltak tömegesen – és nevetségesen olcsón –, ami korábban csak a leggazdagabbak számára volt megszerezhető. Bagdad a hiány városából hirtelen a bőség városa lett. A Ramadán utcai piacon például lopott étel, orvosi felszerelés, sportruházat és sok más cserélt gazdát, az előállítási árnak is csak töredékéért. Az észbontó piaci kínálat a legmenőbb Nike cipőtől – mindössze tizenkétezer dinárért, azaz nagyjából négy dollárért – a rozsdamentes acél sebészeti eszközökig terjedt, melyek darabja ötszáz dinárba, azaz csupán tizenhat centbe került. Egy komor Kalasnyikov gépkarabély, harminc tölténnyel a tárban harmincöt dinárért kellette magát, ami körülbelül tizenkét dollárnak felelt meg. Nem volt többé hiány Kalasnyikovban, de én már megszoktam a 9 mm-es pisztolyomat. Még lopott katonakönyvet is árultak, egyenesen a honvédelmi

minisztériumból, mely tanúsította, hogy tulajdonosa teljesítette a kötelező katonai szolgálatot, majd leszerelt; nem megvetendő, különösen, ha valaki nem akar számos évet a sivatagban masírozva tölteni. A katonakönyvek tizenhét centbe kerültek. Sajnos az adok-veszek e forgatagában állatok is felbukkantak. Sok százat raboltak el csak a bagdadi állatkertből, s hogy a külvárosok kevéssé bizalomgerjesztő, illegális állatkertjeiből mennyit vihettek el, azt sosem fogjuk megtudni. A Közel-Keleten mindig is nagy probléma volt az egzotikus állatokkal való feketepiaci kereskedés. A piszkos járdán sorakozó bódék elszomorító kínálattal szolgáltak: csontsovány, halálra rémült medveboccsal, vagy végelgyengülésben szenvedő pelikánnal, mely a csőrét sem tudta felemelni. Egy szép napon csak azért is elmegyünk ezekért a senyvedő állatokért!, esküdtem meg gondolatban. Ha majd talpra állítottuk az állatkertet, felkutatjuk és felszámoljuk a titkos magánmenazsériákat, ahol kegyetlenség és durvaság az osztályrészük. Ám ez utóbbira hamarabb sor került, mint vártam. Egy nap a szállodában azzal fogadtak a katonák, hogy új állataik vannak számomra. Szaddám és fia, Udaj megszállottan gyűjtötték a vadállatokat. Ezekre a magukra hagyott, kiéhezett kedvencekre bukkantak most rá a palotában. Hogy ennyi idő után élő állatokat, köztük oroszlánokat találtak, igazán jó hír volt. De lelki szemeim előtt ott lebegett az anyagi csőd, a bevételektől nagyságrendekkel eltérő kiadások rémképe. Még csak most jöttem, de máris óriási küzdelem etetni-itatni azt a néhány állatot, amelyik az állatkertben várt. Hogyan boldogulhatunk még többel?

HAT

Udaj Huszeint az „oroszlánkölyök” névvel illették talpnyalói, ami súlyos sértés az oroszlánokra nézve. Nincs vadállat, mely odáig alacsonyodna, hogy kedvtelésből gyilkol, mint Udaj. Szaddám idősebbik fiát úgy nevelték, hogy majd ő veszi át apjától a hatalmat. Ha lehetséges, tőle még jobban rettegett a nép, mint Szaddámtól, s titokban mindenki gyűlölte fékevesztett, vad kegyetlenkedései miatt. Udaj imádta az öncélú erőszakot, legendás rémtetteit csak suttogva merték emlegetni a megfélemlített emberek. Anyja, Szadzsida – mellesleg Szaddám elsőfokú unokatestvére – az al-Harh al-Namutádzsija nevű előkelő magániskolát vezette, ahová természetesen Udaj is járt. Osztálytársai később arról számoltak be, hogy végiglazsálta az iskolát, mégis mindig ő volt az osztályelső. Micsoda meglepetés! A középiskola után a Bagdadi Egyetem mérnöki karára nyert felvételt, ahol 98,5 százalékos átlageredménnyel végzett, jóllehet könyvet szinte kezébe sem vett. De aki azt hinné, Udaj a rendkívüli intelligenciájával teljesített ilyen kiválóan, az téved. A legmagasabb pontszám megszerzése érdekében tettlegességet alkalmazott, vagyis bántalmazta azokat a tanárokat, akik vonakodtak meghamisítani a vizsgán elért eredményét. Kitűnő diplomája megnyitotta előtte az utat az ifjúsági

minisztériumba, melynek élére mindjárt ki is nevezték. Beosztását kihasználva nagy lendülettel vetette rá magát mindenre, ami érdekelte, különös figyelmével tüntetve ki az irakiak nemzeti sportjának tartott labdarúgást. Ha a játékosok nem rúgtak elég gólt, vagy rosszul védett a kapus, Udaj parancsára ismételten börtönbe zárták őket. Büntetésük letöltése után kopaszra borotvált fejjel szabadultak, ami „a nemzet szégyene” minősítéssel ért fel. Udaj egyik áldozata, a sztárfocista Sarar Hajdar Mohamed al-Haditi, aki 1999-ben megszökött Irakból, azt nyilatkozta, hogy minden mérkőzés után rettegnie kellett, mert ha Udaj szerint nem játszott jól, akkor kegyetlenül megkínozták. A következő évben, amikor az Ázsia-kupa negyeddöntőjében Irak 4:1-re kikapott, Udaj testőrei három napon át verték és korbácsolták Hásim Hasszán kapust, Abdul Dzseber hátvédet és Katan Csiter csatárt. A negyedik napon a játékosok belátták, hogy nagyot hibáztak, és megígérték, hogy a jövőben nem engednek be annyi gólt. Amikor Udaj nem a focistáit ösztönözte, legszívesebben a bagdadi elit szállodák diszkóiban portyázott. Testőrei lecsaptak a kiszemelt nőre, majd se szó, se beszéd egy szállodai szobába, vagy gazdájuk folyóparti „szerelmi fészkébe” hurcolták. Ahol Udaj megerőszakolta. Egy alkalommal besétált egy esküvői szertartásra, elragadta a menyasszonyt, és egy oldalsó szobában erőszakkal magáévá tette. A vőlegény később öngyilkos lett. Gyakran látták Udajt a Bagdadi Egyetem kampuszán őgyelegni csinos diáklányokra vadászva, akiket „meghívott” magához bulizni. Sokszor ezek a lányok is hasonló sorsra jutottak. Egyszer Udaj és barátai a bagdadi Dzsadríja vadászklubban mulattak, ahol Katem Szahír, az ország legnépszerűbb énekese is fellépett. Udajt dühítette, hogy a nők sorba állnak az énekes

autogramjáért, és körülrajongják a jóképű előadót, ahelyett, hogy neki, Udajnak hízelegnének. Odahívta hát Szahírt az asztalához, amelyre föltette a lábát, és utasította az énekest, hogy lássa el autogramjával cipője talpát. Ez olyan dilemma elé állította Szahírt, amely – ha rosszul dönt – az életébe kerülhet. Vagy azzal sérti meg Udajt, hogy öltözéke alantas darabjára írja a nevét, vagy azzal, hogy nem engedelmeskedik a parancsának. Szahír aláírta a cipőtalpat, csöndesen fohászkodva magában, hogy remélhetőleg a kisebb rosszat választotta. Még aznap elmenekült az országból. Udaj családi élete ugyanilyen visszataszító volt. Felesége és elsőfokú unokatestvére, Szadzsa fél évet bírt ki mellette, s miután Udaj sokadszor is összeverte, Svájcba menekült. Szaddám jó ideig kisfiús idétlenkedésnek tekintette ezeket a szélsőséges megnyilvánulásokat, míg Udaj el nem vetette a sulykot: meggyilkolta apja személyes inasát és előkóstolóját, Hanna Dzsaddzsut. Előbb holtrészegen azzal vádolta Dzsadzsdzsut, hogy nőket hajt föl Szaddámnak, és ezzel bomlasztja a szülei házasságát. Aztán furkósbottal halálra verte az előkóstolót. Ez még Szaddámnak is sok volt. Egy év börtönbüntetésre ítéltette Udajt, aztán Genfbe száműzte. Ám ez nem tartott sokáig: a svájci hatóságok kiutasították pénzmosás miatt. Udaj visszatért Bagdadba, és bár az apja látszólag megbocsátott neki, nyilvánvaló volt, hogy két évvel fiatalabb öccse, Kuszaj kitúrta a trónörökösi székből. 1996-ban merényletet kíséreltek meg Udaj ellen, miközben épp a divatos al-Manszúr negyedben furikázott. A mögötte haladó autóból nyitottak rá tüzet, és noha megúszta élve, részleges bénulást szenvedett, és soha többet nem tudott rendesen járni. Irakban legtöbben úgy hiszik, nem csak puszta találgatás, hogy Szaddám állhatott a merénylet mögött, ugyanis senkit nem

gyanúsítottak meg azzal, hogy Udaj életére tört. Pedig a Huszeinrezsimben sosem maradt el a felelősségre vonás, főleg ha a bűntény nagy port vert fel. Hogy a megvádolt emberek valóban elkövették-e a bűnt, nem volt lényeges; kegyetlenül megbüntették őket. Mozgáskorlátozottsága ellenére Udajnak sikerült fenntartania rémuralmát. Hatalma leginkább abból fakadt, hogy az ő kezében összpontosult az iraki média jelentős része. Bábel című szennylapja lett a kiindulópont, az alap (mely minden volt, csak nem „Irak egyetlen független orgánuma”, aminek arcátlanul nevezte magát), erre építette Udaj szerteágazó és roppant jövedelmező érdekeltségeinek rendszerét. Volt tévécsatornája, fuvarozóvállalata, voltak szállodái és vendéglői. Médiabirodalmához tartozott a leghallgatottabb rádióállomás, az Irak Hangja FM, valamint az Ifjúsági Tv; mindkettő eleven, nyugatias stílusban sugározta programjait, éles ellentétben az állami csatornák álmosító unalmával. De Udaj igazi hatalmi bázisát azok a különleges iskolák alkották, amelyekben – az ő irányításával – agymosott tizenéveseket képeztek ki Szaddám mint kultikus vezető tiszteletére. Udaj mintegy huszonötezer fős milíciává szervezte őket, és később ezek a fedajín csapatok harcoltak a legádázabb dühvel Bászrában, Faludzsában – és az az-Zaurá Parkban. Egyszóval Udaj elvetemült, kicsapongó, pszichopata gyilkos volt. „Oroszlánnak” tartotta magát az emberek között; mi más lett volna a kedvenc állata, ha nem az oroszlán? Nem tudni, mikor menekült el Udaj a palotájából, de valószínűleg akkortájt, amikor a gyorsan közeledő amerikai csapatok bevették Bagdad nemzetközi repülőterét. Néhány nap múlva a különleges hadosztály megrohamozta az épületegyüttest, de már egy teremtett lelket sem talált benne.

Azaz, mégis. Amikor a megzavarodott katonák óvatosan behatoltak a tágas előcsarnokba (itt egy lefejezett Szaddám Huszeinszobor üdvözölte őket), majd a belőle nyíló elhanyagolt kertbe léptek, acélkerítésből épített, erős karámmal találták magukat szemközt. Ötven méter hosszú, harminc méter széles, és legalább egyemeletnyi magas volt. Odabent, egy tüskés törzsű pálma árnyékába húzódva három oroszlán hűsölt egymás mellett. És kitartó, ellenséges morgásukból ítélve egyáltalán nem voltak jó kedvükben. Udaj oroszlánjai, egy hím és két nőstény, mégis szerencsésebbnek tudhatták magukat, mint állatkerti társaik, az élelem ugyanis karnyújtásnyira volt. A közelben, akolba zárva menthetetlenül lesoványodott juhokat találtak a katonák; nem sok volt nekik hátra. Lelőtték, és a nagymacskák ketrecébe vetették a szerencsétlen jószágokat, ahol az oroszlánok percek alatt felfalták őket. Ugyanerre a sorsra jutottak azok az indiai antilopok, melyek egy másik karámban tengődtek. E kis termetű antilopfaj húsa ínyencségnek számít, minden jel szerint Szaddám is kedvtelve fogyasztotta. A palotában nevelt kis csorda az iraki arisztokrácia ínyenceinek kifinomult igényeit szolgálta. Hamar kiderült, hogy a leghangosabban ordító nőstény oroszlán erősen vemhes. Talán ezért volt harciasabb a másik kettőnél, a katonák el is nevezték Xenának – a „harcos hercegnő” alakja után. A másik nőstény a Heather nevet kapta, a pompás, nagy termetű hím pedig Brutus lett. A különleges alakulat katonái, vagy közismert nevükön a zöldsapkások, hamar a szívükbe zárták a három félelmetes nagymacskát. Ezért Hásemmel egyetértésben úgy döntöttünk, hogy egyelőre jobb helyen vannak a régi helyükön, mint lennének az állatkertben. Iraki mércével mérve nem volt zsúfolt a tanyájuk. A

homokos kifutón, az árnyas pálmák alatt kinyújtóztathatták a lábukat, s az állatkert közelsége miatt mindennapi etetésüket is meg tudtuk oldani. Jó dolguk volt, a katonák törődtek velük, sőt – avatatlan látogatóknak, miheztartás végett – még a kerítésre is kiírták: „A Különleges Erők oroszlánjai. Ne ingereld őket.” A tanácsot érdemes volt megfogadni. Udaj nagymacskái sokkal ellenségesebbek voltak, mint az egykedvű, állatkerti oroszlánok. Amikor először közelítettem hozzájuk, fel-felugráltak a kerítésre, s vad hörgés közepette mutogatták kegyetlenül hegyes, óriási szemfogaikat. Úgy látszott, egyáltalán nem félnek az emberektől, de hogy miért, azt csak később tudtuk meg. Szerencsére nemcsak az oroszlánok lettek a Különleges Erők kabalaállatai, hanem engem is megszerettek a katonák. Én voltam az afrikai „oroszlános ember”, aki azért utaztam több ezer kilométert, hogy megmentsem a nagymacskákat. Ez a hírem akaratlanul is jót tett az állatkertnek. Akit a zöldsapkások elfogadnak és támogatnak, annak kétségkívül megnő a hitele. Az amerikai Különleges Erők alighanem a világ legkiválóbb katonáit egyesíti – azért fogalmazok óvatosan, mert a Brit Különleges Légi Szolgálat is hasonlóképpen vélekedik magáról. Érjük be annyival, hogy ezek a remek, kemény katonák jól példázzák George Orwellnek a demokrácia törékenységére vonatkozó megfigyelését és a belőle fakadó velős megállapítást: „Az emberek csak azért alhatnak nyugodtan az ágyukban, mert odakint durva alakok állnak készen arra, hogy erőszakot kövessenek el helyettük.” Hál’ istennek, a zöldsapkások a szárnyuk alá vettek minket. A többséggel ellentétben ők szabadon járhattak-kelhettek a kifosztott városban, és ebből nemegyszer mi húztunk hasznot: alapélelmiszereket, gyógyszereket kutattak fel az állatkert számára. Merőben önszántukból, vagy mert úgy vélték, egy bolond

környezetvédő, aki állatokat akar menteni a háborúban, nem lehet olyan rossz ember. Hamarosan kiderült, hogy Udaj oroszlánjai nincsenek egyedül a Huszein család uralkodói palotaegyüttesében, mely a sáros vizű, kanyargós Tigris partján hatalmas területet foglalt el. Másnap a katonák Udaj palotájába, majd onnan – elképesztően hivalkodó, székesegyház belmagasságú termek és csarnokok útvesztőjén át – egy négyszögletes kertbe kalauzoltak. Ennek közepén a másikhoz hasonló karám állt. De minden más különbözött. Azonnal megcsapta az orromat a bomlás rettenetes, gyomorforgató bűze, melynek forrását mindjárt föl is fedeztem: a kerítés mellett mereven szétvetett lábakkal felnőtt nőstény oroszlán oszló teteme feküdt. Zümmögő légyraj lepte el, mint valami mozgó szemfedél. Két oroszlánkölyök is volt a ketrecben, három hónaposak lehettek. Közeledtemre odajöttek a kerítéshez, majd, meglepetésemre, két csonttá fogyott kutyát – egyik német juhász, másik labrador – pillantottam meg. Bordakosaruk kiállt, mintha bőrük alatt ruhaakasztók sorakoznának. Gyanakvóan méregettek, és nem tágítottak a kölykök mellől. Egyébként kihaltnak látszott a karám, úgyhogy kinyitottam az ajtaját, és beléptem. Fémesen kattant a zár mögöttem. Húszméternyit mehettem az óriásketrec közepe felé, amikor az egyik sötét sarokban megmozdult valami… fölkelt. Egy fiatal hím oroszlán. Aztán még valami mozdult a homályban. Egy másik oroszlán. És szemből, az árnyékban alig láthatóan további kettő indult meg felém. A fenébe! Hányan vannak még? Egy rettenetes pillanat erejéig átvillant az agyamon, hogy így érezhette magát a bibliai Dániel az oroszlánveremben.

Gyorsan felmértem a helyzetet. Itt vagyok négy kiéhezett ragadozóval összezárva. Nem sok kényelmes megoldás kínálkozik. Tudtam, végzetes lehet, ha megfordulok, és megpróbálok eliszkolni. Legbiztosabb lassan hátrálni, kerülve a szemkontaktust. A vadállatok nyelvén a rezzenéstelen tekintet provokáció, mely támadásra ingerelhet egy veszélyes ragadozót. A menekülés legjobb módja a nyugodt, puha mozdulatokkal végrehajtott hátrálás. De nem tudtam megőrizni a hidegvéremet. Fölmértem a távolságot, úgy véltem, menni fog, majd minden óvatosságot félretéve sarkon fordultam, és futottam az életemért. Olyan erővel téptem föl a ketrec ajtaját, amilyet föl sem tételeztem magamról. Az oroszlánok szerencsére nem vetették magukat utánam. Talán annyira legyengítette, elcsigázta őket az éhezés, hogy a megkergetésemhez szükséges energiát sem bírták mozgósítani. De hogy miért nem tépték szét és falták föl a kutyákat már régen? Ezt a rejtélyt csak azzal tudtuk magyarázni, hogy a bombázások alatt félelmükben összebújó állatok úgy megszokták egymást, és olyan titokzatos, szeretetteljes kötelék jött létre köztük, amely felette állt kínzó éhségüknek. A kutyák még ebben a szánalmas állapotukban is oltalmazón dörgölőztek oda az oroszlánkölykökhöz, orrukkal kedveskedőn böködve őket, és ékesen bizonyítva, hogy a természetben sem minden csak nyers erő, fog és köröm kérdése. Úgy döntöttem, az lesz a legjobb, ha minél gyorsabban átköltöztetjük ezeket az állatokat az állatkertbe, a szomszédos ketrecben raboskodó két gepárddal együtt. Ezek a lesoványodott állatok sokkal rosszabb állapotban voltak, mint a Különleges Erők kedvencei, és elmondhatatlanul mocskos ketrecük orrfacsaró bűzt árasztott. De hogyan? Mindössze egy állat elkábítására elég nyugtatónk volt. Így azt a

fogas kérdést kellett megoldanunk, hogy mihez kezdjünk, amikor a ketrecben szemtől szembe találjuk magunkat a másik hárommal. Minthogy a fiatal állatok is már puma méretűek voltak, a rábeszélés létező leghatásosabb eszközeit kellett bevetnünk. Az oroszlán kegyetlen állat hírében áll, és a vadvilágban járatlanok valószínűleg a legfélelmetesebb vadállatnak tartják. Ám rossz híre inkább a folklórban, mint a valóságban gyökerezik. Ami engem illet – és ezzel nem vagyok egyedül a vadvilágot ismerők között –, a bozótban sokkal szívesebben találnám magam szembe egy oroszlánnal, mint egy keskenyszájú orrszarvúval. Vagy mint a nádasban egy jól megtermett bivalybikával. Sőt egy meglepett folyami disznó is valószínűleg nagyobb kárt tenne bennem, mint az oroszlán. Aki már érti egy kicsit az oroszlánok viselkedésének jellegzetességeit, az tudja, hogy ezek az állatok viszonylag kiszámíthatók. A vadonban akár napi húsz órát is alvással, lustálkodással töltenek, vadászatra csak nagyjából háromnaponként kerül sor. A fennmaradó időben leginkább arra vágynak, hogy hagyják őket békén, hadd éljék a maguk oroszlánéletét. Ebben az esetben az nehezítette meg a dolgunkat, hogy szerencsétlen állataink nemrég vészeltek át egy rettenetes légitámadást – Udaj palotái elsőrendű célpontnak minősültek –, a ketrecükben egy nőstény oroszlán oszló teteme feküdt, ők maguk is éheztek, és féltek. Ettől aztán nem lehetett tudni, mi hogy sülhet el. Így hangzott a nagy kérdés: visszahúzódnak-e, amikor belépünk a ketrecbe, vagy szembefordulnak velünk? Hásemmel mérlegeltünk, latolgattunk, de egyik ötletünket sem éreztük kivitelezhetőnek. Újra megfordult a fejemben, hogy ha semmit sem tehetünk, egyszerűen le kell puffantanunk őket. Reménytelen helyzet. Vagy mégsem? Mert ahogy tanakodtunk és

figyeltünk, puhatoltuk az oroszlánok vérmérsékletét, egyvalami mégis megvalósíthatónak látszott. Ezt pedig arra alapoztuk, hogy egy lagymatag kirohanást nem számítva (az egyik oroszlán ímmelámmal megpróbált ránk ijeszteni) inkább elhúzódtak, vagy távol tartották magukat, amikor a kerítésükhöz közelebb léptünk. Néztem az oroszlánokat, s egyszerre valami sajnálattal vegyes, nagy-nagy kétségbeesést éreztem. Szegények, gondoltam, egy szörnyeteg volt a gazdájuk, s most itt vannak, természetes közegükből kiszakítva, bebörtönözve, ijedten, megfélemlítve, és még mindig van bennük spiritusz. Hirtelen döntöttem. – Menni fog – jelentettem ki határozottan, mint aki teljesen biztos a dolgában. – Lássunk neki! Hásem és Abdullah bólintottak, egyetértésük erőt adott. A mindig segítőkész Szydlik főhadnagy rendelkezésünkre bocsátott egy darus kocsit, az állatkerti munkások pedig előkerítettek valahonnan néhány rozsdás szállítóketrecet – súlyuk miatt szerencsére nem bírták elvinni őket a fosztogatók. Megvoltak hát az eszközeink. Igen ám, de hogyan csalogassuk be a nagymacskákat a mobil ketrecekbe? Dr. Hasszán meg én helyszíni tanácskozást tartottunk, mely már-már elmeháborodott tervben csúcsosodott ki. Ám abban mindenki egyetértett, hogy ha megőrizzük a hidegvérünket, és emellett piszok nagy szerencsénk is van, sikerülhet. Egyszerűbb tervet képzelni sem lehet. Mindegyik oroszlánketrec egyik oldalon a közös, nyitott térbe vezetett, ahol első alkalommal belebotlottam a kölyköket őrző kutyákba. És a másik oldalon mindegyiknek kicsi, nagyjából egy méter magas, felhúzható ajtaja volt. Ha a szállítóketrecet közvetlenül az ajtócska mögé állítjuk, az oroszlánt pedig behajtjuk a ketrecébe, majd tovább noszogatjuk,

akkor nincs hová mennie, csak egyenesen előre, vagyis bele a mobil ketrecbe. Íme az elmélet. Persze csak egy megveszekedett bolondnak juthatott eszébe ilyen hajmeresztő taktika; majdnem minden a véletlenen és a szerencsén múlt, de hát kétségbeesett időket éltünk. Állatkerti embereink találtak egy ócska kerítéskaput – acélcső keretre felfeszített műanyag bevonatú dróthálót. Ezt neveztük ki pajzsnak, ez áll majd köztünk és a legalább százötven kilónyi bömbölő testtömeg és a tőrszerűen hegyes fogak között. Reméltem, hogy valami masszívabb is akad, de ennyivel kellett beérnünk – ennyi volt. A tőlünk néhány méternyire álló csapatszállító kocsiban ekkor megszólalt a rádió. Szydlik főhadnagy alaptáborából jelentkezett egy tiszt, utasítva a velünk lévő katonákat, hogy mihamarabb térjenek vissza. Egyikük odajött hozzánk: – Hallották? – kérdezte. Bólintottam. – Sietnünk kell. Pakoljuk föl gyorsan ezeket a macskákat, és húzzunk innen! – Mennyi időnk van? – Legfeljebb két óránk, de abban már a ráadás is benne van. Viszont lehet, hogy ezt a darus kocsit nem kapjuk kölcsön még egyszer. Nincs kizárva, hogy ez az utolsó esélyük. – Oké, harcra fel! Rövid csapatmegbeszélést tartottunk, aztán dr. Hasszán lefordította a tervet az állatkerti munkásoknak. Majd arra kértem két katonát, hogy álljanak a kerítésnél készenlétben, kibiztosított M–16-os puskájukkal. Az volt a dolguk, hogy hátulról fedezzenek minket; vagyis ha hátulról támadna ránk egy oroszlán, lőjenek.

Hangsúlyoztam azonban, hogy az oroszlánok gyakran csak mímelik a támadást, vagyis először figyelmeztető lövést kell leadni. Csak az utolsó pillanatban lőjenek valóban az oroszlánra. – Honnan tudjuk, melyik az utolsó pillanat? – kérdezte az egyik katona. – Az, amikor ordítani kezdek, és egy másodperccel sem korábban – szögeztem le. – És kéretik nem minket eltalálni. Hásem és Abdullah Latif, egyik kuvaitink, kétoldalt megragadta a kerítésdarabot, én pedig köztük állva irányítottam; így haladtunk óvatosan a hozzánk legközelebbi nőstény oroszlán felé. Többi állatgondozóm úgy ötméternyire mögöttünk, félkörívben helyezkedett el – ezt a „bikaszarv” nevű támadó alakzatot annak idején Saka, a nagy zulu harcos használta rendkívül hatásosan. Lassan, hirtelen mozdulatok nélkül araszolgattunk előre, és a nőstény oroszlán óvatosan hátrálni kezdett ketrecének védelmébe. Egyelőre minden rendben. Most jön az, hogy a kis hátsó ajtó felé tereljük, majd át a szállítóketrecbe. Abdullah és Hásem óvatosan beoldalazott a kerítésajtóval a ketrecbe, és lassan, de határozottan egyre közelebb került hozzá, már egy méter sem volt közöttük. A nőstény oroszlán morogva fújt, és kard élességű szemfogait mutogatva egyre hátrált, míg már nem volt hová – hacsak nem a szállítóketrecbe a kisajtón át, melyet azonnal le is csaptunk mögötte. Megkönnyebbülten sóhajtottam. Szervezetemben vödörszám keringett az adrenalin. Bírni kellett idegekkel, mert valóban ijesztő eshetőség volt, hogy valaki súlyosan megsérülhet, ne adj’ isten, meghalhat. Miféle dilis védelem egy ócska kerítésdarab mérges oroszlánok ellen? De nem volt jobb, és az oroszlánokról sem akartunk lemondani – ha ott hagyjuk őket, ahol vannak, valószínűleg elpusztulnak. – Szerencsénk volt – jelentette ki Hásem.

Igaz. Jól tudtam, miről beszél. Évekkel korábban hajszál híja volt, hogy meg nem támadtak az oroszlánok, miután meggondolatlanul belehajtottam egy vadászó falka kellős közepébe. Egy sötét éjszakán Françoise-zal és barátainkkal lassan poroszkáltunk egy keskeny földúton, amikor keresőlámpánk fénycsóvája egyszer csak kuporgó oroszlánra esett. Aztán egy másik, majd harmadik rajzolódott ki élesen a bozótban. Körös-körül ugyanígy – népes oroszláncsapat vett körül minket. Kissé előrébb lámpánk fénye futólag megvilágított egy impalacsordát – mert ráadásul vadászat közben leptük meg az oroszlánokat. Amint támadásba lendülnek, elszabadul a pokol. Megálltunk, s mert úgy szokás, hogy ne részesítsük előnyben sem a ragadozót, sem a kiszemelt zsákmányt, eloltottuk a fényszórónkat, és vártunk. Ahogy meresztgettük a szemünket, és füleltünk, a csorda egyszer csak megriadt, s felbolydult a bozót: impalák nyargaltak nyomukban oroszlánokkal minden irányban. Egy nagy impalabak óriási ugrásokkal iramodott felénk, két nőstény oroszlán üldözte. A rémült állat nyílegyenesen Land Roverünk felé tartott, s minél közelebb ért, annál magasabbra szökkent. Úristen, gondoltam, mi lesz, ha beugrik az autóba, az oroszlánok meg utána…? Felkészültem a legrosszabbra, és ebben a pillanatban az impala és a két oroszlán nekirohantak a Land Rover oldalának; visítvahörögve buktak a földre, kitört a nyers erőszak. A három állat becsapódásától nagyot nyekkent a járművünk, aztán óriási kavarodás támadt. A kíméletlen oroszlánfogak feltépték az impala nyakát, vére az arcomba, zubbonyomra fröccsent. A két nőstény behúzta a zsákmányt az autó alá, majd újabb oroszlánok érkeztek, s minél többen próbáltak hozzáférni a zsákmányhoz, a Land Rover annál jobban emlékeztetett egy

hullámokon hánykolódó sajkára. Ekkor jobb felől hangos bömbölés hangzott fel: jókora vezérhím ügetett felénk, hogy a részét követelje a zsákmányból. Egy töredékmásodperc erejéig azt hittem, a legrövidebb utat választva rajtunk keresztül jut el oda. Az utolsó pillanatban mégis a Land Rover alatt bújt át. Gorombán szétlökdöste a nőstényeket, majd kihúzta az impala tetemét a kocsi alól. És ekkor észrevett; mozdulatlanná dermedve, rezzenéstelenül nézett. Óriási arca talán egy méterre sem volt az enyémtől (a nyitott kocsiban), így jól láttam, hogy szája, sörénye csupa vér, domborodó hátán izomkötegek hullámzanak. Engem nézett, csiszolt opálként csillogott a szeme a reflektorfényben. Végigfutott a hátamon a hideg. Elfordítottam a pillantásomat, és nagyon lassan benyúltam a zsebembe, hátha van benne valami, amivel megvédhetem magam. De csak egy öngyújtó volt. Remek. Megperzselhetném vele a bajszát… Aztán abbahagyta a bámulást, és tovább lakmározott, én pedig szerfelett megkönnyebbültem. Szerencsére huszonkét oroszlán (megszámoltuk!) hamar elbánik egy nagyobbacska impalabakkal. Nemsokára csak lerágott csontváz maradt belőle, és a nagymacskák odébbálltak. Mindenesetre a kellemesnél sokkal közelebb kerültünk hozzájuk. A bozótban alapszabály, hogy ne merészkedj veszélyes állatok közelébe. Bár rendszerint nem támadnak, hacsak föl nem ingerled őket, tanácsos kellő távolságot tartani, tisztelve viszonylag kiterjedt privát szférájukat. Ha így teszel, fütyülnek rád. Itt és most azonban nem tehettünk mást, mint hogy megszegjük a szabályokat. Magánlaksértést kellett elkövetnünk – kitéve magunkat a támadás veszélyének –, mert így reményeink szerint szállítóketrecbe kényszeríthettük az oroszlánokat.

Tudtam, nem szabad elbíznunk magunkat az első, könnyű siker után, és Hásemot félrevonva igyekeztem finomítani befogási technikánkat, mielőtt nekiveselkedünk a második oroszlánnak. Történjék bármi, ő és Abdullah nem engedheti el a kerítésajtót, egyetlen pajzsunkat, mert ha ez a védelem meginog, az állat egy szemvillanás alatt ráveti magát valakire. A támadó oroszlán egy száguldó vonat sebességével képes rárontani áldozatára, ráadásul ezek fiatal állatok, támadásuk könnyen végzetes lehet. Eleinte viszonylag könnyűnek látszott a második oroszlán meggyőzése, hogy fáradjon át a szállítóketrecbe. De az utolsó pillanatban megmakacsolta magát, megfordult, és dühödten nekiugrott a törékeny drótháló pajzsnak, olyan hirtelen, hogy Hásem és Abdullah csaknem elejtették. Gyorsan elkezdett fölfelé kapaszkodni rajta, de Hásem és Abdullah is ösztönösen fölfelé rántották az ajtókeretet, így a nagymacska lehuppant róla. Földet érve alatta próbált ravaszul átkúszni, de Hásemék egy hajszálnyival gyorsabbak voltak, és a kapu dörrenve landolt a földön. Ekkor az oroszlán újra megpróbált fölmászni az akadályon, de a két férfi rettenthetetlen eltökéltséggel tartotta magát. Most már én is beálltam segíteni – hiszen ha a felbőszült nagymacska átjut valahogy a drótakadályon, két ugrással az állatkerti gondozók között terem. Késélen táncoltunk, minden pillanatban egy hajszálon múlt: hol fölemeltük gyorsan a kerítéskaput, amikor az oroszlán megpróbált átmászni fölötte, hol meg kétségbeesetten a földre ejtettük, nehogy alatta bújjon át. Néha fél kézzel el kellett engednünk a kaput, annyira fájtak karizmaink a folyamatos erőltetéstől: mintha ostyavékony akadályt tartanánk egy haragos ciklon útjába. És a lárma! Mert bömbölt az oroszlán, ahogy a torkán kifért, míg embereink hol rémülten kiáltoztak, hol hangosan biztattak bennünket.

A szemem sarkából láttam, hogy tévések jelennek meg, és kamerájukat előkapva filmezni kezdenek. Már csak ez hiányzott!, méltatlankodtam fennhangon két nyögés között – hogy megörökítsék, amint három őrült megpróbál ketrecbe zárni egy éhes oroszlánt. Vagy – ez még rosszabb – hogy élőben közvetítsék, amint ránk támad a dühöngő vadállat. Aztán egy kis szünet következett. Az oroszlán lehasalt, lesunyta a fülét, vicsorgott és ide-oda csapkodott a farkával – mindez csalhatatlanul jelezte, hogy pillanatokon belül újra támadhat. – Tedd le a dróthálót – súgtam Hásemnak. – Feszítsük be a sarokba, úgy nem tud előrébb jönni, és várjunk, míg megnyugszik. A zűrzavartól féltem a legjobban. Hiszen az volt a cél, hogy a lehető legkevesebb traumát okozva szállítsuk át az állatokat. Hogy az áldatlan körülmények ellenére minél kevésbé sérüljenek. Nagyon aggódtam a befogáskor esetleg fellépő izomgyengeség, a miopátia veszélye miatt is. Előfordul, hogy a fogságba ejtés annyira stresszeli az állatot, hogy miopátiás lesz, ez az állapot pedig gyakran halálhoz vezet. Bölcsebb volt várni egy kicsit. Lassan visszahúzódtunk a ketrecből a közös karámba. Az egyik nőstény oroszlán fölmászott egy magas selyemakácfára, a másik pedig megpróbált beleolvadni az árnyékba a karám túlsó végében. Nyilván mindketten megrémültek a kavarodástól, s tartottam tőle, hogy velük is meggyűlhet a bajunk. Szerencsére az izgalmak közepette jó dolgok is történtek: gondozóim tarkóbőrüknél fogva szó szerint nyakon csípték az oroszlánkölyköket, így legalább ők indulásra készen álltak a szállítóketrecben, barátaikkal, a kutyákkal együtt. A földön törökülésben kuporogva végiggondoltam eszköztelen befogó módszerünk lépéseit, s próbáltam kiszűrni a hibákat. Az irakiak imára használták föl a szünetet, Mekka felé fordulva

leborultak a földre. Péntek van, nyilallt belém, a müezzin hódolatra hívja a hívőket. A tény, hogy embereim ebben a szent órában is hajlandók életüket veszélyeztetve dolgozni, meg-győzően tanúskodott elhivatottságukról. Reméltem, hogy az oroszlánok sikeres befogásáért is imádkoznak. Fél óra múlva visszamentünk a ketrechez, de ezúttal ragaszkodtam hozzá, hogy egy pisszenés se legyen, és kevesebben álljanak „bikaszarv” alakzatba. Rajtam kívül senki nem beszélhetett, én is csak utasításokra szorítkoztam. Kevesebb ember, kevésbé nyugtalanító környezet – talán kevésbé klausztrofobikus érzés az oroszlánnak. A tűzvonalban állókat is megritkítottam; meg voltam győződve róla, hogy nem a csőre töltött fegyverek, hanem csakis a rozzant kerítéskapu tartja vissza ezt a böllérkésfogakkal bíró állatot. Időközben az oroszlán is megnyugodhatott, mert amikor Abdullah és Hásem ismét finoman noszogatni kezdte, egyre közelebb tolva hozzá a kerítéskaput, megfordult, és eliszkolt a hátsó ajtón át, amely rögtön le is csukódott mögötte. Az ima megtette a hatását! A harmadik oroszlánnal boldogultunk a legkönnyebben; ez mintha alig várta volna, hogy kövesse már a szállítóketrecben várakozó húgát és fivérét. Alighogy Hásem és Latif elindult felé, átszaladt a kisajtón a maga szállítóketrecébe. Utolsónak maradt az a nőstény oroszlán, amelyik a fáról figyelte – egyébként érdeklődéssel – a történéseket. Aztán egyszerre csak lemászott, és magától beszaladt a ketrecébe. No, ez könnyű lesz, gondoltam. Ám derűlátásom elhamarkodottnak bizonyult. Mert amint a ketrecbe ért, a nőstény oroszlán megpördült, szembefordult velünk, és vadul kapkodott a drótháló felé, melyet Abdullah és Hásem elfehéredő ujjbütykökkel szorított. Majd bevonult egy sarokba, és nem mozdult, csak nagyokat

bődült a két férfira. Valakinek merő segítő szándékkal az az ötlete támadt, hogy leönti szegényt egy vödör vízzel, amitől a nőstény teljesen kijött a sodrából; őrjöngve kapkodott a drótháló után. – Ez így nem fog menni – mondtam. Nyugtalanított ez a fékezhetetlen dühroham. – Nincs más hátra, mint a nyugtató. Dr. Hasszán egyetértett, és máris ugrott, hogy hozza a fecskendőt meg az utolsó ampulla nyugtatónkat. Ekkor egy jól öltözött, ősz hajú ember lépett elő, aki eddig csak a háttérből figyelte az eseményeket. Ő vette át a fecskendőt Hásemtól. Miközben a csapat a kerítéskapuval odaszorította a bömbölő nagymacskát a ketrec rácsához, az ősz férfi benyúlt, és gyors mozdulattal az állat farába nyomta az injekciós tűt. Néhány perc, és az öntudatlan nőstényt óvatosan átcipelhettük a szállítóketrecbe. Az ősz urat dr. Adel Szalmán Múszának hívták, és ő volt a bagdadi állatkert igazgatója. Hásemtól már hallottam róla. Bár a harcok óta többször is járt az állatkertben, valahogy mindig elkerültük egymást. Ma is benézett, és amikor megtudta az amerikai katonáktól, hogy a palotába mentünk, azonnal utánunk sietett. Hásem bemutatott minket egymásnak, és úgy láttam, dr. Adel is örül a személyemben testet öltő kívülről jött segítségnek. Hálás pillantása újból eszembe juttatta, miért jöttem Bagdadba, és azt is mindjárt tudtam, hogy barátok leszünk. A gepárdok sokkal rosszabb bőrben voltak, mint az oroszlánok, és bár mindent beleadtak, vicsorgásuk inkább csak jelképesre sikeredett – könnyen megbirkóztunk velük. Aztán sietve átszállítottuk az egész seregletet az állatkertbe, mert a katonáknak lejárt az idejük: járőrszolgálatra készültek a város valamelyik „vörös” övezetébe (a veszélyes negyedek voltak „vörösek”), ahol csakis kibiztosított fegyverrel közlekedtek. Az oroszlánok ugyan soványak voltak, de a tágas, szabadtéri

karámban legalább mozoghattak. Bíztunk benne, hogy megpróbáltatásaikat kiheverve hamar erőre kapnak. A gepárdokat azonban szűk kis ketrecben tartották, nem csoda, hogy szánalmas állapotban voltak. Az állatorvosok azonnal megetették, megitatták, majd alaposan megvizsgálták őket. Tetvesek, rühösek voltak, zörgött a csontjuk – nélkülünk legfeljebb napjaik lettek volna hátra. Az egyik sántított, csúnya sérülés volt a lábán. Az orvosok fertőtlenítették a sebet, nehogy életveszélyessé fajuljon bármely esetleges fertőzés, amit eddigi mocskos, szűk ketrecéből magával hozott az állat. Magam is meglepődtem, hogy a mentőakció ilyen tökéletesen sikerült. Bementünk négy mérges oroszlán tanyájára, és csaknem puszta kézzel betessékeltük őket a mobil ketrecekbe. És haja szála sem görbült senkinek. Ennek már csak azért is örültem, mert nem volt elsősegélycsomagunk, és azt sem tudtuk, hol keressük a legközelebbi működő kórházat. Nem sokkal az első sikeres mentőakció után újabb állatsereglethez riasztottak minket a katonák: Udaj „szerelmi fészkében” ugyanolyan rettenetes állapotok uralkodtak, mint a palotájában. A „szerelmi fészek” kisebbfajta ház volt a Tigris partján. Udaj – legalábbis így tudta mindenki – ide hurcolta rendszeresen az önszántukból vagy akaratuk ellenére „meghódított” nőket. A katonák útbaigazítottak, így másnap föl is kerekedtünk – a két kuvaiti, Adel, Hásem és jómagam –, hogy helyszíni szemlét tartsunk. Többször is körbejártuk a telket, mire rátaláltunk a rejtekhelyhez illőn eldugott bejáratra. Erős acélkapuját zárva találtuk, de egy jókora feszítővas segítségével kinyitottuk, majd óvatosan felhajtottunk a házhoz vezető kanyargós úton. A Közel-Keleten

megszokott lapos tetős épületekkel ellentétben cseréppel fedett, kontytetős, nyugati stílusú épülethez értünk, amely mégis szürke, jelentéktelen benyomást keltett a környékbeli hivalkodó paloták mellett. Egyedül a beomlott homlokzat és egy méretes kráter volt rendkívüli benne; amikor B–52-esekkel bombázták Bagdadot, ezt a kertet is találat érte. Távolabb ketrecek sorát pillantottam meg, és elindultam feléjük. De alig tettem néhány lépést, csaknem térdig süppedtem a sűrű sárba. Egy törött vízcső miatt – mely egy bugyborékoló lefolyón keresztül még mindig okádta a vizet – mocsárrá változott az egész kert. Mozdulni sem tudtam – egy pillanatig olyan érzés volt, mintha futóhomok nyelt volna el. Látva, hogy ott rekedtem, Abdullah bölcsen megkerülte az ingoványt, és elsőnek ért a ketrecekhez. – Majmok! – kiabálta. – Mind halott! Nagy nehezen kikászálódtam a nyálkás iszapból, és cuppogó léptekkel csatlakoztam Abdullahhoz. Irtózatos látvány fogadott. Hat-hét sovány zöldmajom feküdt egymáshoz bújva a ketrecben. A szomjúság végzett velük. Magukra hagyták őket, étlen-szomjan. Fejcsóválva, tehetetlen felháborodással néztem. Udaj Huszeinnek és a sleppjének egy percébe sem került volna kinyitni a ketreceket, és visszaadni a rab állatok szabadságát, mielőtt maguk is elmenekülnek. Ők azonban hagyták, hogy a legkegyetlenebb módon pusztuljanak el. Újabb fájó emlékeztető, hogy egy percre se feledjem, mit keresek itt. Hogy miféle érzéketlenség az, mely hasonló szörnyűségeket megenged…? Nos, ezt nehezen tudnám szavakba foglalni. Sajnos sokan vannak, akik vadállatot tartanak házi kedvencként vagy egyszerűen dísznek. Elterjedtségéből is látszik, hogy az illegális

állatkereskedelem rendkívül jövedelmező, legfeljebb a kábítószer- és fegyverkereskedelem veszi föl vele a versenyt. Kegyetlen üzletág; nem elég, hogy az állatkereskedő kedvtelésből vagy anyagi haszon reményében egzotikus állatokat foszt meg a szabadságuktól, de meg sem kísérli a számukra éltető közeget legalább nyomokban rekonstruálni. A fogságban tartott állatok zömének mérhetetlenül sivár, nyomorúságos élet az osztályrésze, tetézve azzal, hogy tárgynak, nem pedig élőlénynek tekintik őket. Ha a gazdi ráun korábbi kedvencére, egyszerűen megválik tőle, a sorsára hagyja, és kész. Miközben ezt a végtelenül elszomorító látványt szemléltem, panaszos nyöszörgésre lettem figyelmes. Egy kismajom ült a ketrec tetején: az egyetlen túlélő. Ő elég kicsi volt, kifért a rácson, és megtalálta az éltető vizet. Elképzeltem, milyen gyötrelmes lehetett neki végignézni szülei és testvérei lassú fonnyadását, kínhalálát – fel sem fogva igazán, hogy mi történik. És tehetetlenül, mert értelmét meghaladja a segítség. Eszembe jutott, hogy van két almám a kocsiban, és a mocsaras részt kerülgetve visszamentem az egyikért. Megkínáltam vele a majmocskát; óvatosan odajött, elvette az almát, és pillanatok alatt bekebelezte. Szelídek voltak a majmok, gondoltam, emberhez szokott „házi kedvencek”; így még kegyetlenebb, még alávalóbb árulás, ami velük történt. Aztán felderítettük a házat, vigyázva, nehogy megbolygassunk valamit, amitől teljesen beomolhat a sérült tető. Amerre mentünk, nyitva tartottuk a szemünket: érintésre robbanó bombacsapda bárhol lehetett. Az egyik szobában Udaj Huszeint ábrázoló portrék lógtak a falon. Megfordult a fejünkben, hogy vihetnénk néhányat emlékbe, de elég hamar meggondoltuk magunkat. Bármelyik pillanatban ránk

dőlhetett az épület, és a potenciális bombacsapdák miatt amúgy sem volt tanácsos beljebb merészkedni. Odakint már várt minket a majmocska, s addig édesgettem a másik almával, míg sikerült becsalnom a kocsiba. Az állatkertben majd rendes otthonra talál. Kifelé menet nagyméretű ketrecre lettem figyelmes. Három strucc és négy páva tanyázott benne. Fénytelen, egykedvű pillantással néztek vissza ránk – a kiszáradás biztos jele. – Vizet! – kiáltottam. – Vizet ide, sürgősen! Hásem kerített egy vödröt, amit megtöltöttünk a törött vízcsőnél. Soha szomjasabb állatot nem láttam: a struccok vödörszám eresztették le tikkadt torkukon a vizet. Nyakuk egész hosszán jókora kitüremkedések – mint nagy buborékok – vándoroltak lefelé. A végén már attól féltem, hogy kipukkadnak. Aztán megitattuk a szomjazó pávákat; ők is úgy nyelték egyik vödör vizet a másik után, mintha az lenne az utolsó. Az etetővályút feltöltöttük a madáreledellel, amit dr. Adel talált a fészerben. Autóval nem vihettük magunkkal a madarakat, ezért azt találtam ki, hogy Adel és Hásem társaságában visszajövök értük. Aztán majd gyalogszerrel hajtjuk el őket az állatkertbe, ami úgy három kilométernyire van. Csak a házhoz legközelebb eső ellenőrző ponton kell átjutnunk, és már ott is vagyunk. Figyelmeztettem tehát az ellenőrző ponton szolgáló amerikai katonákat, hogy számoljanak velünk, de mire visszamentünk, és felkészítettük a madarakat az utazásra, leváltották a tervbe beavatott őröket, az új katonák pedig semmiről sem tudtak. Így hát készületlenül érte őket a látvány – a háborús Bagdadban nehéz lett volna szürreálisabbat kitalálni… A Szaddám-palotáktól nem messze őrködő fiatal katona feltolta

homlokára a sötét pilótaszemüveget, és megdörzsölte a szemét. Látomása van, gondolta, ez nem lehet más. Az úton három strucc szaladt teljes gőzzel az ellenőrző pont felé. Érthető volt az útzáraknál szolgálatot teljesítő katonák idegessége. Hiszen mindennap hallottunk öngyilkos robbantókról, akik a szitaszerűen átjárható határon keresztül tömegével érkeztek Irakba. Nedzsefben négy tengerészgyalogos életét követelte egy ellenőrző pont elleni öngyilkos támadás, ezért a sorompóknál országszerte rendkívüli éberségre lehetett számítani. Mihez kezdjen ezekkel a vágtázó óriásmadarakkal? Ez valami új csel? Három öngyilkos strucc? De várjunk csak, irakiak futnak a trappoló madarak után, szárnyuknál fogva, eltökélten fékezve őket. Mögöttük pedig egy páncélozott csapatszállító, amelyből egy struccnyak kandikál ki. Miféle őrült káprázat ez? Csak nem a strucc vezet?! Az irakiak ordibáltak valamit, de a szerencsétlen őrszem nem értette. Kibiztosította a fegyverét. – Állj! – kiáltotta olyan parancsolóan, ahogy csak bírta a képtelenül látomásszerű körülményekhez képest. De azt is látta mindjárt, hogy ezek a madarak bizony nem fognak megállni, és a kétségbeesetten beléjük kapaszkodó irakiak sem. Szerencsére volt annyi lélekjelenléte, hogy ne lőjön. Ez még bagdadi mércével mérve is kész őrület! Közben a csapatszállító is odaért, és a járműben ülő katonák végre valami érthetőt kiabáltak oda neki: – Nyugi, pajtás! Csak az állatkertbe mennek a keselyűk! Azzal madarak és emberek elzúgtak mellette. Az útzárnál szolgálók kibiztosított fegyverrel, verejtékező homlokukon a csodálkozás ráncaival bámultak utánuk. A csapatszállító azonban megállt, és az egyik katona leugrott róla, hogy megmagyarázza a

jelenést. Szaddám idősebbik fiának, Udajnak a folyóparti házában találták a struccokat, és az állatkertbe tartanak velük. Túl nagyok, a járműben nem fértek el, ezért a gondozók úgy gondolták, gyalogosan terelik őket oda a mintegy három kilométeres úton. A világéletükben ketrecbe kényszerített madarak azonban megrészegültek az előttük nyíló távlattól, egyre nagyobbakat léptek mámoros örömükben, míg futásuk elragadtatott száguldássá nem gyorsult. Becsületükre legyen mondva az állatkerti munkásoknak, hogy derekasan csimpaszkodnak beléjük, különben sosem látnák viszont a madarakat. Struccsült lenne belőlük, vagy kiéheztetett, kornyadozó portéka a feketepiacon. – Mit mondtál, honnan jönnek a struccok? – kérdezte az őr. – Udaj Huszein „szerelmi fészkéből”. Komplett állatseregletet találtak ott az állatkertiek. Azt hiszem, az őrök még sokáig vakarhatták ezután a fejüket. De egy biztos: Bagdadban most már minden amerikai katona tudott az állatkert létezéséről. Szívfájdító, de ez volt az „Udaj szerelmi fészke” hadművelet egyetlen derűs epizódja. Mert aznap éjjel – miután a megmentett állatok hosszú idő óta először kaptak rendes ételt, ellátást, figyelmet – egy alávaló fosztogató banda tört be ismét az állatkertbe. A struccokat szerencsére nem bántották, de a kismajom és a pávák eltűntek. A ketrecüket őrző súlyos lakatok szétzúzva hevertek a földön. A gyönyörű madaraknak bizonyára kitekerték a nyakát, húsukat pedig már el is adták. Az annyi viszontagságot túlélt, árva majmocska, amelyik végignézte családja szörnyű kimúlását, valószínűleg a feketepiacon végzi, egy zsúfolt ketrecben. De nincs kizárva, hogy őt is megették. Ismét a katonákhoz fordultam, kértem, hogy segítsenek őrizni az állatkertet, de ők sajnálkozva újfent azzal hárítottak el, hogy minden

energiájukat felemészti a fanatikus Baath pártiak elleni harc. Szerencsére a palotai pokolból kimentett többi állat sorsa határozottan jobbra fordult. Rendesen etettük-itattuk őket, ijesztően kiálló bordakosarukra kezdett visszarakódni némi hús. Örömmel szemléltem egészséges felépülésüket. Így hát elhatároztuk, hogy újra egyesítjük a kutyákat és az oroszlánkölyköket. Eleinte kézenfekvőnek látszott, hogy szétválasszuk őket, de olyan nyilvánvalóan sóvárogtak egymás után, hogy a családegyesítés mellett döntöttünk. Nem bántuk meg; nem mindennap adódik hasonló örömünnep. A kutyák vadul csóválták a farkukat, az oroszlánkölykök pedig nem győzték körülugrálni őket. Csak jégszívvel tudtuk volna megindultság nélkül nézni, ahogy a két szuka védelmezi a kölyköket, haragosan megugatva mindenkit, aki a ketrec közelébe merészkedik. A kutya-macska barátság elképesztő története gyorsan bejárta Bagdadot, és valóságos zarándoklat indult meg az az-Zaurá Parkba, mert a néha egész messziről jött amerikai katonák saját szemükkel akarták látni az „oroszlánkutyákat”. Megfizethetetlen volt nekünk ez a hírverés, mint minden, ami beemelte viharvert állatkertünket a külvilág tudatába. Hittem, hogy közfigyelem nélkül nincs túlélés. Később megtudtam, hogy az iraki nagymacskatartók körében egyáltalán nem szokatlan ez a gyakorlat. Általános vélekedés, hogy ha egy fészekalja újszülött oroszlán mellé szukát tesznek, az a szelídülés irányába hat. A kisoroszlánok láthatják – így az elmélet –, hogy az ember nem bántja a kutyát, sőt, és így maguk is megtanulnak bízni benne. Ha menet közben az oroszlánok néha felfalnak egy kutyát, annyi baj legyen. Ám arra továbbra sem volt magyarázat, hogy ezek az oroszlánok miért éheztek inkább, mint hogy megegyék a kutyákat. Hacsak nem az, hogy az érzelmi kötelék a legmostohább körülmények között is

erősebb lehet a túlélési ösztönnél. A Különleges Erők által örökbe fogadott oroszlánokról – közkeletű nevükön: „Udaj oroszlánjai” – azonban nyugtalanító mendemondák keringtek. Az irakiak többsége ugyanis meg volt győződve róla, hogy a hím és a két nőstény (az egyik vemhessége utolsó napjaiban) emberevő oroszlán. A helyi legendárium tudni vélte, hogy Udaj ellenlábasainak egész sorát falták fel, akik közt politikai ellenfelek és szerelmi vetélytársak egyaránt akadtak. A módszer egyébként hasonlított az ugyancsak véresen szadista ugandai diktátor, Idi Amin eljárásához, aki kedvenc krokodiljai elé vetetett mindenkit, aki az útjában volt. Igaz volt-e vagy sem, a rémtörténeteket immár nem lehetett kitörölni a bagdadi folklór emlékezetéből. Az irakiak többsége kész ténynek vette, hogy Udaj emberevő oroszlánokat tartott, annál is inkább, mert ez tökéletesen illett súlyosan pszichotikus személyiségéhez. Számos alkalommal kértek, hogy végezzek a három állattal. Természetesen nem tettem, hangsúlyozva, hogy az oroszlánok emberevő voltát semmi sem bizonyítja, de bevallom, titokban engem is gyötört a kétely. Az állatkerti oroszlánok kedvetlenül, érdeklődés nélkül fogadtak, amikor először tettem látogatást náluk. Nem úgy Udaj három nagymacskája, Xena, Brutus és Heather. Valahányszor megjelentem ketrecüknél, odarohantak a kerítéshez, és agresszívan meredtek rám. Nem mennék odáig, hogy ízes falatot láttak volna bennem, de annyi biztos, hogy a legkevésbé sem féltek – sem tőlem, sem más embertől. Megosztottam aggodalmaimat a katonákkal, aminek az lett a vége, hogy fölástak minden gyanús kis halmot a palota területén, hátha emberi maradványokra lelnek. Nem leltek – én pedig mérhetetlenül megkönnyebbültem.

Az állatkertben egyelőre senkit sem foglalkoztatott különösebben az emberevő oroszlánok meséje, hiszen annyi más dolgunk volt. Például egyre több éhes szájat kellett etetnünk. Amíg a három oroszlán rács mögött van, gondoltuk, kisebb gondunk is nagyobb annál, hogy fogyasztottak-e embert. Nem sejtettük, hogy később még milyen sokat nyomhat ez a latban.

HÉT

Efféle estéken leginkább ahhoz lett volna kedve az embernek, hogy elnyúljon egy nyugágyban, töltsön magának valami hosszút és hideget, és egyszerűen élvezze, hogy él. Néhány perce ment le a nap, és a hűvös csillagokkal teleszórt esti égbolton lassan kihunytak az utolsó lángvörös sivatagi fények. Még az életet folytonos pokollá tévő szúnyogok is mintha megpihentek volna egy kis időre. Larry Burris százados nemcsak a 3. gyalogoshadosztály parancsnoka volt, hanem a Bagdad ellen vakmerő gyorsasággal vonuló amerikai frontvonal egyik vezetője is. Vele és katonáival mindig élvezet volt beszélgetni, és épp így tettem az ar-Rasíd körül parkoló tankok mellett, amikor valahol a fejünk fölött hangosan dörögni kezdtek a fegyverek. Rémülten a földre vetettem magam, és megmarkoltam egy-egy fűcsomót. Ha gyorsan áshatok egy lyukat, amibe belemászok, habozás nélkül megtettem volna. Aztán csönd lett. Fölnéztem – elég sokan pedig engem néztek, kérdő tekintettel. Mindenki továbbra is a tankot támasztotta. Elfojtott kuncogásokat hallottam. Föltápászkodtam, kissé ostobán éreztem magam. Úgy látszik, katonák közt nem illik hasra vágódni, ha lőnek. Fél óra múlva újabb golyózápor dörgött át az égen. Megacéloztam

magam, és csak azért is állva maradtam. De csak én. A többiek ugyanis kibiztosított fegyverrel a földre vetették magukat. Tanácstalan voltam. Mit tegyek? Megkésve, de hasaljak én is a földre (ezt komikusnak éreztem), vagy mutassam meg, hogy igenis kibírom állva? – Hasaljon le! A földre, azonnal! – ordított rám az egyik katona, s ezzel megoldódott a dilemmám. Elhallgattak a fegyverek, és az amerikaiak felálltak – arcukon kaján mosoly. Aztán az egyikük megsajnált, és elmagyarázta a földre vetődés titkát: ha „dörög” a fegyver, akkor máshová céloz a lövész, de ha nemcsak dörög, hanem „ropog” is, akkor felém céloznak. Ólomdarabok röpülnek a levegőben, melyek bármikor eltalálhatnak. Ilyenkor tehát legjobb fedezéket keresni. Méghozzá gyorsan. Ezt a felbecsülhetetlenül értékes leckét az érkezésem utáni első héten kaptam, így később rengeteg alkalmam volt gyakorolni a tanultakat. Azokban az első időkben törékeny volt a biztonságunk: az ar-Rasíd környéki utcákban gyakran naponta kétszer is összecsaptak az amerikaiak és a Szaddám-párti fenegyerekek. Egy alkalommal olyan heves volt a harc, hogy attól féltem, a felkelők áttörik az úgynevezett acélkordont, és megrohamozzák a szállodát. Az előcsarnokban mindenre elszánt katonák várták a parancsokat, én pedig egy tiszttől próbáltam megtudni, hogy mi folyik körülöttünk. – Fogalmam sincs! – válaszolta. – És annyira nem is érdekel, hogy kimenjek tájékozódni! Az állandó fülsiketítő lövöldözésbe olykor csikorgó kerekek és összeütköző járművek fémes csörömpölése vegyült, majd lassan elült a zenebona, és föllélegeztünk. – Na, mára ennyi. Majd amikor az ellenőrző ponton őrségváltás lesz, kiderül, mi is történt pontosan – mondta a tiszt, és leengedte

M–16-os gépkarabélyát. Később megtudtam, hogy Szaddám hívei elkeseredett rohamot intéztek az ellenőrző pont ellen, s szinte öngyilkos dühvel próbáltak áttörni rajta, hogy eljussanak az ar-Rasídhoz. De reggelre már nyoma sem volt az összetűzésnek. Nem kevésbé rázott ki a hideg, amikor riadót fújtak a szállodában, mert bizonyos értesülések szerint föld alatti alagutakon öngyilkos merénylők tartottak az épület felé. Amit nagyon is el lehetett képzelni, a szálloda ugyanis tele volt Szaddám építtette, bunkerszerűen megerősített, titkos helyiségekkel. Az amerikaiak ugyan gondosan átfésülték (vagy úgy hitték) a teljes föld alatti hálózatot, de arra senki sem mert volna megesküdni, hogy nem maradt valahol mégis egy föl nem térképezett csatornajárat, ahonnan egy robbanóanyaggal körbetekert fanatikus a levegőbe repítheti az épületet. A riadó szerencsére hamisnak bizonyult, de az is lehet, hogy a merénylők meghallották a közeledő amerikai katonákat, és eliszkoltak. Mindenesetre együtt kellett élnünk azzal a nyugtalanító eshetőséggel, hogy a hotel alatti csatornákból akár valami végzetes is előbújhat. Minden tekintetben elég nagy fejetlenség uralkodott. Egyszer az Abrams tankok elképesztő tűzerejéről beszélgettem egy hadnaggyal, aki megkérdezte – ha már itt tartunk –, volna-e kedvem harckocsizni egyet, és kipróbálni az Abrams főlövegét. Mert, magyarázta, csak tapasztalás útján érthetem meg, micsoda pusztító erő lakik benne. S hogy ez az erő egyetlen pöccintéssel elszabadítható. Elhűltem. Itt állunk Bagdad legelőkelőbb szállodája előtt, és valaki felajánlja, hogy próbáljam ki az amerikai hadsereg egyik legfélelmetesebb fegyverét.

– Ne izguljon – nyugtatott meg a harckocsis. – Csak ha a feletteseim jóváhagyják. Majd jó magasra lövünk. Azóta is bánom, hogy nem éltem vele, mert siettem az állatkertbe. De az epizód jól mutatta az állapotokat: akár tankkal is lehetett lövöldözni a város közepén, és senki még csak össze sem rezzent. Különös, de ez az anarchia valamiféle fonák szabadság érzetét keltette bennem. Nem léteztek szabályok, házirendek, rendtartások. Nem volt rendőrség, közigazgatás, kormányzat, sem tisztviselők, közlekedési lámpák, üzletek, víz, villany, csatorna vagy szemétszállítás. Nem nyitottak ki a boltok, senki nem járt munkába. Semmiféle alkotmányos rend nem létezett. Hatalom és rend nélküli állapotok uralkodtak. Vagyis a túlélés érdekében kizárólag saját spirituszomra hagyatkozhattam. Minden akcióm sikere egyedül azon múlt, hogy össze tudom-e hozni. Úgy osztottam be a napomat, ahogyan jónak láttam. Csakis rajtam állt, honnan kerítek enni-inni- valót magamnak, a személyzetnek és az állatoknak. Valahogy meg kell találnom a módját, különben mindenki éhezik az állatkertben; ilyen egyszerű. És ezt csak úgy lehet, ha ravaszkodom, alkudozom, lenyúlok, kunyerálok, üzleteket és csereügyleteket bonyolítok le a tőlem telhető maximális pofátlansággal. Életemben először fordult elő, hogy könyörtelen szükségből, a túlélésért tornáztattam az agyamat. És állíthatom, semmi nem fényezi úgy az elmét, mint a felfedezés, hogy minden törvény és szabály, mely addig mederben tartotta az életed, s vele minden, amit magától értetődőnek vettél, nincs többé – egyszerűen kihajították az ablakon! Ébresztő! És máris vág az eszed, mint a borotva. Napjaink szigorúan szabályozott világában nemcsak tiltanak a törvények, hanem azt is megmondják, hogy mit szabad. De a kezdeti vad idők Bagdadjában nem léteztek törvények. Hogy mit tett, vagy

nem tett az ember, csak rajta állt. És utálom bevallani, de ez igenis izgalmas volt, valamiféle ősi értelemben felvillanyozó – jóllehet hosszú távon nem kedvezett a magas életkornak. Másfelől, a szinte tapintható feszültségben várható volt, hogy előbb-utóbb elpattan valami. Óriási megterhelés alatt dolgoztunk mindannyian, valós volt a megroppanás veszélye. És egy-két nappal a „struccfuttatás” után a kuvaiti állatkerttől kölcsönkapott két emberemnél el is szakadt a cérna. Mindketten igen izgatottak voltak. Abdullah Latif felhevülten szónokolt – arabul –, és csak akkor hagyta abba, amikor feltartottam a kezem: – Hékás! Egy szót sem értek! Hásem segítségével viszonylag hamar átláttam a lényeget. A két kuvaiti azonnal el akarta hagyni Bagdadot. Felindultságuk is érthető volt, feltéve, hogy értesüléseiknek hitelt adok. Városszerte azt rebesgetik, hadarta Abdullah, hogy a kuvaiti hadsereg Irak megszállására készül, persze amerikai támogatással, és véres megtorlást fontolgat, bosszút állva Szaddám tizenkét évvel korábbi agressziójáért. Amikor Irak 1991-ben lerohanta Kuvaitot, a rendkívül fegyelmezett köztársasági gárda (mely valószínűleg az egész KözelKelet legkeményebb elit katonáiból állt) vezette a rohamot. De amint elfoglalták az aprócska országot, Szaddám ráeresztette reguláris hadseregét, ami féktelen fosztogatásba torkollt. Az iraki parancsnokok a kisujjukat sem mozdították, hogy megzabolázzák az épp csak kiképzett sorkatonákat, sőt – tombolásukban a kuvaiti behódolás kikényszerítésének hatékony eszközét látták. És most sokan attól tartottak Irakban, hogy ütött a bosszú órája. Ez persze butaság volt. A koalíció sosem támogatott volna még egy megszállást, azt pedig végképp nem tűrte volna el – még ha

maguk a kuvaitiak igénylik is –, hogy az ország megtorolja a rajta esett sérelmet. De a szóbeszéd már csak ilyen: ha egyszer lábra kap, nincs, ami gátat vessen neki. Az állatkertben mindenki tudta, hogy Abdullah és kollégája kuvaiti, s még Hásem is úgy vélte, veszélyben van az életük. Legjobb, ha azonnal elhúzzák a csíkot. A kuvaitiak azt akarták, hogy tartsak velük, hiszen Bagdadban sokkal rosszabb a közbiztonság, mint gondoltuk, és én magam is veszélyben vagyok. Eredetileg csak azért jöttünk – érveltek –, hogy fölmérjük a helyzetet, és ez sikerült is. Megértettem riadalmukat, bár egy percig sem hittem, hogy van mitől félniük. De ami a küldetésünket illeti – nos, az már rég túlnőtt önmagán: a helyzetfelmérésből teljes értékű állatmentő misszió lett. – Mikor akartok menni? – kérdeztem. – Ma este, még ma este – felelte Abdullah. – Nappal veszélyes. Megráztam a fejem. Ha most elmegyek, az annyi, mint lepuffantani az összes állatot (ahogy az elején, egy kétségbeesett pillanatomban, meg is fordult a fejemben). Mert a mi segítségünk és a katonák közreműködése nélkül az állatkertnek semmi esélye a megmaradásra. De a kuvaitiakat nem lehetett eltántorítani, azonnal indulni akartak. És ennek egyetlen módja volt: az általam bérelt autó. Gyorsan meghánytam-vetettem magamban. Igaz, ők csak a bérelt autóval juthatnak ki az országból, de én is. Ha átengedem nekik, nekem nem lesz mivel menekülnöm, ami mégiscsak aggasztó, tekintve a háborús légkört és az állandó életveszélyt. A katonai konvojok nem vesznek föl civileket, és a Bagdadba vagy onnét kifelé irányuló légi forgalom is kizárólag hadi célokat szolgál. Autó nélkül isten tudja, meddig leszek a háborús övezet foglya. De az is igaz, hogy ha most elmegyek, hiába volt minden, amit eddig csináltunk. Ez a meztelen igazság. Reggelente sosem tudom,

hány emberrel számolhatok aznap, mégis azzal az esztelen, vak optimizmussal futunk neki minden napnak, hogy képesek leszünk elkerülni a veszélyt, a föld alól is kerítünk élelmet, győzzük a vízhordást a csatornából, miközben minden erőnkkel igyekszünk távol tartani a fosztogatókat. És minthogy érdemben egyik iraki sem tud szót érteni az amerikaiakkal (ők pedig továbbra is rajtaütésszerű utcai csatározásokkal vannak leginkább elfoglalva), nehéz elhinni, hogy nélkülem mint közvetítő nélkül folytatódhat az állatkertmentő munka. Mert lássuk csak, miért is jöttem ide? Az állatkert megmentésének üzenete számomra messze túlnő a tényeken. Kezdettől fogva felelősségteljes erkölcsi állásfoglalásnak szántam a küzdelmet, fel akartam hívni vele a világ figyelmét, hogy nem szabad továbbra is elhanyagolni a bolygónkat. Felelősen és messzehangzón kell fellépnem az emberi tiszteletlenség ellen – mert megértettem, hogy az emberiség fütyül a földi élet más formáira. És ez a felismerés kihatott mindenre, amit utána csináltam. Elhatároztam, hogy példát mutatok, és Bagdadban fogom kezdeni. Megvontam a határt: eddig, és nem tovább. Akármilyen veszélyes, nem mehetek el most – amikor épphogy, nagy döcögve, megindult a mentés. Odanyújtottam Abdullahnak a slusszkulcsot. – Maradok. Köszönöm a munkátokat. Ő ismét izgatott kézmozdulatok kíséretében magyarázta, hogy velük kell mennem. A bengáli tigris ketrecére mutattam, az volt hozzánk a legközelebb. – Ha elmegyek, ő elpusztul. Abdullah elhallgatott, majd bólintott. Megértette. Kezet ráztunk, elmentek. Fohászkodtam, hogy ép bőrrel érjenek haza. Bátor,

belevaló ember volt mindkettő, segítségük aranyat ért. Többé nem láttam őket, de hónapokkal később megkaptam az autókölcsönző nyugtáját. Barátaim egy darabban adták le az autót, vagyis szerencsésen megérkeztek. A kuvaitiak távozása után értettem csak meg, milyen igaza volt Abdullahnak, amikor figyelmeztetett, hogy az én biztonságom is szerfelett ingatag. Ezerötszáz méternyire az állatkerttől, a park déli részén katonai támaszpont volt. Északnyugaton, de a parkon kívül tankok sorakoztak, és ott működött az ellenőrző pont, ahol én is bejártam (és ahol megismerkedtem Szydlik főhadnaggyal). De északon és keleten kilométereken át nyoma sem volt katonáknak. Ezen a területen át – nemsokára „vörös övezetnek” nyilvánítják – bárki akadálytalanul megközelíthette a parkot és az állatkertet. Ezen az ásító biztonsági résen át jött munkába mindennap Adel, Hásem és a gondozók. És ha ők be tudtak jönni, akkor más is. Az egész törvény nélküli területen én voltam az egyetlen nyugati civil; védtelennek, magányosnak éreztem magam. Akadtak nem feltétlenül jó szándékú látogatók, akik nem átallották szemtől szembe megkérdezni: „Amríki?”, ami csak fokozta félelmeimet. Igaz, Hásem ilyenkor mindig mellettem termett, és elmagyarázta a szemtelen betolakodónak, hogy dél-afrikai vagyok, Dél-Afrika semleges, és azért jöttem, hogy segítsek. Arab szavait jócskán meghintette „Nelson Mandelával”, és ez volt minden, amit értettem belőle. Ott, ahol a katonák kizárólag tankokkal, páncélozott járművekkel vagy golyóálló Humveekonvojokban közlekedtek, engem csak egyvalami oltalmazott: Hásem és az állatkerti személyzet jóindulata, mindannyiuk igyekezete, hogy minél szélesebb körben elhíreszteljék, dél-afrikai vagyok. Azt hiszem, ennek köszönhetem,

hogy élek. Még csak tíz óra volt, de a levegőben csillámló napsugarak reszkettek, mint a magas oktánszámú benzingőz. Az áprilisi hőség apátiává fonnyasztotta az energiát, és másra se bírt gondolni az ember sóvárogva, mint egy pohár jeges vízre – a fényűzés netovábbjára. Mert Bagdadban minden ivóvíznek gejzír- íze volt. Talán két napja mentek el a kuvaitiak, én a szétvert háromszobás épület – az állatkert központi irodája – előtt álldogáltam, és azt fontolgattam, a temérdek teendő közül melyiket vegyem előre, amikor egy Humvee tűnt fel némileg csúszkálva, és benne négy, M– 16-os gépkarabéllyal fölszerelkezett katona. A sofőr mellől frissen vasalt gyakorlóruhát viselő férfi ugrott ki, és bemutatkozott: William Sumner százados, a 354-es „polgári ügyek” brigádtól. – Én vagyok megbízva az állatkerttel – mondta mosolyogva. Kellett néhány pillanat, mire felfogtam, de akkor lelkesen ráztam kezet a tiszttel. El sem akartam hinni. Az állatkertnek mostantól kinevezett felelőse van! Valaki a kormányzat szentséges csarnokaiban úgy ítélte meg, hogy amit csinálunk… nos, az talán mégiscsak ér valamit. Végre közvetlen kapcsolatban állunk a mindenkori magasságos illetékesekkel. Hivatalosan villogó fénypont vagyunk, igaz, csak egészen pirinyó, a bürokrácia radarképernyőjén. Eddig szinte minden, amit elértünk, egyszerű amerikai katonák jóindulatán és együttérzésén múlt – olyan jóérzésű embereken, akik a rendkívüli körülmények között is segíteni akartak. Szydlik főhadnagytól kezdve az idejüket és fejadagjukat nem sajnáló, járőrözésben megfáradt katonákig mind úgy érezték, így helyes. Amikor megköszöntem, többnyire ezzel ütötték el: „Szeretjük az állatokat.”

De Sumner századoson keresztül végre a távoli kormányzat füléig is elért a hangom. Nem mintha ettől biztosra vehettük volna, hogy megkapjuk, amit szeretnénk – az állatkert továbbra is hátul kullogott ezer más, sürgősen megoldandó feladat mögött –, de legalább volt címzett, akihez ezentúl eljuttathattuk a kéréseinket. Amikor világszerte közfelháborodást keltve kiderült, hogy a Bagdadi Nemzeti Múzeum gyűjteményéből felbecsülhetetlen értékű műtárgyak tűntek el, Sumnert bízták meg a múzeum felügyeletével. Eleinte arra gyanakodtak, hogy a Szaddám-rezsim megdöntését követő napok eszeveszett felfordulásában fosztogatók csaptak le a különleges mezopotámiai kincseket őrző múzeumra. Sumner és csapata azonban kinyomozta – mindenki megkönnyebbülésére –, hogy a pótolhatatlan darabok egy részét nem lopták el, hanem a múzeumi dolgozók rejtették biztonságos helyre. Mulattatott, hogy munkakörét tekintve Sumner hivatalosan a múzeum és az állatkert „katonai kurátora”. Csak katonák képesek ilyen merőben eltérő funkciókkal felruházni valakit, elvárva tőle, hogy az egyik napon a civilizáció bölcsőjében keletkezett agyagtáblák biztonságáról gondoskodjék, a másikon pedig tigrisélelemért kuncsorogjon. Sumner százados elsősorban katona volt, másodsorban viszont egyetemi tanár. A marylandi Germantownból jött, zsebében politikatudományi és régészeti diplomával, s mint mondta, „még egy sereg másikat” is szeretne megszerezni, amint visszatér a polgári életbe. De háborús időkben odaadó katona. Más szavakkal, különös keveréke az íróasztalnál ülő tudósnak és a tevékeny, cselekvő embernek. Tigrisek vagy agyagtáblák, neki jöhet mindkettő, akár ugyanaznap. Családjában hagyománya van a katonáskodásnak; felmenői derekasan harcoltak Amerika minden fegyveres konfliktusában,

ameddig csak képes visszanyúlni a családi emlékezet. Ő maga az utóbbi tíz évben tartalékos állományban volt, s amikor fellángolt Afganisztánban a háború – mert a tálibok nem adták ki Oszama bin Ladent –, úgy nézett ki, őt is behívják. Csakhogy Sumner kislánya épp ebben az „alkalmatlan” pillanatban készült megszületni, ezért az ifjú apa kartonját a paksaméta aljára helyezték. Mire kitört az iraki háború, a kislány jókedvűen gagyogó egyévessé cseperedett, így Sumner aktája visszakerült a behívhatók kupacának tetejére, és ezt ő maga is rendben lévőnek találta. Bagdad bevétele után szinte azonnal a katonai kormányzat mellé rendelték, régész végzettsége jóvoltából pedig rátermettebbet nem is választhattak volna a botrányos múzeumi eltűnések kivizsgálására. Aztán egyik nap az ezredese félrehívta: – Most jut eszembe, ezt az állatkerti dolgot is magára bíznám. Az „állatkerti dolog” persze nem olyan magától értetődően régészi feladat, mint a múzeum. És Sumner ekkor még nem sejthette, mivé duzzad majd a kezdeti megbízatás. Első munkája az volt, hogy kiderítse, létezik-e egyáltalán bármiféle állatkerti igazgatóság, és míg ezzel foglalkozott, Szydlik főhadnagy katonái – azok, akik továbbra is az az-Zaurá Parkban táboroztak – beszéltek neki a „félnótás” oroszlánmentőről. Hamar kiderült, hogy Sumner százados meg én egy nyelvet beszélünk, de egyikünknek sem voltak illúziói: tudtuk, hogy a katonák átfogó rendezési tervében jelentéktelen helyen szerepel az állatkert. Pusztán az, hogy egy hatmillió lelkes, ostromlott városban biztosítani kellene olyan alapvető szolgáltatásokat, mint a víz, a villany és a csatornázás, égetően sürgős, kijózanítóan óriási feladat volt. Mindketten tisztában voltunk vele, hogy egy maroknyi, alig lézengő vadállat gondozásának ügye nem olyasmi, amit bármely kormányzat sürgős teendőinek jegyzékében automatikusan az elsők

közé sorolnának. De Sumner személyében most már volt hivatalosan kinevezett képviselőnk, aki küzdhetett az állatkert ügyéért. Gyorsan átlátta, hogy legsúlyosabb problémánk a fosztogatás. Vásárolhatunk vagy kiharcolhatunk az állatainknak annyi ennivalót, amennyit akarunk, az egész nem ér semmit, ha minden éjjel ellopják. A program összeomlik, az állatok elpusztulnak. És kész. Nyilvánvalóan kockázatos dolog szembeszállni fegyveres fosztogatókkal, akik habozás nélkül a golyók nyelvén rendezik a vitát, de – tudván, mi a tétje – vállaltuk. De vajon hivatalosan lesz valakinek annyi vér a pucájában, hogy hozzánk hasonlóan vállalja a kockázatot? Nos, Sumnernek volt, és ez szinte rögtön ki is derült. Egyik délelőtt két fosztogató osont be az állatkertbe a tó felől, melynek szennyes vizén csónakkal keltek át. Amint észrevettük őket, Sumner felkapta a gépkarabélyát, leadott néhány figyelmeztető lövést, aztán ordítva rohanni kezdett feléjük. Harcászati fogást alkalmazott: ha az ember teli torokból ordítva ront az ellenségre, valószínűleg sikerrel zavarja meg. Sumner és katonái törmelékhalmokon, meggörbült kerítéseken, karámokon átszáguldva kergették a két csirkefogót, míg a ketrecben lévő állatok riadtan bőgtek, bömböltek, üvöltöttek a repülő vödrök és csövek zűrzavarában. Az üldözöttek mindvégig lőtávolságon belül voltak, de Sumner nem használta a fegyverét. Nem kívánt bántani senkit, amíg rá nem kényszerül. A nehéz terep ellenére a katonáknak sikerült a kijárattól és az evezős csónaktól egyaránt elvágni a fosztogatókat. Végül sarokba szorították, és kitárt karral a földre kényszerítették őket, de Sumner még ekkor sem hagyta abba az ordítozást. Nem csoda, ha

félelmükben vacogva várták, mi lesz a sorsuk. Közben az egész állatkerti személyzet összesereglett, kíváncsian a folytatásra. Volt, aki csúfondárosan nevetett. Megalázóbb büntetést el sem tudtam volna képzelni. Nem úgy Sumner – neki jobb ötlete volt. Ahelyett, hogy az „Állatkerti Börtönbe” kísértette volna a foglyokat, utasította katonáit, hogy zárják be őket az egyik legnagyobb ketrecbe, és adjanak nekik egy-egy súrolókefét. A nap hátralévő részében súroltak a fosztogatók. Súroltak, míg olyan tiszta nem lett a ketrec, amilyen csak lehetett. Hásem rendszerint a sajátságos „fosztigó” szóval illette a fosztogatókat, ami kissé hiányos nyelvtudásából fakadt. Ez adta nekem az ötletet, hogy erre a ketrecre a következő táblácskát szerelhetnénk (angolul, arabul és latinul megnevezve a ketrec lakóját, mint a többi ketreceken): „Fosztigó/Ali Baba: Humanus horribilis.” Sumner végül elengedte őket. Soha többé nem jöttek vissza. Híre mehetett, hogy büntetésből dolgoztatjuk a bűnöst, mert a fosztogatás kezdett megritkulni. Azonnal megkedveltem Sumner századost. Keményen dolgozott, végtelenül becsületes volt, és teljes szívvel magáévá tette az állatkert ügyét. Micsoda szerencse! Egy unalmas hivatalnokot is kifoghattunk volna. Sumner minden volt, csak nem hivatalnok. Kimagaslott a tiszttársai közül – nemcsak fanyar humorával és filozofikus felfogásával, hanem mert munkaetika tekintetében is magasan fölöttük állt. Mi több, mesterien tudott alkudozni, különösen, ha egzotikus fegyverekről volt szó. Irak lényegében harminc éve háborúzott (belül vagy kívül, több-kevesebb intenzitással), vagyis a lőfegyverek

szerelmesei itt paradicsomi állapotokra leltek. Sumner sem volt rest; már a Bagdadba vezető hadi út során döbbenetes számú különleges fegyvert zsákmányolt iraki katonáktól. Ezeket a fegyvereket kínálta föl – más alakulatoknál szolgáló, ugyancsak fegyverszakértő ismerősein keresztül – hűtőgépért, akkumulátorért vagy egyéb alapvető felszerelésért cserébe, így legégetőbb igényeinket ki tudtuk elégíteni. Az ipari mélyhűtő például, mely még ma is ott dohog a főirodában, olyan ügylet gyümölcse, amelyben egy „Tommynak” becézett második világháborús Thompson géppisztoly játszotta a fő szerepet. Sumner határozottan nekem való ember volt. Szinte még meg sem érkezett, kinevezett az állatkert igazgatójává. Barátságunk a gondozók munkamoráljának is jót tett, és valószínűleg Sumner volt az első egyenruhás amerikai, akinek sikerült maradéktalanul elnyernie egyszerű iraki polgárok bizalmát. Ez nagy elismerésnek számított a kölcsönös gyanakvás légkörében; hiszen még csak hetek teltek el Bagdad hivatalos bevétele óta. Ám még Sumnerrel a fedélzeten sem feledhettük, hogy egy másik súlyos probléma ugyanúgy megbéníthatja a programot, mint a fosztogatók. A pénz, vagyis a hiánya. Dugipénzemből ezerötszáz dollárnak lába kelt, vagy az állatkertben, vagy az ar-Rasídban, hiába is kerestem. De különben sem húztuk volna ki a végtelenségig abból, amit magammal vittem. Teljesen egymagam finanszíroztam az állatkertet, és a megújulásáért folytatott kétségbeesett küzdelemben egyelőre semmiféle segítség nem mutatkozott a láthatáron. Szamarat vásároltam, utcai bódéknál alkudoztam eledelre… de minden nappal csak zsebem lett lyukasabb. Én álltam a személyzet bérét is, és csillagászati áron én vásároltam az árnyékgazdaságból beszerezhető csővezetéket, vagy más, feltétlenül szükséges alapfelszerelést. Minden szükséghelyzet – és volt belőlük bőven – valami módon a

pénzembe került, miközben semmiféle bevételre nem számíthattunk. Sumner megígérte, hogy megpróbál pénzt szerezni, és igyekszik az ideiglenes koalíciós kormányzat hatáskörébe utaltatni a személyzet bérezését – újjáépítési és humanitárius alapon. Ehhez azonban engedélyek tömegét kellett beszereznie a frissen érkező kormányzati tisztviselőktől, akik már eleve túl voltak terhelve a feldúlt város millió más ügyével. Reménytelennek látszott kikerülni a hosszadalmas bürokratikus eljárást a fontosság tekintetében hátul kullogó állatkert esetében, márpedig az idő rettenetesen sürgetett. Nem várhattunk – ezt a luxust nem engedhettük meg magunknak. A közbeeső időben pedig fizettem tovább. Nem velem született, rendkívüli nagylelkűségből. Boldogan átadtam volna az anyagi terheket valakinek, akinek vastagabb a pénztárcája. De nem volt ilyen.

NYOLC

Néhány nappal a „struccfuttatás” után összehívtam a csapatot. Eddig elsősorban élelemszerzési feladatokkal voltunk elfoglalva, máskor – gyér felszerelésünk veszélyeit vállalva – állatokat mentettünk Udaj palotájából. Az állatok itatását szolgáló vízhordás pedig – vödrönként! – mindennapos, megkerülhetetlen gondunk volt. Következő feladatunk az lesz, jelentettem be, hogy alaposan kitakarítjuk a ketreceket. Mert azon túl, hogy hihetetlenül mocskosak voltak, a beléjük szilárdult váladék-, ürülék- és alvadtvér-rétegek bűzös, bomló tenyészete mágnesként vonzotta a legyeket. Képtelenség volt úgy elmenni egy ketrec mellett, hogy ne zümmögtek volna körül ezrével, ne lepték volna el a szemünket, fülünket. Nem csak higiéniai szempontból borzasztott el ez az állapot, más, őrjítő hátránya is volt: a pimasz rovarok ugyanis akkor rohanták meg előszeretettel az embert, amikor nyers húst vagy vizet cipelt, és nem állt módjában elhessegetni őket. És elgondolni is rossz, min lakmározhattak a kis dögök, mielőtt minket célba vettek. Fosztogatókat büntettünk már ketrectakarítással – rettenetes munka, legszívesebben megkíméltem volna tőle a munkásaimat. De ennek is meg kellett lenni. Tudtam, csak úgy vehetem rá embereimet, ha példát mutatok, elsőnek magam látok hozzá. Úgyhogy egy szál sortra vetkőztem, vödröt, súrolókefét ragadtam, és

nekifogtam. Adel, Hásem és a többiek hasonlóképp. Iszonyatos volt. Az odakövült mocsok meg se moccant. S míg dolgoztunk, verejtéktől megmámorosodott légy- és szúnyograjok ostromoltak folyamatosan, összecsípve rajtunk minden kis fedetlen bőrfelületet. Hamarosan vörös, viszkető kis púpok borítottak mindenkit. Dr. Adel amondó volt, hogy ipari erősségű tisztítószer és rovarölő nélkül minden erőfeszítés hiábavaló. Igaza volt, mindjárt el is szalasztottam a városba néhány embert, hogy lássuk, fellelhetők-e ilyen vegyszerek. De mert a boltok többsége továbbra is bedeszkázva várta a szebb napokat, útjuk teljesen fölöslegesnek bizonyult. Még a városszerte gombamód szaporodó utcai bódék sem árultak ilyesmit, pedig fosztogatásból származó portékájuk rendkívül változatos volt. Akkor hát máshogy kell hozzájutnunk, határoztam el. Csereügylettel, amiben egész jó vagyok. – Mondd meg az embereknek, hogy pihenjenek – mondtam Adelnek. – Addig én szerzek tisztítószereket. Úgy nézett rám, mintha elment volna az eszem. Háború ide, háború oda, hamar rájöttem, hogy némi kitartással és találékonysággal a legbámulatosabb dolgokat is be lehet szerezni. Mint minden túlélésre berendezkedett gazdaságban, a kereskedés Bagdadban is szinte kizárólag cserealapon működött, melynek furfangjait gyorsan elsajátítottam: tudtam, mit hol keressek, és milyen árut vagy szolgáltatást kínáljak cserébe. Csak egy kicsit körbe kellett szaglásznom. Hogy ezekben az ügyletekben micsoda adu ász a műholdas telefonom, arra véletlenül jöttem rá, amikor Szaddám elhagyott alSzalám-palotájának konyhájából készültem némi élelmiszert magamhoz venni, mellesleg nem először. De most egy amerikai

katona állt az utamba. – Ide tilos belépni – mondta határozottan. – Lezárták a területet. A fenébe! Úgy látszik, megkezdődött a rendteremtés. Korábban senkit nem érdekelt a konyha, s ennek hála már nemegyszer Szaddám élelmiszerkészletéből lakattam jól az állatkertet. Rimánkodásom ellenére a katona hajthatatlan maradt: nincs bejárás, és kész! Míg beszéltünk, észrevettem, hogy pillantása megakad az övemre erősített műholdas telefonon. Aztán ki is bökte: – Működik az a telefon? – Működik. Oda telefonálok vele, ahová akarok – mondtam, és hirtelen világosság gyúlt az agyamban. Mindjárt meg is kérdeztem a katonát, hogy mikor beszélt utoljára a családjával. – Több hónapja. Szégyenletes, amit ekkor műveltem, de nem tehettem mást. Nem örülnének-e az övéi, kérdeztem sunyin a katonától, ha tudnák, hogy vele minden rendben. És a barátnője? Mert biztos van neki. Bólintott. – Hát, szívesen kölcsönadnám a telefont – mondtam aljasul –, de itt nem működik. Ha befordul a sarkon, s megy ötven lépést, ott már valószínűleg tudja fogni a jelet. Pontosan elértette a célzást. – Hogy kell ezen hívást indítani? Megmutattam neki, s amikor kezében a telefonnal távolodni kezdett, egy pillanat alatt a konyhában teremtem, összeszedtem az élelmiszert és minden egyebet, amire égetően szükségünk volt, majd megpakoltam vele Burris százados egyik emberének Humveeját; megbeszéltük, hogy ő egyenesen az állatkertbe viszi a zsákmányt. Fél óra múlva pedig – mindentudó, cinkos mosoly kíséretében – visszakaptam a telefonomat az őrtől.

Műholdas telefonom valószínűleg az elenyészően kevés működő távközlési eszközök egyike volt a városban. Amint híre ment, hogy szívesen kölcsönadom honvágyban szenvedő katonáknak, népszerűségem az ar-Rasídban és a koalíciós kormányzat központjának kijelölt al-Szalám-palota környékén soha nem látott mértékben megnőtt. Ugyancsak sokszoros hatékonysággal tudtam folyamatosan gondoskodni az állatkert alapvető ellátásáról. Immár rekordidő alatt keltem át az útzárakon, rendszeresen kaptam palackozott vizet és fejadagokat, és gond nélkül bemehettem tiltott területekre; még fuvaroztak is a katonák, ha épp úgy adódott. A telefonszámlám persze megsínylette ezt. Az első mozgalmas hat hét alatt hétezer dolláromba került, hogy csatározásban megfáradt, maszatos arcú katonák gyöngéd szavakat suttoghassanak a sztratoszférán át a kedvesüknek, családjuknak. De jótett helyébe jót várj: hálájuk, jóindulatuk megfizethetetlen volt. Első dolgom volt tehát minél szélesebb körben elhíresztelni, hogy sürgősen szükségem van rovarirtóra és tisztítószerre, mellesleg hozzátéve, hogy a műholdas telefonom továbbra is működik. Nem kellett sokáig várnom. És ezúttal még a telefonomat sem kellett kölcsönadnom. Barátaimnak a fotósok segítettek. Első, sikertelen ketrectisztító akciónk után egyik este velük beszélgetve panaszoltam el, hogy vegyszerek híján a legalapvetőbb higiénia helyreállítása is erőnket messze meghaladó feladat. Barátaim ekkor egymásra sandítottak, majd bólintottak, mintha szavak nélkül is meghoztak volna egy döntést. Alistair McLarty állt föl elsőnek. Létezik egy másik titkos bunkerraktár is a hotel alatt, avatott be, még nagyobb, mint az élelmiszerraktár, amelyet nem sokkal érkezésem után alaposan kifosztottunk. Az csupán éléskamra volt, folytatta Alistair, ez viszont

igazi szupermarket. Talán megtalálom benne, amit keresek. Ők is csak néhány napja bukkantak rá, miközben az épület gyomrát derítették fel a föld alatt, és önző módon nem szóltak róla senkinek – hátha jól jön még. De most – úgy látszik, az állatkert ügyének képviseletében méltónak találtattam rá – megosztják velem a titkot. Ki tudja, tűnődtem, miféle kincsestárakról szerzek még tudomást, ha elegendő ideig maradok. Alistair mutatta az utat a pincébe, majd a föld alatti folyosók útvesztőjében, melyből fülkék nyíltak; boltozatos helyiségeken haladtunk át, s mint megtudtam, ezeket bombabiztos parancsnoki központnak tervezték. Alistair ismerte a járást, és hamarosan egy súlyos, csikorogva nyíló acélajtó előtt találtam magam. Raktár a javából, valóban – fél sportpálya méretű, jól feltöltve ostrom esetére. Az élelmiszeres ládákban, rekeszekben olajos szardíniától sült babos konzerven át rizst és kukoricapelyhet tartalmazó zacskókig minden volt. És annyi alkohol – nem is akármilyen, hanem a legjava, például Moët & Chandon és fekete címkés Johnnie Walker –, hogy egy csatahajó sem süllyedt volna el benne. De nekem a legnagyobb kincs a nagy hordókban talált, bivalyerős tisztító- és fertőtlenítőszer volt, no meg a kemény sörtéjű seprűk, nyeles felmosók és súrolókefék. Gyémántnál értékesebbek. Kiválogattam, amire szükségem volt, és magamhoz vettem némi élelmiszert is az éhes személyzet részére. A szálloda és az állatkert egyaránt kormányzati hatáskörbe tartozott, vagyis a Huszein család rendelkezett vele, így akciómat csupán „átcsoportosításnak” tekintettem. Ám a javak elosztásának mámorító tényeként éltem meg. Másnap, amikor megérkeztem az állatkertbe (mint rendesen, Diehl őrmester vitt a Humveejával), az irakiaknak leesett az álluk. Varázsló vagyok,

mondták. Honnan bűvöltem elő ezt a rengeteg cuccot? – Az út szélén találtam – vontam vállat, amit boldog hahotával nyugtáztak. Aztán szétosztottuk az élelmiszert, és folytattuk a munkát. Csak azért hittük, hogy derékszakasztó munka vizet hordani perzselő forróságban a szennyvízzel dúsult kanálisból, mert még nem tettük magunkat próbára a ketrectisztítással. Ez utóbbihoz képest üdítő tengerparti séta volt a vízhordás. Az oroszlánketrecekkel kezdtük: kitereltük az állatokat a fedetlen karámba, majd elárasztottuk a ketrecek cementpadlóját folyékony tisztítószerrel, és térdünkre ereszkedve nekiálltunk sikálni. Az első felöntés nem hozott érzékelhető eredményt. A kemény tömbbé kötött mocsokréteg továbbra sem moccant. Így hát még több vödör vizet locsoltunk a padlóra, hozzáadtuk a bivalyerős ipari szappant, és kezdtük elölről. Ezúttal rovarölő méreggel is beáztattunk minden kezelendő felületet, hála Hásem szemfülességének; a gyilkos szert ő találta, csodák csodája, egy utcai árusnál. Azonnali volt a hatás: a legyek hullottak, mint a… nos, mint a legyek. Hamarosan visszataszító szőnyegként borította a földet a sokmilliónyi apró tetem. A cement ki sem látszott alóla. Kisöpörni sem tudtuk, így árasztásos módszerrel tereltük a tömör, fekete folyamokat le a lépcsőn, a csatornanyílásba. Amikor a kusza tutajjá összeállt szigetek eltömték a csövet, seprűnyéllel biztattuk meg a beszorult trutymót. Hásem elnevezte „légyfolyónak”. Másnap újrakezdtük, és az egybekövült szenny lassan fellazult, széttöredezett, végül nagy nehezen hagyta magát lemosni. A következő nap végére csaknem kifogástalanul tiszták voltak a ketrecek. Amikor az oroszlánketreceket higiénikusnak nyilvánítottam,

nekiláttunk a tigrisek ketreceinek, majd a medvék és a többiek következtek, míg minden lakott ketrec elfogadhatóan tiszta nem lett. Arra számítottam, hogy megalkuvást nem ismerő tisztasági programunk jótéteményeként lassan gyógyulni kezdenek a nedvedző sebek és rühös foltok, melyektől állataink többsége szenvedett. Ez az izmokat szipolyozó, megerőltető kétkezi munka alkalmat adott arra, hogy megértessem a személyzettel, milyen fontos befejezniük minden megkezdett cselekvéssort. Buzdításom így hangzott: „Teremts rendet a zűrzavarban!” Talán ezt a mondatot tanulták meg először angolul – nem csoda, elég gyakran hallhatták. Az volt a cél, hogy eszükbe véssék: ha elkezdenek valamit, be is kell fejezniük, csak aztán kezdhetnek valami újba. Mindig csak az épp aktuális munkára összpontosítsanak. Ezt nagyon fontosnak tartottam az állatkert megmaradása szempontjából. Hiszen ha bármelyikünk, magamat is beleértve, hátrébb lép, és az egész képet szemléli, csak kétségbeeshet. Elképesztően nagy, erőnket messze meghaladó volt a feladat, józan ésszel nem remélhettünk haladást. De ezt senki nem merte kimondani. Így hát ismételten arra buzdítottam mindenkit, hogy ne végezzen félmunkát, egyszerre csak egy dolgot csináljon, és a legkisebbet is mindig fejezze be. Egyszer, amikor éppen legyet irtottunk rovarölővel, fiatalokból álló fosztogató banda jelent meg a színen. Utasítottam Hásemot és csapatát, hogy fejezzék be, amit csinálnak. A fosztogatókat később is üldözőbe vehetik – ahogy vették is, sikerrel. Politikámnak meglett a hozadéka. Egyszerre mindig csak egy feladatra összpontosítva embereim jobban látták a haladást, ha mégoly pirinyó volt is. Kerítettünk annyi élelmet, hogy állataink ne

haljanak éhen. Igaz, több napra előre továbbra sem vásárolhattunk szamarat, mert a fosztogatók mindig ellopták a húst. Ha egy nap nem sikerült szamarat szereznünk, a húsevők egy napig koplaltak, de két napig soha. És minden körülmények között gondoskodtunk róla, hogy folyamatosan csörgedezzék a víz az itatókba. De a háború egy pillanatra sem szűnő valóság maradt. A munkába járó irakiaknak naponta szembe kellett nézniük azzal, hogy az út olykor záporozó golyók közt vezet, és fosztogatókkal, fedajín harcosokkal találkozhatnak, akik gondolkodás nélkül átvágják a külföldiekkel barátkozók torkát. Jóllehet rangban, beosztásban és állatorvosi minőségükben fölötte álltak az egyszerű állatkerti munkásoknak, dr. Adel és dr. Hásem ugyanúgy gyalog tették meg a nem éppen veszélytelen utat hazulról, mint ők. Sosem tudtuk, kivel számolhatunk aznap, és nem kárhoztathattuk azokat, akik egy adott napon nem mertek nekivágni az útnak; mikor az utcádban ropognak a fegyverek, jobban teszed, ha otthon maradsz. Nem csoda, ha lassan felőrölte idegeinket az örökös félelem. És amikor egy nap bődületesen nagyot robbant valami a közvetlen közelben, elsőnek vetettem magam a földre, és ordítva utasítottam a többieket, hogy tegyék ugyanezt. Az ablakon túl kőtörmelékből, szilánkból, porból álló, ötven méter átmérőjű, halálos felhő lövellt fel. Percekig feküdtünk a cementpadlón, várva a második robbanást vagy a megtorló válaszlövéseket. De nem történt semmi. Amikor már jó ideje csönd volt, legfeljebb a fülünk csengett, óvatosan felálltunk, és kimentünk. A mozsárágyú-lövedék az állatkert túlsó végébe, a kerítésfalba csapódott be. A falon belül szerencsére semmi sem sérült meg. Kipiszkáltam egy fába ékelődött repeszdarabot emlékbe.

Egy másik alkalommal – ezúttal a hotelből – a park felől hallottunk robbanást. A fotósok kirohantak megnézni, mi történt. Az állatkert közelében robbant valami, és a homályos porfelhőn túl, úgy százméternyire, barátaim gyerekcsapatot vettek észre. Némelyik gyerek sírt, mások kábán meredtek a robbanás után visszamaradt füstölgő törmelékkupacra, mintha begyógyszerezték volna őket. Majdnem mindegyik gyerek vérzett valahol. De amikor a fotósok odakiáltottak – szerettek volna segíteni –, a gyerekek riadtan felkapták a fejüket, majd elszaladtak. Később kiderült, hogy fel nem robbant lövedékkel játszottak, mely épp a játék közben robbant. Egy gyerek állítólag meghalt, de ha így volt is, elvitték a holttestét, mielőtt a katonák odaértek. Senki nem kérdezte akkoriban, ki és miért kerül Bagdad valamelyik túlzsúfolt halottasházába. A szomorú eset ugyanakkor emlékeztetett rá, hogy minden percben veszélynek vagyunk kitéve. Másnap Adel meg én összehívtuk a személyzetet, és figyelmeztettük őket, hogy soha ne térjenek le a burkolt járdákról. Ezt könnyebb volt mondani, mint megtenni, már csak azért is, mert vécé mint olyan nem létezett, egyedüli latrinánk a homok volt, a kerítésen kívül. Én ugyan hozzá vagyok szokva a „bozótvécé” használatához, ám Bagdadban nem volt papír, és a sivatag sem termett leveleket, így csak a homok maradt nekünk. Vagyis ha letértünk a kitaposott ösvényről, mindannyian óvatosan lépkedtünk – és nem csak a fel nem robbant bombák miatt. Súlyosbította a helyzetet, hogy csak a helybéliek nem szenvedtek hasmenésben. Nem lehetett megúszni; legfeljebb súlyosságban voltak különbségek. Jó napokon nem szaladt az ember, rossz napokon szinte folyton. És ez így ment csaknem egész bagdadi tartózkodásom alatt.

Már értem, miért rendelkezik úgy a régi arab jog, hogy a bűnelkövetőnek vágassék le a jobb keze. Aki csak a bal kezét tudta használni, az sosem törölhette magát egészen tisztára. Szigorú parancsot kaptam, hogy ne éjszakázzam az állatkertben, így sötétedéskor felkéredzkedtem a legközelebbi Humveera, amely hazavitt az ar-Rasídba. A forróságban töltött hosszú napok után este nem maradt más, mint hogy lehűtsem magam, bár a lehűtés – tekintve, hogy rohamléptekkel közeledett a nyár – nem a legmegfelelőbb szó a nyugodt lelkiállapotra. A hotelben a recepciós pultnál berendezett ideiglenes kávézó volt a társasági élet központja. Az intézmény a Bagdad Café nevet kapta, vezetője pedig a 3. gyalogoshadosztály egyik köztiszteletnek örvendő harckocsizó katonája, a vagány és gyakorlatias Diehl őrmester volt. Abban az első, komor időszakban sokunknak a Bagdad Café jelentette a fényt, és mindez egy véletlen jótéteménye volt. Miután a hadosztály birtokba vette az ar-Rasídot, Diehl – vagy Sarge, ahogy mindenki hívta – egyik levelében elpanaszolta a családjának, hogy egész Irakban nem lehet rendes kávét inni, pedig ő mit meg nem adna érte. A felesége otthon elmesélte ezt a nővérének, a nővére egy barátjának, a barát egy másik barátnak… és a következő postával Sarge annyi koffeint kapott, amennyitől egy évtizeden át szakadatlanul pöröghetett volna. Úgyhogy nem kotyvasztott többet pótkávét a tankjában, hanem fölállította a Bagdad Cafét a recepciós pultnál. Itt a fogyasztók valóban kiváltságosnak tudhatták magukat, hiszen kizárólag ők ihattak valamirevaló – kolumbiai, brazil és egyéb – kávét egész Bagdadban. Larry Burris százados jóvoltából a kávézó hamarosan a hivatásos és nem hivatásos tisztek találkozóhelye lett. Miközben Sarge fáradhatatlanul főzte illatos, finom kávéit, kötetlen beszélgetések

folytak, és ezekből többet tudtam meg a háborúról, mint amennyit könyvekből valaha is tanulhatok. Az amerikai tankok természetesen sokkal jobbak voltak az irakiaknál, de a katonák elsősorban a hőérzékelésen alapuló éjszakai látásnak és a lézerirányzéknak tulajdonították a sikert. Ez nyerte meg nekik a háborút olyan gyorsan. Amikor Nedzsefnél megütköztek a köztársasági gárdával, éjfélkor kezdődött a harc, és néhány óra alatt véget is ért, mert az irakiak nem láttak semmit, míg az amerikaiak számítógépes képernyőin napnál világosabban látszott, hová kell célozni. Olyan könnyedén bántak el az irakiakkal, mintha videojátékot játszottak volna bekötött szemű ellenfél ellen. Nem tudom, más háborúkban hogy nevezik a gyilkolást. Ebben a háborúban a „rózsaszín köd” írta le a fizikai megsemmisítés fogalmát, méghozzá igen pontosan. Az Abrams és Bradley harckocsik ugyanis olyan irtózatos tűzerővel bírtak, hogy nagy távolságból is szabályszerűen elporlasztották az emberi testet. Számítógép-vezérlésű ágyúik pedig kegyetlenül pontosak voltak, sem éjjel, sem nappal nem vétették el a célt. Ami maradt, nem volt több rózsaszínű ködnél. A Bagdad Café a józanság szentélye volt tébolyodott időkben, ezért igen kellemes emlékeket őrzök róla. Valószínűleg soha nem fogok hasonló bajtársiasságot megtapasztalni még egyszer, és a kávénak is más íze lesz ezentúl. Bár ezek a beszélgetések sokszor az éjszakába nyúltak, napkeltekor mindenki talpon volt. Reggelire bedobtam egy fejadagot, aztán valaki – legtöbbször Sarge – elvitt az állatkertbe, és kezdődött elölről mindennapos küzdelmünk: vízhordás, állateledel. A vesződséges, vödrönkénti vízhordás a csatornából nemcsak a derekunkat készítette ki, hanem rettenetesen időigényes is volt. Közeledett a perzselő nyár, s tudtam, nem sokáig tarthatunk lépést a

kitikkadt állatok olthatatlan szomjával. Kicsit jobb lett a helyzet, amikor Hásemnak sikerült egy csövet bekötnie a város egyik legnagyobb vízvezetékébe, amely éppen a park alatt húzódott. A rendszer nem állt nyomás alatt, de a vezetékben rekedt víz elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy egy vékony locsolócsövet megtöltsön. Most először itathattuk friss vízzel az állatokat. De a végleges megoldást csak a szivattyú megjavítása jelenthette; törtem is rajta a fejem folyton – amikor csak ébren voltam. Még két hét sem telt el azóta, hogy átléptem az iraki határt, de mintha egy örökkévalóság lett volna már mögöttem. Mérhetetlenül sok munka várt ránk, mégis megkönnyebbültem: működőképesek vagyunk. Igaz, éppen csak, de akkor is. Ekkortájt hallottam egy amerikai tiszttől, aki az állatkertbe látogatott, hogy Bush elnök bejelentette: „Véget értek a nagyszabású hadmozdulatok.” Nem is tudtam; ami nem csoda, ugyanis tévénk sem volt. – Most már csak arra lenne szükség, hogy valaki Szaddámnak és az irakiaknak is megmondja – tette hozzá a tiszt epésen –, mert úgy látszik, hozzájuk még nem jutott el a hír. Ami minket illet, csak tizenkét órás időkeretben tudtunk gondolkozni. Az állatkertben létfontosságú kérdések kínzón praktikusak voltak: ki jön aznap dolgozni, sikerül-e szamarat szereznünk, és győzzük-e erővel a vízhordást? És, baljóslatúbban: megússzuk-e sebesülés nélkül? Nem lesz-e végzetes valakire egy kilőtt golyó? Képtelenség volt ennél messzebbre látni. Minden reggel szertartásosan végiglátogattam az állatokat, megálltam a ketrecüknél, beszéltem hozzájuk, megnyugtató hangon és szavakkal. Külön-külön mindegyiknek elmondtam, hogy lesz mit ennie, innia, és hogy biztonságban van. Nem lesz több bomba, nem

lesz golyózápor, és jóindulatú emberek gondoskodnak róla. A palotabeli csontsovány oroszlánok kezdtek magukra szedni egy kicsit, a két gepárd krónikus rühfoltjai pedig zsugorodásnak indultak, ami megbízhatóan jelezte, hogy gyógyulófélben vannak. A rettegő borz most már gyakran előbújt a kőkemény talajba ásott odújából, ahová a bombák elől menekült. Megismertek az állatok, s még a vak Szídia is fölpillantott, amikor meghallotta a hangomat. Ez nem azt jelenti, hogy valamiféle titokzatos kötelék jött volna létre köztünk. Csak jelezte, hogy a rendkívül traumatizált állatok lassan megszokták: újra van kiszámítható rend és gondoskodás az életükben. Harmadik hetünket kezdtük, amikor egy napon Szydlik főhadnagy toppant be a jobb szó híján irodába. – Jó hírem van! – pattant elő a páncélozott csapatszállítóból, úgyhogy egy pillanatig azt hittem, elkapták Szaddám Huszeint. Szydlik nevetett, csillogott a szeme. Az országban minden amerikai katona a szökésben lévő iraki zsarnokot kereste, de Szydliket egy békésebb fejlemény hozta ide: felbukkant egy másik természetvédő, az állatkert túlsó végéhez közeli sorompónál. Megmutatnám-e neki az állatkertet? Ez meglepett. Tudtam, hogy az állatkert áldatlan helyzetét megszellőztették a néhány kilométerre lévő Palesztina hotelben nyüzsgő újságírók, de eddig egyetlen nemzetközi állatjóléti szervezet sem jelentkezett érdemi felajánlással. Feltételeztem, hogy azért hagynak magamra, mert a bagdadi vadállatok nem a vadonban élnek, és ezért nem olyan vonzóak, mint, mondjuk, a globálisan felmelegedő jegesmedvék. Átvágtam az az-Zaurá Park nyugati felén, és a kiégett teherautóval eltorlaszolt, bombasérült kapun túl megpillantottam az út szélén parkoló, rikító – narancssárga és fehér – Chevrolet taxit.

Ráérős, kissé bágyadt mozdulatokkal jóképű, elegánsan öltözött férfi szállt ki belőle, mintha az imént még egy párizsi járdán sétált volna. Stephan Bognarnak hívták, és a WildAidtől{5} jött. Meleg kézfogással üdvözölt. Aztán beültem mellé a kocsiba, hogy átkísérjem az útzáron, majd kalauzoljam az állatkertben. Ahogy a bejárathoz közelítettünk, fejünk fölött sorozat süvített el. Elég magasan, úgyhogy nem volt túl vészes – végül is Bagdadban volnánk, nem igaz? Azért lebuktunk mindketten, és Stephan riadtan pillantgatott körül, hátha meg tudja állapítani, honnan jönnek a lövések. – Senki nem figyelmeztetett, hogy itt lőnek – mondta szemlátomást megszeppenve. Idegesen nevettem. Bagdad zenéje puskaropogásból, robbanásokból és mozsárágyúk dörgéséből – a háború énekesmadarainak sokszólamú kórusából – áll össze. – Többnyire tőlünk távol. Majd megszokod. Stephan gyógyszereket és sok mást hozott a taxi csomagtartójában, valamint egy dollárral teli pénztárcát, vagyis azt, amire a legnagyobb szükségünk volt. Utolsó pillanatban érkezett az égi áldás. Hamar kiderült, hogy Stephan Bognar egyáltalán nem fél a kemény munkától, egykettőre kiismerte magát, és velünk együtt vígan ganézta a ketreceket. Bámultuk, hogy ennek ellenére a tikkasztó hőségben is makulátlanul tiszta, ápolt benyomást kelt. A nemzetközi médiát elszállásoló, erődített Palesztina hotelkomplexum al-Hamra nevű szállodájában lakott, én pedig bemutattam az ellenőrző pontokon, hogy a katonák is tudják, közülünk való. Mulattatott, hogy mekkora elképedéssel tölti el az első állatkerti

szemle. – Na, itt aztán van mit csinálni – jegyezte meg. – Pedig már ez is nagy eredmény – feleltem –, de valóban rengeteg munka van még hátra. Teljes káosz volt itt, és még mindig nem látszik a vége, Örülök, hogy eljöttél segíteni. Stephan kanadai volt, és éppen egy kambodzsai programhoz verbuvált mezőgazdasági szakértőket Izraelben, amikor a WildAid San Franciscó-i központjából sürgős üzenetben értesítették, hogy azonnal utazzék Bagdadba. Hogy mégsem jött lóhalálában, annak egy „kisebb” biztonsági probléma volt az oka, Bognar ugyanis arra kérte palesztin taxisofőrét, hogy vigye át a csomagját egyik tel-avivi panzióból a másikba. Szállásadója azonban bizalmatlanul szemlélte, ahogy a külföldi által bérelt szobából egy arab bőröndöket pakol egy taxiba. Ezt mint „gyanúsat” mindjárt jelentette is az izraeli biztonsági szolgálatnak, így Bognar és sofőrje percek múlva barátságtalan tekintetű rendőrök gyűrűjében találta magát; alaposan megszorongatták őket. Nem csoda, hiszen ezen a tájon sorba állnak az öngyilkos robbantók, Stephannak tehát minden meggyőző erejét be kellett vetnie, hogy elengedjék. Nem segített, amikor elárulta, hogy következő úti célja Irak. De Stephan megszokta, hogy szélsőséges helyzetekben találékonynak kell lennie, épp elégszer vágta ki magát a kutyaszorítóból – a WildAid titkos nyomozójaként olyan elvetemült gazemberekre csapott le, akik egzotikus állatfajokkal kereskedtek a feketepiacon. A tény, hogy Stephan nemigen tiszteli a hatóságokat, néha bizony kellemetlenséget szült a katonailag ellenőrzött övezetben. Egyszer, amikor megállították egy útzárnál, és az őr utasította, hogy várjon,

míg ő rádión engedélyt kér, Stephan azt találta javasolni a fiatal katonának, hogy „dugja föl a rádióját a seggébe”. A katona szörnyen dühbe gurult, és első dolga volt jelenteni az esetet a parancsnokának, aki történetesen az ar-Rasídot is irányító Larry Burris százados volt. Burris meg egyik hadnagya kellőképpen felpaprikázva siettek az állatkertbe, és azonnal a lényegre tértek. – Hol van a kanadai fickó? – kérdezte Burris elég barátságtalanul. – Mi baj? – ijedtem meg. – Tanítunk neki egy kis jó modort – felelte Burris hideg, vészjósló hangon. – Azt mondta egyik katonámnak, hogy dugja föl a seggébe a rádióját, de az én embereimmel nem lehet így beszélni. Hol van? Nem tudtam, hol van Stephan, de azért óvatosan megkérdeztem, milyen sorsot szánnak neki. – Terveink vannak a számára – mondta komor arccal Burris. – És majd ha végeztünk, az ar-Rasíd teniszpályájára visszük, ott kell majd aszalódnia a tűző napon. Megígértem, hogy megkeresem Stephant, és odaviszem Burris tankjához. De még egy utolsó, kétségbeesett erőfeszítést tettem, hogy enyhítsem a kanadaira váró büntetést. – Larry, igazad van, nem jól tette, amit tett, és gondom lesz rá, hogy bocsánatot kérjen. De most nagyon nagy szükségem lenne rá. Nem nélkülözhetek egyetlen munkás kezet sem, úgyhogy kérlek, ne zárjátok be. Csak a mi dolgunkat nehezítitek meg; nemcsak az enyémet, hanem – itt a ketrecekre mutattam – az állatokét is. Burris rendes ember volt, és tudta, mivel küszködöm. Ha nem csillapult is a dühe, engedett. – Rendben van, de mondd meg neki, hogy ne merjen a közelembe jönni. És ha újra valamelyik ellenőrző pontomra téved, készüljön föl, hogy gatyára vetkőztetve motozzák majd meg, és egy álló napig

várakozni fog. Hacsak pacallá nem verik. Amikor aztán rátaláltam Stephanra, elmondtam neki, hogy Burris és a 3. gyalogoshadosztály hadat üzent neki. – Mostantól a saját felelősséged, hogy mi történik veled az ellenőrző pontoknál. De én nem haragítanám magamra ezeket a fiúkat. Sőt a helyedben visszamennék oda, ahol szájaltál, és bocsánatot kérnék. Becsületére legyen mondva, így tett, én pedig megkönnyebbülhettem. Burris és katonái jóindulata nélkül nehezen boldogultunk volna Bagdadban. Szállást, ételt, vizet adtak, és gondoskodtak a biztonságunkról, ráadásul őszintén érdekelte is őket, hogy mire jutunk. Bosszantásukkal súlyos veszélybe sodorhattuk – mi több, ellehetetleníthettük – volna egész küldetésünket. Egy másik alkalommal Stephan – fütyülve a helyismerettel bírók tanácsára – hamburgert rendelt Bagdad egyik legkétesebb utcai árusától. Ez az eledel vasgyomrot kíván, így egy óra sem telt belé, és Stephan ételmérgezéstől öntudatlanul hevert a szállodai szobájában. Szerencsére Mohamed Ali, a taxis kéznél volt, gyorsan bevitte a katonai kórházba, ahol azonnal infúzióra kötötték. Ali valamikor iraki kommandósként szolgált, harcolt a fronton az Öböl-háborúban, vagyis kemény legény volt. A kórházból visszasietett az al-Hamrába, magához vette a kanadai természetvédő pénzét és drága fotófelszerelését, míg Stephant el nem engedték a kórházból. Ez a nem mindennapi hűség tette Alit valóságos főnyereménnyé az állatkerti csapat számára. A testes, erős férfi úgy ismerte Bagdadot, mint a tenyerét, taxis pályafutása elején pedig a főváros és a jordániai határ között bonyolította le a legtöbb fuvart. Ismerőseinek kiterjedt hálózata – a törvényességen innen és túl – elmondhatatlanul hasznosnak bizonyult az állatkert szempontjából,

Ali ugyanis olyasmit is meg tudott szerezni, legyen élelem vagy más, amit mi fellelhetetlennek gondoltunk. Később arra jutottunk, hogy amit Ali nem tud megszerezni, az Irakban nem is létezik. De leghőbb vágyamat, egy szivattyút, mely véget vetne a szakadatlan vízhordásnak, még Ali sem tudta beteljesíteni. Egyik este, miközben néhány katona meg én méregerős kávénkat iszogattuk az ar-Rasídban, megjegyeztem, hogy nagy teljesítményű akkumulátorokra lenne szükségem az állatkerti szivattyúk beindításához. Egy őrmesteri rangjelzést viselő férfi, akit korábban sosem láttam, erre felkapta a fejét. – Maga csinálja az állatkertet? – kérdezte némileg elhúzva a szavakat. Bólintottam. – Na, hát az én Humveemban van két tartalék akkumulátor, ha kell, kölcsönadhatom. Aranyra találtam! Másnap, pedig nem is kértük, a katonák elhozták nekünk az akkumulátorokat, és Hásem azonnal munkához látott; a hiányzó alkatrészeket ócskavassá lőtt gépekből, roncsokból szedegette össze. Napokkal később bejelentette, hogy elkészült. Azaz… már csak egy bökkenő maradt: dinamó is kell, a nélkül nem tudja feltölteni az akkumulátorokat. Akkor pedig az egész szerkentyű semmit nem ér. Ismét ez a kiábrándító valóság. Honnan a fenéből kerítsek egy dinamót ebben a kifosztott városban? Ami ezután történt, csakis a csoda névvel illethető. Hásem, miközben szokás szerint állateledelre vadászott a lopott holmival teli utcai bódékat járva, rábukkant az áhított dinamóra. Nem akart hinni a szemének; megpróbálta kipislogni belőle a káprázatot. De nem látomás volt, hanem valóság. Lopott Nike edzőcipők és

Ray-Ban napszemüvegek társaságában kellette magát a portéka, mely minden másnál többet ért nekünk. És éppen az a méret, amire szükségünk volt. Nincs kizárva, hogy annak idején az állatkertből lopták el. Nem tudtuk, de nem is érdekelt minket. Dollárbankjegyek cseréltek gazdát, és Hásem beillesztette az utolsó darabot a szivattyúmű rendszerébe. Megnyomta az indítógombot. Az akkumulátorok szikrát hánytak, a motor köpködött kicsit, majd tüdővészes köhögéssel zötyögni kezdett. Hamarosan megjelentek az első cseppek a cső végén, aztán már csordogált a víz, végül erős sugárban tört elő, ahogy a szivattyú belelendült, és mohón, akár egy szomjas teve, habzsolta a vizet. Aztán hirtelen mindenhonnan fröcskölt a víz. A locsolócsövek életre keltek, a szórófejekből permet hullott a kiégett talajra. A csatornába vezető csöveket annyi helyen lyuggatták át tankok és nehéz páncélos járművek, hogy aki mellettük állt, bőrig ázott. Mintegy végszóra, egyszerre szaladt mindenki a széles vízsugár elé, hangosan ujjongva, tapsolva, éltetve a boldogan mosolygó Hásemot. Majd az állatokra irányítottuk a vizet, különös tekintettel a mocskos bundájú medvékre és bengáli tigrisekre, mert ők szenvedtek leginkább a melegtől. Hosszú, hűsítő fürdőt kaptak, mely kimosta bundájukból a piszkot, és szilárd koszdarabokat oldott le a testükről. Még a színük is megváltozott: a medvék koromfeketék voltak, és gesztenyebarnák lettek, a barna tigrisek pedig narancs- és aranyszínű csíkokra tettek szert. Nekünk, a bagdadi állatkert munkásainak az volt a jutalmunk, hogy láthattuk, micsoda mennyei élvezet állatainknak a fürdő, micsoda leírhatatlan megkönnyebbülés. Most, hogy volt segítségem, tizenkét óránál előbbre is tervezhettem,

és nekiláthattam, hogy munkahelyi életünknek szervezettebb keretet adjak. Bár iraki személyzetünk rendes fejadagot kapott, az állatoknak szánt étel egy része így is családjuk asztalán kötött ki, amivel érezhetően megkárosították az állatkertet. Hiába volt emberileg érthető, véget kellett vetnünk ennek a gyakorlatnak, ezért Stephan meg én úgy döntöttünk, hogy bevezetjük a főzést és a közös étkezést az állatkertben; így biztosak lehetünk benne, hogy napjában legalább egyszer mindenki tisztességesen étkezik. Fontos volt, hogy a személyzet megértse: noha elsőrendű küldetésünk az állatok megmentése, az állatok nem előrébb valók az embereknél. Ez kézenfekvő, de nem Irakban, ahol a kegyetlen pusztítás az emberek eltörölhetetlen alapélményévé tette a létbizonytalanságot. Emellett a WildAid nevében Stephan havi tíz dollárt ajánlott fel a gondozóknak, amíg velünk dolgozik. Ez első hallásra kevés, de a kedvezményezettek jó szívvel fogadták, amihez tudni kell, hogy a tanult szakember Adel vagy Hásem sem keresett havi harmincnegyven dollárnál többet. Kérésemre Stephan szívesen átvállalta Udaj oroszlánjainak etetését. Elkísértem a palotába, s bemutattam a Különleges Erők katonáinak, akik olyan élénk érdeklődést mutattak Brutus, Heather és Xena iránt. Ezzel Stephan még egy gondot levett a vállamról; amúgy is gyorsan beilleszkedett a csapatba, segítsége különösen értékes volt ezekben a nehéz időkben. Aztán jött egy igazán örvendetes hír: A koalíciós kormányzat úgy döntött, megosztja a Huszein család milliárdjait az iraki néppel, így minden iraki polgár azonnali húszdolláros segélyben részesül, ami egyhavi átlagbérnek felel meg. Hála Sumner kitartásának, az állatkerti személyzet az elsők között számíthatott a kifizetésre. Úgy hallottuk, a média is kivonul a pénztárnokkal, hogy megörökítse a nagy eseményt, ezért a nevezetes napon már korán reggel az

állatkert kicsinosításán szorgoskodtunk. Mészárosunk, Kazim sajnos úgy döntött, korábban megkezdi az ünneplést, és erősen ittas állapotban állított be – a részegen tántorgó férfi szokatlan jelenség a muszlim világban. Kiabálva, énekelve tolakodott előre, majd valami rejtélyes okból a fejére húzta a fehér kaftánját. Így mindenki láthatta (a kamerák is), hogy Kazim (talán kelta vér is csörgedezik az ereiben?) semmit sem visel sivatagi lebernyege alatt. Belegabalyodott a ruhájába – nem bírta áthúzni a fején –, és egy darabig vakon, szánalmas bohócként botorkált fel-alá, lényegében anyaszült meztelenül. Fellépése általános derültséget keltett, míg Adel meg nem elégelte a dolgot, és el nem vezette. A koalíció azt is bejelentette, hogy a városi szolgáltatások feltámasztása jegyében minden városi dolgozót – így az állatkertieket is – állami alkalmazásba vesz, amint lehetséges. Miután ez kihirdettetett, dolgozóim folytatták a munkát. Így tett az a szeretetre méltó kis öreg is, aki csak egyetlen mondatot tudott angolul: „Salman vagyok, dolgozok tigris, oroszlán, harminc év.” Valahányszor meglátott egy fehér embert – esetemben ez naponta hússzor is előfordult –, eldarálta neki a mondatát. Salman, szegény, nem volt egészen százas, őszintén szólva nem is értem, hogyan maradhatott olyan sokáig oroszlángondozó. Egyszer a szemem láttára sétált be ráérősen az oroszlánok kifutójába, mintha csak vasárnap délután járna egyet. Talált valamit a földön, fölvette, érdeklődve nézegette. Rémületemre ekkor két oroszlán, mintegy negyvenméternyiről, ügetni kezdett felé. Kiabáltam, hogy jöjjön ki azonnal, de Salman nem hallotta. Miközben a kapu felé szaladtam, képtelen gondolatom támadt: statisztikailag vajon mennyi az átlagéletkora a korosodó, süket, ütődött oroszlángondozóknak? Salman még készakarva sem csoszoghatott

volna lassabban, miközben a háta mögött egyre jobban felzárkóztak a klasszikus vadászó stílusban, lesunyt füllel nyargaló nagymacskák. Valahogy mégis ő ért előbb a kapuhoz, lomha mozdulatokkal még be is csukta, de egy hajszál híja volt. És úgy, hogy nem is sejtette, micsoda veszélyben forgott. Más feladatot adtunk neki, olyan távol az oroszlánoktól, amennyire csak lehet, de ő – szórakozottságában? – továbbra is gyakran fölbukkant az oroszlánkarámnál. Biztos vagyok benne, hogy a mai napig ott lábatlankodik, hacsak közben föl nem falták. Jóllehet most már csaknem teljes létszámban dolgozott a személyzet, egyre nehezebben tudtuk felkutatni a mindennapi friss húst. Néha egészen messzire, a sivatagba kellett utaznunk, hogy eladó szamarat találjunk, márpedig a palotabeli oroszlánok közreműködésével legalább napi kettő elfogyott. Ezt a nagy húsigényt csak akkor elégíthettük ki zökkenőmentesen, ha van saját járművünk. Sürgősen szereznünk kellett egyet. Az ORHA{6} személyzeti főnökét, Pat Kennedyt környékeztem meg, de ő sajnálkozva tárta szét a karját, mondván, hogy az utóháború miatt minden járművükre szükségük van. Igen, feleltem, de mindennap kilőtt, elhagyott kocsik tucatjait távolítják el a bagdadi utcákról. Elkerekedett a szeme a csodálkozástól: – Úgy érti, egy olyat szeretne? – Pontosan! Másnap kaptunk két öreg tragacsot; viharvertek voltak, de a motoruk járt. Biztató fejlemény. Mint minden mást, a benzin megszerzésének módját is magunknak kellett kitalálnunk. Rendszerint az az-Zaurá Park túlsó végében lévő benzinkúthoz jártunk, elsírtuk, hogy az állatkertből jövünk, és nagyon kellene a benzin. Ilyenkor mindig kérték az engedélyünket. De nekünk sosem volt.

A katonák pedig minden alkalommal körülnéztek, s ha tiszta volt a levegő, lecsavarták a tanksapkát, és csurig töltötték a tartályt. Nagy baj is lehetett volna belőle, ha kiderül, hogy engedéllyel nem bíró autóba tankolnak, de a hálálkodásunkat egy vállrándítással elintézték: – Ugyan, az állatkert, az más. Szeretjük az állatokat! Ha álmatlanul hánykolódtam éjszaka, mert valami félresikerült, ezek az emberek segítettek át a mélyponton – ezek az egyszerű katonák, akik nem tudták megemészteni, ami a sokat szenvedett bagdadi állatokkal történt, és igyekeztek minden lehetséges módon segíteni. De a legnagyszerűbb gesztus egy teherautót vezető katona személyében öltött testet egyik délután, az irodánál. – Maga a dél-afrikai? – kérdezte, amint kiléptem az ajtón. Bólintottam. – Én most elmegyek ahhoz a fához pisilni – mondta a katona, és egy eukaliptuszfára mutatott. – Amikor megérkeztem, üres volt a teherautóm, és üresen is akarom visszavinni. Kérem, gondoskodjék róla, hogy üres legyen. Értetlenül meredtem rá. Lopva a járműve felé intett, aztán sliccét gombolgatva eloldalgott. A raktérben egy vadonatúj generátort találtam, eredeti csomagolásban. Benzinnél, ennivalónál, aranynál is értékesebbet. Gyorsan odahívtam néhány embert, hogy levegyük. Piszok nehéz volt, de izgalmunkban úgy éreztük, egy csatahajót is fel tudnánk emelni. Ez végre elég energiát termel majd – annyit, amennyivel mélyhűtőt üzemeltethetünk, és éjszakára kivilágíthatjuk az iroda környékét. A katona visszajött, beszállt a kormány mögé. – Szeretném megnyugtatni, hogy a teherautója olyan üres, mint

volt, amikor megérkezett – mondtam. – Köszönjük. Nagyon szépen köszönjük. Bólintott, aztán elhúzott. Akkor láttam először. Soha nem láttam újra. Még mindig libabőrös leszek, ha eszembe jut ez a rövid látogatás. Másnap délután megemlítettem dél-afrikai honfitársaimnak (fontos személyek testőri szolgálatát látták el), hogy végre van generátorom, most már csak mélyhűtők kellenének. Másnap két vadonatúj mélyhűtőt hoztak luxusterepjárójuk hátuljában. – Honnan vettétek? – álmélkodtam, szinte kétségbe vonva tulajdon szerencsémet. – Szaddám egyik vityillójából – felelte Jeremy, az egyik testőr. Végre lefagyaszthattuk a húsfölösleget, mely eddig megromlott a hőségben. Elmondhatatlan, fantasztikus könnyebbség. Ekkortájt már tucatjával érkeztek profi testőrök Irakba, zömmel a koalíciónak dolgozó, újjáépítésben járatos külföldi szakemberek mellé. Jól megfizették őket, mert Bagdad újjáépítése sokszor rendkívül ellenséges környezetben folyt, és a katonáknak nem volt elég emberük az országba érkező egyre nagyobb számú külföldi védelmére. A sajtó „zsoldosoknak” hívta a Jeremyhez hasonló, koalíció szerződtette „fizetett fegyvereseket”. Jeremy és társai azonban vezetők mellé rendelt testőrnek tartották magukat. Legszívesebben pedig a „harcos” minősítést látták a nevük után. A dél-afrikai kontingens javarészt a felderítés elit kommandósai közül került ki. Igazi kalandorok voltak ezek az emberek, de akit a barátjuknak tartottak, azért bármit megtettek volna. Szerencsém, hogy magam mellett tudhattam ezt a rendkívül összetartó csapatot. A közös csatákban összeforrt, elválaszthatatlan bajtársak nem egykönnyen fogadtak be maguk közé idegent. De

engem és az állatkert erőfeszítéseit tisztelték, talán mert mi is konok kitartással küzdöttünk, sokszor széllel szemben. Jeremy egy nap átkarolta a vállamat, és a többiek felé fordulva kijelentette: – Idehallgassatok! Ez Lawrence az állatkertből. Egyébként pedig másik anyától való fivérem. Ez a fordulat náluk azt jelentette, hogy „Lawrence oké nálam”, és az is voltam, mert onnantól fogva teljesen befogadtak. Mindennap elautóztak az állatkerthez, hogy lássák, rendben vagyunk, és néha órákig is szívesen elüldögéltek nálunk. Biztosra veszem, hogy a fosztogatás problémája, mely Sumner érkezése előtt kilátástalannak tetszett, nélkülük csak súlyosbodott volna. Jeremy még azt is fölajánlotta, hogy merő „szívességből” lepuffant nekünk egy-két fosztogatót, abból majd okulnak. – Csak így lehet – mondta. – Kinyírunk egypárat, hamar híre megy. Meglátod, nem lesz több gondod velük. Pontosan úgy értette, ahogy mondta, de udvariasan elhárítottam az ajánlatot. – Jó, de akkor ne gyere nekem panaszkodni, mikor szarban vagy – így Jeremy. Mindenesetre megadta műholdas sürgősségi telefonjuk számát; hívjam csak bátran, ha gáz van. Adelt és Hásemot megbíztam, hogy híreszteljék el a környéken: „zsoldosok” őrzik az állatkertet. Sokszor riogattuk velük a bajkeverőket, és marcona külsejük tökéletesen illett is a szerephez: testükön töltényöveket hordtak, fejükön megfordított baseballsapkát; pólójukon kedvenc rögbicsapatuk jelvénye díszlett, ezt pedig testhezálló fekete sort és zokni nélkül viselt edzőcipő egészítette ki. Szilaj, vad férfinak látszott mindahány. Jeremy különösen érdekes eset volt. Ahogy teltek a hónapok, jól megismertem, gyakran és hosszan beszélgettünk kora este az

állatkert előtt üldögélve. Ő a „harcosnak való ügyekért” lelkesedett, mind mondta, nincs ennél magasabb rendű hívó szó. A mai „elpuhult” férfiakról pedig csak megvetéssel tudott beszélni. – Csupa élőhalott, nézd csak meg jól őket – magyarázta. – Unalmas a munkájuk, unalmas az életük, unalmas feleségük van. Inkább meghalok, mint hogy így éljek. Jeremy mélységesen hitt a lélekvándorlásban. – Tízezer éve vagyok harcos, és mindig csatatéren haltam meg. Ez az életem sem lesz más. Neki és társainak Bagdad csatatér volt, ahol nem léteznek szabályok. A Különleges Erők éjszaka vették föl őket a szállodából, ha titkos akcióra indultak; Jeremyék nem sokat vacakoltak a felszereléssel. Pólót, rövidnadrágot húztak, baseballsapkát csaptak a fejükbe, meztelen lábukat edzőcipőbe bújtatták. A Különleges Erők katonái viszont mindig makulátlan egyenruhában, teljes csatafelszereléssel jelentek meg. A két csapat azonban szívből utálta egymást. A Különleges Erők mélységesen lenézték a zsoldosokat, amazok pedig viszonzásul nem győzték fennen hirdetni, hogy az előbbiek „puha pöcsök”. Imádták a pontosan érkező Különleges Erőket megvárakoztatni, merő bosszantásból. Egy alkalommal magam is láthattam, mint készülnek bevetésre a zsoldosok. – Hol van a kopogtatóm? – ismételgette a köpcös, erős alkatú Brad, miközben a többiek már vonultak kifelé a szobából. – Hol a fenébe van a kopogtatóm? – Az ágy alatt – szólt vissza Jeremy. – Berúgtam, mert útban volt. Brad benyúlt az ágy és a fal közé, és elégedett mosollyal kiemelte a kopogtatóját: egy lefűrészelt csövű puskát, melybe csaknem banán méretű töltények fértek. Zárak szétlövésére használta; így

„kopogtatott” be az ostromlott házakba. Nem mindennapi emberek voltak a zsoldosok, és rengeteget segítettek nekünk az állatkertben. Ne feledjük: háborúban nem árt magunk mellett tudni a legvagányabb, legbátrabb harcosokat. Két hűtőládám birtokában újabb tervet eszeltem ki a biztonság megerősítésére. Noha a testőrök segítettek, amikor csak lehetett, állandóbb katonai jelenlét lett volna üdvös a városban garázdálkodó felkelőbandák ellen, melyek rajtaütésszerű támadásaikról voltak híresek. Többször próbálkoztam – sikertelenül –, hogy járőrt szerezzek az állatkertbe, de most, hogy két hűtőláda duruzsolt az irodában, gyorsan elhíreszteltem, hogy rengeteg jéghideg vizespalack van bennük. Több sem kellett a katonáknak. Tucatjával jöttek – Humveek, tankok, páncélozott járművek sorakoztak az irodámnál –, hogy langymeleg napi vízadagjukat finom, jeges italra cseréljék, ami Bagdadban és akkor kolosszális fényűzés volt. Ez a megnövekedett katonai jövés-menés az állatkertben bizonyára a fedajín harcosok figyelmét sem kerülte el. Vagyis tökéletesen bevált a tervem. A WildAid megjelenése után egy másik állatvédő szervezet, a Care for the Wild International (CWI) is megkeresett minket. Főigazgatója, dr. Barbara Maas Angliából hívott fel, hogy megkérdezze, mire lenne szüksége az állatkertnek. Azonnal kész voltam a válasszal: húst kérünk, zöldséget, meg – ez fontos! – egy kábítópuskát. Tíz nap múlva Barbara meg is érkezett egy katonai konvojjal, és elhozta, amit kértünk, bár a kuvaiti vámosok elkobozták a kábítópuskát, mondván, hogy „veszélyes fegyver”. Ez némi derültséget okozott körünkben, hiszen a bagdadi utcán úgy röpködtek a golyók, mint egy rossz gengszterfilmben. Lehet,

hogy a kuvaitiak a „tömegnyugtató fegyver” kategóriájába sorolták a kábítópuskát. Barbara és az ennivaló érkezése azonban kábítópuska nélkül is áldásos volt, arról nem beszélve, hogy nő legyen a talpán, aki ilyesmire vállalkozik. Azokban a napokban nem kevés bátorság kellett egy bagdadi misszióhoz. Ami minket illet, nem volt pihenés; heti hét napot, napi tizenkét órát dolgoztunk a zűrzavaros viszonyok közepette. Még mindig rezgett alattunk a léc, még mindig messze jártunk attól, amit el akartunk érni. Nem bántuk volna, ha már ott tartunk, hogy iszapbirkózás helyett épp „csak” egy kis vészhelyzet van. És ekkor jött a Luna Park.

KILENC

Dühösen meredtünk egymásra. Mindkettőnkről szakadt a víz, és nem csak a sivatagból sugárzó hő miatt. Talpam párnás részére támaszkodva előrehajoltam, és elfehéredő ujjbütykökkel erősen ökölbe szorítottam a kezem. – Ez magánterület! – süvítette arabul. – Be sem tehetné ide a lábát. Lefordították nekem, amit mondott. Léptem egyet előre. A férfi nem hátrált meg. – Maga a tulajdonosa ennek a visszataszító helynek? – kérdeztem tolmácsomon keresztül. – Ez a park az enyém. Mi keresnivalója van itt? – Azért jöttem, hogy bezárassam az állatkertet a parkjában. – Miért? – Mert nincs a világon ennél ocsmányabb hely! Most már ordítottunk. A tévések arra számítottak, hogy mindjárt ölre megyünk, s nem akartak lemaradni; szorosra vonták a gyűrűt körülöttünk. Az operatőrökre mutattam, de nem vettem le a tekintetem az iraki arcáról. – Látja ezeket a kamerákat? Most már az egész világ tudja, hogy maga a legalávalóbb állattartó a földön! Emberem gonoszul összeszűkülő szemmel nézett vissza rám. – Ez magánterület. Nincs joga itt tartózkodni!

– Bezárjuk az állatkertjét, érti? – ismételtem, aztán gondosan megválogatva a szavaimat, sőt fontoskodón, hogy a tolmács egyet se mulasszon el lefordítani, hozzátettem: – Majd csak akkor nyithat ki újra, ha képes betartani az állatgondozás nemzetközi szabályait. Aztán, már a kiborulás szélén: – Másképp fogalmazva, ha képes megtanulni, hogy kell megfelelően bánni az állatokkal! – Erre tartom az állatorvost. – Akkor hozza ide! – Ugyan miért hoznám? – Mert azt akarom, hogy mindenki megismerje! Hogy az egész világ tudja, miért érdemli meg, hogy töröljék a nevét az állatorvosok jegyzékéből! Erre az iraki sarkon fordult, és eloldalgott. – Jöjjön vissza! – kiabáltam utána, mire ő, meglepetésemre, megállt, majd megfordult. – Nocsak! Hát még angolul is ért! Jöjjön csak vissza szépen! Ezek az állatok nem tudnak visszaütni, de én tudok. Gúnyosan méregetett, és színpadiasan vállat vont. Na, ettől elborult az agyam. – Ennyit bír mondani?! – ordítottam teljesen magamon kívül, és megindultam felé. – Pacallá verem, most azonnal! Sumner elkapta a karomat, visszahúzott. – Hagyd, Lawrence! – mondta, majd sokkal hangosabban: – Hagyd békén! – Majd valósággal rám rivallt: – Hagyd a fenébe! Nincs több dolgunk vele! Mérgesen néztem rá. – Ha elszállítottuk az állatokat, le kell itt dózerolni mindent, különben visszajön ez a gazember, és elölről kezdi az egészet! Sumner bólintott. Néhány katona megtapsolt.

De később megköszöntem Sumnernek, hogy önmérsékletre kényszerített. – Nagy balhé lehetett volna belőle, ha a kezem közé kapom. Szívesen elagyabugyáltam volna. Sumner furcsán nézett rám. – Nem is sejtettem, hogy ennyi düh fér beléd. – Én sem! De látni sem láttunk még ennyi borzalmat egy rakáson. Régóta tudtam, hogy léteznek magánállatkertek Bagdadban, és az egyikről, valahol a város nyugati felében, különösen hajmeresztő részletek terjengtek. De túlságosan el voltunk foglalva a magunk bajával ahhoz, hogy más bajokat orvosoljunk, még ha sürgős beavatkozásért kiáltottak is. Aztán egyre gyomorforgatóbb beszámolók érkeztek irakiaktól, katonáktól, akik látták ezt a szörnyűséges „állatkertet”, és megütköztek a ketrecbe zárt állatok embertelen körülményein. Valamit tenni kellett. Elővigyázatosságból Sumner meg én fölkerestük a Szaddámpalotában működő jogi ügyosztályt, hogy tanácsot kérjünk: mi a teendő, ha az ember egy megszállott országban be akar záratni egy privát állatkertet? A katonai jogászok nem tudtak egyértelműen válaszolni, mivel erre nem volt precedens, de megnézték, mit mond az iraki jog az állatkínzással kapcsolatban. Csekély eredménnyel, mert az iraki törvényalkotók mindössze halványan céloztak rá, hogy az állatkínzás kerülendő dolog. Szaddám kegyetlen rendszerében az emberi jogokra is fittyet hánytak, nem csoda hát, ha az állatoknak egyáltalán nem voltak jogaik. Ám a ködös megfogalmazás akár hasznunkra is lehet, érveltek a jogi szakértők, mert úgy értelmezzük a törvényt, ahogy nekünk

jólesik. Egyébiránt úgy vélekedtek, hogy vegyük alapul az amerikai szabályozást, vagyis ha olyat találunk, amit az Egyesült Államokban nem engedélyeznének, akkor nyugodt lélekkel zárassuk be. A rémtörténetbe illő állatkertet Luna Parknak hívták. Már a háború előtt is hírt adott róla a sajtó, hogy itt bottal bökdösve ösztökélik „élénkebb tevékenységre” a hiénát, miközben arra biztatják a látogatókat, hogy rágógumit, csokoládét dobáljanak be a medvéknek és a majmoknak. Erősen gyanítható volt, hogy az intézmény az ördögien kegyetlen állatkereskedelemben is fontos láncszem: közvetít vevők és illegális árusok között. A Luna Park a vörös övezet szívében volt, ott, ahol sosem ért igazán véget a háború. Vörösnek azért hívták, mert az itt szolgáló katonáknak kibiztosítva kellett viselniük a fegyverüket, vagyis állandó készenlétben voltak. Következésképp Sumner nehézségekre számított, és komoly óvintézkedéseket tett. Tizenkét katonát és négy Humveet kért mellénk, és annak ellenére, hogy a fedajín orvlövészek rendszeresen támadták az övezetbe merészkedő nyugatiakat, ezúttal sem volt hiány önként jelentkezőkben. Sumner közreműködésén az állatkert egyre szaporodó „Noé bárkája”-akcióiban szó szerint élet és halál múlhatott: ő gondoskodott a biztonságunkról. De olyan észrevétlenül csinálta, hogy ne is sejtsük, mennyi tervezés, logisztikai munka előzi meg rajtaütéseinket. Hiszen fegyvertelen civileket kísért be az ország egyik legzavarosabb területére, és mindössze egy maroknyi katonával biztosíthatott minket. Sumner szerencsére rendelkezett a klasszikus parancsnoki erényekkel: hatékony volt, rendíthetetlen nyugalmú, mindig ura a helyzetnek. Ugyanakkor egy percre sem feledkezett meg arról az eshetőségről, hogy kockázatos küldetéseinknek igenis lehetnek áldozatai. Összeszedtük, fölpakoltuk a maradék szállítóketreceket (ezeket

súlyuk miatt nem vitték el a fosztogatók). Adel és Hásem feladata volt ott helyben fölmérni az állatok állapotát. Stephan Bognar, Barbara Maas, valamint újságírók és tévések is csatlakoztak hozzánk. Konvojunk kerülő úton, a város déli széle felől közelítette meg az úti célt, nehogy a Luna Park tulajdonosa gyanút fogjon. Rajtaütésre készültünk, nem udvariassági vizitre – meg akartuk lepni. Egy óra múlva megérkeztünk a Palesztina utcai létesítményhez. A kapunál ízléstelenül rikító falfestmény fogadott: tágas szavannát és boldogan ugrándozó állatokat ábrázolt. Óriási Miki egér trónolt a boltíves bejárat fölött, amelybe a Humveek befaroltak, hogy teljesen eltorlaszolják, és senki ne szökhessen ki odabentről. De nem sivatagi Disneyland várt minket. Hanem valami egészen más. Az első, legfeljebb két és félszer két és fél méteres ketrecben óriási barna medve nyomorgott. A fején kikopott a szőr, annyit dörzsölte a vasrudakhoz. Vizet csak a ketrecen kívül található tálból nyerhetett, vagyis meg kellett tanulnia, hogyan nyúljon ki a rácsok között a mancsával, és hogyan döntse a szájába a folyadékot. Az itatótálban egy csepp víz sem volt. Sőt nemcsak száraz volt a tál, hanem poros is. Ki tudja, mikor kaptak utoljára enni-inni ezek az állatok. A medve már öt éve sínylődött pokolian szűk ketrecében. Ezután egy nyálkás, zöld vizű medencére bukkantunk, amelyben egy hím hattyú lebegett, mint valami tollas vízi hordalék. Mellette élettelen partnere; hosszú nyaka törött növényi szárként feküdt el az algás vízfelszínen. A hattyú monogám madár, egy életre választ társat. A hím nyilvánvalóan már napok óta próbálta élesztgetni halott feleségét. Néhány méternyire póznához kikötött pelikánt találtunk; póráza

olyan rövid volt, hogy nem érhette el a vizet – természetes közegét. Egykor tajtékfehér tollazata csúnyán szürkéllt, a csőre alatti rugalmas zacskó pedig üresen és aszottan csüngött lefelé a rekkenő hőségben. A következő ketrecben egy teve pihent összerogyva, félájultan a napsütésben. Annyi helye volt, mint a medvének – vagyis megfordulni is alig tudott benne. Egy csíkos hiéna a téboly szélén rótta a gyors köröket szűk otthonában. Más zárkákban borzok, mongúzok, mocsári macskák, rókák, disznók, madarak és majmok laktak, csont és bőr mindegyik. A kutyák még a farokcsóváláshoz is túl gyengék voltak. Egy gazella műanyag hullámlemezen feküdt. A fejét felemelni is alig bírta a fényűző berendezési tárgyról. Más állatok, köztük egy kismalac, döglötten, bűzölögve hevertek a ketrecükben. A személyzet még arra is lusta volt, hogy eltávolítsa a tetemeket. Egy madárháznak kinevezett tákolmányban ványadt, piszkos tollú madarak meredtek a semmibe. Sumner meg én messzemenően igazolva láttuk a katonai jogászok szavait. Civilizált társadalomban nem működhetne állatkert ilyen visszataszító körülmények között. Amit csak feltételesen fogalmaztak meg, itt kegyetlen tény, brutális valóság volt. – Bezárjuk ezt a trágyadombot! – kiáltotta Sumner, hogy mindenki jól hallja. Mosolyogtam, akárcsak a katonák. Lehet-e ennél nagyobb öröm? Ekkor előviharzott egy ember, aki a park tulajdonosának állította be magát, és megkezdődött emelt hangú szóváltásunk. Mint később kiderült, csak alkalmazott volt. A förtelmes hely tulajdonosa egy Karim Hamíd nevű kétes alak volt, akivel később ismerkedtünk meg.

Szerencsére Stephan és Barbara is járatos volt az állattartás és gondozás fogásaiban. Hásem és Adel a vonakodó Luna Park-i személyzetnek adott utasításokat, míg William és én a mentés egészét hangoltuk össze, folyamatosan ügyelve a biztonságra. Farah Murrani pedig – iraki állatorvosnő, hamarosan csapatunk nélkülözhetetlen tagja, aki angolul is folyékonyan beszélt – tolmácsolt, és felügyelte az állatok elhelyezését a járműveken. Az állatok kiemelése azonban minden volt, csak nem egyszerű. Az állatkertből hozott ketrecek szinte teljesen alkalmatlannak bizonyultak: a legtöbbnek hiányzott legalább egy kereke, így az egyik oldalát kézzel kellett megtartani, míg mások a meglévő kerekekre döntve gurították. Némelyiknek egyáltalán nem volt kereke, vagy a golyóscsapágyak rozsdálltak benne össze. Ezeket olyan nehezen tudták mozgatni a katonák, mintha jókora konyhaszekrénnyel manővereznének egy kis helyiségben. Nyugtatónk és kábítófegyverünk sem volt. Így először kisebb testű állatokat – a pelikánt, az özvegy hattyút, egy baglyot, két dögkeselyűt, két tarajos sült, két rhesusmajmot, négy kecskét, négy kacsát, két ragadozó madarat, a gazellát, három német juhászt, három spánielt, három terriert, két máltai selyemkutyát és egy kis pekingi palotakutyát – pakoltunk be. A máltai selyemkutyácskák annyira ki voltak száradva, hogy a rácson keresztül, közvetlenül a szájukba csurgattam a vizet. Felszívták, mint a szivacs, de továbbra is szomjaztak. Szívfájdító volt nézni, ahogy fogukkal próbálják elkapni az üveg nyakát, attól rettegve, hogy elveszem tőlük az éltető nedűt. Aztán puszta kézzel két vicsorgó sivatagi rókát, egy farkast és egy sakált tereltünk mobil ketrecbe. Védőkesztyű és -ruházat nélkül nem kis ügyességet igényelt ez a feladat: míg egyikünk kinyitotta ketrecük ajtaját, a másik gyorsan odatolta elé a szállítóketrecet.

Közben mások hátraszaladtak, és a rácsot kongatva kiugrasztották a szerencsétlen jószágot, mely ijedtében egyenest a mobil ketrecbe rohant, ennek bejáratát pedig rögtön lecsaptuk mögötte. A kiéhezett állatok kapkodtak minden után, amit elérhettek, vagyis vigyáznunk kellett, nehogy megharapjanak; a veszettség nagyon is reális veszély volt. A harapós kedvű rhesusmajmokkal sem volt egyszerű: a legkisebb ingerre is támadtak. Ha el akartuk kerülni éles metszőfogukat, egyikünknek az állat hadonászó karjait kellett elkapnia, míg a másik a lábát fogta, s így – kiterítve – vittük át őket egyenként az új ketrecükbe. A Luna Park személyzetének nem volt kulcsa a ketrecekhez, így kénytelenek voltunk feszítővassal leverni róluk a lakatot. Ez még jobban megrémítette az állatokat, és a kalapálás fémes kongása sem nyomta el kísértetiesen emberi, rettegő visításukat. Csoda, hogy megúsztuk harapás nélkül. Az utolsó Humveeban maradt még hely, ezért úgy döntöttünk, magunkkal visszük a tevét. Szelídnek látszott, nyakára hurkolt kötélen vezettük ki mocskos ketrecéből. Itt egy tenyérnyi kis részen szúrós, sörteszerű fűcsomók meredeztek a homokban. A teve levetette magát a fűre, és vonagló, tekergő mozdulatokat tett. Bolhák lepték és rühös volt, bizonyára elviselhetetlenül viszketett a bőre. De a kegyetlenül szűk ketrecben még vakarózni sem tudott. Elgyötört pofáján földöntúli, mámoros örömöt véltem fölfedezni. Aztán megkínáltuk vízzel. Ivott, ivott, és ivott. Azt hittem, a tevék nem szoktak szomjasak lenni, de a miénk nem tudott betelni a vízzel. Löktük, nyomtuk, nagyokat káromkodtunk, de végül sikerült feltuszkolni a Humveera. Aztán odaléptünk a medvéhez. A mobil ketrecet már

odakészítették, de az állat még az egyik sarokba húzódva kuksolt. – Mire várunk? – kérdeztem állatkerti munkásaimtól. – Lássuk a medvét! De miközben kimondtam ezt, az állat hátsó lábaira támaszkodva fölegyenesedett. A medve nem őshonos Afrikában, s nem merném medveszakértőnek nevezni magam. Elképedve néztem ezt az óriást; ahogy fölállt, beverte a fejét a ketrec tetejébe. Hihetetlen volt, sosem láttam hasonlót – állatkerti medvéink mindig csak kuporogtak, vagy négy lábra ereszkedve közlekedtek. Ahogy elnéztem ezt a fölénk tornyosuló, hatalmas, ellenségesen morgó tömeget, mindjárt tudtam, hogy aligha vihetjük magunkkal. – Húha! – mondtam. – Hagyjuk inkább. Majd visszajövünk érte. Távozó konvojunk úgy festett, mint valami kerekeken guruló Noé bárkája, s míg kanyargós utakon az állatkert felé igyekeztünk, a kaotikus bagdadi forgalom dermedt döbbenettel engedett nekünk utat. Bár Irakban gyakran látni tevét, senki nem találkozott még vele egy Humvee hátuljában, közvetlenül egy lövőállványra szerelt géppuska mellett. A járókelők szájtátva bámultak, és volt, aki megtapsolt minket, míg a gyerekek izgatottan mutogattak a pelikánra, a dögkeselyűkre, és integettek a katonáknak. Apák ültették nyakukba a gyereküket, anyák és lányok ugráltak, hogy jobban lássák az állatseregletet. Fantasztikus volt látni önfeledt örömüket – bagdadi arcokon nemigen láttam ilyet. És ettől hirtelen megérte az egész. Ezek a végtelenül meggyötört állatok most diadalmenetben vonultak át a városon, és mindenki csodálta őket. Még a harcedzett katonák is mosolyogtak, miközben a háztetőket, lehetséges leshelyeket fürkészték; elvégre az orvlövészek és orvtámadások ellen nem volt biztosíték. Az állatkertben lerakodtunk, áttereltük az állatokat az előkészített ketrecekbe, aztán megetettük, megitattuk őket. Minden simán ment,

míg a tevére nem került a sor. A teve ugyanis megmakacsolta magát: ő aztán nem megy sehová. Pedig a katonák még egy teraszos kis részhez is odatolattak a Humveeval, hogy a tevének ne kelljen ugrania, de hiába: meg se moccant. Talán szeretett volna még egy diadalmenetet? Vagy félt, hogy ugyanolyan rettenetes ketrecbe tuszkolják, mint az előző volt? Nem tudni, mit gondolt – mindenesetre elnyúlt a földön, és rendíthetetlenül ellenállt minden – elmozdítására tett – kísérletnek. Hiába biztattuk a nyakába kötött kötéllel, hiába hízelegtünk neki, semmi nem győzte meg. Eldöntötte, hogy a Humvee az új otthona. Dr. Barbara Maas egész úton az elárvult hattyút dédelgette, s most is határozottan amondó volt, hogy a finom, gyengéd rábeszélés lesz a célravezető. Be is mutatta, hogyan: egy csábító salátalevelet lengetett a teve orra előtt. De az állat rá sem hederített; csak ült tovább méltóságteljesen, megvetésével sújtva a növényi csalit. A vártnál hosszabbra nyúlt az akció, és a katonák kezdtek türelmetlenkedni. Egyértelműen tudtunkra adták, hogy műveleti célból sürgősen szükségük lenne a Humveejukra. Miután a teve még húsz perc elteltével is méla undorral bámult a salátára, a katonák ultimátumot adtak neki: ha magától nem mozdul, ők ebrudalják ki erővel. Adel és Hásem némi derültséggel figyelték a küzdelmet, de most elérkezettnek látták az időt, hogy beavatkozzanak. Kijelentették, hogy ők – mint rendes irakiak – értenek a tevékhez. De először vonjuk ki Barbarát a forgalomból. Sejtettem, hogy most valami olyan következik, ami Barbarának nem fog tetszeni, ezért megpróbáltam elejét venni. Arra kértem, nézze meg, minden rendben van-e a rókákkal, de Barbara nem dőlt be. Eltökélte, hogy kicsalogatja a tevét – csak azért is salátával. Pedig ha eddig nem csorgott tőle a teve nyála, most még kevésbé

találhatta étvágygerjesztőnek a hőségben zöld mosogatóronggyá fonnyadt levelet. Abban sem voltam egészen biztos, hogy a teve szereti a salátát – elvégre nem sűrűn találkozik vele a sivatagban. A katonák egyre idegesebbek lettek, de ekkor Hásemnak mentő ötlete támadt. – Barbara hozzányúlt tevéhez? – kérdezte aggodalmasan, mintha nem tudná, hogy igen. Sőt Barbara még pózolt is: az újságírók kedvéért hosszan átkarolta a teve nyakát. – Hogyne nyúltam volna! – válaszolta Barbara. – Ajjaj, nem jól tette! – sápítozott Hásem színpadias borzadállyal. – Rühös lesz. Haja mind kihull. Kopasz lesz. Gyorsan kezet mos irodában! Nagyon fontos! Barbara máris szaladt, mint egy gazella, bár néhányszor hátrafordult, és haragos pillantást vetett ránk, mint aki sejti, hogy távollétében valami gaztettre készülünk. Amint eltűnt a láthatáron, Hásem és Adel fölmásztak a Humveera, megragadták a teve farkát, nagyot csavarintottak rajta, majd mindketten jól farba rúgták. Erre a teve készségesen fölpattant, és mielőtt visszarogyhatott volna, a derék irakiak a kötelénél fogva lerángatták a járműről. No, ezzel meglettünk volna. Mire Barbara visszatért a pirosra sikált kezével, a teve már boldogan ismerkedett tágas új karámjával. Az állatkertnek volt ugyan külön tevelakhelye, de találat érte, és féltünk, hogy a földbe fúródva fel nem robbant lövedékek lehetnek. Következésképp tevénket az elefántházban és -kifutóban helyeztük el – szerencsére az állatkertben már a háború előtt sem raboskodott elefánt. Embereim több bála lucernát hordtak be neki, és megtöltötték vízzel az itatóját. Percekig ivott, aztán az utolsó morzsáig felfalt mindent. Lenyűgözve néztük hajóorra emlékeztető, előreálló fogsorát, miközben élvezettel rágcsált. Nekem olyan

érzésem volt, mintha dudorászott volna örömében. Sumnernek különösen a szívéhez nőtt, olyannyira, hogy később többször meg is nyírta. A fénytelen, piszkos szőr gondos eltávolításával a rüh is gyorsabban gyógyult. – Jóravaló, derék teve – hangoztatta Sumner –, nem fúj, nem sziszeg, és nem rondítja össze a karámját. Barátságos, béketűrő jószág. Dr. Adel azonnal hozzálátott, hogy kikezelje a rühből. A bagdadi állatkertben lakó „sivatag hajója” ma már elégedett, jól táplált egypúpúnak mondhatja magát. Versenyt futottunk az idővel, mert mielőbb ki akartuk szabadítani a Luna Parkban rekedt többi állatot: az első szállítmányból kimaradt óriási barna medvét, a csíkos hiénát, egy amerikai hiúzt, két borzot és néhány disznót. Miközben második rajtaütésünket terveztük, megérkezett Thula Thula-i rezervátumom igazgatója, Brendan Whittington-Jones. Égetően szükségem volt erősítésre, és Brendannál megfelelőbbet elképzelni sem tudtam: imádta az állatokat, és értett a hatékony munkaszervezéshez. – Hogy jutok oda? – kérdezte, amikor telefonon rábeszéltem, hogy jöjjön utánam. – Menj északnak, aztán fordulj balra – mondtam. – Meg fogod találni. Brendan útja rendkívül fárasztónak bizonyult, különös tekintettel az agyzsibbasztón unalmas tizennyolc órás veszteglésre a dubai repülőtéren – mert ennyi időbe telt, mire sikerült feljutnia egy Kuvaitba tartó járatra. Szerencsére a repülőtéri híres ír bárban elfogyasztott tetemes mennyiségű Guinness fekete sör segített elviselhetőbbé tenni a hosszú várakozást.

Lelkére kötöttem, hogy szerezze vissza a Barbara Maas által hozott kábítópuskát, melyet a kuvaiti vámosok elkoboztak. De kiderült, hogy ez nem is olyan egyszerű: a fontoskodó vámosok megmakacsolták magukat, és hajthatatlanok maradtak. Három napig tartott a patthelyzet, és Brendan már nehezen bírta cérnával. Szeretett volna végre Bagdadban tevékenykedni, ahelyett, hogy abszurd csatákat vív Kuvaitban. – Egy katonai övezet kellős közepén voltunk, körös-körül nagy hatótávolságú irányított rakéták és páncéltörő lövedékek szegényítetturán betétjei. És a kuvaitiak egy kábítófegyver miatt aggodalmaskodtak! Ami legfeljebb százméternyire hord, és csak nyugtatót tud kilőni! – foglalta össze később, egyébként találóan. Végül a humanitárius műveleti központból egy amerikai tisztnek elfogyott a türelme, odament a vámhivatalba, és amikor senki nem nézett oda, elemelte, majd Brendan kezébe nyomta a puskát. Aztán a Kuvaitváros melletti katonai repülőtérre sietett vele, hogy fölrakja a legközelebbi bagdadi gépre. Épp jókor értek oda. A kifutópályán egy erőteljes, zömök, mégis furcsán szép C–130-as szörnyeteg állt elmosódva a reszkető gázok fénytörésében, tetőgerenda méretű propellerekkel. A C–130-as katonai teherszállítót kifejezetten arra találták ki, hogy utasai a lehető legkényelmetlenebbül utazzanak. Ülés helyett ócska hálószerűségben foglal helyet az ember, és ha nem kap nyomban mélyvénás trombózist, akkor sosem fog. A biztonsági öv csatja életlen konzervnyitóhoz hasonlatos. A pilóta rágógumi állagú füldugókat osztott ki, majd tömören így tájékoztatta Brendant és a többi utast: – Ha tűz üt ki, vagy zuhanunk, csinálják azt, amit én. A repülőút másfél órás, bömbölő unalmát csak az a félelem fűszerezte, hogy a semmiből kikerülhetetlenül előbukkanhat egy

föld-levegő rakéta. Beszélgetni gyakorlatilag nem lehetett, olyan hangosan üvöltöttek a motorok, és Brendan olvasni sem tudott a turbinák okozta folytonos rázkódásban. A bagdadi repülőtér fölé érve a gép szó szerint kiesett az égből, vagyis már-már zuhanórepülésben közelített a földhöz, hogy túl gyorsan mozgó célpontként elkerülje az ellenséges tüzet. Ennek következtében kipattogó kukoricáéhoz hasonlatos ropogás keletkezett az utasok fülében. Az Irakban földet érő pilótáknak kézenfekvő okokból nem adatik meg az a luxus, hogy kényelmesen landoljanak. A bagdadi repülőtéren a lehető legszigorúbb biztonsági szabályok voltak érvényben, vagyis kíséret nélkül nem csámboroghattak benne civilek, hacsak nem akartak mindenáron meghalni. Lépten-nyomon táblák hívták fel a figyelmet arra, hogy a reptér halálzóna, ahol élesben megy a játék. Halálzóna, akárcsak annyi más zóna a városban, beleértve azt is, amelyikben az ar-Rasíd van. Figyelmeztetés nélkül, könyörtelenül lőnek. Aki nem tartja be a szabályokat, otthagyja a fogát, és kész. Sajnos nem küldhettünk senkit Brendan fogadására, mivel pedig ő sem merészkedett ki az utcára, hogy fuvart szerezzen magának, kénytelen volt a VIPterminálon várakozni – egy poros, szétlőtt épületben, amelynek kitört az összes ablaka. Körülötte elcsigázott katonák bóbiskoltak hordágyakon, vagy ették a fejadagjukat, és zenét hallgattak. Brendan végül brit katonákhoz kéredzkedett be, akik ugyancsak elcsodálkoztak, hogy a háborús övezetben egy természetvédő civil akadt az útjukba. Nagyjából egy óra múlva ért a szállodához, éppen, amikor végeztem a zuhanyozással. Az úszómedence melletti zuhany volt az egyetlen a szállodában – talán egész Bagdadban is –, amelyből folyó víz jött, ugyanis közvetlenül egy artézi kút táplálta. Esténként hosszú, kígyózó sorban várták a katonák, hogy lefürödhessenek

alatta. Víztakarékossági célból már a sorban levetkőztünk, és beszappanoztuk magunkat, hogy annál mámorosabban éljük át azt a fél percet, amíg lemosódik bőrünkről a verejték, a szenny, a bűz. Nagyon mélyről jött a víz, jéghideg volt. Nekem annyira jólesett a hőségben és forróságban töltött nap után, hogy kurjongatni lett volna kedvem. Brendan érkezéséig azzal szórakoztam, hogy minél egzotikusabb képet fessek róla a lakótársaimnak; Brendan vadember és szuperember egyszerre, sugalltam, valami olyasmi, mintha kereszteznénk Tarzant és Krokodil Dundeet. A legenda nőttön-nőtt, új árnyalatokkal (újkori barlanglakó?) gazdagodott. Hasonlít-e Steve Irwinre, az ausztrál krokodilvadászra, kérdezték, aki akkortájt ünnepelt tévésztár volt az Egyesült Államokban. Nos, Brendan utcahosszal előtte jár, jelentettem ki gátlástalanul. Panaszolja is, hogy míg Steve Irwinnek három-négy beállítást is engedélyeznek, hogy filmre vegyék a krokodilfogást, ő, Brendan a való életben mindössze egy lehetőséget kap. Így mire megérkezett, föl kellett kötnie a gatyáját, hogy megugorja a jó híréből fakadó elvárásokat. Szerencsére sem az állatkertben, sem a Tigris hozzánk közeli szakaszán nem voltak krokodilok, így Brendan megkönnyebbülhetett: hüllőkkel nem kell birokra kelnie, hogy bizonyítson. Nagyon örültem neki – tudtam, vele sokkal könnyebb lesz. Brendan zoológusi és vadgazdálkodási végzettsége, bozótban szerzett komoly tapasztalata és puszta megjelenése azzal a bizonyossággal tölti el a környezetét, hogy kézzelfogható eredményeket várhat tőle. Elég ránézni, máris tudja mindenki, hogy megbízható, dolgát értő, rokonszenves ember, akinek kiváló humorérzéke van. Körbekalauzoltam a szállodában, bemutattam a fotósoknak,

Burris századosnak és embereinek. Tájékoztattam mindarról, amit a biztonsága érdekében tudnia kell, hangsúlyozva, hogy mindig fogadjon szót a katonáknak, valamint vázoltam, mit szabad, és mit nem az ar-Rasídban, továbbá az állatkertben. Aztán hosszú állatkerti sétára vittem, bemutattam Adelnek, Hásemnak, Stephannak és a személyzetnek. Végiglátogattuk a ketreceket, elmondtam a bennük lakó állatok történetét, leírtam, hogyan tápláljuk, gondozzuk őket. Ugyancsak elárultam Brendannak, hogy mindennap egyenként beszélek hozzájuk, de ezt nem kellett magyaráznom; már ismert. Még mindig soványak voltak az állatok, de sokkal jobban néztek ki, mint amikor megérkeztem. A két tigrisnek kezdett fényesedni a bundája, és Szídi, a hím medve már nem töltötte a napjait céltalan fel-alá járkálással. Az oroszlánok is sokkal élénkebben viselkedtek, tevékenyebbek voltak, mint mikor kiszáradva, kiéhezve rájuk találtam, és érdeklődéssel – ennivaló reményében – szemléltek minket. Egészséges étvágyukat jó jelnek tartottam. A két kutya továbbra is az oroszlánkölykök ketrecében lakott, bőszen ugatva, ahogy közelebb léptünk, és Brendan ugyanúgy elcsodálkozott, mint mi annak idején, hogy a sanyarú körülmények ilyen szoros kutya-macska barátságot szülhettek. A két gepárd is meghízott valamelyest, és a nőstény lábán begyógyult a csúf seb. Már nem is sántított. Épp meg akartam jegyezni, milyen remek formában vannak az állatok ahhoz képest, amilyenben eleinte voltak, de Brendan megelőzött. – A fenébe! – nézett körül fejcsóválva. – Itt aztán van teendő bőven. És én még azt hittem, eredményeink magukért beszélnek! Brendan érkezésének egyik legnagyobb hozadéka a kábítópuska

volt. Felszerelésünk új darabja végre lehetővé tette, hogy ismét rajtaüssünk a Luna Parkon. Sumner azonnal intézkedett, és katonai kíséretünkkel már másnap nekivágtunk a rettenetes állatkertnek; egyúttal Brendan is átesett a tűzkeresztségen. Ugyanaz az ember, aki a múltkor tulajdonosnak adta ki magát (és akit kis híján elagyabugyáltam), most is magánlaksértést emlegetett, és rablónak nevezett minket. Sumner figyelmeztette, hogy erőszakkal fogják elvezetni, ha továbbra is kellemetlenkedik, mire dühösen morogva eloldalgott. Adel, Hásem és Brendan átvették az irányítást, és úgy döntöttek, először a csíkos hiénát kábítják el. A média most is kivonult, így Adel villogó fényképezőgépek és tévékamerák előtt készült föl, hogy vadonatúj fegyverünkkel elbódítsa az állatot. Brendan meg én kissé nyugtalanítónak találtuk, hogy Mohamed Ali szereli össze a puskát. Ali taxisofőri hőstettei ugyan legendásak voltak, de senki nem tudott róla, hogy ismeretei az állatok szedálásának tudományára is kiterjednek. Szívesebben láttam volna Brendant ebben a szerepben, de feltételeztem, hogy az állatorvos Adel tudja, mit csinál. Rossz előérzettel figyeltük az események alakulását. Dr. Adel valóban elhivatott állatorvos volt, de az Irakkal szembeni szankciók következtében több mint tíz éve nem fogott kábítópuskát a kezébe. Ha nyugtatót kellett beadnia, hosszú bot végére erősítette a fecskendőt, átdugta a ketrec rácsai között, és beledöfte az állat tomporába. Talán ezért kérte meg Alit, hogy helyezze üzemkész állapotba a fegyvert. Eljött a nagy pillanat, Adel meghúzta a ravaszt. Durr… azaz, inkább platty… A dárda épp csak elhagyta a csövet, mintegy kipottyant belőle a földre. Készakarva sem kezdhettük volna dicstelenebbül, ráadásul – a média jóvoltából – ország-világ

szeme láttára. Szegény Adel majd’ elsüllyedt szégyenében; gyorsan odasúgtam Brendannak, hogy húzza föl ő a fegyvert. Így is történt; a megfelelő nyomás hajtóerejével Adel immár tökéletesen célba talált, és ezzel megingott tekintélyét is helyreállította. A szendergő hiénát átemeltük egy szállítóketrecbe. Ezután a két afrikai borz következett. Barbara és egy Dzsafar Táb nevű állatkerti munkás, nem mindennapi bátorságról téve tanúbizonyságot, bemerészkedtek a borztanyára, hogy megpróbálják becsalogatni a két állatot a szállítóketrecbe. Aki látott már közelről afrikai borzot, tudja, hogy a legszívósabb, legvadabbul ellenálló állatok közé tartozik, olyan hegyes fogakkal, melyek képesek teljes hosszában felhasítani egy emberi kart. Nem ismeri a félelmet, és ha veszélyt sejt, saját magánál sokkal nagyobb állatokat is megtámad. Dzsafar viszonylag könnyen boldogult az egyik borzzal – a nősténnyel –, mert az állat sérült volt, nem tanúsított különösebb ellenállást. De a másik dühödten köpködve, vicsorogva védekezett. Dzsafar azelőtt a köztársasági gárdában szolgált, s bár alig üti meg az egy méter ötvenet, keménykötésű férfi. Csak a kezét védte – kertészkedésnél használatos gumikesztyűvel –, de olyan fürgén mozgott, mint egy picador. Némi óvatos körözés után rávetette magát a dühöngő állatra, tarkóbőrénél fogva megragadta, majd óvatosan begyömöszölte a rángatózó, tiltakozó izomköteget a ketrecbe. A disznókat elég könnyű volt betessékelni. Most már csak a szűk ketrecében nyomorgó medve maradt. Igen ám, de járműveinken betelt a létszám, így Sumner fájó szívvel úgy döntött, ismét hátra kell hagynunk a medvét. De előbb még nevet adtunk neki: a közismert film{7} után, amelyben Bruce Willis játszotta a főszerepet, Utolsó Embernek kereszteltük el. Jó sok

ennivalót és vizet tettünk a ketrecébe, hogy legyen mit ennie, innia, amíg néhány nap múlva vissza nem jövünk érte. Sumner idegesen az órájára nézett, és kiadta az utasítást, hogy azonnal induljunk. Mindenki tudta, hogy sötétedés után még fegyveres kísérettel sem tanácsos hosszan időzni ebben a városrészben. A városközpont felé menet át kellett haladnunk egy alagúton. Épp mielőtt belehajtottunk volna, valaki „Orvlövész!”-t kiáltott. A Humvee lövészei abban a pillanatban egy menekülő csoportra irányították a fegyvereket. Más katonák leugrottak, és stratégiai alakzatba helyezkedtek a konvoj körül. Gyakorlottan, teljes összhangban mozogtak. A fegyverek most minden irányba mutattak, vagyis bármilyen szögből viszonozni tudták a tüzet. Mindeközben a katonák a tömeget fürkészték, rádiójukon folyamatosan tájékoztatva egymást. Semmi nem kerülte el a figyelmüket, ami a legkevésbé is gyanús lehetett. Ha öngyilkos robbantó vagy fegyveres merészkedett volna a közelükbe, másodpercek alatt szitává lövik. Én Ali taxijában utaztam, és nálam volt a 9 mm-es pisztolyom. Amikor láttam, mi folyik, szóltam Alinak, hogy álljon meg, szakadjon le a konvojtól. Az utolsó Humvee lövésze azonban máshogy döntött: kipattant a járműből, és M–16-osát lengetve kiabált, hogy zárkózzunk föl – mindjárt így is tettünk –, különben nem védhet meg. Mi, civilek, behúzott nyakkal vártunk. Néhány rettenetes percig senki nem beszélt. Aztán kiértünk az alagútból. Ez a rövid epizód ízelítőt adott abból, amivel a városban járőröző katonáknak naponta szembe kellett nézniük. Többségük alig múlt húsz, de már kezdett hozzáedződni az elképzelhető legalattomosabb harcmodorhoz. Ebben a háborúban ugyanis semmi nem

különböztette meg a harcost a civilektől, az ellenség nem hordott egyenruhát; egyszerűen csak hangtalanul előlépett az árnyékból. Derekukon végzetes erejű plasztikbombaövvel öngyilkos robbantók rohanhattak velük szembe. Vagy házilag gyártott szerkezetek robbanhattak bárhol, bármikor az utcán – darabokra tépve járőrt, katonát, ártatlan járókelőt. A katonák mindennapjaival összehasonlítva állatkerti nehézségeink eltörpültek; úgy éreztem, nincs miért panaszkodnunk. Stephan bejelentette, hogy a WildAid hazahívta, nemsokára elhagy minket. Megkértem Brendant, hogy menjen át vele Udaj Huszein palotájába, és ismerkedjen meg a Különleges Erők oroszlánjaival kapcsolatos teendőkkel, mert gondozásuk Stephan távozása után az ő feladata lesz. Néhány nap múlva én is Kuvaitba, majd az Egyesül Államokba utaztam egy C–130-as fedélzetén, hogy népszerűsítsem az állatkert ügyét, és hírt adjak nehéz helyzetünkről. Először hagytam el Irakot azóta (csaknem két hónapja), hogy autóval az országba érkeztem. Teljesen készületlenül ért a pusztítás mértéke és a leírhatatlan káosz. Eredeti tervem szerint csak fölmértem volna, mire van szükség, és összetartottam volna az állatkertet, amíg megfelelően rendeződik a helyzet. Azt hittem, a háborúnak vége, és magától jön majd a segítség – nekem csak koordinálni kell, és ügyelni, hogy az állatok megfelelő gondoskodásban részesüljenek. Nagyobbat nem is tévedhettem volna! Amerikában első dolgom volt fölvenni a kapcsolatot a befolyásos AZA{8} programkoordinátorával, David Jonesszal. Afganisztán megszállása után az AZA tette a legtöbbet a kabuli állatkertért, mind szakmai hozzáértés, mind a pénzalapok előteremtése

szempontjából. Tudtam, hogy a bagdadi állatkert hosszú távú fennmaradása érdekében döntő fontosságú megnyernem őket. Jones bámulattal adózott eredményeinknek, amelyeket lényegében források nélkül, igen kedvezőtlen körülmények között értünk el, és ígéretet tett, hogy megszerzi a szervezet támogatását. Postai úton és az interneten keresztül már megindították a gyűjtést a bagdadi állatkert javára. Távollétemben Brendan, Sumner és a csapat már a Luna Park utolsó lakójának, Utolsó Embernek a megmentésére készült. Ezúttal a legegyszerűbb taktika látszott a legcélravezetőbbnek: elkábítják a medvét, hálóba tekerve fölrakják egy nyitott Hemmt teherautóra, és átszáguldanak vele a városon az állatkertbe, remélve, hogy a 360 kilós jószág nem tér magához, miközben a csúcsforgalomban vesztegelnek. A tervben az volt a legszebb, hogy még ketrec sem kellett hozzá. Brendan gondosan felhúzta a fegyvert, dr. Adel pedig csalhatatlanul a medve horpaszába juttatta a nyugtatóval teli patront. Aztán félreálltak, és vártak. Arra számítottak, hogy a medve perceken belül álomba merül. Nem kis meglepetésre fél óra múlva ugyanolyan éber volt, mint előtte, és ugyanolyan értetlenül szemlélte a ketrecét körülálló embereket, mint azok őt. Újabb adag mellett döntöttek. A tű ezúttal nem fúrta át egészen az állat vastag irháját, így a dózisnak csak a fele került a vérébe, de Adel ezt is elégségesnek gondolta. Tévedett: a medve újabb fél óra elteltével is úgy fel volt pörögve, mint egy koffeinfüggő. Hányt ugyan egy kicsit – ez bizonyította, hogy a szer a vérében kering –, de egy fikarcnyit sem látszott álmosnak. Adel ekkor bölcsen elmagyarázta a többieknek, hogy ezek a barna

medvék Irak zord északi hegyvidékéről származnak, és sokkal szívósabbak, mint nyápic európai fajtársaik. Hát, valóban úgy nézett ki – legalábbis a mi medvénk esetében. Fél óra múlva a medve még mindig tágra nyílt szemmel, értetlenül nézte a felhajtást, ezért a kupaktanács úgy döntött, megpróbálkoznak a harmadik adaggal. Ezúttal a lehető legjobb helyre talált be a dárda: az állat néhány perc múlva lefeküdt, és hörögve kocogtatta a fogát. Hogy ezt a nyugtató okozta-e, vagy szegény a végét járta, nem lehetett tudni. A korábbihoz képest mindenesetre ígéretesnek látszott a helyzet. De nem sokáig, mert valahányszor Utolsó Ember megmozdította a fejét, kocogni kezdett a foga, ettől pedig kis híján felébredt. Végül a Luna Park egyik alkalmazottja odasomfordált, és elmondta Sumnernek, hogy az állatkert előző gondozói rendszeresen söröztek a medvével, literszám döntve belé a szeszt, míg szegény állat teljesen be nem rúgott. Vagyis kifogtunk egy alkoholista medvét! A nyugtató valószínűleg úgy hatott rá, mintha kissé felöntött volna a garatra. E hasznos információ birtokában – vagyis tudván, hogy a medve jól bírja a mérgeket – megszületett a döntés, hogy kapjon egy utolsó, negyedik adagot. Barátaim kezdtek kifutni az időből, és az sem volt egészen biztos, hogy lesz mód még egy állatmentő út megszervezésére. A katonák sem örültek, hogy kénytelenek a szükségesnél tovább időzni a város egyik legsötétebb környékén, Brendanéknak tehát csipkedniük kellett magukat. De a negyedik dózis sem terítette le az állatot. A 45 fokos hőségben, szervezetében a szokásos adag csaknem négyszeresével, Utolsó Ember még mindig zsémbesen cammogott föl-alá apró

ketrecében, lóbálva a tomporába fúródott, szimmetrikusan csüngő ampullákat. Brendan mondta ki, hogy „nincs mit tenni, ma nem volt szerencsénk”. Míg valaki elvonta a medve figyelmét, a többiek gyorsan kikapták a hátsó feléből a tűket, aztán, még napszállat előtt, sietve távozott a csapat. A Luna Park medvéje időközben híres-neves medve lett, a mentőcsapat nem kis bosszúságára. Kikiáltották az egyetlen irakinak, aki sikerrel szegült szembe a győzhetetlen amerikai hadsereggel. Sumnert tábornokok hívták föl (olyanok, akiknek semmi közük nem volt az állatkerthez), hogy a medve egészsége felől érdeklődjenek, minket pedig arról faggattak az utcán vadidegen katonák, hogy ismerjük-e a medvét, aki nem hagyja magát megmenteni. Naná, hogy ismertük! De a legcsalódottabbak a fotósok voltak. A csapatnak hűlt helyét találván – tisztázatlan forrásból – arról értesültek, hogy Sumner és Brendan megfogták az isten lábát, szert tettek ugyanis egy egész rakomány hideg sörre. Ennek hallatán lógó nyelvvel, sörre szomjazva rohantak vissza az állatkertbe. De nemcsak sör nem volt, hanem medve sem.

TÍZ

Reméltem, hogy visszaérek Amerikából a legközelebbi mentőakcióig, de annyi tárgyalásom és találkozóm volt, hogy nem sikerült. Számolni kellett azzal, hogy Utolsó Ember nem hajlik az együttműködésre. És míg Brendan és Sumner azon törték a fejüket, hogyan lehetne kiszabadítani a makrancos mackót, egyre erősödött a „csináljunk már valamit”-hangulat. A város nyugati részében állomásozó katonák be-benéztek a mocskos állatkertbe, saját fejadagjukat feláldozva etették a medvét, gondoskodtak róla, hogy legyen vize, és egyre határozottabban hangoztatták, hogy egyetlen földi teremtménynek sem lenne szabad ilyen szörnyű körülmények között élnie. Így hát nem volt hiány önkéntesekben, amikor a mentőcsapat ismét segítőket verbuvált. Brendan és Sumner arra jutott, hogy legjobb lesz egy nagyobb ketrecben elszállítani a medvét, de mert Irakban hiány volt nagyméretű medveketrecekben, a taxisofőr Ali barátait bízták meg, hogy készítsenek egyet. Alit ekkor már befogadta a csapat, teljesen megbíztunk benne. Határozott, gyakorlatias ember volt, aki addig talpalt, míg el nem érte, amit akart, de még ennél is fontosabb, hogy jól ismerte a várost és a lakóit, mindig tájékozott, jól értesült volt. Ali kapcsolt be minket Bagdad vérkeringésébe, s ha velünk volt, nem féltünk, hogy bajunk esik. Néha még most is úgy gondolom, Ali kapcsolatainak

köszönhetjük, hogy nem rohant ránk öngyilkos merénylő, vagy nem támadtak felkelők az állatkertre. Meggyőződésem egyébként, hogy Ali sokkal többet tudott, mint amennyit elárult nekünk. Négynapi lázas hegesztésbe és hetvenezer iraki dinárba (nagyjából hetven dollárba) került, de végre volt az állatkertnek egy medvebiztos mobil ketrece. A „ketrec” talán kissé túlzó meghatározás, mert inkább látszott kiállítási tárgynak egy divatos galériában, ráadásul a Brendan által megadott műszaki jellemzőket is csak nyomokban lehetett fölfedezni rajta. De bíztunk benne, hogy jó lesz – vagy, hogy prózaibb legyek, jónak kellett lennie, mert csak ez volt a birtokunkban. A barna medve, amelynek egyik alfaja az észak-amerikai grizzly, a jegesmedve után a legnagyobb testű medvefaj: súlya elérheti a 680 kilót. Az oroszlánok költöztetéséhez használt ketrecek tehát mindenképpen kicsik lettek volna. Bagdadért most az első páncéloshadosztály felelt, mert Larry Burris barátomat és a 3. gyalogoshadosztályt áthelyezték a milicistáktól hemzsegő Faludzsába, a szunnita háromszög szívébe. Nagyon sajnáltam, hogy elmennek; remek barátok, hűséges társak voltak, és nem hivatalos minőségükben is jelentős szerepet játszottak az állatkert újraindításában, különösen az elején. Távozásukkal örökre bezárt a Bagdad Café; még ma is hiányzik. Búcsúzóul Larry Burris százados összehívta néhány tisztjét, és jelenlétükben átadta nekem és Brendannak ezrede kitüntetését, a Bátorság-érmet. Mint mondta, a 3. gyalogoshadosztály csak aktív szolgálatot teljesítő katonákat tüntet ki az éremmel, ezért különös megtiszteltetésnek vettük, hogy a kiváltságosok között lehetünk. Az enyém azóta is Thula Thulai-i otthonom falát díszíti. A váltás mentőakcióinkra is kihatott, mert az új parancsnokság egyik első intézkedése a konvojszabályok megszigorítása volt.

Jelentősen megszaporodtak a baathisták és az al-Káidához köthető külföldiek által elkövetett öngyilkos merényletek, ezért mostantól minden Humveeban legalább négy katonának és egy felcsernek kellett tartózkodnia. A járőrözéshez is minimum négy kocsi kellett bármely napszakban, úgyhogy búcsút mondhattunk azoknak az időknek, amikor Sumner segítségével összecsődítettünk néhány segítőkész katonát, és – sokszor csak hallomás alapján – rajtaütöttünk egy gyanús helyen. Sumner átdolgozta az állatmentés menetét az új szabályoknak megfelelően, de hiába ügyelt gondosan a részletekre, az első kísérlet a tévedések vígjátéka lett. A kért katonai konvoj a megbeszéltek szerint elindult ugyan a Luna Parkba, de valami okból elmulasztotta fölvenni az Ali-féle új ketrecet az állatkertből. Noha Sumner Humveejával elvihette volna, az új közlekedési korlátozások miatt nem autózhatott egyedül a város nyugati szektorába. Az eredmény: a katonai kíséret a város egyik csücskében rostokolt tétlenül, a mentőcsapat meg a másikban. Mindenki tanácstalan volt, végül Brendan és Ali beültek a taxiba, és elszáguldottak a katonákhoz, hogy megmondják, bocsánat, valami nagyon el lett baltázva, sajnos máskorra kell halasztani az akciót. A katonák azonban el voltak szánva, mindenáron ki akarták szabadítani a medvét. Parancsnokuk, Little százados vette az adást, és kijelentette, hogy „halasztgat a fene”, majd utasította embereit, hogy forduljanak vissza, és hozzák el az állatkertből a ketrecet. A konvoj fölsorakozott tehát Ali narancssárga taxija mögé, és átfúrta magát a lázálomba illő bagdadi forgalmon, vissza az állatkertbe. A katonák rekordidő alatt fölrakták a ketrecet a nyitott teherautóra, majd megfordult a páncélosmenet, és a motorizált útvesztőben kanyarogva ismét megcélozta a Luna Parkot. Nem volt kellemes utazás. A korábbiaknál sokkal hosszabb konvoj

haladni is csak jóval lassabban tudott. Ráadásul minduntalan kíváncsi gyerekek szaladtak oda, integettek, beszélgetni akartak a katonákkal. Míg amazok nem tehettek mást, mint hogy elhessegetik őket. „Vissza, vissza!”, kiabálták, nem éppen szívük szerint. De mert öngyilkos merénylők bárhol lehettek, minden civilre – korától függetlenül – gyanúval kellett tekinteniük. A Luna Park hájas tulajdonosa, Karim Hamíd kezét dörzsölve sietett elénk, és egy csöppet sem meglepő kérdést tett fel: – Mennyit fizetnek érte? Már korábban megkeresett minket az állatkertben azzal, hogy elkobzott állatai ellenértékét követelje. Sumner akkor azt mondta neki, hogy amíg nincs egyezség a Luna Park bezárásáról, Hamíd nyugodtan nyújtsa be a számlát az amerikai kormányzatnak. Én amondó voltam, hogy Hamídot be kéne dobni a tigrisekhez (számlával vagy a nélkül), de Sumnerbe egy kicsivel több emberiesség szorult. Mindenesetre a javaslat megpuhította az alávaló tulajdonost, akinek amúgy is tudnia kellett, hogy éhező állatai rég elpusztultak volna, ha mi el nem visszük őket. Ha még pénze is származik belőle, annál jobb. Azt is tudnia kellett, hogy bár az állatkertnek több forrás áll rendelkezésére, és munkánkkal mi is folyamatosan gyarapítjuk, azért lényegében csupán túlél – egyik napról a másikra vegetál. Hamídot nem kár, hanem valószínűleg szerencse érte azzal, hogy lefoglaltuk az állatait. Az állatkerti beszélgetésre három napja került sor, és Sumnernek semmi kedve nem volt újra vitába bocsátkozni Hamíddal. Minden vágya az volt, hogy mielőbb munkához lásson a csapat, és a mentés a lehető legkíméletesebben történjék. Megnyugtatta hát az irakit: ügye már elbírálás alatt áll, s bizonyára hamarosan megkapja, ami jár neki, noha feltehetően nem annyit, amennyit Hamíd gondolt. Igénye

valójában derültséget keltett a parancsnokságon, s jótékonyan befolyásolta a hangulatot a ritka mosolyú hivatalban. Például ezer dollárt kért öt kecskéért, miközben a bagdadi bódékban öt dollárért adtak egyet. Hamíd kreatív könyvelésében 4000 százalékos volt az infláció. A katonák leugráltak a Humveekról, és azonnal munkához láttak. Testes huzalvágóval elcsippentették a medve ketrecének elülső rúdjait, majd odatolták a szállítóketrecet úgy, hogy pontosan illeszkedjék a frissen vágott nyíláshoz. Aztán némi ételt helyeztek csalinak az új ketrecbe, és vártak. És vártak. A mackó majdhogynem levegőnek nézte buzgó megmentőit. Hiába hízelegtek neki, hiába kísértették finom falatokkal, nem ingott meg. Brendan vizet permetezett a szállítóketrecbe, azt remélve, hogy a toprongyos bundájú, ápolatlan jószág szívesen hűsöl majd benne a rekkenő melegben. De a medve fütyült a frissítő vízfüggönyre, láthatóan elég hűvös volt neki ott, ahol van. Megvető pillantása mindennél ékesszólóbban beszélt – Brendan szerint olyasmit mondott, ami medvejelnyelven a középső ujj felmutatásával lehet egyenértékű. Most már csak azon múlt, ki bírja tovább cérnával, de az idő – és a közelgő alkonyat – nem Sumnernek dolgozott. Az egyre hosszabbra nyúló árnyékok figyelmeztették, hogy hamarosan túl veszélyes lehet ebben a lepukkant városrészben tartózkodni. Egy különösen izgalmas pillanatban mégis győzött a kíváncsiság, és a medve átruccant a szállítóketrecbe, hogy körülnézzen. Ám a ketrec tetején gubbasztó katonák, akik csak erre vártak, izgalmukban elsiették, és rosszul csúsztatták be a vájatba az ajtót, amely megakadt. A fémes csikorgástól megriadt állat pedig visszaiszkolt a régi ketrecébe. A katonák egy emberként hördültek

fel – talán kilométerekre is elhallatszott. Miután hasztalanul kellették magukat a fejadagok, a zöldség és a méz, valaki talált egy megfeketedett edényt, benne némi egyhetes, odakozmált rizsmaradékkal (az iraki személyzet hagyhatta ott), és próbaképpen ezt is berakta a mobil ketrecbe, az ínycsiklandó falatok mellé. A medve beleszagolt a levegőbe, és – láss csodát! – azonnal odanyargalt, hogy elfogyassza. Mindenki visszafojtott lélegzettel, halálos csöndben figyelt. Ezúttal az egykori elit kommandós Brian Kellogra volt bízva az ajtó beejtése, és az izmos katona tökéletes hidegvérrel hajtotta végre a feladatot: finom hussanással csúszott helyére a rács, a medve nem menekülhetett. Kellog volt a nap hőse – az ujjongó állatmentők örömükben kékre-zöldre öklözték. Végre-valahára! És ki hitte volna, hogy elég egy kis odakozmált rizs? A sok fejfájást okozó medve máris indulhatott az állatkertbe. Óriási alakja láttán most is tömegesen torpantak meg az elképedt járókelők, ahogy elhúzott mellettük a teherautó. De még nem volt vége. Az állatkertben a személyzet leemelte a ketrecet, de amint tolni kezdték, a szerkezet egyik kerekéről lepattant a gumiborítás. A munkások a sérült sarkot megemelve az ép kerekeken gördítették tovább a ketrecet, de újabb húsz méter után a következő kerék is tönkrement. Majd a következő. A munkások most már az egyre ingerültebb medve orrától csak arasznyira, puszta kézzel szorították a rácsot – ujjaik épségét kockáztatva –, úgy lökték, taszították előre a ketrecet. A jó és a rossz erők fej fej melletti küzdelmében mindenki azért fohászkodott, hogy a lecsupaszított kerekek be ne ragadjanak végleg, mielőtt a medve új otthonához ér. És kibírták a csikorgó csapágyak. Igaz, épp csak.

Felhúzták a rácsot, és az önfejű, öreg állat átcammogott új otthonába, mely viszonylag tágas barlangból és kifutóból állt, benne árnyékot adó napellenzővel és friss vízzel. Ezentúl nem kell mocskos tálkából – mely be sem fér a rácson – lögybölnie a szájába a vizet. Nem kell tűrnie a gonoszkodást, sem azt, hogy unatkozó állatkerti szolgák heccből leitassák. Azóta minden délután hűsítő fürdőt vesz. Olyan fényes a bundája, mint egy vidráé, és testén a csontos szögletek egészségesen kigömbölyödtek. Még annak is, aki elvből elutasítja az állatkert intézményét (mondván, hogy egy vadállat se raboskodjék ketrecben), el kell ismernie, hogy medvénk fényűzően él ahhoz képest, ahogy élt a Luna Parkban. De még itt sincs vége a történetnek. Amikor később telefonon beszámoltam David Jonesnak arról, hogy kiürítettük a Luna Parkot, és azt tervezzük, ledózeroltatjuk az egészet, döbbent csönd volt a vonal másik végén. A Luna Park ugyanis az AZA feketelistájának („a világ legrosszabb állatkertjei”) első helyén szerepelt, és a szervezet már tizennyolc éve küzdött a bezáratásáért. Nem is tudtuk, de az AZA szellemében jártunk el. Ha rajtunk áll, azoknak a szörnyű ketreceknek soha többé nem lesznek lakói. Következő mentőakciónk alanyát, a gyalázatos körülmények között tartott és „Farseb” névre keresztelt nőstény medvét azért hívták így, mert a tomporán gennyes tályog éktelenkedett. Csapatunk Farah Murrani, az Iraki Állatvédelmi Társaság frissen kinevezett vezetője révén talált rá a szerencsétlen állatra. Farah ugyanis, miközben az illegális állatkereskedelem alvilági berkeit kutatta, megtudta, hogy Szaddám Huszein egykori állatorvosa magánpraxist nyitott a városban. Értesülései úgy szóltak, hogy az orvos rendelője mellett vérlázító körülmények között tartanak egy

sérült barna medvét. Ez akkortájt derült ki, amikor a Luna Park-i medve megmentésén fáradoztunk, és már említett adománygyűjtő amerikai utam a küszöbön állt. Ezért arra kértem Farahot és Brendant, hogy az iraki állatvédelem nevében nyomozzanak tovább. Az Iraki Állatvédelmi Társaságot jómagam, Brendan, Sumner, Adel és Farah alapítottuk. Korábban semmiféle állatvédő egyesület nem létezett az országban. Nem valószínű, hogy a Szaddám-rezsim ragályosan kegyetlen légkörében akár futólag is felmerült volna valakiben egy hasonló társaság életre hívása. De Farah, a társaság első elnöke, nagyon komolyan vette a dolgát. A vékony alkatú, rendkívül intelligens Farah évekkel korábban végzett a Bagdadi Egyetemen, majd állatorvosi praxist nyitott. Keresztény nőként olyan állatokat – például kutyát – is kezelhetett, amelyeket a muzulmán állatorvosok tisztátalannak tartanak. (Ez utóbbi magyarázza egyébként, hogy sok arab kultúrájú országban nem társ a kutya, hanem állatkerti kuriózum.) Farahnak elég jól ment, amíg a Mukhabarat emberei be nem toppantak, és rá nem parancsoltak, hogy azonnal – és végleg – ürítse ki a rendelőjét. Farah azóta sem tudja, miért; hacsak nem az utca túloldalán lévő orosz követség volt a ludas. Lehet, hogy a titkosrendőrség azért rekvirálta a rendelőjét, hogy onnan tartsa szemmel az orosz diplomatákat. Farah egy fillér kártérítést sem kapott, vállalkozása egyik napról a másikra tönkrement. Noha Irakban nem volt szokatlan, hogy életek törnek félbe hatósági packázások miatt, egy fiatal, lelkes, pályakezdő nőt csakis megrázhat egy efféle tapasztalat. Farahot annyira feldúlták és kiábrándították a történtek, hogy nem volt ereje új rendelőt nyitni, és kilenc hónapig nem is dolgozott. Aztán kitört a háború. Nem először Farah életében. Húszas évei

közepén járt, de csak hét évet élt viszonylagos nyugalomban. Néhány nappal Bagdad eleste után egyik barátjánál megismerkedett néhány amerikai katonával a Különleges Erőktől. Tőlük hallott egy őrült dél-afrikai természetvédőről, aki fejébe vette, hogy talpra állítja a bagdadi állatkertet. Farah szívesen segített volna. A katonák a Különleges Erőktől eljöttek az állatkertbe, elmondtak mindent Farahról, és arra kértek, tegyem meg nekik azt a szívességet, hogy fölveszem az állatkertbe. Nem kellett kétszer kérniük, azonnal ráálltam. Ők pedig már hozták is védencüket. Amint túl voltunk a bemutatkozáson, Farah könnyekben tört ki. Zavarban voltam; hiszen minél inkább megszoktam az állandó feszültséget, annál hajlamosabb voltam elfeledkezni arról, hogy traumatizált, sokat szenvedett emberek tömegei közt élek. Farah azonban gyorsan összeszedte magát, és nem kellett lángésznek lennem, hogy mindjárt lássam, jól képzett szakemberrel van dolgom, akinek csak örülhetünk. Farah becsületes, szorgalmas, következetes munkája később messzemenően igazolta ezt. Első találkozásunkkor azonban sokkal fontosabbnak tartottam, hogy Farah tökéletesen beszél angolul. Égetően szükségem volt megbízható tolmácsra. Bár Adellel és Hásemmal mint nehéz időkben összekovácsolódott igaz bajtársakkal remekül szót értettem, kommunikációnk továbbra is egyszerűsített konyhanyelven folyt. Számítottam arra is, hogy a Szaddám utáni közigazgatás fokozatos kiépülésével egyre gyakrabban kell majd olyan tisztviselőkkel érintkeznem, akiktől legfeljebb felszínes angol nyelvi ismereteket várhatok el. Farah létfontosságú kommunikációs kapocs lehet, ráadásul szakképzett állatorvos. Mi több, hajlandó ingyen dolgozni. Mi mást kérhettem volna még?

Azt mondta, néhány dolgot még el kell intéznie, de tíz nap múlva rendelkezésemre áll. Úgy is lett; ígéretéhez híven tíz nap múlva munkába állt, és én szerfelett örültem, hogy a csapatunkban tudhatom. Emellett már hetek óta foglalkoztatott a gondolat, hogy állatkerti székhellyel állatvédő szervezetet kellene alapítanunk. Keresve sem találhattam volna alkalmasabb személyt, mint az elkötelezett és hozzáértő Farahot, hogy az új szervezetbe életet leheljen. Adel és Hásem óvatos tartózkodással fogadták az új munkatársat. Az arab társadalmak hajthatatlanul férfiközpontúak; a dolgozó nőt nem bátorítja a túlnyomórészt férfikörnyezet. Súlyosbította a helyzetet, hogy Farahnál kevésbé tipikus iraki nőt elképzelni is nehéz. Farmerben, blúzban jár, néha még sortot is fölvesz. Sminket használ, koromfekete hajában szőkített tincs virít. Meleg napokon lelkifurdalás nélkül elkortyolgat egy hideg sört. Egyénisége annyira távol áll a hagyományosan alázatos iraki nőtípustól, hogy a férfiak olykor külföldinek nézik, s erre ő, jordániai akcentust mímelve, néha még rá is játszik. De női függetlenségének talán legszembeszökőbb ténye, hogy nyíltan dohányzik. Ehhez már nagyobb adag szemtelenség és bátorság szükségeltetik Arábiában, de Farah nincs híján a bátorságnak. Mert míg az iraki férfi füstöl, mint a gyárkémény, a feleségének megtiltja, hogy nyilvánosan rágyújtson. Ezt figurázza ki egy szellemes női vicc, amely így szól: A férj váratlanul kora délután megy haza, és egy másik férfival találja a feleségét az ágyban. „Nem szégyelled magad? – mondja az asszonynak. – Hová süllyedtél? Ha így folytatod, maholnap dohányozni fogsz!” Farah modern életszemlélete jól megfért olyan erényekkel, amelyek hamar nélkülözhetetlenné tették. Remek összeköttetései voltak az állatorvosi világban, máskor szerteágazó családi

kapcsolatait mozgatta meg; bátor volt, és kedvvel végezte a kemény munkát, egyszóval, bebizonyította, hogy köztünk a helye. Végül szegény Farsebhez, és Szaddám volt állatorvosához is elvezetett. Dr. Namírnak hívták a doktort, és bár az állatkertiek ismerték a nevét, „magas beosztása” miatt szakmailag sosem érintkeztek vele. Persze magas beosztását már elveszítette, hiszen a munkaadója szökésben volt. Az amerikaiak faggatózására Namír elmagyarázta, hogy eredetileg rendőrkutyák kiképzésére szakosodott állatorvosként dolgozott, míg egy nap váratlanul be nem rendelték Szaddám palotájába. A diktátor személyesen közölte vele, hogy ezentúl az ő állatorvosa lesz, és utasította, hogy számolja föl a praxisát. Aki élni akart, nem ellenkezhetett Szaddámmal. Namírt azonban csak a foglalkozása miatt alkalmazta a diktátor, és nem azért, mert a baathistákkal rokonszenvezett. Legalábbis ezt állította. Hogy miért van akkor a birtokában egy névre szóló VIP-kártya, amelyet a Baath Párt bocsátott ki, azt már nehezebb volt megmagyaráznia, de ne ítéljünk elhamarkodottan: a legvadabb terror időszakában bárkiből bármit ki lehetett kényszeríteni. Ugyanakkor lehetetlen nem elítélni Namír szakmaiságát – vagy épp a hiányát – állatorvosi minőségében. Amikor Brendan és Farah elmentek megnézni a rendelője mellett tartott medvét, földbe gyökerezett a lábuk. A hároméves fiatal nőstény körülbelül 165 centi magas volt, és egy szűk, 180 × 180-as szállítóketrecben élt, amelyben mozdulni is alig bírt. A ketrec négy téglán állt, hogy az emésztés végterméke az alsó rácson át távozhasson. Ez persze azt is jelentette, hogy a medve folyton ezen a felfüggesztett rácson lépkedett, amely véresre sebezte a talpát, a felhorzsolt párnás felület pedig a higiénia teljes hiánya miatt csúnyán elfertőződött. Nézni is

rossz volt, mennyire fáj neki a puszta állás. A ketrec alatt síkos, nyálkás halmokba gyűlt az alvadt vér és az ürülék. Az állat hátsó felén nagy, gennyes tályog volt – a „farseb” –, melyből folyamatosan szivárgott a rossz szagú váladék, hátán, oldalán és hasán pedig csupaszra koptatott foltok árulkodtak róla, hogy milyen szűk az otthona. Egyetlenegy kezelést kapott: Namír olykor befújta a sebeit valami rózsaszínű fertőtlenítőszerrel. Brendan elmondhatatlanul visszataszítónak találta, hogy egy orvos, akiről feltételeznénk a más teremtmények iránti együttérzést, hagyta idáig fajulni a dolgokat. Az állatorvos nem egyedül fogadta a látogatókat; társának handzsárforma, görbe orra és bozontos szakálla volt, és egész lényéből sütött a Brendan iránti ellenszenv, amit nyilván tetézett, hogy barátom egy vonzó arab nővel állított be. Brendan úgy ítélte meg, taktikailag nem lenne tanácsos vitát kezdeményezni az állattartás etikájáról. Farah is, ő is mosolyogva kezet fogott a két férfival, nehogy bárki azt higgye, helyszíni szemlére jöttek. Ám nem tudták nem észrevenni a két zörgő csontú pelikánt, a sántító borzokat, a két ijesztően sovány kutyát a rendelő falánál sorakozó ketrecekben. Ha eddig borzadtak az állatorvostól, most már hevesen undorodtak tőle. Ennek ellenére megőrizték a hidegvérüket. A személyes ellenszenv nem homályosíthatta el józan ítéletüket, amely a cselekvés alapja lesz; hogy mit lépnek, majd később dől el. Namír eleinte húzódozott a beszélgetéstől, mert amerikainak nézte Brendant, de legalábbis olyannak, aki összeköttetésben áll a katonákkal. Brendan elmagyarázta, hogy ő dél-afrikai – „tudja, Nelson Mandela országából” –, és semmilyen minőségében nem dolgozik az amerikai hadseregnek. Az állatorvos kissé felengedett, és vonakodva elismerte, hogy a

medve nincs a legjobb egészségi állapotban, de ő sajnos nem engedhet meg magának drágább gyógyszereket. Brendan erre javasolta, hogy költöztessék az állatot az állatkertbe, ahol intenzívebben tudnák kezelni, és nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is, például bélféreg ellen. Dr. Namír némi ingerültséggel kerek perec elutasította ezt, mondván, hogy a medve nem is az övé, hanem egy bizonyos AbuSzakah tulajdona, aki az illegális vadkereskedelem egyik közismert alakja. Ő bizony komoly bajba kerülne, tette hozzá, ha ezek a feketepiaci gengszterek rájönnének, hogy valami baja esett a medvének. Ami persze enyhén szólva erős volt, tekintve az állat botrányos, sőt állatkínzásnak beillő pillanatnyi életkörülményeit. Aztán Namír témát váltott. Állítása szerint számos „titkos helyet” ismert Szaddám palotáiban, mely tudása talán az amerikaiaknak is jól jöhet. Éreztetni kívánta, hogy nem csak állatorvosként tudná hasznossá tenni magát. Brendan és Farah biztosították róla, hogy eljuttatják megfelelő helyre ezt az értékes információt, majd megígérték, hogy valamikor a közeljövőben ismét látogatást tesznek nála. Úgy egy hét múlva valóban megjelentek Namír rendelőjében, és isteni szerencséjükre épp ott találták az állatokkal üzletelő szélhámost, Abu-Szakahot is. Sötét bőrű férfi volt, mélyen ülő szemekkel, és egy oroszlánkölyköt hozott az állatorvoshoz. Namírhoz hasonlóan ő sem állt szívesen szóba külföldiekkel, de Brendan ismét elmondta, hogy ő dél-afrikai, és semmi köze a megszálló hatalmakhoz. Farah elbűvölő csacsogásával igyekezett oldani a feszültséget. Az illegális állatkereskedelemre terelődött a szó, és Abu-Szakah egy fényképre mutatott a falon; ha Brendan szeretne egy olyan tigrist, ő tudna neki szerezni Iránból. De Brendan a medvére terelte

a szót; szörnyen rossz bőrben van, nem lehetne-e átvinni az állatkertbe, hogy ellássák és kezeljék? Abu-Szakah némi tűnődés után azt kérdezte, mennyit fizetne neki az állatkert. Mert ez volt a lényeg. Az állat sorsa kizárólag minket érdekelt. Abunak csak pénzkérdés volt. Brendan azt javasolta neki, hogy látogasson el hozzánk, s ott majd megbeszélik. De két nap múlva Namír állított be az állatkertbe. Brendant kereste, de be kellett érnie Sumnerrel, aki már hallott róla – s hogy állítólag úgy ismeri Szaddám palotáit, mint a tenyerét –, ezért beinvitálta az irodába. Namír azt kérdezte Sumnertől, nem tudna-e munkát szerezni neki mint rendőrkutya-idomárnak, ebben ugyanis különösen jónak tartja magát. Cserébe mindent elmond az amerikaiaknak, amit Szaddám palotáiról tud. De bár Namír sokat tudott, nem tudott semmi olyat, amiről a hírszerzésnek ne lett volna már tudomása. Aztán Namír rátért a medvére, és kijelentette, hogy az állatkereskedők igen borsos árat kérnek érte. Nem baj, felelte Sumner, de Namír először bizalma jeléül adja át a medvét az állatkertnek. Majd utána megállapodnak az árban. Namír azt felelte, ha önhatalmúlag átengedné az állatot, veszélyben forogna az élete, de átadja Abu-Szakahnak az üzenetet. Akkor közvetlenül az állatkereskedővel kíván megállapodni az árban, mondta erre Sumner, és hangsúlyozta, hogy a katonák senkit sem vesznek őrizetbe. De először legyen a medve az állatkertben. Csapatunk most már Farseb szakszerű gyógykezelését tartotta elsőrendű feladatnak. Mint mindig, most is versenyt futottunk az idővel, hiszen tudtuk, így már nem sokáig húzza. Namír emberei is folyton gyötörték. Ha mozgásra akarták bírni, megzörgették a rácsát, vagy bottal böködték, míg kisebesedett talpára nehezedve

kínkeservesen fel nem tápászkodott. Nem kétséges: azon múlt az élete, hogy időben gondjainkba vehetjük-e. Brendan különösen sokat idegeskedett emiatt. Legszívesebben lerohanta volna Namír rendelőjét, hogy elrabolja az állatot, de ez csak hathatós katonai segítséggel sikerülhetett volna. És a feketepiac egyáltalán nem volt veszélytelen; megtorolták volna a sérelmet, elsősorban az állatkert iraki személyzetén állva bosszút. Ezt pedig semmiképpen nem engedhettük. Végül Namír belátta, hogy ésszerűbb engedni – ő maga úgysem képes gondoskodni a medvéről –, sőt vállalta, hogy elkábítja az állatot, nekünk csak érte kell menni. Távozóban mégis odavetette arabul dr. Adelnek: – Maguk szúrják meg a nyavalyást! Én nem csinálom. Vagyis Namír összevissza beszélt. Egyik pillanatban ezt mondta, a másik pillanatban meg azt. De Sumner és Brendan nem riadtak vissza. Ha az állatorvos még elkábítani sem meri a gondozásában lévő állatot, majd megteszi helyette az állatkert. Nem először festett úgy, hogy a saját szakállunkra indított akció mindjárt az elején kudarcba fullad. Nem voltam jelen, de később olyan szemléletes beszámolóban részesültem, hogy teljesen át tudom élni az eseményeket. Útban a helyszín felé, Adel viharvert járművébe hátulról beleszalad egy kocsi – s mindez annak az állandósult dugónak a közepén, melyet finoman szólva bagdadi „közlekedésnek” neveznek. Adel a visszapillantó tükörbe néz, és vállat von. A mögötte araszolgató kocsi sofőrje (aki hibázott) ugyancsak. Irakban már csak így van ez; az ember ki se száll, csupán tudomásul veszi a kárt, különösen, ha éppen medveketrecet szállít. Ha megáll, a fosztogatók egy pillanat alatt ellopják. Lehet persze ölre is menni a vétkes sofőrrel, de az utcai verekedésből semmi haszon. Közlekedési

rendőrség, biztosítás, kártérítési igény – ekkoriban még csupa ismeretlen fogalom. Adel befut, nekikészül, és egykettőre beadja a nyugtatót a medvének. Mindenki azt szeretné, ha ezúttal szép simán, fennakadás nélkül lehetne lebonyolítani a mentőakciót. De egy idő után már mindenki tudja, hogy most sem így lesz. A teljes adag nyugtató meg sem kottyan a medvének, és – akárcsak Utolsó Ember esetében – Adel doktor most is az iraki barna medvék legendás szívósságával magyarázza a jelenséget. „Mert a hegyek közt megedződnek”, mondja már-már nemzeti büszkeséggel. Brendan csak csóválja a fejét bánatosan; úgy látszik, minél több medvét hoz utunkba az élet, annál nehezebb elkábítani őket. Fél óra múlva Adel újabb kábítóinjekció mellett dönt. Namír emberei úgy akarják megkönnyíteni a műveletet, hogy – szokásuk szerint – fémrúddal durván oldalba bökdösik a medvét, és mielőtt Brendan közbeléphetne, beszorítják az egyik sarokba. Nem csoda, hogy ez felbőszíti a rémült állatot. Üvöltve megragadja a rudakat, és összevissza görbíti őket – könnyedén, mint gyerek a főtt spagettit. Brendan ekkor döbben rá, micsoda elképesztő erő lakik benne. Hiszen eddig csak egy ketrecében heverő, elkínzott, beteg állatot ismert. Adel beadja a második injekciót, újabb várakozás következik. Közben legalább tízen verődnek össze a rendelő udvarán, lármás társaság. Valaki a ketrec rácsát püföli, ezzel még jobban stresszelve a már halálra rémült állatot. Amikor Brendannak sikerül lecsendesítenie a hangoskodókat, a medve is elálmosodik, elelbóbiskol. Ekkor váratlanul fiatal suhancok toppannak be, hogy kutyát vásároljanak. Egyikük odalép a ketrechez, és belerúg a rácsba,

közvetlenül a medve fejénél. Az állat riadtan felugrik, ismét teljesen éber. Brendan dühösen odaszalad, és megfenyegeti a suhancot, hogy jól ellátja a baját, de már késő. A zaklatott medvén immár nem fog a nyugtató. Adel újabb injekciót ad be neki, nem messze a sebétől. De hiába. Nincs mit tenni, mint beismerni a kudarcot. Mindenki tisztában van vele: lehet, hogy a medve a hétvégét sem éri meg. Két nap múlva Sumner konvojt szervez, hadmérnöki részvétellel. Úgy tervezik, ezúttal nem kábítják el az állatot (szívós iraki hegyi medvékkel szemben úgyis esélytelenek vagyunk, nemdebár?), hanem átcsalogatják a szállítóketrecbe, akárcsak a Luna Park-i Utolsó Embert. A mentés most sem megy simán, mindjárt az elején kiderül ugyanis, hogy a medve ketrecének ajtaja kifelé nyílik, így képtelenség úgy odatolni a mobil ketrecet, hogy ne maradjon tátongó rés a kettő között. Némi fejtörés után a résztvevők arra jutnak, hogy a sarokvasaknál lefűrészelik az alkalmatlan ajtót, odatolják közvetlenül elé a szállítóketrecet (mely le-fel csúsztatható nyílászáróval bír), majd kiemelik a kettő közül a fölöslegessé vált lefűrészelt ajtót. Gyorsan dolgoznak, hogy a fűrészelés zaja ne rémítse túl hosszan az állatot. Pedig ez a legkisebb rossz. Mert az állatorvos emberei újból dühödten bökdösni kezdik fémrúdjaikkal a medvét, hogy áttereljék a másik ketrecbe, amitől ő még ingerültebb és idegesebb lesz, vadul forgolódik a szűk helyen, és dühödt ordítások közepette kapkod kínzóinak fémrúdjai után. Kétségbeesett tombolásával felszakítja mancsain a csúnya sebeket, így még mélyebben, még fájóbban váj bele a padlórács.

Félelmében és dühében reflexszerűen üríteni kezd, bélsár borít mindent. Hogy ez a büszke, szép állat idáig alacsonyodhat, megbocsáthatatlan emberi bűn. Szerencsére a rettegés és a düh vörös ködén át is észreveszi végül a másik ketrecben csalinak elhelyezett ennivalót, és gyorsan átüget – győz az éhség. Embereink lecsapják, bereteszelik a tolóajtót, és végre a miénk Farseb. Aztán csörlővel beemelik a ketrecet a nyitott teherautóba, és további fennakadás nélkül elszállítják az állatkertbe. A megfelelő étrend, a gondoskodás, az antibiotikumok és a talpat kímélő sima felszín megtette a hatását: medvénk gennyes tályogja és felhasadt mancsai gyorsan gyógyultak. A gondozók naponta hűsítő zuhannyal kényeztetik, és Utolsó Emberhez hasonlóan ő is kifutóval, textil napellenzővel felszerelt otthonban lakik. Minden viszonylagos, de azt hiszem, Farseb fényűzőnek tekinti új lakhelyét. Kicsattanó egészségnek örvend. Farán a csúf tályogot (mely akár el is üszkösödhetett volna), jobban mondva, a seb helyét selymes fényű, új bunda nőtte be. De a Farseb név rajta ragadt. A siker mámoros örömmel töltötte el a csapatot. Most már két medvénk is volt, jóllehet megszerzésük módja, már ami az állatmentés szakszerűségét illeti, aligha mondható klasszikusnak. Ám tekintettel a rendkívüli körülményekre, rögtönözni kellett, és a csapat a legjobb tudása szerint rögtönzött. Nem volt más lehetőség – nem Disney-állatokat kellett kimenteni mesésen szorult helyzetükből. Embereim úgy használták a rendelkezésükre álló eszközöket, hogy sem állatban, sem emberben nem esett kár. Ez a lényeg. A két medvementő akciót az állatkertiek sziklaszilárd elhatározása tette lehetővé. Az, hogy eltökélték: ha törik, ha szakad, megmentik őket. Kiszámíthatatlan, fegyveres összetűzések környezetében, rögtönzött felszereléssel, házilag gyártott, rozoga

kerekű, mobil ketreccel képes volt ez az elszánt csapat éhező, veszélyes vadállatokat kiszabadítani méltatlanul szűk, mocskos börtönükből, hogy – amennyire csak lehet – rendes, új, élhető otthonba költöztesse őket. Mert aligha vitatható, hogy a Föld teremtményeiről való gondoskodás pontosan ezt jelenti. De azért nem csak munkából állt az életünk, néha szórakozás is akadt. Néhány nappal Farseb megmentése után Jeremy bukkant fel az állatkertben sötétített ablakú luxusterepjárójával, és egy meghívással. – Mit szólnátok egy kis rögbihez? A fiúk összeeszkábáltak egy műholdantennát, hogy megnézhessük az új-zélandiak elleni meccset! Dél-Afrikában nemzeti sport a rögbi, és a küszöbönálló nemzetközi mérkőzés – a hazai Springboks és fő-fő vetélytársunk, az új-zélandi All Blacks között – a sportév abszolút fénypontja. – Mi az hogy! – kiabált vissza Brendan. – Hol? Ez volt a „bökkenő”. Mert a műholdas tévé egy szállodában volt, az pedig a város túlsó végében, ahová Jeremy és vagány társai nem féltek bemenni, de a civilek – mint én és Brendan – tartottak tőle. Kérdéseket tettem fel Jeremynek. Tudtam, nekik mindennapi dolog egy kis lövöldözés útközben. Legutóbb is egy spontán utcai csatározásban megöltek egy felkelőt. Látva aggodalmamat, Brendan félrehúzott. – Hajunk szála sem görbülhet! – jelentette ki. – Ezeknek annyi fegyverük van, amennyivel egy államcsínyt végre lehet hajtani! Csak nem maradunk le a játékról, mikor meg is nézhetjük?! Két másik terepjáró csatlakozott hozzánk, azzal már húztunk is kifelé az az-Zaurá Parkból, át az ellenőrző pontokon, a vörös

övezetbe. Nyitott ablakokkal utaztunk, míg kommandós barátaink befordították az ülésüket, kidugták fegyverük csövét az ablakon, és elhelyezkedtek, hogy szükség esetén viszonozzák a tüzet. Valahányszor lassítani kényszerültünk, a puskacsövek kibújtak az ablakon, és valaki kikiabált arabul, hangosan figyelmeztetve a járókelőket, hogy ne jöjjenek a jármű közelébe. Ha túlságosan lelassult a forgalom, felhajtottunk a járdára, és rettenetes tülkölés közepette, gyalogosok, szamarak és bódék közt szlalomozva száguldottunk tova. – A felkelők kedvenc célpontja a terepjáró – magyarázta Jeremy –, úgyhogy minden módon igyekszünk nem megállni. De ha mégsem tudjuk elkerülni, kiszállunk, és a jármű négy sarkát fedezzük egy-egy emberrel. Kibiztosított fegyverrel, négy irányba fordulva várunk, amíg tovább nem mehetünk. Sikerült egy darabban, bár némileg összerázva megérkeznünk. Egy őrt hátrahagyva az épület mögé rejtett járműveknél, épp időben futottunk be, hogy lerogyjunk a műholdas közvetítést fogni képes készülék elé – máris kezdődött a meccs. Sajnos Dél-Afrika vesztett, mi pedig megismételtük az őrült rohanást visszafelé az állatkertbe. Bepillantást nyertünk a VIPtestőrök mindennapi életébe – akkor és ott, nyugodtan mondhatom, semmi pénzért nem cseréltem volna velük. De legalább láthattunk egy kis rögbit!

TIZENEGY

A Damaszkuszi utcán végigrohanó paták szapora dobogása olyan volt, mintha a Tigris keleti partján valahol fegyverek ropognának. Az al-Dzsumhúríja hídon szolgálatot teljesítő katonák felkapták a fejüket, a két Abrams tank 120 mm-es ágyúja célirányba lendült. Aztán megpillantották a pompás izomzatú, teljes sebességgel vágtató szürke csődört. Szemmel láthatóan megriasztotta valami, megbokrosodva, vakon nyargalt a semmibe. A katonák elhűlve nézték, a paripa ugyanis egyenesen feléjük száguldott. Vasbeton akadályok és pengés drótkerítések védték őket, mégis félelmetes látvány volt. Aztán émelyítőn tompa puffanással nekirohant a betonnak, lepattant róla, majd belezuhant-gabalyodott a pengés drótba, amely valósággal rongyosra szaggatta a testét. Azonnal szörnyethalt. Vajon mitől ijedt meg ennyire? Mi váltotta ki belőle ezt a tébolyodott riadalmat, ezt az eszeveszett, öngyilkos rohanást? Az ellenőrző pont őrei lefejtették a drótról a cafatosra tépett lótetemet, csörlővel beemelték egy csapatszállító rakterébe, és elvitték az állatkertbe. Mert nem volt a városban katona, aki ne tudta volna, hogy folyton húst keresek éhes ragadozóimnak. Micsoda lakoma lesz ma oroszlánéknál! Az is volt. Nem valószínű, hogy ettek vagy esznek még életükben drágábbat az állatkerti nagymacskák. A ló ugyanis Szaddám egyik értékes arab telivére volt, abból a több millió dollárt érő ménesből,

melyet titokzatos módon elnyelt a föld, még mielőtt az amerikaiak Bagdadba értek. Az oroszlánok és a tigrisek persze fütyültek erre, s a gyönyörű ménből nemsokára csak szilánkosra rágott csontok maradtak. A paripa szomorú halála ellenére nekem áttörést jelentett az eset. Méghozzá olyat, amire régóta vártam. Erős volt a gyanúm, hogy Szaddám gyönyörű telivérei közül néhány túlélhette a palotákat célzó szőnyegbombázást, és ezek az állatok még ma is Bagdadban vannak. És ha rajtam áll, megmentem őket. Huszein kékvér paripái egyenes ági leszármazottai voltak a keresztes hadjáratok korában már ismert arab telivéreknek, és a kérdés, hogy mi lett a sorsuk a megszállás után, Irakba érkezésem óta foglalkoztatott. Régóta tudtam erről a csodálatos lótenyészetről, melyet a diktátor a palotája melletti karámokban tartott, és szerettem volna a saját szememmel látni. Vérvonalát illetően Szaddám ménese egyedülálló volt a világon. Egyáltalán nem túlzás feltételezni, hogy egyik-másik lovának felmenőit olyan paripák nemzették, melyek hátán maga a legendás Szaladin szultán ült. A történelem néha igen különös párhuzamokat és fricskákat kínál – ezért olyan lenyűgöző. Szaladin, akárcsak Szaddám, Tikritben született. De Szaddámmal ellentétben Szaladin kurd volt. És ha azt vesszük, Szaddám micsoda népirtó háborút viselt a kurdok ellen, akkor Szaladin – az iszlám legnagyobb harcosa –, ha ma élne, halálos ellensége lenne Huszein törzsének. Ha már eljutottam Irakba, látnom kell ezt a különleges telivérekből álló, beltenyésztett ménest, mely Szaladin óta őrzi ugyanazt a tiszta vérvonalat. Ha nem törekednék rá, az olyan lenne, mintha első párizsi utamon eszembe sem jutna elzarándokolni a Mona Lisához. Csakhogy a lovak szőrén-szálán eltűntek! Kérdeztem

Adelt, faggattam Hásemot, de mindketten csak a vállukat vonogatták, megerősítve, hogy a ménes nagyjából akkor vált köddé, amikor Szaddám családostul elmenekült a városból. Hásem meg volt győződve róla, hogy a lovaknak örökre nyomuk veszett. Különösen értékes állatok voltak, ezért a feketepiac minden bizonnyal rég lecsapott rájuk. Kénytelen voltam elismerni, hogy ez a legvalószínűbb forgatókönyv. De a gondolat, hogy egy pótolhatatlan lófajta örökre eltűnhet a Föld színéről, nem hagyott nyugodni – akár egy döngicsélő szúnyog, amit nem bírok elhessegetni. Valahol lenniük kell, s ha csak egy kis esélye is van, hogy még élnek – valahol, itt, a városban –, én bizony felkutatom őket. Így hát a kezdeti egyszerű kíváncsiság szinte megszállott kereséssé nőtte ki magát nálam. Úgy éreztem, kötelességem felkutatni ezt a nemzeti kincset, különösen, mert mindenki mást mintha hidegen hagyott volna a sorsa. A paripa vesztébe rohanásának másnapján értekezletet tartottunk, s kiadtam a jelszót, hogy Szaddám lovait keressük, járjon mindenki nyitott szemmel. Aki bármit hall a ménesről – legyen pletyka, szóbeszéd, mendemonda –, azonnal jelentse nekem. Embereim fikarcnyit sem lelkesedtek. Úgy vélekedtek, mint Hásem, vagyis hogy bottal üthetjük a lovak nyomát. Képtelenség, mondták, hogy ezek az állatok, melyek összértéke több millió dollár lehet, szabadon kószáljanak valahol ebben a szétzilált városban. De ha még így lenne is, hogy a csudába találjuk meg őket a kaotikus viszonyok között? Nem fogadhatom el, jelentettem ki, hogy meg se próbáljuk, a „nem” helyett cselekvést várok. Így, ha vonakodva is, dolgozóim kérdezősködni kezdtek. Brendan meg én az ellenőrző pontokon hintettük el, hogy mire figyeljenek a katonák, és ugyanezt kértük

mindenkitől, aki szembejött az ar-Rasídban vagy a palotában. Az ellenőrző pontok továbbították a kérést más ellenőrző pontoknak, így nemsokára mindenki tudta, hogy az állatkertiek Szaddám lovait akarják. Mindössze annyiból indulhattam ki, amit az irakiaktól hallottam: a lovak az első bombázások idején tűntek el a palotából, és ha még élnek, feltehetően álcázott istállókban, a nyüzsgő város legvalószínűtlenebb pontjain rejthették el őket. Mi tagadás, ez bizony nem sok. Embereim többször is figyelmeztettek, hogy jobban tenném, ha nem keresném annyira azokat a lovakat. Különben az állatcsempészekkel gyűlik meg a bajom. Márpedig nagyobb gazembereket elképzelni is nehéz, láthattuk Abu-Szakah és Farseb esetében. Az illegális állatkereskedelem szereplői nem finnyásak, bárkinek elvágják a torkát, aki az útjukban van, hát még, ha ekkora a tét. Sokkal többről van szó, mint eddig – nem csak egy beteg medvéről. Szaddám lovai voltak a legnemesebb arab telivérek a Közel-Keleten, ha nem az egész világon. Mert ha Szaddámnak kellett egy ló, megszerezte. Helyi értesülés szerint a mintegy hetven törzstenyészállatot az Arabian Chival lovasklub tágas legelőin tartották, a bagdadi repülőtér közelében. De hogy most hol lehetnek, arra még ötlete sem volt senkinek. Bagdad térképét szemlélve, melyet keresztül-kasul szabdalnak a kiismerhetetlen utcák, csak még inkább összezavarodtam. Hol kezdjem? Egyik kezdőpont sem volt logikusabb, mint a másik, így nem maradt más, mint továbbra is a szóbeszédre, hallomásra hagyatkozni. Valakinek valahol észre kellett vennie, hogy a városban pompás lovakat terelnek egyik helyről a másikra! Valakinek csak feltűntek a fejedelmi mének a szamarak és kecskék között…!

És mégsem. Hiába jártam végig az útzárakat, hiába faggatóztam hetekig, mindenki csak a fejét rázta. Ez persze állatkerti munkásaim nézeteit támasztotta alá, vagyis azt, hogy a lovak vagy elpusztultak a bombázások alatt, vagy olyan mélyen elnyelte őket az alvilág, hogy onnan nem hozhatók vissza. A pompás mén tragikus halála mégis reményt adott. Ahonnan ő jött, lennie kell többnek is. Szemtanúk szerint az értékes állatot szekér elé fogták, de egyszer csak megbokrosodott, és kitépte magát. Utcahossznyi féktelen, vak – egyszerre pánik és szabadságmámor sarkallta – rohanásának a betonakadály vetett véget. Vagyis eredeti elméletünk, mely szerint valahol Bagdad környékén igenis élnek hasonló lovak, valószínűleg helyes! Újult erővel láttunk neki a kutatásnak, járőröket nyaggatva, hogy nyissák ki jól a szemüket, s ha azt látják, hogy titkon lovakat vezetnek vagy szállítanak, azonnal jelentsék az állatkertnek. A katonák a teherjárművekbe, kamionokba is benéztek. Lopott lovakról van szó, hangsúlyoztuk, melyek egy vagyont érnek, mert vérvonaluk a 12. század óta töretlen és tiszta. Kitartásunk végül meghozta a gyümölcsét. Egy nap egy bizonyos dr. Abu-Bakker bukkant föl a semmiből az állatkertben, és egyik munkásunk fülébe súgta, hogy ő tudja, hol vannak a lovak. Ez az értesülés másodpercek alatt eljutott Farahhoz, aki azonnal a kapuhoz szaladt, de mire odaért, csalódottan látta, hogy az idegen eltűnt, és nem hagyott elérhetőséget. Azt hittük, kezdhetjük elölről az egészet. De szerencsénk volt: Adel egy reggel arra érkezett az állatkertbe, hogy a tünékeny AbuBakker várja. Igen, tudja, hová rejtették a lovakat, mondta az állatorvos, aki Szaddám egykori főlovászaként jól ismerte az állatokat. Adel azonnal riasztott, majd bevonultunk az irodába, mert Abu-

Bakker nem szívesen beszélgetett, főleg nem erről mindenki szeme láttára. Elmondta, hogy néhány nappal a Huszein család szökése előtt egy titkos istállókomplexumba szállították a lovakat, addig is, amíg Szaddám „vissza nem tér”. Legnagyobb bánatomra ezek az istállók Abu Ghraib kellős közepén voltak; kevés veszélyesebb hely létezett Irakban. Abu Ghraib mintegy harminc kilométernyire van Bagdad nyugati határától, a sivatag felé terjeszkedő, nyomorúságos viskórengeteg szélén. A sűrűn lakott gettóban hemzsegtek a tolvajok, feketepiaci kereskedők, csempészek és hasisárusok. És egyre ijesztőbb volt a törvénynélküliség térhódítása – a sötét sikátorokban ólálkodó fedajín harcosok és az al-Káida ügynökei. A város neve összeforrt az arab világ legkegyetlenebb börtönével. Az Abu Ghraib-i börtönben Szaddám bérencei elmondhatatlan kínzásoknak vetették alá a rezsim politikai ellenfeleit, majd később – a sors fintora – ez a dicstelen intézmény hozott gyalázatot az amerikai hadvezetés fejére is, hadbírósági tárgyalások sorát indítva el, és világszerte roppant mértékben felszítva az Amerika-ellenes érzelmeket. Egyszóval, Abu Ghraib olyan város volt, amelyet inkább messze elkerült az ember, hacsak valami múlhatatlanul kényszerítő okból oda nem kellett mennie. Jelentős katonai biztosítás nélkül álmodni sem merhettünk lómentő akcióról, ezért először is magam mellé vettem Farahot, és fölkerestem a népszerű Pat Kennedyt, aki az Ideiglenes Koalíciós Hatóság igazgatójának, L. Paul Bremernek a személyzeti vezetője volt. Megkönnyebbülésemre Kennedy azonnal megértette, milyen jelentős ügyben kérem a segítségét. Megadtuk neki az istálló koordinátáit, ő pedig továbbította az adatokat egy magas rangú tisztnek, aki majd ellenőrzi és feldolgozza őket. Kennedy megígérte,

hogy egy tankot és katonákat is a rendelkezésünkre bocsát. Hasonlóra, azaz értékes lovak megmentésére ebben a háborúban még nem került sor. De volt előzménye, méghozzá a második világháború idején; akkor a George Patton tábornok parancsnoksága alá tartozó 3. lovashadosztály katonái mentették meg az előkelő pedigréjű, igen magasan jegyzett lipicai ménest. A nácik ugyanis lecsaptak az értékes hátasokra. Patton szerette a lovakat, és amikor megtudta, hogy a páratlan tenyészállatokat egy csehszlovákiai német telephelyen tartják, megfogadta, hogy kiszabadítja őket. Csakhogy az oroszok már közeledtek keletről, míg az amerikai jelenlét Dél- és Nyugat-Európában volt jelentős, így biztosra lehetett venni, hogy az oroszok érnek oda előbb. Ezért Patton megegyezett a németekkel, hogy az utóbbiak átadják a lovakat az Egyesült Államoknak, mielőtt a Vörös Hadsereg odaérne. Általános vélekedés szerint az éhező szovjet katonák abból tartották fenn magukat, amit menet közben zsákmányoltak, így nem kétséges, hogy ha az ő kezükbe kerül a ménes, lemészárolták és megették volna az állatokat. Hála Patton gyors akciójának, Amerikába szállították a lovakat, ahol egyedülálló vérvonaluk töretlenül folytatódhatott. Kennedy úgy vélte, Szaddám arab telivérei nem kevésbé fontosak, mint a lipicai hátaslovak voltak. Akciónkért lovasok nemzedékei lesznek még hálásak. A kicsi, körülhatárolható lipicai fajtával ellentétben az arab vérvonalak az egész világon megtalálhatók a legjobb versenylovak családfájában. A beduinok i. e. 1500 körül szelídítették meg ezt a nemes fajtát, mely hamar a sivatagi gazdaság elengedhetetlen részévé vált. Jó, gyors lábú lovak nélkül a beduin törzsek nem hajthattak volna végre sikeres rablótámadásokat a szomszédjaik ellen, és egyéni meggazdagodásuk sem lett volna lehetséges.

Ezért tartották úgy a sivatagi népek, hogy paripájuk egyenesen Allah ajándéka. Még Mohamed is azt parancsolja, hogy „minden férfi szeresse a lovát”. Azokban az időkben a sivatagban nevelt arab lovak közül kerültek ki a legbecsesebb vérvonalak, hiszen csak a legrátermettebb egyedek maradtak meg. Életerős, bátor, szilaj, gyors és gyönyörű lovak voltak, és azok ma is. Nem meglepő, hogy az ókori görögök egy arab ménről mintázták szárnyas Pegazusukat. Az arab fajta hatása a világ lótenyésztő és -hasznosító berkeiben felbecsülhetetlen. Gyakorlatilag sem Európában, sem Amerikában nincs olyan könnyű súlyú, jó adottságokkal bíró fajta, amelynek ereiben ne csörgedezne arab vér, és a tenyésztők úgy hiszik, minél több csörgedez belőle, annál jobb a ló. A spanyol hódítók arab lovakkal hódították meg Dél-Amerikát, és az ő lovaiktól származtatjuk a híres musztángokat. A fajtiszta arab telivérnek csukafeje van, kinn ülő, nagy szemekkel, tág orrlikakkal, míg orra, pofája szűk. A beduinok titokzatos jelentőséget tulajdonítottak ezeknek a külső jegyeknek; a széles homlok Allah áldását jelentette, az ívelt nyak és a harcias testtartás a ló bátorságáról árulkodott. De az igazi erőt a feltűnően izmos szügy, a rövid, erőteljes hát, és az acélos, lejtős mar hordozta. Egy európai ló sem vette föl vele a versenyt gyorsaságban és szívósságban, és amikor a keresztesek 1094-ben először csaptak össze a muzulmánokkal, az élve zsákmányolt arab ló az egyik legnagyobb kincsnek számított. Ezeket az állatokat hazavitték, és tenyészállatként használták, hogy „könnyebbé tegyék” a nehézkes, ormótlan – leginkább munkavégzésre alkalmas – európai fajtákat. Manapság Ascottól Churchill Downsig csak olyan versenylovak futnak, melyekben gondosan válogatott vérvonalak keverednek, ám közülük mindig az arab a meghatározó.

A ló még ma is erőteljes mitológiai jelkép az arab világban. Oszama bin Laden előszeretettel hangoztatta, hogy az emberek mindig szívesen követnek valakit, aki egy erős ló hátán ül. Bizonyára ezért fényképezkedett olyan szívesen egy izmos fehér csődör nyergében. Szaddám is szerette lóhoz értő embernek feltüntetni magát. Nem véletlen tehát, hogy a világ legszebb arab telivérjei az ő ménesét gyarapították. Noha az Abu-Bakkertől kapott értesülés potenciális áttörést jelentett, bizonyítékokra volt szükségünk. Abban is biztosak akartunk lenni, hogy valóban Szaddám lódoktorával van dolgunk, úgyhogy másnap este Farah beültette Brendant ütött-kopott kis Passatjába, és elfuvarozta az al-Szaidíja negyedbe, ahol az állatorvos lakott. Abu-Bakker gyorsan beengedte őket, és sietve becsukta mögöttük az ajtót; attól tartott, mindig akadhat valaki, aki kémkedik utána, és jelenti valamelyik terrorszervezetnek, hogy egy külföldi járt nála. Kis dolgozószobába vezette vendégeit, majd egész halom iratot és CD-t tett eléjük: ezeket az iraki Arab Telivér Szövetség adta ki, és Szaddám minden lova részletesen dokumentálva van bennük; ugyancsak bizonyítják a vérvonalak eredetiségét. Mindez AbuBakker személyét is meggyőzővé, hitelessé tette. Ha Szaddám bármelyik tenyészállatát megtaláljuk, súgta meg bizalmasan, ő a ló teljes családfájával szolgálhat. Ekkor Brendan föltette a legfontosabb kérdést: honnan tudjuk, melyik lovat keressük? Az arab telivéreket e pillanatban más lovakkal együtt tartják, vagyis gyakorlatilag lehetetlen ott helyben kiválogatni őket. Csak találgathatunk – mondjuk, külső alapján elvisszük a legszebbeket.

Abu-Bakker bólintott. Ő már gondolt erre. A lovászok az istállóban pontosan tudják, melyik ló melyik. Valószínűleg rá lehet beszélni őket arra, hogy segítsenek, ha garantáljuk, hogy nem esik bántódásuk. Egyet ő maga is tud, aki biztosan segíteni fog. A következő péntek reggel Farah, Ali, Abu-Bakker és Brendan felkerekedtek, és elmentek az Abu Ghraib-i istállóba, hogy megismerkedjenek a lovásszal, aki hajlandó együttműködni velünk. Napkeltekor indultak, megelőzve az utcai versenyfutást, hogy látogatásuk titokban maradjon; a lovász engedte be őket észrevétlenül az egyik félreeső istállóépületbe. Sietős megbeszélés volt; Brendan nagyon kirítt a vörös hajával, ami önmagában – külföldi jelenlét a városban katonai kíséret nélkül – is komoly veszélyt jelenthetett. A láthatóan ideges lovász tájékoztatása szerint Szaddám valóban Abu Ghraibba költöztette a lovait, amikor az amerikaiak bombázni kezdték a palotákat. De miután a diktátor elmenekült, az illegális kereskedők puskát szegeztek a lovászokra, úgy hajtották el a tenyészméneket. Nem kétséges, hogy ha majd lecsendesedik a helyzet, áruba bocsátják őket, hiszen a fajta rajongói akár százezer dollárt is megadnak értük a feketepiacon. Sőt többet is, mert a „Szaddám lova” minősítés valószínűleg jelentősen megemeli az árat. A lovász azt állította, hogy negyvenegy arab telivér maradt az istállóban, de így sem győzik. A lovak csak alapvető gondoskodást kapnak, ritkán csutakolják le őket rendesen, és némelyiket meg is patkolták, ami arab telivér tenyészállatok esetében kész szentségtörés. Ápolatlan, legyengült állapotuk miatt nem lesz könnyű kiválogatni őket a velük együtt tartott, kevert vérű állatok közül. Az ellopott lovakat futtatják is, persze titkolva valódi származásukat, a lóverseny ugyanis a bagdadiak egyik kedvenc

szórakozása. A turf egy félreeső helyen van, ahol az amerikaiak nem szoktak járőrözni, és hetente háromszor rendeznek versenyeket. Ezután következett a legfontosabb kérdés: hajlandó lenne-e a lovász azonosítani a lovakat? A férfi, aki apró termetéből ítélve maga is zsoké lehetett, nagyot nyelt, majd igennel válaszolt. Sem ő, sem a társai nem állhatják a marcona lótolvajokat. De csak akkor segít, ha az amerikaiak garantálják a biztonságát. Ez nem gond, nyugtatta meg Brendan. A rajtaütés kezdetekor megbilincselik az összes lovászt, hogy eltereljék róluk a gyanút. Emberünk elégedetten bólintott. Ezután a látogatók ugyanolyan lopva távoztak, ahogyan érkeztek. Amikor Brendan beszámolt nekem a találkozóról, úgy fogalmazott, hogy minden ilyen ló „Passatnak álcázott Porsche”, és javasolta, hogy mihamarabb indítsuk meg a mentőakciót. Ismét Amerikába készültem, hogy potenciális támogatókkal találkozzam, ezért egy katonai C–130-as fedélzetén Kuvaitba repültem, ahonnan majd menetrendszerű utasszállító géppel megyek tovább. Nem szívesen hagytam ott Bagdadot, hiszen így kimaradok a lómentő kalandból, ahogy a medvementésekből is kimaradtam, és ez különösen bosszantott, mert a lovak felkutatása kezdettől fogva a szívügyem volt. De az állatkert szempontjából életbe vágóan fontosnak tartottam, hogy tárgyaljak azokkal a szervezetekkel, amelyektől segítséget remélhettünk, így az út elhalasztása szóba sem jöhetett. A lovak megmentése hasonlóképpen nem tűrt halasztást. Sumnerre, Brendanra és Farahra maradt tehát a feladat, hogy szombat délelőtt kikémlelje a versenypályát és az istállót, majd pontos haditervet készítsen. Amit láttak, csöppet sem volt biztató. Sőt inkább ijesztő volt.

Mindenhol rengeteg ember nyüzsgött, egy nagy konvoj tehát nem maradhat észrevétlen, ez pedig lépéshátrányt jelent. Ha csak suttogni kezdik, hogy katonai különítmény közelít Abu Ghraib felé, úgy eltűnnének a lovak, mintha soha nem lettek volna ott. Csak az üres istállósor marad a helyén. Az állatkertiek csöndben figyelték a forgalmas terepet kocsijuk zárt ablakai mögül. Aztán Sumner utasította a sofőrt, hogy induljon tovább. – Csak úgy fog menni, ha nagyon gyorsak vagyunk – állapította meg, és ezzel mindenki egyetértett. Egyedül villámtámadással érhetnek el sikert. És még az is rendkívül kockázatos, mert a tömegbe mindig könnyen keveredhetnek terroristák. Úgy döntöttek, viszonylag kicsi, de erősen felfegyverzett konvojt kérnek a katonai hatóságoktól; megrohanják az istállót, gyorsan marhaszállító teherkocsikba pakolják a lovakat, majd elszáguldanak. Csakhogy hiába bírtuk Pat Kennedy ígéretét, mely szerint a hadsereg a lehető legmagasabb szinten biztosítja akcióinkat, a mentőcsapat nagy csalódására nem így történt. Szerencsétlen körülmény, hogy Kennedy nem is volt Bagdadban, mert – ebben biztos vagyok – ha ott lett volna, eredeti tervünket hajthattuk volna végre. Így azonban az első két rajtaütés látványos kudarcba fulladt. Az első katonai kíséret, élén néhány „nagydarab texasival”, az utolsó pillanatban hátrált meg, mondván, hogy „nem elégségesek a biztonsági feltételek”. A csapat ezt enyhén szólva igen rosszul élte meg: ha a katonák félnek, mit szóljunk mi, civilek? A tetejébe, minthogy a katonák az utolsó pillanatban álltak el, a bérelt marhaszállító kocsikat sem lehetett már lemondani. Így az állatkert kénytelen volt a meg nem valósult fuvart is kifizetni. Aztán az az-Zaurá Parkban állomásozó műszaki egység ajánlotta föl, hogy katonákat és felszerelést bocsát a rendelkezésünkre. De

amikor kiderült, hogy Abu Ghraib kellős közepén lesz az akció, nekik is inukba szállt a bátorságuk. De legalább órákkal előbb szóltak, így a csapat még időben töröltethette a megrendelt teherautókat. Brendan és Sumner arra jutott, hogy nekik maguknak kell megtervezni a rajtaütést. Ez azt jelenti, hogy a kívánatosnál kevesebben biztosítják majd őket, de nincs más választás. A következő keddre tűzték ki az akciót, mert aznap nem volt lóverseny, és vélhetően nem verődött össze akkora tömeg. A csapatot egy tengerészgyalogos-raj biztosította, Gavino Rivas százados vezetésével. A konvoj egy Bradley harckocsiból, négy Humveeból – ebben utaztak a tengerészek – és két marhaszállító teherautóból állt. Nem éppen nagypályás rohamcsapat, de Sumner ennyit tudott összehozni. Bízott benne, hogy ügyes tervezéssel és kötélidegekkel sikerülhet a mentés. Brendan, Farah és Abu-Bakker Farah kocsijában várták a konvojt egy benzinkútnál, nagyjából ötszáz méterre az istállótól, és ott volt az Arabian Chival lovasklub három zsokéja is, akik korábban már dolgoztak Szaddám lovaival. Rádión tartották a kapcsolatot, és amikor a konvoj a megbeszéltek szerint odaért, csatlakoztak hozzá. A konvoj bedübörgött az istállóépületek által közrefogott udvarba, ami szemlátomást igencsak meglepte az ott tartózkodó lovászokat. Kétségbeesve tapasztalták azonban, hogy a térkép, melyet AbuBakker és a zsokék készítettek a helyszínről, nagyon pontatlan. Először is, nem egy, hanem két udvar volt, és a második nem nyílt terepre nézett, hanem külvárosi utcákra. Ez rendkívüli módon megnehezítette a terület lezárását, vagyis a potenciális lótolvajok egyszerűen elillanhattak az állatokkal a házak közé. Rögtönözniük kellett, s míg Sumner és Rivas gyorsan megvitatták,

mit tegyenek, a többiek tanácstalanul „lézengtek”. Úgy ötvenméternyire a felfordulástól két fehér szakállú iraki aggastyán ült egy összecsukható asztalnál, és a teáját kortyolgatta. Az ő reggeli szertartásukat semmi meg nem zavarhatja, még egy katonákkal teli tank sem! Úgyhogy itták a teájukat, és úgy tettek, mintha a Humveek, a kiabáló amerikaiak és a zaklatott istállófiúk ott sem lennének. Néhány perc múlva, amikor elfogyott a teájuk, ráérősen összehajtogatták műanyag bútoraikat, hazasétáltak, és becsukták maguk után a bejárati ajtót. Mint mikor egy régi vadnyugati filmben megjelennek a gengszterek, mire a civilek kiürítik a járdát – csak épp a saját tempójukban. A két parancsnok gyorsan áttekintette a lehetőségeket. Egy tankkal, négy Humveeval és két marhaszállító kocsival messze nem tudják körbekeríteni az udvart, ahogy eredetileg tervezték. Ráadásul az egyik Humveet vontatni kell, mert lerobbant útközben. Ebből még komoly baj is származhat. Arról az aranyszabályról nem is beszélve, amelyet az amerikai katonák mindig szigorúan betartottak a vörös övezetben: tömböt alkotni, nem szétszóródni. Érzékelve, hogy kezdenek veszíteni a lendületből, Sumner és Rivas munkához látott, röpködtek a vezényszavak. Utasították a Bradley vezetőjét, hogy álljon a kapuba, fenyegető méretével elijesztve az onnan közeledőket, míg a tengerészgyalogosok egy csoportja a terület másik végét zárta le, amennyire lehetett. A többi katona gyorsan körülvette a lovászokat és a zsokékat, felszólítva őket, hogy azonnal mutassák meg, hol vannak Szaddám lovai. Az ő közreműködésük nélkül nem mentek volna semmire, mert túl sok ló volt – ha egyenként azonosítják őket, sosem érnek a végére. A gyors cselekvésen állt vagy bukott az akció sikere. A kavarodásban a katonák elfelejtették megbilincselni informátorunkat – hogy mindenki lássa, „kényszer hatására” vall –,

ami szemlátomást aggasztotta a lovászt. Szerencsére ijedt társai is hamarosan beadták a derekukat; beleegyeztek, hogy kiválogatják Szaddám lovait, majd segítenek a kocsikra rakni őket. De Sumner és Brendan elmondhatatlan csalódására a lovászok csak tizenhat lóról tudtak, nem pedig negyvenegyről, ahányat informátorunk ígért. Sumner utasítására most az állatok bekerítése következett. Ám a parancsot könnyebb volt kiadni, mint teljesíteni, mert az istállóépületeken csak külön-külön üthettek rajta. Szerfelett veszélyes művelet – az állítólag AK–47-es Kalasnyikovval felszerelt lótolvajok ugyanis bárhol megbújhattak a lóállások, folyosók kiterjedt labirintusában. Hogy bújnak-e, csak egy módon lehetett megtudni: ha berúgják az ajtót, és berontanak. Sumner most már komolyan aggódott. Minden a feje tetején állt; betört istállóajtók, ágaskodó, nagyokat rúgó lovak, egyre gyűlő tömeg, amelyről nem lehetett tudni, hány barátot és hány ellenséget rejt. Fokozta a zavart a gomolygó por, ez a lebegő, szürreálisan szépiaszínű ködfátyol. A rekkenő hőségben mintha lassított felvételről peregtek volna az események, még a felfordulásban sem volt élet. Sumner és Rivas menet közben gondolkozott, hasonló esetre ugyanis nem létezett jól bevált forgatókönyv. Csak rontott a helyzeten, hogy a lovászok egy szót sem értettek angolul. És itt mutatta meg Farah, hogy mire képes. A riadt toporzékolás, futkosás, ordítozás közepette egyedül ő értett szót mindkét oldallal. És ezt olyan hidegvérrel tette, mint egy tűzharcban edzett katona. Határozott fellépése láttán a lovászoknak eszükbe sem jutott tiltakozni, amiért egy nő osztogat nekik parancsokat – az arab világban hallatlan eset. Csak hősiesnek nevezhető, ahogy Farah lélekjelenlétét mindvégig megőrizve állta a sarat. Úgy szólt a terv (ha annak lehet nevezni), hogy előbb összegyűjtik

és a Humveekhoz kötik az összes arab telivért, aztán a lovászok fölrakják őket a marhaszállító kocsikra. De a vad kavarodásban több ócska kötőfék is elszakadt, és a riadt lovak vágtázva menekültek, nyomukban a kétségbeesetten kiabáló lovászokkal. Szerencsére az utóbbiak kerekedtek felül, és némi idő elteltével megnyugodtak az ideges állatok. Lassan megkezdődhetett a berakodás. Senki nem számított rá, hogy a viharvert marhaszállító rozsdás fémpadlója egyszerűen kilyukad az egyik ló patája alatt, és csontig felhasítja a szerencsétlen állat lábát. A sérült ló rettenetesen megijedt, vad rúgkapálásba kezdett. Sumner odakiabált a lovásznak, hogy vágja el a ló kötelét, mielőtt az állat megfullad. Egy bátor és találékony lovászfiú mentette meg a helyzetet: bemászott a teherautó alá, és elkapta a kapálódzó lábat. A padlóról levált, rozsdás fémszilánkot talált a húsba ékelődve. Kirántotta, majd a lyukon keresztül fölnyomta a vadul rángatózó végtagot a kocsi belsejébe. Irakiak és amerikaiak tanácstalan csendben állták körül a sebesült állatot. Vajon megsántul-e? Az, hogy lelőjék – most, ennyi verejtékes küzdelem után – szóba sem jöhetett. Így hát fertőtlenítő oldattal kitisztították a sebét, és remélték a legjobbakat. Ekkor már csaknem öt órája tartott a mentés, és a katonák nem akarták kísérteni a sorsot azzal, hogy tovább időznek a különösen veszélyes övezetben. És még ők terveztek villámakciót! Kár lenne azt hinni, hogy nem terjed máris futótűzként a hír: Abu Ghraibban amerikaiak vannak, de nincsenek sokan. Tizenhat arab telivér került a kocsikra, valamint még egy, amelyiknek a származásában a lovászok nem voltak biztosak. Sumner úgy döntött, ennyi elég egy napra. Senki sem tudta, hol lehet a maradék huszonnégy ló – ennyi hibádzott informátorunk

eredeti létszámadatához –, bár kettő „megkerült”, amikor vallatóra fogták a lovászokat. Kiderült, hogy két jobbfajta telivért a dráma csúcspontján alattomban elvezettek, és az út végén, egy benzinkútnál kikötöttek. Sumner és Brendan tanakodott, felvegyéke őket is, de mert minden perc számított, úgy döntöttek, irány Bagdad. Sumner az órájára nézett, és parancsot adott az indulásra. Két rakomány ló, köztük egy sebesült, kimerült emberek, egy lerobbant Humvee, és a tetejébe már sötétedik is – nem húzhatják tovább, felelőtlenség lenne. Sumner szeretett volna szabályszerűen eljárni, ezért az akció előtt néhány nappal fölvette a kapcsolatot az Arabló-tenyésztők Világszövetségével, hogy tájékoztatást kérjen az arab telivérek szállításának helyes módjáról. Nyolcoldalas anyagot e-maileztek neki vissza, mely tartalmazta a legfontosabb, feltétlenül betartandó előírásokat. Tanulságos volt. Mert a kavarodás, a por, az idegesség és káosz közepette Brendan, Farah és Sumner még a legegyszerűbb előírásokat sem tudta betartani. Az egyik szabály például úgy szól, hogy mindegyik lovat erős rántásra kioldódó, különleges kötéllel kell kikötni, nehogy nyakát törje, ha menet közben elesik. Brendannak be is villant ez az előírás, amikor kilyukadt a padló, és az egyik ló, fél lábával a nyílásban, néhány pillanatig a nyakánál fogva lógott a köteléről. De nem mindenre tért ki a szabályzat; például nem szólt arról, hogy mi a teendő, ha egy-két gránátot közénk dobálnak a terroristák. Mint annyiszor, az állatmentőknek most is saját kútfőből kellett meríteniük, és dönteniük a minél gyorsabb cselekvésről. Az a legfontosabb, hogy az akkor megmentett tizenhat ló mind

megmaradt, és még a sérült lábú is tökéletesen felépült. A lovak megmentésével azonban nem ért véget a történet. Mert ki kellett harcolnunk azt is, hogy megfelelően gondoskodjanak róluk a jövőben. Mindenki egyetértett abban, hogy ezek a lovak mint génbank felérnek egy aranybányával, az pedig nemzeti kincs, de gyorsan elapadt a lelkesedés, amikor megemlítettük tartásuk költségeit. Hála Brendan konokságának, a városi tanácsban felülkerekedett a józan ész, és az illetékesek megértették, hogy nemcsak különleges történelmi hagyatékról van szó, hanem olyan kincsről, amely rengeteg pénzt hozhat a városnak. Tervbe vették, hogy állami beruházással lovasparkot hoznak létre az az-Zaurá Parkon belül, ahol ezek a pompás állatok lesznek a fő attrakció. Végre biztosnak látszik tehát a tizenhét ló sorsa, és ez megelégedéssel tölt el. Családfájuk a szentföldi háborúkig nyúlik vissza, és egy Abu Ghraib szívében lebonyolított, zűrzavaros újkori mentőakciónak köszönhetik, hogy élnek. De vajon hová lett a többi ló, a ménes nagyobbik része? Talán elkeltek a feketepiacon; talán alantas munkára fogták őket vidéken, például szekereket húzatnak velük; talán az Abu Ghraib-i lóversenypályán futnak. Nem tudjuk. De legalább a génállományt sikerült megmenteni, vagyis fennmarad a felbecsülhetetlen értékű mezopotámiai vérvonal. Amikor visszajöttem Amerikából, magam is megcsodálhattam a pompás állatokat, s mondhatom, teljesen lenyűgöztek. Fejedelmi mozgásuk, tartásuk, szép járásuk annyi tiszteletet parancsolt, hogy szinte úgy éreztem, vigyázzba kell állnom előttük. Gyanítom, hogy Szaddám Huszein is gyakran gyönyörködött bennük. Míg az átlagos szemlélő kevésbé látja a különbséget, a hozzáértők tudják, hogy az arab ló a lovak királya: izmos, kitartó, és

rettenthetetlen; kemény, mint a sivatag, ahol született. És a szemében sajátos csillogás nyit ablakot szilaj szellemébe. Képtelenség nem meghajolni előtte, oly természetesen, magától értetődőn előkelő. Mámoros örömmel töltött el, hogy mindenféle akadályt legyőzve rátaláltunk ezekre a nemes lényekre, és elhoztuk őket a törvény nélküli, zűrzavaros városból, ahol megpróbálták elrejteni őket. Hogy ami elérhetetlen álomként kezdődött, valóra vált. Ugyancsak nagy-nagy megelégedésemre szolgált, hogy a lovak megmentésével nemcsak a kíméletlen üzérkedők fölött arattunk győzelmet, hanem valami igazán értékeset adtunk vissza az iraki népnek. Elvégre az övék a ménes, az ő nemzeti örökségük, felbecsülhetetlen kincsük, mely sejtjeiben hordja a térség sok évezredes, gazdag történelmét. Ha mi nem vagyunk, a lovak különböző gyűjtők méneseiben szétszóratva végezték volna, vagy halálra versenyeztették volna őket. Vagy, ami még kegyetlenebb, teherhordó állatként szolgáltak volna. Brendan, Sumner és Farah elbeszéléséből ismertem meg a mentés történetét, vészterhes pillanatait. Végighallgattam őket, és elismerésem jeléül ennyit mondtam: „Unesibindi”. Ezt csak Brendan értette, hiszen zulu nyelven van. Szó szerinti fordításban: „Van májatok.” Vagyis belevaló, bátor emberek vagytok.

TIZENKETTŐ

Dr. Adel félrevont. Valami fontosat akart mondani. – Beszélni kell veled. – Mi baj? – Mondják az emberek, hogy itt van Szaddám titkosrendőrség. A Mukhabarat. – Micsoda?! Tekintetemmel a kiszakadt sarokvasain hintázó, továbbra is ingatag kapunál tolongókat fürkésztem. Reggel mindig nagy volt a csődület, az emberek egymást túlkiabálva ajánlkoztak napszámosmunkára. Néha fölvettünk egyet-egyet, például ketrectisztításra, vagy az állandó személyzet mellé, eladó szamarak fölkutatásában segíteni. Egy világos bőrű, zöldeskék szemű arabon megakadt a szemem; génjeiben bizonyára a keresztes hadjáratok emlékét őrizte, akkor ugyanis mindkét oldal kedvére rabolt és ejtett nőkön gyalázatot. De hiába néztem, egyáltalán nem látszott bujkáló titkosrendőrnek. – Állítólag Szaddám-kémek olyanokat keresnek, akik amerikaiakkal együtt dolgoznak. És halálosan megfenyegetik irakiakat. – A mieink közül veszélyben van valaki? – Egyelőre nincs – rázta a fejét Adel. – Mindenkinek mondjuk, hogy dél-afrikaiakkal, nem amerikaiakkal dolgozunk. Csak az érdekel minket, hogy állatkert újra működik.

– Mondd meg az embereknek, hogy azonnal szóljanak, ha nem érzik biztonságban magukat. Még be sem fejeztem a mondatot, amikor az utca túlsó végéből sortűz hangzott fel, szétrebbentve a tülekedőket, akik siettek hasra vágni magukat a porlepte kis halmok – bombázáskor keletkezett törmelékkupacok – mögött, ezekkel ugyanis még mindig tele volt a park. A sorozatot egy amerikai M–16-os mélyebb pufogása viszonozta. Egy golyónyomokat viselő óriási eukaliptusz alatt álltunk, és az eget fürkészve próbáltuk eldönteni, érdemes-e jobban megijedni. De csak a szokásos zenei aláfestés része volt a sorozat. A fegyverropogás, a robbanások döreje immár elmaradhatatlanul hozzátartozott az életünkhöz, és bár többnyire messziről, a zöld övezeten kívülről érkezett, megesett az is, hogy a park vörös övezet felé nyitott oldalánál vagy a közeli utcákban csatároztak. Mindeközben Brendan, Sumner meg én tagadhatatlanul észleltük, hogy erősödő ellenszenv övezi az ideiglenes rendszerrel együttműködő irakiakat, és ennek tudatában határozottan felértékelődött a nekünk dolgozó hűséges, bátor csapat. Ha viszonylag könnyen mozoghattunk Bagdad vörös zónáiban – nem úgy, mint sok nyugati civil, aki testőrhadak nélkül moccanni sem mert –, azért is tehettük, mert mindig volt velünk valaki az állatkertből, aki jótállt értünk. Ugyancsak Adel és Hásem érdeme, hogy a személyzet zokszó nélkül engedelmeskedett nekünk. A két vezető rendületlenül támogatta erőfeszítéseinket a nehéz időkben, és megértette a személyzettel, hogy Brendan meg én mindent az állatkertért teszünk, vagyis az ő oldalukon állunk. Mi magunk arra törekedtünk, hogy barátokat és szövetségeseket szerezzünk, elsősorban az állatkertiek, másodsorban általában véve

az irakiak között. Így sikerült valamennyire – amennyire egy fortyogó háborús övezetben lehetséges – távol tartani magunkat a fő konfliktustól, ha fizikailag nem is, legalább érzelmileg. Ugyanakkor nyomasztó volt abban a tudatban élni, hogy a környezetünkben bármikor elrabolhatnak vagy meggyilkolhatnak bárkit, akiről csak gyanítják, hogy segíti a koalíciós kormányzat munkáját. Rendkívül megrázott minket például egy különösen bátor szállítmányozási vállalkozó esete, aki – nő létére – az állatkerttől nem messze, a parkban állította föl az irodáját. Az önbíráskodó milicisták egyszerűen betörtek az otthonába, és a gyermekei szeme láttára agyonlőtték. Néhány nappal korábban pedig volt titkos ügynökökből és felkelőkből álló fegyveres csoportról szólt a fáma, mely fényes nappal képes volt kijátszani az amerikai katonák figyelmét. A fegyveresek belopakodtak a parkba, és géppuskatűz alá vették a tőlünk alig kétszáz méterre működő amatőr rádióállomást, mert nem tetszett nekik, amit a rádióban hallottak. A brutális támadásnak számos halottja volt, mi pedig igencsak berezeltünk a közeli heves fegyverropogástól. A rádiósok ismerték Adelt, és rendszeresen betértek beszélgetni az állatkertbe; nem csoda, ha szerfelett idegesek lettünk, amikor azt hallottunk, hogy felénk fordult a figyelem. Saját házunk táján is történt egy eset. Munkásaink az ebédjüket főzték a szabadban, amikor egy férfi odament, és se szó, se beszéd beleköpött a lábasban rotyogó csirkehúsos raguba. Aztán elballagott. Az állatgondozók csak néztek utána, bénultan a döbbenettől. Szinte számítottunk rá, hogy előbb-utóbb megtámadják valamelyik munkásunkat. Úgy is lett, alig néhány nappal azután, hogy Adel hangot adott a Mukhabarattal kapcsolatos félelmeinek: egyik gyakornokunkat (a nevét saját biztonsága érdekében nem

fedem föl) csúnyán összeverték, és háromszor késsel fejbe szúrták. Ha lehet, még rosszabb, hogy a fiatalembert tulajdon nagybátyjai, anyjának fivérei késelték meg, sőt kiderült, hogy nem ez volt az első eset. Őt és édesanyját már többször is megverték a rokonok. Most azt akarták kiverni belőle, amit az állatkertnél és az az-Zaurá Parkban tapasztalható amerikai csapatmozgásokról tud, de a bátor fiatal irakit nem félemlítette meg az ismétlődő erőszak. Kijelentette, hogy ő dél-afrikaiaknak dolgozik, amerikaiakhoz semmi köze. Szerencsére egyik késszúrás sem hatolt át a koponyáján, de így is három napig tartott, mire a kegyetlen verésből felépült. Rendíthetetlen volt: amint bírt, ismét munkába állt. Ilyen nehéz időkben még a legbátrabbak is titkon megfogalmaznak kimondatlan aggodalmakat. Néha úgy éreztem, mintha futóhomok ellen harcolnánk. Mégis a legrosszabb pillanatokban töltekeztünk leginkább azoknak az irakiaknak a példájából, akiket semmiféle kegyetlenséggel nem lehetett megtörni. Beszámoltam Sumnernek embereim egyre romló biztonságérzetéről, s ő megígérte, hogy megpróbál erősítést kérni. De maga sem reménykedett a sikerben, mert máshol még inkább elkelt az erősítés. Az újabban „szunnita háromszögnek” nevezett térségben, vagyis ott, ahol Szaddám Huszein a legnagyobb támogatottságnak örvendett, gombamód szaporodtak a veszélyes gócok. A háromszög egyik oldalát a Bagdadtól nyugat felé, Ramádiba húzott vonal alkotta, a másik két oldal pedig Ramádit, illetve Bagdadot kötötte össze a mindkettőtől északra fekvő Tikrittel, Szaddám szülőhelyével. Ezen a túlnyomórészt szunnita vidéken egy fanatikus fegyveres kisebbségnek sikerült állandó rettegésben tartania a többséget, ami messzemenően kimerítette a céltudatos terrorizmus fogalmát. De nem hagyhattuk, hogy a biztonságunkért való aggódás

megbénítsa a munkánkat, ezért jobb híján fokozott óvatosságra intettem embereimet. És valahogy elértük, hogy csikorogva, de továbbmenjen a szekér. Ha nem szamárhús után koslattunk a városban, akkor szivárgó csöveket foltoztunk, vagy állataink fertőző nyavalyáit kúráltuk gyorsan fogyatkozó gyógyszereinkkel. A túlélésnek nincsenek merev szabályai. Elég volt a folytonos éberség, a gondos megfigyelés. Ha veszélyesnek látszott egy helyzet, nem kezdtünk el a miérteken gondolkodni, hanem azt néztük, hogyan húzzuk el a csíkot minél gyorsabban. Lehet, hogy magától értetődik, de akkor is le kell szögeznem: az Adel és Hásem vezette irakiak hősies, elkötelezett magatartása a bagdadi állatkertért vívott harc egyik legfontosabb tényezője volt. Ezek az emberek naponta kockára tették az életüket pusztán azáltal, hogy munkába jöttek. A dél-afrikai testőrök azonnal kész voltak a válasszal, amikor nekik is elmondtam, hogy amúgy sem rózsás biztonságérzetünk sokat romlott. Amikor csak tehetik, benéznek hozzánk, ígérték, és ismét felajánlották, hogy „elrettentésül” lepuffantanak nekünk egykét bajkeverőt. Ezúttal is elhárítottam, mire Jeremy vállat vont. – Hát, ha mindenáron alulról akarod szagolni az ibolyát… – tette hozzá baljóslatún. Hasonló szorongással szemléltem egy másik, ijesztő jelenség előretörését. Korábban is voltak öngyilkos merénylők, de az utóbbi időben rendkívüli módon megszaporodtak az öngyilkossággal elkövetett terrorcselekmények. Attól tartottam, e fanatikus robbantók miatt Irak olyan félelmetes, rossz hírű ország lesz, ahová a természet- és állatvédő szervezetek lassan be sem merik tenni a lábukat, így mi is jelentős nemzetközi segítségtől eshetünk el. Már most is erre gyanakodtam. Az elmúlt két hónapban ugyanis

csak Brendan és jómagam (mint egyedüli külföldiek) tartottuk a frontot. Csak az induláshoz kaptunk némi segítséget Stephan Bognartól és Barbara Maastól. Stephan nagyjából egy hónapot, Barbara egy hetet maradt velünk, bár az utóbbi úgy tervezte, visszajön. De az idő java részében kizárólag Brendan meg én dolgoztunk gőzerővel, mi álltunk közvetlen kapcsolatban az irakiakkal és a katonákkal. Nyilvánvaló volt, hogy égetően szükségünk van anyagi és természetbeni segítségre, nem is kevésre – nem élhetünk örökké egyik napról a másikra. De fogalmam sem volt, hogyan tegyek szert rá, egyáltalán, hol kezdjem. Hála a Jay Garner mellett testőrködő dél-afrikaiaknak – az Ideiglenes Koalíciós Hatóság megalakulásáig Garner tábornok kormányozta Irakot –, nem sokkal érkezésem után kaptuk az első pénzadományt. Garnernek szívéhez nőttek a vagány dél-afrikai testőrök, szívesen időzött a társaságukban. Így amikor az utóbbiak meséltek neki néhány elbogárzott alakról, aki vérrel-verejtékkel, szinte a semmiből tartja életben a bagdadi állatkertet, Garner kijelentette, szeretne látogatást tenni az intézményben. Dél-afrikai testőrei gyűrűjében érkezett hát hozzánk egy délelőtt; annyi fegyver védte, amennyivel vérbe lehetne fojtani egy nagyobbacska felkelést. Noha az állatkert a később zöldnek nyilvánított övezetben volt, ennek északkeleti határa hosszú szakaszon nyitva állt a kaotikus vörös övezet felé, ezért könnyen átjárható volt. A testőrök az Irakban állomásozó amerikai haderők legfontosabb, kiemelt védelmet élvező személyének testi épségéért feleltek, vagyis a legkisebb kockázatot sem vállalták. Kedves, közvetlen ember lévén Garner rendkívül népszerű tábornok volt. Megmutattuk neki az állatkertet, s minden ketrecnél elmagyaráztuk, mire törekszünk. Ekkor még Stephan és Barbara is

velünk volt, és ugyancsak ekkortájt jutottunk el odáig, hogy haladéktalanul gondoskodnunk kell az állati élelem rendszeres utánpótlásáról, különben nem megy. Látszott Garneren, hogy szívből sajnálja a többségükben szánalmasan vézna, erőtlen állatokat. Ragaszkodott hozzá, hogy elbeszélgessen Adellel, Hásemmal és az iraki dolgozókkal is – minél többükkel, annál jobb. De az volt a legfontosabb, hogy őszintén érdeklődött a programunk iránt, és elismeréssel adózott filléres költségvetéssel elért eredményeinknek. Garner pontosan tudta azt is, hogy egy állatkert közösségmegtartó erő. Végül, s ezt videón is megörökítettük, köszönetet mondott mindannyiunknak, majd váratlanul közölte velem, hogy az állatkertnek szánt húszezer dollár már aznap úton lesz. Mielőtt elmentek, az egyik testőr megsúgta, hogy Garner szerint az állatkert „az egyetlen ebben a bagdadi kuplerájban, ami működik”. Nagy elismerés az átmeneti hatalom legnagyobb emberétől. Értesülésemet rögtön megosztottam Adellel és a munkásokkal; a dicséret mosolyt csalt az arcokra, és sokkal jobb kedvvel folytattuk a munkát. Örültünk a pénznek, de pillanatok alatt elköltöttük állateledelre, munkabérre, alapvető javításokra. Hogy ilyen gyorsan elfolyt, jól mutatta, mennyivel többre lenne szükségünk, hogy a folyamatos csődközeli állapotból valahogy kimozduljunk. Ha húszezer így elillan, százezrek kellenének, hogy ne törjön meg a lendület. De honnan vegyük? Nem tudtam válaszolni erre a kérdésre, úgy döntöttem hát, jobb nem is töprengeni rajta. Belegondolni a nagyobb távlat reménytelenségébe annyi lett volna, mint becsavarodni. Így óráról órára, napról napra harcoltunk tovább a túlélésért. A fröcsögő szivattyúkat működésben kellett tartani, a vegyszeres vízzel

teli vödröket cipelni kellett, hús után kuncsorogni nemkülönben – a szigorú napi teendőkben nem volt könyörület. A sors azonban fura trükkökre képes, így a nagy áttörést nem valami felturbózott CNN-tudósítás vagy demagóg politikusi nyilatkozat hozta meg nekünk, hanem sok ezer kilométerrel arrébb egy vidéki lap, a Zululand Observer. Ez a hetente kétszer megjelenő, köztiszteletben álló kiadvány színes tudósításban számolt be rólam mint zuluföldiről, aki a messzi háborús övezetben küzd egy állatkertért. A tény, hogy a lap igazgatója és főszerkesztője történetesen az anyám, Regina Anthony volt, ugyancsak szerepet játszhatott ebben. Sarah Scarth, a Nemzetközi Állatjóléti Alap (International Fund for Animal Welfare, IFAW) sürgősségi igazgatója Fokvárosban olvasta a Zululand Observer cikkét, majd miután tájékozódott az újság honlapján, felhívta Reginát – vagy Reget, ahogy legjobb barátai hívják anyámat. Az IFAW nem csukja be a szemét, ha valahol sürgősen segíteni kell, Sarah tehát csak meg akart győződni arról, amit ösztönösen már amúgy is sejtett: ez olyasmi, amivel szervezetének foglalkoznia kell. Műholdas telefonom segítségével rendszeresen beszéltem az otthoniakkal, így Sarah érdeklődésére anyám a valóságnak megfelelően erősítette meg, hogy Brendan meg én vagyunk az egyedüli külföldiek a romos állatkertben. És hogy valóban égetően szükségünk lenne segítségre, méghozzá olyanra, amilyenben az IFAW nagyon jó. Több sem kellett Sarah-nak, egykettőre összeállította a nemzetközi segélycsapatot. És néhány hét múlva begördült Bagdadba az első konvoj, amely három tonna ennivalót, alapvető orvosi felszerelést (infúziós eszközöket, sebvarró készletet, fájdalomcsillapítót, antibiotikumot), építő-szerelő szerszámokat

(sarokcsiszolót, hegesztőgépet, víz- és villanyvezeték-kellékeket), kannaszám tisztítószert és rovarirtót hozott nekünk. Vagyis mindazt, ami régóta kívánságlistánkon szerepelt. Végre megjött a felmentő sereg. El sem akartuk hinni: a szemünk láttára kirakodott élelmiszer- és felszereléshegyek még tegnap is a képzelet világába tartoztak. Tegnap még vödrökkel és kiselejtezett szállodai zsúrkocsikkal dolgoztunk, és baltával vágtunk szamarat, ma meg egyszeriben szerszámok, gyógyszerek, higiénikusan csomagolt élelmiszerkészletek állnak rendelkezésünkre – lélegzetelállító, felfoghatatlan! Az IFAW előőrse Mariette Hopley és Amed Khan szállítmányozási szakértőkből állt. Valamivel később csatlakozott hozzájuk az újzélandi Jason Thrupp állatorvos, Jackson Zee zoológus, aki az IFAW Hongkong melletti örvösmedve-rezervátumát igazgatja, és az indiai Asraf Kunhunnu állatorvos, vadvilágszakértő. Jackson Zee kivételével mindannyiukat kifejezetten erre a küldetésre szerződtették. Jackson teljes állásban az IFAW-nak dolgozik, és egész Ázsia a törzshelye. Munkájának jelentős része az örvös medvék megmentésével kapcsolatos; ezt az állatot számolatlanul ejtik foglyul, és tartják rettenetes körülmények között Kínában, rendszeresen megcsapolt epéjéből ugyanis gyógyszereket készítenek. Fő célul most azt tűztük ki, hogy a napról napra vegetálás helyett a lehető legnormálisabb módon éljünk a normálisnak nem nevezhető körülmények között. Ha ez sikerül, úgy terveztem, a következő lépésben „becsatlakozunk” az Amerikai Állatkertek és Akváriumok Szövetségébe (American Zoo and Aquarium Association, AZA), amely majd szorosan együttműködik a mindenkori iraki kormányzattal. Az AZA a világ egyik legrangosabb

szakmai szervezeteként tanácsadói minőségben hosszú távon és érdemben segíthetne az iraki vezetésnek, hogy a nemzetközi normákat szem előtt tartva modern szemléletű, tágas lakóterek rendszerévé fejlessze a bagdadi állatkertet, ahol az állatok többsége nem ketrecben, hanem a természetes élőhelyét lehető legjobban utánzó, nyitott karámokban lakik. A medvék számára például nagy, nyitott területet kerítenek majd el, az észak-iraki hegyekben fellelhető fákhoz és bokrokhoz hasonló lombos növényzettel. Így az állatok sokkal kevésbé lesznek stresszesek, mint a lélektelen, betonpadlós ketrecekben. Az új csapat jótékony hatása azonnal érezhető volt. Lassanként mertünk újra hinni a jövőben, és végre antibiotikummal is kezelhettük beteg állatainkat. Nem kellett életveszélyes sebeket és nyavalyákat primitív fertőtlenítőszerekkel kezelni, vagy jobb híján beadni azt, ami kézen-közön akadt. Tisztességesen feltöltött házi patikánknak messzebb ható jótéteményeket is köszönhettünk. Adel és Hásem munkáját évekig erősen behatárolták az Irakot sújtó gazdasági szankciók és a tudományos élet kényszerű korlátai. Noha mindketten kiváló állatorvosok voltak, alig hallottak azokról az óriási eredményekről, amelyeket az állatorvosi szakma és a zoológia nemzetközileg elért az elmúlt évtizedben. Önhibájukon kívül sosem jártak modern állatkertben. Tudásuk részben elavult (olyan betegségekre vonatkozott, amelyeket – legalábbis Nyugaton – már felszámoltak), a korszerű állatkerti gondozás szempontjából jelentőségét vesztette. A sötét korszak után új nap virradt a bagdadi állatkertre. De még ki sem örvendeztük magunkat kellőképpen, amikor újabb csapás ért – ezúttal más, nem várt irányból. Az IFAW érkezése után néhány nappal katonák jelentek meg az

állatkertben, és dr. Hásemot keresték. Hiába kérdeztem, miért, csak megismételték, hogy az iraki állatorvost keresik. Amikor Hásem előkerült, a személyzet szeme láttára rögtön le is tartóztatták; embereink döbbenten, haragos csöndben figyeltek. Mielőtt elvezették, annyit mondtak a katonák, hogy az állatorvos a Baath Párt tagja, és ennek megfelelően át kell világítani. Ezt kevésnek találtam, mire ők egy koalíciós kormányrendeletre hivatkoztak; ennek értelmében bizonyos szint fölött a Baath Párt minden tagját kötelesek kihallgatni, és eljárni annak érdekében, hogy ne tölthessenek be semmiféle állami hivatalt. Minthogy az állatkert a közigazgatás irányítása alá tartozik, le kell tartóztatniuk Hásemot. Ha föltett szándékuk, hogy tönkreteszik a várost és mindazt, amit eddig az amerikaiak jóindulatából sikerült elérnünk, akkor a lehető legjobb úton járnak, vágtam vissza dühösen. Ki fog itt dolgozni Hásem helyett? És ki ne tudná, hogy a legalacsonyabb „vezető” beosztásban dolgozó irakiak is szinte mind a Baath Párt sorait gyarapították? Hiszen nem is tehettek másként, mint hogy belépnek! Szaddám Huszein rezsimjében csak az számíthatott előmenetelre, akinek párttagkönyve volt. A legtöbb esetben kizárólag a célszerűség, és nem az elköteleződés vezérelte az állami hivatalra vágyó tisztviselőket. Szaddám rendszere nem volt demokrácia, amelyben az egyénnek politikai választása lehet. Meggyőződésem, jelentettem ki, hogy Hásem doktor esetében is csak erről van szó. Falra hányt borsó. A katonák begyömöszölték Hásemot egy Humveeba, és már csak a távozó jármű után kiabálhattam, hogy ne féljen, hamarosan kiszabadítjuk. De a történtek teljesen letaglóztak. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen sokat köszönhettünk Hásemnak, főleg az első,

kínkeserves hetekben. Ő volt az első civil, aki segítő szándékkal jött az állatkertbe, és addig barkácsolt, míg kreatív, ötletes megoldásaival el nem juttatta az életmentő vizet a ketrecekbe. Ha Baath párti volt is, anyagilag aligha nyert vele. Minden áldott nap ugyanabban a kifakult ingben jött dolgozni. De az ing mindig kifogástalanul tiszta és vasalt volt; a felesége este kimosta, a száraz sivatagi levegő pedig egykettőre megszárította. Eltökéltem, hogy visszahelyeztetem Hásemot – az állatkertben mindannyian tartoztunk neki ezzel. Már másnap nekiláttam végigtalpalni a koalíciós hivatalokat, hogy szót emeljek érte. De nemigen reménykedhettem a sikerben, s még kevésbé áltathattam magam, amikor Ted Morse, Bagdad ideiglenes polgármestere kerek perec kijelentette, hogy feltett szándékuk megtisztítani az államgépezetet minden egyes baathistától, és Hásemnak semmi esélye, hogy még egyszer állami alkalmazásba kerüljön. Tim Carney-nál, az ideiglenes kormány ipari és bányászati miniszterénél folytattam. Ő volt az első, aki érdeklődött még Thula Thulán megfogant állatkertmentő tervem iránt, és támogatta megvalósítását, vagyis segített eljutnom Kuvaitba, onnan pedig Irakba. Hangsúlyoztam, hogy Hásem az egyik kulcsemberünk, és igazából kitüntetést, nem pedig kirúgást érdemelne. Carney ezúttal is diplomatikusan azt felelte, meglátja, mit tud tenni a színfalak mögött. Addig is legyek türelemmel. Míg én a bürokráciával birkóztam, Brendan – mint egy izgatott gyerek karácsonykor – új készleteink szétválogatásával, rendszerezésével volt elfoglalva. Asraffal, az indiai állatorvossal új, tudományos etetési programot dolgozott ki. A húsevők ezentúl Indiából származó, vákuumcsomagolású bivalyhúsdarabokat kaptak, s végre abbahagyhattuk a szamarak öldöklését. Végre nem

kellett vég nélkül járnunk az utcákat, hogy felhajtsunk egy kis fehérjét, és szegény Kazim, baltás mészárosunk egyik napról a másikra munka nélkül maradt. Ha egyelőre fölöslegessé vált is a munkája, nem volt szívünk kitenni a szűrét. Természetesen örültünk, hogy embereinknek már nem kell órákig szamárra vadászniuk az egyre veszélyesebb városban, de nem értettük, miért ragaszkodnak hozzá az IFAW-nál, hogy méregdrága, import fagyasztott hússal tápláljuk a ragadozókat. Világos, nem akarják, hogy tovább pusztítsuk a szamarakat, de mennyivel jobb, ha helyettük indiai bivalyokat kell lemészárolni? Brendan meg én azt is tudtuk – otthoni tapasztalatból –, hogy a friss hús, csont és belsőség sokkal egészségesebb a nagymacskáknak, mint az előrecsomagolt húsdarabok. Voltak tehát kérdéseink – miért értékesebb a bivaly, mint a szamár? –, de alapjában véve borzasztóan hálásak voltunk a segítségért, és az időért, melyet így megtakarítottunk. Tény, hogy az állatjólét ellentmondásos kérdéseket vet fel, ha védencünk éppen egy falánk húsevő. Az állatkert élőhelyszerűvé alakításának terve is heves vitákat kavart, néha már-már robbanással fenyegetett. Mert hamar kiderült, hogy csak a medveketrecek felújítása – úgy, hogy a nemzetközi előírásoknak megfeleljenek – egy vagyonba kerülne, az pedig, hogy az egész állatkertet világszínvonalon korszerűsítsük, hatalmas összegeket emésztene föl. Az IFAW állatorvosa, Jason Thrupp nyíltan kimondta, hogy őszerinte bizony nem érdemes ebben gondolkodni. Különben sem lenne szabad fogságban tartani egyetlenegy vadállatot sem, érvelt szenvedélyesen, vagyis semmi értelme pénzt kalapozni csak a medvelakhelyre, ha az egész komplexum felújítása úgysem lehetséges. És mert kilátástalan, hogy a teljes átalakításhoz szükséges pénzt valaha is össze tudjuk szedni, talán az lenne a

legjobb, ha felszámolnánk az egész állatkertet. Brendan, Sumner és én másként gondoltuk. Az állatkert létezett, létezik, és tőlünk, külföldiektől függetlenül valóság marad, tegyünk vagy mondjunk akármit. És bár a másként gondolkodónak nem sokat mond egy élőhelyszerű, tágas medveketrec, annál többet számít a medvének. Általában véve én magam sem támogatom az állatkert intézményét. Nehéz elvonatkoztatnom attól, hogy lényegében állatbörtön minden állatkert, a legtöbb pedig, különösen a harmadik világban, egyszerűen borzalmas. Csak az élőhelyszerű, tudományosan átgondolt állatparkokat támogatom, mert ezek szemléletre is nevelnek – ilyen például a San Diegó-i Állatkert. Az állatokért, nem az állatkertért utaztam Bagdadba, de ha már idejöttem, bármire kész vagyok a körülmények javításáért, hogy segítsek a bagdadi állatkertnek kimozdulni az elszigeteltségből, és összekössem dr. Adelt és embereit a világ más állatkertjeinek közösségével. Szerencsére a nézetkülönbség ellenére jól kijöttünk Jasonnel. Kiki elfogadta, hogy a sajátjától eltérő véleménynek is lehet létjogosultsága. Jason igazi profi módjára a feladatra összpontosított, azt tette, amit kell, és minden tekintetben hasznos munkával segítette ügyünket. Az IFAW szállítmányozási szakértője, Mariette Hopley csodákra volt képes. Herkulesi energiával dolgozott, és valahogy mindig történt körülötte valami fontos. Bemutattam az Ideiglenes Koalíciós Hatóság személyzeti vezetőjének, Pat Kennedynek, és két hét múlva, mintegy varázsütésre, egy vadonatúj fekete terepjárója lett az állatkertnek. – Hát ezt meg hogy csinálta? – kérdeztem. – Ez a munkám – felelte mosolyogva.

Amióta a kuvaitiak elmentek a bérelt autómmal, most először állt rendelkezésünkre megbízható jármű. Nem kellett izgulnunk, hogy szétesik alattunk az út széléről begyűjtött tragacs, sem várnunk, míg fölvesz valaki. Aztán azt hallottuk, hogy ki akarják tenni a szűrünket az időközben rendbe hozott ar-Rasídból, ahol mindeddig ingyen lakhattunk, mert kell a hely az országba özönlő vállalkozóknak a viszonylag biztonságos zöld övezetben. Ez két okból is bosszantott: egyfelől ekkor már Brendan meg én voltunk a szálloda legrégebbi lakói, másfelől a kormányzat egyáltalán nem látszott méltányolni, milyen fontos munkát végzünk. A rendíthetetlen nyugalmú Mariette fölkereste Kennedyt. Néhány órával később a győzelem kézjelét mutatva tért vissza. – Maradhatunk. Most már a hivatalos jegyzékben is szerepelünk. Még szerencse! Kezdtem attól félni, hogy Brendan meg én kénytelenek leszünk sátrat verni az állatkert közepén. Szükség esetére ugyanis ezt gondoltam ki. Mint a bagdadi állatkert ideiglenes igazgatója végül is viszonylag elégedett voltam a haladással. Kilátástalan anyagi helyzetünk ellenére az utolsó pillanatban mindig feltűnt valami a láthatáron. Vagy valaki, mint például egy Brian Hoyback nevű tiszt, aki egy délután teljesen váratlanul toppant be hozzánk. Hoyback osztálya újjáépítési programok finanszírozásával foglalkozott, úgyhogy Brendan készségesen körbevezette az állatkertben. Odahaza mindig szívesen viszi állatkertbe a gyerekeket, jegyezte meg Brian, majd az oroszlánketrecek megtekintése után azt a kérdést szegezte Brendannak, hogy elégedett-e a pillanatnyi helyzettel. Brendan nemmel válaszolt, majd körvonalazta a céljainkat, és azt is, amit gúzsba kötve, de sikerült elérnünk.

– Ez igen! – csettintett Hoyback elismerően, majd váratlanul: – Mennyire lenne szükségük most azonnal, hogy érezhetően jobb körülményeket biztosítsanak az állatoknak? Brendan erre nem volt felkészülve, s azt felelte, fejből nem tudná megnevezni az összeget. Nehéz is lett volna – a káoszban nem vezettünk rendes könyvelést. Egyik napról a másikra éltünk, abból gazdálkodtunk, amink éppen volt, és hol itt, hol ott kunyeráltunk hozzá. Csak annyit tudtunk biztosan, hogy már eddig is sok ezer dollárt költöttünk el. Brian és Brendan megegyeztek, hogy másnap találkoznak, és megbeszélik a részleteket. Hoyback megígérte, hogy szerez nekünk pénzt. Állta a szavát. Egy nap leforgása alatt ötvenezer dollárt gombolt le az ideiglenes kormány központi irodájától a számunkra. Egy feltételt szabott: engedjünk át tízezer dollárt az öntözési minisztériumnak, amivel a vízellátási rendszer helyreállítását segítjük. Soha rosszabb feltételt! Isten áldása volt a pénz, de akárcsak Garner tábornok adománya, hamar felszippantotta a mindennapi túlélés. Föntről kellett a lökés, valami súrlódásmentes lendület, mely átrepít a folyton elénk tornyosuló akadályokon. Ami kilendít a „vészhelyzet” állapotából, és stabilizál. Ebben az új helyzetben képesek lennénk mindennap ennivalóról gondoskodni, elég építőanyagunk lenne, hogy a normáknak megfelelő karámokat építsünk, és még a személyzet fizetésére, valamint kisebb napi kiadásokra is maradna. Ha eljutnánk idáig, megfelelő nemzetközi szponzorok támogatása mellett vissza lehetne adni iraki kézbe az állatkert irányítását. A képlet egyszerű: pénz kell. De hogy beszéljem rá a koalíciót az állatkert sürgős megsegítésére, amikor ezer másik még sürgősebb

ügy várja a támogatást? Magam sem láttam a megoldást, csak azt, hogy valamiképp meg kell oldani. Mármint, ha szeretnénk, hogy az állatkert megmaradásának értelme legyen. Egy reggel Adellel beszélgetve merő kíváncsiságból megkérdeztem, hányan látogatták az az-Zaurá Parkot a háború előtt. – Állatkertbe évente félmillió ember – felelte Adel. – Parkba egymillió. Elhűltem. Ilyen sokan! Ez a csata dúlta földdarab itt alattunk évente másfél millió látogatót vonzott! Vagyis többet, mint Bagdad lakosságának egynegyede. És egy villanásnyi idő alatt megvolt a megoldás. A koalíció azon fáradozik, hogy minél előbb újraindítsa a normális életet a városban. Az az-Zaurá Park pedig a város egyik legnagyobb potenciális közösségi tere. Napnál világosabb, mégsem jutott eszébe senkinek! Hátraarcot kell csinálni. Ahhoz, hogy „eladjuk” a programunkat, nem az állatokat kell előtérbe helyeznünk, hanem az emberek igényét a kikapcsolódásra. Ha az embereknek van hol kikapcsolódni, a város élete könnyebben talál vissza a rendes kerékvágásba. Csak úgy kaphatja meg az állatkert a létfontosságú pénzinjekciót, ha meggyőzzük az ideiglenes kormányzatot, hogy egy „humán” aranybányán ül, melyet bűn lenne nem kiaknázni. Jóllehet számomra – tágabb értelemben – a növény- és állatvilág szempontjából volt fontos a programunk, rájöttem, hogy másképp, erőszakosabban és cselesebben kell reklámoznunk. Az új megfogalmazásban arra kell helyezni a legnagyobb hangsúlyt, hogy az az-Zaurá Park és az állatkert helyreállításának jótéteményeit elsősorban az emberek fogják élvezni (és nem az állatok). Ha segíteni akarunk az állatokon, az emberekre kell összpontosítanunk – arra, hogy nekik miért jó egy állatkert.

Mariette-tel azonnal elindultunk az ideiglenes kormány székházába, az al-Szalám-palotába (ezt hívják ma „négyfejű” palotának, lásd később), hogy beszéljünk Pat Kennedyvel. Nem találtuk az irodájában, s míg rá vártunk, a folyosón összefutottunk Eugene Stakhiv ideiglenesen megbízott öntözési miniszterrel. Fölvázoltam neki az új elgondolásomat: egy teljes egészében felújított az-Zaurá Parkot, hangsúlyozva, milyen sokan látogatták a háború előtt. Sikerült fölkeltenem az érdeklődését. – Írja le nekem ezt, és magam juttatom el Bremer nagykövet úrnak. Úgyhogy leültem a váróteremben, és ott helyben leírtam, mire gondolok. Könnyen fogalmaztam, gyorsan rátaláltam a szavakra. Hangsúlyoztam, hogy a park és az állatkert rendkívül fontos szerepet játszott a szabadidő eltöltésében a háború előtt. Nemcsak az állatkertről van szó, hanem arról is, hogy a park az egyetlen összefüggő zöld terület a városban, ahová örömmel jöttek a zömmel zsúfolt betonházakban lakó bagdadiak. Egyedül itt szívhattak friss levegőt, piknikezhettek a datolyapálmák és eukaliptuszok alatt. És így tett évente három és fél millió ember. Ebbe érdemes befektetni, sugalltam, mert nemcsak a városiak éreznék azt, hogy lassan rendeződik az életük, hanem a kormányzat Bagdaddal mint közösséggel való kapcsolatára is kedvezően hatna. Reméltem, hogy veszik a lapot. Az állatokról – pedig nekem ők voltak a legfontosabbak – alig esett szó a dolgozatomban. De mert úgyis ők lesznek a fejlesztés első haszonélvezői, bántam is én! De még derűlátóbb pillanataimban sem mertem elbízni magam. Legjobb esetben Garner tábornok ismételt látogatására számítottam, kisebb összegű, talán még egy húszezer dolláros csekkre, és a szokásos hideg zuhanyra: vegyük tudomásul, hogy egy

darabjaira hullott infrastruktúrát próbál összerakni a kormány. Az állatkert, mint már annyiszor elmondták, fontosság tekintetében a sor végén kullog. Tévedtem. A felsőbb hatalmak vették a lapot. Megértették, hogy az az-Zaurá Park és az állatkert aranytálcán kínált lehetőség: most megmutathatják az amerikaiak, hogy komolyan gondolták, nem csak a levegőbe beszéltek, amikor Bagdad újjáépítését ígérték. Ha a bagdadiak visszakapják a parkjukat, a felújítás gesztusa kézzelfoghatóan és jelképesen is mutatja majd, hogy a békés hétköznapok fokozatosan visszatérnek. Hogy Bagdad ismét működik. Napokkal később Sumner hozta a jó hírt. Berobogott Humveejával, és elújságolta, hogy a koalíció felkarolta javaslatomat. Próbaképpen 250 000 dollárt szavaztak meg a felújítási munkálatokra, és a katonákat máris utasították, hogy küldjék a helyszínre elit műszaki alakulatukat, vagyis a 2. dandár 40. zászlóalját. Döbbent csendben próbáltuk feldolgozni a hírt, aztán valaki azt mondta: – Túl szép, hogy igaz legyen. Aztán valaki más: – Hol van benne a csapda? Aztán örömujjongás. Aznap este ünnepeltünk. Már amennyire Bagdadban lehetett. Buli címén Mariette szobájában kortyolgattunk el néhány meleg sört, tréfálkoztunk és izgatottan tárgyaltuk kora hajnalig, mi módon tesszük majd jobbá állataink élet- és lakókörülményeit. Az est fénypontja az volt, amikor Brendan talált egy vízipipát. A hozzá való rettenetes dohány rózsaillatú volt, és kaparta a torkunkat, mint a smirgli. De azért mindannyian kipróbáltuk.

Egy hét alatt felgyorsultak az események. A parkban mindenhol hegesztők sziszegtek kék villogás közepette, csiszolókorongok vájtak betonromokba, és áramfejlesztők delejezték életre a régóta tetszhalott villamos berendezéseket. Nem akármilyen feladatra vállalkoztak. Az az-Zaurá Park mintegy öt és fél négyzetkilométeren terül el, közepében a két négyzetkilométernyi állatkerttel, és a Bagdadért folyó harc során döntő csatát vívtak benne. A terület romokban állt, mindenfelé megroggyant épületeket, szétlőtt hidakat, poshadt vizű tavacskákat, fel nem robbant lövedékeket lehetett látni. Csak ennek az eltakarítása kolosszális munka. De az amerikai leleményesség csodákra képes. Nemsokára szivattyúk pumpáltak friss vizet a tavacskákba, a park rákapcsolódott a város villanyhálózatára (bár akadozott az áram), és újraépültek a lerombolt épületek. A kiégett katonai teherautókat és egyéb háborús roncsokat elszállították. A lámpaoszlopok – a fosztogatók egytől egyig lecsavarták őket a talapzatukról, majd ledöntötték, hogy a bennük lévő rézdrótokhoz hozzáférjenek – ismét álltak, több százan. Óriási megkönnyebbülésünkre az összes fel nem robbant lövedéket elvitték és megsemmisítették a tűzszerészek. Most már nyugodtan letérhettünk a kövezett gyalogútról. A leglátványosabb azonban a zöld szigetet éltető locsolórendszer újraindítása volt. Kicserélték a lánctalpaktól megnyomorított csöveket, és a tikkadt földre hulló sokbilliónyi parányi vízcsepp szivárványfénybe vonta a parkot. Hamarosan újra oázis lesz itt. Bámulattal néztem ezt a lázas munkát. Bár még nem tűzték ki a napot, az állatkert is megnyitni készült kapuját a látogatók előtt. Az első, kétségbeejtő időkben ki gondolta volna, hogy ez lehetséges

lesz? Rohamléptekkel közeledett a békeidő, de nekünk még egy válságot át kellett vészelnünk. Váratlan helyen ütötte föl fejét a baj, és olyan hevesen támadt, hogy végveszélybe sodorta az állatkertet.

TIZENHÁROM

„Szaddám fiának oroszlánjait szabadon eresztik az afrikai vadonban”, harsogta a főcím. Jól megnéztem újra, hátha rosszul láttam. De nem: ez állt ott, feketén, fehéren. Udaj Huszein oroszlánjait elviszik Irakból, s mi most hallunk erről először. A cikk hasonlóan diadalmas hangnemben folytatódott, így megtudtam belőle, hogy Udaj Huszein „háborús traumában” szenvedő oroszlánjai pillanatnyilag „szitává lőtt” drótketrecben laknak, de mindannyian – a három felnőtt és a hat kölyök – nemsokára kiszabadulnak az „iraki pokolból”, hogy új otthonra találjanak egy buján zöldellő dél-afrikai magánrezervátumban. Mi több, küszöbön áll egy másik hadművelet is, melynek eredményeképpen Szídia, a vak barna medve egy görögországi hegyi rezervátum lakója lesz. Még hogy Szídia! Dr. Adel sosem egyezne bele, különben is, Szídia túl öreg ahhoz, hogy bárhová is elköltöztessék. Valaki a bolondját járatja velünk. Az információ forrását keresve gyorsan végigpásztáztam az oldalt. Meg is találtam: SanWild vadrezervátum. Ismerős volt a neve, bár eddig nem tudtam, hogy a dél-afrikai Limpopo tartományban van, elég kicsi, és állatok visszaszoktatásával foglalkozik. Vezetői meglehetősen biztosra vették, hogy a nagymacskák hozzájuk kerülnek.

Még lejjebb megtaláltam Barbara Maas nevét, a Care for the Wild Internationaltól. Barbara, úgy is mint a bagdadi állatkert vezetőbizottságának ad hoc tagja, megerősítette a SanWild értesüléseit. A következő napokban a nemzetközi sajtó nagy élvezettel csámcsogott a témán. Sok ízes adalék volt benne: a véreskezű zsarnok pszichotikus fiának rab oroszlánjai, valamint golyósüvítésben született kölykeik visszanyerik szabadságukat. Egy sokat szenvedett vak medve idilli nyugalmú hegyek közt töltheti utolsó napjait. A nyomtatott oldalakon napokra gyökeret vertek, sőt burjánzásnak indultak az olyan érzelmileg telített főcímek, mint a „Végre szabadon”, a „Visszatérés a vadonba” vagy a „Háborús oroszlánkölykök”. Az arab nyelvű média kezdetben nem tartott lépést ezzel, de amikor az egyik külföldi lap eljutott valahogy az állatkertbe, igen nagy volt a megütközés. Noha korábban valóban felvetődött, hogy néhány oroszlánt vissza lehetne engedni a természetbe, és az állatkerti bizottság hallgatólagosan támogatta is ezt, soha nem jutottunk messzebb, mint hogy olykor eljátsszunk a gondolattal. Én éppen Dél-Afrikában voltam pénzgyűjtő körúton, és telefonon értesültem Brendantól a történtekről. Adel fel van háborodva, mondta Brendan, és különösen dühíti, hogy az áttelepítési programba a medvét is belevették, Szídia ugyanis az állatkert tulajdona. Adel nem örül az oroszlánok elvesztésének sem, de odáig nem ér el a keze. A nagymacskákat Udaj palotájában találták, gyakorlatilag tehát nem tartoznak az állatkerthez. Másfelől, vélekedett Adel, Udaj megcsapolta a nemzeti vagyont, és ebbe az oroszlánok ugyanúgy beleértendők, mint más ellopott kincsek, vagyis, ha így nézzük, Udaj hátrahagyott javainak az államra (és az állatkertre) kellene szállniuk. Jogos igény, nyomós

érv. De nem ugyanolyan nyomós érv-e Barbara Maasé, aki szerint az állatoknak sokkal jobb lesz szabadon a vadonban? Még csak az hiányzik, gondoltam, hogy az állatok áttelepítése miatt elmérgesedjék a vita az irakiakkal – különösen most, hogy az állatkert megnyitása küszöbön áll! Az IFAW irtózott attól, hogy belebonyolódjék egy nyilvános tekintélyvesztéssel és szenvedélyes vitákkal fenyegető huzakodásba, ezért nem kívánt állást foglalni abban a kérdésben, hogy szabadon engedni vagy ketrecben tartani jobb-e az állatokat. Felhívtak, és rám parancsoltak, hogy azonnal menjek vissza Irakba. Lemondtam a találkozóimat, és a következő géppel elutaztam. Mire megérkeztem, és kifújhattam volna magam, már késő volt. Elszabadultak az indulatok. Az irakiak hajthatatlanok voltak, ragaszkodtak hozzá, hogy Udaj oroszlánjai és a medve sehová sem megy. A Care for the Wild International pedig ugyanúgy kötötte az ebet a karóhoz, hogy igenis elköltözteti az állatokat. Programunk összeomlással fenyegetett. Minden, amit tettem, minden, amit közösen elértünk a képtelenül nehéz körülmények, veszélyek, kockázatos akciók és a bagdadi élet kényelmetlenségei ellenére, most egy csapásra elúszhatott. Kezdettől fogva ingatag lábakon álltunk, soha nem kellett volna sok, hogy – ha valaki akarja – kisiklassa a kezdeményezést. És most úgy néz ki, még egy hegyet meg kell másznunk. Csakhogy ezúttal más a tét: Adel és az iraki személyzet bizalma, a jó viszony – köztünk, velük. Hogy Udaj oroszlánjait – három felnőtt és immár hat kölyökállatot – el kellene költöztetni, nekem jutott először eszembe, amikor a zöldsapkások megmutatták a falkát, és észrevettem, hogy Xena vemhes. Tisztában voltam azzal a kellemetlen ténnyel, hogy az állatkertnek

túl sok oroszlánja van – több, mint az óriási San Diegó-i állatkertnek –, és egyszerűen nem tudunk elhelyezni többet. Egy felnőtt oroszlán naponta tíz kiló húst fogyaszt, vagyis egy népes falka vészesen leapasztaná amúgy is sovány pénztárcánkat. Emellett az oroszlán szapora, mint a macska, mert… nos, mert ő is az. Eredeti elgondolásom az volt, hogy keresnénk egy megfelelő délafrikai vadrezervátumot, majd iraki–dél-afrikai vegyes vállalkozásként, közösen, dr. Adel és a bagdadi állatkert dolgozóinak folyamatos részvételével bonyolítanánk le az áttelepítési programot, amelynek ismeretterjesztő és humanitárius vonatkozásai egyaránt lennének. Adel kezdetben nyitott volt, feltéve, hogy az állatkerti állatokat nem érinti az elgondolás. Határozottan leszögezte azonban, hogy semmit nem szabad elsietni, mert különösen kényes kérdésről van szó. Az állatkert szinte kipusztult a háborúban, mi sem akarhattunk tehát még több állatot kiebrudalni. Oroszlánügyben beértük azzal, hogy nem sürgettük, hagytuk természetes folyásuk szerint alakulni a dolgokat. Minderről egy értekezleten esett szó, amelyen Barbara is részt vett első bagdadi látogatásakor. Adel felhívta az ad hoc bizottság figyelmét – mely ekkor belőle, Brendanból, Sumner századosból, Stephanből, Farahból, Barbarából és belőlem állt –, hogy rendkívül fontos kerülni mindenféle nyilvánosságot, különben az oroszlánok sosem fogják megtudni, milyen a szabadság. A SanWild elhibázott sajtóközleménye arról tanúskodott, hogy a rezervátum képviselői végzetesen rosszul mérték fel az ügy politikai vonatkozásait. Minthogy Barbara együttműködött a SanWilddal, sajnálatos módon elidegenítette ügyétől Adelt és az iraki hatóságokat, és mit sem sejtve (mint később kiderült) komoly veszélybe sodorta Adel életét.

A kuvaiti amerikai légibázison szabályosan belefutottam Barbarába, aki ugyanaznap érkezett, mint én, és épp a haditengerészet egyik helikopterének legénységét próbálta rávenni, hogy vigyék el Bagdadba. Kifejezetten azért repült ide Londonból, hogy személyesen felügyelje az állatok áttelepítését, újságolta lelkendezve, és szemlátomást majd’ kiugrott a bőréből izgalmában. Dünnyögtem valamit, miközben bénító zsigeri félelem vett rajtam erőt: mi lesz, ha az irakiakkal való összecsapásban kő kövön nem marad? A német származású Barbara vékony alkatú, sötét hajú, szenvedélyes nő, aki szívvel-lélekkel küzd azért, hogy minél több állat találjon vissza a természetbe. Általában csodálattal adózom az efféle elhivatott állatmentő buzgalomnak, ám ezúttal úgy véltem, a buzgalom a tisztánlátás rovására megy. Szinte láttam, ahogy Bagdadba érkezve Barbara szétkürtöli küldetését – „Udaj oroszlánkölykei, vissza Afrikába!” –, és amilyen ragályos a lelkesedése, képes vadidegeneket is magával ragadni. Elmondta, hogy megegyezett egy londoni székhelyű lappal, amely majd részletesen beszámol az oroszlánköltöztetés minden mozzanatáról. Állítólag a lap kész annyit fizetni az exkluzív tudósításért, amennyi az akció teljes költségét fedezi. Ha pedig megjelent a sztori, a televíziók is rávetik majd magukat. – Ez lesz a legédesebb sztori a háborúból! – mondta Barbara csillogó szemmel. Adel nem egészen így gondolta. Sietős visszatérésem délutánján az iroda előtt feltartóztatott, és máskor nyugodt arcán a harag redőivel szegezte nekem a kérdést: – Mi folyik itt? – Majd jellegzetesen éneklő hanghordozásával többször is megismételte: – Ezek az állatok az iraki nép állatai. Óvatosan megpróbálkoztam egy ellenérvvel. Udaj állataival együtt

az állatkertnek már tizenkilenc oroszlánja lenne. Nyilvánvaló, hogy néhány állattól meg kell válnunk, Irakban vagy máshol. Ha visszaküldjük Afrikába Udaj oroszlánjait, ők boldogok lesznek, az állatkert pedig megkönnyebbül. A program részeként ő, Adel elküldhetné néhány emberét, hogy segédkezzenek a visszaszoktatásban. Mit szólna hozzá? Adel némi töprengés után azt mondta, jó, Udaj oroszlánjairól lehet vele tárgyalni (bár a városi hatóságokkal sokkal nehezebb lesz), de ami a medvét illeti – itt megcsóválta a fejét –, arról szó sem lehet. – Nagyon öreg, nem bírja ki a mozgatást – mondta, és nagy valószínűséggel igaza is volt. És a személyzet mit szólna, ha épp az állatkert egyik oszlopos tagját raknák kocsira, és egyszerűen elvinnék?! Adel testbeszéde világosan elárulta, hogy ha a medvét elviszik, többé nem kér belőlünk. Az ő szemében szörnyű árulás lett volna elengedni Szídiát. Mi, külföldiek jövünk-megyünk, de ő és a csapata még sokáig itt lesz. Az otthonuk Bagdad, a megélhetésük az állatkert. Tudtam, bármi módon, de el kell kerülnünk, hogy viszállyá, kártékony, késhegyig menő vitává fajuljon a nézetkülönbség. Biztosítottam Adelt a támogatásomról. Abból fogunk kiindulni, hogy az állatkert nemsokára visszakerül az irakiak kezébe, mi pedig – nemzetközi csapatok – csak azért jöttünk, hogy átsegítsük őket a nehézségeken. Úgy gondoltam, a lényeg szempontjából nem oszt, nem szoroz, hogy most vagy később telepítik vissza az oroszlánokat, ám annál nyilvánvalóbb, hogy ha a pillanatnyi ellenséges légkörben erőltetjük a költöztetést, helyrehozhatatlan kárt okozunk. A helybéliek megbántottsága és keserűsége az egész állatkerti program bukását okozhatja.

A féktelen fosztogatásban lakóinak csaknem kilencven százalékát elveszítette az állatkert, és az irakiak hallani sem akartak arról, hogy a megmaradtakból akár csak egyet is visszavezessenek a természetbe. Rendkívüli óvatossággal kellett kezelnünk a témát. Másnapra összehívtuk az állatkerti bizottságot, hogy Barbara előterjeszthesse a javaslatát, és titokban reménykedtünk, hogy az értekezlet barátságos végszóval érhet véget. Addig is Brendan, Sumner, Farah meg én összeültünk az arRasídban, hogy meghányjuk-vessük a helyzetet. Újabb adalékokat tudtam meg, és figyelmeztettek, hogy ne becsüljem alá az irakiak haragját. És én magam mit gondolok? A szívem azt szeretné, ha az oroszlánok szabadok lennének, feleltem. De az eszem azt súgja, maradjanak, amíg maguk az irakiak nem adnak nekik zöld utat. Ekkor még úgy hittem, ha kellő tapintattal járunk el, Adelt meg lehet győzni. Legjobban azonban éppen attól tartottam, hogy Barbara mindenáron erőltetni fogja, nemcsak az oroszlánokat, hanem a medvét is. Márpedig Szídia az állatkerté, és ezt tiszteletben kell tartani. Brendan szakított félbe. – Gyerekek, Udaj három oroszlánjáról beszélünk? A Különleges Erők oroszlánjairól? – kérdezte. – Brutusról, Heatherről és Xenáról? – Róluk – feleltem. – De hát ez kész őrület! Heathernek és Xenának nincs karma! Hogy fognak vadászni? A vadonban halálra vannak ítélve. Esélyük sincs! – Micsoda? Biztos vagy benne? – Halálbiztos. Xena és Heather a két mancsa közé szorítja a falatot, úgy eszik – válaszolta Brendan. Farah bólintott; igen, Udaj Huszein állítólag szerette pórázon

sétáltatni őket még kölyökkorukban, s hogy össze ne karmolják, sebésszel eltávolíttatta a karmaikat. Döbbenten hallgattunk. Így persze egészen más az ábra. Természetesen szó sem lehet róla, hogy Udaj három oroszlánja és a kölykeik visszatérjenek a vadonba. – És azt sem szabad elfelejtenünk, hogy állítólag embert ettek – folytatta Brendan. – Ezt hogy fogjuk kimagyarázni? Hát persze! Nem sokáig tanácskozhattunk, mert Sumner, Brendan és Farah nagyzenekari koncertre készülődtek a megerősített konferenciaközpontba – az elsőre Irak megszállása óta. Brendan nem lelkesedik a klasszikus zenéért, de mint mondta, úgy „ki van éhezve” egy kis szórakozásra, hogy bármi megteszi. Az előkelő kulturális megmozdulásra szokásos öltözékét vette fel: khakinadrágot, bozótcsizmát és dzsungelzöld inget, zsebén a Thula Thula-i hímzett elefántos logóval. Csak egy óráig voltak távol, áramszünet miatt félbeszakadt a hangverseny. Brendan kijelentette, hogy nagyon élvezte a zenét. Persze nem tudhatta, hogy az iraki televízió is ott volt, és nemcsak az eseményt örökítette meg, hanem néhány másodperc erejéig azt is – Adel állítása szerint –, amint Brendan békésen húzza a lóbőrt. Egyéb megfontolásoktól függetlenül nem kerülhettük meg a tényt, hogy az állatkert nem bír el ennyi oroszlánt, előbb-utóbb tehát meg kell válnunk néhánytól. De pillanatnyilag mást diktált a helyzet: ha meg akarjuk őrizni kiváló viszonyunkat dr. Adellel és az embereivel, akkor biztosítanunk kell őket, hogy az ő jóváhagyásuk nélkül egyetlen oroszlán sem kerülhet vissza a vadonba. Reméltem, hogy mindezt tisztázhatjuk a megbeszélésen. De még el sem kezdtük, amikor Adel félrevont, és tájékoztatott, hogy a

bagdadi tévé nagy felhajtás közepette azzal vádol bizonyos külföldieket, hogy iraki oroszlánokat akarnak költöztetni DélAfrikába. Megfagyott a vér az ereimben. Aggasztott, hogy kezdik kicsit túl sokat emlegetni Dél-Afrikát. Minthogy Brendan és én dél-afrikaiak vagyunk, az irakiak nyilván azt fogják hinni, hogy érdekünk fűződik a költöztetéshez. Ezzel a felkavaró tudattal nyitottam meg az értekezletet. Azt a kérdést tettem föl a jelenlévőknek, hogy elvben támogatják-e néhány oroszlán visszavezetését a természetbe. Én magam válaszoltam először, méghozzá igennel, de hozzátéve, hogy csak akkor támogatom, ha dr. Adel és az iraki hatóságok egyetértenek. Erre mindenki rábólintott az asztal körül, kivéve Adelt, aki komoran összeszorított szájjal ült. Aztán Barbarán volt a sor, hogy kifejtse álláspontját, amit székéből felállva nagy lelkesedéssel mindjárt meg is tett. Igen, a lap az igazat írta meg. Udaj oroszlánjait, Brutust, Xenát és Heathert a hat kölyökkel együtt átadják a SanWildnak. A ketrecek már Kuvaitban vannak, és egy állatorvos készenlétben áll, hogy elkísérje őket Afrikába, az Emirátusok légitársaságának nagylelkű felajánlása jóvoltából. Ott majd elkülönítik őket, és emberi beavatkozás nélkül, géppel oldják meg az etetésüket, vagyis semmiféle kapcsolatuk nem lesz az emberekkel. Ha eljön az ideje, egy vadrezervátumban engedik szabadon őket. Innentől fogva egyedül kell gondoskodniuk magukról. Brendan itt közbekérdezett: tudja-e Barbara, hogy Xenának és Heathernek egy karma sincs? Hogyan gondoskodjanak magukról, ha nem tudnak vadászni? A falkát mindenekelőtt a csapatban vadászó nőstény oroszlánok látják el élelemmel. Ehhez borotvaéles karmokra van szükségük, hogy megragadják és földre rántsák

áldozatukat; máskülönben ők is, kölykeik is éhen halnak. Barbara azt felelte, hogy a kölykök majd felnőnek, és vadásznak a szüleiknek. Nagy csönd lett. Aki egy kicsit is ismeri az afrikai vadont, tudja, hogy a potyaebéd intézménye ott nem létezik. Aki nem képes megszerezni a táplálékát, esetleg elzavarni másokat a zsákmány mellől, az elpusztul. Egy karmától megfosztott nőstény oroszlánt visszaengedni a vadonba annyi, mint lassú, gyötrelmes éhhalálra ítélni. Nincs mese, ez a valóság. Valószínűleg a dél-afrikai hatóságok sem engedélyeznék az Irakból származó, karmuktól megfosztott nőstény oroszlánok elhelyezését elkerített környezetben, különösen a közelmúlt „konzervoroszlán”-botrányai{9} után; legutóbb kiöregedett cirkuszi oroszlánokat puffantottak le elvtelen trófeavadászok, ami óriási közfelháborodást váltott ki. Arról nem beszélve, hogy Udaj oroszlánjai minden bizonnyal kóstoltak emberhúst. Annyi helyről hallottuk már, hogy Szaddám fia az oroszlánokkal falatta föl az ellenfeleit, hogy nem lenne bölcs dolog eltekinteni tőle. Még ha nincs is kézzelfogható bizonyíték, szabad-e kockáztatnunk? Ha ezek az állatok megölnek és megesznek valakit, hogyan magyarázzuk meg valaha is, miért döntöttünk úgy – mint állatkerti bizottság –, hogy szabadon engedjük a gyaníthatóan emberevő oroszlánokat? Hiába mondta Barbara, hogy az oroszlánok nem fognak embert látni, Afrikában a vidékiek nem feltétlenül tisztelik a kerítést; nincs garancia. A karom nélküli oroszlánnak pedig nem sok választása van, csak könnyű prédára támadhat sikerrel – amilyen például az ember. Nemes szándék, hogy visszaadjuk Udaj oroszlánjainak a szabadságot, de a valóság fütyül a jó szándékra. Lehetetlen a falkát

mint egységet sikeresen szabadon engedni, emellett kegyetlen dolog is. Ezeknek az állatoknak fogságban kell leélniük az életüket, és nekünk, embereknek kell gondoskodnunk az etetésükről – vagyis azt kell tennünk, amit eddig. Barbara nem hagyta annyiban; kijelentette, hogy már késő meghátrálni. Minden meg van szervezve, a SanWild készen áll az oroszlánok fogadására. Ő maga rengeteg áldozatos munkával találta meg a számukra megfelelő otthont, sokkal jobbat, mint amilyenre Irakban valaha is számíthatnak. Végül nem mulasztott el rámutatni arra sem, amit mindannyian jól tudtunk: túl sok az oroszlán az állatkertben. Ha nem adjuk vissza néhánynak a szabadságát, hogyan gondoskodunk a többiről? Aztán rátértünk a medvére. Barbara „megerősítette”, hogy a vak, öreg medve, Szídia egy görögországi medverezervátumba megy, ahol szürkehályog-műtéten esik át, és visszanyeri a látását. Maradék napjait szabadságban élheti le. Még Jason Thrupp, az IFAW állatkertekért kevéssé lelkesedő állatorvosa is erősen ellenezte Szídia szabadon bocsátását. Először is, Szídia harmincéves, és csaknem egész életét fogságban töltötte. A medvék átlagos élettartama harmincöt év, vagyis Szídiának nem sok van hátra. Az állatkertben fiatal medvék is vannak, például Farseb, aki csak hároméves. Nem lenne okosabb azt az ezer dollárt, izé… szóval, hosszabb távon befektetni? Aki nem ismeri a természeti világot, úgy képzelheti, valami módon az állatok is „nyugdíjba mennek” – egy átgürcölt élet után jól megérdemelt kényelemben, nyugalomban töltik hátralévő napjaikat –, holott ez óriási tévedés. Valójában Szídia olyan öreg volt, és úgy megviselte a háború, hogy valószínűleg az altatást sem bírta volna ki, míg új otthonába szállítják. A szabadsággal pedig feltehetően nem tudott volna mit kezdeni, sőt halálosan megrémült volna tőle.

Bármilyen szívszorító volt, be kellett látnunk, hogy számára az állatkert és a gondozók jelentik a biztonságot. A szabadság pedig csak egy szó marad. Két kezemet fölemelve kértem szót. – Elfeledkezünk valami nagyon fontosról. Dr. Adel ellenzi az állatok elköltöztetését, márpedig az iraki hatóságok egyetértése nélkül nem fog menni. Hiszen az ő állataikról van szó. Kérem, fejtse ki a nézetét – fordultam Adelhez. Határozottan ellenzi, hogy bármelyik állatot bárhová is elvigyék, jelentette ki Adel, akinek Farah tolmácsolt. Ezek az állatok az iraki nép állatai, és az irakiak engedélye nélkül nem hagyhatják el az országot. Barbara közbeszólt, emlékeztetve Adelt, hogy kezdetben egyetértett az állatok természeti környezetbe való visszahelyezésével, és hogy ő ennek alapján verte magát költségekbe, nem kímélve saját és mások idejét és pénzét. Micsoda dolog, hogy Adel az utolsó pillanatban meggondolja magát? Adel elismerte, hogy Barbara korábban is felvetette a kérdést, de ő a maga részéről nem is tekintette többnek – felvetésnek, amelyről szó volt, de döntés nem született. Aztán hirtelen a sajtóból kell értesülnie, hogy viszik az állatait! Barbara csak rázta a fejét, és megismételte, immár kétségbeesett felhangokkal, hogy az ő értelmezése szerint a bizottság egyetértett a kérdésben. Ő pedig ennek alapján cselekedett. Adel most úgy fordította a székét, hogy egyenesen Barbara szemébe nézhessen. Gyorsan és ingerülten beszélt, Farahnak nem volt könnyű dolga a fordítással. – Emlékszik, mit mondtam magának, amikor utoljára itt járt? Azt, hogy nehéz idők járnak ránk, irakiakra, Hogy óvatosnak kell lennünk, nem szabad elhamarkodottan emlegetnünk az állatok

visszatelepítését, nehogy olyan kérdéseket kezdjenek föltenni nekem, amelyekre egyelőre nem kívánok válaszolni. Akkor mindannyian megígérték, hogy ez köztünk marad, az irakiak védelmében. De maga tovább tevékenykedett, sőt az újságokat is megkereste. És ezzel nagyon veszélyes helyzetet teremtett mindannyiunk számára, akik külföldiekkel dolgozunk az állatkertben. Most már a fegyveresek is tudják, hogy külföldiekkel dolgozunk. Oda a biztonságunk. És a családunké is. Megfeszült minden izmom. Ennek már fele sem tréfa. – Nem én adtam ki sajtóközleményt – védekezett Barbara. – Hanem a SanWild. Én nem is tudtam róla. – Akkor is megtörtént a baj – válaszolta Adel. Barbara rám nézett. Az amerikaiak felügyelik az állatkertet, mondta, és nekik aligha van kifogásuk az állatok elköltöztetése ellen, függetlenül attól, amit a bizottság mond vagy tesz. – Azonnal kerítsük elő Ted Morse-ot – fordultam Sumnerhez –, és tudjuk meg, mi a koalíció álláspontja. Morse, Bagdad ügyvivő polgármestere perceken belül a vonal túlsó végén volt. – Azt hittem, már el is vitték az állatokat – mondta. – Mire várnak? Ez mindenkit meglepetésként ért. – Ezt nem az amerikaiak döntik el – mormogta Adel elfeketült arccal, majd kiviharzott a szobából, intve, hogy kövessem. – Értse meg, vannak, akik már most azzal gyanúsítanak, hogy eladtam az oroszlánokat, és zsebre vágtam a pénzt! – mondta odakint, aggodalmasan ráncolva a homlokát. – Áhá, mondják, és Dél-Afrikába mennek az állatok, ahol maga és Brendan lakik! Azt mondják, lefizettek, hogy elengedjem az oroszlánokat. Ez rettenetes nekem.

Kezdtem pedzegetni. Hogy nem csupán állatokról vitatkozunk, hanem sokkal többről, amit csak egy iraki fejével lehet megérteni. Nem is akármilyen iraki, hanem bagdadi elme kell ide – és háttérnek ez a háború pusztította város, ahol mindenfélét rebesgetnek, ahol a félelem és a paranoia nyugati ésszel felfoghatatlan mértékű lehet. Nem szabad elfelejteni, hogy Bagdadot három évtizeden át sanyargatta Szaddám Huszein Gestapo-stílusú titkosrendőrsége, a Mukhabarat. Jelenlétük áthatotta a mindennapi életet. Minden utcában éltek besúgók, szavuk halálos ítélettel érhetett fel. Senki nem menekült, a terror vasökle mindenkire lesújtott. Közvetlenül a maga bőrén, vagy családtagokon, barátokon keresztül mindenki megtapasztalta. Kivétel nélkül. A gonosz, kíméletlen, mindent betöltő terrort. Szaddám Huszein megdöntésekor fellélegeztek az emberek, de a lelki pusztítás utóhatása nem múlik el egyik napról a másikra. A rettegés beleégett az emberek lelkébe, idő kell, hogy begyógyuljanak a sebek. Az 1991-es Sivatagi Vihar hadműveletben Szaddám csúfos vereséget szenvedett, de – mint ezt nemegyszer hangsúlyozták iraki barátaim – valami csoda folytán hatalmon maradt. Így a bagdadiak most sem merték egészen elhinni, hogy mindennek vége. Kivártak; nem vehették biztosra, hogy az amerikaiak végleg elűzték Szaddámot, és azt sem, hogy a vérszomjas Mukhabarat nem élte-e túl a zsarnokot, nem lapít-e a föld alatt, csak az alkalomra várva. A túlélésnek egyszerű szabályai voltak: hajtsd le a fejed, tartsd a szád, és ne működj együtt nyíltan a koalíciós erőkkel. Mindenekelőtt ne kelts feltűnést, és különösen kerüld a sajtó figyelmét. Sosem lehet tudni, milyen halálos fenyegetés toppan eléd hirtelen az árnyékból. Adel rendkívül ingatag helyzetbe került azáltal, hogy nyíltan

velünk dolgozott, még ha köztudomású volt is, hogy semleges délafrikaiak vagyunk. Ráadásul a síita felekezethez tartozott, míg a föld alatt szerveződő baathista felkelők döntően szunniták; tudvalévő, hogy e két csoport között gyakoriak az összetűzések. Érthető hát, ha halálosan megrémült, amikor az iraki sajtó képviselői, televíziós és rádiós riporterek kezdték döngetni az állatkert kapuját, és mindenáron tudni akarták, igaz-e, hogy Udaj oroszlánjait elviszik. És ha igen, amerikai vagy iraki hatóság adott rá engedélyt? Súlyos kérdések. A válasszal nemcsak saját magát, hanem a családját is veszélybe sodorhatta. Ha bevallja, hogy fontolgatják Udaj oroszlánjainak elköltöztetését, azzal egyértelműen beismeri, hogy a koalíciónak dolgozik. Ám ekkoriban életveszélyes lett volna beismerni az együttműködést. Ha nemmel válaszol, azt kérdezték volna, hogy akkor miért nyilatkozik ellenkező értelemben az állatkerti bizottság egyik tagja, Barbara Maas. Így hát megragadta az egyetlen szalmaszálat. Letagadta, hogy bármit is tudna. Ami őt illeti, semmiféle oroszlán nem megy sehova, és kész. A tény, hogy az oroszlánok a Huszein családé voltak, ugyancsak erős, jelképes súllyal bírt. Vagyis már rég nem arról volt szó, hogy elvisznek-e vagy sem néhány oroszlánt. Most már emberélet forgott kockán. Este ismét Mariette Hopley szobájában gyűltünk össze, és valaki elment hideg italokért (sosem veszítettük el a reményt), sült csirkéért és krumpliért. Mariette szobája vonzotta a vendégeket, mert szokatlanul nagy rend volt benne, és maga Mariette nagyszerű vendéglátónak

bizonyult. De aznap este még ő is le volt törve. Barbara Maas és dr. Adel áldatlan viszálya nyomasztóan hatott mindannyiunkra. Mindeddig gyakran nehéz körülmények között is jó csapatmunkát végeztünk, mert közös volt a cél: működőképessé tenni az állatkertet. Mellékes dolgokra nem értünk rá. De Mariette-et most már más is aggasztotta. Minthogy az IFAW nemigen foglalkozik állatkertekkel, attól tartott, hogy az eset kedvezőtlen médiavisszhangja rossz fényt vethet a szervezetre is. Az IFAW természetes élőhelyükön igyekszik segíteni az állatoknak: kiszabadítja, visszavezeti őket, vagy helyben gondoskodik róluk. Most először vettek részt állatkert helyreállításában. Mariette attól félt, szakmai téren komolyan árthat a hírnevüknek, ha az általuk is támogatott szabadon bocsátási akciót átláthatatlan érdekellentétek és elmérgesedett szócsaták övezik. Sumner a mi szemszögünkből foglalta össze tömören a dilemma lényegét: Ha elidegenítjük magunktól az irakiakat, akár el is felejthetjük az egész programot. Az állatkert nemsokára az új, iraki vezetésű bagdadi városi tanács kezelésébe kerül. Ha még gyorsan előtte összehozunk valamit a hátuk mögött, többé nem lehet jóvátenni a kárt. És az igazi vesztesek az állatok lesznek. Ezután megpróbáltam fölvázolni a többieknek Adel helyzetét. Hogy embereivel együtt fűnek-fának elhíresztelte, ők semleges délafrikaiaknak dolgoznak. Erre most hová mennek az oroszlánok? Dél-Afrikába. Kész aknamező, és a robbanások pusztítóak lesznek, ha nem vigyázunk. Először is mi leszünk gyanúsak, hogy valami módon érdekünk az állatok Dél-Afrikába juttatása. Elveszítjük a hitelünket az iraki személyzet előtt, vagy – ami még rosszabb – ők válnak hiteltelenné a szélesebb iraki közösség szemében.

Nem kétséges, Adel komoly veszélynek van kitéve. Mint mondta az értekezleten, a sajtó több vádat is felhoz ellene: nem elég, hogy szoros munkakapcsolatban áll külföldiekkel, őt gyanítják – tévesen – a Huszein család oroszlánjainak eltávolítása mögött. Mi több, feltételezik, hogy haszna származik belőle. Ha Szaddám titkos támogatói arra vágynak, hogy jelképesen – és nyilvánosan – kivégezzenek valakit, Adel elsőrendű jelölt. Azonnal tennünk kell valamit, hogy álláspontját megismerje a világ. Szét kell kürtölnünk, hogy rendíthetetlenül ellenzi az állatok áttelepítését, és nem beépített ember, aki a külföldiek kegyét keresi. Nem volt vesztegetni való idő. A bizottság nevében Sumner meg én nyilatkozatot fogalmaztunk meg, amelyben határozottan kijelentjük, hogy ellenezzük bármely állat elmozdítását, amennyiben ez nem találkozik az iraki illetékesek beleegyezésével. Ezt a nyilatkozatot pedig azonnal szétküldtük a sajtónak. Közleményünkben felszólítottuk a médiát, hogy ezentúl minden kérdésükkel forduljanak dr. Adelhez, egyedül őt illeti meg a válaszadás joga. Így mindenki láthatja, hogy irakiak, és nem külföldiek parancsolnak az állatkertben. Legalábbis ezt reméltük. E véres belharcok közepébe toppant be ismét Stephan Bognar. Korábban, még San Franciscóban beszéltem vele, és javasoltam, hogy látogasson meg minket. Minthogy ő és Barbara kapcsolatban álltak, és Stephan ismerte az oroszlánügy körüli huzavonát, azt reméltem, jelenléte segít elsimítani a hullámokat. – Küldj hivatalos meghívólevelet, hogy mint az állatkert igazgatója igényt tartasz a szolgálataimra – mondta Stephan. – Megpróbálok segíteni. Brendan közreműködésével gyors helyzetjelentés következett, majd beszámoltam Stephannak a hamarosan kinevezendő bagdadi

alpolgármesternél, dr. Fárisz Abdul-Razak al-Asszámnál tett látogatásunkról – dr. Adellel. Fárisz hajthatatlan volt: az oroszlánok maradnak. – Jó helyen vannak itt, s ha majd megnyugszik a város, autóval bejárható szafariparkot építünk nekik, amilyen más országokban is van már. Özönleni fognak az emberek! – Dr. al-Asszám – tettem még egy utolsó kísérletet –, az oroszlán nem őshonos Irakban; itt túl meleg van neki. Inkább bennszülött iraki állatokkal kellene feltöltenünk az állatkertet, a karmos oroszlánokból pedig el kellene engedni néhányat. Együttműködhetnénk, közös programot dolgozhatnánk ki. – No, hát ebben nagyon téved! – vágta rá al-Asszám. – A nagyapám egy pompás oroszlánról kapta a nevét. Bagdad külvárosában látták aznap, amikor a nagyapám született. Ezer éve léteznek oroszlánok Irakban! Ezzel két vállra fektetett; nem volt mit mondanom. Beszélgetésünk véget ért. Stephan azonban derűlátó volt, bízott benne, hogy több sikerrel jár, mint én. – Elmegyek hozzá én is – ajánlkozott. – Legalább hadd próbáljam meg! Másnap lógó orral jött vissza. – Nem engedik el az oroszlánokat. Nem érdekli őket. Most megyek, és megmondom Barbarának. A bagdadi városi hatóságok részéről az ügy le volt zárva.

TIZENNÉGY

Óriási tévedés volt azt hinnünk, hogy az állatkert egyértelmű bejelentésével – melynek értelmében sehová sem viszik az oroszlánokat – pontot lehet tenni az ügy végére. Sajtóközleményünk alig röppent szét, egy libanoni tévétársaság riporterei máris ott teremtek, és faggatni kezdték a munkásainkat. Az első, akinek mikrofont dugtak az orra alá, az oroszlánok gondozója, az egykori köztársasági gárdista Dzsafar Táb volt. Mi a véleménye arról, hogy elviszik az állatokat? Nem viszik el, mondta Dzsafar. Ők nem úgy tudják, erősködött a tévés. Beszéltek egy német nővel az állatkerttől, aki azt mondta, nemcsak Udaj oroszlánjai és Szídia megy, hanem hamarosan egy gepárd, egy farkas meg egy mocsári macska is. Micsoda? Dzsafar odahívta Ahmed nevű munkatársát. Ahmed rendszerint az etetéssel volt megbízva. – Így igaz – bizonygatta a tévés. A két munkás elmondta a többi munkásnak, amit hallott, majd néhány perc elteltével egész különítmény masírozott be Adel irodájába. – Miért mondja a libanoni tévé, hogy az összes állatunkat elviszik? Adel azt felelte, szó sincs róla, de látta, hogy amazok nem hisznek

neki. – Nézze meg a tévében – mondták. Adel riasztott engem és Sumnert, aztán együtt meghallgattuk a tudósítást. Egyre jobban meg voltunk rökönyödve. Ezt a katyvaszt egyszer s mindenkorra tisztázni kell, döntötte el Sumner. Értekezletet hív össze, ahol maga Barbara magyarázza majd el, mi folyik itt, miért hiszi még mindig, hogy az állatoknak menniük kell; az emberek pedig közvetlenül tőle kérdezhetnek. Utána Adel határozottan kijelenti a személyzet előtt, hogy az állatok nem mennek sehová, és az irakiak beleegyezése nélkül soha nem is fognak. Mert az ő állataikról van szó. Megüzentük Barbarának a hotelbe, hogy várjuk, és becsületére legyen mondva, mindjárt ráállt. Bár panaszkodott, hogy Dzsafar aznap délelőtt „torokmetsző kézmozdulatot” tett neki Ali taxijában, ahol mellette ült. Brendan szerint, aki szintén velük utazott, Dzsafar remek hangulatban volt, mi több, a Barbarától kapott új CWI-s pólóját viselte, nevetett és bohóckodott egész idő alatt. De Barbara tudta, amit tudott. A szállodába érve első dolga volt elmondani néhány katonának, hogy egy iraki állatgondozó megfenyegette: elvágja a torkát. És ez nem olyasmi, amit egy amerikai katona félvállról vehet. Pillanatok alatt összeállt egy kis fegyveres csapat, hogy az állatkertbe kísérje Barbarát. Így aztán, amikor Brendan meg én a hotelhez értünk, hogy fölvegyük, Barbara közölte, hogy nem velünk, hanem a katonákkal megy. Ők lesznek a testőrei, ugyanis életveszélyes fenyegetést kapott, és majd az állatkertnél „tisztázzuk” a dolgot. Döbbenten meredtünk rá, de nem vonhattuk kétségbe, amit mondott; a háta mögött indulásra kész, állig felfegyverzett katonák álltak. Úristen, mi lesz ebből? Katasztrófát szimatoltam.

– Barbara, erre semmi szükség – mondtam. – Senkit nem fenyeget semmiféle veszély. William Sumner amerikai százados is ott lesz. Ő felel a biztonságunkért. Tudtam, hogy a változékony bagdadi közhangulatban milyen gyúlékony helyzetet eredményezhet, ha Barbara katonák kíséretében érkezik az állatkertbe. A katonák azt hiszik, megfenyegettek egy nőt, és bizonyára szívesen móresre tanítanák Dzsafart. Az állatkerti dolgozók viszont valószínűleg azt hinnék, összeesküdtünk ellenük, és még katonákat is viszünk magunkkal. Ez mindent elrontana. Brendannal úgy véltük, legjobb, ha mi érünk elsőnek az állatkertbe, és gyorsan elnapoljuk a találkozót. Kirohantunk a taxihoz, és ráparancsoltunk Alira, hogy taposson a gázba. Kétségbeesve láttam, hogy az összes állatkerti munkás az iroda előtt toporog, és Barbarát várja. Egyenes válaszokat akartak. Kipattantunk a taxiból, és egyenesen Sumnerhez siettünk, hogy figyelmeztessük: Barbara fegyveres kísérettel közeleg. – Szórakoztok? – hitetlenkedett Sumner. – Mikor érnek ide? Ebben a pillanatban két, katonákkal megpakolt terepjáró érkezett a kapuhoz. – A fenébe! Azonnal rekesszétek be az egészet! Oszlassátok szét az embereket! Azonnal! Brendan meg én a munkások elé léptünk. – Forduljanak vissza! Vissza! – kiabáltuk, s mutattuk, hogy oszoljanak. Tanácstalanul néztek ránk; nem értették, mi történik, és mit akarunk tőlük. – Menjenek vissza dolgozni! – kiabáltam. – Majd később szólunk! A terepjárók megálltak, a katonák fegyverüket készenlétben tartva leugráltak, Barbara a nyomukban. Az emberek nyugtalanul, megzavarodva toporogtak. Amikor a katonák elindultak feléjük,

elmenekültek. Ekkor Adel szaladt elő. – Miért van fegyver a kezükben? Azért jöttek, hogy megöljék az embereimet?! – ordította. Sumner ebben a pillanatban ért oda a katonákhoz. – Mi folyik itt? Látva, hogy egy tiszttel van dolguk, a katonák megálltak. Sumner tájékoztatta őket, hogy itt ő felel a biztonságért, és a katonák jelenlétére semmi szükség. Azonnal távozzanak. Oldódott a feszültség, és a katonák sarkon fordultak, megnyugodva, hogy minden rendben van. Barbara visszament velük a szállodába. Dr. Adel és Barbara között megszűnt az értelmes párbeszéd lehetősége. Másnap reggel a feldúlt iraki állatorvos felkereste Fárisz al-Asszám reménybeli alpolgármestert, elmesélte neki a történteket, ő pedig leült, és megfogalmazott egy levelet, amely a városi tanács nevében tudatja Barbarával, hogy ki van tiltva az állatkertből. A levelet küldönc kézbesítette a címzettnek az ar-Rasídba. Másnap Ted Morse látogatott el váratlanul az állatkertbe. Barbara nála járt, és átadott neki egy utolsó kérvényt, amelyben az állatok elbocsátásáért folyamodik. Ő elutasította ugyan, de most bővebb felvilágosítást kér tőlünk. Először négyszemközt tárgyalt Adellel, csak aztán hívott be engem és Sumnert. Miután mindenkit meghallgatott, meghozta a végső döntést. Udaj oroszlánjai és Szídia, a medve az iraki nép tulajdonát képezik, és elmozdításuk nem lehetséges a bagdadi városi hatóságok írásos jóváhagyása nélkül. A jövőben egyetlenegy állatkerti állat sem költöztethető máshová, hacsak a városi tanács bele nem egyezett. Le volt zárva az ügy.

Látván, hogy Morse-nak elég jó kedve van, ismét felhoztam Hásemot, s hogy milyen jó lenne, ha visszakaphatná az állását. Morse-nak azonnal lehervadt a mosoly az arcáról, és határozottan megrázta a fejét. Ez az ügy is le van zárva, mondta. De én még nem mondhattam le valakiről, akit állatvédő hősnek tekintek, és ismét felhívtam Tim Carney-t, hogy bátor iraki emberemért szót emeljek. Megizzasztott a beszélgetés, de megérte. Carney azt tanácsolta, forduljak írásban Fárisz al-Asszámhoz. Úgy okoskodott, hogy az irakiak úgyis tudni fogják, hogy Hásem nem véreskezű Szaddámhívő, és csak azért kellett belépnie a Baath Pártba, mint sok százezer más irakinak, hogy megtarthassa a beosztását. Kompromisszumos eredmény született. Néhány nap múlva Hásem folytathatta a munkát mint állatorvos, de elveszítette igazgatóhelyettesi beosztását, mely döntéssel mind az amerikaiak, mind az állatkert tökéletesen meg volt elégedve. Másnap reggel, amikor munkába jött, összeölelkeztünk. Örültem, hogy ismét velünk van. Sajnos, nem ez volt a végszó. Fél év múlva, 2004 januárjában – egy újabb „Baath-mentesítési” hullámban – ismét elbocsátották, és ezúttal úgy fest, hogy végleg. Az a legszomorúbb, hogy azóta senki nem látta, nem hallott róla. De bármi történt is vele, senki nem veheti el tőle azt, hogy élete kockáztatásával segített megmenteni az éh- és szomjhaláltól a bagdadi állatkert állatait. Az állatkert örök hálával tartozik neki. Azt hiszem, Hásem az idők áldozata volt. A „baathtalanítás” bizonyára sok kártékony elemet kirostált, de tehetséges szakemberek ezrei számára is lehetetlenné tette, hogy az új Irakért dolgozzon. Tömegeknek kellett puszta túlélési kényszerből belépnie Szaddám Baath Pártjába, ez ma már dokumentált tény; sajnos sok

ártatlan ember fizetett érte aránytalanul magas árat. Mosolyognom kellett. Az állatkert bejáratánál munkásaink ünnepélyes arccal körbe-körbe jártak, és kézzel írt plakátokat emeltek a magasba: „Iraki oroszlánokat az iraki népnek!” Némelyik angolul, némelyik arabul hirdette ugyanazt. Amikor autónkkal begördültünk, a mintegy harminc tüntető integetett nekünk, míg a kapu túloldalán a katonák lanyha érdeklődéssel, mintegy csak a biztonság okáért felügyelték a megmozdulást. Láttak már bőven ilyet, hiszen demokratikus országból jöttek. Irakban azonban mámorító élmény volt egy spontán tüntetés, amelyet nem az elnyomó rezsim rendezett meg a nemzetközi kamerák számára. Sőt valószínűleg ez volt az első hiteles állampolgári tüntetés az új Irakban – Udaj oroszlánjai nem is sejtették, hogy egy új, szabad kor hírnökei lettek. Ez büszkeséggel töltött el. Véget ért a fordulatokban bővelkedő történet; az állatok Bagdadban maradtak, Barbara elutazott Irakból. Sajnálatos, hogy mind ő, mind az irakiak csak keserűséggel gondolhatnak a történtekre. Barbara nem félt idejönni egyedül missziónk legrizikósabb első hónapjaiban, és neki köszönhetjük a kábítófegyvert, amely nagy szolgálatot tett állatmentő akcióink során. Pusztán ezért is méltó lenne arra, hogy hálával gondoljunk rá. Nem kétséges, hogy elkötelezett, bátor harcosa a természetvédelemnek, és helyén van a szíve. Őszintén sajnálom, hogy a jó szándék csúnyán visszaütött, és rossz emlékű összecsapáshoz vezetett az irakiakkal. Ha utólag leszűrjük belőle a lényeget, nyilvánvaló, hogy csak az időzítéssel, és nem magával az áttelepítéssel volt a baj. Mint mi mindannyian, Barbara is őszintén jót akart a kiszemelt állatoknak. És a cél – a nekik szánt jobb élet – elhomályosította a többi megfontolást.

Neki a politika és a helyzet dinamikája másodlagos volt.

TIZENÖT

Közeledett július 4-e, Amerika függetlenségének napja, és a bagdadi utcákon azt rebesgették, hogy a Szaddámhoz hű erők látványos megtorló csapásra készülnek az amerikaiak ellen. A koalíciós kormányzattal kapcsolatban álló civileket figyelmeztették, hogy ezen a napon ne merészkedjenek ki az erősen őrzött zöld övezetből, a járőrözést pedig országszerte sűrítették. Az állatkertben már fásultan fogadtuk az efféle szóbeszédet, annyira mindennapos volt, most mégis arra gondoltam, hogy ha a felkelők tényleg valami nagyszabásúra készülnek, akkor azt biztosan a függetlenség napjára időzítik. Óvatosságból még Ali is lefújta az aznapra tervezett programot, vagyis hogy elviszi Mariette Hopley-t és Jackson Zeet a húspiacra. Az amerikaiak azonban nem hagyták elrontani az év legnagyobb ünnepét. Háborús övezet ide vagy oda, ők bizony óriási bulit csapnak! Az ünnep napján a zöld övezetből mindenki hivatalos volt Szaddám „négyfejű” palotájába, kivéve a szolgálatot teljesítő katonákat. Csapra verték a medence körül elhelyezett söröshordókat, s aligha volt, aki ne élvezte volna szerfelett, hogy a meleg sivatagi éjszakán (majdnem) hideg ingyensört kortyolgat, és a volt diktátor úszómedencéjében fickándozik. Ez utóbbi csaknem ötvenméteres volt, egyik végében ugrótoronnyal és hat méter magasan kinyúló ugródeszkával, a

közepén pedig szökőkút ontotta a vizet. A sörkészlet apadásával egyenes arányban nőtt azon bátor, ám az akrobatika terén igen eltérő képességű mulatozók száma, akik elrugaszkodtak az ugródeszkáról. Másnap valószínűleg rekordot döntöttek azok (vagyis az elsöprő többség), akik félresikerült bukfencekből és egyéb különleges légi manőverekből fakadó piros hasukat vagy hátukat panaszolták, nem beszélve a mértéktelen sörfogyasztás okozta fejfájásról. A „négyfejű” palota jól példázta Szaddám megalomániás személyi kultuszát. Hivatalosan al-Szalámnak hívták, de mert mind a négy sarkán tizenkét méteres Szaddám-mellszobor tekintett a távolba, mindenki „négyfejű” palotának hívta. A palotát már a háború előtt kiszemelték, mint államigazgatási komplexumnak alkalmas épületet, ezért a bombázások során megkímélték, csak a jobb szárnyban esett némi kár. Az amerikaiak megtalálták a makettjét is, melyről letördösték az életnagyságú bombakárnak megfelelő darabokat, majd felállították az előcsarnokban. A látogatók ennek alapján könnyebben eligazodhattak a termek és udvarok útvesztőjében. Szaddám palotái nagyobbak a legnagyobb európai palotáknál, és annyi giccs, annyi dekadencia és hivalkodó fényűzés van beléjük zsúfolva, hogy az ember egészen beleszédül – különösen, ha tudja, micsoda nyomorban élnek irakiak milliói. De a palota legárulkodóbb része talán a házi mecset volt. Díszhelyen az imaházhoz illő, jámbor képek között tizenkét méteres, ízléstelen falfestmény tündökölt, amely égre mutató Scud rakétákat ábrázolt, valódi mondanivalóval töltve meg a „Dicsérd az Urat, és ide a lőszerrel!”{10} szellemiségét. Nehéz lett volna alaposabban meggyalázni az arab világ Führerének emlékét, mint azon a július 4-én, 2003-ban, amikor

ellenséges katonák kurjongattak a palotájában, sört vedeltek az úszómedencéje mellett, és otrombán csörtettek át a kertjein. A suttogva terjedő rémüldözés ellenére nem történt komolyabb incidens a függetlenség napján. És április 29-én, Szaddám hatvanhatodik születésnapján sem. Pedig azzal ijesztgették egymást a pusmogók, hogy a felkelők a koalíciós erőkre mért brutális támadásokkal fogják „megünnepelni” a napot, és mérges gázzal „köszönik meg” Bagdad népének, hogy az amerikaiakat támogatja. Szaddám születésnapján azelőtt kényszerűen vigadtak az emberek, és kötelességszerűen tömjénezték a zsarnokot, most azonban kísérteties nyugalom honolt a városon egész nap. Később némelyek azt állították, hogy a születésnapi „szélcsend” Szaddám ajándéka volt az iraki népnek. Sokkal prózaibb, de hihetőbb magyarázat szerint Szaddám csak halálosan be volt rezelve. Már csupán napok voltak hátra, hogy hivatalosan átadjuk az állatkertet az iraki nemzetnek; izgatottan figyeltük a felpörgő hadigépészi munkálatok nyomán egyre szépülő, egyre rendezettebb parkot. Elnéztem a felújított épületeket – rá sem ismertem arra a siralmas helyre, ahová hosszú hónapokkal ezelőtt megérkeztem. Minden zöldellt, a füvet gondosan lenyírták, a gyalogutak tiszták voltak, és halak úszkáltak az elkerített részek közé benyúló tavacskák átlátszó, friss vizében. Megjavították, újrafestették a kerítéseket. Kis bódék jelentek meg itt is, ott is, édességet, üdítőt kínálva. Vendéglő nyílt a szigeten, a tó közepén, ahol annak idején, a zűrzavaros kezdeti időkben sült hússal vendégeltem meg zsoldosokat, hogy a védelmüket kérjem. Emlékszem, folyamatosan ropogtak a fegyverek a városban, míg beszéltünk, és fejünk fölött minduntalan jelzőfények lobbantak.

Odamentem a tigrisekhez; mindkettő majd’ kicsattant az egészségtől. Mennyit küzdöttünk, hogy életben tartsuk őket!, gondoltam. Az oroszlánoknak tágas kifutójuk volt, és idejük java részét a napon lustálkodva töltötték, vagy az árnyékot adó ponyva alatt hűsöltek. Dudor, a teve újranövesztette a szőrét, amely már az egykor rühös részeken is sűrű volt, akár a szőnyeg. Az „öngyilkos struccoknak” jó nagy terület jutott, annyit nyargaltak, amennyit akartak. A medvék ragyogóan néztek ki, ahogy csak egészséges állatok tudnak. A gepárdok pedig – foltjaik jóvoltából szinte láthatatlanul az árnyékban – elégedetten szunyókáltak. Elámulva vettem tudomásul, hogy állományunk nőttön-nő. Érkezésemkor csak harminc-egynéhány túlélő tengődött itt – azon fajok képviselői, melyek éles karmokkal és hegyes fogakkal védekeztek –, míg most a tigrisek és oroszlánok mellett sivatagi rókáink, sakáljaink, borzaink voltak, valamint tevénk, farkasunk, hiúzunk, rhesusmajmaink, mocsári és vaddisznóink, gazelláink, egy pelikánunk, egy hattyúnk, egy dögkeselyűnk, kacsáink, tarajos süljeink, hiénáink, struccaink, sasaink, gepárdjaink; és megmaradt a két állatkerti ősmedve, Szídi és Szídia is. És természetesen nem feledkezhetem meg a Luna Park-i két kutyáról (bár őket még most sem szoktam meg az állatkertben), Udaj oroszlánjairól és a két új medvéről, Utolsó Emberről és Farsebről. Az újonnan Állatjóléti Társaságnak nevezett iraki szervezet vezetőjeként Farah már megkezdte a kutyák mentését is. Több mint száz kutyának talált új otthont Amerikában, ami elképesztő eredmény, ha a befogás logisztikáját és nehéz körülményeit nézzük. De Farah egyszerűen szerette ezeket a gazdátlan állatokat, és tett is értük. Minden ketrecünk szépen ki volt takarítva, a legtöbbhöz kifutó és a tűző napsütéstől védő ponyvatető is tartozott. Az állatok jól

alkalmazkodtak új környezetükhöz, jól tápláltak és egészségesek voltak. Higiéné tekintetében magasra helyeztük a mércét. Az emberek munkakedve is magasan szárnyalt. A személyzet most már a várostól kapta a fizetését, amely – hála az amerikaiak által megállapított minimálbérnek – sokkal magasabb volt a korábbinál. Barbara Maas jóvoltából dr. Adel könyveket kapott a korszerű állatkerti tartásról és gondozásról, valamint egy új számítógépet, amelyhez most próbáltunk internetkapcsolatot teremteni. Tervek voltak születőben – például arról, hogy David Jones, az Amerikai Állatkertek és Akváriumok Szövetségének elnöke elkíséri dr. Adelt és közvetlen munkatársait a londoni állatkertbe tanulmányútra, de addig is küszöbön állt egy másik utazás, Jordániába: az ottani modernebb állatkert szerkezetéből, működtetésének tapasztalatából is sokat lehetett tanulni. De a felújított bagdadi állatkert még messze nem volt tökéletes. A korszerűsítések nagy előrelépést jelentettek, de csak ahhoz képest, amit idejövetelemkor találtam, vagyis rengeteg munka volt hátra, hogy az intézmény megfeleljen a nemzetközi elvárásoknak. Még otthon fölfedeztem, hogy a bagdadi állatkertet a kairói mintájára tervezték, az pedig a 19. századi londoni állatkertet utánozva épült. A fejlett világban ma már élőhelyszerű, tágas terek kialakítására törekszenek az állatkertek, de Bagdadba még nem ért el ez a szemlélet. Ez tehát a hosszú távú program iránya, de a megvalósítással már a bagdadi városi hatóságoknak kell megbirkózniuk. Hogy lesz-e valami belőle, nem tudtam – különösen, mert a háború csak nem akart véget érni –, mindenesetre úgy terveztük, továbbra is tartjuk a kapcsolatot. Brendan zökkentett ki töprengésemből: – Furcsa, de azt hiszem, a háború kifejezetten jót tett ennek az állatkertnek.

Értetlenül néztem rá. – Gondolj bele – folytatta Brendan. – Jobb állapotban van, mint a háború előtt, Adel és a személyzet fölvette a kapcsolatot más állatkertekkel, mindannyian jobban keresnek, és életükben először nyílik lehetőségük megismerkedni modern állattartási és állatorvosi technikákkal, külföldi egyetemekkel. Innentől fogva csak javulhat a helyzet. Igaza volt. A Tigris túlsó partján, a Svaka negyedben működő színes bagdadi piacon is hallatlanul felpezsdült az élet. A gazdák nem győzték hordani a húst, a zöldséget és sok egyebet a kiéhezett városba, az egzotikus bazárokban ezerszám taposták egymást az emberek. A tolongásban hol itt, hol ott csattant föl a lármás alkudozók hangja; vásárlók és kereskedők legtöbbször eltérően ítélték meg a portéka árát és minőségét. Egy ideje rendszeresen a piacról vásároltunk az állatkertnek, markunkban rengeteg iraki dinárral. Biztonság szempontjából nekünk, nyugatiaknak „szürke övezet” volt a piac, ezért Ali mindig elkísért mint testőr és kalauz egy személyben. Ő mindig ki tudta magyarázni – ha netán valakit túlságosan érdekelni kezdett –, mit keresnek angolszász barátai a piacon. De Ali nemegyszer le is beszélt a piaci kiruccanásról: – Ma nem jó piac, nem jó nektek. Mi pedig megfogadtuk a tanácsát, abban a meggyőződésben, hogy megbízható információra alapozza. Egyik délelőtt Mariette Hopley és Jackson Zee éppen ilyen bevásárló körúton voltak Alival, amikor egy zsúfolt húsbolt bejáratánál várakozva Mariette furcsa zajra lett figyelmes: mintha nagy jégdarabok koppannának egy bádogtetőn. Körülnézett, s azt

látta, hogy hirtelen lyukak szántanak végig az üzlet előtt parkoló hűtőkocsi oldalán. Egy pillanatra megdermedt, majd mikor fölfogta a furcsa jégverés értelmét, karon ragadta Jacksont, és mindketten beleugrottak a közelükben álló fagyasztó konténerbe – fedezékként. Ott lapultak rémülten, míg a lövöldözés tartott, s hallgatták a halálra vált vásárlók sikoltozását. Mindenki levetette magát a földre, majd Mariette-ék mészárosa, kezében egy AK–47-es Kalasnyikovval, a bolt bejáratához lépett, és a támadók felé fordulva pillanatok alatt kiürítette a tárat. Más boltosok is Kalasnyikovval a kezükben siettek elő, és találomra meg-megeresztettek egy sorozatot. Aztán csend lett. Véget ért a rémálom. – Ali Baba – magyarázta a hentes Mariette-nek, és megvetően a padlóra köpött. Amikor elhallgattak a fegyverek, Ali elősietett a szomszédos bódéból (ő ott talált fedezéket), és megkönnyebbülve látta, hogy senkinek sem esett baja. – Alibabák lopják pénzed, menjünk inkább! – mondta aggodalmasan. Mielőtt távoztak, Mariette magához vett emlékbe egy maroknyi töltényhüvelyt. Az állatkertben aztán Mariette és Jackson élénk színekkel számoltak be a drámai eseményről, Ali meg csak állt, és bólogatott. – Ezt meg kell telefonálnom Sarah Scarthnak a központba! – mondta Mariette, vérében még mindig jelentős mennyiségű adrenalinnal. – Nem fogja elhinni! – Mariette – szóltam közbe –, biztos, hogy továbbra is Bagdadban akarsz maradni? – Viccelsz? Naná, hogy maradok! – felelte Mariette. – Egy tapodtat se mozdulok innen. Kértem, legyen óvatos, gondolja meg jól, mit mond a telefonba. Ő ugyan – majdnem szó szerint – harcedzett volt, de tudtam, egy civil

szemében sokkal ijesztőbb, ami történt. Attól féltem, ha Sarah meghallja, azonnali hatállyal hazahívja az IFAW csapatát. Sajnos pontosan ez történt. Hiába tálalta Mariette finoman a dolgot, a Bagdadból érkező rossz hírek miatt már egyébként is erősen aggódó Sarah-nak a piaci lövöldözés volt az utolsó csepp a pohárban. Én is hiába próbáltam jobb belátásra bírni, Sarah azonnal és véglegesen hazarendelte a csapatot. Mariette igencsak el volt szontyolodva; Farahot bízta meg azzal, hogy kezelje az állatkert számára hátrahagyott IFAW-pénzalapot, aztán ünnepélyesen összecsomagoltak, és elmentek. Példásan elkötelezett, bátor embernek ismertem meg őket, és mindig hálás leszek a tőlük kapott segítségért. 2003. július 19-én végre eljött a nagy pillanat: Egy amerikai tábornok, dr. al-Asszám, magas rangú amerikai és iraki tisztek, valamint katonák és testőrök jelenlétében Ted Morse ünnepélyesen megnyitotta a szépen helyreállított és felújított az-Zaurá Parkot, s benne a bagdadi állatkertet. Mindössze néhány tucat bagdadi jött el, de nem is számítottunk többre. Egy séta a parkban – ott, ahol továbbra sincs törvény és jog – sokakat még elijesztett. De épp ez volt a jelentősége: mostantól, ha akarták, a bagdadiak nagyon is sétálhattak a parkban. És akik eljöttek, azoknak nagyon tetszett. A hatóságoknak, vagyis a koalíció képviselőinek és a városházát irányító irakiaknak a jelképesség számított, nem a tömeg – vagy a hiánya. A normális, hétköznapi élet felé tett első, tétova lépés volt a park átadása. Ahogy Ted Morse fogalmazott beszédében: – A park megnyitásában Irak új, szabad jövőjét szeretnénk látni. És aki elmegy az állatkertbe, a legjobb helyen van, hogy az élet értelméről elgondolkozzék.

Nem kis jelentőségű szavak a sebzett, háború dúlta Bagdadban. De hiszen éppen ezért harcoltunk kezdettől fogva. Az állatkert nevében dr. Adel szólalt fel; köszönetet mondott mindenkinek, aki küzdött az állatok életéért. Az a legnagyobb csoda, tette hozzá, hogy a háborús pusztítás után volt még mit átadni a jövőnek. De a legmeghatóbban talán Emád Abbász beszélt, aki kisfiával, Alival az elsők között látogatott el az állatkertbe. A katonaviselt férfi szerint azért jöttek, mert a fia kifejezetten vadállatokat szeretett volna látni. – Hosszú hónapokig nem tehettük be ide a lábunkat, de most minden nagyon szép itt – felelte a Reuters kérdésére. – Szaddám annyi mindentől megfosztott minket! A riporter ezután a kis Alihoz fordult – melyiktől fél jobban, kérdezte, az oroszlánoktól vagy Szaddám Huszeintől? – Az oroszlánoktól! – vágta rá a gyerek. – Mivel Szaddám már nincs is!

TIZENHAT

Úgy hat hét múlva eljött az én időm is, hogy hazamenjek. El Irakból – vissza Afrikába. Átadtuk az állatkert irányítását az irakiaknak, és bíztunk benne, hogy jó munkát végeznek majd. Brendan addig marad, amíg szükség lesz rá – segítségére a mindennapi működésben, gyakorlati, technikai dolgokban. Valamint elkíséri dr. Adelt és kollégáit a tervezett állatkert-látogatásokra, hogy az irakiak lássák, hogyan működnek manapság a korszerű állattartó intézmények. A búcsú megindító, de méltóságteljes volt. A munkások sorban kezet ráztak velem; harcostársaim voltak jóban, rosszban. Sumner is ott volt. Jó erősen megszorítottuk egymás kezét, és megígértük, hogy kapcsolatban maradunk. Körülnéztem, titkon reménykedve, hogy Hásem varázsszóra előbukkan. Szerettem volna elbúcsúzni a derék irakitól, aki kezdettől fogva mellettem volt, de hetek óta senki sem hallotta hírét. Brendan elvitt a „négyfejű” palotába, onnan indult – katonai konvoj védelmében – az a busz, amelyikkel megteszem a bagdadi repülőtérre vezető nem egészen veszélytelen utat. – Azért jó mulatság volt… majdnem mindig – jegyezte meg Brendan, és finoman a vállamba öklözött. Nevettem. – Az bizony!

Késő délután értem Thula Thulára. A sűrű, zöldellő afrikai vadon olyan volt, mint a balzsam a kíméletlen sivatagi tájak – elmúlt fél évem tájai – után. Elefántjaim este meglátogattak, mint mindig, ha hazatérek egy útról. Kimentem a kapuhoz, hogy üdvözöljem őket. Jól néztek ki, szürke bőrükön is látszott, hogy majd kicsattannak az egészségtől. A borjacskák gyorsan nőttek, Nana és Frankie büszkén tolták maguk elé őket, dicsekedtek. – Hiányoztatok, lányok! Ekkor Françoise utánam kiáltott, hogy Brendan keres Bagdadból. Besiettem. – Megölték a tigrist. Malú meghalt – mondta Brendan, s a hangja visszhangzott a telefonban. – Micsoda?! – Igen, amerikai katonák. Felöntöttek a garatra, aztán ketten betévedtek ide, és őgyelegtek a ketrecek körül. És az egyik agyhalott hülye bedugta a kezét Malú ketrecébe, hadonászott, hergelte. Mire Malú leharapta a tag egyik ujját, a karját pedig jól megtépázta. Erre a másik részeg fickó előkapta a kilenc milliméteresét, és meglőtte a tigrist. Malú az éjszaka folyamán elvérzett. Úgy, hogy sejtelmünk sem volt róla. Csak ma reggel tudtuk meg. – Aztán Brendan, aki ritkán emeli föl a hangját, hirtelen beleordított a telefonba. – Az a gyönyörű macska ketrecben volt! Nem volt hová mennie! Nem futhatott el! És azok a szemét részeg disznók meggyilkolták! Megjelent előttem a pompás bengáli tigris. Ő volt a kedvencem. Néha, amikor csüggedten tűnődtem a dolgok hiábavalóságán, észrevettem, hogy néz; és ettől megvigasztalódtam. Malút viselte meg legjobban a háború; ideges, csont és bőr állat volt, amikor rátaláltunk. Hosszan, keményen küzdöttünk az életéért. Mindennap gondoztuk, foglalkoztunk vele, szamarat kutatva jártuk a bagdadi

utcákat, hogy tápláljuk, vizet hordtunk neki, hogy csillapítsuk a szomját. Megtettünk mindent, hogy enyhítsük a szenvedését. A vége felé sikerült is. És most halott. Részeg idióták ölték meg, akik egy vadállat ketrecébe dugdossák a kezüket. Letettem a telefont. A harc a bolygóért még nem ért véget. Messze nem. Aznap éjszaka nem sokat aludtam, és ha mégis elnyomott az álom, szépséges tigrisünkkel ébredtem. Az emléke nem hagyott nyugodni, s ahogy annak idején Mardzsan, a kabuli oroszlán képe kísértett és sarkallt arra, hogy Bagdadba menjek, most Malú, a bengáli tigris nőtt túl önmagán, hogy számomra valami sokkal többet, lényegesebbet jelentsen. Minden hiába volt hát? Elronthatott-e mindent egy ostoba részeg, aki egy vadállat ketrecébe nyúl – mindent, amit elértünk a legrémesebb körülmények között, a háborús övezetben? Nem azt üzeni-e szinte harsogva ez a történet, hogy akármit épít is az ember, úgyis jön valaki, aki lerombolja? És mindig más teremtménynek kell-e az életével fizetnie az emberi esztelenségért? Másnap délelőtt hosszú sétát tettem a vadonban, és eltűnődtem az elmúlt kalandos fél év nem mindennapi történésein. Egy biztos: a gyönyörű tigris értelmetlen halála az egyetlen veszteségünk. Amióta megérkeztem Bagdadba, és rátaláltam azokra a szánalmas, éhező, kitikkadt túlélőkre a mocskos ketrecekben, egyetlen állat sem pusztult el. Bár minden ellenünk dolgozott, egytől egyig megmentettük őket. A tigris halt meg egyedül, de ő sem a babiloni bárka csapatának hibájából. Lássuk csak, töprengtem, hogy fest ez, ha kissé távolabbról nézzük. A bagdadi állatkert megmentésével példát mutattunk, és ezt

senki nem veheti el tőlünk. Bár még mindig el voltam keseredve, kezdtem valamivel jobban érezni magam, és még jobb lett, amikor sorra fölidéztem azokat, akik segítettek nekünk ebben az eleinte oly reménytelennek látszó vállalkozásban: katonák, civilek, életüket naponta kockára tevő állatgondozók, no meg az önkéntesek, akik egy maroknyi bűnösen elhanyagolt állatért is tenni akartak, pedig tudták, hogy hálni jár beléjük a lélek. Aztán a Különleges Erők, a frontkatonák, akik a háború sűrűjében is vállalták a hússzerző utak veszélyeit, hogy Udaj oroszlánjainak legyen mit enniük. Biztos nem volt könnyű föllelni azt a húst mindennap a fütyülő golyók között. Vagy Szydlik főhadnagy meg a katonái, akik saját fejadagjukkal etették az éhező állatokat; aztán Larry Burris százados és emberei a 3. gyalogoshadosztálytól, akik védelmet, hajlékot, vizet és élelmet adtak nekem, és fuvaroztak az az-Zaurá Parkba. Felidéztem a közkatonákat, akik önszántukból néztek be, hogy megkérdezzék, segíthetnek-e valamiben… A vadidegen katonát, aki egyszerre csak ott termett egy áramfejlesztővel, vagy az őrmestert, aki „kölcsönadott” két akkumulátort a szivattyúkhoz. A „zsoldosokat”, akik rendszeresen beugrottak, hogy meggyőződjenek róla: nem vagyunk veszélyben. Sokan voltak, akikre gondolhattam. Például ilyen volt az ideiglenes kormányzat személyzeti főnöke, Pat Kennedy is, aki felelősségteljes munkája, rendkívüli elfoglaltsága mellett is mindig szakított rám időt, ha valamit sürgősen meg akartam beszélni vele. És persze ott voltak iraki barátaim, Adel, Hásem és az állatkerti csapat, ennek a történetnek az igazi hősei. Ők naponta kockára tették az életüket, nemcsak azzal, hogy munkába jöttek, hanem azért is, mert az ellenséges, feszült légkörben nyugatiakkal

együttműködni gyakran fölért egy halálos ítélettel. Nehéz szavakkal leírni ezt a fajta bátorságot. Aztán fölidéztem első sétámat a bagdadi állatkertben, hogy mennyire elkeserített, amit láttam. Komolyan megfordult a fejemben, hogy talán az lenne a leghumánusabb, ha mindegyik állatot agyonlőném, egytől egyig. Még ma sem tudom egészen elhinni. Soha nem láttam állatokat ennyire rossz bőrben. Azt meg végképp nem hittem volna, hogy van ennél is iszonytatóbb: a Luna Park, és a többi magánkézben lévő állatsereglet – a durvaság, a mocsok, a bűz. Ezekre a pokoli tanyákra egyszerűen nem voltam felkészülve. Rettenetes vádbeszéd az emberiség ellen, hogy ilyen helyek létezhetnek. A bagdadi tapasztalat gyökeresen megváltoztatta a véleményemet a saját fajtámról, és arra késztetett, hogy kérlelhetetlen szigorral vizsgáljam meg, miért ez a már-már öngyilkos viszonyunk az állat- és növényvilággal. Bagdad nagy kérdése számomra ez: Ha a „civilizált” ember nyíltan vállalja, sőt védhető gyakorlatnak tartja, hogy alávaló módon visszaéljen a hatalmával, és megalázza az általa fogságba ejtett vadakat, akkor mit gondoljunk mindarról a gazságról, amit nem is látunk, de ami nap mint nap bizonyára megtörténik a földgolyón? Hiszen jól tudjuk, hogy sorra halnak ki állatfajok világszerte, és ezzel táplálékláncok szakadnak szét, ökoszisztémák borulnak föl. Tudjuk, hogy a legtöbb nagy testű hal – tőkehal, marlin, kardhal, tonhal – populációi vészesen megfogyatkoztak, és az óceánokban óriási kiterjedésű élettelen övezetek jönnek létre, ahol nincs más, csak csönd és halál. Nem titok, hogy országnyi vad élőhelyek tűnnek el örökre, nyomukban kihalásra ítélt állatok, madarak, rovarok tömegével. Tudjuk: bolygónk legtöbb folyóvize szennyezett és szabályozott,

korallzátonyok és mangrovemocsarak – a vízi élet felbecsülhetetlen értékű költőhelyei – indultak pusztulásnak. Száraz tény, hogy a nagyüzemi állattartás (pirinyó ketrecekbe gyömöszölt, agyonstresszelt állattömegek), az „új mezőgazdaság”, az ember kielégíthetetlen igénye újabb területekre és az ebből fakadó természetirtás épp azokat a támogató rendszereket számolja fel, amelyek saját túlélésünket biztosítják. Tudjuk azt is, hogy közvetlen veszély fenyegeti a Föld életadó környezetét. A levegőbe, melyet beszívunk, évente sok milliárd tonnányi mérgező gázt juttatunk. Legkiválóbb tudósaink egybehangzó véleménye szerint ezek a gázok üvegházként megakadályozzák, hogy a földfelszín visszasugározza az űrbe a nap melegét, ezáltal globális felmelegedést idéznek elő, ami éghajlati változásokat okoz és felborítja az időjárási mintákat, gleccsereket olvaszt, és talán eltűnnek a sarki jégsapkák is. Legyünk őszinték, a fenti prognózis csupa katasztrófából áll, és ha ezek közismert tények, akkor hátborzongató belegondolni, mi minden történhet, amiről egyelőre nincs is tudomásunk. A természet sok milliárd év alatt fejlesztette ki az életnek azt a tengernyi formáját, amely fenntartható, ugyanakkor dinamikus viszonyban áll magával a bolygóval. Most, alig több mint száz év alatt sikerült ezt a sokszorosan összetett egyensúlyi rendszert a felborulás szélére sodorni. Az orrunk előtt, a szemünk láttára esnek szét a Föld élő rendszerei, miközben minden ujj egy bűnösre: az emberre mutat. Az anyatermészetnek most először akad vetélytársa. Környezetátalakító képességünk csak második a természeté után, új keletű technikai fölényünket mégis durván ráerőltettük a régóta meghódított és mára le is igázott természeti világra. Miközben új technikákat, anyagi javakat, tudományos haladást

hajszolunk, intuitív, empatikus lényünk teljesen elsorvadt. És mert többségünk mit sem tud az élet más formáinak jellegéről és funkciójáról, visszaélések tömegét követjük el a természet ellen, vészesen meggyengítve egykor jól működő, erős túlélési rendszereket, miközben fel sem fogjuk a következményeket – holott ezek a mi fennmaradási esélyünkre is kihatnak. Miért pusztítjuk olyan lelkesen egyetlen otthonunkat? Pedig a legtöbben ösztönösen képesek ráhangolódni a természetre. Akivel csak beszélek, elítéli az állatkínzást, friss levegőt, tágas, nyitott tereket akar, szeretne tiszta vizű folyókat, egészséges, élhető bolygót. Akkor miért pusztítjuk ilyen féktelenül az egyetlen rendszert, amely minket is éltet? A válasz, amelyet erre a kérdésre adunk, alapvetően meghatározza fajunk túlélési esélyeit. Az élet fennmaradásának feltétele a biodiverzitás, ez pedig csak úgy lehetséges a Földön, ha megosztozunk az élet más formáival; együtt, és nem egyedül, nem is egymással szemben lépünk fel. Az embernek szorosan együtt kell működnie az állat- és növényvilággal, csak így jöhet létre egészséges, életfenntartó környezet. Máshogy nem megy. Egy bárkában utazunk. Nincs választóvonal, nincs „mi” és „ők”, nincs külön „ember” és tőle különböző „természet”. A Homo sapiens mint egyén és mint faj ugyanúgy része a természetet átható élni akarásnak, mint más fajok. Élő szervezetként része vagyunk a nagy egésznek, így ugyanaz az alapvető, meghatározó cél mozgat, mint bármi mást: a túlélés. És ezért kell dinamikusan együttműködnünk – mint egyén, család, csoport és faj – minden állati és növényi szerveződéssel a kiegyensúlyozott, életadó környezetért. Nincs ennél nagyobb parancs. Az ember óriási intelligenciája és mély spirituális öröksége mit sem ér, ha elbukik ez a törekvés. Az

élet egyszerűen túllép rajtunk, míg mi belehalunk saját találmányainkba, a helyünket pedig az élet más, sikeresebbé fejlődő formái veszik át. Sok-sok faj lakta, sőt uralta már a földet, mielőtt kihalt; sorsuk, hogy örök feledésbe merültek, napnál világosabban tanúsítja a tétel igazságát. És minket sem véd meg semmi. Ellenkezőleg, minden jel szerint rendkívül sérülékenyek vagyunk. A londoni Guardian 2005 márciusában 1350 tudósra hivatkozva azt állította, hogy „a Föld tartalékainak kétharmadát már elhasználtuk”, míg „a legújabb kutatási eredmények szerint az emberi tevékenység soha nem látott mértékben terheli meg a Föld természetes funkcióit. Ilyen igénybevétel mellett egyáltalán nem lehet biztosra venni, hogy a bolygó ökoszisztémái képesek újabb nemzedékeket eltartani.” A szomorú körképet Thomas Berry katolikus szerzetes és jeles környezetvédő sokatmondó szavai teszik teljessé: „Az embernek világos fogalma van a homicídiumról, vagyis az emberölésről és a genocídiumról, azaz a népirtásról, de mintha a biocídium – az élet elpusztítása – és a geocídium – a Föld elpusztítása – fogalmának még a létezését is tagadná.” Környezetvédelmi szakértők fentiekhez hasonló megfigyeléseiből kiderül, milyen végzetesen túlbecsüljük bolygónk abbéli képességét, hogy eltartsa az életet, méghozzá a ma ismert formájában. Engem kétségbe ejt a környezet, a növény- és állatvilág drámai pusztulása. És aki még most sem értené, miről van szó, repüljön el az afrikai esőerdők fölött, ahogy én tettem most, hogy saját szemével lássa az erdőirtás mértékét, a kivágott, felégetett foltokat, az érintetlen természeti szentélyekbe féktelenül betolakodó ember nyomait; vagy kövessen az indiai szubkontinensre, ahol nyomorgók milliói fuldokolnak az emberi hulladéktengerben; vagy utazzon KeletEurópába, ahol a légszennyezés miatt makacs köhögés kínozza a gyerekeket. Végül látogasson el a Közel-Keletre is, ahol az állatoknak

semmiféle jogaik nincsenek, nem is hallottak róla. És készüljön föl a sokkra: távolról sem rózsás a helyzet. Megfoghatatlan, hogy e bolygó méretű tragédia fényében a hatóságok továbbra is olyan nevetséges ipari kifejezéseket alkalmaznak az élő, lélegző vadonra és vadvilágra, mint a „természeti erőforrás” vagy az „igény szerinti hasznosítás”, mintha nem tudnák, hogy mi magunk is része vagyunk a természeti világnak, melytől a fennmaradásunk függ. Ami engem illet, sosem éreztem szükségét, hogy elfogadjam a status quót, vagy fejet hajtsak a hatóságoknak. Hulladékkal szennyezzük a természeti világot, és a hatóságok – világiak és nem világiak – nagyrészt épp azzal tűnnek ki, hogy ezt semmivel sem próbálják megakadályozni. Az emberi lelket rágó, kártékony betegségnek tartom, hogy nem látunk tovább az orrunknál, és nem vagyunk képesek más élőlényekkel együtt élni, holott nyilvánvaló, hogy a legszélesebb együttműködés a megmaradás záloga. És ha már a lélekről van szó, megtörténhet-e a legrosszabb, feltéve, hogy továbbmegyünk ezen a semmibe vezető úton? Annyi életellenes mechanizmust vetünk be folyton, hogy ha így folytatjuk, nem biztos, hogy az emberi faj fennmarad. És mi következik utána? Miféle rend tudna otthont adni az emberi szellemnek? A kérdésnek már a vallásos vonatkozásai is mélyek. Minden emberi tevékenységnél előbbre való arra törekedni, hogy bolygónk egészséges, életfenntartó otthon legyen. Az az első, hogy a bárka ne süllyedjen el. Vesztünkbe rohanunk, ha nem értjük meg a létezésnek ezeket az alapvető tanait. És egyvalami biztos: nem lesz a megmentésünkre lóháton érkező, felmentő sereg. Vagy mi mentjük meg magunkat, vagy elpusztulunk.

Sürgősen szükségünk van megvalósítható megoldásokra. Fókát, tigrist menteni, harcolni egy szűz területen áthaladó új olajvezeték ellen – csupa dicséretes akció, de nem több, mint átrendezni a nyugágyakat a süllyedő Titanic fedélzetén. Az igazi kihívás az, hogy értelmezzük át a Földdel és az élővilággal egykor meglévő elemi összhangunkat, és leheljünk bele új életet. Igen ám, de hogyan? A világvége prófétái szerint már most is késő; az ember nyers és tudatlan beavatkozása a bolygó élővilágába túlságosan nagymérvű, már nincs idő orvosolni. Nem értek egyet velük, de azzal igen, hogy ez már a végjáték. Ha nem cselekszünk gyorsan, nem változtatunk gyökeresen a magatartásunkon, akkor hamarosan mi is veszélyeztetett fajjá válhatunk. Emlékszem, első reakcióm az elmondhatatlan tehetetlenség volt, és a belőle fakadó kényelmes apátia. Lehet, hogy így kell lennie, gondoltam, ilyen az élet; fajok jönnek-mennek, mindig is így volt, és a Homo sapienst sem örökre tervezték. Tömegesen haltak ki fajok világszerte, nem is egyszer. Jégkorszakok váltották egymást. A Szahara helyén valamikor trópusi erdők nőttek. Ez a dinamikus, olykor pusztító változás hozzátartozik a természethez; a halál táplálja az életet, az élet pedig folytonosan átalakítja a túlélés médiumait, és új fajokat hoz létre egy hosszú távú stratégia jegyében. De lehet, hogy ezúttal mégsem a természet irányítja az eseményeket; lehet, hogy bukásunk tudatlanságunk következménye lesz, és azé, hogy bűnös módon elhanyagoltuk a természetet. Nem valami szívderítő erről elmélkedni, igen vonzó alternatíva volt tehát, hogy egyszerűen elzárkózom előle, és csak Thula Thulára és kedves elefántjaimra összpontosítok.

De volt valami, ami továbbra sem hagyott nyugodni. Éspedig az az elterjedt nézet, hogy környezeti gondjaink okozója a túlnépesedés. Ez valahogy túl egyszerűen hangzott, mintha csak leplezni akarná az igazságot. Kutatni kezdtem a témát, beleástam magam, így ma már meggyőződésem, hogy a túlnépesedés csak ürügy, melyet meglovagolva a világvégét hirdetők indokoltan süppedhetnek a teljes reménytelenség állapotába. Pedig a tudomány és a technika gyors fejlődését látva joggal bízhatunk benne, hogy lesz mit ennünk, és lesz hol laknunk; a fejlett világban pedig jelentősen visszaesett, egyes országokban népességfogyásba csapott át a népszaporulat. Én úgy hiszem, tévednek a félelemkeltők, bolygónk sorsát igenis jobbra lehet fordítani. Ha felelősségteljesen tájékoztatják az embereket a világban végbemenő folyamatokról, a többség hajlandó cselekedni. Egyik barátom igen találóan fogalmazta meg ezt, valahogy így: „Amikor felfogjuk, hogy saját túlélésünk a föld összes élőlényének jólétén múlik, azt is megértjük, hogy mi felelünk bolygónk pillanatnyi állapotáért.” Minden az egyéneken múlik. Az óriásira duzzadt testületek és kormányzatok megközelíthetetlen szerveződésnek látszanak, de minden szervezetet egyének irányítanak. Egyének alkotják meg a szabályokat, ők diktálják a tempót, és az egyének meg is gondolhatják magukat. Megérett az idő, hogy a természetvédők összefogjanak, és a megkopott „zöld” imázst szertefoszlatva végre a lényegről beszéljenek: valóságos veszélyekről és valóságos teendőkről. Itt az idő, hogy fölrázzuk az embereket, felelősséggel és erkölcsileg feddhetetlenül építsünk hidakat kereskedelem, ipar és környezet között. Biztos vagyok benne, hogy rengetegen csatlakoznak majd egy ilyen kezdeményezéshez.

Bagdadi és dél-afrikai tapasztalatom tanulságai birtokában elhatároztam, hogy teszek valamit. Egy maroknyi éhező, meggyötört állat megmentése egy két és fél négyzetkilométernyi területen számomra sokkal nagyobb szimbolikus jelentőséggel bírt, mint maga az állatkert. Úgy éreztem, ennek szellemében kell cselekednem. Amikor visszatértem az Irakban meggyilkolt tigris emlékének szentelt sétámból, leültem, és felvázoltam egy új környezetvédő társaság alapjait. A Föld Szervezet – The Earth Organization –, ez lesz a neve. Olyan hozzám hasonlóan gondolkodó embereket fogok összehívni, akik tudnak és akarnak is cselekedni; olyan nemzetközi csapatot, amely aktívan támogat és előmozdít minden Föld-tudatos, felelős és etikus kezdeményezést. Etika nélkül nem megy. Mert mindennek gránit keménységű erkölcsi elveken kell nyugodnia, a környezet megóvásának megalkuvás nélküli parancsával az első helyen – ez lesz a mérce, a próbakő. A bagdadi állatkertben éhező állatokat találtam a kiszáradás szélén – hogy ez megtörténhetett, minden etika nélkül való. Ám most azt az üzenetet akartam eljuttatni minél több emberhez, hogy egész bolygónk vonatkozásában is etikusan kell eljárnunk, különben katasztrofálisak lesznek a következmények. A Föld Szervezet a háborús övezet kemény tanulságaira épül, és korunk életbe vágó – egyben legrejtélyesebb – kérdésére keresi a választ: miért pusztítjuk oktalanul otthonunkat, a Földet? Ki-ki magában keresse a választ. Azért fogunk küzdeni tehát, hogy megértessük mindenkivel: ő is felelős. Nemcsak saját magáért, családjáért, focicsapatáért, hazájáért, az emberi fajért, hanem sokkal többért. Mindenkinek kötelessége tiszteletben tartani a természeti környezetet a saját életében, visszahelyeznie jogaiba a természetet. És mindenkinek meg kell értenie, hogy ez nem holmi fennkölt

idealizmus, hanem egyéni és közös túlélésünk elengedhetetlen feltétele. Sokan tehetetlen dühvel szemlélik az esőerdők folyamatos irtását távoli országokban, s nem veszik észre, mi mindent tehetnének az életért saját házuk táján. Bagdadban jöttem rá, milyen nagy dolgokra képes egy maroknyi elszánt ember. Csak egy módon óvhatjuk meg ezt a kis szigetet – otthonunkat; rögös lesz az út, mert egyenként kell tudatosítanunk mindenkiben, mi minden forog kockán, s milyen hatalmas a tét. Arról, hogy mi történik körülöttünk a valóságban, csak megbízható hírforrásból érdemes tájékozódni, ezért kiemelten fontosnak tartunk minden ilyet. Míg régen ember és természet kapcsolatára épültek a kultúrák, és átadható volt – nemzedékről nemzedékre szállt – az alapvető tudás, ma már a rátelepült „civilizációk” és technológiák teljesen elfedik a lényeget. A Föld Szervezet segíteni kívánja az életadó környezet védelmét, és szigorúan őrködik sértetlensége felett – erre múlhatatlanul szükség van. Jól megválogatott programok indításával mutatjuk meg a világnak, mennyire nem mindegy, hogy teszünk-e a természeti környezetért. Felügyeljük, figyelemmel kísérjük e programokat, és gondoskodunk sikeres befejezésükről. Programjainkat ismeretterjesztéssel egészítjük ki; szeretnénk elérni, hogy mindenki tisztában legyen néhány alapvető igazsággal. Ilyen például, hogy a fennmaradás érdekében az élet különféle formái nem nélkülözhetik egymást. Vagy hogy az egyén elszakadása a természettől – a modern társadalmak individualizmusa – az egyik legfőbb okozója mai gondjainknak, vagyis sürgős figyelmet kíván. Ugyancsak fontos, hogy már az iskolában tudatosítsuk ember és természeti környezet viszonyának meghatározó voltát. Nem a tananyag színesítése a cél – ez életbe vágó. Én a legközelebbi

iskolával kezdem, és másokat is erre biztatok. Az embermilliárdokat befolyásolni képes vallási vezetőknek erkölcsi kötelességük csatlakozni hozzánk: rendkívül sokat tehetnek. Számos vallás tanításait tanulmányoztam ebből a szempontból, s azt találtam, hogy a maga módján mindegyik a természet tiszteletére buzdít. Ha spirituálisan föl akarunk nőni a küldetésünkhöz, egészséges, életfenntartó közegből kell merítenünk. A Föld Szervezet kiemelt figyelmet fordít a spirituális vezetők megnyerésére. Ügyünket egyéni életvezetési útmutatóval (mit tehetsz a házad táján?) is szeretnénk szolgálni. Sajnos nincsenek csodák, varázsütésre nem megy. Csak ha mindenki cselekszik, elvégzi a maga feladatát, példát mutat, és hasonlót vár el közössége politikai vezetőitől. A jövőnek ára van, fizetnünk kell érte. És be kell hoznunk a lemaradást. Van-e alternatíva? Igen, ha alternatíva az, amiben most élünk. Amíg az ember nem érti a megmaradás lényegét és benne saját szerepét, addig csak összegszerűen képes megragadni más élőlények értékét, s mintegy „fogyasztóként” tűri el a még meglévő természeti környezetet. Ha anyagilag megéri, vagy haszon származik belőle, ám legyen. De egyébként – kit érdekel? Pedig nagyobbat, végzetesebbet nem is tévedhetne. Szerencsére sok-sok tenni vágyó ember osztja e nézeteket, így már léptünk is előre. De még sokkal, sokkal többünkre lesz szükség a fedélzeten, hogy világszerte érzékelhető eredményt mutassunk fel. Bár az egyéni győzelmek rendkívül fontosak, a háttérben mindig ott kell lennie a közös erkölcsi tartásnak és elköteleződésnek: együtt állunk vagy bukunk a 21. század legdöntőbb küzdelmében. A Föld Szervezet ezért közvetlenül az ENSZ-hez fordul, hogy szorgalmazza egy nemzetközi környezetvédelmi iroda létrehozását, amely határokon átnyúló hatóságokkal rendelkezik. Feladata, hogy

őrködjék a földi élet sokszínűsége, sokfélesége felett szárazföldön és tengeren egyaránt, és biztosítsa az élővilág minden megnyilvánulásának kiegyensúlyozott jelenlétét. Ez a globális szervezet felel majd azért, hogy a Föld minden sarkán az élet minden formája fennmaradjon, a neki legmegfelelőbb feltételek között. Valóban „globális faluban” élünk. Az oxigén, amit ma beszívunk, vagy az eget elsötétítő légszennyezés egyformán, egyik napról a másikra, sok ezer kilométerről is ideér. A földfelszín jelentős részén végbemenő, nagy kiterjedésű természetpusztítás mindenkire, mindenhol kihat, ezért kell azonnal megálljt parancsolni neki jól átgondolt nemzetközi törvényekkel. Nincs ennél előrébb való feladat. S mert az ember sajnos mindig háborúzni fog, állatkertekért, vadasparkokért, rezervátumokért és állatkórházakért is kampányolni fogunk, hogy a genfi egyezményben foglaltakhoz hasonlóan ezek se válhassanak háborús célpontokká. Hogy soha ne ismétlődjék meg az, ami a bagdadi állatkerttel történt. Természetesen tudom, hogy derűlátásom túlzottnak tűnhet. Tudom, hogy a kétkedők megnyerése önmagában is hatalmas energiát emészt majd fel. Mert rengetegen föl sem fogták még, milyen nagy a baj, mások pedig a kiáltó bizonyítékok ellenére is hisznek az ember elidegeníthetetlen jogában, hogy visszaéljen a környezetével, és háttérbe szorítson más élőlényeket. Veszélyes lenne megfeledkeznünk ezekről az emberekről. De győznünk kell, és valahol el kell kezdeni. Annyi mindent vettek már el tőlünk erőszakkal; itt az ideje, hogy azt mondjuk: elég! Legyen vége! Ha elegen jönnek rá maguktól, mi folyik körülöttük, és tesznek is ellene, akkor talán feltartóztathatjuk a gyorsan közeledő

összeomlást, és széppé, egészségessé, élhetővé tehetjük ezt a bolygót. Nemcsak magunknak, hanem az élet más formáinak is – az ő virágzásuk nélkül mi sem szárnyalhatunk. És remélem, hogy küzdelmünk a bagdadi állatkertért, ha szerény volt is, kezdete lehet valami újnak.

KÖSZÖNET

Hálával tartozom a következőknek: Rod Macleodnek, aki nélkül expedícióm nem lett volna lehetséges. Martin Slabbernek, aki nélkül sosem jutottam volna el Kuvaitba. Tim Carney, ez a tökéletes diplomata útmutatással, tanáccsal segített. Dr. Fahad Szálem al-Ali asz-Szabáh és dr. Mohamed al-Muhanna Kuvaitban nyújtottak hivatalos támogatást. Jim Fikes ezredest és Adrian Oldfield őrnagyot addig szekíroztam, míg lehetővé nem tették, hogy civilként a megszállt Irakba utazzak. Larry Burris századosnak, Eric Nye hadnagynak, Ed Panettának és a 3. gyalogoshadosztály bátor katonáinak a Bagdad Cafét köszönöm. Dr. al-Asszám Fáriszra, Bagdad alpolgármesterére és barátomra fájó szívvel gondolok: külföldiekkel dolgozott, az életével fizetett érte. Dr. Abu-Bakkernek köszönöm, hogy megtalálta az arab lovakat. Liznek a barátságát és a kiismerhetetlen katonai berkekben való eligazodást köszönöm, Sarah Scarthnak pedig azt, hogy megsegítésünkre nehézlovasságot küldött. A „testőrök” védelmeztek; Dave és Sandy Hodgkinson remek társaságukért és okos tanácsaikért érdemelnek köszönetet. David Jonesnak az észak-karolinai állatkert anyagi támogatását és szakmai tanácsait köszönhetjük. Obie Mthethwának igaz barátságáért vagyok hálás. Köszönet a kurdisztáni Ihsam miniszter úrnak; Terry Jastrow és Anne Archer pedig érdeklődésével és barátságával ajándékozott meg, Kelly Preston egy idézettel; Susan Watson és a CC stábja gondot viselt ránk; Bruce, Barbara, Dennis és

Bunny pedig hitt ebben a történetben. Barbara Wisemannek köszönöm, hogy tekintélyével mögém állt; szerkesztőmnek, Peter Josephnek pedig az útmutatásért vagyok hálás. Gavin, Mandy, Laurie San, Boom Boom, Terrie, Paul, Cameron, és természetesen Graham Spence azért érdemelnek köszönetet, mert könyvem érdekében a tehetségüket használták. Lisa Hagan bízott bennem; Jason és Dylan fiam mindvégig támogattak, törődéssel, segítőkészen figyelték munkám alakulását. Hálás vagyok a humanitárius és környezetvédelmi téren egyaránt elkötelezett L. Ron Hubbardnak, aki gyakorlati megoldásokkal is szolgál bolygónk, élővilágunk problémáira.

A FÉNYKÉPEKRŐL

Köszönjük Gracia Bennishnek, hogy hozzájárult a bagdadi állatkertet és lakóit ábrázoló fotói közléséhez. Huszonöt éve festi és fényképezi a vadvilágot. Munkáival az „Egyszeri és megismételhetetlen” című amerikai plakátkampányban, az Audubon magazinban és az Africa Geographicben is találkozhattunk, valamint egy korlátozott példányszámban megjelent nemzetközi kiadvány, a Veszélyeztetett papagájfajok (A Monograph of Endangered Parrots) lapjain. Ez utóbbi huszonnyolc festményének reprodukcióját is tartalmazza. Gracia Bennish fotóiról és egyéb munkáiról az olvasó bővebben a www.graciasart.com-on tájékozódhat.

Az az-Zaurá Park (BRENDAN WHITTINGTON-JONES)

Vörös övezet nem messze az állatkerttől; az épületet Abrams tank rongálta meg (GRACIA BENNISH)

Lawrence Anthony (jobbra) az állatkert bejáratánál William Sumner századossal, aki nemcsak tisztnek, hanem barátnak is nagyszerű (BRENDAN WHITTINGTON-JONES(

Az Ar-Rasíd szálloda jobb napokban (GRACIA BENNISH)

Brutus Udaj Huszein palotájában. A háttérben ellenőrző pontra dobott bomba füstje (BRENDAN WHITTINGTON-JONES)

Szídi, a medve, aki három fosztogatóval végzett (GRACIA BENNISH)

Állatkerti dolgozók és önkéntesek, a hátsó sorban balról: Ali, a taxisofőr, Lawrence Anthony, dr. Adel Szalmán Músza, William Sumner százados, Brendan Whittington-Jones és dr. Hásem Mohamed Hasszán. Az első sorban balról a második: Ahmed (BRENDAN WHITTINGTON-JONESI

Utolsó Ember – a Luna Park utolsó lakója – végre a bagdadi állatkertbe érkezik. Brendan Whittington-Jones (balról) kiegyensúlyozza a rögtönzött szállítóketrecet (BRENDAN WHITTINGTON-JONES)

Farah Murrani, karjában a Különleges Erők egyik oroszlánkölykével, mely Udaj Huszein palotájában született (GRACIA BENNISH)

Szaddám fiatal arab telivérei az az-Zaurá Parkban (GRACIA BENNISH)

Szaddám egyik arab telivér kancája az egyik lovásszal a bagdadi egyetem istállójában, mielőtt az állatkertbe vittük (GRACIA BENNISH)

Malú, a bengáli tigris (BRENDAN WHITTINGTON-JONES)

{1}

Fedajín: „olyan ember, aki feláldozza magát”. Az első fedajínokat az ötvenes évek közepén Gamal Abdel Nasszer egyiptomi elnök képezte ki, hogy Jordániából beszivárogva álruhás – izraeli területen elkövetett – terrorakciókkal kényszerítsék ki a tel-avivi vezetéstől a tűzszünet megsértését. Taktikájuk a gerillaharc volt, az ellenség megtévesztése a legagyafúrtabb technikákkal. {2} A Szaddám Fedajín nem volt elit csapat. Rendszerhű iraki régiókból verbuvált fiatalokból állt, 30-40 ezer katonát számlált. Nem a hadsereg, hanem közvetlenül a vezetés alá tartozott. 1995ben Udaj, a diktátor idősebbik fia alapította, de amikor egy évvel később apja megkérdezése nélkül próbálta a Köztársasági Gárda fegyverarzenáljából dúsítani a Fedajín-készleteket, öccse, Kuszaj vehette át a vezetést. {3} 1991. január 16-tól 1991. február 28-ig tartó fegyveres konfliktus a Perzsa-öbölben, melynek során az ENSZ-koalíció felszabadította az Irak által megszállt Kuvaitot. {4} Minden jel szerint ezt a sajtó fújta fel egy állítólagos „tanúra” hivatkozva, de nem léteztek ilyen gépek. {5} San Franciscó-i központú állatvédő szervezet (www.wildaid.org), amely elsősorban a vadorzás miatt fenyegetett fajok (elefánt, orrszarvú, tigris, cápa, rája stb.) védelmében tesz világszerte erőfeszítéseket. {6} Office of Reconstruction and Humanitarian Assistance, vagyis Újjáépítési és Humanitárius Segítség Hivatala. {7} Last Man Standing (1996). Magyarul Az utolsó emberig címmel játszották. {8} American Zoo and Aquarium Association, vagyis Amerikai Állatkertek és Akváriumok Szövetsége. {9} „Canned lion”, „canned hunt” – konzervvadászat, előrecsomagolt vadászat: az állatot kerítéssel körülkerített részen tartják, ami

természetesen megnöveli a vadász esélyeit, hiszen áldozata nem tud elmenekülni. Legrosszabb változatában az állatot már eleve erre a célra nevelik, s amikor eléri a megfelelő kort, súlyt és méretet, a kényelmes trófeavadászok rendelkezésére bocsátják. A módszert vadászok és állatvédők egyaránt hevesen támadják. {10} Praise the Lord and Pass the Ammunition. Hazafias amerikai ének, Frank Loesser szerzeménye (1942), amely Pearl Harbornak (és a második világháborús amerikai részvétel valódi kezdetének) állít emléket.

Tartalom EGY KETTŐ HÁROM NÉGY ÖT HAT HÉT NYOLC KILENC TÍZ TIZENEGY TIZENKETTŐ TIZENHÁROM TIZENNÉGY TIZENÖT TIZENHAT KÖSZÖNET A FÉNYKÉPEKRŐL