Az auschwitzi tetováló 9789633245675 [PDF]

Zitiervorschau

Az auschwitzi tetováló Heather Morris Animus (2018) Címke: 2. világháború, Holokauszt, Történelem 2. világháborúttt Holokausztttt Történelemttt A holokausztról számos könyv született, és bizonyára még fog is. Ám ez a történet minden szempontból különleges. Senki sem számított rá, hogy „a tetováló”, aki – félelemből és féltésből – annyi évtizeden át hallgatott, egyszer csak előáll vele. Azt hihetnénk, hogy Auschwitz–Birkenauról már mindent tudunk. Túlélők és elkövetők egyaránt vallottak róla. Tudjuk, hogy a „túlélésre kiválasztottak” egy fogoly asztala előtt sorakoztak, aki egy számsort tetovált az alkarjukra. De vajon ki volt ez a fogoly? Magas rangú kápó különleges kiváltságokkal? Mit láthatott az évek során, mikor elvonult előtte a sokezernyi deportált? Ez a fogoly Lale Sokolov volt. A neve és a száma ott áll az Auschwitz-jegyzőkönyvben, amelyből a világ értesült a halálgyárról. Amit ő látott, azt maroknyi fogoly láthatta csak. Különleges helyzetéből adódóan kizárólag az SS politikai részlegének tartozott számadással, ezért viszonylag szabadon mozoghatott a táborban. Szinte mindenütt járt: a cigányok barakkjában lakott, ott dolgozott, ahol a szelekció zajlott, naponta betért az irodába, kapcsolatot tartott foglyokkal, kápókkal, bejáró lengyel munkásokkal egyaránt. Hat nyelven beszélt. Megfordult Mengele részlegében, megjárta a büntetőbarakkot, látta a gázkamrákat, a rablás és megsemmisítés teljes futószalagját. De a története mégsem a borzalmak leltárja. Itt, ebben a földi pokolban lett szerelmes, itt talált rá arra a nőre, akit mindig keresett: Gitára. Lale megfogadta, hogy túl fogja élni, akármi vár is rá, és mindent megtesz azért, hogy Gita is túlélje. A folyamatos életveszéllyel dacolva, időnként reménytelenségbe zuhanva harcolt, és nem adta fel. Ez a könyv Lale és Gita története. Megrázó, igaz történet szerelemről, kitartásról, hitről és szerencséről. Az auschwitzi tetoválóról.

Heather Morris AZ AUSCHWITZI TETOVÁLÓ

Lale Sokolov emlékének Köszönöm a bizalmat, és hogy megismerhettem ezt a történetet.

Előszó Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent, pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket – ne mondj semmit, ne csinálj semmit. Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe. – Siess – súgta Pepan. Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt, megvizsgálta egyegy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét. Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra, majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt, lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment. – Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a szemébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve, hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe. – Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan. Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.

Első fejezet 1942. április Lale keresztülzakatolt a vidéken: kihúzta magát, és nem elegyedett szóba senkivel. Huszonnégy éves volt. Nem látta értelmét, hogy megismerkedjen a mellette lévő férfival, aki el-elaludt, s olykor Lale vállára hajtotta a fejét. Nem lökte el. Csak egyike volt a számtalan fiatal férfinak, akiket begyömöszöltek a marhavagonba. Mivel fogalma sem volt, hova viszik, Lale a szokásos öltözékét viselte: vasalt öltönyt, tiszta, fehér inget és nyakkendőt. Lehengerlő, mint mindig. Megpróbálta felmérni, mekkora helyre zárták be őket. A vagon két és fél méter széles lehetett. De nem látott el a végéig, hogy megbecsülhesse a hosszát is. Megkísérelte megszámolni a vele együtt utazó férfiakat. De olyan sok fej bólogatott le-fel, hogy Lale végül feladta. Nem tudta, hány vagonból áll a szerelvény. Fájt a háta és a lába. Viszketett az arca. A borostáról eszébe jutott, hogy nem borotválkozott vagy mosakodott két napja, amióta felszállt a vagonba. Egyre kevésbé ismert magára. Amikor a férfiak megpróbáltak szóba elegyedni vele, igyekezett biztatni őket, tartani bennük a lelket. Itt állunk a szarban, legalább ne fulladjunk bele. Néhányan megjegyzéseket tettek a megjelenésére és a modorára. Úrfinak titulálták. – Így is hova jutottál. – Lale a megjegyzéseket egy vállrándítással elintézte, akik megbámulták, azokra visszamosolygott. Kit akarok átverni? Ugyanúgy félek, mint mindenki. Egy fiatal férfival összenéztek, a másik feléje nyomakodott a tömegben. Páran meglökték útközben. Csak akkor a tiéd a hely, ha megszerzed magadnak. – Hogy lehetsz ilyen nyugodt? – kérdezte a férfi. – Fegyverük van. A rohadékok ránk fogták a fegyverüket, és betereltek minket ebbe a… marhavagonba. Lale rámosolygott. – Én sem erre számítottam. – Mit gondolsz, hova megyünk? – Nem számít. És ne feledd, azért vagyunk itt, hogy a családunk otthon biztonságban legyen.

– De ha… – Semmi „de”. Nem tudom, te sem tudod, egyikünk sem tudja. Csak tegyük, amit mondanak. – Nem kéne megtámadni őket, ha megállunk? Túlerőben vagyunk. – A férfi sápadt arcát eltorzította a zavar és a düh. Kezét ökölbe szorítva szánalmasan a levegőbe bokszolt. – Nekünk öklünk van, nekik puskájuk – mondta Lale. – Mit gondolsz, ki nyerné meg a csatát? A fiatalember elhallgatott. Válla Lale mellének nyomódott, a hajából olaj- és izzadságszag áradt. Leeresztett kezét bénán lógatta maga mellett. – Aron vagyok – mutatkozott be. – Lale. A körülöttük lévők is felfigyeltek a beszélgetésre, feléjük fordultak, majd visszasüppedtek gondolataikba. Közös pontjuk a félelem. Meg a fiatalság. Meg a vallás. Lale próbált nem gondolni arra, vajon mi vár rájuk. Neki azt mondták, dolgozni viszik a németek, és ő erre készül. Az otthon hagyott családra gondolt. Biztonságban. Ő meghozta az áldozatot, és nem bánja. Megtenné újra meg újra, csak hogy a családja otthon maradhasson, együtt. Nagyjából óránként ugyanazokat a kérdéseket tették fel neki. Lale egyre fáradtabban válaszolt: – Meglátjuk. – Nem értette, miért neki teszik fel ezeket a kérdéseket. Nem bír ő semmi különleges tudással. Igen, öltönyt és nyakkendőt visel, de ez az egyetlen látható különbség közte és a többiek között. Mind ugyanabban a szakadt cipőben járunk. A zsúfolt vagonban nem tudtak leülni, lefeküdni még kevésbé. Két vödör helyettesítette a vécét. Ahogy megteltek, veszekedés tört ki, mindenki igyekezett minél messzebb kerülni a bűzölgő edényektől. A vödröket felborították, a tartalmuk kiömlött. Lale a bőröndjét markolta, remélte, hogy a bepakolt ruhákkal és pénzzel kiválthatja majd magát, bármerre is menjenek, vagy legalább biztonságos munkához juthat. Talán akad olyan, ahol használhatom a nyelvtudásomat. Szerencsésnek tartotta magát, amiért a vagon falánál talált helyet. A lécek résein át egy-egy pillantást vethetett az elsuhanó tájra. Kapkodva nyelte a friss levegőt, hogy leküzdje a rátörő

hányingert. Beköszöntött már a tavasz, de az idő esős maradt, az eget vastag felhők takarták. Néha tavaszi virágokkal teli mező mellett haladtak el, ilyenkor Lale elmosolyodott magában. Virágok. Már gyerekként megtanulta a mamától, hogy a nők imádják a virágokat. Vajon legközelebb mikor adhat virágot egy lánynak? Szinte itta a látványt, a szeme előtt villogó színeket, a szellőben táncoló, vöröslő pipacsmezőt. Megfogadta, hogy legközelebb csak a szíve választottjának szed virágot. Nem is tudta, hogy ez a virág ilyen mennyiségben, vadon nő. A mamának is volt a kertben, de sosem szedte le, sosem vitte be a házba. Lale magában listázni kezdte a teendőket, a tennivalókat, ha… ha hazamegy. Újabb veszekedés tört ki. Dulakodás. Kiabálás. Lale nem látta, mi történt, de érezte, ahogy a testek megfeszültek, egymásnak estek. Aztán csend. És a félhomályból csak ennyi hallatszott: – Megölted. – Szerencsés flótás – mormogta valaki. Szegény ördög. Az én életem túl jó ahhoz, hogy ebben a pöcegödörben végezzem.

* Sokszor megálltak útközben, néhányszor csak percekre, máskor órákra, mindig a falvakon, városokon kívül. Időnként Lale elkapta egy-egy állomás nevét, ahogy tovazakatoltak. Ostrava, ezt a várost ismerte, a csehszlovák–lengyel határ környékén fekszik; Pszczyna, igen, akkor ez tényleg Lengyelország. És a kérdés, amire nincs válasz: vajon hova mennek? Lale az utazás alatt jórészt elmerült gondolataiban. Pozsonyi élete, a munkája, a lakása, a barátai jártak a fejében. Persze leginkább a barátnői. Megint megállt a vonat. Szuroksötétség vette körül őket, a felhők teljesen eltakarták a holdat és a csillagokat. Vajon ez a sötétség a jövőjüket jelzi? Ami van, az van csak. Amit látok, hallok, aminek most, ebben a pillanatban érzem a szagát. Lale csak magához hasonló férfiakat látott, fiatalokat, akik az ismeretlen felé tartanak. Hallotta az üres gyomrok korgását, a kiszáradt légcsövek reszelését. Vizelet és ürülék szagát érezte, túl régóta mosdatlan testek kipárolgását. Mindenki igyekezett kihasználni, hogy nem dobálja őket a haladó vonat, és pihenhet kicsit, nem kell megküzdeni a talpalatnyi helyért. Most már több fej is a vállára hanyatlott.

Éles hangok hallatszódtak pár vagonnal hátrébbról, és egyre közeledtek. Az ottaniak megelégelték, megpróbálkoztak a meneküléssel. Lale hallotta, ahogy a férfiak a vagon deszkafalának rontottak, a kongást, mely csak a vécének használt vödörtől származhatott. A zavargás továbbterjedt, és mindenkit elért. Nem telt bele sok idő, minden vagon zengett, belülről feszegették őket. – Segíts, vagy tűnj el innét – kiáltotta egy nagy darab ember Lalénak, és a vagon falának rontott. – Kár a gőzért – jegyezte meg Lale. – Ha ezeket a falakat be lehetne törni, akkor a tehenek már megtették volna, nem? Páran abbahagyták az erőlködést, mérgesen Lale felé fordultak. Megemésztették, amit mondott. A vonat továbbzötyögött. Talán azok, akik feleltek értük, úgy döntöttek, a mozgás véget vet a zavargásnak. A vagonok elcsitultak. Lale lehunyta a szemét.

* Amikor Lale hírét vette, hogy a kisebb települések zsidó lakosságát összegyűjtik, és dolgozni viszik Németországba, visszatért szülei házába a szlovákiai Korompába. Tudta, hogy a zsidóknak már nem engedélyezik, hogy dolgozzanak, üzleteiket elkobozták. Majd’ négy héten át Lale otthon segített, apjával és bátyjával együtt megszerelték, amit kellett, ágyakat barkácsoltak kis unokaöccseinek, akik kinőtték a bölcsőjüket. A húga volt az egyetlen kenyérkereső a családban, varrónőként dolgozott. Titokban ment a munkába, hajnal előtt és sötétedés után. A főnöke vállalta a kockázatot a legjobb emberéért. Egyik este egy hirdetményt hozott haza, a főnökét megkérték, hogy tegye ki a kirakatba. Az állt rajta, hogy minden egyes zsidó család adjon át egy tizennyolc éves vagy ennél idősebb fiúgyereket, hogy a németeknek dolgozzon. Elérte végül Korompát is az, amiről a suttogás és a pletyka szólt, ami más városokban történt. Úgy tűnt, a szlovák kormány egyre mélyebben behódol Hitlernek, megadnak neki bármit, amit csak akar. A hirdetmény vastag betűvel hívta fel a figyelmet, hogy ha egy családban ilyen korú gyermek él, és nem adják át, akkor az egész családot koncentrációs táborba viszik. Max, Lale bátyja azonnal közölte, hogy ő megy, de Lale hallani sem akart róla. Maxnak felesége volt, és két kicsi gyereke. Szükség volt rá otthon.

Lale jelentkezett a transzportra a helyi hatóságoknál Korompában. Az ügyét intéző hivatalnokokkal valaha baráti kapcsolatban volt, egy iskolába jártak, családjaik ismerték egymást. Lalét Prágába küldték, hogy jelentkezzen a kijelölt hatóságnál, és várja a további utasítást.

* Két nap elteltével a marhavagon megint megállt. Ezúttal nagy volt odakinn a felfordulás. Parancsokat üvöltöttek németül, kutyák ugattak, nyíló reteszek és vagonajtók fémes hangja hallatszott. – Lefelé a vonatról, mindenki hagyja itt a csomagjait! – kiabálták a katonák. – Gyorsan, gyorsan! Mindenki hagyja a földön a csomagját! – Mivel Lale a vagon végében utazott, az utolsók között szállt ki. Ahogy a kijárat felé igyekezett, meglátta a verekedésben megölt ember holttestét. Egy pillanatra lehunyta a szemét, és rövid imát mondott a férfiért. Aztán kiszállt a vagonból, de a szagot magával vitte: átitatta a ruháját, a bőrét, minden porcikáját. Előregörnyedve ért földet, a térde megroggyant, kezével megtámaszkodott a földön. Levegő után kapkodott. El volt csigázva. Gyötrő szomjúság kínozta. Lassan felegyenesedett, végignézett a döbbent emberek százain, akik igyekeztek felfogni az eléjük táruló jelenetet. Kutyák marcangolták a túl lassan mozgókat. Sokan megbotlottak, lábizmaik nem működtek a többnapnyi mozdulatlanság után. Bőröndöket, könyvcsomagokat, szegényes vagyonkákat téptek ki azok kezéből, akik vonakodtak megválni a holmijuktól, vagy egyszerűen csak nem értették az utasításokat. Aztán puskatussal vagy ököllel verték őket. Lale az egyenruhásokat tanulmányozta. Feketék voltak, és fenyegetőek. Lale a kabátjuk gallérját díszítő dupla villámjelről megállapította, kikkel került össze. Az SS. Más körülmények között talán értékelte volna a ruha minőségét és tűpontos szabását. A földre tette a bőröndjét. Honnan tudják majd, melyik az enyém? Borzongva ráébredt, hogy valószínűleg sosem látja viszont sem a bőröndöt, sem annak tartalmát. Megtapogatta a szíve tájékát, a kabátzsebébe rejtett pénzt. Az égre nézett, belélegezte a friss, hűvös levegőt, és örült, hogy legalább kikerült a vagonból. Lövés csattant, Lale megugrott. Egy SS-katona állt előtte, az égre irányítva fegyverét. – Mozgás! – Lale visszanézett az üres vonatra. Ruhákat sodort a szél, könyvlapok csapkodtak mindenfelé. Néhány

teherautó érkezett, kisfiúk másztak le róluk. Összeszedték az elhagyott csomagokat, és a platókra dobálták. Lale nyomást érzett a lapockái között. Ne haragudj, mama, elveszik a könyveidet. A férfiak az előttük derengő, nagy ablakos, piszkos rózsaszín téglaépületek felé vánszorogtak. A bejáratot szegélyező fák tavaszi pompában rügyeztek. Ahogy Lale belépett a nyitott vaskapun, felnézett a fémből kovácsolt német szavakra. ARBEIT MACHT FREI A munka szabaddá tesz. Nem tudta, hol van, milyen munkát várnak tőle, de az ötlet, hogy ez majd szabaddá teszi, beteges tréfának tűnt. SS, fegyverek, kutyák, elvett csomagok – ilyet eddig elképzelni sem tudott. – Hol vagyunk? Lale megfordult, Aron állt mellette. – Az út végén, gondolom. Aron kétségbeesett képet vágott. – Csak tedd, amit mondanak, és nem lesz bajod. – Lale tudta, hogy ez nem hangzik túl meggyőzően. Gyors mosolyt villantott Aronra, a fiú viszonozta. Hallgass a saját tanácsodra, figyelmeztette magát Lale. Tedd, amit mondanak. És mindig mindent figyelj meg. Amint beértek a táborba, a férfiakat egyenes sorokba állították. Lale sorának elején egy összevert képű fogoly ült egy kis asztalnál. Hosszanti kék-fehér sávos kabátot és nadrágot viselt, mellén zöld háromszöggel. Mellette egy SS-őr állt, kibiztosított fegyverrel. Az égen felhők vonultak. Távoli mennydörgés hallatszott. A férfiak vártak. Magas rangú tiszt érkezett a csoport elé, katonák kísérték. Szögletes állú, keskeny ajkú férfi, a szemét busa, fekete szemöldök árnyékolta. Egyenruhája egyszerűbb, mint a kíséretéé, villám sem díszítette. Egész fellépése azt sugallta, hogy ő a főnök. – Mindenkit üdvözlünk Auschwitzban – mondta. Lale hitetlenkedve hallgatta a szavakat, melyek elhagyták az alig mozgó ajkakat. Elűzték otthonról, ideszállították, mint egy állatot, állig felfegyverzett SS veszi körül, erre… üdvözlik!

– Rudolf Höss parancsnok vagyok, én vezetem Auschwitzot. A kapun, amin az imént bejöttek, ez áll: a munka szabaddá tesz. Ez az első lecke, és ez az egyetlen lecke. Dolgozzanak keményen. Kövessék az utasításokat, és szabadon távozhatnak. Az engedetlenség következményekkel jár. A felvétel után az új otthonába visznek mindenkit: Auschwitz kettő, Birkenauba. A parancsnok az arcokat fürkészte. Folytatta, de egy hosszú mennydörgéssorozat félbeszakította. Felnézett az égre, mormogott valamit a bajsza alatt, majd elbocsátón intett az embereknek, sarkon fordult, és elment. A műsor véget ért. A kíséret Höss után sietett. Esetlen közjáték volt, mégis félelmetes. Kezdetét vette a felvétel. Lale nézte, ahogy az első foglyot az asztalok felé taszigálják. Túl messze állt, hogy hallja a rövid szóváltást, de látta, hogy az asztaloknál ülő pizsamások felírják az adatokat, és minden fogolynak kezébe nyomnak egy cetlit. Végül ő került sorra. Meg kellett adnia nevét, címét, foglalkozását és a szülei nevét. Az asztalnál ülő összevert képű férfi tiszta, csinos folyóírással felírta Lale válaszait, és átadott neki egy papírt, rajta egy számmal. Közben egyszer sem emelte fel a fejét, hogy Lale szemébe nézzen. Lale a számra pillantott: 32407. A tömeggel sodródva újabb asztalsorhoz csoszogott, ahol újabb csoport csíkos ruhás, zöld háromszöges rab és újabb SS-katonák álltak. Lale úgy érezte, szomjúsága mindent legyőz. Fáradt is volt, meglepődött, amikor kitépték kezéből a papírt. Egy SS lerántotta Lale kabátját, feltépte az ingujját, és bal alkarját az asztalra nyomta. Lale hitetlenkedve figyelte, ahogy egy fogoly számjegyenként, sorban a bőrébe karcolta a 32407-es számot. A tűben végződő fa tetoválópálca gyorsan és fájdalmasan mozgott. Ezután a fogoly megragadott egy zöld tintába mártott rongyot, és durván a sebbe dörgölte. A tetoválás csak pár másodpercig tartott, de a kővé dermedt Lale úgy érezte, megállt az idő. Karját markolva bámulta a számot. Hogy tehet ilyet egy emberi lény egy másikkal? Eltűnődött, vajon egész hátralévő életét, legyen az rövid vagy hosszú, ez a pillanat fogja-e meghatározni, ez a szabálytalan szám: 32407. Dermedtségéből egy odacsapó puskatus rázta fel. Felvette a földről a kabátját, és tovább-botorkált, követte az előtte haladókat

egy nagy téglaépületbe, ahol padok sorakoztak a falak mentén. A prágai gimnázium jutott eszébe, ahol idevezető útja előtt öt napot töltött. – Vetkőzni! – Gyorsabban, gyorsabban. Az SS-őrök odavakkantott utasításait a többség nem értette. Lale fordított a közelében állóknak, akik továbbadták a szavait. – Mindenki hagyja a ruháit a padon! Zuhanyzás után itt lesznek. Az emberek levették az ingüket, nadrágjukat, kabátjukat, cipőjüket, a mocskos ruhadarabokat szépen összehajtva a padokra tették. Lalét felderítette a gondolat, hogy hamarosan vízhez juthat, de sejtette, hogy valószínűleg sosem látja viszont a ruháit, így a kabátjába rejtett pénzt sem. Levette és a padra tette ruháit, de a felháborodás minden mást kisöpört a fejéből. Nadrágzsebéből elővett egy teli gyufásdobozt, régmúlt élvezet emlékét, és lopott pillantást vetett a legközelebbi őrre. Az épp másfelé nézett. Lale meggyújtott egy gyufát. Talán ez az utolsó lehetőség, hogy valamit szabad akaratából tegyen. A kabátbéléshez tartotta a gyufát, eltakarta a nadrágjával, és sietve csatlakozott a zuhanyra várakozó férfiak sorához. Mögötte alig pár másodperc múlva felhangzott a „Tűz, tűz!” kiáltás. Lale hátranézett, meztelen férfiak próbáltak lökdösődve eltávolodni a tűztől, miközben egy SS a lángokat igyekezett eloltani. Még oda sem ért a zuhanyhoz, de megborzongott. Mit tettem? Azzal töltötte az elmúlt pár napot, hogy mindenkinek azt magyarázta: hajtson fejet, tegye, amit mondanak, ne ellenkezzen senkivel, most meg fogta magát, és tüzet gyújtott egy épület közepén. Nem volt kétséges, mi történne vele, ha valaki látta volna, hogy ő a gyújtogató. Ostoba. Ostoba barom. Belépett a zuhanybarakkba, nagy levegőt vett. Százával álltak a remegő emberek, válluk egymáshoz ért, miközben hideg víz patakzott rájuk. Hátrahajtott fejjel, mohón ittak, hiába volt poshadt a víz. Sokan zavarukban kezükkel takarták el a nemi szervüket. Lale lemosta az izzadságot, a kormot és a bűzt a testéről és a hajáról. A víz sisteregve bukott ki a csöveken, aztán a padlón dobolt. Amikor

elállt, újra kinyílt az öltöző ajtaja, és ők maguktól visszamentek a régi ruháik helyére tett orosz egyenruhákhoz és cipőkhöz. – Öltözés előtt fel kell keresniük a fodrászt – vigyorgott a rabokra egy SS. – Kifelé. Gyorsan. A férfiak újra felsorakoztak egy borotvával előttük álló fogoly előtt. Mikor Laléra került a sor, egyenes háttal, fejét magasra tartva leült a székre. Nézte a sor előtt járkáló őröket, akik puskatussal ütlegelték a meztelen embereket, s közben kegyetlenül röhögtek, és sértő megjegyzéseket tettek. Lale még jobban kihúzta magát és még magasabbra emelte a fejét, miközben hajából csak tüskék maradtak. Meg sem rezzent, mikor a borotva felsértette a fejbőrét. Egy őr hátba bökte, ezzel jelezve, hogy kész. Követte a zuhanyzó felé tartó sort, és beállt a többiek közé megfelelő méretű ruhát és facipőt keresni. Minden koszos és foltos volt, de sikerült többékevésbé a lábára illő cipőt találnia, és remélte, hogy a felmarkolt orosz egyenruha is megteszi majd. Amikor felöltözött, az utasítás szerint elhagyta az épületet. Sötétedett. Lale megindult az esőben a többiek között, úgy érezte, elég sokáig mentek. A mind nagyobb sárban egyre nehezebben emelte a lábát. De elszántan ment tovább. Néhányan elestek, őket addig verték, amíg fel nem álltak. Aki nem állt fel, lelőtték. Lale próbálta eltartani magától a nehéz, elázott egyenruhát. Dörzsölte, felhorzsolta a bőrét, az elázott gyapjú meg a kosz szaga újra a marhavagonba röpítette. Felnézett az égre, igyekezett minél több esővizet nyelni. Az eső édes íze volt az utóbbi pár nap legnagyobb élménye, igaz, nem is jutott semmi más, szomjúsága összekeveredett a kimerültségével, elhomályosítva a látását. Félájultan nyelte az esővizet. Tenyerébe gyűjtötte, és vadul hörpölte. Hatalmas teret megvilágító reflektorokat vett ki a távolban. Olyan volt, mintha jelzőtüzeket látott volna, ahogy csillogva, az esőben táncolva mutatják a hazavezető utat. Magukhoz szólítják. Gyere csak ide. Menedéket adok, meleget és ételt. Csak gyere. De ahogy bement a kapun – ezúttal nem volt felirat, nem ajánlottak üzletet, nem ajánlottak szabadságot semmiért sem cserébe –, Lale már látta, hogy a varázslatos ragyogás véget ért. Egy másik börtönbe ért.

A tér mögött, a sötétségbe veszve újabb tábor állt. A kerítések tetején szögesdrót-erősítés. Az őrtoronyban egy SS állt, a fegyvere Laléra mutatott. Villám csapott egy közeli kerítésbe. Áramot vezettek belé. A mennydörgés nem volt elég hangos, hogy elnyomja a lövés hangját: egy újabb férfi bukott fel. – Sikerült. Lale megfordult, Aron épp feléje nyomakodott. Elázva, mocskosan. De élt. – Igen, úgy tűnik, megjöttünk. Remekül festesz. – Akárcsak te. Lehetnél a tükörképem is. – Köszönöm, inkább nem. – És most mi lesz? – kérdezte Aron. Akár egy gyerek.

* A tömeggel tartva mind megmutatták tetovált karjukat az egyik épület előtt álló SS-nek, aki feljegyezte a számukat. Erős hátbavágás után Lale és Aron a hetes barakkban találták magukat, egy hatalmas építményben, melynek egyik fala mentén háromszintes priccsek sorakoztak. Több tucat embert tereltek az épületbe. Botorkálva lökdösődtek, hogy helyet találjanak. Ha elég szerencsések vagy erőszakosak, akkor csak egy vagy két másikkal kell osztozniuk a priccsen. A szerencse nem kedvezett Lalénak. Aronnal az egyik legfelső ágyra másztak fel, ahol már két másik feküdt. Mivel napok óta nem ettek, erejük se volt a harchoz. Amennyire tudott, Lale igyekezett összegömbölyödni a matracot helyettesítő szalmazsákon. Gyomrára szorította a tenyerét, úgy próbálta csillapítani belei háborgását. Néhány férfi odaszólt az őröknek. – Ennünk kell. – Reggel majd kaptok valamit – jött a válasz. – Mind éhen halunk reggelig – szólt valaki a barakk hátuljából. – És békében nyugszunk – tette hozzá egy kongó hang. – Ezek a matracok szalmával vannak kitömve – vetette fel valaki. – Talán lehetnénk továbbra is marhák, és megehetnénk. Halk nevetés hangzott. Az őr nem válaszolt. És akkor a barakk legmélyéről bizonytalan hangon felhangzott: – Múúúúúú!

Nevetés. Halk, de igazi. Az őr ott volt, de láthatatlanul, nem lépett közbe, és végül az emberek korgó gyomorral elaludtak.

* Még sötét volt, amikor Lale felébredt. Vizelnie kellett. Átevickélt a hálótársain, lemászott, és eltapogatózott a barakk végébe, azt gondolva, talán ott könnyíthet magán. Ahogy a hátsó részhez közeledett, hangokat hallott: szlovákul és németül beszéltek. Megkönnyebbülten látta meg a kezdetleges, de mégiscsak igazi vécéket: az épület mögötti, palánkokkal takart, mély árkokat. Három férfi ült az árkok fölött, dolgukat végezve csendesen beszélgettek. Az épület túlsó vége felől Lale két SS-t látott közeledni a félhomályban: dohányoztak, nevetgéltek, fegyverük lazán lógott a hátukon. A vibráló reflektorfény nyugtalanító árnyékot vetett, és Lale nem hallotta, mit mondanak. Bár a hólyagja majd szétrobbant, habozott. Az őrök egyszerre felpöckölték cigarettájukat az ég felé, előrántották a fegyverüket, és tüzeltek. A budin ücsörgő három ember az árokba zuhant. Lale torka elszorult, levegőt sem kapott. Hátát az épületnek szorította, az őrök elmentek mellette. Az egyiküknek látta a profilját: kölyök még, csak egy rohadt kölyök. Ahogy eltűntek a sötétben, Lale fogadalmat tett. Élni fogok, és kikerülök innen. Szabad emberként fogok kisétálni. Ha létezik pokol, gondom lesz rá, hogy benne égjenek ezek a gyilkosok. Korompában hagyott családjára gondolt, és remélte, az, hogy ő itt van, legalább a többieket megkíméli a hasonló sorstól. Lale könnyített magán, és visszament a priccséhez. – A lövések – szólalt meg Aron. – Mi történt? – Nem láttam. Aron átdobta a lábát Lalén, lefelé tartott. – Hova mész? – Pisilni. Lale odanyúlt, és megragadta Aron kezét. – Tartsd vissza. – Miért? – Hallottad a lövéseket – válaszolta Lale. – Csak tartsd vissza reggelig.

Aron nem szólt, visszamászott az ágyra, és lefeküdt, két öklét rémülten és dacosan az ágyékára szorította.

* Apja egy utast vett fel az állomáson. Scheinberg úr elegánsan felszállt a kocsira, közben Lale apja a szemközti ülésre tette míves bőrpoggyászát. Honnan érkezett? Prágából? Pozsonyból? Vagy talán Bécsből? Drága gyapjúöltönyt viselt, cipője ragyogott, mosolyogva váltott néhány szót Lale apjával, aki közben felmászott a bakra, és indulásra nógatta a lovat. Scheinberg úr – akárcsak apja legtöbb utasa – fontos üzleti útról tért haza. Lale inkább rá akart hasonlítani, ha megnő, mint az apjára. Scheinberg úr nem a feleségével volt aznap. Lale szívesen leste meg Scheinbergnét és az apja többi hölgy utasát, apró, fehér kesztyűbe bújtatott kezüket, elegáns, nyakláncukhoz illő gyöngy fülbevalójukat. Imádta a gyönyörű, finom ruhába öltözött, felékszerezett hölgyeket, akik a fontos embereket kísérték. Ez volt az egyetlen öröme abban, hogy az apjának segédkezett: kinyitotta a hölgyeknek a kocsi ajtaját, megfogta a kezüket, hogy lesegítse őket, beszívta az illatukat, elképzelte, vajon milyen életet élhetnek.

Második fejezet – Kifelé! Mindenki kifelé! Sípszó harsant, kutyák ugattak. A felhőtlen reggelen napsütés tűzött be a hetes barakk ajtaján. A rabok lekecmeregtek egymásról, lemásztak a priccseikről, és kicsoszogtak. Felsorakoztak az épület körül. Senki sem akart messzebb menni. Vártak. És vártak. A kiabáló, sípoló férfiak eltűntek. A sorban állók toporogtak, és a mellettük állóval sugdostak. Nézték a többi barakkot, ott is ugyanez a jelenet játszódott épp. És most mi lesz? Várunk. Végül egy SS és egy fogoly érkezett az elcsendesülő hetes barakk felé. Senki sem mutatkozott be. A fogoly számokat olvasott fel egy tömbről. Az SS mellette állt, türelmetlenül topogott, pálcájával a combját ütögette. Pár pillanat után a rabok felfogták, hogy az elhangzott számoknak közük van a bal karjukra tetováltakhoz. Mire a névsorolvasás véget ért, két szám nem jelentkezett. – Te – mutatott a felolvasó egy férfira a sor végén – menj vissza a barakkba, és nézd meg, van-e ott valaki. A férfi kérdő tekintettel nézett vissza. Egy szót sem értett. A mellette álló elsuttogta neki az utasítást, mire besietett. Pár másodperc múlva visszatért, feltartotta mutató- és középső ujját: két halott. Az SS előrelépett. Németül beszélt. A rabok már megtanulták, hogy tartsák a szájukat, engedelmesen álltak és vártak, remélve, hogy valaki majd fordít nekik. Lale értett mindent. – Napi két étkezés jár. Egy reggel és egy este. Már annak, aki életben van még este. – Az őr elhallgatott egy pillanatra, vigyor ült ki az arcára. – A reggeli után munka következik, amíg nem szólunk, hogy vége. A tábort építjük tovább. Rengeteg embert szállítanak még ide. – A vigyor büszke mosollyá változott. – Mindenki kövesse a kápója és az építésvezetők utasításait, és akkor megéri, hogy lemegy a nap. Fémcsörömpölés hallatszott, egy csapat közeledett: két üstöt hoztak, meg kis fémcsajkákat. Reggeli. Néhányan a kis csapat felé indultak, mint akik segíteni akarnak. – Aki megmoccan, lelövöm – vakkantotta az SS, és felemelte a fegyverét. – Nincs második esély.

Az őr elment, a felolvasó a többiekhez fordult: – Hallottátok, mit mondott – mondta németül, lengyel akcentussal. – Én vagyok a kápótok, a főnökötök. Álljatok két sorba az ételosztáshoz. Aki panaszkodik, számoljon a következményekkel. A férfiak sorba rendeződtek, néhányan sugdolóztak, kérdezősködtek, mit mondott „a német”. Lale elmondta a körülötte állóknak, és megkérte, hogy adják tovább. Annyit fog fordítani, amennyit csak tud, döntötte el. Ahogy Lale a sor elejére ért, és hálásan elvette a kicsi csajkát, a kéz, amely odalökte, lucskos lett az edény tartalmától. Félreállt, megvizsgálta a reggelit. Barna volt, nem volt benne semmi szilárd, és a szaga sem segített azonosítani. Nem tea volt, nem kávé, nem is leves. Félt, hogy nem bírja magában tartani az ocsmány löttyöt, ha lassan issza meg, úgyhogy befogta az orrát, és lehajtotta. Mások nem voltak ilyen sikeresek. Aron mellette állt, gúnyosan tósztra emelte a csajkáját. – Van benne egy darab krumpli, hát a tiédben? – Életemben nem ettem még ilyen jót. – Mindig ilyen jókedvű vagy? – Este megmondom – kacsintott Lale. – Visszaadta az üres csajkát a fogolynak, akitől kapta, biccentéssel és röpke mosollyal mondott köszönetet. – Ha végeztetek az evéssel, lusta disznók, sorakozó! Vár a munka! – üvöltött a kápó. Lale továbbadta az utasítást. – Utánam. És tegyétek, amit mondok – ordította a kápó. – Meg amit az elöljárók mondanak. Minden lógásról tudni fogok.

* Lale a többiekkel egy félig felhúzott épülethez vonult, szakasztott olyan volt, mint a saját barakkjuk. Már voltak ott más foglyok: ácsok és tetőfedők dolgoztak csendesen, az összeszokottak ritmusában. – Te ott. Igen, te. Fel a tetőre. Ott fogsz dolgozni. A parancs Lalénak szólt. Körülnézett, meglátta a tetőre vezető létrát. Két rab guggolva várta a feladogatott cserepeket. A két férfi odébb húzódott, ahogy Lale felmászott. A tető még csak a cserepeket tartó gerendákból állt. – Óvatosan – figyelmeztette az egyik munkás. – Mássz feljebb, és figyeld, hogy csináljuk. Nem nehéz, hamar belejössz. – A férfi

orosz volt. – Lalénak hívnak – mutatkozott be. – Bemutatkozás később, rendben? – A két férfi összenézett. – Érted? – Igen – felelte Lale oroszul. A másik kettő elmosolyodott. Lale nézte, ahogy elveszik a nehéz cserepet a tető pereme felé nyúló kezekből, az utolsó lerakott darabhoz másznak, és gondosan, átfedve felrakják, majd visszakúsznak a létrához a következőért. Az orosznak igaza volt, tényleg nem bonyolult munka, és Lale hamarosan be is állt, elvette és rakta a cserepeket ő is. A meleg tavaszi napon csak az éhség mardosta fájdalmasan, és csak ez akadályozta meg, hogy felvegye a versenyt a gyakorlottabbakkal. Eltelt pár óra, mire az első szünetet engedélyezték. Lale a létra felé indult, de az orosz megállította. – Biztonságosabb itt fent pihenni. Idefenn alig látszódik az ember. Lale követte a többieket, akik nyilvánvalóan tudták, hol a legjobb hely, hogy lehet leülni és kicsit kinyújtózni: a sarokban, ahol megerősítésként teherbíróbb cserepeket használtak. – Mióta vagytok itt? – kérdezte Lale, amint leültek. – Vagy két hónapja, azt hiszem. Egy idő után nehéz követni. – Honnan jöttetek? Mármint, hogy kerültetek ide? Zsidók vagytok? – Egyszerre csak egy kérdést – vigyorgott az orosz, és a fiatalabb, termetesebb tetőfedő a szemét forgatta az újonnan jött ostobaságán, aki még nem tudja, hol a helye a táborban. – Nem vagyunk zsidók, orosz katonák vagyunk. Elszakadtunk a csapatunktól, a kurva németek meg elkaptak, és idehoztak dolgozni. És te? Zsidó vagy? – Igen. Tegnap érkeztem egy nagy transzporttal Szlovákiából. Csupa zsidó. Az oroszok összenéztek. Az idősebbik elfordult, lehunyta a szemét, a nap felé fordította az arcát, társára hagyva a beszélgetés folytatását. – Nézz csak körül. Innen fentről látni lehet, hány barakk épül, és mekkora területet tisztítanak meg. Lale felkönyökölt, és szemügyre vette az elektromos kerítéssel körülvett, hatalmas területet. A távolban barakkok nyúltak el, pont

olyanok, mint amilyennek az építésében épp segédkezett. Érezte, hogy torkát összeszorítja a rettegés, hogy mivé is válik így majd ez a hely. Küszködött, szavakat keresett, nem akart hangot adni aggodalmainak. Hátradőlt, elfordította a fejét, kétségbeesetten igyekezett uralkodni az érzelmein. Nem bízhat senkiben, minél kevesebbet árul el magáról, annál jobb. Csak óvatosan… Az orosz figyelmesen fürkészte. – Hallottam, az SS azzal dicsekszik, hogy ez lesz a legnagyobb koncentrációs tábor – mondta végül. – Tényleg? – kérdezett vissza Lale, a suttogásnál alig hangosabban. – Nos, ha együtt fogjuk felépíteni, akkor akár el is árulhatnátok a neveteket. – Andor – mondta az orosz. – És ez a nagydarab fajankó meg Borisz. Nem beszél sokat. – A beszéd itt könnyen az életedbe kerülhet – mormogta Borisz, és kezet nyújtott Lalénak. – És mit tudtok még az itteniekről? – kérdezte Lale. – És ki az a kápó? – Mondd el neki – ásított Borisz. – Vannak orosz katonák, olyanok, mint mi, de nem sok, és van ez a sokféle háromszög. – Mint a zöld a mi kápónkon? Andor nevetett. – Ó, a zöldek a legrosszabbak. Bűnözők: gyilkosok, erőszaktevők, csupa ilyesmi. Jól beválnak őrként, mert rém gonosz emberek – folytatta. – Mások a németellenes nézeteikért kerültek ide. Ők vörös háromszöget hordanak. És látsz majd feketét is, nem túl sokat. Lusta népség, nem húzzák sokáig. És végül vagy te meg a barátaid. – Sárga csillaggal. – Igen, a csillaggal. A ti bűnötök, hogy zsidók vagytok. – Nektek miért nincs jeletek? Andor vállat vont. – Mi egyszerűen az ellenség vagyunk. – Azzal is megsértenek, hogy kiosztják nektek az egyenruháinkat – horkant fel Borisz. – Ennél rosszabbat nem nagyon tehetnének. Sípszó harsant, a három férfi visszatért a munkához.

* Aznap éjjel a hetes barakk lakói kis csoportokba gyűltek, és megosztották egymással, amit megtudtak. Néhányan a barakk végébe húzódtak, hogy az Istenükhöz imádkozzanak. A szavaikat lehetetlenség volt kivenni. Vajon útmutatásért, bosszúért, segítségért imádkoznak? Lale úgy látta, hogy rabbi irányítása híján mindenki azért imádkozik, ami neki a legfontosabb. És megállapította magában, hogy ennek így kell lennie. Lale járkált a különböző csoportok között, hallgatta őket, de sehova sem csatlakozott.

* Az első nap végére Lale megemésztette az orosz tetőfedőktől hallottakat. A hét hátralévő részében megfogadta a maga tanácsát, fejét leszegve tette, amit mondtak neki, sosem vitatkozott. Ugyanakkor megfigyelt maga körül mindent és mindenkit. Az új épületek szerkezetét elnézve világosan látta, hogy a németek igencsak híján vannak az építészeti ismereteknek. Amikor csak tudta, kihallgatta az SS beszélgetéseit és pletykálkodásait, azok nem tudták, hogy érti őket. Tőlük szerezte be az egyetlen lehetséges muníciót: a tudást, amit eltehetett későbbre. Az őrök többnyire egész nap ott ácsorogtak, a falat támasztották, cigarettáztak, csak fél szemüket tartották a körülöttük zajló eseményeken. A hallgatózásból Lale megtudta, hogy a tábor parancsnoka, Höss lusta disznó, aki szinte sosem tolja oda a képét, és hogy a németek ellátása Auschwitzban magasabb színvonalú, mint Birkenauban, mert ott nincs sem cigaretta, sem sör. Lale felfigyelt egy munkáscsapatra. Nem elegyedtek másokkal, civil ruhát viseltek, és úgy beszéltek az SS-szel, hogy közben nem aggódtak a biztonságukért. Elhatározta, hogy kinyomozza, kik ezek az emberek. Voltak rabok, akik egyetlen darab fát vagy cserepet sem fogtak a kezükbe, hanem lazán járkáltak a táborban, ki tudja milyen ügyben. Ilyen volt a kápója is. Hogy lehet ilyen munkát szerezni? Egy ilyen beosztás a legjobb lehetőség, hogy az ember megtudja, mi folyik a táborban, mik a tervek Birkenauval, és ami még fontosabb, milyen sorsot szánnak neki.

*

Lale épp a tetőn rakta a cserepeket a napsütésben, mikor meglátta, hogy a kápója feléjük tart. – Gyerünk, lusta disznók, dolgozzatok gyorsabban! – kiáltotta Lale. – Be kell fejeznünk ezt a barakkot! Lale tovább osztogatta az utasításokat, miközben a kápó alájuk ért. Lalénak már szokásává vált, hogy tiszteletteljes biccentéssel nyugtázza a felbukkanását. Egy alkalommal a kápó vissza is biccentett. Lale lengyelül beszélt vele. A kápó így tudomásul vette, hogy ez egy engedelmes fogoly, aki nem okoz galibát. A kápó félmosollyal elkapta Lale tekintetét, és intett, hogy másszon le a tetőről. Lale lehajtott fejjel tartott felé. – Tetszik a munka ott fent a tetőn? – kérdezte a kápó. – Teszem, amit mondanak – felelte Lale. – De mindenki könnyebb életet szeretne, nem? Lale erre nem szólt semmit. – Kellene nekem egy fiú – folytatta a kápó orosz egyenruhája ingének kirojtosodott szélét babrálva. Túl nagy volt rá, azért választotta, hogy kis ember létére nagyobbnak és erősebbnek tűnjön, mint azok, akiket irányítania kellett. A fogsora hiányos volt, szájából Lale félig megemésztett hús bűzét érezte. – Teszed, amit mondok. Elhozod az ételemet, kipucolod a csizmámat, és mellettem vagy mindig, amikor szükségem van rád. Ha megteszed, könnyebb lesz az életed, ha cserben hagysz, számolhatsz a következményekkel. Lale a kápó mellé állt, mintegy válaszként az ajánlatra. Eltűnődött, vajon lepaktál-e az ördöggel, ha építőmunkásból csicskássá avanzsál.

* Egy gyönyörű, langyos tavaszi napon Lale észrevette, hogy egy pótkocsis teherautó túlment a szokásos lerakóhelyen, ahol az építőanyagokat mindig kipakolták. A hivatali barakk mögé hajtott. Lale tudta, hogy ott van a közelben a tábor kerítése, és sosem mert arra lófrálni, de végül győzött benne a kíváncsiság. A teherautó után indult, magabiztos léptekkel, mint aki oda tartozik, és mehet, amerre akar. Belesett az épület mögé. A teherautó egy különös autóbusz mellé állt be. A buszt bunkerfélévé alakították át, az ablakkeretekre

fémlemezeket szegeztek. Lale nézte, ahogy több tucat meztelen férfit terelnek le a teherautóról, és a busz felé hajtják őket. Volt, aki bement önszántából. Aki ellenállt, puskatussal ütötték. A félájult tiltakozókat fogolytársaik vonszolták a végzetük felé. A busz annyira tele volt, hogy az utolsók lábujjhegyen álltak a lépcsőn, meztelen fenekük kilógott az ajtón túlra. Az őrök teljes testsúlyukkal a testeknek veselkedtek. És az ajtók becsapódtak. Egy őr körbejárta a járművet, végigkopogtatta a fémlapokat, ellenőrizte, minden biztosan le van-e zárva. Egy másik, fürge őr bádogdobozzal a kezében felmászott a tetőre. Lale moccanni sem bírt, csak nézte, ahogy az őr felemeli egy kis nyílás fedelét a busz tetején és beleönti a bádogdoboz tartalmát. Aztán lecsapta a fedelet, és ráhúzta a reteszeket. Miközben az őr sietve lemászott, a busz vadul rázkódott, fojtott sikolyok hallatszottak. Lale térdre hullott, hányt. Ott maradt, a porban öklendezve, amíg a sikolyok elhaltak. Amikor a busz elcsendesedett, kinyitották az ajtókat. Halott férfiak zuhantak ki kőhalomként. Az épület másik sarka felől egy fogolycsoportot hajtanak oda. A teherautó a buszhoz tolat, a rabok felhányják rá a holttesteket, a teher alatt tántorognak, kétségbeesésüket igyekeznek elrejteni. Lale valami elmondhatatlannak lett tanúja. A pokol tornácán talpra kecmergett, érzelmek tornádója dúlt benne. Másnap nem tudott felkelni. Gyötörte a láz.

* Hét napig tartott, mire Lale magához tért. Valaki gyengéden vizet töltött a szájába. A homlokán hűvös, nedves rongy. – Ez az, fiú – mondta egy hang. – Nyugalom. Lale kinyitotta a szemét, egy idegent látott, idősebb férfi kémlelte gyengéden az arcát. Felkönyökölt, az idegen segített neki felülni. Lale zavartan nézett körbe. Milyen nap van? És hol van? – A friss levegő talán jót tenne – vélte az idegen, és megfogta Lale könyökét. Odakinn tiszta, felhőtlen nap volt, mintha egyenesen örömre teremtették volna, és Lale megborzongott az utolsó ilyen nap emlékétől. A világ forogni kezdett körülötte, megtántorodott. Az idegen egy farakáshoz támogatta.

Felhúzta Lale ingujját, és a számra mutatott. – Pepannak hívnak. Én vagyok a Tätowierer. Mit gondolsz a művemről? – Tätowierer? – kérdezett vissza Lale. – Úgy érted, te tetted ezt velem? Pepan vállat vont, egyenesen Lale szemébe nézett. – Nem volt választásom. Lale a fejét ingatta. – Ha tetováltatni akarom magam, biztosan nem ezt a számot választom. – Hanem mit? – kérdezte Pepan, mire Lale ravaszkásan elmosolyodott. – Hogy hívják? – A szerelmemet? Nem tudom. Még nem találkoztunk. Pepan kuncogott. A két férfi bajtársias csendben üldögélt egy darabig. Lale egy ujját végighúzta a tetovált számon. – Honnan jöttél, miféle kiejtéssel beszélsz? – kérdezte. – Francia vagyok. – És mi történt velem? – kérdezte végül Lale. – Tífuszt kaptál. Korai halál várt rád. Lale összerezzent. – Akkor most hogyhogy itt ülök? – Épp a barakkotok előtt jártam, amikor feldobtak egy holttesteket és haldoklókat szállító kordéra. Egy fiatalember könyörgött az SSnek, hogy hagyjanak ott, majd ő ápol. Amikor a következő barakkhoz értek, lerántott a kordéról, és visszafelé kezdett vonszolni. Odamentem, és segítettem neki. – Ez mikor történt? – Hét-nyolc napja. Azóta a barakktársaid gondoztak éjszakánként. Napközben meg itt voltam, amennyit csak bírtam, hogy ápoljalak. Most hogy érzed magad? – Jól. Nem tudom, mit mondhatnék, hogyan köszönhetném meg. – Köszönd meg annak, aki leráncigált a halottaskocsiról. Az ő bátorsága rángatott ki a halál karmából. – Megteszem, mihelyt megtudom, ki volt az. Te tudod? – Nem. Sajnos nem. Nem mutatkoztunk be.

Lale lehunyta a szemét, hagyta, hadd melegítse bőrét a nap, töltse fel energiával, hittel, hogy tovább tudja csinálni. Felhúzta beesett vállát, és az elszántság lassan visszaszivárgott belé. Még él. Remegő lábára állt, nyújtózott, igyekezett életre kelteni ezt a beteg, pihenésre, táplálékra és folyadékra szoruló testet. – Ülj le, gyenge vagy még. Lale, belátva a nyilvánvalót, így is tett. De érezte, hogy a háta már egyenesebb, a hangja erősebb. Rámosolygott Pepanra. Visszatért a régi Lale, aki majdnem olyan éhes az információra, mint az ételre. – Látom, te vörös csillagot viselsz. – Igen. Párizsban az egyetemen tanítottam, és kissé túl nyíltan beszéltem, ezzel bajba sodortam magam. – Mit tanítottál? – Közgazdaságtant. – És a közgazdaságtan tanítása juttatott ide? Hogyhogy? – Nos, Lale, ha valaki adózásról és kamatokról beszél, kénytelenkelletlen belekeveredik az ország politikájába. A politika segít megérteni a világot egészen addig, amíg már semmit sem értesz, és akkor idevet, egy börtönlágerbe. Ez a helyzet a vallással is. – És ha kijutsz innen, visszatérsz a régi életedhez? – Micsoda optimizmus! Fogalmam sincs, mit hoz a jövőm. Vagy a tiéd. – Akkor nincs kristálygömböd. – Nincs hát. Az építkezés, kutyaugatás, őrök kiabálásának zajában Pepan odahajolt, és azt kérdezte: – Lelkileg is olyan erős vagy, mint testileg? Lale belenézett Pepan szemébe. – Túlélő vagyok. – Az erősséged jelen körülmények között a gyengeségeddé is válhat. A kedvesség és a mosolygós természet könnyen bajba sodorhat. – Túlélő vagyok. – Akkor talán segíthetek neked, hogy túléld ezt. – Magas beosztású barátaid vannak? Pepan nevetve hátba vágta Lalét.

– Nem, nincsenek magas beosztású barátaim. Már mondtam, én vagyok a tetováló, a Tätowierer. És azt mondták, hamarosan sokkal többen érkeznek majd ide. Pár pillanatig ezt a gondolatot emésztették. Lale fejébe befészkelte magát a gondolat, hogy valahol valaki döntéseket hoz, számokat húz… honnan is? Hogyan döntik el, ki kerül ide? Milyen információra alapozzák a döntéseket? Fajra, vallásra vagy politikára? – Tetszel nekem, Lale, felkeltetted az érdeklődésemet. Olyan erő árad belőled, amit még a beteg tested sem tudott leplezni. És ez juttatott oda, hogy ma itt ülsz velem szemben. Lale hallotta a szavakat, de nehezen fogta fel őket. Ott ültek, ahol mindennap, minden órában, minden percben emberek halnak meg. – Akarsz velem dolgozni? – riasztotta fel Lalét Pepan a tűnődésből. – Vagy beéred azzal a munkával, amit adnak, bármi legyen is az? – Megteszem, amit megtehetek, hogy életben maradjak. – Akkor fogadd el az ajánlatomat. – Azt akarod, hogy másokat tetováljak? – Valakinek meg kell tennie. – Nem hiszem, hogy képes lennék rá. Megsebezni egy embert, fájdalmat okozni… Mert fáj, ugye, tudod? Pepan feltűrte az ingujját, felfedve a számát. – Pokolian fáj. De ha te nem vállalod el, majd elvállalja valaki más, aki nem ilyen érző lélek, és akkor még jobban fog fájni nekik. – A kápónak dolgozni nem ugyanaz, mint megjelölni ártatlan emberek százait. Hosszas hallgatás. Lale megint belépett a saját, sötét világába. Vajon ezeknek, akik a döntéseket hozzák, van családjuk, feleségük, gyerekeik, szüleik? Nem, az lehetetlen. – Mondogathatod ezt magadnak, de akkor is csak a nácik bábja vagy. Akár nekem, akár a kápónak dolgozol, vagy barakkokat építesz, mindenképp nekik végzed a piszkos munkát. – Te aztán rátapintasz a lényegre… – Nos? – Szóval igen. Ha el tudod intézni, szívesen dolgozom neked.

– Nem nekem. Velem. De gyorsan és hatékonyan kell csinálnod, és nem keveredhetsz összetűzésbe az SS-szel. – Rendben. Pepan felállt, indulni készült. Lale megragadta a zubbonya ujját. – Pepan, miért pont engem választottál? – Egy félholt fiatalember az életét kockáztatta, hogy megmentsen. Gondoltam, téged biztosan érdemes megmenteni. Érted jövök holnap reggel. Most pihenj.

* Aznap este, mikor a többiek visszatértek a barakkba, Lale látta, hogy Aron nincs köztük. Megkérdezte a priccsükön osztozó másik két férfitól, mi történt vele, mikor tűnt el. – Úgy egy hete – válaszolták. Lale gyomra összeszorult. – A kápó keresett – folytatta a férfi. – Aron szólhatott volna, hogy megbetegedtél, de félt, hogy a kápó megint fölrakat a hullaszállítóra, ha megtudja, úgyhogy azt mondta, már nem vagy itt. – És a kápó rájött az igazságra? – Nem – ásított a munkától elcsigázott férfi. – De úgy bedühödött, hogy így is elvitte Aront. Lale a könnyeivel küszködött. A másik hálótársa is felkönyökölt. – Nagy dolgokat ültettél a fejébe. „Egyet” akart megmenteni. – Aki megment egy életet, egész világot ment meg – idézte Lale a Talmudot. Csend borult rájuk. Lale a plafont nézve pislogta szét a könnyeit. Aron nem az első, aki itt halt meg, és nem is az utolsó. – Köszönöm – mondta végül. – Próbáltuk folytatni, amit Aron elkezdett, hátha megmenthetjük az egyet. – Egymást váltottuk – folytatta lentről egy fiú. – Becsempésztünk vizet, és megosztottuk veled a kenyerünket, valahogy leügyeskedtük a torkodon. Egy másik férfi vette át az elbeszélés fonalát. Felállt a lenti priccsről, sovány volt, a szeme szürkéskék, hangja egykedvűen csengett, mégis érezni lehetett, hogy muszáj elmondania a maga részét.

– Lecseréltük az átizzadt ruháidat, egy olyan fogolyéra, aki előző éjjel halt meg. Lale már nem bírta visszatartani az arcán végiggördülő könnycseppeket. – Nem is tudom, hogyan… Szívét eltöltötte a hála. Tudta, ezt az adósságot nemcsak itt és most, de valószínűleg sosem fizetheti vissza. Elaludt, miközben a héber imák lélekhez szóló hangját hallgatta, azokét, akik még kapaszkodtak a hitükbe.

* Másnap Lale reggeliért állt sorba, amikor megjelent mellette Pepan, csendben karon fogta, és a fő tábor felé vezette, ahol teherautók álltak, és épp öntötték magukból az emberi szállítmányt. Lale úgy érezte, egy görög tragédia egyik jelenetébe csöppent. Néhány szereplőt már ismert, de a többség új, szövegüket még nem írták meg, szerepüket nem határozták meg pontosan. Lalét nem készítette fel élettapasztalata arra, hogy megértse, mi történik. Motoszkált benne az emlék, hogy járt már itt. Igen, nem megfigyelőként, hanem résztvevőként. Most mi lesz a szerepem? Lehunyta a szemét, és önmagát látta, egy másik Lalét, aki lenéz a bal karjára. Nincs rajta szám. Megint kinyitotta a szemét, a valódi bal karján a tetoválásra pillantott, aztán vissza az előtte játszódó jelenetre. Végignézett a sok száz új foglyon. Fiúk és fiatal férfiak, arcukra maszkot vont a rémület. Voltak, akik egymásba kapaszkodtak. Mások összefonták a karjukat. SS-ek és kutyák terelték őket, mint birkákat a vágóhídra. Engedelmeskedtek. Most dől el, meghalnak-e még ma, vagy túlélik ezt a napot. Lale megtorpant, és csak állt dermedten. Pepan észrevette, visszasietett érte, és a kis asztalokhoz vezette, ahol a tetoválófelszerelés sorakozott. Akik túljutottak a szelekción, sorba álltak az asztalaik előtt. Őket fogják megjelölni. A többi újonnan érkezett – öregek, gyengék, szaktudás nélküliek –, már mind csak járkáló halott. Lövés dördült. Az emberek összerezzentek. Valaki összeesett. Lale a lövés irányába nézett volna, de Pepan elkapta, és visszafordította a fejét.

Egy csapat, többnyire fiatalokból álló SS tartott Pepan és Lale felé, egy idősebb tisztet kísértek. Negyvenöt körüli lehetett, talán kicsit idősebb, szálegyenesen lépkedett feléjük makulátlan egyenruhájában, fején tökéletesen ült a sapkája – mint egy férfi modell, gondolta Lale. Az őrök megálltak előttük. Pepan előrelépett, lehajtott fejjel fogadta az SS-t. Lale figyelte. – Oberscharführer Houstek, ezt a foglyot segítségnek alkalmaztam – mutatott Pepan a háta mögött álló Laléra. Houstek Laléhoz fordult. Pepan folytatta: – Úgy gondolom, gyorsan betanul. Houstek acélos tekintettel meredt Laléra, majd intett, hogy lépjen előre. Lale előrelépett. – Milyen nyelveken beszélsz? – Szlovákul, németül, oroszul, franciául, magyarul és egy kicsit lengyelül – felelte Lale, és Houstek szemébe nézett. – Hm. – És már lépett is tovább. Lale előrehajolt, és Pepan fülébe súgta: – Nem túl bőbeszédű. Ezek szerint megkaptam az állást? Pepan Laléhoz fordult, szemében és hangjában tűz lángolt, bár halkan beszélt. – Sose becsüld alá! Elég a hősködésből, így nem húzod sokáig. Ha legközelebb beszélsz vele, ne emeld a tekinteted a csizmájánál magasabbra! – Sajnálom – mondta Lale. – Nem fogom. Mikor tanulom meg végre?

Harmadik fejezet 1942. június Lale lassan ébredezett, még kapaszkodott az álmába, amely mosolyt csalt az arcára. Hadd maradjak még, csak egy pillanatig hadd maradjak, kérlek… Lale nagyon szeret emberek közt lenni, főleg ha ezek az emberek nők. Mindet gyönyörűnek látja, koruktól, megjelenésüktől, öltözéküktől függetlenül. Hétköznapjai csúcspontja, amikor a munkahelyén átvág a női részlegen, és flörtöl a pult mögött dolgozó ifjú és már nem olyan ifjú hölgyekkel. Lale álmában hallja, ahogy kinyílik az áruház főbejáratának ajtaja. Felnéz, egy nő siet be. Mögötte két szlovák katona áll meg az ajtóban, nem jönnek be vele. Lale megnyugtató mosollyal, szaporán odalép hozzá. – Minden rendben – mondja. – Itt biztonságban van velem. A hölgy elfogadja Lale feléje nyújtott kezét, aki egy szebbnél szebb üvegekbe töltött parfümökkel megrakott pulthoz vezeti. Végignéz a kínálaton, aztán megállapodik egynél, és a nő felé nyújtja. Az játékosan odatartja a nyakát. Lale finoman előbb a nyaka egyik, majd másik oldalára fúj a parfümből. Tekintetük összekapcsolódik, ahogy a nő a nyakát forgatja. Előretartja mindkét csuklóját, mindkettő megkapja a megérdemelt illatcseppeket. A hölgy egyik kezét az orrához emeli, lehunyja a szemét, és halkan szippant. Majd ugyanezt a csuklóját Lale elé tartja. A férfi gyengéden megfogja az odanyújtott a kezet, az arcához emeli, lehajol, és beszívja a parfüm és az ifjúság illatának részegítő keverékét. – Igen. Ez önnek való – állapítja meg Lale. – Megveszem. Lale átnyújtja az üveget a várakozó segédnek, aki sietve becsomagolja. – Segíthetek még valamiben? – kérdezi a nőtől. Arcok villannak fel előtte, mosolygó fiatal nők táncolják körül, boldogan, az élet minden cseppjét kiélvezve. Lale fogja a fiatal nő kezét, azét, akivel az áruházban találkozott. Az álma mintha előrerohanna. Belépnek egy kitűnő, falikarokkal sejtelmesen megvilágított étterembe, az asztalokon vastag terítők, rajtuk

gyertyatartókban égő gyertyák. A mindenfelé megcsillanó drága ékszerek prizmaként működve színes fényeket vetítenek a falakra. A finom porcelánon megcsendülő ezüst evőeszközök hangját az egyik homályos sarokban muzsikáló vonósnégyes édes dallamai lágyítják. A főúr szívélyesen üdvözli Lalét, elveszi a hölgy kabátját, és egy asztalhoz vezeti őket. Leülnek, a főpincér egy üveg bort mutat Lalénak. Ő – le sem véve szemét a hölgyről – bólint, mire a palack nyílik, és a főpincér tölt. Lale és a hölgy a poharukért nyúlnak. Tekintetük még akkor is egymásba fonódik, amikor felemelik a poharat, és kortyolnak. Lale álma megint ugrik egyet előre. Közel jár az ébredéshez. Nem. A gardróbban nézegeti a ruhákat, kiválaszt egy öltönyt, egy inget, megszemlél és elvet nyakkendőket, amíg meg nem találja a megfelelőt, azt aztán tökéletesen megköti. Kifényesített cipőt húz a lábára. Az éjjeliszekrényről elveszi a kulcscsomóját és a tárcáját, aztán lehajol, hogy elsimítson egy rakoncátlan tincset hálótársa arcából, és finoman homlokon csókolja. A nő megrezzen és elmosolyodik. – Este… – mormogja rekedten.

* A kinti lövések egyből magához térítették Lalét. A priccstársak átnyomakodtak rajta, hogy kiderítsék, honnan fenyeget a veszély. A meleg női test emléke még ott lebegett Lale körül, lassan felkelt, és utolsónak állt be a sorba a névsorolvasáshoz. A mellette álló fogoly megbökte, amikor elfelejtett válaszolni elordított számára. – Mi a baj? – Semmi… Minden… Ez a hely. – Ugyanaz, mint tegnap. És ugyanez lesz holnap is. Te tanítottál rá. Mi változott? – Igazad van. Ugyanaz, teljesen ugyanaz. Csak… egy lányról álmodtam, akit ismertem valamikor, még egy másik életben. – Hogy hívták? – Nem emlékszem. Nem számít. – Akkor nem voltál szerelmes belé? – Szerettem mindet, de valahogy egyik sem ejtette rabul a szívemet. Érted? – Nem igazán. Én majd megállapodok egy lány mellett, akit szeretek, és vele élem le az életemet.

* Már napok óta esett, de aznap reggel a nap mintha azzal kecsegtetett volna, hogy némi fényt bocsát a birkenaui tábor zord sötétségébe, amikor Pepan és Lale épp a munkaterületüket készítették elő. Két asztaluk volt, tintásüvegek és jó pár tű. – Készülj fel, Lale, jönnek. Lale felnézett, és döbbenten látta, hogy többtucatnyi fiatal nőt kísértek feléjük. Tudta, hogy lányok is élnek Auschwitzban, de azt nem, hogy itt, Birkenauban is, a poklok poklában. – Egy kis változatosság mára, Lale. Áthoztak néhány lányt Auschwitzból ide, újra kell írni a számukat. – Hogy mi? – A számukat. Bélyegzővel csinálták, de az nem tartós. Meg kell csinálnunk rendesen. Nincs időnk gyönyörködni bennük, Lale, csak tedd a dolgod. – Nem bírom. – Tedd a dolgod, Lale. És ne szólj egy szót se egyikhez sem. Ne légy ostoba. A fiatal lányok sora hosszan kígyózott, Lale nem is látta a végét. – Nem bírom. Kérlek, Pepan, ezt nem tehetjük. – De igen, Lale. Muszáj. Ha te nem csinálod, majd megteszi valaki más, és teljesen hiába mentettelek meg. Csak végezd a munkád. – Pepan Lale szemébe nézett. Lale a csontjaiban érezte a borzongató félelemet. Pepannak igaza van. Vagy betartja a szabályokat, vagy az életét kockáztatja.

* Lale „munkához” látott. Próbált nem felnézni. Kinyúlt, elvette a feléje nyújtott papírdarabot. Át kellett másolnia az öt számjegyet a fecnit tartó lány karjára. Már volt rajta egy szám, de lekopott. Lale a bal karba nyomta a tűt, rajzolt egy 3-ast, igyekezett gyengéden dolgozni. Szivárgott a vér. De a tű nem ment elég mélyre, újra meg kellett húzni a szám vonalát. A lány meg sem rezzent, pedig Lale tudta, hogy fájdalmat okoz. Figyelmeztették őket – ne mondj semmit, ne csinálj semmit. Lale letörölte a vért, és zöld tintát dörzsölt a sebbe. – Siess – súgta Pepan.

Lale túl lassan dolgozott. A férfiak karjának tetoválása se könnyű, állapította meg, de a fiatal lányok testének megjelölése félelmetes. Lale felnézett, és egy fehér köpenyes férfit pillantott meg, aki lassan elsétált a lányok sorfala előtt. Időnként megállt, megvizsgálta egyegy halálra rémült, fiatal nő arcát és testét. Végül Laléhoz ért. Míg Lale a lehető leggyengédebben tartotta a tetovált kart, a férfi tenyerébe fogta a lány arcát, durván jobbra, majd balra forgatta a fejét. Lale belenézett a rémült szempárba. A lány ajka mozgott, mintha meg akarna szólalni. Lale erősen megszorította a karját, hogy megállítsa. A lány ránézett. Csitt, lehelte a fiú. A fehér köpenyes elengedte a lány arcát, és elment. – Jól van – suttogta Lale, és nekilátott a maradék négy számjegynek: 4902. Amikor végzett, a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezében a lány karját, és megint a szemébe nézett. Kipréselt egy kis mosolyt, a lány egy még kisebbel viszonozta. De a szeme ott táncolt Lale előtt. Ahogy belenézett, Lale szíve mintha egyszerre állt volna le, és kezdett volna először igazán verni, dübörögve, szinte azzal fenyegetve, hogy kiugrik a mellkasából. Lenézett, mert mintha hullámzott volna alatta a föld. Újabb papírt nyomtak a kezébe. – Siess, Lale! – súgta sürgetően Pepan. Mire újra felnézett, a lány már nem volt ott.

* Pár héttel később Lale szokás szerint munkára jelentkezett. Az asztalát és a felszerelését már kikészítették, aggódva nézett körül, hol lehet Pepan. Döbbenten látta, hogy Oberscharführer Houstek közeledik felé egy fiatal SS-katona kíséretében. Lale leszegte a fejét, felidézte Pepan szavait. „Ne becsüld alá”, ezt mondta a francia. – Ma egyedül dolgozol – mormogta Houstek. Amikor Houstek megfordult és elindult, Lale halkan megkérdezte: – Hol van Pepan? Houstek megállt, visszafordult, és Laléra meredt. Lale szívverése kihagyott egy ütemet. – Te vagy a Tätowierer. – Houstek a vele érkezett SS felé fordult. – És te felelsz érte. Houstek elment, az SS a vállához emelte a fegyverét, és Laléra fogta. Lale visszanézett rá, egyenesen a szemébe: egy ványadt,

fekete hajú kölyök vigyorgott rá kegyetlenül. Végül Lale elkapta a tekintetét. Pepan, azt mondtad, ez a munka megmentheti az életemet. De mi lett veled? – Úgy tűnik, a sorsom a kezedben van – vicsorgott a tiszt. – Mit szólsz hozzá? – Igyekszem majd, hogy ne keverjem bajba. – Igyekszel? Az kevés. Nem fogsz bajba keverni. – Igen, uram. – Melyik barakkban laksz? – A hetesben. – Ha itt végeztél, megmutatom a szobád az egyik új barakkban. Mostantól ott laksz. – Jól érzem magam a mostani helyemen, uram. – Ne légy hülye. Védelemre lesz szükséged most, hogy te lettél a Tätowierer. Az SS politikai részlegének dolgozol… A francba, lehet, hogy nekem kéne félnem tőled. – És az arcán megint az a kegyetlen vigyor. Hogy eddig túlélte a beszélgetést, Lale szerencsét próbált. – Sokkal gyorsabban menne, ha lenne egy segédem – mondta. Az SS egy lépéssel közelebb lépett, tetőtől talpig megvetően végigmérte. – Mi? – Ha szerezne nekem egy segédet, gyorsabban menne a folyamat, és a főnöke elégedett lenne. Mintha csak Houstek utasította volna, a tiszt megfordult, és végigment a tetoválásra várakozó férfiak sora előtt, akik egy kivételével mind lehajtották a fejüket. Lale aggódott azért az egyért, aki az őr szemébe nézett, meglepte, amikor végül az SS karon ragadta, és Lale elé vitte. – A segéded. Csináld meg először az ő számát. Lale elvette a papírt a fiatalembertől, és gyorsan feltetoválta a számot a karjára. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Leonnak. – Leon, én Lale vagyok, a Tätowierer – mondta határozott hangon, mint Pepan. – Most állj ide mellém, és nézd, amit csinálok. Holnaptól a segédemként dolgozol. Ez megmentheti az életed.

* A nap lenyugodott, mire az utolsó fogoly tetoválásával is végeztek, és őt is továbblökték az őrök új otthona felé. Lale őre, akit Baretzkinek hívtak, sosem ment pár méternél messzebb a tetoválótól. Odalépett Laléhoz és új segédjéhez. – Vidd el a barakkodba, aztán gyere vissza ide – mondta, és Lale sietve elkísérte Leont a hetes barakkhoz. – Várj a barakk előtt reggel, érted jövök. Ha a kápód tudni akarja, miért nem mész az építkezésre a többiekkel, mondd, hogy a Tätowierernek dolgozol.

* Mire Lale visszaért a munkaállomásához, a felszerelését már elpakolták egy aktatáskába, az asztalát összecsukták. Baretzki várta. – Ezeket vidd el az új szobádba. Minden reggel jelentkezz az irodaépületben ellátmányért és az aznapi beosztásért. – Kérhetek még egy asztalt és felszerelést Leonnak? – Kinek? – A segédemnek. – Kérj az irodában bármit, amire szükséged van. Baretzki a tábor még épülőfélben lévő területére vezette Lalét. Az épületek nagy részét még nem fejezték be, a kísérteties csendtől Lalét kirázta a hideg. Az egyik barakk már teljesen elkészült, Baretzki a bejárat mellől nyíló egyágyas szobába vezette Lalét. – Itt fogsz aludni – mondta az SS. Lale lerakta a munkaeszközökkel teli táskát a padlóra, és körülnézett a kicsi, elszigetelt szobában. Máris hiányoztak a barátai a hetes barakkból. Utána Baretzki megmutatta, hogy az irodaépület mellett fog ételt kapni. Tätowiererként extra ellátás jár neki. Vacsorázni mentek, közben az őr magyarázott: – Azt akarjuk, hogy a nekünk dolgozók erősek maradjanak. – Intett Lalénak, hogy álljon be a vacsorára várakozók közé. – Ragadd meg az alkalmat. Miután Baretzki továbbment, Lale egy merőkanál híg levest és egy darab kenyeret kapott. Gyorsan megette mindkettőt, és már indult volna. – Kaphatsz még, ha kérsz – mondta egy szomorú hang.

Lale elvette a második adag kenyeret, nézte a foglyokat maga körül, csendben ettek, nem társalogtak, csak lopott pillantásokat vetettek egymásra. A félelem és a bizalmatlanság nyilvánvaló volt. Lale a kenyeret az ingujjába rejtette, és régi otthona, a hetes barakk felé vette az irányt. Amikor belépett, biccentett a kápónak, aki úgy tűnt, megkapta az üzenetet, hogy Lale már nem hozzá tartozik. Lale bement, sok régi barakktársa köszöntötte, akik korábban megosztották vele félelmeiket, egy másik életről szőtt álmaikat. Amikor a régi priccséhez ért, ott találta Leont, épp a lábát lógatta le a felső ágyról. Lale a fiatalember arcába nézett. Leon hatalmas, kék szeméből megnyerő szelídség és őszinteség sugárzott. – Gyere ki velem egy pillanatra. Leon leugrott az ágyról, és Lale után eredt. Minden tekintet őket követte. A barakk mellett Lale előhúzta az állott kenyérdarabot a zubbonya ujjából, és odaadta Leonnak, aki gyorsan végzett vele. Csak amikor elfogyott, akkor köszönte meg. – Tudtam, hogy lekésted a vacsorát. Mostantól kiemelt fejadagot kapok. Megpróbálom majd megosztani veled meg a többiekkel, ha lehet. Most menj vissza. Mondd azt nekik, hogy azért rángattalak ki, hogy jól leszidjalak. És hajtsd le a fejed. Találkozunk reggel. – Nem akarod, hogy tudjanak a kiemelt fejadagról? – Nem. Még ki kell derítenem, hogy állnak a dolgok. Nem segíthetek mindenkin egyszerre, és nincs szükség rá, hogy veszekedjenek. Lale vegyes, még magának is nehezen megfogalmazható érzelmekkel nézte, ahogy Leon visszatért a barakkba. Rettegnem kéne most, hogy a kivételezettek közé tartozom? Miért vagyok szomorú, hogy elkerültem erről a helyről, ami pedig nem nyújtott semmiféle védelmet? Lale megindult a félkész épületek árnyékában. Egyedül. Aznap éjszaka hónapok óta először aludt kinyújtózva, egyedül. Senki sem rugdosta, senki sem lökdöste. Királynak érezte magát a saját ágy luxusában. És a királyokhoz hasonlóan mostantól neki is meg kell gondolnia, kit avat a bizalmába, kinek a barátságát fogadja el. Vajon irigykedik? Vagy a munkámat akarja? Képes lenne ezért akár meg is vádolni valamivel? Lale látta, a kapzsiság és bizalmatlanság milyen következményekkel jár ezen a helyen. A

legtöbben azt hiszik, ha kevesebben vannak, több étel jut nekik. Itt az étel a valuta. Ezzel lehet életben maradni. Ettől lesz erőd, hogy tedd, amit mondanak. Hogy túléld a következő napot. Különben jön a legyengülés, egészen addig, amíg már semmi sem számít. Lale új állása csak bonyolultabbá teszi a túlélésért vívott küzdelmet. Biztosra vette, hogy amikor kifelé jött a barakkból az elcsigázott férfiak priccsei között, valaki ezt suttogta: kollaboráns.

* Másnap reggel Lale az irodaépület előtt várakozott Leonnal, amikor megérkezett Baretzki, és elismerően nyugtázta, milyen korán jött. Lale kezében az aktatáska, az asztala előtte hevert a földön. Baretzki szólt Leonnak, hogy ott várakozzon, és Lalét bevitte az épületbe. Lale körülnézett a nagy fogadóteremben. Minden irányban folyosók indultak belőle, talán irodák nyílhattak belőlük. A hatalmas fogadópult mögött kis asztalok sorakoztak néhány sorban, fiatal lányok dolgoztak mellettük szorgosan: iktattak, másoltak. Baretzki bemutatta Lalét egy SS-nek: – Ő a Tätowierer – mondta, és elismételte, hogy mindennap itt kapja meg a munkabeosztását és a felszerelést. Lale kért még egy asztalt és eszközöket, mivel kint várja a segédje. A kérést ellenvetés nélkül teljesítették. Lale megkönnyebbülten felsóhajtott. Egy embert megmentett a robottól, legalább ennyi. Pepanra gondolt, és néma hálát rebegett magában. Fogta az asztalt, a pluszfelszerelést betette a táskájába. Amikor elindult, az ügyintéző utánakiáltott: – Mindig legyen nálad a táska. Ha igazoltatnak, mondd, hogy „Politische Abteilung”, akkor békén hagynak. Minden este leadod a számozott papírt, de a táskát tartsd magadnál. Baretzki felhorkant. – Igaz, a táska meg a hivatkozás megvéd mindenkitől, kivéve tőlem, természetesen. Ha elcseszed, és bajba keversz, nincs az a táska vagy hivatkozás, ami megmenthetne. – Keze a pisztolya felé indult, és kibiztosította a fegyvert. Majd biztosította. Kibiztosította. Biztosította. Egyre mélyebben lélegzett. Lale okosan döntött, lesütötte a szemét, és elfordult.

*

A nap és az éj minden órájában érkeztek a transzportok Auschwitz–Birkenauba. A huszonnégy órás munka sem volt szokatlan Lale és Leon életében. Ilyenkor Baretzki kellemetlenebb volt, mint máskor. Sértéseket kiabált Leonnak, vagy megütötte, őt hibáztatta, mondván, hogy a fiú lassúsága miatt nem mehet aludni. Lale hamar megtanulta, hogy a rossz bánásmód csak rosszabb lesz, ha megpróbálja elejét venni. Egyszer hajnalban végeztek Auschwitzban, és Baretzki, be sem várva, hogy Lale és Leon összepakoljanak, elindult. Aztán visszafordult, arcára kiült a határozatlanság. – Ó, a francba, ti ketten egyedül is vissza tudtok gyalogolni Birkenauba. Én ma itt alszom. Csak legyetek itt reggel nyolcra. – Honnan tudjuk, hány óra? – kérdezte Lale. – Leszarom, hogy csináljátok, csak legyetek itt. És eszetekbe ne jusson megszökni. Magam vadászlak le, megöllek, és még élvezni is fogom – tette hozzá, és eltántorgott. – Mit csinálunk? – kérdezte Leon. – Amit ez a seggfej mondott. Majd felkeltelek, hogy időben ideérjünk. – Olyan fáradt vagyok. Nem maradhatunk itt? – Nem. Ha reggel nem vagy a barakkban, keresni fognak. Gyerünk, induljunk.

* Lale napkeltekor ébredt, és Leonnal együtt megtették a négy kilométert vissza Auschwitzig. Nagyjából egy órát várhattak, mire Baretzki megérkezett. Nyilvánvaló volt, hogy előző este nem egyenesen aludni ment, inkább a pohár fenekére nézett. És amikor ilyen áporodott a lehelete, akkor a leggyalázatosabb a kedve, ezt tudták. – Mozgás! – bömbölte. Mivel nem látott új foglyokat, Lale kénytelen volt feltenni a kérdést: – Hova? – Vissza Birkenauba. A transzport ott tette le az új szállítmányt.

*

Miközben a hármas újból megtette a négy kilométert Birkenauba, Leon megbotlott és elesett – legyűrte a fáradtság és az elégtelen táplálkozás. Feltápászkodott. Baretzki lassított, mint aki várja, hogy Leon utolérje. Mikor ez megtörtént, kitartotta egyik lábát, mire a fiú újra elesett. Az út során Baretzki még eljátszotta néhányszor ezt a kis játékot. A séta, meg a Leon elgáncsolása felett érzett öröme mintha kijózanította volna. Minden alkalommal Laléra nézett, leste, hogy reagál. Nem reagált. Birkenauban Lale meglepetésére ott találta Housteket. Épp a szelekciót felügyelte, ahol eldőlt, kit küldenek Laléhoz és Leonhoz, hogy megérje a következő napot. Munkához láttak, Baretzki fel-alá masírozott a fiatal férfiak előtt, és próbált a felettese előtt olyannak látszani, mint aki nagyon érti a dolgát. Egy fogoly feljajdult, ahogy Leon nekilátott a karját megjelölni, mire a fiatal, elcsigázott tetoválósegéd összerezzent. Elejtette a pálcáját. Amikor lehajolt érte, Baretzki a fegyverével hátba vágta, és arccal a porba lökte. A hátára lépett, és a földre nyomta. – Gyorsabban végeznénk, ha hagyná, hogy összeszedje magát, és folytassa – mondta Lale, mert észlelte, hogy Leon egyre élesebben és szaporábban veszi a levegőt Baretzki csizmája alatt. Houstek a hármast figyelte. Mormogott valamit Baretzkinek. Amikor Houstek eltűnt, Baretzki savanyú képpel még egyszer belenyomta a lábát Leon hátába, majd eleresztette. – És csak az SS-t szolgálom alázatosan. Te, Tätowierer, a politikai részleg pártfogásába kerültél, és azok csak Berlinnek felelnek. Állati szerencséd volt, hogy a francia bemutatott Housteknek, és elmondta neki, milyen okos vagy, meg hány nyelven beszélsz. Erre nem volt helyes válasz, úgyhogy Lale a munkájába mélyedt. A csupa sár Leon felállt, köhögött. – Szóval, Tätowierer – folytatta Baretzki, és visszatért arcára a beteges mosoly –, mit szólnál, ha barátok lennénk?

* Az egyik előnye annak, hogy Lale Tätowierer lett, az volt, hogy tudta, milyen nap van. Rajta állt minden reggel a papíron, amit kapott, és este visszavitt. De nem csak a papírból tudta. Vasárnap volt az egyetlen nap a héten, amikor nem hajtották munkára a

többieket, a táborban lófrálhattak, vagy kis csoportokban a barakkjuk körül maradhattak: otthoni, „hozott” barátságok keveredtek a lágerben kötött barátságokkal. Vasárnap látta meg a lányt. Azonnal felismerte. Egymás felé közeledtek éppen, Lale egyedül volt, ő egy lánycsapattal, akiknek mind leborotválták a haját, és mind ugyanolyan rongyokat viseltek. Semmi sem különböztette meg a többiektől, csak a szemei. Fekete… nem is, barna. A legsötétebb barna, amit Lale valaha látott. A szíve kihagyott egy ütemet. A tekintetük összekapcsolódott. Másodszorra néztek bele egymás lelkébe. – Tätowierer! – tette Baretzki Lale vállára a kezét, ezzel megtörve a varázst. A foglyok eltávolodtak tőlük, nem akartak egy SS vagy egy olyan fogoly közelében maradni, akivel a tiszt beszélni akar. A lánycsapat szétszéledt, ő ott maradt, Lalét nézte. Lale pedig a lányt. Baretzki pillantása egyikről a másikra vándorolt, szabályos háromszöget alkottak, és mind arra vártak, hogy majd a másik kilép. Baretzki arcára mindentudó mosoly telepedett. Végül egy lány a csapatból bátran előrelépett, és visszahúzta társát a csoportba. – Na, szép – jegyezte meg Baretzki, amikor továbbmentek. Lale nem válaszolt, próbálta leküzdeni a minden porcikáját elöntő gyűlöletet. – Szeretnél találkozni vele? – kérdezte az őr. Lale megint nem felelt. – Írjál neki, írd meg, hogy tetszik neked – folytatta Baretzki. Ez vajon mekkora baromnak tart engem? – tűnődött el Lale. – Szerzek papírt, ceruzát, és elviszem neki a leveled. Mit szólsz? Tudod, hogy hívják? 34902. Lale továbbment. Tudta, hogy ha egy fogolynál papírt vagy tollat találnak, arra halálbüntetés vár. – Hova megyünk? – váltott inkább témát. – Auschwitzba. A Herr Doktornak több páciensre van szüksége. Lalét kirázta a hideg. Emlékezett a fehér köpenyes férfira, szőrös kezére a gyönyörű lány arcán. Lalét sosem töltötte el ilyen rossz érzéssel orvos, mint ez az ember aznap. – De vasárnap van. Baretzki felnevetett.

– Azt hiszed, csak mert a többiek nem dolgoznak vasárnap, neked is szabadnap jár? Szeretnél beszélgetni erről a Herr Doktorral? – Baretzki nevetése egyre élesebb lett, hideg borzongás szaladgált tőle fel-alá Lale gerincén. – Tedd meg nekem ezt a szívességet, Tätowierer. Mondd meg a Herr Doktornak, hogy szabadnapos vagy. Annyira élvezném. Lale tudta, mikor fogja be a száját. Továbbment, igyekezett távolságot tartani Baretzkitől.

Negyedik fejezet Auschwitz felé tartottak. Baretzki épp joviális kedvében volt, csak úgy ontotta Laléra a kérdéseit. – Hány éves vagy? Mit csináltál azelőtt, tudod, mielőtt idehoztak? Lale legtöbbször kérdéssel válaszolt a kérdésre, rájött, hogy Baretzki élvezi, ha magáról beszélhet. Megtudta, hogy az őr csak egy évvel fiatalabb nála, de itt véget ért minden hasonlóság. A nőkről úgy beszélt, mint egy kamasz. Lale úgy döntött, ez az eltérő szemléletmód a javára szolgálhat, és arról kezdett mesélni Baretzkinek, mivel nyeri meg ő a lányokat, akiknek csak az számít, hogy tiszteletet kapjanak. – Adott már virágot egy lánynak? – kérdezte Lale. – Nem. Miért kéne? – Mert örülnek, ha egy férfitól virágot kapnak. Még jobb, ha a férfi maga szedte a csokrot. – Én ilyet nem csinálok. Kiröhögnének. – Kik? – A barátaim. – Úgy érti, más férfiak? – Igen. Puhánynak tartanának. – És maga szerint mit gondolna a lány, aki a virágot kapta? – Mit számít, hogy mit gondol? – Baretzki elvigyorodott, és a sliccébe markolva rántott egyet magán. – Csak ez kell tőlük, és nekik is csak ez kell tőlem, semmi más. Én már csak tudom. Lale továbbment, Baretzki utánaeredt. – Most mi van? Rosszat mondtam? – Tényleg kíváncsi a véleményemre? – Aha. Lale támadásba lendült. – Van nővére vagy húga? – Igen – felelte az SS. – Kettő. – Úgy bánik a lányokkal, ahogy elvárná, hogy a nővéreivel bánjanak a férfiak? – Ha bárki ilyet tenne a nővéremmel, megölném. – Baretzki előhúzta a pisztolyát a tokjából, és a levegőbe lőtt párat. – Megölném mindet!

Lale hátraugrott. A lövések visszhangot vertek körülöttük. Baretzki lihegett, arca elvörösödött, tekintete elsötétült. Lale felemelte a kezét. – Értem. Azért ezen érdemes elgondolkozni. – Erről nem akarok többet beszélni.

* Lale megtudta, hogy Baretzki nem német, Romániában született, egy kisvárosban, közel a szlovák határhoz, alig pár száz kilométerre Lale szülővárosától, Korompától. Berlinbe szökött, beállt a Hitlerjugendbe, majd az SS-be. Utálta az apját, aki kegyetlenül verte őt is, és a testvéreit is. Aggódott a nővéréért és a húgáért, ők még a szülőkkel élnek. Aznap éjjel, amikor már visszafelé tartottak Birkenauba, Lale halkan megszólalt: – Elfogadom az ajánlatát, szeretnék papírt és tollat, ha nem bánja. 34902 a száma. Vacsora után Lale csendesen beosont a hetes barakkba. A kápó rámeredt, de nem szólt semmit. Lale megosztotta barakkbeli barátaival az extra fejadagot, alig pár falat kenyeret. A férfiak beszélgettek, híreket cseréltek. Mint általában, a vallásosok most is hívták Lalét, hogy csatlakozzon esti imájukhoz. Lale udvariasan elhárította, amit udvariasan el is fogadtak. Ez volt a bevett rutin.

* Egyágyas szobájában Lale arra ébredt, hogy Baretzki áll fölötte. Nem kopogott, mielőtt belépett – sosem kopogott –, de ez a látogatás különbözött a többitől. – A huszonkilences barakkban van – mondta, azzal papírt és ceruzát adott Lalénak. – Tessék, írj neki, és én gondoskodom róla, hogy megkapja. – Tudja, hogy hívják? Baretzki tekintete elég is volt válasznak. Mit képzelsz? – Egy óra múlva visszajövök, és elviszem neki. – Legyen inkább kettő. Lale hosszasan vívódott, mik legyenek az első szavai a 34902-es fogolyhoz. Hogyan kezdje? Hogyan szólítsa meg? Végül arra jutott, hogy legjobb az egyszerűség. „Kedves Hölgyem, a nevem Lale.”

Mire Baretzki visszaért, csak pár mondat volt a papíron, amit odaadott neki. Leírta, hogy Korompából jött, Szlovákiából, hány éves, kikből áll a családja, akik – remélte – biztonságban vannak. Arra kérte a lányt, hogy jöjjön az irodaépülethez következő vasárnap reggel. Ő maga mindent elkövet, hogy ott legyen, és ha még sincs ott, annak egyedül a munkája lesz az oka, mert neki más a beosztása, mint a többieknek. Baretzki elvette a levelet, és ott, Lale előtt elolvasta. – Ez minden, amit mondani akarsz? – A többit majd elmondom személyesen. Baretzki leült Lale ágyára, és nagy lendülettel előadta, ő mit mondana, és mit tenne Lale helyében, mármint ha azt sem tudná, vajon életben lesz-e még a hét végén. Lale megköszönte a tanácsot, de azt mondta, inkább kockáztat. – Rendben. Elviszem azt az úgynevezett levelet a lánynak, és adok neki tollat meg papírt, hogy válaszoljon. Majd azt mondom neki, hogy holnap reggel megyek a válaszért, így lesz egy teljes éjszakája végiggondolni, tetszel-e neki. Laléra vigyorgott, és kiment a szobából. Mit tettem? Veszélybe keverte a 34902-es foglyot. Ő védett személy. A lány nem az. És mégis vállalni akarta, vállalnia kellett a kockázatot.

* Másnap Lale és Leon késő estig dolgoztak. Baretzki végig a közelükben őrködött, gyakorta demonstrálta hatalmát a sorban állókon, gumibotnak használta a fegyverét, ha úgy döntött, nem tetszik neki egy-egy fogoly fizimiskája. Az alattomos vigyor egész nap ott ült a képén. Nyilvánvalóan őszinte örömet szerzett neki, hogy fel-alá parádézhatott a felsorakozott férfiak előtt. Csak amikor Lale és Leon már pakoltak, akkor vett elő egy papírlapot a kabátzsebéből, és adta oda Lalénak. – Ó, Tätowierer – mondta –, a lány nem mondott sokat. Szerintem másik barátnőt kéne választanod. Amikor Lale a papírért nyúlt, Baretzki játékosan elkapta előle. Rendben, ha így akarod, így játsszuk, gondolta Lale, majd sarkon fordult, és elment. Baretzki utánaeredt, és odaadta a papírt. Lale egy kurta biccentést préselt ki magából köszönetképp. Berakta a papírt a

táskájába, és vacsorázni indult. Látta, hogy Leon a barakkja felé tart, és tudta, hogy minden bizonnyal lekéste az ételosztást. Maradt még egy kevés étel, mire Lale megérkezett. Amikor végzett, begyűrt néhány szelet kenyeret a ruhaujjába, és átkozódott, hogy az orosz uniformist lecserélték erre a pizsamaszerű, zsebek nélküli egyenruhára. Amikor belépett a hetes barakkba, a szokásos, halk üdvözlések kórusa fogadta. Elmagyarázta, hogy csak Leonnak, és legfeljebb még két embernek tudott ételt hozni, és megígérte, hogy másnap megpróbál többet szerezni. Rövidre fogta a látogatást, és visszasietett a szobájába. El kellett olvasnia a tetoválóeszközök közé rejtett üzenetet. Lehuppant az ágyra, mellére szorította a papírlapot, maga elé képzelte a 34902-es foglyot, amint papírra veti a szavakat, amelyeket elolvasni készült. Végre széthajtogatta a lapot. „Kedves Lale” – kezdte. Laléhoz hasonlóan a lány is csak néhány óvatos sort írt. Ő is Szlovákiából jött, korábban érkezett Auschwitzba, mint Lale, március óta itt van. Az egyik „Kanada” raktárban dolgozik, ahol a foglyok társaik elkobzott javait válogatják át. A táborban lesz vasárnap. És keresni fogja Lalét. A fiú újra elolvasta az üzenetet, és jobbra-balra forgatta a papírt. Kivett egy ceruzát a táskájából és nagy, vastag betűkkel ezt írta a lapra. A neved. Hogy hívnak?

* Másnap reggel Baretzki csak Lalét kísérte át Auschwitzba. Az új transzport nem volt nagy, Leon pihenhetett egy napot. Baretzki viccelődött Lale levelén, és hogy nyilván elvesztette a csáberejét. Lale rá se hederített, inkább megkérdezte az SS-t, olvasott-e valami jó könyvet mostanában. – Könyvet? Nem olvasok könyveket – morogta Baretzki. – Pedig nem ártana. – Miért? Mire jók a könyvek? – Sokat lehet tanulni belőlük, a lányok meg szeretik, ha az ember idéz pár sort vagy elmond egy verset. – Nekem nem kell könyvekből idézgetnem. Nekem itt az egyenruhám, az elég is a lányokhoz. Imádja az egyenruhát a barátnőm, tudod – dicsekedett Baretzki. Ez újdonság volt Lalénak.

– Remek. És tetszik neki az egyenruhája? – Persze. Fel is vette, és ebben masírozott körbe, még tisztelgett is… Hitlernek képzelte magát. – Vérfagyasztó nevetéssel utánozta a lányt, ahogy karját felemelve menetel. – Heil Hitler! Heil Hitler! – Csak mert az egyenruha tetszik neki, nem biztos, hogy a viselője is – bukott ki Laléból. Baretzki megtorpant. Lale átkozta magát az óvatlan megjegyzésért. Lassított, eltűnődött, visszamenjen-e bocsánatot kérni. Nem, továbbmegy, és majd meglátja, mi lesz. Lehunyta a szemét, szaporázta a lépteit, s közben várt, felkészült a lövés hangjára. Futó lépteket hallott a háta mögül. Aztán egy kéz ragadta meg a kabátujját. – Azt hiszed, Tätowierer? Hogy csak az egyenruhám tetszik neki? Lale megkönnyebbülten fordult az SS felé. – Honnan tudjam, mi tetszik neki? Miért nem mesél róla többet? Lalénak egyetlen porcikája sem kívánta ezt a beszélgetést, de mivel épp csak sikerült megúsznia a golyót, úgy érezte, nincs más választása. Kiderült, hogy Baretzki alig tud valamit állítólagos barátnőjéről, mivel nem is kérdezett tőle soha semmit. Ez már Lalénak is sok volt, nem hagyhatta szó nélkül, és mielőtt észbe kapott, további tanácsokkal látta el a tisztet, hogyan kell bánni a nőkkel. Lale tudta, hogy be kéne fognia a száját. Miért törődik ezzel a szörnyeteggel, meg azzal, hogy vajon képes lesz-e valaha tisztelettel bánni egy lánnyal? Miközben titkon azt reméli, Baretzki nem kerül ki innét élve, és nem kerül össze többé semmiféle nővel.

Ötödik fejezet Eljött a vasárnap reggel. Lale kiugrott az ágyból, és kisietett a barakkból. A nap már magasan járt. Hol van mindenki? Hol vannak a madarak? Miért nem énekelnek? – Vasárnap van! – mondta ki fennhangon. Megpördült, és észrevette, hogy a közeli őrtoronyból az őrök rászegezik a fegyverüket. – A francba! – Visszarohant a barakkba, de már lövések hasítottak a csendes hajnalba. Úgy tűnt, az őr rá akart ijeszteni. Lale tudta, hogy ez az egyetlen nap, amikor a foglyok tovább alhatnak, vagy legalábbis nem jönnek ki a barakkból, amíg a mardosó éhség ki nem kergeti őket a feketekávéhoz és az egyetlen szelet állott kenyérhez. Az őr újabb sorozatot küldött az épület felé, csak a mulatság kedvéért. Lale a kis szobájában fel-alá járkált, elpróbálta a lányhoz intézendő első szavait. Te vagy a leggyönyörűbb lány, akit valaha láttam! Mérlegelte, majd rögtön el is vetette a mondatot. Nagyjából biztosra vette, hogy borotvált fejével, egy nála jóval termetesebb asszony levetett ruhájában a lány nem tartja magát gyönyörűnek. Bár ki tudja. De talán a legjobb, ha nem bonyolítja. Hogy hívnak, kérdezné, aztán majd kiderül, hova jutnak. Lale visszafogta magát, és a barakkban maradt, amíg meg nem hallotta a lassanként ismerőssé váló hangokat: a tábor ébredésének lármáját. Először a sziréna hasított a foglyok álmába. Aztán a másnapos, kialvatlan és rosszkedvű SS-katonák utasításokat vakkantottak. Reggeli kondérok csörögtek, barakkról barakkra, a foglyok nyögve cipelték őket. Ahogy napról napra gyengültek, úgy lettek az edények egyre nehezebbek. Lale a reggelielosztó helyre bandukolt, és beállt az extra fejadagra jogosult férfiak sorába. A szokásos biccentések, ráemelt tekintetek, pillanatnyi mosolyok. Senki nem szólt. Lale megette a kenyere felét, a maradékot bedugta az ingujjába, és felhajtotta az ujj végét, hogy ki ne essen az étel. Ha sikerül, felajánlja a lánynak. Ha nem sikerül, akkor Leoné. Nézte, ahogy azok, akiknek nem kellett dolgozniuk, összeverődtek a barátaikkal, kis csoportokra oszlottak, és leültek,

hogy élvezzék a nyári napsütést, amíg még tart. Már a nyakukon volt az ősz. Lale útnak indult a táborban, elkezdte a kutatást, és ekkor rájött, hogy nem hozta magával a táskáját. A mentőkötelem. Sosem jött ki a szobájából a táska nélkül, ma reggel mégis megtörtént. A fejemet is elhagyom? Visszarohant a barakkba, és újra kilépett, arcára nyugalmat erőltetve, táskával a kezében. Mint akinek dolga van.

* Lale már jó ideje járkált fogolytársai között, beszédbe elegyedett a hetes barakkban megismert férfiakkal. Tekintete ezalatt mindvégig a lánycsoportokat vizslatta. Leonnal beszélt éppen, amikor a nyakán felmeredtek az apró szőrszálak, elfogta a csiklandós érzés, hogy figyelik. Megfordult. Ott állt a lány. Három másik lánnyal beszélgetett. Amikor észrevette, hogy Lale meglátta, elhallgatott. Lale a lány felé indult, a barátnők hátrébb léptek, kis távolságot hagytak maguk és az idegen között. Már hallottak Laléról. A lány ott állt egyedül. Odalépett hozzá, megint elmerült a tekintetében. A barátnők halkan kuncogtak a háttérben. A lány mosolygott. Apró, csábító mosollyal. Lalénak nem jött ki hang a torkán. De összeszedte minden bátorságát. Átadta a lánynak a kenyeret és a levelet, amiben leírta – nem állta meg –, hogy egyre csak rá gondol. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Tudnom kell a neved. Valaki megszólalt Lale háta mögött: – Gita. Mielőtt Lale bármit mondhatott vagy tehetett volna, odarohantak Gita barátnői, és elragadták a lányt, kérdéseket susogva, miközben távolodtak. Azon az éjszakán Lale az ágyon fekve egyre a lány nevét ismételgette: – Gita. Gita. Milyen gyönyörű név.

* A női tábor huszonkilences barakkjában Gita összebújt barátnőivel, Danával és Ivanával. A barakkfal repedésén beszökő reflektor fénysugaránál Gita Lale levelét olvasta. – Hányszor fogod még elolvasni? – kérdezte Dana. – Ó, nem tudom, amíg nem tudom minden szavát kívülről – felelte Gita.

– És az mikor lesz? – Körülbelül két órával ezelőtt volt – kuncogott Gita. Dana szorosan magához ölelte barátnőjét.

* Másnap reggel Gita és Dana utolsónak léptek ki a barakkból. Egymásba karolva jöttek, beszélgettek, tudomást sem vettek környezetükről. Egy SS a barakk előtt figyelmeztetés nélkül hátba vágta a fegyverével Gitát. Mindkét lány a földre rogyott. Gita feljajdult fájdalmában. Az őr intett a fegyverével, hogy keljenek fel. Felálltak, a szemüket lesütötték. Az SS undorral mérte végig őket. – Töröljétek le a vigyort a képetekről! – vetette oda. Kivette pisztolyát a tokjából, és Gita homlokához szorította. – Ezek ma nem kapnak enni – közölte egy másik őrrel. Amikor elment, a kápó odalépett, és mindkettőt pofonvágta. – Ne felejtsétek el, hol vagytok! – mondta, majd elment. Gita Dana vállára hajtotta a fejét. – Mondtam már, hogy jövő vasárnap is beszélünk Laléval?

* Vasárnap. A foglyok egyedül vagy kis csoportokban kószáltak. Néhányan hátukat az épület falának vetve üldögéltek, ahhoz is túlságosan fáradtak vagy gyengék voltak, hogy mozogjanak. Csapatnyi SS portyázott körülöttük beszélgetve és cigarettázva, tudomást sem véve a foglyokról. Gita és a barátnői kifejezéstelen arccal sétáltak. Gitát kivéve halkan beszélgettek. Ő jobbra-balra nézelődött. Lale Gitát és a barátnőit nézte, mosolygott Gita aggodalmán. Amikor a lány tekintete már majdnem ráakadt, Lale mindig elrejtőzött egy másik fogoly mögött. Lassan közeledett a lány felé. Dana látta meg először, és már épp megszólalt volna, amikor Lale ajkára szorította az ujját. Menet közben fogta meg Gita kezét, és ment vele tovább. A barátnők kuncogva egymásba kapaszkodtak, Lale pedig csendben az irodaépület mögé kormányozta Gitát, ellenőrizve, hogy az őrtoronyban álló SS nyugodt, és nem néz feléjük. Hátával az épület falának dőlt, és Gitát is maga után húzta. Innen láthatták az erdőt a tábor kerítésén túl. Gita a földre szegezte a

tekintetét, miközben Lale őt nézte elszántan. – Szervusz… – szólalt meg bizonytalanul a fiú. – Szervusz – felelte Gita. – Remélem, nem ijesztettelek meg. – Itt biztonságos? – vetett egy pillantást a közeli őrtorony felé a lány. – Talán nem, de már nem bírtam, hogy folyton csak nézzelek. Veled kell lennem, beszélgetnem kell veled, ahogy azt az emberek szokták. – De ha nem biztonságos… – Sosem lesz biztonságos. Beszélgessünk. Hallani akarom a hangodat. Mindent tudni akarok rólad. Csak a nevedet tudom, semmi mást. Gita. Gyönyörű. – Mit akarsz, miről beszéljek? Lale kínlódva kereste a megfelelő kérdést. Végül kikötött egy átlagos mellett. – Hogy… hogy telt eddig a napod? Erre Gita felemelte a fejét, és egyenesen Lale szemébe nézett. – Tudod, a szokásos. Felkeltem, jól megreggeliztem, búcsúpuszit adtam anyának és apának, aztán felszálltam a buszra, mentem a munkahelyemre. A munkám… – Na jó, belátom, ostoba kérdés volt. Ültek egymás mellett, de ellenkező irányba néztek. Lale Gita lélegzését hallgatta. A lány hüvelykujjával dobolt a combján. Végül megszólalt. – És neked? Milyen napod volt? – Tudod. Felkeltem, jól megreggeliztem… Összenéztek, halkan nevettek. Gita gyengéden megbökte Lalét. Kezük egy pillanatra véletlenül összeért. – Nos, ha nem beszélhetünk arról, hogy milyen napunk volt, mesélj valamit magadról – mondta Lale. – Nincs mit mondanom. Lale meghökkent. – Dehogy nincs. Mi a vezetékneved? Gita Laléra meredt, a fejét ingatta. – Csak egy szám vagyok. Tudhatnád. Tőled kaptam. – Igen, de ez csak itt bent van. Ki vagy kint?

– A kint nincs többé. Csak az itt bent van. Lale felállt, a lányra nézett. – Ludwig Eisenbergnek hívnak, de mindenki csak Lalénak szólít. Korompából jöttem, Szlovákiából. Van anyám, apám, fivérem és nővérem. – Lale egy pillanatra elhallgatott. – Most te jössz – mondta. Gita kihívóan nézett a szemébe. – A 34902-es fogoly vagyok a lengyelországi Birkenauban. A beszélgetés kínos csöndbe torkollt. Lale a lányt nézte, a lesütött szemét. Gita a gondolataival birkózott: mit mondjon, mit ne mondjon. Lale visszaült, ezúttal szemben a lánnyal. Kinyúlt, mintha meg akarná fogni Gita kezét, de aztán a mozdulat félbemaradt. – Nem akarlak megbántani, de megígérnél valamit? – Mit? – Mielőtt elmegyünk innen, elmondod, ki vagy és honnan jöttél? Gita Lale szemébe nézett. – Rendben. Megígérem. – Egyelőre ezzel is boldogan beérem. Szóval a Kanadában dolgozol? Gita bólintott. – És rendben mennek a dolgok? – Igen. De a németek csak bedobálják a foglyok összes csomagját. Megrohadt étel és ruhák egymás hegyén-hátán. És a penész… Utálok hozzáérni és büdös is. – Örülök, hogy nem a szabadban dolgozol. Beszéltem pár emberrel, akik ismernek néhány lányt még a falujukból, akik szintén a Kanadában dolgoznak. Azt mondták, gyakran találnak ékszert és pénzt. – Hallottam róla. De én eddig csak penészes kenyeret találtam. – Légy óvatos. Ne csinálj ostobaságot, és mindig tartsd a szemed az őrökön. – Ezt a leckét jól megtanultam, ne aggódj – biztosította Gita. Megszólalt a sziréna. – Vissza kell menned a barakkba – mondta Lale. – Legközelebb hozok ennivalót. – Van ennivalód? – Tudok szerezni. Szerzek neked, és találkozzunk jövő vasárnap.

Lale felállt, és Gita felé nyújtotta a kezét. A lány megfogta, Lale pedig felhúzta őt, és a szükségesnél egy pillanattal tovább tartotta kezében a kezét. Képtelen volt levenni a tekintetét Gitáról. – Menjünk. – Gita elfordította a fejét, de a varázslat nem oszlott el, mosolyától remegni kezdett Lale térde.

Hatodik fejezet Múltak a hetek; a tábor körüli fák elhullatták leveleiket, a tél közeledtével egyre rövidültek a nappalok. Kik ezek az emberek? – tette fel Lale folyton a kérdést, mióta megérkezett a táborba. Ez a több csapat férfi, akik az építkezésen dolgoztak, és mindennap megjelentek, civil ruhában, és sosem látta őket a munka végét jelző szirénaszó után. Lale lépteibe árnyalatnyi könnyed ruganyosság vegyült a Gitával töltött idő miatt, biztosra vette, szót válthat néhányukkal anélkül, hogy az őrök elvesztenék a fejüket, és rálőnének. És ott van a védőpajzsa is táska alakban. Lale lazán odasétált az egyik épülő barakkhoz. Ezek nem úgy tűntek, mintha fogolyszállásnak épülnének, de e percben nem aggasztotta Lalét, mire akarják majd használni őket. Lassan közeledett a két férfihoz, egy idősebb volt, és egy fiatal, épp rakták a téglákat, jókora halom előtt guggoltak. Érdeklődve figyelték Lalét, a mozdulataik lelassultak. Lale felvett egy téglát, és úgy tett, mint aki azt tanulmányozza. – Nem értem – szólalt meg halkan. – Mit nem értesz? – kérdezte az idősebb férfi. – Zsidó vagyok. Megjelöltek sárga csillaggal. Politikai foglyokat látok magam körül, gyilkosokat, munkakerülőket. És ti meg… rajtatok nincs jel. – Nem a te dolgod, zsidó – felelte a fiatalabb, inkább magának, mint Lalénak. – Csak barátkozni akartam. Tudod… körülnéztem, és kíváncsi lettem rád meg a barátaidra. Lalénak hívnak. – Húzz innen! – vetette oda a fiatal. – Nyughass, fiú. Te meg ne törődj vele – szólalt meg agyonbagózott hangon az idősebb. – Viktornak hívnak. Ez a nagyszájú itt a fiam, Juri. – Viktor a kezét nyújtotta, Lale megrázta. Ezután Lale Jurinak nyújtotta a kezét, de az nem fogadta el. – Itt lakunk a közelben – magyarázta Viktor. – Ide járunk dolgozni mindennap. – Csak kíváncsi voltam. Önként idejöttök mindennap? Mármint, ezért fizetnek nektek? – Így van, zsidó fiú – szólt bele Juri. – Fizetést kapunk, és minden este hazamegyünk. Ti meg…

– Azt mondtam, fogd be, Juri. Nem látod, hogy ez az ember csak barátságos próbál lenni? – Köszönöm, Viktor. Nem szeretnék bajt kavarni. Csak, mint mondtam, körülnézek kicsit. – És mire való ez a táska? – vágta oda Juri sértetten, hogy így rápirítottak Lale előtt. – A szerszámaim. Ezeket használom, mikor számokat tetoválok a foglyokra. Én vagyok a Tätowierer – magyarázta Lale. – Sok dolgod lehet – jegyezte meg Viktor. – Van, amikor igen. Sosem tudom, mikor érkeznek a transzportok, és hány embert hoznak. – Úgy hallottam, még rosszabb világ jön. – Elmondhatod nekem? – kérdezte Lale. – Ez az épület. Láttam a terveket. Nem fogsz örülni, ha megtudod, mi épül itt. – Annál csak nem lehet rosszabb, ami már most itt folyik. – Lale felállt, a téglarakásnak támaszkodott. – Egyes krematóriumnak hívják – mondta halkan Viktor, és elfordította a tekintetét. – Egyes krematórium? Akkor lehet, hogy lesz kettes is? – Sajnálom. Mondtam, hogy nem fogsz örülni. Lale rácsapott az utolsó lerakott téglára, az felrepült, ő meg rázni kezdte sajgó kezét. Viktor belenyúlt a mellette heverő táskába, zsírpapírba tekert szárazkolbászt húzott elő. – Tessék, tudom, hogy éheztek, és van ott még, ahonnan ez jött. – Ez az ebédünk! – csattant fel Juri, és megpróbálta kitépni a kolbászt apja kinyújtott kezéből. Viktor eltolta Jurit. – Semmi bajod nem lesz, ha egy nap kimarad. Ennek az embernek nagyobb szüksége van rá. – Elmondom otthon anyának. – Örülhetsz, hogy én nem mondom el neki, hogyan viselkedtél. Még sokat kell tanulnod a civilizált viselkedésről, fiatalember. Legyen ez az első leckéd. Lale még mindig nem vette el a kolbászt. – Sajnálom, nem akartam bajt keverni.

– Pedig sikerült – vetette oda Juri ingerülten. – Nem, dehogy – vette át a szót Viktor. – Lale, vedd el az ételt, és gyere el holnap is. Hozok neked még. A pokolba is, ha csak egyikőtökön segíthetünk, legalább ennyit tegyünk. Igaz, Juri? Juri vonakodva kezet nyújtott Lalénak. – Aki egy életet megment, egész világot ment meg – mondta halkan Lale, inkább csak magának, miközben megrázta Juri kezét. – Nem segíthetünk mindannyiótoknak. Lale elvette az ételt. – Nem tudok fizetni – mondta. – Nem gond. – Köszönöm. Talán meglelem a módját, hogy mégis fizethessek. Ha sikerül megoldanom, hoznátok mást is, mondjuk csokoládét? – Lale csokoládét akart. Az ember azt ad egy lánynak, ha tud szerezni. – Biztos megoldjuk. De most már jobb, ha mész, az egyik őr mintha felfigyelt volna ránk. – Viszlát – köszönt el Lale, és bedobta a kolbászt a táskájába. Hópelyhek táncoltak körülötte, ahogy visszafelé tartott, a barakkjába. A pelyhek felszikráztak az utolsó napsugarakban, úgy szórták maguk körül a fényt, mint a kaleidoszkóp Lale gyerekkorában. Mi a baj ezzel a képpel? Miközben a barakkja felé sietett, Laléban feltolultak az érzelmek. Arcán az olvadt hó könnycseppekkel keveredett. Beköszöntött 1942 tele.

* Lale a szobájában fogta a kolbászt, és gondosan egyenlő darabokra törte. Csíkokra tépte a zsírpapírt, és minden egyes darabot szorosan becsomagolt, mielőtt visszatette őket a táskájába. Az utolsó darabnál megállt, és durva, koszos ujjai között szemügyre vette a kicsi, kívánatos ételdarabot. Ezek az ujjak valaha simák voltak, és tiszták, gazdag étkeket forgattak, ezeket tartotta fel, mikor azt mondta, hogy „köszönöm, nem kérek többet, nem fér belém”. Megrázta a fejét, és az utolsó darabot is betette a táskába. A Kanadába indult. Egyszer, még régebben megkérdezett valakit a hetes barakkban, tudja-e, miért hívják így ezeket a válogatóraktárokat. – A lányok, akik itt dolgoznak, messzi-messzi helyekről álmodnak, ahol bőség van, és az élet olyan, amilyennek szeretnék. Úgy

döntöttek, Kanada ilyen hely. Lale beszélt néhány lánnyal a Kanadából. Szemügyre vett mindenkit, aki kijött, és tudta, hogy Gita nem itt dolgozik. Voltak más épületek is, ahova nem juthatott el egykönnyen. Biztos ott dolgozik valamelyikben. Meglátott egymás mellett két lányt, akikkel már beszélt korábban. Lale a táskájába nyúlt, kivett két kis csomagot, és a lányok felé közelített mosolyogva. Aztán megfordult, és mellettük haladt tovább. – Nyújtsátok ki az egyik kezeteket, de lassan. Adok egy kis csomag kolbászt. Ne bontsátok ki, csak ha egyedül vagytok. A két lány úgy tett, ahogy Lale mondta, egyenletesen lépkedtek tovább, tekintetük azt fürkészte, nem figyeli-e őket valamelyik SS. Amikor megkapták a kolbászt, kezüket a mellükre szorították, részben, hogy melegítsék magukat, részben, hogy az ajándékot védjék. – Lányok, hallottam, hogy néha ékszert és pénzt találtok… Így van? A lányok összenéztek. – Nem akarom, hogy kockázatot vállaljatok, de elképzelhető, hogy kicsempészhettek nekem egy keveset? Az egyik lány idegesen megszólalt: – Nem lenne nehéz. Az őreink már nem nagyon figyelnek ránk. Nem gondolják, hogy bármivel próbálkoznánk. – Remek. Csak annyit vegyetek el, amennyi nem kelt gyanút, én pedig nektek és másoknak is szerzek ételt, mint ez a kolbász. – Esetleg csokoládét is tudsz szerezni? – kérdezte az egyik csillogó szemmel. – Nem ígérem, de megpróbálom. De ne feledjétek: egyszerre csak keveset hozzatok. Megpróbálok visszajönni holnap délután. Ha nem vagyok itt, van biztos rejtekhelyetek, ahova eldughatjátok, amíg el tudom vinni? – A barakkunkban nincs. Oda nem tehetjük. Folyton átkutatják – felelte az egyik lány. – Tudom, mit csináljunk – szólalt meg a másik. – A hó buckákban áll a barakkunk mögött. Betekerjük egy rongyba, és elrejtjük ott, amikor vécére megyünk. – Igen, ez jó ötlet – vélte az első.

– Nem mondhatjátok el senkinek, mit csináltok, vagy honnan kapjátok az ételt, rendben? Ez nagyon fontos. Az életetek múlik rajta, hogy ne áruljatok el semmit. Értitek? Az egyik lány összezárt ajkához emelte az ujját. Ahogy a női tábor felé közeledtek, Lale magukra hagyta őket, és kis ideig a huszonkilences barakk előtt őgyelgett. Gitának nyomát sem látta. Így kellett lennie, állapította meg. De három nap, és megint vasárnap lesz.

* Másnap Lale pár óra alatt végzett a munkájával Birkenauban. Leon megkérte, maradjon vele délután, használják ki a lehetőséget, hogy a teljes barakk lelkes hallgatósága nélkül beszélhetnek a helyzetükről. De Lale kimentette magát, mondván, nincs jól, pihennie kell. Azzal elváltak. Lale kétségek közt vergődött. Mindenáron meg akart szerezni mindent, amit csak Viktor hozhatott, legyen az akármi, de valamivel fizetnie kell. A lányok nagyjából akkor végeznek a munkával, mikor Viktor és a többi bejáró elmennek. Vajon lesz elég ideje, hogy kiderítse, el tudtak-e emelni valamit? Végül arra jutott, fölkeresi Viktort, és megnyugtatja, hogy már dolgozik a fizetség előteremtésén. Lale táskával a kézben az épülő barakk felé indult. Körülnézett, nem látja-e valahol Viktort és Jurit. Viktor észrevette, és megbökte Jurit, hogy maradjon hátra, miközben eltávolodtak a többi munkástól. Lassan közeledtek Lale felé, aki megállt, és úgy tett, mintha keresne valamit a táskájában. Juri kezét nyújtva üdvözölte Lalét. – Az anyja beszélt a fejével tegnap este – magyarázta Viktor. – Sajnálom, még semmit sem sikerült szereznem, de remélem, most már hamarosan összejön. Kérlek, ne hozzatok addig semmit, amíg ki nem fizettem az eddigieket. – Semmi gond, van nekünk bőven – jegyezte meg Viktor. – De kockázatot vállaltok. A legkevesebb, hogy kapjatok valamit cserébe. Csak egy-két nap türelmeteket kérem. Viktor két csomagot vett elő, és bedobta őket Lale nyitott táskájába. – Itt leszünk holnap ugyanebben az időben – mondta.

– Köszönöm – felelte Lale. – Akkor viszlát – tette hozzá Juri, mire Lale elmosolyodott. – Viszlát, Juri.

* Lale a szobájába visszaérve kinyitotta a csomagokat. Kolbász és csokoládé. Megszagolta a csokoládét, mélyen beszívta az illatát. Újra kis darabokra törte az ételt, hogy a lányok könnyebben elrejthessék és továbbadhassák. Ó, mennyire reméli, hogy vigyáznak majd, és nem keltenek feltűnést! Ha elárulják magukat, a következményekbe jobb bele sem gondolni. Eltett egy kis kolbászt a hetes barakk lakóinak. A munka végét jelző szirénaszó félbeszakította a megszállottan dolgozó Lalét, aki egyforma méretűre igyekezett adagolni az ételt. Mindent a táskájába hajított, és a Kanada felé sietett. A női tábortól nem messze Lale beérte két barátnőjét. Látták, hogy jön, lelassítottak, lemaradtak a „hazafelé” tartó lányoktól. Lale egyik kezében az ételcsomagokat tartotta, a másikban a nyitott táskát, és átnyomakodott a lánycsapaton. A két lány nem nézett Laléra, de mindketten beledobtak valamit a táskájába, mire ő kezükbe nyomta az ételt, amit a lányok a ruhaujjukba rejtettek. Végül a női tábor bejáratánál elsodródtak egymás közeléből. Lale nem tudta, mit tartalmaz az ágyára kipakolt négy, rongyba tekert csomag. Óvatosan kinyitotta. Lengyel złotyt talált benne, érméket és bankókat egyaránt, foglalat nélküli gyémántot, rubint és zafírt, drágakövekkel ékesített ezüst- és aranygyűrűket. Lale hátrált, nekiütközött a mögötte lévő ajtónak. Elborzasztotta a kincsek szomorú eredete, hiszen mind egykori tulajdonosa életének egy-egy becses pillanatát őrizte. És aggódott a saját biztonságáért is. Ha felfedezik ezzel a rakománnyal, neki vége. Valami kinti zaj hallatán bedobta az ékszereket meg a pénzt a táskájába, és az ágyra vetette magát. Nem jött be senki. Végül felállt, táskástól indult a vacsoraosztásra. Az étkezőben nem a lábához tette a táskát, ahogy addig, hanem egyik kezével belekapaszkodott, s azon volt, hogy ne legyen túl gyanús, de ez persze nem sikerült. Még aznap este szétválogatta a drágaköveket, a pénzt, a foglalat nélküli köveket meg az ékszereket, aztán külön-külön visszacsomagolta őket a rongyokba. A zsákmány nagyját a matraca

alá gyömöszölte. Egy különálló rubint és egy gyémántgyűrűt a táskájában hagyott.

* Másnap reggel hét órakor Lale a tábor főbejáratánál lófrált, amikor a helyi munkások megjöttek. Odaosont Viktorhoz, kinyitotta a markát, hogy megmutassa a rubinkövet meg a gyűrűt. Viktor keze Lalééra fonódott, ahogy kezet fogtak, és átvette az ékszereket. Lale táskája már nyitva volt, Viktor gyorsan beletett néhány csomagot. A szövetség ezennel megköttetett. – Boldog új évet – suttogta Viktor. Lale elcammogott, a hó egyre erősebben esett, leplet borítva a táborra. Elkezdődött az 1943-as év.

Hetedik fejezet Bár fogcsikorgató volt a hideg, és a tábort ellepte a hó meg a sár, Lale vidámságát ez sem törhette meg. Vasárnap volt, Lale és Gita a bátrak között fog sétára indulni a táborban, reménykedve a röpke találkozásban, egy szóban, kezük egy érintésében. Lale járkált, Gitát kereste, és próbált valahogy védekezni a csontig hatoló hideg ellen. Olyan gyakran sétált el a női tábor előtt, amilyen gyakran csak feltűnés nélkül tehette. Kijött néhány lány a huszonkilences barakkból, de Gita nem volt köztük. Lale már épp feladta volna, amikor megjelent Dana, tekintetével a tábort pásztázta. Észrevette Lalét, odasietett hozzá. – Gita beteg – mondta, amint hallótávolságba ért. – Beteg, Lale. Nem tudom, mitévő legyek. Lalénak az ijedségtől torkában dobogott a szíve, eszébe jutott a halottas kordé, az, amikor majdnem az ő életének is vége szakadt, meg a férfiak, akik ápolták, amíg vissza nem nyerte az egészségét. – Látnom kell. – Nem mehetsz be, a kápónk rémes kedvében van. Szólni akar az SS-nek, hogy vitessék el Gitát. – Nem hagyhatod. Nem hagyhatod, hogy elvigyék. Kérlek, Dana – könyörgött Lale. – Mi baja? Tudod? – Azt hisszük, tífusz. A héten meghalt néhány lány a barakkból. – Akkor gyógyszer kell neki, penicillin. – És honnan szerezzünk gyógyszert, Lale? Ha elmegyünk a kórházba, és penicillint kérünk, egyszerűen elviszik. Nem veszíthetem el. Elvesztettem az egész családomat. Tudsz segíteni, Lale? – könyörgött Dana. – Ne vidd be a kórházba. Bármit, de oda biztosan ne vidd. – Lale gondolatai vadul száguldoztak. – Figyelj rám, Dana! Eltarthat pár napig, de megpróbálok penicillint szerezni Gitának. – Lale érezte a tagjain végighullámzó dermedtséget. A tekintete elhomályosult. Gondolatai zakatolva kergették egymást. – Elmondom, mit kell tenned. Holnap reggel vidd el, ahogy tudod… cipeld, húzd, bárhogy, csak vidd el a Kanadába. Napközben rejtsd el a ruhák között, igyekezz minél több vizet diktálni belé, aztán vidd vissza a barakkotokba létszámellenőrzésre. Lehet, hogy pár napig ezt kell tenned, amíg megszerzem a gyógyszert, de meg kell

szereznem. Csak így akadályozhatjuk meg, hogy elvigyék a kórházba. És most menj, ápold Gitát. – Rendben, meglesz, Ivana is segít majd. De kell a gyógyszer. Lale elkapta Dana kezét. – Mondd meg neki… Dana várt. – Mondd meg neki, hogy gondom lesz rá. Lale nézte, ahogy Dana visszafutott a barakkba. Nem bírt mozdulni. Gondolatok cikáztak a fejében. A halottas kordé, amit mindennap látott… Gita nem végezheti így. Nem lehet. Végignézett a bátrakon, akik kimerészkedtek. Elképzelte, hogy leroskadnak a hóra, és csak fekszenek ott, felmosolyognak rá, hálásan, hogy a halál elragadta őket erről a helyről. – Nem ragadhatod el. Nem veheted el tőlem – kiáltott Lale. A foglyok elhúzódtak tőle. Az SS ezen a zord, sötét napon inkább bent maradt, és Lale hamarosan ott állt egyedül, bénultan a hidegtől és a rettegéstől. Végül megindult. Teste után az agya is mozgásba lendült. Visszabotorkált a szobájába, és az ágyára rogyott.

* Másnap reggel Lale nappali fényre ébredt. A szoba üresnek tűnt, mintha még ő se lenne ott. Fentről nézett lefelé, és nem látta magát. Testen kívüli élmény. Hova tűntem? Vissza kell jönnöm. Fontos dolgom van. Az előző napi találkozás emléke Danával visszarántotta a valóság talajára. Felkapta a csizmáját, megmarkolta a táskáját, takarót vetett a vállára, és rohant a főkapu felé. Meg sem nézte, ki jár arra. Most rögtön beszélnie kell Viktorral és Jurival. A két férfi a munkaszakaszával érkezett, minden egyes léptükkel mélyen a hóba süppedtek. Meglátták Lalét, eltávolodtak a többiektől, és félúton találkoztak. Lale megmutatta Viktornak a tenyerébe rejtett pénzt és drágaköveket, egész kis vagyont. Mindenét, amije csak volt, Viktor táskájába szórta. – Penicillint vagy valami hasonlót – mondta. – Tudsz segíteni? Viktor berakta az ételcsomagot Lale nyitott táskájába, és bólintott. – Igen, tudok. Lale a huszonkilences barakk felé sietett, kissé távolabb megállt, és szemmel tartotta.

Hol vannak? Miért nem jönnek már? Fel-alá járkált, tudomást sem véve a tábort övező őrtornyokból figyelő szemekről. Látnia kellett Gitát. Biztosan megérte a reggelt, nem lehet, hogy nem. Végre meglátta Danát és Ivanát, Gita erőtlenül lógott a vállukon. Két másik lány fedezte őket. Lale térdre rogyott a gondolatra, hogy talán most látta a lányt utoljára. – Te meg hogy kerülsz ide? – bukkant fel a háta mögött Baretzki. Lale talpra kecmergett. – Rosszul lettem, de már jól vagyok. – Talán orvoshoz kéne menned. Vannak itt néhányan, tudod. – Köszönöm, nem. Inkább maga lőjön le. Baretzki előhúzta a pisztolyát a tokjából. – Ha itt akarsz meghalni, Tätowierer, állok rendelkezésedre. – Nem vonom kétségbe, de még nem jött el a nap – felelte Lale. – Jól sejtem, hogy munka vár ránk? Baretzki visszarakta a fegyvert. – Auschwitz – mondta, és elindult. – És vidd vissza a takarót oda, ahol találtad. Röhejesen nézel ki.

* Lale és Leon Auschwitzban töltötték a délelőttöt, ijedt, frissen érkezett foglyok karjára tetováltak számokat, igyekeztek kicsit tompítani az őket ért sokkhatáson. De Lale gondolatai Gita körül keringtek, és néha túl erősen nyomta bőrükre a tűt. Délután, amikor végeztek a munkával, Lale szinte futva indult vissza Birkenauba. A huszonkilences barakk bejáratánál találkozott Danával, és nekiadta teljes reggeliadagját. – Ágyat csináltunk neki ruhákból – mondta Dana, miközben hevenyészett mandzsettájába rejtette az ételt. – Hóból olvasztottunk vizet, azzal itattuk. Délután visszahoztuk a barakkba, de még mindig nagyon rosszul van. Lale megszorította Dana kezét. – Köszönöm. Diktáljatok bele valami ennivalót. Holnapra szerzek gyógyszert. Kavargó gondolatokkal indult útnak. Alig ismerem Gitát, mégis hogyan élhetnék, ha ő nincs többé? Azon az éjszakán elkerülte az álom.

Másnap reggel az étel mellé Viktor gyógyszert is tett Lale táskájába. Délután oda tudta adni Danának.

* Este Dana és Ivana a már eszméletlen Gita mellett ültek. A tífusz erősebbnek bizonyult náluk, a fekete üresség teljesen hatalmába kerítette a lányt. A barátnői beszéltek hozzá, de nem adta jelét, hogy hallaná. Ivana kinyitotta Gita száját, Dana egy kis üvegcséből néhány csepp folyadékot töltött bele. – Nem hiszem, hogy megint el tudom cipelni a Kanadába – szólalt meg az elcsigázott Ivana. – Jobban lesz. – Dana nem adta fel. – Még pár nap. – Honnan szerezte Lale a gyógyszert? – Nem számít. Csak legyünk hálásak, hogy megszerezte. – Szerinted késő? – Nem tudom, Ivana. Csak vigyázzunk rá nagyon, hogy túlélje ezt az éjszakát.

* Másnap reggel Lale a távolból figyelte, ahogy Gitát megint elvitték a Kanadába. Látta, hogy a lány igyekszik felemelni a fejét, és ez leírhatatlan örömmel töltötte el. Aztán indult, hogy megkeresse Baretzkit. Az SS-központ Auschwitzban volt. Birkenauban csak egy kis épületet használtak, Lale ide tartott, remélte, hogy jövet vagy menet elcsípheti Baretzkit. Az őr néhány óra múlva meg is jelent, meglepte, hogy Lale ott várja. – Nincs elég munkád, mi? – kérdezte. – Szívességet szeretnék kérni – mondta Lale. Baretzki szeme összeszűkült. – Nincs több szívesség. – Talán egy napon viszonozhatom. Baretzki felnevetett. – Milyen szívességet tehetnél te nekem? – Az ember sosem tudhatja, de talán érdemes egy szívességet elrakni talonba, hátha úgy hozza az élet. – Mit akarsz? – sóhajtott az őr.

– Gita… – A barátnőd. – Át tudná helyeztetni a Kanadából az irodába? – Miért? Gondolom, azért akarod, mert ott fűtenek. – Igen. Baretzki a lábával dobolt. – Eltarthat egy-két napig, de meglátom, mit tehetek. Ne vedd ígéretnek. – Köszönöm. – Az adósom vagy, Tätowierer. – A gúnyos vigyor visszatért az arcára, és a sétapálcáját cirógatta. – Az adósom vagy. Lale magára erőltetett bátorsággal felelt: – Még nem, de remélem, hogy az leszek. – Elment, lépteibe parányi ruganyosság vegyült. Talán kicsit elviselhetőbbé teheti Gita életét.

* A következő vasárnap Lale lassan lépkedett a lábadozó Gita oldalán. Legszívesebben átölelte volna, ahogy Dana és Ivana tették, de nem merte. Már az is elég, hogy a közelében lehetett. Hamar elfáradt, ahhoz meg túl hideg volt, hogy leüljenek. Gita hosszú gyapjúkabátot viselt, a lányok biztosan a Kanadából emelték el, és az SS nem tiltakozott. A kabát mély zsebeit Lale megtöltötte étellel, mielőtt visszaküldte a lányt a barakkba pihenni.

* Másnap reggel egy SS a központi irodába kísérte a remegő Gitát. Nem mondtak neki semmit, és ő mindjárt a legrosszabbra gondolt. Beteg volt, legyöngült: nyilván úgy döntöttek, már nem látják hasznát. Miközben az őr egy feljebbvalójával beszélt, Gita körülnézett a jókora teremben: kopott zöld asztalok és iratszekrények álltak mindenfelé. Minden szigorú rendben a helyén. De Gitára a meleg tette a legnagyobb benyomást. Az SS-őrség is itt dolgozott, így természetesen fűtöttek. Fogolynők és civil munkásnők vegyesen dolgoztak, gyorsan és halkan: lehajtott fejjel írtak, iktattak. Az őr egy kollégájához kísérte Gitát. A lány megbotlott, még nem heverte ki teljesen a tífuszt. A kolléga elkapta, aztán durván odébb lökte. Megmarkolta a karját, és megvizsgálta a tetoválását, majd egy

üres asztalhoz rángatta, és lenyomta egy kemény faszékre, egy másik, hasonlóan öltözött fogoly mellé. Az ott dolgozó lány nem nézett fel, igyekezett minél kisebbre összehúzni magát, szerényen eltűnni, hogy az őr szeme ne akadjon meg rajta. – Állítsd munkába! – vakkantotta a zsémbes tiszt. Amikor magukra maradtak, a lány mutatott Gitának egy hosszú listát, rajta nevekkel és adatokkal. Átadott neki egy adag kártyát, és elmagyarázta, hogy át kell vezetnie minden személy adatait egy-egy kártyára, és utána a köztük heverő bőrkötéses könyvbe is. Egyetlen szót sem szólt senki, és miután Gita gyorsan körülkémlelt a teremben, rájött, hogy jobb, ha csukva tartja a száját. A nap során Gita ismerős hangot hallva felnézett. Lale lépett be, és papírokat adott át a bejárati asztalnál dolgozó egyik civil lánynak. Miután végeztek, a fiú az arcokat pásztázta. Ahogy pillantása Gitához ért, kacsintott. Gita ijedtében félrenyelt, mire néhány nő feléje fordult. A mellette ülő lány hátba ütötte, Lale közben kisietett az épületből.

* Amikor a munkanap véget ért, Gita meglátta a távolabb álldogáló Lalét, aki az irodaépületből a barakkjukba tartó lányokat figyelte. Az erős SS-őrség jelenléte miatt nem mehetett közelebb. A lányok együtt mentek, beszélgettek. – Cilkának hívnak – mutatkozott be Gita új kolléganője. – A huszonötös barakkban lakom. – Gita vagyok a huszonkilencesből. Amikor a lányok beértek a női táborba, Dana és Ivana odarohantak Gitához. – Jól vagy? Hova vittek? Miért vittek el? – faggatta Dana, arcára kiült a rettegés és a megkönnyebbülés. – Jól vagyok. Elvittek, hogy az irodán dolgozzak. – Hogyhogy? – kérdezte Ivana. – Lale. Azt hiszem, elintézte valahogy. – De jól vagy? Nem bántottak, ugye? – Jól. Bemutatom Cilkát, együtt dolgozunk. Dana és Ivana megölelték Cilkát. Gita mosolygott, boldogan, hogy barátnői azonnal maguk közé fogadták az új lányt. Egész délután aggódott, mit szólnak majd, hogy ő viszonylagos

kényelemben dolgozhat, nem kell szembenéznie a hideggel és a fizikai munka nehézségeivel. Nem hibáztatná őket, ha irigykednének új beosztására, és éreztetnék, hogy már nem tartozik közéjük. – Mennem kell a barakkomba – mondta Cilka. – Holnap találkozunk, Gita. Cilka továbbment, Ivana utánanézett. – A mindenit, nagyon csinos! Még így, rongyokban is gyönyörű. – Igen. És végig rám-rám mosolygott, csak hogy megnyugtasson. Nem csak a külseje szép. Cilka megfordult, és visszamosolygott a három barátnőre. Aztán fél kezével levette kendőjét a fejéről, és meglengette feléjük, ezzel felfedve hátára omló hosszú, sötét haját. Kecsesen mozgott, akár egy hattyú – szemmel láthatóan nem volt tudatában saját szépségének, és úgy tűnt, érintetlenül hagyta a körülötte forrongó rémálom. – Feltétlenül kérdezd meg, hogyan tarthatta meg a haját – jegyezte meg Ivana szórakozottan, megvakarva fejére tekert kendőjét. Gita is levette a magáét, végigszántott rövid, tüskés, borostaszerű haján. Nagyon is tisztában volt vele, hogy megint le fogják vágni, megint kopaszra nyírják. Visszatette a kendőt, Danába és Ivanába karolt, és elindultak az ételosztó kocsi felé.

Nyolcadik fejezet Lale és Leon megállás nélkül dolgoztak. A németek lerohantak minden várost és falut, és begyűjtötték a zsidókat: Franciaországból, Belgiumból, Jugoszláviából, Olaszországból, Morvaországból, Görögországból és Norvégiából érkezett foglyok csatlakoztak a már ott lévő németekhez, osztrákokhoz, lengyelekhez és szlovákokhoz. Auschwitzban azokat tetoválták, akiket balszerencséjükre kiválasztottak a „kórházi” csapatba. A munkára szánt foglyokat vonattal Birkenauba vitték, így a tetoválók megspóroltak egy összesen nyolc kilométeres oda-vissza gyaloglást. De ennyi új transzport mellett Lale nem tudta elhozni a kanadás lányoktól a zsákmányt, és Viktor minden este hazavitte a finomságait. Egyszeregyszer, mikor az áradat kissé leapadt, és épp olyan napszakban jártak, Lale kikönyörögte, hogy vécére mehessen, és így sikerült eljutnia a Kanadába. A drágakő-, ékszer- és pénzkészlet egyre nőtt a matraca alatt. Ma hosszú napjuk volt, már besötétedett, és még mindig ott sorakoztak előttük a férfiak, hogy megszámozva küldjék őket tovább, rövid vagy hosszú időre, ki tudja. Lale gépiesen dolgozott, elvette a papírt, megfogta a kinyújtott kart, számot karcolt bele. – Tovább. A következőt. – A következő kar olyan súlyos volt, hogy elejtette. Egy óriás állt előtte, hatalmas mellkas, bikanyak és masszív végtagok. – Nagyon éhes vagyok – suttogta a férfi. Lale ekkor olyat tett, amit eddig soha. – Hogy hívnak? – kérdezte. – Jakubnak. Lale nekilátott, hogy feltetoválja Jakub számát. Amikor befejezte, körülnézett, és kihasználva, hogy a fáradt SS alig figyeli, mi történik, a háta mögé terelte Jakubot, az árnyékba, ahova nem ért el a reflektorok fénye. – Várj itt, amíg végzek. Amikor az utolsó fogoly számát is bevéste, Leonnal összeszedték az asztalokat meg a felszerelést. Lale búcsút intett Leonnak, mentegetőzött, hogy a fiú megint lekéste a vacsorát, és megígérte, hogy másnap reggel kerít neki valamit a titkos készletéből. Vagy ma reggel? Jakub még mindig a háta mögött rejtőzött. Lale nem sietett, meg akart győződni róla, hogy valamennyi őr elment már. Végre

nem látott egyet sem. Gyors pillantást vetett az őrtornyokra, nem nézett feléjük senki. Szólt Jakubnak, hogy kövesse, és Lale szobájába siettek. Lale becsukta az ajtót, Jakub leült az ágyra. Lale felemelte a besüppedt matrac egyik sarkát, elővett egy kis kenyeret és kolbászt. Átnyújtotta Jakubnak, aki gyorsan eltüntette. Amikor a férfi végzett az étellel, Lale megkérdezte: – Honnan jöttél? – Amerikából. – Hogy kerültél ide? – A családomat látogattam meg Lengyelországban, és itt ragadtam, nem tudtam visszamenni, aztán összegyűjtöttek mindenkit, és itt vagyok. Fogalmam sincs, hol lehet a családom. Elválasztottak tőlük. – De Amerikában élsz? – Igen. – A mindenit, ez durva. – Hogy hívnak? – kérdezte Jakub. – Lalénak. Tätowierernek szólítanak, és neked, hozzám hasonlóan jól fog itt menni a sorod. – Nem értem. Hogyhogy? – Mert ilyen megtermett vagy. A németek a legkegyetlenebb mocskok, akiket a föld valaha a hátán hordott, de nem ostobák. Biztos érzékkel választják ki a megfelelő embert a megfelelő munkára, és szerintem meg fogják találni, milyen munka való neked. – Miféle munkára gondolsz? – Nem tudom. Majd meglátod. Tudod melyik barakkba küldtek? – A hetesbe. – Á, azt jól ismerem. Gyerünk, becsempészlek valahogy. Pár óra múlva, ha a számodat kiáltják, ott kell lenned, hogy válaszolj.

* Két napra rá újra vasárnap volt. Mivel az elmúlt öt vasárnap Lale dolgozott, borzasztóan hiányzott neki Gita. De aznap végre napsütésben sétált a táborban, Gitát kereste. Amikor befordult egy barakk sarkán, taps és éljenzés ütötte meg a fülét. Ilyen hangok sosem hallatszottak a táborban. Lale átnyomakodott a tömegen, hogy lássa, mi történik. Középen, foglyok és őrök gyűrűjében, Jakub tartott bemutatót.

Három férfi egy hatalmas gerendát vitt oda, ő pedig megfogta és elhajította, a foglyoknak sietve odébb kellett húzódniuk, nehogy eltaláljon valakit. Egy másik fogoly hatalmas fémrudat adott Jakubnak, aki fogta és félbehajtotta. Az előadás még folytatódott egy darabig, egyre nehezebb tárgyakat hoztak Jakubnak, amiken bemutathatta roppant erejét. Pisszegés áramlott végig a tömegen. Houstek közeledett, SSkatonák kíséretében. Jakub folytatta az előadást, nem tudta, kik csatlakoztak a közönségéhez. Houstek nézte, ahogy az óriás a feje fölé emel egy vasdarabot és megtekeri. Eleget látott. Intett a mellette álló SS-nek, aki erre Jakubhoz lépett. Nem ért hozzá, csak fegyverével mutatta, merre menjen. Ahogy a tömeg oszlani kezdett, Lale meglátta Gitát. Odasietett hozzá és barátnőihez. Egy-két lány kuncogott, amikor meglátta. A kacagás mintha egy másik világból érkezett volna ide, a haláltáborba, és Lale el volt ragadtatva. Gita ragyogott. Lale karon fogta, és szokott helyükre, az irodaépület mögé vezette. Még mindig túl hideg volt a föld, nem ülhettek le, úgyhogy Gita az épületnek dőlt, és a nap felé emelte az arcát. – Hunyd le a szemed – mondta Lale. – Miért? – Csak tedd, amit mondok. Bízz bennem. Gita lehunyta a szemét. – Nyisd ki a szád – kérte Lale. Gita kinyitotta a szemét. – Hunyd le a szemed, és nyisd ki a szád. Gita úgy tett. Lale elővett a táskájából egy kis darab csokoládét. Tört belőle, és a lány ajkához érintette, hogy az érezze a csodás állagát, majd kissé a szájába nyomta. Gita a csokoládéhoz szorította a nyelvét. Lale kijjebb húzta az immár olvadó kis kockát, és gyengéden végigdörzsölte vele Gita ajkát, amit a lány élvezettel lenyalogatott. Végül Lale egészen bedugta a csokit Gita szájába, aki tágra nyílt szemmel harapott bele, és azt kérdezte: – Miért ízlik jobban a csoki, ha etetik az embert? – Nem tudom. Sosem etetett még senki. Gita elvette a csokoládé maradékát, amit Lale még mindig a kezében szorongatott.

– Hunyd le a szemed, és nyisd ki a szád. Ugyanaz a játék zajlott le. Amikor Gita az édesség utolsó morzsáját is szétkente Lale ajkán, gyengéden megcsókolta, és lehunyt szemmel lenyalogatta a maradékot. A fiú kinyitotta a szemét, karjába kapta a lányt, és szenvedélyesen megcsókolta. Amikor végre Gita is kinyitotta a szemét, letörölte a Lale arcán végiggördülő könnycseppeket. – És mi van még abban a táskában? – érdeklődött játékosan a lány. Lale szipogva nevetett. – Egy gyémántgyűrű. Vagy smaragdnak jobban örülnél? – Köszönöm, a gyémánt jó lesz – vette a lapot Gita. Lale a táskájába túrt, és elővett egy csodálatos, egyetlen gyémánttal díszített ezüstgyűrűt. Odaadta a lánynak. – A tiéd – mondta. Gita nem tudta levenni a szemét a gyűrűről, a nap felszikrázott a drágakövön. – Honnan szerezted? – Van néhány lány a Kanadában, akik ékszereket és pénzt találnak nekem. Ezen veszek ételt és gyógyszert, ebből adtam neked is, meg a többieknek is. Tessék, fogadd el. Gita előrenyújtotta a kezét, mintha a gyűrűt akarná felpróbálni, de aztán inkább visszahúzta. – Nem, tartsd meg. Hasznát veheted. – Rendben. – Lale készült visszatenni a gyűrűt a táskájába. – Várj, hadd nézzem meg még egyszer. Lale két ujjával jobbra-balra forgatta az ékszert. – Sosem láttam még ilyen szépet. És most tedd el. – Ennél szebbet csak egyet láttam eddig – nézett Gitára Lale. A lány elpirult, és elfordította az arcát. – Elfogadok még csokoládét, ha van. Lale átadott egy kis darabot. Gita tört belőle, a szájába tette, és egy pillanatra lehunyta a szemét. A többit a ruhája ujjába rejtette. – Gyere – mondta Lale. – Menjünk vissza a lányokhoz, hogy oda tudd adni nekik. – Köszönöm – simogatta meg Lale arcát Gita. Lale megtántorodott, a lány közelsége kibillentette egyensúlyából.

Gita kézen fogta, és elindultak. Vezette Lalét. Amikor beléptek a főtáborba, Lale meglátta Baretzkit. Elengedték egymás kezét. Összenéztek a lánnyal, a pillantása elmondott Gitának mindent, amit tudnia kellett. Fájt, hogy egyetlen szó nélkül kellett elválniuk, és nem tudhatták biztosan, mikor látják egymást újra. Lale az őt bámuló Baretzkihez lépett. – Kerestelek – mondta az őr. – Dolgunk van Auschwitzban.

* Auschwitz felé menet Baretzki és Lale néhány fős munkásosztagok mellett haladtak el, akik büntetésből vasárnap is dolgoztak. Az őrt álló SS-katonák üdvözlésül odakiáltottak Baretzkinek, de ő tudomást sem vett róluk. Valami nem stimmelt vele aznap. Az általában bőbeszédű férfinak ezúttal mintha az egész teste megfeszült volna. Lale három foglyot látott, hátukat egymásnak vetve ültek, láthatóan a végsőkig elcsigázva. Felnéztek Laléra és Baretzkire, de meg sem próbáltak elhúzódni. Baretzki nem lassított, csak előkapta a fegyverét, és leadott néhány sorozatot. Lale jéggé dermedt, képtelen volt levenni tekintetét a halott férfiakról. Végül a távolodó Baretzkire nézett, és eszébe jutott, amikor először látta, hogy mindenfajta provokáció nélkül védtelen emberekre támadtak, akik csak ültek a sötétben egy deszkán. Birkenauban töltött első éjszakája merült fel emlékeiben. Baretzki egyre távolodott, és Lale attól tartott, ha lemarad, ő következik, az őr majd rajta éli ki a haragját. Utánaeredt, de hagyott némi távolságot. Tudta, az SS tudja, hogy ott van. Megint Auschwitz kapujához értek, és Lale felnézett a feliratra: ARBEIT MACHT FREI. Lale némán átkozta istent, bármelyiket, aki hallgatja.

Kilencedik fejezet 1943. március Lale utasításért jelentkezett az irodaépületben. Az idő lassan javult. Már egy hete nem havazott. Amikor Lale belépett, pillantása végigsöpört az irodán, látni akarta, hogy Gita ott van-e a helyén. Valóban ott ült, továbbra is Cilka mellett. A két lány szoros barátságot kötött, és úgy tűnt, Dana és Ivana is befogadták maguk közé Cilkát. Lale szokása szerint rájuk kacsintott, röpke mosollyal nyugtázták. A fiú a pult mögött álló lengyel lányhoz lépett. – Jó reggelt, Bella! Szép napunk van. – Jó reggelt, Lale! – üdvözölte Bella. – Itt a munkád. Üzenik, hogy a mai számok előtt legyen egy „Z” betű. Lale lenézett a számokra, és valóban, mindegyik előtt ott állt egy „Z” betű. – Tudod, mit jelöl? – Nem, Lale, nem mondtak semmit. Te többet tudsz nálam. Én csak követem az utasításokat. – Ahogy én is, Bella. Köszönöm, találkozunk később. – Lale felvette a jegyzéket, és az ajtó felé indult. – Lale! – kiáltott utána Bella. A fiú visszafordult. Bella, Gita felé biccentve megkérdezte: – Nem felejtettél el valamit? Lale Bellára mosolygott, majd Gitához fordult, és felvonta a szemöldökét. Néhány lány a szája elé kapta a kezét, s közben a munkájukat felügyelő őröket fürkészték.

* Leon kint várta Lalét, aki elsorolta az aznapi utasításokat, miközben a munkaállomásuk felé baktattak. A teherautók a közelben rakták le szállítmányukat, és a tetoválók meghökkenve nyugtázták, hogy a lesegített utasok között gyerekek, idősebb férfiak és nők is érkeztek. Még sosem láttak gyerekeket Birkenauban. – Csak nem jelölünk meg gyerekeket? – kérdezte Leon. – Én nem csinálok ilyet. – Jön Baretzki. Majd megmondja, mit csináljunk. Egy szót se szólj. Baretzki odaért.

– Látom, észrevetted, hogy változás történt, Tätowierer. Ez itt az új társaságod. Mostantól együtt lesztek, úgyhogy igyekezz kedvesen bánni velük. Jóval többen vannak… de még mennyivel. Lale nem szólt. – Ez itt Európa söpredéke, még nálatok is rosszabbak. Cigányok, és valami okból kifolyólag, amit sosem fogok megérteni, a Führer úgy döntött, itt fognak élni, veletek. Mit szólsz hozzá, Tätowierer? – Meg kell jelölnünk a gyerekeket is? – Megjelölsz mindenkit, aki számot ad neked. Na, láss munkához. A szelekciónál lesz dolgom, ne kelljen idejönnöm miattatok. Mikor az SS-katona elvonult, Leon kitört: – Én nem csinálom. – Majd meglátjuk, mi lesz. Nem kellett sokat várniuk, mindenki sorban Lale és Leon elé került. Férfiak, nők, karon ülő csecsemők és hajlott hátú aggastyánok, ők pedig hálásan nyugtázták, hogy a gyerekeket nem kell tetoválniuk, bár néhányan, akik számot nyomtak a kezébe, túl fiatalnak tűntek Lalénak. De tette a dolgát, rámosolygott a gyerekekre, akik várták, hogy a szüleikre számot tetováljanak. Egyegy kisbabát tartó anyának megjegyezte, milyen szép a gyereke. Baretzki jócskán hallótávolságon kívül került. Lale leginkább az idősebb asszonyok tetoválásával kínlódott sokat, üres tekintetükkel élőhalottnak tűntek – mintha tudnák, mi vár rájuk hamarosan. Nekik csak annyit mondott, hogy „sajnálom”. Tudta, hogy valószínűleg nem értik.

* Az irodában Gita és Cilka az asztaluknál dolgoztak. Két SS lépett oda hozzájuk mindenféle figyelmeztetés nélkül. Cilka lélegzete is elállt, amikor az egyik megragadta, és talpra rángatta. Gita nézte, ahogy Cilkát, aki zavart és könyörgő pillantást vetett hátrafelé, kiterelik a teremből. Gita nem vette észre, hogy az irodai munkát felügyelő SS közeledik, amíg egy kéz fejbe nem verte, egyértelműen jelezve, hogy térjen vissza a dolgához. Cilka megpróbált ellenállni, miközben egy hosszú folyosón az épület ismeretlen részébe rángatták, de a két tisztnek semmiség volt az ellenállása. Megálltak egy csukott ajtónál, kinyitották, és szó szerint behajították a lányt. Cilka felállt, és körülnézett: hatalmas,

baldachinos ágy uralta a szobát. Mellette komód, éjjeliszekrény lámpával és egy szék. Valaki ült a széken. Cilka felismerte: Schwarzhuber táborparancsnok, Birkenau főparancsnoka. Jó megjelenésű férfi, csak ritkán látták a táborban. A férfi sétabotjával a bőrcsizmáját csapkodta. Kifejezéstelen szemmel valahova Cilka feje fölé meredt. Cilka az ajtóhoz hátrált. Megfogta a kilincset. Egy szempillantás múlva a pálca már a levegőt szelte, és a lány kezének csapódott. Cilka felsikoltott fájdalmában, és a földre rogyott. Schwarzhuber odalépett, és felvette a botját. A lány felett állt. Orrlyukai kitágultak. Nehezen vette a levegőt, a lányt nézte. Levette a kalapját, a szoba másik végébe hajította. Közben a botjával továbbra is kitartóan csapkodta a lábszárát. Cilka minden suhintásra összerezzent, várva, mikor sújt le rá. Schwarzhuber a bottal felhúzta a lány ingét. Cilka felfogta, mi vár rá, remegő kézzel kigombolta inge két felső gombját. Ekkor Schwarzhuber Cilka álla alá nyomta a botot, és talpra kényszerítette. A lány eltörpült a parancsnok mellett. A férfi szeme mintha a semmit bámulta volna, az olyan ember tekintetével, akinek a lelke halott, és a teste épp követni készül a lelkét. Felemelte mindkét karját, Cilka ezt a gesztust úgy értelmezte, a férfi azt várja, vetkőztesse le. Egy lépéssel közelebb lépett, kartávolságra, és gombolni kezdte a férfi zubbonyát. Egy botütés a hátán értésére adta, hogy siessen. Schwarzhuber kénytelen volt eldobni a botját, hogy a lány le tudja húzni a zubbonyát. Aztán elvette tőle, és a kalap után hajította. Levette az alsóingét. Cilka nekilátott, hogy kikapcsolja az övét és lehúzza a cipzárt. Letérdelt, leeresztette Schwarzhuber nadrágját a bokájára, de nem tudta áterőltetni a csizmáján. Cilka, egyensúlyát veszítve elzuhant, amikor a férfi ellökte. Lábát terpesztve a lány fölé térdelt. Cilka rémülten próbálta eltakarni magát, amikor Schwarzhuber feltépte az ingét. Arcán érezte a férfi kézfejét, miközben lehunyta a szemét, és átengedte magát az elkerülhetetlennek.

* Aznap este Gita zokogva futott az irodától a barakkjáig. Dana és Ivana a priccsen találtak rá, amikor utolérték. Vigasztalhatatlan volt, és csak annyit tudott kinyögni, hogy Cilkát elvitték.

* Csak idő kérdése volt. Mióta Lale lett a Tätowierer, egyedül lakott egy teljes barakkban. Naponta látta, amikor visszatért a munkából, mennyit haladt körülötte az építkezés. A szigorú és pontos hierarchia alapján működő táborban Lale egyágyas szobában aludt, amit általában a barakk kápójának tartottak fenn, márpedig Lale nem volt senkinek sem a kápója. Gyanította, hogy előbb-utóbb a barakkban lévő üres priccsek is gazdára fognak lelni. Aznap, amikor Lale visszatért a barakkba, fogócskázó gyerekeket látott. Az élet már soha többé nem lesz ugyanolyan, állapította meg magában. Néhány nagyobb gyerek odaszaladt hozzá, és kérdezgette, de Lale nem értette őket. Rájött, hogy leginkább a magyarnak egy eltorzított változatán lehet velük szót érteni. Megmutatta új barakktársainak a szobáját, és a lehető legszigorúbban meghagyta, hogy oda soha, de soha nem léphetnek be. Tudta, hogy értik, de vajon tiszteletben tartják-e majd? Erre csak az idő adhatott választ. Eltűnődött, vajon nem kéne-e más titkos raktárt keresnie a matraca alá rejtett készletnek. Bement a barakkba, a férfiakkal kezet rázott, és köszöntötte az asszonyokat, főként az idősebbeket. Tudták, mi Lale munkája, és ő el is magyarázta részletesen. Faggatták, hogy mi lesz velük. Jogos kérdés, amire nincs válasz. Lale megígérte, hogy elmond nekik mindent, amit csak hall, és ami érintheti őket. Hálásnak tűntek. Sokan megjegyezték, hogy még sosem beszéltek zsidóval. Lale sem beszélt még soha cigány emberrel. Aznap éjjel nehezen aludt el, meg kellett szoknia a csecsemők, az ételért könyörgő gyerekek sírását.

Tizedik fejezet Lalét napokon belül tiszteletbeli romának fogadták. Amikor visszatért a már hivatalosan is „cigánytábornak” emlegetett barakkhoz, kislányok és kisfiúk üdvözölték, körbevették, hívták, hogy játsszon velük, vagy ételért kotorásztak a táskájában. Tudták, hogy hozzájut némi pluszélelemhez, már megosztotta velük párszor a szerzeményeit, de azt is elmondta, hogy amit szerezni tud, azt a felnőtteknek adja, és ők majd kiosztják azoknak, akik leginkább rászorulnak. Sok felnőtt férfi naponta odament Laléhoz, megkérdezték, van-e híre arról, hogy mi vár rájuk. Lale biztosította őket, hogy elmond mindent, amit hall, és javasolta, igyekezzenek alkalmazkodni a helyzetükhöz. Arra biztatta őket, hogy szervezzenek valami iskolafélét a gyerekeknek, még ha nem is tesznek mást, csak mesélnek nekik az otthonukról, a családjukról, a kultúrájukról. Lale boldogan nyugtázta, hogy megfogadták a tanácsát, és örömére szolgált, hogy az idősebb asszonyok vállalták a tanítást. Némi bizakodást látott a szemükben, ami eddig hiányzott. Lale megjelenése természetesen mindig félbeszakította a tanórát, bármiről volt is éppen szó. Időnként leült közéjük, hallgatott, tanult erről az övétől olyan nagyon különböző népről és kultúráról. Gyakran tett fel kérdéseket, az asszonyok pedig szívesen válaszoltak, ezzel is tanítva a gyerekeket, akiknek az érdeklődését mintha fokozta volna, ha Lale kérdezett. Lale egész életében egy helyen, ugyanabban a házban élt a családjával, mielőtt idehozták, a romák nomád életmódja lenyűgözte. Kényelmes élete, biztos helye a világban, neveltetése, iskolái és élettapasztalata alapján úgy érezte, élete földhözragadt és kiszámítható volt azoknak a vándorlásaihoz és elszenvedett nehézségeihez képest, akikkel immár együtt élt. Az egyik asszonyt gyakran látta magányosan félrevonulva. Úgy látta, nincs sem gyereke, sem családja, nem tartozott senkihez, senkihez sem közeledett, és hozzá sem közeledett senki. Gyakran csak besegített egy-egy túl sok gyerekkel küszködő anyának. Talán az ötvenes éveiben járhatott, bár Lale már megtanulta, hogy a romák gyakran idősebbnek látszanak valós koruknál. Egyik este mindketten segítettek lefektetni a gyerekeket, majd Lale a nő után eredt a barakk elé. – Köszönöm a mai segítséget – kezdte Lale.

Az asszony halványan rámosolygott, és leült egy téglahalomra. – Gyerekkorom óta fektetek le gyerekeket, már csukott szemmel is megy. Lale leült mellé. – Semmi kétségem. De nincs itt családja, ugye? A nő szomorúan megrázta a fejét. – A férjem és a fiam meghaltak tífuszban. Egyedül vagyok teljesen. Csak magam, Nadja a nevem. – Sajnálom, Nadja. Meséljen róluk. Az én nevem Lale. Aznap este Lale és Nadja sokáig beszélgettek. Leginkább Lale vitte a szót. Mesélt az asszonynak Szlovákiában hagyott családjáról, Gita iránt érzett szerelméről. Megtudta, hogy Nadja csak negyvenegy éves. A fia hatévesen, három évvel azelőtt halt meg, az apja, Nadja férje két nap múlva követte. Amikor Lale a véleményét kérdezte erről-arról, Nadja olyasmiket válaszolt, amiket Lale édesanyja felelt volna. Ez vonzotta az asszonyhoz, ezért akarta védelmébe venni ugyanúgy, ahogy Gitát? Lale érezte, hogy elönti a honvágy. Nem tudta eltitkolni, hogy retteg a jövőtől. Eddig sikerült féken tartania sötét gondolatait a családjáról, a biztonságukról, de most elborította a kétségbeesés. Ha nem segíthet rajtuk, gondolta, legalább megtesz mindent, amit csak megtehet ezért az asszonyért, aki itt ül vele szemben.

* Pár nappal később, amikor Lale visszatért a barakkhoz, egy kisfiú totyogott oda hozzá. Lale a karjába kapta, felemelte. A gyerek súlya és illata kis unokaöccsére emlékeztette, akitől már több mint egy éve elbúcsúzott. Lalén erőt vettek az érzelmek, letette a gyereket, és besietett az épületbe. Ezúttal kivételesen egy gyerek sem jött utána, valami megsúgta nekik, hogy jobb, ha most tartják a távolságot. Lefeküdt az ágyára, és visszagondolt az utolsó alkalomra, amikor együtt volt a családjával: a búcsúra a pályaudvaron, amikor felszállt a Prágába tartó vonatra. Előtte a mama segített neki becsomagolni. Könnyeit törölgetve szedegette ki a bőröndből a ruhákat, hogy könyvekre cserélje őket, mert azok „vigaszt nyújtanak, és az itthoni életre emlékeztetnek, bárhová is kerülsz”. A peronon, amikor Lale épp felszállni készült a vonatra, először látott könnyeket az apja szemében. Bárki mástól számított volna rá,

csak az ő erős, megbízható apjától nem. A kupé ablakából látta, hogy a bátyja és a nővére támogatják az apját. Anyja az induló vonat mellett rohant a peronon, és karját kinyújtva, kétségbeesetten próbálta elérni az ő kicsikéjét. Két kis unokaöccse, akik még nem értették, hogy mostantól a feje tetejére áll a világ, mit sem sejtve, játékból vették üldözőbe Lale vonatát. Megmarkolta a bőröndjét, benne a ruhákkal és azzal a pár könyvvel, amit hagyott, hadd rakjon be a mama, az ablaknak támasztotta a fejét, és zokogott. Olyannyira elborította mindaz, amit a családja iránt érzett, hogy saját pusztító veszteségét nem is érzékelte. Magát korholva, amiért hagyta, hogy az emlékek legyűrjék, Lale kiment a barakk mögé, és kergetőzött a gyerekekkel, hagyta, hadd kapják el, hadd másszanak rá. Kinek kellenek fák, ha meg lehet mászni a Tätowierert is? Aznap este csatlakozott egy csapat kint üldögélő férfihoz. Emlékeket, családi történeteket meséltek egymásnak, lenyűgözték őket kultúrájuk különbségei és egyezései. Még mindig érzelmei hullámán lovagolva, Lale megjegyezte: – Tudjátok, egy másik életben nem lenne semmi közöm hozzátok. Elfordulnék tőletek, vagy átmennék a másik oldalra, ha szembejönnétek az utcán. Pár pillanatig csend volt. – Hé, Tätowierer – válaszolt végül az egyik férfi –, egy másik életben nekünk sem lenne semmi közünk hozzád. Mi mennénk át előbb a túloldalra. A felharsanó nevetésre kilépett egy nő a barakkból, rájuk szólt, hogy csendesebben, mert felébresztik a gyerekeket, és kész a baj. A férfiak meghunyászkodva bevonultak az épületbe. Lale még kint maradt. Nem volt elég fáradt, hogy aludni térjen. Megérezte Nadja jelenlétét, megfordult, az asszony az ajtóban állt. – Gyere – szólt oda neki. Nadja leült mellé, belebámult az éjszakába. Lale a nő profilját tanulmányozta. Gyönyörű volt. Fejét nem borotválták le, vállára omló haja szépen keretezte az arcát. Az enyhe szellő az arcába fújta a tincseket, ezért újra meg újra a füle mögé dugdosta őket. Ez a gesztus nagyon ismerős volt Lalénak, az anyja is folyton így simítgatta hátra a haját, amikor rakoncátlan fürtjei kibújtak szoros

kontyából, vagy az azt takaró kendő alól. Nadja hangja olyan volt, hogy ahhoz foghatót Lale még sohasem hallott. Nem suttogott, csak ilyen halkan beszélt. Lale végül rájött, miért szomorítja el az asszony hangja. Nem voltak benne érzelmek. Akár a családdal töltött boldog időkből mesélt el egy történetet, akár arról a rémálomról, hogy ide került, a hangszíne nem változott. – Mit jelent a neved? – kérdezte a fiú. – Remény. Azt jelenti, remény – állt fel Nadja. – Jó éjszakát – mondta. Azzal eltűnt, mielőtt Lale bármit mondhatott volna.

Tizenegyedik fejezet 1943. május Lale és Leon napjait továbbra is a kontinens minden szegletéből érkező transzportok határozták meg. A tavasz lassan nyárra váltott, de egyre csak jöttek. Aznap a két tetováló női foglyok hosszú sorával dolgozott. A szelekció kicsit odébb zajlott, Lale és Leon túlságosan elfoglaltak voltak ahhoz, hogy figyeljék. Egy-egy kar és papírdarab jelent meg előttük, ők meg tették a dolgukat. Újra és újra. A foglyok csendesek voltak, talán érezték a sátánt a levegőben. Egyszer csak fütyörészés hallatszott. Ismerős volt a dallam, talán valami opera. A fütyülés egyre erősödött, Lale a hang irányába fordult. Fehér köpenyes férfi közeledett. Lale lehajtotta a fejét, igyekezett tartani a munkája ritmusát. Ne nézz senkinek az arcába. Elvett egy papírdarabot, feltetoválta a számot, ahogy eddig is, ezerszer és ezerszer. A fütyülés elhallgatott. A köpenyes már Lale mellett állt, átható fertőtlenítőszer-szagot árasztott. Előrehajolt, szemügyre vette Lale munkáját, és megfogta a kart, amit épp tetovált. Nyilván elégedett volt az eredménnyel, mert továbbment, ugyanolyan gyorsan, ahogy érkezett, újabb dallamot csúfolva meg a fütyülésével. Lale Leonra nézett, a fiú elsápadt. Baretzki jelent meg mellettük: – Hogy tetszik az új orvos? – Nem igazán mutatkozott be – morogta Lale. Baretzki felnevetett. – Addig örülj, amíg nem mutatnak be neki. Még én is rettegek tőle. Ez az alak egy őrült. – Tudja, hogy hívják? – Mengele. Doktor Josef Mengele. Jegyezd meg ezt a nevet, Tätowierer. – Mit keresett itt a szelekció alatt? – A Herr Doktor közölte, hogy részt vesz néhány szelekción, mert bizonyos pácienseket keres. – Gondolom, a betegség nem feltétel nála. Baretzki összegörnyedt a nevetéstől. – Néha olyan vicces vagy, Tätowierer.

*

Lale tovább dolgozott. Kis idő elteltével újra felharsant a fütyülés a háta mögül, és a hang a félelem olyan sokkhullámát indította el a testében, hogy megcsúszott a keze, és megszúrta a nőt, akit épp tetovált. A nő felkiáltott. Lale letörölte a fogoly karján csorgó vért. Mengele közelebb lépett. – Gond van, Tätowierer? Te vagy a Tätowierer, ugye? – kérdezte. Hangjától hideg borzongás kúszott végig Lale gerincén. – Uram, úgy értem, igen, uram… Én vagyok a Tätowierer, Herr Doktor – hebegte Lale. Mengele immár mellette állt, lenézett rá szénfekete szemével, tekintetéből a részvét árnyéka is hiányzott. Furcsa mosoly ömlött el az arcán. Aztán továbbment. Baretzki odalépett, és keményen Lale karjára csapott. – Nehéz nap, mi, Tätowierer? Talán tartanál egy kis szünetet, és inkább kitakarítanád a latrinákat?

* Aznap este Lale egy pocsolyában megpróbálta kimosni a rászáradt vért az ingéből. Részben sikerült is, de aztán úgy döntött, a folt legalább majd emlékezteti a napra, amikor találkozott Mengelével. Egy orvos, akiről Lale gyanította, hogy több fájdalmat okoz, mint amennyit enyhít, akinek a puszta jelenléte is olyan fenyegetést sugároz, amibe Lale bele sem akart gondolni. Igen, a folt maradjon csak ott, hogy emlékeztesse, új veszély jelent meg az életében. Óvakodnia kell ettől az embertől minden pillanatban, mert ennek a lelke hidegebb, mint a szikéje.

* A következő nap Lalét és Leont megint Auschwitzban érte, ismét fiatal nőket tetováltak. A fütyörésző orvos is ott volt. A felsorakozott lányok előtt állt, és egyetlen intéssel határozott a sorsukról: jobbra, balra, jobbra, jobbra, balra, balra. Lale nem látott logikát a döntésekben. A lányok mind életük virágában jártak, erősek voltak, és egészségesek. Látta, hogy Mengele észrevette, hogy őt figyeli. Lale nem bírta levenni róla a tekintetét, miközben a férfi hatalmas kezével megfogta egy lány arcát, hátrabillentette a fejét, majd előre, le és fel, még a száját is kinyitotta. Aztán egy pofonnal balra küldte.

Elutasítva. Lale csak bámult. Mengele odaintett egy SS-t, mondott neki valamit. Az SS Laléra nézett, és megindult felé. A francba. – Mit akar? – kérdezte Lale jóval magabiztosabban, mint ahogy valójában érzett. – Pofa be, Tätowierer. Az SS Leonhoz fordult. – Itt hagyod a holmidat, és velem jössz. – Várjon csak… Nem viheti el. Nem látja, hányat kell még tetoválnunk? – kérdezte Lale, fiatal segédje miatt halálra rémülve. – Akkor folytasd a munkát, különben itt leszel egész éjszaka, Tätowierer. És a Herr Doktor annak nem örülne. – Hagyja itt, kérem. Hagyja, hadd haladjunk a munkával. Bocsánatot kérek, ha olyat tettem, ami felbosszantotta a Herr Doktort. Az őr Laléra fogta a fegyverét. – Jössz te is, Tätowierer? – Megyek – szólalt meg Leon. – Semmi baj, Lale. Jövök, amint tudok. – Sajnálom, Leon. – Lale nem bírt tovább a barátjára nézni. – Semmi baj. Minden rendben. Dolgozz tovább. Leont elvezették.

* Aznap este Lale halálos aggodalommal telve, egyedül, fejét leszegve vánszorgott vissza Birkenauba. Valami megragadta a tekintetét az úttól kissé távolabb, egy hirtelen felvillanó színfolt. Egy virág volt, egyetlen szál, ott lengedezett a szellőben. Vérvörös szirmok vették körül szurokfekete közepét. Lale körülnézett, lát-e még, de nem volt több. De mégiscsak virág volt, a fiú meg eltűnődött, vajon mikor adhat legközelebb virágot valakinek, aki fontos a számára. Gita és az édesanyja arca jelent meg előtte, a két legjobban szeretett nőé, aztán szertefoszlottak, nem tudta elérni őket. Hullámokban tört rá a gyász, azzal fenyegetve, hogy maga alá gyűri. Vajon megismerik egymást valaha? Tanul-e majd a fiatalabb az idősebbtől? Vajon a mama elfogadja és szereti majd Gitát, úgy, mint én? Lale a flörtölés művészetét az édesanyjától tanulta, és vele gyakorolta. Bár sejtette, anyjának fogalma sincs róla, mit művel, ő

tudta, mit csinál, megtanulta, mi működik a mamával, mi nem, és hamar elsajátította, mi a helyes és mi a helytelen férfi és nő között. Gyanította, hogy minden fiatal fiú átesik ezen a tanulási folyamaton az édesanyjával, de abban nem volt biztos, vajon tudatában vannake. Feltette a kérdést néhány barátjának, de azok megrökönyödve közölték, ők bizony nem tettek ilyesmit. Amikor Lale tovább faggatta őket, hogy jobban kijönnek-e édesanyjukkal, mint édesapjukkal, akkor döbbentek rá, hogy bizonyos viselkedést lehetett flörtölésnek értelmezni… de ők azt hitték, azért húznak inkább a mamájukhoz, mert vele könnyebb, mint a papával. Lale viszont pontosan tudta, mit csinál. Érzelmi kötődése az édesanyjához meghatározta, ahogy a lányokhoz és asszonyokhoz viszonyult. Minden nő vonzotta, nem csak fizikailag, érzelmileg is. Szeretett beszélgetni velük, örült, ha jól érezték magukat a társaságában. Számára minden nő gyönyörű volt, és hitt benne, hogy nem árthat, ha ezt el is mondja. Anyja és nővére észrevétlen megtanította rá, mit vár a nő a férfitól, és Lale egész eddigi életét azzal töltötte, hogy megfeleljen ennek a tanításnak. „Légy figyelmes, Lale, emlékezz a kis dolgokra, és a nagy dolgok mennek majd maguktól” – hallotta Lale a mama édes hangját. Lehajolt, gyengéden letépte a virág rövidke szárát. Holnap megpróbálja odaadni Gitának, döntötte el. Amikor visszaért a szobájába, gondosan az ágya mellé tette az értékes virágot, aztán álomtalan álomba zuhant. Másnap reggelre a szirmok lehullottak a virágról, és felpöndörödve hevertek a fekete közepe körül. Ezen a helyen csak a halál marad meg.

Tizenkettedik fejezet Lale látni sem akarta többé a virágot, kiment a barakkból, hogy eldobja. Baretzki kint várta, de Lale nem vett tudomást róla, inkább visszament a szobájába. Baretzki követte, és az ajtófélfának támaszkodva megállt. A kétségbeesett tetoválót tanulmányozta, miközben Lale tudta, hogy egy halom drágakövön, kolbászon és csokoládén ücsörög. Felkapta a táskáját, és kinyomakodott a helyiségből Baretzki mellett, aki kénytelen volt megfordulni és utánaeredni. – Várj meg, Tätowierer, beszélnem kell veled. Lale megállt. – Van egy kérésem. Lale nem szólt, Baretzki válla fölött a semmibe bámult. – Nekünk… mármint a tiszttársaimnak meg nekem… szükségünk lenne egy kis szórakozásra, és mivel javul az idő, gondoltuk, esetleg rendezhetnénk egy focimeccset. Mit gondolsz? – Biztos, hogy élvezetes lesz. – Igen, valóban. Baretzki belement a játékba, várt. Lale végül pislogni kezdett. – És én miben segíthetnék? – Most, hogy kérded, Tätowierer: összeszedhetnél nekünk tizenegy foglyot, akik kiállnak az SS csapata ellen egy barátságos mérkőzésen. Lale majdnem elnevette magát, de inkább tovább bámult a semmibe Baretzki válla fölött. Sokáig törte a fejét, mit válaszoljon a bizarr kérésre. – Cserejátékos ne is legyen? – Nem, cserejátékos ne legyen. – Persze, miért is ne. – Ez meg honnan jött a számra? Millió más dolgot mondhattam volna. Mondjuk azt, hogy menj a búbánatba. – Jó, remek. Szedd össze a csapatodat, és találkozzunk holnapután a táborban… Vasárnap. Majd mi hozunk labdát. – Baretzki hangosan nevetve elment. – Ja igen, Tätowierer, szabadnapod van. Ma nem jön transzport.

*

Lale azzal töltötte a napot, hogy kis csomagokba rendezte a kincseit. Ételt a romáknak, a hetes barakkból a fiúknak és persze Gitának meg a barátnőinek. A drágaköveket és a pénzt fajtánként szortírozta. Szürreális volt. A gyémánt a többi gyémánthoz, rubin a rubinhoz, dollár a dollárhoz, és olyan bankója is volt, amilyet még sosem látott, „Dél-afrikai Takarékbank” és „Suid-Afrikaans” felirattal. Lalénak fogalma sem volt, mennyit érhet, és hogy kerülhetett ide, Birkenauba. Lale eltett néhány drágakövet, és Viktor meg Juri keresésére indult, hogy lebonyolítsa az aznapi vásárlást. Aztán a barakkbeli gyerekekkel játszott kicsit, és próbálta megfogalmazni, mit is mondjon majd a hetesben az embereknek, ha megjöttek a munkából. Este Lalét több tucat hitetlenkedve bámuló férfi vette körül. – Te most kurvára viccelsz – szólalt meg az egyik. – Nem – mondta Lale. – Azt akarod, hogy a kicseszett SS-szel focizzunk? – Igen. Most vasárnap. – Hát én nem. Nem kényszeríthetsz – közölte a fogoly. A csoport túlsó végéből valaki odakiáltott Lalénak: – Én beállok. Régebben fociztam kicsit. – Egy alacsony férfi nyomakodott át az összesereglett foglyokon, megállt Lale előtt. – Joel – mutatkozott be. – Köszönöm, Joel. Isten hozott a csapatban. Még kilencen kellenek. Mit veszíthettek? Ez az egyetlen esélyetek, hogy kiálljatok a rohadékok ellen, és még meg is ússzátok. – Ismerek egy pasast a tizenötös barakkból, aki játszott a magyar válogatottban. Megkérdezhetem, ha akarod – jelent meg egy újabb fogoly. – És te? – kérdezte Lale. – Rendben, én is, persze. Engem is Joelnek hívnak. Körbekérdezek, kit tudok beszervezni. Elképzelhető, hogy tarthatunk egy edzést vasárnapig? – Nemcsak focizik, de humora is van, tetszik nekem a fickó – jegyezte meg Lale. – Átjövök holnap este, megnézem, mire jutottatok. Köszönöm, nagy Joel. – mondta és a másik Joelre nézett: – Már megbocsáss. – Semmi gond – felelte az.

Lale kolbászt és kenyeret vett elő feneketlen táskájából, és letette az egyik közeli priccsre. Elmenőben látta, hogy két férfi osztja szét az ételt. Mindketten falatnyi darabokra törték az ennivalót, és kiosztották. Semmi lökdösődés, veszekedés, csak az életmentő táplálék fegyelmezett kiosztása. Lale hallotta, ahogy az egyik férfi ezt mondta: – Tessék, Nagy Joel, neked adom a részemet. Szükséged lesz energiára. – Lale elmosolyodott. Ez a rosszul kezdődő nap egy éhező férfi csodálatos gesztusával zárult.

* Eljött a mérkőzés napja. Amikor Lale bement a főtáborba, az SS épp fehér vonalakat festett fel, messze nem téglalap alakban. Valaki Lale nevét kiáltotta, meg is látta az összegyűlt „csapatát”. Odament. – Nézd, Lale, tizennégy játékosom van, veled és velem együtt – kell néhány tartalék, ha valaki kiesne – jelentette büszkén Nagy Joel. – Elnézést, azt mondták, cserejátékos nem jöhet. Csak a csapat. Válaszd ki a legerősebbeket. A férfiak összenéztek. Három kéz emelkedett a magasba, akik önként vállalták, hogy kimaradnak. Elmentek. Lale nézte, ahogy néhányan izmaikat gyúrták, és fel-alá ugráltak, mint a profik, amikor bemelegítenek. – Néhányan úgy festenek, mint akik tudják, mit csinálnak – morogta Lale Kicsi Joelnek. – Kell, hogy tudják. Hatan félig-meddig profi játékosok. – Viccelsz? – Nem. Jól megfingatjuk őket. – Kicsi Joel, ezt nem tehetjük. Nem győzhetünk. Talán nem fejeztem ki magam elég világosan. – Azt mondtad, állítsak össze egy csapatot, és én összeállítottam. – Igen, de nem győzhetünk. Nem alázhatjuk meg őket. Nem provokálhatjuk ki, hogy tüzet nyissanak mindenkire. Nézz csak körül. Kicsi Joel látta, hogy foglyok százai gyűltek össze körülöttük. Izgalom lengte be a tábort, lökdösődtek, és egymást taszigálták, hogy minél jobb helyet kapjanak a felfestett játéktér körül. Kicsi Joel felsóhajtott. – Szólok a többieknek. Lale egyetlen arc után kutatva pásztázta a tömeget. Gita a barátnőivel állt, lopva intett Lalénak. A fiú visszaintegetett, alig bírta

megállni, hogy oda ne rohanjon hozzá, karjába ne kapja, és el ne tűnjön vele az irodaépület mögött. Hangos puffanást hallott, megfordult, és azt látta, hogy néhány SS jókora oszlopokat hozott, ezzel jelölve ki a kapukat. Baretzki ment oda Laléhoz. – Gyere velem. A tér egyik végében a foglyok tömege kettévált, ahogy az SScsapat megérkezett. Egyikük sem viselt egyenruhát. Néhányan úgy öltöztek, hogy az jelentősen megkönnyítse a focizást: rövidnadrágot és atlétát húztak. A csapat mögött erős védőőrség közepette Schwarzhuber lágerparancsnok és Lale főnöke, Houstek közeledett Lale és Baretzki felé. – A foglyok csapatkapitánya, a Tätowierer – mutatta be Baretzki Lalét Schwarzhubernak. – Tätowierer – szólt Schwarzhuber, és hátrafordult a kíséretéhez. – Van valamink, amiért játszhatunk? Egy SS-tiszt elvett egy serleget a mellette álló katonától, és megmutatta a parancsnoknak. – Ez. Kiválóan megteszi trófeának, sőt. Az áll rajta, hogy „1930, Világkupa”. Azt hiszem, ott a franciák nyertek. – Lalénak is megmutatta. – Mit gondolsz? Mielőtt Lale válaszolhatott volna, Schwarzhuber elvette a serleget, és feltartotta, hogy mindenki lássa. Az SS-tisztek éljeneztek. – Induljon a játék, és győzzön a jobbik csapat! Lale csatlakozott a mező közepén gyülekező csapatához. – Érje meg a jobbik csapat a napfelkeltét – morogta. A nézők a játékosokat biztatták. A bíró az SS csapata felé rúgta a labdát, és a meccs elkezdődött. A játék kezdete után tíz perccel a foglyok kettő–nullára vezettek. Lale örült a góloknak, de a józan ész felülkerekedett, amikor az SSjátékosok dühös arcára nézett. Ravaszul a csapattársai értésére adta, hogy a félidő második felében lassítsanak. Megvoltak a dicsőséges pillanatok, most már hagyják, hadd rúgjanak labdába az őrök is. A félidő kettő–kettővel ért véget. Miközben az SS innivalót kapott a szünetben, Lale és a csapat összegyűlt, hogy megbeszéljék a taktikát. Végül Lale meggyőzte őket, hogy nem nyerhetik meg a

meccset. Megállapodtak, hogy a foglyok moráljának erősítése érdekében két további gólt engedélyeznek maguknak, ha látják, hogy a mérkőzést végül egy góllal el tudják veszíteni. Amikor elkezdődött a második félidő, hamu kezdett szitálni a játékosokra és a nézőkre. A krematóriumok dolgoztak, Birkenau alapvető célját nem függeszthette fel egy sportesemény. Újabb gólt lőttek a foglyok, aztán az SS csapata is. Ijesztően hiányos táplálkozásuk következtében a foglyok fáradni kezdtek. Az őrök még két gólt rúgtak. A foglyoknak fel sem kellett adniuk, egyszerűen nem bírták tovább a versenyt. Az SS két góllal vezetett, amikor a bíró lefújta a meccset. Schwarzhuber kiment a pályára, és átadta a serleget az SS-csapat kapitányának, aki felemelte, mire a jelen lévő tisztek halkan éljeneztek. Ahogy az őrök a barakkjaikhoz indultak ünnepelni, Houstek elment Lale előtt. – Szép játék volt, Tätowierer – jegyezte meg. Lale összegyűjtötte a csapatát, és közölte velük, hogy csodásan játszottak. A tömeg lassan kezdett oszlani. Lale körülnézett, Gitát kereste, aki nem mozdult a helyéről. Odakocogott hozzá, és megfogta a kezét. A foglyok tömegén át az irodaépület felé indultak. Gita az épület mögött a földre huppant, Lale körülnézett, kémkedő tekintetek után kutatva. Elégedetten ült le a lány mellé. Nézte, ahogy Gita ujjaival a fűbe túrt, gondosan tanulmányozva a szálakat. – Mit csinálsz? – kérdezte a fiú. – Négylevelű lóherét keresek. Nem is hinnéd, mennyi van itt belőlük. Lale elbűvölve mosolygott. – Viccelsz. – Nem, találtam már néhányat. Ivana meg folyton talál. Meglepettnek tűnsz. – Az is vagyok. Te vagy az, aki nem hiszi, hogy valaha kijut innen, mégis szerencsét hozó talizmánokat keresgélsz. – Nem magamnak. Én nem hiszek az ilyesmiben, az igaz. – Akkor kinek? – Tudod, milyen babonásak az SS-tisztek? Ha négylevelű lóherét találunk, az kincs. Valuta. – Nem értem.

– Ha egy SS fenyeget, neki adjuk, és erre néha abbahagyja a verést. Ha elvisszük az ételosztásra, lehet, hogy nagyobb adagot kapunk. Lale gyengéden megsimogatta Gita arcát. Kínozta a tudat, hogy nem védheti meg a szeretett lányt. Gita hátradőlt, és tovább keresgélt. Kitépett egy marék füvet, és mosolyogva Lale felé dobta. A fiú is mosolygott. Játékosan megbökte, mire a lány a hátára gurult. Lale föléje hajolt, leszakított egy marék füvet, és lassan a lány arcába szórta. Gita elfújta. Újabb marék fű hullott a nyakára és a mellére. Gita hagyta, nem söpörte le. Lale kigombolta az inge legfelső gombját, beszórt még egy marék füvet, és nézte, ahogy eltűnik a nyakkivágásában. – Megcsókolhatlak? – kérdezte. – Hogy jut eszedbe? Már nem is tudom, mióta nem mostam fogat. – Én sem, úgyhogy pont hatástalanítjuk egymást. Gita válaszul a fiúhoz emelte a fejét. Játékos csókjuk egyéves vágyakozásról mesélt. Érezték, hogy rájuk tör az eddig visszafogott szenvedély, amint felfedezték egymást. Többet akartak egymásból, szükségük volt rá. A pillanat varázsát közeli kutyaugatás törte meg. Tudták, hogy a kutya póráza végén egy gazda áll. Lale felállt, magához húzta Gitát. Egy utolsó csók, és rohantak a tábor biztonságába, a tömegbe, melybe beleolvadhattak. A női táborban meglátták Danát, Ivanát és Cilkát, és elindultak feléjük. Lale észrevette Cilka sápadtságát. – Cilka jól van? – kérdezte Lale. – Nem úgy néz ki. – Jól van, már amennyire lehetséges. Az adott körülmények között. – Beteg? Orvosság kellene? – Nem, nem beteg. Jobb, ha nem tudod. Miközben a lányok felé közeledtek, Lale Gitához hajolt. – Mondd el. Hátha segíthetek – súgta. – Nem, most nem, szerelmem. – Gitát körbevették a barátnői, elindultak. Cilka lehorgasztott fejjel hátramaradt. Szerelmem!

Tizenharmadik fejezet Azon az éjjelen Lale az ágyán hevert, úgy érezte, boldogabb, mint valaha. Gita összegömbölyödve feküdt az alvó Dana mellett, tágra nyitott szemmel bámult a sötétbe, újra meg újra átélte a Laléval töltött pillanatokat: a fiú csókjait, a vágyat, amit a teste érzett, hogy Lale folytassa, menjen tovább. Gita arca tüzelt, ahogy a következő találkozásukról szőtt színes képzelgések cikáztak a fejében. Schwarzhuber és Cilka egy hatalmas, baldachinos ágyban feküdtek egymás karjában. A férfi keze felfedező körúton járt Cilka testén, a lány a semmibe bámult, nem érzett semmit. Megbénult. Höss a magánebédlőjében ült Auschwitzban, egy elegáns, egyszemélyes asztalnál. A finom porcelánon finom étel kínálta magát. 1932-es Château Latour-t töltött egy kristálykehelybe. Megforgatta, megszagolta, megkóstolta a bort. Nem hagyta, hogy a munkájával járó stressz és a nehézségek elvegyék az élet apró kis luxusainak örömét. A részeg Baretzki betámolygott barakkbéli szobájába Auschwitzban, berúgta maga mögött az ajtót, megtántorodott, és esetlenül az ágyára zuhant. Nagy nehezen kioldotta oldalfegyverét tartó övét, és az ágy melletti asztalkára tette. Elterült az ágyon, és megállapította, hogy a mennyezeti lámpa még ég, és egyenesen a szemébe világít. Megpróbált felkelni, de nem ment, úgyhogy elmerevedett kezével kihúzta a fegyverét a tokjából. A második lövéssel kivégezte az ellenszegülő villanykörtét. A fegyver a földre hullott, ahogy Baretzki álomba zuhant.

* Másnap reggel Lale Gitára kacsintott, mikor felvette az aznapi feladatait és ellátmányát Bellától. De lehervadt az arcáról a mosoly, amikor meglátta a Gita mellett lehajtott fejjel ülő Cilkát, aki most sem vett tudomást Laléról. Ez már túl régóta tart. Elhatározta, hogy kiszedi Gitából, mi a baj Cilkával. Odakinn, az épület előtt a másnapos és rettenetesen dühös Baretzkivel találkozott. – Siess. Egy teherautó vár, átvisz minket Auschwitzba. Lale Baretzki után eredt a teherautóhoz. A tiszt felmászott a fülkébe, és becsapta az ajtót. Lale megértette a világos üzenetet:

felkecmergett a platóra. Ott utazott Auschwitzig, a rázkódó jármű erre-arra dobálta. Auschwitzban Baretzki közölte, hogy ő elmegy, lefekszik, és Lale menjen a tízes barakkba. Miután odatalált, az épület előtt álló SS hátra irányította. Lale észrevette, hogy ez az épület másmilyen, mint a birkenaui barakkok. Először az tűnt fel neki, amikor megkerülte az épületet, hogy szögesdrót választja le az udvar egy részét. Azután kisebb mozgást észlelt a lezárt területen. Előrebotorkált, és megdermedt a kerítés mögött feltáruló látványtól: lányok, tucatszám, meztelenül… Sokan feküdtek, mások ültek vagy álltak, alig mozgott valamelyik. Lale bénultan nézte, ahogy egy őr bement a lezárt területre, végigment a lányok között, fel-felemelte bal karjukat, egy számot keresett, amit valószínűleg Lale tetovált oda. Megtalálta a lányt, akit keresett, végigrángatta a testek között. Lale a lány arcába nézett. Üres. Néma. Látta, hogy néhányan a kerítésnek dőlnek. A többi auschwitzi és birkenaui kerítéssel ellentétben ebbe nem vezettek áramot. Elvették tőlük az önpusztítás lehetőségét. – Te ki vagy? – szólalt meg mögötte egy számonkérő hang. Lale megfordult. Egy SS-őr lépett ki a hátsó ajtón. Lale lassan feltartotta a táskáját. – A Tätowierer. – Akkor meg mit állsz itt? Menj be. Egy-két fehér köpenyes orvos és nővér futólag odaköszönt neki, miközben egy asztal felé tartva átvágott a hatalmas helyiségen. Az itteni foglyok nem tűntek embereknek. Inkább elhagyott, gazdátlan marionettbábuknak. Lale odalépett az asztal mögött ülő ápolónőhöz, és feltartotta a táskáját. – A Tätowierer – mondta. A nő undorodva mérte végig, gúnyosan elmosolyodott, majd felállt és elindult. Lale utánaeredt. Egy hosszú folyosón mentek végig, be egy nagy terembe, ahol vagy ötven fiatal lány állt sorba. Némán. Állott szag terjengett. A sor elején Mengele épp egy lányt vizsgált, durván kinyitotta a száját, megmarkolta a csípőjét, majd a mellét, miközben a lánynak könnycseppek gördültek végig az arcán. Amikor a vizsgálattal végzett, Mengele egy intéssel balra küldte a lányt. Elutasítva. Újabb lányt löktek a megüresedett helyére.

A nővér Mengeléhez vezette Lalét, az orvos abbahagyta a vizsgálatot. – Késtél – közölte Laléval gúnyos mosoly kíséretében, láthatóan élvezve a másik zavarát. A jobb oldalánál álló kis csoportnyi lányra mutatott. – Ezeket megtartom. Csináld meg a számaikat. Lale elindult. – Egy napon, nem is sokára, te is sorra kerülsz, Tätowierer. Lale visszanézett, és meglátta. Az ajkak feszes kis elhúzódását, a beteges mosolyt. Megint végigfutott a hideg egész testén. Remegett a keze. Lale gyorsított, egy kis asztalhoz sietett, ahol egy nővér ült az előkészített személykártyákkal, és helyet csinált Lalénak, hogy nekikezdhessen. Lale próbálta megállítani a keze remegését, miközben kirakta az eszközeit és tintásüvegeit. Átnézett Mengelére, aki előtt újabb rémült lány állt, a férfi épp végigfuttatta kezét a lány haján, le egészen a melléig. – Ne félj, nem bántalak – hallotta Lale Mengele szavait. Látta, hogy a lány megremeg a félelemtől. – Jól van. Minden rendben, ez egy kórház. Gondoskodunk azokról, akik idekerülnek. Mengele a közelében álló nővérhez fordult: – Hozzon egy takarót ennek a szép kis fiatal teremtésnek. – Majd én vigyázok rád – mondta, ahogy visszafordult a lányhoz. A lányt Laléhoz küldték. Lale leszegte a fejét, és igyekezett elkapni a munka ritmusát, ahogy az ápolónőtől kapott számokat karcolta a tűvel. Amikor végzett, Lale kilépett az épületből, és újra benézett az elkerített területre. Üres. Térdre esve öklendezett. Nem volt mit kihánynia, a testében már nem volt nedvesség, csak könnyek.

* Aznap este, amikor Gita visszatért a barakkba, megtudta, hogy újak érkeztek. A régi lakók bosszúsan nézték az újakat. Nem akartak a várható rémségekről beszélni, és nem akarták megosztani velük az adagjukat. – Gita! Te vagy az, Gita? – kérdezte egy gyenge hang. Gita odalépett a csoporthoz, többen idősebbnek tűntek. Birkenauban ritkán látni idősebb asszonyokat, ez a fiatal

munkaképesek tábora volt. Egy nő, karját kinyújtva, előrelépett. – Gita, én vagyok az. A szomszédotok, Hilda Goldstein. Gita rámeredt, és egyszer csak felismerte a szomszédjukat szülővárosából, Varannóból: sápadtabb és soványabb volt, mint amikor Gita utoljára látta. A lányt megrohanták az emlékek: szagok, textúrák, a múlt villanásai: az ismerős kapu, a csirkeleves illata, törött szappandarab a mosogatónál, meleg nyári éjszakák boldog hangjai, édesanyja karja. – Goldstein néni… – Gita közelebb lépett, megragadta a másik nő kezét. – Hát magát is elvitték. Az asszony bólintott. – Mindenkit elvittek, talán egy hete. Engem elválasztottak a többiektől, és vonatra tettek. Reménysugár villant. – A szüleim és a nővéreim is itt vannak? – kérdezte Gita. – Nem, őket már hónapokkal ezelőtt elvitték. A fivéreid is már rég elmentek… édesanyád azt mondta, csatlakoztak az ellenálláshoz. – Nem tudja, hová vitték a szüleimet és a nővéreimet? A szomszédasszony lehajtotta a fejét. – Sajnálom. Azt mondták nekünk, hogy… Hogy őket… Gita a földre rogyott, Dana és Ivana odarohantak, leültek mellé a földre, magukhoz ölelték. – Sajnálom, nagyon sajnálom – mondogatta fölöttük Goldsteinné. Dana és Ivana sírtak, karjukban a száraz szemű Gitával. Részvétszavakat mormoltak. Elmentek. Most nem jöttek az emlékek. Gita szörnyű ürességet érzett belül. A barátnőihez fordult, és vontatott, megtört hangon megkérdezte: – Szerintetek most szabad sírni? Csak egy kicsit. – Imádkozzunk veled? – ajánlotta Dana. – Nem, csak pár könnycsepp. Csak ennyit adok ezeknek a gyilkosoknak. Ivana és Dana ruhaujjukba törölték az arcukat, miközben Gita szeméből némán peregtek a könnycseppek. Felváltva törölgették. Gita, olyan erővel, aminek a létezéséről nem is tudott, felállt, megölelte a szomszédasszonyt. Érezte maga körül a részvétet, gyásza elismerését. Némán néztek maguk elé, mindőjükön erőt vett

a kétségbeesés. Saját sötétségük mélyén jártak, egyikük sem tudta, mi lehet a családjával. Lassan a két csoport – az újonnan jöttek és a régebb óta itt lévő foglyok csoportja – eggyé olvadt.

* Vacsora után Gita leült Goldsteinné mellé, aki elmondta neki, mi történt otthon a lány távozása óta: ahogy az események lassan, családról családra téptek darabokra mindent. Csak homályos történetek szóltak a koncentrációs táborokról. Senki sem tudta pontosan, miféle halálgyárakká építették át ezeket, de azt tudták, hogy az emberek nem jöttek vissza. Mégis csak kevesen hagyták el az otthonukat, hogy biztonságos menedéket keressenek valamelyik szomszédos országban. Gita rájött, hogy Goldsteinné nyilvánvalóan nem húzhatja sokáig, ha munkára kényszerítik, mivel az állapota leromlott, és testileg-lelkileg megtört. Másnap reggel Gita megkörnyékezte a kápót, hogy tegyen meg neki egy szívességet. Majd megkéri Lalét, hogy szerezzen meg a nőnek bármit, amit csak akar, hogy Goldsteinné elkerülhesse a kemény munkát, és a barakkban tölthesse a napot. Gita azt javasolta, hogy a szomszédasszony üríthetné éjszakánként a vödröket, erre a feladatra a kápó általában naponta más embert választott, gyakran olyasvalakit, akiről úgy gondolta, kibeszéli a háta mögött. A kápó díjazásul egy gyémántgyűrűt kért. Hallott már pletykákat Lale kincsestáráról. Az alku megköttetett.

* Néhány hétig Lale mindennap átment Auschwitzba. Az öt krematórium teljes kapacitással működött, de még így is rengeteg foglyot kellett tetoválni. Lale az auschwitzi irodán kapta meg az aznapi ellátmányt és az utasításokat. Sem ideje, sem ürügye nem volt, hogy átmenjen a birkenaui irodába, így Gitát sem láthatta. El akart juttatni egy üzenetet a lánynak, hogy jól van, ne aggódjon. Baretzki vidám, kifejezetten játékos kedvében volt, közölte, hogy van egy titka, és biztatta Lalét, találja ki, mi az. Lale belement a gyerekes játékba. – Hazaengednek minket? Baretzki nevetve Lale karjára csapott. – Előléptették?

– Reménykedj benne, hogy nem, Tätowierer. Ha ez megtörténne, akkor valaki más őrizne, nem egy ilyen kedves fickó, mint én. – Rendben, akkor szabad a gazda. – Elmondom. Mindannyian extra fejadagot és takarókat is kaptok jövő héten pár napig. Jön a Vöröskereszt, ellenőrzik ezt az üdülőtelepet. Lale gondolatai egymást kergették. Ez vajon mit jelenthet? A külvilág végre rájött, mi folyik itt? Baretzki előtt igyekezett uralkodni az érzelmein. – Az remek lesz. És ön szerint ez a tábor meg fog felelni a fogva tartás humanitárius előírásainak? Lale látta, hogy az őr agya vadul kattog, szinte hallotta is. A felfogóképesség ilyetén hiánya szórakoztatta, de nem mert mosolyogni. – Pár napig jobban lesztek etetve… mármint azok, akiket megmutatunk. – Akkor ez ellenőrzött látogatás lesz? – Szerinted hülyék vagyunk? – nevetett az őr. Lale nem válaszolt. – Kérhetek egy szívességet? – szólalt meg végül. – Kérhetsz. – Ha írnék pár sort Gitának, hogy jól vagyok, csak sok a dolgom Auschwitzban, eljuttatná neki? – Jobb ötletem van. Elmondom neki én magam. – Köszönöm. Bár Lale és néhány kiválasztott fogoly tényleg extra fejadagot kaptak pár napig, hamarosan visszatért minden a régi kerékvágásba, és Lale abban sem volt biztos, hogy a Vöröskereszt egyáltalán átlépte a tábor kapuját. Könnyedén el tudta képzelni, hogy Baretzki csak kitalálta az egészet. Bíznia kellett benne, hogy üzenete eljut Gitához, de abban nem bízott, hogy az őr egyenesen átadná. Csak abban reménykedhet, hogy hamarosan lesz majd olyan vasárnap, amikor nem kell dolgoznia.

* Végre egy napon Lale korán végzett. Rohanva tette meg a két tábor közötti utat, és pont akkor ért oda a birkenaui iroda épületéhez, amikor a dolgozók kifelé jöttek. Türelmetlenül várt. Miért pont ma kell

Gitának hátramaradnia? Végre feltűnt. Lale szíve nagyot bukfencezett. Nem vesztegette az időt, karon ragadta a lányt, és az épület mögé vitte. Gita remegett, amikor Lale a falnak támasztotta. – Azt hittem, meghaltál. Azt hittem, nem látlak többé. Már… – dadogta a lány. Lale végigfuttatta ujjait Gita arcán. – Megkaptad az üzenetem Baretzkitől? – Nem. Nem kaptam senkitől semmilyen üzenetet. – Csitt, csitt, minden rendben. Hetekig Auschwitzban voltam mindennap. – Annyira féltem. – Tudom. De most már itt vagyok. És mondanom kell neked valamit. – Mit? – Előbb hadd csókoljalak meg. Csókolóztak, szenvedélyesen, szorosan ölelték egymást, majd a lány eltolta magától Lalét. – Mit akartál mondani? – Gyönyörű Gitám. Megbabonáztál. Szerelmes vagyok beléd. Úgy érezte, egész életében azt várta, hogy kimondhassa ezeket a szavakat. – Miért? Miért mondod most ezt? Nézz rám. Ronda vagyok, mocskos. A hajam… Olyan szép hajam volt. – Imádom a hajad, így ahogy van, és imádni fogom, bármilyen is lesz a jövőben. – De nekünk nincs jövőnk. Lale szorosan átölelte a lány derekát, kikényszerítette, hogy a szemébe nézzen. – De igen, van. Lesz holnapunk. Azon az éjszakán, mikor megérkeztem, megesküdtem, hogy túlélem ezt a poklot. Túléljük, és felépítjük az életünket, amelyben szabadok leszünk, akkor csókolózunk, amikor akarunk, és akkor szerelmeskedünk, amikor akarunk. Gita pirulva elfordult. Lale gyengéden újra maga felé fordította az arcát. – Akkor és ott szerelmeskedünk, amikor és ahol akarunk. Hallod? Gita bólintott.

– Hiszel nekem? – Szeretnék, de… – Semmi de. Csak higgyél nekem. És most jobb, ha indulsz a barakkba, mielőtt a kápónak feltűnne. Amikor Lale indulni akart, Gita visszahúzta, és erősen megcsókolta. Lale a csókot megszakítva megszólalt: – Lehet, hogy gyakrabban kéne eltűnnöm? – Ne merészelj – csapott a fiú mellére Gita.

* Aznap éjjel Ivana és Dana elhalmozták Gitát kérdéseikkel, megkönnyebbülve, hogy barátnőjüket újra mosolyogni látják. – Elmondtad neki, mi történt a családoddal? – kérdezte Dana. – Nem. – Miért nem? – Nem bírtam. Túl fájdalmas beszélni róla… És úgy örült, hogy találkozunk. – Gita, ha szeret, márpedig ezt mondja, akkor tudni akarná, hogy elveszítetted a családodat. Hogy vigaszt nyújtson. – Lehet, hogy igazad van, Dana, de ha elmondanám neki, mindketten szomorúak lennénk, és én azt akarom, hogy a vele töltött idő más legyen. El akarom felejteni, hol vagyok, mi történt a családommal. És amikor a karjában tart, el is felejtem, még ha csak néhány röpke pillanatra is. Rossz, hogy egy kicsit elmenekülök a valóság elől? – Nem, egyáltalán nem rossz. – Sajnálom, hogy csak nekem van menedékem. Ugye tudjátok, hogy teljes szívemből kívánom ugyanezt mindkettőtöknek. – Boldogok vagyunk, hogy Lale itt van neked – mondta Ivana. – Elég, ha egyikünknek jut egy kis boldogság. Osztozunk benne, te engeded… ez nekünk elég – tette hozzá Dana. – Csak ne titkolj el előlünk semmit, jó? – kérte Ivana. – Nincsenek titkok – ígérte Gita. – Nincsenek – csatlakozott Dana.

Tizennegyedik fejezet Másnap reggel Lale megjelent az irodában, és a pultnál ülő Bellához lépett. – Lale, hol voltál? – kérdezte Bella barátságos mosollyal. – Azt hittük, történt veled valami. – Auschwitzban voltam. – Ne is mondj többet. Biztos kifogytál mindenből, várj, hozok utánpótlást. – Ne hozz túl sokat, Bella. Bella Gita felé nézett. – Természetesen. Csak annyit, hogy holnap biztosan vissza kelljen jönnöd. – Ismersz, Bella, jobban is a kelleténél. Köszönöm. Bella elvonult, Lale pedig a pultra hajolva Gitára meredt. Tudta, hogy a lány látta, hogy bejött, csak játssza a szemérmest, és leszegi a fejét. Gita egy ujját az ajkára nyomta. Laléba fájdalmasan belehasított a vágy. Azt is látta, hogy a Gita melletti szék, Cilkáé, üres. Megint elhatározta, hogy ki kell derítenie, mi van Cilkával. Lale kiment az irodából, a szelekciós terület felé tartott, mert észrevette, hogy egy teherautó érkezett új foglyokkal. Miközben az asztalát állította fel, megjelent Baretzki. – Valaki keres, Tätowierer – mondta. Mielőtt Lale felnézhetett volna, ismerős hangot hallott, szinte csak suttogást. – Szervusz, Lale. Leon állt Baretzki mellett: sápadtan, lesoványodva, görnyedten. – Akkor most barátkozzatok össze újra – vonult el Baretzki mosolyogva. – Leon, istenem, hát élsz – rohant oda Lale, hogy megölelje a fiút. Érezte minden csontját az inge alatt. Eltartotta magától, úgy fürkészte. – Mengele. Mengele volt? – Leon csak bólintani bírt. Lale gyengéden végigsimított Leon sovány karján, megérintette az arcát. – A rohadék. Ezt még megkeserüli. Amint végeztem, tudok szerezni neked ételt, sokat. Csokoládét, kolbászt, mit kérsz? Felhizlallak.

Leon bágyadtan elmosolyodott. – Kösz, Lale. – Tudom, hogy az az állat éhezteti a foglyokat. Azt hittem, csak lányokkal csinálja. – Bárcsak ennyi lett volna. – Ezt hogy érted? Ekkor Leon egyenesen Lale szemébe nézett. – Levágta a kicseszett golyóimat, Lale – mondta erős, határozott hangon. – Az embernek valahogy elmegy az étvágya, ha levágják a golyóit. Lale iszonyodva hátrahőkölt, elfordult, nem akarta, hogy Leon lássa rajta a megrökönyödést. Leon visszaparancsolta kitörni kész zokogását, és próbált újra rátalálni a hangjára, miközben tekintete a földet pásztázta. – Bocsánat, nem kellett volna így mondanom. Köszönöm a felajánlást. Hálával tartozom. Lale nagy levegőt vett, próbált erőt venni a haragján. Majd’ szétrobbant, bosszút akart állni a barátja ellen elkövetett bűnért. Leon megköszörülte a torkát. – Visszakaphatom a munkám, van rá esély? Lale arcát elöntötte a melegség. – Persze. Örülök, hogy visszajöttél… De majd csak akkor, ha megerősödtél – mondta. – Miért nem mész be a szobámba? Ha megállít valamelyik cigány, mondd neki, hogy a barátom vagy, és én küldtelek. Találsz készleteket az ágyam alatt. Megyek én is, ha végeztem Egy SS-tiszt közeledett. – Menj, siess! – Sietni most nem igazán tudok. – Ne haragudj. – Semmi gond. Akkor mentem. Találkozunk később. A tiszt nézte, ahogy Leon elment, majd visszafordult ahhoz a feladathoz, amit előtte is végzett: eldöntötte, ki éljen és ki haljon.

* Másnap Lale jelentkezett az irodában, és megtudta, hogy aznapra szabadnapot kapott. Nem érkezett transzport sem Auschwitzba, sem Birkenauba, és a Herr Doktor sem kérte a

segítségét. Lale Leonnal töltötte a délelőttöt. Megvesztegette a hetes barakkbeli régi kápóját, hogy vegye vissza Leont, mert Laléval fog dolgozni, ha megerősödik. Lale Leonnak adta az ételt, amit roma barátainak, illetve Gitának tett el továbbosztásra. Mikor Lale magára hagyta Leont, Baretzki utánakiáltott: – Tätowierer, hol voltál? Kerestelek. – Azt mondták, szabadnapom van. – Hát, már nincs. Gyere, dolgunk van. – Hozom a táskám. – Ehhez most nem kellenek az eszközök. Gyere. Lale Baretzki után sietett. Az egyik krematórium felé tartottak. Utolérte az őrt. – Hova megyünk? – kérdezte. – Aggódsz? – nevetett az SS. – Maga nem aggódna? – Nem. Lale mellkasa összeszorult, alig kapott levegőt. Futnia kéne? Ha elfut, Baretzki nyilván használná a fegyverét. Hát aztán, mit számít? Egy golyó egyértelműen jobb, mint a kemence. Nagyon közel jártak már a hármas krematóriumhoz, amikor Baretzki végre úgy döntött, nem gyötri Lalét tovább. Lelassította hosszú lépteit. – Ne aggódj. És most gyere, mielőtt mindketten bajba kerülünk, és a kemencében végezzük. – Nem akarnak megszabadulni tőlem? – Még nem. Úgy tűnik, itt két fogolynak ugyanaz a száma. Meg kell néznünk őket. Biztosan te jelölted meg őket, vagy az eunuch. Meg kell mondanod, melyik melyik. A vörös téglás épület felderengett előttük, hatalmas ablakok álcázták az építmény funkcióját, de a kémények mérete igazolta rémséges valódi feladatukat. Két SS állt a nyitott bejáratnál, elviccelődtek Baretzkivel, Laléról nem vettek tudomást. Az épület belsejébe, egy csukott ajtóra mutattak, Baretzki és Lale elindultak. Lale körülnézett, a szeme előtt Birkenau halálútjának végállomása. Látta a reménytelen helyzetű Sonderkommandót, készen arra a munkára, amelyre soha senki sem jelentkezne önként: ők hordják ki a holttesteket a gázkamrákból, be a kemencékbe. Lale a tekintetüket

kereste, a tudtukra akarta adni, hogy ő is az ellenségnek dolgozik. Ő is úgy döntött, életben marad, ameddig csak tud, így, hogy tettével beszennyezi hittársait. Senki sem nézett a szemébe. Hallotta, mit beszélnek a többiek a Sonderkommandóról és kivételezett helyzetükről: külön körletek, extra fejadag, meleg ruha és takaró az alváshoz. Az életük Lale életére hasonlított, és Lale érezte a követ a gyomrában, mikor arra gondolt, őt is megvetik a táborban betöltött szerepéért. Sehogy sem tudta kimutatni szolidaritását ezekkel az emberekkel, ezért továbbment. Hatalmas vasajtóhoz vezették őket. Egy őr állt előtte. – Minden rendben, a gáz már eloszlott. A kemencébe kell küldenünk őket, de addig nem lehet, amíg meg nem állapítod a helyes számot. Az őr kinyitotta az ajtót Lalénak és Baretzkinek. Teljes magasságában kihúzva magát, Lale Baretzki szemébe nézett, és intett a kezével. – Csak ön után. Baretzkiből kitört a nevetés, és hátba verte Lalét. – Nem, te mész előre. – Nem, menjen csak ön – felelte Lale. – Ragaszkodom hozzá, Tätowierer. Az SS szélesre tárta az ajtót, és beléptek egy barlangszerű terembe. Holttestek, meztelen holttestek százai töltötték meg. Egymáson hevertek halomban, végtagjaik kicsavarodtak. Halott tekintetek meredtek a semmibe. Férfiak, fiatalok és öregek, a halom alján gyerekek. Vér, hányadék, vizelet és ürülék. A halál szaga mindent ellepett. Lale visszatartotta a lélegzetét. A tüdeje égett. A lába azzal fenyegetett, hogy összecsuklik alatta. – A francba – szólalt meg mögötte Baretzki. Ez a szó egy szadista szájából csak mélyítette az embertelenség mocsarát, melyben Lale épp fuldoklott. – Itt, erre – mutatta az őr, és a terem széle felé vezette őket, ahol egymás mellett két férfi holtteste hevert. Az őr Baretzkihez beszélt. Ezúttal még őt is cserben hagyták a szavak, csak intett, hogy Lale is ért németül. – Ugyanazt a számot kapták. Hogyan lehetséges? – kérdezte az őr.

Lale csak a fejét rázta és a vállát vonogatta, mást nem tehetett. Honnan a pokolból tudhatnám? – Nézd meg. Melyikük száma helyes? – vakkantotta az őr. Lale lehajolt, megfogta az egyik kart. Hálás volt, hogy letérdelhetett, remélte, hogy így könnyebben összeszedheti magát. Közelről, alaposan megnézte a tetovált számokat a karon. – És a másik? – kérdezte. Durván odalökték elé a másik holttest karját. Lale mindkettőn alaposan megvizsgálta a számokat. – Itt. Ez nem hármas, hanem nyolcas. Egy része lekopott, de nyolcas. Az őr mindkét kihűlt karra felírta a helyes számsort. Lale nem kért engedélyt, csak felkelt, és kiment az épületből. Baretzki kint érte utol, ahol előregörnyedve levegő után kapkodott. Baretzki pár pillanatnyi hallgatás után megszólalt. – Jól vagy? – Nem, kurvára nem vagyok jól. Ti rohadt állatok. Mennyit kell még meggyilkolnotok közülünk? – Látom, felizgattad magad. Baretzki csak egy gyerek, egy iskolázatlan kölyök, intette magát Lale, de akkor sem értette, hogyhogy nem érez ez a kölyök semmit most, hogy látta ezeket a meggyilkolt embereket, látta, hogy arcukra és kicsavarodott testükre felvéste nyomait a halál kínja. – Gyere, menjünk – mondta Baretzki. Lale összeszedte magát annyira, hogy el tudjon indulni az őr mellett, de ránézni már nem bírt. – Tudod mit, Tätowierer? Lefogadom, hogy te vagy az egyetlen zsidó, aki valaha besétált egy kemencébe, és aztán ki is jött. Hangosan nevetett, hátba veregette Lalét, és előrement.

Tizenötödik fejezet Lale céltudatosan lépett ki a barakkjából, és átvágott a táboron. Két SS lépett oda hozzá, lövésre kész fegyverrel. Lale, anélkül, hogy lassított volna, feltartotta a táskáját. – Politische Abteilung! A fegyvereket lejjebb engedték, Lale egyetlen szó nélkül bement a női táborba, egyenesen a huszonkilences barakkhoz. A kápó ott volt, az épületnek támaszkodott, úgy tűnt, unatkozik. A felügyeletére bízott foglyok dolgozni mentek. A nő nem fáradt azzal, hogy megmozduljon, amikor Lale odalépett, és kivett egy nagy tábla csokoládét a táskájából. A kápót Baretzki már figyelmeztette, hogy ne akadályozza a Tätowierer és a 34902-es fogoly kapcsolatát, úgyhogy elfogadta az ajándékot. –Kérem, hozza ide Gitát. Megvárom bent. A kápó keblébe rejtette a tábla csokoládét, vállat vont, és az iroda felé indult. Lale bement a barakkba, becsukta az ajtót maga mögött. Nem kellett sokat várnia. Napfény csíkja villant, nyílt az ajtó, és a fiú tudta, hogy Gita megjött. A lány meglátta, ahogy ott várja a félhomályban, lehajtott fejjel. – Te?! Lale egyet lépett felé. Gita hátrált, egészen a csukott ajtóig, látnivalóan rettegett. – Jól vagy? Gita, én vagyok az. Lale még egy lépést tett, döbbenten látta, hogy a lány remeg. – Mondj valamit, Gita. – Te… te… – ismételte Gita. – Igen, én vagyok, Lale. – Megfogta Gita mindkét csuklóját, igyekezett szorosan tartani. – Mit gondolsz, mi jár az ember fejében, amikor érte jön az SS? El tudod képzelni? – Gita… – Hogy tehetted? Hogy hozathattál ide az SS-szel? Lale dermedten állt. Enyhített a szorításán, a lány kiszabadította a karját, és elfordult. – Bocsánat, nem akartalak megijeszteni. Csak megkértem a kápót, hogy hozzon ide. Látni akartalak.

– Ha valakit elvisz az SS, azt sosem látják többé. Érted? Azt hittem, meghalni visznek, és csak rád tudtam gondolni. Nem arra, hogy talán soha többé nem látom a barátaimat, Cilkára sem gondoltam, aki végignézte, hogy elvisznek, és aki biztosan rémesen aggódik, hanem csak arra, hogy soha többé nem látlak téged. És itt vagy. Lale szégyellte magát. Saját önzése miatt így megijesztette a szerelmét. A lány öklét összeszorítva hirtelen nekirontott. A fiú mellét ütötte, és közben könnyek peregtek az arcán. Lale tűrte az ütéseket, míg alább nem hagytak. Aztán lassan felemelte Gita állát, kezével letörölte a könnyeit, és megpróbálta megcsókolni. Amikor az ajkuk összeért, Gita elhúzódott tőle, és rámeredt. A fiú karját kitárva hívta vissza, azután, látva Gita vonakodását, Lale leeresztette a karját. Gita rárontott, ezúttal a falnak lökte, s közben megpróbálta lerángatni róla az inget. Lale döbbenten eltartotta magától a lányt, de az nem hagyta, megint rávetette magát, keményen csókolta. Lale megragadta a csípőjénél, és felemelte Gitát, a lány a dereka köré fonta a lábát, kiéhezve, harapva csókolta. Lale érezte a vér sós ízét, elbotorkáltak egy közeli priccshez, és lerogytak, egymás ruháit tépve. Szenvedélyesen, kétségbeesetten szeretkeztek. A vágy oly régóta nőtt bennük, hogy többé nem uralkodhattak magukon. Két ember, akik kétségbeesetten vágytak a szerelemre és a testi közelségre, hiszen attól féltek, talán sosem lesz benne részük. Ez megpecsételte egymás iránti elkötelezettségüket, és Lale ebben a pillanatban már tudta, hogy többé nem szerethet mást. Megerősítette elhatározását, hogy az elkövetkező napot is túléli, és az az utánit, meg az az utánit is, ezret akár, ha annyi kell, hogy megtartsa Gitának adott ígéretét: „Akkor és ott szerelmeskedünk, amikor és ahol akarunk.” Fáradtan hevertek egymás karjában. Gita elaludt, Lale sokáig csak nézte. Fizikai küzdelmük véget ért, de Lale lelkében ádáz vihar dúlt. Mit tett velünk ez a hely? Mivé tett minket? Meddig tarthatunk ki még? Gita azt hitte, ma mindennek vége. Ezt a fájdalmat én okoztam. Nem fordulhat elő soha többé. Megérintette az ajkát. Összerándult. Rosszkedve elillant, elmosolyodott a gondolatra, mi okozta a fájdalmat. Gyengéd csókkal felébresztette Gitát.

– Hé, kicsim – suttogta. Gita a hasára gördült, és aggódva nézett rá. – Jól vagy? Úgy néztél ki, mint aki… Még így is, hogy ki voltam borulva, amikor bejöttem, most, hogy belegondolok, rémesen néztél ki. Lale lehunyta a szemét, mély lélegzetet vett. – Mi történt? – Mondjuk, hogy újabb lépést tettem a szakadék felé, de sikerült visszaevickélnem. – Majd egyszer elmondod? – kérdezte a lány. – Lehet, hogy nem. Ne erőltesd, Gita – kérte Lale. Gita bólintott. – És most menj vissza az irodába, hogy Cilka meg a többiek lássák, nincs bajod. – Hmmm. Veled akarok maradni, örökre. – Az örökre hosszú idő. – Akkor holnapig. – Nem, nem lehet. Gita elfordította a fejét, elpirult, lehunyta a szemét. – Mire gondolsz? – kérdezte Lale. – Hallgatom a falakat. – És mit mondanak? – Semmit. Zihálnak, siratják azokat, akik reggel elmentek, és este nem jönnek vissza. – Nem téged siratnak, szerelmem. – Ma nem. Most már tudom. – Holnap sem. Sosem fognak téged siratni. És most ki innen, nyomás vissza a munkába. Gita összegömbölyödött. – Menj előbb te, légy szíves. Meg kell keresnem a ruháimat. Egy utolsó csók után Lale kimászott, összeszedte a ruháit. Immár felöltözve, indulás előtt még egyszer megcsókolta Gitát. A kápó megint a barakk előtt állt, és a falnak dőlt. – Jobban vagy, Tätowierer? – Igen, köszönöm. – Finom a csokoládé. A kolbászt is szeretem. – Meglátom, mit tehetek. – Helyes, Tätowierer. Viszlát.

Tizenhatodik fejezet 1944. március A kopogás mély álmából verte fel Lalét. Lassan tért magához, félig-meddig arra számított, hogy valamelyik roma fiú az. De két fiatal férfi állt az ajtóban, akik nyilvánvaló rémülettel nézegettek jobbra-balra. – Mit akartok? – kérdezte Lale. – Te vagy a Tätowierer? – kérdezte az egyik lengyelül. – Attól függ, ki kérdezi. – A Tätowiererrel kell beszélnünk. Azt mondták, itt lakik – mondta a másik fiú. – Gyertek be, még felébresztitek a gyerekeket. Lale becsukta az ajtót a fiúk mögött, és intett nekik, hogy üljenek le az ágyra. Mindketten magasak voltak, és soványak, az egyiknek szeplők pettyezték az arcát. – Újra kérdem: mit akartok? – Van egy barátunk – bökte ki a szeplős. – Mint mindenkinek – jegyezte meg Lale. – A barátunk bajba került… – Mint mindenki. A két fiú egymásra nézett, próbálták eldönteni, folytassák-e. – Bocsánat. Mondjátok tovább. – Elkapták, és attól félünk, megölik. – Hogy kapták el, mit csinált? – Hát, megszökött a múlt héten, elkapták, és visszahozták. Mit gondolsz, mit csinálnak vele? Lale alig akart hinni a fülének. – Hogy a francba szökött meg, és hogy lehetett ilyen hülye, hogy elkapták? – Nem tudjuk az egészet pontosan. – Fel fogják akasztani, valószínűleg rögtön holnap reggel. Tudjátok, ez a szökési kísérlet büntetése. – Nem tehetnél valamit? Azt mondták, te segíthetsz. – Szerezhetek egy kis ételt, de ennyi. Hol van most ez a fiú? – Kint. – Kint? Itt, a barakk előtt?

– Aha. – Az isten szerelmére, azonnal hozzátok be! – mondta Lale, és kinyitotta az ajtót. Az egyik fiú kisietett az épületből, és egy leszegett fejű, a félelemtől reszkető fiatalemberrel tért vissza. Lale az ágyra mutatott, a fiú leült. A szeme karikás. – A barátaid mondták, hogy megszöktél. – Igen, uram. – Hogy csináltad? – Kint dolgoztam, szóltam az őrnek, hogy szarnom kell, ő meg mondta, hogy menjek a fák közé, mert nem akarja szagolni. Mire visszaértem, már mind elmentek. Tartottam tőle, hogy ha utánuk szaladok, egy másik őr lelő, úgyhogy inkább visszamentem az erdőbe. – És? – kérdezte Lale. – Mentem tovább, ugye. Akkor kaptak el, amikor bementem egy faluba ételt lopni. Borzasztó éhes voltam. A katonák meglátták rajtam a tetovált számot, és visszahoztak. – És ezért holnap reggel felakasztanak, ugye? A fiú feje lehorgadt. Lale arra gondolt, így fog kinézni másnap, amikor kiszorítják belőle a szuszt. – Nem tudnál valahogy segíteni, Tätowierer? Lale fel-alá járkált a kis szobában. Felhúzta a fiú ingujját, a számot tanulmányozta. Az enyém. Tovább járkált. A fiú csendben ült. – Maradj itt – szólt oda neki határozottan, azzal felkapta a táskáját, és kisietett a szobából. Reflektorok pásztázták odakint a tábort, mint mérges, halálos, zsákmányra leső szemek. Lale az épületek árnyékában az irodaépülethez ment, be a központi terembe. Fellélegzett, amikor Bellát látta meg az asztal mögött. A lány felnézett rá. – Lale, mit keresel itt? Nem tudok munkát adni neked. – Jó reggelt, Bella. Lenne egy kérésem. – Persze, kérhetsz bármit. Tudod jól, Lale. – Mikor itt voltam ma, korábban, jól hallottam, hogy egy ma éjszaka induló transzportról beszéltek? – Igen, indul egy éjfélkor. – Hányan vannak benne?

Bella felemelt egy ívet az asztaláról. – Száz név – mondta. – Miért? – Nevek, nem számok? – Nem, még nem tetoválták őket. Csak ma érkeztek, és továbbküldik őket a fiútáborba. Még egyikük sincs megszámozva. – Be tudunk nyomni még valakit? – Gondolom. Kit? Téged? – Nem, tudod, hogy nem megyek sehová Gita nélkül. Valaki mást. Minél kevesebbet tudsz, annál jobb. – Rendben, megteszem a kedvedért. Hogy hívják? – Ó, a francba! – fakadt ki Lale. – Mindjárt visszajövök. Lale magát korholva visszasietett a szobájába. – A neved… Hogy hívnak? – Mendel. – Milyen Mendel? – Bocsánat. Bauer. Mendel Bauer.

* Lale visszaért az irodába, és Bella a gépelt lista végére írta a nevet. – Nem fog kérdezősködni az őr, ha majd látja, hogy ez az egy név kézírásos, míg a többi gépelve van? – kérdezte Lale. – Nem, ahhoz is túl lusták, hogy kérdéseket tegyenek fel. Több lenne a munkájuk, ha okoskodnának. Csak mondd meg neki, bárki legyen is, hogy legyen ott, amikor látja, hogy egy teherautóra embereket szállítanak fel. Lale elővett a táskájából egy rubinnal és gyémántokkal ékesített gyűrűt, és Bellának adta. – Köszönöm. Ez a tiéd. Tartsd meg, vagy add el. Majd gondom lesz rá, hogy a fiú ott legyen a transzportban.

* Lale visszament a szobájába, felállította Mendel két barátját az ágyáról, elővette a táskáját, és leült a fiú mellé. – Tartsd ide a karod. A fiúk nézték, ahogy Lale kígyóvá alakította a tetovált számot. Nem végzett tökéletes munkát, de arra jó volt, hogy a számokat eltakarja.

– Ezt miért csinálod? – kérdezte az egyik fiú. – Ahova Mendel megy, ott senkin sem lesz szám. Hamar észrevennék a tetoválását, és máris itt lenne megint, hogy le ne késse a randevúját a hóhérral. Lale befejezte a rajzot, a két őt bámuló fiúhoz fordult. – Ti ketten menjetek vissza a barakkotokba, méghozzá óvatosan. Egy éjszaka csak egyet tudok megmenteni – tette hozzá. – A barátotok nem lesz itt holnap. Elmegy egy éjféli transzporttal. Nem tudom, hova viszik, de bárhova is, legalább kap egy esélyt, hogy életben maradjon. Értitek? A három fiú összeölelkezett, megígérték, hogy megkeresik egymást, ha véget ér ez a rémálom. Amikor a barátai elmentek, Lale visszaült Mendel mellé. – Itt maradsz, amíg nem kell elindulnod. Odaviszlek a transzporthoz, és onnantól magad vagy. – Nem tudom, hogy köszönhetném meg. – Ha megint sikerül megszöknöd, ne hagyd, hogy elkapjanak. Az elég lesz köszönetnek. Valamivel később Lale mozgolódás árulkodó hangját hallotta a táborból. – Gyerünk, indulnod kell. Kióvakodtak, és a falak mellett oldalazva eljutottak a két teherautóhoz, amikre épp terelték felfelé a foglyokat. – Szedd a lábad, és próbálj a sor közepére kerülni. Nyomakodj be, és ha kérdezik, mondd meg a neved. Mendel elsietett, és sikerült beállnia a sorba. Összefonta a karját a hideg ellen, és hogy eltakarja a kígyót, amelyet immár karján viselt. Lale nézte, ahogy az őr megtalálta a fiú nevét a listán, és felirányította a platóra. Amikor a motor beindult, és a teherautó mozgásba lendült, Lale visszaóvakodott a szobájába.

Tizenhetedik fejezet Különösen nehéz hónapok jöttek. A foglyokat minden módon tizedelte a halál. Sokakat betegség vitt el, vagy az éhezés és a hideg, ami ellen nem védekezhettek. Néhányan nekimentek az árammal védett kerítésnek, öngyilkosok lettek. Másokat lelőttek a toronyból, még mielőtt megölhették volna magukat. A gázkamrák és a krematóriumok túlóráztak, Lale és Leon megállás nélkül tetováltak, mivel tízezrek érkeztek a transzportokkal Auschwitzba és Birkenauba. Lale és Gita vasárnaponként találkoztak, ha módjuk nyílt rá. Olyankor elvegyültek a testek között, lesték az alkalmat, hogy megérinthessék egymást. Időnként sikerült magukra maradniuk Gita barakkjában. Ez segítette őket az életben maradásban és – legalábbis Lale esetében – a közös jövő tervezésében. Gita kápója meghízott a sok ételtől, amit Lale vitt neki. Néha, amikor Lale valamilyen okból hosszabb időn át nem látogathatta meg Gitát, egyenesen rá is kérdezett, mikor jön legközelebb. Egy vasárnap végül, sokadik kérésre Gita elmondta Lalénak, mi történik Cilkával. – Cilka Schwarzhuber kis játékszere lett. – Istenem. Mióta folyik ez? – Nem tudom pontosan. Egy éve, talán régebben. – Az az ember egy részeges, szadista rohadék – fakadt ki Lale, és ökölbe szorult a keze. – El tudom képzelni, hogyan bánik Cilkával. – Ne is mondd! Nem akarok erre gondolni. – Mit mesélt neked az együtt töltött időről? – Semmit. Nem kérdezzük. Nem tudom, hogyan segíthetnék neki. – Saját kezével öli meg, ha bármilyen formában visszautasítja. Gondolom, erre már Cilka is rájött, különben már rég nem élne. A legnagyobb veszély, hogy teherbe eshet. – Azzal nincs gond, itt senki sem esik teherbe. Ahhoz havi ciklus kell. Ezt tudtad, ugye? Lale zavarba jött. – Hát, persze, tudtam. Csak… ilyesmiről eddig nem beszéltünk. Azt hiszem, nem gondoltam végig.

– Sem neked, sem annak a szadista rohadéknak nem kell aggódnia, hogy Cilkának vagy nekem gyerekem lehet. – Ne hasonlíts hozzá! Mondd meg Cilkának, hogy hős, és büszke vagyok rá, hogy ismerhetem. – Hogy érted, hogy hős? Nem hős – mondta Gita kissé ingerülten. – Csak életben akar maradni. – És ez teszi hőssé. Te is hős vagy, édesem. Azzal, hogy ti ketten úgy döntöttetek, életben maradtok, tulajdonképpen ellenálltok a náci rohadékoknak. Úgy dönteni, hogy élni fogtok, az ellenszegülés, a hősiesség megnyilvánulása. – Ebben az esetben veled mi a helyzet? – Nekem az az esély jutott, hogy részt vehetek népünk elpusztításában, és úgy döntöttem, megteszem, hogy megmeneküljek. Csak remélhetem, hogy egy napon majd nem ítélnek el kollaboránsként. Gita előrehajolt, megcsókolta. – Nekem hős vagy. Az idő száguldott, arra riadtak, hogy a lányok visszatérnek a barakkba. Teljesen fel voltak öltözve, úgyhogy Lale távozása nem volt olyan kínos, mint egyébként lehetett volna. – Szervusztok. Dana, micsoda öröm! Hölgyeim… – köszönt el Lale. A kápó a megszokott pózban támaszkodott az épület bejáratánál. A fejét csóválta, amikor meglátta Lalét. – Tűnj el a barakkból, mire a többiek megjönnek, rendben, Tätowierer? – Elnézést, többet nem fog előfordulni. Lale ruganyos léptekkel járt körbe a táborban. Egyszer csak valaki a nevén szólította, körülnézett, ki lehet az. Viktor. A többi lengyel munkással épp kifelé tartott. Viktor odaintette. – Viktor! Juri! Hogy vagytok? – Nem olyan jól, mint te, ahogy elnézlek. Mi történt? – Semmi, semmi – legyintett Lale. – Hoztunk ellátmányt, azt hittük, oda se tudjuk adni. Belefér a táskádba? – Hogyne. Elnézést, hamarabb meg kellett volna keresselek titeket, de… izé, nem értem rá.

Lale kinyitotta a táskáját, Viktor és Juri is csomagokat raktak bele, de nem fért el mind. – Hozzam vissza a többit holnap? – kérdezte Viktor. – Nem, elviszem, és holnap jövök a fizetséggel. Még egy lány volt Cilkán kívül a több ezer birkenaui fogolyból, akinek megengedték az őrök, hogy megtartsa a hosszú haját. Nagyjából egyidős lehetett Gitával. Lale még sosem beszélt vele, de időről időre látta. Lobogó szőke sörényével kirítt a tömegből. Mindenki más igyekezett kendőbe rejteni lenyírt fejét, amit gyakran a szoknyájukból leszakított anyagból eszkábáltak. Lale egyszer megkérdezte Baretzkit, ki ez a lány, hogyhogy megengedték, hogy megtartsa a hosszú haját. – Aznap, amikor a táborba érkezett – mesélte Baretzki –, Höss parancsnok is részt vett a szelekción. Meglátta a lányt, úgy vélte, igen szép, és azt mondta, ne nyúljanak a hajához. Lalét gyakran megdöbbentette, amit a két táborban látott, de az, hogy Höss úgy gondolta, csak egyetlenegy „igen szép” a több százezer idehozott lány közül, tényleg zavarba ejtette. Amikor Lale visszafelé sietett a szobájába, a nadrágja szárába gyömöszölt kolbásszal, befordult egy sarkon, és ott állt a lány, az egyetlen „igen szép”, és őt bámulta. Lale rekordsebességgel ért vissza a barakkjába.

Tizennyolcadik fejezet A tavasz elűzte a tél legkeserűbb démonait. A melegebb idő reménysugarat nyújtott mindenkinek, aki túlélte az elemek és a fogva tartók kegyetlen szeszélyeit. Még Baretzki se volt olyan kegyetlen. – Tudom, hogy be tudsz szerezni ezt-azt, Tätowierer – mondta, a szokásosnál halkabban. – Nem tudom, mire céloz – felelte Lale. – Ezt-azt. Hogy be tudod szerezni. Vannak kinti kapcsolataid. – Miből gondolja? – Nézd, kedvellek, rendben? Nem lőttelek le, ugye? – Lelőtt sok más embert. – De téged nem. Olyanok vagyunk, mint a testvérek, te meg én. Elmondtam neked a titkaimat, igaz? Lale úgy döntött, nem kérdőjelezi meg ezt a testvérré nyilvánítást. – Akkor beszéljen, hallgatom. – Párszor adtál tanácsot, és én hallgattam rád. Még meg is próbáltam szép dolgokat írni a barátnőmnek. – Ezt nem tudtam. – Most már tudod – jegyezte meg Baretzki komoly képpel. – És most figyelj: szeretném, ha valamit megpróbálnál beszerezni nekem. Lale aggódott, hogy valaki esetleg meghallja, miről beszélnek. – Már mondtam, hogy… – A barátnőmnek nemsokára születésnapja lesz. Szerezz nekem egy pár nejlonharisnyát, amit elküldhetek neki. – Lale hitetlenkedve nézett Baretzkire. Baretzki rámosolygott. – Csak szerezd meg, és nem lőlek le – nevetett. – Meglátom, mit tehetek. Eltarthat pár napig. – Ne tartson túl soká. – Tehetek még valamit? – kérdezte Lale. – Nem, mára szabadnapot kapsz. Menj, tölts egy kis időt Gitával. Lale összerezzent. Épp elég baj, hogy Baretzki tudja, hogy Gitával tölti az idejét, de még jobban utálta, hogy a rohadék a szájára veszi a nevét. Mielőtt tette volna, amit Baretzki javasolt, Lale Viktor keresésére indult. Végül megtalálta Jurit, akitől megtudta, hogy Viktor

megbetegedett, és nem jött munkába aznap. Nagyon sajnálja, mondta Lale, és indulni készült. – Segíthetek valamiben? – szólt utána Juri. Lale visszafordult. – Nem tudom. Különleges kérésem lenne. Juri felvonta a szemöldökét. – Talán segíthetek. – Nejlonharisnya. Tudod, amit a lányok a lábukra húznak. – Nem vagyok már gyerek, Lale. Tudom, mi az a nejlonharisnya. – Tudnál szerezni? – Lale megcsillantotta a kezében tartott két gyémántot. Juri elvette. – Kérek két napot. Szerintem megoldom. – Köszönöm, Juri. Üdvözlöm apádat. Mielőbbi gyógyulást kívánok neki.

* Lale épp a női táborba tartott, amikor repülőgépbúgást hallott. Felnézett, egy kis gép szállt el alacsonyan a tábor felett, majd visszafordult. Olyan alacsonyan repült, hogy Lale látta rajta az amerikai légierő jelét. Egy fogoly felkiáltott: – Az amerikaiak! Itt vannak az amerikaiak! Mindenki felnézett. Néhányan fel-alá ugráltak, karjukat az ég felé lengették. Lale a tábort övező tornyokra nézett, látta, hogy teljes a riadókészültség, és az őrök a táborra irányították fegyvereiket, a férfiak és nők felbolydult tömegére. Páran csak integettek, hogy felhívják magukra a pilóta figyelmét, sokan mások a krematóriumok felé mutogatva kiabáltak. – Dobjátok le a bombákat! Dobjátok le a bombákat! – Lale eltűnődött, beszálljon-e ő is, amikor a repülő másodszor is elzúgott felettük, és megfordult egy harmadik körre. Néhány fogoly a krematóriumok felé rohant, mutogattak, kétségbeesetten próbálták megértetni az üzenetet. – Dobjátok le a bombákat! Dobjátok le a bombákat! A harmadik, Birkenau fölött megtett kör során a gép emelkedni kezdett, és elszállt. A foglyok tovább kiabáltak. Sokan térdre estek, feldúltan, hogy kiabálásuk nem ért célt. Lale egy közeli épület felé hátrált. Épp időben. A tornyokból golyózápor zúdult a táborban

állókra, emberek tucatjait találta el, akik nem voltak elég gyorsak, hogy fedezéket keressenek. A tüzelésre kész őrök láttán Lale úgy döntött, inkább mégse keresi meg Gitát. Visszament a barakkjába, ahol sírás és jajveszékelés fogadta. Az asszonyok kisfiúkat és kislányokat ringattak, akiket találat ért. – Meglátták a gépet, és csatlakoztak a táborban fel-alá rohangálókhoz – magyarázta egy férfi. – Mit segíthetek? – Vidd be a többi gyereket. Nem kell ezt látniuk. – Rendben. – Köszönöm, Lale. Beküldöm az idősebb asszonyokat segítségnek. Nem tudom, mit csináljak a holttestekkel, nem hagyhatom itt őket. – Az SS majd elviszi a halottakat, ez biztos. – Ez elég kőszívűen és tárgyilagosan hangzott. Lale szemét könnyek égették. Zavartan téblábolt. – Sajnálom. – Mit művelnek még velünk? – kérdezte a férfi. – Nem tudom, milyen sors vár ránk. Bármelyikünkre. – Itt halunk meg? – Ha rajtam múlik, biztosan nem, de nem tudom. Lale összeszedegette és a barakkba terelte a gyerekeket. Voltak, akik sírtak, mások a sokk hatására sírni sem tudnak. Néhány idősebb nő csatlakozott Laléhoz. Bevitték a megmenekült gyerekeket a barakk túlsó végébe, és mesélni kezdtek nekik, de ezúttal ez nem segített. Nem lehetett megvigasztalni őket. A legtöbben némán, dermedten ültek. Lale bement a szobájába, és csokoládéval tért vissza. Nadjával darabokra törték, és körbekínálták. Volt gyerek, aki vett, mások úgy néztek az ételre, mintha az is árthatna nekik. Nem tehetett többet. Nadja kézen fogta, és talpra segítette. – Köszönöm. Megtetted, amit lehetett. – Kézfeje hátával megsimította Lale arcát. – Most eredj. – Megyek, segítek a férfiaknak – dadogta Lale. Kibotorkált a barakkból. Segített a férfiaknak halomba rakni a kis testeket, hogy az SS elvihesse őket. Már el is kezdték a tábor területén heverő holttestek összegyűjtését. Néhány anya nem akarta

átadni imádott gyermekét, és Lale szíve majd’ megszakadt, ahogy a kis, élettelen testeket kitépték anyjuk karjából. – Jiszgádál vöjiszkádás sömé rábó… Magasztaljuk és szenteljük meg a nagy Nevét… – Lale suttogva mondta a kádist. Nem tudta, hogyan, milyen szavakkal búcsúznak halottaiktól a romák, de ösztönösen ezekkel a szavakkal reagált a halálesetekre, ahogy mindig is. Hosszasan üldögélt kint, az eget nézte, eltűnődött, vajon mit láttak és mit gondoltak az amerikaiak. Néhány férfi csendben csatlakozott Laléhoz, csendben, de nem némán. A gyász fala vette körbe őket. Lale eltűnődött a dátumon. 1944. április 4-e. Amikor a munkalapján meglátta az „április” szót, meglódultak a gondolatai. Április… vajon mi a különleges ebben a hónapban? Aztán rájött. Három hét múlva két éve lesz, hogy ideérkezett. Két év. Hogy csinálta? Hogyhogy még mindig lélegzik, pedig olyan sokan már nem? Eszébe jutott a kezdetekkor tett fogadalma. Túl kell élni, hogy meglássa, a felelősök megfizetnek ezért. Talán, csak talán, akik a gépen ültek, rájöttek, mi folyik itt, és a megmentő segítség már elindult. Túl késő azoknak, akik ma meghaltak, de haláluk talán nem lesz teljesen hiábavaló. Kapaszkodj ebbe a gondolatba. Használd arra, hogy a segítségével holnap reggel ki tudj mászni az ágyból, és az utána következőn és az az utánin is. A feje felett ragyogó csillagok nem vigasztalták többé. Csak a szakadékot látta aközött, amilyen az élet lehetne, és amilyen valójában. Meleg, nyári éjszakákra emlékezett még gyerekkorából, mikor már mindenki aludt, ő pedig kiosont, hagyta, hadd cirógassa arcát a gyengéd éjszakai szellő, és ringassa újra álomba; fiatal hölgyekkel töltött estékre gondolt, ahogy kéz a kézben sétált velük a parkban, útjukat megvilágította az ezernyi ragyogó csillag. Régebben a csodálatos éjszakai mennybolt megvigasztalta. Valahol a családom ugyanezeket a csillagokat nézi, és azon tűnődnek, vajon hol lehetek. Remélem, több vigaszra lelnek belőle, mint én.

* Lale 1942. március elején vált el szüleitől és testvéreitől szülővárosában, Korompában. Előző év októberében adta fel pozsonyi állását és lakását. Akkor döntött így, amikor találkozott egy régi, nem zsidó barátjával, aki egy állami hivatalban dolgozott. Ez a

férfi figyelmeztette Lalét, hogy a zsidó állampolgárok politikai változásokra számíthatnak, és ha mégoly megnyerő is Lale, ez nem mentheti meg attól, ami következik. A barátja állást ajánlott neki, azt mondta, az majd megvédi az üldöztetéstől. Lale felkereste a barátja főnökét, aki felajánlotta, hogy legyen a Szlovák Nemzeti Párt vezetőjének titkára, és ő el is fogadta az állást. Hogy tagja az SZNPnek, nem volt vallási kérdés. Arról szólt, hogy Szlovákia szlovák kézen maradjon. Pártegyenruhát öltött, ami túlságosan is emlékeztetett a katonai egyenruhára, és hetekig járta az országot, hírleveleket osztogatott, gyűléseken szónokolt. A párt kiemelt jelentőséget tulajdonított a fiatalok megnyerésének, az volt a célja, hogy elfogadják, össze kell fogni, és tiltakozni a kormány ellen, amely teljes egészében kudarcot vallott, nem sikerült ellenállnia Hitlernek és védelmet nyújtania a szlovákoknak. Lale tudta, hogy valamennyi szlovákiai zsidó számára elrendelték, hogy otthonukon kívül kötelező sárga csillagot viselniük. Ő ezt megtagadta. Nem félelemből. Hanem mert szlováknak tartotta magát: büszke volt, makacs, sőt, a világban elfoglalt helyét illetően túlságosan is magabiztos – ezt nem is tagadta. Az csak a véletlen műve, hogy zsidó, és sosem játszott szerepet abban, mit csinált, vagy kivel barátkozott. Zsidósága időnként előkerült egy-egy beszélgetés során, Lale elismerte, és témát váltott. Nem ez a tény jelölte ki, melyik ösvényen halad. Inkább a hálószobában került szóba, mint az éttermekben vagy a klubokban. 1942 februárjában előzetesen figyelmeztették, a Német Külügyminisztérium felkérte a szlovák kormányt, hogy indítson zsidótranszportokat a határokon túlra, munkaerőként. Lale eltávozást kért, hogy meglátogathassa a családját, meg is kapta azzal, hogy bármikor visszatérhet pártbéli pozíciójába, fenntartják az állását. Sosem tartotta magát naivnak. Annyi más európaihoz hasonlóan aggódott Hitler felemelkedése, és a kis nemzetek ellen elkövetett rémtettei miatt, de azt nem tudta elképzelni, hogy a nácik megszállhatják Szlovákiát. Hiszen nem volt rá szükségük. A szlovák kormány megadott nekik mindent, amit kértek, amikor kérték, és nem jelentett semmiféle fenyegetést. Szlovákia csak azt akarta, hogy hagyják békén. Vacsorákon és családi vagy baráti

összejöveteleken néha megvitatták a más országok zsidó közösségeit ért atrocitásokat, de eszükbe sem jutott, hogy a szlovák zsidóságot teljes egészében veszély fenyegetné.

* És mégis ide került. Eltelt két év. Egy olyan közösségben élt, mely nagyjából két részre oszlott: zsidókra és romákra. A fajuk alapján határozták meg az embereket, nem a nemzetiségük alapján, és ezt Lale továbbra sem értette. A nemzetek jelentenek fenyegetést más nemzetekre. Övék a hatalom, övék a hadsereg. Hogyan lehet a több országban is élő zsidóságot fenyegetésnek tekinteni? Éljen bármeddig, ezt sosem fogja megérteni.

Tizenkilencedik fejezet – Elvesztetted a hitedet? – kérdezte Gita Lale mellére dőlve, szokott helyükön, az irodaépület mögött. Ezt a pillanatot választotta, hogy feltegye a kérdést, mert inkább hallani akarta a választ, semmint látni. – Miért kérdezed? – kérdezett vissza Lale a lány tarkóját simogatva. – Mert úgy látom, hogy igen, és ez elszomorít – felelte Gita. – Ezek szerint te nem? – Én kérdeztem előbb. – Igen, azt hiszem, elvesztettem. – Mikor? – Az első éjszakán, amikor megérkeztem. Elmondtam már, mi történt, mit láttam. Miféle könyörületes isten hagyná, hogy ez megtörténjen, nem tudom. És az óta az éjszaka óta nem történt semmi, amitől meggondoltam volna magam. Épp ellenkezőleg. – Hinned kell valamiben. – Hiszek is. Benned és magamban, hogy kijutunk innen, és együtt fogunk élni, ahol vagy amikor csak… – Igen, tudom. Ahol és amikor csak akarjuk – sóhajtott Gita. – Ó, Lale, hiszen, ha! Lale maga felé fordította a lányt. – Nem az határoz meg, hogy zsidó vagyok – mondta. – Nem tagadom le, de elsősorban férfi vagyok. Egy férfi, aki téged szeret. – És ha én szeretném megőrizni a hitemet? Ha nekem ez még mindig fontos? – kérdezte Gita. – Ebbe nekem nincs beleszólásom. – De van. Kínos csend telepedett rájuk. Lale Gitát nézte, ő pedig lesütötte a szemét. – Nincs bajom azzal, hogy neked megmaradt a hited – mondta gyengéden. – Sőt, támogatni fogom, mert sokat jelent neked, és mellettem tart. Ha kiszabadulunk innen, biztatni foglak, hogy gyakorold a vallásod, és amikor megszületnek a kisbabáink, az anyjuk hitét követhetik. Jó lesz így? – Kisbabáink? Nem tudom, lehetnek-e még gyerekeim. Azt hiszem, tönkretettek ott belül.

– Ha kiszabadulunk innen, és felhizlallak kicsit, lesznek kisbabáink, gyönyörű kisbabáink: az anyukájukra fognak hasonlítani. – Köszönöm, szerelmem. Miattad hinni akarok a jövőben. – Jó. Ez azt jelenti, hogy elárulod a vezetékneved, és hogy honnan jöttél? – Még nem. Megmondtam: aznap, hogy elmegyünk innét. Kérlek, ne kérd ezt újra.

* Miután elvált Gitától, Lale Leon és a hetes barakk néhány lakójának keresésére indult. Csodálatos nyári nap volt, és a barátaival akarta élvezni a napsütést, amíg megtehette. A többiek az egyik barakk falánál ültek. Köznapi dolgokról beszélgettek. Amikor a szirénák megszólaltak, Lale elköszönt, és elindult a barakkja felé. Már amikor az épület közelébe ért, érezte, hogy valami nincs rendben. A roma gyerekek csak álltak, nem rohantak felé, inkább félrehúzódtak, ahogy elment mellettük. Köszönt nekik, de nem válaszoltak. Mindjárt tudta, miért nem, amikor kinyitotta a szobája ajtaját. Az ágyán ott hevert a matraca alatt rejtegetett pénz- és drágakőhalom. Két SS várt rá. – Volnál szíves megmagyarázni ezt, Tätowierer? Lale nem talált szavakat. Az egyik őr kikapta Lale kezéből a táskáját, a padlóra szórta az eszközeit és a tintásüvegét. Aztán a helyükre belerakták a kincseket. Azután Laléra szegezték pisztolyaikat, és intettek, hogy mozogjon. A gyerekek sorfalat álltak, miközben Lale kivonult a cigánytáborból, ezúttal, úgy hitte, hogy utoljára.

* Houstek előtt állt, táskája tartalmát kiszórták az Oberscharführer asztalára. Houstek egyenként felemelt és megvizsgált minden egyes drágakövet, ékszert. – Ezeket honnan szerezted? – kérdezte fel sem nézve. – Foglyoktól kaptam. – Milyen foglyoktól? – Nem tudom a nevüket.

Houstek ingerülten nézett Laléra. – Nem tudod, kitől kaptad őket? – Nem, nem tudom. – És ezt el kéne hinnem? – Igen, uram. Odahozták, de nem kérdeztem a nevüket. Houstek öklével az asztalra csapott, a drágakövek megcsörrentek. – Ezért nagyon haragszom, Tätowierer. Jól végzed a munkádat. Most kereshetek valaki mást, aki elvégzi helyetted. – Houstek a Lalét kísérő őrökhöz fordult. – Vigyétek a tizenegyes barakkba. Ott majd gyorsan eszébe jutnak a nevek. Lalét kivezették, és felrakták egy teherautóra. Egy-egy SS-őr ült mellette, mindkettő pisztolyt nyomott a bordái közé. A négy kilométeres út során Lale magában elbúcsúzott Gitától, és az imént közösen elképzelt jövőjüktől. Lehunyta a szemét, magában felsorolta a családtagjait. Nem tudta olyan élénken maga elé képzelni a nővéreit, mint régebben. Anyját tisztán látta. De hogy mond búcsút az ember az édesanyjának? Annak, akinek az életét köszönheti, aki élni tanította? Nem bír elbúcsúzni tőle. A lélegzete elakadt, amikor apja arca jelent meg előtte, mire az egyik őr mélyebbre bökte fegyverét a bordái közé. Utolsó találkozásukkor az apja sírt. Lale nem akart így emlékezni rá, más képet keresett emlékei között, és végül azt választotta, amikor apja az imádott lovaival dolgozott. Olyan melegség költözött a hangjába, ha velük beszélt, amilyet a gyerekeivel sosem használt. Aztán ott a bátyja, Max, az idősebb és bölcsebb. Lale némán elmondta neki, hogy reméli, nem hozott rá szégyent, hogy igyekezett úgy cselekedni, ahogy véleménye szerint Max is cselekedett volna. Amikor kishúgára, Goldira gondolt, a fájdalom hulláma átcsapott a feje felett. A teherautó hirtelen megállt, Lale a mellette ülő őrnek esett. A tizenegyes barakkban egy kis szobába rakták. A tízes és tizenegyes barakkok híre mindenkihez eljutott. Ezek a büntetőbarakkok. A félreeső kínzóházak mögött állt a fekete fal, ahol a kivégzéseket hajtották végre. Lale arra számított, hogy megkínzása után ide viszik majd. Két napig ült a cellában, fény csak az ajtó repedésén át jutott be hozzá. Miközben a többiek kiáltásait és sikoltásait hallgatta,

képzeletben újra átélt minden egyes, Gitával töltött pillanatot. Harmadnap Lalét elvakította a cellába ömlő napfény. Hatalmas férfi állta el a kijáratot, és egy csészében folyadékot nyújtott felé. Lale elvette, és miután szeme hozzászokott a fényhez, fel is ismerte a férfit. – Jakub! Te vagy az? Jakub belépett a cellába, az alacsony mennyezet miatt egészen össze kellett görnyednie. – Tätowierer. Mit keresel itt? – Jakubon látszott, mennyire megdöbbent. Lale talpra kecmergett, kezét kinyújtotta. – Gyakran gondoltam rá, vajon mi lett veled – mondta. – Ahogy jósoltad, találtak nekem munkát. – Akkor te vagy itt az őr? – Nem csak őr vagyok, barátom – felelte Jakub hátborzongató hangon. – Ülj le, egyél, én meg közben elmondom, mit csinálok itt, és mi fog történni veled. Lale aggódva leült, az ételt nézte, amit Jakubtól kapott. Híg, zavaros leves, egyetlen darab krumplival. Alig pár perce még mardosta az éhség, de már elvesztette az étvágyát. – Sosem felejtem el, hogy segítettél – mondta Jakub. – Biztos voltam benne, hogy az érkezésem éjszakáján éhen halok, de akkor jöttél te, és enni adtál. – Hát, neked többre van szükséged. – Mesélték, hogy ételt csempészel. Igaz? – Ezért vagyok itt. A Kanadában dolgozó foglyok pénzt meg drágaköveket csempésztek ki nekem, én pedig ételt meg gyógyszert vettem belőlük a falusiaktól, amit aztán szétosztottam. Gondolom, kihagytam valakit, és feljelentett. – Nem tudod, ki volt? – Te igen? – Nem, az nem az én dolgom. Az én dolgom az, hogy neveket szedjek ki belőled: olyan foglyokét, akik szökést vagy ellenszegülést tervezhetnek, és persze azokét, akiktől a pénzt meg az ékszereket kaptad. Lale elfordult. Lassan felfogta Jakub szavainak borzalmát.

– Ahogy te is, Tätowierer, megteszem, amit kell, hogy életben maradjak. Lale bólintott. – Addig kell, hogy verjelek, amíg meg nem mondod a neveket. Én vagyok itt a gyilkos, Lale. Lale lehorgasztott fejét ingatta, elmotyogott minden szitokszót, amit csak ismert. – Nincs más választásom. Vegyes érzelmek cikáztak át Lalén. Halott foglyok nevei röpködtek a fejében. Adja meg ezeket Jakubnak? Nem. Előbb-utóbb rájönnek, és ő visszakerül megint. – Igazából – folytatta Jakub –, nem hagyhatom, hogy kiadd a neveket. Lale zavartan nézett fel rá. – Segítettél rajtam, ezért úgy csinálom majd, hogy a verés rosszabbnak látsszon a valóságosnál, de megöllek, mielőtt még neveket mondhatnál. Azt akarom, hogy a lehető legkevesebb ártatlan vér tapadjon a kezemhez – magyarázta. – Ó, Jakub. Nem hittem, hogy ilyen munkát találnak neked. Annyira sajnálom. – Ha meg kell ölnöm egy zsidót, hogy megmentsek tízet, akkor megteszem. Lale megérintette az óriás férfi vállát. – Tedd, amit tenned kell. – Csak jiddisül beszélj – mondta Jakub, és elfordult. – Nem hiszem, hogy az itteni SS-őrség ismer, vagy tudja, hogy beszélsz németül. – Rendben, akkor jiddisül. – Visszajövök később. Amikor ismét sötétségben találta magát, Lale eltűnődött, vajon mi vár rá. Elhatározta, hogy nem mond neveket. Már csak az a kérdés, ki öli meg: egy unatkozó SS, akinek közben kihűl a vacsorája, vagy Jakub, aki inkább megöl egy embert, ha azzal megmenthet másokat. Laléra nyugalom telepedett, ahogy felkészült a halálra. Vajon elmondja majd valaki Gitának, mi történt velem? – tűnödött. Vagy a hátralévő életét úgy éli majd le, hogy sosem tudja meg? Lale mély, kimerült álomba zuhant.

* – Hol van? – ordította az apja, amikor beviharzott a házba. Lale megint nem ment dolgozni. Apja lekéste a vacsorát, mert Lale munkáját is el kellett végeznie. Lale rohant, megpróbált az anyja mögé bújni. Elhúzta az asszonyt a padtól, ahol állt, akadályként állítva őt az apja és saját maga közé. A mama hátranyúlt, és megmarkolta Lale valamelyik testrészét vagy a ruháját, amit csak elért, hogy megvédje. Legalább egy nyaklevestől. Az apja nem tolta félre a mamát, nem próbálta meg kirángatni mögüle Lalét. – Majd én elintézem – mondta a mama. – Majd vacsora után megbüntetem. Most ülj le. Lale testvérei a szemüket forgatták. Ilyesmi nem először fordult elő. Lale még aznap este megígérte az anyjának, hogy többet fog segíteni az apjának. De olyan nehéz neki segíteni. Lale attól félt, a végén olyan lesz, mint ő: idő előtt megöregszik, és túl fáradt lesz még ahhoz is, hogy legalább néha-néha elismerően nyilatkozzon felesége szépségéről vagy az ételről, amit főzött. És Lale nem akart ilyen lenni. – Én vagyok a kedvenced, ugye, mamika? – kérdezgette, ha kettesben voltak a házban. A mama ilyenkor szorosan magához ölelte. – Igen, drágám, te vagy. – Ha ott voltak a testvérei, akkor azt mondta, mindannyian a kedvencei. Lale sosem hallotta, hogy bármelyik testvére feltette volna ezt a kérdést, de lehet, hogy akkor tették fel, amikor ő nem volt ott. Kiskorában gyakorta közölte a családdal, hogy ha felnő, a mamát veszi feleségül. Apja erre mindig úgy tett, mintha nem hallaná. Nővérei pedig azzal heccelték, hogy a mama már férjnél van. Addig piszkálták, míg verekedés nem lett a vége. Miután szétválasztotta a veszekedő gyerekeket, a mama félrehúzta Lalét, és elmagyarázta neki, hogy egy napon majd talál valakit, aki fontos lesz, és akit szeretni fog. Lale ezt sosem akarta elhinni. Amikor fiatal férfivá cseperedett, mindennap rohant haza a mamához, aki üdvözlésképpen megölelte, és akinek a közelsége, puha bőre, a homlokára nyomott csókjai megvigasztalták. – Mit segíthetek? – kérdezgette tőle Lale.

– Olyan jó fiú vagy. Csodás férj lesz belőled. – Mondd meg, hogyan legyek jó férj. Nem akarok olyan lenni, mint apa. Ő nem csal mosolyt az arcodra. Nem segít neked. – Apád nagyon keményen dolgozik, hogy eltartson minket. – Tudom, de nem lehetne mindkettőt? Mosolyt csalni az arcodra és pénzt is keresni? – Még sokat kell tanulnod, mire felnősz, fiatalember. – Akkor taníts! Azt akarom, hogy a lány, akit elveszek, szeressen, és boldog legyen velem. A mama leült, a fiú is helyet foglalt vele szemben. – Először is hallgatnod kell rá. Még ha fáradt vagy is, ahhoz sose legyél túl fáradt, hogy meghallgasd, amit el akar mondani. Amikor tudsz, vigyél neki apró ajándékokat – csokoládét, virágot –, a nők szeretik az ilyet. – Apa mikor hozott neked utoljára ajándékot? – Nem számít. Azt akartad tudni, mi kell a lányoknak, nem azt, hogy én mit kapok. – Ha lesz pénzem, hozok neked virágot és csokoládét, megígérem. – Te csak tedd félre a pénzed annak a lánynak, aki majd rabul ejti a szíved. – Honnan fogom tudni, ki az? – Ó, tudni fogod. Mama a karjába húzta Lalét, megsimogatta a haját: igen, az ő kicsi fia ez a fiatalember.

* A képek szétfoszlottak: könnyek, homály, aztán pislogott, elképzelte Gitát, milyen volt, ahogy a karjában tartotta, a haját simogatta. – Igazad volt, mamikám, tényleg tudom.

* Jakub érte jött. Végigvonszolta a folyosón, be egy kicsi, ablaktalan szobába. Egyetlen csupasz villanykörte lógott a plafonról. A hátsó falon egy láncra bilincset rögzítettek. Egy nyírfapálca hevert a padlón. Két SS-katona beszélgetett bent, tudomást sem vettek Laléról, aki tekintetét a földre szegezve, háttal csoszogott be. Jakub minden előzetes figyelmeztetés nélkül Lale arcába vágott, mire az a

hátsó falhoz tántorodott. Az őrök erre már odafigyeltek. Lale megpróbált talpon maradni. Jakub hátralendítette a jobb lábát. Lale számított a rúgásra, hátratántorodott, amikor Jakub lába a bordáihoz ért, majd a hatást fokozva elgurult, zihált, és a mellét markolta. Miközben lassan felkelt, Jakub megint arcon ütötte. Ezúttal teljes erővel érte az ütés, bár Jakub jelezte, mire készül. Törött orrából patakzott a vér. Jakub durván talpra rántotta, és a lógó lánchoz bilincselte. Fogta a pálcát, letépte az inget Lale hátáról, és ötször rácsapott. Aztán lerántotta a nadrágját, és újabb öt ütést mért az ülepére. Lale vonyításában nem volt színlelés. Jakub hátrarántotta Lale fejét. – Halljuk a neveket, kik loptak neked! – Jakub hangja határozott volt, és fenyegető. Az őrök tovább nézték, lazán álldogálva. Lale a fejét rázta, nyöszörgött. – Nem tudom. Jakub még tíz ütést mért rá. Vér csorgott Lale lábán. A két tiszt már jobban figyelt, közelebb léptek. Jakub megint hátrarántotta Lale fejét, és rákiáltott. – Beszélj! – És Lale fülébe súgta: – Mondd, hogy nem tudod, és ájulj el! – Aztán hangosan folytatta: – Halljuk a neveket! – Sosem kérdeztem! Nem tudom. Higgye el… Jakub Lale hasába bokszolt. Lale térdre esett, szemét felfelé fordította, és ájulást színlelt. Jakub a két SS-hez fordult. – Gyenge zsidó ez. Ha tudná a neveket, mostanra már elmondta volna. – A láncon lógó Lale lábába rúgott. Az őrök bólintottak, és kimentek. Az ajtó becsukódott, Jakub gyorsan leszedte Lalét a láncról, gyengéden a földre fektette. Egy ingében rejtegetett ronggyal letörölte róla a vért, és óvatosan felhúzta a nadrágját. – Annyira sajnálom, Lale. Talpra segítette, visszavitte a szobájába, és a hasára fektette. – Jól csináltad. Most egy kicsit majd így kell aludnod. Később visszajövök, hozok neked vizet meg egy tiszta inget. Pihenj kicsit.

* Jakub mindennap meglátogatta Lalét, ételt és vizet vitt neki, időnként tiszta inget is. Felmérte sérülései állapotát, melyek lassan

gyógyultak. Lale tudta, hogy élete végéig viselni fogja a nyomokat. Talán a Tätowierer ezt meg is érdemli. – Hányat ütöttél? – kérdezte Lale. – Nem tudom. – De tudod. – Vége, Lale, már gyógyulsz. – Eltörted az orromat? Alig kapok levegőt. – Valószínűleg, de nem vészes. A duzzanat már lelohadt, az orrod alig változott. Még mindig nagyon jóképű vagy, a lányok ugyanúgy üldözni fognak. – Nem akarom, hogy a lányok üldözzenek. – Miért nem? – Megtaláltam azt az egyet, akit akarok. Másnap nyílt az ajtó, Lale felnézett, hogy üdvözölje Jakubot, de két SS állt az ajtóban. Intettek, hogy álljon fel, és menjen velük. Lale nem mozdult, próbálta összeszedni magát. Lehet, hogy ez a vége? A fekete falnál végzem? Némán elbúcsúzott családtagjaitól és végül, utolsóként Gitától. Az egyik SS kezdte elveszteni a türelmét, belépett a helyiségbe, és Laléra szegezte a fegyverét. Lale remegő lábbal, az őrök nyomában kiment a barakkból. Több mint egy hét után először érezte arcán a nap sugarait, a két őr között botorkált előre. Felnézett, készen arra, hogy szembenézzen a rá váró végzettel, de meglátott néhány másik foglyot, akiket egy közeli teherautóra tereltek. Talán még sincs vége. A lába kicsúszott alóla, a maradék rövid úton az őrök vonszolták. Feldobták a platóra, és Lale nem nézett vissza. A Birkenauba vezető úton végig a teherautó oldalába kapaszkodott.

Huszadik fejezet Lalét lesegítették a teherautóról, és bevonszolták Oberscharführer Houstek irodájába. A két SS két oldalról tartotta Lalét. – Nem szedtünk ki belőle semmit, pedig a nagy zsidó is megpróbálkozott vele – mondta az egyik. Houstek Laléhoz fordult, aki felemelte a fejét. – Szóval tényleg nem tudtad a nevüket? És nem lőttek le? – Nem, uram. – Visszaküldtek nekem, mi? És már megint az én gondom vagy. – Igen, uram. – Vigyétek a harmincegyes barakkba – mondta Houstek az őröknek. – Még egy kis keményebb munkát elvégeztetünk veled, aztán üt majd az órád, nekem elhiheted. Lalét kivonszolták az irodából. Próbált lépést tartani az SStisztekkel, de nagyjából félúton feladta. Feláldozta lábfeje bőrét, hagyta, hadd karcolja a sóder. A tisztek kinyitották a harmincegyes barakk ajtaját, belökték, és már mentek is. Lale a földön feküdt, testben, lélekben elcsigázva. Néhány fogoly közelített felé óvatosan. Ketten megpróbálták felsegíteni, de Lale felkiáltott a fájdalomtól, úgyhogy megálltak. Az egyik férfi felhúzta Lale ingét, felfedve hátán és ülepén a hatalmas sebeket. Ezúttal gyengédebben emelték fel, és felrakták egy priccsre. Lale hamarosan elaludt.

* – Tudom, ki ez – szólalt meg egy fogoly. – Ki? – kérdezte egy másik. – A Tätowierer. Nem ismered fel? Valószínűleg ő csinálta a te számodat is. – Tényleg, igazad van. Vajon kit haragított magára? – Ételt adott, amikor még a hatos barakkban voltam. Mindig szerzett ételt. – Nem is tudtam. Én mindig ebben a barakkban voltam. Nagyon magamra haragíthattam valakit már az érkezésem napján. – A férfi csendesen kuncogott. – Nem tud kimenni vacsorázni. Hozok neki az enyémből. Holnap szüksége lesz rá.

Kicsit később Lalét ketten ébresztették, egy-egy darab kenyérrel. Odaadták, ő pedig hálásan elfogadta. – Ki kell jutnom innen – mondta, mire ezek ketten felnevettek. – Hogyne, barátom. Két lehetőséged van: az egyik gyors, a másik valamelyest tovább tart. – És mik ezek? – Nos, holnap reggel kimehetsz, és amikor ideér, felfekszel a hullakordéra. Vagy kijöhetsz velünk dolgozni, amíg össze nem esel, vagy el nem kezdesz könyörögni nekik, hogy lőjenek le. – Egyik sem tetszik. Más megoldást kell találnom. – Sok szerencsét, barátom. Most pihenj. Hosszú nap áll előtted, főleg ebben az állapotban.

* Aznap éjjel Lale arról az időről álmodott, amikor eljött otthonról. Először ambiciózus fiatalemberként indult el, hogy felépítse a jövőjét. Munkát talált, amit szeretett, és amiben kiteljesedhetett. Tapasztalatokat szerzett, eljutott Európa romantikus nagyvárosaiba, melyekről addig csak a könyvekben olvasott: Párizsba, Rómába, Bécsbe. És mindenekfelett meg akarta találni azt az egyet, akibe beleszeret, akit eláraszthat szeretetével, meg persze mindazzal, amit a mama mondott: virággal, csokoládéval, az idejével és figyelmességével. Második elindulásakor tele volt bizonytalansággal és félelemmel. Vajon mi vár rá? Hosszú, érzelmileg megterhelő utazás után érkezett Prágába, miután búcsút mondott a családjának. Ahogy meghagyták, jelentkezett a megfelelő állami hivatalnál, ott közölték vele, hogy keressen szállást valahol a közelben, és hetente jelentkezzen, amíg nem döntenek, mi lesz vele. Április 16-án, egy hónappal később azt mondták, hogy poggyászával egyetemben jelenjen meg egy helyi iskolában. Ott elszállásolták jó néhány, Szlovákia különböző részeiről odakerült zsidó fiatalemberrel egyetemben. Lale mindig is adott a megjelenésére, lakhatási körülményei sem akadályozhatták meg, hogy úgy ne fessen, mint akit skatulyából húztak elő: mindennap kimosta és kitisztította a ruháját az iskola mellékhelyiségében. Nem tudta, hova viszik, de abban biztos akart lenni, hogy a megjelenése kifogástalan lesz, amikor odaér.

Öt nap telt el üldögéléssel, unatkozással, aggódással, de azért főleg unatkozással, majd közölték velük, hogy gyülekezzenek poggyászostul, és a pályaudvarra masíroztatták őket. Nem mondtak nekik semmit az úti céljukról. Egy tehervonat állt be, és rájuk parancsoltak, hogy másszanak fel. Néhányan tiltakoztak, mondván, hogy a mocskos vagon sérti a méltóságukat. Lale először látta, hogy honfitársai válaszképpen zsidókra emelik a fegyvereiket, és odacsapnak azokra, akik továbbra is tiltakoznak. Felmászott a marhavagonba a többiekkel együtt. Amikor már senkit sem lehetett bepréselni, az ajtót becsapták, és a szlovák hadsereg katonái rátolták a reteszt – azok, akiknek az lett volna a dolguk, hogy megvédjék őt. Újra meg újra ajtócsapás, majd retesz. Ajtócsapás, retesz.

* Másnap reggel a két kedves fogoly kitámogatta Lalét a barakkból, és vele maradtak, amíg a létszámellenőrzést várták. Mikor álltam így utoljára? Számok és számok. A túlélés mindig a számokról szól. Ha a kápó kipipál a listán, az azt jelenti, még életben vagy. Lale száma az utolsó, hiszen ő a harmincegyes barakk legújabb lakója. Nem válaszolt, amikor először szólították, meg kellett bökni. Egy csésze állott, gyenge kávé és egy vékony szelet dohos kenyér után útnak indították őket a munkába. A két tábor, az Auschwitz és Birkenau közti mező egyik végéből a másikba kellett hatalmas kődarabokat cipelniük. Amikor az összes kővel végeztek, rájuk parancsoltak, hogy vigyék vissza mindet. És így telt el a nap. Lale arra gondolt, hogy vagy százszor ment el itt a mező melletti úton, és látta, mit csinálnak. Nem, épp csak odapillantottam. Nem bírtam nézni, mit kell elszenvedniük ezeknek az embereknek. Hamar rájött, hogy az SS lelövi azt, aki utolsónak érkezik meg a kövével. Lalénak minden csepp erejét össze kellett szednie. Az izmai sajogtak, de lélekben erős maradt. Egyik alkalommal utolsó előttiként ért be. A nap végén, akik életben maradtak, összeszedték agyonlőtt társaik holttestét, és visszavitték a táborba. Lalét felmentették a feladat alól, de szóltak, hogy ez csak egynapos kímélet. Másnap neki is vonszolnia kell a rá eső terhet, mármint ha még életben lesz.

Miközben visszafelé vánszorogtak Birkenauba, Lale meglátta a kapun belül álldogáló Baretzkit. A férfi odament hozzá, Laléhoz igazítva lépteit. – Hallottam, mi történt veled. Lale ránézett. – Baretzki, tudna segíteni valamiben? – Hogy segítséget kért, ezzel értésére adta a többieknek, hogy más, mint ők. Ismer egy őrt, tudja a nevét, és a segítségét kérheti. Az, hogy ismerőse az ellenségnek, jókora szégyen rá nézve, de erre akkor is szüksége volt. – Talán… Miben? – Úgy tűnt, Baretzki kínosan feszengett. – Eljuttatna egy üzenetet Gitának? – Tényleg azt akarod, hogy tudja, hol vagy? Nem lenne jobb, ha azt hinné, már meghaltál? – Csak mondja el neki, hol vagyok pontosan: a harmincegyes barakkban. És azt is, hogy mondja el Cilkának. – Azt akarod, hogy a barátnője tudja, hol vagy? – Igen, ez fontos. Gita érteni fogja. – Hmm. Megteszem, ha úgy tartja a kedvem. Tényleg egy vagyont őriztél a matracod alatt gyémántokban? – Nem is beszéltek a rubinokról, smaragdokról, jenki dollárról, angol és dél-afrikai fontról? Baretzki a fejét rázta, nevetett, és fájdalmasan hátba veregette Lalét, ahogy elment. – Cilka! – kiáltott utána Lale. – Gita szóljon Cilkának! Baretzki hátrafelé intett, ezzel elbocsátva Lalét.

* Baretzki belépett a női táborba, ahol éppen vacsorára sorakoztak. Cilka látta, hogy a kápóhoz megy, és Gitára mutat. A kápó ujjával odaintette Gitát. Cilka magához húzta Danát, miközben Gita lassan Baretzkihez ment. Nem hallották, mit mondott az őr, de ahogy beszélt, Gita az arca elé kapta a kezét. Aztán barátnői felé fordult, és visszarohant kitárt karjukba. – Él! Lale él – jelentette. – Azt üzente, mondjam el neked, Cilka, hogy a harmincegyes barakkban van. – Miért nekem?

– Nem tudom, de Lale ragaszkodott hozzá, hogy mondjam el neked. – Miért, mit tehet Cilka? – kérdezte Dana. Cilka elfordult, agya lázasan kattogott. – Nem tudom – felelte Gita. Nem volt találgatós kedvében. – Csak annyit tudok, hogy Lale él. – Cilka, mit tehetsz? Hogy segíthetsz? – esedezett válaszért Dana. – Majd gondolkodom – jelentette ki Cilka. – Él. A szerelmem életben van – ismételgette Gita.

* Aznap éjjel Cilka Schwarzhuber karjában hevert. Tudta, hogy a férfi nem alszik még. Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de elhallgatott, ahogy a férfi kihúzta alóla a karját. – Jól van? – kérdezte Cilka próbaképpen, attól tartva, hogy már ez a kérdés is túlságosan bensőségesnek minősül, és ezért felkeltheti a férfi gyanúját. – Igen. Volt valami szelídség Schwarzhuber hangjában, amit Cilka még sosem tapasztalt, így felbátorodva folytatta. – Sosem mondtam nemet semmire, ugye? És eddig sosem kértem még semmit. – Igaz – felelte a férfi. – Kérhetek valamit?

* Lale végigcsinálta a következő napot. Kivette részét a munkából, segített visszacipelni az egyik halottat. Gyűlölte magát, amiért csakis a saját fájdalmára gondol, alig érez részvétet a halott iránt. Mi van velem? A vállába hasító fájdalom minden lépésnél azzal fenyegette, hogy a földre teríti. Küzdj. Küzdjél tovább. Amikor a tábor területére léptek, Lale figyelmét két ember ragadta meg, akik az őrök és a foglyok területét elválasztó kerítés mellett álltak. Cilka eltörpült Lagerführer Schwarzhuber mellett. A kerítés Lale felőli oldalán álló őr épp velük beszélt. Lale megállt, szorítása lazult a holttesten, mire a test másik végét tartó fogoly megbotlott és elesett. Lale Cilkára nézett, az visszanézett rá, majd mondott valamit

Schwarzhubernak. Az bólintott, és Laléra mutatott. Cilka és Schwarzhuber elmentek, az őr pedig megindult Lale felé. – Gyere velem – szólt oda neki. Lale letette a halott férfi lábát, és először nézett az arcába. Ismét elöntötte a részvét, főhajtással adózott egy újabb tragikus véget ért élet előtt. Bocsánatkérő pillantást vetett a hullát cipelő másik férfira, és az őr után eredt. A harmincegyes barakk foglyai csak bámultak. – Azt mondták, vigyelek vissza a régi szobádba, a cigánytáborba – szólalt meg az őr. – Ismerem az utat. – Akkor tessék – hagyta ott az őr. Lale megállt a cigánytábor előtt, nézte a rohangáló gyerekeket. Néhányan visszanéztek rá, próbálták felfogni a visszatérését. Azt mondták nekik, a Tätowierer halott. Az egyikük Laléhoz rohant, átölelte a derekát, így üdvözölte „hazatérése” alkalmából. A többiek is csatlakoztak, és hamarosan a felnőttek is kijöttek a barakkból, hogy üdvözöljék. – Hol voltál? – kérdezgették. – Megsebesültél? – Lale kitért a kérdések elől. Nadja a csoportosulás mögött állt. Lale a tekintetét keresve átnyomakodott a férfiak, nők és gyerekek csapatán, megállt Nadja előtt. Ujjával letörölt egy könnycseppet a nő arcáról. – Örülök, hogy látlak, Nadja. – Hiányoztál nekünk. Nekem. Lale csak bólintani bírt. Gyorsan el kellett tűnnie, mielőtt mindenki előtt zokogásban tört volna ki. A szobájába sietett, becsukta az ajtót, és lefeküdt régi ágyára.

Huszonegyedik fejezet – Biztos, hogy nem vagy macska? Lale hallotta a szavakat, próbált rájönni, hol lehet. Kinyitotta a szemét, Baretzki hajolt fölé vigyorogva. – Hogy mi? – Biztos, hogy macska vagy, mert több életed van, mint bárki másnak itt. Lale igyekezett felkínlódni magát ülésbe. – Ez csak… – Cilka, igen, tudom. Szép, ha az embernek magas pozícióban vannak barátai. – Boldogan odaadnám az életem, hogy ne kelljen, hogy ilyen barátai legyenek. – Majdnem oda is adtad. Nem mintha ez segített volna a lányon. – Igen, ezen a helyzeten én sem tudok segíteni. Baretzki felnevetett. – Tényleg azt hiszed, te irányítod ezeket a táborokat, ugye? A pokolba, talán így is van. Még mindig életben vagy, pedig nem volna szabad. Hogy jutottál ki a tizenegyes barakkból? – Fogalmam sincs. Amikor kivittek, biztos voltam benne, hogy a fekete falhoz megyünk, de feldobtak egy teherautóra, és visszahoztak ide. – Nem láttam még soha senkit, aki kijutott volna a Strafkompanieból, úgyhogy szép volt – jegyezte meg Baretzki. – Ilyen történelmet szívesen írok. Hogyhogy visszakaptam a régi szobámat? – Egyszerűen. A beosztással jár. – Tessék? – Te vagy a Tätowierer, és csak annyit tudok erre mondani, hogy hála istennek. Az az eunuch, aki beugrott helyetted, nem ér fel veled. – Houstek visszaadja a munkámat? – A helyedben Houstek közelébe sem mennék. Ő nem akarta, hogy visszakerülj, azt akarta, hogy lőjenek le. De Schwarzhubernak más tervei voltak veled. – Legalább egy kis csokoládét muszáj szereznem Cilkának.

– Eszedbe ne jusson, Tätowierer. Rajtad fogják tartani a szemüket. És most gyerünk dolgozni. Miközben kiléptek a szobából, Lale megszólalt: – Sajnálom, hogy nem tudtam megszerezni a nejlonharisnyát, amit kért. Már intézkedtem, amikor eltérítettek. – Hát, rendben, legalább megpróbáltad. Mindegy, már úgysem a barátnőm. Kidobott. – Sajnálom. Remélem, nem olyasmi miatt, amit az én javaslatomra mondott neki. – Nem hiszem. Csak talált valakit, aki ott él, ugyanabban a városban, vagyis ugyanabban az országban, a pokolba is. Lale eltűnődött, mondjon-e még valamit, de aztán úgy döntött, annyiban hagyja. Baretzki kivezette a barakkból, be a táborba, ahova épp előtte érkezett egy teherautónyi férfi, és folyt a szelekció. Lale magában elmosolyodott a dolgozó Leon látványán, aki leleejtette a tetoválópálcát, és kicsöpögtette a tintát. Baretzki odébb vonult, Lale hátulról közelítette meg Leont. – Segíthetek? – szólalt meg. Leon megfordult, és felborított egy tintásüveget, amikor Lale keze után kapott, és vadul, boldogan rázni kezdte. – De örülök, hogy látlak! – kiáltott fel. – Hidd el, én is örülök, hogy újra itt vagyok. Hogy vagy? – Még mindig ülve pisilek. Amúgy jól. És most, hogy itt vagy, már sokkal jobban. – Akkor haladjunk. Úgy tűnik, ma jókora tömeget küldenek nekünk. – Gita tudja, hogy visszajöttél? – Azt hiszem. A barátnője, Cilka hozott ki. – Az, aki…? – Igen. Holnap megpróbálom megkeresni őket. Add ide az egyik pálcát. Nem szolgáltathatok ürügyet rá, hogy visszahajítsanak oda, ahol voltam. Leon odanyújtotta neki a tetoválópálcáját, és belekotort egy másikért Lale táskájába. Együtt láttak munkához, tetoválták Birkenau legújabb lakosait.

*

Másnap délután Lale az irodaépület előtt várakozott, amikor a lányok kijöttek a munkából. Dana is ott várta Gitát, és a két nő együtt indult el visszafelé. Nem látták meg Lalét, amíg egyszer csak előttük nem termett, elállva az útjukat. Egy pillanatig fel sem fogták. Aztán mindketten átölelték. Dana sírt. Gita szeme száraz maradt. Lale kibontakozott az ölelésből, és mindkettőt kézen fogta. – Még most is gyönyörűek vagytok mindketten – jegyezte meg. Gita szabad kezével Lale karjára csapott. – Azt hittem, meghaltál. Megint. Azt hittem, sosem látlak többé. – Én is – csatlakozott Dana. – De nem haltam meg. Hála neked és Cilkának. Itt vagyok veletek, ahol lennem kell. – De… – kiáltotta Gita. Lale magához vonta, és szorosan megölelte. Dana egy puszit nyomott Lale arcára. – Magatokra hagylak. Annyira örülök, hogy itt vagy, Lale. Azt hittem, Gita belehal a bánatba, ha nem jössz vissza hamar. – Köszönöm, Dana – felelte Lale. – Csodálatos barát vagy. Mindkettőnké. Dana elment, a mosoly ott ragadt az arcán. Foglyok százai hömpölyögtek körülöttük, Lale és Gita csak állt, nem tudva, mihez kezdjenek. – Hunyd le a szemed – kérte Lale. – Micsoda? – Hunyd le, és számolj tízig. – De… – Csak csináld. Gita lehunyta a szemét, ahogy Lale kérte. Elszámolt tízig, majd kinyitotta. – Nem értem – mondta. – Még mindig itt vagyok. Nem hagylak el soha többé. – Gyere, mennünk kell – mondta Gita. A női tábor felé tartottak. Miután nem volt mivel megvesztegetnie a kápót, Lale nem kockáztathatta, hogy Gita elkéssen. Gyengéden egymás felé hajoltak. – Nem tudom, meddig bírom még – szólalt meg a lány.

– Nem tarthat örökké, édesem. Csak tarts ki, kérlek, tarts ki. Utána miénk az egész élet, együtt. – De… – Semmi de. Megígértem, hogy kikerülünk innen, és együtt fogunk élni. – De hogyan? Nem tudhatjuk, mit hoz a holnap. – Most itt vagyok veled, ugye? – Lale… – Hagyjuk, Gita. – El fogod mondani, mi történt veled? Hol voltál? Lale megrázta a fejét. – Nem. Most már újra veled vagyok. Csak az számít, amit már sokszor elmondtam: kikerülünk innét együtt, és szabadon fogunk élni. Bízol bennem, Gita? Igen? – Igen – felelte a lány. A kijelentés megragadta Lale képzeletét. – Egy napon majd egészen más körülmények között fogod kimondani ezt a szót. Egy rabbi előtt, és velünk lesz az egész család, az összes barátunk. Gita kuncogott, és ahogy a női tábor bejáratához értek, egy pillanatra Lale vállára hajtotta a fejét.

* Amikor Lale visszafelé tartott a barakkjába, két fiatal fiú lépett oda hozzá. – Te vagy a Tätowierer? – Ki kérdezi? – felelte Lale. – Hallottuk, hogy talán tudnál szerezni nekünk némi extra ételt. – Bárki mondta, tévedett. – Fizetni is tudnánk – mondta az egyik fiú, és öklét kinyitva felfedett egy kicsi, de tökéletes gyémántot. Lale a fogát csikorgatta. – Tessék, vegye csak el. Ha szerez nekünk valamit, bármit, hálásak lennénk, uram. – Melyik barakkban laktok? – A kilencesben. Hány élete van egy macskának?

* Másnap reggel Lale a főkapu környékén kószált, kezében a táskájával. Kétszer is odalépett hozzá egy-egy őr. – Politische Abteilung – közölte Lale mindkét alkalommal, mire békén hagyták. De jobban aggódott, mint korábban. Viktor és Juri kiléptek a táborba tartó emberek sorából, és melegen üdvözölték Lalét. – Jobb, ha nem kérdezzük, hol voltál? – kérdezte Viktor. – Bizony jobb – felelte Lale. – És most minden a régi? – Semmi nem olyan, mint volt, mindent vissza kell fognom. Csak egy kis étel kellene, ha meg tudjátok oldani, semmi nejlonharisnya. – Persze. Isten hozott – vágta rá lelkesen Viktor. Lale a kezét nyújtotta, Viktor megfogta, és a gyémánt egyik ökölből a másikba vándorolt. – Előleg. Akkor holnap találkozunk? – Holnap. Juri csak nézett. – Örülök, hogy újra itt vagy – jegyezte meg csendesen. – Én is örülök. Nőttél? – Igen, azt hiszem, nőttem. – Mondd csak – kezdte Lale –, véletlenségből nincs nálatok egy kis csokoládé? Szeretnék egy kicsit együtt lenni a barátnőmmel. Juri kivett egy táblát a táskájából, és egy kacsintás kíséretében átnyújtotta Lalénak. Lale egyenesen a női táborba ment, a huszonkilences barakkba. A kápó ott állt, ahol mindig, sütkérezett a napon. Nézte, ahogy Lale közeledett felé. – Tätowierer, örülök, hogy újra látlak – mondta. – Fogytál? Jól nézel ki – jegyezte meg Lale a lehető leghalványabb iróniával a hangjában. – Nem jártál itt egy ideje – felelte a nő. – Visszajöttem – nyújtotta át neki Lale a csokoládét. – Mindjárt hozom. Lale nézte, ahogy a kápó az irodaépületekhez ment, és szót váltott a kint álló SS-katonanővel. Aztán bement a barakkba, leült, és várta, hogy Gita belépjen. Nem kellett sokáig várnia. A lány becsukta

maga mögött az ajtót, és Lale felé indult, aki csak állt, a priccs tartóoszlopának dőlve. Attól félt, nehéz lesz kimondania a szavakat, amiket muszáj. Arcára az önuralom maszkját igazította. – Szeretkezni. Ahol csak akarunk, amikor csak akarunk. Lehet, hogy nem vagyunk szabadok, de nekem itt és most a legjobb. Mit szólsz hozzá? Gita Lale karjába vetette magát, csókokkal borította az arcát. Amikor vetkőzni kezdtek, Lale megállt, és megfogta Gita kezét. – Kérdezted, elmondom-e majd, hova tűntem, és én nemet mondtam, emlékszel? – Igen. – Még most sem akarok beszélni róla, de van valami, amit nem hallgathatok el előled. Ne ijedj meg, jól vagyok, de azért rendesen megkaptam a magamét. – Mutasd – kérte Gita. Lale lassan felhúzta az ingét, és a lány felé fordította a hátát. Gita nem szólt semmit, de pehelykönnyű, gyengéd érintéssel végigfuttatta ujjait Lale sebein. Ajka követte a kezét, és Lale tudta, már nincs szükség szavakra. Lassan és gyengéden szeretkeztek. Lale érezte, hogy könnyek szorítják a torkát, leküzdötte. Soha életében nem érzett még ilyen mély szeretetet.

Huszonkettedik fejezet Lale hosszú, forró nyári napokat töltött Gitával vagy azzal, hogy Gitára gondolt. De a munkájuk nem lett kevesebb, épp ellenkezőleg: hétről hétre magyar zsidók ezrei érkeztek Auschwitzba és Birkenauba. Ennek eredményeként a férfi- és a női táboron is zavargás hullámzott végig. Lale rájött, hogy miért. Minél nagyobb számot viselt valaki a karján, annál kevésbé számíthatott tiszteletre a többiektől. Minden alkalommal, amikor egy-egy újabb nemzetiségből érkeztek nagyobb számban, kitört a hatalmi versengés. Gita mesélt Lalénak a női táborról. A szlovák lányok, akik legrégebben voltak itt, lenézték a magyarokat, akik nem voltak hajlandóak tudomásul venni, hogy nem jogosultak azokra az apró kiváltságokra, amiket a szlovákok olyan kemény munkával vívtak ki maguknak. Gita és barátnői szerint az, amit ők eddig végigcsináltak, kell hogy számítson. Például szereztek maguknak civil ruhát a Kanadából. Nem hordták többé a kék-fehér csíkos pizsamát. És ezen nem akartak osztozni. Az SS nem foglalt állást a konfliktusok kipattanásakor, minden résztvevőt egyforma kegyetlenséggel büntettek: megtagadták tőlük sovány kis ellátmányukat, megkorbácsolták őket, rájuk sóztak egyet a puskatussal vagy a bottal, de az is előfordult, hogy komoly verést szabtak ki rájuk, amit a többi fogolynak végig kellett néznie. Gita és Dana távol tartotta magát a veszekedésektől. Gitának így is elég baja volt azzal, hogy elbánjon a kicsinyes irigységgel, amivel szembe kellett néznie az irodai munkája, a látszólag védett Cilkával kötött barátsága és persze barátja, a Tätowierer látogatásai miatt. Lale nagyrészt kimaradt a tábori vitákból. Leonnal és alig maroknyi fogollyal dolgozott csak együtt az SS-en kívül, nem vett részt az éhező férfiak ezreinek mindennapjaiban, akik együtt dolgoztak, küzdöttek, éltek és haltak. Az, hogy a romákkal élt együtt, biztonsággal töltötte el, úgy érezte, tartozik valahová. Tudatában volt, hogy a többség körülményeihez képest kényelmes az élete. Dolgozott, amikor kellett, Gitával volt, amennyit csak lehetett, játszott a roma gyerekekkel, beszélgetett a szüleikkel, főleg a fiatalabb férfiakkal, de az idősebb asszonyokkal is. Tetszett neki, hogy mindenkivel törődnek, nem csak a vér szerinti rokonokkal. Kevésbé találta meg a hangot az idősebb férfiakkal, akik többnyire csak

üldögéltek, nem elegyedtek szóba a gyerekekkel meg a fiatalokkal vagy akár az idősebb asszonyokkal. Amikor Lale rájuk nézett, gyakran az apja jutott róluk az eszébe.

* Egy éjjel Lale az SS ordítására, kutyaugatásra, nők és gyerekek sikoltozására ébredt. Kinyitotta szobája ajtaját, és kinézett: a barakkbeli férfiakat, nőket és gyerekeket kifelé terelték az épületből. Nézte őket, amíg az utolsó, kisbabáját ölelő nőt is brutálisan ki nem lökték az éjszakába. Utánuk ment, és döbbenten állt, miközben az összes cigánybarakkot kiürítették. Emberek ezreit terelték a közeli teherautókhoz. A tábor ki volt világítva, több tucat kutyás SS-őr tartotta sakkban a tömeget, lőttek bárkire, aki nem engedelmeskedett a parancsuknak: – Mindenki fel a teherautóra! Lale megállított egy arra járó ismerős őrt. – Hová viszik őket? – kérdezte. – Velük tartasz, Tätowierer? – kérdezett vissza a férfi, és továbbment. Lale az árnyékba húzódott, a tömeget pásztázta. Meglátta Nadját, odarohant hozzá. – Nadja… – könyörgött. – Ne menj el. A nő bátor mosolyt erőltetett az arcára. – Nincs más választásom, Lale. Megyek, ahova az enyéim mennek. Isten veled, barátom, örülök, hogy… – Egy őr továbblökte, mielőtt befejezhette volna a mondatot. Lale kővé dermedve állt, nézte, ahogy az utolsó embert is felterelték valamelyik teherautóra. A járművek elindultak, Lale lassan visszatért a kísértetiesen csendes barakkba. Visszafeküdt. Az álom ezúttal elkerülte.

* Reggel a kétségbeesett Lale csatlakozott Leonhoz, megszállottan dolgoztak, mivel új transzportok érkeztek. Mengele szemügyre vette a néma sorokat, s közben lassan a tetoválók asztala felé közeledett. Leon keze megremegett, ahogy az SS közelebb ért. Lale igyekezett megnyugtató pillantást küldeni segédjének. De a gazember, aki megcsonkította Leont, alig pár

lépésnyire állt. Mengele megállt, nézte, ahogy a tetoválók dolgoztak. Időnként közelebbről is megnézett egy-egy számot, ezzel növelve Lale és Leon nyugtalanságát. A halálos vigyor egy pillanatra sem tűnt el az arcáról. Lale tekintetét kereste, de ő sosem nézett magasabbra a karnál, amin épp dolgozott. – Tätowierer, Tätowierer – hajolt Mengele az asztal fölé. – Talán ma viszlek el. – Fejét félrebillentette, láthatóan élvezte Lale kínos helyzetét. Aztán, hogy megvolt a mulatsága, elballagott. Valami könnyű hullott Lale fejére, felnézett. A közeli krematórium hamut böfögött magából. Lale megremegett, elejtette a tetoválópálcát. Leon próbálta megnyugtatni. – Lale, mi történt? Mi a baj? Lale üvöltése zokogásba fulladt. – A rohadékok, kibaszott rohadékok! Leon Lale karjába csimpaszkodott, próbálta rávenni, hogy összeszedje magát, ám ekkor Mengele feléjük nézett, és visszaindult az asztalukhoz. Lale csak vöröset látott. Minden önuralmát elvesztette. Nadja. Épp kétségbeesetten igyekezett megfékezni magát, amikor Mengele odaért. Úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Mengele lélegzetét érezte az arcában. – Minden rendben van itt? – Igen, Herr Doktor, minden rendben – felelte Leon remegve. Leon lehajolt, felvette Lale pálcáját. – Csak eltört a pálca. Megjavítjuk, és máris folytatjuk a munkát – folytatta Leon. – Nem tetszel nekem, Tätowierer. Szeretnéd, hogy megvizsgáljalak? – kérdezte Mengele. – Jól vagyok, csak a pálca tört el – köhögött Lale. Fejét leszegte, elfordult, és próbált visszatérni a munkájához. – Tätowierer! – vakkantotta Mengele. Lale visszafordult Mengeléhez, állkapcsa megfeszült, fejét még mindig leszegte. Mengele kivette a pisztolyát a tokjából. Ernyedten az oldalánál tartotta. – Agyonlőhettelek volna, amiért hátat fordítottál – emelte fel a fegyvert, és Lale homlokára irányította. – Nézz rám. Lelőhetnélek most azonnal. Ehhez mit szólsz?

Lale felemelte a fejét, de tekintetét Mengele homlokára irányította, nem volt hajlandó a szemébe nézni. – Igen, Herr Doktor. Bocsánatot kérek, nem fordul elő többet, Herr Doktor – motyogta. – Vissza, dolgozni. Feltartasz itt mindent – vakkantotta Mengele, és megint elsétált. Lale Leonra nézett, és a már mindenhol hulló hamura mutatott. – Tegnap éjjel kiürítették a cigánytábort. Mielőtt maga is nekiállt volna a munkának, Leon némán odanyújtotta Lalénak a tetoválópálcáját. Lale felnézett, a fent ragyogó napot kereste. De a hamu és a füst elfelhőzte az eget. Amikor este Lale visszament a barakkjába, látta, hogy azok költöztek oda, akiket aznap tetováltak Leonnal. Bezárkózott a szobájába. Nem akart összebarátkozni senkivel. Ma nem. Soha többé. Csak arra vágyott, hogy legyen csend.

Huszonharmadik fejezet Lale és Gita hetekig hallgattak az együtt töltött idő alatt, Gita hiába igyekezett megvigasztalni a fiút. Lale elmondta, mi történt, és bár Gita megértette a bánatát, nem tudta teljes egészében átérezni. Nem tehetett róla, de sosem ismerkedett meg Lale „másik” családjával. Szívesen hallgatta Lale történeteit a gyerekekről, arról, hogy megpróbáltak játékszerek nélkül játszani, hóból vagy törmelékből gyúrva labdát, versenyeztek, ki tud olyan magasra ugrani, hogy elérje a barakk gerendáit, de leginkább csak fogócskáztak. Gita szívesen faggatta volna Lalét az igazi családjáról, de ilyenkor a fiúra rátört a makacsság, és nem volt hajlandó többet elárulni, amíg Gita nem mesél a saját életéről. A lány nem tudta, hogyan törje meg Lale gyászát. Mindketten több mint két és fél éve éltek az emberiség legmélyebb poklában. De Gita most először látta, hogy Lale így belesüllyed a depresszióba. – És a mi népünk ezrei? – kiáltotta Lalénak egyik nap. – És amit Auschwitzban láttál, Mengelénél? Tudod hányan pusztultak el ebben a két táborban? Tudod? – Lale nem válaszolt. – Én láttam a kartonokat – folytatta Gita –, nevekkel és életkorral, csecsemőket és nagyszülőket, láttam a nevüket és a számukat. El sem tudnék addig számolni! Lalénak nem volt szüksége Gitára ahhoz, hogy felmérje, mekkora tömeg haladt át a táborokon. Maga jelölte meg őket. Gitára nézett, a lány a földre meredt. Ekkor ébredt rá, hogy akik neki csak számok voltak, Gitának nevek. A lány a munkája miatt többet tudott ezekről az emberekről, mint Lale. Tudta a nevüket, a korukat, és Lale rájött, hogy Gitát ez a tudás élete végéig kísérteni fogja. – Ne haragudj, igazad van – ismerte el Lale. – Egyetlen halál is több a kelleténél. Nem akarok ilyen nyomott lenni, megpróbálom. – Azt akarom, hogy önmagad légy, ha velem vagy, de ez már túl régóta tart, Lale, és nekünk egy nap is hosszú idő. – Okos vagy, és gyönyörű. Sosem felejtem el őket, tudod? – Nem is tudnálak szeretni, ha megtennéd. A családod voltak, jól tudom. Tudom, különös, amit mondok, de az ő emléküknek adózol tisztelettel, ha életben maradsz, túléled ezt a helyet, és elmondod a világnak, mi történt itt. Lale odahajolt, megcsókolta a lányt, szívét lehúzta a szerelem és a kín súlya.

Hatalmas robbanás rázta meg alattuk a földet. Az irodák mögötti rejtekhelyükön voltak épp, talpra ugrottak, és az épület elé rohantak. Ekkor jött a második robbanás. A közeli krematóriumra néztek, ahonnan füst szállt fel, és pokoli lárma hallatszott. Sonderkommandósok rohantak elő, legtöbben a tábort övező kerítés felé. Puskatűz hallatszott a krematórium tetejéről. Lale felnézett, látta, hogy ott is Sonderkommandósok állnak, és vadul lövöldöznek. Az SS nehéztüzérséget vetett be ellenük. Perceken belül véget ért a lövöldözés. – Mi folyik itt? – kérdezte Gita. – Nem tudom. Be kell jutnunk egy épületbe. Körülöttük golyók tépték a földet, az SS-őrök mindenkit célba vettek, akit láttak. Lale az épület falához rántotta Gitát. Újabb hangos robbanást hallottak. – A négyes krematórium. Valaki felrobbantotta. Ki kell jutnunk innen. Az irodaépületből kirohanó foglyokat sorra lelőtték. – Vissza kell, hogy vigyelek a barakkodba. Csak ott leszel biztonságban. – Minden fogoly térjen vissza a barakkjába. Aki most elindul, arra nem tüzelünk! – harsogta a hangszóró. – Szaladj. – Félek, vigyél magaddal! – kiáltott Gita. – Ma este biztonságosabb helyen vagy a saját barakkodban. Biztosan létszámellenőrzést fognak tartani. Nem kaphatnak el a barakkon kívül, drágám. Gita habozott. – Eredj. Maradj ma este a barakkban, és holnap menj dolgozni, ahogy szoktál. Ne adj okot rá, hogy keressenek. A holnapot is meg kell érned. Gita nagy levegőt vett, és megfordult, hogy futásnak eredjen. – Holnap megkereslek. Szeretlek – búcsúzott el Lale.

* Aznap este Lale megszegte saját szabályát, és csatlakozott a jobbára magyar férfiakhoz a barakkjában, hogy megtudjon valamit a délután történtekről. Elmondták neki, hogy néhány nő a lőszergyárból apránként, a körme alá nyomogatva, puskaport

csempészett Birkenauba. A Sonderkommandónak adták oda, ők pedig szardíniás dobozokból kezdetleges gránátokat fabrikáltak. Kisebb kézifegyvereket is begyűjtöttek, késeket, baltákat, ilyesmit. Lale általános felkelésről szóló pletykákat is hallott a barakkbeli férfiaktól, akik csatlakozni akartak hozzá, de nem hitték, hogy most volna a napja. Azt hallották, hogy közelednek az oroszok, és a felkelést az érkezésükhöz időzítenék, ezzel segítve őket a tábor felszabadításában. Lale szemrehányást tett magának, amiért nem barátkozott össze velük korábban. Az, hogy nem értesült időben az eseményekről, majdnem megölte Gitát. Alaposan kikérdezte a többieket, mit tudnak az oroszokról, mikor várhatóak. Bizonytalan válaszokat kapott, de arra elég volt, hogy enyhe optimizmus támadjon benne. Hónapok teltek el azóta, hogy az amerikai repülők elszálltak a fejük fölött. A transzportok egyre érkeztek. Lale nem látta jelét, hogy csökkenne a náci halálgépezet elszántsága, hogy kiirtsa a zsidókat és másokat. Ám a legutóbb érkezettek kapcsolata frissebb volt a külvilággal. Talán tényleg jön a felszabadulás. Elhatározta, hogy elmondja Gitának, amit megtudott, és megkéri, legyen éber az irodában, gyűjtsön be minden információt, amit tud. Végre egy reménysugár.

Huszonnegyedik fejezet Harapósan hideg ősz jött. Sokan nem élték túl. Lale és Gita a reménysugarukba kapaszkodtak. Gita továbbadta barakktársainak a szóbeszédet az oroszokról, és biztatta őket: higgyenek benne, hogy túlélhetik Auschwitzot. 1945 elején a hőmérséklet tovább süllyedt, és Gita minden erőfeszítése ellenére a közhangulat is egyre mélyebbre zuhant. A Kanadából szerzett meleg kabátok nem tarthatták távol a jeges rettegést, hogy talán egy újabb évet töltenek majd fogságban Auschwitz–Birkenau elfelejtett világában. A transzportok lelassultak. Ez a maga nyakatekert módján hatott az SS-nek dolgozó foglyokra, elsősorban a Sonderkommandóra. Ha kevesebb a munkájuk, megnő a kivégzés veszélye. Lale felhalmozott ugyan némi tartalékot, de a forrásai sokat apadtak. És a helyiek, beleértve Viktort és Jurit is, már nem jártak be dolgozni. Az építkezés leállt. Lale biztató híreket hallott: a két krematóriumot, amit az ellenállók felrobbantottak, nem javítják meg. Lale emlékei szerint először fordult elő, hogy többen mentek el Birkenauból, mint ahányan érkeztek. Gita és kollégái váltott műszakban adminisztrálták az útnak indulókat, akiket vélhetően más koncentrációs táborokba szállítottak. Vastag hóréteg lepett mindent azon a késő januári napon, amikor Laléval közölték, hogy Leon „elment”. Amikor egymás mellett gyalogoltak, megkérdezte Baretzkit, tudja-e, hova vitték Leont. Baretzki nem válaszolt, és figyelmeztette Lalét, hogy ő is hamarosan egy Birkenauból induló transzporton találhatja magát. De Lale továbbra is szabadon járt-kelt, mivel nem kellett jelentkeznie a reggeli-esti létszámellenőrzésen. Remélte, hogy így a táborban maradhat, de abban már nem bízott ennyire, hogy mindez Gitára is igaz lehet. Baretzkiből kitört a szokásos, alattomos röhögés. Leon valószínű halálának hírére Lalét elöntötte a fájdalom, pedig már nem is hitte, hogy érez még. – Maga egyféle tükörben látja a világát, Baretzki, de nekem másik tükröm van – mondta Lale. Az őr megállt. Laléra nézett, az állta a pillantását. – Belenéztem a magaméba – folytatta Lale. – És olyan világot láttam, ami le fogja győzni a magáét. Baretzki mosolygott. – És szerinted megéred, hogy ezt meglásd?

– Igen. Baretzki a pisztolytáskájára tette a kezét. – Most azonnal széttörhetném a tükrödet. – De nem fogja megtenni. – Túl hosszan voltál kint a hidegben, Tätowierer. Menj, melegedj meg, és józanodj ki – vetette oda Baretzki, azzal elsétált. Lale nézte, amint elment. Tudta, ha valaha is egyenlő feltételekkel találkoznának egy sötét éjszakán, ő hagyná ott a másikat. Lale minden aggály nélkül kioltaná ennek az embernek az életét. És övé lenne az utolsó szó.

* Egy késő januári reggelen Gita a hóban botorkálva Lale barakkja felé rohant, holott a férfi meghagyta, hogy a közelébe sem mehet. – Valami történik – kiáltott a lány. – Hogy érted? – Az SS. Furcsán viselkednek. Mint akik pánikba estek. – Hol van Dana? – kérdezte aggódva Lale. – Nem tudom. – Keresd meg, menjetek be a barakkotokba, és maradjatok ott, amíg odaérek. – Veled akarok maradni. Lale eltolta magától Gitát, hogy az arcába nézhessen. – Siess, Gita, keresd meg Danát, és menjetek a barakkba. Jövök, amint lehet. Meg kell tudnom, mi folyik itt. Hetek óta nem érkeztek újak. Lehet, hogy ez a vég kezdete. Gita elfordult, vonakodva távolodott Lalétól. Lale az irodaépülethez ment, és óvatosan belépett az irodába, az ismerős terembe, ahova évekig járt készletekért és utasításokért. Bent teljes káosz fogadta. SS-katonák üvöltöttek a rémült dolgozókkal, akik az asztaluk mellett guggolva kerestek menedéket, miközben az őrök könyveket, kartonokat és papírokat rángattak el előlük. Egy női SS sietett el Lale mellett, keze tele papírokkal és iktatókönyvekkel. Lale nekiütközött, mire a nő mindent leejtett a kezéből. – Bocsánat. Hadd segítsek. Mindketten lehajoltak, hogy összeszedjék a papírokat. – Jól van? – kérdezte Lale a lehető leggyengédebben.

– Azt hiszem, nincs többé munkád, Tätowierer. – Miért? Mi történik? A nő Laléhoz hajolt, már suttogott. – Kiürítjük a tábort. Holnaptól. Lalénak nagyot dobbant a szíve. – Mit tud még? Kérem, mondja el. – Az oroszok már majdnem itt vannak. Lale az irodából a női táborba rohant. A huszonkilences barakk ajtaját zárva találta. Senki sem őrködött kint. Ahogy belépett, látta, hogy a lányok hátul összebújtak. Még Cilka is ott volt. Köré gyűltek, félve, tele kérdésekkel. – Úgy tűnik, az SS megsemmisíti a nyilvántartásokat – mondta Lale. – Az egyik azt mondta, hogy az oroszok a közelben vannak. – Azt az információt elhallgatta, hogy másnap kiürítik a tábort, mert nem akart újabb riadalmat kelteni annak bevallásával, hogy nem tudja, hova viszik őket. – Mit gondolsz, mit csinál velünk az SS? – kérdezte Dana. – Nem tudom. Talán elmenekülnek, és hagyják, hogy az oroszok felszabadítsák a tábort. Megpróbálok többet megtudni. Visszajövök, és elmondok mindent. Ne menjetek ki a barakkból. Biztos, hogy van odakinn néhány őr, aki bármikor kész örömmel lepuffant egy-egy foglyot. Lale megfogta Dana mindkét kezét. – Dana, nem tudom, mi lesz, de amíg tehetem, el akarom mondani, hogy örökké hálás leszek, amiért Gita barátja vagy. Tudom, sokszor te rángattad tovább, amikor magától már feladta volna. Átölelték egymást. Lale homlokon csókolta a lányt, és átadta Gitának. Azután Cilkához és Ivanához fordult, mindkettőt szorosan magához ölelte. – Te vagy a legbátrabb ember, akit valaha ismertem – mondta Cilkának. – Soha ne legyen bűntudatod azért, ami itt történt. Ártatlan vagy, jegyezd meg. – Megtettem, amit kellett, hogy életben maradjak – felelt Cilka zokogva. – Ha nem teszem, valaki más szenvedett volna annak a disznónak a kezei között.

– Az életemet mentetted meg, Cilka, ezt nem felejtem el soha. – Azzal Gitához fordult. – Ne mondj semmit – kérte a lány. – Egy szót se merészelj mondani. – Gita… – Ne. Ne mondj semmit, csak hogy holnap találkozunk. Nem akarok mást hallani. Lale végignézett mindannyiukon, és látta, hogy nincs mit mondani többet. Fiatal lányként érkeztek a táborba, és mára – bár még egyikük sem töltötte be a huszonegyet – megtört, meggyötört fiatal nőkké lettek. Tudta, hogy sosem lesz belőlük olyan nő, amilyenek eredetileg lettek volna. A jövőjüket kisiklatták, és nem térhetnek vissza többé ugyanarra a vágányra. A valamikori önképüket gyerekként, testvérként, feleségként, anyaként, dolgozóként, utazóként és szeretőként mindörökre beszennyezte az, aminek itt tanúi voltak, amit itt átéltek. Lale eljött a lányoktól, Baretzki keresésére indult, hogy megtudja, mit hoz a következő nap. Sehol sem találta. Lale visszavánszorgott a barakkjába, az ideges és aggódó magyarokhoz. Elmondta nekik, amit tudott, de ez nem jelentett túl nagy vigaszt.

* Éjjel SS-tisztek jelentek meg a női tábor minden barakkjában, és élénkpiros csíkot festettek az összes lány kabátjának hátuljára. A nőket újra megjelölték, hogy betöltsék ki tudja milyen sorsukat. Gita, Dana, Cilka és Ivana azzal vigasztalódott, hogy mindannyiukat egyformán jelölték meg. Bármi történjen is másnap, együtt élik meg – együtt élnek, együtt halnak.

* Az éjszaka során Lale valamikor elaludt. Nagy felfordulásra ébredt. Eltartott pár pillanatig, míg a hangok eljutottak álomittas agyáig. Visszakúsztak annak az éjszakának az emlékei, amikor elvitték a romákat. Mi ez az új rémség? Puskaropogás térítette végképp magához. Felvette a cipőjét, takarót dobott a hátára, és kióvakodott. Odakint éppen nők ezreit terelték sorokba. Nyilvánvaló volt a zavar, mintha sem az őrök, sem a foglyok nem igazán tudnák, mire számítsanak. Az SS-katonák nem törődtek a nők sorfala előtt

fel-alá járkáló Laléval. A nők összebújtak a hideg és a jövőtől való félelem miatt. A hó egyre esett. Lehetetlen lett volna elfutni. Egy kutya Lale szeme láttára egy nő lábába kapott, és a földre rántotta. Egy barát lehajolt, hogy talpra segítse, de a kutyás SS-tiszt előhúzta a pisztolyát, és lelőtte a fekvő nőt. Lale továbbrohant, végignézett a sorokon, kétségbeesetten kereste Gitát. Végre meglátta. Őt és barátnőit a főkapu felé terelték, egymásba kapaszkodtak, de Lale sehol sem látta köztük Cilkát az arcok tengerében. Megint Gitát nézte. Lehajtotta a fejét, és válla mozgásából Lale megállapította, hogy zokog. Végre sír, és én nem vigasztalhatom meg. Dana észrevette Lalét. A sor széle felé húzta Gitát, és Laléra mutatott. A lány végre felnézett, meglátta. Tekintetük találkozott, a lányé könnyes, esdeklő, a fiúé csupa kín. Mivel Gitára figyelt, Lale nem látta az SS-t. Nem tudott elhúzódni a feléje csapó fegyver elől, mely az arcát érte. Térdre rogyott. Gita és Dana felsikoltott, igyekeztek elvegyülni a tömegben. Hiába. Elsodorta őket a mozgó testek árja. Lale küszködve felállt, a szeme fölött felrepedt a bőr, vér csorgott végig az arcán. Őrjöngve a mozgó tömegbe vetette magát, a kétségbeesett nők sorai közt kutatva. A kapu közelében újra meglátta Gitát – alig kartávolságnyira. Egy őr lépett Lale elé, fegyverét egyenesen a fiú mellére szegezte. – Gita! – kiáltotta Lale. A világ fejtetőre állt. Lale felnézett az égre, úgy tűnt, a hajnal hasadtával egyre sötétebb lett. Az ordibáló őrök és a kutyaugatás lármája fölött meghallotta Gita hangját. – Furman. Gita Furmannak hívnak! Lale térdre rogyott a mozdulatlan őr előtt. – Szeretlek! – kiáltotta. Nem jött válasz. Lale továbbra is ott térdelt. Az őr elment. A nők sírása és kiabálása elült. Birkenau kapuját bezárták. Lale az egyre sűrűbben hulló hóban térdelt. A homlokából csorgó vér elborította az arcát. Magába roskadt. Kudarcot vallott. Egy tiszt lépett oda hozzá. – Megfagysz. Nyomás vissza a barakkodba. Kezét nyújtotta, és talpra húzta Lalét. Emberi gesztus az ellenségtől a tizenegyedik órában.

* Lale másnap reggel ágyúdörgésre és robbanások hangjára ébredt. A magyarokkal együtt kirohant a barakkból, ahol pánikba esett SS-katonákat találtak. Foglyok és fogvatartók áramlottak összekeveredve, és látszólag tudomást sem vettek egymásról. A főkapu tárva-nyitva állt. Foglyok százai sétáltak ki rajta háborítatlanul. Kábultan, az alultápláltságtól legyengülve botorkáltak, aztán néhányan úgy döntöttek, visszamennek a barakkba a hideg elől. Lale kiment a kapun, amin százszor és százszor átment már Auschwitzba menet. Egy vonat állt a közelben, füstöt pöfögött az égre, indulásra készen. A kutyás őrök összeterelték és felszállították az embereket a vonatra. Lalét elérte az áramlat, és már fenn is volt a vonaton. Rájuk csapták az ajtót. Lale a vagon szélére nyomult, és kilesett. Odakinn továbbra is foglyok százai lődörögtek céltalanul. Ahogy a vonat távolodott, látta, hogy az SS-katonák tüzet nyitnak az ott maradtakra. Lale csak állt, kinézett a vagon falának repedésein, és a sűrűn, kegyetlenül hulló havon túl, Birkenau lassan eltűnt a szeme elől.

Huszonötödik fejezet Gita és a barátnői az Auschwitzból és Birkenauból elindított nők ezreinek menetével vánszorogtak egy keskeny ösvényen a bokáig érő hóban. Gita és Dana óvatosan és feltűnésmentesen a sorokat pásztázták, tudták jól, hogy minden elcsatangolást golyóval büntetnek. Százszor is feltették a kérdést: – Nem láttátok Cilkát? Nem láttátok Ivanát? – A válasz mindig ugyanaz volt. A nők karjukat összefűzve próbálták segíteni egymást. Látszólag teljesen véletlenszerűen, időnként megállították őket, és pihenőt vezényeltek. Ilyenkor a hideg ellenére leültek a hóba, még ez is megérte, hogy pihentethessék a lábukat. Amikor elhangzott a parancs a továbbindulásra, sokan ott maradtak, holtan vagy haldokolva, képtelenek voltak megtenni akár csak egyetlenegy újabb lépést is. A nappal éjszakára váltott, és még mindig meneteltek. Számuk egyre fogyatkozott, így még nehezebbé vált, hogy elkerüljék az őrök éber tekintetét. Éjszaka Dana térdre rogyott. Nem bírt továbbmenni. Gita megállt vele, és egy ideig nem vették észre őket, eltakarta őket a többi menetelő. Dana egyre azt mondogatta Gitának, hogy menjen tovább, hagyja ott. Gita tiltakozott. Inkább itt hal meg a barátnőjével, ezen a mezőn, valahol Lengyelországban. Négy fiatal lány felajánlotta, hogy segítenek vinni Danát, de ő erről hallani sem akart. Azt mondta nekik, hogy fogják Gitát, és menjenek. Amikor egy SS elindult feléjük, a négy lány talpra rántotta Gitát, és elvonszolták. Gita visszanézett az őrre, aki egy pillanatra megállt Dana mellett, de végül továbbment, nem húzta elő a pisztolyát. Nem hallatszott lövés. Nyilván azt gondolta, hogy Dana már halott. A lányok továbbvonszolták Gitát. Nem engedték el, mert egyre próbált kiszabadulni, és visszajutni Danához. A nők tovább vánszorogtak a sötétben, az itt-ott felcsattanó lövéseket alig észlelték. Már meg sem fordultak, hogy megnézzék, ki esett el. Ahogy megvirradt, megállították őket egy vágány mellett a mezőn. Egy mozdony állt bent pár marhavagonnal. Idehoztak. És most elvisznek, gondolta Gita. Megtudta, hogy a négy lány, akikkel együtt jött, lengyel, nem zsidó. Azt sem tudták, miért vitték el őket a családjuktól. Négy különböző városból jöttek, Birkenau előtt nem is ismerték egymást.

A mező túloldalán magányos ház állt, mögötte sűrű erdő. Az SSkatonák utasításokat vakkantottak, a mozdonyt felfűtötték. A lengyel lányok Gitához fordultak. – Elfutunk addig a házig – szólalt meg az egyikük. – Ha lelőnek, itt halunk meg, de nem megyünk tovább. Velünk jössz? Gita felállt. A lányok rohanva elindultak, nem néztek hátra. Az elcsigázott nők ezreinek vagonokba terelése lekötötte az őrök figyelmét. A szökevények még oda sem értek, amikor a ház ajtaja kinyílt. Bent leroskadtak a lobogó tűz elé, hullámzott testükben az adrenalin és a megkönnyebbülés. Meleg italt adtak a kezükbe, és némi kenyeret. A lengyel lányok hevesen magyaráztak a házigazdáknak, akik hitetlenkedve ingatták a fejüket. Gita hallgatott, nem akarta, hogy a kiejtése elárulja, nem lengyel. Jobb, ha a megmentői maguk közül valónak hiszik, csak hallgatagnak, gondolta. A házigazda azt mondta, nem maradhatnak, mert a németek gyakran átkutatják a területet. Levetette velük a kabátjukat, és kivitte a ruhadarabokat a ház mögé. Amikor visszatért, a piros csíkok eltűntek, a kabátok benzinszagot árasztottak. Kintről ismétlődő lövések hallatszottak, és a függönyön át kilesve látták, hogy a még életben lévő nőket felterelték a vonatra. A vágányok mellett holttestek pettyezték a mezőt. A házigazda megadta a lányoknak egy közeli faluban élő rokona címét, és ellátta őket kenyérrel meg takaróval. Kimentek a házból, be az erdőbe, ahol a fagyos földön töltötték az éjszakát, de hiába bújtak össze, nem tudták melegen tartani egymást. A csupasz fák alig nyújtottak menedéket a tekintetek vagy az elemek ellen.

* Kora estére járt, mire a következő faluba értek. A nap már lement, a gyenge utcai lámpák alig világítottak valamicskét. Kénytelenek voltak megkérni egy járókelőt, hogy kalauzolja el őket a megadott címre. A kedves asszony elkísérte őket a keresett házig, és ott maradt, amikor a lányok bekopogtak. – Viseld gondjukat – mondta, mikor nyílt az ajtó, és ezzel elment. A benti asszony félreállt, beengedte őket a házába. Amint az ajtó becsukódott, a lányok elmondták, ki küldte őket. – Tudjátok, ki volt ez a nő? – hebegte a házigazda.

– Nem – felelték. – Egy SS. Magas rangú SS-tiszt. – Maga szerint tudja, kik vagyunk? – Nem ostoba. Azt beszélik, hogy az egyik legkegyetlenebb őr volt a koncentrációs táborokban. Idősebb asszony jött ki a konyhából. – Anya, vendégeink jöttek. Ezek a szegény teremtések az egyik táborban voltak. Adnunk kell nekik valami meleg ételt. Az idős nő nagy hűhót csapott a lányok körül, a konyhába vitte, asztalhoz ültette őket. Gita már nem is emlékezett, mikor ült utoljára széken, asztalnál. Telemerte tányérjaikat a tűzhelyen rotyogó levesből, majd elárasztotta őket kérdésekkel. A háziak úgy döntöttek, a lányok nincsenek itt biztonságban, attól tartottak, hogy az SS jelenti az ittlétüket. Az idősebb nő elnézést kért, és kiment a házból. Hamarosan egy szomszéddal tért vissza. A szomszédasszonynak volt padlása és pincéje is. Megengedte az öt lánynak, hogy a tető alatti rejtekhelyen aludjanak. Mivel oda felszáll a tűzhely melege, nem olyan hideg, mint a pince. De napközben nem maradhatnak a házban, mert bármikor bármelyik házat átkutathatják a németek. Bár mintha visszavonulnának. Gita és négy lengyel barátnője ezt követően minden éjjel a tető alatti padláson aludtak, a napot pedig a közeli erdőkben bujkálva töltötték. Ottlétüknek híre ment a kis faluban, és a helybeli pap híveivel naponta ételt küldetett a házigazdájukhoz. Pár hét múlva a még ott lévő német katonákat is kifüstölték az előretörő orosz katonák, akik közül néhányan épp a Gita és barátnői szállásával szemközti házban ütöttek tanyát. Egyik reggel a lányok késve indultak az erdőbe, és a ház előtt őrködő orosz katona megállította őket. Megmutatták neki a tetoválásaikat, és megpróbálták elmagyarázni, hol voltak, és miért vannak most itt. Az együttérző orosz felajánlotta, hogy őrt állíttat a ház elé. Attól fogva nem kellett többé az erdőben tölteniük a napot. Már nem volt titok, hol laknak, és amikor jöttek-mentek, a katonák integettek nekik, vagy rájuk mosolyogtak. Egy napon az egyik katona kérdezett valamit Gitától, és amikor a lány válaszolt, azonnal rájött, hogy nem lengyel. Gita megmondta,

hogy szlovák. Aznap este a katona bekopogott hozzájuk, és bemutatott neki egy orosz egyenruhát viselő szlovák férfit. Késő éjszakáig beszélgettek Gitával. A lányok nem kis kockázatot vállalva késő estig üldögéltek a tűz körül. Nagyon nekibátorodtak. Egy este váratlanul felpattant a bejárati ajtó, és legnagyobb meglepetésükre egy részeg orosz tántorgott be. A lányok látták, hogy az „őrük” ájultan hever odakint. A behatoló pisztolyát lóbálva kiválasztott egy lányt, és megpróbálta letépni a ruháját. Közben letolta a nadrágját. Gita és a többiek sikoltoztak. Hamarosan néhány orosz katona rontott be a szobába. Látva, hogy bajtársuk az egyik lányon fekszik, egyikük pisztolyt húzott, és fejbe lőtte az erőszaktevőt. Társaival együtt sűrű bocsánatkérések közepette kirángatták a holttestet a házból. A lányok a történtektől megviselve úgy döntöttek, tovább kell menniük. Az egyiküknek Krakkóban élt a nővére. Talán még mindig ott van. További bocsánatkérés gyanánt egy orosz tiszt elintézte, hogy egy kisteherautó elvigye őket Krakkóba.

* Megtalálták a lány nővérét, még mindig ott lakott kis lakásában egy vegyesbolt felett. A lakás zsúfolásig tele volt Krakkóból korábban elmenekült barátaival, akik hontalanként tértek vissza. Senkinek sem volt pénze. Hogy éhen ne haljanak, mindennap lementek a piacra, és mindegyikük lopott valamit. Ebből készült az aznapi vacsora. Egyik nap, amikor a piacon járt, Gita fülét anyanyelvének szavai ütötték meg. Az egyik teherautó-sofőr – aki éppen kifelé pakolta autóját – szlovákul beszélt. Megtudta tőle, hogy hetente több teherautó jön Pozsonyból Krakkóba, gyümölcsöt és zöldséget szállítanak. A férfi beleegyezett, hogy visszafelé magával vigye őt Pozsonyba. Gita rohant, elmondta a vele lakóknak, hogy elmegy. Nagyon nehezen vett búcsút négy barátnőjétől, akikkel együtt menekült. Visszakísérték a piacra, integettek neki, amikor a teherautó megindult vele meg két honfitársával az ismeretlen felé. Gita már rég tudomásul vette, hogy a szülei és két húga meghaltak, csak azért fohászkodott, hogy legalább az egyik bátyját életben találja. Az oroszokhoz csatlakoztak partizánként, ez talán megóvta őket.

* Pozsonyban, akárcsak Krakkóban Gita a táborokból szabadult túlélőkkel osztozott zsúfolt lakásokon. Bejelentette a nevét és a címét a Vöröskeresztnél, azt mondták, minden hazatérő így tesz, abban a reményben, hogy rátalálnak eltűnt rokonaikra és barátaikra. Egy délután Gita kinézett a lakás ablakán, amikor épp két fiatal orosz katona ugrott át a kerítésen, oda tartottak, ahol ő lakott. Gitát rettegés töltötte el, de ahogy közelebb értek, felismerte két fivérét, Dodót és Lászlót. Lerohant a lépcsőn, felrántotta az ajtót, és a nyakukba ugrott. Azt mondták neki, hogy nem mernek maradni, mert bár az oroszok felszabadították a németek megszállta várost, a helyiek mindenkire gyanakodnak, aki orosz egyenruhát visel. Gita nem akarta elrontani a viszontlátás örömét, úgyhogy inkább megtartotta magának, amit a család többi részéről tudott. Úgyis megtudják idővel, ebben a pár lopott percben nem kell erről beszélni. Mielőtt elbúcsúztak, Gita elmesélte, hogy ő is orosz egyenruhában járt, ez volt az első ruha, amit Auschwitzba érkezésekor kapott. Neki jobban állt, mint fivéreinek, mondta, mire mindhárman felnevettek.

Huszonhatodik fejezet Lale vonata átszelte a vidéket. A vagon falának dőlt, kitapogatta a nadrágja belsejébe kötött két kis csomagot, ebbe rejtette el a magával hozott néhány drágakövet, ennyi kockázatot mert vállalni. A többit a matraca alatt hagyta. Aki átkutatja a szobáját, azé lesz. Aznap este, kicsit később, a vonat megállt, és az SS-őrök kiadták az utasítást, hogy mindenki szálljon le. Pont, mint majd’ három évvel korábban, Birkenauban. Újabb koncentrációs tábor. Lale egy másik férfival együtt ugrott le. – Ismerem ezt a helyet – szólalt meg. – Már voltam itt. – Tényleg? – nézett rá Lale. – Ez Mauthausen, Ausztria. Nem olyan rémes, mint Birkenau, de majdnem. – Lale. – Josef. Örvendek. Amikor mindenki leszállt, beterelték őket a táborba, mondván, hogy keressenek maguknak alvóhelyet. Lale Josef után ment az egyik barakkba. Az itteniek éheztek, csont és bőr volt mindegyik, de annyi élet még volt bennük, hogy a területüket védjék. – Tűnés, itt nincs hely. Egy ember priccsenként, mindenki jogot formált a helyére, és úgy festettek, mint akik harcolni is hajlandóak, hogy megvédjék. Két további barakkban is hasonló fogadtatásban részesültek. Végül találtak egy barakkot, ahol több hely volt, és megvethették a lábukat. Ahogy alvóhelyet keresve többen is bejöttek utánuk, már ők is az itt szokásos üdvözlést alkalmazták: – Tűnés, itt nincs hely. Másnap reggel Lale látta, hogy a közeli barakkokból felsorakoznak a férfiak. Rájött, hogy mindenkit levetkőztetnek és átkutatnak, valamint megkérdezik, kicsoda, és honnan jött. Megint. Drágaköves szütyőiből kivette a három legnagyobb gyémántot, és a szájába tette őket. A barakk mögé sietett, amíg a többiek gyülekeztek, és szétszórta a többi követ. Megkezdődött a meztelen férfiak ellenőrzése. Lale látta, ahogy az őr egy rántással kinyitotta az előtte állók száját, úgyhogy a nyelve alá csúsztatta a gyémántokat. Előre kitátotta a száját, még mielőtt hozzá ért az ellenőrzés. Gyors pillantás után az őrök tovább is mentek.

* Lale a többi fogollyal egyetemben hetekig nem csinált semmit. Mindössze annyit tehetett, hogy figyelt, főleg az őket őrző SS-t, és próbált rájönni, kit lehet megkörnyékezni, és kit jobb elkerülni. Az egyikkel időnként elbeszélgetett. Az őrnek imponált Lale folyékony némettudása. Hallott Auschwitzról és Birkenauról, de nem járt ott, ezért érdekelték az ottani dolgok. Lale a valóságtól távol eső képet festett a táborokról. Mi haszna volna abból, ha elmondja ennek a németnek, hogyan bántak ott a foglyokkal. Elmesélte, mivel foglalkozott, és megjegyezte, mennyivel szívesebben dolgozik, mint hogy tétlenül üldögéljen. Pár nappal később az őr megkérdezte, nem akar-e átmenni Mauthausen egyik altáborába, a bécsi Saurer-Werke lágerbe. Az sem lehet rosszabb, mint a jelenlegi, gondolta, és amikor az őr biztosította, hogy a körülmények árnyalatnyival jobbak, és a parancsnok túl öreg ahhoz, hogy kézben tartsa a lágert, elfogadta az ajánlatot. Az őr figyelmeztette, hogy az a tábor nem fogad be zsidókat, úgyhogy hallgasson a vallásáról. Másnap odaszólt Lalénak: – Szedd össze a holmidat, elmész. Lale körülnézett. – Összeszedtem. – Egy órán belül indulsz, teherautóval. Sorakozz a kapunál. Rajta van a neved a listán – nevetett az őr. – A nevem? – Igen. A karodat és a számodat rejtsd el, rendben? – A nevemet fogják mondani? – Igen… Sok szerencsét! – Mielőtt elmegy, adni szeretnék valamit. Az őr döbbenten nézett rá. Lale kivett a szájából egy gyémántot, megtörölte az ingében, és az SS-nek adta. – Most már nem mondhatja, hogy egyetlen zsidótól sem kapott semmit.

* Bécs. Ki ne akarna eljutni Bécsbe? Lale víg napjainak ez volt az egyik kedvelt úti célja. Már maga a név is romantikusan hangzott,

volt stílusa, tele volt lehetőséggel. De Lale tudta, hogy a valóság ezúttal más lesz, mint amire számít. Az őrök nem törődtek Laléval és társaival, amikor megérkeztek. Találtak egy barakkot, és megmondták, hol és mikor kapnak enni. Lale gondolatait Gita töltötte ki, és hogy hogyan juthatna el hozzá. Egyik táborból a másikba… nem bírja már sokáig. Pár napig megfigyelte a környezetét. Látta a tébláboló táborparancsnokot, eltűnődött, vajon meddig húzhatja. Szóba elegyedett a megközelíthető őrökkel, és igyekezett megérteni a foglyok közti erőviszonyokat. Amikor rájött, hogy valószínűleg ő itt az egyetlen szlovák, úgy döntött, inkább nem érintkezik senkivel. A lengyelek, az oroszok és a néhány olasz egész nap a honfitársaikkal üldögéltek és beszélgettek, Lalét teljesen kirekesztve. Egy napon két fogoly sompolygott oda hozzá. – Azt mondják, te voltál a Tätowierer Auschwitzban. – Kik mondják? – Valaki azt mondta, hogy ismert ott téged, és hogy te tetováltad a foglyokat. Lale megragadta a fiú karját, és feltűrte az ingujját. Nem volt rajta szám. A másikhoz fordult. – És te, te ott voltál? – Nem, de igaz, amit mondanak? – Én voltam a Tätowierer, hát aztán? – Semmi. Csak kérdeztem. A fiúk elmentek. Lale tovább álmodozott. Nem látta a közeledő SS-t, csak amikor talpra rántották, és hátrakulcsolt karjánál tartva egy közeli épületbe vezették. Lale egyszer csak az idős táborparancsnok előtt állt, aki intett az egyik őrnek. Az felhúzta Lale ingujját, felfedve a számát. – Auschwitzban voltál? – kérdezte a parancsnok. – Igen, uram. – Te voltál ott a Tätowierer? – Igen, uram. – Akkor zsidó vagy? – Nem, uram, katolikus. A parancsnok szemöldöke magasba szökött.

– Tényleg? Nem is tudtam, hogy Auschwitzban voltak katolikusok. – Volt ott mindenféle vallású, uram, köztörvényesek és politikaiak is. – Te köztörvényes vagy? – Nem, uram. – És nem vagy zsidó? – Nem, uram. Katolikus vagyok. – Kétszer válaszoltál nemmel. Utoljára kérdezem. Zsidó vagy? – Nem vagyok. Tessék… hadd bizonyítsam be. – És ezzel Lale kioldotta nadrágja zsinórját, mire az a földre hullott. Becsúsztatta az ujját alsónadrágja hátuljába, és lefelé kezdte húzni. – Állj! Nem szükséges megmutatni. Rendben van, elmehetsz. Lale visszahúzta a nadrágját, igyekezett szabályosan lélegezni, nehogy ezzel leplezze le magát, és kisietett az irodából. Egy külső irodában megállt, és lerogyott egy székre. A közeli asztal mögött ülő férfi ránézett. – Jól vagy? – Igen, csak kicsit megszédültem. Meg tudná mondani a mai dátumot? – 22-e van, nem is, 23-a. Április 23. Miért? – Semmi. Köszönöm. Viszontlátásra. Kint Lale végignézett a barakk előtt lustán üldögélő foglyokon és a még lustábbnak tűnő őrökön. Három év. Három évet vettetek el az életemből. Egy nappal sem kaptok többet. A barakkok mögött a kerítéshez ment, megrázta, gyenge pontot keresett. Hamarosan talált is. A kerítés engedett, odalent, a talaj közelében Lale maga felé húzta. Az sem érdekelte, látja-e valaki, átmászott a kerítés alatt, és nyugodtan elsétált. Az erdő elrejtette a német őrjáratok elől. Ahogy mélyebbre ért a fák közé, ágyúdörgést és puskalövéseket hallott. Nem tudta, továbbmenjen-e, vagy épp ellenkező irányba rohanjon. Egy rövid tűzszünetben patak csobogását hallotta. Ahhoz, hogy odajusson, közelebb kellett mennie a lövöldözéshez, de mindig jól működött a belső iránytűje, és az irányt jónak érezte. Akár az oroszok, akár az amerikaiak vannak a patak túloldalán, boldogan megadja magát nekik. Ahogy beesteledett, meglátta a távolban az ágyúk és

fegyverek torkolattüzét. Továbbra is a vízhez akart eljutni, remélhetőleg lesz ott egy híd és egy út, ami elvezeti innen. Amikor odaért, nem patak, hanem egy folyó fogadta. Lale körülnézett, az ágyúzást hallgatta. Biztosan az oroszok. Megyek felétek! Belemerült a dermesztően hideg vízbe, lassan úszni kezdett a folyó közepe felé, vigyázva, hogy ne zavarja fel túlságosan a vizet, hátha meglátják. Megállt, kiemelte a fejét, hallgatózott. Közelebbről hallotta a lövéseket. Francba, morogta. Abbahagyta az úszást, hagyta, hadd vigye a folyó a kereszttűzbe, majd azon túl, mint egy újabb fatörzset vagy hullát, amivel nem érdemes foglalkozni. Amikor úgy gondolta, biztonságos távolságba ért a háborúzó felektől, kétségbeesett erőfeszítéssel a túlsó part felé úszott. Valahogy partra vergődött, csuromvizesen a fák közé vonszolta magát, majd reszketve összeesett, és elájult.

Huszonhetedik fejezet Lale arra ébredt, hogy a nap az arcára süt. A ruhája megszáradt már kissé, és hallotta lentről a folyó csörgedezését. Az éjszakai rejtekhelyéül szolgáló fák közül négykézláb egy út pereméig kúszott. Az úton orosz katonák mentek. Pár pillanatig nézte őket, félt, hogy talán tüzet nyitnak rá. De nyugodtak voltak. Lale úgy döntött, beindítja hazajutási tervét. Felemelt kézzel kilépett az útra, megriasztva az orosz csapatot. Azonnal ráemelték a fegyverüket. – Szlovák vagyok. Három évet voltam koncentrációs táborban – szólalt meg Lale. A katonák összenéztek. – Menj a picsába – mondta az egyik, és tovább meneteltek, egyikük elhaladtában még meg is lökte Lalét. Még néhány percet állt ott, de a katonák úgy haladtak el mellette, hogy szinte tudomást sem vettek róla, csak néha-néha vetettek rá egy-egy pillantást. Lale napirendre tért közömbösségük felett, és folytatta útját. Úgy döntött, ellenkező irányba indul, mint a katonák, mert ők valószínűleg a németek felé tartanak, vagyis Lale így kerülhet tőlük a lehető legmesszebb. Végül egy dzsip ért Lale mellé, megállt. A hátsó ülésről egy tiszt méregette. – Te meg ki a franc vagy? – kérdezte. – Szlovák vagyok. Három évig voltam fogoly Auschwitzban. – Lale felhúzta az ingujját, felfedve tetovált számát. – Hírét se hallottam. Lale nyelt egyet. El sem tudta képzelni, hogy ilyen borzalmak színhelyéről még csak nem is hallottak. – Lengyelországban van. Csak ennyit mondhatok. – Remekül beszélsz oroszul – jegyezte meg a tiszt. – Tudsz más nyelveket is? – Csehül, németül, franciául, magyarul és lengyelül. Az orosz alaposabban végigmérte. – És mi a terved, hova mész? – Haza, vissza Szlovákiába. – Nem, nem mész. Munkát adok neked. Szállj be.

Lale legszívesebben elfutott volna, de nem lett volna esélye, úgyhogy bemászott az egyik ülésre. – Megfordulunk, vissza a főparancsnokságra – utasította a tiszt a sofőrt. A dzsip a kátyúkon és árkokon keresztül épp arra tartott, amerről Lale az imént jött. Néhány kilométer múlva keresztülmentek egy kis falun, majd rákanyarodtak egy hatalmas kastélyhoz vezető földútra, amely felkapaszkodott a domb tetejére, ahonnan a gyönyörű völgyre nyílt kilátás. Az épület hatalmas, kör alakú kocsifelhajtóján drága autók parkoltak. Két őr állt az impozáns bejárati kapu egy-egy oldalán. A dzsip csikorogva fékezett, megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta az ajtót a hátul ülő tisztnek. – Gyere velem! – szólt a tiszt Lalénak. Lale követte az oroszt a kastély előcsarnokába. Megállt, mellbe vágta az eléje táruló pompa. Hatalmas lépcsősor, műremekek – festmények és kárpitok minden falon –, és olyan elegáns bútorok, amilyeneket Lale még sosem látott. Minden képzeletét felülmúló világba lépett. Azok után, amiket eddig látott, szinte fájt. A tiszt az előcsarnokból nyíló egyik szobába indult, intett Lalénak, hogy kövesse. Hatalmas, csodálatosan berendezett terembe léptek. Egy mahagóniasztal és a mögötte ülő férfi uralta a helyiséget. Az egyenruha és a jelvények alapján Lale úgy gondolta, nagyon magas rangú katona előtt áll. A férfi felnézett, amikor beléptek. – Kit hoztál? – Azt mondja, hogy a nácik foglya volt három évig. Gyanítom, hogy zsidó, nem mintha ez szerintem számítana. Ami számít, az az, hogy beszél oroszul is, és németül is – magyarázta a katona. – És? – Gondoltam, hasznunkra lehetne. Hogy megértessük magunkat a helyiekkel. A magas rangú tiszt hátradőlt, mint aki a hallottakat mérlegeli. – Akkor állítsd munkába. Keress valakit, aki vigyáz rá, és lőjétek le, ha szökni próbál. – Miközben Lalét kikísérték a teremből, még hallotta, hogy hozzáteszi: – Tisztálkodjon meg, és adjatok neki valami rendesebb ruhát. – Igen, uram. Szerintem beválik majd.

Lale a katona után ment. Nem tudom, mit akarnak tőlem, de ha ez fürdőt és tiszta ruhát jelent… Átvágtak az előcsarnokon, majd felmentek az első emeletre. Lale még két szintet látott felfelé. Egy hálószobába nyitottak be, az orosz a szekrényhez lépett, felrántotta. Női ruhák sorakoztak benne. Egyetlen szó nélkül kiment, majd be a következő szobába. Ezúttal férfiruhákat találtak. – Keress valamit, ami jó rád, és jól néz ki. Kell lennie valahol egy fürdőszobának is – mutatta. – Tisztálkodj meg, nemsokára visszajövök. Az orosz kiment, becsukta maga mögött az ajtót. Lale körülnézett a szobában. Hatalmas, baldachinos ágy állt benne, nehéz ágytakaró fedte, és hegyekben állt rajta a mindenféle formájú és méretű párna. Volt ott még egy komód, amiről azt gondolta, tömör ébenfából készült, egy asztalka, rajta egy Tiffany-lámpa, és egy csodálatos hímzéssel díszített fotel. Ó, mennyire vágyott rá, hogy Gita most vele legyen. Elhessegette a gondolatot. Nem gondolhat Gitára. Még nem. Lale végigfuttatta kezét a szekrényben lógó öltönyökön és ingeken, volt köztük hétköznapi és elegánsabb, és voltak kiegészítők is, minden, ami csak szükségeltetett a régi Lale feltámasztásához. Kiválasztott egy öltönyt, a tükör elé tartotta, megcsodálta. Majdnem tökéletes a méret, állapította meg. Az ágyra dobta. Egy fehér ing követte hamarosan. Egy fiókból puha alsónadrágot, ropogós zoknit és sima, barna bőrövet vett ki. Egy másik szekrényben fényes cipőt is talált, remekül illett az öltönyhöz. Belecsúsztatta meztelen lábát. Tökéletes. Megtalálta a fürdőszobába nyíló ajtót. A falat és a padlót borító fehér csempén megcsillant az aranyszerelvények fénye, hatalmas ólomüveg ablak tompította halványzöld és sárga fényességgé a délutáni nap ragyogását. Lale bement, sokáig csak állt, élvezte az örömteli várakozást. Aztán vizet eresztett, és élvezettel a kádba süppedt, amíg csak a víz ki nem hűlt. Akkor megint megeresztette a forró vizet; három év után nem siette el az első fürdőt. Végül kimászott, megszárítkozott egy puha törülközővel, ami ott lógott több másikkal együtt a tartón. Visszament a hálószobába, és lassan felöltözött, átengedte magát a sima pamut és szövet, a gyapjúzokni érintésének. Semmi sem szúrt, semmi sem sértette a bőrét, vagy

lógott esetlenül összement testén. A ruhák tulajdonosa karcsú férfi lehetett. Egy darabig az ágyon üldögélt, várta, hogy őrzője visszajöjjön. Aztán úgy döntött, felfedezi a szobát. Széthúzta a hatalmas függönyöket, és egy teraszra vezető üvegajtó tárult elé. Lale felrántotta az ajtót, és kilépett. A mindenit. Hol vagyok? Makulátlan kert terült el alatta, a gyep egészen az erdőig futott. Tökéletes volt a rálátás a kör alakú kocsifelhajtóra, Lale nézte, ahogy megérkezett pár újabb autó, és újabb oroszok szálltak ki belőlük. Hallotta, hogy nyílik a szobája ajtaja, megfordult, az őre volt az, egy alacsonyabb rangú katona kíséretében. Kint maradt az erkélyen. A két orosz kiment hozzá, és ők is lenéztek. – Nagyon szép, ugye? – szólalt meg Lale őre. – Jól elintéztétek magatoknak. Ügyes. Az orosz nevetett. – Bizony. Ez a parancsnokság egy kicsit kényelmesebb, mint amelyik a fronton volt. – Elmondod, hogy kerülök én a képbe? – Ő Fredrich. Ő fog őrizni. Ha szökni próbálsz, lelő. Lale a férfira nézett. Karizma az ingujját feszítette, dagadó melléről szinte le akartak pattanni a gombok. Keskeny ajkán sem mosoly, sem grimasz nem játszott. Lale üdvözlő biccentését nem viszonozta. – Nemcsak őrizni fog, de be is visz mindennap a faluba, hogy elintézd a bevásárlásunkat. Érted? – De mit kell vennem? – Nos, bort nem, teli a pincénk. Az ételt a szakácsok veszik. Ők tudják, mit akarnak… – Akkor mi marad… – A szórakozás. Lalénak arcizma sem rándult. – Minden reggel bemész a faluba, és csodálatos, fiatal hölgyeket szerzel nekünk, akiket érdekel a lehetőség, hogy némi időt velünk töltsenek este. Világos? – A kerítőtök leszek? – Érted te, tökéletesen.

– De hogy vegyem rá őket? Mondjam nekik, hogy rém jóképű fickók vagytok, és majd jól bántok velük? – Adunk ezt-azt, amivel el lehet őket csábítani. – De mit? – Gyere velem! A három férfi lement a földszintre, egy újabb fényűző szobába, ahol egy tiszt kinyitotta a hatalmas széfkamra ajtaját. Lale őrzője belépett a kamrába, kihozott két fémdobozt, és lerakta őket az asztalra. Az egyikben pénz volt, a másikban ékszerek. Lale látta, hogy sok hasonló doboz sorakozik még a kamra polcain. – Fredrich lehoz ide minden reggel, és magadhoz veszed a pénzt meg az ékszereket a lányoknak. Nyolc-tíz lány kell minden éjszakára. Csak mutasd meg nekik, mit kapnak, és ha szükséges, adj egy kis pénzt előlegbe. Mondd meg nekik, hogy akkor fizetjük ki őket, ha ideérnek a kastélyba, és amikor az estének vége, biztonságban és épségben haza is visszük őket. Lale megpróbált belenyúlni az ékszeres dobozba, de rácsapták a fedelét. – Van már kialkudott tarifa? – kérdezte. – Erre magadtól is rá fogsz jönni. Csak a lehető legjobb üzletet kösd meg. Érted? – Persze, bélszínt akartok virsliáron – mondta Lale, aki tudta, mit kell mondani. A tiszt nevetett. – Fredrich majd körbevezet. Ehetsz a konyhában vagy a szobádban, szólj a szakácsnak. Fredrich levitte Lalét, és bemutatta a szakácsoknak. Lale azt mondta nekik, hogy a szobájában szeretne étkezni. Fredrich egyértelműen közölte vele, hogy nem mehet az első emeletnél följebb, és ott sem mehet be semelyik másik szobába, csak a sajátjába. Pár órával később Lalénak bárányt hoztak sűrű, tejszínes szószban. A mellé felszolgált répát roppanósra főzték, és megöntözték vajjal. Sóval, borssal, friss petrezselyemmel ízesítették. Kíváncsi volt, vajon tudja-e még élvezni a finom ízeket. Tudta. Csak azt a képességét veszítette el, hogy élvezze az evést. Hogy is élvezné, ha Gita nincs ott, és nem oszthatja meg vele? Ha fogalma

sincs, a lánynak egyáltalán van-e mit ennie? Ha fogalma sincs, egyáltalán… De elhessegette a gondolatot. Most itt van, és meg kell tennie, amit meg kell tennie, mielőtt megkeresheti. Csak a felét ette meg a tányérjára tett ételnek. Mindig tegyél félre valamennyit, eszerint élt az elmúlt években. Az étel mellé Lale megitta egy üveg bor nagyját. Némi nehézség árán levetkőzött, kinyúlt az ágyon, és részeg álomba zuhant. Másnap a reggelizőtálca csörgésére ébredt, amit letettek az asztalra. Nem emlékezett rá, bezárta-e a szobáját. De a szakácsnak talán amúgy is van kulcsa, gondolta. Az esti tálcát és a borosüveget már elvitték. Mindezt egyetlen szó nélkül. Reggeli után Lale gyorsan lezuhanyozott. Épp a cipőjét húzta, amikor belépett Fredrich. – Készen vagy? – Mehetünk – bólintott Lale. Először a széfkamrás irodába mentek. Fredrich és egy másik tiszt figyelte Lalét, ahogy kivett némi pénzt. Megszámolták, és beírták az összeget egy leltárkönyvbe, majd néhány apróbb ékszert és foglalat nélküli drágakövet is kiválasztott, ezeket is felírták. – Többet viszek, mint amennyire valószínűleg szükség lesz, mert most megyek először, és fogalmam sincs, mi a tarifa, rendben? – magyarázta Lale a két férfinak. Vállat vontak. – A lényeg, hogy visszaadj mindent, ami megmarad – mondta a könyvelőtiszt. Lale egyik zsebébe tette a pénzt, a másikba az ékszereket, és Fredrichhel a kastély melletti hatalmas garázsépületbe mentek. Egy dzsipet utaltak ki nekik, Lale beszállt, és megtették a pár kilométeres utat a faluig, amin előző nap keresztülhajtottak. Csak tegnap volt? Hogy érezhetem magam máris ennyire máshogy? Útközben Fredrich elmondta, hogy este egy kisteherautóval jönnek majd, azzal fogják felvenni a lányokat. Nem túl kényelmes, de ez az egyetlen jármű, amibe beférnek tizenketten. – És hol keressem a lehetséges lányokat? – kérdezte Lale, amikor beértek a faluba. – Kiraklak az utca végén. Menj be az összes boltba. Mindegy, hogy ott dolgoznak vagy kuncsaftok, ha fiatalok és lehetőleg

csinosak. Tudd meg, mennyit kérnek, mutasd meg nekik a fizetséget… ha előleget akarnak, csak pénzt adjál. Mondd meg nekik, hogy hatra értük jövünk a pékség elé. Néhányan már jártak a kastélyban. – Honnan tudom, van-e valakijük? – Gondolom, akkor nemet mondanak. Lehet, hogy hozzád is vágnak valamit, szóval légy résen, és húzd be a nyakad. – Amikor Lale kiszállt, még hozzátette: – Itt várok, figyelek. Nem kell sietni. És ne csinálj semmi ostobaságot. Lale a közeli butikba ment be először, remélve, hogy aznap egyetlen férj vagy barát sem megy a partnerével vásárolni. Mindenki ránézett, amikor belépett. Oroszul köszönt, aztán eszébe jutott, hogy Ausztriában van, és németre váltott. – Szép napot, hölgyeim, hogy s mint érzik ma magukat? A nők összenéztek. Némi kis kuncogás hallatszott, majd megszólalt az eladó: – Segíthetek? A feleségének szeretne valamit? – Nem egészen. Beszélni szeretnék magukkal. Mindenkivel. – Maga orosz? – kérdezte egy vásárló. – Nem, szlovák vagyok. Ami azt illeti, az orosz katonák ügyében jöttem. – A kastélyban lakik? – kapcsolódott be a beszélgetésbe egy másik vásárló. – Igen. Lale megkönnyebbülésére az egyik eladó megkérdezte: – Azért jött, hogy megkérdezze, nem akarunk-e ma este ott szórakozni? – Igen, igen, azért. Már jártak ott? – Én igen. Ne féljen. Mind tudjuk, mit akar. Lale körülnézett. Két eladó volt bent, és négy vásárló. – Nos? – szólalt meg óvatosan. – Mutassa, mit hozott – kérte egy vásárló. Lale a pultra ürítette a zsebeit, a lányok odagyűltek. – Mennyit kaphatunk? Lale a lányra nézett, aki már járt a kastélyban. – Mennyit kaptak legutóbb?

A lány Lale orra alá dugott egy gyémántos, gyöngyös gyűrűt. – Valami ilyesmit. És még tíz márkát – tette hozzá. – Rendben. Akkor, mondjuk, adok most öt márkát, ötöt este, és az ékszert, amit kiválaszt. A lány kotorászott egy darabig az ékszerek közt, majd kiemelt egy gyöngy karkötőt. – Ezt kérem. Lale gyengéden kivette a kezéből. – Nem most – mondta. – Találkozzunk hatkor a pékség előtt. Megbeszéltük? – Meg – felelte a lány. Lale átadott neki öt márkát, a lány a melltartójába gyömöszölte. A többi lány is átnézte az ékszereket, választottak egyet-egyet. Lale mindnek adott öt márkát. Senki sem alkudozott. – Köszönöm, hölgyeim. Mielőtt távoznék, megmondanák, hol találhatok önökhöz hasonló beállítottságú szépségeket? – Pár házzal lejjebb megpróbálhatja a kávézóban vagy a könyvtárban – javasolta az egyik lány. – Vigyázzon a nagyikkal a kávézóban! – kuncogott egy másik nő. – Hogy érti, hogy „nagyik”? – kérdezett vissza Lale. – Tudja, öregasszonyok… Némelyik harminc is elmúlt! Lale elmosolyodott. – Nézze – folytatta az első önként jelentkező –, megállíthatja bármelyik nőt az utcán. Mind tudjuk, mit akar, és sokan vagyunk, akiknek jó étel és ital kell, még így is, hogy a ronda orosz disznókkal kell együtt lennünk érte cserébe. Nem maradtak itt férfiak, akik segíthetnének nekünk. Tesszük, amit tennünk kell. – Ahogy én is – tette hozzá Lale. – Nagyon köszönöm. Akkor az esti viszontlátásra! Lale kiment a boltból, egy falnak dőlt, kis szünetet tartott. Egyetlen bolt, és a lányok fele megvan. Az utca túloldalára nézett. Fredrich őt figyelte. Lale feltartotta a hüvelykujját. Akkor nézzük, hol lehet a kávézó? Lale menet közben megállított három fiatal nőt, kettővel megállapodott, hogy eljönnek este. A kávézóban került újabb három. Lale úgy vélte, a harmincas éveik közepe felé járhatnak, de akkor is gyönyörű nők, akikkel bárki boldogan mutatkozna.

Aznap este Lale és Fredrich felszedték a lányokat, akik a megbeszéltek szerint a pékség előtt várakoztak. Elegáns ruhában, kisminkelve jöttek mind. A megállapodás szerinti ékszer és pénz gazdát cserélt, Fredrich tessék-lássék felügyeletével. Lale nézte, ahogy a nők bementek a kastélyba. Fogták egymás kezét, mosolyuk elszánt volt, időnként felnevettek. – Elviszem, ami maradt – szólalt meg a szorosan Lale mellett álló Fredrich. Lale előkotorta a maradék néhány bankjegyet és ékszert a zsebéből, odaadta Fredrichnek, aki elégedettnek tűnt az üzlet lebonyolításával. Zsebre vágta az egészet, és nekiállt, hogy mélyen a zsebeibe ásva megmotozza Lalét. – Csak óvatosan – jegyezte meg Lale. – Ilyen jól azért nem ismerjük egymást. – Nem vagy az esetem – vágta rá Fredrich.

* A konyhán nyilván szóltak, hogy Lale megjött, mert miután bement a szobájába, a vacsorája hamarosan megérkezett. Evett, majd kisétált az erkélyre. A korlátra hajolt, nézte a jövő-menő járműveket. Időnként a lent szórakozók hangja is felszűrődött hozzá, elégedetten nyugtázta, hogy csak nevetgélést és beszélgetést hall. Visszament a szobába, és lefekvéshez készülődött. A nadrágja hajtókáját igazgatva megtalálta az odarejtett apró gyémántot. Kivett fél pár zoknit a fiókból, és belerejtette a gyémántot, mielőtt nyugovóra tért. Néhány óra elteltével az erkélyajtón beszűrődő nevetgélésre és beszélgetésre ébredt. Kiment, nézte, ahogy a lányok felmásztak a teherautóra, amely majd hazaviszi őket. Legtöbben részegek voltak, de egyik sem volt rosszkedvű. Lale visszafeküdt.

* A következő hetekben Lale és Fredrich naponta kétszer bementek a faluba. Lalét már mindenki ismerte, még azok a nők is, akik sosem mentek el a kastélyba, tudták, kicsoda, és üdvözölték, ha szembejött. A butik és a kávézó voltak a kedvenc helyei, és a lányok hamarosan maguktól odagyűltek Lale érkezésére. A rendszeres látogatók gyakran üdvözölték puszival, és kérték, aznap este

csatlakozzon hozzájuk ő is. Úgy tűnt, őszintén elszomorítja őket, hogy a fiú sosem vesz részt a mulatságban. Egy nap a kávézóban Serena, a pincérnő, hangosan így szólt: – Lale, feleségül veszel a háború után? A többi lány kuncogott, az idősebb asszonyok rosszallóan ciccegtek. – Teljesen odavan érted, Lale – magyarázta az egyik vendég. – Egyik orosz disznó sem kell neki, nem számít, mennyi pénzük van. – Gyönyörű lány vagy, Serena, de sajnos az én szívem már másé. – Kié? Hogy hívják? – méltatlankodott Serena. – Gitának. És eljegyeztem. Szeretem. – Vár rád? Hol van? – Nem tudom, hol van most, de meg fogom találni. – Honnan tudod, hogy egyáltalán életben van-e még? – Ó, életben van. Volt olyan, hogy egyszerűen csak tudtál valamit? – Nem is tudom. – Akkor még sosem voltál szerelmes. Találkozunk később, lányok. Viszontlátásra, hatkor. Ne késsetek! Köszönések kórusa kísérte, ahogy kilépett az ajtón.

* Aznap este, amikor Lale egy hatalmas rubinnal egészítette ki hadizsákmányát, elsöprő honvágy tört rá. Hosszasan ült az ágyán. Otthonról őrzött emlékeit beszennyezték a háború rémségei. Mindent és mindenkit, aki valaha is számított, már csak a veszteség és szenvedés sötét szemüvegén át látott. Amikor valahogy összeszedte magát, az ágyra öntötte a zokni tartalmát, és megszámolta a hetek alatt begyűjtött drágaköveket. Aztán kiballagott az erkélyre. Az éjszakák egyre melegedtek, néhányan a mulatság résztvevői közül kimentek a kertbe. Többen csak üldögéltek, mások valamiféle fogócskát játszottak. A kopogtatásra ijedten összerezzent. Az első éjszaka óta zárta a szobája ajtaját, akár bent volt, akár nem. Az ajtó felé rohantában meglátta az ágyon heverő drágaköveket, gyorsan rájuk rántotta az ágytakarót. Nem vette észre, hogy az utolsónak szerzett rubin leesett a földre. – Miért zártad be az ajtót? – kérdezte Fredrich.

– Nem szeretném azon kapni magam, hogy valamelyik bajtársaddal osztom meg az ágyam, láttam, hogy néhányukat nem érdeklik a lányok, akiket hozunk nekik. – Értem. Jóképű fickó vagy. Tudod, hogy értékelnék a megnyerő külsődet, ha netán mégis hajlandóságot mutatnál. – Kösz, de nem. – Szeretnéd az egyik lányt? Ki vannak fizetve. – Köszönöm, nem. Fredrich észrevett valami csillanást a szőnyegen. Lehajolt, felvette a rubint. – És ez mi? – kérdezte. Lale meglepetten nézett a drágakőre. – Meg tudod magyarázni, miért van ez nálad, Lale? – Biztos beleragadt a zsebem bélésébe. – Valóban? – Komolyan azt hiszed, hogy ha elveszem, itt hagyom a szőnyegen, hogy megtaláld? Fredrich eltűnődött Lale szavain. – Gondolom, nem. – Zsebre tette a rubint. – Visszateszem a széfbe. – És miért jöttél? – kérdezte Lale témát váltva. – Holnap áthelyeznek, úgyhogy ezentúl a reggeli kört és az esti fuvart is egyedül csinálod. – Mármint, gondolom valaki mással – vélte Lale. – Nem. Bebizonyítottad, hogy megbízható vagy, a tábornok is elégedett. Csak tégy úgy, ahogy eddig, és ha mindenki elmegy innét, neked is leeshet egy kis extra. – Sajnálom, hogy elmész. Jókat beszélgettünk a teherautóban. Vigyázz magadra, még mindig háború van ott kint. Kezet ráztak. Amikor Lale újra magára maradt, biztonságban, zárt ajtó mögött összeszedte a drágaköveket az ágyáról, és mindent visszatett a zokniba. A szekrényből kivette a legszebb öltönyt, és félretette. Az asztalra fektetett egy inget, néhány alsónadrágot meg zoknit, és alácsúsztatott egy pár cipőt.

* Másnap reggel Lale lezuhanyozott, és felvette a kiválasztott ruhákat, köztük a négy alsónadrágot és a három pár zoknit. A

drágakövekkel teli zoknit a zakója belső zsebébe csúsztatta. Még utoljára körülnézett, és a széfkamra felé indult. Kivett annyi pénzt és ékszert, amennyit szokott, és már ment volna, amikor a könyvelőtiszt megállította. – Várj. Vigyél ma többet. Két nagyon magas rangú tiszt érkezik Moszkvából ma délután. Szerezd meg nekik a legjobbat. Lale elvette a pluszpénzt és az ékszereket. – Lehet, hogy ma kicsit később érek vissza. Bemegyek a könyvtárba, megnézem, ki tudok-e venni egy könyvet. – Remek könyvtárunk van itt. – Köszönöm, de ott mindig vannak tisztek is, és… nos, még mindig nehezen viselem a katonák jelenlétét. Megérti? – Rendben. Ahogy akarod. Lale átment a garázsba, biccentett az egyik kocsit mosó szolgának. – Szép napunk van, Lale – mondta a férfi. – Bent van a kulcs a dzsipben. Hallom, ma egyedül mész. – Igen, Fredrichet áthelyezték, remélem, nem a frontra. Az orosz nevetett. – Amilyen a rohadt szerencséje. – Engedélyt kaptam, hogy ma később jöjjek vissza, mint szoktam. – Szeretnél egy kis kalandot, mi? – Valami ilyesmi. Viszlát később! – Viszlát, szép napot! Lale könnyedén bepattant a dzsipbe, és elhajtott a kastélytól, vissza sem nézett. A faluban leparkolt a főút végén, a zárban hagyta a kulcsot, és elsétált. Egy bolt előtt meglátott egy odatámasztott biciklit, lazán tolni kezdte. Aztán ráült, és kikarikázott a városból. Pár kilométerrel odébb egy orosz őrjárat megállította. Egy fiatal tiszt kérdezte ki. – Hova mész? – Három évig voltam német fogságban. Szlovák vagyok, és most hazamegyek. Az orosz megragadta a kormányt, Lalénak le kellett szállnia a nyeregből. Elfordult a tiszttől, mire az keményen fenékbe rúgta. – Jót fog tenni egy kis séta. Most mehetsz a picsába – mondta az orosz.

Lale továbbment. Nem éri meg a vitát. Leszállt az este, de Lale ment tovább. Látta egy kisváros fényeit maga előtt, kicsit gyorsított. Minden tele volt orosz katonákkal, és bár nem vettek róla tudomást, úgy érezte, haladnia kell. A város szélén meglátott egy pályaudvart, odasietett, azt remélte, talán talál egy padot, és ledőlhet néhány órára. A peronon egy vonat állt, de teljesen üresnek és elhagyatottnak tűnt. A vonat látványa balsejtelmekkel töltötte el, de leküzdötte a félelmét, fel-alá járkált, benézett mindenhova. Vagonok. Emberek szállítására tervezett vagonok. Ekkor felfigyelt a közeli vasúti iroda fényére, odament. Bent az állomásfőnök egy széken hintázott, feje le-lehorgadt, ahogy az álommal harcolt. Lale ellépett az ablaktól, megköszörülte a torkát, majd odalépett olyan magabiztossággal, amit a legkevésbé sem érzett. Az állomásfőnök, immár teljesen ébren, az ablakhoz ment, és résnyire nyitotta, épp csak annyira, hogy beszélni tudjanak. – Parancsoljon. – A vonat. Merre megy? – Pozsonyba. – Felszállhatok? – Tud fizetni? Lale kivette a zoknit a zsebéből, kiválasztott két gyémántot, és átadta őket az állomásfőnöknek. Kotorászás közben bal ingujja felcsúszott, felfedve a tetoválást az alkarján. A férfi elvette a drágaköveket. – Az utolsó vagon. Ott senki sem fogja zavarni. Bár reggel hat előtt nem indul el. Lale az állomásépület órájára nézett. Még nyolc óra. – Megvárom. Milyen hosszú az út? – Úgy másfél óra. – Köszönöm. Nagyon köszönöm. Miközben az utolsó vagon felé tartott, Lalét megállította az utána siető állomásfőnök kiáltása. Mikor beérte, némi ételt meg egy termoszt adott át neki. – Csak egy szendvics, a feleségem készítette, de a kávé forró és erős. Lale elvette az ételt és a kávét, válla meggörnyedt, és nem tudta visszatartani a könnyeit. Felnézett, és látta, hogy az

állomásfőnöknek is könnyek csillogtak a szemében, ahogy elfordult, és visszaindult az irodájába. – Köszönöm – nyögte ki végül.

* Már nappal volt, amikor elérték a szlovák határt. Egy tisztviselő lépett oda Laléhoz, az iratait kérte. Lale feltekerte az ingujját, és megmutatta a számát: 32407. – Szlovák vagyok – mondta. – Isten hozta itthon.

Huszonnyolcadik fejezet Pozsony. Lale leszállt a vonatról abban a városban, ahol egykor élt, ahol boldog volt, és ahol az elmúlt három évben kellett volna élnie. Jól ismert városrészeken vágott át. Jobbára felismerhetetlenné váltak, lebombázták őket. Nem várta itt semmi. El kell jutnia Korompába, döntötte el, ami vagy négyszáz kilométerre van innen. Hosszú út várt rá hazáig. Négy napig gyalogolt, időnként felkéredzkedett egy-egy lovas kocsira, egyszer lóháton is ült, nyereg nélkül, és egyszer traktor vontatta kocsin utazott. Fizetett, amikor kellett, az egyetlen módon, ahogy tudott: ide egy gyémánt, oda egy smaragd. Végül eljutott abba az utcába, ahol felnőtt, és megállt a családja háza előtt. A kerítéspalánkok eltűntek, csak az elgörbült oszlopok maradtak. A mama valamikori büszkeségének és örömének, a virágoskertnek nyoma sincs, gaz és túlnőtt fű vette át a helyét. Durva deszkákkal szegezték be a betört ablakot. Idősebb asszony jött ki a szemközti házból, odatrappolt Laléhoz. – Mit képzel, mit művel itt?! El innen! – kiabált egy fakanállal hadonászva. – Bocsánat. Csak… csak itt laktam régebben. Az öregasszony Laléra nézett, felismerés villant a szemében. – Lale? Te vagy az? – Igen. Molnár néni, maga az? Olyan… olyan máshogy… – Megöregedtem, igen, tudom. Istenem, Lale, tényleg te vagy az? Összeölelkeztek. Elcsukló hangon kérdezgették egymást, a másik hogy van, nem is hagyva időt a rendes válaszra. Végül a szomszédasszony elhúzódott a fiútól. – De mit állsz itt kint? Menj, menj haza. – Lakik itt valaki? – A húgod, ki más. Egek, nem is tudja, hogy élsz? – A húgom! Goldi él? Lale átrohant az úttesten, és erőteljesen bekopogott. Amikor nem történt semmi, újra kopogott. Bentről kiszólt valaki: – Jövök már, jövök! Goldi kinyitotta az ajtót. Meglátta a bátyját, és elájult. A szomszédasszony bement a házba Laléval, aki felemelte Goldit, és a kanapéra fektette. Molnárné hozott egy pohár vizet. Lale Goldi fejét magához szorítva várta, hogy a lány kinyissa a szemét. Amikor

az magához tért, kezébe nyomta a vizet. Goldi belekortyolt, de a nagyját magára öntötte. Molnárné halkan távozott, miközben Lale a húgát ringatta, és hagyta, hadd potyogjanak a könnyei. Jó idő eltelt, mire a fiú meg tudott szólalni, és feltehette a kérdéseket, melyekre olyan kétségbeesetten várta a választ. A hírek kegyetlenek voltak. Szüleit elvitték, alig pár nappal az után, hogy Lale elment. Goldinak fogalma sem volt, hova kerültek, élnek-e még. Max elment, csatlakozott a partizánokhoz, és a németek ellen harcolva elesett. Max feleségét és két kisfiát is elvitték, Goldi megint csak nem tudta, hova. Az egyetlen jó hír, amivel a húga szolgálni tudott, saját maga volt. Beleszeretett egy orosz fiúba, összeházasodtak. Most már Sokolovnak hívják. A férje épp üzleti útra ment, pár nap múlva várható haza. Lale kiment Goldival a konyhába, nem akarta szem elől veszteni annyi időre sem, amíg a lány főz maguknak valamit. Miután ettek, késő éjszakáig beszélgettek. Bárhogy igyekezett Goldi többet kiszedni belőle arról, hol volt három évig, Lale csak annyit mondott, munkatáborban volt Lengyelországban, és most hazajött. Másnap kiöntötte a szívét Goldinak és Molnárnénak, mesélt nekik Gita iránti szerelméről, és elmondta, hogy meggyőződése, a lány életben van. – Muszáj megtalálnod – mondta Goldi. – Meg kell keresned. – Nem tudom, hol kezdjem a keresést. – Hát, hol éltek a háború előtt? – kérdezte Molnárné. – Nem tudom. Nem akarta elmondani. – Nem értem. Három éve ismered, és ezalatt nem mondta el, hová való? – Nem akarta. Azon a napon akarta elmondani, amikor felszabadultunk, de túl gyorsan történt minden. Csak a nevét tudom: Furman. – Ez is valami, ha nem is túl sok – korholta Goldi. – Hallottam, hogy már érkeznek haza az emberek a lágerekből – mondta a szomszédasszony. – Mind Pozsonyba mennek. Talán ott van az a lány. – Ha vissza kell mennem Pozsonyba, akkor valamivel utaznom is kell. Goldi elmosolyodott:

– Akkor mit ülsz itt még mindig? A városban Lale megkérdezett mindenkit, akit lovon, biciklin, autóval vagy teherautóval látott, nem adná-e el neki a járművét. Mindenki elutasította. Már épp kezdett elcsüggedni, amikor egy öregember jött arra, kis kordéját egyetlen ló húzta. Lale az állat elé lépett, a férfi kénytelen volt megállítani a fogatot. – Megvásárolnám a lovat meg a kocsit – bökte ki Lale. – Mennyiért? Lale előhúzott néhány drágakövet. – Valódiak. És nagyon sokat érnek. Az öreg megvizsgálta a kincseket. – Van egy feltételem – szólalt meg végül. – Micsoda? Kérjen bármit. – Előbb vigyen haza. Lale hamarosan megállította a kocsit a húga háza előtt, és büszkén megmutatta új közlekedési eszközét. – Semmim sincs, amivel megetethetnénk! – fakadt ki Goldi. Lale a magasra nőtt fűre mutatott. – Mintha a kertedre ráférne a nyírás – jegyezte meg. Aznap éjjel a lovat kipányvázták a kertbe, Molnárné és Goldi pedig nekiálltak, hogy elemózsiát készítsenek Lalénak az útra. Lalét elkeserítette, hogy hazatérése után ilyen hamar megint búcsút kell vennie tőlük, de hallani sem akartak arról, hogy tovább maradjon. – Nehogy Gita nélkül gyere vissza! – Ezekkel a szavakkal búcsúzott tőle Goldi, amikor Lale felmászott a kocsira, és kis híján hanyatt esett, ahogy a ló elindult. Hátranézett a családja egykori otthona előtt álló két nőre: összekapaszkodva, mosolyogva integettek.

* Lale és új útitársa három nap, három éjszaka utaztak a tönkrement utakon, keresztül a szétbombázott városokon. Patakokon gázoltak át ott, ahol felrobbantották a hidakat. Útközben felvettek mindenféle vándort. Lale beosztotta az elemózsiáját. Mélyen gyászolta szétszórt családját. Ugyanakkor vágyott Gita után, és ez megacélozta. Tovább kell mennie. Meg kell őt találnia. Megígérte neki.

Amikor végül visszaért Pozsonyba, azonnal a pályaudvarra ment. – Igaz, hogy kezdenek hazatérni a koncentrációs táborok túlélői? – kérdezte. Igaz, mondták neki, és kapott egy menetrendet. Mivel fogalma sem volt, Gitát végül hova vitték, még azt sem tudta, melyik országba, Lale úgy döntött, csak egyet tehet: kimegy minden vonat elé. Arra gondolt, keres valami szállást, de egy lovas kocsis idegen nem volt túl kívánatos vendég a szállásadók szemében, úgyhogy a kocsin aludt, ott, ahol szabad helyet talált, amíg a ló le nem legelte a füvet maga körül, vagy tovább nem küldték. Gyakran eszébe jutottak cigány barátai a táborból, a történeteik arról, hogyan éltek. Közeledett a nyár vége. Sokat esett, de Lalét ez nem rettentette el. Két héten át minden egyes érkező vonat elé kiment. Fel-alá járkált a peronon, minden leszálló nőhöz odament. – Járt Birkenauban? – kérdezgette. A néhány ritka alkalommal, amikor igenlő választ kapott, megkérdezte, nem ismerik-e Gita Furmant a huszonkilences barakkból. Nem ismerte senki. Egy nap az állomásfőnök megkérdezte Lalét, bejegyeztette-e Gitát a Vöröskeresztnél, ők gyűjtik az eltűntek neveit, meg azokét, akik hazatértek, és szeretteiket keresik. Lalénak nem volt veszítenivalója, elindult a városközpontba a címre, amit megadtak neki.

* Gita épp a főutcán sétált két barátnőjével, amikor meglátott egy mulatságos külsejű kocsit, amit egyetlen ló húzott. Fiatal férfi álldogált rajta. Gita kilépett az útra. Az idő megdermedt, amikor a ló magától megállt a fiatal nő előtt. Lale mászott le a kocsiról. Gita tett egy lépést felé. Lale nem mozdult. Gita lépett még egyet. – Szia – szólalt meg a lány. Lale térdre esett. Gita a barátnőihez fordult, akik döbbenten figyelték a jelenetet. – Ő az? – kiáltott fel az egyik. – Igen – felelte Gita. – Ő az. Nyilvánvalóvá vált, hogy Lale nem tud megmozdulni, úgyhogy Gita odament hozzá, és letérdelt elé.

– Ha netán nem hallottad, mit mondtam, amikor eljöttem Birkenauból: szeretlek – mondta. – Hozzám jössz feleségül? – kérdezte Lale. – Igen. – A világ legboldogabb emberévé teszel? – Igen. Lale a karjába kapta Gitát, és megcsókolta. A lány egyik barátnője odalépett, és elvezette a lovat. Aztán Gita átölelte Lale derekát, fejét a fiú vállára hajtotta, és elindultak. Beleolvadtak az utcán hömpölygő tömegbe, egy fiatal pár a sok közül, a háború szaggatta városban.

Epilógus Lale felvette a Sokolov nevet – húga férjének nevét –, ez sokkal jobban hangzott a szovjetek által megszállt Szlovákiában. 1945 októberében házasodtak össze Gitával, Pozsonyban telepedtek le. Lale minőségi textilárut kezdett importálni: len-, selyem-, és pamutvásznakat Európából és Ázsiából. Olyan gyártóknak adta el őket, akik igyekeztek újjáépíteni hazájukat és felruházni a lakosságot. Miután a Szovjetunió elfoglalta Csehszlovákiát, Lale szerint az övé volt az egyetlen olyan üzlet, amit nem államosítottak azonnal. Végül is azokat a kelméket is ő hozta be, amelyeket az állami vezetők személyes használatra vásároltak. Az üzlet virágzott, Lale partnert vett maga mellé, a profit emelkedett. Lale újra elegáns ruhákban járt. Gitával a legjobb éttermekben vacsoráztak, és a szovjet övezet fürdőiben töltötték a szabadságukat. Elszántan támogatták, hogy Izrael területén zsidó állam jöjjön létre. Főleg Gita dolgozott csendesen a színfalak mögött, pénzt gyűjtött a tehetősebbektől, és megszervezte, hogy azt kicsempésszék az országból. Amikor Lale üzlettársának házassága zátonyra futott, a volt feleség jelentette Lale és Gita tevékenységét a hatóságoknak. 1948. április 20-án Lalét letartóztatták. Azzal vádolták, hogy ékszereket és egyéb javakat vitt ki az országból. A vádirat így folytatódott: „Ennek eredményeképp Csehszlovákia felbecsülhetetlen gazdasági károkat szenvedett, és Sokolov, törvénytelen fosztogatásának köszönhetően, anyagi javakhoz jutott.” Amikor Lale pénzt és ékszereket juttatott ki az országból, azon nem volt anyagi haszna. Pénzt adományozott. Két nappal később Lale üzletét államosították, őt pedig két évre ítélték, amit az Ilava börtönben kellett letöltenie – a hely arról volt nevezetes, hogy itt őrizték a háború után a politikai és a német foglyokat. Lalénak és Gitának volt annyi esze, hogy vagyonuk egy részét elrejtették. Kormányzati és bírósági kapcsolataik révén Gitának sikerült megvesztegetnie néhány hivatalnokot. Egy napon egy katolikus pap látogatta meg Lalét, és némi idő elteltével megkérte a börtönőröket, hagyják őket magukra, mert meg akarja gyóntatni Lalét, márpedig a gyónás csak a papra tartozik. Amikor magukra maradtak, azt mondta Lalénak, hogy viselkedjen úgy, mint aki megőrült. Ha elég jól csinálja, meg kell mutatniuk egy

pszichiáternek. Lale hamarosan a pszichiáter előtt állt, aki azt mondta, elintézi, hogy pár napra hazaengedjék, mielőtt „olyan közel kerül a szakadék széléhez, ahonnét már nem lehet visszahozni”. Egy héttel később egy autó elvitte Lalét Gitával közös lakásukhoz. Közölték vele, hogy két nap múlva érte jönnek, és visszaviszik, hogy leülje a büntetését. Azon az éjszakán barátaik segítségével kiosontak a hátsó ajtón, egy-egy bőröndnyi vagyonukkal és egy festménnyel, amit Gita nem volt hajlandó otthagyni. A festmény egy cigány asszonyt ábrázolt. Egy komolyabb összeget is vittek magukkal, ezt egy bécsi összekötőnek kellett odaadniuk, hogy az eljuttassa Izraelbe. Aztán elrejtőztek egy Pozsonyból Ausztriába tartó áruszállító teherautóba épített álfal mögött. A megadott napon és időpontban a bécsi pályaudvar egyik vágánya mellett gyalogoltak, a kapcsolatukat várták, akit nem is ismertek. Olyan volt, mint egy Le Carré-regény egyik jelenete, mesélte utóbb Lale. Elmorogták a jelszót jó néhány magányos férfinak, míg végül az egyiktől megérkezett a megfelelő válasz. Lale odacsúsztatta a férfinak a pénzzel teli kis tárcát, mire az eltűnt. Bécsből Párizsba utaztak, kivettek egy lakást, és pár hónapig élvezték a háború után lassan magához térő város kávéházait és szórakozóhelyeit. Látták Josephine Bakert, a csodás, fekete bőrű amerikai énekes- és táncosnőt, egy párizsi kabaréban lépett fel – ezt az emléket Lale örökké őrizgeti majd. Idáig ért a lába, mesélte később, egészen idáig, és a derekára mutatott. Mivel külföldi állampolgárok nem kaphattak munkát, Lale és Gita úgy döntöttek, továbbmennek. A lehető legmesszebbre akartak kerülni Európától. Hamis útlevelet szereztek, és Sydney-be hajóztak. 1949. július 29-én értek partot. A hajón összebarátkoztak egy párral, akik meséltek nekik Melbourne-ben élő családjukról, és hogy velük fognak élni. Ezzel meg is győzték Lalét és Gitát: eldöntötték, hogy ők is Melbourne-ben fognak letelepedni. Lale újra nekivágott a textilkereskedésnek. Megvett egy kis kereskedést, és helyi meg külföldi kelméket vásárolt fel, hogy továbbértékesítse őket. Gita úgy döntött, ő is be akar szállni az üzletbe, és elvégzett egy divattervezői tanfolyamot. Ezután női ruhákat tervezett, így az üzlet újabb ágazattal bővült.

Borzasztóan vágytak gyerekre, de csak nem akart teljesülni a vágyuk. Végül feladták a reményt. Aztán, legnagyobb meglepetésükre és örömükre, Gita mégis teherbe esett. A fiuk, Gary 1961-ben született – Gita harminchat, Lale negyvennégy éves volt ekkor. Az életük kiteljesedett, gyerekük volt, barátaik, sikeres üzletük, az Aranypartra jártak nyaralni, és mindezt egy olyan szerelemre alapozták, amit semmilyen nehézség meg nem törhetett. A cigány asszonyt ábrázoló festmény, amelyet Gita vitt magával Szlovákiából, most Gary házának falán lóg.

A szereplőkről Lale 1916. október 28-án született Ludwig Eisenberg néven a felvidéki Korompán, a későbbi Szlovákia területén. 1942. április 23án vitték el Auschwitzba. A 32407-es számot tetoválták a karjára. Gita Gisella Furmannova (Furman) néven született 1925. március 11-én Varannóban, Csehszlovákiában. 1942. április 13-án szállították Auschwitzba, a 34902-es számot kapta. Lale júliusban tetoválta újra a számát, amikor Auschwitzból Birkenauba helyezték. Lale szüleit, Jozef és Serena Eisenberget 1942. március 26-án vitték Auschwitzba (ekkor Lale még Prágában volt). A kutatások szerint érkezésük után azonnal meggyilkolták őket. Lale ezt sosem tudta meg, csak a halála után jutott a kutatók tudomására. Lale 1944. június 16-tól július 10-ig volt a büntetőbarakkban (Strafkompanie), ahol Jakub megkínozta. Senki sem számított rá, hogy túléli, és kiengedik. Gita szomszédja, Goldsteinné megmenekült, hazajutott Varannóba. Cilkát náci kollaboránsként perbe fogták, tizenöt év kényszermunkára ítélték, ezt le is töltötte Szibériában, majd visszatért Pozsonyba. Gitával egyetlenegyszer találkoztak csak, a hetvenes években, amikor Gita meglátogatta két bátyját. Stefan Baretzkit 1961-ben, Frankfurtban háborús bűnösként életfogytiglanra ítélték. 1988. június 21-én öngyilkosságot követett el a Konitzky-Sift kórházban, a németországi Bad Nauheimban. Josef Houstek (Josef Erber) SS Oberscharführer 1940-től szolgált Auschwitz–Birkenauban. 1965-ben életfogytiglanra ítélték, 1986-ban szabadult, egy évvel később halt meg, kilencvenévesen. Johann Schwarzhuber SS Obersturmführer 1944 novemberéig a birkenaui férfiláger parancsnoka volt. A ravensbrücki perben elítélték, 1947. május 3-án felakasztották. Gita 2003. október 3-án halt meg. Lale 2006. október 31-én halt meg, kilencvenedik születésnapja után három nappal.

A szerző jegyzete Egy idős úr nappalijában ültem éppen. Nem ismertem még túl jól, de gyorsan összeismerkedtem a kutyáival, Tootsie-val és Bam Bammal: egyikük akkorára nőtt, mint egy póniló, a másik kisebb volt, mint a macskám. Szerencsére elnyertem a tetszésüket, és ebben a pillanatban épp aludtak. Elfordítottam a tekintetem. Meg kell mondanom neki. – Tudja, nem vagyok zsidó. Egy órája érkeztem csak. A szemközt ülő idős úr felhorkant – türelmetlenül, de nem barátságtalanul. Elfordult, ujjait összefűzte. Lábát keresztbe tette, a felsővel néma ritmust dobolt. Kinézett az ablakon, a szabad tér felé. – Igen – fordult végül felém mosolyogva. – Ezért akartam magát. Kicsit megnyugodtam. Talán mégis jó, hogy eljöttem. – Szóval – folytatta könnyedén, mint aki épp egy viccet készül elmesélni – mesélje el nekem, mit tud a zsidókról. A hétágú gyertyatartó képe jelent meg előttem, ahogy elmémben kotorásztam, mit is mondjak neki. – Ismer zsidókat? Erre tudtam válaszolni. – Együtt dolgozom egy lánnyal, Bellával. Ő zsidó, azt hiszem. Lenéző rosszallásra számítottam, de az idős úr fellelkesült. – Remek! – mondta. Átmentem egy újabb vizsgán. És ekkor mondta el első kívánságát. – Nem lesznek prekoncepciói arról, amit el fogok mesélni. – Megállt, mintha a szavakat kereste volna. – Nem szeretném, ha bárki belepakolná a személyes poggyászát a történetembe. Kényelmetlenül fészkelődtem. – De talán mégis van valamennyi poggyászom. Előrehajolt, bizonytalanul tartotta magát, egyik kezével az asztalba kapaszkodott. Az asztal billegett, a férfi lába visszhangot verve a padlóra koppant. A kutyák felriadtak. Nyeltem egyet. – Anyám lánykori neve Schwartzfeger. A családja német. Megnyugodott. – Mindenki jött valahonnan – jegyezte meg.

– Bevándorlók. – Igen. Hátradőlt, idegessége elmúlt. – Milyen gyorsan tud írni? Megingott a magabiztosságom. Vajon mit akar tudni pontosan? – Attól függ, mit írok. – Nekem az kell, hogy gyorsan dolgozzon. Nincs túl sok időm. Elborított a pánik. Szándékosan nem hoztam magammal semmilyen hangrögzítő vagy íróeszközt az első találkozásra. Azért hívtak, hogy hallgassam meg őt, és döntsem el, meg akarom-e írni az életét. Egyelőre csak hallgatni akartam. – Mennyi ideje van? – kérdeztem. – Még van egy kevés. Zavarba jöttem. – Mennie kell valahova? – Igen – felelte, újra kibámulva az ablakon. – Mennem kell. Gitához.

* Sosem találkoztam Gitával. Épp az ő halála vette rá Lalét, hogy elmondja a történetét. Azt akarta, jegyezzék fel, hogy – ahogy mondta – ne történhessen meg soha többé. Az első találkozás után heti két-három alkalommal kerestem fel Lalét. Három évig tartott, mire kibontakozott a történet. Meg kellett szereznem a bizalmát, és időre volt szükség, hogy belemerüljön az önelemzésbe, amire a történet egyes pontjain szükség volt. Barátok lettünk – nem, több volt ez annál, életünk összekapcsolódott, ahogy letette a több mint ötven éve hordozott bűntudat súlyát, a félelmet, hogy Gitával együtt esetleg náci kollaboránsnak tarthatják. Lale terhének egy része átkerült az én vállamra, ahogy ott ültem vele a konyhaasztalnál. Láttam, hogy ennek a drága embernek hatvan évvel az után, hogy átélte az ember történelmének legszörnyűbb fejezetét, még mindig remeg a keze, elcsuklik a hangja, bepárásodik a szeme. Részletekben mondta el a történetét, néha lassan, néha rakétasebesen, és a rengeteg epizód között nem volt mindig tiszta az összefüggés. De nem számított. Lenyűgözött, hogy ott ülhetek vele és a két kutyával, és hallgathatom azt, ami egy közömbös

fülnek talán csak egy öregember mormogása lett volna. Talán a csodás, kelet-európai akcentusa tette? Vagy a vén csirkefogó bája? A csavaros történet, amit lassan kezdtem felfogni? Mindez és ennél több is. Lale történetének krónikásaként fontos lett, hogy kövessem, ahogy a történelem és a személyes emlékezet néha együtt keringőznek kéz a kézben, máskor szétválnak, majd újra egyesülnek. Nem azért, hogy történelemórával szolgáljanak, abból akad elég, hanem hogy emberségből adjanak leckét. Lale emlékei egészében véve figyelemre méltóan tiszták és pontosak voltak. Egybevágtak az én emberek, dátumok, helyszínek utáni kutatásaimmal. De ez nemhogy megnyugtatott volna, inkább megriasztott. Az, hogy megismertem valakit, akinek ezek a rettenetes tények megélt valóságot jelentettek, még borzalmasabbá tette az egészet. Ennek a csodálatos öregembernek az emlékeiben nem vált ketté emlékezet és történelem – kéz a kézben sétáltak egymás mellett. Az auschwitzi tetováló két átlagos ember története, akik nem átlagos időkben éltek, és akiktől nemcsak a szabadságukat vették el, de a méltóságukat, a nevüket, az identitásukat is. Lalénak pedig meg kellett tennie, amit meg kellett tennie, hogy mindezt túléljék. Lale életének ez volt a mottója: „Ha reggel felébredsz, az a nap már jó nap.” A temetése reggelén arra ébredtem, hogy ez nekem nem jó nap, de neki talán az. Már Gitával volt.

Utószó Amikor felkértek, hogy írjak utószót ehhez a könyvhöz, ijesztőnek tűnt a feladat. Az emlékek úgy kavarogtak a fejemben, hogy nem is tudtam, hol kezdjem. Meséljek arról, hogy milyen fontos szerepe volt az ételnek a szüleim, de főleg az édesanyám életében? Arról, hogyan büszkélkedett el gyakorta a rántott csirkével, felvágottal, rengeteg süteménnyel és gyümölccsel megpakolt hűtőszekrényünkkel? Emlékszem, hogy megrázta, amikor egyszer, úgy tizenhat-tizenhét éves koromban nagyobb fogyókúrába fogtam. Péntek este kirakta a szokásos három szelet húst a tányéromra. Sosem fogom elfelejteni az arcát, amikor látta, hogy két szeletet visszateszek a tálba. – Mi a baj? – kérdezte. – Már nem ízlik a főztöm? Nagyon nehezen értette meg, hogy már nem bírok annyit enni, mint korábban. Hogy ezt valahogy jóvá tegye, egy barátom, ha átjött hozzánk, köszönés után mindig egyből a hűtőhöz ment. Ez nagyon boldoggá tette anyámat. Az otthonunkban mindig mindenkit szívesen láttunk. A szüleim támogatták minden hobbimat vagy bármi mást, amit csak ki akartam próbálni, és mindent megtettek, hogy minél több élményt szerezzek: utazzak, síeljek, lovagoljak, siklóernyőzzek és így tovább. Úgy érezték, tőlük elrabolták a fiatalságukat, és nem akarták, hogy én bármit is elmulasszak. Szerető családban nőttem fel. Anyám és apám egymás iránti szerelme mindenen felül állt, és nem ismert kételyeket. Amikor a baráti körben többen is váltak, megkérdeztem anyámat, hogy sikerült ennyi éven át együtt maradniuk. Nagyon egyszerű választ kaptam: „Senki sem tökéletes. Apád mindig vigyázott rám, gondoskodott rólam, az első naptól fogva, hogy összeismerkedtünk Birkenauban. Tudom, hogy nem tökéletes, de azt is tudom, hogy mindig én leszek nála az első helyen.” A házat megtöltötte a szeretet, engem is mindketten szerettek, és láttam, ahogy ötven év házasság után is megölelik, megcsókolják egymást, fogják egymás kezét. Azt hiszem, ez segített abban, hogy nyílt, szerető és gondoskodó férj váljon belőlem is. Mindketten elszántan hittek benne, hogy tudnom kell, mit éltek át. Egyszer egy dokumentfilm-sorozatot vetítettek a második

világháborúról, tizenhárom voltam csak, de hétről hétre megnézették velem. Egyedül, mert ők nem bírták volna elviselni, hogy velem nézzék. Emlékszem, amikor archív felvételeket vetítettek a táborról, mindig kerestem, hátha meglátom a szüleimet. Ezek a képek ott ragadtak a fejemben örökre. Apámnak nem esett nehezére, hogy a lágerben átéltekről meséljen, de erre csak a zsidó ünnepek alkalmával került sor, amikor a férfiak az asztalt körülülve a háborús évek embert próbáló tapasztalatait osztották meg. Anyukám ezzel szemben nem számolt be részletekről, egyetlen alkalmat leszámítva, amikor elmesélte, hogy egyszer, amikor nagyon beteg volt a táborban, megjelent előtte az édesanyja. Azt mondta neki, hogy meg fog gyógyulni, messzi földre költözik, és lesz egy fia. Szeretném egy példával érzékeltetni, hogyan hatott rájuk, amit átéltek azokban az években. Tizenhat éves koromban apám kénytelen volt bezárni az üzletét. Amikor hazaértem az iskolából, épp elvitték az autónkat, és a házunkon ott virított az „Eladó” tábla. Bent anyám csomagolt, mindent, ami megmaradt. Énekelt. Hűha, gondoltam, épp elveszítették mindenüket, és anya énekel? Leültetett, elmondta, mi történt. – Hogy lehet, hogy pakolás közben énekelsz? – kérdeztem. – Anyám széles mosollyal azt felelte, ha az ember évekig nem tudhatja, vajon életben lesz-e még öt perc múlva, akkor aligha akad olyan nehézség, amivel ne küzdene meg. Amíg egészségesek vagyunk, mondta, minden jóra fordul majd. Voltak olyan szokásaik, amiket nem tudtak levetkezni többé. Ha az utcán sétáltunk, anya időnként le-lehajolt, hogy letépjen egy négy- vagy ötlevelű lóherét, mert a lágerben, aki ilyet talált, és odaadta az SS-őröknek, akik hittek benne, hogy szerencsét hoz, nagyobb adag levest vagy kenyeret kaphatott. Apámnál a fegyelmezettség maradt meg, érzelmei visszaszorítása és a nagyon erős túlélési ösztön, annyira, hogy amikor a húga meghalt, egyetlen könnycseppet sem ejtett. Megkérdeztem tőle, hogyan lehetséges ez, mire azt mondta, annyi halált látott olyan sok éven át, elvesztette a szüleit és a bátyját, és azóta nem tud sírni… Nem tudott, amíg anya meg nem halt. Akkor láttam először sírni apámat. Elsősorban az otthon melegére emlékszem, hogy mindig tele volt szeretettel, mosollyal, étellel, apám száraz humorával. Csodálatos

közegben nőhettem fel, és örökké hálás leszek a szüleimnek, hogy megmutatták nekem, így is lehet élni. Gary Sokolov

Köszönetnyilvánítás Lale története tizenkét éven át forgatókönyvként létezett. Most regényként született meg, és itt az idő, hogy megköszönjem a segítséget mindenkinek, aki végig mellettem állt, és azoknak is, akik az utam egy-egy szakaszán csatlakoztak hozzám. Gary Sokolov – hálás vagyok, hogy beengedtél édesapád életébe, és teljes mellszélességgel támogattál, hogy elmesélhessem szüleid elképesztő történetét. Glenda Bawden – huszonegy éve a főnököm, és gyakran szemet hunyt a felett, hogy le-lelépek, hogy Laléval vagy másokkal találkozzak, akik a kézirat megírásában segítettek. Köszönet jelenlegi és egykori kollégáimnak, a Monash Medical Centre szociális munkásainak. David Redman, Shana Levine, Dean Murphy, Ralph Moser az Instinct Entertainmentnél, leginkább hozzájuk léptem le a munkából. Köszönöm a sokévnyi lelkes támogatást és a tervem iránti elkötelezettséget. Lisa Savage és Fabian Delussu briliáns nyomozóknak bizonyultak, ők néztek utána az adatoknak, hogy biztosak lehessünk benne, a történelem és az emlékezet kéz a kézben haladnak a történet során. Nagyon köszönöm. Köszönöm az anyagi támogatást a Film Victoriának, ők finanszírozták Lale történetének eredeti, forgatókönyv-változatát. Lotte Weiss – túlélő. Köszönöm a támogatást, és hogy megosztottad velem emlékeidet Laléról és Gitáról. Shaun Miller – az ügyvédem, aki tudja, hogy kell megkötni egy szerződést. Köszönöm. A Kickstarter támogatóim. Köszönöm, hogy elsőként támogattátok, hogy ebből a történetből regény legyen. Külön köszönet a következőknek: Bella Zefira, Thomas Rice, Liz Attrill, Bruce Williamson, Evan Hammond, David Codron, Natalie Wester, Angela Meyer, Suzie Squire, George Vlamakis, Ahren Morris, Ilana Hornung, Michelle Tweedale, Lydia Regan, Daniel Vanderlinde, Azure-Dea Hammond, Stephanie Chen, Snowgum Films, Kathie Fong Yoneda, Rene Barten, Jared Morris, Gloria Winstone, Simon Altman, Greg Deacon, Steve Morris, Suzie Eisfelder, Tristan Nieto,

Yvonne Durbridge, Aaron K., Lizzie Huxley-Jones, Kerry Hughes, Marcy Downes, Jen Sumner, Chany Klein, Chris Key. Ez a könyv, és minden, ami belőle következik, nem jöhetett volna létre a csodálatos és tehetséges Angela Meyer, a Bonnier Publishing Echo Australia szerkesztője nélkül. Adósód vagyok mindörökre, és Laléhoz hasonlóan úgy érzem, bennem élsz minden pillanatban. Az enyémhez hasonló szenvedéllyel karoltad fel ezt a történetet. Együtt sírtál és együtt nevettél velem, miközben a történet lassan kibontakozott. Mintha Lale és Gita történetét magadra vetted volna. Érezted és átélted a fájdalmukat, a szerelmüket, és biztattál, hogy legjobb tudásom szerint írjam meg. A köszönöm nem tűnik elégségesnek, de köszönöm. Angela nem egyedül hozta létre ezt a könyvet az Echónál. Részt vettek benne: Kay Scarlett, Sandy Cull a csodás borítótervvel, Shaun Jury tördelő, Ned Pennant-Rae és Talya Baker olvasószerkesztők és Ana Vucic korrektor, aki a levonatot javította. További segítséget nyújtott Cath Ferla és Kate Goldsworthy. Clive Hebard a kiadói munkák finiséért felelt. Köszönöm mindannyiótoknak. Kate Parkin vezeti a Bonnier Zaffre csapatát, akik a világ legtávolabbi szegletébe is eljuttatták a könyvet. Örökké adósuk leszek. Köszönöm, Kate. Köszönöm még Mark Smithnek és Ruth Logannak. És Richard Johnsonnak meg Julian Shaw-nak a Bonnier Publishingnál, hogy azonnal meglátták a történet értékét. Bátyám, Ian Williamson és sógornőm, Peggi Shea kölcsönadták Big Bear-beli, kaliforniai házukat a tél közepén egy hónapra, ott készült el a kézirat első változata. Külön köszönöm vejem, Evan és sógornőm, Peggi kicsiny, de nem jelentéktelen szerepét abban, hogy a forgatókönyv helyett végül a regény mellett döntöttem. Ugye tudjátok, mit köszönhetek nektek? Köszönet illeti fivéreimet, Johnt, Bruce-t és Stuartot, akik fenntartás nélkül támogattak, és eszembe idézték, milyen büszke lenne rám anya és apa. Drága barátnőim, Kathie Fong-Yoneda és Pamela Wallace évekig álltak mellettem, támogattak, hogy mondjam el ezt a történetet, nem számít, milyen formában.

Barátom, Harry Blutstein írói tippjei és érdeklődése remélem, célt ért, és büszke lehet rám. Lale néhány alkalommal elvitt a melbourne-i Holokauszt Múzeumba, ő volt a személyes idegenvezetőm. Itt nyílott fel a szemem mindarra, amit Lale és Gita átélt. Fiaim, Ahren és Jared megnyitották szívüket és lelküket Lale előtt, tisztelettel és szeretettel fogadták be családunk körébe. Lányom, Azure-Dea. Amikor Lale megismert, tizennyolc éves voltál, éppúgy, mint Gita az első találkozásukkor. Azt mondta, kicsit beléd szeretett azon a napon. Innentől kezdve három éven át, ha találkoztunk, mindig ezzel kezdte: – Hogy van, Heather, és hogy van a gyönyörű lánya? – Köszönöm, hogy hagytad, hadd flörtöljön veled kicsit, köszönöm a mosolyt, amit az arcára varázsoltál. Köszönet gyerekeim partnereinek: Bronwynnak, Rebeccának és Evannak. Steve-nek, aki már negyvenvalahány éve a férjem. Emlékszem, egyszer megkérdezted, féltékenynek kell-e lenned Laléra, akivel ilyen sok időt töltök. Igen és nem. Megvigasztaltál, amikor összetörve, szomorúan hazajöttem, amikor legyűrt a sok rémség, amit Lale megosztott velem. Megnyitottad előtte az otthonunkat, tisztelettel a családunkba fogadtad. Tudod, hogy veled utazom tovább. További információkért, fotókért és dokumentumokért kérem, látogasson el a weboldalamra: heathermorris.com.au.

Tartalom Előszó Első fejezet Második fejezet Harmadik fejezet Negyedik fejezet Ötödik fejezet Hatodik fejezet Hetedik fejezet Nyolcadik fejezet Kilencedik fejezet Tizedik fejezet Tizenegyedik fejezet Tizenkettedik fejezet Tizenharmadik fejezet Tizennegyedik fejezet Tizenötödik fejezet Tizenhatodik fejezet Tizenhetedik fejezet Tizennyolcadik fejezet Tizenkilencedik fejezet Huszadik fejezet Huszonegyedik fejezet Huszonkettedik fejezet Huszonharmadik fejezet Huszonnegyedik fejezet Huszonötödik fejezet Huszonhatodik fejezet Huszonhetedik fejezet Huszonnyolcadik fejezet Epilógus A szereplőkről A szerző jegyzete Utószó Köszönetnyilvánítás