Alain Delon 9636762767 [PDF]

Zitiervorschau

1

Emmanuel Haymann

Alain Delon Egy szupersztár tündöklése és titkai Jelenkor Kiadó Pécs, 2001

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Emmanuel Haymann: Main Delon. Splendeurs et mystéres d'une superstar, Lausanne, Favre, 1998. Fordította NÉMETH MÁRTA és CSIZMADIA DOMINIKA © Editions Favre 1998 Kiadja ajelenkor Kiadó Kft. Pécsett Elnök Böszörményi Zoltán Felelős kiadó a Kft. ügyvezetője Szedés Jk typo studio Szerkesztette Csordás Gábor

A borító az © Angeli Photo News Agency felvételének felhasználásával készült Megjelent 15,5 ív terjedelemben, Garamond betűvel szedve Nyomta a Molnár Nyomda és Kiadó Kft. Pécsett ISBN 963 676 276 7

2

Felvétel indul! Párizs XVI. kerületében, a Victor Hugó sugárút sarkán egy fiatalember, kezében egy csomag süteménnyel, kilép egy cukrászdából. Bájos kis barna nő karol belé, majd mindketten beszállnak a cukrászda előtt parkoló autóba. Mindennapi jelenet. Mégis van valami megfoghatatlan, kifejezhetetlen ebben a képben. Mindenki lélegzetét visszafojtva figyeli a fiút. Macskaszerű járásával, kék szemét kihangsúlyozó sötét szemöldökével, koromfekete hajával, beesett arcával, melyek konok kifejezést kölcsönöznek neki, amit azonnal megcáfol egy nagy kamaszra jellemző fájdalmas mosoly, mindenki tekintetét magára vonja, a nőkét éppúgy, mint a férfiakét. A járdán hosszú, fekete kígyóként tekergő kábelek, fártsínek nyúlnak valószínűtlen messzeségbe, a reflektorok fehér fénnyel árasztják el az utcát. Felhangzik az utasítás: „Felvétel!". A kamerák csendesen zümmögnek, a fiatal pár még egyszer kilép a cukrászdából és eltűnik az autóban... Ezen a júliusi napon, 1957-ben, Alain Delon először lép a filmkészítés mindennapi részét képező ideges stáb és a kellékek sokasága elé. Átlépett a tükör túloldalára, behatolt a díszletek mögé. A huszonegy éves ismeretlen fiatalember véletlenül került Yves Allégret kamerája elé. Vajon miért fogadta el, hogy eljátssza ezt a szerepet Sophie Daumier oldalán? Talán azért, hogy másutt múlassa az idejét, mint a Saint-Germain-des-Prés bárjaiban. Bizonyára azért, hogy másként keressen néhány fillért, és ne a Vásárcsarnok zöldséges ládáinak kipakolásával. Vonakodott ugyan, hiszen nem volt biztos benne, hogy neki való-e más bőrébe bújni, de a rendező meggyőzte: csupán azt kérte tőle, hogy önmagát adja, és a fiatalember-kicsit szórakozásból is kötélnek állt. Ezen a napon, attól a pillanattól kezdve, hogy kigyúltak a reflektorok élete első filmjének első jelenetéhez, Alain Delon rájött, hogy a mozi az ő életeleme. Jól érzi magát, nincs lámpaláza, ha azt kérik tőle, hogy mozogjon, mozog, ha azt kérik, beszéljen, beszél, mindez egyszerűnek, magától értetődőnek, természetesnek tűnik a számára. Allégret néhány tanáccsal látja el: - Ne nézz a kamerába, csinálj úgy, mintha egyedül lennél... És ő csak vállrándítva válaszol: - Rendben, megértettem, ezt teszem mindennap! Később majd Alain Delonnak igen gyakran lesz lámpaláza. Később majd megérti, hogy a filmezés nagyon is összetett dolog, az eljátszandó szerepek 3

nagyon is bonyolultak, de ma még átadja magát a felfedezés, a rácsodálkozás szédületének. Ez a részegítő élet- és létérzés a továbbiakban is boldoggá teszi. A film világában, a kamerák előtt az élet valóságosabbnak tűnik, mint maga a valóság, mely csupa tekervényesség és bonyodalom. „Csak azokban a pillanatokban vagyok boldog, amikor a rendező azt kiáltja 'Felvétel!' és amikor azt, hogy 'Csapó!'. A fennmaradó időben az ember csak egy ragadozókkal teli mocsárban kotorászik" - vallja majd évekkel később, amikor elérkezik a kritika és a számvetés ideje. Az Amikor az asszony közbeszól-t novemberben vetítik a mozikban, és néhány élesszemű újságíró felhívja a figyelmet arra az ígéretes ifjú színészre, aki méltó partnere a filmvilág igazi sztárjainak, mint Edwige Feuillére, Bernard Blier és Jean Servais. A Lettres frangaises filmkritikusa ezt írja: „fényes karriert jósolok ennek a kiváló fiatal pályakezdőnek, akit Alain Delonnak hívnak". Amikor e sorok megjelennek, a fiatal színész már a második filmjét forgatja, s ettől kezdve életét a filmezésnek szenteli. Negyven évvel később a szupersztár hetvennyolc filmet mondhat magáénak, melyek közül legkevesebb tizenöt klasszikusnak számít, mint például a Ragyogó napfény, a Rocco és fivérei, a Párduc, de a Szamuráj és a Borsalino is. Alain Delon neve a nemzetközi filmtörténet legendájává vált és olyan rendezőkéhez kapcsolódik, mint Clément, Visconti, Melville, Verneuil, Losey. Ám túl a legendán, ott van az igényes színész, a nyughatatlan producer, a körültekintő üzletember. És hát ott van az egykori kissrác is, a magányos kisfiú Bourg-la-Reine-ből, ahol minden elkezdődött...

A Bourg-la-Reine-i hentesfiú Az 1935-ös esztendőben a történelem mintha a jövőt előkészítő, nagy változásokat rejtegetne méhében. Franciaország, mielőtt a Népfront karjaiba vetné magát, még a centrizmussal próbálkozik, és a júniusban miniszterelnökké kinevezett Pierre Laval deflációs politikát rögtönöz. Az Egyesült Államokban Roosevelt a nagy gazdasági válság után új társadalmigazdasági egyensúlyra törekszik, Németországban pedig a két év óta hatalmon lévő Adolf Hitler újjászervezi a birodalmi hadsereget. Különös év ez, amikor már kialakultak az erőviszonyok, de még semmi nem mozdul. Eközben Párizsban, a Grenelle utcában egy sebtében felállított stúdióban folyik a francia televízió első adása, melyet csak egy maroknyi különcködő ember néz domború képernyőjű, vaskos készüléken. A szürke és elmosódott képeket általános közöny fogadja: az álmodozások helye a mozi! Hollywoodban Charlie Chaplin a Modem időket készíti, Walt Disney most kezd ismertté válni a Bolond szimfóniákkal, Skóciában pedig Alfréd Hitchcock a Harminckilenc lépcsőfokot forgatja. 4

Franciaországban Marc Allégret legújabb filmsikere, az Asszonyok tava kapcsán éppen ekkor tűnik fel egy fiatal, romantikus debütáns, bizonyos Jean-Pierre Aumont, aki sikerét szép arcának, tiszta tekintetének, művészien bodorított hajának és kissé fellengzős eleganciájának köszönheti. Az ezidőben óriási sikert aratott filmet mindenütt vetítik, a Champs-Élysées-n éppúgy, mint a külvárosokban vagy távol vidéken. El tudják képzelni, amint Párizs külvárosában, Bourg-la-Reine-ben, a Regina moziban Edith Arnoldnak is majd megszakad a szíve, és titokban egy könnycseppet ejt a túlságosan is szentimentális forgatókönyv elvárásainak megfelelően öt nő között ingadozó hős szívfájdalmai láttán? A huszonhat éves, gyönyörű Edith véget nem érően álmodozik a moziterem jótékony homályában. Annyira szeretett volna színésznő lenni, a képzelet világában élni, híressé válni a mozivásznon! De a mindennapok erősebbnek bizonyultak a délibábnál, sorsa utolérte a maga kötelezettségeivel és korlátaival. így hát Edithből gyógyszertári asszisztens lett, majd találkozott Fabien Delonnal, a korzikai származású bohém, kicsit harcos, kicsit kalandor, sokféle mesterséggel próbálkozó, ábrándokat kergető fiatalemberrel, aki csak tiszavirág életű kapcsolatokat teremtett, és égett a vágytól, hogy erre-arra szerencsét próbáljon. A világ pedig igen nagy. 1935. november 8-án Edith Sceaux-ban világra hozza szerelme gyümölcsét, egy szép kisfiút, akit Alainnak nevez el. Majd a csecsemővel visszatér Bourg-la-Reine-be az ő Fabienjéhez, hogy megpróbáljanak közös életet kezdeni, ám ez a közös élet csak addig tart, amíg a szenvedély. Ebből a kisgyermekkorból a sztár ma már semmiféle emléket nem őriz, és egyáltalán nem emlékszik, hogy valaha is látta volna szüleit együtt, még csak egy fényképe sincs a házaspárról. A múltat mintha darabokra törték, eltörölték volna. Alain négy éves, amikor Fabien, belefáradván a családapa szerepébe, egy másik élet keresésére indul, sorsára hagyva feleségét és fiát. Edith új életet kezd Paul Boulogne, egy Bourg-la-Reine-i hentes oldalán. Házasság szentesíti az újra megtalált boldogságot, és a fiatalasszony élete ettől kezdve a hentesbolt pultja mögött zajlik. Az ekkorra már kicsit bölcsebbé vált Fabien is törvényes házasságot köt, és ő vezeti a Regina nevű helyi mozit. Az új Madame Delonnak már van egy gyermeke, és még két fiút szül. A Boulogne házaspárnak pedig hamarosan lánya születik, így aztán kusza testvérkapcsolatok alakulnak ki Alain körül, de számára ez soha nem lesz igazi család. Mindenkinek megvan a maga élete, a maga egyensúlya, de a kisfiú állandóan a két család között hányódik. Túl sokat kell elviselnie, dobálják ide-oda, mint egy labdát, egyik családból a másikba, soha nem találja a helyét. Ezért aztán magába zárkózik, s egyetlen igaz barátja a magány lesz. 1967-ben majd ezt nyilatkozza a Candide-nak: 5

„Talán jobb, ha az embernek egyáltalán nincs családja, mintsem hogy kettő legyen, mert egyik nap az egyiknél vagy, másik nap a másiknál. Gyerekek születnek, de azok mindig csak a féltestvéreid. Mindig mélységesen szenvedtem attól, hogy nemcsak bátyám, de még igazi kisöcsém vagy kishúgom sincs, aki teljesen abból a fajtából, ugyanabból a vérből való lenne, mint én, mindenféle különbség, megosztottság nélkül." Ebben a toldozott-foldozott családi életben a kis Alainnak nincs helye. Megpróbálják a Saint-Vincent zárda apácáinál elhelyezni, de tizenhét nap elteltével a nővérek visszaküldik a haszontalan kölyköt a mamájához. Túlságosan fegyelmezetlen. Edith Boulogne-nak, akit igen leköt a hentesüzlet és az új családja, valóban nem marad ideje, hogy a fiával foglalkozzon, ezért Fresnes-be adja nevelőszülőkhöz, Néreau-ékhoz, egy idős és csodálatos házaspárhoz, akik mindent megtesznek, hogy az oly kevéssé szeretett kisfiút mosolyra bírják. Ebben a sötét börtönfal lábainál álló külvárosi kertes házban a gyermek egy kis derűre talál. Az első világháborús veterán és a figyelmes, szerető nevelőanya társaságában úgy érzi, családi fészekre lelt. Vannak játszótársai, leggyakrabban a börtönőrök gyermekei, akik a büntetőintézet árnyékában élnek. Iskolás korából maga Alain kissé ködös emlékeket őriz, összekeveri a számos iskolát, amelyekből mindig fegyelmezetlenség miatt bocsátották el. Egyik helyen az igazgató azért tanácsolja el, mert a vaskalapos tanár hátát különböző lövedékekkel, radírral, papírgalacsinokkal, vonalzóval bombázta. Másutt azért zárják ki, mert teletölti a tintatartót krétaporral, hogy lássa a tanár arcát, amikor belemártja a tollát ebbe a pépes keverékbe. Az igazgató így ítélkezik róla: „Állandó rossz példát mutat tanulótársainak." Hat iskola követi így egymást, próbálkoznak a bencéseknél, a jezsuitáknál, a ferenceseknél, de a jó atyák mindannyiszor meghátrálnak, neki pedig minden alkalommal szembe kell néznie Néreau-ékkal, Delon papával, Boulogne mamával, elszenvedni az intézetbe adás veszélyét, a dorgálásokat, új iskolát kell találni és mindent elölről kezdeni. A magány egyre erősebben nehezedik a fiúra, az élet mindenütt ellenségessé válik számára. Gyomrában a keserűség, a sikertelenség okozta gombóc egyre növekszik és minden mást kiszorít. Később, minden kommentár helyett, egyszerűen csak a következő szomorú aforizmát mondogatja: „Egy rettenetes gyerek rettenetesen szerencsétlen." E zűrzavaros évekből csupán néhány, a történelem viharaiból származó eleven emlékkép bukkan fel Alain Delon emlékezetében: németek a hentesbolt ajtajában, Leclerc második páncélos hadosztályának Bourg-laReine-en átvonuló, Párizs felé tartó tankjai, az ellenséggel kollaboráló Pierre 6

Laval kivégzése, a Fresnes-i börtön mögötti domb, ahová a futólag megpillantott halálraítéltet viszik, a fülsiketítő sortűz, a földre rogyó holttest. Végül pedig, titkos kertjét beragyogó napfényként bukkan fel „szíve királynőjének", egy Fresnes-i bakfislánynak az édes emléke. Szép szemeiért Alain szenvedélyes szerelemre lobban, az örök kárhozatot is kockáztatja érte: elsőáldozásának napján, abban az őrült reményben, hogy a gyönyörűséges, de iránta közömbös leány felfigyel rá, ellop néhány szem cukorkát és ajándékul adja gyermeki rajongása tárgyának. Szíve királynője elfogadja az édességet, ám Alain úgy érzi, hogy örökre halálos bűnbe esett. 1946-ban a leendő sztár tizenegy éves. Néreau-ék egymásután halnak meg: először a férfi, majd nem sokkal később a felesége. Alain számára ez ismét a magányt jelenti. Rebellis természetét megfékezendő, szülei úgy döntenek, hogy a fegyelméről és szigorúságáról híres egyházi intézménybe, a Chevreuse-i völgyben található Igny-i Saint-Nicolas intézetbe adják. Az ott már nem a külváros, kis utcácskáival, boltjaival, falusi hangulatával, hanem a vidék, hatalmas üres mezőkkel, cédrusokkal, melyeket megnyírtak, mintegy megrendszabályozandó a természetet, és az iskola komor falaival. Hétvégeken az atyák színes - sárga, piros, kék - papírlapokat osztanak ki a tanulóknak... példás, elégséges, rossz. Alain leggyakrabban a komor zöldszínű kártyát kapja: szobafogság, így aztán csak két-három havonta tud Bourg-la-Reine-be menni. A gyorsan elmúló hétvégék után pedig szomorúan vissza kell térnie Igny-be. Történelemből és nyelvtanból rossz jegyeket kap, mivel ezeket a tantárgyakat nem szereti, de szép eredményt ér el matematikából és különösképpen katekizmusból, mert szíve mélyén érinti a krisztusi kinyilatkoztatás. Ám mindennél jobban a szent énekeket szereti: a közepes tanuló, a fékezhetetlen kölyök az iskola egyik legbuzgóbb énekkarosa. Tanítói jól ismerik ezt a szenvedélyét, és kihasználják arra, hogy megkíséreljék megzabolázni a fegyelmezetlen gyereket. Mivel nem hat rá a kimenők megvonása, a bezárás, a nyilvános dorgálás, az alkalmankénti körmösök, hiszen már régen megedződött a rendszeres megtorlások eme arzenáljával szemben, a fekete ruhás férfiak gyorsan találnak egy kegyetlenebb büntetést: amikor a Fakereszt kórus kis énekesei előadást tartanak a díszteremben, Alaint a hálóterembe zárják. Ezen a napon, amíg az épület másik végében a kiváló kórus csodálatos dallamai csengenek, ő magányosan sírdogál az ágyán. Gyönyörű szoprán hangjával Alain bárki másnál szebben tudja zengeni a zsoltárok és a Te Deum lelkesítő dallamait. Őrültségei, makacssága ellenére a közepesen tanuló Alain, amikor énekel, az intézmény büszkesége. Szent Miklós napján Franciaország pápai nunciusa, Roncalli bíboros érkezik az iskolai ünnepségre. A kerek arcú, kedves jóember előtt - a rendkívüli néző 7

szívélyes jelenlététől felvillanyozva - Alain önmagát is felülmúlja. Amikor szólót énekel, hangja még angyalibban hangzik, mint máskor... Amikor elhalkulnak az utolsó hangok, amikor elhallgat a mennyei hang, a barátságos és szívélyes főpap megsimogatja a fiúcska arcát, és megdicséri példás keresztényi lelkesedését, így, itt, az lle de Francé eme eldugott helyén találkozik a leendő XXIII. János pápa és a leendő sztár. Itt, a Saint-Nicolas intézet kórusában lesz része először Alain Delonnak a siker élményében; ebben a gyermekkórusban ismeri meg egy művész izgalmait, érzi meg a közönség vibrálását. Anélkül, hogy tudná, tudatában lenne, megtanulj a annak művészetét, hogyan kényszerítse ki a néző szeretetét. A zene iránti rajongása egész életét végigkíséri. „Papot nevelünk belőle" - mondja a házfőnök. Ezek a jámbor remények azonban gyorsan köddé válnak, mert Alain egyáltalán nem ábrándozik arról, hogy tiszteletreméltó egyházi személy legyen, aki feloldozást osztogat plébániája ájtatos híveinek. Az atyák tanításaiból nem marad meg benne semmi: később inkább ateistának vallja magát, és a vallás iránt, mindenféle vallás iránt enyhe gyanakvással viseltetik. Egyetlen, Nathalie-val kötött házassága is tisztán polgári házasság lesz. Mostanában mégis templomi szertartást fontolgat, Rosalie-hoz fűződő kapcsolatát szentesítendő. Alain Delont, távol a hit misztériumaitól, másutt várja a sorsa. De hol? Ma még nem tudhatja. Ma még egyszerűen csak kalandra és szabadságra, tiszta levegőre és végtelen horizontokra vágyik. Kis barátja, Dániel Salvate bizalmasan elmondj a neki, hogy nagybátyjának Chicagóban óriási húsüzeme van. Az amerikai nagybácsi természetesen konzervgyári szalagmunkás valójában, de a két szárnyaló képzeletű fiú számára ennek a különbségnek nincs jelentősége. Éjszakánként földrajzkönyvük térképe fölé hajolva álmodoznak, fantáziájukban élő neveket ízlelgetnek: Chicago, New York, Philadelphia, Mississippi... Ott majd, egészen bizonyosan, egy francia hentesboltot nyitnak, és megismertetik az amerikaiakkal a francia specialitásokat. Milyen szép, könnyű, kínálkozó a világ, amikor az ember ábrándozik! Elég csak elszökni az iskolából, eljutni Bordeaux-ig, elszegődni matróznak vagy mosogatófiúnak egy halászhajóra, és övék az Újvilág, a szép élet, az ismeretlen, és talán a gazdagság! Mindent előre elképzeltek, megtervezték az útvonalat, és hipp-hopp, a két tizennégy éves srác máris a csomagjába csúsztat néhány doboz konzervet, egy kevés tejport, egy marék kekszet és két takarót a hűvös éjszakákra. 1950. júliusában, néhány héttel a nyári szünet és az elemi iskolát záró vizsgák előtt Alain és Dániel, mindössze egy nehéz bőrönddel és tízezer régi frankkal, spórolásuk sovány gyümölcsével a zsebében, útnak indul. 8

A kaland az iskola kapujánál vár rájuk, itt kezdődik az Amerika felé vezető út. Sokat gyalogolnak, néha autóstoppal mennek, eljutnak Blois-ig, a szabad ég alatt, egy temető falának tövében alszanak. Milyen hosszú út vezet a gazdagságig! Öt napi, végtelennek tűnő viszontagságos út után egy segítőkész kertész veszi fel őket furgonjára. Ó, ez az almaillat, ez már a szabadság illata! Közel fél évszázaddal később ennek az édeskés illatnak az emléke még mindig felkavarja a sztárt. Ebben a rozoga kis pöfögő kocsiban a kamaszfiú néhány órán át kezében tartotta sorsát. Azt hitte, hogy végleg szakított múltjával, egy kalandos életnek szentelheti magát a tengeren túl, eltűnik a hozzátartozói szeme elől és újjászületik egy másik világban. A furgon rokonszenves tulajdonosa gyanút fog, látván, hogy a gyerekek egyedül bolyonganak az országban, és leteszi őket a Chátellerault-i rendőrség előtt: az utazás a Vienne-hez tartozó alprefektúra egyik rendőrtisztje előtt ér véget. Alain összeszorítja a fogát, nem hajlandó megmondani a nevét, fejében azzal az őrült reménnyel vonul felesleges névtelenségbe, hogy újra útnak indulhat... A felügyelő jó ember, nem bántja őket, nem haragszik, csak türelmesen erkölcsi prédikációt tart a két fiúnak. A két szökevény végül kénytelen-kelletlen, dühvel a szívében felfedi kilétét. Értesítik Boulogne-ékat Bourg-la-Reine-ben. A mama majd megőrül elkeseredettségében. Mit csináljanak ezzel a haszontalan kölyökkel? A hentes azonnal otthagyja a boltját, és elindul Chátelle-rault-ba. A csavargóknak szánt, borszagtól bűzlő cellában, amíg a mostohaapa érkezésére várnak, Alain és Dániel az elveszett Amerikát siratják. Paul Boulogne azzal az eltökélt szándékkal érkezik, hogy keményen megdorgálja a szökevényt, de amikor megpillantja a lesújtó látványt nyújtó gyereket, csak hallgat: Alain lefogyott, ruhája koszos, gyűrött, szakadt. A nyomorult kis csavargó külseje felkavarja a mostohaapát. Mikor hazaérnek, a dühös anya ezt vágja haszontalan fia szemébe: „Börtönben fogod végezni, de engem nem érdekel, az apád nevét viseled!" Alain még az Igny-i intézetben eltöltött három év után sem szerzi meg a bizonyítványt. Minthogy azonban valamilyen mesterséget mégiscsak kell adni ennek a mihasznának a kezébe, elhatározzák, hogy Bourg-la-Reine-ben tartják. Paul Boulogne szigorú felügyelete mellett megtanul kolbászt szeletelni, tésztába sütött pástétomot készíteni. Megszabadulván így az iskolai kötelezettségektől, Alain nem sokat vonakodik, hogy felvegye a hentesinas fehér kötényét. A háziasszonyok egymás után jönnek a boltba, hogy megcsodálják a fiatalembert: „Ó, Edith, milyen gyönyörű a fiad!" Valóban csábítóan szép a kis Bourg-la-Reine-i hentesfiú naiv kék szemével, ragyogó mosolyával. Amikor a Sceaux-i park környékére szállítja a sonkákat, a fiatal lányok az ablakhoz rohannak és kicsit pironkodva lökdösik egymást: 9

itt jön Alain... Mindenkit elbűvöl angyalarca. De mit ér a szépsége, ha egész életét itt kell eltöltenie a hurkák és kolbászok között, ha örökre kénytelen elviselni a disznó visítását, amint a torkát vágják el az udvaron, és a forró feketevér szagát? Mostohaapja minden csütörtökön beviszi Párizsba. A Sceaux-i kisvonatra szállnak, megérkeznek a Denfert állomásra, ahonnan csak pár lépés a CinéacMontparnasse mozi, s az áporodott levegőjű helyiségben elragadtatással követik a hét híreinek, egy rövid dokumentumfilmnek és néhány rajzfilmnek a vetítését. Ezt a rövid programot megszakítás nélkül vetítik újra és újra, s ők egy óra elteltével élményekkel tele, szárnyaló fantáziával jönnek ki. Alain számára mintha megnyílna a világ, egy másik világra, melyet most kezd megismerni. Az egyik, ezekben az években látott film úgy hat rá, ahogy más hozzá hasonló korú gyerekre. A vadnyugati igazságosztóról, William Witney westernjéről van szó. A legtisztább hollywoodi tradíció szerint készült eposz lehetővé teszi a Lone Ranger, az álarcos cowboy számára, hogy Silver nevű lován végigvágtázza a pusztaságokat, miközben torkaszakadtából ordítja híres csatakiáltását „Hi, yo, Silver, awayy" és hősies vágtázásait Rossini Teli Vilmos nyitányának zenéje festi alá. Ám ekkor még semmilyen elhivatottságot nem ébresztenek Alainban a Cinéac rozoga foteljei. Ebben az időben még csak úgy szereti a mozit, mint egy gondtalan srác, aki néhány percre igyekszik elfelejteni sivár életének szürkeségét. Még akkor sem gondol egy pillanatra sem arra, hogy életét a mozinak szentelje, amikor apját figyeli a Regina moziban, ahogy a nehéz filmtekercseket kezeli. Életét a kerékpárversenyek férfias és túlfűtött világában szeretné tölteni. Kis szobájának falára a kor kerékpárbajnokainak fényképeit szögezte: René Viettóét, aki a hegyi terepek elképesztő specialistája; Roger Lapébie-ét úgyszintén, aki valamikor megnyerte a Tour de France-ot és a biciklis sport legendájává vált; kedvencét, Émile Carraráét, a párizsi fedett kerékpárstadionban, a Vel'd'Hiv'-ben megrendezett hat napos verseny legjobbjáét. Olyan nevek ezek, melyek meglódítják fantáziáját és messze repítik Boulogne-ék hentesboltjától, azokra az utakra, ahol a versenyzők kerékpárjuk kormányába kapaszkodva szenvednek meg a sikerért. Alain mindent meg tud csinálni biciklijével. Akrobatikus mutatványainak leggyakrabban az a célja, hogy magára vonja a lányok figyelmét. Egy nap büszkén kerekezik el újra meg újra a Sceaux-i park metrólejárata előtt, egyre vakmerőbben engedi el a kormányt, egyik lába a bicikli nyergén, a másik pedig kérdőjelként az ég felé magasodik, ám hirtelen az első kerék sárhányója beakad a küllőkbe, a kerékpár lefékeződik, a rettenthetetlen biciklista pedig nagy ívben zuhan arccal az aszfaltra... Az ifjú hölgy felsegíti és orvoshoz viszi a vérző fiút. Néhány öltés, és Alain örökre álla alatt őriz 10

egy kis egyenes sebhelyet, a Parc de Sceaux-i ismeretlen hölgy iránti szerelmének, szeretetigényének tanújeleként. Vasárnaponként Alain a La Croix-de-Berny-i Métro U.S. klubba jár edzeni. Szinte megrészegül a sebesség és a győzelem mámorító és titokzatos érzésétől, amikor sikerül az élre kerülnie. A sport szerelmeseit lázba hozó VeP-d'Hiv' csodálatos hat napjára Párizsba megy, hogy szurkoljon a pálya nagyjainak. Biciklihordozóként dolgozik, közelebb kerülve így bálványaihoz, akik vég nélkül róják a köröket, hogy néhány másodpercet lefaragjanak az időből. Elnyeri azt a nem remélt kegyet, hogy kihozhatja a kerékpárokat a stadion alagsorából, és hátán viheti a szállítókocsiktól a startvonalig. Sőt, még az is megtörténik egyszer vele, hogy cipelheti a nagy bajnok, Fausto Coppi biciklijét, aki valamikor szintén hentes volt, ám akinek tehetsége és akarata lehetővé tette, hogy felülkerekedjen a rá váró rideg valóságon. Ezeknek a sztároknak az árnyékában a Bourg-la-Reine-i srác varázslatos órákat él át. Miközben a kerékpárstadion kulisszáit látogatja, Alain összebarátkozik a helyszín „Háromlábú"-nak nevezett tulajdonosa fiával (sántasága miatt kapta ezt a fura gúnynevet). Esténként, amikor a versenyek véget érnek és a stadiont csend borítja, Háromlábú megengedi a két fiúnak, hogy biciklire pattanjanak és a pályán körözzenek. Ezekben a pillanatokban Alain arról ábrándozik, hogy egy nap majd bajnok lesz, elképzeli a nézőkkel zsúfolt lelátót, a tapsokat, kiáltásokat... Ez az álmodozás még ma sem múlt el teljesen. Még mindig lázba hozzák a kerékpárversenyek, végtelenül csodálja a rendkívüli bajnokokat és gyűjti a nevezetes kerékpárokat: furcsa, nosztalgikus gyűjteményt halmoz így fel, amelynek - mintegy okulásul a jövő generáció számára -része például Eddy Merckx utolsó kerékpárja és az, amelyikkel Jacques Anquetil megnyerte az 1957-es Tour de France-ot. E tiszteletreméltó relikviák előtt úgy sóhajt fel, mintha a ma gazdag és bálványozott sztár a kezét akarná nyújtani az egykori szerencsétlen kissrácnak: „Ó, ha mindez az enyém lehetett volna tizenöt éves koromban!" De a Vel' d' Hiv' pályáján körözve Alain Delon pontosan érzi, hogy soha nem lehet bajnok, mert nem elég gyors, nem elég szívós a felfelé menetben. Márpedig ő első akar lenni. Felhagy hát a kerékpározással, és ha döcögve is, de folytatja a hentesmesterség elsajátítását. Az üzlet fölötti lakásban a kis hentesinas mégegyszer megkísérel kitörni helyzetéből: ezúttal zongorája előtt adja át magát a klasszikus zene gyönyöreinek, és olyan jól játszik, hogy néhány versenyt is nyer a Gaveau koncertteremben. Ám végleg felhagy a hangszerrel azon a napon, amikor a tétlen gyerekre dühös anya brutálisan az ujjaira csukja a zongora fedelét... 11

„Az egyetlen, amit sajnálok, hogy nem lettem zenész, annyira szeretem a zenét, és lehet, hogy nagy hangversenyjátékos lett volna belőlem" ábrándozik még ma is. Miután a zongorázást ily módon abba kellett hagynia, a hentes szakma alkalmassági bizonyítványára felkészítő órákat is csak félvállról veszi, és különösebb lelkesedés nélkül követi Boulogne úr türelmes tanítását. Anyja teljesen elkeseredik: „Alig várom, hogy katonakorba érj! A nadrágodnál fogva vinnélek oda!" De felesleges a harag, mert a kicsontozásban tanúsított ügyességének köszönhetően, ha az évfolyamutolsók közt is, Alain minden várakozással ellentétben megszerzi a bizonyítványt a francia hentesiskolában, s ezzel Ȏȏȏszakmát kap a kezébe. Vajon egy szép napon átveszi majd Paul Boulogne üzletét? Miért ne? De még van idő. Nyugodtan néz szembe azzal a ténnyel, hogy vezetni fogja az üzletet, ha majd eljön az értelem, a bölcsesség ideje, de addig is élni akar, felfedezni a világot, messzire menni Bourg-la-Reine-ből, kiszakadni a kisváros merev légköréből, távolabb kerülni a családjától, másfajta életet találni magának. Bizalmasan megvallja Marie-Claude-nak, féltestvérének, akit Dauphine-nak és Didinek becéznek: „Didi, nem bírom tovább. Szeretném, ha pénzem, autóm lenne. Elmennénk a Côte d'Azure-re..." Alain napfényről, szabadságról álmodozik, ám egy nincstelen srácnak a katonaság jelenti a menekülést. Ideje elmenni, anyja oly régóta fenyegeti azzal, hogy ha elérkezik a napja, elküldi a seregbe! Vörös plakátok hívják fel a figyelmét: „Jelentkezzetek a repülősökhöz, legyetek pilóták tizennyolc hónap alatt!" Pilóta! Túlszárnyalhatná a középszerűséget, és hát fent az égen ott a nap. Apja elkíséri a Légügyi Minisztériumba, de ott közlik az ifjú önkéntessel, hogy a kontingens nemrég ment el, és várni kell hat hónapot. Hogy újra visszamenjen Bourg-la-Reine-be? A hentesüzletbe? Szó sem lehet róla! Alain elcipeli apját a Tengerészeti Minisztériumba, és belenyugodva abba, hogy nem lesz belőle vadászpilóta, a tengerészek vörösbojtos sapkáját választja. Aláír egy három évre szóló szerződést, és boldogan zsebeli be az önkénteseknek járó ezerkétszáz frankot. 1953- március 22-én a tizenhét éves és négy hónapos Alain Delon felszáll a Rennes-be induló vonatra, hogy ott kiképzést kapjon. „A hadsereghez tartoztam, szabad voltam" - mondogatja később igen gyakran. Didi elkíséri az állomásra, s a búcsú pillanatában féltestvére nyakába akaszt egy szerencsét hozó medált, egy kis ezüst halálfejet, ami majd megvédi. A vonat elindul, Alain végleg maga mögött hagyja családját és a várost. Végre 12

szabadon, boldogan lélegzik fel! Ugyanakkor szomorú is, sokáig őrzi nyakában a Diditől kapott furcsa kis kabalát. Még évekkel később is, miután már leszerelt a katonaságtól és sztár lett, viseli a számára értékes talizmánt. Lehet, hogy örökre megőrzi. Jóllehet mindent kockára tett azért, hogy elhagyhassa Bourg-la-Reine-t, és oly sokszor fejezte ki azt a szándékát, hogy távol kerüljön mostohaapja hentesüzletétől, később mégis többször hangsúlyozza kötődését szűkebb hazájához, Ile de France-hoz. Még Claude Sautet rendező iránti szeretetét és megbecsülését is a közös Bourg-la-Reine-i gyökerekre alapozza. Egyébként kimenői alkalmával, kék csíkos gallérú egyenruhájában feszítve, gyakran tér vissza Bourg-la-Reine-be. Éppen egy ilyen kimenője során volt először lehetősége közelebb kerülni a mozi világához. Bár Alain számára még mindig a sport bajnokai az igazi sztárok, anyja a hetedik művészet kiemelkedő alakjaiért lelkesedik. Természetesen már rég eltemette ilyen jellegű ambícióit, de még mindig lenyűgözik a rendezők és a filmszínészek. Bourg-la-Reine-ben összebarátkozik Madeleine Lebeau-val, egy fiatal színésznővel, aki az Egyesült Államokból tért vissza több filmszerep után, melyek közül a leghíresebb a Casablanca, ahol Humphrey Bogart és Ingrid Bergman oldalán lehetett őt látni. A hollywoodi legenda dicsfényétől övezve azért jött haza, hogy itthon csináljon karriert, és most a Roussel kadét forgatására készül André Hunebelle irányításával. 1953 nyarán Madeleine elviszi Alaint a Sceaux-i parkba, ahol Sacha Guitry Ha Versailles mesélni tudna... című filmje egy részét forgatja, melyben Madeleine egy selymesfodros ruhás udvari dáma rövid szerepét kapja. A mámoros tengerész nézi a híres színészek kavalkádját, megpillantja Dániel Gélint, megfigyeli a székében görnyedő, lesoványodott arcú Guitryt, akinek azonban kerek szemüvege mögött tekintete még mindig élesen csillog. Ez a rövid találkozás a filmkészítéssel semmilyen kedvet nem ébreszt Alain Delonban a kamerák, díszletek, kosztümök tarka világa iránt, melyet a bámészkodó ember szórakozott kíváncsiságával szemlél, ám aztán közömbösen tér vissza a kaszárnyába. Rennes után Delon közlegényt rádiós kiképzésre küldik a Bormettes-i támaszpontra, Lavandou közelébe. Végül Toulon következik, a hajók, a tenger, a végtelen horizont. Amint felszáll a hajóra, Alain Delon rájön, nem arra teremtették, hogy hajósinast játsszon: a hánykolódástól tengeribeteg lesz, de összeszorítja a fogát, és amennyire csak lehet, megpróbál úrrá lenni az óceánon. Két tengerre szállás között bárokban csavarog, és egyik hónap múlik a másik után. A Royale fiatal matróza, aki szakított a családi hentesüzlettel, a sereg és a bárok között keres értelmet üres létének, egy izgalmasabb életet, mint amit a párizsi külváros mészárszéke kínál. 13

1954 tavaszán a tengerészeti támaszponton megismert cimborák Indokínába készülnek, ahol még tart a háború: „Ne maradj itt egyedül, ostobaság lenne, gyere inkább velünk!" Anélkül, hogy tudná, miért teszi, hogy értené, mi történik ezen a távoli vidéken vagy bármit is értene a politikai játszmákból, Delon tengerész beleegyezik és követi társait. Átmegy a kötelező procedúrán és aláír egy öt évre meghosszabbított szerződést, amelyhez egy háborúba indulási kérelmet csatol. Egy önkéntesnek jelentkező kiskorú számára szükséges a szülői engedély, de az ő esetében nem haboznak a szülők, azonnal aláírnak minden papírt, túlságosan is boldogan, hogy végre megszabadulhatnak ettől a kezelhetetlen fekete báránytól. Alain Delon soha nem bocsátja meg ezt a sietséget, amellyel a világvégére küldték. Igaz, ő kérte a hozzájárulásukat, egyedül döntött, hogy Indokínába megy, de titokban azt remélte, hogy az anyja visszahívja, újra maga mellé veszi, kitárja a karját, hogy megmentse. Ezzel szemben csak a hivatalos, hideg és száraz, előírásos módon aláírt iratokat kapta. „Vannak dolgok, amiket nem lehet elfelejteni-mondja később. - Nem küldünk egy tizennyolc éves gyereket háborúba, még akkor sem, ha ő maga kéri." Delon, az AT 1203 T 53-as számú tengerészgyalogos kétezer társával együtt felszáll a Claude Bemard nevű hajóra, s elindul az egy hónapig taró tengeri útra. Harminc nap! Legnagyobb részét a hajó fenekén tölt tengeribetegségtől gyötörten. De felfedezi a világot, ismeretlen országokban, városokban köt ki, melyeknek a neve úgy cseng, mint a legendák: Port Said, Ceylon, Dzsibuti, Szingapúr... „Tökéletesen, teljes mértékben tudatlan voltam, de boldog. Mindenesetre kevésbé meggyötört, mint otthon..." - mondja bizalmasan Olivier Todd-nak, a Nouvel Observateur újságírójának. Végül Delon közlegény felfedezi Saigont. Amikor kiköt, a Dien Bien Phuban állomásozó, a vietnámiak által körülzárt és bombázott francia csapatok hét hetes ellenállás után már megadták magukat. A háború utolsó fázisához érkezik, és ha vannak is még harcok, már elkezdődtek a végső tárgyalások Genfben. Alain Delon ebben a feleslegessé vált konfliktusban fog részt venni, amikor már mindenki tudja, hogy a francia sereg végső visszavonulása elkerülhetetlen. Dicsőség nélkül, a feleslegesség keserű ízével folytatódik még a háború, melynekjutalmaagyomorszorítófélelem,amindenhonnan leselkedő veszély. „Amikor egy kisgyerek jön feléd, soha nem tudhatod, hogy nem tart-e a háta mögött egy gránátot" - meséli majd Jacqueline Cartier-nak, a France-Soir munkatársának. 14

Az Express-nek pedig a következőképpen emlékszik vissza: „Nem láttam túl sokat a háborúból. Mielőtt elindultam, mindenre el voltam szánva... Már csak utcai harcok voltak. De ha egy véres háborúban elestem volna, az is tetszett volna. Az az érzés, hogy minden megtörténhet... Az az érzés, hogy szemben találod magad azzal, amiről azt hiszed, felelősség. Természetesen ez valójában nem létezik. Semmi vagy. Egy suhanc, egy kölyök. De férfinak érzed magad, jóllehet egyáltalán nem vagy az. Megjátszod a férfit, puskád van..." Csomagjában két emléket hozott magával, melyeket az Indokínában töltött két év folyamán mindvégig megőrzött: egy használt párizsi metrójegyet és a szép Madeleine Lebeau fényképét, azét a színésznőét, aki Bourg-la-Reineben talált menedéket. Alain inkább Madeleine húgához vonzódott, akivel egy időben találkozgatott a Sceaux-i park környékén, de szíve mélyén ez iránt a harminchárom éves, híres, sugárzóan nőies színésznő iránt érzett gyengédséget. Nem volt tudatában annak, hogy a ládájában magával hozott két tárgy jövendő hódításainak két szimbóluma: Párizsé és a mozié, melyeket egy szép nap majd megostromol. Most még azonban, amikor előveszi cókmókjából a kis világosbarna jegyet és az elragadó színésznő arcképét, csak azért teszi, hogy nosztalgiával gondoljon az elmúlt időkre, a távoli Franciaországra, amely húszezer kilométerre innen, úgy tűnik, jól elvan nélküle... Bár a fiatal tengerész ideje legnagyobb részét azzal tölti, hogy céltalanul kószál Saigonban a Catinat utcában, ahol - mint ahogy azt később leendő barátja, Jean-Claude Brialy meséli - „ő a kikötői lányok kedvence", és igen gyakran hűvösre teszik fegyelmezetlenség miatt, azért mégis megtapasztalja a háborút, az igazi háborút, azt, amelyik a zsigerekig hatol, amelyik bénító félelmet vált ki, a furcsa sörkeverék ellenére is, amit azért iszik az ember, hogy bátorságot merítsen, amikor megy kilyukasztatni a bőrét a hálás hazáért. Amikor harminckilenc dicsőséges harcostársával együtt bárkára száll, egységét a folyó kellős közepén két ízben is tűz alá veszik a vietnámiak. És Delon mindmáig emlékszik az elnyomhatatlan félelemtől vacogó negyven állkapocs furcsa zajára az éjszakában. Negyven állkapocs géppuskaropogásra emlékeztető vacogására. Delon érezte, ahogy süvítenek körülötte a lövedékek, hallotta az ágyúdörgést anélkül, hogy tudta volna, hova fog becsapódni a vaktában kilőtt lövedék, de ő - az események alakulása és a véletlen folytán - soha nem ölt: „Pedig ölnöm kellett volna, lévén, hogy olyanok voltak a körülmények. Nem tudom, hogyan reagáltam volna azután, de boldog vagyok, hogy nem tettem meg." Aztán a csatamezőkről visszatér a Catinat utcába. A moziban megnézi Jacques Becker Ne nyúlj a dohányhoz című filmjét. A filmvásznon Jean 15

Gabin betörésre készül, és mindenki lélegzetét visszafojtva figyel: ha a Cinéac-Montparnasse, a Bourg-la-Reine-i Regina mozi vetítőterme, majd a Guitry-vel való találkozása a Sceaux-i parkban sem keltette fel Delon érdeklődését a mozi világa iránt, vajon ez az elkerülhetetlen találkozás ezen a napon, itt, egy saigoni moziban fog bekövetkezni? Érez majd valami késztetést végre? Nem. A „Vége" felirat után Delon a kikötőbe megy a cimboráival, lányokkal ismerkednek, isznak egyet, erről-arról beszélgetnek... Alain még akkor is csak megrándítja a vállát, amikor az anyja azt írja neki: „Majd ha visszajössz, elviszlek Yves Allégret-hez és a feleségéhez". A filmezéssel kapcsolatos elveszett álmai megvalósítását a fiától remélő anya azt képzeli, hogy a rendező majd hanyatt esik a jóképű fiú bájától, Alain azonban összehajtja a levelet, elrakja és többé nem is gondol rá. 1954 júniusában a miniszterelnökké kinevezett Pierre Mendés-France eltökélt szándéka, hogy egy hónapon belül megoldást talál az indokínai problémára. Közvetlen tárgyalásokat kezd a vietnámiakkal: Vietnám felosztása eldöntött tény, és megállapodnak a tizenhetedik szélességi körrel egybeeső határvonal meghúzásában. Papíron ez a franciák indokínai szerepvállalásának végét jelenti, és Párizsban a közvélemény megkönnyebbüléssel fogadja a szerződéskötést. Az Aurore című újság így kommentálja az eseményeket: „Egy zsákutcába jutott folyamat fájdalmas, de elkerülhetetlen felszámolásáról van szó." Amíg Franciaország a végleges rendezésre vár, garantálja a szerződés feltételeit, az ország déli részén hetvenötezres létszámú haderőt állomásoztat. Ez még nem a kivonulás, még nem is a béke, de már nem is a háború. Az indokínai ügy többé már nem francia ügy, és Saigon utcáin ellenséges helyi bandák csatáznak egymással a hatalom megszerzéséért. A kaszárnya és a bárok között valami elfoglaltságot kell találni. Alain kicsit unatkozik, és egy napon, mikor ügyeletes, szórakozásképpen elhagyja a saigoni fegyverraktárnál kijelölt posztját, „kölcsönveszi" a vezérkar dzsipjét, felszedi a cimboráit és elszáguld egy húsz kilométernyire lévő rizsültetvény felé, ahol, mint ígérte, jót fognak mulatni. Ám a katonák esztelen kiruccanása sokkal hamarabb befejeződik, mert Alain rosszul veszi be a kanyart, a dzsip megcsúszik és egy csatornába merül... A kaland eredménye hatvan nap fogda: tanulja meg a fegyelmezetlen katona, hogy ne hanyagolja el feladatát és ne rongálja a katonai felszerelést! 1955. november 8-án Alain Delon húsz éves. A tengerész születésnapját magányosan, a börtöncellában tölti, ahol éjszaka, mint egy elhagyott gyerek, értelmetlen létét siratja.

16

Pedig Alain Delon soha nem fogja megbánni azt a két évet, amit ebben a már felszámolt háborúban töltött el. Ott „fegyelemre, becsületre, bátorságra, a feljebbvaló iránti tiszteleteire, szigorúságra, hazaszeretetre" tanítanak: „A hadsereg az ország gerincoszlopa, ereje és nagysága. Tudom, hogy ez egyeseket megdöbbent, de én boldog voltam ott. Nagyon szerettem a katonaságot, az erőteljes, közvetlen, testvéries kapcsolatokat. Ha lndokínából hazatérve nem ilyen villámgyorsan kezdtem volna pályafutásomat a filmszakmában, minden bizonnyal a hadsereghez mentem volna. Minden képességem meg volt rá, hogy egy nap nagy katona váljék belőlem. És később talán nagy vezér." Indokínából Colmay parancsnok emlékét is magával hozta, aki oly jól tudta „simogatni és ostorozni embereit", aki igazi vezető volt és akit katonái a világ végére is követtek volna, ha már ott nem lettek volna. A sztár később többször hangoztatja, hogy Indokínában élte élete legszebb éveit: „Voltak főnökök és cimborák. Valaki, akihez szólhatsz, valaki, aki meghallgat." Ez a vallomás tökéletesen elárulja, mit talált meg Alain Delon a hadseregben: véget ért számára a magány. Az uniformisba bújt, szeretetre vágyó kölyök szívélyes és figyelmes családra lelt. Vajon fegyelmezetlensége, dacolása feljebbvalóival nem egész egyszerűen csak ügyetlen és féktelen kísérlet arra, hogy a legerősebbnek tekintsék, hogy egy kis szeretetet és barátságot csikarjon ki? A Saigon külvárosában csatornába boruló dzsip elkerülhetetlenül a Sceaux-i esetre emlékeztet, amikor az elővigyázatlan fiú biciklije felborult és ő elhasalt az aszfalton. Mindkét esetben oly erősen vágyott az elismerésre, hogy emiatt túlzásokba esett. A filmkészítés és filmajánlatok véletlenei folytán a színész soha nem kerül olyan helyzetbe, hogy közvetlenül filmre vigye ezt a katonaságnál eltöltött, az emlékek által megszépített időszakot. Két alkalommal játszik ugyan algériai katona szerepében - légióst szökevényben, és ejtőernyős kapitány a Cen-turiókban -, majd katonaorvos egy feltételezett harmadik világháborúban A katonaorvos című filmben, de a forgatókönyvek egyetlen pillanatra sem teszik lehetővé számára, hogy rátaláljon indokínai bakaszerepére. Emiatti sajnálkozását őszintén elárulja el Pierre Schoendorfer-nek. 1990-ben, amikor a rendező Dien Bien Phu című filmjét készíti, Alain Delon - alkalmas időben emlékeztetve rá, hogy valamikor részt vett a történelem indokínai fejezetében - szinte remegve kéri: „Ilyen alapon és mert érzem előre, hogy a Dien Bien Phu nagy film lesz, benne akarok lenni! Akár másodrangú szereppel is megelégszem." Schoendorfernek természetesen hízeleg ez az önkéntes felajálkozás, ugyanakkor kicsit zavarban is van: milyen szerepet adjon az ötvenöt éves Delonnak? 17

„A Dien Bien Phu hadnagyok és kapitányok csatája. Egyikük sem több harminc évesnél... Mit játszhatna Delon? Talán tábori lelkészt?" Ám Delon lelkész sem lesz a Dien Bien Phuban, a filmet végül is nélküle forgatják. A rendezőnek minden bizonnyal eszébe jutott, hogy a sztár valamikor visszautasított egy szerepet A dobos című filmjében egy másik katonakori emléke miatt: a tengerészgyalogos Delon túlságosan szenvedett a tengeribetegségtől és elképzelni sem tudta, még egy forgatókönyv kedvéért sem, hogy újra hajóra szálljon. 1956 tavaszán Alain Delon számára éppúgy, mint Franciaország számára, az indokínai kaland véget ér. Asaigoni független kormány kijelenti, hogy minden idegen katonai jelenlét korlátozza a nemzeti szuverenitást, s ideje, hogy a francia hadsereg szedje a cókmókját és behajózza expedíciós hadtestét. Alain sok barátját hagyja a helyszínen: azokat, akik elestek az utolsó csatározásokban és azokat, akik úgy döntöttek, hogy ott kezdenek új életet. Miközben a franciák hajóra szállnak, amerikai katonai tanácsadók érkeznek Dél-Vietnámba, azzal az eltökélt szándékkal, hogy elzárják a kommunizmus útját északról. A megosztott ország számára új dráma és viszály korszaka kezdődik. A leszerelés után Alain Delon Marseille-be érkezik. A kikötőben rendőrök várják, az engedetlen katona ugyanis elkövetett egy utolsó őrültséget: Saigon egyik utcáján, anélkül hogy igazából tudta volna, miért teszi, revolvert vásárolt egy illegális fegyverkereskedőtől, aki viszont nem késlekedett őt feljelenteni. Amíg ő a francia partok felé hajózott, a megfelelően értesített rendfenntartó erők megtervezték letartóztatását. Így aztán tiltott fegyverviselésért negyvenöt napra börtönbe csukták Toulonban! A civil élet baljóslóan kezdődik. Levelet kap az anyjától, aki egy Vespát ígér neki, ha visszamegy a hentesüzletbe, de aztán visszavonja a szavát és azt tanácsolja, hogy menjen inkább az apjához. Miután végül megszabadult a hadseregtől és kiszabadult a börtönből is, nem tudja mihez kezdjen. Három éven át, a franciaországi kiképzés, majd az indokínai megpróbáltatások, veszélyek és szenvedések során gondoskodtak róla, közvetlen jövőjét mások határozták meg, elég volt csak sodródni az eseményekkel, követni a névtelen katonai adminisztráció által hozott döntéseket. Most pedig, lám,ura a saját sorsának, és ez a teljesen új szabadság megszédíti. Bajtársai jószándékúan azt javasolják neki, tartson velük és írjon alá egy szerződést az Algériába induló kontingenshez, vagy pályázzon a Köztársasági Biztonsági Szolgálathoz, ahol magabiztos és határozott embereket keresnek. Alain Delon habozik, mert képesnek érzi magát ugyan arra, hogy jó főnök legyen, hogy embereit gyakorlatra vagy csatába vezesse, 18

de aztán - különösebb ok nélkül - ösztönösen lemond az egyenruhás karrierről. 1956. május 1-én rövidre nyírt hajjal, de civil öltözékben érkezik Párizsba a Gare de Lyonra. Senki nem várja, senki nem jön, hogy ünnepelje a hőst, a tömeg közönyösen halad el mellette. Szédül a nagyváros forgatagától, még erőteljesebb pánik lesz úrrá rajta, mint ami a vietnámi dzsungelben szorongatta. Alkalmazkodnia kell tehát ehhez a zajos és dühös világhoz, legyőzni Párizst, beleolvadni, hogy jobban szembeszállhasson vele. Még nincs huszonegy éves - azaz még nem nagykorú -, de egy dolgot biztosan tud: nem fog visszamenni Bourg-la-Reine-be. Családjával végleg szakított. Igaz ugyan, hogy továbbra is kötődik féltestvéréhez, Didihez, másik féltestvérét, Jean-Francois Delont felveteti asszisztensnek a filmforgatásokra, és alkalmanként meglátogatja a szüleit, de igazából soha többé nem köti újra a megszakadt történet szálait. Évekkel később, 1995-ben Éric Le Mitouard, a Párisién újságírója Bourg-laReine-ben felkutat egy idős, nyolcvanhat éves hölgyet. Edith Boulogne, felhagyva zárkózottságával, mond egy-két dolgot fia ragyogó karrierjéről: „A Ragyogó napfényben nagyon jó volt. Simoné Signoret-val az Özvegy Coudercnében szintén nagyon szép volt... Emlékszem A szamurájra, is. A fejemre tette a kalapját. Biztos voltam benne, hogy ez szerencsét hoz neki. Ellenben iszonyodom minden más filmjétől, amelyben lövöldöznek." Majd kicsit felidézi a távolabbi múltat is. Az újságíró megkérdezi tőle, melyik volt az a pillanat, amikor tudta, hogy Alainból színész lesz: „Amikor hét éves volt, tudtam, hogy az lesz. És ez így is lett. Szép volt. Csodálatos szemei voltak és mindenki rajongott érte Bourg-la-Reine-ben. Tudják, a fiam rabul ejt mindenkit. Egyfajta aurája van... Nem lehet neki nemet mondani. S ezt a szemének köszönheti." Ám ekkor, 1995-ben már tíz éve, hogy nem látta híres fiát. Férje, Paul Boulogne halála óta: „Eljött azon a napon a temetésre, Bourg-la-Reine-be. És meghívott magához karácsony estére. Ketten voltunk. Ő szolgálta fel a vacsorát. Tudják, titkolja a szeretetét. Nagyon félénk. Biztos vagyok benne, hogy a fiam imád engem. Két évvel ezelőtt is telefonált, újévre. Szinte nem hittem a fülemnek." Nem sokkal később, júliusban, a sztár anyja meghal. És Alain Delon utoljára jön el Bourg-la-Reine-be, hogy eltemesse egy kegyetlen gyermekkor utolsó emlékeit. Ekkor minden haragot elfelejtve ismeri el azt az eltéphetetlen köteléket, ami örökre az anyjához fűzi: „Mindazt, amivé ezen a pályán lettem, az az érzésem, mintha az anyámtól loptam volna el. Csodálatosan szép volt, és mindig is színésznő szeretett volna lenni. Emiatt keveredett benne a boldogság és a megbántottság érzése. 19

Elképesztő, mennyire hasonlítok rá. Minden reggel megállapítom borotválkozás és fésülködés közben a tükör előtt. Ugyanazok a vonások, ugyanaz az arc, mint amit tíz éves kisfiúként megfigyelhettem." Apját, Fabien Delont viszont még ritkábban látja, mint az anyját. És ha néhanapján útjaik mégis összefutnak, a két férfi csak méregeti egymást, még közhelyekkel is alig tudja megtörni a csendet. Nincs semmi mondanivalójuk egymás számára, és sem kellő erő, sem kellő szeretet nincs bennük ahhoz, hogy ezt megmondják egymásnak. Csupán 1975-től, ennek az oly ritkán látott, egyszerre közeli és mégis távoli lénynek a halála után tűnik úgy, hogy a fiú keresi leszármazását, a generációk láncolatának folytonosságát, és végül megbocsátja apja hibáit: „Nem volt sok kapcsolatom az apámmal, mert az élet másként hozta, de olyan ember volt, akit ma jobban megértek. Sokat szenvedett érzelmileg anyám mellett. Kalandos természetű volt. Noha nem volt színész, igazi vásári komédiásnak, álmodozónak, trubadúrnak mondható. Soha nem csinált semmi fontosat az életében, kicsit talán mindenbe belekapott, inkább afféle poétalélek volt. Egyetlen hibája feleségével szembeni gyengeségében rejlett, amit talán 'apró gyávaságnak' nevezhetnénk. Hiányzik nekem. Nagyon, nagyon hiányzik, de egyet tudok, érzek, mégpedig azt, hogy itt van, állandóan itt van velem. Iszonyúan véd engem életem bármely kalandjában." 1956 májusában, miután szakított családjával, Alain Delon nem tudja, mit kezdjen az életével. Később - árnyalatnyi sajnálkozással a hangjában többször is elmondja: „Annyi idős koromban, amikor mások hónuk alatt könyvekkel sétálgattak, én géppisztolyt hordtam." Ekkor úgy gondolja, hogy a saigoni kantinok baráti légkörében kialakult választott családjához fordul támogatást és tanácsokat remélve. De a civil életben e szálak felbomlanak, az összefogás megszűnik, s mindenki visszabújik individualizmusába. Rendszeresen meglátogatja a kaszárnyában megismert barátait, de hiába. Egyikük így sajnálkozik: „Nem sokat tehetek érted, rendőrvizsgára készülök." A többiek még jelentéktelenebb okokra hivatkoznak. A Place d' Italie-n sétálgatva Lucien Lejeune-be, volt tengerészszázadának tizedesébe botlik. Alain bizalmasan megosztja vele gondjait, mire Lucien csak nevet: „Éltem az életemet, de azért van még négyszázezer frankom, tarts velem!" És a tizedes hajójára veszi a tengerészt abban a kikötőben, ahol lehorgonyzott, a Pigalle mellett, a Rochechouart körút egyik szerény szállodájában. Amikor Alain megpillantja a fehér falra kiakasztott, barna betűkkel írt cégtáblát, elbizonytalanodik: Lucien egy Regina nevű hotelbe viszi lakni! Előjelet lát ebben, a véletlen által kovácsolt, múltját és jövőjét összekötő hidat, két élet 20

közötti megállót. S ekkor szélrohamként törnek fel az emlékek, gyermekkori szerelme, szíve királynője, a papa mozija, Bourg-la-Reine, a külváros... A két fiatalember számára megkezdődik az alkalmi munkák pokla: kitartóan böngészik a France-Soir hirdetéseit és éjszakánként gyümölcsös vagy zöldséges ládákat rakodnak ki az akkor még Párizs szívében található Les Halles vásárcsarnokban. Alain hamarosan rendszeresebb és jobban fizető elfoglaltságot talál: a Champs-Elysées közelében lévő Colisée kávéházban lesz pincér. Mindent megtesz, hogy a lehető legjobban szolgálja fel a kávét és a konyhafőnök napi ajánlatát, ám a nagy forgalom miatt ideges főpincér egyfolytában ordibál vele: „Igyekezz, te marha! Nézz a lábad elé a tányérokkal!" Nyilvánvaló, hogy ez nem tarthat sokáig. Alainnak gyorsan elege lesz abból, hogy felszolgálósdit játsszon, az ugató kisfőnök képébe vágja pincérruháját, a szalvétát, a fehér zakót és a fekete nadrágot, aztán emelt fővel távozik. Ha kell, visszamegy a Vásárcsarnokba, ahol mindig szükség van rakodómunkásokra. Még ekkor sem tudja, mihez kezdjen az életével, de teljes mértékben gondtalan, a jövő egyáltalán nem izgatja, túlságosan is leköti a jelen. Luciennel a Pigalle-on lófrálnak, s mivel mindketten elég belevaló legények és büszkék fiatalságukra, könnyedén sikerül elcsavarniuk a lányok fejét. Mi más kell még, ha az ember húsz éves és háborúból tért vissza? Úgy tűnik, a sors néhány hétre elszunnyad és elfelejti Alain Delont. Lehet, hogy pénztelen, kisstílű emberként fog elkallódni? Egyik éjjel a Canada bárban megismerkedik egy vidáman mulatozó társasággal, nőkkel, amerikaiakkal, egy nagyképű ügyvédfélével... Isznak és haverkodnak, a kelleténél többet fogyasztanak. Valaki, az ügyvéd, vagy talán az egyik amerikai, azt javasolja, menjenek máshova inni, menjenek a Saint-Germaindes-Prés-re. Delon számára ez terra incognita, maga az ismeretlen, de gyerünk, útra, kalandra fel, irány Párizs másik vége! A Saint-BenoIt és a Four utca között Alain a Pigalle csibészeinek, prostituáltjainak és stricijeinek világánál jóval izgalmasabb világot talál. Hozzá hasonló korú, őrült reményű fiatalokkal köt ismeretséget, és elbűvöli ez a miliő, ahol a világ minden éjjel szétesik és újrateremtődik a cigarettafüstben és alkoholgőzben. Esténként visszatér a Saint-Germain-desPrés-re. Luciennek egyáltalán nem tetszik a rivegauche, a Szajna bal partjának e büszke intellektuális makrokozmosza, az ő világa örökre a Rochechouart körút marad. Alain Delon önállósítja magát, megszabadul tizedesétől és otthagyja a Pigalle-t. A Saint-Germain-des-Prés-n gyorsan talál magának új társaságot. A pénztelen, éjszakai életet élő közösségben könnyen szövődnek barátságok 21

egy pohár sör erejéig. A bőrdzsekis, farmernadrágos, angyalarcú és hadviselt fiatalembert elragadtatással fogadja ez a dicsőségre, szerencsére és gazdagságra váró mulatozó társaság, akik közül sokan az elveszett illúziók után örök ismeretlenségébe süllyednek, másoknak sikerül megvalósítani ambícióikat. Jean-Claude (Brialy) és Claude (Brasseur) színházról, díszletről vagy színészi játékról beszélgetnek, az alkoholtól elszomorodott Jean-Paul Belmondo pedig könnyet ejt a nemrég elhunyt James Deanért. Alain Delon szórakozottan hallgatja mindezt, semmit nem ért a színházhoz és semmit nem tud erről az ismeretlen amerikairól, aki autójával összetörte magát Kaliforniában. Egyik bárból a másikba, a Flore-ból a Pergolába mennek, asztali focit játszanak és egy este, amikor pénzzavarban vannak, egy kis mutatványt rögtönöznek a Saint-Benoít utcában. Jean-Paul Belmondo az úttestre fekszik, hogy megállítsa az autókat, Delon akrobatamutatvánnyal próbálkozik egy kávézó asztalán, a járókelők pedig - jó balekok módjára - megtapsolják a hóbortos fiatalokat. A rámenős kalapozás elegendő aprópénzt hoz, hogy jól teljen az este... Alain egyáltalán nem gondol filmes jövőre, ez nem az ő világa, nem érez elhivatottságot hozzá. A kocsmákban összeszedett cimborák közül azonban néhánynak már érik a karrierje: Jean-Claude Brialy forgatott Darry Cowllal, Jean-Paul Belmondo kisebb szerepeket játszott a Comédie Francaise-ben és részt vett egy turnén Vitry vidékén Courteline darabjával. A Saint-Germain összes szeretetre méltó lumpja szenvedélyesen szereti a színpadot. Amíg Alain a vietnámiakkal harcolt a dzsungelben, ők, Moliére és Marivaux darabjaiban mérték le tehetségüket a Színi Akadémia deszkáin. Alain Delont azonban rabul ejti ez a művészi miliő, és szórakozottan húzza fel a szemöldökét, amikor azt mondják neki: „A te fizimiskáddal filmezned kellene!" Az ő fejében ez a mitikus világ irracionális és vonzó dimenziót kap, könnyű, a nehézségektől és a rendszeres rabszolgamunkától távoli életnek képzeli. 1956-ban a francia film világát áthatja egy ekkor még könnyű borzongás, ami azonban már jelzi a jövőben elkerülhetetlen fordulatot. Igaz ugyan, hogy Párizsban a nagy sikert Jean Delannoy Párizsi Notre Dame című klasszikus filmje aratja, de Roger Vadim megalkotja a Brigitte Bardot-mítoszt És Isten megteremtette a nőt című filmjével, mely a szuverén ifjúság himnusza és az emancipált nő szerelmi dala. Mintegy tíz évvel a háború befejezését követően Vadim filmje azt bizonyítja, hogy a filmdivat fejlődik és átalakul. A francia filmnek szüksége van friss fuvallatra, olyan új inspirációkat, új utakat kell találnia, amelyek már formálják a változásban lévő társadalmat. 22

De Alaint mindez egyáltalán nem foglalkoztatja. Ebben a nyomorúságos, de vidám időszakban Chaplin Rivaldafényének mintájára játsza a romantikus hőst. Szerelem emészti a Zizi becenevű táncosnő, Monique Assiata iránt, aki bénulása miatt kénytelen volt feladni művészetét, és - mint Chaplin a filmben - Alain Delon megpróbál életkedvet önteni a szerencsétlen balerinába. Szeretettel és alázattal cipeli magával a félig béna fiatal lányt kedvenc kocsmáiba, betegségére zsugorodott életének utolsó napsugarát nyújtva számára. Zizi mindezt szívesen veszi, de jól tudja, hogy nincs közös jövőjük az ő Alainjával. Jóllehet, többé már nem ismerheti meg a világot jelentő deszkák örömét, a színházi körökben számos kapcsolata megmaradt... Egy este a Saint-Germain-des-Prés egyik bárjában bemutatja neki Brigitte Auber-t, a bájos arcú kis szőke színésznőt, aki Jacques Becker Júliusi randevú című filmjével vált híressé, és szinte sztárrá az Alfréd Hitchkock rendezte Fogjunk tolvajt-ban, melyben Cary Grant és Grace Kelly partnereként játszotta az imádnivaló betörő szerepét. Alain hebeg, ivott. Mégpedig sokat. A kedves és gyengéd, a maga huszonnyolc évének fölényével kicsit anyáskodó Brigitte sós kávét itat vele, hogy kijózanítsa. Alain beszélni kezd, Brigitte figyelmesen, már vonzalommal hallgatja. Afiú egészen felkavarodott: egy színésznő, egy igazi színésznő érdeklődik iránta! Mindez egyszerre hízelgő és kicsit nyugtalanító is számára, hiszen a lelke mélyén tudja, hogy most egy új világba cseppent, egy olyan univerzumba lépett be, ahol ő még senki, ahol harcolnia és mernie kell. Miután letett a katonai pályáról, Alain Delon hagyta, hogy az események sodorják magukkal. Az éjszaka nyugtalanító világában először a Pigalle-on, majd a Saint-Germain-des-Prés-n könnyen belesüllyedhetett volna a vagány strici szerepébe, és kisstílű betyárként végezhette volna. Egyesek kétségkívül a vonzereje miatt - már szívesen el is képzelték volna selyemfiúként, és a kísértés sem hiányzott: nyájas fiatal nők a Rochechouart körút környékén kedvesen felajánlották neki, hogy segítenek megkeresni a mindennapi betevőjét... Az a szép szőke hölgy azonban, aki sós kávét itatott vele, megmenti a rá leselkedő csapdáktól. „Akasztás vagy házasság: sorskérdések" - mondta már Shakespeare. Alain hamarosan Brigitte-nél találja magát, aki forró fürdőt készít neki, hogy mintegy végérvényesen lemossa róla a múltját. Padlóba süllyesztett fürdőkád, mindenütt vastag szőnyegek, ritka parfümös üvegek - a lakás az ötvenes évek sztárvilágát idézi, egy mini Hollywood Párizs szívében, rikító mór-rokokó stílusban. Alain elbűvölten, élvezettel merül el az illatos, olajos habban.

A telivér vágtatni kezd 23

Brigitte Auber finoman kezébe veszi, formálja és átformálja a szép kölyök sorsát. Tény, hogy ilyen külsővel a fiatalember filmezhetne, de ha igazi karriert akar csinálni, a szép arc nem elegendő. Ha kizárólag a vonzerejére hagyatkozna, gyorsan elveszne az ifjú romantikus hős unalmas szerepeiben, és Brigitte tudja, hogy ennél sokkal többre képes. Mindenek előtt el kell sajátítania az alapokat, megtanulnia a mesterséget, megértenie, hogy egy szerep lehet igényes, mélyreható is. Elküldi Alaint a Lecourbe utcába Simoné Jarnac-hoz, az Odéon színház színésznőjéhez, aki ad neki néhány magánórát. Később a tanár a következő portrét festi tanítványáról: „Már az életben nagyon jó színész volt. Tele volt életerővel, és volt benne valami mogorvaság. Gyakran mondogatta, hogy bámulatba akarja ejteni az egész emberiséget. Észrevettem, hogy szereti a művészi miliőt, a könnyű életet." Alain Delont természetesen nem olyan fából faragták, hogy sokáig színiórákra járkáljon, s igen hamar más égtájak felé veszi útját. 1957 tavaszán, miközben Nizzában barátoknál vakációzik, elhatározza, hogy átugrik Cannes-ba, ahol éppen a Filmfesztivál zajlik. Ám hivatalos meghívó nélkül még bérelt szmokingja ellenére sem engedik be a palotába. így aztán a Croisette-en sétálgat, és az újágírók, merő véletlenségből, lefényképezik ezt az ismeretlen fiatalembert, mert úgy találják, hogy hasonlít valamelyest James Deanre. A tengerparton Alain összetalálkozik Jean-Claude Brialyval, aki éppen Róbert Hirsch-sel, Jacques Charonnal és Jean Le Poulainnel röplabdázik. A magányos fiatalember ebben a szerencse jelét véli felfedezni, s Jean-Claudehoz szegődik: rajta keresztül biztosan sikerül meghívatnia magát néhány fogadásra... Brialy ugyan még nem híres, de azért már igazi színész: Jack Pinoteaui család barátja című filmje után, melyben Darry Cowl árnyékában kapott szerepet, forgatott még Jacqueline Audry Kokottok iskolája című filmjében Dany Robin oldalán. A sikerére büszke fiatalember szinte sztárnak számít a bandában. Egy este a cimborákkal a Whisky á gogo bár egyik asztalánál ülnek, és mindegyikük a pohara mellett álmodozik. Arról a napról, amikor sztárként térnek majd vissza Cannes-ba, a Fesztivál csillogó éjszakájába, s immáron meghívottként mennek fel a lépcsőn a vakuk villogása közepette. Brialy, aki mindnyájuk közül a legvidámabb, bohóckodik, hogy felvidítsa a többieket, a halhatatlanság még várhat egy kicsit, a whisky finom és a lányok szépek... Egy amerikai közeledik széles mosollyal a fiatalokhoz és bemutatkozik: Henry Wilsonnak hívják, s a Fesztivál kulisszáit járja új tehetségek után kutatva a Selznick Production Inc. számára. „Doyou want to be a movie actor? Akar filmezni?" - kérdezi. 24

Brialy feláll, megigazítja a haját, improvizál néhány szót angolul, ám az impresszárió csak egy csodálkozó, közönyös pillantást vet rá. Valójában Alain Delon angyalarca érdekli; ha a young man elfogadna egy Rómába szóló repülőjegyet, csinálhatna egy próbafelvételt. Dávid O. Selznickmagyarázza az amerikai - ezekben a pillanatokban is a Cine Cittá-ban felügyeli Charles Vidor Búcsú a fegyverektől című filmjének forgatását Ruck Hudsonnal a főszerepben. Delon udvariasan mosolyog, de ezek a rázúduló nevek az égvilágon semmit sem mondanak neki. Nem tudja, hogy Selznick az egyik legnagyvonalúbb hollywoodi producer, az az ember, aki valamikor mindent megtett az Elfújta a szél megfilmesítéséért, nem ismeri sem Charles Vidort, sem Rock Hudsont. Ám, mivel nincs jobb dolga, belemegy, hogy Olaszországba repüljön, soha nem lehet tudni... Különösebb sajnálkozás nélkül hagyja ott Cannes-t és a Fesztivált, hogy Rómában a repülőtéren elegáns sofőr fogadja és besegítse egy előkelő fekete limuzinba. Forgatnak néhány méter filmet a stúdióban, ami egykettőre meggyőzi Selznicket, sőt elnyeri RockHudson lelkes elismerését is. Oké, rendben van, a French lover-t várják Hollywoodban, haladéktalanul fogjon hozzá az angol nyelvtanulásához, mert aláírnának vele egy hét évre szóló szerződést a Twentieth Century Fox-szal. „Szerencsés csillagzat alatt született!" - mondja vidáman Selznick. Párizsba visszatérve, a fiatalember nem túlságosan nagy lelkesedéssel adja át magát a Shakespeare-i nyelv sziszegő hangjainak és diftongusainak. A francia filmjátszásnak azonban szüksége van Alain Delonra. Meg volt írva a csillagokban, hogy útja keresztezni fogja Yves Allégret útját, aki az egyik legjelentősebb név a háború utáni évek francia filmgyártásban, s aki a Simoné Signoret-val forgatott halhatatlan Dédée d'Anvers, valamint a Michéle Morgan és Gérard Philipe szereplésével készült csodálatos Gőgösök rendezője. Még indokínai tartókodása alatt írta Delonnak az anyja, hogy visszatérése után bemutatja a híres rendezőnek. De ígéretét nem tartotta be, s a fiatalember Jean Viettinek, a Cinémonde újságírójának köszönhetően találkozik Allégret feleségével, Michéle Cordoue-val. A színésznő bizalmasan elmondja a fiatalembernek, hogy férje szép, kissé vad arcot keres új filmjéhez: a szerep neki való, erről meg van győződve. Most, amikor Alain a lehetőség küszöbén áll, meginog. Van-e egyáltalán keresnivalója ebben a filmes világban? Az a néhány óra, amit Simoné Jarnac adott neki, igencsak sovány útravaló ahhoz, hogy nekivágjon egy ilyen kalandnak. Szép arca vajon elegendő lesz a szakma megtévesztéséhez, amikor a kamerák már őt veszik? Igen csak közel áll ahhoz, hogy meghátráljon, de ha most feladja, és visszamenekül az őt mindig visszaváró Bourg-la-Reine-i hentesüzletbe, ha már akkor lemond sorsáról, amikor az 25

éppen csak megcsillan előtte, mélységes csalódást fog okozni Brigitte Aubernak és Michéle Cordoue-nak, és az elviselhetetlen volna számára. E két nő kedvéért, akiket oly nagyra becsül, és akik jobban hisznek benne, mint ő saját magában, s hogy ne kelljen csalódottságot kiolvasnia a szemükből, végül is rászánja magát, hogy találkozzon Yves Allégret-vel. De még ekkor is minden másként alakulhatott volna. Ha a makacs fiatal farkas nem érez azonnal rokonszenvet a rendező iránt, ha szemernyi megvetést vagy gúnyt vesz észre, akkor kétségkívül elmenekült volna olyan messzire, hogy ne is lássák. De Yves Allégret barátságos, figyelmes és Alain azonnal bizalommal van iránta, fenntartás nélkül rábízza induló karrierjét, feltárja előtte amerikai tervét, Selznick ajánlatát, a hét éves szerződést a Twentieh Century Fox-szal. Menjen Hollywoodba, kockáztatva, hogy elkallódik, mint ahogy elkallódott Jean-Pierre Aumont és Louis Jourdan is? „Szó sem lehet róla! - dönti el a kérdést Allégret. - Ha karriert akarsz csinálni, azt előbb Franciaországban csináld! Majd később talán elmehetsz az Egyesült Államokba." S így történt, hogy Alain Delon az Amikor az asszony közbeszól fiatal testőre szerepében találja magát a Victor Hugó sugárúton. S a Cinémonde 1957. augusztus elsejei számában a következő címmel adja hírül olvasóinak, hogy megszületett a filmvilág Alain Delonja: „Íme a Franciaországban felfedezett új Don Juan". Egy kemény tekintetű és összeszorított állkapcsú fiatalember fényképe mellett néhány sor mutatja be a leendő sztárt: „Alain Delont a legutóbbi Cannes-i fesztiválon James Deanhez hasonlították. Mióta Yves Allégret próbát tett vele, azt mondják, hogy ő az új Anthony Perkins. Ez a fiatal reménység, aki egy kisstílű keményfiú szerepében debütál, valójában nagyon is saját egyéniséget sejtet." Az újságíró, aki ezeket a jóindulatú szavakat írta, Alain Delon első filmes lépéseinek kiváltságos szemtanúja: arról a Jean Viettiről van szó, aki a tétovázó fiatalembert bemutatta Yves Allégret feleségének. Úgy tűnik, a leendő színész kezdetektől fogva nagyon is valóságos és csodálatosan hatékony támogatásra talál a Cinémonde szerkesztőségében, mely nélkül minden sokkal, de sokkal nehezebb lett volna. Jean Vietti után a magazin egy másik újságírója, Georges Beaume lesz nem csak nagyon közeli barátja, hanem egy induló karrier figyelmes és találékony impresszáriója is. Írásában Vietti James Deant és Anthony Perkinst említi, mint abszolút referenciát a hollywoodi férfiszépség tekintetében. Pedig Delon egyáltalán nem gondol arra, hogy e kiemelkedő hírességeket tekintse mintának. Az ő mestere, akit később „az én abszolút bálványom"-ként említ, a sztárvilágból igazságtalanul kifelejtett amerikai színész, John Garfield, Michael Cutz Ifjúkori álmok című filmjének, néhány háborús filmnek - mint 26

Howard Hawsk Air Force-ának - és főként Tay Garnet A postás kétszer csenget című filmjének sztárja; ez utóbbiban 1946-ban Lana Turner partnereként játszott. Alain Delon fiatal kora óta azonosult ezzel az amerikai színésszel, nem szögletes arca miatt, amely cseppet sem hasonlít a francia fiatalember finom külsejéhez, hanem a szenvedély, a mindent lerombolni kész állandó düh miatt. És hát Garfield pályakezdése is megindítja a kezdő színész képzeletét: ez az álmodozó tekintetű lázadó, ez a javítóintézetből kikerült newyorki utcagyerek meghódította Hollywoodot, tehetségével és eredetiségével sorsot kovácsolt magának. A győzedelmeskedő mccarthizmus ostoba módon eltávolítja Garfieldot a stúdiókból haladó nézetei miatt, és a színész 1952-ben, harminckilenc éves korában, szívroham következtében váratlanul meghal, a vonaton, amely az Amerikaellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság egy újabb kihallgatására vitte. Bár ez az abszurd boszorkányüldözés nem tette lehetővé Garfield számára, hogy teljes mértékben kibontakoztassa tehetségét és nemzetközi hírnévre tegyen szert, hosszú ideig ő lett a sztárok példaképe: az olyan kiemelkedő színészeket, mint Humphrey Bogart, James Dean vagy Marion Brando, igen erősen befolyásolta Garfield nagyon belülről jövő szerepformálási módszere. Delon később tanúbizonyságát adja a Cahiers du cinéma új ságíróinak az el nem ismert színész iránt érzett feltétel nélküli csodálatának: „Annyira modern volt! Húsz évvel korábban tette mindazt, amit Brando tett később - és isten a tudója, mennyire csodálom Brandót! De Garfield a harmincas években volt modern. Ő mai színész. Nézzenek meg egy filmet, amiben Garfield játszik! Minden elavult, divatjamúlt benne, kivéve őt, aki még most is rendkívüli. Ráadásul ez a furcsa külső, ez a mosoly... Nézzék meg, hogy mozog! Csodálatos!" Delon már a filmvásznon való megjelenésének első pillanatától kezdve, az amerikaihoz hasonlóan, ezt az olyannyira sajátságos „belülről jövő" játékot hozza, háborgó óceánt tár fel a nézők előtt, melynek pusztító viharai bármikor feltámadhatnak. Edwige Feuillére, az Amikor az asszony közbeszól sztárja azonnal észreveszi az újdonsült színész zseniális feszültségét, megsejti a fiatalember ragyogó külseje alatt a hiteles egyéniséget. Egészen felkavarva mondja mindenkinek, akivel beszél, hogy az új fiúnak sikere lesz a szakmában, az újságíróknak pedig ezt a megragadó szófordulatot találja: „Nem állít meg az ember egy vágtató telivért." De még ennél is többet tesz: kapcsolatba lép impresszáriójával, Olga Horstig-Primuzzal, akit a szakmában mindenki csak Olga mamának hív, és azt tanácsolja neki, hogy jöjjön gyorsan a filmforgatásra: 27

„Van itt egy nagyszerű fiatalember, aki bizonyára karriert fog csinálni." Olga mama egy szempillantás alatt meggyőződik arról, hogy az ismeretlen nemcsak kivételesen szép, hanem istenáldotta tehetség is! Azonnal szárnyai alá veszi, mint azt a kor nagy sztárjaival, Jean Servais-vel, Curd Jurgens-szel és Brigitte Bardot-val tette. Nem sokkal később Delon elfogad egy újabb rövid szerepet Yves Allégret idősebb testvére, Marc, a harmincas évekből szerencsésen megmenekült, hajdan a Hölgyek tava című filmmel sikert arató rendező egyik filmjében. A Légy szép és tartsd a szád! című filmben Marc Allégret azt az ideális párt viszi filmvászonra, amelyről az egyszerű emberek ábrándoznak: a szép, kellőképpen férfias és izmos Henri Vidal szerelmes a szőke és sziporkázó Myléne Demongeot-ba. A színésznő így emlékszik vissza a forgatásra: „Delon szép volt, mint egy isten, nagyon gáláns, nagyon elbűvölő természetesen ezt ki is használta! -, egyszóval, megvolt benne minden, amiért bolondulnak a lányok! Ez persze nem kevés problémát okozott a forgatáskor. Emlékszem, az egyik színésznő teljesen belehabarodott, és hihetetlen versengés folyt körülötte!... Már ebben az időben rendelkezett azzal a karizmával, azzal az életerővel, ami olyannyira jellemző rá. Egy nagyvad, amelyik mindig is elejtette, akit akart. Nemrégiben egy moziban voltam, ahol a Gyenge asszonyokat1 vetítették... Amikor a közönség megpillantotta Delont, amint a film elején kinyit egy ajtót, csodálattal sóhajtott fel. Rendkívüli ez a varázslat." A Boulogne-i stúdiókban két felvétel között találkozik első ízben az ismeretlen fiatal színész és egy Pascal Jardin nevű ismeretlen asszisztens, akiből később író lesz, és aki a maga módján így meséli el találkozásukat: „Svédacél csillogású szemével néz rám, amiről a regensburgi Inkvizíciós Múzeum jut eszembe, meg a palermói katakombák megkínzottja, akinek a testéből kiürítik a vért, hogy higannyal helyettesítsék." Alain ezzel a „kedves és gyilkos" tekintettel kéri meg Pascalt, hogy adja neki kölcsön a Citroénjét az ebédszünet idejére. - Nem tehetem - válaszolja az asszisztens. - Ne aggódj már annyira! - És ha tönkreteszed? Én nem Párizsban lakom, hanem Évreux-ben, a nagyanyámnál. - Felejtsd el a nagyanyádat, öt perc múlva itt vagyok! - De nem is ismerlek. - Majd megismersz. És Alain a zötyögő autó volánjához ül, majd elhajt. Délután öt órakor még mindig nem jön vissza, a forgatás leáll, a producer idegesen a körmét rágja. Hirtelen megcsörren a telefon, a rendőrség jelentkezik. Alain ötöt bukfencezett az autóval a Saint-Cloud-i alagútban, és az egész délutánja 28

ráment, hogy megértesse a gyanakvó rendőrökkel, nem részeg, és azért van kifestve, mert színész egy filmben... Ő maga néhány zúzódással megúszta, de a Citroen totálkáros lett. Kezdődhet újra a forgatás, Alain pedig ezt dörmögi Pascalnak: - Kifizetem a nagyanyádnak... - Mit? Az autóm? - Igen, úgy van, szerzek pénzt. Másnap Alain letesz Pascal elé pontosan háromszázhuszonötezer frankot, egy vadonatúj Citroen árát. így kezdődik az a barátság, amely hamarosan állandó együttműködést eredményez a hatvanas és hetvenes években. Pascal Jardin testreszabott szövegeket gyárt a színész nyolc filmjéhez, melyek közül néhány, mint az Özvegy Coudercné, A hatalom urai vagy A Borsalino és társai, nagy sikert arat. Ha a Légy szép és tartsd a szád! megérdemli, hogy helyet kapjon a hetedik művészet történetében, az annak a rövid jelenetnek köszönhető, amely egy flipper körül hoz össze két fiatal ismeretlent, Alain Delont és Jean-Paul Belmondót. Már ettől a filmes karrierjük hajnalának nevezhető pillanattól kezdve világosan megmutatkozott ellentétes karakterük, amelynek sikerüket köszönhetik: Belmondo már most az a vidám, mulattató, fesztelen fickó, akit majd később szeretni fogunk, Delon már most a verekedésre kész, hajthatatlan keményfiú, „a krimi műfajában elvesző Shakespeare-i hős" ahogy Pascal Jardin írja le. A legenda testet ölt, és a film semmihez sem mérhető lehetőséget nyújt a két színész számára: megalapozhatják most még igen törékeny hírnevüket. Valóban, Belmondo nem sokkal később a Marcel Carné rendezted csalók című filmben játsza el egy banda vidám tagját, Delont pedig Pierre GaspardHuit Christine című filmjéhez szerződtetik, hogy egy tüzes alhadnagyot alakítson Őfelsége Ferenc József, Ausztria császára 14. dragonyos ezredéből. 1958 májusában, a forgatás a előtt egy hónappal az impresszárió, Olga Horstig-Primuz elviszi Delont Angliába. A fiatalember itt fog találkozni azzal, aki az ő legihletettebb Pigmalionja lesz: Luchino Viscontival. Olga mama tudja, hogy az olasz rendező éppen színészt keres egy ambiciózus és nehéz vállalkozáshoz: Rocco, a Milánóba felkerült fiatal calabriai, a testvérei között őrlődő, tanulatlan, de gyengéd és melegszívű bokszoló történetéhez tökéletesen testreszabott szerep az angyalarchoz! Olga fel is hívjaViscontit: „Ne keresd tovább a te Roccódat, mert megtaláltam! Csak van egy bökkenő: még nem ismerik. Egy dolog azonban biztos, ez a fiatalember a leendő Bárdot férfiban!" 29

Visconti nem hisz a csodákban, előbb látni kívánja. így tehát Olga elviszi Alaint Londonba, ahol a rendező éppen Verdi Don Carlosát viszi színpadra a Covent Gardenben. Egyetlen pillantás elegendő: „Hozzáfogok a történet megírásához, majd találkozunk..." Kicsivel később megvallja Olgának: „Amikor megpillantottam a csikódat, azonnal Roccót láttam benne." Delon, Visconti jelentkezésére várva, visszatér a stúdióba, ahol Max Ophuls Liebelei című, Arthur Schnitzler darabja nyomán készített filmjének színes változatát, a Christine-t forgatják. A még igen kevéssé ismert fiatalember azt a feladatot kapja, hogy Romy Schneider szép kísérőjét játssza, azét a Romy Schneiderét, aki húsz évesen az Európa összes fruskáját megríkató Sissi című sorozattal vált sztárrá. A Christine nem csupán egyszerű film, hanem valóságos üzleti fogás, mely lehetővé teszi a csinos Romynak, hogy visszatérjen a császárkori Bécs krinolinos ruháihoz és pompájához, melyeknek hírnevét köszönhette. Ráadásul, a német közönségre számítva, azt a szerepet játsza, amely huszonöt évvel korábban az eredeti változatban anyjának, Magdának hozott sikert. A szép katona és a szegény divatárus lány lehetetlen szerelmének érzelgős történetében a rendező, Pierre Gaspard-Huit szórakoztatónak találja, hogy Delont, a ragadozót fennhéjázó, keménygalléros bécsi katonatisztté változtatja át. És, hogy a változás mégteljesebb legyen Jean-ClaudeBrialy is szerepet kap: „ [Alain Delont] macskaszerű járása, agresszivitása és szépsége tették ideális kezdő színésszé - mondja Gaspard-Huit. - Nem volt igazán romantikus, inkább fiatal vagánynak nézett ki. Brialyval elválaszthatatlan párost alkottak. Olyanok voltak, mint két testvér. Mindkettőjükre szükségem volt." 1958 júniusában Romy Schneider Párizsba repül, ahol a Christine stúdiófelvételeit forgatják. A sajtóattasék ragyogóan megszervezik Sissi megérkezését Franciaországba, s ezzel a készülő filmnek jó reklámot csinálnak. Egy sereg újságíró tódul a repülő lépcsőjéhez, és Alain Delon, mint akit skatulyából húztak ki, halszálkamintás felöltőben és az előrelátó producerek által kezébe nyomott rózsacsokorral várja a sztárt. Kinyílik a repülőgép ajtaja, és a lépcső tetején megjelenik a szép osztrák lány. Sissi leereszkedik a tömeghez, közeledik Delonhoz, átveszi a csokrot, és a fiatalember arcára adott cuppanós csókkal jutalmazza. A kissé nevetséges jelenetet teljes egészében a fotóriportereknek szánják, akik el vannak ragadtatva, és képeikkel elárasztják a legjelentősebb újságok pletykarovatait. „Most is látom magam, virágcsokorral a kezemben, mint egy tökfilkó! meséli Alain Delon. - Egész életemben emlékezni fogok rá: megérkezik, jön le a lépcsőn anyja, Magda Schneider kíséretében, a lépcsőn félúton 30

visszafordul, és felém pillantva azt kérdezi: 'Ki ez a pasas ott lenn?'" A maga részéről Romy Schneider is kíméletlenül írja le az első találkozást: „A lépcső alján állt egy túl szép, túl fiatal, túl jól fésült, úriembernek öltözött, túl divatos nyakkendőben és öltönyben feszítő fiatalember. Alain Delon. Még a kezében tartott rózsacsokor is túl piros volt. Az egészet ízléstelennek, a fiút pedig érdektelennek találtam." De végül is mit számítanak a két fiatal intim érzelmei, amikor az a fontos, hogy a fotóriporterek óriási örömére és a producerek nagyon is világos érdekeinek megfelelően együtt mutatkozzanak? Még aznap estére vacsorát szerveznek a Lidóba, és természetesen nem mulasztják el meghívni a sajtót sem. És hogy minden egy érzelgős románc koreográfiája szerint történjen, a producer utasításokkal látja el a színészt: táncoltassa meg partnerét! Ám Romy csak néhány szót gagyog franciául, Alain pedig egyáltalán nem beszél németül, így azt javasolják neki, akár csak egy mondatot tanuljon meg Goethe nyelvén, hogy legalább a párbeszéd látszata meg legyen. Ha kell, ismételgesse állandóan, amíg a fotósok megörökítik ezeket a történelmi pillanatokat. Siesindsehrschön, Ön nagyon szép -tanulja Alain kimondani, s egész délután ezt a négyszót hajtogatja... Siesindsehrschön... próbál megküzdeni a német kiejtéssel, de hiába. A Lidóban minden úgy zajlik, ahogy az a nagykönyvben áll, kérlelhetetlenül eljön a lassú tánc pillanata, Alain feláll, felkéri Romyt, és a párocska a táncparkettre perdül. A fiatalember bátran kiböki a kis bókot, Sie sind sehr schön... A hatás nem marad el, Delon még sokáig emlékszik rá: „Nagyon meglepett pillantást vetett rám, nevetséges voltam, tényleg teljesen hülyének néztem ki. Nem lehet azt mondani, hogy az első találkozás sikeres lett volna, de aztán később mennyit nevettünk ezen!" A forgatáson Alain és Romy nem jönnek ki egymással, kétségtelenül zavarja őket a groteszk játék, amit a sajtó kedvéért játszatnak velük. Profi színészekhez illően, a vakuk előtt továbbra is mosolyognak, de ha nincsenek ott a mikrofonok és a fényképezőgépek, kutya-macska módjára méregetik egymást. Bizonyára ez az egyetlen módja annak, hogy valamennyire megőrizzék méltóságukat, egyéniségüket. A forgatás szüneteiben állandóan egymásnak esnek, és a két tűz közé került jó Brialy próbálja rendre összebékíteni a két zabolátlan sztárt. Delont idegesíti a zsémbes, követelőző, sztárosan szeszélyes nő, azt pedig kétségbe ejti az ambiciózus francia. És hogy semmi se segítse kapcsolatuk rendezését, a szép osztrák színésznő ráadásul teljesen depressziós, elborzasztja a Christine 1900-as éveket idéző elcsépelt zenéje. A Sissi után másra sem vágyott. mint hogy levesse a kosztümös filmek csipkéit és rózsaszínű szalagjait, és most mégis itt van, mi több, ezzel az arrogáns piperkőccel játszik együtt a mama semmitmondó filmjének új abb változatában! 31

Ám Romy Schneider a produkció kedvéért felcicomázott úriemberben végül egy érzékeny, szórakoztató, vad, állandóan farmert és dzsekit viselő fiút ismer meg. És természetesen - mivel a mozi világában vagyunk - egy még oly rosszul kezdődő történet sem végződhet másként, mint őrült szenvedéllyel! A Christine két fenegyereke elhagyja Párizst, hogy a hétvégét Brüsszelben töltse, ahol a belga fővárosban évente megrendezett Színészbálon kell megjelenniük. Mikor a vonatfülkében végre egyedül maradnak és egy kis francia, egy kis rossz angol keverékével sikerül beszélgetniük, Alain és Romy levetik álarcukat, és végre egymásra találnak. Amikor Romy leszáll a vonatról, Magda Schneider, aki kimegy a lánya elé az állomásra, nem tudja megállni, hogy kicsit epésen meg ne jegyezze: „Aha! Szerelmes vagy..." Ártalmatlan megjegyzés. Rövid és ragyogó karrierje során Romynak már voltak viharos fellángolásai. Az előző évben Horst Bucholz-cal élt meg egy fergeteges és pusztító kapcsolatot, és amikor felszólították, hogy válasszon a családja és a színész között, ő, igen bölcsen, hazatért az övéihez. „Majdnem mindegyik filmbéli partneremmel gyalázatos módon flörtöltem. Mindig nagyon könnyen lettem szerelmes" - írja naplójában. Ezúttal azonban az anyai megjegyzés feldühíti Romyt, már nem viseli el a galád szurkálódásokat, a gúnyos célzásokat: az osztrák mozi üdvöskéje, a mamája által irányított gyermeksztár kezd független nővé érni. A Christine teljes stábja hamarosan átköltözik Bécsbe a külső felvételek forgatására. Amikor a forgatás helyszínei elcsendesednek és minden normális ember aludni tér, egy vidám, négytagú társaság kószál az alvó városban, Alain Delon és Romy Schneider, Jean-Claude Brialy és Sophie Grimaldi. Egyik bárból a másikba, egyik mulatóból a másikba mennek és sokat nevetnek. Egy éjjel bérelt autójuk a Ringen egy munkagödörbe borul, és gyalog térnek vissza a Sacher szállodába, ahol az egész stáb lakik... Romy, a túlságosan elkényeztetett, a széltől is óvott kamaszlány önállóvá válik, Alainnal felfedezi a boldogságot. Franciaországban, de főleg Németországban és Ausztriában, az idill igen csak foglalkoztatja az újságok pletykarovatait. A bécsi sajtó felháborodásának ad hangot: osztrák mozikirálynőjük beleszeretett egy közrendű francia férfiba, s ebben rangon aluli kapcsolatot, árulást látnak! Romy rátesz még egy lapáttal, kijelenti az újságíróknak: Sissi már a múlté, ez az operettkirályné már nem érdekli, sőt kegyetlenül kigúnyolja Ernst Marischka filmjeit, melyeknek hírnevét köszönhette. Ám Romy nem a maga ura, ő az osztrák kultúra része, hírneve nem bír el ilyen botrányt! Magda a lánya karrierjére gondol, könyörög az égiekhez és csendben imádkozik, hogy Romy szeszélye a filmforgatás befejeztével véget érjen. 32

Hamarosan elmúlik az 1958-as nyár, a Christine utolsó felvételei is befejeződnek. Alain Delon leveti zubbonyát és csákóját, visszarepül Franciaországba, ahol azonnal el kell kezdenie Michel Boisrond Gyenge asszonyok című filmjének forgatását. Romy kikíséri a repülőtérre, és amikor a gép felszáll, szeméből peregnek a könnyek. Alain számára, éppúgy, mint Romy számára, az elválás valóságos szívfájdalom, Párizsban barátja, Georges Beaume vállán sírja el bánatát: „Romy szülei soha nem fognak beleegyezni, hogy feleségül vegyem, iszonyúan gazdagok, én meg csak egy Ígéretes tehetség vagyok, aki bármelyik pillanatban pofára eshet. Valóban, Bécsben Magda Schneidert nagyon aggasztja lánya szenvedélye, és kétségbeesetten igyekszik távol tartani a kis franciától; megcsillogtat lánya előtt mindent, aminek elvesztését kockáztatja ebben az őrületben: óriási sikerét a német nyelvű országokban, a türelemmel felépített karrierjét, az oly gondosan eltervezett jövőjét... A mama azt reméli, hogy az idő majd mindent megold, arra számít, hogy a távolsággal lanyhul a szenvedély, és így gyorsan pontot lehet tenni az Alain Delon-epizód végére. Eltökélve, hogy egy kicsit segít a sorsnak, megkéri lányát, hogy menjen Kölnbe a forgatás okozta fáradalmakat kipihenni. Romy repülőre száll és elrepül... Párizsba. Sissi meglazítja a kötelékeket, a családdal való szakítás bekövetkezik. Amikor a Christine az osztrák és német mozikba kerül, a sajtó már nem olyan elnéző és kedves a fiatal színésznővel szemben, mint amilyen korábban volt. Azzal, hogy Párizst választotta, a kis kedvenc dezertált, megbocsáthatatlan hitszegést követett el. Mostantól Romy Schneider a bécsi lapok kedvelt céltáblája lesz, minden szavát, a legjelentéktelenebb megnyilatkozását is eltorzítják, azt terjesztik, hogy nem akar németül beszélni, megveti honfitársait, fütyül a múltjára. A legmegalázóbb pletykák keringenek róla. Romyt idegesítik és sértik ezek az ostobaságok, de egyetlen pillanatra sem gondol arra, hogy visszaváltozzon azzá a kis hercegnővé, akit várnak tőle, belefáradt abba, hogy az örök Sissi legyen, aki a filmgyártás elcsépelt dallamaihoz igazítja romantikus személyiségét; más akar lenni, biztosabb alapokra akarja építeni a jövőjét, mint ezek a szirupos negédességek. 1959 februárjában Michel Boisrond Gyenge asszonyok című filmjében Alain Delon végre főszerepet kap. Ezúttal már nem másodhegedűs, nem mellékszereplő, éppen ellenkezőleg, egészen betölti a filmvásznat macskaszerű járásával, hogy megfeleljen a személyisége köré felépített történetnek, egy túl szép fiatalemberének, aki három, Mylene Demongeot, Pascalé Petit és Jacqueline Sassard bájával és fiatalságával testet öltő nő között őrlődik. Ettől kezdve Alain Delon pályája megállíthatatlanul felfelé ível... 33

Rögtön ezután egy újabb Boisrond-film következik, a Marcel Aymé regénye alapján készülte diákok útja, egy rossz tanuló története a háború és a megszállás idején, aki azért hanyagolja el tanulmányait, hogy kétes hírű helyekre járjon egy férjezett nővel. A film lehetővé teszi Delon számára, hogy Bourvilnak adjon végszót, és az iskolapadban cimborája, Brialy oldalán koptassa nadrágját. A sors meglepő fordulata: ezen az „úton" a Bourg-laReine-ből ismert sztárral, Madeleine Lebeau-val találkozik, a mama barátnőjével, azzal az elbűvölő fiatal nővel, akinek a fényképét a katonaládájában magával vitte Indokínába. Ma már azonban a szép színésznő Alain szemében nem távoli és csodált sztár, hanem a partnere, akivel neve együtt szerepel a plakátokon. Elérkezett az idő Magda Schneider számára, hogy elfogadja az elfogadhatatlant. Ha már lánya nem hajlandó lemondani hóbortjáról, a kapcsolat legyen legalább hivatalos jellegű! Véget kell vetni a botránynak, fontos és sürgős, hogy Romy jobb belátásra térjen, folytassa veszélybe sodort karrierjét és visszahódítsa közönségét. Telefonon sikerül meggyőznie Alain Delont, hogy jelentse be eljegyzését Romyval, azt reméli, hogy ez a polgári illemnek megfelelő közlemény valamelyest lecsillapítja a német sajtó ádáz haragját. Romyt minderről nem értesítették, és amikor megérkezik a családi birtokra Svájcba, a Lugano melletti Morcote-ba, anyja hűvösen közli vele: „Holnap lesz az eljegyzésetek. Már tájékoztattam a sajtót. Alain idejön." A diákok útja forgatókönyve lehetővé teszi a fiatalember számára, hogy néhány napra szabaddá tegye magát, és másnap, 1959. március 22-én szürke öltönyben, sötét nyakkendővel a luganói tavon hajókázik a nagyon illedelmesen magasnyakú pullóverbe öltözött Romyval... a fotósok pedig kereszttűz alá veszik ezt az igen józan párt. Háromrészes, vörös, fehér és sárga aranyból készült jegygyűrűt váltanak. Magda viszont gyorsan letöri a túlságosan is nagy lelkesedést: „Egyelőre nem kell házasságra gondolni. A gyerekeknek először alaposan meg kell ismerniük egymást." Később Romy kicsit szomorúan állapítja meg: „Vannak emberek, akik azért viselnek jegygyűrűt, hogy megmutassák, hogy házasok, én azért hordom, hogy megmutassam, nem vagyok az." 2 Nem tesz semmit, a Paris-Match első oldalán mégis ez olvasható: „Romy és Alain jegyesek: szerelmük már nem pusztán reklámfogás", és a fiatalok mindenki számára „Európa kis jegyesei" lesznek. Tizenöt évvel a világháború után, a nagy napon közzétett boldogságukban az emberek egy megbékélt kontinens jelképét szeretnék látni. 34

Párizst és Alain Delont választva Romy Schneidernek volt bátorsága szakítani sorsával: „Párizs felszabadított engem. Párizs valami olyant nyújtott számomra, ami azelőtt hiányzott. Párizsban megtanultam szabadon gondolkozni. Ma már nem félek kimondani azt, amit gondolok. És ebből következően nem félek cselekedni sem" - közli bizalmasan Naplójával Bár rendszeresen visszautasít minden német ajánlatot, nem könnyű megválnia a romantikus erényes lány szerepkörétől. Eleget tesz több korábban aláírt szerződésnek, melyek nem igazán emelik ki megszokott szerepéből: előszőr A szép szélhámos nőben, egy francia-német koprodukcióban játszikJean-Paul Pascallal Axel von Ambesser rendezésében, majd Curd Jurgens oldalán a Katjában, melyet Franciaországban rendez az amerikai-német Róbert Siodmark, és végül a magyar Radványi Géza Egy angyal a földön című filmjében, melyet a Côte d'Azur-ön forgat Henri Vidallal, és az angyal természetesen a szőke Romy Schneider, egy angyal és egy légikisasszony kettős szerepében. Csüggedten gondol ekkor arra, hogy örökre ilyen gyenge kis történetekre ítéltetett, és komolyan fontolgatja, hogy kedvező választ ad az őt szüntelenül ostromoló német producerek ajánlatára, akik most egymillió márkát ajánlanak neki, ha aláír egy újabb szerződést egy negyedik Sissi-re: „Inkább holtan lássalak, mint ennek a forgatásán!" - mondja neki kíméletlenül Alain Delon. Romy engedelmeskedik, és az ajánlatokra várva, melyek majd nemzetközi sztárrá teszik, türelmesen tanulja a francia nyelvet, és figyelemmel kíséri szép szerelmese szakmai pályafutását. Franciaországban ő már nem a valamikor bálványozott sztár, csak a sikerlistán megállíthatatlanul felfelé ívelő színész csinos menyasszonya. Az Élysée-Matignonban, abban az étteremben, ahol a filmvilág találkozik, a rendezők és producerek még csak pillantásra sem méltatják, Alain Delont viszont szinte hipnotizáltan avatják be terveikbe. Az árnyékban Romy Schneider feleslegesnek, munkanélküli színésznek érzi magát, sebesültnek, aki épp csak megmenekült az iszonytató, érzelgős bárgyúságtól. Népszerűsége a német nyelvű országokban hanyatlik, Párizsban pedig még nem jegyzik, és semmilyen érdekes szerep sincs a láthatáron. Később ezt írja: „Depressziós voltam, ideges, szerepre vágytam, s így rosszul reagáltam minden új sikerre, minden szép szerződésre, amit Alain kapott. Vele éltem. De hát végül is nem voltam az anyja, akire egy olyan férfinak, mint ő, talán szüksége lett volna, sem pedig a felesége, hogy a zoknijait stoppoljam, főzzek rá és hazavárjam. Színésznő voltam és dolgozni akartam. Életemben először féltékeny voltam, féltékeny a sikerére." Georges Beaume újságíró és filmkritikus fokozatosan felváltotta Olga Horstig-Primuzt Alain Delon művészeti ügynökeként, és bajnoka 35

karrierjének határozott és személyre szabott irányt akar adni. Valóságos „sztárgyártó" stratégiáját így magyarázta: „Se szeri, se száma a kis huszonéveseknek, akik olyan szépek, mint Alain. Ő most igazán rendkívüli, most igazán csodálatos férfi. Tudtuk, hogy ki kell várni a megfelelő pillanatot a nagy durranáshoz. Volt már Charrier éve, Terzieff éve, Brialy éve stb. De ez mind csak szalmaláng. Nekünk nem volt sürgős... Bőven volt időnk. Egy férfi karrierje hosszú távon épül. Nem kell sietnie. Épp ellenkezőleg, számára adu az öregedés." Ideje tehát kihozni Alaint ezekből az unalmas és érdektelen szerepekből, amelyekben megrekedt, és olyan rendezőket találni neki, akik képesek ebből a nyersanyagból kihozni a benne rejlő tehetséget, melyet már most sejteni lehet a férfi szépségideál iránti sóvárgást kielégítő, kissé konvencionális szerepei mögött. Egy este elviszi René Clément-t a Gyenge asszonyok vetítésére, mivel meg akarja győzni A vasúti csata, a Tiltott játékok és a Ripois úr rendezőjét, hogy alkalmazza a fiatal színészt következő filmjében, és valóban hozzá méltó szerepet adjon neki. Clément úgy véli, bár Delonnak nem igazán előnyös ez a szerep, kétségtelenül nagy hasznot lehetne húzni a rebellis angyalarcból. A rendező ekkor Patrícia Highsmith pszichológiai krimijéből, a Ripley úr-ból készít filmet, egy szegény fiatalember, Tom Ripley történetét, aki Olaszországban felszáll a dúsgazdag Philippe Greenleaf yachtjára. A féltékeny és pénzsóvár Tom leszúrja Philippe-et és a helyébe lép, meghamisítja a halott útlevelét, utánozza aláírását, hangját. Láthatjuk, hogy ez a Ragyogó napfény címre keresztelt téma milyen mértékben képes inspirálni egy olyan rendezőt, mint Clément, aki egész életművében az embert, annak identitását, másokhoz való viszonyát elemezte. Ahhoz, hogy a gyilkos személyiségét megalkothassa, hogy ne csak egy szokványos aljas gazembert csináljon belőle, Dosztojevszkijnél keres ihletet, s az általa elképzelt Ripley gyökerei a Megalázottak és megszomorítottak-ból táplálkoznak. Ahogyan az orosz regény hősei, a szegény fiatalember is megalázás, gúny és nevetség tárgya, sebezhető játékszer a hatalmasok kezében. Hátra van még a szerepek kiosztása. René Clément Alain Delont hozza a stábba, a producer pedig felveszi Jacques Charrier-t, az ötvenes évekvégének eszményi, fiatal kezdő színészét, aki Marcel Carné A csalók című filmjében aratott óriási sikert. A filmnek a két fiú köré kellene épülnie, jóllehet még nem igazán tudni, ki mit fog csinálni... De a forgatókönyv írása és a gyártás késlekedik, s a márciusra tervezett első forgatást augusztusra halasztják. Jacques Charrier, aki Carnéval újabb filmezésre készül, ezidőtájt szívesebben turbékol szép feleségével, Brigitte Bardot-val és napozik Saint-Tropez-ban, 36

lemond hát a szerepről és - anélkül, hogy tudná - a dicsőségről. Többé soha nem lesz benne része. Charrier visszalépése az egész szereposztást felborítja. Maurice Ronet-akit a közönség Louis Malle Felvonó a vérpadra című filmjéből ismer - lép a hiányzó sztár helyébe, hogy belebújjon a gyilkos Ripley bőrébe, míg Delonnak ebben az új felállásban meg kell elégednie a gazdag áldozat szerepével, mely nyilvánvalóan kevésbé érdekes és főként sokkal kevésbé terjedelmes, hiszen a dúsgazdag yacht-tulajdonost a film közepén leszúrja és tengerbe dobja gyilkosa. Július 7-én, három héttel a forgatás kezdete előtt, Alain Delon - Georges Beaume kíséretében - René Clément szalonjában találja magát, az Henri Martin sugárúton. A mester körül ott ül felesége, Bella, a két producer, Róbert és Raymond Hakim és az impresszárió, Olga Horstig-Primuz. Kenetteljesen közlik a fiatal színésszel, hogy őt választották Philippe Greenleaf szerepének megformálására... Delon arca elkomorodik, összehúzza a szemöldökét, konok képet vág: - Sajnálom, de azt nem akarom. A másik a nekem való szerep. Ha nem játszhatom Ripley-t, nem érdekel a dolog! Mély döbbenet. A Hakim testvérek felpattannak: - Micsoda?! Hogy merészeli? Maga csak egy kis senki! Még magának kellene fizetnie, hogy eljátszhassa ezt a szerepet! - Fütyülökrá! Nem akarom eljátszani és nem is fogom! És Delon magyaráz, kommentál, érvel. Ő, mint finom modorú, tétlen gazdag ember? Senki nem hinné el! Csak Tom Ripley szerepét játszhatja, az irigy és illetlen csirkefogóét. Megmakacsolja magát, hosszasan beszél, egy tapodtat sem enged, s várja, hogy a producer testvérpár haragja lecsillapodjon, A vita hajnali kettőig húzódik el. Végre beáll a csend, az ellenfelek kimerültek. Egyszer csak a fegyverszünetet Bella Clément erős orosz ankcentussal csengő hangja töri meg: „Rrrrrené drrrrágám, a kicsinek igaza van..." Alain Delon megnyerte a csatát. Ettől kezdve már nem csak egy szép arc a filmvásznon, hanem Tom Ripley szerepét fogja igazi mélységében, a Clément által elképzelt figurának tökéletesen megfelelő kifinomult romlottsággal megformálni. Augusztus elején a Ragyogó napfény egész stábja levonul Ischiába. A tökéletesen felépített forgatókönyvet maga Clément és az Új Hullámhoz tartozó Paul Gégauff írta, ám nem volt elegendő idő arra, hogy az utolsó simításokat is elvégezzék rajta. A rendező ott helyben kap ihletet, és hagyja, hogy a színészek személyisége vezesse. Clément szó szerint veszi az erkölcsi alapelvévé vált Cocteau-aforizmát: „Mindig készen kell állni az előre nem láthatóra". Az előre nem látható a 37

szél, mely éppen akkor támad fel, amikor a gyilkos jelenetet forgatják, a hullámok, amelyek vadul csapkodják a yachtot, és a tengeribeteg Alain Delon, aki önmagát is felülmúlva az elemekkel, mint partnerekkel játszik. Előre nem látható a dán király fehér hajója, mely éppen akkor halad el méltóságteljesen a háttérben, amikor megtörténik a gyilkosság, mintegy utalva a tengerészek legendájára, mely szerint egy fakó hajó jelenik meg a látóhatáron, amikor a halál lecsap a tengeren. Előre nem látható az Alain Delon és a tizennyolc évesen debütáló Marie Laforét között hirtelen kerekedett vita. Előre nem látható, hogy a rendező hagyja Delon-Ripley-t egyedül bajlódni a holttesttel, miközben a kamera rögzíti a gyilkos igyekezetét, hogy élethű improvizálással megszabaduljon a bűnjeltől. S végül előre nem látható Romy Schneider is, aki néhány napra Ischiába jött, hogy részt vegyen a forgatáson, és aki csakúgy mellékesen eljátszik egy kis jelenetet is, melyet sajnos végül kivágnak a filmből. Clément gyorsan rájön, hogy Delonban kivételes színészre lelt, aki képes alkalmazkodni utasításaihoz és átváltozni irányítása alatt. Az Avant-Scénenek a rendező így idézi fel a színész elképesztő metamorfózisát: „Alain egyre inkább Ripley-vé vált, pontosan követve azt, amit mondtak neki. Kivételes összpontosító képességgel rendelkezik, bámulatosan kifinomult 'hallással'. Az ilyen minőségű befogadókészség nagyon ritka és igen kellemes dolog egy rendező számára. Hány és hány olyan színész van, aki csak azt fogja fel, ami számára érthető?... A keresett igazsággal szembesülve mindig ott volt nekem Delon, készen arra, hogy a cselekmény minden lehetetlenségét vállalja, mert természetesen ezek a lehetetlenségek viszik előre a történetet." Delon ezidáig azokat a tanácsokat követte, amelyeket Yves Allégret-től kapott első filmjének forgatása során: egyszerűen csak önmagát adta a kamera előtt, vonzerejét, érzékiségét és csábítását hozta, anélkül, hogy igazából megpróbálta volna felépíteni a szerepet. Azok a forgatókönyvek, amelyek szerint eddig dolgozott, nemigen nyújtottak lehetőséget összetett és kifinomult alakításra, a kamera előtt azért jelent meg, ami volt - kivételes szépség, varázslatos személyiség: „Négy kisebb jelentőségű filmben kitapasztalhattam, hogyan kell tekerni a pedált" - mondja majd később. René Clément kamerája előtt igazi színésszé válik és felejthetetlenné teszi a szerepet. A Ragyogó napfényt megelőzően Delon még a dicsőség kapujában tolongó fiatal kezdő színészek seregébe tartozott, akik ezerszám próbálnak sikerre és gazdagságra szert tenni azzal, hogy szép arcukat és szögletes vállukat vonultatják fel a kamerák előtt, mint megannyi tiszavirág életű James Dean, egyetlen film erejéig megjelenő, majd örökre feledésbe merülő homályos sziluett. A Clément által átszabott Delon valódi színészanyagnak 38

bizonyul, többé már nem szolgálatkész Don Juan, elfoglalja helyét a francia filmművészet történetében. 1960 márciusában a Champs-Élysées-n, a Colisée mozi előtt egy óriásplakáton Alain Delon meztelen felsőtesttel, a hajókormányt szorítva, a horizontot fürkészi tiszta tekintetével. Az egyik Colisée-ból a másikba... négy évvel ezelőtt mégcsak felszolgáló volt néhány méterre innen ahasonló nevű kávéházban... A kritika üdvözli a Clément „napfényében" váratlanul felragyogó Delon hőstettét. A Cinéma 60-ban Yves Boisset elbűvölten írja: „A körülötte, mint egy csapdába esett állat körül keringő kamera hálójába keveredett Ripley fokozatosan tárja fel a sima és gyanúsan tökéletes angyalarc mögött egy szörnyen meggyötört lélek titkait." Jean de Baroncelli a Monde-ban ugyancsak tiszteleg a színész előtt: „Alain Delon teljesítménye a legnagyobb dicséretet érdemli. Senki nem tudta volna nála jobban kifejezni a hős féktelen elvetemültségét. A Ragyogó napfény után a csúcsra kerül." Amikor a film forgatása befejeződik, Gérard Philipe és Henri Vidal két héttel egymás után, pályafutásuk tetőpontján meghalnak. A férfiszépség két mozijelképe éppen abban az időben távozik a filmvászonról, amikor Alain Delon igazi tehetsége megmutatkozik. Az, aki immáron a közönség szívében az ő helyükbe lép, semmiben, sem külsejében, sem szerepformálási módszerében nem hasonlít rájuk. Nincs meg benne sem Vidal diadalmasan férfias szépsége, sem Philipe kedves és törékeny megjelenése, nem imponáló, és nem a szavak színésze. Az utcáról került a mozivászonra álomszép külsejével, keveredik benne a reális és az abszolút, s a nézőnek kell megérezni és meglátni azt a viharos lendületet, ami e külső alatt szunnyad. A hatvanas évek hajnalán a régi klisék összedőltek, s a külvárosi kölyök belépett a dicsőség kapuján.

A nagyszerű évek Miután sor került villámcsapás-szerű találkozására Alain Delonnal a Covent Garden kulisszái mögött, Luchino Visconti új filmjét a fiatal színész személyiségére építi és alapozza. Amikor a producerek megjegyzik, hogy talán jobb lenne ehelyett az ismeretlen helyett egy sztárt szerződtetni, Visconti azzal fenyegetőzik, hogy hagyja az egészet és végleg lemond a filmtervről. Hiszen a francia fiatalember tökéletesen megfelel annak a felfogásnak, ahogy Visconti a színészt definiálja: „Olyan emberi anyag, amelyből új embereket hozunk létre, akik életet adnak egy új valóságnak azáltal, hogy megélik azt". 1960-ban, február végén, majdnem két évvel a rövid londoni találkozás után, Milánóban megkezdődik a Rocco és fivérei forgatása. Jóllehet a Ragyogó 39

napfény csak két héttel később jelenik meg a mozikban, és Delon még nem igazán híres, a rendezőnek az akadályok ellenére is sikerül őt elfogadtatni a vonakodó pénzemberekkel. Nehezen tudtak ellenszegülni Visconti vad akaratának és nemzetközi alkotói hírnevének. Ebben az időben Visconti már olyan tekintélyes művész, aki megengedheti magának, hogy álláspontjához szilárdan ragaszkodjon: ő az Érzelem kiváló rendezője, e történelmi freskóé, melyet a kritika úgy üdvözölt, mint átmenetet a neorealizmusból a valódi realizmusba, egy tragikus szenvedély ábrázolását az opera eszközeivel, a dráma és a zene szokatlan fúzióját. Visconti operarendezőként is híres, ő vitte színre például Verdi Traviatáját Maria Callas előadásában, aki a rendező keze alatt méltó szerepre talált. Továbbá színházi szakember is, több drámai előadást rendezett, például A vágy villamosai Arthur Millertől, Marcello Mastroianni szereplésével, Párizsban pedig Williams Gibson Ketten a hintán című darabját Jean Marais-val és Annié Girardot-val. A nagytudású és alkotó szellemű Visconti mindegyik vállalkozásában ugyanazt a tevékenységet látja: „Mozi, színház, lírai művészet - én azt mondanám, mind ugyanaz a munka, az alkalmazott eszközök óriási változatossága ellenére is. Egy előadás életre hívása mindig ugyanazt a problémát veti fel. Természetesen több önállóság és szabadság van a moziban, a filmben a szöveg mindig jóval személyesebb. Egy film készítésekor inkább 'szerzők' vagyunk, még akkor is, ha irodalmi mű feldolgozásáról van szó." Az olasz arisztokrata a fiatal külvárosi farkas előtt a kultúra és a kifinomultság eddig ismeretlen világát tárja fel, a művészi szigorúság és az alkotó képzelet nem is sejtett ösvényeit nyitja meg. A huszonöt éves színész és az ötvennégy éves rendező, az utcáról jött kölyök és a kifinomult ízlésű értelmiségi a barátság és megbecsülés láthatatlan szálaival kötődik egymáshoz. Visconti Delonban azt a „bizalmatlan latin" alkatot találja meg, amely ösztönözni tudja képzeletdús géniuszát, Delon pedig Viscontit mindig is hiányolt mesterének, irányítójának tekinti. Visconti a Rocco és fivérei elkészítéséhez Giovanni Testori Il ponté della Ghisolfa című regényét veszi alapul, de önálló művet alkot belőle, melyben öt fiútestvér elkerülhetetlen sorsát boncolgatja. Az ártatlan és mártír Roccónak (Alain Delon) nem sikerül megmenteni a lassú lezülléstől legidősebb testvérét, Simont (Renato Salvatori), a prostituált Nadia (Anni Girardot) bokszoló szeretőjét. A testvéri szeretet feltáruló mélységében a gyengéd Rocco áldozatot hoz: először lemond a szép Nadia iránti szerelméről, megfosztva igy a fiatal perditát az általa keltett reménytől. Majd akarata ellenére rááll, hogy ringbe szálljon, és ezzel feltárja másoknak - és saját magának is - a már régóta benne lappangó gyűlöletet és erőszakot. „Az 40

emberi társadalomban nincs többé helyük a hozzá hasonló szenteknek, könyörületességük szerencsétlenséget okoz" - vonja le a következtetést egyik testvére, Ciro. A film, amely teljes egészében Alain Delon jóságos, jámbor, de erős alakjára épül, nemcsak a színész külső megjelenését, hanem belső világát, személyiségének mélységét is megmutatja. Visconti művészi kifejező eszközét találja meg Delonban. A fiatalember pedig elég okos ahhoz, hogy ezt megértse - tudja, hogy Visconti képes lesz a túlságosan tökéletesnek tűnő kéreg alól felszínre hozni a forrongó lávát. Az obszcenitással vádolt Rocco és fivérei botrányt kelt Olaszországban. A közönséget sokkolja a prostituált megerőszakolásának túlságosan realistának ítélt bemutatása, és - ami még ennél is rosszabb - az edző személyével egyértelműen sugallt homoszexualitás kiváltja a cenzorok haragját és az erkölcscsőszök éles támadásait. Ez a kétes figura, aki ravaszul lesi a szép atléták izzadó testét, túlságosan is elüt a hatvanas évek mozijának megszokott alakjaitól. AVelencei Fesztiválon Visconti a zsűri különdíját kapja, de ez az elismerés igazi csalódás a rendezőnek, aki az Arany Oroszlánt szerette volna elnyerni. Visconti ebben a műve ellen szervezett erkölcsprédikáló kampány eredményét látja, és az olasz kulturális miniszterhez intézett nyílt levelet jelentet meg, mert szerinte e jól átgondolt összeesküvésért leginkább ő a felelős: „Világosan a tudomásunkra hozta, hogy ha az ön miniszteri hatalmán múlt volna, a Rocco és fivérei soha nem jelenhetett volna meg a filmvásznon, vagy kizárólag - nem tudom, hogyan és milyen mértékben - egyházilag megcsonkított formában. Ez megerősít már amúgy is szilárd meggyőződésemben, hogy a szabadság ritka morzsáit, melyeket országunkban élvezhetünk, nem az önéhez hasonló mentalitású vezetőknek köszönhetjük (akik, őszintém szólva, nem tudni milyen csoda folytán foglalnak el ilyen fontos pozíciókat), hanem az ellenzék és a demokratikus közvélemény éberségének, ellenállásának és harcának..." Viscontival való találkozása óta Alain Delon szüntelenül emlegeti Romy Schneidernek ezt a bámulatba ejtő embert, nagyszabású ötleteit, csodálatos képességét, ahogy a színészeket irányítja... Az ifjú színésznőt - aki már nem forgat és nincsenek szakmai tervei - idegesíti, hogy örökösen ez a név tér vissza beszélgetéseikben. Hallani sem akar erről az olaszról, de Alain megmakacsolja magát: „Megkell őt ismerned, aztán majd másként beszélsz!" 1960 augusztusában, két hónappal a Rocco forgatásának befejezése után, Alain Delon Rómában - újfent René Clément rendezésében - egy terrorista tanonc szerepét játsza a Mily öröm élni! című filmben. Telefonál Romynak, 41

aki Párizsban unatkozik, várva, hogy sztár jegyese hazatérjen. Alain arra kéri, jöjjön utána Rómába, hogy bemutathassa Luchinónak, és mindent elkövet, hogy értékelje és szeresse ezt a kivételes lényt. Romy szót fogad, és Rómába utazik. Alain Delon kíséretében belép egy villába a via Salarián, ahol a mester él, átmegy egy pompás hallon, egy óriási szalonba ér, és ott, a kandalló mellett egy bőrfotelben ül Visconti, aki kissé gúnyos pillantással méri végig a fiatal osztrák nőt. Számára még mindig csak a szeleburdi Sissi, és talán akadály is Alain karrierjében. S kétségtelenül némi féltékenység is vegyül mindebbe, hiszen Visconti kedvenc színészeivel mindig fájdalmas kapcsolatot tart fenn, melyben a szenvedély és az elérhetetlenség érzése keveredik. Nyilvánvalóan Romy jelenti ezt az elérhetetlenséget: az Alain és Luchino közötti térben ő az áthághatatlan akadály. Mégis, előítélete és bizalmatlansága ellenére, a rendező gyorsan a fiatal lány bájának hatása alá kerül. Eltűnik a császárné szirupos emléke, hogy helyet adjon egy bátor nőnek, aki igen határozottan szakítani akar butuska kislánymúltjával. Barátság szövődik az igényes színésznő és Visconti között, aki gyengéden Rominának nevezi el a lányt. Ekkoriban Luchino Visconti és Alain Delon szenvedélyes vitákat folytatnak egy színdarabról, amelyet a rendező Párizsban szeretne színpadra vinni, mert azt akarja, hogy az ő Roccója megtegye az első lépéseket a világot jelentő deszkákon. Visconti meg van róla győződve, hogy Delonnak szüksége van a színpadra. Ha igazi színésszé akar válni, nem elégedhet meg örökösen a kamerákkal. Visconti nem könnyíti meg Delon első színpadi szereplését, hiszen John Ford Kár, hogy utcalány című, tökéletesen az Erzsébet-korabeli színházat képviselő, erőteljes művét választja. A darab merész, s annál is inkább botrányos, mivel a Delon barátja, Georges Beaume által fordított és adaptált francia változat megtartja az erőszakos jeleneteket és az eredeti szöveg szabadszájúságát. A szókimondó XVII. századi angol szöveg a vérfertőzés drámáját eleveníti meg, egy testvérpár, Giovanni és Annabella lehetetlen kapcsolatának életük végéig tartó szenvedélyét az olasz reneszánsz fényűző és züllött Pármájában. Egy ilyen téma nyilvánvalóan megfelel Visconti szertelen képzeletvilágának: talán nem tért minduntalan vissza a tiltott szerelem tragikus problematikájához? Már Rocco sem szerethette bátyja prostituált szeretőjét, és a tiltott nő közvetítésével testvéri vérfertőzést, s így megbocsáthatatlan bűnt követett el. A bűnös szenvedélyek szinte már rögeszmévé vált témája újra és újra visszatér Visconti esztétikájában a Sandra, majd, A kárhozottak, s végül a Halál Velencében című művekben. Bár Visconti Delonban megtalálta a megálmodott Giovannit, még meg kell találnia azt a színésznőt, aki a lánytestvért, Annabellát játsza. Egy vacsora 42

során a via Salarián Visconti Romy Schneider felé fordul, mélyen a szemébe néz, és lassan a következőket mondja: „Mit szólnál, Romina, ha Alain partnere lennél a darabban? Ideális lennél erre a szerepre." Alain mosolyog, néhány napja várta már ezt a javaslatot, és remélte, hogy szép menyasszonyával léphet színpadra. Romy viszont meghökken. Először nem tudja, hogy a rendező komolyan beszél-e, vagy csak tréfál, és tiltakozik: soha nem játszott színpadon, francia tudása még nagyon bizonytalan, német akcentusa is erős, mindez őrültség, szakmai öngyilkosság lenne. Visconti félresöpri aggályait: „Nincs bátorságod, Romina?" Végül is megegyeznek abban, hogy két hét próba következik, és ha Romy nem boldogul, felváltják egy tapasztaltabb színpadi színésznővel. Romy elfogadja a javaslatot, és így a következő héten visszamegy Párizsba, lelkiismeretesen tanulja a fonetikát és a hanglejtést, a helyes hangsúlyozást, magolja a La Fontaine-meséket. Amikor Magda Schneider hírét veszi a tervnek, dühös levelekkel bombázza lányát: „A vesztedbe rohansz, ezt nem engedem meg!" Romyt egész családja megkísérli lebeszélni arról, hogy belevesse magát ebbe az őrült kalandba, egyedül Alain Delon és Luchino Visconti hisznek benne, és megparancsolják neki, hogy tartson ki. Eközben a Kár, hogy utcalány nehézkes gépezete is működésbe lép. Visconti elképzeli a díszletet, megtervezteti a ruhákat, és úgy dolgozza ki az előadást, hogy az hűen tükrözze az Erzsébet-kori drámának megfelelő színjátszást, a játéktér megnagyobbítására szolgáló előszínnel, valamint a színpad és a terem közötti egykori összeköttetést visszaállító lépcsőkkel. A látvány grandiózus lesz, a két fiatal sztár körül mintegy hatvan színész, énekes, táncos, zsonglőr, akrobata kelti életre az elmúlt századok színházi ünnepét. Mindez nyilvánvalóan sokba kerül, nagyon sokba, több mint ötven millió (régi) frankról beszélnek, és Alain Delon is befekteti megtakarításainak egy részét, tizenöt milliót helyez a vállalkozásba, lehetővé téve ezzel, hogy a mester ihletének szabad folyást engedjen és ne gátolják kicsinyes anyagi megfontolások. Visconti realizmust követel: pompás falikárpitok, fényűző bútorok, nehéz brokátból szabott kosztümök hivatottak felidézni az olasz arisztokrácia ragyogó pompáját. A rendező így magyarázza a darabról alkotott felfogását: „Már régóta szerettem volna az Erzsébet-kori színház e remekművét színre vinni, de soha nem volt rá alkalmam. Olaszországban a cenzúra miatt nagyon nehéz volt megvalósítani ezt a tervet, és azért is, mert két nagyon fiatal és nagyon tiszta színészre volt szükségem, hogy eljátsszák a testvérpár szerepét. Aztán ezen a nyáron eszembe jutott Alain Delon, aki nemrég velem forgatta a Rocco és fivéreit és akit színházban akartam dolgoztatni. Jóllehet, a görög43

római színművészet által közvetlenül befolyásolt Erzsébet-kori színház nem rendelkezik sem a shakespeare-i világ szövevényes kifinomultságával, sem leleményességével, engem mégis elbűvöl. Ford darabja nagyon kemény, nagyon nyers, ezért igyekeztem visszaadni az erőszakot, a lendületet és felidézni az olasz reneszánsz légkörét, ahol a szenvedélyek erkölcsi korlátok nélkül elszabadultak."3 Az első próba reggelén Alain Delon és Romy Schneider kifulladva, elkésve érkeznek a Théátre de Paris-ba. A színpadon komor arccal áll Luchino Visconti, de nem szól semmit, s mintegy negyven szempár figyeli enyhe gúnnyal „Európa ifjú jegyeseit". Elvire Popescón, a színház tulajdonosán kívül jelen vannak még néhányan a francia színház legnagyobbjai közül: Sylvia Monfort, Valentine Tessier, Pierre Asso, Lucien Baroux, Dániel Emilfork, Dániel Sora-no... Mindnyájukat idegesíti a két fesztelen sztár, akik már most megengedik maguknak, hogy semmibe vegyék az időbeosztást, ám a két fiatalt valójában a szorongás gyötri, és - mint vétségen kapott rossz tanulók- bocsánatot kérnek a mestertől: „Jól van, megtörtént, felejtsük el! De soha többé ne forduljon elő!" - dörmögi Visconti. A munkát „olasz módra", olvasással kezdik, játék, színpadi alkalmazás nélkül, egyszerűen csak egy hosszú asztal körül ülve, s a mozi két kis csodagyerekét teljesen lesújtják a színészek kegyetlen pillantásai. Delon számára a próba különösen megterhelő, a kamerák előtti gyakorlata semmiféle segítséget nem nyújt neki, rossznak, színtelennek, laposnak érzi magát... Keserűen döbben rá, hogy a színház egészen más mesterség, mint a filmezés: itt nincs közelkép, ami segítené az érzelmek, érzések erőteljesebb kifejezését, nincs kamera, amely hosszan elidőzhetne egy összevont szemöldökön, nincs végleges rögzítés, a nyers érzelemnek át kell törnie a rivaldafényen, hogy még a karzat csapószékei-ig is eljusson. Minden nap újra és újra meg kell találni a megfelelő hangszínt, az első borzongást, az eredeti szenvedélyt, mindig mindent elölről kell kezdeni. Visconti azonnal megérzi azt a szakadékot, amely elválasztja a két ifjút partnereiktől, a tapasztalt színészektől. így tehát a csoportos próbákkal párhuzamosan, egyedül is dolgoztatja őket a szállodájában, hogy ne tegye ki őket a többi színész zavaró tekintetének, s lehetővé tegye számukra, hogy szerepüket minden szégyenlősség vagy feszélyezettség nélkül építsék fel. Kézbe veszi, formálja, s apránként rávezeti őket, hogy megértsék és szeressék a színházat. A szobában Visconti fáradhatatlanul gyakoroltatja a két tanonccal azt a nehéz jelenetet, amikor Giovanni-Delon egy tőrdöféssel megöli testvérét, Annabella-Schneidert. De vészesen közeledik az a nap, amikor be kell mutatni a jelenetet az összegyűlt társulat előtt. Alain és Romy haboznak, 44

hiszen e pillanatban a két sztár csupán megszeppent kezdő, aztán, zakatoló szívvel, mégis belevágnak. A vörös fotelekben elhelyezkedve az egész társulat figyeli őket, a szavak szállnak a nézőtér felé, a dráma teljes terjedelmében kibontakozik, és amikor elhangzik a végszó, spontán taps tör ki. „Hálásak voltak nekem ezért. Mert a többiektől teljesen elkülönítve 'alkottam meg' őket" - meséli később Visconti. Ettől kezdve a két fiatalt befogadja a színház nagy családja, a hangulat oldódik, és mindenki segíti a két sztárt. Pierre Asso apró bíztatásokkal bátorítja Romyt: „Már jobban megy...", „Ez jó volt", és Dániel Sorano a színpad tökéletes ismerőjeként osztogatja Alain-nak a baráti jótanácsokat. A próbák egy szörnyen igényes Visconti irányítása alatt folynak, a rendező betűre pontosan alkalmazza elvét: „Egy sztár olyan, mint egy telivér: becézni és simogatni kell, vagy ostorozni." Alain összeszorítja a fogát, elfojtja lázadását és haragját. Amikor az órák óta tartó próbáktól kimerült Romyt elkapja a lámpaláz, s könnyekkel küszködve vonakodik elénekelni egy dalt, Visconti ordít és fenyegetőzik: „Ha nem énekeled el most azonnal ezt a dalt, akkor soha többet nem kell elénekelned! Soha az életben! Mehetsz haza!" Végül is Romy kénytelen-kelletlen elszánja magát, és a megalkuvást nem ismerő mester tanításának köszönhetően érzi, hogy lassan átalakul Annabellává, s hangjából, szelleméből, szívéből felszínre bukkan a XVII. századi Angliában elképzelt személy. Ugyanakkor oldalán Alainból is Giovanni lesz, szemében a vérfertőző szenvedély villámai tükröződnek, kezéből dráma és halál fakad. A premier napját 1961. március 9-ére tűzik ki. Egész Párizs várja, hogy a híres jegyespár átessen a tűzkeresztségen ebben a mértéktelen költségei miatt a színháztörténet legfényűzőbb előadásának tartott darabban. Hiszen azt beszélik, hogy a befektetett összeg bőven meghaladja a Párizsban valaha is színre vitt darabok költségeit. Sajnos, három nappal a premier előtt, a kosztümös főpróba végén, Romy Schneidert heves fájdalom fogja el: a próbákkal járó stresszre, a színpadi szorongásra, a végzetesen közeledő bemutató miatti lámpalázra gondolnak. A gyorsan bevett fájdalomcsillapító és a sürgősen kihívott orvos által beadott injekció sem hatnak. Alain kénytelen Romyt a Malaquais-rakparton található hatodik emeleti kis lakásukba a hátán felcipelni. Másnap reggel Romy fájdalomtól gyötörtén, magas lázzal ébred. A diagnózis egyértelmű: akut vakbélgyulladás. A Neuilly-i Ambroise Paré klinika felé száguldó mentőautóban Alain Romy kezét fogja, aki egészen elkeseredett: a premier három nap múlva lenne, és most miatta minden összedől. 45

Amíg Millet professzor a fiatal nőt operálja, a rádió bejelenti, hogy az előadás elmarad. A legőrültebb pletykák keringenek a halasztásról, ürügyül szolgáló vakbélgyulladást, sőt koraszülést is emlegetnek... Az irigykedők, akik csak a megfelelő alkalomra vártak, a rossz nyelvek, akik már beharangozták a bátor sztárok bukását, most örvendeznek: a darab meghalt, mielőtt megszületett volna! Mások viszont tudják, hogy valóban csak halasztásról van szó, virágok tömkelege borítja el a kórtermet, Jean Cocteau egy rajzot küld a frissen operált fiatal nőnek a következő szöveggel: „Franciaország megparancsolja neked, hogy gyógyulj meg!", baráti és együttérző üzenetek özönlenek mindenhonnan. A betegágyán fekvő Romy most lemérheti, mennyire fogadta el őt Párizs. Délután Alain lép be a beteg szobájába, és egy csokor ibolyát nyújt át neki... A még a műtét okozta sokk hatása alatt álló Romy a virágokat megpillantva ezt motyogja: „De szép piros léggömbök! Miért táncolnak? Miért nélkülem táncolnak?" Március 29-én, öt nap kórházi kezelés és két hét pihenés után, hasán a bekötözött sebbel és oldalán Alainnal, Romy szembesül Párizs krémjével. A teremben ott láthatjuk Ingrid Bergmant, Anna Magnanit, Jean Cocteau-t, Jean Marais-t, Curdjurgenst, Magda Schneidert és a francia színház szinte minden kiválóságát. Alain Delon a homlokára simuló rövid hajtinccsel, puffos és színes ruhaujjal, fekete harisnyában és oldalán karddal kelti életre John Ford szövegét: „Ó, két egymásnak teremtett szív dicsősége! Az értekezéseikbe temetkezett tudósok számítsanak csak más világokat! Az én világom itt van. A boldogág az én birodalmam és nem cserélném el azt a jövendő világok legjobbikáért sem." Ezen az estén Alain Delon a fővárossal néz szembe, és a színpadon kockáztatja sikerét, talán a jövőjét is. A Paris-Match üdvözli a dicsőséges fiatal kedvenc győzelmét: „Három és fél órás kimerítő teljesítmény után ez maga a diadal, az állva tapsoló előkelőségek négy perces ovációjával és tizenegy visszahívással". A Lettres francaises egy Delon nevű új drámai színész születését jelenti be: „A szép ifjú férfivá érett. Többé már nem amatőr, mind a színpadon, mind a filmvásznon immár igazi színészt láthatunk, olyant, aki képes akár meggyötört, akár dühös lenni, képes megfeledkezni arról, hogy tetszetős mivoltával ragadja el közönségét." Ezzel szemben más kritikák kifejezetten visszafogottak. A Monde-ban Bertrand Poirot-Delpech szigorúan lehúzza a két színészt: „Romy Schneider és Alain Delon ideges mozdulatai látni engedik hiányosságaikat. Legkisebb gesztusukon is a betanult lecke érződik...." Jean-Jacques Gautier a Pigaroban még kegyetlenebb: „Alain Delon úr szövegét a lehető legcsúnyábban, 46

legegyhangúbban és legügyetlenebbül adja elő, egyáltalán nem ura a hangjának, minden képzeletet felülmúlóan rosszul mozog, szánalmasan tartja magát, bájtalanul fut, egyáltalán nincs drámai jelenléte, a színpadon elveszti vonzerejét, és mindezzel bizonyítékát adja annak, hogy pocsék színházi színész." Róbert Kanters pedig az Express-ben így ír: „Bizonyára lehetetlen volt a fiatal, színpadi tapasztalattal nem rendelkező színészektől azt elvárni, hogy egyszerre viseljék el John Ford súlyos gépezetét és Visconti úr több kilónyi szövetét." A Kár, hogy utcalány e kegyetlen sorok ellenére is nagy sikert arat, és több, mint nyolc hónapon keresztül játszák; százhúsz előadást ér mégolyan nézőközönség előtt, amelyben keverednek a Visconti-féle művészetkedvelők és a pusztán kíváncsiságból megjelenők, akiklátni akarják a mozi örök jegyeseit. Ez a tapasztalat azonban nem győzi meg Delont arról, hogy folytassa színházi pályafutását. Amikor először lépett kamera elé, azonnal szenvedélyes, bensőséges viszonyba került az objektívvel, ám ugyanez a csoda nem következett be a világot jelentő deszkákon. Bár szívesen elárulja, hogy a mozgás, a ritmus nem okoz neki túl nagy problémát, elismeri, hogy a színpad pillanatnyiságában nehezebben tudja kifejezni „mindazt, ami belülről fakad" - ahogy azt Visconti szokta mondani. Az pedig, hogy hosszú távra elkötelezze magát egy sikerdarab mellett, nem felel meg az ő mindig újat, szokatlant kereső jellemének. Visconti már a Kár, hogy utcalány előadásai során is szörnyen haragudott, amikor egyik alkalommal Delon naivan azt kérte tőle, szakítsa meg az előadás-sorozatot és tegye lehetővé neki, hogy fellépjen az Arábiai Lawrence-ben. A rendező nem engedélyezte ezt az elpártolást, és a sztárnak - szívében haraggal - le kellett mondania a szerepről. Delon soha többé nem találta meg újra a Visconti-féle nehézkes gépezetet, és mind a mai napig csak két alkalommal lépett színpadra az Erzsébetkori műtől igen eltérő, bensőséges darabokban. Hét évvel később Jean Cau Kiszúrt szemek című színművében játszik, majd 1996-ban Éric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes változatok című darabjában. Ez az jelenti, hogyasztár életében a színház mindössze a körülményekhez és a véletlen találkozásokhoz kapcsolódó alkalmi tapasztalatszerzés marad. Az 196l-es nyári színházi szünet megengedi Alainnak, hogy visszatérjen Rómába a Napfogyatkozás forgatására. Michelangelo Antonioni a filmje számára nem egy szép arcot, hanem kissé homályos és enyhén visszatetsző személyiséget keres, és Delon boldogan rááll, hogy belebújjon egy rideg szívű tőzsdeügynök bőrébe. Antonioni elviszi a színészt a római tőzsdére, hogy megízlelhesse ezt a szorongás és túlfűtött izgalom uralta légkört. Delon figyel, jegyzetel, s lassanként új személyiséggé alakul át. 47

„Ez az a film, ami miatt a legtöbb kockázatot vállalom, és ez az, ami után vagy hosszú időre megnyerem a játszmát, vagy végleg leírnak mint szerzőt és mint rendezőt" - jelenti ki ekkoriban Antonioni. Amíg a Napfogyatkozás rendkívül fontos mű a rendező számára, addig Delont távolról sem elégíti ki. Tudatában van annak, hogy Antonioni számára ő csak egy elem, egy láncszem abban a filmben, amelyet mindenekelőtt Monica Vittinek szánt a gyengéd és szerelmes rendező: „Antonioni túlságosan is precíz, a terveit aprólékosan kidolgozza. De legszívesebben nőkkel forgat, mondhatni feminista rendező, aki nagyon szerelmes a sztárjába, Monicába. A mi kapcsolatunk kemény és feszült volt" - mondja Delon. Augusztus 15-én a stáb szabadságot kap, és Alain találkozhat Romyval, aki szintén az olasz fővárosban tartózkodik, hogy Luchino Visconti rendezésében a Bocaccio 70 című filmvígjátékban szerepeljen. A rendező a két színész rendelkezésére bocsát egy szép tengerparti villát, amit nászajándékul ígér nekik... A tengerparton az újságírók fényképezik a fiatal párt, jól látható boldogságuk megcáfolja az elválásukról terjesztett állandó sajtópletykákat. A közönség izgatottan követi nyomon az örök jegyespár valós vagy képzelt feszültségeit, és mindenki egy közelgő házasság vagy egy lehetséges szakítás esélyeit latolgatja. Szépek, tehetségesek, álmodozásra késztetnek, szeretik őket, és boldogságuk egy kicsit egész Franciaország boldogsága is. A munka igen hamar újrakezdődik, és Alain meglátogatja a Bocaccio 70 szomszédban forgató stábját. Azon a napon Visconti félbeszakítja Romynak a partneréhez intézett egyik mondatát: „Unatkozik velem, ugye? Talán nincs elég pénze?" Visconti úgy ítéli meg, hogy a színésznőnek több megvetéssel kellene játszania az elvetemült grófnő szerepét, de Romy ezzel nem ért egyet, vita alakul ki közöttük, majd hirtelen a rendező ellentmondást nem tűrő hangon felkiált: „Pontosan azt tedd, amit mondok és semmi mást!" Romy tehát újrakezdi a mester által előírt megvető hangon, ám észreveszi a kamera mögött, amint Visconti odakacsint Alainnak. „Mintha azt mondta volna: látod kedvesem, így kell vele bánni" - írja később Romy. Ez a cinkos gesztus szörnyű haragra gerjeszti a fiatal lányt, és három napon keresztül nem is szól Viscontihoz, egészen addig, amíg az - engesztelésül - egy régi gyűrűt nem ajándékoz neki, mely valamikor az anyjáé volt. Romynak kétségtelenül nem volt igaza, hogy így elragadtatta magát egy cinkos összekacsintás miatt, mert a Bocaccio 70-ben egy egészen új, Coco Chanel által öltöztetett és Visconti által vetkőztetett nő jelenik meg. A kamera előtt egy nem várt színésznő bukkan fel, és ettől kezdve karrierje új irányt vesz. Az amerikai producer, Walter Wanger a rendezőnek a következő elismerő szavakat táviratozza: „Soha még színésznőt nem szolgáltak így, 48

mint Romyt ebben a fimben, soha még színésznőt nem helyeztek ilyen gyengéd megvilágításba." Úgy tűnik, az Alain-Romy páros kicsit eltávolodik egymástól a sok munka és az állandó utazások miatt. Néha összefutnak a fiatalember Párizs hetedik kerületében újonnan vásárolt magánpalotájában, aMessine sugárút 22-ben, de aztán hamarosan mindegyikük megy a maga dolgára. Romy újra színpadra lép, és Nyina szerepét játsza Csehov Sirály című darabjában, amelyet Sacha Pitoéff rendezett, és amellyel a társulat Franciaországban, Svájcban és Marokkóban turnézik. Alain pedig Belgrádba repül, ahol Marco Pólót játsza a Raoul Lévy producer által elképzelt meglehetősen őrült filmben, egy olyan szuperprodukcióban, amelyre még az amerikaiak is irigykednek! Az És Isten megteremtette a nőt, a Balszerencsés esetben és számos egyéb siker boldog producere vagyonát teszi aMarco Pólóra, melynek rendezését Christian-Jaque-ra bízta. 1962 januárjában a rendező emlékezetes sakkpartit vezényel egy ezer négyzetméteres sakktáblán, melyen aranyhímzésű leplekkel borított lovak, elefántok és kínai harcosok az eleven sakkfigurák. Delon mellett Grégoire Aslan Gondwana szultánját játsza, egy másik szerepben pedig Michel Simont láthatjuk rövid időre... Sajnos ez a csodálatos húsz perces jelenet lesz az egyetlen, amit leforgatnak, Raoul Lévy nagyszabású terve hamar füstbe megy, és a túlságosan is ambiciózus producer soha nem heveri ki ezt a fiaskót. Négy évvel később - néhány arra irányuló hiábavaló kísérlete után, hogy újra megtaláljaa helyét a mozi világában - Saint-Tropez-ban öngyilkos lesz, s ezzel szomorú véget vet egy olyan kalandnak, amiből nem maradt fenn semmi. A producert tönkretevő film vázlata nincs meg, a Marco Polo csodálatos kezdetének tekercse különös módon eltűnt, maga alá temette a pénzügyi csőd. A filmforgatás leállása lehetővé tette Delonnak, hogy visszatérjen Párizsba, és ha rövid időre is, de találkozzon menyasszonyával. Ugyanis Orsón Welles táviratban arra kéri Romy Schneidert, játsszon A per című filmben Anthony Perkins oldalán, miközben Alain arra készül, hogy ismét Viscontival találkozzon egy már ekkor eseménynek ígérkező film, A párduc miatt. Viscontit elbűvöli Giuseppe Tomasi di Lampedusa néhány évvel korábban megjelent regénye, és arról ábrándozik, hogy megbirkózik ezzel a sikeres irodalmi művel. Az 1860-as évek Szicíliájának történelmi freskója nagyon inspirálja; a szigetlakók felbomlóban lévő arisztokrata világa, amelyet először Garibaldi vörösinges csapata, majd az olasz egység nevében jött királyi hadsereg ellentámadása sújtott, lehetővé teszi számára, hogy kifejtse nézeteit az agonizáló nemességről. A Párduc, vagyis az öregedő hercegszerepét, aki tanúja saját világa szétesésének, Burt Lancaster alakítja. 49

Mellette Alain Delon játssza unokaöccsét, Tancredit, a hamarosan a királypárti Olaszország ügyéhez csatlakozó, garibaldista, tönkrement fiatal arisztokratát, aki kész azonnal lemondani hercegi unokahúga szerelméről, hogy feleségül vegye a szép Angelicát (Claudia Cardinale), a hatalomra jutott új társadalmi osztályt képviselő gazdag paraszt lányát. Sakálok és hiénák foglalják el a párducok és oroszlánok helyét. A kritikák rámutattak, mennyire azonosult Visconti a herceggel: ő ez az arisztokrata, akire az öregedés és lemondás leselkedik, ő ez a kiábrándult, magánytól szenvedő ember. Azt is gondolhatjuk, hogy ugyancsak ő ez a fáradt patrícius, aki Tancredi-Delonban elveszett ifjúsága képét látja, és zavaros, nárcisztikus szeretettel ragaszkodik a túlságosan szép fiatalemberhez. A mű fő jelenete természetesen a báli jelenet, mely több mint negyvenöt percet tesz ki a két óra ötven perces filmből. Ahhoz, hogy ezt az emlékezetes részt leforgassák, Visconti, a színészek és a technikusok másfél hónapon keresztül megszállják a palermói Gangi palotát. A rendező minden nap szemlét tart legalább száz statiszta fölött, ügyel a legapróbb részletekre, megigazít egy hajtincset, helyre tesz egy aranyozott vállpántot, kisimít egy összegyűrődött gallért. San Remóból repülőn hozatnak rendszeresen nagymennyiségű virágot, mert mindennek hitelesnek kell lennie, a csillárokban égő gyertyáktól kezdve egészen a környék nemessége által kölcsönadott arany étkészletekig. És itt van a Szicíliában kikötött Burt Lancester is, egész hollywoodi legendájával együtt. A forgatás első napján az amerikai színész a térdével bajlódik, és csak keservesen tudja a keringőt oktató tánctanár óráit követni. Ez a művészi fegyelmezetlenség feldühíti Viscontit, aki „dívának" tartja a szárt, és a következő határozott kijelentéssel zárkózik be lakosztályába Claudia Cardinaléval: „Majd ha készen áll, visszajövünk..." Egy óra múlva-amennyi ahhoz kellett, hogy a sztár megértse, ki az úr a háznál - az asszisztens kopog az ajtón, hogy értesítse a rendezőt, Mister Lancaster beszélni óhajt vele... A kezdeti incidenst követően Burt Lancaster vita nélkül meghajlik Visconti elvárásai előtt. Erre később így emlékszik vissza: „Soha nem találkoztam Hollywoodban olyan emberrel, mint Visconti, pedig nagy rendezőkkel dolgoztam. Van egy jelenet A párducban, amikor a herceg nagyon megharagszik unokaöccsére, Tancredire, aki Garibaldi kalandoraihoz akar csatlakozni... Amikor a fiú - ez a nagyon szép fiú, mint amilyen természetesen Delon volt ebben az időben - nevetve arcon csókolja nagybátyját és azt mondja neki, 'Mennem kell', a herceg türelmetlenül csak ennyitmond: 'Hát akkor menj!'. Haragos, mert nagyon mélyen érinti a dolog, de ezt nem akarja kimutatni. Eljátszom a jelenetet Viscontinak és ő azt 50

mondja: 'Nem, ez így nem jó. I don't like it, I don't like it.... Bring the book!' Egy asszisztens hozza a könyvet, és Lampedusa regényében megmutatja nekem azt a nagyon rövid részt, ahol ez olvasható: 'A herceg szíve összeszorult'. És Visconti a legtermészetesebb hangon mondja nekem: 'Ezt szeretném látni.' És a legszebb az egészben, hogy pontosan tudtam, mit akar mondani. Tényleg. Pontosan az ilyenfajta sugalmazás inspirál egy színészt." A filmforgatás alatt mindenkire nagy nyomás nehezedik. Mindenekelőtt Visconti szinte mániákus követelései miatt, de a fullasztó szicíliai hőség miatt is, aminek következtében kénytelenek éjszaka forgatni, mert a légkondicionáló rendszer hamarosan kevésnek bizonyul. Kora délutántól másnap pirkadatig az egész stáb a helyszínen van feszült és zajos izgalomban, valóságos bábeli zűrzavarban, melyben az olasz, a francia és az angol nyelv keveredik. A technikusok gyomorhuruttól szenvednek a sok dohányzás, a sebtében bekapott szendvicsek és az egymás után lehajtott kávék miatt; a statisztának szegődött szicíliai nemesek összeesnek a kimerültségtől, fuldokolnak az uniformisokban, krinolinokban vagy nehéz estélyi ruhákban; Claudia Cardinale fodrásza idegkimerülést kap túlságos igyekezetében, hogy tökéletessé formálja a színésznő hosszú hajtincseit, amelyek közé minden nap fehér virágokból készített diadémot kell tűznie. És mindezen a nyüzsgésen Visconti valóságos gondviselő istenként uralkodik. Ha megszólal, ha forgatni készül, a hangyaboly megdermed, a teljes csendben az idő megszűnik, a palermói arisztokrácia táncol, a mozi csodája megvalósul... Hogy mégse menjen minden olyan simán, Visconti és Delon között megromlik a kapcsolat. Visconti életrajzírója, Laurence Schifano feljegyzi, hogy a rendező ekkor „feszült, viharos és szeretetteljes kapcsolatot" tart fenn színészével. Maga Visconti hűvösen így magyarázza a dolgot: „Csúnyán viselkedett velem. Meg kellett volna ismételnie egy jelenetet, ehelyett szépen felszívódott." Ez a feszültség azonban - ha hinni lehet Claudia Cardinalénak - egyiküket sem akadályozza meg abban, hogy ostoba fogadásokat kössenek és bugyuta játékokat játsszanak. Alain fogad Luchinóval, hogy Claudia egykettőre a karjaiba fog omlani, és a szerelmi jelenetekben a rendező minden erejével azon van, hogy megkönnyítse a színész stratégiai közeledéseit: „Nem akarok látszatcsókokat és látszatsimogatásokat..." „Ez a fajta kissé gonosz tréfa nagyon szórakoztatta Viscontit - meséli Claudia Cardinale visszaemlékezéseiben. - De rájöttem ennek a játéknak a lényegére, és sikerült ravaszul színlelnem: egyáltalán nem állt szándékomban elégtételt szolgáltatni nekik, úgy viselkedni, mint egy kis ostoba fruska, aki nem képes ellenállni Delon vonzerejének." 51

A párduc óriási sikere végérvényesen sztárrá teszi Delont. A közte és Claudia Cardinale közötti érzelmes jelenetek a szicíliai palota hatalmas, üres padlásán felkavaróan varázslatossá teszik a filmet, s ez a varázslat messze túlmegy Viscontinak a régi társadalmi rend és az új világ összeütközéséről alkotott politikai mondanivalóján. így a film sikere - az 1963-as Cannes-i Filmfesztivál Arany Pálma díja - egyben a fiatal színész sikere is. A film annyira bevésődik a kollektív emlékezetbe, hogy közel harminc évvel később Mauro Bolognini egy háromszor hatvan perces epizódból álló folytatást szeretne forgatni a televízió számára. A Claudia Cardinale és Alain Delon alkotta pár szétesésének történetét ugyanazok a szövegírók fogják megírni, mint A párducét, és a színészek boldogan készülnek, hogy újra elmerüljenek a szicíliai nemesség fényűző történetében. Burt Lancester szívrohama azonban felborítja a tervet; az öreg herceg jelenléte nélkül a tervezett sorozatnak természetesen nem lenne ugyanaz a vonzereje. A tolószékhez kötött amerikai színész egészen 1994-ben bekövetkezett haláláig erősködik, hogy mindezek ellenére készítsék el a nosztalgikus folytatást, de nem sikerül meggyőznie a producereket. 1963-ban A párduc után a közönség azt hihetné, hogy Delon neheztel a francia filmgyártásra: igencsak úgy tűnik, elhatározta, hogy kizárólag az Olaszországban forgatott átütő erejű művekkel csinál karriert. Franciaországban ezekben az években valóban csak két filmvígjátékban - a Michel Boisrond féle Híres szerelmekben, majd a Julien Duvivier rendezte Az ördög és a tízparancsolat címűben - vállal szerepet, amelyekről igazán nem mondható el, hogy helyet követelnek a hetedik művészet történetében. Boisrond filmjének minden bizonnyal hasznára van Jacques Prévert szövege, de leginkább Delon számára teremt lehetőséget arra, hogy összemérje magát Brigitte Bardot-val, és ez a szórakoztató kikapcsolódás lehetővé teszi Bárdot számára, hogy a következő portrét fesse a fiatal farkasról: „Furcsa keveréke - és az is marad - a szemtelenségnek, a hatalomnak, az elérhetetlen csábítónak, de paradox módon a keménységnek és a gőgnek is." A francia filmgyártásban tett rövid kiruccanásai ellenére az ezidőtájt forgatott jelentős Delon-filmek, mint a Rocco, a Mily öröm élni!, a Napfogyatkozás és végül A párduc, mind Olaszországban készültek. Delon mégis ezt a pillanatot választja ahhoz, hogy megtörje a róla kialakult képet, és szakítson eddigi pályafutásával. Visconti kiváló színésze lemond erről a szerencséről, és másutt keresi a sikert. Ellenáll Luchino Visconti minden ajánlatának, ismételt hívásának, nem láthatjuk őt sem a Sandra című filmben, melyben Jean Sorel lép a helyébe, sem a Közönyben, ahol Marcello Mastroianni játssza el a szerepét, sem pedig az Ártatlanban, amelyet végül is Giancarlo Giannini kap meg: megannyi, 52

Delonnak elképzelt és általa rendre visszautasított film. Számos ellentmondó okkal magyarázzák ezt az elpártolást: hivatkoznak a színész állandó elfoglaltságára, túlzott anyagi követeléseire, vagy a rendezővel való kibékíthetetlen nézeteltérésére. Később maga Delon magyarázza Visconti utolsó filmje, az 1976-ban rendezett Az ártatlan kapcsán, hogy még a gondolatát sem bírná elviselni, hogy egy beteg, leépült, félig béna Viscontit lásson viszont. A különböző magyarázatok részben kétségkívül igazak, de sokkal inkább igaz az, hogy Alain Delon 1962-ben elhatározza, irányt vált és más égtájak felé veszi pályafutásának útját. Hamarosan harminc éves lesz, s nagyon jól tudja, hogy nem játszhatja sokáig a szépség és tökéletes fiatalság Viscontiféle látomásait, meg kell alkotnia egy kevésbé tiszavirág életű, tartósabb figurát. Ekkor tehát Franciaország felé fordítja tekintetét. Az Alvilági melódia, Henri Verneuil rendező terve éppen a megfelelő lehetőségnek tűnik, hogy új szerepkörben próbálkozzék. Jóllehet, a Cannes-i kaszinóba való betörést gondosan megszervező vén csirkefogót Jean Gabin fogja megszemélyesíteni, Delon úgy ítéli meg, hogy az oldalán megjelenő fiatal csibész szerepe tökéletesen neki való. Ám a filmet a Metro-Goldwyn-Mayer finanszírozza, és az Egyesült Államokban A párduc sztárja még teljesen ismeretlen. Jacques Bar hiába próbálja meggyőzni az amerikaiakat, hogy ezt az ismeretlent Európában már a holnap sztárjának tekintik, a Metro-Goldwyn-Mayer vezetőit hidegen hagyják ezek az érvek, s mindössze egyetlen utasítást adnak: vegyenek fel, akit akarnak, csak ne lépjék túl a pénzügyi keretet! Delon ragaszkodik ahhoz, hogy szerepeljen a filmben, lemond tehát a szokásos tiszteletdíjáról, és megelégszik százezer frank készpénzzel. Cserébe viszont megkapja a film forgalmazásának jogát három országra: a Szovjetunióra, Brazíliára és Japánra. A Fouquet's-ben és a Champs-Élysées egyéb felkapott bárjaiban a szakma hivatásosai megneszelik az ügyet, és nyíltan gúnyolódnak a túlságosan naiv újoncon. Alain Delon azonban ekkor még nem gondol jövedelmező üzletre, Verneuil filmje elsősorban arra ad alkalmat számára, hogy valóban szakítson eddigi szakmai múltjával. Nem akar többé kulturális értékeket hordozó művek inspirátora lenni, s élvezettel lép be a számára nagy sikert jelentő akciófilm világába. Ezzel az általa „nagyszerű éveknek" nevezett időszak véget ér, A párduc grandiózus báli jelenete egy fantasztikus út végére tett pontot. Az előtte megnyíló, gyökeresen másféle pályák mesés meglepetéseket tartogatnak, és lehetővé teszik számára, hogy végérvényesen megszerezze a világszerte elismert sztár irigyelt státuszát. Valóban, ez a fordulat gyökeresen átalakítja a színészről alkotott képet, és megengedi neki, hogy derűsebben tekintsen a jövő felé. Visconti egykor ezt mondta neki: 53

„Egy karrier építésében éppúgy, mint egyház építésében, alegfontosabb az alapozás. Azokra a filmekre fogod építeni akarrieredet, amiket most csinálsz." Karrierje „alapjait" már lerakta, és most már gazdag és mély személyiséget vihet át a közönségfilmekbe, melyeket egy jellemszínész erős szerepformálásával tesz emlékezetessé. A fiatal színész részvételében most már teljesen biztos producer találkozót szervez a film minden szereplőjével a Cité-Films irodáiban, a Jacques Charon utcában. Alain Delon megérkezik, a tanácsterem ajtaja kinyílik, és az asztal körül megpillantja Henri Verneuil-t, a rendezőt, Michel Audiard-t, a szövegírót, és tőlük távolabb, sapkával a fején, Jean Gabint. Verneuil odalép hozzá: „Jean, szeretném Önnek bemutatni Alain Delont..." Jean Gabin feláll, hátratolja a székét, lassan átmegy a termen, leveszi a sapkáját, és kezet nyújt leendő partnerének: „Jónapot, uram!" Delon mozdulatlanul, dermedten áll. A színész, akit olyannyira csodált, amikor Saigonban látta Ne nyúlj a dohányhoz című filmjét, ez az óriási művész, ez az érdes modorú sztár leveszi a sapkáját és uramnak szólítja őt! Ez-ideig egyszerűen csak Alainnak, vagy legfeljebb fiatalembernek szólították, de ez a tiszteletteljes hangon kimondott „uram", amit Gabin csak a filmvilág nagy családja érdemes tagjainak tart fenn, teljesen felkavarja. Elképedve, ügyetlenül motyog viszonzásul néhány közhelyet: „Örvendek... Boldog vagyok, hogy megismerhetem. A stáb feszültségekre számít a forgatáson: mindenki ismeri Gabin barátságtalan jellemét és tartanak az összetűzéstől Delon néha heves temperamentuma miatt. Ám mindenki legnagyobb meglepetésére semmilyen botrány nem zavarja meg a forgatást, Gabin gyorsan elfogadja a fiatalembert, az pedig olyan csodálattal viseltetik az idősebb színész iránt, hogy szó sem lehet összetűzésről. Sőt, igazi barátság születik a két férfi között, Delon tiszteletteljesen „főnök"-nek szólítja Gabint, ő pedig „kölyök"-nek fiatal partnerét. Az Alvilági melódia vén csirkefogója átadja a stafétabotot fiatal társának, akit módszeresen formál és tanít. A forgatókönyvben feldolgozott történeten túl, nyilvánvalóan Gabin az, aki hozzásegíti Alaint szerepkörének és szerepének megformálásához: megragadó kapcsolat ez generációk között, a nemzedékek kézzelfogható folytonossága, egyenesági leszármazás az azonos fajtába tartozó színészek között. A főnöknek kétségkívül kicsit olyan érzése van, mintha a kölyökre bízná a francia filmgyártás jövőjét: „Két generáció volt köztem és Jean között - meséli Delon. - Az ő részéről ez egyféle atyai, részemről pedig fiúi érzés volt. Bármikor találkoztam vele, zsémbes hangon mondta nekem: 'Nyilván unatkozol mostanában'. Ha 54

bizalmas viszonyban volt az ember Jeannal, akkor meg kellett értenie a szurkálódásait. Alapjában véve nagyon félénk, nagyon szemérmes volt. Mogorva, kicsit agresszív, kicsit védekező stílusa - ami egyébként rám is jellemző -rendkívüli érzékenységével magyarázható. Igyekezett leplezni azt a gyengédséget, amit azokkal szemben érzett, akiket szeretett." Az Alvilági melódia óriási sikert arat Franciaországban és Európában, s hamarosan Japánban is. A francia filmhét alkalmából Tokióba meghívott Alain Delont - aki hírnevét a Felkelő Nap országában a Ragyogó napfénynek köszönheti - bálványként fogadják, kétszáz fotóriporter várja a repülőtéren és bérelt helikoptert kell igénybe venni, hogy a sztárt kimenekítsék túlságosan lelkes nőrajongói tömegéből. Az új film természetesen hasznot húz a szép francia férfi iránt megmutatkozó óriási elragadtatásból, amely elsősorban a japán lányoknak köszönhető: „Az Alvilági melódiát egy japán cég 125.000 dollárért vásárolta meg, s ez -a hetven milliméteres szuperprodukciók kivételével-rekordösszegnek számít az ebben az országban egy külföldi filmért valaha is kifizetett pénzek tekintetében" - adja hírül a Figaro 1963. április 11.-i számában. Mindazoknak, akik a Champs-Élysées bárjaiban a naivnak nevezett Delonon gúnyolódtak, torkukon akadnak a szarkasztikus megjegyzések, hiszen a három országra kiterjedő jogkör több, mint egy millió frankot hoz a színésznek! Ezalatt Romy Schneider Hollywoodba repül, hogy egy időre ott folytassa pályafutását, és több amerikai filmet forgat: Carl Foremannel A győzteseket, Ottó Premingerrel A bíborost, Dávid Swifttel az Add kölcsön a férjed!-et Az újságok a viharos életű jegyespár szakításával, kibékülésével, elválásával, vagy közelgő házasságával még az eddigieknél is nagyobb terjedelemben foglalkoznak. S valóban, Romy és Alain hiába tűzik ki házasságkötésük időpontját, mert haboznak, vonakodnak, türelemmel várnak, szakmai kötelezettségeik elválasztják őket, így a ceremóniát bizonytalan időre elhalasztják. Egyik este, miközben egy éjszakai mulatóban szórakoznak, barátai felhívják Alain figyelmét egy fiatal nőre, aki a parketten táncol: „Olyan, mintha a húgod lenne..." Alain odamegy a szép hasonmáshoz, és hanyagul megszólítja: „Nos, úgy tűnik, maga a húgom..." A lány tényleg hasonlít rá: ugyanaz a világos tekintet, ugyanaz a tiszta profil, ugyanaz a járás, ugyanaz a mozgás. Alain táncol a véletlen szülte húggal, és lassanként megismeri - huszonkét éves, egy tönkrement házasságból született kislány édesanyja, és divatfotós szeretne lenni. Francine Barthélemy, született Canovas, aki Nathalie-nak mondja magát, kihasználja a sztárhoz való hasonlóságát, hogy egy képzeletbeli személyiséget ölthessen magára... 55

Ez a furcsa álarcos játék Delont egy rejtett, érzékeny pontján érinti: vajon nem áhítozott mindig is család után? Nem élt mindig is szétszakítva két család, különböző identitások, egy Delon papa, egy Boulogne mama és féltestvérek között? Most választhat magának egy olyan lánytestvért, aki teljes egészében az övé, elbűvölik a szándékosan összekevert nevek, felkavarja ez az álruhás komédia, lenyűgözi ez a mintegy tükörként elé táruló meglepő fizikai hasonlóság, és ettől kezdve most már hivatalosan is a húgaként bemutatott ismeretlennel sétálgat Párizs utcáin. Francine-Nathalie végre életre kelt, illúziója testet öltött, képzeletbeli személyisége valósággá vált. Senki nem hisz ebben a semmiből felbukkanó testvéri kapcsolatban, ám mindenki azt kérdi, ki lehet az a titokzatos fiatal nő, aki a híres színésszel karöltve látható... 1963 nyarának elején Alain Nathalie-val Spanyolországba repül, ahol Christian-Jaque Alexandre Dumas regénye alapján hamarosan forgatni kezdi A fekete tulipánt, s ez a film kárpótolná valamelyest a Marco Polo nagy tervéért, melyről végül is a producer anyagi csődje miatt le kellett mondania. A francia forradalom idején játszódó filmben Delon kettős szerepet alakít: egyrészt egy álarcos lovagét, egy útonálló rablóét, másrészt annak idealista, jószívű testvéréét. A sors iróniája, hogy Delon éppen akkor játsza az ikerpár álarcos szerepét, amikor a magánéletében a Nathalie-val való hasonlósággal folytat egy másik játékot. „Mindenképpen el akartam játszani a Tulipánt, ez egy kicsit visszavágás a Marco Pólóért - magyarázza ekkoriban. - És egy fiatal közönséghez is akartam szólni, tizenhattól hetvennyolc évesig. Egy köpenyeges-kardos szerepre volt szükségem." Az újságok hírül adják a forgatást, és fotókat jelentetnek meg róla. Alain Delon mellett minden képen egy fiatal lány látható széles karimájú kalapban, aki gyengéden törölgeti a színész arcát, vagy az ölében ülve nevet. Romy Schneider megérzi, hogy valami nincs rendben. Igaz, hogy hozzászokott már vőlegénye szerelmi kalandjaihoz, szemet hunyt apró alkalmi hűtlenségei felett, de ezúttal ösztönösen érzi, hogy komolyabb, veszélyesebb kapcsolatról van szó. Pedig a telefonban Alain megnyugtatja, lecsillapítja Romyt, s nevet az újságírók tapintatlanságán. Egy este, amikor Romy telefont vár Madridból, Alain kopogtat az ajtón: itt van, Párizsba jött néhány napra. Egymás karjába borulnak, úgy tűnik, semmi sem változott. Alain gyengéd és barátságos, mint általában, a pletykák tehát csak alaptalan fecsegések! E rövid párizsi látogatás után Alain visszatér Spanyolországba, hogy befejezze a XVIII. századi történet forgatását. A film - mely meglepő kitérő a színész pályafutásában - nagy sikert arat: „Huszonnyolc évesen Alain Delon ma az egyik legismertebb sztár külföldön. A nemrég bemutatott A fekete tulipán 56

című filmmel elérte, hogy világsztárként jegyezzék" - írja a Paris-Presse-L 'Intransigeant. Alain Delon októberben, nem sokkal A fekete tulipán befejezése után Rómába megy, ahol René Clément készül forgatni az amerikai bűnügyi filmeket feldolgozó Macskákat, melyben a színész megalapozza a magányos keményfiú szerepét. Romy az olasz fővárosba érkezik, hogy elköszönjön tőle, mielőtt visszamenne Amerikába, ahol már várják a kamerák. A fiatal lány ekkor még nem tudja, hogy ez a búcsú egyben elválás is lesz. A hollywoodi dombokon bérelt villájában Romy Schneider Alain telefonhívását lesi. Hallja, amint a dolgozószobában művészeti ügynöke, Georges Beaume Párizssal beszél... Át akarja venni a kagylót, de az impresszárió hirtelen leteszi. Zavartnak, feszélyezettnek látszik, s gyorsan a munkáról kezd beszélni: „Mindjárt viszlek a stúdióba, Romy, azonnal indulunk. A kocsiban Romy erősködik: „Miért nem akart velem beszélni?" Ekkor Georges Beaume átadja neki a rábízott üzenetet. Hosszasan beszél, magyaráz, érvel, majd átnyújt Romynak egy tizenöt oldalas, Alain által írt levelet, melyben az végleg szakít vele. Az öt évig tartó viharos és csodálatos kapcsolat, Európa kis jegyeseinek szép idillje nem állta ki az idő és a sztárhivatás őrületének próbáját.

A szamuráj 1964 márciusában a Francia Filmmúzeum három napos „Alain Delon Fesztivált" szervez szép tiszteletadásként egy huszonkilenc éves színésznek, aki még csak tizenöt filmet tudhat maga mögött. Henri Langlois, az intézmény legendás alapítója és a minőségi filmművészet fáradhatatlan pártolója írja ez alkalomból: „A mai 'sztárok' már többet jelentenek, mint a harmincas évek 'pénzcsinálói'. Az Egyesült Államokban éppúgy, mint Európában, a nemzetközi filmcsillagok fontos szerepet töltenek be. Még az is megeshet, hogy részben ők felelősek a filmművészet hanyatlásáért, vagy megfordítva - azért a vágyáért, hogy továbbfejlődjön. Indokolt volt tehát a színészeknek tisztelgő sorozat keretében kiemelt helyet biztosítani annak a színésznek -Alain Delonnak, első számú fiatal francia színészünknek -, aki nem akar a saját dicsőségéből önző módon hasznot húzni, és akinek a törekvései egybeesnek a minőségi filmművészet élharcosainak törekvéseivel." Langlois-nak igaza van, hogy ünnepli Visconti bálványként tisztelt színészét, a Ragyogó napfény alattomos gyilkosát és a Napfogyatkozás mogorva szeretőjét, hiszen amikor a Filmmúzeum fesztivált rendez Delon számára, az a színész nem létezik már. Alain Delon kézbe veszi a jövőjét, és szakít ezzel 57

az igényes, de számára távlattalan vonulattal. Meddig is játszhatná még Visconti szépséges ifjoncait? Miután eldöntötte, hogy népszerű - és nemzetközi - karriert csinál, arra készül, hogy Shirley Mac Laine oldalán forgasson Anthony Asquitch A sárga Rolls Royce című angol filmvígjátékában. Bár ez a művecske semmivel sem gyarapítja Delon dicsőségét, lehetővé teszi számára, hogy felmérje helyét a nemzetközi sikerlistán. A fiatal sztár azon szándéka, hogy más csúcsokat is meghódítson, olyannyira nyilvánvaló, hogy július végén a New York Herald Tribune azt hiszi, megjelentethet egy különös interjút, melyben a francia filmgyártásról tett eszelős megállapításokat ad a színész szájába: „Franciaország nem számít a világpiacon... Fütyülök Franciaországra... Az amerikaiaknak szükségük van rám... Az Egyesült Államok rendelkezik a világpiac 47%-ával, és én szállíthatom neki a további 53%-ot... Hollywoodban tudják, hogyan kell jó filmet csinálni. Franciaországban csak amatőrök vannak, akik időt és pénzt vesztegetnek. Való igaz, Delon gondolkozik azon, hogy Hollywoodba menjen a szerencséjét és tehetségét próbára tenni, mégis nehéz elhinni, hogy ennyire végérvényes és ennyire brutális szavakat mondott volna arról a moziról, amelynek a dicsőségét köszönheti. Talán a new-yorki napilap újságírónője nem tudott ellenállni a kísértésnek, hogy szabadon értelmezze a francia színész szavait? Talán feketén-fehéren akarta kifejezésre juttatni mindazt, amit kitalálni vélt az interjúalany gondolataiból, és mindazokat a feltételezett ambíciókat, amelyeket az megvalósítani törekszik, amikor Amerika meghódítására indul? Delon, alighogy visszatér Pisából, ahol A sárga Rolls Royce külső felvételeit forgatták, azonnal válaszol az újság szerkesztőségének küldött dühös táviratban, melyet teljes terjedelmében közzétesz a Figaróbm is: „Nyomatékosan és felháborodással tiltakozom a nekem tulajdonított kijelentések ellen, melyek július 29 A számuk egyik cikkében jelentek meg, ha egyáltalán cikknek nevezhetem azt az írást. Az, hogy egy kezdő újságíró tehetség híján -időlegesen azzal próbál némi hírnevet szerezni magának, hogy kétes eljárásokkal hívja fel a figyelmet önmagára, ma túlságosan is gyakori ahhoz, hogy csodálkozzam rajta. Ha jó szórakozásnak tartja, hogy engem egy fajankónál is együgyűbb kreténnek, öntelt, faragatlan embernek, arcátlan, otromba, nagyravágyó alaknak állítson be, akit az első őrültek házába kellene dugni, az csak akkor érdekelne, ha az itt összehordottakat azon igazi újságírók egyike írta volna alá, akiket tisztelek, és akik ezt tudják is. De hogy a számba adott olyan kijelentéseket, amelyeket nem tettem, azt nem tudom elfogadni, és csodálkozom, hogy Önök ezt eltűrik! Tudom jól, hogy egy színész szavainak nincs semmilyen jelentőségük, és egyébként sem 58

érdekelnek senkit, de nekem tulajdonítani olyan kijelentéseket, amelyeket nem tettem, legyen szó a hazámról vagy olyan rendezőkről, akikkel számomra megtisztelő volt dolgozni, és amelyek éppen az ellenkezőjét állítják annak, amit valójában gondolok: nos, ez vitán felül a legaljasabb csalás." Alig csillapodott le ez az ostoba ügy, Alain Delonnak éppen csak arra van ideje, hogy megszervezze esküvőjét a nyolc hónapos terhes Nathalie-val. A közelgő apaság elbűvöli a leendő apát, lehetőséget lát arra, hogy végre családot alapítson, ami annyira hiányzott neki gyerekkorában. A szigorúan polgári szertartás helyszínét kiválasztották: Ville-aux-Clercs lesz, egy ezer lakosú, csendes kisváros Loir-et-Cher megyében, melynek polgármestere Delon egyik barátja, Pierre Mahias. És ott, 1964. augusztus 13-án, két tanú előtt, a tömegtől és a fotósoktól távol, Alain feleségül veszi azt, akit nemrég még a testvérének hittek. A kék-fehér-piros szalagot viselő polgármester szellemes védőbeszédet tart a házasság mellett: „Edouard Henriot kijelentette, hogy a cselekvés minden más lehetőség kizárása, egy kivételével. Nos, ez a házasság esete!" Az ifjú férj viszont, kétségtelenül a Romy Schneiderrel elszenvedett friss kudarcra gondolva, abbeli örömét fejezi ki, hogy élete párját a túlságosan is mozgalmas filmvilágon kívül választotta: „Nem akarom, hogy színésznő legyen, egy kísértet, akit egy szerződés arra kényszerít, hogy hónapokra elutazzon a világ végére!" Alain és Nathalie - egy szakácsnővel, aki majd dajkája is lesz az újszülöttnek, egy inassal, a kutyájukkal, Brandóval, egy Ferrarival és mintegy húsz csomaggal - már másnap felszállnak a France nevű hajóra New York felé. Ez az átkelés azonban nem nászút, hanem az Egyesült Államokat meghódító hadjárat. A Paris-Match4 szerint Delon állítólag elutazása előtt kijelentette az őt köszönteni jött újságíróknak: „Az új Gary Cooper akarok lenni!" El tudjuk képzelni, hogy a francia sztár ezt mondta volna? Talán rossz hangulata megnyilvánulását kell ebben látnunk, amiért legutóbbi francia filmje, A szökevény, melyet Alain Cavalier rendezett, nem hozta meg a remélt sikert, vagy ami valószínűbb, az amerikai újságcikk gonosz visszhangjának hatását. Alain Delon és kísérete Hollywoodban egy Beverly Hills-i villában rendezkednek be a Beverly Drive 612. szám alatt. Az úszómedence szélén, pezsgős pohárral a kézben rendszeresen amerikai barátok sétálgatnak fel-alá, mint A párduc forgatásán megismert Burt Lancester, Jane Fonda, aki a Macskákban volt partnere, Shirley Mac Laine, akivel A sárga Rolls-Royce59

ban játszott, és néhány Amerikában tartózkodó francia, mint Roger Vadim vagy a producer Jacques Bar. Esténként pedig Delon a divatos szórakozóhelyeket látogatja, ahova a hollywoodi hírességek is járnak. Hogy is ne lenne kissé meghatva, amikor bemutatják John Wayne-nek, Cary Grantnek vagy Gregory Pecknek, azoknak a sztároknak, akiket annyira szeretett valamikor a Bourg-la-Reine-i moziban? Alain Delon nagy tervekkel érkezett a filmvilág Mekkájába. Drieu La Rochelle regényét, A lovast akarja forgatni Sam Peckinpah rendezővel, valamint Colette Kedvesem, fiam című regényét Nathalie Wooddal és Simone Signoret-val. Addig is a Metro-Goldwyn-Mayer emberei azt kérik tőle, hogy pihenjen gyermeke születéséig, nyugodtabban vetheti bele magát azután a munkába. 1964. szeptember 28-án a Cédres du Libán klinikán Nathalie kisfiúnak ad életet, akit Anthonynak neveznek el. A. D. - mint a papa. Az apa úszik a boldogságban, és mindenkinek tudtára adja apai hitvallását: „Amikor először megláttam, azt gondoltam, hogy ez valóságos csoda. A fiam számomra a legbecsesebb lény a világon, az egyetlen, akiért mindig kész vagyok mindent feláldozni." És - mint minden ifjú apa - nagy pedagógiai elveket hangoztat, esküszik, hogy a mozi veszélyes környezetétől távol neveli fel a fiát, hogy később katonai szolgálatra adja, hogy mindig mellette marad, figyelemmel kíséri nevelését... Szép elméletek, melyeket az élet majd megcáfol. Nathalie otthon van, a csecsemő a dajkával, Alain Delon most már gondolhat a filmezésre. Ám a ragyogó tervek egymás után szertefoszlanak, és a sztár kénytelen az Egyesült Államokban Ralph Nelson kellemes B kategóriás filmjével, a San Francisco tornyaival debütálni. Múlnak a hónapok, egyre rosszabbul érzi magát a bőrében, megismeri az amerikai életet, a gigantikus stúdiókat, a hideg professzionalizmust, és az egész mélységesen visszataszító számára. Hirtelen rádöbben, hogy nagyon hiányzik neki Párizs, a bárpultnál elfogyasztott fekete, a baguette, a körutak, ahol olyan jól esik kószálni... Most már tudja, hogy nem képes Hollywoodban élni és karriert csinálni. Addig is, igazi sztárként, Párizsból hozat kenyeret, kolbászt, hogy Kalifornia ege alatt egy kis darab Franciaországot tartson a kezei között. Egy dél-amerikai utazás éppen időben emeli ki nosztalgikus hangulatából. Egy nagy sikerű turnén bemutatja a latin-amerikai közönségnek A fekete tulipánt és A szökevényt, mindenütt tömegek éljenzik, rajongók hada fogadja, megismeri a hírnév elragadó mámorát. Megáll egy időre Mexikóban, ahova Sam Peckinpah új terve szólítja: A tigris készen áll egy bolíviai forradalmár szerepét kínálja neki ambiciózus kivitelben, ezer mérföldnyire első szerény amerikai kísérletétől. 60

Delon és Peckinpah, művük aprólékos kidolgozása érdekében, terepszemlét tartanak Cuernavacában, nem messze Louis Malle stábjától, aki a Viva Mariát forgatja Brigitte Bardot-val és Jeanne Moreau-val. Alain Delon éppen ebben a filmben utasította vissza a mindenre elszánt kalandor szerepét délamerikai turnéja miatt, és így, ha nem is lesz látható a filmvásznon, a kulisszák mögött mégis csak jelen van, kártyázik Bob Zagurival, fejest ugrik a medencébe, majd a színészek vidáman mennek át Bárdot villájából Malle villájába, miközben az esték hosszúra nyúlnak a mexikói ég alatt. Ám a Metro-Goldwin-Mayer figyelmezteti Delont és rendezőjét a valóságra, A tigris készen áll témáját politikailag veszélyesnek minősítik, félelmet kelt: a producerek átrostálják a forgatókönyvet, módosításokat követelnek, új változatot kérnek. Peckinpah, belefáradva a forgatást állandóan késleltető nehézségekbe, végül is bedobja a törülközőt és lemond a vállalkozásról. Alain Delon mélységesen csalódottan tér vissza Hollywoodba, és megszakítja kapcsolatát a Metro-Goldwyn-Mayerral, ami miatt tulajdonképpen Amerikába jött. A társaság érthetetlen stratégiája nem felel meg neki, jobbnak látja visszanyerni szabadságát. Az újra független színész Madridba repül, hogy a Jean Lartéguy regénye alapján az algériai háborúról készített amerikai produkcióban, Mark Robson Eltévedt parancs című filmjében forgasson. Partnere, Anthony Quinn, akit igazán elbűvölt a francia színész, megkísérli feltárni személyiségének titkát: „Senki nem ismeri igazán. Egy érzékeny, meggyötört, kétségekkel teli fiú." Delon ezután az Ég már Párizs? című filmben tűnik fel, hogy eljátssza Jacques Chaban-Delmas szerepét René Clément Párizs felszabadításáról szóló film-freskójában. Majd igen gyorsan visszatér Hollywoodba Michael Gordont A folyón át Texasba című westernjének forgatására. Dean Martin lesz a partnere, akivel felfedezi az amerikai ellazultság érzését, azt a szép, oldott hangulatot, melyben olyan jó dolgozni. Bár a film rendelkezik némi bájjal, igen távol áll a színész törekvéseitől, aki azzal a céllal telepedett át az Egyesült Államokba, hogy nagyobb jelentőségű művekben vegyen részt. Delon, hogy ne legyen mindörökre érdektelen munkákra ítélve, ezzel az utolsó forgatással véget vet amerikai kalandjának. 1966 áprilisában visszaadja a Beverly Drive-i villa kulcsát, és visszatér Franciaországba. Majdnem két évet töltött távol, de nem sikerült igazából megvetni a lábát Hollywoodban, csak két kisebb jelentőségű filmet forgatott. Kudarcát a következőképpen magyarázza: „Ennek két összetevője van. Az első a nyelvi probléma, jóllehet ez leküzdhető akadály, vegyük csak az amerikai mozit a maga összességében, a rendezőtől a legjelentéktelenebb technikusig, a nagy színészektől a kis statisztákig talán csak három-négy igazi amerikai van a tengerentúli filmgyártásban. Rajtuk kívül az összes lehetséges nemzet képviselői 61

megtalálhatók itt. A másik probléma a választás problémája. Ha amerikai karriert akartam volna csinálni, megtehettem volna. Pontosan nem is tudom, mi lennék ma -talán nem is fontos -, de azt tudom, hogy karriert csinálhattam volna, és viselhettem volna a hármas, a négyes vagy a tizenkettes sorszámot. Nem vitás, sok dolgot megtanultam, de mindenekelőtt azt, hogy nem tudok ott élni. Nagyon is francia, igazi párizsi vagyok. Átmehetünk időnként a tengerentúlra, csinálhatunk egy-két filmet... De Párizs nagyon gyorsan hiányozni fog. A francia élet számomra elengedhetetlenül szükséges. Egy pillanatig megfordult a fejemben, hogy végleg ott éljek, de csak addig, amíg nem tudatosítottam magamban, hogy akkor egyszer és mindenkorra keresztet kellene vetnem franciás életmódomra. Arról szó sem lehetett, hogy franciaként éljek Amerikában. Amerikaivá kellett volna válnom, átvéve az ottani szokásokat, erkölcsöket. Minden lehetséges volt. Filmsztárként érkeztem oda, s nem harmadrangú színészként. Minden könnyítés adva volt számomra. Sajnos - vagy számomra inkább szerencsére - felmértem, hogy soha nem tudnék ott élni, még a könnyítésekkel együtt sem." A Franciaországba visszatért Alain Delon kétségkívül még mindig sztár, de imázsa egy kissé bizonytalan. Már nem Visconti színésze, de nem is a Dean Martin oldalán feltűnt amerikai cowboy. Hogyan születhetne újjá a moziban? Ekkor Róbert Enrico azt ajánlja neki, hogy növesszen torzonborz szakállt, és játsszon Lino Venturával a Kalandorokban. 1966 nyarának végén Delon, a forgatókönyv miatt, a búvárkodást gyakorolja Dzserba térségében, a Gabés-i öbölben. „Megpróbáltunk Delonból bolondos-gyengéd személyiséget faragni" magyarázza Róbert Enrico. Vajon miért vállalta Delon ezt a kincs utáni hajszát a lagúnák mélyén? Úgy tűnt, nem nagyon lelkesedett a forgatókönyvért, miként arról Pierre Pellegrini, a forgatókönyvíró tanúskodik: „Delon igencsak kikelt a forgatókönyv ellen, ám miután meglátta az első musztert, letette a fegyvert." Enrico a színészeit egy hajón készítette fel, és ez a filmes tengeri körút lehetővé tette Delonnak és Venturának, hogy újra egymásra találjanak, hét évvel azután, hogy futólag már megismerkedtek A diákok útja forgatásán. Abban az első filmben, melyben a negyven éves Lino Jean-Claude Brialy apját játszotta, a két színésznek nem volt ideje közelebbi kapcsolatba kerülni egymással, ezúttal viszont felfedezik egymást a tűzpárbajokkal és a kék tengeren megtett hosszú utazásokkal fűszerezett kalandban. Venturában Delon azonnal egy vele hasonlóan gondolkodó színészt ismer meg: „Szavak nélkül is megértettük egymást - emlékszik vissza. - Ugyanabban az öntőformában öntöttek minket. Utcagyerekek voltunk, ő Párma, én Párizs 62

egyik elővárosában. Mindketten autodidakták voltunk. Mindketten véletlenül lettünk színészek." Tekintve, hogy Nathalie meg volt győződve férje kitűnő énekhangjáról, Alain filmdalként szalagra énekelte a Laetitiát. Lezuhant a sebzett madár Nem adta vissza a halál. Kékjét színezted képzelgéseinkkel, Kékbe temet most téged is a tenger. A felvételen jelen lévő Bruno Coquatrix, az Olympia igazgatója, ezt mondja ellentmondást nem tűrően két szivarslukk között: „Rég nem hallottam ilyen szép hangot!" Az életben nem először, Alain Delon a sors kegyeltjének bizonyul. Miközben pályafutása megfenekleni látszik, egy fekete szemüveges és puhakalapos ember - Jean-Pierre Melville - csak figyel és vár. A rendező évek óta szeretne dolgozni a színésszel. Korábban már vele akarta forgatni a Bőkezűen című bűnügyi filmet, írt is az amerikai utazására készülő Delonnak, aki kimért hangú levélben válaszolt neki: „Én egy színésznek írtam, és egy elnök-vezérigazgató válaszolt nekem -idézi fel Melville. - Az akkori Alain Delon egy fiatal főnök minden tulajdonságával rendelkezett: túlzott komolyság és némi naivitás okozta talán, hogy túl szigorú levekkel válaszolt... Amerikai pályafutása kezdetén állt. Azt tanácsolták neki, természetesen helytelenül, hogy csak olyan filmeket fogadjon el, amelyekben a hős győztes és boldog. így hát az Egyesült Államok-beli francia karrierek kissé áporodott útját választotta. Nekem úgy tűnt, elveszett a francia film és önmaga számára is... Kiábrándító volt. így hát lemondtam a tervemről és Alain Delonról is." Amíg a színész Hollywoodban próbált diadalmaskodni, addig a rendező Lino Venturával leforgatta A második nekifutás című filmjét. Ez a Melville nagyon különös világát idéző gengszterfilm egyben felkavaró és szörnyű gépezetet megjelenítő művészfilm és közönségfilm is, melyben a társadalom elvei darabokra hullnak a bűnözők abszurd erkölcse hatására. A filmet látva Delon sajnálja a rendezővel korábban „bőkezűen" elszalasztott randevút, és megérti, hogy Melville-re, és csakis rá kell bíznia karrierje „második nekifutását". Találkozásukra egy produceri irodában kerül sor. Melville Delon kíséretében látja belépni Delont. „Az egyik nagy volt, a másik kicsi" - emlékezik vissza a rendező, aki azon a napon pillantotta meg együtt Alaint és Nathalie-t. Néhány szót váltanak a Bőkezűen című film tervéről, melyről a rendezőnek le kellett mondania, mások kaparintották meg maguknak. De sebaj, Melville fiókjában huszonkét sajátkezűleg írott forgatókönyv lapul forgatásra várva. Néhány 63

nappal később Delonéknál a rendező azt a forgatókönyv-vázlatot terjeszti a színész elé, amely a legjobban megfelelne személyiségének. Melville felolvas egy részt, Delon idegesen nézi az óráját: - Kilenc perce olvassa a forgatókönyvet, senki nem szakította félbe. Ez lesz az a film, és nem más, amit forgatunk! Mi a címe? - A szamuráj. Ekkor Delon a hálószobájába kíséri Melville-t, és megmutat neki három tárgyat, a szoba egyedüli díszeit: egy szamurájlándzsát, egy szamurájtőrt és egy szamurájkardot. A két férfi ebben a sors jelét látja - ezt a filmet kell megcsinálniuk. Vajon miért szakította félbe Delon Melville-t? Miért döntötte el, hogy megcsinálja a filmet, anélkül hogy megvárta volna a történet végét? Mert a kilenc perc alatt egyetlen párbeszéd sem volt, és a színész megértette, hogy lehetősége nyílik egy mozgalmas és titokzatos életből táplálkozó bensőséges és mély szerep megformálására, mely sokkal hatásosabb lesz minden szónoki tirádánál. Melville némi szorongással fog hozzá a filmhez. Tudja, hogy Delon képes a szerepet a legmélyebben kibontani, hiszen vannak hozzá gondolatai, izmai és idegei, de tart a sztártól és szeszélyeitől. Hamarosan megnyugszik, miután figyelmes színészt fedez fel benne: „Alázatos és óriási tehetségű színész - jelenti ki a rendező -, valódi profi, olyan színész, aki számára csupán az a film létezik, amelyben éppen forgat." A Szamurájban Alain Delon partnere mindenki meglepetésére Nathalie lesz. Valóban, az egykori divatfotós úgy érzi, kipróbálhatja szárnyait híres férje árnyékában, ő is meg akarja ízlelni a kamerák előtti dicsőséget, és végül sikerült rávennie az ő Alainját, hogy segítsen neki megtenni az első lépéseket a reflektorfényben. Három évvel ezelőtt, amikor házasságot kötöttek, Alain Delon annak örült, hogy egy olyan nőt vett feleségül, aki nem ezt a felemésztő mesterséget űzi; most pedig így morgolódik az újságíróknak: „Tegyen, amit akar, én a függetlenség híve vagyok." Mindenesetre Melville dicshimnuszt zeng a filmvilág égboltozatán született új csillagról: „Meggyőződésem, hogy Nathalie nagy filmszínésznő lesz. Sőt, máris rendelkezik a sztárok minden adottságával. Nathalie Delon szinte Moreau és Bárdot közös gyermeke is lehetne. Csakhogy százszor szebb, mint Moreau, és fiatalabb, mint Bárdot; fantasztikusan kifejező szépség, s ugyanakkor ritka tehetségű színésznő. Biztos helye van a filmművészetben." A forgatás alatt Alain nem könnyíti meg Nathalie életét, állandóan ismételgeti, hogy amit csinál, nem jó, és amikor közös jelenetet forgatnak, azzal billenti ki az egyensúlyából, hogy nem a szemébe néz, hanem a feje fölé, az ürességbe. A fiatal nő mégsem hagyja magát befolyásolni, és több64

kevesebb sikerrel megoldja feladatát. Ez a kaland beoltja a mozi vírusával: a jövőben Alain nélkül több filmben is szerepel, megpróbálkozik a rendezéssel is, ám soha nem válik a beharangozott sztárrá. A Szamuráj egyetlen csillaga természetesen Alain Delon, és ezt Melville jól tudja: „Nem ismerek hozzá hasonló sztárt; ez magától értetődik Franciaországban, de én az egész világra gondolok. Olyan, mint a harmincas évek hollywoodi sztárjai..." A Szamuráj, az állandóan szürke kalapot és bézs színű esőkabátot viselő, acélkék tekintetű magányos gyilkos története Melville magányra irányuló kutatásának a folytatása; a visszatérő témát már korábbi filmjeiben is boncolgatta : A tenger csendje, Léon Morin tiszteletes vagy Az idősebb Ferchaux fiú. Ám a rendező soha nem érte még el ezt a formai tökéletességet, végső eszköztelenséget, olyannyira, hogy egyesek egyenesen aszkézisről beszéltek. A történet a lehető legegyszerűbb kifejezésekre szorítkozik: a gyilkos gyilkol, a nyomozó nyomoz, minden más a tekintetek és magatartások megformálásának kérdése, és Delon itt nemcsak az egyik legszebb szerepére talál, hanem arra a nagyon vágyott, nagyon keresett alkalomra is, hogy megteremtsen magának egy újfajta identitást a filmművészetben. Egyébként egy szinte már bitorolt identitásról van szó, hiszen ha a közönség nem is akar majd benne mást látni, mint ügyes revolverforgatót, Melville nyilvánvalóan metaforaként használja a magányos gyilkost. Michel Cournot a Nouvel Observateurben nem érti meg ezt a dimenziót, és furcsán ítéli meg a filmet, amelyet akrimi mértékével mér: „Egy piti bűnöző nagyon banális története, ennyi, s nem több". Más kritikusok éles szeműbbnek tűnnek, és mást látnak benne, mint egyszerű krimit. Henry Chapier például azt írja a Combat-ban: „Ez esetben a filmezés valóságos szertartásnak bizonyul; ami valódi látványosság a Szamurájban, az másodlagosan tárul fel, a formai kutatásban, a tiszta szépségben, a japán művészetben." Alain Delon mindig keményen elutasította, hogy egyetlen stílus szolgálatában álljon. Közvetlenül a Szamuráj sikere után a szőke Marianne Faithfull által alakított szép motoros lány szeretőjének figuráját játsza el bámulatosan. De a Leány a motorkerékpáron című angol film, mely André Pieyre de Mandiargues erotikus bestsellerje nyomán Jack Cardiff rendezésében készült, nem lesz kasszasiker a mozikban. Egyes filmkritikusok és filmkommentátorok azt hangoztatják, hogy Delon világa a revolverek világa, ő azonban szüntelenül más utakat keres, és alighogy szögre akasztotta szamurájkalapját, máris másutt láthatjuk. Természetesen ezek a kísérletek kockázatosabbak, mint azok a békés kis lövöldözések, amelyekhez gyorsan visszatér Jean Herman Ég veled, barátom! 65

című filmjében. Ebben fegyverrel a kezében egy másik keményfiúval, Charles Bronsonnal mérkőzik. A közönség a sóhajtozó, epekedő férfi szerepe után elragadtatással fogadja a fagyos tekintetű kasszafúrót. Pedig a Leány a motorkerékpáron és az Ég veled, barátom! című filmekben is sokkal mélyebben megformálta az adott szerepet, mint jónéhány más, sikert hozó filmjében. Azzal, hogy olyan produkciókban vesz részt, amelyeket furcsállanak tőle, azt a kockázatot vállalja, hogy megtöri a róla kialakult képet, de derűvel fogadja ezt a veszélyt a magasabbrendű eszme nevében, amelyet színészi mesterségéről kialakított. Kockázatot vállal akkor is, amikor 1967 októberében beleveti magát egy újabb színházi kalandba, barátja, Jean Cau Kiszúrt szemek című darabja kedvéért. A szerző a színdarabot Curd Jurgensnek - színpadi szerepe szerint egy homoszexuális volt autóversenyzőnek - írta, aki kábítószeres milliomos felesége, valamint a felesége által is megkívánt Dino, a vonzó suhanc között őrlődik. A fiatal gigolo Alain Delon, a gazdag heroinfüggő nő Marie Bell, a rendező pedig Jacques Charon lesz. Úgy tűnik, minden a helyén van, Delon világgá kürtöli, hogy „a téma tombolást fog kiváltani", hogy ő ebben „óriási szerepre" lelt, és Jean Cau-t nagy színházi szerzőnek kiáltja ki.... A próbák meg is kezdődnek a Gymnase színházban. De sajnos már az első napon kiderül, hogy a sors üldözi a Kiszúrt szemeket. Curd Jurgens először is azzal áll elő, hogy az ő szerepét jobban ki kellene dolgozni, majd szembefordul a rendezővel, akit végül is Raymond Rouleau vált fel, mert Jacques Charon belefárad a német sztár szeszélyeibe, és lemond. Ezután Alain Delon marad távol tíz napig a próbákról, hogy befejezze julien Duvivier-vel a Különleges történetek című filmet. A forgatás után influenza dönti ágynak, s így nem tud megjelenni a próbákon a kívánt időben. Amikor meggyógyul, akkor meg Marie Bell töri el a lábát a színház lépcsőjén... Curd Jurgens kétségbe esik, és rámutat, hogy a tervbe vett huszonnégy próbából tizennyolcat töröltek! A bemutatót eredetileg 1967 végére tűzték ki, majd folyamatosan halasztották, s végül 1968 április közepében állapodtak meg. Ám a távolról sem unalmas sorozat végső katasztrófájaként az állandó programváltozásoktól ingerült, a szerepével elégedetlen, a sok kellemetlenség miatt kedvét vesztett Curd Jurgens hat nappal a főpróba előtt feláll és becsapja az ajtót. Jacques Dacqmine személyében nagyon gyorsan megtalálják az utódját, s így a függöny végül is felgördülhet, de csak rövid időre. E határozottan balszerencsés darabnak el kell szenvednie a Franciaországot megrázó lázadás csapását is. Tüntetők vonulnak a színház elé, és azt kiabálják: „Delon, gyárban ahelyed!" Május 20-án Marie Bell, a Gymnase színház igazgatónője huszonkét elődás után bedobja a türölközőt és bezárja színházát. A darabot elnyeli a forrongó Párizs hullámverése. 66

Ha a közönségnek nincs is elég ideje, hogy sikeressé tegye a darabot, a kritikusok mégis egy igazi színészt üdvözölnek Delonban. Ez már nem az a megvető gúnyolódás, amely hét évvel korábban a Kár, hogy utcalány című darabot fogadta, hanem az érettség korszakába jutott tehetség szinte egyhangú elismerése. Jean Paget a Combat-ban rámutat erre az átalakulásra: „Delon, a drámai színész fejlődése vitathatatlan a Visconti rendezte John Ford darab óta. Színpadi tehetsége igazolódott, ez nem kétséges." Az Aurore elbűvölten írja: „Nem sok erőfeszítés kell Alain Delonnak, hogy bámulatosan eljátsza Dino szerepét, naiv kegyetlenségét, kisstílű elragadtatásait és a züllöt kölyök pátoszát. Mindegy, hogy lázad vagy ágyba fekszik, gorombáskodik vagy szeretőjét veszi karjaiba, mindezt ragyogó tehetséggel teszi." Hasonló vélemény olvasható A Nouvelles littéraires-ben is: „Kétlem, hogy Alain Delon bármelyik korábbi szerepében ilyen csodálatos egyensúlyt teremtett volna, mint ebben a darabban. Az a Dino, akit megformál, természetesen egy kis gazfickó, de valami más is: egy nagyon tehetséges fiatal színész, aki számára maga az élet színház." Ezek a kritikák arra engednek következtetni, hogy a darab levétele a színről az 1968-as májusi események miatt nem tette lehetővé Delonnak, hogy teljes mértékben kibontakoztassa színházi tehetségét. Ezután nagyon hosszú ideig nem is lép majd színpadra. Ha a Kiszúrt szemeknek lett volna ideje kifutni, akkor talán a színész sem zárkózott volna el oly sokáig a közönséggel való közvetlen kapcsolattól. De ez a szerencsétlen, rosszul kezdődött és rosszul végződött tapasztalat arról győzi meg, hogy a színház különös világ, amely nem neki való: „ [A színpadon] az ember védtelenebbnek érzi magát, nem lehet újrakezdeni. Nagyon ideges vagyok, és amikor játszanom kell, borszasztóan szenvedek délután hat órától este kilencig. Ez a kegyelemdöfés és a taps alternatívája. Ugyanakkor megértem, hogy az a színész, aki nem tette próbára magát a színházi rivaldafényben, néha elégedetlen magával." E csalódást okozó kísérlet után Alain Delon egészen természetesen visszatér a mozihoz, Jacques Deray-vel forgatja A medence című filmet, s ezzel megveti a rendezővel egy hosszú közös sikersorozat alapját.5 Deray, aki az akció- és bűnügyi filmek hatékony rendezője, többé-kevésbé pszichológiai thrillerjei-neki deális megformálóját találja meg Delonban. A színész hús-vér karakterekkel ajándékozza meg a rendezőt, a megszokott filmbéli bűnözőszerepeket az élet teljességével, a valósággal megtöltve teszi gazdaggá, s ezzel megérinti és felkavarja a nézőt, megnyitja előtte az emberi lélek bonyolult útvesztőit. „Ő az egyetlen amerikai típusú rendező" - jelenti ki Delon. Jacques Deray viszonozza a gesztust kedvenc színészének: 67

„Nagyon kellemes és nagyon könnyen irányítható színész, miután már kialakult az egyetértés a film kifejezési módja tekintetében. Egyik legfőbb erénye, hogy mindig rendelkezésre áll. Egyébként visszavonom az 'irányítani 'szót, amit az imént használtam. Csak a nagyon csapnivaló színészeket irányítjuk. Az igazi profik rendelkezésre állnak, színészi képességeik mellett utalásaikkal, hangulataikkal segítik rendezőiket. Tudnunk kell ezzel bánni. A rendező helyzeteket irányít, a színészeket pedig ráhangolja, hogy az általa kijelölt utat kövessék. Ösztönzi, de nem irányítja őket!" A medencében Delon körül, akinek szerepe emlékeztet a Ragyogó napfény Ripley-jére, az (éppúgy, mint Clément említett filmjében) áldozatát alakító Maurice Ronet és a fiatal csábító nő szerepében megjelenő Jane Birkin fog játszani, de hátra van még a női főszerep kiosztása. Deray olyan színésznőt keres erőszakra és szexre épülő története számára, aki képes lenne valósággal egybeolvadni a film csillagával, egyszerre érzéki és cinkos párost alkotni vele. Ekkor Delon fejéből kipattan az ötlet: „Miért ne lehetne Romy Schneider?" Való igaz, ő lenne a megfelelő szereplő, és Alain Delon kétségkívül úgy is érzi, hogy kötelezettségének tesz eleget. Európa korábbi kis kedvencét mintha elfelejtették volna, így tehát neki, a mai sztárnak kell kinyújtania felé a kezét. Úgy tűnik, mintha Romy két éve már fel is adta volna a mesterséget: férjhez ment egy német színházi rendezőhöz, Harry Meyenhez, szült egy kisfiút, Dávidot, és Münchenben él visszavonultan. Feladná-e a meleg családi fészket, hogy visszatérjen a forgatáshoz? Nem ébresztene-e benne fájdalmas emlékeket, ha volt vőlegényét viszontlátná a kamerák előtt? „Az ő szemében én nem jelentek akadályt - állítja Delon. - Igent fog mondani. Olyan lány, akiben nincs sem harag, sem neheztelés." És valóban, Deray-nek egyáltalán nem okoz nehézséget, hogy meggyőzze a fiatalasszonyt, aki kedve és szándéka ellenére tűnt el a filmvászonról. Alain és Romy a forgatás kezdetén, 1968 augusztusában látják viszont egymást a Ramatuelle-i dombokon. Akedvező alkalomra váró paparazzók árgus szemekkel lesik a mitikus pár összeállását, cikkek fantáziálnak az új raéledt szerelemről, és előre beharangozzák a film sikerét, mielőtt az egyáltalán elkészülne. Az újságírók izgatottságán az egykori jegyesek jókat derülnek, hiszenmamár felelős szülők, akik két forró medenceparti felvétel között polgári módon szervezik meg gyermekeik, Anthony és Dávid uzsonnáztatását. A film sikere hamarosan meghozza Romy Schneider félbeszakadt pályafutásának folytatását, producerek és rendezők fedezik fel újra. A következő évben Claude Sautet Az élet dolgai című filmjével végleg befut. Alain Delon számára A medence megerősítést jelent, ugyanis a hányatott életű nehézfiú figurája meghozza számára a közönség lelkes ragaszkodását. 68

A közönség újra és újra ezt a Delont akarja látni, s ez a fajta népszerűség megmerevedett szerepkörökbe zárja a színészt, amelyekből időről-időre megpróbál kitörni. Noha a sztár a sikerlisták élére kerül, magánélete lassanként tönkremegy. Nathalie egyszer csak felfedezi, hogy a házasság nem neki való. Az AlainNathalie varázslat, a Delon-kettős nem működik már, Nathalie el akar válni szép férjétől. Alain mindennél jobban tart a válástól a fiára váró következmények miatt... Nem okozott-e neki magának is egykor súlyos sebeket szülei válása? Habozik, tétovázik, majd beadja a válókeresetet, s végül elfogadja a békítést. Házasságuk Anthonyra való tekintettel úgy-ahogy helyreáll, s e pillanatban Alain minden reményét fia jelenti. Ám nem lehet a végtelenségig halogatni az elkerülhetetlent. 1968 végén Nathalie az egyik pillanatról a másikra Olaszországba megy, hogy ott folytassa karrierjét. A hatvanas évek szellemében formált szabad nőként kijelenti az újságíróknak, hogy a házasság természetellenes tett, két élőlény pórázon tartása! Nem akar többé egy mindenható férfi felesége lenni, és függetlenségét követeli. A válás bekövetkezik. Alain Delon ezt a szakítást mindig is élete legnagyobb kudarcának tekinti, olyan fájdalmas kudarcnak, amely nemcsak két felnőttet, hanem egy gyereket is sújt. Egy kisfiút, aki nemrég töltötte be negyedik életévét... Alain is négy éves volt, amikor szülei elváltak. Pillanatnyilag az apa egyetlen dolgot tehet, hogy kissé enyhítsen a könyörtelen realitáson: megkéri Nathalie-t, tartsa meg a Delon nevet, hogy fiuk ne érezze magát elveszettnek, és legalább a névazonosság által egymáshoz tartozó szülei közt eligazodjon. Alain Delon gyermekkorában nagyon szenvedett attól, hogy olyan szülei vannak, akiknek még a neve is a jóvátehetetlen válásra utal... Nathalie tehát Delon marad, de azon túl, hogy sikerült megtartani a családnevet, Alain reménytelen erőfeszítései és barátságos megegyezési kísérletei ellenére sem tudta elkerülni azt, amitől a leginkább félt: szülei példájának megismétlődését.

A Markovic-ügy forgószele A valóságos élet perverz forgatókönyveit, pikáns fordulatait, hóbortos szereposztásait és csavaros bonyodalmaitt még a mozi sem tudja felülmúlni. És csakugyan, Alain Delont 1968-ban magával sodorja egy piszkos ügy, melynek politikai elágazásai messze meghaladják őt, és amelynek következményei hét éven át fel-felbukkannak a média és az igazságszolgáltatás útvesztőiben. Ennyi idő alatt a demokrácia elhasznált három köztársasági elnököt, a sztár tizenhárom filmet forgatott, s nem is jelentékteleneket, gondoljunk csak a Borsalinóra, A szicíliaiak klánjára, A vörös körre vagy az Özvegy Couderc-né ra. 69

Ebben a nagyon is valóságos, a rendőrség alacsony és a politikai magas köreiben fabrikált forgatókönyvben az elmaradhatatlan holttest körül egy olyan szereposztást fedezhetük fel, amelyre a producerek még legmerészebb álmaikban sem gondolnának. Delon oldalán, főszerepben, piszkos machinációkba, gyűlölködésekbe és hatalmi játékokba keveredve, ott van az egykori vérbeli korzikai bűnöző (Frangois Marcantoni) és a leendő köztársasági elnök (Georges Pompidou). De a mellékszereplőket is különös gonddal válogatták ki, hiszen a háttérben feltűnik egy leendő szocialista miniszter (Roland Dumas), egy jövőbeli köztársasági elnök (Jacques Chirac) és - ne felejtsük el, a mozi is mindig a közelben van - egy legendás hírű hollywoodi csillag (Mickey Rooney) lopakodó és átsuhanó árnya. A díszletet az 1968-as májusi események utáni fagyos Franciaország szolgáltatja, melyre még mindig rátelepszik de Gaulle tábornok atyáskodó figurája. Igaz, az öreg tölgyet még nem vágták ki, de a szőnyeggel borított folyosókon, ahol pártok és emberek jövőjére megy a játék, már folynak az örökösödési harcok. Mint egy jól rendezett thrillerben, gyilkosnak látszó ártatlanok és ártatlannak látszó gyilkosok fognak össze, hogy rettegésben tartsák a közvéleményt és porrá zúzzák Georges Pompidout, az országos küldetésre esélyes cantali képviselőt. Az undorító összeesküvésnek nagy feneket kerítő objektív szövetségben balodali aktivisták és jobboldali úriemberek egyesülnek, hogy megkíséreljék eltorlaszolni az Elysée-palotához, az elnökséghez vezető utat egy olyan ember előtt, aki az V. Köztársaság feltételezett örököse. Amíg egyesek számára arról van szó, hogy megteremtsék a politikai váltógazdálkodáshoz szükséges feltételeket, addig mások számára az látszik halaszthatatlan feladatnak, hogy ismét a nyeregbe segítsék a gaullizmus néhány „báróját", akik a szemükben legitimebbnek tűnnek, mint a Rotschild testvérek bankjának egykori - a tábornok környezetéhez csupán a háború után csatlakozott-igazgatója. E szent szövetségben a sárdobálás, a kompromittálás és a suttogó propaganda lesznek az összeesküvők kedvenc fegyverei. Harminc évvel később ezek a szánalmas mesék többszereplős orgiákról, amelyeken állítólag Alain Delon, a néhai miniszterelnök és a felesége is részt vettek, ez a züllöttséggel és zsarolással fűszerezett pornófilm-forgatókönyv csak harsány nevetésre ingerelné az országot, hiszen a piszkos ügyek területén napjaink egészen más értelemben pikáns drámákat tartogatnak számunkra, és az egyetértő felnőttek hálószobatitkai már csak szórakoztatnak és jóindulatú kíváncsiságot ébresztenek. Minden 1968 október első napján kezdődik az Yvelines megyei csendes kisváros, Élancourt szemétlerakó telepének lehangoló környezetében. A sápadt őszi reggelen egy kíváncsi ócskavasgyűjtő kinyit egy fura csomagot, 70

melyre véletlenül figyelt fel. Az útról ledobott hosszúkás csomag nem gurult le a szeméttelepre, hanem néhány méter után fennakadt a növényzeten. Feltépve a jutaszövetet, maga a borzalom tárul a merészen kíváncsiskodó ember elé: egy szétroncsolt arcú hulla. A rendőrségnek nem kell sok idő, hogy elvégezze az oszlásnak indult test azonosítását. Négy nappal később az újságok kiemelt szalagcímekben közlik: az élancourt-i áldozat egy Stephan Markovic nevű jugoszláv állampolgár. A megboldogult vezetékneve először nem mond semmit a közvéleménynek, ám az érdeklődést ügyesen felkeltik azzal, hogy nyilvánosságra hozzák: az ismeretlen Alain Delon titkára, testőre, valójában tehetséges dublőre volt. így már az ügy alkalmas botránykeltésre, egy könyörtelen világ erkölcsi fertőjének tálalásával együtt. Ekkor számos újságíró elkezd archívumokban kutatni, és diadalmasan előhúznak egy csaknem három évvel ezelőtti baljós közjátékot, melynek az érintettje egy másik jugoszláv volt a filmsztár környezetéből. Ezidőtájt a dublőr-személyi titkár -bizalmi ember szerepét egy bizonyos Milos Milosevic töltötte be. Ő kísérte el Alain Delont Hollywoodba, ahol a színész Dean Martin oldalán készült A folyón át Texasba című film forgatására. Milos a forgatás megkezdésére várva Los Angelesben kamatoztatta hódító tekintetét és előnyös megjelenését, s igyekezett elcsábítani Mickey Rooney feleségét, Barbarát. Ám ha az egykori csodagyerek időközben el is veszítette a sztárnak kijáró státuszát, arra azért ügyelt, hogy felesége szívében ő legyen a mindenkori első. 1966 januárjában könyörgött Barbarának, hogy látogassa meg őt a los angelesi kórházban, ahol kezeltette magát. A hófehér kórterem alkalmat adott volna a végső kimagyarázkodásra és talán a kibékülésre... Az őrülten féltékeny Milos, aki úgy érezte, végleg elveszíti az ő Barbaráját, a csillogó folyosókon végigrohanva ezt kiabálta alkalmi közönségének: „Vigyáznom kell rá!" A folytatás kissé zavaros. Milos állítólag berohant a betegszobába, majd saját otthonába vitte Barbarát. Azt a Barbarát, aki Mickey Rooney szerint már belement, hogy megszakítja bűnös kapcsolatát és megesküdött rá, hogy mielőbb visszatér a családi tűzhelyhez. Másnap azonban a takarítónő felfedezte Milos és Barbara élettelen testét a lakás fürdőszobájában. A dráma rendőrségi rekonstrukciója szerint Milos két golyót eresztett megingott szeretője tarkójába, a harmadikat pedig saját koponyájába röpítve, önmagán is végrehajtotta az ítéletet. Ez a közönséges féltékenységi dráma csak később, a Markovic-ügy komor fényében nyeri el sava-borsát. Ekkor már azt suttogják, hogy a los angeles-i öngyilkosnak talán kissé segítettek saját élete kioltásában, és hogy e szép szerelmi kaland mögött valójában piszkos leszámolás rejlett. 71

Egyébiránt éppen Milos, ez a túlságosan is féltékeny szerelmes fiatalember volt az, aki nem sokkal halála előtt arra kérte barátját, Delont, hogy vegye gondjaiba honfitársát, Stephan Markovicot, akit lopás miatt egy párizsi börtönben tartottak fogva. A színész nem tett határozott ígéretet, de amint tudomást szerzett dublőrjének szomorú sorsáról, hirtelen úgy érezte, hogy teljesítenie kell elhunyt kedves barátja utolsó kívánságát. A barátság kötelezte, és a könnyedén adott szót be kellett tartania. így hullott a sztár jótevő mannája a kisstílű bűnözőre. Kihozta Stephant a börtönből, kifizette perköltségeit, állandó fizetett munkakörben alkalmazta produkciós cégénél, ami lehetővé tette tartózkodási engedélyének rendszeres meghosszabbítását. Tény, hogy Stephan Markovic nem szakította meg kapcsolatait bizonyos körökkel, ám Delon nem volt köteles erre ügyelni, és az erkölcscsősz szerepében tetszelegni. És ha ifjú védence részt is vett néhány illegális kereskedelmi ügyletben, Alain Delon mit sem tudott erről. A barátság nevében egyébként is gyakran szemet kellett húnynia. Még feleségének, Nathalie-nak is hajlandó volt megbocsátani, amikor az bevallotta neki, hogy nem tudott ellenállni a szép jugoszláv vonzerejének. Ám miközben a férj tanújelét adta nagylelkűségének, a szerető titokban jeges gyűlöletet táplált jótevőjével szemben: féltékeny volt főnöke dicsőségére, sikerességére és szerelmeire! Pedig a sztár árnyékában számtalan kapcsolatra tehetett szert a show-business világában, ami minden bizonnyal felélesztette benne a szunnyadó zsarolót és drogterjesztőt. A bűnügyi vizsgálat során a színész a következőket mondta jegyzőkönyvbe: „Barátságomról biztosítottam Stephant, mégpedig a legkisebb fenntartás nélkül, mint mindig. De még ha ez a magatartás meglepetést is okoz egyeseknek, megerősítem, távol állt tőlem, hogy beleártsam magam a magánéletébe. Egyébként ismereteim szerint főként jugoszlávokkal szokott találkozni, nevük ismeretlen előttem." Az Express újságíróinak már pontosabban körvonalazza a dolgokat: „Stephan a dublőröm volt, de mindenekelőtt a barátom. Mindenki tudja, hogy politikai menekült volt Franciaországban, akit én hoztam ki a börtönből. Semmi kedve nem volt visszatérni hazájába. Amikor teszünk valamit, nem állhatunk meg félúton. Ha csak azért hoztam volna ki a börtönből, hogy szabadjára engedjem a flaszteren, annak semmi értelme nem lett volna. Tartottam attól, hogy visszakerül a Santé börtönbe. Találtam neki munkát, lakást. Egy magánpalotában laktam a Messine sugárúton, ahol akár huszonötén is élhettünk volna anélkül, hogy egyszer is zavartuk volna egymást. Itt helyeztem el őt is. És íme..." Az újságírók a sztárt barátai iránt tanúsított nagyvonalú bizalmáról faggatták. Bizalma kiterjedt vajon Stephan Markovic barátaira is? 72

„A barátaira nem, egyáltalán nem. Önök rossz újságokat olvasnak! A házamat soha nem özönlötték el. Akik ma azt mondják, hogy Stephan barátai voltak és rendszeresen jártak hozzám, azok hat hónapja mind ebből az ügyből élnek. Pénzt kapnak, hogy mindenfélét mondjanak, mindenféle történeteket meséljenek. Vannak közöttük olyanok, akik könyvet akarnak írni, filmet akarnak forgatni... Stephan számtalan unokatestvére bukkan elő ki tudja honnan. Mindegyiknek megvan a saját verziója. Kiléptek az árnyékból, s nincs más tennivalójuk. Ha nem az árnyékból, akkor a börtönből lépnek ki. Ha nem kilépnek a börtönből, akkor éppen oda térnek vissza. Talán egyszerkétszer találkoztam velük, de nem laktak sem velem, sem nálam." 1968 végén Alain Delon neve tehát egyelőre kikerül az újságok mozi- és pletykarovataiból, és a rövidhírek kevésbé irigylésre méltó rovatában tűnik fel. Alig öt nappal az Élancourt-ban történt hátborzongató felfedezés után megérkezik Jugoszláviából Párizsba Stephan fivére, Aleksander Markovic. Polgári pert indít, és ügyvédnek a Francois Mitterrand-hoz közel álló Roland Dumas-t kéri fel. Felbukkan az ügyben a politika... Aleksander Markovic értékes dokumentumokkal érkezik Franciaországba, melyek ösztönzőleg hatnak a nyomozásra: az elhunyt három leveléről van szó, melyeket nem sokkal brutális végzete előtt írt. Ezek a szerb-horvátról franciára lefordított levelek felfedni látszanak a gyilkosok nevét, de mindenesetre számot adnak a halott gyűlöletéről, bosszúvágyáról, képzelgéseiről. Szeptember 20-án, alig tíz nappal a holttest felfedezése előtt, a következőt írta: „Beavatlak néhány részletbe, melyekre egyszer talán szükséged lesz, ha 'történne velem' valami. Ha börtönbe kerülnék, első látásra ez természetesnek tűnne, de valójában ezernyi részlet húzódna meg mögötte, amelyeket meg kell ismerned, és nekem, csak nekem szabad hinned, mert bolond azért mégsem vagyok, hogy csak úgy zűrbe keverjelek, nem igaz? És főleg ha olyasmi történne velem, mint a megboldogult Milossal. Tudnod kell, hogy háborúban állok, ismerem a szabályokat, és mindent tudok, mert éberen figyelek mindenre, és akkor sem harcolnék, ha pofon vágnának, mivel azt gyanítanám, hogy összeesküvésről van szó, és mi másról, ha nem arról? Tehát, ha börtönbe kerülök valami miatt, és legyen az bármi, minden csak hazugság és összeesküvés lehet. Kikről van szó? Felsorolom neked a bűnösöket, a család, melyben élek, és biztosan A. D. személyesen, ez a gyenge erkölcsű és beteg ember, akinek a véleménye mindig az intrikáknak megfelelően változik, és mindenkinek alárendeli magát, akinek a jelleme erősebb, mint az övé, és végül a társa, aki e pillanatban úgy tesz, mintha az én társam lenne? Ami a dohányt illeti, talán megduplázódik. Én mindent fejben tartok, a barátaim majd megmagyaráznak mindent, ha én nem tehetem, te csak arra figyelj, ami igaz, és végig ne avass be senkit, legfeljebb szóban, igen, igen stb. Tehát A. D. és családja a felelős Frangois Marc Anto-nyval, 73

ezzel a sánta korzikai hapsival együtt, aki egy gengszter stb..." A levél ebben a zavaros és hagymázas stílusban folytatódik, s előre j elzi egy ügy közeli kimenetét, amelyről azonban a levél szerzője semmit sem mond. A rendőrök, felbátorodva ettől a feljelentésszerű tanúságtételtől, minden más ügyet félretéve kiszállnak a Messine sugárútra, a színész, s egyúttal az áldozat lakhelyére. De Alain nem állhat a nyomozók rendelkezésére, mert éppen Ramatuelle-ben van, ahol Romy Schneiderrel forgatja A medence című filmet. Nem tesz semmit, így is átkutatják Markovic szobáját, fotókat készítenek, s magukkal visznek néhány tárgyi bizonyítékot. És mialatt csaknem ezer kilométerre onnan Alain Delon a forgatókönyvnek megfelelően Maurice Ronet-t fojtja vízbe, Párizsban egy nagyon is valóságos gyilkosság foglalja el az újságok címlapját. A nyomozók figyelme eközben arra a személyre terelődik, akit Markovic mint Marc Anthonyt, a sánta korzikait említett. Bár a megnevezés korántsem pontos, a nyomozóknak semmi problémát nem okoz a ma már nyugállományú egykori bűnöző, Frangois Marcantoni azonosítása, aki takaros vidéki házába, az Élancourt-tól alig harminc kilométerre található Goussainville-be vonult vissza. A világháború alatt Marcantoni kitűnt a német megszállókkal szemben folytatott ellenállási mozgalomban. A felszabadulás után, az illegalitás évei alatt kialakult kapcsolatai révén, saját szakállára folytatta a lopást, pénzbehajtást és fegyveres rablást. Jól szabott öltönyeivel, kemény tekintetével és erős akcentusával Marcantoni úr kivívta környezete tiszteletét. Rendszeresen megfordult a Marsouinben, a fivére, Charles által üzemeltetett touloni bárban, s 1953-ban egy nap éppen itt pillantott meg egy angyalarcú fiatal tengerészt, a lázadását és unalmát uniformisával leplező tizennyolc éves kölyköt, aki már készen állt arra, hogy vásárra vigye a bőrét Indokínában. Miféle cinkosság hozza össze egy pillanat alatt a szép tengerészfiút és a nála tizenöt évvel idősebb korzikai gengsztert? Barátság támad köztük, az a fajta férfibarátság, amely a dohányfüsttől és a különféle alkoholok szagától áporodott levegőben szövődik a hőstettek folytonos mesélgetése és a borospoharak mellett. Kölcsönös elragadtatás látszik összekötni őket: Delon beleálmodta az életét a korzikai rosszfiú elbeszéléseibe, a bandita pedig ugyanazt a nyugtalan türelmetlenséget találta meg az ifjúban, mely egykor őt magát is gyötörte. Ám útjaik hamarosan elválnak, a tengerész hajóra száll, hogy a világ végén keresse az igazi életet, a bűnöző viszont börtönbe jut egy fegyveres rablás miatt, amit biztosan nem követett el. A Poissy város központi börtönének rácsai mögött töltött négy év alatt Frangois Marcantoni elveszített minden kapcsolatot környezetével és barátaival. 74

1959-ben, amikor a már bűnbánó bandita ismét a szabadság levegőjét szívhatta, Charles fivére beszámolt neki a régi társakról: „Emlékszel arra a szép arcú tengerészre, aki céltalanul lézengett a bárban, mert nem tudta, mit tegyen? Nos, filmsztár lett. Menj, látogasd meg Párizsban! Gyakran érdeklődött utánad." És Marcantoni felment Párizsba, és Marcantoni megtalálta Delont, és Marcantoni egészen Rómáig követte a néhai kis tengerészt, aki ott éppen Michelangelo Antonionival forgatta a Napfogyatkozást A hajdani gonosztevő teljesen megszédült, hiszen Anna Magnani és Monica Vitti társaságát élvezhette, majd Madridban a Christian-Jaque rendezte A fekete tulipán forgatásán kószálhatott, hiún és mélabúsan ábrándozva egy kalandról Ava Gardner-rel, aki ugyancsak arrafelé sétálgatott. Aztán Delon az Egyesült Államokba repült. Az idő és a távolság elkoptatta barátságukat, találkozásaik, telefonhívásaik egyre ritkábbá váltak... Egy ismeretlen hazudozó néhány évvel későbbi tanúságtételének köszönhetően Marcantoni és Delon neve összefonódott a bulvársajtó nagy örömére. Az újságírók Delonról kérdezik Marcantonit, aki kétértelmű és ellentmondásos választ ad: „Azt gondolom, nagyon rendes fickó. Jószívű. Nagyon kedves, nagyon szolgálatkész, nagyon nyitott, de mégis úgy vélem, hogy hagyja magát befolyásolni, és visszaélhetnek kedvességével. Fiatal ugyan, de józan gondolkodású; képtelen bárkinek is ártani. De ismétlem: túl könnyen keveredik egyáltalán nem kívánatos társaságba. Alain nem olyan fiú, aki bárkinek is kárt akarna okozni, vagy aki bosszút akarna állni." Egyébként megjegyzendő, hogy Markovic és Marcantoni többé-kevésbé egyforma véleménnyel van a sztárról: ingatag és túlságosan befolyásolható. Delon még nem egészen a jeges tekintetű hős, még nem a körültekintő üzletemberiem pedig a tartósan a sikerlista élén álló filmcsillag. Még van benne valami a nem szeretett gyermekből, az egészen fiatal tengerészből, aki életfájdalmát a bárokban próbálta enyhíteni, a törékeny srácból, aki jövőjéről ábrándozott, amikor tágra nyílt, szép szemével a touloni bárok igazi bűnözőit figyelte. Jóllehet, Alain Delont akkoriban nyilvánvalóan megszédítette ez a gengsztermiliő, a becsület dolgában tréfát nem ismerő és könnyen pisztolyt ragadó fickók férfias ereje, a film bőven nyújtott számára lehetőséget, hogy túllépve ezen a morbid vonzódáson, a filmvászon gengszterévé váljon. Álmodhat ugyan maffiafőnök-életről, de revolverei csupán a filmes élet kellékei, a golyók csak azért ölnek, hogy izgalomban tartsák a közönséget, áldozatai tüstént életre kelnek, amint a kamerák leállnak. Delon megálmodja saját életét, és vele együtt álmodozhat millió és millió mozinéző is. 75

Az áldozat posztumusz tanúságtétele által kijelölt eszelős nyomon haladó nyomozók, akiket tudat alatt valószínűleg még a szamuráj-Delon képe is befolyásolt, gyorsan kidolgoznak egy olyan forgatókönyvet, amelyben a filmsztár aktív szerepet kap a touloni bárban megismert barátja, az ötvenes éveiben járó Marcantoni oldalán... Eszerint mindketten szerettek volna megszabadulni Markovictól, a payboynak álcázott zsarolótól. Delon itt a saját szerepét játszaná, hiszen oly gyakran látták őt pisztollyal a kezében! Igen ám, de az élet nem mozi. Alain Delon a becsület fegyverével harcol. Nem tagadja meg barátait. Olivier Toddnak a Nouvel Observateur számára teljesen nyíltan, tiszteletet parancsoló magabiztossággal, bátorságot sem nélkülöző határozottsággal válaszol ebben a boszorkányüldözéstől mérgezett légkörben, mely alapvetően jellemezte a Markovic-ügy első hónapjait. - Egyesek szerint ön szereti a bűnözőket - jegyzi meg az újságíró. - Mert van közöttük néhány barátom? Nekem nem kell mentegetőznöm a barátaim miatt. Nem tartozom számadással senkinek. Egy plébános barát vagy egy csibész barát.... - És Frangois Marcantoni? -A barátom és az is marad. Az marad, történjen bármi. Ha ítélkezni kell róla, azt nem nekem kell megtennem. - Emlegetik az ön hajlamait is. Szexorgiákról beszélnek... - Mondjanak csak, amit akarnak! Az egyetlen, az igazi szexorgia kétszemélyes... - Beszéltek homoszexualitásról is... - Miben lennék bűnös, ha férfiakkal lenne kedvem kalandokra? A szerelemben minden megengedett. Biztosan ismeri Michel Simon mondását: „Ha a kecskémhez van kedvem, meghágom a kecskémet". Amikor Olivier Todd a Stephan-Nathalie viszonyra céloz, Delon csak ennyit mond: „Nathalie a saját életét élte." A rendőrség szívesen felhagyna a komolyan nem igazolható Delon-nyommal, ha legalább Marcantoni fennakadna az igazságszolgáltatás hálóján. Az egykori bűnöző felidézi egy különös látogatás történetét, melynek színhelye a színész Aix-en-Provence-i háza volt. Egy felügyelő találkozót kért a sztártól, aki óvatos lévén, ragaszkodott ahhoz, hogy valamelyik barátja jelen legyen. A felügyelő késő délután a megbeszélt időben meg is érkezett, és csak hajnalban távozott. Ott tartózkodása alatt, többé-kevésbé ügyesen, megpróbálta a színészt belevonni a korzikai lejáratását célzó szánalmas összeesküvésbe. - Tudjuk, hogy Marcantoni vétlen a Markovic-gyilkosságban - árulja el a felügyelő. - De mi egy olyan ügy miatt szeretnénk őt elkapni, amelyben nem 76

folyt ellene nyomozás. Egyik informátorunk feladta őt fegyveres rablásban való részvétel miatt. Marcantoni esküdtszék elé került, öt évet kapott, majd a börtönből való szabadulása másnapján az informátorunkat meggyilkolták. A bűntényt ő követte el, de nem volt semmilyen bizonyítékunk. Tehát most, hogy elkaphatjuk, nem az a fontos, hogy van-e szerepe a jugoszláv meggyilkolásában. De fizetnie kell, így igazságos. - Miért meséli el nekem ezt a zagyvalékot? - kérdezi tettetett naivitással Delon. Erre a felügyelő feltárja a tervét: - Mert szeretnénk, ha a segítségünkre lenne. Csupán annyit kérünk öntől, mondja azt nekünk, hogy megbízta Marcantonit Markovic felügyeletével. Semmi mást. A többi a mi dolgunk. - A többi? - Az ránk tartozik. Természetesen ami önt illeti, többé nem kellemetlenkedünk, nyugton hagyjuk, szavunkat adjuk rá. Soha többé nem látjuk egymást. Egyébként ne felejtse el, mi sem láttuk egymást soha... Alain Delon nem megy bele a machinációba, és így a rendőrök nem szállnak le róla egyhamar. A nyomozás tehát folytatódik. A rendőrség a halott határidőnaplójában nem akármilyen sztár-listára bukkan. 1968 október 16-án a France-Soir mindezt így kommentálja: „A maffiához tartozó emberek mellet sztárok is megtalálhatók benne, a színház- és a filmvilág jelentős személyiségei, akikkel Stephan Delonnál ismerkedett meg. Közülük többen lehettek áldozatai a zsarolónak, mivel, mint tudjuk, a kalandort semmi nem riasztotta vissza, hogy pénzt szerezzen magának. Számos alkalommal készíthetett kompromittáló fotókat, és azokat minden bizonnyal eljuttatta hivatásos zsarolókhoz." A rendőrség felhasználta az értékes határidőnaplót, és sorra beidézte Mireille Darcot, Nicolettát, Guy Béart-t, Sylvie Vartant, Marié Laforét-t... Az aranyszemű lány nem hagyja magát, és vidáman kijelenti a Méridional újságírójának: „Az én, a maga, vagy mindnyájunk noteszében rengeteg telefonszám szerepel. Ha holnap ezek közül valaki megöli az egész családját, nem látom, hogy nekünk mégis mi közünk lenne a vérengzéshez." A sztárnévsor csábítja a sajtót, és nagy visszhangot vált ki, de nem jár olyan kézzelfogható eredménnyel, ami előrelendíthetné a nyomozást. Ám ez nem is lényeges, hiszen nem a másodrendű figurák kerülnek az igazságszolgáltatás célkeresztjébe, hanem Delon, a sztár, akit hamarosan kihallgatnak Ramatuelle-ben, majd nagy hirtelen Párizsba rendelnek a jegyzőkönyv kiegészítése céljából. Alaint tizenkét, Nathalie-t harminc órán át tartják őrizetben a belügyminisztérium egyik melléképületében, a Gouvion SaintCyr körúton. Fotósok hada tolong, fényképezőgépeik bevetésre készen... Egy 77

Redonnet nevű felügyelő a paparazzók megnyugtatása céljából ellentmondást nem tűrően kijelenti: „Ezúttal a dolog sokkal komolyabb, nem meghallgatás folyik, hanem kihallgatás..." De az újságírók nem tudhatnak meg többet. A híres pár a hátsó kijáraton távozik, egy csikorogva elinduló autóban rejtőzve, az épületet körülvevő kerítésen erre a célra fenntartott szűk átjárón keresztül. Néhány órával később egy nyugodtabb, csillogó szmokingban öltözött Alain Delon jelenik meg az Operában, hogy üdvözölje Marie Bellt, aki ezen az estén a Phaedra szólistája. A fényes és nagyon párizsias premieren Delon Mireille Darc társaságában jelenik meg, aki partnere Jean Hermann Jeff című, hamarosan forgatásra kerülő filmjében. Az előcsarnokban ott van Maria Callas, Zizi Jeanmaire, Rudolf Nurejev és a Pompidou házaspár is. Ám a nagyvilági élet fotósai, akik élénken vadásznak a hírességekre, elmulasztják azt az exkluzív pillanatot, amely néhány nap múlva a botránysajtó első oldalára kerülhetett volna: a filmsztár és a korábbi miniszterelnök kézfogását, akit három hónapja Maurice Couve de Murville váltott fel a kormány élén. Hiszen ma még senki nem sejti, de hamarosan a Pompidou házaspárt is beszippantja a Markovic-ügy forgószele. A pletykát pletykára halmozó, rágalmazó híresztelés, amelyet bizonyos sajtótermékek előszeretettel terjesztenek, úgy mutatja be az ügyet, mint a kicsapongásokba merült párizsi előkelőség rothadt erkölcsi fertőjét. Október 24-én, alig három héttel a holttest felfedezése után, a Ciné Revue ezzel a főcímmel jelenik meg: „A 'Delon-ügy' bepillantást enged az Édes Életbe". Úgy tűnik, Markovic „kifinomult partikat" szervezett, „ahol gazdag és megcsömörlött emberek szokatlan játékokba merülve megszabadulhattak szexuális gátlásaiktól". Beszélnek még egy szánalmas drogügyletről is, melyben Markovicot is rászedték, mert kiderült, hogy általa az ügyfeleknek kilónként tizenegyezer frankért szállított fehér por nem volt más, mint keményítő és bikarbonát ártalmatlan keveréke! E körökben másokat már sokkal kevesebbért is megöltek... De a vizsgálat mégsem erre irányul. Amikor a Ciné Revue megemlíti az élancourt-i áldozat személyét, a sorok között már olvashatók bizonyos homályos célzások: „Nagyon otthonosan mozgott a színház, a film, a sanzon világában, sőt azt is beszélik, hogy ezek közvetítésével bizonyos politikusi körökben is, hiszen az elmúlt években a politika világa erősen összefonódott a sztárok világával." Az ügy egyelőre csupán egy mocskos kis napihír felfújása. A híresztelések, rágalmak, ügyesen kiszivárogtatott titkok, kifecsegett hazugságok azonban hamarosan egy ördögűző összeesküvés látszatát keltik, amely az egyik olyan misztikus boszorkánykonyhán látott napvilágot, ahol a piszkos politikai húzásokat kifőzik. 78

November elején egy lopásért, orgazdaságért és fegyvertartásért Fresnes-ben bebörtönzött jugoszláv férfi, Boris Ackov köpni kezd, és bőbeszédűnek bizonyul. Talán túlságosan is. Mindent tud, mindent látott, mindenkit ismer, titkokat őriz, neveket, dátumokat sorol fel, helyeket jelöl meg olyan buzgalommai, mint aki azt reméli, hogy a francia igazságszolgáltatás majd elnéző lesz vele szemben. A nyilvánvalóan ügyesen manipulált Ackov kijelenti, hogy a gyilkosság indítéka zsarolás. Állítja, hogy a szexorgiákat gazdag barátai számára Markovic szervezte, akinél mindig volt egy Polaroid fényképezőgép, kompromittáló képeket csinált, és ennek köszönhetően kényelmes életet élhetett. És a fegyenc mesél egy nagyon „kemény" estélyről, egy Monfort-l' Amaury-ban találhatóvillában, ahol válogatott társaság gyűlt össze titkos vágyait kielégíteni. Az őt faggató felügyelőnek konkrétan ezt mondja: „A Monfort-l'Amaury-i estély során láttam egy negyven-negyvenöt év körüli, nagy darab szőke nőt is. Feltűnt nekem markáns orra. Nem tudtam, ki ő, soha nem láttam a korábbi fotókon. Még most sem tudom, ki volt." Pedig Stephan Markovic, akinek révén Ackov bejutott a kárhozat helyére, az estély végén figyelmeztetően és bizalmasan odasúgta neki: „Nem kell mesélni arról, amit itt láttál... Ügyelj arra, hogy semmit ne mondj, tudod, ő a miniszterelnök felesége." Ettől kezdve semmi nem állíthatja meg a mendemondát, amely nagyon gyorsan tudatos machinációvá alakul át. A Pompidou házaspár nevét még senki nem ejtette ki, de az újságok diszkréten már „egy volt miniszter feleségét" emlegetik. Georges Pompidou, akit lekötött az 1968-as májusi események idején folytatott politikájáról tanúskodó könyv megírása, és aki a következő választási harcokra mozgósítja maga körül a híveit, nem az az ember, aki ügyet vetne a pajzán napihírekre. Állítsuk helyre az igazságot című könyvében egyszerű szavakkal idézi fel, hogy kissé szórakozottan vett tudomást a kibontakozó ügyről: „Ismertem valamennyire Delont, de messze nem annyira, hogy izgassam magam a sorsa miatt. Nagyjából átfutva az újságcikkeket, természetesen észrevettem a célozgatást egy volt miniszter feleségére. Még el is tűnődtem, kiről lehet szó, egy-két név megfordult a fejemben, de semmi konkrétumra nem jutottam, és különben is, már nem voltam a kormány tagja. Tekintve, hogy ízlésem ellen való a pletykálkodás, és elvem az, hogy csak a rám tartozó dolgokkal törődjem, gyorsan elfelejtettem ezeket a történeteket, melyekről egyébként senki nem szólt nekem, és a saját dolgaimmal foglalkoztam." Emlékirataiban Georges Pompidou kissebbíteni látszik a barátságot és a kölcsönös megbecsülést, ami őt Alain Delonhoz fűzte. De hasonlóan jár el Alain Delon is, amikor a Nouvel Observateur kérdéseire válaszol: 79

„ [Pompidou úrral] három vagy négy házon kívüli vacsorán találkoztam. A filmezésről beszélgettünk. Nekem úgy tűnt, kedveli a mozit..." A régóta nyíltan gaullista sztár a szíve mélyén őt választotta de Gaulle utódjának, amíg a művészek igézetében élő, az alkotásra és az eredetiségre minduntalan odafigyelő miniszterelnök a híres színészben a francia film megújítóját sejtette meg. Ha hihetünk Marcantoninak, a két férfi néha együtt kártyázott Párizsban vagy a Côte d'Azur-ön, és Pompidou állítólag 1968 október 2-án meglátogatta a sztárt La Capillában, Delon Saint-Tropez közelében bérelt villájában... Mindössze huszonnégy órával a holttest felfedezése után a színészt a dublőrje meggyilkolásával kapcsolatban kikérdezni érkező rendőrök a Pompidou házaspárral találták szembe magukat! Alain Delon a volt miniszterelnök személye iránt érzett tiszteletből hosszú ideig titokban tartotta ezt az amúgy hétköznapi találkozást. A lényegtelen esemény a nyomozás kezdetének túlfűtött légkörében, valamint a Georges és Claude Pompidout körülvevő rosszhiszemű környezetben valóságos szenzációként hatott volna, és a legvisszataszítóbb rágalomhadjáratban ölthetett volna testet. 1968-ban, egy novemberi napon, a Mindenszentekkor szokásos munkaszünet utáni egyhangú párizsi szürkeségben a Pompidou-kabinet egyik volt munkatársa jelenik meg az ex-miniszterelnök Latour-Maubourg körúti irodájában, és kendőzetlenül feltárja neki az ügy hátterét: „Tudnia kell, hogy van valami, amit senki nem mer megmondani önnek. Az 'egykori miniszter felesége', akiről mindenki beszél a Markovic-ügy kapcsán, az ön felesége, és biztosíthatom, hogy az éttermekben, a szerkesztőségi szobákban csak erről beszélnek." Az elképedt Pompidou két munkatársa, Michel Jobert és Édouard Balladur megerősíti az elhangzottakat, és felhívják a figyelmét a lehetséges következményekre: „Képzelhetik a reakcióimat! Hevesek voltak - írja később Pompidou. - Valójában egy pillanatig sem gondoltam mindennek a politikai karrieremet érintő lehetséges visszahatásaira. Kizárólag a feleségemre gondoltam, elképzeltem a tragédiáját, és bevallom, a legrosszabbtól tartottam. Ritkán álltam ilyen közel a reményvesztéshez." Miközben a politikai koholmány alakot ölt, a rendőrségi nyomozás haladni látszik. 1969 januárjában Cannes-ban, rendőri erők nagyszabású bevetésével letartóztatják Frangois Marcantonit, aki nem rejtőzött el, és akit korábban már hosszasan kihallgattak. Gyilkosságban való bűnrészességgel vádolják, és tizenegy hónapig fogva tartják a versailles-i börtön egyik cellájában. A Pompidou házaspár számára is pokoli időszak kezdődik. Semmi nem állítja meg a rossznyelveket, nem bizonyul elegendőnek egy rovott múltú és Fresnes-ben ismét börtönben ülő ember tanúskodása: a Pompidou asszony 80

kicsapongásainak cáfolhatatlan és szörnyű bizonyítékául szolgáló fényképekre hivatkoznak. Bizalmasan azt híresztelik, hogy fotókat foglaltak le Markovic szobájában a Messine sugárúton, oly mértékben kompromittáló és megbotránkoztató képeket, hogy az elborzadt rendőrfelügyelő jobbnak látta azokat a nyomozati anyaghoz való csatolás helyett saját kezűleg átadni a belügyminiszternek, Raymond Marcellinnek. A belügyminiszter pedig gondosan elzárta őket személyes használatú páncélszekrényébe. Bár a miniszter folyamatosan cáfol, semmi nem változik: Párizsban, a szerkesztőségekben, a nagyvilági estélyeken, a politikai körökben mindenki ismer valakit, aki ismer valakit, aki a saját szemével látta a hírhedt képeket... Majd arra is emlékeztetnek, hogy a Pompidou házaspárnak van egy vidéki háza Orvilliers-ban, Élancourt szomszédságában, néhány kilométerre attól a helytől, ahol megtalálták Markovic holttestét, és nem messze Goussainvilletől, Marcantoni, a bűnbánó bandita lakóhelyétől. A földrajzi közelség mindenfajta mese táptalaja lesz, és a legelképesztőbb történetek kezdenek kerengeni. Mi van akkor, ha Delon féktelen féltékenységi rohamában Pompidouéknál ölte meg Markovicot? És ha Pompidou asszony telefonált „szomszédjának", Marcantoninak, hogy takarítsa el a holttestet? És ha Marcantoni maga jelent meg sebtében a volt miniszterelnöknél, hogy foglakozzon a hullával és a környék szeméttelepére vigye? Az effajta rágalmak gyorsan nyitott fülekre találnak a sajtó és a politika előkelő párizsi világában. Ettől fogva Alain Delon már nemcsak statiszta az ügyben, hanem fontos fogaskerék, amely megfelelően forgatva lehetővé teszi Pompidou megbuktatását. De miért akarják megsemmisíteni azt az embert, aki akkoriban csak egy Cantal megyei képviselő? Ki akarja Georges Pompidou bőrét? Nagyjából mindenki. A volt miniszterelnök elérte, hogy személyiségének, intelligenciájának, népszerűségének, az 1968-as májusi események során tanúsított hidegvérének köszönhetően csaknem egyhangú ellenszenvet váltott ki politikusi körökben. Nem titok, hogy maga dé Gaulle tábornok is borzasztóan megorrolt rá: hogyan bocsáthatna meg annak, aki az egyetlen hidegfejjel cselekedni képes ember volt, amikor a fővárosban barikádokat emeltek? Hogyan bocsáthatna meg annak az embernek, aki egyedül mentette meg az V. Köztársaságot azzal, hogy megegyezésre jutott a szakszervezetekkel és visszaadta a diákoknak a Sorbonne-t? Apolitikai derékhad féltékeny és nyugtalan gaullistái nem hajlandók átengedni az örökséget ennek a túlságosan kiszámíthatatlan és túlságosan független személyiségnek. A baloldal pedig, tudatában lévén annak, hogy egyedül Pompidou fékezheti Frangois Mitterrand bejutását az Élysée-palotába, elégedetten vesz tudomást a botrányról, amely egyszer s mindenkorra távol tarthatná a legfőbb hatalomtól ezt az idegesítő trónkövetelőt. 81

A volt miniszterelnök tehát nagyon egyedül van ebben a harcban. Természetesen Alain Delon továbbra is tisztelője és barátja marad, de ügyel arra, hogy soha ne térjen ki a politikussal való kapcsolatára, konokul kitart amellett - mindenfajta nyomás ellenére is -, hogy a nyomozást Stephan Markoviéra és jugoszláv környezetében keresendő cinkostársaira összpontosítsák. A cantali képviselő mellett kitart még néhány lojális munkatársa, mint Jacques Chirac, akiről később majd azt jegyzi fel, hogy ő volt „a leghűségesebb, a legelszántabb, aki valóban segített nekem". A Pompidou-kormány egykori munkaügyi államtitkára a leendő köztársasági elnök nyomában lépett a közismert karrierjéhez vezető első lépcsőfokra. Másutt azonban, például az igazságügyminiszter, René Capitant, a belügyminiszter, Raymond Marcellin, a miniszterelnök, Maurice Couve de Murville kabinetje tájékán csak kitérést és bújkálást tapasztal. A megsértett Pompidou ekkor találkozót kér a tábornoktól. Alighogy belép az államfő irodájába, azonnal, szemtől szembe támad: - Tábornok úr, tudja, miért kértem találkozót öntől. Három dolgot kell mondanom önnek: ismerem jól a feleségemet, elképzelhetetlennek tartom, hogy a legcsekélyebb mértékben is szerepe legyen ebben az ügyben. Talán engem is bele akarnak keverni, de minden téren feddhetetlen vagyok. Ugyanezt nem állítanám mindegyik miniszteréről. A legkisebb jelét sem tapasztaltam a becsületes emberi megnyilvánulásnak sem a Vendome téren, Capitant úr részéről, sem a Matignonban, Couve de Murville úr részéről, sem az Élysée-ben. Az idős tábornok meghallgatja, majd kissé határozatlanul tiltakozik: - De hiszen én soha nem hittem ebben! Kértem, hogy tájékoztassák önt... - Természetesen nem vonom kétségbe az ön személyes magatartását, tábornok úr - válaszol meggyőződés nélkül az elnök korábbi munkatársa, s több mint húsz éve barátja. Miközben Georges Pompidou e párbeszédet felidézi, azzal a bájos eufemizmussal, amellyel a politikusok oly gyakran élnek, hozzáteszi: „Túlzás nélkül, bátran merem állítani, hogy a beszélgetés végén a tábornok nem tűnt nagyon elégedettnek önmagával". A baráti kötelék, mely korábban Charles de Gaulle-t volt miniszterelnökéhez fűzte, megszakadt. Ezután már Pompidou egyenrangú fél lehet, saját politikáját építheti, nem kötődik már a gyámkodó apa figurájához, és nem habozik alkalmanként ledönteni a parancsnok szobrát. Az egyetemi reformról szólva, ezt közli egy újságíróval: „A tábornok összevissza beszél. Mindenkinek igent mond." Amikor Pompidou a nagyon mozgalmas 1968-as év decemberében Rómába repül, „a köztársaság tartalékállományába" helyezett ember mindenekelőtt 82

saját politikai jövőjére gondol. Az őt faggató újságíróknak már feltárja ambícióit: „Úgy vélem, senki előtt nem titok, hogy jelölt leszek a köztársasági elnökválasztáson, mihelyt sor kerül rá." Párizsban a bejelentés bombaként hat. A Matignon-palotában Couve de Murville dühöng; az Elysée-palotában a tábornok úgy véli, emlékeztetnie kell a nemzetet államfői kötelességeire és szándékaira: „A nemzeti feladat engem illető beteljesítéséhez a francia nép 1965. szeptember 19-én hét évre újra megválasztott a köztársaság elnökévé, kötelességem és szándékom is lejártáig eleget tenni ennek a megbízatásnak." Pompidou úgy tesz, mintha meglepődne a nyilatkozata körül kialakult csatazaj miatt, de nem sokkal később, a genfi francia kolónia vendégeként ismét „bűnbe esik". A politikai jövőjét firtató újságírónak kertelés nélkül kijelenti: „Nincs politikai jövőm abban az értelemben, ahogyan azt ön érti. Ha Isten is úgy akarja, talán nemzeti küldetésem lesz." Az óhitű és szilárd gaullisták szemében a nyilatkozat valódi arculcsapással ér fel. Michel Debré így fakad ki: „A legvisszataszítóbb dolog nem Rómában, hanem Genfben történt, ahol Pompidou, ahelyett hogy viszakozott volna, ünnepélyesen megerősítette ambícióját". Georges Pompidou a Markovic-ügy nélkül nem szabadulhatott volna fel olyan könnyen és gyorsan a tábornok nyomasztó igája alól. Ettől kezdve a magányos lovag szerepét játszva, a nemzet szemében lehetséges alternatívaként jelenik meg, és de Gaulle-t finoman a kijárati ajtó felé tereli. Ha a Markovic-ügy legkeményebb pillanataiban Alain Delon a számtalan kihallgatás során, és Frangois Marcantoni a cellája mélyén nem becsületes emberként viselkedtek volna, ha engedtek volna a szüntelen nyomásnak, ha beálltak volna az összeesküvők közé, Georges Pompidou aligha válhatott volna a nemzetvezetőjévé. 1969 februárjában az ügy új fordulatot vesz, amikor Roland Dumas ügyvéd egy főbenjáró mozzanatra hivatkozik, amelyről ügyfele, Aleksander Markovic számolt be: egy ebédről van szó Delon konyhájában, melyen állítólag részt vett a sztár és felesége, Nathalie mellett Aleksander Markovic, az öccse, Stephan, Frangois Marcantoni és a Pompidou házaspár is. A Markovic-csal szembesített Marcantoni gúnyosan felnevet: „Tényleg komolyan képzeli, hogy a miniszterelnök hajlandó lett volna velem ebédelni, vagy méginkább egy Markovic nevű 'gengszterrel'?" Delon viszont elképedve veszi tudomásul a jugoszláv és ügyvédje groteszk állítását: ha abban a megtiszteltetésben lett volna része, hogy ebédre láthatta volna Pompidou urat és Pompidou assszonyt, nem a konyhájában fogadta 83

volna őket Marcantoni és Markovic társaságában! A helyzet komikuma csak a naiv embereket lepi meg, az ismételgetett, hosszú lére eresztett abszurditás végül csak azokat vonzza, akik kéjelegve várják, hogy meggyőzzék őket, akik gyönyörködnek a volt miniszterelnök és felesége feltételezett kicsapongásai-ban. Újságírók és politikusok képzelik el teljesen komolyan, amint a Pompidou házaspár Delon konyhájában uzsonnázik egy neves bűnöző és egy szánalmas zsaroló társaságában! Ezúttal a börleszk túlságosan is átlátszó, s ezzel még René Capitant igazságügyminiszternek, Pompidou politikai ellenfelének is egyet kell értenie, s ki is ad egy közleményt: „Hazug mendemondák terjedtek el galád módon a Markovic-ügy körül, hogy kárt okozzanak bizonyos személyeknek. Az igazságszolgáltatásnak az a feladata, hogy megkeresse a Markovicgyilkosság elkövetőit és bűntársait, nem hagyja magát megtéveszteni különféle manőverekkel, melyek célja láthatóan az igazságszolgáltatás hivatásán kívül esik". Ez idő alatt Delon - a mendemondák ellenére - lassan felkúszik a népszerűségi listák élére. A Francia Közvéleménykutató Intézet „a franciák által leginkább csodált tíz élő személy" közé rangsorolja, a pápa, de Gaulle tábornok és néhány űrhajós mellett egyetlen színészként. Erről a helyzetről a sztár az Express újságíróinaka következő világos magyarázatot adja: „Három hónappal korábban, az ügy kezdetén, a nevem egyáltalán nem szerepelhetett volna a listán. Talán a leggyűlöltebb színészek között lettem volna. Biztos vagyok benne, hogy kezdetben a közvélemény ellenséges volt velem szemben. De januárban minden megváltozott. Ezt követően egy halom rokonszenvről tanúskodó levelet kaptam." Az üggyel párhuzamosan a történelem is mozgásban van. 1969- április 28-án de Gaulle tábornok, akinek a francia nép nemet mondott a decentralizációval kapcsolatos népszavazáson, visszaadja elnöki megbízatását. Hat héttel később Georges Pompidout választják köztársasági elnökké. Meglepő módon közvetlenül a választások után sem csendesedtek el a rágalmazások. 1969 szeptemberében az üggyel megbízott vizsgálóbíró előtt megjelenik egy névtelenségéhez ragaszkodó személy. Kijelenti, hogy jól ismerte Stephan Markovicot, átnyújt a bírónak egy pornográf fényképet, amelyet egy közös barátjuktól kapott „Stephan Markovic halála után, annak emlékére". A képet így írja le a vizsgálóbíró: „Két nő látható, egy nagy szőke, teljesen meztelenül a nercbundája alatt, és egy másik, ugyancsak meztelenül, térdelő helyzetben, orális szex közben." Világos, mire lehetne felhasználni ezt a nagy szőkét, aki kedves barátnője figyelmességét élvezi... A rendőrség később kimutatja, hogy ez a kép - az egyetlen, amelynek tényleges létezése bizonyítható ebben az ügyben, miközben szüntelenül a 84

hírességeket érintő pornódokumentumok sokaságára hivatkoznak - valójában két ismeretlen nőt ábrázol, egy bizonyos Lise-t és gyengéd barátnőjét, Véronique-ot, akiknek semmi közük a Markovic holtteste körül felkavart sárhoz. A gyengéd barátnők elképedve hallgatják az őket kihallgató felügyelő által sorolt neveket: Stephan és Aleksander Markovic, Frangois Marcantoni, Alain Delon... - Nem isermjük őket, kivéve Alain Delont, de őt is csak a moziból, mint mindenki más. - Ugyan már, a képet talán nem Markovic csinálta titokban egy orgia alkalmával? - Markovic? Miféle Markovic? Nem ismerem - titltakozik a nagy szőke. Minek néz engem? A férjem csinálta ezt a fotót! Az ügyet ekkor már folyamatosan elemző Pompidou számára a Markovicepizódnak sokkal mélyebben fekvő elágazásai vannak, mint a show-business világa, kihat a nemzetközi politikára is. Az elnöki hivatalt átvéve tüstént a dolgok elevenébe vág, lecseréli a francia kémelhárítás főnökét, és megtisztítja a szolgálatot, melyet szerinte beépült keleti - jugoszláv vagy szovjet - ügynökök manipulálnak. Egész életében szilárd meggyőződése lesz, hogy a kommunista országok zsoldjában álló derék tudósítók azzal a megbízatással vettek részt a mesterkedésben, hogy távol tartsanak a hatalomtól egy olyan embert, akinek szándékában állt de Gaulle tábornok Amerika-ellenes politikáját revideálni. Mindazonáltal az árnyékban a boszorkánykonyhák továbbra is működnek, összeesküvések látszanak szövődni. Vajon a rendőrség bizonyos részlege újabb machinációra készül Alain Delon ellen? Már az ügy kirobbanásakor szándékosan megrongálták az autóját, veszélyeztetve ezzel fia és felesége életét. Ki neheztel annyira a sztárra, hogy megpróbáljon életére törni? Egy újabb rejtély a nyomozati dossziéban... Két évvel később Delon úgy véli, hogy ismét veszélyben van az élete, és 1970. április 26-án a köztársasági elnöknek címzett nyílt levelet tesz közzé a.France-Soirban: „Amikor most szakmai okokból elhagyom Franciaországot, hogy Olaszországba, majd Kolumbiába menjek, tisztában vagyok vele, hogy súlyos veszély fenyegeti becsületemet éppúgy, mint a hátrahagyott személyek és javak biztonságát. Kihez fordulhatnék, ha nem önhöz, akinek - miként azt tudja - oly mélyen tisztelem a személyét és még inkább a funkcióját? Másfél év óta nehéz pillanatokat éltem át, középszerű emberek rágalmazását, féltékenységét és megátalkodottságát: egyáltalán nem kíméltek. Azt gondolom, a kemény próbatétel ellenére sem panaszkodtam, nem kértem támogatást, nem zaklattam senkit, tudatában voltam annak, hogy csak 85

magamra számíthatok. Büszke vagyok arra, hogy soha nem veszítettem el a hazám igazságszolgáltatásába vetett hitemet. Az egyetlen fegyverem az volt, hogy összhangban maradtam lelkiismeretemmel, és éreztem, hogy a közvélemény megvéd. Sem engem nem kíméltek, sem a környezetemet: agresszív kihallgatások, hamisított fényképek, szembesítések, melyek inkább azokra nézve voltak megszégyenítőek, akik elrendelték, mint azokra, akiket kihallgattak, törvényellenes házkutatások, irányított nyomozások, ismételt kísérletek arra, hogy másokat tisztességtelenül, becsületükbe gázolva 'bemártsak', s így nyerjek büntetlenséget és nyugalmat a magam számára. Az idő előrehaladtával a nyomozók fokozódó elkeseredése lassanként (nem túlzás ezt mondani) gyűlöletté változott ellenem. Meg kellett büntetniük 'így vagy úgy', ahogyan az egyik izgága nyomozó a képembe vágta, 'most vagy máskor', 'ezért vagy azért', miként azt egy másik mondogatta nekem. Az akkori fenyegetés mosolyra késztetett... ma valódi veszély fenyeget. Egy rendőrségi bennfettes, akinek becsületszavamat adtam, hogy nem tárom fel soha a kilétét, arról tájékoztatott, hogy összeesküvést szőnek ellenem közelgő külföldi utazásom alkalmával. Három, bizonyos hatalommal rendelkező férfi, a közhatalom nem elhanyagolható képviselői egyesültek, hogy 'megadják nekem a kegyelemdöfést'. A kidolgozott terv szerint letartóztatásomat külföldön, külföldi rendőrség hajtaná végre kábítószerbirtoklás vétsége miatt, amelyet alkalmasint csomagjaimban vagy nálam találnának meg. Egyáltalán nem félelemből írok önnek. De ki vethetne véget ennek a tervnek, mielőtt megvalósulna, hanem az ország legmagasabb közjogi méltósága? Íme, köztársasági elnök úr, ez az, amit el kellett mondanom önnek. A világon három dolog van, ami mindennél fontosabb számomra: a fiam jövője, a mesterségem és a közönség megbecsülése. Minden más, pénz, dicsőség, hírnév csak hiúság. Azoknak, akik abban reménykednek, hogy utolérnek vagy letérítenek az utamról, tudniuk kell, hogy lepleződtek, és azt is, hogy bennem olyan emberre leltek, aki egyszer részletesen el fogja mondani mindazt, ami az ellenem és mások ellen folytatott vizsgálatokban piszkos és undorító volt... E levél nyilvánosságra hozatalára azért volt szükség, hogy Franciaország népe tudja, az ön védelme alá helyeztem magam." Aztán semmi sem történik. Alain Delon akadálytalanul utazhat. Hazatérése után azonban rendszeresen vizsgálóbírói idézéseknek kell eleget tennie, mivel Georges Pompidou elnöksége alatt az ügy tisztán rendőrségi fordulatot látszik venni. A vizsgálatok megsokasodnak, mint egy minden irányban forgó, kissé „megbokrosodott" gép, amelyet nem lehet többé leállítani. Egy ügyész később majd így beszél erről a rendellenességről: „A felvett 86

nyilatkozatok olvasásakor néha az lehetett a benyomásunk, hogy egy viharos vizsgálat során végtelen nyomozást folytattak, melynek egy idő után nem lehetett más célja, mint maga a vizsgálat". 1973 szeptemberében Alain Delont újra beidézte az üggyel megbízott versailles-i vizsgálóbíró. Ez alkalommal egy öt évvel korábbi nap időbeosztásáról kellett számot adnia. Kijelentette, hogy dublőrjének meggyilkolásakor Ramatuelle-ben volt A medence című film forgatásán, ám a rendőrség által megszerzett forgatási naplóból kiderült, hogy 1968 szeptember 22-én - a gyilkosság feltételezett napján - a sztár nem forgatott... Haszontalan részletekbe kapaszkodnak tehát, melyek semmit nem bizonyítanak, hiszen a gyilkosság pontos dátuma nem ismert. Minden irányban folytatódik a vizsgálat, melynek mérlege: harminc hivatali kiküldetés Franciaországon belül, ötvenkét információkérés külföldi országoktól az Interpolon keresztül, 1 808 tanúkihallgatás és 6 000, összességében 50 000 oldalt kitevő jegyzőkönyv. Mindezt semmiért, nincs egyetlen bizonyosság, nincs egyetlen bűnös sem. Eljárások valóságos tömege, amely megmozgatja a fantáziát. André Cayatte, egy volt ügyvédből lett filmes az ügyet feldolgozó film forgatását tervezi, de tudatják vele, hogy a köztársasági elnök ellenzi azt. Nem számít, a rágalmazás témája egyetemes, Cayatte kissé megváltoztatja az elképzelését, hogy elkészítse Füst, láng nélkül című filmjét. A Markovic-ügy még meleg hamujából kifőzött forgatókönyvben a mendemondák áldozata csak egy egyszerű képviselő... Ám a valóság ismét messze felülmúlj a ezt a vérszegény fikciót. Pompidou elnök váratlan halála után az ügy kifullad. Valéry Giscard d'Estaing-nek a legmagasabb közjogi méltóságba való megválasztásával úgy tűnik, a gaullizmus már csupán a múlt része, és 1976. január 12-én - a Frangois Marcantoni elleni eljárást megszüntető törvényszéki végzés kihirdetésével - megtörténik a Markovic-ügy lezárása az igazságszolgáltatás részéről. Ami a többé-kevésbé közvetlenül Delon ellen felhozott vádpontokat illeti, a bíróság egy megjegyzéssel ejti őket: „Megalapozatlannak kell tekinteni azokat a feltevéseket, amelyek - a valódi életbe helyezve át a hajthatatlan 'bandita' szerepét, amelynek művészi hírnevét köszönheti emberölési szándékot tulajdonítanak Alain Delonnak, ami barátjának, Marcantoninak adott utasításában nyilvánult volna meg, hogy tegye el láb alól számára terhessé, ráadásul zsarolóvá vált bizalmasát." A függöny legördül. Az ügy, amely hét éven át mérgezte a politikai légkört, fenyegette Delont, és amelynek során vádat emeltek egy volt bandita ellen, akit később ártatlannak minősítettek, anélkül zárul le, hogy bármi is kiderült volna. Soha nem tudjuk meg, ki ölte meg a jugoszláv férfit, és soha nem 87

ismerjük meg a gyilkosság indítékát. Nem kétséges, hogy a rejtély vastag takarója örökre Stephan Markovic halotti leple lesz. Ebből a zavaros periódusból Delon kissé megsebzetten és még magányosabban kerül ki. De azt is tudja, hogy a rosszindulatú híresztelés csak az árnyékban lappang, és kész bármikor újra felbukkanni.

Egy sztár hétköznapjai 1968 vége: Alain Delon és Mireille Darc először találkoznak a filmvásznon a Jeff című filmben. A „nagy szöcske" - így becézi a színésznőt tréfásan a sajtó Georges Lautner filmjének címe nyomán - krimiparódiákban aratta sikereit, abban a műfajban, amelynek őstípusa a Lövöldöző nagybácsik. Mostantól kezdve szeretne viszont komolyabb szerepeket játszani, de úgy tűnik, a nézőket zavarba ejti a bolondos szőke lány új szerepköre. Azokkal a filmekkel, amelyekben Delonnal először látható együtt - Jean Herman Jeffjével, majd Roger Kahane Madlyjével - rendszeresen elégedetlen a közönség, mert kissé elbizonytalanítja, hogy az acélos tekintetű keményfiú ehhez a sziporkázó, emancipált nőhöz ragaszkodik. A csalódás annál is mélyebben érinti a párt, mivel az Alain Delon koprodukciójában készült Madly egy Roger Kahane és Pascal Jardin által feldolgozott történeten alapul, mely egy bizonyos Mireille Aigroz képzeletében született meg. Ez a Mireille Aigroz valójában nem más, mint maga Mireille Darc, s így a forgatókönyv a színésznő valódi egyéniségét tükrözi. Bár ezek még csak az első, tétova filmes együttműködések, a fiatal nő az életben a színész számára biztos pontot, támaszt jelent, amelyre fáradt és kétségekkel teli pillanataiban számíthat. Egyébként Mireille Darc részben le is mond karrierjéről, s immáron megelégszik évente egy film készítésével, hogy több időt fordíthasson a sztárra. Alain Delon a nemrégiben vásárolt és teljes mértékben az ízlésének és igényeinek megfelelően átalakított birtokra, a Loiret-ben található Douchy-ba tér vissza megpihenni. Itt, az ötvenöt hektárnyi parkban, a medence és a teniszpálya körül, vagy éppen a mesterséges tó partján, ahol vadkacsák százai és néhány szürke gém lubickol, a színész felfrissülhet és fölfedezheti gyökereit. A monumentális kovácsoltvas kapun az A. D. és M. D. kezdőbetűk fonódnak össze. Ettől fogva itt találja meg a nyugalmat és a magányt, s azt a boldogságot is, amelyet szeretett állatai társasága nyújt számára, a kutyáké vagy macskáké, lovaké, birkáké vagy kecskéké, attól függően, melyik korszakában tart éppen. „Büszkeséggel tölt el a tudat, hogy itt akár egy évig is önellátó módon, mindössze a birtok forrásaiból elélhetek azokkal, akiket szeretek, anélkül, hogy bárkire is szükségem lenne" - mondja Delon. 88

Azok, akiket szeret, természetesen Mireille Darc és Anthony, aki a hétvégéket és a vakációkat a papánál tölti, még akkor is, ha ő maga azt választotta, hogy a mamával éljen. Berendeztek neki egy játéktermet, flipperekkel, tekével, billiárddal, hogy barátaival ebben a boldog gyerekeknek szánt Ali Baba-barlangban hancúrozhassanak. Mert Delon megváltozott, fogadkozik, hogy soha többet nem láthatjuk már - mint hajdanában - egy szál alsónadrágban táncolni éjszakai mulatókban; mára már a családi élet mintapéldája, aki a polgári élet erényeit hangoztatja: „Számomra a család annál is inkább fontos, mert nekem soha nem volt. Az apám meghalt, az anyámról pedig inkább nem beszélek. Szükségem volt arra, hogy családot teremtsek magamnak... Egy család nagy felelősséggel jár, ügyelnem kell erre. Nem fogok többé kétszáz kilométeres sebességgel száguldozni egy Ferrariban. Ma már fütyülök az autókra... Talán túlságosan is családapának tűnök az önök szemében. De vigyázat! Azért néha még rám jön a bolondóra!" A derűs és szeretteivel körülvett Delon legkedveltebb időtöltése az, amikor kutyáival -Jadóval, a farkaskutyával és Manuvel, a nápolyi komondorral hosszú, magányos sétákat tesz a környező erdőben. Kutyáit szereti, gondozza, és úgy tekint rájuk, mint beszélni nem tudó gyerekekre, akiknek a szeméből szeretet és hűség olvasható ki. Barátjának, Jean Cau-nak, aki a Paris-Match hasábjain csiszolgatja rendszeresen a Delonról szóló legendát, a sztár ezt mondogatja: „Ha úgy beszélsz rólam, hogy nem említed meg a kutyáimat, nagyon lényeges dolgot hagysz ki." Douchy-i otthonában maradéktalanul kiélheti az állatok iránti szeretetét, mely különféle módokon nyilvánul meg, például úgy is, hogy szenvedélyesen gyűjti az állatokról mintázott bronzszobrokat. Ennek ellenére egyszer Elzászban részt vesz egy vadászaton, de csak azért, mert barátai erősködnek és elhitetik vele, hogy ez társadalmi rangjából fakadó kötelezettség. Ezután még hosszú ideig fog sajnálattal és undorral visszagondolni arra a felesleges és előkelősködő lövésre, amellyel leterített egy vaddisznót. Az állatokat szívesebben látja élve, a természetben, így elviszi Mireille Darc-ot egy szafarifotózásra Kenyába, barátja, Henri Roussel farmjára. E rövid vakáció során minden reggel egy Range Rover volánja mögött űzi békésen a vadállatokat, és egyik nap egy trófeával tér vissza: egy Mireille-ről készült fényképpel, amint az, kicsit félénken, éppen megsimogatja egy rinocérosz szőrös fülét! S aztán Alain Delon gyorsan visszarepül Párizsba: „Mireille képes akár hetekig is egy medence szélén sütkérezni. Én néhány nap múlva unatkozom. Ezért nem veszek ki soha hosszabb szabadságot, inkább néha-néha egy hosszú hétvégét... de a maximum tényleg egy hét, 89

annál tovább elviselhetetlenné válok. Unatkozom, és emiatt elkezdek mindenkit bosszantani." A világvégi állatbarát kiruccanásokból és a kutyáival tett hosszú sétákból elegendő erőt merít ahhoz, hogy ismét belemerüljön a hétköznapok küzdelmeibe, a kamerák és a forgatókönyvek világába. Hiszen az éppen elkezdődött hetvenes éveket nagyon élénk tevékenység fogja jellemezni: ezidőtájt évente majdnem három filmet forgat. Az évtized A szicíliaiak klánjával indul, melyben Henri Verneuil ismét összehozza az Alvilági melódiában már nagy sikert aratott Delon-Gabin párost, s még az a jó ötlete is támad, hogy Lino Venturát is bevegye. A tökéletes krimi, mely éppoly hatásos, mint Verneuil többi alkotása, hatalmas siker lesz még az Egyesült Államokban is. Majd- ugyanezzel a lendülettel – a Borsalino nagy kalandja, melyet ugyan Jacques Deray, A medence szigorúan pontos rendezője irányításával forgattak, de Delon - mint a film társproducere - képzelt el és dolgozott ki. Sikerült is megvalósítania azt a szereposztást, amelyről akkoriban minden producer álmodozott: a rettenthetetlen Alain Delon-Jean-Paul Belmondo párost. A közönség két kedvencének találkozása könnyűszerrel biztosítja e jelentős francia produkció sikerét. A Borsalino kultuszfilmmé vált, egyike lett azon filmeknek, amelyek, nem feltétlenül nyilvánvaló művészi kvalitásuk révén, egy egész generáció emlékezetébe vésődnek. A két marseille-i bandita, Siffredi és Cappella, egyikük puha posztókalappal, másikuk sildes sapkával a fején, s kezében forgótáras géppisztollyal, két lábbal rúgja be a legenda ajtaját. Aztán, egy tökéletes ívű pályán, Melville tér vissza A vörös körrel. Delon most már egyenrangú partnere Bourvilnak, akivel annak idején A diákok útja forgatásán találkozott, és akit az akkoriban kezdő színész oly lenyűgözőnek talált. A rendező utolsó előtti filmje lesz a legsikeresebb, és a kritikusok többsége ünnepli a beteljesüléséhez ért melville-i világot. Ez a „vörös kör", melyről Melville beszél, a halál köre, és valóban minden szereplőre az aggastyánkor leselkedik: „A film minden szereplője annyi idős, mint én" - jegyzi meg egyszerűen a rendező. Delon ebben a történetben egy elkeseredett „szamurájt" testesít meg, akinek szembe kell néznie azzal, hogy társai átverték, és aki egy elképzelhetetlenül finom megoldást keres. A többi szereplő is - csakúgy, mint ő - belép a hanyatlás elkerülhetetlen körébe, Yves Montand alkoholista zsaruként, Bourvil becsületét vesztett rendőrtisztként, Francois Perier pedig kétségbeesett besúgóként. Csupa becstelen és gyalázatos ember: Jean-Pierre Melville problematikája igencsak megváltozott a Szamuráj óta, hiszen már szó sincs az alvilág férfibecsületéről, csak a lassú emberi hanyatlásról, a 90

hosszú zuhanásról az elkerülhetetlen vég „vörös köre" felé. Melville négy évvel később meghal, miután még egy utolsó, kisebb jelentőségű filmet forgat Alain Delonnal Egy Zsaru címmel, melyet a kritikusok egyhangúan lehúznak. 1971 elején Alain Delon Olaszországban forgatja a Vörös napot, egy furcsa westernt Charles Bronsonnal és Ursula Andress-szel. A rendező, Terence Young a képzeletbeli Vadnyugat síkságain egy - a japán Toshiro Mifune által megtestesített - szamurájnak (egy igazinak!) is szerepet ad, aki a nézők legnagyobb örömére a cowboyok és az indiánok közé keveredik, megakasztva ezzel a már jól bejáratott műfaj olajozott gépezetét, és szellemesen megújítva egy végtelenségig elcsépelt témát. A két sztár találkozása Delon szerint lényegében csöndben történt: „ [Bronson] nem igazán fordul a külvilág felé, inkább zárkózott. De a kontaktus gyorsan kialakult, és a kapcsolatok feszélyezettsége feloldódott. Természetesen nem valami sokat beszél. Képes négy órán át nyugton ülni úgy, hogy egyszer sem nyitja ki a száját. Én is egy kicsit ilyen vagyok: nem túl bőbeszédű. Csak akkor beszélek, ha van is mit mondanom..." Néhány hónappal később a fáradhatatlan és munkamániás Delon napszámos Pierre Granier-Deferre Özvegy Coudercné című filmjében, melyben Simone Signoret-t védelmezi és szereti. Természetesen semmiféle kapcsolat nincs Gotch, a Vörös nap könyörtelen betörője és Jean, az Özvegy Coudercné mezőgazdasági munkása között; Alain Delon örömét leli abban, hogy összekuszálja a nyomokat, és ott bukkanjon fel, ahol a legkevésbé sem számítunk rá. A western győzedelmes fekete lovasa szép, arrogáns és diadalmas. A szerencsétlen Jeant fakó színekkel rajzolták, éppen hogy csak felvázolták, és máris leradírozták. A nagyszerű Delon színészi tehetsége mostanra már teljes egészében megmutatkozik, és minden filmjében újabb és újabb meglepetést okozva bizonyítja, hogy képes bárhol, bármilyen formában megjelenni, dacolni Charles Bronsonnal, vagy egy igényes film színvonalára is emelkedve egy olyan színésznőt szolgálni, mint Simone Signoret. Még ugyanabban az évben váratlan metamorfózison megy át a Trockij meggyilkolása című filmben. Joseph Losey mindenképpen őt szerette volna a habozó gyilkos szerepében látni, aki arra készül, hogy jégcsákányát a Vörös Hadsereg megalapítójának koponyájába vágja. Ez a film jóval több politikai műnél, Losey egy olyan filmet akart készíteni, amely a gyilkos és áldozata kölcsönös csodálatán alapul. „Úgy vélem, Trockijt csodálta gyilkosa - mondja és mérhetetlenül félt is tőle. Trockij tudta, hogy ő lesz a gyilkosa, nagyon könnyen megállíthatta volna, de nem tette." Mivel Dirk Bogarde visszautasította az öreg forradalmár szerepét, Richard Burton ragasztja állára a legendás kecskeszakállat. Kezdetben nem hiszi, 91

hogy a francia sztár felér a feladathoz. A nagymúltú, Shakespeare-darabokat játszó színművész lenézően kezeli a semmiből jött színészt, de hamar rá kell jönnie, hogy Delon kitűnően játszik. Mi több, barátságos vetélkedés alakul ki köztük a legjobb alakításért, melyben jelenetről jelenetre méregetik, becsülgetik egymást. A forgatás után az angol csillag bevallja Losey-nak, hogy tizennégy éves kora óta, amikor karrierje kezdődött, ez volt az első alkalom, hogy sikerült az alkohol segítsége nélkül játszania. Filmművészeti tevékenysége mellett Alain Delon egyéb szenvedélyeinek is hódol. Az ökölvívás szerelmeseként energiáját, munkáját és tőkéjét ebbe a sportágba fekteti. 1972-ben a francia Jean-Claude Bouttier kudarcot vall első kísérletével, hogy megfossza az argentin Carlos Monzont világbajnoki címétől a középsúlyú kategóriában. Bouttier megkapja ugyan az esélyt egy visszavágóra, de senki nem akarja vállalni a mérkőzés megszervezésével járó anyagi kockázatot. Tisztán pénzügyi megfontolásokból, a szponzorok kishitűsége miatt a francia bokszoló valószínűleg már soha többé nem szállhat ringbe! Ekkor Bouttier és edzője, Jean Bretonnel felkeresik Delont, és támogatását kérik. A filmsztár azonnal az ökölvívó sztár rendelkezésére áll. A lelkes sportrajongó Delon ez alkalommal büszke hazafinak is mutatkozik. Hogyan?! Franciaországnak minden esélye megvan, hogy húsz év óta először világbajnoka legyen, és pusztán üzleti okokból lemondana erről a lehetőségről? Delont nem olyan fából faragták, hogy sokáig gondolkozzon, ő a tettek embere. Meghívja magához a bokszolót és egész csapatát, s megkéri Mireille Darc-ot, hogy lássa el a háziasszonyi teendőket: „Tudnál vacsorát készíteni ma este huszonegy bokszoló számára?" Habozás nélkül belevág a dologba, és mégcsak nem is próbálja felmérni sem a problémákat, sem a nehézségeket. A sajtó egy része gúnyosan nevet: a színész a ringben próbálja reklámozni magát, egy ügyes akcióval akarja gyarapítani vagyonát... „Badarság - válaszol a sztár. - A színész Delonnak nincs mit remélnie ebben a történetben: ha Bouttier nyer, ő lesz a bajnok, de ha veszít, mit kell majd hallgatnom! És ha ez az ügy anyagilag olyan érdekes lenne, hogyan lehetséges, hogy senki nem akarta vállalni? Mint mindig, most is Machiavellinek néznek, aki bölcsen előkészíti ravasz húzásait. Én nem vagyok zseni, nem gondolkodom ennyire előre." A velejéig színész Alain Delon szereti a képeket: azt a képet, amit magáról nyújt és azt, amit magáról képzel. Számára az ökölvívás az általa felfogott élet visszatükrözése: keserű harc az első helyért. Mit számítanak az ütések és a vér? Az a fontos, hogy nyerjünk, hogy kiemelkedjünk a középszerűségből, hogy kitaláljuk az életünket és ökölcsapásokkal sorsot kovácsoljunk magunknak. És ami még ennél is meglepőbb, Delon nosztalgikus alkat. 92

Kétségkívül semmmit sem értenénk meg belőle, ha nem tartanánk állandóan szem előtt azt a melankóliát, amelyet gyermekkora óta hordoz magában. Delon szüntelenül visszatér múltjához: fiatal színészként a hadsereg hiányzik neki; sztárként azokról az időkről álmodozik, amikor még ismeretlen ifjúként remekműveket forgatott. A boksz lehetővé teszi számára, hogy egy kicsit újra megtalálja a hajdani hangulatot, azokét az időkét, amikor a Rocco és fivéreit forgatta, és valódi ringben küzdött Luchino Visconti irányítása alatt. A film kedvéért akkoriban Jean Bretonnel edzőtermében gyakorolt egy bajnokhoz méltó kitartással: „Elképesztett a komolysága, az elszánt munkakedve - mondja az edző. Akkoriban egy bajnok, Sauveur Chiocca edzője voltam, de Delon sokkal fegyelmezettebb, sokkal pontosabb volt, mint ő. Egyébként nyugodtan karriert csinálhatott volna: igazi ökölvívó alkata van." A korzikai Sauveur Chiocca, a volt francia váltósúlyú bajnok játszotta a kamerák előtt Delon-Rocco ellenfelét az utolsó mérkőzésen, és kihasználta ezt az alkalmat, hogy átadja a fiatal színésznek az ökölvívás iránti szeretetét, stílusát és mozgástechnikáját. „Ha nem folytattam volna a filmszakmát, valószínűleg bokszoló lett volna belőlem, az amatőrök olimpiáján..." - sóhajt majd jóval később Delon a Cahiers du cinéma-nak adott interjújában. Tizenkét évvel a Rocco után a boksz tehát ismét belépett Alain Delon életébe. Teljes mértékben elkötelezi magát ebben az ügyben, belefektet egymilliónyolcszázezer frankot, és Jean-Claude Bouttier rendelkezésére bocsátja Douchy-i otthonát. A magas kerítések mögött a legszebb edzőtábor szerveződik meg, amiről egy bokszoló valaha is álmodhat: felállítanak két ringet, az egyiket a szabad ég alatt egy fehér vászonból készült sátorban, és a bajnok, edzői, masszőrje, edzőtársa és egy csapat barátja két hónapra megszállják a birtokot a háziasszony Mireille Darc és a kilenc éves Anthony kíváncsi pillantásától kísérve, aki a bajnokot még reggeli kocogása közben is meglesi a parkban. Eközben Párizsban Alain Delon lelkiismeretesen ellátja szponzori feladatait. Mindenre odafigyel: a Roland-Garros stadionban felügyeli a ringet alkotó gerendák és kötelek felszerelését, megoldja a parkolási lehetőséget, ellenőrzi a meghívottak listáját, a jegyárusítást, nyomdába küldi a plakátokat... És legfőképpen tárgyal a francia és külföldi tévécsatornákkal a mérkőzés közvetítési jogáról. 1972. szeptember 29-én Bouttier-nak ismét nem sikerült visszaszereznie a világbajnoki címet Monzontól, viszont megtanult egy mesterséget: látta, ahogyan Delon dolgozott, és közben felfedezte magában a szervezőmenedzseri elhivatottságot, s ez az elkövetkezendő években olyannyira lefoglalja, hogy már többé nem is száll ringbe. 93

Alain Delont teljesen lenyűgözik a győztes Carlos Monzon férfias tulajdonságai, akit el is nevez El Machónak, s ezzel bevezeti ezt a szót a francia nyelvbe. Megszervezi Párizsban azt a találkozót, amelyet az ökölvívás minden szenvedélyes rajongója már nagyon vár: az argentin mérkőzését mexikói riválisával, Napoles-szel. A Défense negyedben felállított hatalmas sátorban tizenegyezer néző tolong, hogy egy gyors kimenetelű meccset láthassanak: Monzon tizenhét perc küzdelem után győzi le ellenfelét. Ez alkalommal azonban ez a tizenhét perc rengeteget számít: rövid habozás után a Francia Rádió és Televízió enged Delon anyagi követeléseinek, kiutalja neki az akkor rekordösszegnek számító háromszázhúszezer frankot az esemény közvetítésének jogáért, amihez még hozzá kell tenni százezer frankot a felvétel másnapi közvetítéséért. Húsz évvel később Delon szíve mélyén és emlékezetében nem csak egy anyagilag ragyogóan vezetettvállalkozást fog megőrizni, hanem elsősorban egy férfiakról szóló történetre szeretne emlékezni. 1993-ban - barátsága tanújelét adva - elutazik Santa-Fébe, hogy üdvözölje a börtönben Monzont, akit azért zártak be tizenegy évre, mert az életet a ringgel összekeverve egy heves vita során kilökte a feleségét az ablakon. Ott, egymás hegyén-hátán a többágyas cellában, a felfegyverkezett őrök tekintetétől kísérve, az argentin nyár fojtó hőségében a két sztár utoljára szembesül egymással. Keveset beszélnek, de a találkozást nagyon erős érzelmek és rengeteg nosztalgia hatja át. Szemük előtt bizonyára újra megjelenik a Défense negyedben felállított fehér sátor, a szorító kötelei, és a bokszkesztyűkbe rejtett győzelem... Majd Delon elhagyja a helyiséget, a rácsok újra bezárulnak, s a bukott bajnok visszaváltozik egyszerű fogollyá. A volt bokszoló számára végtelenül lassan telnek az órák, napok, hetek, miközben a büntetés felfüggesztésében reménykedik. Az élet haszontalanul és üresen telik, távol a ringtől és a dicsőségtől. Utolsó találkozásuk után másfél évvel El Macho, kihasználva, hogy kiengedik horgászni, egy szándékosan előidézett autóbalesetben megöli magát, Delon pedig még egyszer a legyőzött isten dicshimnuszát zengi: „Életem része volt. Mindkettőnk olyan kivételes lényre lelt a másikban, aki örökre beíródik az emlékezetünkbe és egészen a végső pillanatokig poggyászunk része. Irigyeltem Carlost. Biztos vagyok benne, hogy méltóságteljesen halt meg." A Bouttier-Monzon és Monzon-Napoles mérkőzés után Delon felhagy a sportesemények szervezésével. Nincs kedve ahhoz, hogy kis szombat esti találkozók megszervezésén fáradozzon, hiszen már elérte a csúcsot, és ezután már csak veszíthet vagy önmagát ismételheti. Egyiket sem akarja. A filmvilágon kívüli tevékenységeiben nem keresi sem a gazdagságot, sem a 94

hírnevet, mindkettőt megtalálta már máshol. Ami még mindig lelkesíteni tudja, az a felfedezés különös és elbűvölő érzése, az ismeretlennel szemközt újra és újra átélt bizsergés, szédülés. Így hát teljes egészében egy másik szenvedélye, a lovak felé fordul. E tevékenységbe is ugyanazzal a komolysággal, ugyanazzal a lelkesedéssel veti bele magát, mint annak idején az ökölvívás művészetébe. Miközben a kifutóban játsza a nagypolgárt, biztos kézzel simogatja prüszkölő egyéves telivérjeit, tudatában van-e annak, hogy saját legendáját csiszolgatja? A legtelivérebb francia színész, a küzdő lény, aki a versenyben mindig egy fejhosszal közelebb van a győzelemhez, egész életét a lóversenypályák világával szimbolizálja. Amikor a sikerre törő állat izmai megfeszülnek, amikor az elegancia és a szépség az élre kerülés reményében egyesül, Alain Delon e pillanatok töredékében a saj át létezésének jelképes és tündöklő összefoglalását látja talán? Mindazonáltal nem elégszik meg azzal, hogy távcsövén keresztül figyelje e bajnokokat a hajnali futtatáskor; nem elégszik meg azzal sem, hogy a tribünről úgy nézze őket, mint elérhetetlen csillagokat, szüksége van arra, hogy közel kerüljön a lovakhoz, hogy közelről szeresse őket. Ezért is kedveli jobban az alkalmazkodóbb, szófogadóbb ügetőket, mint a vágtázó hátaslovakat: „A hátaslovakat csak messziről nézhetjük, vagy az edzésen, de ez minden: igazi szupersztárok. Megpróbálhatnak felülni Hajrá Franciaországra, én viszont tudom hajtani Májust. Egy ügető lovat meg lehet érinteni, lehet simogatni, kefélni, gondozni." Ettől kezdve - teljesen természetes módon - a saját színeiben szeretne futtatni: szürke zsokémellény, szürke zsokésapka. Megmagyarázatlan ellentétek, a papírok körül támadt bonyodalmak vagy talán a féltékenység egy időre megakadályozzák, hogy bejusson a lótulajdonosok nagyon is zárt klubjába. Egy éven át harcol a Társasággal, mely teljhatalmúan dönt arról, hogy egy tulajdonos tag lehet-e vagy sem a versenyfelügyelőség vizsgálata után, mely két fontos tényezőre összpontosít: a kérelmező fizetőképességére és erkölcsi feddhetetlenségére. Miért kell Delonnak egy évig türelmesen várakoznia? Talán a tulajdonosok túlságosan is előkelő klubjának nem akaródzik egy egyszerű színészt felvenni az előkelőségek és arisztokraták közé? Végül is a Társaság enged, és felveszi a sztárt a kiváltságosok zártkörű csoportjába. Alain Delon, aki Pierre-Désiré Allaire lótenyésztővel társul, 1973-ban tizenhat ló tulajdonosa (melyből az egyikért már akkoriban háromszázhatvanezer frankot fizetett), és a lovászati szakemberek egyöntetű véleménye szerint az Allaire-Delon párosé Vincennes legjobb versenyistállója. Megtalálhatók benne a lovassport történetének olyan 95

dicsőségei, mint az Egyesült Államokban szervezett ügetőversenyen világbajnoki címet nyert Équiléo és a reményteljes Vivier-i Fakír. Az Alain Delon szürke színeiben versenyző zsokék minden nagyobb ügetőversenyt megnyernek, csak az Amerikai Nagydíj hiányzik éremgyűjteményükből. 1976 februárjában a tulajdonos hisz abban, hogy a győzelem lehetséges, csak egy „patányira" van. Kevéssel a futam indulása előtt bezárkózik lovával, talán azért, hogy átadja neki azt az energiát, amely győzelemre viheti. A Figaro lóversenylátogató újságírója így számol be a színész lelkiállapotáról az indulás pillanataiban: „A feszült, ideges színész a metsző hidegtől vörös orral és tulajdonosi kötelességeinek tudatában felügyelte az előkészületeket a legutolsó pillanatig, ellenőrizte a haslókat és a lószerszámot, felterítette a pokrócot a ló hátára, megsimogatta, lefényképeztette magát vele, majd tízszer is megcsókolta az orrát, s ez nem csak színészkedés volt. Ezután, űzött vadként menekülve az autogrammvadászok és a csodálók elől, gyorsan visszement a tribünre, hogy a verseny egyetlen részletéről se maradjon le." Ám aznap Vivier-i Fakír nincs formában, és kénytelen átengedni az első helyet ellenfelének, Bellino II-nek. Delon reménye szertefoszlott, csalódása mérhetetlen, és az Amerikai Nagydíj számára mindörökre az egyetlen meghódíthatatlan csúcs marad. Persze továbbra is szenvedélyesen foglalkozik a lovakkal, a jó tenyészkancák felkutatásával és a bajnok lovak kitenyésztését célzó bonyolult keresztezésekkel, de igen hamar elfordul a versenyek világától, mert - úgy gondolja-ott már nincs mit bizonyítania. Ezekben az években Delon könnyedén vált egyik filmről a másikra, s minden egyes alkalommal igen különböző jellegű alkotásokban vesz részt, annak ellenére, hogy a közönség csak a revolverforgató hősre kíván emlékezni. Igaz, hogy egy bérgyilkos szerepét is eljátssza a Skorpióban annak a Burt Lancasternek az oldalán, aki már jócskán eltávolodott A Párduc nemes hősétől, de rögtön azután ismét Simone Signoret-val játszik az Égő pajtákban, mely egy falusi környezetbe helyezett kísérlet arra, hogy viszontláthassuk az Özvegy Coudercnébm oly jól működő szuperpárost. A Jean Chapot nevével fémjelzett filmet Delon legalább részben a magáénak tartja: „Chapot a regény és a forgatókönyv szerzője volt, de nem rendező. Simone és én gyorsan észrevettük, hogy valami probléma van. Ő kért meg, hogy vegyem kézbe a dolgokat. így végül a Jurában, a havas hegyek között találtuk magunkat, teljesen egyedül. Az egész részt, ahol megjelenek, én rendeztem. Aztán el kellett mennem, mert várt egy másik film..." Ez a másik film Duccio Tessari Big Guns című filmje, melyben Delon gyilkos maffiózóként tűnik fel. Majd ismét az 1930-as évek gengszterének 96

szerepében láthatjuk a Borsalino és társaiban, a híressé vált Borsalino folytatásában - és egyben befejező részében -, ám ezúttal Jean-Paul Belmondo nélkül, akit az első epizód végén oly szerencsétlenül megöltek. Egyébként az új film e haláleset köré szerveződik: Delon elindul, hogy megkeresse a gyilkost, és - társai nevében is - maradéktalanul bosszút álljon. Delon, mint az első részben, ezúttal is producer, és az utolsó pillanatig felügyeli a forgatókönyv filmrevitelét: „A filmet Pascal Jardinnel és Jacques Deray-vel közösen írtuk. Igazából én nem is nagyon írtam, de részt vettem a feldolgozásban, bizonyos párbeszédek 'testre szabásában'. Nem vagyok sem szerző, sem forgatókönyvíró, de néhanéha azzá válhatok, amikor egy film producere vagyok." Aztán, alighogy befejezi a második Borsalinót, Madridba repül, ahol az álarcos igazságosztó szerepét játsza a Zorró-ban, a híres kaliforniai legenda egy újabb filmváltozatában, melyet az amerikai hőst csodáló fia kedvéért akart eljátszani. Madridi házának medencéje szélén fogadja Léon Zitrone-t, a Jours de France újságíróját, akit meglep, hogy a francia sztár angol nyelven játsza a nemes Diego szerepét. Pedig a színészt tapasztalatai idővel csodálatos nyelvzsonglőrré tették, a produkciótól és a rendezőktől függően játszik angolul vagy olaszul, szinkronizálja saját magát franciául, vagy egyidőben forgat több változatot. Így például Jean-Pierre Melville, valószínűleg az amerikai filmek lendületétől és tempójától elbűvölten, két nyelven rendezte meg A szamurájt, és Delon szerint „az angol változat sokkal rövidebb, sokkal ritmikusabb, mint a francia". A Zorro kedvéért a színész látható örömmel fog ismét hozzá az angol nyelv tanulásához: „A színész játéka a nyelvtől függően különböző - magyarázza. - Az angol sokkal közvetlenebb, sokkal 'összefogottabb', mint a francia, ezen a nyelven elsajátítjuk azt, amit a szakmabeliek amerikai cool-nak neveznek, azt a bizonyos nyugodt, megnyugtató beszédstílust, mely az angol kifejezési módból ered. Beláthatják, hogy sokkal könnyebb azt mondani, és talán sokkal gyengédebben is hangzik, hogy, I need you..., mint az, hogy J' ai besoin de toi...6." Delon ezidőtájt éli élete egyik legtevékenyebb időszakát. Ekkor forgatja ismét Joseph Losey-val a Klein urat, és Serge Leroy-val a Vigyázat, a gyerekek figyelnek című filmet, melyet a televíziónak a fiatalokra gyakorolt rossz hatásai és veszélyei ihlettek. Ám a közönség csak akkor ünnepli, ha fegyvert fog, és így a sikert olyan filmek aratják, mint Jacques Deray Zsarutörténete és A bandája, valamint a Georges Lautner által rendezett Egy gazember halála. Ezeket a szerepeket ugyanazzal a komolysággal közelíti meg, mint amelyet a nehezebb művek iránt tanúsít: 97

„Tévednek, ha azt hiszik, hogy a filmszínészek nem készülnek fel szerepeikre. Legalábbis azok, akik jó munkát akarnak végezni. Ismerek olyanokat, akik órák hosszat gyötrik magukat a forgatókönyvvel. Én elolvasom és magamba szívom a történetet. Először csak a fejemben van meg, aztán megpróbálok a szereplő bőrébe bújni, s ez mintegy lökésszerűen, nagyon gyakran meglepetésszerűen történik. Hirtelen megállok az utcán, mintha kővé dermednék, s azt mondom magamban: 'Ezt kellene csinálnod' és megpróbálkozom egy mozdulattal, egy gesztussal. Este, amikor lefekszem, a sötétben még többet gondolok az egészre. Ez ihlet, vagy ha úgy tetszik, egyfajta megkettőződés. Látom saját magamat. Mindenesetre a kamera előtti váratlan, pillanat szülte helyzetek is jócskán közrejátszanak." S lám, Delon Mireille Darc kedvéért, Mireille Darc-kal A Különös háromszöget forgatja, ismét Georges Lautnerrel, majd pedig- még meglepőbb módon - Édouard Molinaróval A férfi, aki mindig sietett című filmet, mely Paul Morand nagyrészt önéletrajzi regénye alapján készült. Egyrészt minden bizonnyal azért készítik a filmet, hogy újra összehozzák a filmvásznon az életben oly sikeres párt, másrészt afféle tiszteletadás is ez egy olyan szerzőnek, akit Alain Delon mélységesen csodál. Hogy saját maga és e „sietős férfi" között az azonosulást a tökélyre vigye, a színész még meg is vásárolja Morand íróasztalát, s ettől fogva amellett tanulmányozza majd a szerződéseket és olvassa a forgatókönyveket. Hiszen a regényíró által megformált, örökké telhetetlen figura egy kicsit ő maga, ez a túl gyorsan és túl intenzíven élő szertelen személyiség. Erről a furcsa párhuzamról maga Mireille Darc így beszél a France-Soir újságírójának: „A film egy férfi portréja. E sietős férfi és Alain között valóban van hasonlóság. Mindketten szenvedélyes gyűjtők, mindketten túl gyorsan, túl intenzíven élnek. De a hasonlóság ezzel ki is merült. Alain csak egy szerepet formált meg. A főhős bizonyos szempontból mindig szórakozott, ami viszont nem jellemző Alainra. Ő nagyon figyelmes azokkal szemben, akiket szeret. Úgy mondanám, legfőbb erénye az, hogy felelősségteljes ember. Van benne valami patriarchális, ő a család feje, magára vállal mindent. Ez nem túl gyakori tulajdonság." 1980-ban egy újabb Jacques Deray film, a Három fölösleges férfi tesz pontot Alain Delon dicsőséggel teli évtizedére. Miután pórul járt legutóbbi, gondolkodásra késztető filmjeivel, melyek nem hozták meg a remélt sikert, megpróbálja a közönséget megnyugtatni: „A Három fölösleges férfinak nincs különösebb üzenete, a látvány, az eléggé erőszakos látvány a fontos, amelyben természetesen társadalmunk egyfajta vissztükröződését láthatjuk." Még ugyanennek az évnek az elején Mireille Darc súlyos beteg lesz. Az újév 98

előtti estén, amikor Douchy-i házukban éppen olasz tésztát készít, hirtelen a szívéhez kap és összeesik. A sürgősen kihívott orvos szívbillentyű működési zavart állapít meg, egy veleszületett rendellenességet, mely súlyos szívproblémákat okozhat. Az operáció elkerülhetetlen, és Mireille felkeres néhány asztrológust, hogy a csillagok állása szerint határozzák meg a beavatkozásra legmegfelelőbb időpontot. Az ég kimondja ítéletét: március 7. Befekszik tehát a Pitié-Salpétriére kórházba, ahol Christian Cabrol professzor megkísérli elvégezni a nyitott szívműtétet. Alain Delon egy héten át el sem hagyja a kórházat, az oxigénsátor mellett őrködik a nehezen lélegző, sápadt arcú szőke fiatal nő felett. Ott ül a szenvedő betegágyánál, vagy a szoba előtt őrködik, hogy elállja a betolakodók útját. S végül, amikor a fiatal nő megújult szívvel magához tér, Delon egyszerűen ennyit mond: „Nagyon megijedtem." Amíg Mireille lassan lábadozik Douchy-ban, Alain Delon az Egy zsaru bőréért című filmmel karrierjének újabb fejezetét nyitja meg: ez alkalommal nem csak a film producere és hőse, hanem rendezője is, és a következőképpen vall az elmaradhatatlan Jean Cau-nak: „A rendező Delon könyörtelenül bánt a színész Delonnal. Semmit nem nézett el neki. S minthogy alaposan ismeri, nem kímélte." Az újságíróknak, akik mind azt kérdezik tőle, miért akart a kamera másik oldalára állni, Delon a következő gépelt szöveget készítette: „Rendezőnek lenni nem csupán annyit jelent, hogy körülvegyük magunkat a legjobb technikusokkal és azt mondjuk nekik: 'Felvétel indul!', hiszen akkor ez mindenki számára elérhető lenne... Az én szerencsém ebben a szakmában az volt, hogy olyan neves rendezők iskolájában tanulhattam, mint Visconti, Clément vagy Melville, akik egyszerre rendezték, megvalósították a filmet és irányították a színészeket, ma viszont az esetek többségében olyan emberekkel van dolgunk, akik csupán a szó technikai és funkcionális értelmében vett rendezéssel foglalkoznak." így hát napvilágra kerülnek nagy rendezői ambíciói. Saját bevallása szerint arról álmodik, hogy sztárokat irányítson és egy olyan filmet forgasson, amelyben ő nem szerepel - szívesen lecserélné a filmbéli zsarubőrt, hogy teljes mértékben szerző lehessen. 1982 májusában arra készül, hogy ismét Romy Schneiderrel játsszon Pierre Granier-Deferre egyik filmjében, de a fiatal nő inkább úgy dönt, hogy lelép a színről és elhagyja azt a világot, amely túl fájdalmassá vált számára. Delon két hónap leforgása alatt megrendezi második filmjét, A kíméletlent. A rendező Delon előző filmjéhez hasonlóan a nézők ebben is Anne Parillaud-t láthatják partnereként, aki ezúttal egyáltalán nem takargatja szép testét. Alain Delon formálja és átformálja a fiatal lányt, aki úgy érzi, ezidő alatt igazi színésznővé érett: 99

„Itt megszabadultam az ostoba vihogástól, az örökös elkoptatott farmernadrágtól és a cinkos mama zsebkendőjével letörölt könnyektől, vagyis az egész szórakoztató, de üres jópofáskodástól. S eközben Alainnal felfedeztem a színésznői mesterség igazi örömét: másnak a bőrébe bújni, belépni egy másik világba, és megalkotni egy új személyiséget." A maga részéről Alain Delon egy új csillag születéséről ad hírt: Anne Parillaud maholnap a hetedik művészet sztárjainak panteonjában fog ragyogni, erről megvan győződve, s ezt minduntalan hangoztatja is. Azt szeretné, ha a fiatal színésznővel a filmvilág ideális párját alkotnák, és ezt így magyarázza a Ciné-Revue-nek: „Mindig is próbáltam megtalálni az ideális filmbéli párt. Mindig nagyon nehéz párt alkotni, és Alain Delonnal még nehezebb. Úgy tűnik, hogy fizikai adottságaimnak és kitűnő egészségi állapotomnak vagy fiatalságomnak köszönhetően a korombeli nők már nem jöhetnek számításba. Ez egy kicsit igazságtalan azokkal a színésznőkkel szemben, akik negyvenöt évesek, de gyakorlatilag arra vagyok ítélve, hogy nálam tíz-tizenöt-húsz évvel fiatalabb lányokat keressek, hogy a filmbéli pár létrejöhessen, hihető legyen." Mindez soha meg nem valósult szép ábránd maradt, s e kísérleteknek nem lett folytatásuk, Alain Delon nem vált azzá a tökéletes rendezővé, amiről álmodott, Anne Parillaud pedig csak egy hullócsillag lett a filmvilág zsúfolt egén. Így Delon inkább visszatér a kamerák elé, és 1983-ban Charlus bárót játsza egy meglepő alakításban, a Marcel Proust regénye alapján Volker Schlöndorff rendezésében készült Swann szerelmében. Egyáltalán nem biztos benne, hogy a prousti mű, mely olyannyira irodalmi, olyannyira a szavakon és az írott szövegen alapul, feldolgozható lenne a filmvásznon. Számos rendező szerette volna régóta ezt a csodát véghez vinni, de rendszeresen le is mondtak róla. Már maga Luchino Visconti is elkészítette annak idején a szereposztást: Marion Brando lett volna Charlus, Alain Delon pedig Swann. Kicsivel később Joseph Losey ugyancsak fontolgatta, hogy az íróhoz mérje magát, és Delonnak a narrátor szerepét szánta. Végül is a színész Charlus szerepét játszotta el egy francia-német koprodukcióban készült és a hajdani idők nagy terveihez képest kétségtelenül más felfogásban megvalósított filmben. Alain Delon elfogadta, hogy csak mellékszerepet játsszon olyan igazi sztárok mellett, mint jeremy Irons és Ornella Mutti. De a szereplést elsősorban Visconti emléke miatt akarta elvállalni, mintegy hűséggel tartozván annak az embernek, aki oly nagyon szerette volna megrendezni ezt a Proust-művet, ám soha nem sikerült neki. Hogy pontot tegyenek a kidolgozott, de folyton-folyvást füstbe ment tervek végére, ezt a Prousthibridet veszik filmre, halvány visszfényét a hatalmas műnek, melyet valószínűleg lehetetlen teljes egészében visszaadni. A forgatáson úgy tűnik, a 100

rendező és a színész között nézeteltérések alakulnak ki. Mindenesetre Schlöndorff nyíltan Delon szemére veti, hogy megpróbálja a figyelmet csak magára vonni. A sztár a Télé7Jours-nak adott interjúban lesújtó választ ad: „Amikor valaki ítéletet mond rólam, minden attól függ, ki mondja. Ha az illetőt nem sokra becsülöm, az egész nem érdekel, hidegen hagy. Viszont ha barátságot vagy tiszteletet érzek iránta, akkor nagyon érzékenyen érinthet. Mert akkor valami nincs rendben. Megértett? Elég világosan fejeztem ki magam? Egyformán látjuk a dolgokat? Ami pedig Schlöndorffot és a Sivannt illeti, két dolgot szeretnék pontosítani. Először is, hogyan lehet Delon szemére vetni, hogy megpróbálja csak magára vonni a figyelmet, amikor elvállalja, hogy egy olyan filmben játsszon, amelyet legfeljebb kétszázötvenezer néző néz meg? Aztán meg hogyan lehet ebben a szakmában úgy dolgozni, hogy nem veszünk tudomást - mint ahogy azt Schlöndorff teszi - az újságok, a magazinok igényeiről és kíváncsiságáról?" Ezidőtájt Mireille Darc-ot újabb szerencsétlenség éri. 1983. július 7-én éppen Comóból jön vissza, ahol egy szerződést írt alá az Alain Delon parfümök terjesztéséről. Az Alain Delon Distribution cég igazgatója által vezetett nagy Mercedes a Torinót a Mont Blanc-alagúttal összekötő autópályán halad, amikor egy kamion hirtelen megcsúszik, és az autó szikrákat szórva, borzasztó csattanással a kamion hátsó részébe csapódik. A fiatal nőt az aostai kórház intenzív osztályára szállítják, medencecsont-, gerinc- és bordatöréssel, valamint az arcán egy hosszú vágással, melyet tíz öltéssel kell összevarrni. Alain mindent otthagy, és Olaszországba siet, hogy társa mellett lehessen. Másnap így nyugtatja a hírre odasereglett újságírókat: „A hangulatom jó, és az övé is. Az ő hangulata pontosan olyan, mint egy súlyos balesetből lábadozó emberé. Már nincs életveszélyben. Most a legnagyobb problémát a szíve, a véralvadás okozza." Mireille Darc felépül ebből a borzalmas balesetből, de még az év decemberében a pár ismét az újságok címoldalára kerül: tizenöt év együttélés után Alain és Mireille útjai elválnak. Csendben, minden harag nélkül, egyszerűen csak, mert az élet így hozta. - És a házastársi boldogság szép képe, amelyet úton-útfélen hirdetett? kérdezi aggodalmasan Patrick Poivre d'Arvor. - De hiszen én semmit sem hirdettem! - kiált fel Delon - Kicsalták, ellopták tőlem, akaratom ellenére. Próbálja meg csak ezek után a magánéletét védeni... Már nincs is magánéletem, ez már rég nem két ember élete, ez már egyáltalán nem élet! A pár szétvált, de örökre barátok maradnak, és az élet megy tovább. Mireille televíziós sorozatokban keresi pályafutása beteljesedését, Delon pedig egyik 101

filmet a másik után forgatja, és újabb, gazdagító filmművészeti kísérletekbe kezd. A Bertrand Blier-vel A mi történetünk című film forgatásán történt meglepő találkozása és e Delonhoz nem illő kísérlet bukása után a sztár okosabbnak látja, ha visszatér a dicsőségét hozó revolverekhez. Rájön, hogy a nézők egyáltalán nem fogadták el a Blier által elképzelt alkoholista, lecsúszott Delont, tehát ismét a közönség meghódítására kell indulnia, és a jól bevált módszerek szerint készült klasszikus filmmel kell megnyugtatnia. Kezébe veszi a dolgokat, és producere lesz a Jósé Pinheiro által rendezett. A zsaru szavának. S itt ismét Delon az, aki a film reklámozásával foglalkozik, fesztiválokra és szerkesztőségekbe járkál, interjúkat ad: „Nagyon aktuális film, tele erőszakkal, bosszúval és verekedéssel, mint ahogy sajnos a mai világ is ezzel van tele! Egy volt rendőrt játszom, aki meg akarja bosszulni lánya halálát, akit gálád módon egy önvédelmi milícia gyilkolt meg..." A fogadtatás kedvező, és a sztár új abb sikert könyvelhet el magának: „Delon megint a régi. Ismét szuperzsaru, szupergyőztes, szuperigazságosztó, aki még ötven évesen is szuperformában van" - írja Danielle Attali a Journal du Dimanche-ban. Ezek után pedig - fegyver nélkül - az Átjáró élet és halál között, René Manzor (az énekes, Francis Lalanne testvére) első filmje következik, egy kissé szürrealista film apa és fia kapcsolatáról, melyet ritka siker fogad. 1988 a stílusváltás és az új célkitűzések éve. Delon egészen eddig visszautasított minden televíziós felkérést, de most beleveti magát egy négy másfél órás epizódból álló sorozatba Philippe Lefebvre rendezésében. Vajon ezúttal miért állt rá, hogy a televíziónak forgasson? „Mert ez az első alkalom, hogy valami igazán érdekeset találtam. Mint minden, amit csinálok, ez is azon múlik, hogy tetszik vagy nem tetszik, odavagyok érte vagy sem." A TF1 csatorna nézői számára a Mozi című sorozatban a sztár-Delon képével szolgál, egy olyan filmcsillag bőrébe bújik, aki akár ő maga is lehetne. E híres színész története, aki különféle kalandokba bonyolódik, hogy megmentse a nácikkal való együttműködéssel vádolt, híres zongorista anyja becsületét, természetesen semmi hasonlóságot nem mutat Delon életével, ezen az elsődleges szinten túl azonban a színész megpróbálja a fikción keresztül felidézni saját karrierjét és az emlékezetébe vésődött filmeket. Így láthatjuk, amint Klein úr szürke kalapját és kabátját viseli, Edwige Feuillére pedig nyolcvanhárom évesen a mama szerepét játsza - megható összekacsintás azzal, aki harminc évvel korábban a fiatal pályakezdő baráti kalauza volt. 102

„A Mozi nem a saját életem története - mondja -, de a filmbéli hős hasonlít rám, igazán beleadtam magam." S való igaz, szinte már Delont halljuk, amikor a szereplő kijelenti: „Soha nem akartam színész lenni. Számomra ez teljesen véletlenül jött, mert nem volt jobb dolgom..., de utálom ezt a miliőt, csak játszani szeretek, minden mást utálok: producereket, rendezőket, színészeket, mindazokat, akik a vérünket is kiszívják." A forgatás során, a Francia Filmgyártó Vállalat Bry-sur-Marne-i új stúdiójának fényűzően kivitelezett díszletei között, Alain Delon a sztár lelkiállapotáról kérdezősködő újságíróknak válaszol. Magabiztosságtól sugárzóan jelenti ki, hogy meg akarja mutatni minden producernek, „lehet igazi mozit csinálni a tévé számára is", és nyíltan sajnálkozik a szánalmasan középszerű francia tévéfilmgyártáson, amelybe a Mozi szerencsére új életet lehel! Fájdalom, de ez „a francia televízió történetének legdrágább" alkotásaként beharangozott sorozat -hatvanmillió frankba került, melyből húszmillió a sztár Delon gázsija -semmi visszhangot nem kelt. A nézettségi index azt mutatja, hogy a hajlíthatatlan közönség keményen bünteti Alain Delon első televíziós kísérletét. Alighogy a sorozat forgatása befejeződik, Delon szerződést köt Jósé Pinheiróval a Ne ébreszd fel az alvó zsarut! elkészítésére. A színész mára már tudja, és ki is jelenti, hogy minden olyan film, amelynek a címében felbukkan a „zsaru" szó, sikert arat. Nem kétséges, ha a delonizmus lángját táplálni akarja, rendszeresen legalább egy új zsarut kell forgatnia: „Időnként feláldozom magam a szertartás kedvéért." Jóllehet, Alain Delon már túl van az ötvenen és maga mögött tudhat egy gazdag, akciófilmekből, de igényesebb filmekből is álló karriert, a közönség még mindig a szamuráj-szerepben akarja viszontlátni. Úgy tűnik, hogy több évtized után sem változott semmi, még mindig külsejének, megjelenésének foglya.

Küzdelem a lehetetlennel „Angyalarc", „ördögi szépség", „kétnemű szépség", „titokzatos szépség": Alain Delon a legkülönfélébb szuperlatívuszokat, célzásokat köszönhette elképesztő ragyogásának. Már igen fiatalon hozzászokhatott az afféle túlzó dicsőítéshez, mely az angyali bájjal megáldott srácokat lengi körül. A személyiségéhez nem illő külső béklyójába kötött gyermek Delonnak hosszú időbe telt, mire elfogadta önmagát. Saját bevallása szerint csupán A medence című filmtől, 33 éves korától kezdve békült meg külsejével. Csak ő tudhatta, hogy nem az az éteri arcú szeráf volt, aki a tükörből nézett vissza rá, csak ő ismerte az angyalarcban lakozó erőszakot, s csak ő érezte át a kisgyermek korától benne rejlő, de igazából felszínre törni nem tudó dühödtséget. 103

Túlságosan is tiszta vonásai nem tették lehetővé számára, hogy kifejezze szenvedélyes életérzését, melyet mintegy elrejtett, eltemetett, eltakart egy másik, s mégis önmaga idegen arca. A tizenhét éves, szájában cigarettát tartó tengerészgyalogos Delon fényképeit nézve megérthetjük azt a kettősséget, amely a kalandvágyó harcost gyötörte: a mindenre elszánt katona egy ifjonc tetszetős külsejének volt a foglya. Vajon sietős belépése a hadseregbe, hirtelen jelentkezése Indokínába nem valamiféle kísérlet volt-e arra, hogy meghazudtolja e túlságosan is tökéletes külsőt? Az ifjú Alain Delon nem próbálta felhasználni vagy kihasználni külső adottságait, sőt éppen ellenkezőleg, harcolt ellenük, azzal az illuzórikus céllal, hogy megalkosson egy másik, a tömegek csodálatának kitett finom lénynél sokkalta valósabb Alain Delont. Természetesen angyalarca valamennyire kárpótolta is. Saigon kikötőjében a lányok előszeretettel borultak a szép tengerészfiú nyakába, s egyáltalán nem esett nehezére, hogy a legszebbeket egy kis meghitt sétára vigye. 1956-ban Saint-Germain-des-Prés egyik bárjában értette meg először, hogy külseje micsoda előnyt nyújthat: egy valódi sztár, Brigitte Auber mutatott iránta érdeklődést! Naiv csodálkozással fogadta, hogy egy fiatal filmcsillagban ébreszt vágyat, s zavartan jött rá, hogy a sors nem mindenkihez egyformán kegyes. Szép arca olyan lehetőséget nyújtott, melyet meg kellett tudnia ragadni, hiszen e döbbenetes szépség nélkül a híres színésznő valószínűleg nem érdeklődött volna egy Indokínából éppen hazatérő fiatal külvárosi fiú sorsa iránt, és a leszerelt tengerész minden bizonnyal kedvetlenül tért volna vissza családja hentesüzletébe. De Brigitte Auber felfigyelt rá, először is lenyűgöző külseje miatt, másrészt pedig mert rabul ejtette az a visszafogott hevesség és nagyszerű akaraterő, amit e szép fejben sejtett meg. „Varázslatos volt, amikor mosolygott!" - emlékezett később vissza a színésznő. Aztán elérkezett életébe a filmvilág, s ezzel együtt az újságcikkek. Az „új James Deant" vagy „második Anthony Perkinst" emlegető napilapok némileg alaptalan hasonlítgatásai arról tanúskodtak, hogy az ötvenes évek filmművészete egy olyan arcot, olyan külsőt keresett, amely képes megtestesíteni Franciaországban a megszületőben lévő lázadó, az életet habzsoló fiatalságot. Amikor Yves Allégret megbízta a fiatal Delont, hogy eljátssza a kisszerű gyilkos szerepét az Amikor az asszony közbeszól című filmben, arra kérte a kezdő színészt, hogy ne színjátsszon, hanem önmagát adja, hogy úgy beszéljen, járjon vagy öltözködjön, ahogy azt a valóságban teszi. Allégret-nek kétségkívül a külső megjelenésre, nem pedig színészre volt szüksége. Delont önmagáért és nem esetleges színészi képességeiért 104

használta, nem egy eljátszandó „szerepet" adott neki, hanem arra szólította fel, hogy csupán „jelenjen meg" a kamerák előtt, a lázadó fiatalság eleven szimbólumaként. A csoda később, a zümmögő kamerák előtt következett be: kiderült, hogy az engedetlen fiatal színészarc és a könnyed fellépés igazi temperamentumot és elképesztő jelenlétet takar. S természetesen e belső többlet miatt jutott el Alain Delon a mindenki által ismert karrierig. Büszke volt erre a jellemre, melyből egyfajta „védjegyet" kovácsolt, ám ugyanakkor idegesítette nyilvánvaló szépsége, s igen gyakran igyekezett nem csupán külsejével magyarázni azonnali sikerrel párosuló pályakezdését. A Libération újságírójának a következő, kevéssé meggyőző, inkább zavaros választ adta arra a kérdésre, nem félt-e kezdetben attól, hogy csak szép arca miatt forgatnak vele: „Nem, mert nem így történt. Sőt, első filmemben (Amikor az asszony közbeszól) Yves Allégret kimondottan engem akart egy istenien kinéző ismert pasas, Gil Vidal, egy kicsit nyálas piperkőc helyett, végül mégis engem választott, az ismeretlent, meghallgatás nélkül. Majd a Boisrond rendezte Gyenge nőkben egy kicsit biztosan azért, hiszen három nő között játszottam. Aztán Gaspard-Huit Christine-jében nem feltétlenül, mert mindenkinek meghallgatásra kellett menni a szerepért, ott voltak olyanok, mint Jean Piat, Jacques Toja, Paul Guers, akik nagyon Comédie-Francaise stílusban beszéltek, és mégis engem, akis jelentéktelent kértek fel, aki úgy beszélt, mint egy tökfilkó..." Pedig nehezen tagadhatnánk, hogy legelső szerepeit elsősorban a külsejének köszönhette. Sőt harmadik filmjében, az általa fent említett Gyenge nők-ben, Michel Boisrond krimi-sorozatában egyenesen a fiatalember szépségére alapozták a forgatókönyvet, hiszen a hős három szerelmes lánnyal bajlódik. S a Monde 1959- február 15-i száma sem tévedett, amikor a debütáló színész „arkangyal szemeiért" lelkendezett. Persze később, az olyan filmek esetében, mint a Ragyogó napfény vagy a Rocco és fivérei, Clément és Visconti már mást próbáltak a kamerák elé állítani, nem csupán egy üres tekintetű szép arcot. Delonban megfelelő anyagot találtak arra, hogy megformázzák ezt a különös, zavarból és kétértelműségből, kisugárzásból és perverzitásból álló filmalakot. Párduc beli partnere, Claudia Cardinale tökéletesen írja le a színész vonzerejét: „Szépsége tiszta és gonosz tekintetében, ideges alkatában rejlett, valamint kemény iróniájában. Biztos volt magában, szépségében, vonzerejében, de méginkább szexuális hatalmában." A már sztárrá lett Alain Delon tovább finomítja ezt az image-t nagy sikert hozó filmjeiben, az Alvilági melódiától kezdve a Centuriókon át egészen az örökérvényű Szamurájig, mely a deloni stílus kvintesszenciája és egyben a legjobban kifejezi a színész és a képzeletbeli figura között meglévő 105

konfúziót. Ezekben a filmekben Delont természetesen nem mint széparcú bábut használják, hanem mint egy olyan visszatérő hőst, aki különböző változásokon és több újjászületésen keresztül minden filmben újra és újra önmagát adja. Mindez táplálja a színész körül kialakult mítoszt, a közönség a hús-vér embert az általa eljátszott szerepekkel azonosítja. A fikció és a valóság szemünk láttára történő összemosódása a hatvanas években, a Markovic ügy kapcsán érte el csúcspontját, amikor a filmsztár kiváló dublőrjét mindmáig homályos körülmények között meggyilkolták. Ezt a konfúziót még az is erősítette, hogy Delon egész karrierjének legszebb gengszterfilmjeit, a Szicíliai klánt és a Borsalinót, vagy akár a Big Guns-t és a Két férfi a városban-t az 1968 novembere és 1976 januárja közötti időszakban forgatta, azaz pontosan a hét évig tartó per folyamán, melyet az újságok bőségesen kommentáltak. A szenzációhajhász újságírók, a hosszan elnyúló és zavaros kivizsgálásba belevesző nyomozók és a szenzációra éhes nézők tömege a filmcsillag magánéletében kézzelfogható és közvetlen összefüggést keresett a filmvásznon látott színész és a többórás őrizet után a rendőrségről távozó, megviselt férfi között. Természetesen a nyomok tévútra vezetnek, mivel ez az ember nem képzeletbeli hős, és az életben sem hiszi magáról, hogy szamuráj: „Sokan szerették volna, ha az egyik ilyen kihallgatásról megbilincselve távozom. Ez hozzátartozik a bálványok gyártásához és lerombolásához. A kíméletlen Párizs naponta éget el egy királyt" - nyilatkozta akkoriban Alain Delon. Mert kicsit irigykedünk Delon királyra, amiért ilyen szédületes magas Olümposzokon ül. Nagyon távoli, és számunkra, egyszerű földi halandók számára elérhetetlen szobornak tűnik, egy tökéletes és majdhogynem emberi mivoltától megfosztott hősnek, akihez kicsinyes földi nyomorúságaink nem érnek fel. A Paris-Presse-l'Intransigeant már 1959-ben így írt: „Alain Delon és a világ többi része között egyféle hallgatólagos megegyezés áll fenn: a világ többi része az ő lábai előtt hever és az ő szolgálatában áll." Delon maga úgy véli, hogy a közönség nem akarja őt nevetve látni és nem viseli el komikus szerepben, s valóban igen nehezen tudjuk elképzelni, amint dől a nevetéstől, mint egy hétköznapi ember. Az egyetlen igazi vígjáték, amelyben szerepelt, az 1971-ben Jacques Deray által rendezett Halkan a basszushangokkal megbukott és egy kicsit zavarba is hozta a közönséget, annál is inkább, mivel Delont papi ruhában láthatta. Senki sem értette, hogy a tragikus hős mit keres ebben a mulatságos és nem túl magasröptű bohózatban. Egy Jean Yanne és Alain Delon között lezajlott párbeszédben, melyet a Paris-Match közölt Alain Jessua Armaguédon című filmjének forgatásán 106

történt találkozásuk kapcsán, a sztár mintha egy kissé sajnálkozna a ráragasztott címke miatt: „Ha te kinyitod az ajtót tizenöt ember előtt - mondja Jean Yanne-nak -, mindenki nevetésben tör ki. Ha én megjelenek, senki nem nevet. Akár el is csúszhatunk egy banánhéjon, ha te csinálod, mindenki a hasát fogja a nevetéstől, ha én, akkor nem..." S a két színész felidézi, hogy a közönség mennyire különbözően ítéli meg, közelíti meg őket: „Engem Delon úrnak hívnak, ha egyáltalán mernek hozzám szólni, hiszen az emberek legtöbbször csak megbökdösik egymást és azt sutyorogják: 'Láttad? Ő az...'". „Engem az utcán Jeannot-nak szólítanak. A forgalmi dugókban az emberek az autó szélvédőjére ragasztott kötelező matricára mutogatnak, és azt kiáltják felém: 'Akkor ugye tesz valamit ezzel kapcsolatban?'" S valóban, a mókás Jean Yanne-t szívesen tekintenénk barátnak, könnyedén veregetnénk vállon, filmjei és tréfás jelenetei kedves, melegszívű mulattatóvá tették, kialakított magának egy kissé bohócos és kedélyes figurát, a család barátját, a zseniális és mókakedvelő nagybácsit. A helyzet Alain Delonnal éppen a fordítottja: távoli, homályos régiókban trónol, ahol emberfeletti lények kóborolnak, s mi csak távolról szemléljük, kicsit féltékenyen, kicsit irigyen. Mi lent maradtunk, ő pedig lenéző méltósággal burkolózik a Szamuráj kulcsmondatába: „Nincs mélységesebb magány a szamuráj magányánál, hacsak nem a tigrisé a dzsungelben". Delon olyannyira tökéletesen játsza a jeges tekintetű gyilkost, hogy elkerülhetetlenül úgy képzeljük, az életben is egy kicsit ugyanilyen, másokat lenéző magányos farkas. És nem csak az autogramm-vadászokat és remegő leánykákat nyugtalanítja, de még egy olyan harcedzett filmrendező, mint Francois Truffaut is egy nap megvallotta neki, bár mindig is szerette, ahogy játszott: - Csak azért nem kerestem meg sohasem Önt, mert féltem magától... - Ez marhaság - dörmögte Delon röviden. Később a színész Francois Stévenin, aki A mi történetünk ben játszott vele, így idézte fel a Libérationnak Delon személyiségét és az őt körülvevő mítoszt: „Egy sztár olyasvalaki, aki úgy lép az életedbe, hogy észre sem veszed. Éppen úgy, mint Delon. Bemutatják nekem a forgatás kezdetén, és már ismerem is, anélkül, hogy valaha személyesen találkoztunk volna. Már része volt az életemnek, tehát ismeretségünk magától értetődik. Mint az Empire State Building, Japán, de Gaulle tábornok, Brando, Delon. Akár szereted, akár nem, ez evidencia. Nem emlékszem, hogy ne ismertem volna. Nem 107

láttam felnőni, nem láttam megöregedni, mivel a sztár kortalan. S így, amikor egyszercsak ott áll előttem, még mielőtt ezt biológiailag el is hinném, olyan, mintha egy megelevenedő plakát lenne, és ez megdobogtatja a szívemet." Tulajdonképpen arról van szó, hogy Delon azon kevés színészek egyike, akik nem eljátsszák, hanem megélik szerepeiket. Egyébként gondosan különbséget tesz a színészek és a színművészek között, az utóbbiak szükségképpen egy kissé lebecsült kategóriájába sorolván azokat a színi iskolákban és konzervatóriumokban végzett előadókat, akik éveken át gürcöltek és magoltak, és akiknek tudatos munkával sikerült karaktert kovácsolniuk. Másfelől vannak a valódi színészek {acteur, „az amerikai to act szóból: játszani, egyfajta ozmózist alakítani ki a szerepbéli figura és önmagunk között" - magyarázza Delon), akik belemerülnek a szerepbe, mindenüket beleadják a kamera előtt és feltárják a közönségnek legbensőbb énjüket: „Színész vagyok, nem pedig színművész. Ez azt jelenti, hogy szerepeimet megélem, és hogy minden általam alakított figurában egy kicsit én is benne vagyok. A játékhoz, másokhoz hasonlóan, akik ebbe a fajtába tartoznak, azokból a momentumokból merítek ihletet, amelyeket átéltem. A szívemből merítem. Ezeket a pillanatokat az embernek az emlékezetéből kell előhoznia úgy, hogy tükröződjék a szemében." Jean-Pierre Melville, aki a Szatnurájbm, A vörös körben és A zsaruban rendezte Delont, tökéletesen megérezte ezt a nagyon mélyről jövő feszültséget: „Delon titokzatos, magába húzódó figura, oly mértékig introvertált, amit valószínűleg el sem tud képzelni. Abból a fajtából való, akik megőrzik érintetlen fiatalságukat és ifjúkoruk kemény frissességét. Sőt, egész visszafojtott szenvedéllyel és mítosszal teli gyermekkori világát megőrizte. Van benne valami teljesen romantikus önpusztító hajlam. Regénybe illő érzékenység a halál iránt, mely minden bizonnyal annak köszönhető, hogy nagyon fiatalon harcolt Indokínában." Alain Delon nem színművész, ez vitathatatlan tény, ugyanakkor nem csupán színész, hanem sztár is. És ez megint más mesterség. A sztárnak létezéséhez szüksége van mítoszra, szüksége van legendákra. Még akkor is, ha Delon szüntelenül azt hajtogatja, hogy nem érdekli, amit róla mondanak, nem volna sztár, ha nem lennének a kínzó szerelmek, a szoborszépségű szerelmes nők, az úszómedence a luxuspalotában, a Ferrarik és a szeszélyes kitörések, és ha nem lenne a dolgok árnyoldala sem, és főleg nem a lenyűgözött tömegeknek a bálvány csillogó mértéktelenségéről hűen beszámoló sajtó. A sztár részese a mozi által kiváltott álmodozásnak, egy kicsit elhiteti, hogy a történet nem ér véget akkor, amikor újra felgyullad a villany, hogy valahol a 108

hős tovább cselekszik azért, hogy túllépjen szerény, túlságosan is emberi sorsunkon. Alain Delon olyannyira megértette ezt, hogy a sztárság tényének egyik legszenvedélyesebb védelmezője lett. 1981-ben, a realizmust a mozin követelő álomszájhősöktől kissé fáradtan, így nyilatkozik a Ciné-Revu-nek: „Mindenekelőtt van egy bizonyos sajtó, egy bizonyos intellektualizmus és bizonyos személyek, akik úgymond 'mozit csinálnak', de nem filmeket csinálnak; akik megpróbálták és mindig is megpróbálják demisztifikálni a mozit, de ez nem fog nekik sikerülni, mert a mozi mítosz. Az emberek azért mennek moziba, hogy álmodozzanak, nem pedig azért, hogy megszokott dolgaikkal találkozzanak a filmvásznon, sem pedig, hogy mindennapi életüket lássák viszont. Lehet, hogy volt egy hullámvölgy, egy olyan pillanat, amikor szerettük volna a dolgokat megfordítani, mondván: 'A mozinak végülis az a feladata, hogy tükrözze a valóságot, a vízvezetékszerelő legyen vízvezetékszerelő', de én soha egy pillanatra sem hittem az efféle mozifelfogás sikerében." A büszke filmcsillag elfogadja ezt a dicsőséges címet, és még rá is dupláz: „Nem csak hogy elfogadom, de egyenesen ezt hirdetem... Sztár nem lesz valaki, sztárnak születni kell. Ez valami olyan, aminek látjuk a csillogását, de amit nem érinthetünk meg. Nem magamról beszélek... Egy sztár nem feltétlenül csak művész lehet. Lehet sportoló is, vagy politikus, de mindenesetre kisugárzással, aurával bíró személy, olyasvalaki, aki ha megjelenik, azonnal csönd lesz..." Igen, de ha sztárként játszunk, ha inkább „színészek", mintsem „színművészek" szeretnénk lenni, ha a szerepeket szívből és legbensőbb természetünket beleadva játszuk, fennáll a veszélye, hogy elveszünk egy aprólékosan kidolgozott, egyveretű figurában, amelybe hanyag könnyedséggel sűrítjük bele az összes lehetséges és elképzelhető fikciót. Még a legnagyobbak közül Jean Gabin sem volt mindig képes elkerülni ezt a csapdát, hiszen szerepeit nagyon sokszor arra a nagyszájú és hencegő alakra egyszerűsítette le, amelynek sikerét köszönhette. A kritikus Róbert Benayoun már Alain Delon első filmszereplését követően megérezte ezt a veszélyt, Az Amikor az asszony közbeszól-ban felfigyelt két gengsztert játszó ismeretlen figurára, Alain Delonra és Bruno Cremer-re, és a hetedik művészetnek tartott filmművészet áldását kérte rájuk: „Méliés7 óvja meg őket attól, hogy aközeljövőben tizenöt másik gyilkos-szerepet játszanak! A végén már nem fogunk tehetségükben hinni, holott az nyilvánvaló." Hogy elkerülje a negyven éve rá leselkedő veszélyt, Alain Delon fél pályafutását az őt körülvevő legenda kidolgozásával, másik felét pedig a mítosz módszeres lerombolásával tölti. Mert sztárnak lenni szorongást, kételyt is jelent, valamiféle tökéletesség szenvedélyes keresését. Henri Verneuil, a sztárok jó ismerője, aki Delonnal dolgozott az Alvilági melódia, 109

majd pedig a Szicíliai klán című filmekben, tudja, hogy a sztárok örökké rettegett szeszélyei mögött nem más rejtőzik, mint szörnyű és állandó szorongás. „Még soha nem találkoztam lehetetlen természetű sztárral. Csak szorongó sztárral találkoztam. A szorongás néha okoz náluk egyfajta idegességet. Megtörténik, hogy forgatás közben akkor érkezik az ember a helyszínre, amikor a sztár éppen leteremti az öltöztetőjét, mert a kávéja túl hideg... Valójában egyáltalán nem érdekli, hogy a kávéja hideg... Ez a rossz hangulat csakis a szorongásnak tulajdonítható. Hiszen pillanatokon belül egyedül marad a kamerával, egyetlen támaszként csak 'barátja', a tehetsége lesz vele, hogy eljátsszon egy nehéz jelenetet, amit a kamera filmszalagra rögzít. A filmszalag pedig éveken át mindenüvé kíséri. Ez a kiszolgáltatottság, az egyedüllét érzése az örökkévalósággal szemben, ez okozza a sztár szorongását." Alain Delon ettől a szorongástól meggyötörten ingadozik filmről filmre a tiszta deloni hagyománynak megfelelő és a nagyobb meglepetést okozó, nehezebb művek között. Ez természetesen annak tulajdonítható, hogy mindent el tud játszani és ezt be is akarja bizonyítani. Ugyanakkor elképzelhetjük, ahogy a makacs párizsi külvárosi srác kitartóan igyekszik összetörni azt a képet, amelyet tiszta angyalarca teremtett a filmvásznon. Ebben a hősies harcban ott vannak egyrészt a szúrós tekintetű vagányok, a hajlíthatatlan szamurájok, a pisztollyal gyorsan bánó zsaruk, másrészt pedig az élettől meggyötört, üres tekintetű, szerencsétlen alakok, a szánalmas, melankolikus emberroncsok. Azzal, hogy ezeket az ellentétes figurákat választja, Delon azt igyekszik elkerülni, hogy mindig ugyanazon típusú hős szerepébe skatulyázódjék. De imádói nem szeretik, ha istenük a földre száll: valahányszor megkísérli csorbítani a róla kialakult képet, valahányszor ledönti a szobrot talpazatáról és szakít a legendával, az árulástól meghökkent közönség neheztel rá. Ha összeszorítja az állkapcsát, összevonja a szemöldökét, puffogtatja a pisztolyát, a néző máris rohan a moziba, de ha karikákat növeszt a szeme alá, mint egy létminimumon élő, melóból hazatérő ember, és kissé elhízik, az ezúttal egyetértő kritikusok és közönség azonnal azt keresik, miféle különös bogár csípte meg a hőst, hogy olyan alakítással bünteti őket, amelyben szánalmasan hétköznapi. Delont a közönség nyúlánknak és izmosnak, napbarnítottnak és győztesnek akarja látni. S ez igen sajnálatos, mert azok a filmek, amelyekben a sztár váltott, pályafutásának legszebb és legérdekesebb gyöngyszemei. Először 1972-ben, A professzor című filmben szakít a róla alkotott képpel. Harminchét éves, amikor elfogadja Valerio Zurlini filmjében egy olasz tanító 110

szerepét. Tizenöt éves pályafutás és már harmincnyolc film van mögötte. A műfaj klasszikusai - a Szamuráj, az Ég veled, barátom, a Szicíliai klán, a Borsalino című filmek - már erőteljesen kirajzolták egy kemény, legyőzhetetlen személyiség képét. Hirtelen szakít ezzel a jól bevált sorozattal azért, hogy eljátssza egy borostás, mindig ugyanabba az elnyűtt pulóverbe öltözött tanár, az 1968-as májusi diáklázadások után elbizonytalanodott értelmiségi szerepét. Ennek a Delonhoz „nem illő" filmnek a története Rómában kezdődik egy forgatáson, ahol Joseph Losey a Trockij meggyilkolását készíti. Zurlini meglátogatja Delont, hogy felajánlja neki a szerény tanár szerepét az olaszul La Prima Notte di quiete című filmben. „A nyugalom első éjszakája" természetesen a halál éjszakája. Delon már ismeri Zurlinit, Visconti egyik barátját, és nagyra értékeli filmjeit, a Lány bőrönddel címűt Claudia Cardinaléval és a Naplót Marcello Mastroiannival. A rendező nyílt lapokkal játszik: ezt az új filmet eredetileg Mastroiannival szerette volna forgatni, de az olasz sztár programja annyira zsúfolt, hogy nem tudja magát szabaddá tenni... Delon még akkor éjjel elolvassa a forgatókönyvet, és másnap reggel azonnal telefonál Zurlininek: „Elvállalom!" S Delon annyira lelkesedik ezért az elzüllés szélén álló diáklányhoz fűződő szenvedélye miatt tönkrement és ronccsá vált szereplőért, hogy ráadásul koprodukcióban készíti a filmet. Úgy véli, elérkezett karrierje egy új szakaszához, és az általa olyannyira csodált Gérard Philipe nyomdokaiba lép. Nem érzi, hogy összetörné a róla kialakult mítoszt, egyszerűen csak egy más területen is szeretné kifejezni magát: „Én, minden szerénység nélkül, úgy gondolom, hogy csodálatos volt megformálni ezt a szerepet, szakálla, kissé befelé forduló lába, túlságosan is nagy lódenkabátja, cigarettája nem rontja az összhatást, inkább romantikus, egy kissé Gérard Philipe-es, olyan, akit az ember szívesen megölelne." Míg a La Prima Notte di quiete sikert arat Olaszországban, A professzor ezzel ellentétben nem talál visszhangra Franciaországban. Itt a filmet, talán kicsit túlzottan és ügyetlenül, a francia piachoz igazítják. Igaz, joggal lehettett tartani attól, hogy egy Rimini-környéki olasz társaság bemutatása hidegen hagyja a franciákat, de vajon találó választás volt-e a szép olasz címet a banális A professzorral felcserélni, és főleg oly módon megvágni a filmet, hogy egy negédes, néha érthetetlen változat jöjjön létre? „Alapvető jeleneteket hagytak ki. Léa Massari kulcsfontosságú szerepe érthetetlenné vált, szinte statiszta szerepre korlátozódott. A befejező jelenet mondanivalója teljesen az ellenkezőjére fordult, és minden szellemi következtetés azonnal elmosódott" - tiltakozik a rendező, de hiába.

111

Delon viszont szüntelenül védelmezi a filmet minden kritikussal szemben, akik úgy látják, hogy az kissé súlyosan nehezedik a hetvenes évek széteső légkörére: ,,A professzor főleg két okból tetszik nekem: végre kilépek a gengszter szerepekből, és valami olyan karakterre bukkanok, mint a közönyben, amit mindent jól átgondolva végül is visszautasítottam, jóllehet Camus hősét, vagy ha úgy tetszik ellenhősét izgalmasnak tartom. A tanár ugyancsak 'közönyös, idegen' ebben a világban. Olyan téma ez, ami mindig is lenyűgözött, megragadott." Ez után az üzletileg kevés eredménnyel járó kísérlet után Delon Michael Winer filmjében, a Skorpióban játszik Burt Lancaster oldalán. A sztár újra revolvert vesz a kezébe, a világ mehet tovább, megint minden a helyére került. Négy évvel később a Borsalino és társai és a Zsaru sztori után ismét elérkezett az idő Delon számára, hogy átmenetileg fiókba zárja pisztolyát, és új szerepkörrel próbálkozzék. Megkapja Franco Solinas eredetileg CostaGavrasnak szánt forgatókönyvét, a Klein urat. A kijelölt rendező azonban nem akarja, vagy nem tudja megrendezni a filmet, s ekkor Delon eljuttatja azt Joseph Losey-hoz. A rendező felhívja a színészt: - Érdekli magát ez a munka? - Igen, ha önt is érdekli. Delon ismét koprodukcióban dolgozik, és büszke arra, hogy teljes mértékben részt vesz egy ritka mű filmrevitelében. A történelem hálójába keveredett, és a véletlen folytán áldozattá váló háborús nyerészkedő bonyolult és bizonytalan értelmű címszerepe természetesen merőben eltér a sztár megszokott szerepeitől. Új alkalom Delon számára, hogy bizonyítsa: nem ítéltetett végérvényesen gengszterháborúkra, szó sincs végzetes szépségről, legyőzhetetlen hősről, szúrós tekintetről és halált osztó pisztolyról; Róbert Klein egy nyugtalan, szürke ballonkabátos, kurta nyakú, jelentéktelen figura. Inkább középszerű személy, akit Párizsban, a sötét, háborús években összekevernek a zsidó Róbert Kleinnel, és aki hasonmása felkutatására indul, miközben persze saját identitását is keresi. A félelemmel teli és elkeseredett keresés végül deportáláshoz vezet. Nem csupán arról van itt szó, hogy nyomon kövessük a zsidó nép mártíromságát a megszállás idején, hanem arról is, hogy korunk számára valós kérdéseket tegyünk fel a gyávaságról, a közönyről, a gyűlöletről. A Klein úr nemcsak egyszerűen egy történelmi kor rekonstruálása, hanem társadalmunk alapvető problémáinak ragyogó visszatükrözése is. Delon pedig a fakó öltönyös, gyenge, erőtlen Róbert Klein szerepében magával ragadóbb, mint a pályafutását végigkísérő, megalkuvást nem ismerő keményfiúk szerepében. Losey kamerája előtt jóval több, mint 112

sztár: színész, sőt, merjük kimondani, szerepet megformálni képes színművész. Egy szorongó színművész. Losey később beszél a forgatáson tanúsított szeszélyes viselkedéséről. Egy reggel szomorúan, magába zárkózottan érkezik. A rendező nyugtalan, faggatja, megkérdezi tőle, mi baja. - Pocséknak találom magamat és mindenki pocsék, kivéve természetesen önt! - kiált fel Delon. - Ezt hogy érti? - Vannak napok, amikor pocséknak érzem magam, amikor pocséknak találom az egész világot és mindenkit, a mozit, és nem szeretem ezt a díszletet, és semmi, de semmi nem tetszik. Máskor meg teljesen feldobottan, optimistán érkezik a sztár a forgatásra, mintha kicserélték volna. Ezek a változások megmagyarázhatatlanul, egyik pillanatról a másikra következnek be: „Életem legjobb alakítását fogom nyújtani, és ez lesz az ön legjobb filmje" lelkendezik Delon mosolyogva. Ha már a Klein úr újabb közönségbukás azon kísérletek sorában, melyeket a színész tett a beskatulyázásból való kitörés érdekében, legalább azt várhatnánk, hogy a szakma elismerje Delont, és elnyerje az 1976-os Cannes-i Filmfesztivál legjobb férfi alakításáért járó díját. A pletykák előzékenyen számolnak be arról, hogy a színész jó eséllyel indul a díjakért folyó versenyben, és jelenléte a Croisette-en jó reklám lenne a film ünnepének. Azt javasolják neki, ne zárkózzon el Párizsba, hanem utazzon le haladéktalanul a Cote d'Azure-re, garantálják a díjat, ha beleegyezik, hogy felmenjen a Fesztivál Palota híres lépcsőin. „Nem engedek a zsarolásnak! - háborodik fel Delon. - Ha megérdemlem a díjat, adják oda anélkül, hogy kényszerítenének a leutazásra!" Meg is fizettetik vele csökönyösségét, individualizmusát és a Cannes-i képmutató társaság iránti megvetését: a díjat másnak ítélik. Ezt az igazságtalanságot Alain Delon pályafutása egyik legkegyetlenebb csalódásaként éli meg, és soha be nem gyógyuló seb marad számára. Igaz ugyan, hogy már korábban is érték egyéb csapások, de azok többnyire a sikeres karrierrel járó tévedések, előre nem látott nehézségek voltak, melyek alapjában nem kérdőjelezték meg választását. Egy olyan vígjáték bukása, mint például a Halkan a basszushangokkal, nem csorbította sem alkotókedvét, sem lelkesedését: azonnal átnyergelt újabb munkákra. A Klein úr sikertelensége ezzel szemben mélyen megrendíti. Először is azért, mert Joseph Losey-t érinti, azt a filmrendezőt, akit Delon joggal tekint nemzedéke egyik igazán nagy rendezőjének, és hát azért is, mert a film bukása a minőség és a hozzáértés választását sújtja. Az ily módon elmaradt találkozás a 113

közönséggel még világosabbá teszi a színész számára, hogy milyen nehéz kilépni a tőle elvárt szerepkörből. Alain Delon sokáig megrökönyödött és zavarba jött ettől a kudarctól, és okosabbnak látta, ha visszatér a revolvereihez, hogy egy új, hatásos gengszter-sorozatot készítsen: A banda, Egy gazember halála, Három fölösleges férfi, Egy zsaru bőréért... Kicsit szomorúan állapítja meg, hogy a közönség pontosan ezt várja el tőle. A Három fölösleges férfi bemutatásakor így vall Victor Francónak, a Journal du Dimanche újságírójának: „Alain Delon körül kialakult egy bizonyos mítosz. Olyannyira, hogy a közönség haragudott rám, amikor megpróbáltam felhagyni az ilyen szerepekkel. Valóságos megvetésben volt részem... Az emberek csak úgy akarnak látni, ahogy elképzelnek. Új filmem visszatérés ehhez a típushoz, a kicsit magányos, sehova nem tartozó, emberektől, társadalomtól eltaszított hőshöz, aki egy ellenséges dzsungelbe tévedt farkasra hasonlít. A közönség számára az a hős, aki meghal." Szerencsére hamarosan megmenti Bertrand Blier, mikor felajánlja neki A mi történetünk című filmben az alkoholtól elbutult autószerelő szerepét. Blierben Delon ismét nagy rendezőre talál: „Blier annyira kivételes rendező. Losey óta vártam olyasvalakire, mint ő. Remélem, a többi rendezőre nézve ez nem sértő." A mi történetünkben még inkább, mint A professzorban, vagy a Klein úrban, Delon arra vállalkozik, hogy a róla kialakult legendát elhalványítsa és egy komor vesztes szerepében tűnjön fel: „Azonnal elvállalta, hogy eljátssza ezt a szánalmas alakot" - árulj a el Blier. A színész ezzel azt reméli, hogy e műben, melynek társproducere, a hetedik művészet iránt érzett szeretetéhez új dimenzióra, a színészet iránt pedig megújult érdeklődésre lel. Majdnem ötven évesen már elege van abból, hogy nagyszerű és győzedelmes hősöket játsszon, valami mást keres és elkeseredetten mondja: „Nem tölthetem az egész életemet revolverrel a kezemben, ajtókat rugdosva!" Filmbéli partnere, Nathalie Baye, a Journal du Dimanche számára arról a lelkesedésről beszél, amelyet Delon ebbe a páratlan alakításba vitt bele: „Fantasztikus, ahogy Alain Delon beleélte magát a szerepébe. Ritkán látott szenvedéllyel készítette ezt a filmet, teljesen átadta magát a szerepnek, megszűnt önmaga lenni." A mi történetünk, Blier őrült stílusában, egy sörösüveget szorongató, rémült kis csóró kalandját meséli el, aki ledobja középszerű élete béklyóit a vonaton megpillantott ismeretlen nő iránt érzett szenvedélyes szerelme miatt. De bármi legyen is a történet, Blier egy valóságos rémálom világába vezet bennünket, Delon pedig hitelesen játsza el a szánalmas alak szerepét, aki 114

számára fel nem fogható, érthetetlen kalandba keveredik. A színész itt gyökeres ellenképét, ellenpéldáját játsza eddigi szerepeinek: döbbent tekintet, petyhüdt arc, szomorú, karikás szemek, erőtlen beszéd, és a szamuráj képe szilánkokra törik, átadva helyét az élet által meggyötört, szánalomra méltó alaknak. 1984-ben, amikor ragyogóan alakítja ezt az elkallódott embert, a sztárnak már nem igazán kell bizonyítani a szakmájában. A legkiválóbb rendezőkkel forgatott, színészként megismerte a sikerlista csúcsait, a teljes dicsőséget, producerként a kézzelfogható elégedettséget, sőt annak örömét is, hogy a kamera másik oldalára léphetett az Egy zsaru bőréért és, A kíméletlen rendezőjeként. Nem marad más hátra, mint hogy leszálljon a csúcsról, és bebizonyítsa nekünk, hogy igazi színész. A következőképpen fejezi ezt ki Catherine Nay-nek, a VSD magazin riporterének: „Egész pályafutásom során mást sem tettem, mint egymástól eltérő szerepeket játszottam. Mi a hasonlóság a Klein úr, A professzor vagy a Rocco és fivérei között? Semmi! Egy nagy színész, az olyan nagy színész, mint én, mégsem szorítkozhat ugyanolyan sztereotip szerepekre... Látni fogják, hogy a gyengédség és az emberiesség éppúgy megvan bennem, mint az erőszak." Ezekben a nehéz szerepekben, különösen A mi történetünk című filmben, a külsejétől eltérő személyt kell alakítania, és tudja, hogy kedvelt, férfias megjelenése hátrányt jelent ebben. Szépsége segítette, de ugyanakkor gátolta is színészete kiteljesedésében. Már tíz évvel Blier-vel való találkozása előtt így kesergett: „Mihelyt sikerem volt, éreztem, hogy az emberek haragszanak rám, és próbáltam megérteni, vajon miért. Végül is rájöttem. Fiatal vagyok, szép, gazdag és tehetséges. És ezt az emberek nem bocsátják meg. Ó, ha csúnya lennék, imádnának! Vagy ha netán hirtelen meghalnék rákban... akkor végre azt mondanák: 'Ez a fickó zseniális volt!'" Később, Klein úrra és A mi történetünk autószerelőjére gondolva, kicsit szomorúan mondja: „A médiában könnyebben lesz az ember zseni, ha ronda képe van. Én, úgy gondolom, hogy nehezebb könnyeket fakasztani szép arccal." A kritikusokat kissé megdöbbenti az új, Blier rendezésében megjelenő Delon. Egyesek mégis lelkesednek és elismerik, hogy a Notre Histoire valóban eredeti hangvételű. Frédéric Vitoux, a Nouvel Observateur újságírója lelkesen védelmébe veszi ezt az ügyet: „Döbbenetes merészség (és ezért elismeréssel tartozunk Delonnak, a színésznek és producernek egyaránt), oly ritka szabadságérzés a mozi világában. Amikor az őrült szerelem valóban őrült. Bárcsak ragályos lenne ez az őrület, és a valóság tűnne a pokolba!" Róbert Chazal a France-Soirban ugyanezen a véleményen van: „Ez a nézőt zavarba ejtő látás-és láttatásmód különleges helyet jelöl ki a filmnek a francia 115

filmművészetben, melynek igencsak szüksége van ilyen megrázkódtatásokra." Az Échos-ban Annie Coppermann a sztár alakítását emeli ki: „A szemére vethetnénk, hogy túloz és szinte a siránkozószentimentális stílus egyhangúságába süllyed, mint ahogy korábban a fagyos férfiasságéba. De tévednénk. Nem játsza túl a szerepét, egyszerűen megindító. Sörösdobozai mélyére rejtett csipetnyi iróniával." Ugyanez a hangvétel jelenik meg a Quotidien de Paris-ban Jean-Paul Mulot aláírásával: „Elegendő csak annyit mondani, hogy Delon figyelemreméltó, hogy könnybe lábadt szeme és püffedt arca megható." Ezzel ellentétben, más kritikák határozottan tartózkodóbbak. A Libération napilapban Mathieu Lindoni A mi történetünk kudarcáról beszél, és úgy véli, hogy Delon, „miután meg akar szabadulni a szinte már a bőréhez tapadt férfias férfi szerepkörtől, most eltúlozza a siránkozó és riadt férfi szerepét." A Point pedig úgy ítéli meg, hogy „a film szétfolyó és egyik részletében sem magával ragadó". Az epés kritikák ellenére Alain Delon azt reméli, ahogy a Klein úr esetében is, hogy A mi történetünk meghozza neki a Cannes-i fesztivál díját, az elismerést, mely nem csak a filmszakemberek részéről kapott megbecsülés egyértelmű megnyilvánulása lenne, hanem üzletileg is megmentené a félbizalmas információk között megrekedő filmet. De csalódás éri Delont, a színészt éppúgy, mint a producert: A mi történetünket még csak nem is jelölik, és a Cannes-ba küldendő, Franciaországot képviselő filmek kiválasztásával megbízott szakemberek Jacques Doillon A kalóznő című filmjét részesítik előnyben. Claude-Marie Trémois, a Télérama kritikusa eképpen örvendezik: „Köszönet illeti őket, hogy egy szép művészfilmet választottak, nem pedig egy katasztrofálisan pocsék filmet." Delont nem igazán izgatják ezek a csípős kritikák, hiszen rég megedződött már az írás megszállottjaival szemben. Már 1971-ben a következőket nyilatkozta a Ciné-Revue-nek: „Egyáltalán nem veszem figyelembe a kritikát, és ezt persze vissza is kapom. A kritikusok mélységesen visszataszító emberek, a legtöbben, néhány kivételtől eltekintve, akiket komolynak és értelmesnek tartok, semmit nem értenek a mozihoz... Mindenesetre egy kritikus hatalma viszonylagos abban az értelemben, hogy soha nem tudja megakadályozni, hogy egy film sikeres legyen, amennyiben a közönség szívesen nézi, még ha a kritika rossz is. Olyan könnyű tollat ragadni és csak firkálni valamit egy papírlapra, annál is inkább, mert külső körülmények, rokonszenvek, cinkosságok is gyakran közrejátszanak. A kritikus soha nem tárgyilagos. Hazamegy este, rosszkedvű, fáj a hasa, leszidta a felesége? Jó, akkor ír egy kedvezőtlen kritikát! Öt perc alatt, egy asztal szélén rendszeresen és tudatosan lerombolja ötven vagy száz ember majdnem egy év alatt elkészített munkáját. Továbbra is úgy teszünk, mintha nem tudnánk, hogy a mozi ipar, a film pedig termék, amelyet 116

gyártanak, piacra dobnak és eladnak. Milyen jogon tesznek tönkre egy árucikket? Ki merne például megtámadni egy mustárt? Ki merné azt mondani: 'Ne vásárolják ezt és ezt a mustárt, mert rossz!'? A mozi esetében ugyanerről van szó. Nem, a kritika számomra nem fontos! Soha nem tartok előzetes vetítést a kritikusok számára. Olyasmi ez, amiről nem veszek tudomást. És ezt azzal fizettetik meg velem, hogy felkoncolnak!" A Cannes-ból kizárt A mi történetünk mégis meghozza Alain Delonnak 1985ben a legjobb férfi színész kategóriában a Cézár-díjat. Igencsak megkésve érkezett elismerés ez pályafutása során, és egy kissé úgy fest, mintha vigaszdíj lenne. Nincs is jelen a Théátre de l'Empire termében azon az estén, amikor Nathalie Baye felbontja a szokásos borítékot, hogy ünnepélyesen bejelentse a díjazott nevét, és másnap csak ennyit mond az újságíróknak, akik megkérdezik, hogy érzi magát a nagyvilági esemény után: „Hidegen hagyott az egész. Miért éppen egy Cézár? És miért éppen most? Én a kitüntetéseimet a közönségtől kapom." 1989-ben Jean-Luc Godard elküldi Delonnak egy izgató és romlott nőbe szerelmes kettős személyiség másfél oldalon összefoglalt történetét. Ez az új filmterv az Újhullám címet kapta, játékos utalásként a múltra, hiszen a sztár egyike volt a hetedik művészet Új Hulláma által megvetett színészeknek; Truffaut, Chabrol, Rohmer, sőt maga Godard is ebbe az irányzatba tartoztak. Ezek a világot és a mozit megváltoztatni kívánó fiatal rendezők kigondoltak egy, a koncepciójukba illő, barátokra és ellenségekre osztott manicheus világot, és minden mást haszontalannak tekintettek a művészet szempontjából. Mint ahogy Francois Truffaut mondta akkoriban: „Mást kell filmezni, más szellemben", újjá kell teremteni a népszerűség-hajhászás által elhomályosított filmipart, amely szerintük képtelen megújulni. Truffaut Négyszáz csapás és Godard Kifulladásig című filmje volt az első lépés a meghirdetett fordulat felé. Alain Delont, aki nem tartozott ehhez a csoporthoz, mellőzték. Azok a rendezők, akik rá ekkoriban szerepeket bíztak, mint Allégret, Clément vagy Visconti, olyan személyiségek voltak, akiket az Új Hullám ambiciózus ifjai apáik mozija megkövült öregjeinek tartottak. Harminc évvel később maga Godard keresi meg Delont. A svájci rendező olyan korszakba lépett, amikor pályáján szokatlan sztárokat kér fel új képek megformálására. Már forgatta Johnny Hallyday-vel a Detektív című filmet, és kicsivel később majd Gérard Dépardieu-vel dolgozik a Jár értem címűben. Delon egy másodpercig sem habozik, átfutja a másfél oldalt, felhívja Godardt, hogy találkozzanak a Plaza Athénée bárban, a Montaigne sugárúton. A beszédesnek és barátságosnak tűnő sztár árnyékában a félénk rendező nyugtalankodik: - Olvasta a rezümét? 117

- Igen és érdekel. Godard hosszasan hallgat. Aztán beszélnek kicsit a moziról, fix kamera vagy kocsizás, majd hirtelen a rendező felteszi azt a kérdést, amely már nagyon kikívánkozott belőle: - De hát... miért vállalja el, hogy velem dolgozzék? - Azért, mert ön Godard, én pedig Delon vagyok, és mert úgy gondolom, hogy ez egy érdekes párosítás lehet. Ön igazi filmművész, maga írja a történetet, a forgatókönyvet, a párbeszédeket, a filmet, igazán a mozihoz illő íráskészsége van. És mert én meg pályafutásomnak azon a pontján vagyok, amikor csak a rendkívüli kísérletek érdekelnek. Mert az, hogy fogjam a revolveremet és készítsek egy újabb rendőrsztorit, már igazán nem villanyoz fel annyira. Ezt jól csinálom, közben még másra is gondolok, intézem az ügyeimet, itt viszont Önnel sokkal inkább arra gondolnék, amit éppen csinálok. Delon figyelmezteti Godard-t: ő színész, nem pedig rögtönző művész, szüksége van forgatókönyvre. Szokásai és elvei ellenére Godard, aki arról híres, hogy még a forgatáson is az ihletre hagyatkozik, ezúttal betűről-betűre megírja a filmet. A forgatás a Genfi-tó partján kezdődik, és Delon felkínálja tehetségét Godard-nak: „Legyen az én Karajanom, én meg leszek az ön hangszere." A sajtó lesben áll: az érzelmei által vezérelt sztár és az esze által vezérelt rendező között összetűzések várhatók. De minden nagyszerűen megy. „Csak az ostobák nem értik meg egymást" - mondja Delon, amikor az újságírók teljes készenlétben odacsődülnek, hogy néhány sikamlós hírről számoljanak be. S ironikusan hozzáfűzi: „Godard bosszantó, én idegesítő vagyok: jól összeillünk." El kell ismerni, a két olyannyira különböző ember dicséretre méltó erőfeszítéseket tesz azért, hogy ne legyen nézeteltérésük és elkerüljék azt az összecsapást, amit mindenki vár és amitől mindenki tart. A forgatás előtt mindössze háromszor találkoztak, Godard nem szereti a négyszemközti megbeszélést, inkább a magányos gondolkodást kedveli, és elárasztja Delont a szerepéről, az életről, a világ és az emberek közötti kapcsolatokról írott leveleivel. S aztán, amikor a felvétel elkezdődik, a színész, tudatában annak, hogy egy új klasszikus darabot forgat, teljes mértékben a rendezőre bízza magát, és elfogadja a kettőjüket elválasztó különbséget. A film hamisítatlan, tiszta Godard-i stílust követ a rendezőre jellemző kötelező idézetek és aforizmák tömkelegével; idéz többek között Jules Renard-tól azért, hogy Delon kedvében járjon: „Egy kritikus olyan, mint a saját hadseregére tüzelő katona." A szavaktól elbutult világ közepén élő 118

csendes ember, majd a dollár árfolyamát leső dinamikus hivatalnok kettős szerepében Alain Delon két ellentmondásos és kétségtelenül egymást kiegészítő arcát mutatja a nézőnek. Az Újhullám végeredményben a Godard-i filmművészet kifinomult végletekig való fejlesztése, vagy ahogy azt valószínűleg címe is jelezni kívánja, a végsőkig, talán a szélsőségességig vitt Új Hullám. A Cannes-i fesztiválon Svájcot képviselő Újhullám megadta a lehetőséget Delon számára, hogy huszonöt év óta először ismét megjelenjen a Croisetten, ahol a Párducot követő diadal óta nem látták. A Klein úr és. A mi történetünk kapcsán felmerült viszályok még nem merültek teljesen feledésbe, de mire jó fenntartani a hiábavaló civódást? Delon fátylat borít rá, helikopteren megérkezik Cap d'Antibes-ba, és hajón megy be Cannes-ba. A nyaka köré tekert fehér sállal, borostásan, karját a magasba emelve, ujjaival pedig a győzelem V betűjét mutatva vonul fel a Croisette-en a tömeg tapsviharától és a vakuk villogásától kísérve. Kicsivel később felmegy a palota lépcsőin, s a szmokingja hajtókáját díszítő kitűzőn a következő négy betű olvasható: STAR. Ez újfent alapot ad a Delon megalomániájáról szóló pletykákra, mivel az újságíróknak nincs mindig ugyanolyan humorérzékük, mint a filmcsillagnak. Majd következik az Újhullám vetítése, és tíz perccel a kezdés után Jean-Luc Godard csendben eltűnik, hogy a sztár egyedül álljon szemben a filmet fogadó gúnykacajjal. Delon rohamléptekkel rója Cannes utcáit, sebtében válaszol az újságírók kérdéseire, ad egy-két interjút az európai tévécsatornáknak, néhány emberrel kezet fog, részt vesz egy hivatalos vacsorán, majd pedig az est után azonnal elrepül: foglalkozása megszállottjaként sürgősen folytatnia kell a Tánc életrehalálra forgatását Gilles Béhat-val. A film egyetlen díjat sem kap, de ez nem lepi meg Delont. Már előre megmondta: „A film nagyon szép, de nem hiszem, hogy akármilyen pálmát is kapna... Ha például a színészi játékot nézzük, egy fontos szerep kell, egy olyan, amelytől a nézők meghatódnak, sírnak, megdöbbennek, megrendülnek, kiabálnak. Az Újhullámban alakított szerepem pedig nem ilyen, hanem jóval egyszerűbb." A nehezen járható utakért lelkesedő Delon mégis folytatja a valószínűtlen szerepek felkutatását. Nemrégiben Georges Beaume, a volt impresszárió, elküldte neki születésnapi ajándékként Arthur Schnitzler Casanova visszatér című könyvét, melyben az első mondatot aláhúzta: „Casanova ötvenkét éves volt". S ezen a napon Delon éppen az ötvenkettedik születésnapját ünnepelte... Elolvasta, majd azzal a meggyőződéssel csukta be a könyvet, hogy a szerep nem neki való. Még nem. 119

Az Újhullám után a film producere, Alain Sarde azt javasolja Delonnak, hogy készítsék el a filmet Jean-Claude Carriére feldolgozásában és Édouard Niermans rendezésében. A forgatókönyvet ezzel a néhány egyszerű szóval küldi el neki: „Fenséges lenne ebben a szerepben". Delon immár ötvenhat éves, és késznek érzi magát arra, hogy az öregedő és a fiatalság szemtelen szépségével szembenéző csábító alakjához mérje magát. Ahhoz, hogy az utolsó lángjait égető Casanovává váljon, a színész megtetézi az elaggottság állapotát azzal, hogy még öt kilót fel is szed, s így még lepusztultabbnak néz ki. Ez a visszatérő, csipkével felcicomázott és egy ledér nő módjára kisminkelt Casanova-Delon a lényegében a férfias vonzerőn alapuló népszerű karrier nagyszerű fricskája. Az énekesnő Elsa által képviselt fiatalsággal szemben Delon egy múltból visszatérő és az emlékekben elvesző elöregedett férfi, akit kihunyó tüzének ifjú tárgya kegyetlenül döbbent rá a valóságra ezzel a végérvényes elutasítással: „Undorodom a testétől". Bár Delon nem lát semmi személyes vonatkozást e visszatérő Casanovában, s kitart amellett, hogy mindössze megformálja ezt az alakot és egyáltalán nem kell ebben valamiféle önazonosulást keresni, mégis tisztán látja, hogy mennyivel többet jelent számára Casanova egy egyszerű szerepnél. Egyfajta megállapodottságról, a múló idővel való szembesülésről is szó van: „Ha azt mondanák, hogy ez az utolsó filmem, az sem zavarna. De azért ez nem végrendelet, hanem inkább vizsga. Pont az „i"-re, mely egy pályafutás, egy partitúra végét jelölheti." Természetesen túlzó és téves lenne Alain Delon e szerepében pontos párhuzamot látni saját életével, hiszen őt valószínűleg egyetlen nő sem merné vagy akarná visszautasítani fizikai undorra hivatkozva. Ugyanakkor felfed a filmben valamiféle rejtett lelki gyötrelmet: kínzó félelmet az öregedéstől, attól, hogy már nem tud hódítani, az elmúlás visszafordíthatatlan közeledte okozta szorongást. Szívesen vallja be, hogy ő maga rendezte az első jelenetet, azt, amelyben felfedi magát a nézőnek... Ez a gesztus nem csak a rendező számára segítség, hanem arról a kifejezett gondos törekvésről is árulkodik, hogy egészen az elmúlásig adjon a megjelenésére. Ugyanis ami a hanyatlás mögött van, az nem más, mint a halál, melyről Alain Delon egyre nyíltabban beszél. Minden egyes alkalommal, és Casanova öregsége is ide sorolható, felfedi félelmét a vég felé vezető lassú haladástól, a betegségektől, a szenvedéstől, a rútságtól. Állva szeretne meghalni, ahogy azok, akiket ő „villámcsapta nagy tölgyfáknak" nevez, mint Jean Gabin vagy Lino Ventura, és reméli, hogy a színészek istene úgy fog rá vigyázni, miként annak idején ezekre a tekintélyes személyiségekre vigyázott. A halál gondolata ugyan nem gyötri, de ragaszkodik, mások számára éppúgy, mint saját maga számára, e végső pillanatok méltóságának megőrzéséhez. 120

A „főnök", Jean Gabin halálakor elborzadva látta, hogy az egyik újság közölte a holttest fényképét. Azonnal a Neuilly-i Amerikai Kórházba sietett, és követelte, hogy adják oda neki a hullaház kulcsát. Azért, hogy egy ilyen gyalázat még egyszer ne fordulhasson elő, s hogy elvigye a „szent fenegyerek" holttestét a mohó fotósok elől, három napon át minden reggel a gyertyák között elhelyezett ravatalhoz cipelte a színész földi maradványait, és minden este visszavitte a hullaházba, melyet éjszakára gondosan kulcsra zárt. A paparazzók nem lophatják el a híres színész halálát. Mindettől felkavarva érkezik a sztár reggelente a forgatásra, ahol egy órát tölt a sminkesek kezei között, ő, aki annyira gyűlöli ezeket az előkészületeket, és filmjeinek nagy részét egy gramm púder nélkül játszotta. Amikor a Casanova visszatér 1992-ben megjelenik a mozivásznon, a kicsit hájas, kicsit szánalmas Delon több kritikust is meglep. Pánikkeltő, a nehezen visszafojtott aggodalomtól remegő újságírók teszik fel nyíltan a kérdést, hogy vajon mi történt a nemzet sztárjával. Ezúttal sem adják meg neki a jogot arra, hogy úgy változtassa külsejét, mint egy közönséges színművész: Delont tökéletesnek akarják látni, olyannak, ahogy azt számunkra az örökkévalóság megőrzi. Az öt kiló súlyfelesleg könyörtelen pletykálkodás és gyanúsítgatás forrása, ami természetesen feldühíti a színészt: „Meghíztam, felszedtem néhány kilót. Amikor ez az amerikai színészekkel történik meg, mesésnek tartjuk. Franciaországban pedig azt mondjuk: 'Dehát mi történt Alain Delon-nal?'" Kedvét leli abban, hogy egy kicsit kövérnek mutassa magát, de ezt azonnal ellensúlyozza azzal, hogy megmutatja a fenekét a nagyközönségnek a filmről készült pajzán fotókon, melyek egy magazinban jelentek meg az erkölcsös emberek nagy megbotránkozására, akik azt kérdezik, mire jó ez a sztriptíz. Valójában arról van szó, hogy az idő múlásával a kíméletlen szamuráj láthatólag egyre nagyobb távolságot szeretne tartani saját személyiségétől, s megengedi magának azokat a tréfákat, huncutságokat, amelyeket korábban az acéltekintetű keményfiúról kialakult legenda megtiltott neki. Azzal, hogy nyilvánosságra hozza a forgatáson készült indiszkrét fényképeket, Casanova azt bizonyítja be, hogy bár megöregedett, még mindig megmutathatja a testét, s hogy Delon nem olyan elvénhedt, mint ahogy azt színészi tehetsége elhiteti velünk! „Attól a pillanattól kezdve, hogy a dolgok a helyükön vannak és nem közönségesek, minden lehetséges, minden megengedett - magyarázza. - Ezek a fényképek nem közönségesek. Teljesen normálisak és egészségesek. Ez se nem magamutogatás, se nem provokáció. Nem tettem volna meg, ha nem azért lettem volna meztelen a kabát alatt, mert a jelenet így kívánta meg. Ráadásul még jól is szórakoztunk, amikor felvettük. Egyébként a 121

környezetemben azt mondták, hogy igazán nincs miért szégyenkeznem. Akkor meg miért fosztanánk meg magunkat mindettől?" A Casanova visszatér Franciaországot képviseli a Cannes-i filmfesztiválon, de művészfilmjeinek megjelenése a Croisette-en már nem lelkesíti a sztárt. Csupán csak türelmesen várja az ítélethirdetést, mondván, hogy ha a film a torta, akkor a jutalom a hab lesz a tortán, de semmi több. Noha Anne Andreu az Événement du jeudi című lapban kiemeli Delon alakítását, azért megjegyzi, hogy a filmből mintha hiányozna egyfajta erő és dinamikusság: „Egy ilyen téma feldolgozásához egy nagy rendezőre lett volna szükség, aki képes az öreg férfi rémületét a maga mélységében kifejezni és e portrét hozzá méltó keretbe foglalni, felidézve a 18. század végét, amikor a szegények és a nők egyszerre lázadnak fel elnyomóik ellen. Édouard Niermans megelégedett azzal, hogy igen illendő módon mutasson be egy olyan történetet, amely merészebb feldolgozást is megérdemelt volna." Valóban, a film nem győzi meg a fesztivál zsűrijét, és Cannes-ból mind pálma, mind érem nélkül tér vissza. Henry Chapier, a francia sajtó filmszakértője már néhány évvel korábban a következőket írta: „Ma Delon tisztában van azzal, hogy már régóta a cézárok, oszkárok és más egyéb szobrok vagy díjak felett áll: pályafutása kezdetétől a kihívást számára az abszolút maximalizmus, a hiábavaló küzdelem és a népszerűtlen tétek iránti vonzalom jelentik. Megfizet sikeréért, szépségéért, vadságáért, hálátlanságáért mindazoknak, akik a karrierjét akadályozni képes hatalommal rendelkeznek, akik művészei annak, hogy ott támadják, ahol a legsebezhetőbb: az önimádat, de legalábbis a hiúság szintjén."

A jobboldali komédiás Amikor Alain Delon politikáról kezd beszélni, sokakat irritál, néha nyugtalanít, sokszor megtéveszt. Jobboldalinak, büszke hazafinak, kicsit inkább militaristának ismerjük, mégis nehezen tudjuk elhelyezni a politika ködfoltos palettáján, így aztán szélsőségesnek, túlzónak tartjuk. Pedig ő maga többször is hangsúlyozza, sőt hajtogatja: a politika területén az egyetlen igazi sztár Charles de Gaulle. Jóllehet, Alain mindössze négy éves volt, amikor a még ismeretlen tábornok Londonba ment, hogy onnan szervezze meg Franciaország visszahódítását és megmentse a haza becsületét, a színész egész életére jellemző mélységes gaullizmust - saját bevallása szerint - annak „a szabad Franciaország csodálata által uralt légkörnek" köszönheti, amelyben felnevelkedett, s ideológiai nézeteit állandóan erre a képre hivatkozva alakította ki. Felfogásában a gaullizmus nem politika, hanem egyfajta hazaszeretet, hozzájárulás Franciaország nagyságához. Alain Delon annak a generációnak a tagja, mely gyermekkorában látta az országot elveszni, majd pedig de 122

Gaulle június 18-án elhangzott szavainak és munkásságának nyomán ismét felemelkedni, s ezért ösztönösen bizalommal van iránta. Ugyanakkor Delon nem politikai alkat, alapvetően hiányoznak belőle olyan militáns tulajdonságok, amelyek ahhoz szükségesek, hogy petíciókat írjon alá vagy transzparensekkel vonuljon fel. Szavazni ugyan elmegy, és ha megkérdezik, kinyilvánítja kötődését a tábornok gondviselés küldte személyéhez, de csak ennyi, s nem több. A színész első ütközése a politika világával kétségtelenül 1968 májusára tehető. A háborút nem ismerő fiatalság, amelyet a Charles de Gaulle név mindössze egy megmerevedett, tíz éve megingathatatlan hatalomra emlékeztetett, fellázadt az öregember uralma ellen, és ledöntötte talpazatáról a szobrot. Az események kezdetén Delon éppen Jean Cau Kiszúrt szemek című színházi darabjában játszott. A diáklázadás, a tüntetések és szerte az országban bekövetkező felfordulás ellenére folytatni akarta az előadást, közömbös volt a feldühödött fiatalok követelései iránt. Marie Bell, a színházigazgató viselkedése teljesen felháborította: a tüntetésekre tekintettel bezáratta a párizsi Gymnase színház kapuit. Partnerével, Jacques Dacqminenal egy pillanatra megfordult a fejükben, hogy megalapítják a szabad színészek, természetesen a politikától szabad színészek társulatát. A nyíltan de Gaulle tábornok személye ellen irányuló megmozdulás megbotránkoztatta Alain Delont. Őszintén meg is mondja az Express újságíróinak: „Tiszteletben tartom a diákokat, de nem érzem, hogy a problémáik közvetlenül érintenének. Az én feladatom az, hogy színész legyek, nem pedig, hogy politizáljak. Ez a lázadás a kormány ellen irányult, én pedig ez ellen tiltakozom. Gaullista vagyok." Delon számára de Gaulle volt az élő példa arra, milyen büszkeséget jelent franciának lenni. Egy Buenos Airesben tartott sajtókonferencia során egy újságíró megkérdezte tőle, mit jelent számára a tábornok, s ő a következő választ adta: „Számomra, és remélem, hogy sok más francia számára is, a haza atyja volt és marad mindörökre." A tábornok halálakor kijelentette Henri Rode-nak adott interjújában: „Minden bizonnyal de Gaulle tábornok halála az összes nemzetközi jelentőségű esemény közül az, amelyik egész életemben a legjobban megrázott. Mint sokan mások a világban, én is szinte már elhittem, hogy ez az ember halhatatlan. Mély nyomot hagyott századunkon, és én mindig is csodáltam a cselekvés és a stílus harmonikus, veleszületett egységét egy emberben." A sztár egyik, soha be nem teljesült álma volt, hogy a tábornok saját kezűleg adja át neki a Becsületrend katonai érdemrendjét. Ez a vörös szalag a volt 123

Indokínában harcoló katona számára elkötelezettsége igazolását, a Franciaországért vállalt szörnyű veszélyek elismerését jelentette volna. Alain Delon később mégis összekapcsolhatta nevét Charles de Gaulle nevével egy olyan cselekedet révén, amelyet mindig a legfontosabbnak tartott életében és amelyre máig a legbüszkébb: visszaszolgáltatta Franciaországnak az 1940. június 18-i felhívás eredeti kéziratát. Ezt a két egyszerű, a tábornok hosszúkás betűivel írott és itt-ott húzásokkal tarkított papírlapot - melyek ezzel a híressé vált mondattal kezdődnek: „Franciaország elvesztett egy csatát, de nem vesztette el a háborút" - Londonban a szabad Franciaország vezetőjének asztaláról vette el egy katona, aki akkor még nem is sejtette, milyen felmérhetetlen történelmi értékkel bíró dokumentumra tette rá a kezét. Ez az ember a megható emléket harminc éven át egy kis fekete bőrmappában őrizte. Néha-néha óvatosan elővette rejtekhelyéről, s megmutatta barátainak, hogy egy kicsit nosztalgiázva felidézzék a hajdani hősies harcokat... A tábornok halálakor a volt katona úgy dönt, pénzzé teszi a felhívást, de tart a kormány reakciójától és fél a közvélemény jogos felháborodásától. így elsősorban arra törekszik, hogy az eladás körüli tárgyalásokat titokban bonyolítsa le, és hát hogyan is lehet jobban szavatolni a dolog bizalmas kezelését, mint ha az értékes kéziratot egy külföldinek adja át, aki azt messzire vinné Franciaországtól? Felkeresi a műtárgyak és antik tárgyak világában mindennaposnak és törvényesnek számító hasonló tranzakciókhoz szokott becsüst, Pierre de SaintCyrt. A szégyenkező eladó megkéri, hozza össze egy gazdag külföldivel, akit esetleg érdekelne ez a történelmi értékű kincs. Az elképedt becsüs nem hagyhatja, hogy a francia történelemhez ily szorosan kapcsolódó dokumentum egy névtelen és távoli páncélszekrényben kössön ki. Mit tegyen? Barátja, Alain Delon segítségét kéri, akinek jól ismeri hazafias érzéseit és a tábornokhoz fűződő érzelmeit. - Egy külföldinek szeretnék eladni! - sóhajt a becsüs. - Nagyszerű! - válaszol Delon. - Én leszek az a külföldi. Gyártok én majd neki egy külföldit, méghozzá mérték után! 1970. november 20-án a színész felhívja José Rotát, egyik argentin ismerősét: „Készülj, és amint szólok, szállj repülőre és gyere Párizsba! Majd mindent megmagyarázok." Egy héttel később a kifogástalan teveszőrkabátba öltözött és így még hihetőbben tiszteletre méltó közvetítőnek tűnő argentin férfi egy gazdag buenos airesi műkedvelő megbízottjaként megjelenik az eladó irodájában, és kijelenti, hogy érdekli az üzlet. A gyanakvó francia szeretné megtekinteni látogatója útlevelét, a legmélyebb titoktartást követeli, majd az árról tárgyalnak. Az eladó először ötszázezer frankot kér az „árulásért", aztán az 124

álügynök vonakodását látván lejjebb megy: az „árut" háromszázezer frankért adja át, de készpénz fejében... Az üzletfelek megállapodnak, taxiba ülnek és elhajtanak az eladó lakására, ahol az illusztris dokumentumot elrejtette. A vásárló egy pillantást vet rá, majd előhúzza az Alain Delontól kapott bankjegyköteget, gondosan megszámolják, a pénz megvan. Udvariasan elköszönnek egymástól, az ajtó bezárul, s a meghatódott és diadalmas argentin azonnal barátjához, Delonhoz siet: „Ha belegondolok, hogy én, az egyszerű argentin a taxiban egy rövid időre a kezemben tartottam azt a kéziratot, amelyben de Gaulle tábornok 1940-ben, egy júniusi napon harcba hívta Franciaországot!" Másnap este Alain Delon vacsorára hívja magához a színész Paul Meu-risset, Georges Beaume-ot, az impresszáriót, valamint Michel Droit és Jean Cau írókat. Megmutatja nekik a kéziratot, hagyja, hogy megcsodálják, s végül büszkén ezt mondja: „Franciaországban maradt!" De tüstént hozzá is teszi: „Nem tarthatom meg. Ez nem az enyém, hanem minden franciáé." Akkor hát kinek kellene átadni? A kézirat körül összegyűlt művészek kis csoportja úgy dönt, véleményt kérnek Yvon Morandat-tól, a szabad Franciaország hősétől és a felszabadítási mozgalom harcosától. Három nappal később egy újabb összejövetelen már Yvon Morandat is jelen van. A beszélgetés igen élénk, minden lehetőséget számba vesznek. Mi lenne, ha a felhívást a Nemzeti Könyvtárnak adnák át? Vagy de Gaulle özvegyének? A Hadtörténeti Múzeumnak? Párizs városának? Vagy esetleg az Országos Levéltárnak? Végül is Yvon Morandat azt javasolja, kerüljön a Felszabadításért Harcolók Rendjének múzeumába. Alain Delon helyesli az ötletet, de azt szeretné, ha a dokumentumot egy kormányképviselő adná át. Természetesen Michel Debrét, a honvédelmi minisztert kérik fel, hogy hivatalosan szolgáltassa át a kéziratot Hettier de Boislambert-nak, a Rend kancellárjának. Amikor Michel Debré tudomására jut a hihetetlen kaland, undorát fejezi ki azzal az egyénnel szemben, aki ezt az örökséget egy külföldi kezére akarta juttatni: „Ráadásul még olcsón is adta! Ha valaki ennyire hitvány, akkor már legyen teljesen az!" - veti oda hidegen a miniszter. Mert ha nyilvánosan tette volna, akkor a kézirat természetesen lényegesen magasabb áron kelt volna el. De az eladó ragaszkodott a titoktartáshoz, és ez érthető is... Az erősen meghatódott Alain Delon 1970. december 16-án késő délután a Saint-Dominique utcában, a Honvédelmi Minisztériumban adja át a 125

felbecsülhetetlen értékű ereklyét Michel Debrének. A miniszter megköszöni a színész közreműködését abban, hogy az ereklye „Franciaországban maradt, mivel valóban történelmünk része és minden franciát megillet". - Miniszter úr, nem tehettem másképp. Nem kell ezt nekem megköszönni, hiszen a helyemben bárki... - Nem! - vág közbe Michel Debré. - Lehet, hogy az Ön helyében nem mindenki tette volna azt, amit Ön. De Ön így tett, és ezt még egyszer köszönöm. Ami pedig Hettier de Boislambert-t illeti, szavaival Delon szívébe talál: „Tudom, hogy katona volt. Megköszönöm Önnek, és büszke vagyok arra, hogy franciaként és katonaként viselkedett." A színész számára az, hogy visszaszolgáltatta az ellenállásra buzdító felhívás kéziratát, nem politikai gesztust jelent, hanem egyszerű történelmi igazságtételt, egyfajta módját annak, hogy a nemzeti büszkeség lángját tápláljuk. Delon, cselekedeteiben éppúgy, mint állásfoglalásaiban, nem vesz tudomást a kicsinyes pártvitákról, egyszerűen csak nyilvánosan kijelenti, hogy mit is gondol valójában legbelül, készen arra, hogy sokkolja, sértse a közönséget. S néha készen arra is, hogy saját magának mondjon ellent. 1973-ban a José Giovanni rendezt Két ember a városban című filmben egy bűnbánó, kisstílű, sorsát elkerülni nem tudó suhanc szerepét játsza, akit halálra ítélnek és kivégeznek. Ezt a halálbüntetés elleni vádbeszédnek tekinthető filmet Alain Delon minden tehetségét beleadva, koprodukcióban valósítja meg: az a megrázó tekintet, mellyel Jean Gabinra néz az utolsó jelenetben, amikor fellép a vérpadra, kétségtelenül nagyobb mértékben járult hozzá a halálbüntetés eltörléséhez, mint megannyi, az ügy érdekében elhangzott védőbeszéd. Pedig két évvel később ugyanaz a Delon a halálbüntetés mellett áll ki, abban az esetben, ha kifejezetten borzalmas bűncselekményekről van szó. Ezidőtájt történt, hogy egy tizenhét éves fiatal döbbenetes körülmények között megölt egy nyolcvanas éveiben járó személyt. A hír mélységesen megrázta Franciaországot, és nyíltan felvetette a halálbüntetés kérdését. Delon így nyilatkozott az RTL-nek: „Egy féreg, amelyet el kell taposni! Az ilyen embereknek nincs joguk élni. Ha a fiam azt mondaná, hogy ugyanilyen dolgot művelt, biztosíthatom Önöket, hogy én magam tennék igazságot, és saját kezemmel ölném meg, mert nem tekinteném többé a fiamnak." Ugyanakkor megvéd egy másik gyilkost, aki leszúrta apja gyilkosát: „Hasonló esetben azt kívánnám, hogy a fiam is így cselekedjen" - jelenti ki. Felfogásában nyilvánvalóan szoros összefüggés áll fenn de Gaulle tábornok felhívásának visszaszolgáltatása és a bosszúálló dicsőítése között. Becsület és 126

nagyság: két deloni posztulátum, mely befolyásolja életét, gyakran meghatározza döntéseit, választásait, és igazolja látszólagos ellentmondásait; két - mára már valószínűleg egy kissé elavult és idejétmúlt - alapfogalom, mely szokatlan utakra vezeti a színészt. 1979-ben elvállalja a kapitány szerepét egy jelentéktelen amerikai filmben, Dávid Lowell Rich Airport 80 Concorde-jában, melyet a tíz évvel azelőtt készült másik légikatasztrófa-film, az Airport nyomán forgattak, és az Air France légitársaság pilótáinak sötét és díszes egyenruhájába bújik egy olyan nem túlzottan magasröptű vállalkozás kedvéért, amit ő maga saját bevallása szerint is csak „szórakozásnak, nem pedig pályafutása egy állomásának" tekint. S mindezt azért, mert a forgatókönyvíró nagy figyelmet szentel a részben francia gyártású repülőgépnek, amelyet az amerikaiak szabotáltak azáltal, hogy egy időben megtiltották az ország repülőterein való leszállását: „Ez volt az első film a Concorde-ról, és ez a gép a francia-brit géniusz jelképe. S mindazon kellemetlenségek és csalódások után, melyeket az amerikaiak okoztak szuperszonikus gépünknek, úgy gondoltam, jó alkalom lesz ez arra, hogy elfogadjuk a kihívást..." - nyilatkozza a Ciné-Revue-nek. S még a mozi sem elegendő számára, hogy kifejezze a francia szárnyakhoz fűződő szenvedélyét: láthatjuk Salon-de-Provence-ban is, amint a Francia Légierő felderítő egységének egyik Alfa Jetjét vezeti. Noha a fotográfusok lélekszakadva szaladnak oda, a TF1 tévétársaság is jó érzékkel elhelyez egy kamerát a pilótafülkében, hogy a vulgum pecus a sztár győzedelmes arckifejezésének egyetlen apró részletéről se maradjon le, a túlfűtött Yves Mourousi pedig a földről kommentálja az alkalmi pilóta repülőszaltóit: ez a kaland inkább egy gyermekkori álom valóra váltása és a nemzetiszínű modern lovagok dicsőítése. A mikrofont elé tartó újságíróknak Delon, még mindig lenyűgözve az égi kalandtól, csak hebegni képes: „El sem lehet képzelni, hogy mit érzünk repülés közben. Mintha a gyorsulás ereje összezúzna minket. Ezt nem lehet szavakkal leírni, ezt át kell élni!" És Christian Velluz, a vadászrepülők főpilótája ezekkel a végérvényes szavakkal zárja: „Alain Delonból kiváló vadászpilóta lett volna." A nyíltan jobboldali és a gaullizmus örökségéhez mélységesen ragaszkodó Alain Delont természetesen nagyon meglepi a baloldal 1981-es győzelme. Elsősorban üzleti jellegű áttelepülése Genfbe egyben rossz kedvének és aggályainak kifejezésre juttatása is. A francianyelvű svájci televízió újságírója, Christian Desfaye megkérdezi tőle, „fáj-e neki Franciaország": „Igen - válaszolja habozás nélkül Delon. - Igen, szenvedek a hazám miatt, ahol minden mérnök, kutató, üzletember és tehetség elhagyja a hajót, mielőtt még túl késő lenne." 127

A svájci kamerák előtt nem titkolja véleményét és rossz érzését: „Nem szeretem a politizáló, a politikát csináló embereket. Ami a szocialisták politikáját illeti, félek, hogy a francia gazdaságot veszélybe sodorja. Ennek ellenére őszintén azt gondolom, hogy Frangois Mitterrand nagy elnök." De három évvel később, amikor Arthur Conte kérdéseire válaszol a ParisMatch-nak, már gyökeresen megváltozott a véleménye a köztársasági elnök személyéről, már csak a vérbeli és alattomos stratégát látja benne: „Ki hinne bármikor is egy Mitterrand elnöknek? Túlságosan is nagy kockázatot vállal ellentmondásaival. Később majd az a szólás fogja járni: csaló, mint Mitterrand. Mindent megígér, aztán az ellenkezőjét teszi, soha nem tapasztalt módon. Ha egyáltalán valamiben, akkor legfeljebb az őszinteségében hiszek. De ez nem változtat azon a tényen, hogy télapóputtonyát csupa teljesíthetetlen ígérettel, megfoghatatlan ajándékkal és hamis játékkal rakja tele..." A színész kifejezi csalódottságát és hangot ad aggályainak. Számára Franciaország szomorú nemzetté vált, erőtlen néppé, amely elvesztette a munka és alkotás iránti kedvét. Mitterrand a hatalmon egyenlő a lelkesedés megszűnésével, az energia elapadásával. S ebben nem csupán a szocialisták hibásak, hanem minden olyan politikus, aki előidézte ezt a katasztrófát, Chirac és Giscard, azok a jobboldaliak, akik nem tudták meggátolni a baloldal győzelmét: „Tudják, mire emlékeztetnek, amikor látom őket gesztikulálni? A nők civakodására..." Sok más franciához hasonlón Delon is kiábrándult a politikából. A választási kampány során meghirdetett ígéreteit betartani nem képes baloldal ellentmondásos stratégiák között vergődik, a megosztott jobboldalnak pedig, úgy tűnik, sem programja, sem ambíciói nincsenek, s túlságosan is lekötik a belső harcok. Akkor talán a Nemzeti Front és Jean-Marie Le Pen vonzza Alain Delont? Mindenesetre soha nem habozik, hogy kinyilvánítsa a szélsőjobboldali vezető iránti barátságát, akit a hatvanas években ismert meg. Szimpatikusnak találja, úgy véli, hogy hangosan kimondja azt, amit mások csak magukban gondolnak, és kijelenti, hogy szerencsére elüt a többi politikai vezető szürke egyhangúságától. Azért egy jó adag humorral így kiált fel: „Micsoda sikere volna Le Pennek, ha olyan képe lenne, mint nekem!" Vajon ez a szívélyes megnyilvánulás alapot adhat Le Pennek arra, hogy úgy higgye, a sztár támogatni fogja? Úgy tűnik legalábbis, hogy ezt reméli, hiszen 1984 márciusában az európai válsztásokra készülődve a Nemzeti Front elnöke a következőt válaszolja a.Magazine-Hebdo-nak, amikor Alain Delonnak a választási kampányban való esetleges részvételéről kérdezik: 128

„Személy szerint nagyon örülnék, ha Alain Delonnak kedve volna valamelyik [listán] szerepelni. De ezirányú szándékáról nem szólt nekem. Úgy gondolom, olyan rokoszenven alapuló kapcsolatból vonunk le következtetéseket, amely nem minden esetben konkretizálható. Talán ez lesz az egyik meglepetés..." A válasz nem is késik. Néhány nap múlva a Figaro ezeket az egyértelmű sorokat közli: „Alain Delon semmilyen listán és semmilyen módon nem vesz részt az európai választásokon... Az általános várakozás világos és visszavonhatatlan cáfolatot kapott. Jean-Marie Le Pen álma talán még azelőtt véget ért, hogy elkezdődhetett volna." Egyébként Le Pen nem mutatkozik nagyon haragtartónak. Kicsit később a következőt nyilatkozza a Monde-nak a színész Svájcba „menekülése" kapcsán: „Delon nem katona. Egy francia állampolgár szabad; viselkedésében semmi nem ellenkezik a hazafiassággal. Mint több millió francia számára, az állam gyámkodása számára is elviselhetetlennek és nyomasztónak bizonyult." Nehéz is lenne elképzelni, mit keresett volna Delon a Nemzeti Front hideg, rasszista, idegengyűlölő és ultranacionalista falkájában. Igaz ugyan, hogy a hazafias becsület és a katonás férfiasság egyfajta felfogása bizonyos pontig közel hozhat egy olyan színészt, mint Alain Delon, egy olyan politikushoz, mint Jean-Marie Le Pen, de alapvető különbség választja el őket. Delon soha nem engedte meg magának, hogy a Le Penéhez hasonló trágár nyelvezetet használjon, és a pályafutását végigkísérő többszáz interjú egyikében sem tett egyetlen rasszista vagy diszkriminatív megjegyzést. Hiszen olyan művész számára, mint Delon, csak a tehetség a fontos: mit számít a származás vagy a címkézés? Világosan megmondja: „Vannak baloldali szakmabeli barátaim, sőt néhányuk a Kommunista Párt tagja. Az egymás iránti kölcsönös szakmai tisztelet jóval előbbrevaló minden politikánál." S Viscontitól Godard-ig egyáltalán nem mondhatjuk, hogy Delon legemlékezetesebb filmjeihez igazán jobboldali rendezőket választott volna! Annak idején Simone Signoret, akihez baráti szálak fűzték, egy kicsit megjátszott nehezteléssel telefonált fiatal kollegájának minden egyes rosszkor tett politikai megnyilatkozását követően: „Már megint hülyeséget csináltál, nem tudod megállni, hogy ne nyisd ki a szád!" S Delon ugyanazon a hangon, nevetve válaszolt neki, akit bizalmasan „nénikém"-nek hívott: „Mindenkinek megvan a saját hülyesége, mindenkinek megvan a saját világnézete, nénikém." 129

Bár Delon gyakran büszkén hangoztatja, hogy francia és bátor hazafi, a nemzet fogalmát soha nem túlzó értelemben fogja fel. Hogyan is tudna az a színész, aki Klein úr szerepét játszotta Joseph Losey filmjében, egy ordítozó és demagóg hitvány politikus hatására belevágni a politikai életbe? A Klein úr a nemzeti identitás teljes kétértelműsége: a megszállás alatt, miközben a francia rendőrök deportálják a zsidókat a fővárosból, az akkori követelmények szerint tiszta árja Klein úr ismeretlen hasonmását, a zsidó Klein urat keresi, akivel végül is azonosul. Delon nem csupán a címszerepet játszotta ebben a filmben, hanem koprodukcióban hozta azt létre, témáját ő vetette fel a rendezőnek, és tíz körömmel ragaszkodott a megvalósításához. Kevéssel azután, hogy eltávolodott Le Pentől, Alain Delon José Pinherio filmjében, A zsaru szavában forgat. Michel Boujut, az Événement du jeudi újságírója ebben a filmcsillag és Jean-Marie Le Pen közötti végleges szakítást látja: a filmbéli hős, egy volt zsaru - akit természetesen Delon alakít rosszfiúkkal bajlódik, egy olyan álarcos kommandóval, amely a fasizálódó jobboldal bérgyilkosaira emlékeztet, különösen akkor, amikor a rend e fanatikusai géppuskával szétlőnek és felgyújtanak egy bevándorlók lakta munkásszállást! Távozóban még láthatjuk is az egyik felbőszült alakot, amint fekete kesztyűs kezével letép egy rasszizmus-ellenes plakátot: „Ne bántsd a barátomat!" - a nyolcvanas évek népszerű szlogenje a tolerancia mellett. Az újságíró tréfálkozik a színész látszólagos pálfordulásán: „És mit gondol majd minderről barátja, Jean-Marie? A renegát, az S.O.S Rasszizmus propagandistájává vált Delonról?" A Le Pen személyéhez való állítólagos vonzódása ellenére Delont tulajdonképpen egyetlen politikus hozza lázba: Raymond Barre. Természetesen az, hogy Valéry Giscard d'Estaing egykori miniszterelnökét támogatja, kevésbé ingatja meg a hírlapírók lelkesedését, mint titkos kacsintgatása a Nemzeti Frontra. Raymond Barre lomha és kissé fáradt alakja láthatóan nincs összhangban Alain Delon energiájával és tüzes szenvedélyességével. Pedig a színész ki sem fogy a Lyon leendő polgármesterét illető dicséretekből, sőt még ezt a szürreális kijelentést is megengedi magának: „Barre úr egy kicsit olyan, mint én, ha politikus lennék." Ugyanebben az időben Alain Delon, bár még mindig a Barre-t támogatók táborához tartozik, pusztán barátságból részt vesz Jacques Dominatinak az 1986-os parlamenti választásokat előkészítő kampányában Párizs III. kerületében. E fagyos márciusi hónapban hidegcsípte piros orral láthatjuk, amint a Carreau du Temple körüli utcákat rója. Újságírók hadától és vakuk villanásától kísérve lép be az üzletekbe, mint afféle egyszerű jelölt, kezet fog az emberekkel, megsimogatja a kisgyermekek szőke fejecskéjét, megcsókolja 130

néhány félénk kamaszlány elpirult arcát, és a kerületen átvonuló kortesmenet furcsa heppeningé válik, amelyben mindenki megpróbál a sztár közelébe férkőzni. Megkérdezik Delontól, miért támogatja Dominatit, ő pedig azt válaszolja, hogy ugyanúgy joga van az önkifejezésre, mint bármely más adófizető állampolgárnak; valaki azt szeretné megtudni, hogy egy nap elfogadja-e majd a kulturális miniszteri posztot, ő elmosolyodik, és válaszában azt sejteti, hogy talán, miért is ne, minden a kormánytól függ... A körülmények szülték ezt a havas utcán gyorsan megadott választ. Az igazság az, hogy Delonban szilárd meggyőződései ellenére sincsenek politikai ambíciók, úgy véli, hogy a politika külön mesterség, és nevetséges lenne a filmszínészi karrier után hirtelen egy képviselői vagy miniszteri posztot megkaparintani. Amikor Ronald Reaganról beszélnek neki, az amerikai elnökké vált B-kategóriás filmszínészről, ő csak mosolyog: Reagan soha nem volt valami nagy színész, mindig is elsősorban politikus volt, először a színészek szakszervezetében, majd Kaliforniában, végül pedig a Fehér Házban. Mindazonáltal - realizmussal ötvözött humorral - elismeri, hogy színész és politikus között létezik egy közös pont: egyikük sem tud ellenállni a kamera csábításának! Alain Delon régóta úgy hiszi, a politikai jövő Raymond Barre-é, még akkor is, ha véleménye szerint a volt miniszterelnök soha nem fogja tudni hagyományos úton megszerezni a legfelsőbb hatalmi posztot. Úgy gondolja, egy erős sokkhatásra, egy nagy eseményre, akár egy nemzeti tragédiára lenne szükség ahhoz, hogy a franciák felébredjenek és hatalomra segítsék ezt az embert, mint annak idején Charles de Gaulle-lal tették. Mert Raymond Barre minden szempontból tetszik neki. Tetszik neki az, ahogy egy nagy stratéga kifinomult bölcsességét mutatva visszahúzódik a politikai élettől, tetszenek neki a köztársaság gazdaságáról és válságáról tartott hatásos beszédei, a jobboldalt egyesíteni hivatott feltételezett szerepe. Azért az emberért, akit az eszével az eszéért választott, a színész még arra is képes, hogy a politikai arénába lépjen: „Tudja jól, hogy rendelkezésére állok, a megfelelő vagy a kívánt pillanatban minden tőlem telhetőt megteszek, hogy segítsem és együttműködjek vele politikai jövőjének megteremtésében, amit őszintén kívánok neki és remélem, megvalósul" -jelenti ki köntörfalazás nélkül a Jours de France-nak. Spontán ajánlatát megismétli az Antenne 2 tévécsatornán, amikor ismételten kinyilvánítja, hogy „kész Barre úr mellett kiállni", és egy kissé túlzott lelkesedéssel hozzáteszi: „A történelem be fogja bizonyítani, hogy Raymond Barre - megítélésem szerint - de Gaulle tábornokhoz mérhető nagyságú politikus... Az egyetlen különbség de Gaulle tábornokhoz képest - ami viszont jelentős különbség 131

az, hogy de Gaulle tábornok katona, Barre úr pedig egyetemi professzor, amit én egy kis hiányosságnak tartok, de úgy gondolom, hogy képes lesz ellensúlyozni." Lám, Raymond Barre bekerült a francia dicsőség panteonjába! S Delon megismétli önmagát azáltal, hogy látszólag egyedül csinálja végig a kissé hamar kifulladó Barre választási kampányát. Patrick Poivre d'Arvor-nak az 1988. március 20.-i Journal du Dimanche-ban a következő Barre-párti dicshimnuszt zengi, miután kijelenti, hogy nem fog a Nemzeti Frontra szavazni: „Ez az ember az államot szuverénnak tekinti, anélkül, hogy ezt pejoratív értelemben használná, tiszteletben tartva a hagyományokat, az intézményeket és az alkotmányt. Ráadásul - csakúgy, mint de Gaulle tábornok - a pártok felett áll, azokon túl, azokon kívül." Ez a nyíltan kimutatott barátság és nagyrabecsülés lehetővé teszi Raymond Barre számára, hogy feleségével részt vegyen rajongója néhány filmbemutatóján és lefényképeztesse magát, amint a sztár oldalán mosolyog. De ez minden. Barre úr remélt nemzeti nagysága mégsem teljesedik be, mindazon szenvedélyes erőfeszítések ellenére, melyeket Alain Delon tett, hogy a kiváló közgazdászt a választási sikerlista élére nyomja. A Raymond Barre iránti eredménytelen rajongását követően Alain Delon mindmáig nem talált szívéhez közel álló és meghökkentő kijelentéseihez méltó politikust. Immáron meg kell elégednie a Köztársaság „kishalaival", és - lecsillapodott szenvedéllyel - Jack Langhoz fog jó képet vágni. Hiszen a politikában semmi sem egyszerű, semmi sem kézenfekvő. Mialatt Delon Párizs fagyos utcáit rója jobboldali barátja, Dominati sikeréért, Jack Lang, a mitterrandi éra nagyon szocialista kulturális minisztere felveszi Alain Delon nevét a Művészeti és Irodalmi Rend jelöltjeinek névsorába. Amíg a filmsztár politikai elvbarátai soha nem gondoltak arra, hogy bármilyen kitüntetésben is részesítsék, hogy megköszönjék neki támogató szavait, egy szocialista teszi meg ezt a művészet terén végtelenül megérdemelt gesztust, nyíltan jelezve ezzel, hogy nincs ebben az elismerésben semmiféle politikai hátsó szándék, egyszerűen egy némelykor vakmerő, de teljes egészében a francia filmművészet nemzetközi hírnevének szentelt pályafutás megjutalmazását jelenti. Amikor 1986 májusában megtörténik a kitüntetések hivatalos átadása, már kialakult a politikai társbérlet, és nem Jack Lang birtokolja a miniszteri tárcát. Mégis ő az, aki a sztár nyakába köti a Rend parancsnoki címét jelképező nyakkendőt. S a Champs-Élysées Színház termeiben a baloldali exminiszter körül elképesztően vegyes politikai és nagyvilági társaság tolong, 132

olyanok jönnek össze, mint Jean-Marie Le Pen, Edwige Feuillére, Roger Borniche és Jacques Dominati. - Ön a világ filmművészetének nagyura! - mondja Jack Lang az új kitüntetettnek. És Delon, Jacques Brel szavaival, szépen így válaszol: - Nem ugyanabban a hajóban evezünk, de ugyanazt a kikötőt keressük. Néhányan szívesen kigúnyolnák ezt a kitüntetés köré szerveződött politikai társbérletet, de Henry Chapier a Quotidien de Paris-ban az alábbi következtetést vonja le: „Ebből a merész vállalkozásból, melyet néhányan szeretnének nevetség tárgyává tenni, főként azok, akik Delon szemére vetik, hogy nem képes megválasztani sem politikai vezetőjét, sem táborát, erkölcsi lecke lesz, melyen mindazoknak el kellene gondolkodniuk, akik ma hajlamosak a számokat, s nem a betűket kedvelni, a pénzcsinálást, s nem a tehetséget dicsérni." Az ünnepség után Alain Delon kijelenti, hogy jogosan büszke kitüntetésére: valóban messzemenően megérdemelte néha nehéz és gyakran bátor filmművészeti pályafutásáért. A három érdemrend, amellyel immáron büszkélkedhet, számára jól tükrözi egy olyan életút állomásait, amely nem mindig volt egyszerű és fényes: a Bevonult Önkéntesek keresztje, az Indokínai Hadjárat keresztje, s végül a Művészeti és Irodalmi Rend parancsnoki címe. „Nem is kérek többet" - jelenti ki egyértelműen. Pedig öt évvel később, 1991 februárjában a sztárt az Élysée palota aranyozott termében láthatjuk, amint átveszi Francois Mitterrand köztársasági elnöktől a Becsületrend lovagjának járó érdemrendet. Anélkül, hogy bármit is kért volna, Alain Delon ismét egy kitüntetéssel gazdagabb lett, s az Elnök „a büszke és bizalmatlan emberek nagyfokú érzékenységéről" beszél neki. Majd az ilyenkor szokásos ölelés előtt még szívből szólóan megjegyzi: „Ön közülünk való, Franciaországot nem lehet Ön nélkül elképzelni..." A France-Inter mikrofonja előtt az újonnan avatott lovag így fejezi ki örömét: „Amit most érzek, az az elégedettség érzése. Először is azért, mert én nem is kértem [a kitüntetést]. Aztán azért, mert nevem egyenesen a köztársasági elnök személyes listáján szerepelt. És azért is, mert volt szerencsém az egészet az elnök szájából hallani. Ennek nagyon örülök. Ez-mondjuk, idézőjelben - a szakmai „erényeimért" járó elismerés, a karrierért, amelyet felépítettem és a helyért, amelyet a francia vagy akár a nemzetközi filmművészet történetében kivívtam magamnak." Mindez nem zavarja Delont abban, hogy továbbra is jobboldalinak mondja magát, és büszkén vegyen részt, Alexandr Szolzsenyicin író oldalán, a 133

Philippe de Villiers képviselő által a vendée-i mészárlás kétszázadik évfordulója alkalmából szervezett megemlékezésen. Amikor 1994-ben Bemard Tapie összefut Alain Delonnal az Élysée-palota kertjében a szokásos július 14,-i fogadáson, a Francois Mitterrand elnöksége idején volt városfejlesztési miniszter a jelenlévő újságíróknak kerek-perec kijelenti, hogy „Delon mindig is baloldali volt". Az elképedt sztár helyesbít: „Jobboldali vagyok, mindig is az voltam, ez nem vitás, emelett kitartok." Ezt az elkötelezettségét ugyan nem tagadja meg, de egyre kevésbé tűnik harciasnak. Úgy véli, hogy a világ egyfajta jégkorszakba lépett: „Úgy gondolom, világméretű sokkról beszélhetünk. Az események óriási sebességgel követik egymást, és minden egyidőben történt: a berlini fal leomlása, a kommunizmus vége, az Öböl-háború, a Szovjetunió felbomlása... Az emberek elvesztették a fonalat, és nem tudják, hogy is állnak a dolgok. Keményen meg kell kapaszkodni, nyugodtan, türelmesen várni a századvégét. A századvégek mindig ilyenek: teljes a zűrzavar, mert az emberek elveszettnek érzik magukat. Ki kell várni a 2000. évet. Ami pedig Franciaország problémáit illeti, ezek jelentéktelen problémák ahhoz képest, ami nemzetközi szinten történik." Amikor Francois Mitterrand visszavonul elnöki posztjáról, Alain Delon úgy érzi, elfogja a nosztalgia, tudja, hogy véget ér egy korszak; életének egy periódusa, minden francia életének egy periódusa zárul le örökre. Ekkor megjelentet a Figaro napilapban egy „Nyílt levelet a távozó köztársasági elnökhöz", amelyben még egyszer utoljára kifejezi csodálatát és tiszteletét az iránt a férfi iránt, aki tizennégy éven át töltötte be a legmagasabb állami tisztséget. Ebben a szövegben a sztár nyíltan színt vall, s minden sajnálkozás nélkül így írja alá: „Alain Delon, jobboldali komédiás", ugyanakkor meghatottan fejezi ki legmélyebb gondolatait és érzéseit. A színész először is felidézi, hogyan ismerte meg annak idején a jövendőbeli államelnököt: „Amikor először találkoztam Önnel, Elnök úr, az már igen régen történt és valószínűleg már nem is emlékszik rá. Egyedül volt azon az estén, egy grenoble-i ökölvívó találkozón, azt hiszem 1975-ben. Néhány jelentéktelen szót váltottunk, majd Roger Haninről kezdtünk beszélgetni. Néhány évvel később, 1983-ban, egy aostai klinikán voltam, aggódva, zaklatottan, a balesetet szenvedett Mireille Darc betegágyánál. Valaki bejött, azzal, hogy az Élysée palotából keresnek telefonon. Először alig akartam elhinni, de aztán csak erősködtek. Felveszem a telefont, és hallom, hogy az Elnök személyi titkára Darc kisasszony állapota felől érdeklődik." Majd Delon felidézi a politikai különbségeket és a Becsületrend szalagjának néhány évvel azelőtti átadását: 134

„Tisztelt Elnök úr! Mi ketten nem ugyanahhoz a felekezethez tartozunk. Soha nem szerepeltem egyetlen magazin dupla oldalán sem, a Metro-GoldwinMayer módjára kiválasztott hat bölcs között, azon színészek, írók, tudósok között, akikre a média figyelme összpontosul. És nem szerepeltem az Önt támogató bizottságok listáján sem, sem 1988-ban, sem 1981-ben. Foglalkozásomból adódóan 1991-ben magánügyben Jacques Attali irodájában jártam, mely az Öné mellett volt. A megbeszélés végén egyszer csak kinyílt az ajtó, s Ön lépett be; mikor felálltunk, hogy köszöntsük, Ön csak mosolygott: 'Milyen érdekes, éppen magáról beszéltem az imént' - s ezzel titokzatosan távozott. Majd megjelent Roland Dumas is - érdeklődtem, milyen összefüggésben merült fel a nevem. Ismét egy szórakozott mosoly. 'Hát a Becsületrenddel összefüggésben…' S így történt, hogy július 14-én - anélkül, hogy bármilyen papírt is aláírtam volna az Országos Filmművészeti Központnál - a megtisztelő kitüntetésben részesültem." Végül Delon nyílt szívvel intézi a távozó elnökhöz az utolsó vallomásokat, fejezi ki az utolsó érzelmeket: „Ma reggel barátomra, testvéremre, Jean Cau-ra gondoltam, aki Önt, Elnök úr, Mitrának becézte. Ő sem az Ön felekezetéhez tartozott, de végtelen elismeréssel volt Ön iránt. Jean nagyon szerette azt a német mondást, mely szerint A becsületem neve hűség. Tudom, e szavak eredete manapság nem feltétlenül helyeselhető, de azért mégsem használunk minden nap olyan szavakat mint a becsület és a hűség… Mélységesen szeretem a bátorságot, és a tőlem legtávolabb álló emberek lenyűgöznek. Annak az évnek az elején, amikor - szégyenkezés nélkül és hangosan kimondom - mérlegeltük annak esélyét, hogy megéri-e még elnöki megbízatása végét, nevetni fog, én azért imádkoztam, hogy ez sikerüljön Önnek. Nem mindenki hal meg úgy a színpadon, mint Moliére, akit díszkísérettel szállítottak haza." Néhány hónappal később, eredeti politikai elkötelezettségéhez hűen, részt vesz az Invalidusok előtti téren a de Gaulle tábornok halálának huszonötödik évfordulója alkalmából rendezett megemlékezésen. A gaullizmus hajdani követői előtt, egész Franciaország népe előtt, mely a tévében nézi az élőben közvetített ceremóniát, a láthatóan meghatódott Delon felolvassa a tábornok művének legszebb részleteit. Azzal, hogy nyíltan kifejezi egy távozó szocialista elnök iránti tiszteletét és részt vesz az V. Köztársaság alapítójának tiszteletére rendezett ünnepségen, a 135

sztár a véleménybeli türelmetlenség, viszolygásának ad hangot.

az

intolerancia

iránt

érzett

A lyoni polgármesterséggel megelégedő Raymond Barre-tól immáron eltávolodva, a mitterrandi éra iránt nosztalgikus érzéseket táplálva és Franciaország bizonyos eszméjével magára maradva, Alain Delon nem igazán tudja, melyik politikai szenthez forduljon. Láthatjuk, amint a France 2 tévécsatornán barátian kezet fog az erős hatalom és a sokkterápia hívével, Alekszander Lebegy orosz tábornokkal, ugyanakkor nyugtalan a Nemzeti Front Vitrolles-ban aratott győzelme miatt, és egyértelműen kifejezést ad „félelmének", melyet Jean-Marie Le Pen pártja kelt benne, és a „veszélyről" beszél, amit ez a párt jelent Franciaország számára. A politikából való kiábrándulása valós és kézzelfogható. Erről a következőt jelenti ki a Figaro Magazine-nak 1997 februárjában: „Utálom a politikát. Egyáltalán nem vagyok jó véleménnyel a politikusokról, s ők ezt jól tudják." Ami pedig Jacques Chirac-ot illeti, a színész felemás elismerésben részesíti: „Kevéssé ismerem Jacques Chirac-ot, de úgy érzem, hogy alapjában nincs összhangban az általa betöltött hivatallal. Az elnökségre vágyott, azt akarta, a csúcson van, de ő egyszerű, nagyon őszinte, mélyen humánus ember. Sokat szenvedett a magánéletében - erről az oldaláról alig ismerjük." 1998 januárjában a.Paris-Match-ban egy újabb politikai társbérlet után, mely a baloldalt juttatja hatalomra, az egész politikusi osztályt támadja: „A politikusokat terheli a felelősség azért, hogy országunk már nem tölti be azt a szerepet, amit kellene. Az egyetlen dolog, ami érdekli őket, hogy hatalomra kerüljenek és azt megtartsák." Egy olyan időszakban, amikor a politikai élet meglehetősen ködös, úgy tűnik, Alain Delont már nem ragadják magukkal azok a harcok, amelyek régebben lázba hozták. Úgy tűnik, a bölcs ember némiképp közönyös szemével figyeli a pártok hiábavaló vitáit, lelkesedése alábbhagyott, már szinte egyáltalán nem gondol választási kampányokra. Ha hatvankét évesen Delon még mindig feldühödik, harcol és ellenáll, ezt már csak egyetlen ügy érdekében teszi: a francia filmművészet jövőjéért. Hódolattal rója le tiszteletét Jack Langnak ezirányban tett lépéseiért és fél attól, hogy a kulturális miniszter ismét az e téren kevésbé otthonos Francois Léotard lesz. Feldühíti, amikor a francia újságok túlságosan is alázatosan viszonyulnak az amerikai filmekhez, és megfogalmazza azt az álmát, hogy megszülessen az európai mozi, mely egy egész kontinens erejét és tehetségét egyesítené. Már 1979-ben, amikor A katonaorvost játszotta, a film producereként fellázadt az amerikai filmipar politikája ellen, melynek lényege, hogy szinte áthághatatlan gátat emeljen a külföldi filmeknek az Egyesült Államok 136

területén való terjesztése ellen, viszont lelkiismeretfurdalás nélkül árasztja el a világpiacot és különösképpen a francia piacot, ahol „tárt karokkal fogadják ezt a mannát": „Itt Franciaországban azzal töltjük az időnket, hogy tömjénezzük az amerikai filmeket. A helyzetet kívülről szemlélve észrevehetjük, hogy Franciaország egy gyarmatosított ország politikáját folytatja: a deauville-i fesztivál a bizonyíték erre. Az eredmény: az amerikai filmekből származó bevételek Franciaországban egyre csak növekedtek, egészen addig, hogy évente az öt vagy hat legjobb helyezést elért címek közül legalább négy amerikai." Tizenhárom évvel később sem változott semmi. Az 1992-es Cannes-i Filmfesztiválon a Casanova visszatér bemutatásakor a sztár végtelenül dühös. „Cannes: az amerikaiak meg Delon" - olvasható egy jelentős napilap első oldalán; egy hetilap szinte kizárólag az Elemi ösztönről és a Fesztivált elárasztó tizennyolc másik amerikai filmről ír; egy filmszínházi magazin pedig címlapját Michael Douglas-nak szenteli, aki szintén ott lesz a Croisette-en... Ez már több a soknál. Elképesztő sikersorozatot és néhány kiváló remekművet maga mögött tudva, Delon nem harcol a karrierjéért, a fesztiváli versengésben már nincs sok nyernivalója, és nyíltan kifejezheti haragját az újságíróknak, akiktől már semmit nem vár. Az Événement du jeudi tudósítói előtt szabad folyást enged rosszallásának: „Maguk és kollegáik azok, akik évek óta a legtöbbet ártanak a francia filmművészetnek. Az Egyesült Államok kulturális gyarmatát jelentő kis ország sajtója ideje nagy részét azzal tölti, hogy csak az amerikai mozit reklámozza és dicsőíti, ez a szomorú igazság. A világon már csak négy filmipar létezik: az amerikai, a francia, az olasz és a spanyol. S e három utóbbi is el fog tűnni, ha a médiák nap nap után vakon terítik le a deauville-i vörös szőnyeget mindaz elé, ami a tengeren túlról érkezik hozzánk... Minden kollégámnak, a szakma minden 'tökfilkójának' túlságosan is szüksége van a sajtóra, hogy kihívhassa maga ellen és szemrehányásokat tegyen neki. S mielőtt elhallgatok, még annyit, hogy nagyon szeretem a hazámat, s nagyon szenvedek attól, hogy látom, amint mazochista firkászok egy szánalmas megye szintjére alacsonyítják le." Amikor 1997 májusában a Cannes-i Fesztivál ötvenedik évfordulóját ünneplik és mind Alain Delont, mind Jean-Paul Belmondót elfelejtik meghívni, a színész ebben ismét az amerikai filmek bűvöletéből adódó fenyegetés jelét látja Franciaország számára. Meghívták Pamela Andersont és más hollywoodi csillagokat, de nem hívták meg a filmsikerlisták e két bajnokát, akik oly régóta győzedelmeskednek a filmvásznon és biztosítják a francia filmiparnak a legnagyobb sikereket és bevételeket. A dühös Alain Delon így nyilatkozik a Paris-Match-nak: 137

„A Fesztivál ötven éves, Jean-Paul karrierje és az enyém egyenként negyven. Ez mindannak megtagadása, amik vagyunk és amit négy évtizede képviselünk. Én úgy gondolom, hogy jelenleg Belmondo és Delon megkerülhetetlen. A fesztivál szervező főtitkára pedig úgy képzeli magáról, s ezt ki is mondja, hogy a világban a filmművészet sorsát ő tartja a kezében, de ez nem így van! Egyébként nem haragszom különösképpen erre a hivatalnokra, jóllehet szerintem visszaél hatalmával és túlságosan önelégült, inkább a fesztivál felett gyámkodó minisztériumokban ülő főnökeire, vagy még az annál is feljebb lévőkre haragszom! Mindenesetre mi fütyülünk Cannes-ra. Csak Franciaország számít!" Íme, a lényeg elhangzott: „Csak Franciaország számít." Ez a rövid mondat tökéletesen jellemző Alain Delonra. Keserű megjegyzéseket tesz, majd igen gyorsan visszatér arra, ami igazán fontos. Csak Franciaország számít! Az országért, annak nagyságáért kell mindenkor félretenni a pártok és a klánok közötti kicsinyes viszályokat.

A Delon nevű árucikk „Létezik egy Delon nevű árucikk, és azt gondoltam: én, Delon miért ne hasznosíthatnám ezt az árucikket?" Amikor Alain Delon igen világosan megfogalmazta szándékát Bemard Pivotnak, a Figaro littéraire fiatal újságírójának, Georges Beaume impresszárióval éppen megalapította első produceri irodáját, a Delbeau-t. Erről a következőképpen nyilatkozott Camille Gilles-nek, a Paris-Presse-L 'Intransigeant újságírójának: „Ha Delont el lehet adni, miért ne lennék én az első, aki hasznot húz belőle?" 1964-ben, huszonkilenc évesen a filmszínész Alain Delon tizenhatodik alkalommal játszott főszerepet, ezúttal Alain Cavalier A szökevény című filmjében, melynek először volt producere is. A sztár nem is sejtette, hogy az a szívósság, amellyel a Delon nevű árucikket minden tekintetben kihasználja, odáig fog vezetni, hogy szerencsés üzletember lesz belőle, aki egyik repülőgépről a másikra száll majd, hogy Genfből Sanghajba, New Yorkból Tokióba utazzon. Majdnem harmincöt évvel később az „Alain Delon" név és márkanév különféle, és minden ízlést kielégíteni hivatott tárgyakat forgalmaz, népszerűsít és ösztönöz, melyeket a világ nagy részén a sztár csábító védjegyével ellátva adnak el: parfümöket, szmokingokat, cigarettákat, bőröndöket, kimonókat, szemüvegeket, borotvahabokat, tollakat, fehérneműket, zoknikat, bútorokat, ékszereket, ruhákat és szeszes italokat. Persze a franciák kicsit meglepődnek, amikor kiderül, hogy nemzeti filmsztárjuk alsónadrágként kel el Dél-Kelet Ázsiában, a Delon vállalat termékei azonban nem igazán hódítják meg Franciaországot. Senki sem 138

próféta a saját hazájában... Amikor 1989 karácsonyán a Galéries Lafayette üzletháznak az a merész ötlete támad, hogy nagy reklámhadjárat kíséretében piacra dobja a Delon márkát, a lányok nem rohanják meg a pultokat, hogy elkapkodják a híres névvel ellátott parfümös flakonokat. A metróban felragasztott négyszer három méteres óriásplakátok, melyekről a csokornyakkendős színész szemléli az utasokat égszínkék tekintetével, egyáltalán nem ösztönzik az utazókat arra, hogy megváltoztassák útirányukat, és kiszálljanak az Havre-Caumartin állomásnál, hogy a Galéries Lafayetteben megrohamozzák a Delon-portékákat. A további kísérleteket sem koronázza siker, sem Mireille Darc mosolya, hogy egy romantikusan „Le Temps d'aimer" névre keresztelt parfümöt hozzon forgalomba, sem az A. D. betűkkel kivert dzsekibe öltözött Delon's Girls körmenete, sem pedig néhány divatbemutató nem elegendő ahhoz, hogy a Delon márka meghódítsa a francia piacot. Máshol kell tehát keresni az üzleti sikert. A genfi székhelyű Société Alain Delon Diffusion cég számos országban bonyolít licenc-ügyleteket, és a százötven millió frankra rúgó évi üzleti forgalom 4-6%-át kitevő szabadalomhasználati díjakat kaszíroz be (a Capital című folyóirat 1997 márciusi számában közölt becslés alapján). Így tehát a Galéries Lafayette-hez fűződő veszteség csupán csak lényegtelen epizód egy olyan virágzó üzletben, amelynek forgalma kilencven százalékát az ázsiai országokkal, elsősorban Szingapúrral, Hong Konggal és különösképpen Japánnal lebonyolított kereskedelem teszi ki. Ezekben az országokban a lakosság kész arra, hogy Delont bármilyen formában fogyassza. A szép fordulattal „a tavasz szamurájának" becézett sztárra úgy tekintenek, mint a francia elegancia jelképére, és minden, ami az ő védjegyét viseli, csakis az illusztris hős - kicsit távoli - jó ízlését és eleganciáját tükrözheti: „Alain Delon a modern férfi eleganciája" - sulykolják az emberekbe a japán reklámok. Valahányszor Delon kimonóba vagy szmokingba öltözve körutat tesz a Felkelő Nap országában, nagy izgalmat és a fékevesztett szenvedély elképesztő megnyilvánulásait váltja ki. A nők a bálványra vetik magukat, hogy megcsókolják, megérintsék, s a rendőrök rendszeresen nem bírnak a rajongók tomboló tömegével. 1986-ban, az egyik ilyen megdöbbentő utazás során, a népszerűség csúcsán, a Nyugatról érkezett szamuráj egészen egyszerűen így vall a Figaro Magazine újságírójának: „Japánban szinte istenként tisztelnek. Az emberek különösen nagy örömet lelnek abban, hogy megtapogassanak, megsimogassák a kezem, megcsókolják ujjaim. Ez egy kicsit olyan, mintha sikerülne nekik átszakítani egy hatalmas kordont, hogy végre elérhessék a pápa kezét és megcsókolhassák a gyűrűjét. 139

Úgy képzelik, hogy egy másik világból jött lénnyel érintkeznek, akire felnéznek, s még a lábát is megcsókolnák, ha arról lenne szó. Fel sem fogják, hogy ajkukkal egy olyan férfi kezét érintik, aki semmiben sem különbözik tőlük. Ez az isten ugyanolyan ember, mint ők, csak fehér- és nem sárgabőrű. Neki is ugyanúgy megvannak a saját problémái. Ő is ugyanúgy tudja, mit jelent a szorongás. Ő is ugyanúgy ismeri hibáit, és arra törekszik, hogy javítson azokon." De ahogy azt egyik fiatal khmer lány foglalja össze az Événement du jeudi tudósítójának Phnom Penhben: „Alain Delon gazdag, szép és híres, és ha Alain Delon cigarettát szívunk, akkor mi is olyanok leszünk, mint ő." Delon megállíthatatlan emelkedése az üzleti életben 1962-ben kezdődött, amikor megkapta az Alvilági melódiában a bűnöző szerepét. Azzal, hogy lemondott gázsija egy részéről, és több országban megszerezte a film forgalmazásának jogát, a színész végül is jó üzletet csinált, amelyből egymillió frankot zsebelt be. Alain Delon, aki gyorsan tanul, levonta a tanulságot: „Nem az ajó üzlet, ha forgatunk egy filmet, hanem az, ha magunk adjuk el." Ezt az elvet követve, egy évre rá megalapította saját produceri irodáját, melybe Georges Beaume is betársult. Az iroda nyíltan megfogalmazta célját: teljes egészében ki kell használni Delon sikerét, és megadni a lehetőséget a fiatal filmcsillag számára, hogy ő maga választhassa meg szerepeit és a rendezőket. Ennek ellenére A szökevény, mely első kísérlete volt a kegyetlen üzleti világban, emlékezetes üzleti bukás lett. Igaz, hogy a producer nem a könnyebb utat választotta: ahelyett, hogy megelégedett volna egy újabb gengszterfilmmel, inkább egy vitatott témát választott, az algériai háborút. S ezzel nagy kockázatot vállalt egy olyan időszakban, amikor Franciaország még mindig a sebeit gyógyítgatta, és szívesebben elfelejtette volna ezt a túlságosan is közeli és túlságosan is tragikus korszakot. Ráadásul a végleges változatból több részt kivágatott a bíróság egy asszony követelésére, aki a Léa Massari által játszott hősnőben önmagát vélte felfedezni. A történet egy légiósról szól, aki belép a francia Algériáért harcoló titkos hadsereg, az OAS soraiba, de - mivel elege lett a háborúból és az erőszakból - inkább kiszabadítja a szervezet által túszul ejtett szép, fiatal ügyvédnőt, majd hazatér Luxemburgba, hogy ott haljon meg. A film nem nyerte el a közönség tetszését, néhány hét alatt el is tűnt a filmvászonról, és a hetedik művészet igaztalan feledésébe merült. A szökevény bukása rögtön meg is adta a kegyelemdöfést a tiszavirág életű Delbeau produkciós irodának, melyet a „Delon nevű árucikk" hasznosításának céljából hoztak létre. 140

„Még az ingem is ráment erre az üzletre" – hangzik Alain Delon végszava. Ettől a kudarctól leforrázva, Alain Delon négy éven át megelégszik a színészkedéssel, majd a producer-szellem ismét feltámad benne, és megalapítja saját védjegyeként az Adel Productions nevű céget. Ez alkalommal már teljesen egyedül áll vadonatúj cége élén, és producere lesz Jean Herman Jeff című filmjének, melyben a főszerepet ő maga és Mireille Darc kapják. Ezt a legjobb filmes hagyományok szerint, egy csipetnyi erőszakkal, jó adag üldözéssel és lövöldözéssel készített krimit azért forgatták, hogy a producernek ismét sikerélménye lehessen. A másik meglepő érv az volt, hogy a közönség valószínűleg szívesen látná a filmvásznon a Delon-Darc párost, amely a városban már pletykálkodásra adott alapot. A testreszabott filmet, A szökevény tökéletes ellentétét, a producer Delon második alkotását ugyanaz a közöny fogadja. Az ismételt kudarcok ellenére a producer még mindig nem adja fel. Ellenkezőleg, elhatározza, hogy még nagyobbat, még jelentősebbet alkot. Eugéne Saccomano Marseille-i banditák című könyvében meg is találja a megfelelő témát. Azzal, hogy a gengszterbandák háborúját a harmincas évek Marseille-ébe helyezi, biztos benne, hogy az amerikai filmek Chicagójához hasonlatos atmoszférát képes teremteni, és így felveheti a verszenyt a legnagyobb hollywoodi sikerfilmekkel. A nagy költségvetésű és ambíciójú filmet ráadásul kivételes szereposztásban fogják forgatni. A producer Delon felkéri Jean-Paul Belmondót, hogy legyen a másik sztár a színész Delon mellett, s ezzel kihívást intéz mindazokhoz, akik a francia filmsikerlista két bajnokát szüntelenül szembeállítják, és hasábokon át arról értekeznek, hogyan féltékenykednek, gyűlölködnek, kémkednek egymásra. Az élelmes pénzemberek már hosszú ideje próbálják e két nevet ugyanazon a plakáton együtt szerepeltetni, számos terv készült már, majd azonmód füstbe is ment, hol az időzítés, hol a téma, hol a költségvetés miatt... Így hát Marc Allégret Légy szép és tatsd a szád! című filmjének két mellékszereplője végre ismét együtt szerepel a kamerák előtt. De micsoda utat jártak be ezalatt a tizenegy év alatt! A két félénk, szinte csak statisztaszerepet játszó kezdő színész azóta szupersztárrá vált, s ha más nem, már kettőjük neve garantálni fogja a sikert. Delon meghívja magához régi cimboráját Aix-en-Provence-i házába. Vacsora közben előáll ötletével: egy film erejéig a marseille-i alvilág királyaivá válhatnának! Először Belmondo nem hiszi, hogy ez megvalósítható lenne, pénz kell hozzá... „Jó, akkor kockára teszem az enyémet" - jelenti ki Delon. 141

És ki legyen a rendező? Legyen Jacques Deray, aki nemrégiben oly nagyszerűen rendezte Alain Delont és Romy Schneidert A medence című filmben. És a forgatókönyv? A producer már meg is szervezett egy alkalmi társulást Jean-Claude Carriére-rel, Claude Sautet-vel és Jean Cau-val. Delon sugárzó arccal előhúz fekete mappájából egy ötven oldalas szöveget, felolvassa, Belmondo pedig csukott szemmel hallgatja. Olykor-olykor kinyitja a szemét, rágyújt egy szivarra, majd ismét gondolataiba merül, a szivar elalszik, de Belmondo rá se hederít. A történet szép, lelkesítő, de... „Ne aggódj! Mindenre gondom lesz" - mondja befejezésül Delon. S valóban, a színész-producer magára vállalja az egész tervet, még a marseille-i gengsztertörténet végleges címét is ő fogja kitalálni: Borsalino. A filmbe hatmillió frankot fektet az Adel Production nevében, összeszed még tizennégy milliót, s ráadásul festménygyűjteményét is zálogba adja, hogy megcsinálhassák a filmet. A munka befejeztével azonban nézeteltérés támad Delon és Belmondo között: szigorúan a szerződésben foglaltakra hivatkozva, melyek szerint a két sztárnak gondosan egyenlő elbánásban kell részesülnie, Bébel nem viseli el, hogy a film plakátján legfelül az „Alain Delon bemutatja" felirat lehetővé teszi társának, hogy kétszer is feltüntesse a nevét, egyszer mint producer, egyszer mint színész! A sértődött társsztár a hatóságokhoz fordul, hogy tiltsák le a bűnös plakátokat, s durcás tiltakozása jeleként nem is vesz részt a párizsi filmbemutatón, majd pedig visszautasítja, hogy bemutassa a filmet néhány televíziós adásban, ahol sajnos hiába várják. Belmondo mindezt úgy magyarázza, hogy finom különbséget tesz a színész Delon és a producer Delon között: „Alain Delon volt a partnerem. Nagyon jól megértettük egymást, ő nagyszerű pajtás. Ezzel szemben egyáltalán nem jövök ki az engem alkalmazó filmvállalattal. Úgy vélem, én tiszteletben tartottam kötelezettségeimet, az Adel Productions viszont nem tartja be a velem szembeni kötelezettségeit. A szerződésemben az állt, hogy semmilyen név nem szerepelhet az én nevem és a színész Delon neve fölött. Ha mégis ez történik, legalább illene megkérdezni engem. Rengeteg dolgot meg kellett volna nekem mutatniuk, de nem tették. Az én példámon keresztül az egész szakma érintett: ha hagyom magam, szakmabeli társaim semmit sem fognak tudni tenni a jövőben." 8 Ez a pohár vízben kevert vihar az eggyel több Delon-felirat miatt bőséges anyagot szolgáltat a pletykarovatoknak, nagy örömet okoz az újságíróknak, s így nem remélt reklámot biztosít a film számára. Ám a film körül kirobbant viták nem tartanak sokáig. Noha huszonnyolc évet kell majd várni arra, hogy a két sztárt ugyanazon a filmvásznon (és ugyanazon a plakáton!) lássuk ismét együtt, addig is gyakran összefutnak filmbemutatókon és egyéb ünnepségeken. 1992-ben Alain Delon Párizsban a 142

Grand-Palais-ban részt vesz a szobrász Paul Belmondo, Jean-Paul apja kiállításának a megnyitóján. Ez jó alkalmat nyújt arra, hogy a Ciné-Revue mikrofonja előtt megújítsák baráti fogadalmukat. Először Jean-Paul Belmondo nyilatkozik: „Az emberek mindig azt szeretnék, ha a sztárok pofán vágnák egymást. Delon és én soha nem akartuk pofán vágni egymást. Nagyon szeretem őt, és úgy gondolom, hogy ez kölcsönös." Alain Delon csak túllicitálhatja a hűség ilyen szép tanújelét: „Szeretem JeanPaul Belmondót! Amit iránta érzek, az a szeretet, gyengédség és testvéri érzés egyfajta keveréke." Az 1970-ben óriási sikert aratott Borsalino, melyet Franciaországban több, mint négy és fél millióan néztek meg, feljogosítja Alain Delont arra, hogy hosszú távon komolyan fontolgassa produceri karrierjét. De senki nem ismerheti a siker receptjét: „Mindent, amit ezen a filmen nyertem, újra befektettem öt másik produkcióba, melyek egy fillért sem hoztak - vallja be Delon. - Ezt a francia filmművészetért tettem. Megelégedhetnék azzal is, hogy a színészi gázsimból éljek és két filmforgatás között a tengerparton süttessem a hasam a napon. Melyik színész fekteti be a pénzét a moziba? Egyik sem." Ám Delon kissé túloz a francia mozi iránti szenvedélyes szerelmi vallomása során, hiszen más színészek is belevágnak, kisebb-nagyobb szerencsével, több-kevesebb kitartással a filmgyártásba. Jean-Paul Belmondo például megalapítja a Cerito Films céget, és 1972-től kezdve ennek a veszélyes és jövedelmező tevékenységnek szenteli idejét. Így számos olyan film társproducere lesz, amelynek egyúttal főszereplője is, mint Claude Chabrol Popaul doktora., Alain Resnais Staviskyja, Henri Verneuil Félelem a városban című filmje, Georges I.autner Paprikajancsija stb. Mint minden producer esetében, Delon esetében is kudarcok (Roger Kahane Madlyje 1970-ben) és sikerek (Jacques Deray Zsarutörténete 1975-ben) váltogatják egymást, de az Adel Productions immáron olyan vállalkozás, amellyel a filmvilágnak számolnia kell. A színész producerré válását Delon így magyarázza: „Azért váltam producerré, hogy ne kelljen azt az unalmat átélnem, amit bizonyos színészek éreznek. Azért, hogy abban a szakmában maradjak, amit szeretek, és azért, mert - lévén, hogy nem vagyok filmíró - az alkotás egyik lehetőségét láttam benne... Végül, mivel igen szerény környezetből származok, és viharos gyermekkorom volt, és mert a filmművészet inkább egy kártyavárra hasonlít, és mert soha nem hittem színészi karrieremben legalábbis nem tartósan -, üzletember lett belőlem: hogy a kenyeremet olyasmivel keressem, ami számomra sokkal biztosabbnak tűnt. Ez pontosan annak a színésznek az ellentéte, aki csakúgy gondol magára, mint egy sztárra, 143

nem? Igen érdekes, hogy Franciaországban humanizmusról beszélünk, közben pedig nem nagyon szeretjük, ha valaki megpróbálja magát kiteljesíteni, finomítani, szellemileg vagy anyagilag gazdagabbá lenni." 9 Valóban, a Borsalino sikerével Delon ráérez az üzlet ízére, ettől kezdve birodalomépítőnek szeretné magát látni, talán egy kicsit már unatkozik is a kamerák előtt. Harminchét évesen bevallja a Paris-Match-nak, hogy belefáradt a színészkedésbe: „Elegem van ebből a mesterségből. Azt hiszem, visszavonulok, ha negyvenkét-negyvenöt éves leszek. Rádöbbentem, hogy nem erre a mesterségre születtem. Csak a kamerák előtt vagyok boldog, amikor játszom. Minden mástól, ami ezzel a mesterséggel jár, megőrülök, feláll a szőr a hátamon. Elegem van a marhaságokból, amiket rólam írnak, a gonosz gyanúsítgatások-ból, a szánalmas célozgatásokból. Nem olyan a természetem, hogy mindezt elviseljem, miközben kiváló, tehetséges, szép és sikeres vagyok. Az eredmény: a legszívesebben hagynám az egészet a pokolba! Hogy mit fogok csinálni a mozin kívül? Hát ez bizony mindenkit meg fog döbbenteni." Alain Delonnak csakugyan szüksége van valami másra, nagy terekre, kockázatra, merészségre, és a repüléstől várja mindezt. 1972-ben egy magán chartertársaság, a Transunion többségi részvényese lesz. A vállalkozás a véletlen folytán, a társaság laboratóriumát vezető Jean-Claude Roussel halálos balesete után születik meg. Delont baráti szálak fűzik az elhunyt egyik fiához, és felvásárolja az örökösök részvényeit a cégben, azzal a komoly elhatározással, hogy a Transunionból jelentős légifuvarozási vállalatot hoz létre. Tervéhez a társaság repülőgépparkját alkotó három DC6os és a két Caravelle nem bizonyul elegendőnek, így kibővíti azt még két, az Izrael Aircraft Industry által teljesen felújított Boeing 707-essel, fontolgatja továbbá három Airbus vásárlását, felvesz húsz szerelőt, tizenkét pilótát és öt légi utaskísérőt. Úgy néz ki, minden a legnagyobb rendben folyik, a Transunionnak igen gyorsan a legelső chartertársasággá kell kinőnie magát. Delon azért harcol, hogy az első, a legjobb legyen. Sajnálatos módon azonban ostoba adminisztrációs okok miatt 1973 júliusában a szép álom egyszerre rombadől: az üzemeltetési jogok kiadásáért felelős Légiárufuvarozási Legfelsőbb Tanács megtiltja a Transunionnak, hogy a Franciaországban már létező hét másik chartertársaság mellett működésbe lépjen. Delon hosszú tárgyalásokba kezd Yves Guéna közlekedési miniszterrel abban a reményben, hogy a tilalmat feloldják, de hiába. A kormány attól tart, hogy a cég veszélyes konkurrenciát jelentene az Air Francé egyik leányvállalatának, az Air Charter Internationalnak. A Transunion Boeingjei hónapokig kihasználatlanul 144

vesztegelnek egy törökországi repülőtéren. Végül is le kell mondania a vállalkozásról, be kell dobnia a törölközőt. Ekkor Delonnak egy másik ötlete támad: az Orly és a Roissy repülőterek között helikopteres járatot akar indítani a sietős és állandó stresszben élő üzletemberek részére. Az üzlet jól alakul, ez alkalommal az Air France beleegyezését adja, a bankok pedig hitelt biztosítanak a szükséges gépek vásárlásához. Már ott tartanak, hogy a napi járatok számáról döntenek, amikor a Párizsi Repülőterek Felügyelősége kerek-perec visszautasítja az engedélyt. Az álom ismételten meghiúsul. Más próbálkozásai már a terv szintjén megrekednek: egy tengervíz-terápiás központ létrehozása, a repülőgép- és fegyvergyártó Általános Légügyi Hivatal részvényei nagy részének felvásárlása, egy minősítő motorkerékpáros versenysorozat megszervezése. A kissé keserű Alain Delon még sokszor elismétli majd: „Franciaországban az emberek nem szeretik, ha valaki sikeres. Már-már bűnnek számít pénzt keresni, befektetni és újító szellemmel rendelkezni." Az igazi üzletek, azok, amelyeket jegyeznek, amelyek jövedelmeznek és „multinacionálissá" válnak, inkább a véletlen folytán bukkannak fel a sztár életében. 1977-ben svájci illatszergyártó szakemberek azt javasolják neki, hogy dobjon piacra egy Alain Delon névre keresztelt kölnit. Kezdetben csak egyről lenne szó. A gyorsan kiötlött és piacra dobott Delon-eszenciának néhány szezon erejéig kellene a bevásárlóközpontok polcain díszelegni, hogy aztán átadja helyét másfajta illatoknak, melyeket a marketing technokratái kevernek ki, hogy egy pillanatra elbódítsák a lányokat. A svájciak által javasolt üzlet ebben a formában nem érdekli Delont. Mindig is a tökéletességre törekszik, és mindenkinek ezt ismétli: „Becsben tartom az aláírásomat." Már 1975-től kezdve nevét kölcsönzi és ötleteket nyújt egy olasz bútorgyártó cégnek, mely Jansen tervező finoman kimunkált darabjait az A. D. márkanévvel látja el. Delon társával a modern pár luxuskörnyezetét teremti meg, a kanapétól a lakkozott ebédlőszekrényig, a dohányzóasztaltól a komódig, szerencsésen ötvözve a bőrt a sárgarézzel. De ez a választékos tevékenység nem a nagyközönséget célozza meg, hanem az előkelő elithez fordul. Delonnak a svájci javaslat nyomán az az ötlete támad, hogy egy egész parfümcsaládot dobjon piacra, melynek a minősége lehetővé tenné számára, hogy egycsapásra a legnagyobbak szintjére emelkedjen. Ha ügyesen játszik a franciás sikkel és nevének hírességével, az egész világon terjeszthetné kozmetikai termékeit. Ez nem pusztán annyit jelentene, hogy egy termék reklámozása érdekében eladja családnevét, belevinné a saját stílusát, álomvilágát is. Felügyeli a „főzetet", azt szeretné, hogy az személyes, saját 145

személyiségéhez közel álló legyen. Michéle Stouvenot egy csipetnyi pátosszal és csodálatát kifejező túlzással így ír a. Journal du Dimanche című újságban: „Olyan parfümöt szeretne piacra dobni, amely hasonlít rá, ópiumos, kábító, mámorító, részegítő. Egy olyan parfümöt, mely sztárrá teszi használóját. Egy csöpp a fül mögé, és máris egész Arábia illatai csapnak fel hullámokban. Egy újabb módja annak, hogy testi-érzéki kapcsolatot alakítson ki közönségével." Az arabos jelleg ellenére Delon nem Rudolf Valentino szerepére pályázik A sejk fiában, hanem a nagy parfümgyáros szerepére. Ebben a szokatlan tevékenységben nagyon is neki való elfoglaltságot talál, a Delon-parfümök az élre törnek először Argentínában, majd az Egyesült Államokban, ahol a tíz legnagyobb illatszergyártó egyikeként számon tartott francia sztár rohammal beveszi Chicagót és Philadelphiát, azokat a városokat, ahol filmjei teljesen ismeretlenek. Majd pedig a japán piac dicsőséges meghódítása következik... Az Alain Delon kozmetikai termékek kilencven országban hódítanak. Ettől kezdve a sikertől lendületbe jött Delon saját neve alatt számos különféle terméket fog megalkotni, ezek kidolgozását és gyártását közelről felügyeli, ő rajzolja meg az A. D. emblémát, ellenőrzi a minőséget, ötleteket vet fel. Amikor férfiöltöny-kollekciója túlságosan is hivalkodónak tűnik neki, aki az egyszerű és klasszikus stílust kedveli, könyörtelenül visszavonatja a túlzottan agresszív halszálkamintát. Delon a diszkrét elegancia híve. A kiruccanás az üzleti világba igen jól jön a színésznek, aki már régóta unatkozik a napfényes csúcsokon. 1974-ben a következőt jelenti ki az Expressnek: „Negyven éves vagyok, és az a gondolat, hogy életem második felét pontosan úgy töltsem, ahogy az elsőt, már most elborzaszt. Ott fogom hagyni a mozit, úgy is, mint színész, és úgy is, mint producer. Mással akarok foglalkozni. Egy idő után unalmassá válik, ha hosszú ideig a Mont Everest csúcsán vagyunk. Jobb lenne inkább lejönni onnan, és egy másik hegycsúcs megmászásába fogni. Még akkor is, ha az alacsonyabb." Szerencsére azonban mégsem hagy fel a filmezéssel, s néhány évvel később megállapítja: „Egészen mostanáig életem kilencven százalékát a mozi töltötte ki, a fennmaradó tíz százalékát pedig egyéb tevékenységeim. Most ez az arány megfordult." Mert a nyolcvanas évek elején ez a munkamániás ember egy szép napon, a piros lámpánál várakozvat a stúdióba menet, ahol a kamerák már várták, rájön, hogy mindez már egyáltalán nem lelkesíti. Lelki szemei előtt egy pillanatra, mintegy villámfényben, megjelenik öregkora, látja magát, amint még mindig csak forgat és forgat, mint annak idején Jean Gabin, és türelmesen várja egy fotelben ülve, hogy egy asszisztens odajöjjön és tiszteletteljesen bejelentse: „Készen állunk a forgatásra, Delon úr." Ő pedig 146

nehézkesen feláll, kezébe veszi revolverét, és sokadszorra ismét legyőzi a gonoszt... Az üzlet azt a nélkülözhetetlen bizsergést nyújtja számára, ami nélkül az élet unalmasabb lenne. Gondosan felügyeli termékei kiváló minőségét, cége vezetését nem adja át senki másnak, hetente kétszer Genfben van, az Alain Delon Diffusion részvénytársaság központjában. Most elsősorban elnök-vezérigazgató szeretne lenni, és szívesen mondogatja: „Az üzleti életben verhetetlen vagyok. A világon senki sem tud rászedni, becsapni, vagy ártani nekem. Megtanultam kiismerni az embereket, első látásra megítélni őket. Néhányszor becsaptak, túl könnyen megbíztam bennük. De ez már a múlté. Mára már acélból kovácsoltam magamnak egy áthatolhatatlan páncélt." Ugyanakkor az ellentmondások béklyójában vergődő, nyugtalan és szorongó sztár azt is megvallja a France-Soirnak: „Nem tekintem magamat vállalatigazgatónak. Nem tanultam közgazdaságtant. Ha üzletről van szó, megbízok másokban, meghallgatom mások véleményét, tudok szerény is lenni..." Természetesen mindegyik kijelentését őszintén teszi, de néha olyan nehéz Alain Delonnak lenni... Néha Delonnak képzeli magát, és így helyesbít: „Nem képzelem magam Delonnak, én Delon vagyok." Ami persze másodfokon - a legvégletesebb gőg megnyilvánulása! E pillanatokban ő a legyőzhetetlen sztár, a verhetetlen vállalatigazgató, majd igen hamar feltör benne a magányos párizsi külvárosi fiú, bizonytalannak, tartózkodónak mutatkozik azok előtt, akik elvileg a tudás birtokában vannak. Az ő viharos és nehézkes iskolai pályafutása igen hamar megszakadt, aztán jött az élet iskolája, a kisebb alkalmi munkák. Erről így vall a Figaro Madame-nak: „Sokáig kisebbrendűségi komplexusom volt félbehagyott tanulmányaim miatt. Egyébként még mindig van. Ezt egy életen át hordozza az ember. Hatalmas hiányosság. Sok minden hiányzik belőlem, különösképpen az üzletemberi karrierben, amit a mozival párhuzamosan vezetek. Gyakran sajnálom, hogy nem tanultam politikatudományt vagy közgazdaságtant. Hiányzik az a nyelvezet, amit a tanulmányokkal együtt sajátít el az ember. Az üzleti életben igen gyakran kommunikációs problémákba ütközöm. Az iskolai nyelvezet számomra megrekedt az elemi szinten. Ami azután következett, azt egyedül értem el." Ráadásul felvette azt a szokást, hogy egyes szám harmadik személyben beszéljen magáról. Amikor a producer vagy a parfümgyáros a színészről beszél, azt mondja: „Delon", mintha valaki másról lenne szó, és számos zavarba esett beszélgetőpartnere ebben a megalománia újabb jelét látja: „Csak az ostobák hiszik azt, hogy a királyi harmadik személyt használom. Az egyszerűség kedvéért mondom azt, hogy Delon. Az egyszerűség, az 147

alázatosság és az elegancia kedvéért. Semmi nem taszít jobban, mint az 'én, én, én' és az 'enyém, enyém, enyém', amit a szakmámban oly sok nagyzási hóbortban szenvedő használ szüntelenül." Az üzlet nemsokára a magánéletére is hatással lesz, nézeteltérést fog okozni közte és fia, Anthony között. A majdnem húsz éves ifjabb Delon elhatározza, hogy saját nevet teremt magának; egészen mostanáig csak a híres papa fiatalabb kiadásaként járt-kelt a divatos diszkókban, és táplálta a botránykrónikákat néhány flörttel, melyeket a sikamlós sztorikra éhes sajtó kellőképpen fel is fújt. Egy szép napon jóakaró barátai azzal keresik meg, hogy Anthony Delon márkanévvel dobjanak piacra egy bőrruházati kollekciót. S a dolgok itt mérgesednek el: az Alain Delon Diffusion cég úgy véli, hogy a konkurrencia tisztességtelen és illegális, hiszen a Delon név az ő tulajdona, és senkinek nem áll jogában használni: „Jogilag és a szerződés szerint külső támadás esetén minden intézkedést meg kell tennem" - magyarázza Alain Delon. 1983 októberében védjegyhamisítás vádjával bepereli a név bitorlóját. Jóllehet a pert a részvénytársaság kezdeményezi, és nem közvetlenül és személyesen Alain Delon, Anthony teljes egészében apjára hárítja az eljárás felelősségét. Kegyetlenül egy öregedő színész féltékenységének tulajdonítja, egy sztár utolsó fellobanásának, aki ezzel próbál magának reklámot csinálni. Ami pedig az apát illeti, nyugtalan, úgy képzeli, hogy fiát piszkos üzletemberek manipulálják, félti gyermekét, tart attól, hogy egy szép napon majd azzal a kérdéssel a fej ében ébred, hogy tulaj donképpen mit is kezdett az életével... Amikor néhány hónappal később Anthonynak problémája akad az igazságszolgáltatással, a fiatalember visszautasítja az apja által felajánlott segítséget. Pedig a Delon cég ajánlata csábítónak tűnik: azt javasolják neki, jöjjön Svájcba és legyen az ifjúsági részlegvezetője, menedzsere. A fiú ezt kerek-perec visszautasítja, divattervező szeretne lenni, és megpróbál apja hatalmas árnyékától távol kibontakozni. A Delon kontra Delon per folytatódik. Anthony nem szűkölködik érvekben, ír és magyarázkodik: „A védjegyben a nevem előtt a keresztnevem is világosan megjelenik, hogy elkerüljük a lehetséges félreértéseket. Végül arra is felhívom a figyelmet, hogy az én tevékenységi körömbe a ruházati cikkek és a konfekcióáru tartozik. Apám viszont az illatszerekre szakosodott. Tehát semmilyen üzleti sérelem nem éri az övétől teljes mértékben különböző tevékenységem miatt." Végül is 1985-ben a Párizsi Legfelsőbb Bíróság azt az ítéletet hozza, hogy Anthony Delonnak jogában áll a nevét használni készruha-kollekciójának kereskedelmi forgalmazásában, de az A. D. márkanév az apja tulajdona 148

marad: használata védjegyhamisítás bűntettét képezi, s a fiút a márkanévről való lemondásra és az Alain Delon Diffusion cégnek megtérítendő hatvanezer frank kártérítésre kötelezik. A pert követően a két Delon hosszú ideig nem találkozik. Ám mindez nem gátolja meg Anthonyt abban, hogy egy évvel később a VSD újságírójának ezt a szívből jövő kijelentést tegye: „Elegem van az egészből. Szeretem ezt a jóembert. Nem azért, mert nagy színész, egyszerűen csak azért, mert az apám." Ezidőtájt Anthony elhatározza, hogy filmkarrierje építésébe veti magát. Olaszországban forgatja a Tüske a szívben című filmet, egy féltékenységgel átszőtt szerelmi történetet, mely - úgy hírlik - meghódította az olasz közönség szívét, de legfőképpen meghozza a fiú kedvét, hogy apja nyomdokaiba lépjen. Hirtelen kijelenti, kész az Egyesült Államokba utazni, hogy kitanulja a mesterséget és megismerkedjen a hollywoodi filmcsillagokkal... Elhatározza, hogy új lapot nyit élete könyvében: „Csináltam hülyeségeket, mint minden más gyerek. Talán egy kicsit többet is, mint bárki más. Mert Delonnak hívnak, Hollywoodban születtem, és már születésem pillanatában, a pólyában sztár voltam. S egy szép napon megértettem, hogy mit jelent ez. Már nem emlékszem pontosan, mikor, valamikor nagyon fiatal koromban. Felfedezed a fényképedet meg a szüleidét az újságokban, aztán vannak, akik felismernek az utcán, mások, akik hajlonganak előtted, megint mások, akik vállon veregetnek és baráti fogadalmat tesznek. Nagyon csábítóak, viccesek. Aztán egyszer csak, bumm!, ott találod magad az újságok 'napi hírek' rovatában. Mára ennek vége, megértettem. Vannak megtévesztő pillantások és vannak olyanok, amelyek nem tévesztenek meg. Idővel megtanultam különbséget tenni közöttük." Sem az Anthony Delon márkanévvel ellátott bőrdzsekik, sem az a néhány film, amit a fiatalember forgatott, nem növelték a híres név dicsőségét. Egészen 1996-ig, Thomas Gilou Hazudom az igazságot című, a párizsi Sentier városnegyed életéről és a divatvilágról készített vígjátékának sikeréig kell várni, hogy az ifjabb Delon keresztneve egy igazi kasszasikerhez kapcsolódjon, olyan nevek mellett, mint Richárd Anconina, Richárd Bohringer és Elie Kakou. Egy siker, mely alkalmas arra, hogy valamelyest lecsillapítsa az apa aggályait. Milyen nehéz apának lenni, gyerekeket nevelni, milyen hiábavaló bennük keresni annak tökéletes mását, amik mi szerettünk volna lenni, álmaink ideális képét! Elkerülhetetlenül elérkezik a kegyetlen ráeszmélés pillanata, amikor a gyerekek felnőtté válnak, és ők is csak ugyanolyan emberi lények lettek, a maguk ellentmondásaival és hiányosságaival. 149

Alain Delon hosszú ideig őrizte Douchy-i birtokának nappalijában az Anhonyról készült fényképeket, de csak azokat, amelyeken az öt éves Anthony látható, abban az ideális korban, amikor a papa még gyermeke szemében az abszolút hős, a szeretett lény, a példakép, amikor még minden lehetségesnek tűnik... S az apa bevallja, hogy hajdanában sokszor nézegette alvó gyermekét azzal a képtelen kívánsággal, bárcsak soha nem ébredne fel, bárcsak örökre ebben a tiszta és ártatlan állapotban maradna, anélkül, hogy bármit is megismerne a világból. De Alain Delon számára, mint megannyi más apa számára, a jelenvaló és változó élet itt van, hogy bizonyítsa, a létezés nem álom, hanem néha kegyetlen csapásokat osztogató küzdelem. Éppen amikor a fiával megromlik a kapcsolata, akkor forgatja René Manzor Átjáró élet és halál között című filmjét - melynek egyben társproducere is az Adel Productions révén -, azt a fantasztikus történetet, amelyben egy apa a természetfelettit kíséreli meg, hogy fiát kiragadja a halál karmaiból... Alain Delon a filmet egyszerre dedikálja apjának és fiának. A mozin keresztül próbálja meg összekötni az elszakadt szálakat egy elhunyt apával, akit valójában soha nem is ismert, és fiával, akivel nem értik meg egymást. A fikció segítségével összezavarja a lapokat, egyszerre apa és fiú, és a szeretet üzenetét küldi. Ötven évesen - saját bevallása szerint - először tudatosul benne, hogy létezik a „Delon-folytonosság", és elképzeli, amint egy nap majd elviszi unokáját, hogy valahol, egy újrajátszó moziban együtt nézzék meg 20. Átjáró élet és halál között című filmet. És csak ő, ez a XXI. századi kisgyermek érti majd meg mindazt a gyengédséget, melyet nagyapja egy lehetetlen kapcsolatba adott bele, mely egyszerre kötötte őt össze egy szinte soha nem látott apával és egy lázadó fiúval. 1984-ben Alain Delon elhatározza, hogy állandó lakhelyét áthelyezi Genfbe, mert egyre inkább lefoglalják üzleti teendői, s elkeseríti az őt Anthonytól elválasztó nézeteltérés, és megalázottnak érzi magát, hogy ilyen nyilvánosan kiteregették a családi szennyest. Ez az elhatározás meglepő egy olyan embertől, aki szívesen hangoztatja hazafiságát, és az újságírók felírják nevét azon francia művészek terjedelmes listájára, akik nyilvánvaló pénzügyi megfontolásokból a banktitkok országát választották lakhelyül. Svájc a franciák ábrándozásának tárgya - egy olyan Eldorádót képzelnek el ott, ahol a vagyonok elrejtőznek, ahol ki lehet bújni az adózás alól, és ahol a polgárok a tehetetlen adóhivatalnokok szeme láttára nyugodtan fialtatják pénzmagocskájukat. Ám Delon nem próbálja meg a Franciaországban megkeresett összegeket a svájci bankok páncélszekrényében rejtegetni. Ragaszkodik ahhoz, hogy üzletei világosak és átláthatóak legyenek, és mélységesen felháborodik azon, hogy tőkéjét a legkedvezőbb feltételek mellett elhelyezni kívánó kis csempésznek nevezzék. Nyíltan kijelenti, hogy 150

üzleteit mindenki szeme láttára bonyolítja, és az adók őt is ugyanúgy sújtják, mint bárki mást, hiszen cége jövedelmének akár ötven százaléka is elmehet adóba: „Lehet, hogy üzletemberként Svájcban telepedek meg, de filmjeimet továbbra is Franciaországban forgatom, és adót is ott fizetek, mint ahogy mindig is tettem. Az emberek azt képzelik, hogy Delon átköltözik Svájcba, Franciaországban forgat, majd a zsozsót Svájcban helyezi el. Hát ezek csak álmodnak! Mit képzelnek? A filmgyártó cégem Franciaországban marad, és azt akarom, hogy ezzel mindenki tisztában legyen!" Genf kanton megadja a színésznek a letelepedési engedélyt, melyet az arra érdemes külföldiek számára egy hármas, a munkáltatókból, a szakszervezetekből és a kormányból álló bizottság hagy jóvá. Az oly becses dokumentum kiszolgáltatásának egyetlen feltétele van: a kérelmező tevékenységének egybe kell esnie a svájci gazdaság érdekével. Delon könnyedén megfelel e kritériumnak, de számára a letelepedésnek nem csupán üzleti okai vannak. Csalódott a francia politikában, és a három éve hatalmon lévő Francois Mitterrand is aggasztja. Beismeri, hogy nem ért egyet a francia kormány által követett irányvonallal. Mindehhez a többé-kevésbé objektív okhoz hozzá kell még tenni a szíve által diktált szubjektív okot is. 1984 elején, amikor Svájcban, a határmenti Annemasse-ban forgatja Bertrand Blier rendezésében A mi történetünk című filmet, egy magányos estén felhívja telefonon a Kikinek becézett Catherine Bleynie-t, Didier Pironi volt feleségét. A fiatal nő Genfben vezet egy divatáruüzletet, és ez a földrajzi közelség lehetővé teszi számukra, hogy találkozzanak. Catherine és Alain már régóta ismerik egymást, de egészen eddig mindegyiküknek megvolt a maga élete. Abban a pillanatban, amikor a tevékenységükből adódó véletlen egymás közelébe sodorja őket, lelkileg mindketten sebzettek: a férfi nehezen teszi túl magát a Mireille Darc-kal való szakításon, a nő pedig éppen egy szívszaggató szerelmi csalódáson van túl. Ez a hamuból született fellángolás egy szerelmi történethez fog vezetni, és a sztár szívesen hiszi azt, hogy végre révbe ért. S valóban, Delon be is mutatja új barátnőjét a sajtónak, előzékenyen hagyja, hogy fényképezzék őket, és kijelenti, hogy az övék a jövő. Catherine sem marad adós a válasszal, szolgálatkészen így számol be közös életükről az újságíróknak: „Fantasztikus Alainnel élni. Sokat tanulok tőle. Sokat ad és sokat vár. Szó sem lehet arról, hogy elaludjak mellette, hogy a dolgok könnyebbik végét fogjam meg, rosszul van ettől és milyen igaza van! ... Mindent észrevesz, és ha egy ruhát vagy pulóvert rondának talál, azonnal meg kell szabadulnom tőle... Ha valami nincs rendben, akkor duzzogok, bezárkózom. Ha úgy gondolja, hogy nem volt igaza, akkor ő jön oda, különben pedig én, mert igaz ugyan, hogy lobbanékony, de nagyon gyengéd is..." 151

Az új bizalmas azt is felfedi, mennyire megfelel a zord város a szertelen sztárnak: „Genfben az emberek békén hagyják. Itt nem molesztálják, nem támadják. A protestáns erkölcsű Genf Kálvin városa, szemérmes város. Lehet, hogy a genfiek kevésbé barátságosak, de tiszteletben tartják a másikat. így amikor például egy étteremben vacsorázunk, az autogrammot kérő emberek megvárják, amíg kijövünk onnan." Annak ellenére, hogy Alain Delon genfi lakos lett, azt hangoztatja, hogy sehol máshol nem tudna élni, mint Franciaországban, „ott találhatjuk meg mindazt, amit máshol nem". Igenám, de hogy tartózkodási engedélyét el ne veszítse, a svájci jogrend szerint köteles állandó lakhelyét Genfbe tenni és ott élni évente legalább hat hónapot. Elfogadja ezt a feltételt, de továbbra is fenntartja otthonát Franciaországban is, és ettől fogva idejét a két ország között megosztva tölti. Megőrzi és átalakítja Douchy-i birtokát, hogy ott élhessen Catherine is. Az új kandallóba vésett, egymásba fonódói és C betűk az új szerelem erejéről tanúskodnak. Ám a sebzett szívek románca nem tart sokáig. Három évvel azután, hogy Alain Delon Genfbe költözött, üzleti ügyekben Kínába utazik, ahol kozmetikai termékcsaládja forgalmazásának kell új lendületet adnia, és egyúttal be kell mutatnia a José Pinheiro rendezésében készített A zsaru szava című filmjét. Életében először utazik a népköztársaságba, sétálgat Pekingben, a Tiltott Városban, kószál a Nagy Falon, ellátogat a Mingdinasztia császári palotájába, megnyit hat, a védjegyével ellátott termékeket árusító üzletet, majd elrepül Shanghajba. Ott a China Films egyik stúdiójában találkozik Rosalie van Breemennel, a huszonegy éves, bájos top modellel... Az utazás már ezzel az elragadó lénnyel folytatódik. A kissé meglepett Alain Delon megízlelheti azt a hallatlan népszerűséget, amelynek Kínában örvend: ötszázmillió kínai látta a Zorrót, és az utcán szüntelenül ezzel a kiáltással szólítják meg: „Coló! Coló!" (a kínai hangoknak megfelelően kiejtett Zorro). Pedig a színész jócskán megdöbbenti vendéglátóit, amikor egy sajtókonferencia során mosolyogva a következőt válaszolja annak az újságírónak, aki az örök fiatalság titkáról faggatja: „Gyakran szerelmeskedem és sok vizet iszom!" Merész felelet egy olyan országban, ahol a forradalom óta prüdéria uralkodik, és az erkölcsi felszabadulást még mindig kapitalista romlottságnak tartják. így aztán a tolmács megelégszik azzal, hogy szabadon és óvatosan így fordítsa Delon válaszát: „Delon úr nagyon szerelmes..." 1987. november 8-án, éppen ötvenkettedik születésnapján Alain Delon a pekingi stadionban van, ahol húszezer kínai néző előtt énekli a Mint a 152

moziban című dalt, melyet Jean-Marie Moreau írt számára Romano Musumarra zenéjére. Néhány dallam, néhány strófa, mely felidézzi egy sztár életét: Hol a párduc, hol a farkaskölyök, A rengeteg kis történet között Némelyik eléggé banális, De képes kárt okozni máris... A magamféléről bármi mondható, Kivéve, hogy megváltoztatható. Egy közkedvenc legjobb alakítása, Ha nem hasonlít sok kritikusára. Amikor Delon visszatér Párizsba, lelkesen nyilatkozik a Jours de France újságírójának: „Tudtam, hogy létezik az azonosulás igénye a japánokban. Húsz évvel ezelőtt a fiatalok úgy öltözködtek, olyan frizurát hordtak, mint én. Most pedig Kínában tapasztalom ugyanezt. Úgy vélem, olyan férfiideált jelentek számukra, amilyenek szeretnének lenni, hanem lennének ázsiaiak. Számomra ez annak bizonyítéka, hogy elértem a célomat, ez pályafutásom megkoronázása. Nem a plébániámnak, a házmesteremnek vagy a kerületemnek csinálom a filmeket. Nemzetközi színész vagyok." Ezzel ellentétben az üzleti élet terén sokkal körültekintőbbnekmutatkozik: „Nem könnyű üzletet csinálni Kínában. Ha megértjük és elfogadjuk a játékszabályokat, akkor minden rendben van. Ők a legjobb kereskedők. Az az érzésünk, mintha tárgyalnánk, alkudoznánk, pontokat szereznénk, de a végén úgyis oda lyukadunk ki, ahova ők akarják. Ez fantasztikus." Alighogy leszáll a repülőgép, Alain Delon a Lidóba siet egy jótékonysági gálára, melyet Liza Minnelli ad az izraeli Weizman Intézet javára. Fülig érő szájjal, ragyogó arccal vonul be, karján Rosalie-val, a mandarinok országából hozott szép ismeretlennel. A vakuk villognak: ezen az estén a fiatal manöken hivatalosan is belép a sztár életébe. Jóllehet Catherine, a szép genfi szerelem feledésbe merül, a színészüzletember kötődése a Genfi-tó partjához nem ér véget ezzel az érzelmi megrázkódtatással. 1992-ben majdnem tízmillió francia frankért megveszi azt a villát, amelyet hat éve bérelt Genf egyik elegáns külvárosában. Svájci ügyvédje, Dominique Warluzel ezt a józan megjegyzést teszi a sajtónak: „Alain Delon szeretné kapcsolatait megerősíteni Genffel." Hiszen nagyrészben itt, Párizs morajlásától és háborgásától távol alapítja meg Delon azt a családot, amelyről mindig is álmodott, amely betölti a gyerekkora óta hordozott hatalmas űrt. 153

Férfiportré nővel és gyerekekkel Rosalie Van Breemennel, a szép holland manökennel Alain Delon olyan nyugodt életet teremtett magának, amilyenre mindig is vágyott. Már jóval kevesebbet forgat, a filmezés iránti olthatatlan szomja az évek során láthatóan csillapodott. 1989-ben így nyilatkozik a France-Soirnak: „Elfáradtam. Elvesztettem a támpontjaimat. Úgy érzem, minden teljesen összezavarodott. Olyannyira mikrokozmoszban élek, hogy már nem is látok semmi mást. Nincs időm moziba, színházba menni, szeretteimmel lenni... Olyan ez, mintha magával ragadott volna egy tornádó. Semmit sem látok már tisztán, a dolgok kavarognak a fejemben. Szükségem van arra, hogy újra megtaláljam az utat. Minden túl gyorsan történik, és meg kell, hogy álljak egy kicsit. Szeretném valamelyest a munkám gyümölcsét is élvezni, nem várhatom meg, amíg hetvenöt éves leszek! Szeretnék szabadabban élni, több időt tölteni bizonyos emberekkel. Szinte akváriumba zártan élek. Azt akarom, hogy ez megváltozzon!" Mintha csak nyugodt kikötőre lelt volna mozgalmas életében, egyre több időt szentel műkincs-gyűjteményének, melyet még a hatvanas évek végén alapozott meg. Ez a hóbortja akkor kezdődött, amikor megvette a XV. századi nürnbergi festő, Albrecht Dürer káprázatos akvarelljét, a Szkarabeusz-tanulmányt Ez az elragadtatás talán nem csak egyszerűen a képzőművészet iránti vonzalmának köszönhető, hanem kétségtelenül egy jó adag ábrándos és kissé irreális nárcizmus is keveredett bele: a festő műveit csak neve kezdőbetűivel szignálta - A. D. -, és Delon önmagát véli felismerni e két betűben. Nem sokkal később a sztár talál magának egy újabb szenvedélyt, mely ötvözi az állatok iránti szeretetét és a művészet iránti rajongását: mesés gyűjteményt hoz létre Rembrandt Bugatti szobrásznak, az autógyáros testvérének állatokról mintázott bronzszobraiból, majd régi korok rajzaiban és festményeiben találja meg lelkesedésének új tárgyát. Az International Herald Tribune szerint a színész „az egyik legjobb szimattal megáldott műgyűjtő"; igaz ugyan, hogy e téren nincs semmiféle képzettsége, de gyorsan kitanulja a „mesterséget", egy bizonyos szinten megismerkedik a művészettörténettel, megtanulja az eladás fortélyait, azt, hogy mi mit ér, és megtanulja felismerni a csapdákat is, ám - túl ezen - hagyja, hogy ízlése és ösztönei vezessék: „Első pillantásra beleszerettem a régi rajzokba, mert a rajz az érzelmek és a gondolatok közvetlen megnyilvánulása a papíron - magyarázza a Figaro-nak. - Ez mindig is lenyűgözött... Nagyon megrázó és felkavaró. AXVI. századi francia, a XVII. századi holland és az olasz reneszánsz művészettel kezdtem. Majd áttértem a barbizoni iskolára, a XIX. századi francia művészetre, Van Gogh-ra, főleg Millet-re és társaira... a XIX. századi francia művészet, 154

Delacroix, Millet és a kisebb impresszionista mesterek, mint Boudin vagy Lépine. Aztán egy kicsit felhagytam mindezzel, mert elbűvölt a fauvizmus és az abból eredő német expresszionizmus." Mert éppen ez a sztár rajongásának legújabb tárgya: a századforduló fauvizmusa, Matisse és Vlaminck, Derain és Van Dongen festészeti iskolája, az az új felfogás, mely a naturalizmussal való felhagyásra készteti őket, hogy a tiszta színeket felfokozva, azok expresszív erejével hassanak. 1990 márciusában a filmcsillag kiállítást szervez a párizsi Didier Imbert Galériában, hogy bemutassa gyűjteménye egy részét. A kiállítás katalógusának eladásából befolyt összeget a Léon Schwartzenberg professzor vezette rákellenes kutatások számára ajánlja fel: másfél millió frankot gyűjtenek így össze a tudományos kutatócsoport részére. Braque, Dufy, Signac, Vlaminck és Toulouse-Lautrec festményeit, valamint harminckilenc Bugatti-bronz-szobrot láthatnak a kíváncsi művészetrajongók, s mindez a Delon-gyűjtemény elképesztő színvonaláról tanúskodik. Philippe Dagen, a Monde művészeti kritikusa a következőt írja: „A színész, aki távolról sem csupán a nagy nevekért rajong és nem csak spekulál, esztétikailag és történetileg koherens gyűjteményt hozott létre, melynek legkiemelkedőbb részét az 1890-1900-as évek francia festészetének szentelte." Azonban, mint minden igazi amatőr esetében, az összegyűjtött kollekció nem állandó, hanem a tulajdonosa ízlésének és különösképpen fellángolásainak megfelelően változik. Valóban, 1990 szeptemberében újabb esztétikai sokk rázza meg Alain Delont: beleszeret A szép fűszereslányba., Modigliani nagyszerű olajfestményébe, melyet rekordáron, hatvanhárom millió frankért kínálnak eladásra! A színész minden őrültségre képes a megfestett nő szép szeméért és vörös hajáért, tiszta és nyúlánk vonásaiért. „Ez lesz életem legdrágább asszonya!" S barátjával, Francis Bouygues-gal, egy cementgyár és a TF1 tévécsatorna tulajdonosával közösen meg is veszik a festményt. Mint elvált szülők gyermeke (Delon szavait idézve), úgy vándorol a kép az üzletember nappalijából a sztár nappalijába. De a kifizetendő összeg még Delon számára is túl magas, s meg kell válnia gyűjteményének egy részétől, hogy ki tudja fizetni a rá eső részt. Így tehát a fél évvel korábban kiállított művek kalapács alá kerülnek a Drouot-ban rendezett árverésen. A teremben ott tolong a sajtó, a szállodát elárasztja a kíváncsiskodó tömeg, hogy egy utolsó pillantást vessen Delon gyűjteményére, és mindenki a sztárt keresi, de ő nincs jelen. A bámészkodók szerencséjére azonban van ott néhány híresség, akiket odavonz ez a kivételes árverés: Paul-Loup Sulitzer és Claude Lelouch hozzáértő műgyűjtőként jöttek, remélve, hogy elvihetnek egy ritka darabot. Telefonon öt japán várossal tartják a kapcsolatot, a japán vásárlók harcra készek. A Fiatal nő 155

portréja Modiglianitól hatmillió frankért kel el, Courbet A Chillon-i kastélya négymilliókilencszázezer frankért, egy Degas-szénrajz ára kétmilliókétszázezer frankig emelkedik. Összesen huszonnégy képet kapkodnak el, és a színész majdnem harminckét millió frankot zsebel be, így lesz miből kifizetni a csodaszép fűszereslány szerelméért vállalt adósságát. Ha Alain Delon azt állítja, hogy szeretne kevesebbet forgatni, az nem csak azért van, hogy a műkincsek iránti szenvedélyének szentelje idejét, hanem azért is - és legfőképpen azért -, hogy közelebb lehessen családjához. 1990. november 25-én Rosalie a legszebb ajándékot, az apaság örömét nyújtja Alainnak, világra hozza a kis Anouchkát - ismét egy A. D.! -, s a sztár féltékenyen figyeli gügyögését és első lépéseit, e boldogság egyetlen varázslatos percéről sem akar lemaradni: „Az egészben a legfantasztikusabb az, hogy felfedezzük egy kis élet ébredését. Ma a világot számomra Anouchka jelenti" - mondja elbűvölten. Mindez azonban nem akadályozza abban, hogy folytassa pályafutását. Brüsszelbe utazik, találkozik Jacques Deray rendezővel, akivel - Simenon egyik regénye alapján - A plüssmackót forgatja. Az író képzeletében született, múltját kutató nőgyógyász újabb élethű szerepet jelent a sztár számára, aki maga is szüntelenül fájdalmas emlékeit keresi. Aztán 1994. március 18-án újabb csodás esemény: Rosalie kisfiút szül. A színész ragaszkodik hozzá, hogy az apja és az ő neve után Alain-Fabiennek nevezzék el, mintegy második esélyt adva az életnek, végre összekötve e két, oly hosszú időn át elszakított nevet. A sztár - immár a nyugodt családapa szerepében - boldognak érzi magát: „Mivel már biztosítva érzem magam affelől, hogy tizenöt-húsz év múlva körülvesznek majd a rózsáim, a festményeim, a gyermekeim és az unokáim, lecsillapodtam és megnyugodtam." Amikor Rosalie részt vesz egy rákkeltő azbesztet égető gyár tervezett telepítése elleni tüntetésen, Alain Delon nem csatlakozik: „Amíg Rosalie tüntet, én otthon vacsorát adok a gyerekeknek!" - mondja. Hatvan évesen felfedezi az apaság művészetét, és minden erejével azon van, hogy meghazudtolja barátját, Georges Beaume-ot, aki annak idején ezt mondta: „Alain Delon minden képességgel meg van áldva, a boldogságra való képességet kivéve." A sztár most megérti azt az állandó bűvöletet, melyet a fiatal gyermekek jelentenek a maguk tisztaságával, naivitásával, reményével. Néha Genf parkjaiban, a tóparton láthatjuk, amint végtelen örömmel sétáltatja két gyermekét, és gyengéden beszél nekik az életről. Ilyenkor csak az igazán figyelmes járókelők képesek megsejteni a szupersztárt e szívélyes papa 156

figurájában. S néha álmodozáson kapja magát, elképzel egy olyan dinasztiát, amely diadalt aratna a XXI. század színház- és filmművészetében, egy Guitry-ékéhez vagy Brasseur-ékéhez hasonló folytonosságot, mely a Delon névvel fémjelezné az elkövetkezendő évtizedeket. Eközben nem engedi, hogy családját bántsák és felbőszül, amikor egy bulvárlap arról ad hírt, hogy Rosalie, miután beleunt az anya-szerepbe, visszament Voorden-be, Hollandiába, az apa meg a világ végére utazott, hogy felügyelje parfümjei eladását: „Akik azt mondják, hogy kapcsolatunknak befellegzett, készüljenek fel arra, hogy nekik is befellegzett!" - veti oda kíméletlenül. Delon feldühödik, megharagszik és ellenszegül, amikor támadják; büszkének és magányosnak mondja magát, s többször is elismétli, hogy a filmszakmában nincs egyetlen barátja sem. Mások iránti szimpátiáját merészen nyilvánítja ki, még akkor is, ha az a bandita Delonról kialakult beteges legendát táplálja. 1994-ben megjelenik a Nantes-i bíróságon, ahol barátját, a zsoldos Jacques Laffaille-t ítélik el kétrendbeli rablásért. Sötét öltönyben, napszemüvegben, félig kigombolt inggel lép az esküdtszék elé, hogy kifejezze barátságát a Borsalino forgatásán megismert vádlott iránt, aki egy kisebb szerepet játszott a filmben: „A négy hónapig tartó forgatáson lettünk barátok - meséli Delon. -Jacques remek fiú! Igazi profiként viselkedett, pontos volt és keményen dolgozott. Diszkrét és titoktartó. Ha ilyen jól megértettük egymást, az minden bizonnyal annak tulajdonítható, hogy sok közös vonásunk van. Később időnként újra találkoztunk... Ha kijön a börtönből - amit szívből kívánok neki -, kész vagyok arra, hogy otthonomban fogadjam. Ha esetleg távol lennék, nyugodt lélekkel rábíznám a házamat, mindazzal, ami benne van, a feleségemmel és a gyerekeimmel együtt." Később elmegy a Bordeaux mellett lévő Gradignan-i fogdába, hogy Francois Besse-t, az első számú közellenségnek tartott Jacques Mesrine főhadnagyát biztosítsa támogatásáról, akit Marokkó szolgáltatott ki tizenkét évi bujkálás után. Delont azért érdekelte, mert szeretett volna egy filmet készíteni a kalandjairól. A terv igen hamar füstbe ment, de a sztárt továbbra is lenyűgözte a bandita személyisége és családjának története, és akkoriban huszonkét hónapos kislánya, Charléne sorsa is meghatotta. Azonban, mint mindig, a mozi most is visszatér életébe: a Berlini Filmfesztiválon találjuk 1995 februárjában, ahol elragadtatott ünneplés közepette megkapja az életműért járó Aranymedve díjat. A francia filmcsillag jelenléte a német városban nagy eseménynek számít, és a Die Welt napilap némi pátosszal ezt írja: „A berlini fal leomlása és Alain Delon látogatása után Berlin végre visszanyerte tündöklését." Az éljenzésére összesereglett tömeg 157

és a negyvenöt mohón őt filmező kamera előtt a boldogságtól sugárzó Delon tréfásan megjegyzi: „Életemben három olyan dolog van, amit tehetséggel csinálok: a szakmám, a hülyeségek és a gyerekek." Alig hogy visszatér Párizsba, ezúttal saját hazája ünnepli és bízza meg - a filmművészet századik évfordulója alkalmából - a XX. Cézár-díj átadási ünnepségének elnökletével. Egy évvel később, 1996 áprilisában - ennek az elismerési hullámnak a folytatásaként - a Francia Filmmúzeum retrospektív Delon-sorozatot szervez a mozirajongóknak, ahol ötvenhárom film és néhány fétistárgy tekinthető meg: a Visconti által a Rocco és fivérei forgatásán használt szócső, 1959-ben megjelent cikkek, a leghíresebb partnereiről készült fényképek, egy nevének kezdőbetűivel ellátott csapó... Ezzel egyidőben a tévéképernyőn Alain Delon megpróbálja átadni a moziszeretet lángját a fiatalabb generációnak. Egy éven át minden héten megjelenik az Ötödiknek nevezett ismeretterjesztő csatornán, azzal a céllal, hogy szenvedélyét megossza a nézőkkel. Minden hétfőn kora délutánonként immár klasszikusnak számító filmeket mutat be, az övéit és másokéit, a Marcel Julliannal közösen összeállított szöveg alapján, és eközben néha az ő személye és emlékei is felbukkannak: „Sokáig gondolkodtam azon, hogy bemutassam-e Önöknek ezt a Romy Schneider-ciklust, hiszen elmúlt fiatalságunkon túl beszélnem kellett volna a mosolyáról, bájáról és gyengéd pillantásáról. Egyszóval mindarról, ami miatt egy szép napon beleszerettem." Delon néhány emlékkel tarkítva beszél arról, amit a legjobban szeret: a moziról és a színészekről. S panteonjában olyanokat sorakoztat fel, mint Louis Jouvet és John Garfield, Jean Gabin és Richard Burton. Mint ahogy azt annak idején Godard-nak is megvallotta, mára már csak a rendkívüli kísérletek érdeklik. Kíváncsi, újabb és újabb élményekre mohó természete 1996-ban egy már nagyon áhított hirtelen fordulatra készteti: váratlan filmművészeti és baráti kalandba veti magát a régi-új filozófussal, Bernard-Henri Lévy-vel, az előkelő baloldal „mintagyerekével" és a helyesen gondolkodó értelmiség jelképével. A szélsőjobb árulást kiált: hogy képes Alain Delon ezzel a baloldali szimpatizánssal érintkezni? És a Minute rázúdítja minden mérgét az új filmre, melyben a sztár rossz útra tér: „Még ha a zsidó 'millenarizmus' (BHL szavai) metaforájáról van is szó, az ilyen mértékben felgyülemlett giccs elsősorban arról a pusztításról árulkodik, amelyet a semmittevés idéz elő a pénzt túl könnyen szerzők alkotó képzeletében." A durva gyűlölet mintaszerű megnyilvánulása a Nappal és éjszakára, Bernard-Henri Lévy filmjére vonatkozik, aki ez alkalommal hátat fordított az irodalomnak, hogy próbára tegye magát a kamerák világában és a színészek irányításában. 158

A kaland a véletlen folytán a mauritiusi tengerparton kezdődött. Egyik reggel egy magas, hosszú hajú fiatalember üdvözli tiszteletteljesen Delont, aki önfeledten élvezi a felkelő nap sugarait. -Jó napot, uram! -Jó napot, uram! Delon udvariasan viszonozza az ismeretlen férfi üdvözlését, majd azon kezdi törni a fejét, hogy hol látta már ezt az arcot. Megvan! Ez Bernard-Henri Lévy, aki elkötelezte magát Boszniában. E világvégi előkelő hotelben az unatkozó vendégek lépten-nyomon összefutnak, hol a tengerparton, hol a bárban vagy az étteremben. így aztán végül szóba elegyednek, még akkor is, ha nincs egymásnak sok mondanivalójuk, még ha az idő végtelenül lassan telik is a tengerparton. Bernard-Henri Lévy éppen egy forgatókönyvet ír Jean-Paul Enthovennel, és Delont hallgatván egy ötlete támad, amint a színész felidézi emlékeit, beszél a moziról, azokról a rendezőkről, akiket szeretett: Alexandre, a tervezett film egy kissé megfáradt hőse, a lezüllött író, a nők és a legendák nagyon testies, nagyon romantikus kedvelője - igen, ez ő, Delon! De Lévy nem szól semmit. Talán szégyenlősségből, de lehet, hogy azért, mert attól tart, hogy a szent fenegyerek nem vállalná el, hogy egy kezdő rendező filmjében játsszon. A nyaralásnak vége, mindenki visszatér megszokott hétköznapjaiba. BernardHenri Lévy Párizsban a forgatókönyvét finomítja. Néha a világvégén megismerkedett két férfi ismét összefut, de csak néhány szót váltanak, egészen addig, amíg egy szép napon az író végre összeszedi bátorságát és kiböki: - Van egy filmötletem... - Küldje el nekem a forgatókönyvet! S néhány hónappal később Alain Delon a mexikói Cuernavacában BernardHenri Lévy első filmjének első felvételét készíti. Először úgy tűnik, hogy semmi nem jön össze. A forgatókönyv és a munkaterv szerint Delonnak egy cingár fiatalemberrel kell megverekednie, és a kis vézna földhöz vágja a sztárt. Delon ellenszegül. Micsoda?! Még hogy őt legyőzze egy csenevész? Ezt senki sem fogja elhinni! Épp ellenkezőleg, neki kellene ellenfelét a sárba taposnia! Bernard-Henri Lévy sötét tekintettel, felhúzott szemöldökkel elgondolkozik, súlyos pillantást vet Delonra, majd kimondja az ítéletet: „Talán igaza van. Akkor viszont meg kell változtatnom a forgatókönyvet. Szükségem van két napra, hogy gondolkozzak. Addig felfüggesztem a forgatást." Delon, egy szőrszálhasogató szakember módjára, kikel magából: „Micsoda? Na tessék, látszik, hogy maga író, 'rendező úr'! A legkisebb lelkiismeretfurdalás nélkül két napra munka nélkül hagyja az embereket. Hát 159

én ebbe nem megyek bele! Akkor már inkább eljátszom a jelenetét. Rendben, csináljuk! Elfogadom. Robot vagyok. Maga robotot csinál belőlem." A két túlzott egóval rendelkező személy között elkerülhetetlen nézeteltérésektől eltekintve, minden a legnagyobb rendben folyik. S Alain Delon rengeteg jó tulajdonságot talál a „rendező úrban": „Bernard-Henri Lévy feltétlen híve vagyok. Bátor ember. Igazi rendező." Daniel Toscan du Plantier tanúja ennek a filmművészeti idillnek. A következőt írja a Figaro Magazine-nak: „Legnagyobb elképedésünkre egy olyan szerelmi történetnek adták át magukat, amelyben csak az őszinteség, a kíméletlenség, a furfang és a csodálat kötötte őket. Minden reggel egymást méregették, hogy megtudják, melyikük lesz aznap az úr. Ez páratlan alkalmat nyújtott arra, hogy tanúi lehessünk a sztár elképesztő fondorlatosságának, aki mindenáron megpróbálta megkaparintani a film feletti hatalmat, titkon remélve, hogy ez nem fog sikerülni, és így a szívébe zárhatja Bernard-Henri Lévyt, a nagyok közé." A sztár és a filozófus e valószínűtlennek tűnő találkozása, mely mind a jobboldalt, mind a baloldalt megdöbbentette, természetesen két ember kölcsönös csodálatával magyarázható, akiket a csábítás állandó szükséglete hozott össze. Bernard-Henri Lévyt végtelen örömmel tölti el, hogy első filmjében egy olyan nagyságrendű sztárt rendezhet, mint Delon, annál is inkább, mert a szereposztást kiegészítette a hetedik művészet egy másik élő legendájával, a mitikus Hollywoodban Humphrey Bogart feleségeként és partnereként ismert Lauren Bacall-lal-úgy tűnik, a Rocco A félelem kikötője bejáratánál süllyed el... Ha más nem, ezek a filmtörténeti utalások teljes jogú rendezővé teszik az írót, aki így ujjong: „Alain nem csupán színész, ő maga is volt már rendező, producer stb. Egy dologban azonban hálás vagyok neki: nagyon gyakran másként forgatta volna a jelenetet, mint én, de mindig lelkiismeretesen tiszteletben tartotta döntéseimet." És Delon, aki pályafutása során oly sokszor kockára tett mindent, hogy veszélyes és újító váltakozásokban vegyen részt, oly sokszor megtörte a róla alkotott képet azért, hogy más utakon járjon, mint a zsarukkal és bűnözőkkel tarkított ösvényeken, Cuernavaca napsütésében úgy hiszi, az évtized egyik kiemelkedő alkotásán fáradozik, azon, amellyel majd mestermunkái fényes sorát gazdagíthatja. Senki nem tudná megmondani, mit tartogat a jövő a filmező Bernard-Henri Lévy számára, talán nemsokára nagyszerű ihletre és saját stílusra talál. Mindenesetre állhatatossága és lekesedése most még nem nyerte el jutalmát. Amikor a Nappal és éjszaka megjelenik a mozikban, a kritikusokat nem győzik meg sem a hosszú tengerparti fártok, sem a Bernard-Henri Lévy 160

kamerái előtt a dél-amerikai egekbe szálló színes hőlégballonok - a film nem nyeri el a közönség tetszését. A nagy port kavaró bukás miatt bosszús „rendező" sebbel-lobbal visszatér az irodalomhoz, Alain Delon pedig még mindig keresi azt, akit „hivatásos" szívébe zárhat múltja nagy rendezői mellé. Mert ez az, ami Delont még lelkesíteni tudja: hogy újra rátaláljon arra az ihletre, amely a Ragyogó nap és a Rocco forgatását lengte körül, és hogy komédiás lelke kiválassza azon mesterek utódját, akik immáron negyven éve kezdtek filmezni az ismeretlen, szilaj telivérrel, és megteremtették annak legendáját. Alig hogy kijutott e zsákutcába vezető vállakozásból, Delon elhatározta, hogy ismét színpadra lép, és még egyszer megkockáztatja, hogy közvetlenül nézzen szembe a közönséggel. Huszonnyolc év telt el utolsó színházi fellépése, Jean Cau Kiszúrt szemek című darabjánakelőadása óta, és ez idő alatt nagyon sokszor fontolgatta, ígérgette, hogy visszatér. El is olvasott - de félre is tett - számos színdarabot, felvázolt rögtön azután füstbe is ment terveket, nemrégiben pedig visszautasított egy Román Polanski által felajánlott szerepet Arthur Millert Salemi boszorkányok című darabjában. És egyszer csak, hatvan évesen, úgy vág bele egy izgalmas kalandba, egy kissé őrült, a harcedzett színészt még mindig meghatni képes kísérletbe, mint egy kezdő. Oldalán a színpad tapasztalt színészeként Francis Huster jelenik meg, aki a kezdő színész lépéseit kíséri figyelemmel. Hiszen Alain Delon még csak két színdarabot tudhat maga mögött, Huster pedig harminc évnyi színházi játékot, melyből tizet a Comédie Frangaise-ben, másik tizet pedig a Renault-Barrault társaságnál töltött, így tehát igazi profiként ítélheti meg partnerét: „Delon óriási színpadi színész. A színpadon teljes mértékben alázatos és alkalmazkodó. Igazi karriert kezd a világot jelentő deszkákon. El tudom képzelni, hogy holnap egy Shakespeare-tragédiában játsszon. Remélem, megtudom vele szerettetni a színházat, én pedig megszeretem mellette a mozit." Éric-Emmanuel Schmitt Rejtélyes változatok című színdarabja, mely kedvet ébresztett a sztárban, hogy ismét a színpadra lépjen, egy észak-norvég szigeten visszahúzódva élő idős, híres íróról és egy túlságosan is türelmetlen, kíváncsi újságíróról szól - Delon és Huster párbaja, mely szellemes, sziporkázó párbeszédekre ad alkalmat az életről és a szerelemről. A szerző Delonra gondolt, amikor a darabot írta, de csak úgy, mint egy túlságosan is merész álomra. Azért mégis odaadta neki a szöveget, s egy este megcsörrent a drámaíró telefonja:

161

„Alain Delon vagyok. Ez az egyik legszebb darab, amit valaha is olvastam a szerelemről. Rendben, eljátszom. Ez a színdarab az enyém és senki másé. Én vagyok a főszereplő!" Delon így válaszol az újságíróknak, akiket meglep, hogy a színész ennyi idő után újra színpadra lép: „Mindig is mondtam, hogy megint fogok színházban játszani, ha találok egy érdekes darabot. Ez valóban nagyon jól megírt darab, amit Francis Husterrel ketten játszunk, majdnem két órán át, egy felvonásban. Nincs holt idő, nincs szünet, és egy szép színházban játszunk. Ez az, ami megtetszett ebben a kalandban." 1996. október 7-én egész Párizs a Marigny színházba rohan a premierre, és a sztár öltözőjében mintha egész élete felvonulna: eljött Edwige Feuillére, Mireille Darc, Frangois Périer, Szamuráj- beli társa, Jacques Chaban-Delmas, akinek szerepét játszotta az Ég már Párizs? című filmben, Jean-Paul Belmondo és természetesen Rosalie is. A falon ott lóg egy habos nehézselyemből készült ruha, mely csöndesen vigyáz a színészre: harmincöt évvel korábban Romy Schneider viselte a Luchino Visconti által rendezett darabban. Francis Huster bukkant rá véletlenül a Kár, hogy utcalány jelmezeire a színház padlásán, ahová annak idején Elvire Popesco helyezte azokat. „Érezzük a jelenlétét a színpadon, mint egy könnyű és gyengéd szellemét" mondja Huster az ereklyére pillantva. A bemutató végén, amikor legördül a függöny, az állva tapsoló közönség lelkes ovációja megnyugtatja a sztárt, aki újfent kockára tette szakmai tekintélyét. Noha magával a színdarabbal kapcsolatban a kritikusok néha kétkedőek, Alain Delon hiteles játékát többen is elismerik. René Solis a Libérationban kegyetlen bírálattal illeti a szerzőt: „A klisék ügyes álcázása, az eredetiség tökéletes hiánya. Ez néha már a cinizmus határát súrolja". Ezzel szemben a sztár alakításáról érzékelhetően lágyabb hangvételben nyilatkozik: „Ügyetlen, alkalmatlan időben történő torokköszörüléseiből, erőltetett nevetéseiből és könnyeiből, a kezdő színész igyekezetéből egyértelműen kitetszik, hogy legalább ő hisz a színházban. Ez az ártatlanul játszó, az eleganciát sem kizáró Delon, például kezei szépségével, az egyetlen magával ragadó elem az egész elrontott estében". André Lafargue pedig a Parisienben észrevételezi „Delon könnyedségét ebben az elégtételt nyert tekintéllyel és kegyetlen feszültséggel teli darabban". Pierre Marcabru a figaro-ban ezt a következtetést vonja le: „Itt Delon ölt alakot, és azért sietünk a színházba, hogy láthassuk ezt a metamorfózist. Nem leszünk csalódottak, mert nem lehetünk azok. Pontosan azt kapjuk, amit várunk: a természetes Alain Delont. 162

Igen hiábavaló lenne tehát azt a kérdést feltenni, hogy Delon jól játszik-e vagy rosszul, hiszen a játékon felül áll." November 8-án, a negyvenhetedik előadás estéjén, amikor a színészek meghajolnak a közönség előtt és a függöny leereszkedik, hirtelen ezernyi öngyújtó lángja gyullad fel a teremben. Először Delon csak ámul, nem érti, mi történik, majd a szerző, Éric-Emmanuel Schmitt leül a zongorához, és játszani kezdi a Happy birthday to you-t, Anouchka és Alain-Fabien pedig a színpadra szaladnak, hogy egy-egy virágcsokrot nyújtsanak át édesapjuknak. És akkor a szamurájnál eltörik a mécses, szemét könnyek öntik el... - Miért sírsz, papa? - kérdi Anouchka. - Mert boldog vagyok, kicsim! Később, e megható pillanatoktól még mindig elbűvölten, így vall Frédéric Musso-nak, a Paris-Match újságírójának: „Rosalie olyan pontossággal és diszkréten szervezte meg ezt a meglepetést, hogy teljesen bámulatba ejtett. Minden bizonnyal életem egyik legszebb pillanata volt ez. Még a sírba is magammal viszem." Alain Delon már előre kikötötte, hogy nem fogja túllépni a századik előadást. Ám a nagy siker miatt hagyja, hogy meggyőzzék és megígéri, hogy az 1997es szezon kezdetétől részt vesz abban a turnéban, amely a darabot bemutatná Franciaországban, Svájcban, Belgiumban, Németországban, majd pedig befejezésül Tokióban. Francis Huster - egyéb elkötelezettségei miatt -kilép a darabból, és helyette Stéphane Freiss játsza majd az újságíró szerepét. Ám hirtelen minden összedől: júniusban Alain Delon váratlanul bejelenti, hogy „személyes okok miatt" kénytelen a turnét lemondani. A Marigny színház igazgatóját, Jean-Jacques Bricaire-t nem igazán lepi meg, hogy Delon cserben hagyja, hiszen - tudja jól - a sztár néha képes kíméletlen fordulatokra és nem várt reakciókra: „Ez egy szerencsétlen fickó - nyilatkozza keményen a Figaro-nak. - Szánalomra méltó. Egyedül sétálgatott a színház körül, nyomában a kutyájával. Hogy lemondta a turnét? Egyáltalán nem lep meg! Szüksége van arra, hogy agresszivitással, szenvedéssel telített légkörben éljen." Nem ismerjük azokat a „személyes okokat", amelyek Delont a visszalépésre késztették, de ez a színpadi fellépés, úgy tűnik, hosszú időre megutáltatta vele a színház világát, amelyben - saját bevallása szerint - a filmvilágénál is keményebb és kegyetlenebb miliőt fedezett fel: „Irtózom ettől a miliőtől - vallja be őszintén a Figaro Magazine-nak. -Nem az én világom, nincs semmi közöm ezekhez az emberekhez. Kispályások, boltosok, zöldségkereskedők. Ott hagyom őket, ahol vannak, én meg jobban érzem magam ott, ahol nem látom őket." 163

Delon, aki mindig is szerette a magányt, egyre inkább visszahúzódik csigaházába. Szinte már rá sem ismer arra a társadalomra, amelyben él. Hagyja, hogy rossz kedve napvilágra törjön, és megjelentet egy „Nyílt levelet Bernard Tapie-nak", 10 aki éppen a börtönben ül. Ebben a sajtó közvetítésével elküldött levélben Alain Delon „a rácson át kezét nyújtja" a bukott férfinak, és leírja benne a minket körülvevő világról alkotott kétségbeesett nézetét: „Nálunk éppúgy, mint Belgiumban - hogy csak ezt a két országot említsem -, a tűrhetetlen borzadály litániája szinte mindennapos: itt befalazott lányok halnak éhen; másokat megerőszakolnak és legyilkolnak; megint másutt egy tébolyodott nevelőnő levágja a gondozására bízott kisgyermekek kezét-lábát; Algériában már három hónapja minden nap elvágják egy tucat gyerek és nő torkát, mint Brigitte Bárdot birkáiét; mindenfelé, az északi dűnéktől kezdve Franciaország legeldugodtabb részéig gyermekeink gyilkosok kezei között halnak meg, vagy elkeseredésükben öngyilkosok lesznek... olyan ez, mint egy egyház nélküli középkor sátáni visszatérése... Kivel, hol és mikor fogok tüntetésen felvonulni, hogy visszaállítsák a halálbüntetést a szörnyetegek számára?" Mikor befejezi levelét, az amúgy harcias Delon nagyon is lesújtottnak tűnik. Kis híján Tapie börtöncellájába menekülne, hogy ott bújjon el a külvilág borzalmai elől. A világ tényleg ennyire komor és sötét lenne? „Idekint - ismétlem - minden nagyon lehangoló. Már senki sem lehet biztos semmiben és senkiben, a léhaság a borzalommal lejti táncát. Mindez szomorú, nagyon szomorú. Várjuk, hogy felcsillanjon a remény legkisebb szikrája..." Rendszeresen visszaesik ebbe a pesszimizmusba, az őt körülvevő világot már nem igazán mondhatja magáénak: hova tűntek a Clément-ok, Viscontik, Antonionik, akikkel hajdanán remekműveket alkotott? Hol az ő helye a jövő filmművészetében? „Ez most biztosan meg fogja Önöket lepni - közli Marine Vogellel, a Figaro Magazine munkatársával -, de úgy vélem, hogy már halott vagyok. Már mindent megcsináltam, nem várok már semmi mást, minden közömbös számomra. Úgy érzem, mintha felfüggesztésben lennék. így hát ezt a felfüggesztést megpróbálom lehetőség szerint kihasználni." Delon már régóta kifejezetten hajlamos a nosztalgiára, még akkor is, ha harcol e kísértés ellen, mely igen gyorsan meddő köldöknézésbe vált: „Akiket szerettem, már halottak; tudom, hogy egyedül vagyok, hogy egyedül élek, hogy egyedül fogok meghalni. Bár vannak rövid időszakok, amikor jó társaság vesz körül, mégis mindig a magány emészt." Akiből haminc évesen lett sztár, aki a hetedik művészet óriásaival forgatott, aki a szívéhez közel álló filmekben lehetett producer és színész, és aki 164

színészi eredménylistájában a filmtár klasszikusait, produceri katalógusában pedig időtálló ritka gyöngyszemeket mondhat magáénak, annak igen nehéz úgy a hatvanas éveibe lépni, hogy ne forduljon melankóliával e tekintélyes múlt felé, és ne tegye fel magának az elkerülhetetlen és szívszorongató kérdést: mi egyebet lehet még ezután tenni? Nem válaszolja meg ezt a kínzó kérdést, inkább az irodalomba menekül, és Alfréd de Musset Nem lehet a szerelemmel játszani című darabjának egyik részletét idézi, ezt a néhány sort, mely a dolgavégzett sztár jelszavává válik: „Gyakran szenvedtem, néha tévedtem, de mindig szerettem. Én éltem, nem pedig az a hamis lény, melyet gőgöm és életuntságom teremtett." Szerencsére Patrice Leconte rendező egy film erejéig kiemeli ebből a nosztalgiából. Ez az eseményújabb fejezetet jelent a Delon-Belmondo történetben. A nézők által oly régóta várt egymásra találás Christian Fechner producernek köszönhető, aki a következőképpen nyilatkozik a Studio Magazine-ban „Természetesen az, hogy összehozzuk a Kifulladásig hősét a Párduc hősével, a filmkedvelők régi titkos álma. Ugyanakkor ezt a szándékot nem a nosztalgia szülte: nem csupán azt akartam, hogy ismét egymásra találjanak, hanem azt is, hogy találkozzanak Patrice Leconte-tal és Vanessa Paradis-val, és így a filmművészet három generációját hozzam össze." A maga részéről Delon nagyon boldog, hogy ismét rátalált Belmondóra: „Immár negyven éve, hogy ugyanazt a száz métert futjuk, de a célt együtt, kéz a kézben fogjuk elérni." A Két apának mennyi a fele? című filmben a két hajdani társ Vanessa Paradis-val játszik egy kicsit őrült történetben, ahol az orosz maffia is közbelép, s a leszámolások, pofonok, autós üldözések, helikopteres menekülések, robbanások és kaszkadőrmutatványok a legtisztább belmondóideloni hagyománynak megfelelően zajlanak. E verekedés-sorozat ürügye: a fiatal lány kitartóan keresi soha nem látott apját. Szíve Belmondo és Delon között ingadozik. A visszavonultságát felhagyni kénytelen két főszereplő fergeteges kalandokba bocsátkozik, melyek jócskán emlékeztetnek hajdani filmjeikre, hiszen a két szupersztár vidáman kacsint a múltra. Amikor a két cinkos behatol egy fegyverraktárba, Delon megragad egy puskát - azt, amit huszonnyolc évvel korábban olyan bámulatos lendülettel használt a Borsalinóban: „Gondolod, hogy képesek leszünk még ezt használni?" - kérdezi Delon mosolyogva Bébelnek becézett társától. Ebben a filmben Alain Delon nem csak a legendájával, hanem a nosztalgiájával is játszik, hiszen szívesen beismeri, hogy a múltban, az emlékeiben él. Ennek ellenére, dédelget még egy utolsó moziálmot - szeretne 165

egy jelenetben játszani Marlon Brandóval és tálcával a kezében felszolgálni neki, a következő szavakkal: „Uram, tálalva van", majd szép csendben, az ajtót maga mögött becsukva távozni. Ezzel mindent teljesített volna, lábbujjhegyen elhagyhatná a filmvilágot, és ismét visszatérhetne a múltjához... Milyen messze van már az az idő, amikor géppisztollyal a kezében járta az indokínai dzsungelt, milyen gyorsan elszaladtak azok a boldog napok, amikor a bécsi éjszakában kószált egy kacagó fiatal lánnyal, akit Romy Schneidernek hívtak! Miről ábrándozik a még mindig lázadó öreg farkas, amikor Douchy-i otthona pincéjében keres menedéket, ott, ahol irigylésre méltó gondossággal felépítette annak az öltözőnek a pontos mását, amely hajdanán az övé volt a mára már lerombolt Boulogne-i stúdióban? Miről álmodozik a szupersztár az életéről mesélő fényképek, plakátok, kosztümök és tárgyak sokaságával körülvéve? Néha-néha otthonának vetítőtermében megpróbálkozik azzal, hogy újra megnézze a felejthetetlen nagy klasszikusokat, de Nino Rota zenéje, a Párduc ragyogó keringője elviselhetetlenül fájdalmas számára. S mialatt a vásznon egy isteni szépségű fiatalember keringőzik a virágzóan fiatal Claudia Cardinaléval, homályos emlékek csalnak könnyeket a szemébe.

A. D. A-tól Z-ig Interjúi és nyilatkozatai során Alain Delon minduntalan beszél magáról, magyarázza magát, igazolja döntéseit, tiszteleg mesterei előtt. íme a deloni gondolkodás gyors áttekintése, ábécérendben: ADÓ: Minél többet dolgozol, annál inkább büntetnek. Még csak azt sem mondhatom, hogy az állam pénzbehajtó maffiózó lenne, mert az cserében legalább védelmet nyújt. Egy adóellenőr, az én adóellenőröm ezzel jött hozzám: „Én az ön üzlettársa vagyok". Azt válaszoltam neki: „Nem nagyon ragaszkodom egy olyan üzlettárshoz, mint ön, aki a jövedelmek hatvan százalékát elviszi, semmit nem kockáztat, és deficitessé teszi a vállalkozást!" AKARATERŐ: Senkinek nem repül a szájába a sültgalamb. Én nagyon keményen dolgozom, munkamániás vagyok. Nagyon ügyelek professzionalizmusomra, és utálok mindent, ami amatőr, dilettáns, középszerű. Delon nem egy csoda, Delon keményen megdolgozott azért, hogy megcsinálja önmagát. ALKOHOL: Soha életemben nem ittam alkoholt, nem szeretem. Persze húsz 166

éves koromban, amikor a nagy bulikon lötyögtem, megesett, hogy lerészegedtem. Ettől férfinak képzeltem magam, pedig csak egy kis fajankó voltam, aki, mint sokan mások, megjátszotta az agyát. De kivel ne fordult volna ez elő? ALKOTÁS: Azért váltam producerré, hogy ne kelljen azt az unalmat átélnem, amit bizonyos színészek éreznek. Azért, hogy abban a szakmában maradjak, amit szeretek, és azért, mert - lévén, hogy nem vagyok filmíró - az alkotás egyik lehetőségét láttam benne. ÁLMOK: Egész életemet kitöltik az álmok, iparkodom megvalósítani őket, minden cselekedetemre ez ad magyarázatot. Még mindig sokat álmodozom, sokszor elrévedek, de hadd maradjanak ezek az én titkaim. BOLDOGSÁG: Nem tudom, milyen a boldog ember. A boldogság folytonossága nem létezik, törések és átmenetek szabdalják. BÜSZKESÉG: Nem fogyatékosságot, hanem erényt jelent. Egyfajta hajtóerő, hogy fejlődjünk, magasabbra jussunk, tökéletesedjünk, sikeresek legyünk. Országunkban a siker sajnos zavaró körülmény. Inkább a másodhegedűst, mint a prímást szeretik. CSÁBÍTÁS: A csábítás mintegy második énemmé vált. Fontos dolog az életemben. Ha csábítok, természetes módon teszem. De vannak emberek, akik ellenállnak nekem. Nem vagyok szoknyapecér vagy szoknyavadász. Olyan csábító vagyok, aki szereti kiolvasni a vágyat egy nő szeméből. CSÚSZDA: Végül is életem egy csúszda, amelyen akkor is jól érzem magam, amikor a csúszás zaja zavarja a fülemet. Ez az én csúszdám, az én életem. EGÉSZSÉG: Nem ismerek titkokat, nem rendelkezem a mesebeli megifjodás receptjével sem. Egész egyszerűen egészséges, kiegyensúlyozott, mértékletes életet élek. Először is, nem iszom alkoholt. Ez nagyon fontos bizonyos életkor után. Másodszor, nem eszem szertelenül. Nem eszem degeszre magam. Végül, nem szedek serkentő vagy altatótablettákat. Amikor az ember jól van a fejében, semmi oka sincs arra, hogy ne érezze jól magát a bőrében. EGOIZMUS: Franciaországban a színészek hajlamosak a begubózásra. Mindegyik csak saját karrierjét látja, semmi mást. Engem megvisel ez a helyzet. Egy kicsit egoizmusra, magányra, hamis értékekre vagyunk ítélve. 167

EGYENLŐSÉG: Nyilvánvaló, hogy társadalmi szinten a nőket és a férfiakat egyenlő jogok kell, hogy megillessék. Ám ezen túl, biológiai értelemben, a férfi mindig férfi, a nő mindig nő marad! Talán kissé leegyszerűsítve, azt mondanám azoknak a nőknek, akik a férfiakkal egyenrangúak akarnak lenni, hogy ők is teljesítsenek katonai szolgálatot, és ne kérjék többé tőlem, hogy a bőröndjeiket cipeljem, ajtót nyissak nekik és előre engedjem őket. ELEGANCIA: Környezetemben úgy tartják, hogy nagyon rosszul öltözöm, mivel semmi érzékem a finomságokhoz. Soha nem tudom, hogy egy öltönyhöz milyen cipő és nyakkendő illik. Ezért aztán, ha nyakkendőt viselek, hogy ne tévedjek, feketét választok. Számomra az ideális öltözet, amit hordani szeretek: fekete öltöny, fehér ing, fekete nyakkendő. EMLÉKEK: Gyakran foglalkozom a múltammal, ám ezt egyedül teszem. Minden erőm a gyermekkoromból, a múltamból ered. Mindaz, amivé lettem, mindazt, amit tettem, éppen e miatt a múlt miatt tettem... A legnehezebb, hogy amikor visszatérsz, és találkozol az emberekkel, akiket gyermekkorodban ismertél, hamar kiderül számodra, hogy már nem egy nyelvet beszéltek. Ettől én nagyon szenvedek. Szorongva látom, hogy az árok elmélyült. Megbénít, ha tudom: tehetetlen vagyok ezzel az ürességgel szemben. ÉLETKÖZÖSSÉG: Személy szerint képtelen vagyok úgy élni, hogy az a nő, akit szeretek, nem osztozik örömeimben, nyugtalan, ingerült sőt szorongásos pillanataimban. Nekem asaját életem és az ő élete tökéletes egyesülésére, szimbiózisára van szükségem minden pillanatban. Ha a másik énem nem olyan ebben a párosban, amilyennek elképzelem, akkor szétesik a kapcsolat. Én ekkor kitörök, menekülök. ÉRÉS: A férfi lassan érő állat, akkor kezd férfivá válni, amikor a nő nőiessége már kifejlődött. Amíg egy huszonöt éves férfi csak egy kretén, addig egy huszonöt éves nő fenséges. FILMEZÉS: Végül is csak a filmezést kedvelem igazán. Még mindig ez az, amit a legjobban csinálok. Néha azt gondolom, hogy túl sok dolgot teszek emellett, túl sok időt vesztegetek másra, és úgy térek vissza a forgatáshoz, mint ahogyan egy túl gyorsan elhagyott szeretőt keresünk fel újra. GENF: Genfben felengednek a feszültségeim. Az emberek tapintatosabbak és 168

kevésbé agresszívak, mint Párizsban. El kell ismerni, hogy a francia fővárosban az emberek elfásultak. HALÁL: Egy pillanat alatt akarok meghalni. Remélem, hogy a színészek istene meghallgat és teljesíti kérésemet. Nem akarok lassú tűzön elégni, nem akarom, hogy haldokolni lássanak. HAMVASZTÁS: Azt szeretném, ha a halálom után elhamvasztanának. Egyszerűen azért, hogy ne a férgek faljanak fel. Talán nem túl erkölcsös ezt mondani, de a hamvasztás legalább azzal a haszonnal jár, hogy rendesek és tiszták maradunk. HOROSZKÓP: (A Skorpió jegyében született, Mérleg aszcendenssel) Egy Skorpió soha nem érzi igazán jól magát. Ha minden jól megy, akkor is azt gondolja: „Ez nincs így rendjén, biztos minden el fog romlani". HŰSÉG: Azzal fekszem le, akivel akarok, ha kedvem van hozzá, de soha nem csalom meg azt az asszonyt, aki megosztja velem az életemet, aki a létemet jelenti. ILLATSZER: „Alain Delon" parfümmel illatosítom magam, de soha nem hagytam fel a „4711"-es márkával, az első valódi kölnivízzel. JÖVŐ: Nincs nagy reményem a százéves mozi jövőjében. A nézők által korábban kedvelt filmek kora lejárt. A televízió hamarosan mindent magával ragad. KARAKTER: Találkoztak már olyasvalakivel, aki a karakteres emberről azt mondaná, hogy az jó? Nem. Nos, én is így vagyok vele. Ha az embernek van karaktere, az végzetesen rossz dolog. KIHÍVÁSOK: Hiszem, hogy mindig bizonyítanunk kell valamit, de mindig önmagunknak, és soha nem másoknak. Hiszem, hogy az élet állandó kihívást jelent önmagunkkal szemben, de nem másokkal szemben. KOCKÁZATVÁLLALÁS: Mindig természetesnek tartottam, hogy az embernek kockázatot kell vállalnia. A Klein úr és A mi történetünk, amelyért paradox módon megkaptam a Cézár-díjat és a Kritikusok díját, pénzügyileg veszteséges volt producer társaimnak éppúgy, mint nekem. Másokhoz hasonlóan én sem szeretek pénzt veszíteni, de merni kell kockáztatni, mivel 169

az ilyen filmeknek is van közönségük, és valódi karrierem megteremtését e filmeknek köszönhetem. LUSTASÁG: Életkorom előrehaladtával fokozatosan elhanyagoltam fizikai állapotomat. Régebben edzettem, tornáztam, akciófilmekben szerepeltem, melyekben, miként Jean-Paul (Belmondo), nem használtam dublőrt. Negyven éves korom óta mindent sutba dobtam. Egyszerűen lustaságból. MAGÁNY: Az, hogy létezem, valahol a véletlen műve. Egy keringési pályájára állítottak, és azon kell megmaradnom. Iderángattak erre az üstökösre, ebbe az őrületbe, aztán egyszercsak egy címkével látnak el: Delon vagy, és köteles vagy továbbra is az maradni. Néha kicsúszik a lábad alól a talaj, s ekkor döbbensz rá, hogy végtelenül magányos vagy, s ekkor jobban megérted Romy, Martine Carol vagy Marilyn öngyilkosságát.... MESTERSÉGBELI TUDÁS: Nekem semmilyen érdemem nincs abban, hogy ilyen biztos vagyok magamban. Egészen fiatalon olyan mesterek képeztek, mint Visconti, Clément, Melville, akik megtanítottak a mesterségre. A szerepalakítás olyan, mint egy magas szintű versenysport: minden attól a személytől függ, aki edzett bennünket. Nekem a legjobb edzőim voltak. NEMZEDÉKEK: Az ötvenes években könnyebb volt élni, mint a kilencvenes években. A mai nemzedéknek sokkal több problémája és hátránya van, mint nekünk volt. A piacon ma egyre magasabbak a követelmények, és egyre kevesebb a munka. Mindent összevetve láthatjuk, hogy a képesítések önmagukban nem adnak esélyt. A fiatalok nagyon magas szintű, nagyon elmélyült tanulmányokba fognak, de tapasztalhatják, hogy tanulmányaik végén, miután betegre gürcölték magukat, nagyon kevés lesz köztük, akinek munkájára igényt tartanak. Ez lehangoló. NŐ: A nő szükséges rossz. Anélkül halok meg, hogy valaha is megértettem volna őket. Amikor egy nő belép az életedbe, ez annyira bonyolult, annyira borzasztó és annyira mesés egyszerre. Nem, soha nem fogom megérteni őket, olyan hatalmuk van felettünk, olyan erővel rendelkeznek... Ők irányítják a világot, mert ők irányítják a férfiakat, ez minden. NYUGDÍJBA VONULÁS: Negyven év munka után az emberek nyugdíjba vonulnak. Negyven évnyi mesterséggel a hátam mögött én nem szándékozom ezt tenni. Mindent beleadtam. Megismertem a legnagyobbakat. Mindent megcsináltam. A filmművészetben már nemigen lehetek ennél sikeresebb. 170

Egy bizonyos szint alá már nem mehetek, és nem is akarok. Azt gondolom, jogom van mást tenni. OLASZORSZÁG: Olaszországban csaknem egymást követően forgattam a Rocco és fivéreit Viscontival, a Mily öröm élni!-t Clément-nal, a Napfogyatkozást Antonionival, a Párducot Viscontival és a Macskákat Clément-nal. Mindez varázslatos, kivételes volt. A legnagyszerűbb emlékeim Olaszországhoz kötnek, de nagyon sok barátom már meghalt, Róma így számomra gyakorlatilag eltűnt a világtérképről. POLITIKA: A baloldal elveti azt, ami nem baloldali, a jobboldal azt, ami nem jobboldali. Ami engem illet, én mindkét oldal jóakaratú embereivel vagyok. ROSSZ HANGULAT: Soha nem nézem meg filmjeimet a televízióban. A fejemben őrzöm meg őket, és úgy peregnek le a szemem előtt, mintha a mozivásznat nézném. Nem akarom őket lekicsinyítve viszontlátni. Elvből nem akarom őket visszanézni. Egyes filmjeim az eltűnt időre emlékeztetnek, és rossz hangulatot okoznak. Ha megnézném a Szicíliaiak klánját, Gabinnel és Venturával, nagyon fájna, nagyon szívszorító lenne. SZEGÉNY IDIÓTÁK: Gyakran tekintem az embereket szegény idiótáknak, mert valójában azok is. Kénytelenek engem sokkal inkább árucikknek, mint valami másnak elfogadni. Ha már nem szolgálom őket, úgy dobnak majd el, mint egy banánhéjat. Tudom, hogy ők ezt tudják. Ők viszont tudják, hogy én tudom, hogy ők ezt tudják. SZEMÉLYISÉG: Olyan vagyok, amilyen vagyok: nagyon francia, nagyon kakaskodó! Lobbanékony, nehezen kezelhető, szeszélyes. Mit tehetek? Tetszik vagy nem, ilyen a személyiségem. SZENVEDÉLY: Az igazi szerelem a szenvedélyes szembesülésen, nem pedig a nemtörődömségen és az elnézésen alapul. SZÉPSÉG: A személyiségem és a jellemem adott értéket annak, amit a szépségemnek neveznek. Egyik sem jelent semmit a másik kettő nélkül. SZERETNI: Szeretem, ha úgy szeretnek, ahogy én szeretek, amikor szeretek. SZÍNÉSZ: Bárhogy is legyen, mégis csak a színészet a világ legszebb mestersége, én csak köszönettel tartozom neki. E mesterség foglya lettem, mindenemet az utolsókig beleadtam, viaskodtam érte. Gyötrelmet okoztam 171

magamnak és másoknak, sérültem és sértettem miatta, ám mégis fantasztikus mesterség, melytől életem legmegelégedettebb pillanatait kaptam. TAPASZTALAT: Igencsak ragaszkodom a múlthoz, ami bánatot és búskomorságot hoz rám. Mindig szentimentális vagyok, sőt „szalmaláng" természetű. Ellentétben azzal, amit mondanak, úgy vélem, az ember nem tesz szert tapasztalatra, hanem mindinkább gyengévé, sebezhetővé válik. TELEVÍZIÓ: A televízió kiüríti a mozitermeket! Ha kilépünk Párizsból, mindez még nyilvánvalóbb. Számtalan filmszínház tűnt el a föld színéről. Szerencséd van, ha húsz kilométeres körzetben találsz egyet. De hát miért is akarod, hogy moziba járjanak az emberek, amikor saját otthonukban egyazon este láthatják Belmondót, Gabint és Eastwoodot? TÖBBLET: A nők kedvéért, akiket szerettem és akik szerettek, akartam mindig az első, a legnagyobb, a legszebb, a legerősebb lenni. Erről szól az életem. USA: A filmművészet terén Amerikában sokkal több a profi, mint Európában, de ez már szinte túlzásba csap át: nagyüzemben folyik minden. Emiatt elvész bizonyos természetesség, bizonyos eredetiség. VÁLASZTÁS: Mindig a nők választanak, ők döntenek a „hol", a „hogyan" és a „miért" kérdésében. Nem hiszem, hogy én valaha is szándékosan hódítottam volna, mindig engem csábítottak el. Nem vagyok hódító a szó casanovai értelmében. Tény azonban, hogy szeretek tetszeni, elbűvölni. VÉG: Előre látom, hogy ez 1999- december 31-én fog bekövetkezni, s azt mondom magamnak: oké papa, itt a vége, helyet a fiataloknak, helyet az internetnek, helyet a virtuális világnak, helyet a virtuális mozinak, helyet minden virtuális hülyeségnek, helyet a virtuális tojásrántottának... Köszönöm, jó éjszakát! VIRTUÁLIS VILÁG: Akár Spielberg, akár Jean-Jacques Annaud esetében, a filmek szinte már színészek nélkül készülnek. Inkább az állatokat vagy a latex-szörnyeket részesítik előnyben. Egyszóval az, amit még úgy ahogy elviseltem a rajzfilmekben, sokkal kevésbé nyilvánvaló a nagyszabású látványfilmekben. Ha a Jurassic Park után áttérünk a virtuális világra, nem tudom, mi lesz a színészekkel.

172

Filmek jegyzéke AMIKOR AZ ASSZONY KÖZBESZÓL - Eredeti cím: Quand la femme s'en méle. 1957. Francia. Fekete-fehér. Rendezte: Yves Allégret. Forgatókönyv: Charles Spaak. Szöveg: Jean Meckert. John Amlia Sans attendre Godot című regénye alapján. Szereplők: Edwige Feuillére, Pascalé Roberts, Sophie Daumier, Jean Servais, Bernard Blier, Jean Lefebvre, Bruno Cremer. LÉGY SZÉP ÉS TARTSD A SZÁD! – Eredeti cím: Sois belle et tais-toi! 1958. Francia. Fekete-fehér. Rendezte: Marc Allégret. Forgatókönyv: Marc Allégret, William Benjámin. Szöveg: Jean Marsan. Feldolgozás: Marc Allégret, Gábriel Arout, Odette Joyeux, Jean Marsan, Roger Vadim. Szereplők: Myléne Demongeot, Béatrice Altariba, Henri Vidal, DarryCowl, Roger Hanin, Jean-Paul Belmondo. CHRISTINE - Eredeticím: Christine. 1958. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Pierre Gaspard-Huit. Forgatókönyv: Pierre Gaspard-Huit, Hans Wilhelm. Szöveg: Georges Neveux. Arthur Schnitzler Liebelei című műve alapján. Max Ophuls Liebelei című filmjének újrafeldolgozása. Szereplők: Romy Schneider, Micheline Presle, Sophie Grimaldi, Jean-Claude Brialy, Fernand Ledoux, Francois Chaumette, Jacques Duby. GYENGE NŐK - Eredeti cím: Faibles femmes. 1959- Francia. Színes. Rendezte: Michel Boisrond. Forgatókönyv: Michel Boisrond, Annette Wademant. Szöveg: Annette Wademant. Sophie Catala Meurtre d'un serin című regénye alapján. Szereplők: Myléne Demongeot, Pascalé Petit, Jacqueline Sassard, Simoné Renant, Noéi Roquevert, André Luguet, Pierre Mondy. A DIÁKOK ÚTJA - Eredeti cím: Le chemin des écoliers. 1959- Francia-olasz. Fekete-fehér. Rendezte: Michel Boisrond. Forgatókönyv és Szöveg: Jean Aurenche, Pierre Bost. Marcel Aymé regénye alapján. Szereplők: Frangoise Arnoul, Paulette Dubost, Madeleine Lebeau, Sandra Milo, Bourvil, Lino Ventura, Jean-Claude Brialy, Pierre Mondy. 173

RAGYOGÓ NAPFÉNY - Eredeti cím: Plein soleil. 1960. Francia. Színes. Rendezte: René Clément. Forgatókönyv: René Clément, Paul Gégauff. Szöveg: Paul Bertrand. Patrícia Highsmith Ripley úr című regénye alapján. Szereplők: Marié Laforét, Elvire Popesco, Maurice Ronet. ROCCO ÉS FIVÉREI - Eredeti cím: Rocco e i suoi fratelli. 1961. Olasz. Fekete-fehér. Rendezte: Luchino Visconti. Forgatókönyv és szöveg: Vaco Pratolini, Suso Cecchi d'Amico, Pasquale Festa Campanile, Massimo Franciosa, Luchino Visconti. Szereplők: Annié Girardot, Claudia Cardinale, Suzy Delair, Katina Paximou, Renato Salvatori, Max Cetrero, Roger Hanin, Paolo Stoppa. Az 1961 -es Velencei Fesztiválon a zsűri különdíját nyerte. MILY ÖRÖM ÉLNI! - Eredeti cím: Che gioia vivere! 1961. Olasz-francia. Fekete-fehér. Rendezte: René Clément. Forgatókönyv: René Clément, Leo Benvenutti, Piero de Bernardi. Szöveg: Pierre Bost. Szereplők: Barbara Lass, Rina Morelli, Gino Cervi, Paolo Stoppa, Ugo Tognazzi. HÍRES SZERELMEK - Eredeti cím: Les amours célébres. Szkeccs: Agnés Bernauer. 1961. Francia. Színes. Rendezte: Michel Boisrond. Forgatókönyv: Francé Roche. Szöveg: Marcel Achard, Michel Audiard, Francoise Giroud, Pascal Jardin, Jacques Prévert. Feldolgozás: Jacques Prévert. Szereplők: Brigitte Bardot, Suzanne Flon, Pierre Braseur, Jean-Claude Brialy, Michel Etcheverry. NAPFOGYATKOZÁS - Eredeti cím: L'Eclisse 1962. Olasz. Fekete-fehér. Rendezte: Michelangelo Antonioni. Forgatókönyv: Michelangelo Antonioni, Tonnino Guerra, Elio Bartolini, Ottiero Ottieri. Szereplők: Monica Vitti, Francisco Rabal, Louis Seigner. Az 1962-es Cannes-i Filmfesztiválon a zsűri különdíját nyerte. AZ ÖRDÖG ÉS A TÍZPARANCSOLAT - Eredeti cím : Le Diable et les dix commandements. Szkeccs: L'Inceste. 1962. Francia. Fekete-fehér. Rendezte: Julien Duvmer. Forgatókönyv: Julien Duvivier, René Barjavel, Maurice Bessy. Szöveg: Henri Jeanson, René Barjavel, Michel Audiard. Szereplők: Madeleine Robinson, Danielle Darrieux, Georges Wilson. A PÁRDUC - Eredeti cím: II Gattopardo. 174

1962. Olasz. Színes. Rendezte: Luchino Visconti. Forgatókönyv: Suso Cecchi d'Amico, Pasquale Feta Campanile, Massimo Franciosa, Enrico Medioli, Luchino Visconti. Giuseppe Tomasi di Lampedusa regénye alapján. Szereplők: Claudia Cardinale, Burt Lancaster, Serge Reggiani, Paolo Stoppa. Az 1963-as Cannes-i Filmfesztiválon az Aranypálma-díjat nyerte. ALVILÁGI MELÓDIA - Eredeti cím: Mélodie en sous-sol. 1963. Francia-olasz. Fekete-fehér. Rendezte: Henri Verneuil. Forgatókönyv: Albert Simonin. Szöveg: Michel Audiard. John Trinian regénye alapján. Szereplők: Jean Gabin, Maurice Biraud, Viviane Románce. A FEKETE TULIPÁN - Eredeti cím: La Tulipe noire. 1964. Francia-olasz-spanyol. Színes. Rendezte: Christian-Jaqu Forgatókönyv: Paul Andréota, Henri Jeanson. Szöveg: Henri Jeanson. Alexandre Dumas regénye alapján. Szereplők: Virna Lisi, Francis Blanche, Róbert Manuel. A MACSKÁK - Eredeti cím: Les Félins. 1964. Francia. Színes. Rendezte: René Clément. Forgatókönyv. René Clément, Pascal Jardin, Charles Williams. Szöveg: Pascal Jardin, Charles Williams. Doy Keene Vive le marié című regénye alapján. Szereplők: Jane Fonda, Lola Albright, Róbert Oumansky. A SZÖKEVÉNY - Eredeti cím: L'Insoumis. 1964. Francia-olasz. Fekete-fehér. Társproducer: Alain Delon (Delbeau Productions). Rendezte: Alain Cavalier. Forgatókönyv. Alain Cavalier, Jean Cau. Szöveg: Jean Cau. Szereplők: Léa Massari, Viviane Attia, Georges Géret, Maurice Garrel. A SÁRGA ROLLS-ROYCE - Eredeti cím: The Yellow Rolls-Royce. 1964. Angol. Színes. Rendezte: Anthony Asquith. Forgatókönyv. Terence Rattigan. Szereplők: Shirley Mac Laine, Jeanne Moreau, Ingrid Bergman, Omar Sharif. SAN FRANCISCO TORNYAI - Eredeti cím: Once a Thief. 1965. Amerikai-francia. Színes. Rendezte: Ralph Nelson. Forgatókönyv. Zekial Marko. Szereplők: Ann Margret, Jack Palance, Jeff Corey, Tony Musante. ELTÉVEDT PARANCS - Eredeti cím: Lost Command.

175

1966. Amerikai. Színes. Rendezte: Mark Robson. Forgatókönyv. Nelson Gidding. Jean Lartéguy regénye alapján. Szereplők: Anthony Quinn, Maurice Ronet, Jean Servais, Grégoire Aslan, Michéle Morgan, Claudia Cardinale. ÉG MÁR PÁRIZS? - Eredeti cím: Paris brűie-t-il? 1966. Francia. Színes. Rendezte: René Clément, Forgatókönyv. Gore Vidal, Francis Coppola, Jean Aurenche, Pierre Bost. Dominique Lapierre és Larry Collins műve alapján. Szereplők: Leslie Caron, Jean-Paul Belmondo, Charles Boyer, Jean-Pierre Cassel, Brono Cremer, Kirk Douglas, Yves Montand, Michel Piccoli, Claude Rich, Jean-Louis Trintignant, Orson Welles. A FOLYÓN ÁT TEXASBA - Eredeti cím: Texas Across the River 1967. Amerikai. Színes. Rendezte: Michael Gordon. Forgatókönyv. Wells Root, Harold Gree, Ben Starr. Szereplők: Dean Martin, Tina Marquand. KALANDOROK - Eredeti cím: Les Aventuriers. 1967. Francia. Színes. Rendezte: Róbert Enrico. Forgatókönyv. Róbert Enrico, Jósé Giovanni, Pierre Pellegri. José Gioavanni regénye alapján. Szereplők: Lino Ventura, Serge Reggiani Joanna Shimkus. KÜLÖNLEGES TÖRTÉNETEK - Eredeti cím: Histoires extraordinaires. Szkeccs: William Wilson. 1967. Olasz-francia. Színes. Rendezte: Louis Malle. Forgatókönyv. Louis Malle, Daniel Boulanger. Edgar Poe novellái alapján. Szereplők: Brigitte Bardot. A SZAMURÁJ - Eredeti cím: Le Samourai. 1967. Francia. Színes. Rendezte: Jean-Pierre Melville. Forgatókönyv és Szöveg: Jean-Pierre Melville, Georges Pellegrin. Joan McLeod The Ronin című regénye alapján. Szereplők: Nathalie Delon, Francois Perier, Michel Boisrond. ÜLDÖZÉSI MÁNIA - Eredeti cím: Diaboliquement votre. 1967. Francia. Színes. Rendezte: Julien Duvivier. Forgatókönyv. Roland Girard, Jean Bolvary, Julien Duvivier. Szöveg: Paul Gégauff. Louis Thomas Manie de la persécution című regénye alapján. Szereplők: Senta Berger, Claude Piéplu. LEÁNY A MOTORKERÉKPÁRON - Eredeti cím: Girl on Motorcycle. 1967. Angol. Színes. Rendezte: Jack Cardiff. Forgatókönyv és szöveg: Ronald Duncan, Jack Cardiff. André Pierre de Mandiargues regénye alapján. Szereplők: Marianne Faithfull, Catherine Jourdan. 176

ÉG VELED BARÁTOM! - Eredeti cím : Adieu l'ami. 1968. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Jean Herman. Forgatókönyv és szöveg: Sébastien Japrisot. Szereplők: Charles Bronson, Bernard Fresson, Brigitte Fossey. A MEDENCE - Eredeti cím: La Piscine. 1968. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Jacques Deray Forgatókönyv: JeanEmmanuel Conil. Feldolgozás és szöveg: Jacques Deray, Jean-Claude Carriére. Szereplők: Romy Schneider, Jane Birkin, Maurice Ronet, Paul Crauchet. JEFF - Eredeti cím: Jeff. 1969. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jean Herman. Forgatókönyv: André Brunelin. Szöveg: Jean Cau. Szereplők: Mireille Darc, Suzanne Flon, Maurice Garrel. A SZICÍLIAIAK KLÁNJA - Eredeti cím: Le Clan des Siciliens. 1969. Francia. Színes. Rendezte: Henri Verneuil. Forgatókönyv: Henri Verneuil, José Giovanni, Pierre Pellegri. Szöveg: José Giovanni. Auguste Le Breton regénye alapján. Szereplők: Jean Gabin, Lino Ventura, André Pousse, Sidney Chaplin, Irina Demick. BORSALINO - Eredeticím: Borsalino. 1969. Francia-olasz. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv és szöveg: Jean-Claude Carriére, Jean Cau, Claude Sautet, Jacques Deray. Eugéne Saccomano Bandits á Marseille című műve alapján. Szereplők: Jean-Paul Belmondo, Michel Bouquet, Mario David, Corinne Marchand, Catherine Rouvel, Nicole Calfan. A VÖRÖS KÖR - Eredeti cím: Le Cercle rouge. 1970. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Jean-Pierre Melville. Forgatókönyv és szöveg: Jean-Pierre Melville. Szereplők: Bourvil, Gian Maria Volonte, Yves Montand, Francois Perier. MADLY - Eredeti cím: Madly. 1970. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Roger Kahane. Forgatókönyv: Mireille Aigroz (Darc). Szöveg: Pascal Jardin. Szereplők: Mireille Darc, Valentina Cortese. HALKAN A BASSZUSHANGOKKAL - Eredeti cím: Doucement les 177

basses. 1971. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv és szöveg: Pascal Jardin. Szereplők: Nathalie Delon, Paul Meurisse, Julien Guiomar, Paul Préboist. VÖRÖS NAP - Eredeti cím: Red Sun. 1971. Francia-olasz, Színes. Rendezte: Terence Young. Forgatókönyv és szöveg: Laird Koenig, D.B. Petitleclerc, William Roberts. Szereplők: Charles Bronson, Toshiro Mifune, Ursula Andress, Capucine. ÖZVEGY COUDERCNÉ - Eredeticím: La Veuve Couderc. 1971. Francia. Színes. Rendezte: Pierre Granier-Deferre. Forgatókönyv: Pierre Granier-Deferre, Pascal Jardin. Szöveg: Pascal Jardin. Georges Simenon regénye alapján. Szereplők: Simone Signoret, Monique Chaumette, Ottavia Piccolo, Jean Tissier, Boby Lapointe. TROCKIJ MEGGYILKOLÁSA - Eredeti cím: L'Assasinat de Trotsky. 1971. Francia-angol-olasz. Színes. Rendezte: Joseph Losey. Forgatókönyv és szöveg: Nicholas Mosley, Masolino d'Amico. Szereplők: Richárd Burton, Valentina Cortese, Simoné Valére, Romy Schneider, Jean Dessailly. EGY ZSARU - Eredeti cím: Un flic. 1972. Francia. Színes. Rendezte: Jean-Pierre Melville. Forgatókönyv és szöveg: Jean-Pierre Melville. Szereplők: Catherine Deneuve, Simoné Valére, Richard Crenna, Riccardo Cucciola, Paul Crauchet, André Pousse, Jean Dessailly. A PROFESSZOR - Eredeti cím: La Prima Notte di quiete. 1972. Olasz-francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Valerio Zurlini. Forgatókönyv és szöveg: Enrico Medioli, Valerio Zurlini. Szereplők: Léa Massari, Sonia Petrova, Alida Valli, Renato Salvatori, Giancarlo Giannini. SKORPIÓ - Eredeti cím: Scorpion 1972. Amerikai. Színes. Rendezte: Michael Winner. Forgatókönyv: David Rintels, Gérard Wilson. Szereplők: Burt Lancaster, Paul Scofield. SOKKTERÁPIA - Eredeti cím: Traitement de choc. 1972. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Alain Jessua. Forgatókönyv és szöveg: Alain Jessua. Szereplők: Annie Girardot, Robert Hirsch, Michel Duchaussoy, Jean-Francois Calvé. 178

ÉGŐ PAJTÁK - Eredeti cím: Les Granges brülées. 1973. Francia. Színes. Rendezte: Jean Chapot. Forgatókönyv: Jean Chapot, Sébastien Roulet. Szereplők: Simone Signoret, Catherine Allégret, MiouMiou, Paul Crauchet, Bemard Lecoq, Renato Salvatori, Fernand Ledoux, Jean Bouise, Christian Barbier. BIG GUNS - Eredeticím: BigGuns. 1973. Olasz-francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Duccio Tessari. Forgatókönyv: Ugo Liberatore, Franco Verucci, Roberto Grandus. Szereplők: Carla Gravina, Richard Conte, Umberto Orsini, Roger Hanin. KÉT FÉRFI A VÁROSBAN - Eredeti cím : Deux Hommes dans la ville. 1973. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: José Giovanni. Forgatókönyv: José Giovanni. Szereplők: Jean Gabin, Michel Bouquet, Victor Lanoux, Mismy Farmer, Bemard Giraudeau. A HATALOM URAI - Eredeti cím: La Race des Seigneurs. 1973- Francia. Színes. Rendezte: Pierre Granier-Deferre. Forgatókönyv: Pierre Granier-Deferre, Pascal Jardin. Félicien Marceau Creezy című regénye alapján. Szereplők : Sydne Rome, Jeanne Moreau, Claude Rich, Louis Seignier. BORSALINO ÉS TÁRSAI - Eredeti cím: Borsalino and Co. 1974. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv és szöveg: Pascal Jardin. Szereplők: Catherine Rouvel, Riccardo Cucciolla, Daniel Ivernel. KÜLÖNÖS HÁROMSZÖG - Eredeti cím: Les Seins de glace. 1974. Francia. Színes. Rendezte: Georges Lautner. Forgatókönyv: Georges Lautner. Richárd Mathéson Someone Is Bleeding című regénye alapján. Szereplők: Mireille Darc, Claude Brasseur. ZORRO - Eredeti cím: Zorro. 1974. Olasz-francia. Színes. Rendezte: Duccio Tessari. Forgatókönyv: Giorgio Arlorio. Szereplők: Ottavia Piccolo, Adriane Asti, Moustache. ZSARUTÖRTÉNET - Eredeti cím: Flic Story. 1975. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv: Alphonse Boudard, Jacques Deray. 179

Szöveg: Alphonse Boudard. Roger Borniche műve alapján. Szereplők: Claudine Auger, Jean-Louis Trintignant, Renato Salvatori, Marco Perrin, Denis Manuel, Paul Crauchet, André Pousse. A CIGÁNY - Eredeticím: Le Gitan. 1975- Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jósé Giovanni. Forgatókönyv és szöveg: José Giovanni. José Giovanni Histoire de fou című regénye alapján. Szereplők: Annie Girardot, Paul Meurisse, Marcel Bozuffi, Renato Salvatori, Bemard Giraudeau, Maurice Biraud. KLEIN ÚR - Eredeti cím: M. Klein. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). 1976. Francia. Színes. Rendezte: Joseph Losey. Forgatókönyv: Franco Solinas, Fernando Morandi. Szereplők: Jeanne Moreau, Francine Bergé, Suzanne Flon, Jean Bouise, Masimo Girotti, Michael Lonsdale, Louis Seigner, Michel Aumont, Roland Bertin, Gérard jugnot. MINT EGY BUMERÁNG - Eredeti cím: Comme un boomerang. 1976. Francia-olasz. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: José Giovanni. Forgatókönyv: José Giovanni, Alain Delon. Szöveg: José Giovanni. Szereplők: Carla Gravina, Dora Doll, Suzanne Flon, Charles Vanel. A BANDA - Eredeti cím: Le Gang. 1976. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv és szöveg: Alphonse Boudard, JeanClaude Carriére. Roger Borniche műve alapján. Szereplők: Laura Betti, Nicole Calfan, Catherine Lachens, Maurice Barrier, Roland Bertin, Raymond Bussiére. ARMAGEDDON - Eredeti cím: Armaguedon. 1976. Francia-olasz. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Alain Jessua. Forgatókönyv és szöveg: Alain Jessua. Dávid Lippincott regénye alapján. Szereplők: Jean Yanne, Renato Salvatori, Michel Duchaussoy, Michel Creton. A FÉRFI, AKI MINDIG SIETETT - Eredeti cím: L'Homme pressé. 1977. Francia-olasz. Színes. Rendezte: Édouard Molinaro. Forgatókönyv és szöveg: Maurice Rheims, Christopher Franck. Paul Morand regénye alapján. 180

Szereplők: Mireille Darc, Muriel Catala, Marie Déa, Michel Duchaussoy, André Falcon, Marco Perrin, Christian Barbier. EGY GAZEMBER HALÁLA - Eredeti cím: Mort d'un pourri. 1977. Francia. Színes. Producer. Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Georges Lautner. Forgatókönyv. Georges Lautner. Szöveg: Michel Audiard. Ralf Vallet regénye alapján. Szereplők: Mireille Darc, Stéphane Audran, Ornella Mutti, Michel Aumont, Jean Bouise, Dániel Ceccaldi, Klaus Kinski, Maurice Ronet, Francois Chaumette, Julien Guiomar. VIGYÁZAT, A GYEREKEK FIGYELNEK - Eredeti cím: Attention les enfants regardent. 1977. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Serge Leroy. Forgatókönyv: Christopher Franck, Serge Leroy. Szöveg: Christopher Franck, Francoise Brion. Laird Koenig és Peter Dixon The Children Are Watching című regénye alapján. Szereplők: Sophie Renoir, Francois Brion, Richárd Constantini, Tiphaine Lepoux, Thierry Turchet, Henri Vilbert. AIRPORT '79 - A CONCORDE - Eredeticím: The Concorde Airport 79. 1979- Amerikai. Színes. Rendezte: Dávid Lowell Rich. Forgatókönyv: Erich Roth. Az Airport című film (1969) nyomán és Arthur Hailey regénye alapján. Szereplők: Susan Blakeley, Sylvia Kristel, Bibi Anderson, Georges Kennedy, David Warner. KATONAORVOS - Eredeti cím: Le Toubib. 1979. Francia. Színes. Társproducer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Pierre Granier-Deferre. Forgatókönyv és szöveg: Pascal Jardin. Jean Freustié Harmonie ou les horreurs de la guerre című regénye alapján. Szereplők: Véronique Jeannot, Francine Bergé, Michel Auclair, Bernard Giraudeau, Bemard Lecoq. TEHERÁN '43 - Eredeticím: Téhéran 43. 1979. Szovjet-francia-svájci. Színes. Rendezte: Alexander Alov, Vlagyimir Naumov. Forgatókönyv: Alexander Alov, Vlagyimir Naumov, Mihail Satrov. Szereplők: Curd Jurgens, Georges Géret, Claude Jade, Natasa Belohvosztikova, Igor Kostolevszkij. HÁROM FÖLÖSLEGES FÉRFI - Eredeticím: Trois Hommes á abattre. 1980. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv és szöveg: Christopher Franck. Patrick 181

Manchette „Le Petit Bleu de la Cote Ouest" című regénye alapján. Szereplők: Dalila di Lazzaro, Simone Renant, Michel Auclair, Pierre Dux, Jean-Pierre Darras. EGY ZSARU BŐRÉÉRT - Eredeti cím: Pour la peau d' un flic. 1981. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Alain Delon. Forgatókönyv és szöveg: Christopher Franck. Patrick Manchette Que d'os című regénye alapján. Szereplők: Anne Parillaud, Daniel Ceccaldi, Jean-Pierre Darras. A KÍMÉLETLEN - Eredeti cím: Le Battant. 1982. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: Alain Delon. Forgatókönyv és szöveg: Christopher Franck. André Caroff regénye alapján. Szereplők: Anne Parillaud, Andréa Ferreol, Francois Perier, Pierre Mondy, Richard Anconina. SOKK - Eredeti cím: Le Choc. 1982. Francia. Színes. Rendezte: Robin Davis. Forgatókönyv és szöveg: Robin Davis, Alain Delon, Dominique Robelet, Claude Veillot. Patrick Manchette Laposition du tireur couché című regénye alapján. Szereplők: Catherine Deneuve, Stéphane Audran, Catherine Leprince, Jean-Louis Richard. SWANN SZERELME - Eredeticím: Un Amour de Swann. 1983. Francia-NSZK. Színes. Rendezte: Volker Schlöndorff. Forgatókönyv: Peter Brook, Jean-Claude Carriére, Marie-Héléne Estienne. Marcel Proust Az eltűnt idő nyomában című regénye alapján. Szereplők: Ornella Mutti, MarieChristine Barrault, Fanny Ardan, Charlotte de Turckheim, Jeremy Irons, Jean-Francois Balmer, Roland Topor. A MI TÖRTÉNETÜNK - Eredeti cím: Notre Histoire. 1984. Francia. Színes. Rendezte: Bertrand Blier. Forgatókönyv és szöveg: Bertrand Blier. Szereplők: Nathalie Baye, Geneviéve Fontanel, MarieThérése Chatelard, Sabine Haudepin, Michel Galabru, Gérard Darmon, JeanFrancois Stévenin, Paul Guers. 1985-ben Alain Delon a legjobb színészi alakításért Cézár-díjat kapott. A ZSARU SZAVA - Eredeti cím: Parole de Flic. 1985. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: José Pinheiro. Forgatókönyv: Philippe Stebon. Feldolgozás: Alain Delon, 182

José Pinheiro, Frédéric Fajardi. Szereplők: Fiona Gélin, Éva Darlan, Jacques Perrin, Vincent Lindon, Jean-Frangois Stévenin. ÁTJÁRÓ ÉLET ÉS HALÁL KÖZÖTT - Eredeti cím: Le Passage. 1986. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte és forgatókönyv: René Manzor. Szereplők: Christine Boisson, Alain Musy, Jean-Luc Moreau, Alberto Lomeo. NE ÉBRESZD FEL AZ ALVÓ ZSARUT! - Eredeti cím: Ne réveillez pas un flic qui dort. 1988. Francia. Színes. Producer: Alain Delon (Adel Productions). Rendezte: José Pinheiro. Forgatókönyv: José Pinheiro, Alain Delon, Frédéric Fajardi. Szereplők: Michel Serrault, Serge Reggiani, Patrick Catalito. ÚJ HULLÁM -Eredeticím: Nouvelle Vague. 1989. Svájci-francia. Színes. Rendezte és forgatókönyv: Jean-Luc Godard. Szereplők: Domiziana Giordano. TÁNC ÉLETRE-HALÁLRA - Eredeti cím: Dancing Machine. 1990. Francia-spanyol. Színes. Társproducer: Alain Delon (Leda Productions). Rendezte: Gilles Béhat. Forgatókönyv. Paul-Loup Sulitzer, Loup Durand, Marc Cerrone. Szöveg-. Didier Decoin. Szereplők: Claude Brasseur, Patrick Dupond. CASANOVA VISSZATÉR - Eredeti cím: Le Retour de Casanova. 1991- Francia. Színes. Rendezte: Édouard Niermms. Forgatókönyv: JeanClaude Carriére. Arthur Schnitzler regénye alapján. Szereplők: Elsa, Fabrice Luchini, Alain Cuny. EGY GYILKOSSÁG NYOMÁBAN - Eredeti cím: Un Crime. 1992. Francia. Színes. Jacques Deray. Forgatókönyv: Alain Delon, Jacques Deray, Jean Curtelin; Gilles Perrault nyomán. Szereplők: Manuel Blanc, Sophie Broustel. A PLÜSSMACKÓ - Eredeti cím: L'Ours en peluche. 1992. Francia. Színes. Rendezte: Jacques Deray. Forgatókönyv: Jean Curtelin. Georges Simenon regénye alapján. Szereplők: Francesca Dellera, Alexandra Winisky, Madeleine Robinson. SZÁZEGY ÉJSZAKA - Eredeti cím: Les cent et une nuits. 183

1994. Francia-angol. Színes. Rendezte és forgatókönyv: Agnés Varda. Szereplők: Marcello Mastroianni, Julie Gayet, Mathieu Demy. NAPPAL ÉS ÉJSZAKA - Eredeti cím: Le jour et la nuit. 1996. Francia. Színes. Rendezte: Bernard-Henri Lévy. Forgatókönyv: Bernard-Henri Lévy, Jean-Paul Enthoven. Szereplők: Lauren Bacall, Arielle Dombasle, Xavier Beauvois, Jean-Pierre Kalfon. KÉT APÁNAK MENNYI A FELE?-Eredeti cím: Une chance sur deux. 1998. Francia. Színes. Rendezte: Patrice Leconte. Forgatókönyv: Patrice Leconte, Patrick Dewolf. Szöveg: Serge Frydman. Szereplők: Jean-Paul Belmondo, Vanessa Paradis. E filmjegyzék után még meg kell említeni Christian-Jaque MARCO POLO című befejezetlen filmjét (1962) Grégoire Aslan, Michel Simon, Anthony Quinn és Mel Ferrer szereplésével, s a teljesség kedvéért azt a négy filmet, amelyekben baráti alapon jelent meg: CARAMBOLAGES (1963), r.: Marcel Bluwal, sz.: Jean-Claude Brialy, Louis de Funés, Michel Serrault. [Összeütközések] L'AMOURÁLAMER (1964), r.: Guy Gilles, sz.: Romy Schneider, JeanClaude Brialy. [Szerelem a tengeren] FANTASIA CHEZ LES PLOUCS (1970), r.: Gérard Pirés, sz.: Mireille Darc, Lino Ventura, JeanYanne. [Bugrisok fantáziája] IL ÉTAIT UNE FOIS UN FLIC (1971), r.: Georges Lautner, sz.: Mireille Darc, Michel Constantin, Michael Lonsdale. [Volt egyszer egy zsaru]

Tartalomjegyzék Felvétel indul! ......................................................................................................... 3 A Bourg-la-Reine-i hentesfiú ................................................................................... 4 A telivér vágtatni kezd .......................................................................................... 23 A nagyszerű évek .................................................................................................. 39 184

A szamuráj ............................................................................................................ 57 A Markovic-ügy forgószele .................................................................................... 69 Egy sztár hétköznapjai .......................................................................................... 88 Küzdelem a lehetetlennel ................................................................................... 103 A jobboldali komédiás ......................................................................................... 122 A Delon nevű árucikk .......................................................................................... 138 Férfiportré nővel és gyerekekkel ......................................................................... 154 A. D. A-tól Z-ig..................................................................................................... 166 Filmek jegyzéke................................................................................................... 173 FOTÓK ................................................................................................................ 188 Amikor az asszony közbeszól, 1957 ................................................................. 189 Christine, 1958. Romy Schneider, Jean-Claude Brialy, Sophie grimaldi ............. 189 Gyenge nők, 1959. Pascale Petit ...................................................................... 190 A diákok útja, 1959. Paulette Dubost, Bourvil .................................................. 190 Rocco és fivérei, 1961. Renato Salvatori .......................................................... 191 Mily öröm élni! 1961 ....................................................................................... 191 Napfogyatkozás, 1962. Monica Vitti ................................................................ 192 Az ördög és a tízparancsolat, 1962. Danielle Darrieux...................................... 192 A Párduc, 1962. Claudia Cardinale, Burt Lancaster ........................................... 193 Alvilági melódia, 1963. Jean Gabin .................................................................. 194 Macskák, 1964. Jane Fonda ............................................................................. 194 Aszökevény, 1964 ........................................................................................... 195 185

A sárga Rolls-Royce, 1964. Shirley Mac Laine................................................... 195 A folyón át Texasba, 1967. Dean Martin .......................................................... 196 Kalandorok, 1967. Lino Ventura ...................................................................... 196 A szamuráj, 1967. Nathalie Delon .................................................................... 197 Jeff, 1969. Mireille Darc .................................................................................. 197 A szicíliaiak klánja, 1969. Jean Gabin, Lino Ventura.......................................... 198 Borsalino, 1969. Jean Paul Belmondo .............................................................. 199 A vörös kör, 1970. Yves Montand, Gian-Maria Volonte.................................... 199 Vörös nap, 1971. Ursula Andress ..................................................................... 200 Halkan a basszushangokkal, 1971. Paul Meurisse ............................................ 200 Egy zsaru, 1972. Catherine Deneuve ............................................................... 201 A professzor, 1972. Léa Massari ...................................................................... 202 Sokkterápia, 1972. Annie Girardot................................................................... 202 Égő pajták, 1972. Simone Signoret .................................................................. 203 Borsalino és társai, 1974 ................................................................................. 203 Különös háromszög, 1974. Mireille Darc, Claude Brasseur ............................... 204 Klein úr, 1976. Jeanne Moreu .......................................................................... 204 Airport ’79, 1979. Georges Kennedy ................................................................ 205 Sokk, 1982. Catherine Deneuve ....................................................................... 205 Átjáró élet és halál között, 1986 ...................................................................... 206 Üldözési mánia, 1967. ..................................................................................... 206 Üldözési mánia, 1967. Senta Berger ................................................................ 207 186

A medence, 1968. Romy Schneider ................................................................. 207 Különleges történetek, 1967. .......................................................................... 208 Ég veled barátom! 1968. Charles Bronson ....................................................... 209 Két férfi a városban, 1973. Jean Gabin............................................................. 210 Trockij megyilkolása, 1971. Romy schneider.................................................... 211 Vigyázat, a gyerekek figyelnek, 1977 ............................................................... 211 Vigyázat, a gyerekek figyelnek, 1977 ............................................................... 212 Teherán ’43 1979. ........................................................................................... 212 A katonaorvos, 1979. Véronique Jeannot ........................................................ 213 A kíméletlen, 1982. Anne Parillaud.................................................................. 213 Swann szerelme, 1983. Jeremy Irons ............................................................... 214 A mi történetünk, 1984. Nathalie Baye ............................................................ 214 A zsaru szava, 1985. Fiona Gélin ...................................................................... 215 A zsaru szava, 1985. Vincent Lindon ................................................................ 215 Ne ébreszd fel az alvó zsarut, 1988.................................................................. 216 Új hullám, 1989. Domiziana Giordano ............................................................. 217 Tánc életre – halálra, 1990. Consuelo de Havilland .......................................... 217 Egy gyilkosság nyomában, 1992. Sophie Broustel ............................................ 217 Egy gyilkosság nyomában, 1992. Manuel Blanc ............................................... 218 Casanova visszatér, 1991. Elsa ......................................................................... 219 Százegy éjszaka, 1994. Julie Gayet ................................................................... 220 Nappal és éjszaka, 1996. Arielle Dombasle ...................................................... 220 187

Nappal és éjszaka, 1996 .................................................................................. 222 Két apának mennyi a fele? 1998. Vanessa paradis, Jean-Paul Belmondo ......... 222 Két apának mennyi a fele? 1998. Vanessa paradis ........................................... 223

FOTÓK

188

Amikor az asszony közbeszól, 1957

Christine, 1958. Romy Schneider, Jean-Claude Brialy, Sophie grimaldi 189

Gyenge nők, 1959. Pascale Petit

A diákok útja, 1959. Paulette Dubost, Bourvil

190

Rocco és fivérei, 1961. Renato Salvatori

Mily öröm élni! 1961 191

Napfogyatkozás, 1962. Monica Vitti

Az ördög és a tízparancsolat, 1962. Danielle Darrieux 192

A Párduc, 1962. Claudia Cardinale, Burt Lancaster

193

Alvilági melódia, 1963. Jean Gabin

Macskák, 1964. Jane Fonda

194

Aszökevény, 1964

A sárga Rolls-Royce, 1964. Shirley Mac Laine

195

A folyón át Texasba, 1967. Dean Martin

Kalandorok, 1967. Lino Ventura

196

A szamuráj, 1967. Nathalie Delon

Jeff, 1969. Mireille Darc 197

A szicíliaiak klánja, 1969. Jean Gabin, Lino Ventura

198

Borsalino, 1969. Jean Paul Belmondo

A vörös kör, 1970. Yves Montand, Gian-Maria Volonte 199

Vörös nap, 1971. Ursula Andress

Halkan a basszushangokkal, 1971. Paul Meurisse 200

Egy zsaru, 1972. Catherine Deneuve

201

A professzor, 1972. Léa Massari

Sokkterápia, 1972. Annie Girardot

202

Égő pajták, 1972. Simone Signoret

Borsalino és társai, 1974

203

Különös háromszög, 1974. Mireille Darc, Claude Brasseur

Klein úr, 1976. Jeanne Moreu

204

Airport ’79, 1979. Georges Kennedy

Sokk, 1982. Catherine Deneuve

205

Átjáró élet és halál között, 1986

Üldözési mánia, 1967.

206

Üldözési mánia, 1967. Senta Berger

A medence, 1968. Romy Schneider 207

Különleges történetek, 1967. 208

Ég veled barátom! 1968. Charles Bronson

209

Két férfi a városban, 1973. Jean Gabin

210

Trockij megyilkolása, 1971. Romy schneider

Vigyázat, a gyerekek figyelnek, 1977

211

Vigyázat, a gyerekek figyelnek, 1977

Teherán ’43 1979.

212

A katonaorvos, 1979. Véronique Jeannot

A kíméletlen, 1982. Anne Parillaud

213

Swann szerelme, 1983. Jeremy Irons

A mi történetünk, 1984. Nathalie Baye 214

A zsaru szava, 1985. Fiona Gélin

A zsaru szava, 1985. Vincent Lindon 215

Ne ébreszd fel az alvó zsarut, 1988

216

Új hullám, 1989. Domiziana Giordano

Tánc életre – halálra, 1990. Consuelo de Havilland

Egy gyilkosság nyomában, 1992. Sophie Broustel 217

Egy gyilkosság nyomában, 1992. Manuel Blanc

218

Casanova visszatér, 1991. Elsa

219

Százegy éjszaka, 1994. Julie Gayet

Nappal és éjszaka, 1996. Arielle Dombasle 220

221

Nappal és éjszaka, 1996

Két apának mennyi a fele? 1998. Vanessa paradis, Jean-Paul Belmondo

222

Két apának mennyi a fele? 1998. Vanessa paradis

1

Delon negyedik filmje, melyben szintén Myléne Demongeot-val játszott.

2

Ciné-Revue, 1966 július 7.

3

Le Monde, 1961. március 9.

4

1964. augusztus 24.

5

A Medence után még nyolc filmet forgatnak közösen 1968-tól 1993-ig: Borsalino, Halkan a basszushangokkal, Borsalino és társai, Zsarutörténet, A banda, Három fölösleges férfi, Egy gyilkosság nyomában, A plüssmackó. 6

Magyar jelentésük: „Szükségem van rád". *A ford.]

7

Georges Méliés (1861 -1938) bűvész és rendező, az első francia művészfilmek megalkotója. *A szerk. + 8

A France-Soir 1970. március 5.-i számában közzétett nyilatkozat.

223

9

Le Figaro, 1989-július 11.

10

Le Figaro, 1997. március 13.

224