A visszatért Erdély 1940-1944 9786155715969 [PDF]

Zitiervorschau

A visszatért Erdély 1940–1944 Ablonczy Balázs Jaffa (2011) Címke: Történelem, Erdély, Trianon Történelemttt Erdélyttt Trianonttt Ablonczy Balázs, a nagysikerű Trianon-legendák szerzőjének legújabb könyve, a magyar történelem egy hihetetlenül izgalmas újabb fejezetéről!” A magyar történettudomány egészen a legutóbbi időkig feltűnően szemérmes volt a terület visszacsatolások időszakának bemutatásában. A román történetírást eközben folyamatosan foglalkoztatta az észak-erdélyi magyar fennhatóság kérdése. A román historiográfiában ugyanakkor kevés figyelmet kaptak a korszak társadalmi mozgásai, a menekültkérdés, a csaknem egymillió erdélyi román életkörülményei, a propaganda kérdései, a nagyhatalmak szándékai vagy a magyar-román viszony valós természete. A magyar történetírásban az elmúlt tíz évben indultak el olyan kutatások, amelyek ennek a négy évnek a történetét igyekeznek feltárni, új megközelítéseket alkalmazva, feldolgozva romániai és magyar levéltárak dokumentumait és más forrásait. Ez a könyv az első kísérlet arra, hogy a korábbi rögzültségektől mentesen, az eddig publikált és nem publikált kutatásokra, valamint a magyar levéltárakban fellelhető szép számú dokumentumra támaszkodva magyarázatot leljünk arra: miképpen lett újra magyar Észak-Erdély, hogyan próbálta a magyar kormányzat átformálni magyar nemzeti térré, megtartani, és végül hogyan veszett el újra.

Ablonczy Balázs A visszatért Erdély 1940-1944

Tartalom

Két baleset – Előhang Harc Erdélyért Jönnek! Bürók, rétek, villany drótok Erőterek A templom és az iskola Rögeszmék kora Utak az Erdőn túlra A magyar Svájc Végvári élet Keserű évek Frontátvonulás A kísérlet vége Források és könyvészet

Két baleset – Előhang Magyarországon 1940-ben 12 516 közúti baleset történt, kétharmaduk Budapesten. A balesetek következtében 173-an hunytak el. Különös véletlen, hogy 1940 nyarának végén két olyan ember is autóbaleset áldozata lett, akik fontosak történetünk szempontjából. Bár életútjuk és jellemük gyökeresen eltért egymástól, személyiségük bizonyos azonosságokat is rejt magában: Erdélyhez fűződő viszonyuk jól illusztrálja a különböző hátterű korabeli magyar értelmiségi és politikai elit hozzáállását a terület-visszacsatolások, különösen Erdély visszatérésének kérdéséhez. Pethő Sándor 1885-ban született a Sopron vármegyei Pásztoriban, és rövid középiskolai tanárkodás után eljegyezte magát a publicisztikával. Dolgozott a katolikus Életnek, majd Milotay Istvánnal együtt létrehozta a Magyarságot, amely 1920. december 15-i indulása után bő egy évtizeden keresztül a két világháború közötti Magyarország egyik jellegadó – irányzatát tekintve a fennálló rendszeri jobbról, legitimista szempontból bíráló – napilapja volt. 1934ben a kitűnő tollú, ám jellembelileg igencsak fogyatékos Milotay a munkatársak egy részével elhagyta a lapot, és létrehozta a Gömböst és kormányát támogató Új Magyarságot. Milotay országgyűlési képviselő lett, az egyre jobbra tolódó keresztény középosztály és hivatalnokréteg egyik véleményvezére: olyan, akkoriban vagy később ismert szerzők írtak a lapjába, mint Dallos Sándor, Dékány András vagy Komáromi János. Pethő és munkatársai (többek között Hegedűs Gyula vagy a fiatal Frey András) maradtak a lapnál, mígnem 1938. május 21-én arra ébredtek, hogy a kiadó-tulajdonos, a legendabeli névvel bíró virtsologi ifj. Rupprecht Olivér puccsal átvette a hatalmat a lap felett, és „Jobbra!” című vezércikkében – immár főszerkesztőként – meghirdette a nemzetiszocializmus irányába való nyitást. Pethő és társai azonnal elhagyták a lapot, ahová néhány nap múlva Hubay Kálmán nyilaskeresztes politikus került főszerkesztőnek. A kiebrudalt Pethő és társai új fórumot gründoltak, részben arisztokrata politikusok, részben a Weiss-Mauthner-Kornfeld csoporthoz tartozó pénzemberek, illetve a francia külügyminisztérium támogatásával. 1938. augusztus 25-én jelent meg először a Magyar Nemzet, amely a háború egész időtartama alatt hirdette azokat a szabadelvű-konzervatív elveket,

amelyek élesen szembenálltak a náci Németországgal, és némileg ambivalensebben bár, de a magyar kormányzat politikájával is. A népiekhez köthető Szabó Zoltántól a konzervatív Szekfű Gyulán át a hajdani fajvédő Lendvai Istvánig és a később kommunistává váló Devecseri Gáborig sok mindenki írt a lapba, amelynek hangvétele igen hamar kiváltotta a német kormány és a magyar cenzúrahatóságok rosszallását. Pethőt 1940 júliusában lemondásra kényszerítették, a kiadást egykori munkatársai vitték tovább. A volt főszerkesztő egy balatonfüredi szanatóriumba vonult vissza, megrendült egészsége helyreállítására. 1940. augusztus 25-én, vasárnap a vasútállomásra ment, hogy fogadja Pestről érkező barátait, Parragi Györgyöt és Puskás Lajost, utóbbi feleségét és egy fiatal újságírónőt. Az állomáson Pethő és a hölgyek az egyetlen helyi taxiba ültek, amelyet egy ottani sofőr, Kenyeres Gábor vezetett, és így poroszkáltak a városközpont felé. Az egyik kereszteződésben valósággal letarolta őket egy 80-100 kilométeres sebességgel száguldó kétüléses Alfa Romeo, volánjánál gróf Nemes Vincével, az ismert aranyifjúval, Nemes Albert, volt római magyar követ fiával. Pethő koponyaalapi törés és nyakszirti sérülés miatt a helyszínen életét vesztette. A sofőr a veszprémi kórházban hunyt el másnap. Nemes hosszadalmas bírósági eljárás után egyévi fogházat kapott, örökre eltiltották az autóvezetéstől, és életjáradékot kellett fizetnie az elhunyt sofőr özvegyének. Pethőnek nagy szerelme volt Erdély. Kolozsvárra járt egyetemre, számtalan erdélyi barátja volt. Miután a húszas években követett, meglehetősen radikális jobboldaliságát elhagyta, könyveiben (például az Asztalos Miklóssal közösen írt Magyarországtörténetében) egyre inkább egy modern, szociálisan érzékeny monarchia mellett foglalt állást. Veretes konzervativizmusa ugyanakkor nem akadályozta meg abban, hogy egyértelmű álláspontot képviseljen Erdély kérdésében, a maga szelíd és kissé tanáros módján: „A történelmi jog az az aranyfoglalat, amelyben nemzeti hivatástudatunk diadémját hordozzuk – írta 1939 áprilisában a Magyar Nemzetben, majd így folytatta: „A magyar hivatástudatnak a történelmi jog rehabilitációjában jelentkező formája fogja rákényszeríteni Európát egyszer arra, hogy Erdélyre nézve nekünk se mérjen más mértékkel,

mint a németek a történelmi Csehországra érvényesített históriai jogával”. Az európai nagyhatalmakra való hivatkozás, a Kárpátmedencei magyar küldetésbe vetett törhetetlen hit pontosan megrajzolja azt a magyar középosztály mérsékelt részére is jellemző profilt, amely nem tudta elfogadni az 1920-ban szentesített határokat, így Erdély elvesztését sem, és a döntés revízióját múlhatatlanul szükségesnek tekintette. Pethő is nagyon várta Erdély „felszabadulását”; a visszaemlékezések szerint emelkedett lélekkel készülődött fiatalkora Kolozsvárjának viszontlátására. Valószínűleg ismerték egymást a másik áldozattal, Maderspach Viktorral, aki tíz évvel idősebb volt ugyan Pethőnél, de a húszas években sokat publikált a Magyarságban. A Zsil-völgyben birtokkal rendelkező, hatalmas termetű mérnök és sportember teljesítményeiről már kortársai is legendákat meséltek. Havasi vadászatait, kalandjait élvezetes stílusú könyvekben adta közre. És hogy nem csak medvére, szarvasra, vaddisznóra volt jó a vadászösztöne, azt az 1916 és 1921 közötti évei is bizonyították. 1916 augusztusában századosként éppen szabadságra tért haza a frontról, amikor Románia hadat üzeni az Osztrák-Magyar Monarchiának, és a román csapatok betörtek Erdély egy részébe. A Hunyad megyei birtokos nem menekült el: felment a havasokba, és erdőkerülőkből, alakulatuktól elszakadt katonákból, orvvadászokból, szénégetőkből gerillacsapatot szervezett, amelynek élén rendszeresen rajtaütött a megszálló román alakulatokon, kíméletlenül leszámolt azokkal, akiket kollaborációval gyanúsított, majd közreműködött a terület visszafoglalásában. Végül a visszatérő német és magyar-osztrák csapatok oldalán részt vett a havasalföldi hadjáratban. Az összeomlás után a Romániában rekedt birtokán maradt, és folytatta a gazdálkodást, valamint részese lett illegális szervezkedéseknek is. Egyik üzenetében azt javasolta a magyar vezérkarnak, hogy létesítsen repülőjáratot Budapest és a Retyezát között, hogy így lássa el fegyverrel, utánpótlással egy majdani erdélyi felkelés résztvevőit. 1921 májusában a román politikai rendőrség, a sziguranca provokátorokat küldött iszkronyi birtokára, akik magyar katonatisztként bemutatkozva dinamitot kértek tőle egy alagútrobbantáshoz. Maderspach minden kétséget kizáróan megállapította, hogy az illetők nem lehetnek magyar királyi tisztek,

hiszen a kést a szájukba vették étkezés közben, és villával piszkálták a fogukat. Egyiküket megölte, a másikat megsebesítette, kijátszotta az elfogására küldött csendőrjárőröket, és felmenekült a hegyekbe – mezítláb. Egyik üldözőjétől bakancsot zsákmányolt, és bujkálva, itt-ott élelmet, szállást és támogatást szerezve átvágta magát szerb területre. Később kedvvel ismételgette, hogy ő volt az utolsó magyar, aki fegyverrel a kezében hagyta el Erdélyt. Épp idejében érkezett, hogy részt vegyen a nyugat-magyarországi felkelésben: Maderspach százados 1921 kora őszén katonái – így a hozzá csatlakozott, világháborúban kipróbált bosnyákjai – élén részt vett az osztrák csendőrökkel vívott harcokban. Nem sokkal később a IV. Károly-pártjak oldalán harcolt a budaörsi csatában. A soproni népszavazás után aztán visszavonult a polgári életbe, mérnökként dolgozott Szegeden, ahová gyakorta kerékpárral tette meg az utat mátyásföldi otthonából. Publikálta vadászélményeit, menekülése történetét, háborús históriáit. Majd amikor 1940 nyarán a honvédséget mozgósították, és felvonultatták a magyar-román határra, a bőven nyugdíjas korú tiszt reaktiválását kérte. Ott akart lenni, amikor a magyar királyi honvédség bevonul Erdélybe. Ám sohasem láthatta többet az ismerős hegyeket. Az idős hadfit hivatali munkára osztották be, és iratokat fuvarozott társaival egy teherautón, amikor a határ átlépése után a kocsi felborult. Maderspach nem ült be a vezetőfülkébe, azt mondta, ott büdös van; mindig a kocsi tetején utazott. Az összes irat rázuhant, összetörték a bordáit. A debreceni kórházba vitték, és úgy tűnt, felgyógyul, csakhogy – legalábbis a családja így tudta – a bordák átszúrták a tüdőt, és a seb elrákosodott: 1941. október 3-án hunyt el, és a cinkotai temetőben helyezték örök nyugalomra. Halála után Márai Sándor egy megszokottan lírai és megszokottan pontatlan cikkben búcsúzott tőle a Pesti Hírlapban: „A kép, mely barátok, ismerősök emlékező írótársaim közlése nyomán kezd kialakulni az elhunyt Maderspach Viktorról, a legnemesebb Jókai-alakok egyikét mutatja” – írta néhány héttel a legendás férfiú halála után. Maderspach valószínűleg némely Jókai-hős kíméletlenségével is rendelkezett: számára nem távoli eszmei megfontolás volt az erdélyi magyar uralom, hanem a világ legtermészetesebb ténye –

hivatástudattal vagy anélkül. Nem gondolkodott az elszakadt nemzetiségek vissza-édesgetésén. Mérnök volt és katona, aki Erdély többségi lakóit rendszerint oláhnak, jobbik esetben is csak rumunynak, illetve ruménnak nevezte, és a bukaresti politikával kapcsolatos legenyhébb megjelölése is a „területrabló hiéna” volt. Számára a régi világ visszaállítása volt az elsődleges cél, visszatérés a kedves Iszkronyba, egy mára teljesen elsüllyedt világba. *** Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti története a magyar Erdély megteremtésének utolsó kísérlete volt. A magyar politika harmadik nemzedéke, a maderspachi és pethői (és mellettük a Tamási Áron-i, Jordáky Lajos-i és Bánffy Miklós-i) magyarok utoljára rugaszkodtak neki annak az évszázados tervnek, amely már Wesselényit, Kossuthot és tulajdonképpen Jászi Oszkárt is izgatta: hogyan lehet az ezeréves ország határain belül tartani Erdélyt, magyarrá lenni vagy megtartani magyarnak. Négy éven keresztül erre áldoztak pénzt (nagyon sok pénzt), figyelmet, erőt, ezért alkalmaztak erőszakot, ezért diszkrimináltak, és részben ezért kötelezték el Magyarországot a tengelyhatalmak mellett. A nagy kísérlet célja az volt, hogy Erdély – a rivális nemzetszervezési kísérletekkel szembeszegülve – ismét magyar nemzeti tér legyen. Az legyen virtuálisan: kiküszöbölve vagy legalábbis minimalizálva a román kultúrál és nyelvet; és az legyen fizikailag is: hogy eltűnjenek a román utcanevek, szobrok és boltfeliratok. A próbálkozásnak volt egy sor pozitív hozadéka: modernizáció az élet minden területén, infrastrukturális fejlesztés, az erdélyi magyar kultúra intézményrendszerének és személyzeti politikájának megerősítése. A nemzetépítés jelenthet modernizációt, és vezethet kudarchoz, sőt tragédiához is. Észak-Erdély 1940 és 1944 közötti története azért tanulságos, mert egyszerre vannak jelen benne a fenti elemek; a nemzeti büszkeség, a balladai igazságszolgáltatás, a modernizálás, a nemzetiségi és faji alapú kirekesztés, a lélekemelő pillanatok, a megrázó tragédiák és a groteszk kisszerűség. E pillanatok krónikája ez a könyv. Néhány szót a címről: a „visszatért” jelző nyilvánvalóan nem fedi a történeti valóságot – ahogy nem fedi a „döntés”, a „döntőbíráskodás”, a „diktátum”, a „visszacsatolás” és a „területrablás”

sem. Magyarország lakosságának többsége azonban vélhetően úgy gondolta, hogy nem a nagyhatalmi kényszer, az európai politika alakulása hozta visz-sza az elveszített területek egy részét, hanem valamiféle felsőbb akarat: a második bécsi döntéssel csak a természet rendje állt vissza. Nem lehet elvitatni tőlük – köztük családtagjaimtól – ezt az érzést, ezért döntöttem e cím mellett. Egy visszatérés sokféle lehet, és bár benne van a mozgás autonómiája, a végkifejlettel kapcsolatban sok lehetőséget nyitva hagy. A korszak legkifejezőbb elnevezésének egyébiránt az Erdélyben gyakran hallható „kis magyar világ”-ot tartom, ezt azonban címként már lefoglalta a Sárándi Tamás és Tóth-Bartos András szerkesztette kitűnő digitális szövegtár az Erdélyi Magyar Adatbankban. A magyar történettudomány egészen a legutóbbi időkig feltűnően szemérmes volt a terület-visszacsatolások időszakának bemutatásában. Tilkovszky Lóránt (Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon 1938-1941, 1967) a magyar nacionalizmus bírálatát végezte el, és 1941-ig mutatta be a visszacsatolt területeken zajló folyamatokat, Csatári Dániel 1968-as monumentális könyve pedig elsősorban a korszakban marginális szerepet játszó munkásmozgalom történetére koncentrált. Az ezt követő csaknem három évtizedben néhány emlékiraton (főleg Bethlen Béla volt főispánén) és résztanulmányon kívül nem sok minden született erről a témáról – még a nyolcvanas években nagy román-magyar figyelmet kapó, háromkötetes Erdély története is csak néhány rövid, a hivatalos munkásmozgalom-történeti sémának megfelelő bekezdésben intézte el a négy év eseményeit. A hallgatás azért is furcsa, mert a román történetírást eközben szinte folyamatosan foglalkoztatta az észak-erdélyi magyar fennhatóság kérdése. Javarészt három terület kapott kiemelt figyelmet: 1. a bécsi döntés körülményei és diplomáciai háttere, 2. az ÉszakErdélyben rekedt román lakosság szenvedései (és ezzel párhuzamosan a valóban megtörtént magyar atrocitások felnagyításával a magyar uralom diabolizálása), valamint 3. az 1944. augusztus 23-át követő román kiugrás, a román kommunisták harca Észak-Erdély (illetve a román történeti terminológiában: ÉszaknyugatRománia) felszabadításáért. Az első két ponttal leginkább a

nyolcvanas évek munkái foglalkoztak. Hiába volt élesen egyházellenes a ceaucescui Románia: ha a magyar bűnösségre kellett rámutatni, nem haboztak megemlékezni az Észak-Erdélyben maradt román görögkeleti vagy görög katolikus egyházak sorsáról a széles körben terjesztett, történészek által írt propagandairodalom révén. Ugyanakkor a román historiográfiában is kevés figyelmet kaptak a korszak társadalmi mozgásai, a csaknem egymillió erdélyi román életkörülményei, a propaganda kérdései, a nagyhatalmak szándékai vagy épp a magyar-román viszony valós természete. A nemzeti martirológiával átitatott történetírás részben 1990 után is folytatódott: ekkor azonban már megjelentek olyan szerzők is, akik mélyebb összefüggésekben vizsgálták a kérdést, és ismerték a magyar szerzőket, sőt a magyar forrásokat is. Közülük mindenképpen illő kiemelni Ottmar Trascá, Sebastian Balta és Cornel Grad nevét. A nemzetközi szakirodalomban is tapasztalható bizonyos élénkülés: az amerikai Holly Case és a német Friedrich Christof munkái azt jelzik, hogy a kelet- és közép-európai stúdiumokon belül ez a négy év önmagán túlmutató jelentőséggel bír. A honi történetírásban – szoros összefüggésben például Bárdi Nándor tudományszervezői tevékenységével – az elmúlt tíz évben indultak el olyan kutatások, amelyek ennek a négy évnek a történetét igyekeznek feltárni, új megközelítéseket alkalmazva, feldolgozva a romániai és a magyar levéltárak dokumentumait és más forrásait is. Hogy a legfontosabbakat említsem: a már említett Sárándi Tamás és Tóth-Bartos András mellett Vallasek Júlia, Egry Gábor, L. Balogh Béni, Hámori Péter, Oláh Sándor, Szavári Attila, Szlucska János, Csilléry Edit és Benkő Levente publikáltak olyan tanulmányokat, könyveket, amelyek alapvetően változtatták meg eddigi (hézagos) tudásunkat erről az ötven hónapról. Az ő eredményeik mellett elsősorban saját kutatásaimra, sajtóanyagokra és a magyar levéltárak, közgyűjtemények anyagaira támaszkodtam, amikor ennek a könyvnek a dokumentációját összeállítottam. Félreértés ne essék: ez nem az a nagymonográfia, amire a magyar történetírásnak régóta szüksége lenne. Inkább az első kísérlet arra, hogy a korábbi rögzültségektől mentesen, az eddig publikált és nem publikált kutatásokra támaszkodva összefoglaljam azt, amit eddig tudunk, illetve

magyarázatot adjak arra: miképpen lett a miénk Észak-Erdély, hogyan próbálta a magyar kormányzat átformálni, megtartani, és végül hogyan veszett el újra. A könyv első kiadása óta eltelt négy évben jó néhány fontos publikáció látott napvilágot a témában: ezeket az utolsó fejezetben igyekszem bemutatni. A kézirat elkészítésében sokan voltak segítségemre tanácsaikkal, ötleteikkel, kiadatlan kézirataikkal vagy levéltári dokumentumokkal. Itt köszönöm meg édesapám, Ablonczy László, valamint Papp István, Egry Gábor, L. Balogh Béni, Csilléry Edit, Tóth-Bartos András, Bárdi Nándor és Nóvé Béla baráti-kollegiális támogatását, illetve mindazok tanácsát, akik a kéziratot elolvasták, és megtiszteltek véleményükkel az MTA Etnikai-Nemzeti Kisebbségkutató Intézetében rendezett kéziratvitán vagy levélben. Esetleges hibáimért, tévedéseimért őket természetesen semmiféle felelősség nem terheli. Sok segítőkészséget tapasztaltam közgyűjteményi munkatársak részéről a Magyar Országos Levéltárban, a Duna-melléki Református Egyházkerület Ráday Gyűjteményében, az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában, a Néprajzi Múzeum Etnológiai Archívumában, valamint az Országos Széchényi Könyvtár Kézirattárában – nagyon hálás vagyok minden munkatársuknak. Külön köszönöm Dippold Péter (OSZK), Granasztói Péter (Néprajzi Múzeum) és Gyarmati György (ÁBTL) pártfogását. A Jaffa Kiadó munkatársai: Rados Richárd, Nemes Krisztián és Horváth Susa pedig készséggel és türelemmel viselték szokott nyűgösségemet, és ezzel szüntelenül csodálatba ejtenek. Nekik is nagyon köszönöm.

Harc Erdélyért „Magyarország nem ismeri Erdélyt. Megszokván nyugot felé venni utunkat, valamikor honunkból kimozdulunk, feledjük, hogy kelet felé egy rokon nép lakik, melyet nem illik nem ismernünk” – kezdte Kazinczy 1816-os erdélyi útját megörökítő leveleit. Valóban: Erdély – annak ellenére, hogy mint a nemzeti kultúrát a 16-17. században megtartó erős, protestáns végvár sajátos szerepet foglal el a magyar nemzettudatban – a török alóli felszabadítást és a Habsburg Birodalomba (de nem a Magyar Királyságba) való integrációt követő másfél évszázadban Magyarországtól eltérő utat járt. Csokonai 1799ben írott versében, a Marosvásárhelyi gondolatokban, úgy látta, hogy „Maros jámbor magyar vára” az, ahol „a vadság eltűnik”, azaz a civilizáció kezdődik. Programja a felvilágosodás terjesztése mellett kegyes óhajtásokat tartalmazott arra nézvést, hogy „Vajha Moldvának is kies parlagjai, / Ameddig terjednek a Pontus habjai, / Magyar Koronánknak árnyékába menne, / S a csángó magyar is polgártársunk lenne!” – ami kétségkívül merész gondolatnak számított. Némely hazai utazók, mint Kisfaludy Sándor vagy Táncsics Mihály Erdélyben járván egyenesen megdöbbentek a románok nagy számán. Eötvös József az erdélyi magyarság végvárszerepet emelte ki, a magyarországi nemzetiségekkel szembeni tolerancia előharcosa, Mocsáry Lajos pedig az erdélyi magyarok mélyebb magyarságára hívta fel a figyelmet. Jókai Mór művei – nem is annyira a Szegény gazdagok, mint inkább a szabadságharcról szóló elbeszélések – egy veszélyekkel teli, néhol vérszomjas nemzetiség által lakott régió képét festették az olvasók elé. Rákosi Viktor volt azonban az a szerző, aki Erdély képét a 20. század elején valósággal bevéste a magyar olvasóközönség tudatába: Elnémult harangok (1903) című regénye a fogyatkozó, szórványosodó és a románságot feltartóztatni képtelen magyarság metaforája lett. Simándy Pál, az erdélyi szórványgyülekezetbe került református lelkész tusája a lelkekért és szerelme a csalárd görögkeleti pópa leánya iránt nem végződhet máshogyan, csak tragédiával. A regényt többször megfilmesítették és színpadra is alkalmazták, címe, utalásai pedig az erdélyi szórványprobléma állandó kísérői lettek.

A magyarországi Erdély-kép mellett sajátos, külön helyet foglalt el Székelyföld a tágabb magyarországi közvéleményben. A vitatott etnikai gyökerű, középkori eredetű privilégiumaira és határőrző státuszára büszke, nyelvjárásilag és földrajzilag is jól megragadható székelység ázsióját nagyban növelte Orbán Balázs hatalmas műve, A Székelyföld leírása (1868-1873), illetve az általa közvetített történelemkép, amely nagyban támaszkodott az először 1796-ban leírt Csíki Székely Krónikára. E később hamisítványnak bizonyult szöveg hun-székely rokonságot sugallt, az ősi Székelyföldet rabonbánokkal, gyulákkal, harkázokkal népesítette be, ormaira várak tucatjait festette (közülük is a legfontosabbat, Attila testvérének, Budának a várát Székelyudvarhely mellé), és lapjain az ősi rovásírást használó székelység ősi szerecsendió kehelyből áldozott pogány isteneinek. E kép közvetítésében komoly érdemei vannak Jókai Bálványosvár című, 1882-ben, folytatásokban publikált regényének. És noha 1883tól már komoly szakmunkák bizonyították, hogy a Csíki Székely Krónika 18. századi hamisítvány, a hitelesség mellett kardoskodók utóvédharcai még a második világháború időszakáig tartanak, és bizonyos áttételekkel még ma is folynak. Egy közösség identitásának azonban nem feltétlenül kell valós alapokra támaszkodnia: a Székelyföld, mint „nemzeti bölcső”, végvár és valamiféle nemesebb anyagból gyúrt magyarság hona még a világháború alatt is intenzíven jelen volt a magyar közvéleményben. Pedig a régiót sokáig meglehetősen elhanyagolta a budapesti kormányzat. A helyzetre orvosságot először az 1902-es tusnádfürdői Székely Kongresszus igyekezett találni, ahol a régió (és a tágabb Magyarország) gazdasági és politikai egyesületeinek vezetői jöttek össze, hogy megtárgyalják a térség problémáit: a kivándorlást, az alkoholizmust, a háziipar válságát, az infrastruktúra szegényességét, a földéhséget. A kongresszus következménye volt az úgynevezett Székely Akció, amellyel az agrárkormányzat elsősorban a térség mezőgazdaságának modernizálását kívánta elérni, miközben fékezni igyekezett a román területekre irányuló kivándorlást. Elkezdődött a székely körvasút kiépítése is. Az érzés azonban, hogy „Magyarország adósa Székelyföldnek”, egészen 1944-ig megmaradt és befolyásolta a döntéshozók gondolkodását. Csakúgy, mint az értelmiségiekét:

Herczeg Ferenc, a két világháború közötti Magyarország talán legbefolyásosabb írója, a Revíziós Liga elnöke némi szégyenérzettel írta emlékirataiban, hogy sohasem járt a Székelyföldön – ahogy például a Partiumban született Ady Endre sem járt Marosvásárhelyen túl. Móricz Zsigmond, aki 1920 után részben új formát adott az Erdélyről való gondolkodásnak Tündérkert (1922) című regényével, amikor 1.941 tavaszán Erdélybe látogatott, a maros-tordai Koronkánál így szólt az őt kísérő Bözödi György írónak: „Na, Gyurka, most kezdődik a világ, mert ezen túl még nem jártam”. Hogy nemcsak a Székelyföldet, hanem az egész Királyhágón túli területet elhanyagolja a magyar kormánypolitika, azt a dualizmus kori politizálásban elég egyedülálló módon létrehozott regionális lobbicsoport, az Erdélyi Szövetség fogalmazta meg 1914 júniusában, Marosvásárhelyen tartott közgyűlésén. Itt követelték Erdély katonai megerősítését, a fokozottabb ipari és mezőgazdasági támogatást, a Tisza-kormánynak a román nemzetiséggel folytatott tárgyalásainak beszüntetését, új szociálpolitikát, telepítést, valamint a magyar közép- és kisbirtok védelmét. Ez utóbbi volt az a téma, amellyel – a kevésbé ismert Tokaji Lászlónak, az Erdélyi Gazdasági Egyesület titkárának nyomában – a közéleti pályáját kezdő Bethlen István megalapozta politikai tekintélyét. Bethlen cikkekkel, könyvvel igyekezett bizonyítani, hogy a magyarországi román nemzetiség gazdasági nacionalizmusa – a földvásárlásokhoz nyújtott kedvező banki, takarékszövetkezeti hitelek révén – megroppanja az erdélyi magyar középbirtokot. Számításai szerint az 1912 előtti évtizedben a magyarság kezében lévő birtokterület 155-160 ezer katasztrális holddal csökkent, míg a szászoké és főleg a románoké ugyanennyivel nőtt. Bár Bethlen és Tokaji adatait azóta is példás egyetértésben fogadja el csaknem minden magyar és román történész, és a folyamai minden kétséget kizáróan létezett is, Egry Gábor egy 2006-os tanulmányában fontos kérdőjeleket tett ezen állítások mellé. Hangsúlyozta a román pénzintézetek limitált tőkeerejét, a területszerzés regionális egyenetlenségeit, valamint a vizsgálat alá vont megyék nemzetiségi sajátosságait, amelyek bizonyos helyeken – például egy színromán vármegyében – csaknem lehetetlenné tették, hogy az állam által nem ellenőrzött szabadpiacon egy magyar

középbirtoknak magyar kisbirtokos vevője legyen. A magyar föld elvesztésének tudata, a „kivásárlás” azonban olyan erősen hatott az 1920 utáni magyar közvéleményben, hogy az 1940 és 1944 közötti észak-erdélyi magyar adminisztráció egyes földbirtok-politikai intézkedései ebből egyenesen levezethetők voltak. Az Erdélyi Szövetség az első világháború miatt nem tudta teljes egészében kifejteni programját, amely 1917-re már a román felekezeti iskolák államosítását, a nemzetiségi pénzintézetek betiltását, magyar görögkeleti és görög katolikus egyház felállítását, a román tisztviselők magyar területre helyezésének igényét tartalmazta. A szövetség támogatói közül sokan vittek később vezető szerepet Magyarországon vagy a királyi Románia magyar kisebbségi politizálásában, és a magyar szupremácia hatósági segítséggel történő megteremtésének eszméjét gondosan elraktározták magukban. Bár a fenyegetettségnek sokan tudatában voltak, legalábbis a reformkor óta, a közélet nagyjai elképzelhetetlennek tartották, hogy Erdély és főként annak magyarlakta területei elszakadhatnak az országtól. Még a dualista magyar politikai elit óvásával igazán nem vádolható Ady Endre is így írt a Nyugatban, 1915-ben: „Az oláh mumus elszenvedhető, lebírható, s Romániának nem kívánhatnék rosszabbat Erdélynél. Csak Kolozsvárra, Brassóra, Marosvásárhelyre s még néhány városra intek. Belepusztul az oláh, ha ilyen kultúrás helyeken el tudna helyezkedni. Szerencsére nem tud, mert Erdélyt akarjuk, tartjuk, s meg is fogjuk őrizni. Az oláh mumus nem mumus, s eszembe jut egy román fiskális, aki azt mondta: Isten ments, hogy Budapest helyeit Bukarestbe kelljen mennem főtárgyalásra”. Az ilyesfajta önbiztatások tragikus illúziónak bizonyultak 1918 őszén: a Károlyi-kormány nemzetiségi miniszterének, Jászi Oszkárnak ajánlatát Erdély kantonizálásáról a román nemzetiségi vezetők Aradon már elutasították. Ez a terv éppenséggel azt mutatta, hogy Jászi – az őt bűnbakként beállítani próbáló számos elképzeléssel szemben – még ekkor is hitt az integer Magyarországban. Jászi terve az ezeréves határokon belül kínált fel svájci mintájú területi önrendelkezést a nemzetiségeknek, és városi kantonok, enklávék (például a magyaroknak Lugos, Petrozsény, Déva, a románoknak Alibunár, az Avas vidéke és a radnóti járás stb.) létrehozásával

próbálta biztosítani, hogy a nemzetiségi kantonokba kerülő kisebbségek se legyenek elnyomva. Ám a Iuliu Maniu vezette román delegációt ez sem hatolta meg: oldalukon érezvén az erőt, ragaszkodtak ahhoz, hogy Keletés Dél-Magyarország 26 vármegyéjében (ideértve Csanád, Békés és Ugocsa „románlakta részeit is”) a Román Nemzeti Tanács vegye át a közigazgatást. Ez utóbbi képviselői már a tárgyalások előtt küldöttségeket menesztettek a román területekre, a Iasiban található királyi udvarba, a nagyvezérkarhoz és a kormányhoz, amelyek mind Erdély mielőbbi katonai megszállását sürgették. Az első román alakulat 1918. november 12-én lépett magyar területre Gyergyótölgyes térségében, majd néhány napon belül a Keleti-Kárpátok valamennyi szorosán megindult a román beszivárgás, amellyel szemben nem volt érdemi magyar ellenállás – már csak azért sem, mert az itt lakóknak már voltak élményeik a két évvel korábbi román betörésről, és tudták, hogy a román haderő akkor sem a polgári lakossággal szemben tanúsított tapintatáról lett nevezetes. A szivárgás később bevonulássá változott, miután a francia balkáni hadsereg főparancsnoka, Franchet d’Espercy (tiszteletlen brit tisztek szerint csak „Desperate Frankie”) tábornok november 17-én engedélyt adott a román csapatoknak, hogy elérjék a tíz nappal korábban, a belgrádi katonai konvencióban megállapított demarkációs vonalat a Szamos felső folyása és a Maros mentén: ez román katonai megszállás (de nem közigazgatás!) alá juttatta egész Dél-Erdélyt és a Székelyföldet. A közrend már korábban felbomlott csaknem egész Erdélyben: a frontról visszaözönlő katonák fosztogattak és nemritkán gyilkosságokat követtek el, a magyar közigazgatás és a helyi elit tagjai jó néhány helyről már november közepén elmenekültek. A rend fenntartására a legtöbb helyen nemzeti alapon megosztott nemzetőrségek álltak fel, amelyek gyakran egymással is összetűzésbe kerültek. Erdély-szerte lángoltak a kastélyok, kúriák, jegyzői lakok. Ekkor hagyta el hosszú időre mezősámsondi otthonát gróf Bethlen István későbbi miniszterelnök, és ekkor indult el a menekültáradat az ország belső területei felé, ami kisebb szünetekkel egészen 1924-ig tartott.

A rablások, emberölések áldozatai nem feltétlenül nemzetiségi alapon oszlottak meg: a színmagyar Udvarhely vármegyében 17 jegyzőt kergetett el a lakosság, közülük egyet meg is gyilkolt. A feldühödött, részeg helyi lakosok bajonettel agyonszurkálták és kirabolták a zetelaki plébánost, akinek felrótták, hogy túl drágán temetett. Számos helyen azonban kifejezetten etnikai hátterű konfliktusok robbantak ki a nemzet- vagy polgárőrségek között. Facsádon magyar repülőgépek dobtak bombát a román parasztokból álló tömegbe, Déván a magyar nemzetőrség 20 román nemzetiségűt lőtt agyon. Számos esetben viszont a román nemzetőrség ölt meg magyarokat. A helyzetet ráadásul bonyolította a Romániából visszavonuló német Mackensen-hadsereg, amelyben szintén felbomlott a fegyelem, és tagjai szintén nem haboztak fegyverhez nyúlni, ha a szűkös ellátmányt kellett kikerekíteni – nehéztüzérségük javát pedig egyszerűen eladták a román királyi hadseregnek. Ebben a helyzetben hirdette meg nagygyűlését a Román Nemzeti Tanács a névleg még magyar fennhatóság alatt álló Gyulafehérvárra, 1918. december 1-jére. A román politikusok között ezt megelőzően volt némi vita, hogy az 1848-ban és 1861-ben fontos szerepet játszó, görög katolikus püspöki városba, Balázsfalvára vagy a román kézre került területek irányítását ellátó Kormányzótanács (Consiliul Dirigent) székhelyére, Nagyszebenbe szervezzék a gyűlést. Előbbi vélhetően szász jellege, utóbbi meg amiatt esett ki a számításból, mert vasútállomása túl kicsi lett volna a várt százezres tömeg fogadására; maradt tehát „Mihai Viteazul városa”. A nagygyűlésen elfogadott gyulafehérvári határozatok világosan hitet tettek Erdély Romániához tartozása mellett, és egyúttal garantálták a területen élő nem román nemzetiségek jogait. A szociális (ipari munkásság jogai) és gazdasági (agrárreform), valamint jámbor nagypolitikai deklarációk mellett („A Nemzetgyűlés köszönetének és csodálatának ad kifejezést az összes szövetséges hatalmak előtt, amelyek a sok évtized óta a háborúra felkészült ellenség ellen nyakassággal vitt fényes harcok útján kimentették a civilizációt a barbárság körmeiből”) meglehetősen óvatosan fogalmazott a birtokba veendő terület nyugati határaival kapcsolatban: kinyilvánította a „románok és az általuk lakott területek” egyesülését Romániával, és

bejelentette a románság igényét a Bánságra, egészen a Tiszáig. Az „együttlakó népek számára” hirdetett „teljes szabadságot”, azaz a nemzetiségi nyelvek teljes körű használatát, az arányos parlamenti képviseletet és az önkormányzathoz való jogot sem akkor, sem a későbbiekben nem biztosította a rendszer a magyaroknak vagy a szászoknak. A nagygyűlés után néhány nappal a szövetségesek legfőbb katonai parancsnokságának engedélyével a román hadsereg átlépte a demarkációs vonalat, és óvatosan megindult, hogy birtokba vegye az összes „románok lakta területet”. November végétől szórványos katonai szervezkedés kezdődött Kolozsváron Kratochvil Károly ezredes vezetésével. A kezdetben Székely Különítménynek, majd Hadosztálynak elnevezett katonai alakulat – amelynek katonái egyébként zömmel nem székelyek voltak – december elején alig kétezer emberrel rendelkezett, akik közül csak minden harmadiknak volt puskája. Az Erdélyi Magyar Nemzeti Tanács által három héttel később Kolozsvárra hirdetett nagygyűlést már a város határában álló román csapatok árnyékában tartották: a mintegy ötvenezer résztvevő hitet tett az ország integritása és a magyar Erdély mellett. A magyar történetírás általában el szokta felejteni, de érdemes kiemelni: a nemzeti nagygyűlések évada ekkor még nem ért véget Erdélyben: a szászok medgyesi gyűlése 1919 januárjában kimondta a német népcsoport csatlakozását Romániához. A kolozsvári nagygyűlés után két nappal, 1918 karácsonyán a városba bevonultak a román királyi csapatok, és folytatták előrenyomulásukat nyugat felé. 1919 elején azonban lassanként megszilárdult a magyar ellenállás, és északon Szatmárnémeti, a déli szakaszon Csucsa előtt a magyar alakulatok – köztük a tízezres létszám fölé duzzadt Székely Hadosztály – megállították a román előrenyomulást: a front három hónapra stabilizálódott. A román hadsereg csak a magyar Tanácsköztársaság kikiáltása után lendült újra támadásba, és néhány héten belül eljutott a Tiszáig, ahol ismét megállt. A Székely Hadosztály zöme ekkor letette a fegyvert a románok előtt, katonáit internálták. Ezzel a hadművelettel csaknem az összes olyan magyar terület román fennhatóság alá került, amelyet Románia magának követelt. Csak a Bánság körül voltak még bizonyos viták: Aradra francia csapatok vonultak be, Temesvárra pedig először

a szerbek, majd a franciák: az új délszláv állam vezetői is minél többet szerettek volna megszerezni a jó minőségű termőfölddel, délen pedig kiterjedt bányakincsekkel és fejlett gyáriparral rendelkező régióból. Az újonnan meghódított területen villámgyorsan, még a békeszerződés aláírása előtt megkezdődött a román hatalom berendezkedése, amit számos esetben atrocitások kísértek: bírósági ítélet nélküli kivégzések vagy egyenesen tömegmészárlások történtek (mint például 1919 áprilisában a Fekete Körös-völgyi Köröstárkányban, ahol 91 embert öltek meg a bevonuló román csapatok), bevezették a botbüntetést. Mindenféle indoklás és törvényes alap nélkül letartóztatták és internálták a magyar közigazgatás vagy a helyi elit tagjait, letartóztatták és perbe fogták Apáthy István egyetemi tanárt, a Károlyi-kormány által kinevezett kelet-magyarországi kormánybiztost. A román katonai igazgatás vaskézzel törte le a magyar vasutasok vagy a szociáldemokrata bányamunkások sztrájkjait, és már 1919 tavaszán hűségesküt igyekezett kicsikarni a helyben maradt köztisztviselőkből. Aki ezt jogi érvekre – a békeszerződés alá nem írt voltára – hivatkozva megtagadta, az elveszítette állását, sok esetben állampolgárságát is, Számolatlanná váltak a kiutasítások is. A brutális fellépés következményeként tízezrek menekültek át a maradék Magyarországra: 1918 és 1924 között az Országos Menekültügyi Hivatal statisztikái szerint 197 035 menekült érkezett a Romániának jutott területekről. A kérdéssel legalaposabban foglalkozó magyar-amerikai történész, István I. Mócsy ehhez a számhoz még hozzáadott körülbelül 23 ezer nem regisztrált menekültet: ezzel nagyjából 220 ezer főre tehető az elmenekült magyar lakosság tömege. Ez az erdélyi és kelet-magyarországi magyarság 13,4%-át jelentette az 1910-es népszámlálás szerint. A menekültek között domináltak az állami és vármegyei alkalmazottak, tanítók, tanárok, közüzemek (MÁV, posta) dolgozói, akiknek többsége nem talált korábbi beosztásához hasonló presztízsű munkát, ráadásul nem elhanyagolható részüket 1922 júniusában bélistázták. Amellett tehát, hogy a két világháború közötti Magyarország három miniszterelnöke (Bethlen István, Teleki Pál, Károlyi Gyula) is erdélyi/partiumi származású volt, vasutasok, tisztviselők, ügyvédek és

falusi körjegyzők ezreinek jelentett személyes, egzisztenciális zuhanást Erdély elvesztése. Az 1920. június 4-én aláírt trianoni békeszerződés értelmében Magyarország egykori keleti részeiből 102 723 km2 került Romániához, ami az egykori Magyar Királyság területének több mint 31%-át jelentette, az elcsatolt területeknek pedig több mint a felét. A területen élő 5 millió 257 ezer lakosból (ami 51 fő/km2 népsűrűséget jelentett) 1 millió 661 ezer volt a magyarok száma (31,61%), 564 ezer a németeké (10,74%) és 2 millió 829 ezer a románoké (53,82%). Erdélyben, a Partiumban és a Bánságban 6 törvényhatósági jogú város, 35 rendezett tanácsú város volt található. A 19 egészében elcsatolt vármegyéből (köztük a nem teljes egészében Romániához került Máramaros és Temes is) négy (Csík, Udvarhely, Háromszék, Maros-Torda), az öt részben elcsatolt vármegyéből három (Bihar, Csanád, Szatmár), a hat törvényhatósági jogú városból pedig öt (Kolozsvár, Marosvásárhely, Arad, Nagyvárad, Szatmárnémeti) rendelkezett abszolút magyar többséggel. Az elveszített kulturális intézmények (így például a Szegedre menekült kolozsvári egyetem vagy a kolozsvári színház), a gyárak, a bankok, a nyersanyaglelőhelyek, illetve az erdő és termőföld felsorolását e helyütt mellőzöm. A két világháború közötti romániai magyar kisebbségi élet bemutatásáról számos kitűnő munka készült az elmúlt évtizedekben Mikó Imre könyvétől (Huszonkét év, 1941) Horváth Sz. Ferenc munkájáig (Elutasítás és alkalmazkodás között, 2007), ezért könyvünk szempontjából csak részlegesen fontosak az 1918 és 1940 között történtek. A csaknem másfél millió romániai magyar életét hármas diszkriminációrendszerrel lehetne a legjobban leírni. Nem azért, mert ezt a fajta sérelmi látásmódot tartom üdvözítőnek, hanem egyszerűen azért, mert nyelvi-nemzeti kisebbségben élni még azon országokban is mindennapos döntési helyzetet/konfliktust jelent, ahol a demokratikus jogokkal sokkal szélesebb körben lehet élni, mint a két világháború közötti Romániában. Ugyan a kisebbségi intézményesség, a gazdasági pozíció vagy a politikai jogok szempontjából a romániai magyarság talán jobb helyzetben volt, mint a jugoszláviai, de kétségkívül rosszabb körülmények között, mint a csehszlovákiai.

A politikai diszkrimináció elsősorban a politikai akaratnyilvánításra (manipulálás a választókerületekkel, választói listákkal, szavazati joggal, az egy mandátumhoz szükséges szavazatszámmal, a képviselőjelölt-állítás, pártszervezés adminisztratív akadályozása stb.), a sajtó- és véleményszabadság korlátozására vonatkozott. A gazdasági diszkrimináció főként a román földreform szelektív és kimondottan magyar kisebbséget célzó érvényesítésében, a magyar kisebbség által lakott megyék és a nemzetiségek által működtetett vállalkozások magasabb adóterhében, a nemzetiségi karakterű pénzintézetek nehezebb kölcsönhöz jutásában, az államnyelvnek az üzleti életben való erőltetésében érhető tetten. A román állam korlátozta a külföldi tulajdonú cégek hitel-felvételét, továbbá az igazgatótanácsokba a bukaresti bankok lehetőség szerint beerőltették saját embereiket. Ellentétben azonban az 1945 utáni időszakkal, a román állam, egyes pillanatokat kivéve (földreform, a román alkalmazottak felvételét elrendelő, ún. numerus valachicus-törvény), tiszteletben tartotta a magántulajdont. Az oktatásikulturális diszkrimináció célja elsősorban az volt, hogy a kisebbségi közösségek hatókörét minél szűkebbre szabja, az identitás reprodukciójához szükséges intézményrendszer működését korlátozza. Másodsorban pedig az, hogy a magyar közösség perifériáján létező, a közösségről leválaszthatónak gondolt csoportok (zsidók, félig-meddig magyarosodott szatmári svábok, egyes, extrém esetekben: székelyek) disszimilációját elősegítse, és megerősítse az államnemzet pozícióit az élet minden területén. Ennek jegyében a román állam a húszas évek végére gyakorlatilag kivonult a magyar nemzetiségi oktatásból: a magyar történelmi egyházak (a római katolikus, a református és az unitárius) együttműködése tartott fent több mint 700 elemi iskolát, valamint a középiskolák hálózatát. A harmincas évekre Romániában mindössze két helyen zajlott magyar oktatás állami középiskolában: egy kolozsvári felsőbb leánykereskedelmi iskola tagozatán és a nagyváradi Goldis Líceumban. Mivel a román oktatásügy az egyházi intézményeket nyilvánossági joggal nem rendelkező magániskolának tekintette, a másutt (jobbára románul) letett érettségi alkalmával újabb lehetőség nyílt a jövendőbeli értelmiség szelektálására. A névelemzések

gyakorlata (román vagy német nevű szülő nem írathatta magyar iskolába a gyermekét), az ún. kultúrzóna kialakítása (Anghelescu közoktatásügyi miniszter elképzelése a románosítás felgyorsítására), a görögkeleti és a görög katolikus egyház terjeszkedése (templomépítések közmunkából, különadóval, olyan településeken, ahol a hívek száma minimális volt) mind-mind ehhez a gyakorlathoz sorolható. De a kulturális diszkrimináció körébe tartozott egy dalárda nem engedélyezése, egy színésztrupp koncessziós engedélye, a magyar történeti emlékek és a magyar nyelvű utca- vagy cégtáblák eltüntetése, illetve a nyelvi jogok csorbítása is. Ezekre a diszkriminációs lépésekre válaszul született a magyarság körében az egységes, hivatástudattal átitatott, szociális különbségektől mentes magyar társadalom képe, amely immár a magyar államiságtól független életei élt. A romániai magyarság politikai érdekképviseletére 1922 és 1938 között az Országos Magyar Párt vállalkozott, előbb Ugron István, majd Bethlen György vezetésével. Bár a párt a román parlament két kamarájában sohasem érte el azt a mandátumarányt, arai a romániai magyarságot megillette volna, a párt képviselői szót emeltek a kisebbségi jogokért, rámutattak az egyes jogtiprásokra, és igyekeztek elindítani a romániai magyarság önszerveződését. A kisebbségi elnyomás foka változó volt: a liberális kormányok időszakában nagymértékben érvényesültek a nemzetiesítő tendenciák, míg a nemzeti parasztpárt kormányzása (1928-1933) idején ezek alábbhagytak. Időnként a magyar párt is megpróbált kitörni a politikai gettóból, például az ún. csucsai paktum (1923) révén, amelyben lojális magatartást ígért a kormányozni készülő Averescu tábornoknak, cserébe egyes jogsértések felülvizsgálatáért, a kisebbségi önszerveződés könnyítéséért. Ez végül nem valósult meg. 1926-ban, a helyhatósági választásokon a liberálisokkal, egy évvel később, a törvényhozási választásokon a német párttal közösen, kisebbségi blokkba tömörülve igyekeztek minél több helyet szerezni. A harmincas évek a román belpolitikai élet dezintegrálódását hozták magukkal: a Vasgárda politikai tényezővé válását, a jobbra tolódást és az antirevizionista (és ezzel párhuzamosan: a kisebbségellenes) hangulat erősödését. A húszas években egyes értelmiségi

körökben rendkívül népszerű transzilvanizmus (az Erdélyben élő nemzetek testvéri szövetsége egy távlati önrendelkezésért) már az évtized végére kifulladt, képviselői vagy visszatértek a hivatalos magyar politizálásba, vagy visszahúzódtak a kulturális életbe. A harmincas évek elejétől pedig a romániai magyar közösségen belül is felbukkantak olyan politikai nézetek, amelyek szimpátiával tekintettek az olasz és a német totalitárius kísérletekre, politikai retorikájukban pedig megjelent az antiszemitizmus. A magyar párt környékén és a közvéleményben elsősorban Paál Árpád, korábbi polgári radikális politikus, képviselő és lapja, a Nagyváradon kiadott Erdélyi Lapok képviselték ezt az irányzatot, amely azonban sohasem tudott hegemón helyzetre szert tenni a magyar párton belül. Ezzel párhuzamosan a romániai magyar politizálásban feltűnt egy olyan új nemzedék, amely már a kisebbségi lét körülményei között szocializálódott, és miközben bírálta a magyar elit társadalmi problémák iránt tanúsított érzéketlenségét, egyoldalú, középosztályiarisztrokrata rekrutációját, egy új eszme, a népszolgálat körül artikulálta saját mondanivalóját. Ezek a fiatalok: Vita Sándor, Albrecht Dezső, Mikó Imre, Venczel József és mások döntően két folyóirat, az 1935-ben indult Hitel és az Erdélyi Fiatalok köréből érkeztek. Ennek az új nemzedéknek kiemelkedő eseménye volt az 1937 októberében tartott Vásárhelyi Találkozó, amely – szemben a korábbi marxista historiográfiai értékeléssel – korántsem a kisebbségi magyar kommunisták seregszemléje volt, hanem a magyar közösség új, a nép felé forduló, egyenlősítő nézeteket, sorsközösséget hangsúlyozó és a liberalizmustól elforduló, ugyanakkor keresztény és demokratikus értékeket szorgalmazó gyűlése. Folytatása azonban nem lett, mert a politikai helyzet gyökeresen megváltozott. 1938-ban II. Károly román király feloszlatta a parlamentet, a pártokat, átalakította a közigazgatást, és bevezette az ún. királyi diktatúrát, amely korporatív, autoriter választ igyekezett adni a belpolitikai válságra. Az egyetlen politikai érdekképviseletként engedélyezett tömegszervezet, a Nemzeti Újjászületés Frontja részeként megalakult a Romániai Magyar Népközösség. Bethlen György helyére a vele legendásan rossz viszonyban lévő Bánffy Miklós, korábbi magyar külügyminiszter, regényíró és operaházi intendáns (Bartók első színpadra állítója)

került, aki egészen a második bécsi döntésig vezette a politikai alakulatot. Noha a közvélekedés hajlamos az impériumváltást (így Erdély elvesztését is) egyetlen szimbolikus alkalomhoz kötni – jelesül ahhoz, amikor az idegen állam katonái először jelentek meg az erdélyi kisváros/falu utcáin a valóság ennél sokrétűbb és bonyolultabb. A tisztviselők lecserélése, az utcakép megváltoztatása, az új hatalom berendezkedése, a nemzetállami törekvések megjelenése évekig, sőt akár évtizedekig is eltarthat. A trianoni békeszerződés szentesítette ugyan a terület elszakítását Magyarországtól, a magyar tisztviselők cseréje azonban éveken át zajlott, a harmincas évek elején pedig Erdély városainak többségében még a kisebbség volt a többség, és a magyar, német és zsidó tőke befolyását csak az évtized második felében sikerült megtörni a régióban, Az 1940-es fordulat egy, a magyarországinál archaikusabb szerkezetű magyar közösséget talált, amelynek gazdasági és demográfiai ereje apadóban volt, amely kevésbé volt rendies, és ahol a polgári progresszió – az őszirózsás forradalom és a Tanácsköztársaság élményének részbeni elmaradása miatt – kevésbé kényszerült defenzívába, emiatt együttélése a dualista gyökerű liberalizmussal is problémamentesebb volt: itt kevésbé hatottak Magyarország vitái. Jó példa erre Jakabffy Elemér (18811963) pályája, aki fiatal Tisza-párti képviselőként kezdte politikai karrierjét 1910-ben, és bár nézetei egy jottányit sem változtak, a harmincas években a polgári demokrácia megtestesítője lehetett az Országos Magyar Pártban, miközben egykori párttársai már marginalizálódott, több esetben ellenzéki liberális politikusok voltak Magyarországon. A budapesti kormányzat oldaláról az erdélyi történet egészen másként festett. Nem csak a meneküllek tömege vagy a személyi veszteségek miatt: egyszerűen a közvélemény hangulata okán sem volt egyetlen politikus sem abban a helyzetben 1920 és 1940 között Magyarországon, hogy véglegesen és fennhangon lemondjon az Erdéllyel kapcsolatos revíziós igényekről. Ugyanakkor csaknem mindenki – a reálpolitikus Bethlen Istvántól a revízió teoretikusának tekintett Teleki Pálon át a gyakorta (és joggal) a jobboldali radikalizmus megágyazójának tekintett Gömbös Gyuláig – tisztában volt azzal, hogy

mindent nem lehet visszaszerezni az elveszített erdélyi területekből, amelyek önmagukban nagyobbak voltak, mint a maradék Magyarország. A földrajztudós Teleki, aki a Horthy-korszakban két alkalommal is Magyarország miniszterelnöke volt (1920-1921, 19391941), alapvetően az integer, vagyis a mindent visszakövetelő területi revízió híve volt. A harmincas években mégis többször jelezte cserkésztisztekből vagy egyesületi férfiakból, esetleg felsőházi tagtársaiból álló hallgatóságának, illetve cikkei olvasóinak, hogy egy esetleges területi revízió során szükség lesz kompromisszumkészségre „a szomszéd országok, Európa és talán Magyarország” érdekében. Teleki úgy képzelte a revíziót, hogy az általa bukottnak ítélt liberalizmus nemzetiségpolitikáját a magyar hagyományokból építkező Szent István-i gondolat váltja majd fel (amely nem azonos az „egynyelvű és egyszokású ország gyenge és esendő” idézet István királyával), és ez a keresztény alapokra helyezett, nagyvonalú politika (saját kultúra ápolása, nyelvhasználat az egyházban, közigazgatásban, igazságszolgáltatásban, alkalomadtán területi autonómia) békejobbot nyújt majd az átmenetileg hűtlenné lett egykori nemzetiségeknek, amelyeknek lehetőséget ad visszatérni a magyar birodalomba. Az 1938 után visszacsatolt területeken követett nemzetiségi politikát döntően Teleki felfogása határozta meg – jóval halála után is. Még ha egyes elképzelései kudarcot is vallottak (mint például a katonai vezérkar és a helyi közigazgatás ellenkezése miatt meghiúsult kárpátaljai autonómia), a nemzetiségi ügyekben kormányszinten – de nem feltétlenül a helyi igazgatás szintjén – tanúsított, viszonylagos tolerancia jól megfért nagyon határozott nemzetépítő, sőt, mint látni fogjuk, kirekesztő tendenciákkal. Az elképzelés – kiötlőjének minden toleranciája ellenére – nem vetett számot azzal, hogy az 1918 utáni évtizedek még az utódállami központoktól sok sérelmei elszenvedő regionális többségben (szlovákok, erdélyi románok, sőt ruszinok) is olyan intézményépítést és nemzeti emancipációt tettek lehetővé, ami mellett a jámbor magyar ajánlatok – és a sok esetben szűkmarkú napi gyakorlat – nem tűntek igazán vonzónak. A román fiskálisok igenis szívesen mentek Bukarestbe főtárgyalásra.

Bethlen István hallgatóságának jobbára azt ecsetelte, hogy a határ menti magyarlakta területek visszacsatolása és a történeti Erdély – román, de inkább azért magyar fennhatóság alatt létrejövő – autonómiája, valamint egy román-magyar perszonálunió megfelelő megoldás lenne a kérdés békés megoldására. Időnként a független Erdély koncepcióját is felvetette, amelyben, a magyar és a szász elem „kulturális fölényénél”, történeti tradícióinál fogva ellensúlyozta volna a románság számbeli többségét, a régió különleges szelleme, a tolerancia hagyománya azonban biztosítéka lett volna a térség egyensúlyának. Gömbös Gyula pedig egy 1934-ben keletkezett és az olasz diplomáciához eljuttatott plánumában még ennél is konkrétabb volt: a munkatársai által elkészített térképen a határ menti, magyarlakta területek visszacsatolásával számolt, amelyeket vízrajzi (Tisza forrása, Maros völgye), stratégiai (Meszes, Szilágyság, Erdélyiérchegység mint határ) és gazdaságföldrajzi (bánsági termőföldek, bányavidékek) szempontok alapján pótolt volna ki. Nem számolt viszont sem Kalotaszeg, sem a Székelyföld visszacsatolásával. Utóbbi probléma egyébként az erdélyi kérdés egyik rákfenéje volt, mert a partiumi magyar többség és Székelyföld közöli – néhány kisrégió kivételével – nem létezett nyelvi korridor, ezért a legtöbb terv vagy Székelyföld Románián belüli autonómiájával vagy változó szélességű odavezető folyosóval számolt, ami szükségképpen jelentős román tömegek újbóli magyar állampolgárrá válását jelentette. A Trianont követő két évtizedben a magyar kormány folyamatosan arra törekedett, hogy 1. nemzetközi fórumokon (Nemzetek Szövetsége) napirenden tartsa a kisebbségi magyar közösségek által elszenvedett jogsértések ügyét, 2. szövetségeseket szerezzen revíziós elképzeléseihez, 3. az. ország újjáépítésével párhuzamosan mind a hadsereget, mind a közigazgatást alkalmassá tegye a területi revízió menedzselésére. 4. biztosítsa egy nemzeti szellemű kisebbségi elit kinevelését. E törekvéseket csak részsikerek kísérték: míg az 1927-es magyar-olasz barátsági szerződéssel Magyarország kitört a nemzetközi elszigeteltségből, és az ugyanebben az évben megalakult Revíziós Liga nem túl magas színvonalú propaganda-hadjáratai ráirányították a nemzetközi közösség figyelmét a magyar kisebbségek problémáira, a nemzetközi porondon értük folytatott jogi küzdelem

csak korlátozott sikerekkel járt. 1922 és 1939 között a magyar kisebbségek – hathatós budapesti közreműködéssel – 103 petíciót juttattak el a Nemzetek Szövetségéhez Genfbe, amelyeknek több mint a fele (55) Romániát panaszolta be, elsősorban a földreform visszásságai, a magyar földtulajdonosok diszkriminációja és az iskolabezárások miatt. E panaszok közül nagyon kevés érte el, hogy a szervezet legfőbb döntéshozója, a Tanács foglalkozzon vele, és egyetlenegy sem jutott el a legfőbb fellebbviteli fórumnak számító hágai Nemzetközi Bíróságig. Néhány különösen kínos ügyben (így például a kisajátított bánsági telepesekében) a román kormány eljáráson kívül egyezett meg a panaszosokkal. A harmincas években drasztikusan csökkent a magyar panaszok száma: Budapest már nem fűzött sok reményt ehhez a fórumhoz. Emiatt nem is támogatta újabb petíciók megszerkesztését. Miután a térség együttműködését szorgalmazó különböző tervek (Maniu-, Tardieu-terv, különböző vámuniós elképzelések stb.) kudarcot vallottak – részben a résztvevők őszintétlensége, illetve a politikai sorrendről vallott nézeteltéréseik miatt (előbb a dunai megbékélés/vámunió/kon föderáció és aztán a revízió vagy fordítva) -, a magyar kormány és a vele szoros kapcsolatban álló magyar kisebbségi elitek jószerével csak a kisebbnagyobb mértékű revízióban látták helyzetük megoldásának kulcsát. Ehhez azonban csak 1938-tól álltak eszközök Magyarország rendelkezésére, amikor a Darányi Kálmán által meghirdetett győri program hatalmas lendületet adott a honvédség modernizációjának, a kisantant pedig 1938 augusztusában, Bledben, utolsó leheletével hozzájárult Magyarország fegyverkezési egyenjogúságához. Ez a hadseregfejlesztési terv azonban még távol volt attól, hogy széles körű eredményeket hozzon. Bár a sorkötelezettség újbóli bevezetésével a honvédség ismét tömeghadsereggé vált, és a felmerülő nehézségek dacára bizonyos esetekben jól teljesített (Kárpátalját például hat hete bevonultatott újoncokkal szállta meg 1939 márciusában), kínzóan hiányzott a jó minőségű felszerelés. A hazai fejlesztések sokszor még nem jutottak el a sorozatgyártásig, a német hadianyag pedig csak nagyon vékonyan csordogált, így a honvédségnek be kellett érnie a nagy jóindulattal is csak másod- vagy harmadrendűnek

minősíthető olasz importtal. A negyedik pont, a kisebbségi elitek kinevelése azonban túlnyomórészt sikeresnek volt mondható. Az első bécsi döntés, illetve Kárpátalja visszacsatolása után, 1939 őszén logikusan fordult a magyar politika és közvélemény figyelme az erdélyi kérdés felé. Jugoszláviával átmenetileg javult a magyar kormány kapcsolata, ráadásul a délvidéki területveszteség nagyságrendileg is más volt, mint az erdélyi. 1939. szeptember 1-jén Németország megtámadta Lengyelországot, és ezzel kitört az európai világháború. A brit és francia hadüzenet, valamint Lengyelország német-szovjet felosztása után a viszonylagos csend hónapjai következtek. A magyar külpolitika figyelmét kezdetben a lengyel menekültek befogadása és a lengyelországi hadműveletekkel kapcsolatos német kérések elhárítása foglalta le, majd a finn-szovjet téli háború, amelyben a magyar fél önkéntes alakulat kiküldésével próbált segíteni az északi rokon népen. A párizsi békerendszer látványos bukása és az addigi területi revíziók, amelyek Teleki elvei ellen jöttek létre (a kormányfő sem az etnikai alapot, sem a vízrajzi, gazdasági szempontok mellőzését nem tudta elfogadni Dél-Felvidék, illetve Kárpátalja esetében), arra indították a miniszterelnököt, hogy 1939-1940 fordulóján Erdély kérdését is napirendre vegye. Teleki személyesen dolgozott azon a memorandumon, amellyel a nyugati döntéshozókat: a briteket, a franciákat és az amerikaiakat próbálta meggyőzni arról, hogy Magyarország és Közép-Európa szempontjából miért létérdek Erdélynek vagy jelentős részének magyar fennhatóság alá jutása. A harmincoldalas, francia, brit és amerikai szerzők munkáival bőségesen kibélelt, illetve számtalan szakértői anyaggal, térképpel és szám szerint 35 kísérőmemorandummal tálalt dokumentumban hangsúlyozta, hogy a Kárpátok milyen félelmetes védőgátat jelentettek mindig a keleti, főleg orosz veszedelmekkel szemben. A téli háború miatt a Szovjetuniónak ekkoriban elég rossz sajtója volt Nyugat-Európában: a birodalmat ötévnyi tagság után kizárták a Nemzetek Szövetségéből, és a szövetségesek norvégiai inváziós terveinek legalább annyi köze volt Finnország megsegítéséhez, mint a Németország elleni fellépéshez. A szovjetellenes hangütéssel tehát nem járt rossz úton a magyar kormányfő. Kiemelte kormányának ódzkodását az etnikai elvtől (amit

némiképp átlátszó retorikai fogással az eredeti szövegben németül Volkstumsgedankénak nevezett, hogy ezzel is maga felé hajlítsa nyugati olvasói szimpátiáját), majd hibának nevezte „csaknem kétmillió magyar” hárommillió román fennhatósága alá vonását. Utalt arra is, hogy nem mindent követel vissza, ám a Székelyföld visszaszerzéséhez ragaszkodott, és nem érte be az autonómiamegoldással. Álláspontját ugyanakkor kompromisszumosnak igyekezett feltüntetni: „Ha hajlandóak vagyunk hozzájárulni egy határ meghúzásához a Kárpátok csúcsain és az Erdélyi-érchegységen keresztül, stratégiai szempontból ez már önmagában véve is hatalmas áldozat” – írta a brit külügyminisztériumnak. Ott azonban egyáltalán nem úgy találták, hogy a magyar politikát a mérséklet vezetné: bár a közép-európai osztály helyettes vezetője, Frank Roberts elismerte, hogy Teleki álláspontja „vonzó, és a történeti határok melletti érvelése a józan észre van alapozva”, némileg fanyarul azt is hozzátette, hogy a memorandumból úgy fest: Magyarország mégiscsak egész Erdélyt akarja, a KeletiKárpátok védelméről szóló rész ugyanis ezt feltételezi és térképmelléklete is ezt sugallja. Summázata elég ironikus volt: „ez a Justice for Hungary [Rothermere brit sajtómágnás 1927-ben kezdett magyarbarát sajtóhadjáratának szlogenje] 1940-es ruhában, és mivel a miniszterelnök is erdélyi, azt kell hinnem, hogy ez a felsőbb helyen engedélyezett szabásminta”. A befolyásos Bruce Lockhart, Jan Masaryk közeli barátja és a brit háborús propaganda egyik irányítója már korántsem volt ennyire elnéző. Különösen a szlovák-magyar viszonyról és a Csehszlovákiáról írottak háborították föl. Azt elismerte ugyan, hogy Teleki becsületes tudós, de a magyar miniszterelnököt a német geopolitika hívének és a magyar Herrenvolk-teória elkötelezett védelmezőjének nevezte. „Magyarország igényei máshogy, mint erőszak útján, aligha lesznek kielégíthetőek” állapította meg, és az átadott dokumentumokat jó alapnak mondotta egy majdani békeelőkészítéshez, de nem ajánlotta azok érdemi megfontolását. Nem tudjuk pontosan, milyen volt a fogadtatása Teleki memorandumának Párizsban vagy Washingtonban, de a londonitól aligha lehetett különböző. A magyar miniszterelnök 1940 húsvétján még egy próbál tett Rómában. Mussolini azonban türelemre intette, és

azt javasolta neki, hogy Romániát, mint az articsókát, levélről levélre fogyassza el Magyarország. Mivel sehol nem talált meghallgatásra, Németországhoz fordult. 1940. április 17-én levelet írt Hitlernek, amelyben egyértelműen célzott arra, hogy olasz-német-magyar megbeszéléseket, illetve német-magyar kétoldalú tárgyalásokat tart múlhatatlanul szükségesnek „a Balkán és a Duna-medence kérdéseinek rendezésére”. A magyar kérés elég rosszkor érkezett Berlinbe. Ekkor lendült mozgásba ugyanis a nyugati front: először Dánia és Norvégia, majd néhány héttel később Hollandia és Belgium lerohanásával. Bár az előkészületeket megtelték a magyar delegáció fogadására, Hitler május 14-én hitet tett a balkáni helyzet változatlansága és a német-szovjet szövetség mellett, a magyar revíziós igényeket pedig csak a távolabbi jövőben látta teljesíthetőknek. Teleki igyekezett visszakozni, ám a kérdés forszírozása megmutatta Berlinnek a magyar politika sebezhetőségéi, és jó zsarolási alapot nyújtott a későbbiekben. A második bécsi döntéshez közvetlenül vezető lépések 1940. június végén vették kezdetüket. Kihasználva, hogy a nemzetközi közvélemény Nyugat-Európára, azon belül is Franciaország összeroppanására figyelt, valamint hogy Románia felmondta az alig egy évvel korábban megszerzett brit és francia határgaranciát, június 26-án a Szovjetunió a Molotov-Ribbentrop-paktum értelmében ultimátummal fordult Romániához, amelyben követelte a Bukarest által az első világháború után megszállt egykori orosz területek: Besszarábia, Észak-Bukovina és a moldvai Dorohoi megyéhez tartozó Herla – összesen csaknem 50 ezer négyzetkilométer – átadását. A negyvennyolc órás ultimátum nem adott lehetőséget a tervszerű kiürítésre, így a román adminisztráció kénytelen volt pánikszerűen elhagyni ezeket a területeket. Nyomukban megjelent a Vörös Hadsereg, majd az NKVD – ahogy az Kelet-Lengyelország és a balti államok esetében is történt. „Magyarország nem fog diszkriminációt eltűrni” – jelentette ki a miniszterelnök a június 27-i minisztertanácson. Sztójay Döme berlini magyar követ még aznap este átnyújtotta a Wilhelmstrassén azt a jegyzéket, amely bejelentette, hogy Magyarország is tárgyalni kíván Romániával területi kérdésekről. Ezzel egy időben mozgósították a honvédséget, amely elkezdte a felvonulást

a keleti határokon. Nagyjából el lehet képzelni Ribbentrop és Hitler jókedvét a hírek hallatán, ha tudjuk, hogy a német választ a budapesti német követ július 2-án, hajnali kettőkor a saját lakásán nyújtotta át Csáky István külügyminiszternek. Ebben óvott minden békebontástól a Balkánon, ugyanakkor nem zárta ki a német segítséget egyes magyar követelések teljesítésében. Megoldásként kétoldalú tárgyalásokra utasította a két telet. Az álláspontok tisztázására 1940. július 10-én Hitler Ciano olasz külügyminiszter társaságában találkozott Telekivel Münchenben. Itt az a rendkívüli helyzet állt elő, hogy a máskor a mogorvaságig menően hallgatag magyar miniszterelnök valósággal lebeszélte a pályáról a vezér-kancellárt, ami nem sok mindenkinek sikerült ezekben az években. Teleki úgy érkezett Bajorországba, hogy azonnali döntést csikar ki, és mivel ez nem sikerült, némiképpen csalódott volt – ám szózuhataga mégis eredménnyel járt. Bár a háborús fenyegetés emlegetésekor Hitler nyilvánosan kételkedett a magyar honvédség harcértékében, végül jogosnak ismerte el a magyar követeléseket, és megígérte, hogy nyomást fog gyakorolni Romániára a békés rendezés érdekében. Reakciója jól jelzi az irányváltását a német külpolitikának, amely az addig inkább Románia-párti álláspontjából engedve egyre inkább a revízió (feltételes) támogatójává vált. Július végén a román miniszterelnök és a külügyminiszter is ellátogatott Berchtesgadenbe. Gigurtu román miniszterelnök maximum 14 ezer négyzetkilométernyi terület átadását nevezte lehetségesnek. A Teleki által minimálisan 4850 ezer négyzetkilométerre taksált magyar igényeket Manoilescu külügyminiszter nevetve képzelgésnek minősítette. A Szovjetunió külügyi népbiztosa a budapesti szovjet követ útján többször a magyar kormány értésére adta, hogy egyáltalán nincs ellenére a magyar fellépés, sőt haloványan még valamiféle közös katonai akció lehetőségére is célzott Kristóffy József moszkvai magyar követnek, amit azonban Budapesten egyáltalán nem akartak érteni. A legtöbb fogadókészséget Werth Henrik, a Honvéd Vezérkar főnöke tanúsította, ám Teleki Pál következetes anti kommunizmusa, az önálló magyar akcióba vetett hite és nem utolsósorban Werthtel fenntartott, elképesztően rossz személyes viszonya nem sok lehetőséget adott egy ilyen kooperációra.

Ha értéksemlegesen kezelnénk a kérdést – hogyan kezelhetnénk így? és nem vesszük figyelembe, hogy Magyarország partnere ebben a játszmában a kontinentális Európa történetének egyik legsötétebb diktatúrája volt, akkor tulajdonképpen azt kell mondanunk, hogy a magyar diplomácia és a kormány jól manőverezett ezekben a hetekben. Méghozzá úgy, hogy mindeközben még ekkor is igyekezett fenntartani a kommunikációt az angolszász nagyhatalmakkal, és elmagyarázni nekik a döntéseit. A magyar kormány hamarosan propagandaanyagokkal árasztotta el Berlin és Róma különböző hivatalosságait. Teleki irányítása alatt a Magyar Történelmi Társulat összeállított és olasz, valamint német nyelven ki is nyomtatott egy hatalmas albumot (földrajzi részét maga a miniszterelnök írta), amelyet külön repülőgép vitt Rómába és Berlinbe. Egy fiatal történésszel könyvet íratott (Die Judenfrage in Ungarn), amelyben a német olvasókat arról igyekezett meggyőzni, hogy Magyarország ugyan a saját útját járja a zsidóság diszkriminációjában, de ez tökéletesen beilleszthető a német új rendbe. Továbbá egy Göring marsall köréből érkező sürgetésre megígérte a magyar „szociális kérdéssel” összekapcsolt zsidókérdés rendezését, vagyis a harmadik zsidótörvényt is. Ez volt a magyar zsidótörvények külső sugalmazásának legelső mozzanata: az 1938-1939-es zsidóellenes jogszabályok mögött ugyanis semmiféle német kívánság nem állt. Teleki közép-európai békebontással fenyegetett, felvonultatta a hadsereget, Budapesten pedig demonstratív légoltalmi bemutatókat tartottak. Az éppen zajló magyar-német gazdasági tárgyalásokon a németek megkaptak mindent, aminek Teleki és munkatársai másfél éven át ellenálltak: felértékelték a német márkát és a pengő sorsát fokozottabban a német fizetőeszközhöz kötötték, megemelték a Németországba szállítandó magyar gabonakontingenst, vámkedvezményekben részesítették Berlint, és német cégek kőolajkutatási koncessziókat kaptak Délkelet-Magyarországon. Az ár tehát, amit Magyarország fizetni szándékozott Erdélyért, pénzben, elkötelezettségben és emberéletben, magas volt – elképesztően magas. Mivel Hitler kétoldalú tárgyalásokra utasította a feleket, a magyar és a román kormány abban egyezett meg, hogy az Al-Dunánál lévő Turnu

Severinben (középkori magyar nevén: Szörényváron) igyekeznek dűlőre jutni a vitás kérdésekben. Az 1940. augusztus 16án kezdődő tárgyalásokon a diplomatákból és katonatisztekből álló magyar delegációt – amelyet a Zsófia gőzös szállított a havasalföldi városba – Hory András diplomata vezette. Hory a megbízható középszert képviselte a magyar diplomáciai karban: Kolozsváron született, volt bukaresti, római és belgrádi követ, pályájának csúcsán, a harmincas évek közepén pedig a külügyminiszter állandó helyettese lett – folyamatosan kitéve főnöke, a merték felett szarkasztikus Kánya Kálmán állandó élceinek. 1939 szeptemberéig varsói követként szolgált, majd a rendelkezési állományba helyezett diplomaták nyugodt életét élte. Az új megbízás balatonkenesei nyaralójának felújítási munkálatai közepette érte, ezért morogva utazott fel Budapestre. Horyban, mint a diplomatákban általában, megvolt a késztetés saját szerepének túlértékelésére, ugyanakkor a szükséges rutin és elkötelezettség is ahhoz, hogy ezt kezelni tudja. Emlékirata plasztikus leírása a tárgyalás menetének. Román partnerének, Valeriu Pop volt igazságügy-miniszternek az emlékezéseiről ugyanez nem mondható el: legalábbis nehezen elképzelhető, hogy Hory esdekelt volna neki, hogy „ne űzze el őt” Turnu Severinből, és hogy Pop nemcsak Horyt, hanem Bárdossy László bukaresti magyar követet is meggyőzte volna igazáról. A magyar kormány szakértői több változatot is kidolgoztak a visszacsatolt területek nagyságára vonatkozóan. Egy közös vonás volt valamennyiben: egyik sem számolt egész Erdély visszacsatolásával (körülbelül 69 ezer km2, azaz az elcsatolt területek kétharmada volt a magyar követelések maximuma), és mindegyik verzióban szerepelt Székelyföld visszacsatolása, amely „szükségképpen más magyarlaktaterületeket is visszahoz”. Ezzel együtt Teleki miniszterelnök nem táplált vérmes reményeket a románok szándékait illetően, és nem nagyon hitt a megegyezés lehetőségében. A román tárgyalódelegáció elképedt a magyar követeléseken, és a külügyminiszter azonnal véget is akart vetni a tárgyalásoknak. A román király „szemtelenségnek” nevezte az Erdély kétharmadára irányuló magyar követeléseket. Pop a maradás mellett szavazott: taktikája abban állt, hogy ezzel országnak-

világnak bebizonyíthatta a román diplomácia igazát és a magyarok megegyezésre való képtelenségét. A román fel álláspontja szerint a lakosságcsere gondolatának kellett volna a középpontban lennie. Ha ezt a magyar fél elfogadja, akkor szó lehet területi kérdésekről, amelyek azonban a legjobb esetben is 10, illetve 18 ezer négyzetkilométert érinthetnek majd - Magyarországnak ide kellene áttelepítenie az erdélyi magyarságot, cserébe a Magyarországon élő románok pedig az anyaországukba települnének át, A delegációvezetőknek rögtön a tárgyalások második napján vissza kellett utazniuk a fővárosaikba. Hory szerepe abból a szempontból is kedvezőtlenebb volt, hogy a keze jobban meg volt kötve, mint a jelentős autonómiával bíró Popnak: minden mozdulatát jelentenie kellett Budapestnek. A tárgyalások augusztus 24-én végleg megszakadtak. Nem maradt más eszköz, csak a háború. Két nappal később Werth Henrik kiadta a Románia elleni hadműveletek megindításának irányelveit a csapatoknak augusztus 26-ról 27-re virradó éjjel kellett volna állásaikba felfejlődniük, hogy 28-án hajnalban elindíthassák a támadást. Az akció legfontosabb része a Nagykároly és a Szamos között támadó Nagy Vilmos tábornok vezette 1. hadseregre várt, amelynek a Tisza felső részéről, a Kárpátaljáról támadó 3. hadsereggel együtt kellett volna elfoglalnia Dést és Kolozsvárt, majd folytatva az előrenyomulást felszabadítani a Székelyföldet. A déli határszakaszon felfejlődött, Jány Gusztáv vezette magyar 2. hadseregnek a román ellencsapás kivédése és Nagyvárad elfoglalása lett volna a feladata. Történészkonferenciák utáni oldott beszélgetéseknek, emelkedett hangulatú kocsmai eszmecseréknek ma is kedvenc témája az a kérdés, hogy mik lettek volna egy 1940 augusztusi román-magyar fegyveres konfliktus kilátásai: a területveszteségek miatt némiképpen demoralizált, ám jól felszerelt és még harcképes román hadsereg, az 1937-től folyamatosan francia mérnökök segítségével tökéletesített erődrendszere (Károly-vonal) mögött valószínűleg a siker esélyével szállhatott volna szembe a motivált, de hadseregfejlesztési tervének még csak elején járó és nagyon komoly hiányosságokkal küzdő (légierő, nehézfegyverzet, harckocsik) magyar honvédséggel. Ez a körülmény a magyar honvédség vezetői előtt is nyilvánvaló volt, sőt

ezt az eshetőséget egy 1938-as hadijátékban modellezték is. Következtetésük az volt, hogy a honvédségnek, ha sikerül is áttörnie a román védelmi vonalakat, hosszan tartó, váltakozó szerencsével folyó harcokra kell felkészülnie az Erdélyi-medence északi részén, míg a déli fronton nagyon súlyos következményekkel kell számolnia, amennyiben a Maros völgyét nem sikerül elzárni az Alföld és távlatilag Budapest irányába nyomuló román csapatok elől. Márpedig a 2. hadsereg hírszerzői elég sötéten látták az erőviszonyokat: az előttük lévő fronton legalább 100 bombázógépet, 150 darab Renault harckocsit számláltak össze a román oldalon, és „nyomasztónak” írták le a két-háromszoros fölényt a nehézfegyverekben. Ezért aztán katonáktól szokatlan módon éppen a vezérkari főnök volt az, aki meglehetős aggodalmakkal nézett a küszöbönálló fegyveres konfliktus elé, és a sorozás alól annak idején felmentett miniszterelnök szorgalmazta leginkább a háborút. Az elhatározást demonstráló diplomáciai jegyzék átadását Berlinben például azért szabta rövidre, hogy a német kormánynak ne legyen érkezése megakadályozni az ellenségeskedések kirobbanását. Ugyanakkor Románia rögtön jelezte Berlinnek, hogy elfogad egy esetleges döntőbíráskodást, és Magyarországon is voltak olyan vélemények, amelyek a békés megoldást preferálták – bizonyos mértékig e csoportba tartozott Csáky István külügyminiszter is. Werth Henrik pedig Fütterer budapesti német légügyi attasénak jelezte, hogy ezt tartaná a kivezető útnak. A Wilhelmstrasse gyorsan döntött: Bécsbe hívta mindkét ország képviselőit. Előtte Hitler tárgyalt a kérdés néhány szakértőjével, így Wilhelm Fabricius bukaresti német követtel, és úgy tűnik, hogy Carl Clodiusnak, a budapesti magyar-német gazdasági tárgyalásokat vezető és a magyar igényeket jól ismerő diplomatának a javaslatára került be a német javaslatok közé Székelyföld Magyarországhoz csatolása. A német kormány a terveit megosztotta Ciano olasz külügyminiszterrel is: ugyan nem volt százszázalékosan meggyőződve arról, hogy a magyarok nem blöffölnek, de nem kockáztatta, hogy háborús konfliktus esetén a Szovjetunió is beavatkozzon, és benyomuljon a Balkánra.

1940. augusztus 29-én mind a magyar, mind a román fél úgy érkezett Bécsbe, hogy itt újabb kétoldalú tárgyalásokra kerül majd sor. Csalódniuk kellett. Ribbentrop ugyan külön-külön konzultált a két ország delegációival, de a beszélgetések java – azon túl, hogy a birodalmi külügyminiszter lehordta a magyar politikusokat – a körül forgott, hogy a felek előre elfogadják-e a döntés határozványait. Ez a magyar félnek némileg könnyebben ment: a déli negyed egykor telefonon feltett kérdésre a budapesti minisztertanács és Horthy kormányzó is igenlő választ adott, így azt háromkor már közölni is lehetett a német és az olasz külügyminiszterrel. A román küldöttség ezzel szemben elég hosszas futamokat játszott le Ribbentrop amúgy is pattanásig feszült idegein. Többször halasztást kértek, majd az augusztus 30-án hajnali háromkor Bukarestben összeülő Koronatanács egyórás vita után adta meg beleegyezését 21 igen, 10 nem és 1 tartózkodás mellett. Augusztus 30-án, délután háromnegyed kettő előtt öt perccel kezdte el Ribbentrop a német-olasz döntöbírói határozat kihirdetését. A formaságok után ismertették magát a határozatot, amely először az átadásra kijelölt terület kiürítéséről, az állampolgárok optálási jogáról és egyéb részletekről rendelkezett, majd a küldöttségeknek átnyújtották az új magyar-román határt ábrázoló térképet. Ez az új határvonal Nagyszalontától délre ágazott ki a trianoni határból, majd a Sebes-Körös folyását követve Magyarországhoz csatolta Nagyváradot, a Királyhágótól délre átszelte az Erdélyi-érchegységet, és nagyjából párhuzamosan futva a Nagyvárad BánffyhunyadKolozsvár műúttal, Kalotaszeg nagyobbik részét Magyarországnak adta. Erdély fővárosa szintén Magyarországé lett, bár a határ a város déli határában, a feleki tetőnél húzódott. Kolozsvártól keletre a határ hirtelen északnak, majd egy félkört leírva délnek fordult: ez volt a mezőségi vagy Göring-has, amely részint elvágta a felső-erdélyi területek és a Székelyföld vasúti összeköttetését. A vonal Marosvásárhelytől nagyjából a nyelvi határokat követte, bár a BrassóTövis vasútvonal biztosítása érdekében néhány magyar többségű udvarhelyszéki falu (Petek, Székelymuzsna, Székelyderzs vagy a néhány kilométerrel északabbra lévő Újszékely) Romániában maradt. A Székelyföld nagy része visszakerült, Brassó ellenben nem, pedig a

városról Csáky külügyminiszter néhány nappal korábban még népszavazást akart. Székelyföld délkeleti csücskétől a magyar határ a történelmi Magyarországnak a Keleti-Kárpátok gerincén futó határvonalát követte, egészen a Máramarosi-havasokig, ahol elérte az 1939-ben visszacsatolt kárpátaljai határt. A Magyarországhoz visszakerült 43 104 km2 területen az 1930-as román statisztika szerint 2 millió 394 ezer ember élt, akiknek alig 38%-a (912 ezer fo) magyar, 49,2%-a (1 millió 177 ezer fő) viszont román volt. Az 1941-es magyar statisztika ezt másként látta: enyhe magyar többséget számolt 1 millió 380 ezer lakossal (53,6%), és mellettük valamivel több mint egymillió románt, a lakosság 39,9%-át, és még mintegy 44 ezer németet (1,7%) tartott nyilván. A két adat nem teljesen összeegyeztethetetlen (erről később), annyi azonban bizonyos, hogy az etnikai viszonyok pengeélen táncoltak. A magyar küldöttség jobbára örült, Teleki Pál kevésbé. Csáky titkára, Újpétery Elemér elindult kifelé, hogy megtelefonálja a hírt Pestre. Eközben a román küldöttség körében egyszer csak eldőlt egy test. Puffanás. Izgatott kiáltások. Valaki vízért rohant. Manoilescu román külügyminiszter elájult.

Jönnek! Mintegy tíz évvel ezelőtt, amikor Teleki Pálról írott könyvemhez gyűjtöttem adatokat, a levéltári források és a könyvészeti utalások felkutatásán túl törekedtem arra, hogy találkozzam olyanokkal, akik még személyesen ismerték a valamikori miniszterelnököt. Így jutottam el E.-hez. E. többgenerációs értelmiségi család sarjaként nemcsak diákja volt Telekinek, hanem vármegyei szociális felügyelőként is dolgozott egy darabig, így első kézből származó információi voltak a negyvenes évek első felének szociálpolitikájáról. Jóval nyolcvan felett is szellemileg tökéletesen frissen adomázott a régi időkről. Fürgén mozgott, nyírott bajusza, ápolt külseje azt a fajta magabiztosságot tükrözte egész megjelenésében, amit olyannyira irigyeltem nyugateurópai társainál. Amikor már úgy gondoltam, hogy mindent megtudtam az egyetemi tanár Telekiről, E. személyes sorsáról is váltottunk néhány szót. 1940 nyarán mint tartalékos tisztet őt is behívták, és a Gorondy-Novák Elemér altábornagy vezette 3. hadsereg tagjaként készült Erdély visszacsatolására. Az augusztus 28-ra kitűzött támadás a kárpátaljai Técsőn találta, első hullámba beosztott szakaszparancsnokként, rettenetes fogfájástól gyötörve. Tudta, hogy másnap hajnalban embereivel át kell kelnie a Tiszán, és a hirtelen a folyó fölé magasodó dombokon le kell küzdenie a román géppuskafészkeket. A kisvárosban fogászt keresett, nem akart fájdalomtól lüktető arccal háborúzni. „És nem félt, hogy meghalhat?” - kérdeztem tőle. E. rövid időre abbahagyta a cikázást a lakásban, és úgy nézett rám, mint egy eszelősre; tekintetén láttam: mélyen megbánta, hogy ennyire kitárulkozott egy arra nyilvánvalóan érdemtelen ifjoncnak. Semmiféle nagyzolást vagy hatásvadászatot nem érzékeltem válaszában: „Hogy féltem-e? Minket így neveltek: ha meg kell halni Erdélyért, hát meghalunk”. Ezzel természetesen nem azt akarom állítani, hogy Magyarországon kivétel nélkül mindenki így viszonyult volna Erdély visszaszerzéséhez, de hogy az érzés jelen volt, az kétségtelen. Kozma Miklós, a Rádió és az MTI elnöke, a két világháború közötti magyar politika egyik szürke eminenciása augusztus 30-án délután negyed ötkor jelentette be a rádióban a „Bécsben elért óriási sikert és eredményt”. A rádió irodalmi osztályának vezetője, a remek

esszéista, Cs. Szabó László balatoni nyaralás közben tudta meg a hírt, és így emlékezett: „ Kora délután félálomból felkopogtak. – Várad, Kolozsvár, Vásárhely a mienk. Valamit mondtam, azt hiszem, nem volt sok értelme. Nem éreztem semmit. – Öltözz, s nézd meg a térképet. Te jobban ismered Erdélyt. Láttam az arcokon a megrökönyödést. Mást vártak: sírást, kacagást. Megmondták a határpontokat, s nagyjában meghúztam a határi. Egy pillanatig úgy éreztem, hogy pihegö, dobogó, meleg testhez érek. Erőltettem, hogy valami eszembe jusson. Valami méltó, valami nagyszerű. Eszembe is jutott, hogy Homoródon kereszteltek. Üres volt a fejem, a sima térképen kővé meredt Erdély. Elvont, lapos, kicsi és megfoghatatlan volt, mint Alaszka. Kimentem a levegőre. Nyurga, száraz fenyők csattogtak fölöttem, kaszabolták egymást. A reggel még a nyár ajkára forrt, a délután az ősz ölében vérzett. Mentem a partszakadás alatt, zúgtak a kanadai nyárfák. A nád a világoszöld vízre dőlt. Egy tisztáson nyírfakereszt állt, táborozó cserkészek hagyták ott. A fák hosszú, vörös sugarakat szórtak szét. Vad lárma volt a levegőben, madártalan lárma, a fák őszi panaszdala. Már nem tudom, mit kiabáltam. Bukdácsoltam az úton, bokáig léptem a nádasba, nyeltem a könnyeimet. A hír végre a szivemig ért”. Cs. Szabó azonnal a fővárosba utazott, majd követte a hadsereget, és Pluhár Istvánnal, a népszerű sportriporterrel együtt tudósított arról a pillanatról, amikor a honvédség csapatai átlépték a határt. Másoknak vegyesebb érzései voltak Erdély kapcsán. Azok a magyarok, akik a visszacsatolt területeken éltek, nyilvánvalóan örültek, azok a dél-erdélyiek pedig, akik a visszacsatolásban reménykedtek, megdöbbentek: Aradon volt, aki kidobta a rádiót az ablakon az új határ hallatán. A város és a környék magyar közössége meg volt győződve róla: mivel Horthy Miklósné Purgly Magdolna Arad megyei birtokos családból származott, kizárt dolog, hogy a város Romániánál maradjon. És mert nem így lett. rögtön megindult a spontán lakosságcsere is. A kolozsvári lapok hirdetési rovataiban hamarosan megjelentek a lakáscserékről szóló hirdetések – majd néhány nappal később azok is, amelyek azon erkélyek és lakások bérbeadását

kínálgatták, amelyek a honvédség feltételezett bevonulási útvonala mentén voltak találhatók. Az ekkoriban a Brassói Lapok szerkesztőjeként a dél-erdélyi városban dolgozó Kacsó Sándor Lélekvesztőn (1941) című emlékezéseiben leírta: a középosztálybeli család számára az első konkrét jele a határváltozásnak – az utca közhangulatának metamorfózisán túl – az volt, hogy attól kezdve a feleségének nemcsak a házimunkát kellett elvégeznie, hanem a mosogatás is az ö feladata lett – a Brassóban szolgáló székely cselédlányok ugyanis csaknem mind visszatértek ahatár túloldalán fekvő szülőfalujukba. A 19 éves K.. A. apjának Csíkmenas-ágon a helyi rendőr tört magyarsággal kommentálta a hírt: „Magyarok lettünk”. Mire a megszólított kézenfekvő választ adott: „Eddig is azok voltunk”. Az a pillanat, amikor a fiatal ügyvédként Csíkszeredán dolgozó Cs. J. megtudta a döntést, elég sokat elárul az elkövetkező évek összetettségéről: „találkozom két zsidóval, egy törvényszéki bíróval, (…) nagyon értelmes zsidó bíró volt, és Szántó Alberttel, az megyei főmérnök volt. (…) Jövök ki az irodából, na, azt mondják, megvan. (…) Mondom, igen, s benne vagyunk-e? Benne, azt mondja Jakab Sándor. De aztán ne feledkezzen meg, hogy én mondtam meg magának először. Ez így volt”. A román oldalon természetesen az elkeseredettség, a csalódottság és a düh dominált: „A román nemzetet szétszaggatják az ellenséges szomszédok. Égbekiáltó igazságtalanságnak tartjuk, az emberiség és a civilizáció elleni akkora bűnténynek, hogy azt várnánk, mindenki felháborodjék e barbárságok miatt, mindenki segítsen nekünk megmenteni a nemzet létét, vagy legalábbis valaki elérzékenyüljön az összes minket ért csapás láttán. És mégse mozdul senki, senki nem tiltakozik, mi egyedül vergődünk” – írta naplójába egy román középiskolai tanár Tordán. A júniusi besszarábiai és bukovinai, illetve a néhány nappal később, Bulgáriával folytatott craiovai tárgyalásokon bekövetkező újabb, Dél-Dobrudzsát érintő terület veszteség megrázta a román közvéleményt és a politikai rendszert, de a legjobban az erdélyi terület elvesztése fájt. A néhány héttel korábban még 295 ezer négyzetkilométeres Románia Észak-Erdéllyel együtt elveszített csaknem 100 ezer négyzetkilométert és 6,7 millió lakost. Menekültek tízezrei keltek útra, megbukott a kormány, a király

lemondott, számos helyen felbomlott a rend, magyar-, zsidó-, sőt németellenes atrocitásokra került sor. Felfüggesztették az alkotmányt és a parlamentet, és kormányra került a Vasgárda és Ion Antonescu tábornok. A felfordulásra a visszacsatolásra ítélt városok és falvak magyar lakossága önvédelmi gárdák létrehozásával reagált, amelyek megpróbálták helyreállítani a tökéletesen felbolydult rendet, és ahol csak lehetett, igyekeztek megakadályozni, hogy a kivonuló román hadsereg és román adminisztráció gyárakat szereljen le, vagy elszállítson olyan eszközöket, amelyek szükségesek voltak az élet további működtetéséhez. Kolozsváron – a Bothmer Károly magyar konzullal való egyeztetés és Bánffy Miklós magyar népközösségi elnök jóváhagyása után – a volt magyar frontharcosok, a város utolsó magyar katonai parancsnokának, Baatz Jenő ezredesnek az irányítása alatt polgárőrséget hoztak létre. A városban emellett Haray Béla fogorvos és dzsúdzsucubajnok vezetésével egy „repülő gárda” is működött, amelynek tagjai már nemcsak őrző-rendfenntartó feladatokat láttak el, hanem házkutatásokat tartottak, kémgyanús elemeket vettek őrizetbe, és szimpátiatüntetést szerveztek a kolozsvári német konzulátus elé. Volt olyan eset, hogy a polgárőrök összetűztek a kivonuló román csendőrséggel és/vagy katonasággal, amely gyakorta a civilek ellen fordult. A korszakban nagyobb nyilvánosságot kapott a bihardiószegi eset, ahol a rablások elleni protestánsok miatt román katonák két helyi lakost agyonlőttek, majd az egyik polgárőr két nappal későbbi temetésén lövöldözés robbant ki a határt átlépő magyar, illetve a román katonák között, ami ezúttal román áldozatokat követelt. Nagyváradon a végleges kivonulás előtti órákban a román katonák két magyar polgárőrt lőttek agyon. Máramarosszigeten felfegyverzett román polgári személyek és katonák raboltak és erőszakoskodtak, Nagybányán pedig egy román harckocsi letiporta a honvédség tiszteletére állított diadalkapui. Tudunk a kivonulás magyar polgári áldozatairól Kolozsváron, Sepsiszentgyörgyön, Marosvécsen. Szatmárnémetiben is. A miniszterelnök szeptember 4-én diadalmasan jelentette be a felsőházban, hogy a honvédség csapatai másnap reggel hétkor Szatmárnál, Máramarosszigetnél, Nagykárolynál „átlépik ezeket a

barriére-eket, amelyek határnak mondvacsináltak (…) voltak”.” Előző napon, a képviselőházban ahhoz a bársonyszékhez állt oda, amelyből 1920 novemberében a trianoni békeszerződés ratifikálását kellett beterjesztenie. Ez hatalmas elégtétel lehetett számára. Egyúttal azonban meg is viselte a döntés: bár utóbb, a Parlamentben kötelességszerűen lelkendezett a „baráti nagyhatalmak” gyorsaságáról, Bécsből hazafelé tartva meg kellett állnia a különvonatnak Komáromban, hogy a miniszterelnöknek gyógyszert vegyenek. Teleki szeptember 1-jén be is adta lemondását Horthynál. Lemondólevelében a katonákra, elsősorban a vezérkari főnök túlzott befolyására panaszkodott. A kormányzó nem fogadta el a lemondást, sőt a miniszterelnök egyúttal a visszacsatolt erdélyi és keletmagyarországi területek kormánybiztosa is lett. Teleki csaknem minden beszédében a fegyelmezett, kitartó munkáról, szolgálatról beszélt, és óvott a frázisoktól. A szeptember 5-től bevonuló honvédcsapatokat a magyarok lakta településeken leírhatatlan ünneplés fogadta. Ahol csak tehettek, ünneplőbe öltözött emberek lesték órákon vagy esetleg egy teljes délelőttön-délutánon keresztül, hogy az első porlepte motoros vagy kerékpáros felderítő megjelenjen a falu határánál. ,,A port mind lenyaltuk róluk, nem én, hanem mindenki, férfiak s gyermekek, mindenki, ahányan ráfértek egy katonára, mind csókolták, úgy örvendettünk” – emlékezett a kilencvenes évek elején Sz. D.-né M. A. Homoródalmásról, aki kislányként élte meg a bevonulást. Székelyföldön az asszonyok kürtöskalácsot sütöttek, dobálták föl a teherautókra, szekerekre a katonáknak, és ha megállt a kocsi, körbejártak a fenyővizes butéliák. Sokan, akik kisebb településeken laktak, begyalogoltak a közeli városba, főút melletti településre, hogy lássák a rendkívüli eseményt. Ha pedig a csapatok este megálltak, akkor vége-hossza nem volt a zenének, hajnalig forgatták a helybeli lányokat a bakák, sok helyen ingyen szolgálták ki őket a kereskedők, és a magyarok nem fogytak ki az ámulatból, hogy „ez a kicsi Magyarország hogy tudta így felszerelni magát”. Igaz, olykor már ezekből a visszaemlékezésekből is kihallatszik a megütközés: a tisztek néha durván bántak a katonákkal, „magatartók voltak” és hűvösek. A fiatal Sz. J.-t még fél évszázaddal később is

elragadta a honvédség iránti lelkesedés, csakúgy, mint a falu leányait: „a leányok meg voltak bolondulva a magyar katonák után. Olyan szép katonák voltak, hogy sem azelőtt, sem azután olyant nem lehetett látni, magyar katonát!” (…) „Azok úgy néztek ki, mind akiket gyufás skatulyából húztak ki! Azok olyan vasalt ruhába jártak s olyan finom gyerekek voltak! A kezük, az finom volt.” Bár azt is megjegyezte, hogy amikor kenyeret kaptak, a héját eldobálták: „Annyi héj volt a földön! Csak a belit ették a katonák, a magyar katonák. Olyan jó ételük volt, mindennap kétszer ettek húst!” Majd így summázta a véleményét: „Ez a nép itt sem azelőtt, sem azután nem volt olyan boldog, mint akkor”. De nemcsak a székely falvak, hanem a városok magyar lakossága is hatalmas lelkesedéssel fogadta a katonákat: akkor is, ha bőrig áztak, mint 11-én Kolozsváron, vagy ha később meg kellett ismételni a bevonulást az államfő és a kormány érkezése miatt; ugyanott, szeptember 15-én. Az öntudatos német lakosság – főleg Beszterce környékén – lényegesen hűvösebben fogadta a magyar honvédséget. Számos helyen horogkeresztes zászlók lógtak, és a honvédek megrökönyödésére nemritkán a magyar lobogókat is eltakarták. Robert Clemens besztercei műmalom-tulajdonos, az észak-erdélyi németek területi vezetője is fekete egyenruhában és karján horogkeresztes szalaggal köszöntötte Horthyt Kolozsváron, és bár népcsoportjának lojalitásáról biztosította az államfőt, félreérthetetlenül utalt arra, hogy a magyar kormányzattól a „német nép történelmi életérdekeinek” figyelembevételét és „népi fejlődésük” akadálytalan kibontakozását várja. Más volt a helyzet Nagykároly környékén, ahol a helyi, sokszor magyarosodásnak indult svábok őszintén örültek a honvédség bevonulásának. A román lakosság javarészt visszahúzódott otthonaiba, és hivatalos egyházi vezetőinek engedte át az új hatalom képviselőinek üdvözlését: a kolozsvári bevonuláskor Iuliu Hossu görög katolikus püspök, valamint a Nicolae Colan görögkeleti püspök által megbízott esperes köszöntötte Horthyt: mindketten hangsúlyozták, hogy jó polgárai lesznek az új hazának, és Isten áldását kérték a kormányzóra. Nem járt ilyen jól a marosvásárhelyi görögkeleti esperes, akit – Nagybaczoni Nagy Vilmos emlékezete szerint – a

tömeg fújolni kezdett, miután a köszöntőben azt kezdte el fejtegetni, hogy a bevonulás napja a románok számára nem ünnep, hiszen ok a hazájukat vesztették el. Amikor 2010-ben a Centrális Galéria Észak-Erdély visszacsatolásáról szóló kiállításán, majd a fontos missziót betöltő fortepan.hu oldalon feltűnt egy fotó, amelyen egy zsidó rabbi fogadja a bevonuló magyar csapatokat, sokan hamisításra gyanakodtak. A fotó azonban valószínűleg igazi: a helyi zsidó lakosság általában rokonszenvvel fogadta a magyar honvédséget, sőt sokan még Dél-Erdélyből is elmenekültek, mert a Vasgárda uralomra jutásával közösségük helyzete romlani látszott a román fennhatóság alatt. A Székelyudvarhelyre bevonuló hadsereg zsidó katonáit például vendégül látta a helyi status quo ante hitközség, és ros hasána-kor (az év kezdete héberül) mindenki hazavitt magával egy hitsorsost, akiknek ebben az időben még vegyes elbánásban volt részük a hadseregben. Noha ekkoriban már elkezdődött a munkaszolgálatos alakulatok szervezése, sokan még rendes egyenruhás szolgálatot is elláthattak, és nemzetiszínű karszalagot viseltek (ezt csak később cserélték le civil öltözékre és sárga karszalagra). Margittán az első világháborús zsidó veteránok kitüntetéseikkel vonultak fel a magyar csapatok fogadására, és túláradó szívélyességgel köszöntötték a magyar csapatokat (akiknek a parancsnoka gyorsan eltanácsolta a főtérről a volt frontharcosokat). „Édesapám kora hajnaltól keményen dolgozott, hogy az Ideál Illatszertár kirakatai méltók legyenek a nagy ünnephez. Magyar zsidók voltunk, a román hatalom húsz esztendeje alatt következetesen megőriztük magyar kultúránkat, szolidarizáltunk a város magyar kisebbségével” – emlékezett Marosvásárhely örömére Erdélyi Lajos fotográfus, akinek apját hamarosan a kémelhárítók vették elő. A honvédalakulatok zöme gyalog tette meg azt a nemritkán 300-400 kilométert, ami kiindulási pontjukat elválasztotta a célállomástól. A térképasztalon kiszámított 25 kilométeres napi menetteljesítmény nagyon gyorsan 40-45, sőt egyes esetekben 60-80 kilométerre nőtt. Annak ellenére, hogy a romániai zavaros állapotok és belpolitikai válságok miatt az alakulatoknak harcszerű körülmények között kellett vonulniuk, felkészülve arra, hogy bármikor megtámadhatják őkel, egy-

egy vegyes-dandár menetoszlopa – főleg a benne foglalt egységek heterogenitása miatt – rettenetesen elnyúlt. A tüzérség rendszeresen megelőzte a gyalog vonuló honvédeket, ez utóbbiak pedig a nehézkesen poroszkáló, jobbára országos jármüvekből (honvédségi eufemizmus a szekérre) álló trént. A gyorshadtest alakulatai végül szeptember 13-án érték el a magyar határoktól legtávolabbi célként megjelölt Háromszék megyei Sósmezőt. Ezzel a bevonulás hadműveleti szakasza véget ért. Másnap reggel nyolc órától életbe lépett a katonai közigazgatás Észak-Erdély területén. BEVONULÁS ÉSZAK-ERDÉLYBE, 1940. SZEPTEMBER 5-13.

– – – – – Régi országhatár szeptember 5. előtt – – - – - – - A bevonulás fázisai ______ Új országhatár szeptember 13. után A bevonulás előtt a magyar hadtestparancsnokságok hírszerző tisztjeiben magasra hágott a kém- és gerillahisztéria: a NagyváradKolozsvár műúton, a Sebes-Körös völgyében előrenyomuló III. hadtest törzse 1/b osztályának szeptember 4-i utasítása szerint a bevonuló

honvédeknek fel kellett készülniük gerillatámadásokra, hátrahagyott aknákra (külön felhívták a figyelmet a legénységi és tiszti szállásul szolgáló helyiségek kályháira), mérgezett kutakra. Ezzel együtt minden településen úgynevezett B-egyének (bizalmi egyének) beszervezésére szólított föl – ezek csak magyarok lehettek, és feladatuk volt minden konspiráció vagy megbízhatatlan helybeli egyén leleplezése. A jelentés egyes településeken román nemzetiségű túszok szedését is kilátásba helyezte. Emellett a hadsereg hírszerző tisztjei gondosan dokumentáltak és terjesztettek minden olyan magyarellenes atrocitást, amiről hír jött a határ túloldaláról, lett légyen az valós vagy valótlan. Ahogyan láttuk, számos esetben valóban történtek atrocitások a magyarok rovására a bevonulás előtti napokban, ugyanakkor például az a hadseregszerte elterjedt hír, amely elfogott, román területre hurcolt, megkínzott, majd Nagyszalontán megölt magyar határvadászokról szólt, nem állta ki a bizonyítás próbáját: a határvadászok életben voltak, és ha elfogásukkor el is csattant néhány pofon, nem kínozták meg őket. Székelyföldön volt olyan hely, ahol a bevonuló tisztek parancsnoka kérte az ünneplőket: ne dobáljanak virágcsokrokat nekik, nem tudhatják, melyikben van kézigránát. Az. ilyesfajta – a cenzúra miatt szájról szájra terjedő – hírek mindenesetre hozzájárultak ahhoz, hogy a tisztek és a legénység körében kialakuljon a készség a felmerülő konfliktusok fegyverrel, megtorlásszerűen végrehajtott rendezésére. A román szakirodalom – főként annak a nyolcvanas években csúcson lévő, párttörténet orientálta képviselői – részben a korabeli román híradásokra, részben a későbbi, az ellentétek kivizsgálására életre hívott német-olasz tiszti bizottság elé benyújtott román dokumentációra támaszkodva 919, magyarok által meggyilkolt román nemzetiségű személyről tud 1940. augusztus 30. és november l. között. Miközben a román köztudatban ezek a cselekmények nagyon erősen élnek, alakítói a közbeszédnek, és az emlékezéskultúra 1990 utáni átalakulásával a helyi identitás reneszánszához is hozzájárultak, Magyarországon ezeket az eseteket jobbára kényelmetlen hallgatás övezi. Vannak, akik a 22 évnyi román uralmat, a másutt (Szárazajta, Egeres, Gyanta stb.) elkövetett román mészárlásokat említik tromfként, mások egyszerűen hazafiatlan dologként értékelik a

történtek felhánytorgatását. Nekem azonban meggyőződésem, hogy attól senkinek a szenvedése nem lesz kisebb, hogy elismeri: mással is történhetett olyasmi, ami egy életre megjelölte öt. Maria Bucur amerikai történész az egyik szilágysági helyszín, Ördögkút (románul: Treznca) emlékezetkultúrájáról írott revelatív tanulmányában – román forrásokra alapozva – ugyanakkor egyáltalán nem látja bizonyítottnak, hogy a mészárlás a reguláris magyar honvédalakulatok számlájára írható. Úgy tűnik azonban, hogy a legtöbb – egyes feldolgozások szerint 86, mások szerint 91, sőt 93 – halálos áldozatot követelő megtorlást bizony nagyon is a honvédség, azon belül is a VI. hadtest alárendeltségébe tartozó 22. határvadászzászlóalj katonái követték el, szeptember 9-én. Elég nehéz megérteni, hogy mit kerestek a határvadászok Ördögkúton, ebben a ZilahKolozsvár főúttól négy kilométerre, a dombok között fekvő zsákfaluban. A történet megértését az sem könnyíti meg, hogy a magyar olvasóközönség a részleteket illetően csak Kádár Gyula ezredesnek, a vezérkari főnökség 2. osztálya volt vezetőjének hírszerző liszttől szokatlanul pongyola és pontatlan – visszaemlékezéseire (A Ludovikától Sopronkőhidáig, 1978) támaszkodhatott. A menet során már többször tűzrajtaütést elszenvedő határvadászokra valakik) tüzet nyitott(ak) a többségében román falucska templomtornyából és a falu szélső házaiból. Ákosy Károly alezredes, zászlóaljparancsnok rohamot vezényelt a parókia elfoglalására, és az orvlövészek felkoncolására adott utasítást. A sorokban meglehetős pánik tört ki a váratlan támadás miatt, a katonák tűzet nyitottak a templom körül házakra is, illetve a kertjeikben dolgozó helybeliekre. Felgyújtottak néhány házat is, köztük magyar gazdákét. Másnap további razziákat tartottak a faluban, amelynek során számos polgári személyt – köztük gyerekeket, öregeket és nőket – megöltek, és néhány magyar lakos is megsebesült. A szájhagyomány szerint a román ortodox pap (esetleg a lánya) lőtt a bevonuló honvédekre. A rettenetes megtorlás tette-e vagy valami más: a faluban gyakorlatilag még a háború alatt eltűnt a magyarság (1943-ban már csak 63-an voltak), és bár a román népbíróság a háború után az elkövetők jelentős részét távollétükben elítélte, a történtek valós háttere, illetve

az egyes fontos személyiségek (pl. Bay Ferenc földbirtokos) szerepe a mai napig nem tisztázott. Az Ippen (románul: Ip) történt másik hírhedt eset néhány nappal később zajlott, ám a gyökerei még a bevonulás napjaira nyúlnak vissza. Szeptember 7-én, a 11. hajdúezred 1. zászlóalja a Margitta és Szilágysomlyó közötti úton hosszú-pihenőt tartott Ippen. A megállás alatt az egyik szerkocsin felrobbant egy rakasz kézigránát, halálosan megsebesítve egy hajtót és egy lőszertisztest. A kézigránátokat korábban a margittai laktanyában zsákmányolták a honvédek, és ahelyett, hogy megsemmisítették volna őket, felrakták a lőszeres kocsira, ahol a gránátok a zötykölődéstől élesítődtek, majd felrobbantak. Valószínűleg ekkor keletkezett a „kézigránátos almáskosár” legendája (vagyis hogy egy ellenséges érzületű román lakos a kocsira feladott almák közé rejtette volna a robbanószert, és ez okozta a haláleseteket), amelynek hatására szeptember 13-án a budapesti 32, gyalogezred karhatalmi százada, Bedő Zsolt főhadnagy vezetésével kiszállt Ippre. Bedő már azt az eligazítást kapta, hogy egy olyan faluba kell mennie, ahol egy almáskosárba rejtett pokolgép megölt három (!) honvédet. A környéken (Márkaszéken, Alsó- és Felsőkaznácson, Lecsméren, Somályon, Porcon, Kémeren és másutt) ekkor már sorban zajlottak a tisztogató akciók, nemritkán halálos áldozatokkal. A jelentésekben gyakorta említenek szökés és/vagy ellenállás közben lelőtt személyeket, ami legalábbis gyanúra ad okot. Bedő főhadnagy különítménye is azzal kezdte működését az egyébként magyar többségű községben, hogy 18 „vasgárdistagyanús” elemet talált, akik „szökést kíséreltek meg”, ezért a honvédek 16-ot lelőttek közülük. Az iskola épületében elszállásolt katonákra az éjszaka közepén rálőtt valaki, mire a honvédek viszonozták a tüzet, majd „üldözőbe vették a támadókat”, és az állítólagos üldözés során 157 román férfit, nőt és gyereket öltek meg. Meglehetősen életszerűtlennek tűnik, hogy egy éjszakai lövöldözést követő spontán üldözésben 157 román ember haljon meg, magyar és szlovák áldozatok pedig ne legyenek egy olyan településen, ahol az 1930-as román népszámlálás szerint 2014 magyar, szlovák és román lakosból mindössze 392 volt román anyanyelvű. Az ítéleteiben nagyon is mértéktartó hadtörténész, az esetet magyar források alapján feltáró

Illésfalvi Péter „szégyenletes hazugságnak” nevezte a magyar honvédek üldözésre vonatkozó állításait Szeptember 15-én a karhatalmi század elhagyta a falut, és a közeli Márkaszéken további 55 „vasgárdistagyanús szökevényt” lőtt agyon. A háború után perbe vont Wass Albert író miatt a Kolozs vármegyei Omboztelkén, szeptember 20-án történt gyilkosságok is komoly visszhangot kaptak a korszakban. Itt is a 11. hajdúezred katonái követték el a mészárlást, akik Csordás Endre főhadnagy vezetése alatt 11 embert gyilkoltak meg: egy görög katolikus lelkészt és családját (valamint a magyar cselédlányt). A felbujtással és uszítással vádolt Wass Albert és apja, Wass Endre bűnösségét a háború után ugyan megállapította a román bíróság (részben össze is keverve őket), de távollétükben és részben olyan vallomások alapján, amelyeket a Wass családdal különböző okok miatt rossz viszonyban lévő falubeliek tettek egy perrendtartásba is ütköző procedúra során. A gyilkosságok megtörténtét azonban nem tagadta senki, olyannyira nem, hogy amikor Dehmel alezredes, a német-olasz tiszti bizottság tagja, a testület 1941. november 28-i egyesített ülésén magából kikelve szidta az omboztelki elkövetőket, a magyar összekötő tiszt, Dunst László százados is elismerte a fegyverhasználatot, A tettet mindössze azzal kívánta mentegetni, hogy a honvédekre rálőttek. Dunst újbóli vizsgálatot követelt, mert álláspontja szerint az ippi és környékbeli gyilkosságokat kivizsgálta a 2. dandár parancsnoksága, és annak végén a fegyverhasználatot jogosnak ítélte meg. A honvédség megtorló akciói és tömeggyilkosságai mellett ezekben a napokban a helyi magyar lakosság részéről is sor került „törlesztésre”: hol „csak” megverték a román jegyzőt, tanítót, papot, hol lebontották a község pénzéből és a helyiek kényszermunkájával épített román (görög katolikus vagy görögkeleti) templomot (erről a problémáról még lesz szó), egyes esetekben pedig népítéletekre is sor került a magyar hatóságok tudtával vagy egyenesen támogatásával. A háromszéki Bölönre bevonult honvédek parancsnoka a katonai közigazgatás szeptemberi 14-i bevezetése előtt például jelezte a helybelieknek, hogy az előtte lévő éjszaka még mindenki rendezheti sérelmeit a román nemzetiségűekkel, a honvédség nem fog közbelépni. Kalotaszegen több helyen beverték a román lakosok

ablakait, elvertek egy-egy román legényt, vagy meg kellett csókolnia a „szent magyar földet”. Hogy helyi szinten hogyan festett az ilyesfajta népítélet, arra egy sokat emlegetett bánffyhunyadi eset lehet a példa. Aurel Munteanu görögkeleti esperes és Nicula Gheorghe helyi rendőr halálával kapcsolatban azonban fontos pontokon különbözik a történetírás verziója, illetve a helyi emlékezet változata, amely két magyar néprajzkutató, Fülemile Ágnes és Balogh Balázs gyűjtésének köszönhető. Egyben mindazonáltal megegyeznek: a helyi magyarok között népszerűtlen Muntcanut szeptember 10-én, egy csemegeüzletben tett megjegyzése miatt a piacra összegyűlt környékbeliekből álló tömeg meglincselte, és a férfi a helyszínen kiszenvedett. A járókelők által értesített helybeli magyar notabililások állítólag nem értek oda időben, hogy megmentsék a pópát. A helyi román rendőr megölését a magyar hivatalos vizsgálat szinten a lincseléssel egy időre tette: e szerint Gheorghét a hivatalos közegek asszisztenciája mellett a városon kívül agyonverték. A helyi emlékezet szerint viszont a rendőr halálát egy korábbi haragosa okozta, aki megkergette a rendőrt, majd úgy ütötte meg, hogy a helyszínen életét vesztette. Az elkövetők ellen még a magyar fennhatóság alatt eljárás indult, de csak jelképes büntetéseket kaptak. Szó esik még olykor egy harmadik áldozatról, bizonyos Vasile Popáról is, akit állítólagosan fejjel lefelé felakasztottak, és fejsebébe oltatlan meszet öntöttek, ám róla egyik elbeszélés sem tesz említést. Popa ügyét a román külügyminisztérium eljuttatta magyar partnerének, ennek ellenére ma úgy tűnik, a bánffyhunyadi áldozatok csupán ketten voltak. Mindenesetre tanulságos, hogy a magyar közösség tagjai ötvenöt év múltán is milyen diszkurzív stratégiákkal igyekeznek távolítani maguktól a tett felelősségét: elbeszélésük szerint a lincselők környékbeli „aljanépek” voltak, a helyi magyar elit tagjai megpróbálták menteni az ortodox papot, az elkövetők sorban elzüllöttek, alkoholisták, rákbetegek, öngyilkosok lettek vagy kivándoroltak, a pap Bukarestbe került gyermekeit pedig kivégeztek a kommunisták 1945 után stb. A magyar honvédség erdélyi bevonulása nagyon sokaknak volt felejthetetlen élménye, ugyanakkor azok a kétségtelen bűnök,

amelyeket a honvédség egyes tagjai elkövettek, és amelyek részben megtorlatlanul maradtak, súlyosan ártottak a két ország viszonyának, ráadásul – mivel aszimmetrikus módon épültek be a magyar és a román történeti tudatba – az utóéletük is roppant kártékony. Igaz, a kilencvenes évek nacionalista hangulatkeltése után (Ipp és Ördögkút „mártírtelepülésekké” nyilvánítása, uszító beszédek az évfordulókon stb.) ma már valamelyest konszolidálódott az ezzel kapcsolatos romániai diskurzus (nem mindig és nem mindenhol), amiben szerepe lehet annak is, hogy a Szilágy megyei RMDSZ rendszeresen részt vesz az ünnepségeken, és több ízben is kifejezte sajnálatát az akkor történtekkel kapcsolatban. Bár a román historiográfia által használt több mint kilencszáz áldozat valószínűleg eltúlzott adat, a meggyilkolásuk feletti töprengés nem valamiféle véralgebra kiindulópontja: egy haláleset is sok. A honvédség feladatai nem értek véget 1940. szeptember 13-án este. Észak-Erdélyben november 26-ig katonai közigazgatás volt érvényben, ami utazási korlátozásokkal, a közigazgatás katonatisztek általi irányításával, a pártok időleges betiltásával és számos olyan következménnyel járt, amelyeknek sokkal hosszabb távú hatása volt. Hogy az átmeneti, esetlegesen erőszakol is gerjesztő pacifikációt végrehajtsák, a magyar kormány már a Dél-Felvidék és Kárpátalja esetében is élt ezzel az eszközzel. Ez egyúttal arra is módot adott, hogy a katonai közigazgatás mellé rendelt polgári tisztviselők révén a budapesti kormányzat is valamelyes képet kapjon a visszacsatolt területek valós helyzetéről, időt kapjon a felkészülésre, és a „rendcsinálás” legintenzívebb munkáit katonákkal végeztesse el. A katonai közigazgatás bevezetésére már 1940 nyarán megtörténtek az előkészületek. Mivel a magyar kormány nem csupán a később visszakerült területekkel számolt, tudunk Arad és Temes megyei katonai kinevezésekről is, ahogy a később a Kolozs megyei katonai parancsnok mellé polgári előadóként rendelt, az alsó- és középfokú oktatás „visszamagyarosításával” megbízott Farkas László is először a vissza nem csatolt Kis-Küküllő megyébe, Aranyosgyércsre került volna. A viszonylag áttekinthető szerkezetű, ám működésében számos ellentmondással terhelt katonai közigazgatás élén a Fővezérség állt (a

honvédvezérkar alárendeltségében működő testület, amely a hadra kelt seregtestek anyagi, személyi ügyeit bonyolította), közvetlen irányító törzse pedig Náray Antal vezérkari ezredes (a bevonulás napjaiban ismertté vált Erdélyi induló zeneszerzője) alá tartozott. A helyszínen a katonai közigazgatás három szinten működött. A legalsó szint a járási katonai parancsnokság volt, amely nemcsak a főszolgabíró jogosítványait gyakorolta, hanem egyszerre volt a rendőrhatóság vezetője, bizonyos tekintetben az irányítása alá tartozó helyhatóságok vezetője, tőle függött egy sor engedély kiadása, elbocsáthatott vagy felvehetett embereket: vagyis az igazságszolgáltatás kivételével gyakorlatilag mindent irányíthatott. A járási katonai parancsnok munkáját a mellé beosztott segédtisztek, a belügyminisztérium által kijelölt közigazgatási előadók, illetve a szakminisztériumok által beosztott közegek segítették. Utóbbiaknak azonban csak véleményezési joguk volt, a parancsnok rendelkezéseit nem bírálhatták fölül. Hasonló elsőfokú hatóságnak számítottak a városi katonai parancsnokok. Mindkettő felettese volt a vármegyei katonai parancsnokság, amely a másodfokú hatóság jogosítványait gyakorolta (például hozzá lehetett fellebbezni az elsőfokú hatóság sérelmesnek ítélt döntései miatt). A harmadik szintet a hadseregparancsnokság jelentette. A bevonulás után néhány napig a három hadsereg-parancsnokság külön-külön gyakorolta ezeket a jogokat Szatmárnémetiben, Marosvásárhelyen és Kolozsváron, majd ezt követően az 1. hadsereg közigazgatási csoportja átköltözött Kolozsvárra, és átvette az egész terület irányítását. A felsőbb katonai parancsnokok mellett kormánymegbízottak is dolgoztak: így például Teleki Pál bizalmasa, Papp József, egykori kolozsvári főispán a Fővezérséghez került, János Áron országgyűlési képviselő az 1., Hlatky Endre, Nagyvárad későbbi főispánja a 2., Kölcsey István pedig a 3. hadsereg kormánymegbízottjának feladatait látta el. Bár személy szerint a miniszterelnök kiválasztottjai voltak, Telekinek vajmi kevés beleszólása volt a hadsereg által menedzselt igazgatási ügyekbe. Az Erdélyben élők életében mindenesetre két dolog hozott azonnali változást: a visszacsatolt területen újból bevezették a közép-európai időt, vagyis egy órával vissza kellett állítani az órákat, illetve áttértek a

bal oldali közlekedésre. Igaz, csak egy szűk évre: 1941 őszén egész Magyarország területén érvényes lelt a jobbra tarts. A katonai közigazgatás működését a vezérkari főnökség által kibocsátott, 117 oldalas, nagyalakú füzet alapozta meg. Ez az Utasítás a katonai közigazgatás megszervezésére a felszabaduló Erdély területén címet viselte, borítóján pedig a Szigorúan titkos! intés volt olvasható. A szakminisztériumok által szerkesztett, hozzá tartozó tájékoztatókkal együtt ez a kiadvány – beavatottaknak csak: Szürke könyv – lett a magyar katonai közigazgatás bibliája a visszacsatolt területeken. Pillantsunk bele! Elsősorban is azt kell leszögeznünk, hogy a szöveg szakszerűnek tűnik, mentes a legriasztóbb intézkedések szorgalmazásától, szövegében azonban számos olyan kitétel bújik meg, amelyeknek továbbgondolása egyenesen vezetett az olykor egészen hagymázas túlkapásokig. Bevezetőjében a kötet szerkesztője leszögezte, hogy Erdély visszaszerzésének módja az „új magyar birodalom” megszervezésének is példát kell hogy adjon. Nem lehet visszaélés, van viszont újra erős közösségi, népi szellem, leszámolás a káros román uralom lelki tulajdonságaival. Mint írja, a katonai közigazgatásnak a legnagyobb respekttel kell közelítenie a magyar történelmi egyházakhoz, mert „azok történelmi fellegvárak, ahol a magyar élet, a magyar kultúra, a magyar haza gondolata minden időben – a legnagyobb üldözésben is – meleg otthonra talált”, és a katonai közigazgatás majdani irányítóinak elsősorban a lelkészek véleményét kell kikérniük egyes döntéseiknél. Mindez teljesen logikusnak tűnik, a lelkészek többsége nyilvánvalóan ilyen értelemben is élt vele. Ám bizonyosan nem mindenki: később nemegyszer okozott bonyodalmat, hogy néhány lelkész – tanácsadói szerepét elveszítve – a polgári közigazgatás időszakában is rendelkezni akart egyes jegyzők elmozdításáról vagy éppen az italmérési jog kijelöléséről. Erről panaszkodott Szolnok-Doboka vármegye alispánja Teleki Bélának, az Erdélyi Párt elnökének írott levelében, egy körjegyző elmozdításával kapcsolatos ügyben. „Ezt a vonalat [ti. a magyar állam és az államvezetés iránti bizalmat, az annak való engedelmességet] nem tudják megtalálni a lelkész urak – kevés kivétellel, és innen ered minden baj. Elösmerem, hogy a

felszabadításkor a hatalmat átvett katonai közigazgatás is rossz hatással volt a lelkész urakra, mert személyi tekintetben egyedül reájuk volt utalva és ezzel egy túlontúl nagy hatalmat adott a lelkész urak kezébe. De ez – mondjuk – jó volt akkor. Ezen a vonalon haladni ma már tovább nem lehet”. A katonai parancsnokok tanácsadói körük kiválasztásakor a miniszterelnök útmutatásaira is hagyatkozhattak: de az 1940. augusztus 26-án, az erdélyrészi katonai közigazgatás mellé kiszemelt tisztviselők tanfolyamán elmondott beszédében a miniszterelnök maga is elismételte a magyar történelmi egyházak (református, római katolikus, unitárius) tisztviselőinek megbízhatóságát, majd azt is hozzátette: „ne a képesítésre, a megbízhatóságra nézzenek” – ami később egyenes utat nyitott a különböző jogértelmezéseknek, illetve túlkapásoknak. A katonai közigazgatás számára kiadott vezérfonal külön kiemelte a nemzetiségekkel szembeni előzékeny bánásmódot: e szerint a magyar nyelvű sajtóban a visszamaradt erdélyi román politikusok „csakis tárgyilagos érvek alapján korholhatok”, valamint tilos volt az erdélyi románságot mint népet gyalázni és becsmérelni, bosszút követelni ellenük, továbbá a német nemzetiségűek román megszállás alatti magatartását feszegetni. Ezzel nagymértékben összecseng az a vezérkari főnöki utasítás, amely a bevonulás előtt látott napvilágot, és megtiltotta a határjelek önkényes eltávolítását. A nemzetiségekkel való bánásmódról a szöveg annyit jegyzett meg, hogy a németekkel és magyarokkal szemben a „legnagyobb szeretettel és előzékenységgel” kell fellépni, a románokkal és másokkal pedig minden esetben „kimért és korrekt, magyar katonához méltó emberiesség jellemezze” a honvédek magatartását. Tilos volt jelenlétükben használni az oláh megjelölést. Az összetűzések elkerülése végett a román lakossággal a lehető legszűkebbre kellett szabni az érintkezést, és minden ellenállást a legszigorúbban le kellett törni, különösen, ha az románoktól vagy kommunistáktól indult ki. A járási és vármegyei katonai parancsnokoknak tilos volt végleges kinevezéseket eszközölni, vagy ezzel kapcsolatos ígéreteket tenni. Ennek ellenére számtalan példát találunk az ellenkezőjére. A hadseregnek megtiltották, hogy élelmiszert vagy ellátmányt rekviráljon, és hogy önhatalmúlag szállásokat vegyen igénybe. Tiltotta a

rombolásokat, és leszögezte: „senkit sem szabad bizonyítható ok nélkül kiüldözni”. A további rendelkezések meglehetős szabadságot hagytak a már működő egyesületeknek („mindaddig, amíg államellenes magatartást nem tanúsítanak”), nem szabályozták a rádióhallgatást, a román engedély fordítása ellenében a tutajozási engedélyeket is érintetlenül hagyták, valamint kiemelték a korrupció, a baksisrendszer elleni harcot. Ellenben betiltották a vadászatot, 30 napig tilos volt bármiféle magánutazásra indulni a felszabadult területről, és ugyancsak korlátozták az oda belépők számát. A Szürke könyv egy terjedelmes része sajtórendészeti kérdésekkel is foglalkozott. Az új katonai közigazgatás vezetőinek a lelkére kötötték, hogy tilos az Egyesült Államok, a Szovjetunió, Németország és Olaszország támadása és becsmérlése. Jugoszláviáról rokonszenvesen kellett írni, és szintén tilos volt a vele szemben támasztott területi követelésekről írni. Franciaország és Nagy-Britannia bírálata szintén csak a „jó ízlés határain belül” volt megengedett. A katonai közigazgatás emellett számos lapot betiltott. Elsősorban, de nem kizárólag, román lapokat (napilapokból például Nagyváradon egyet, Kolozsváron kettőt), aminek az lett az eredménye, hogy a magyar fennhatóság alatt egyedül a kolozsvári Tribuna Ardealului jelent meg román nyelven. Emellett megszűnt jó néhány magyar nyelvű napi- és hetilap is, elsősorban baloldali, a román kormánnyal szimpatizáló (vagy éppen általa pénzelt) írásai miatt, akár azon az áron is, hogy a terület egyetlen magyar napilapját szűntették meg vele (pl. a Máramarosi Hírlap esetében). Nagyváradon négy, Kolozsváron három, Szatmárban két magyar nyelvű politikai napilapot (Így a Ligeti Ernő szerkesztette, polgári liberális Független Újságot) tiltottak be. Megszűnt számtalan hetilap és szakmai értesítő is (például a kolozsvári Drogista és Illatszerész Közlöny). Úgy tűnik, hogy nemzetiségpolitikai szempontból a zsidó lapok megszüntetése volt az elsőrendű cél (ekkor szűnt meg időlegesen a Kolozsváron szerkesztett Új Kelet), viszont nem nagyon nyúltak a német kisebbség lapjaihoz, még akkor sem, ha működésük gyökeresen ellentmondott a magyar kormány nemzetpolitikai elképzeléseinek. Így maradhatott meg a magyarságtól disszimilált szatmári sváboknak a Nagykárolyban

szerkesztett Sathmarer Schwabenpost című hetilapja. (Ezt csak a következő év tavaszán tiltották be egy időre, amikor azt írta, hogy a Mein Kampfnak minden német házban ott a helye.) Ekkor szüntették be a marxista Korunk című folyóirat működését, sőt 1941 tavaszán – már nem a katonák miatt – komoly veszélybe került a Bánffy Miklós patronázsát élvező, az erdélyi írók legértékesebbjeit közlő Helikon is. Ugyanakkor a listán szereplő lapok közül nem mindegyik szűnt meg véglegesen: találunk köztük olyanokat, amelyek 1940 szeptembere után később újra megjelentek. Összességében a 168 magyar lap több mint 40%-át (73 darabot) javasoltak betiltani, míg a román periodikák esetében ez az arány 80%-os volt (9 darab maradhatott az 56-ból). A terület közigazgatási egységeit figyelembe véve a katonai közigazgatásnak 104 katonai közigazgatási parancsnokra volt szüksége (72 járás, 11 vármegye és 21 város), vagyis csendőrökkel, pénzügyőrökkel, tűzoltókkal, katonai és polgári kisegítő személyzettel együtt 5890 fő munkába állítása volt elengedhetetlen ÉszakErdélyben. Ehhez jöttek még a postások, a vasutasok és egyéb tisztviselők, összesen körülbelül 8-10 ezer ember. Teleki Pál elképzelései ellenére a katonai közigazgatás – bár a rá háruló feladatok nagy részét elvégezte – nem teljesített jól: „a közvetlenül tőle [ti. Telekitől] származó intenciók ellenére a magyar katonai közigazgatás sajnos meglehetősen idegen testként mozgott az ottani népességben” – fogalmazott kritikusan a már említett, és minisztériuma iránt végsőkig lojális Farkas László. Hogy az emberanyaggal gondok voltak, arról a maga irodalmi stílusában Cs. Szabó László is vallott: „A szívfacsaróan megható napokat bepiszkolta hadosztályunk vezérkari főnöke; akkor kerültem először hallóközelbe vérbeli nyilassal. Mocskos nyelvét s becsmérlő viselkedését »a ráncba szedni való, rózsaszínű erdélyiek«-ről a kormány is megelégelte – Keresztes Fischer Ferencet, a becsületes jó magyar érzésű belügyminisztert például »a Fischer gyerek«-nek nevezte röhögő katonái előtt vizsgálat indult ellene, de az ügyet eltussolták…”. Hlatky Endre négy megye és két törvényhatósági jogú város kormánymegbízottja sem csomagolta be a véleményét, amikor megírta a katonai közigazgatás működéséi összegző jelentését. Elismerte, hogy a „közigazgatás átvétele a román hatóságoktól, illetve

a katonai közigazgatás első napjainak megszervezése nagy általánosságban és kevés kivétellel egészen simán ment és megnyugtatást keltett mindenütt” – a posta és a vasút például kezdettől fogva kifogástalanul működött. Ugyanakkor a katonai parancsnokok – sok esetben bosszúszomjas „tanácsadóik” sugallatára – egy sor jogsértő intézkedést hoztak. Az első napok lelkesedésének és áldozatkészségének elmúltával a közigazgatás intézkedései elnyomónak és diktatórikusnak tetszettek. Általában véve a katonák mindent maguk akarlak csinálni, a házbérek megállapításától a szülői értekezletek megtartásáig. Illatky szerint mindazokat, akik látványosan alkalmatlannak bizonyultak - egy kivételével nem váltották le, ezzel pedig a katonai közigazgatás komoly presztízsveszteséget szenvedett, noha úgy vélte, a bevonuláskor a honvédségnek komoly renoméja volt. Jó néhány nyugdíjas tiszt, akit behívtak a közigazgatásba, a polgári politizálásban élte ki ambícióit, Nem volt jobb a helyzet a rendészeti, hírszerzési célokkal megbízott tisztek között sem. A jelenségről Hlatky Endre kormánymegbízott így összegzett: „A bevonulásunkkal egyidejűleg mindenütt ellepte Erdélyt az ún. »K (kémelhárító)« szolgálat. Nem egy, egészen obskúrus egyént fedeztem fel ezekben a napokban Kolozsváron, Nagyváradon és másutt. Egy részük internálótáborba való lenne.”. Mivel a korszakban az internálás jobbára a politikai szélsőségek képviselőinek járt ki, kommunisták pedig a hadseregben nem nagyon voltak, Hlatky itt egyértelműen a nyilas-szélsőjobboldali jelenlétre utalt. A helyi közigazgatási parancsnokok – főként a parancsnoki szintek októberi központosítása után, amikor az egész közigazgatás az 1. hadsereg irányítása alá került – Önmagukra voltak utalva, és hatáskörtúllépések sorozatát követték el. A Bihar megyei parancsnok önhatalmúlag utasíttatott ki olyan román telepeseket, akiket a háború után, a földreform során elvett földekre a román államhatalom telepített be. A nagyváradi Rajnay vezérőrnagy saját maga állapította meg a pengő-lej átváltási árfolyamot, és a hivatalos 30:1 helyett 50:1 arányt vezetett be az irányítása alatt álló településen, és ennek alapján követelte a házbéreket; gyárak, vállalatok, sőt kávéházak tulajdonosait váltotta le, és ültette be embereit a helyükre. Szatmárnémetiben a helyi parancsnok a román agrárreform idején

elvett egyházi és városi javakat önkényesen visszaszolgáltatta a tulajdonosoknak, holott a vezérkari főnöki Utasítás ezt kifejezetten megtiltotta. A kolozsvári katonai parancsnok, Beck Albert ezredes nemcsak trafik- és moziengedélyeket vont vissza, de bezáratta a román szövetkezeteket is. Teleki ezt a bevonuláskor lezajlott atrocitásokkal egy kalap alá vette, és közölte, hogy „egy igazi lakodalomban is mindig előfordul verekedés és bicskázás”. Beck ezredes ugyan nyugállományba került a katonai közigazgatás végeztével, de a városban maradt, és vezérőrnagyi rangban a légoltalom ügyeit irányította. Mindehhez hozzá kell tennünk, hogy a katonaság nem önmagában és főleg nem egyedül lette azt, amit tett. A magyar közigazgatás első két hónapjában 4500 feljelentés érkezett a katonai hatóságokhoz „nemzethűség és megbízhatóság” szempontjából kifogásolt személyekről – akik éppenséggel nem csak románok voltak. A katonai közigazgatás működésére vonatkozóan ma már vármegyei, sőt járási szintű vizsgálatokról is tudunk, és a kép itt sem sokkal fényesebb. Sárándi Tamás 2010-ben megjelent alapos tanulmánya azt mutatja be, hogy Észak-Erdély legfontosabb iparvidéken, Nagybányán és környékén hogyan érvényesült a fentebb ismertetett szemlélet. A helyzet itt érdekes helyi sajátságokat is mutatott: a járási parancsnokság polgári előadóiból mindössze két fő származott a trianoni Magyarországról, nyolc főt a helyi, román közigazgatásból vettek át, ami megegyezett a megye egyik legnagyobb magyar népességű járásának számító Szatmárnémeti arányaival. A jegyzői kart ellenben teljesen lecserélték: mindegyikük magyar nemzetiségű lett, és 40%-ukat Magyarországról vezényelték a Rozsály aljába. Az is igaz, hogy két ember kivételével mindegyikük beszélt megfelelő szinten románul, és egy kivétellel valamennyien rendelkeztek jegyzői oklevéllel. Az aljegyzők között már felbukkantak román nemzetiségűek is, húszszázalékos aránnyal, ami a 85.9%-ban román járásban még mindig nem minősíthető túl magasnak. Számos esetben az első, célzott összeírások elkészíttetése is a helyi katonai adminisztrátorok feladata volt: fürdőkről, meteorológiai állomásokról, piacot tartó helyekről szóló adatgyűjtés. Nyilvánvaló politikai célt vagy kül-, illetve nemzetpolitikai érdeket szolgált a

román/bizánci jegyeket mutató épületek, a román hadsereg által elkövetett túlkapások összeírása, illetve a szórványmagyarsággal kapcsolatos körkérdés. Az élet beindítása és a közigazgatás újjászervezése mellett a járási parancsnok Nagybányán is bíbelődött olyasmikkel, amiket az Utasítás egyik túl tágan értelmezett kitétele („őrizetbe kell venni minden olyan személyt, akinek jelenléte a közrend, államérdek vagy a gazdaság szempontjából aggályos”) tett lehetővé. Több esetben egy hónapnál tovább nyúló internálásokra is sor került, az elszenvedők pedig semmiféle hivatalos indoklást nem kaptak az őrizet okáról. A parancsnokság által készített, a kiutasítandók körét meghatározó kétezres listán azok a román nemzetiségűek kaptak helyet, akik Lehetősek voltak, véleményvezérnek számítottak a környezetükben (pl. papok, ügyvedek), sőt idevették a katonai közigazgatás által ideiglenesen állásaikban hagyott tisztviselőket is. Bár tömeges és szervezett kiutasításra nem került sor, a magyar közigazgatás – akkor is, később is – ebbe az irányba igyekezett befolyásolni Észak-Erdély román középosztályát egyáltalán nem sikertelenül. Még visszásabb cselekre került sor Csíkszeredán, ahol a város katonai parancsnoka, Éder Elemér huszárezredes, ismert úrlovas – a vármegyei katonai parancsnok engedélye alapján – a kétes állampolgárságúnak ítélt zsidó lakosokat először 40 ezer pengőre sarcolta, majd 1940 novemberében összefogatta – köztük olyanokat is, akik évtizedek óta éltek a székelyföldi kisvárosban, ráadásul az illetőség megállapítása egy sor esetben bizonyíthatóan rosszhiszeműen történt, internáltatta és a román határra vitette, majd megpróbálta áttenni őket Romániába. Mivel a román hatóságok minden esetben visszatoloncolták őket magyar területre, 36 fős csoportjukat Kárpátaljára irányították. Itt, Kőrösmezőn a magyar határőrség 1940. december elején éjszakánként átrakta őket a határ szovjet oldalára. A sokszor beteg, idős emberekből álló csoportok vagy eltűntek a havas erdőkben, vagy a szovjetek zárták táborokba őket. Huszonegyen örökre eltűntek. Az akciót csak Slachta Margit, a Szociális Testvérek Társulatának főnökasszonya, a később a kommunistákkal is bátran szembeszálló Keresztény Női Tábor vezetője és Pál Gábor ügyvéd, Csíkszeredai országgyűlési képviselő

fellépésének hatására állították le. Ugyanakkor Csíkszeredán, Gyergyószentmiklóson és a határövezetben a következő években is rendszeres volt a zsidó lakosok internálása, kényszerlakhelyre költöztetése vagy éppen kiutasítása. A katonai közigazgatásról már a kortárs polgári megfigyelők is megjegyezték, hogy vélhetően túl sokáig tartott, és a megfelelő ellenőrzési mechanizmusok hiányában, a civil közegek háttérbe szorítása, illetve a pontatlan megfogalmazások miatt tág teret szabott a helyi parancsnokok önkényének. Elég beszédes, hogy a miniszterelnök által írott Magyar nemzetiségi politika című brosúra terjesztését a vezérkari főnök betilttatta a csapatoknál, mondván: politikát tartalmaz. (Bár ha nagyon szó szerint értelmezzük a Szürke könyv erre vonatkozó utasításait, tulajdonképpen igaza volt.) A katonaság sokszor türelmetlen magatartása, a helyi adottságok nem ismerete hosszabb távon is akadályozta a nemzetiségi kérdés bármilyen megnyugtató rendezését. Hogy a hadsereg a katonai közigazgatás végeztével is megőrizte – még a világháborúban normálisnak tekinthetőnél is fontosabb helyét az erdélyi társadalmi életben, azt egy rövid történettel lehet talán a legjobban megvilágítani, amely ékesebben beszél a helyzetről, mint minden, a kolozsvári IX. hadtest törzstisztjétől származó, földvásárlásokra ütött pecsét, SAS-behívó vagy szállodakiigénylés. 1942. július 16-án délután, Kolozsváron, a Szamos-hídon sétált át Szacsvay Ferenc városi fogalmazó barátaival és ismerőseivel. Társaságukat egy civil ruhás, idősebb úr érte be a járdán, aki ahelyett, hogy az úttestre lelépve megelőzte volna őket, a társaság némely tagját megérintve, illetve félretolva „Kérem, szabad?” megjegyzéssel tört utat magának. Szacsvay kissé provokatívan utánaszólt: „Mit lökdösi a hölgyeket?!” A kérdőre vont úr ekkor megfordult, és indulatosan visszaszólt, kikérve magának a rágalmazást. Szó szót követett, a sietős úrról kiderült, hogy Antal Károly ezredes, és felszólította Szacsvayt, hogy igazolja magát. A tisztviselő azonban – talán tartva az esetleges következményektől – erre nem volt hajlandó. Ekkor Antal a ruháját mellkasánál megrángatva stricinek nevezte a fogalmazót, majd amikor a társaság távozott volna a helyszínről, pisztolyt ragadott és azzal kényszerítette Szacsvayt, hogy vele egy

hivatalos közeghez menjen, és előtte igazolja magát. Ez meg is történt, a két úr névjegyet cserélt. Két nappal később megbízottaik találkoztak, és mind a négyen, a Clair-féle párbajkódex előírásainak megfelelően megállapították, hogy Antal ezredes a vétkes. Szacsvay sértése csak elsőfokúnak találtatott, a katonatiszté ezzel szemben harmadik fokozatúnak, ezért a szangvinikus Antalnak elégtételt kellelt adnia, amit Szacsvay – mellesleg tartalékos zászlós – elfogadott. A bocsánatkérés meg is történt egy hónappal később. Az ügy itt le is zárulhatott volna, ám nem ez történt. A IX. hadtest vezérkari főnöke. Horváth vezérőrnagy 1942. szeptember 3-án levelet írt a városházának, Szacsvay alkalmazójának, amelyben közölte: „dr. Szacsvay tartalékos zászlós úr magatartása nem üti meg azt a mértéket, amit a Honvédség tisztikara minden tartalékos tiszttől megkövetel. Egyben tudatom, hogy nevezett magatartása az illetékes katonai parancsnok részéről el lesz bírálva a következő okok miatt: a) az őt ért súlyos sértésért nem kért lovagias úton elégtételt; b) nem volt hajlandó magát igazolni, ez lett okozója az egész utcai botránynak és rendőri igazoltatásnak: c) egész magatartása a gyávaság látszatát kelti”. A további elbírálásról nincs tudomásunk. Egy biztos: Szacsvay doktor a következő év tavaszán behívót kapott, és 1943. március 26-án be kellett vonulnia a kolozsvári 26/1. honvéd gyalogos zászlóaljhoz.

Bürók, rétek, villany drótok A katonai közigazgatás végeztével a feladatok cseppet sem lettek kisebbek a visszacsatolt keleti területeken. A polgári közigazgatás bevezetésének jogi alapjait az 1940. évi XXVI. törvény teremtette meg, amelynek előszavában ezt olvashatjuk: „A magyar nemzet és a magyar törvényhozás az igazság győzedelmébe vetett hitében megerősödve mélységes áhítattal ad hálát Istennek, hogy immár az elszakított keletmagyarországi és erdélyi terület egy része is visszatért a Magyar Szent Korona testébe. A magyar haza huszonkét évi szenvedéseik után a szerető anya gondosságával öleli keblére aggódva visszavárt, lélekben erős véreit és összes hűséges fiait”. Hogy Teleki miniszterelnök – akinek nemzetiségpolitikáról, gazdasági és infrastrukturális fejlesztésről alkotott elképzelései még jóval halála után is nagyban meghatározták Budapest Erdély-politikáját – mit gondolt az 1940 szeptembere után következő időszak feladatairól, azt elég pontosan ismerjük. Az országgyűlés felsőházában szeptember 4én elmondott beszédében a kormányfő kissé sajnálkozva vette tudomásul, hogy a terület-visszafoglalás vértelenül ment végbe. „Nemzetnevelési szempontból tehát azt, amit egy erőfeszítés áldozata jelentett volna a nemzet nevelésében, más úton ki kell egyenlíteni. Ez a feladat áll előttünk, ez a fegyelmező és áldozatokra nevelő feladat”. A saját, illetve az erdélyi és magyar politikai elit elképzeléseit azokon a zártkörű értekezleteken csiszolta össze, amelyekre 1940. szeptemberoktóberében került sor Kolozsvárt. Ezek sorát egy erdélyi szociális értekezlet nyitotta 1940. szeptember 23-án, amelyen a miniszterelnök bejelentette az Erdélyi Szociális Szervezet létrejöttét, és Diószeghy Erzsébet bárónő gondjaira bízta. Szociális kérdésekről csak kevés szó esett: a miniszterelnök vázolta sajátos ügyviteli elképzeléseit, amelyeknek az volt a lényege, hogy nincsenek sablonok, mindenki gyorsan cselekedjen és improvizáljon, Konkrétumként annyi hangzott el, hogy magyarországi szervezeteket a kormányzat nem fog beengedni a területre, az erdélyi társadalom minél szélesebb összefogással igyekezzen maga megoldani a saját szociális bajait, természetesen Budapest támogatásával. Teleki Székelyföld ellátási gondjait és Csík vármegye szociális helyzetét emlegette a legsürgetőbb feladatokként. László Dezső református

lelkész, publicista, politikus okvetetlenkedő közbevetésére, hogy miképpen is nézne ki ez a segélyezés valójában, egy rendkívül sematikus egyházközség-egyházkerület-Erdélyi Szociális Szervezet útvonalat vázolt. Hogy ez a séma nem működött tökéletesen, azt jelzi, hogy Teleki halála után az Erdélyi Szociális Szervezetet feloszlatták, és helyét, illetve részben személyzetét is a vármegyei közjóléti szövetkezetek vették át. Diószeghy bárónő minden bizonnyal rosszul élte meg, amikor Kolozs megyei szociális felügyelővé fokozták le. A szervezet kaotikus gazdálkodása miatt a végelszámolás egyes helyeken (például Szolnok-Doboka vármegyében) még három évvel később sem készült el. A legátfogóbb találkozó az 1940. október 18-19-i erdélyi értekezlet volt, ami nagyon hamar miniszterelnök one-man-show-jává változott: minden létező témához hozzászólt, gyakran ellentmondást nem tűrően, a megszólalók szavába vágva akár egy hetvenéves római katolikus prelátus, akár egy református püspök volt a vitapartnere. Megjegyzéseiben újra és újra felbukkantak azok a témák, amelyek az elkövetkező négy év alatt a magyar közigazgatás központi problémái voltak. Említette az iparfejlesztést, a közlekedési vonalak helyreállítását, a háziipar fejlesztését, a romános ornamentikájú épületek megváltoztatását, a zsidókérdést, a csángók/bukovinai székelyek hazatelepítését, az erdélyi politikai képviselet kérdését, nemzetiségi ügyeket, a szórványkérdést. Az erdélyi felszólalók ilyen vagy olyan formában csaknem mind egy kérdést jártak körül: az iskoláét. Lett légyen szó tanoncotthonokról, szórványiskolákról, szakképzésről, felekezeti oktatásról, kisdedóvókról, egyetemekről, a román földreform által okozott károkról vagy épp a soproni erdészeti kar Marosvásárhelyre költöztetéséről, a magyar nyelven oktató iskola az állandóan felbukkanó kérdések közé tartozott. A másik, csomópont annak a nemzetiségpolitikai alapelvnek a leszögezése lett, amely a viszonossági nemzetiségi politikához vezetett (ti. hogy Magyarország úgy bánik a nemzetiségeivel, ahogy azok anyaországai bánnak a területükön maradt magyar közösségekkel). Ezt egyelőre még pozitív értelemben fogalmazta újra Bethlen István volt miniszterelnök, amikor a dél-erdélyi magyarság érdekében kérte a kormánytisztviselőket: „minden intézkedésnél arra

legyenek tekintettel, hogy Erdélynek egy része túlmaradt, és hogy az, amit mi itt csinálunk, ha ott a román kormány által követtetnék el, a magyarságra nézve végzetessé válhatnék”. Majd hozzátette: „csak olyan intézkedéseket tegyünk, amelyek a túlmaradt románságot véglegesen el nem riasztják tőlünk. Mert ezt a határt senki nem tekinti véglegesnek („.), ez egy ideiglenes határ, és ezt bele kell vésni minden magyar ember tudatába”. Igazságtalan lenne elhallgatni azt is, hogy amikor Bethlen szorgalmazta a román nyelv kötelező oktatását a középiskolákban, Teleki nemcsak helyeselte az ötletet, de elébe is ment. Azt javasolta, hogy az egyetemen is tanulják a nyelvet, főként azok, akik szakmájukban sok esetben kerülnek kapcsolatba román nemzetiségűekkel – mint például az orvosok vagy a jogászok. Bár az értekezlet – az 1940 decemberében rendezett marosvásárhelyi, főként mezőgazdasági, iparügyi kérdésekkel foglalkozó találkozóhoz hasonlóan – nem hozott határozatokat, az itt felvetett témák nagyban meghatározták az elkövetkező négy év kormányzati politikáját. Az említett kölcsönösségi politika például minden egyes kormányzati lépésben éreztette hatását: nem tehetünk semmi olyat, amit a délerdélyi magyarokkal tennének. Ez a tudat bénítóan is hathatott, de számos esetben találunk arra példát, hogy segített elkerülni jóvátehetetlennek tűnő ballépéseket. E politika végrehajtásához szükség volt egy olyan közigazgatási apparátus kiépítésére, amely a budapesti politika intencióinak megfelelően és a magyar közigazgatás megbízhatóan jó színvonalán végrehajtja (vagy végrehajtatja) a kormányzati akaratot ÉszakErdélyben is. A szükséges számú hivatalnok azonban Erdélyben nem állt rendelkezésre: ezt részben kizárta a korábbi román kormányzatok etnikai szempontból diszkriminatív személyzeti politikája, illetve a korábban Magyarországra menekült hivatalnokok nagy száma. Azok a magyar tisztviselők pedig, akik helyben maradtak, akár megúszták az elbocsátást, akár nem, sok esetben alkalmatlanok voltak a magyar bürók világában 20 év alatt lezajlott változások azonnali követésére. Ez a körülmény relatíve nagyszámú, a trianoni Magyarországról jövő tisztviselő beáramlását tette szükségessé, ami a magyar közösségen belül feszültségeket gerjesztett. A mentalitásbeli különbségeken túl (a magyarországiak az erdélyieket zárkózottaknak és bizonyos

esetekben a korrupt román rendszer által fertőzötteknek tartották, míg az erdélyieket a magyarországiak formaságokhoz, címekhez való ragaszkodása, személytelen ügykezelési módja taszította) jelentős megélhetési és presztízskérdések húzódtak a háttérben. Azok, akiket hátrány ért a román uralom alatt, kompenzációra vágytak, és sok esetben azokkal szemben is szemrehányással éltek, akiket az előző közigazgatás megtartott. A magyarországi tisztviselők megjelenése pillanatokon belül kialakította az erdélyi nyilvánosságban az arrogáns, az erdélyi viszonyokat nem értő, rang- és címkórságban szenvedő „anyás” vagy „ejtőernyős” hivatalnok képét, ami a mai napig elengedhetetlen kísérője az észak-erdélyi magyar évekről szóló beszédmódnak. Egy magas rangú informátor erről így jelentett a budapesti államrendőrség politikai osztályán, szűk egy évvel a visszacsatolás után: „a vezetőállásokat mindenütt mágnásokkal, dzsentrikkel és anyaországbeliekkel töltötték be, csak az egészen kis állásokat dobták oda az erdélyi bennszülötteknek, mint a koncot a kutyáknak” – hallotta Erdély-szerte a szóban forgó informátor. Elkeseredésükben sokan még Náray Antal és Somogyváry Gyula szerzeményét, az Erdélyi indulót is átköltötték: „Édes Erdély, itt vagyunk, benned éhen meghalunk”. Bár a magyar tisztviselők tömeges áthelyezése kétségtelen tény, Csilléry Edit kutatásaiból tudjuk, hogy ez korántsem terjedt ki egyenlően minden területre, és nem volt általános. Leginkább a városi, vármegyei központi igazgatásban, az egészségügyben és az igazságügyben bukkantak fel nagy számban magyarországiak: ez az arány azonban a vármegyei igazgatás esetén sem érte cl a 30%-ot (azokkal együtt, akik származását nem ismerjük), a pénzügyi és gazdasági igazgatásban pedig még a 10%-ot sem. Az ugyanakkor megfigyelhető, hogy az Erdélybe került tisztviselők egyértelműen egy felfelé ívelő pályán mozogtak – vagyis ottani beosztásuk magasabb volt, mint korábban, és karrierjük fontos állomásának tekinthették az Erdélyben töltött időt. A legjobb példa erre Keledy Tibor, aki 1940 és 1944 között kolozsvári polgármester volt: a losonci születésű szakember a háború előtt Szendy Károly budapesti főpolgármester titkára volt, 1944. április 20-án pedig Budapest főpolgármesterének nevezték ki. Az „ejtőernyősökkel” szembeni

erdélyi indulatok magyarázata részben a helyiek szemében indokolatlan státuszemelkedés lehetett: a középosztályi lét külsőségeivel bíró életmód, illetve az is, hogy az anyaországból jöttekkel a mindennapi életben (főszolgabíró, orvos, bíró) elég gyakran találkoztak, méghozzá számtalanszor olyan konfliktus- vagy krízishelyzetben, ami még jobban aláhúzta a mentalitásbeli különbségeket. Beszterce-Naszódban az 1941 áprilisában megalakult vármegyei tisztikar 23 tisztviselője közül tízen rendelkeztek Erdélyen kívüli illetőséggel. Szmolenszky László alispán kiszombori volt, és előtte Szegeden dolgozott. Főnöke szerint „kiváló felkészültségű, nagy gyakorlattal rendelkező vezető tisztviselő volt, de lefelé túlságosan zsarnok; igen ideges és türelmetlen volt a beosztottjaival szemben. (…) Többször foglalkoztam azzal a gondolattal, hogy kérjem az ő felváltását, de aztán mégis letettem erről, mert semmi biztosítékom nem volt arra nézve, hogy az utódjának nem lesz-e esetleg még több defektusa”. A másodfőjegyző Vácról jött, a tiszti főügyész Nyíregyházáról. A hal aljegyzőből kettő volt magyarországi, a nyolc főszolgabíróból és szolgabíróból négyen jöttek a felszabadított területre: Budapestről, Nagykanizsáról, Várpalotáról és Nagykállóból. A három árvaszéki ülnökből pedig egy rendelkezett Erdélyen kívüli – igaz, közeli huszti illetőséggel. Szilágy vármegyében nagyjából felefele volt az arány a magyarországiak és az erdélyiek között, amikor 1940. november végén megalakult a törvényhatóság. Tanulságosabb megfigyelni a közigazgatás nemzetiségi megoszlását. A katonák kivonulása után a polgári közigazgatás egy második elbocsátási hullámot indított el a vármegyei tisztviselők és egyéb alkalmazottak között. Az 1941-es magyar statisztika szerint 40%ban román népesség által lakott Észak-Erdélyben mindössze 6,6% volt a román nemzetiségűek aránya a vármegyei és városi igazgatásban. Ők is jobbára altiszti beosztásokban vagy segédszemélyzetként nyertek beosztást. Egy 1941-es összesítésben az ügyek vitelére igazán befolyással bíró fogalmazói karban mindösszesen 18 román származásút találunk a 12 vármegyében, ami az összes, ilyen munkakörben foglalkoztatott hivatalnoknak csupán 4,8%-a. A politikai szerepet is játszó törvényhatósági bizottsági tagok

között még az olyan, abszolút román többségű vármegyében, mint Beszterce-Naszód vagy Szolnok-Doboka sem érte el a 20%-ot a román nemzetiségű tagok aránya. Hasonló viszonyok jellemezték a törvényhatósági jogú városok közül Kolozsvárt is, ahol jobbára csak a város közmüveinél mai adtak románok (általában; utcaseprők), a városházán alig. A németekkel kissé más volt a helyzet; bár a visszacsatolt terület lakosságának csak 1,7%-ál alkották, BeszterceNaszódban rendelkeztek néhány hivatalnoki pozícióval, és a kormányzat ügyelt rá, hogy például Szászrégen egyik képviselője Maros-Torda vármegye törvényhatósági bizottságában a német népcsoportból kerüljön ki. Az elbocsátások nem csak a románokat sújtották. Bár a magyar közigazgatás felállításakor mellőzték a Felvidéken és Kárpátalján sok negatív visszhangot kiváltott igazolóbizottságokat, egyéb utakon mindenkit ellenőriztek. Azok a magyarok, akik ellen „nemzethűségi” szempontból kifogás merült fel, könnyen alacsonyabb polcon vagy éppen kapun kívül találhatták magukat. Kifogás alá esett a magyar ügyfelekkel szembeni korábbi gúnyos vagy diszkriminatív ügykezelés, román pártok vagy a kommunista, illetve szociáldemokrata párt tagsága. A görögkeleti vagy görög katolikus felekezetbe való, megélhetés motiválta áttérés is járhatott lefokozással, esetleg állásvesztéssel. Kolozsvár polgármestere a lefokozást egy konkrét esetben a következőképp indokolta: „magam is abban a meggyőződésben vagyok, hogy az a magyar tisztviselő, aki a vallását, bár hatósági nyomásra is, változtatja, ennek a cselekedetének következményeit bizonyos mértékben viselni tartozik”. Éppen emiatt nagy jelentősége lett a különböző nemzethűségi igazolásoknak – ezeket jobbára egyházak vagy a volt Romániai Magyar Népközösség, illetve a magyar párt helyi exponensei állították ki. Megszaporodtak a visszatérések a református vagy a római katolikus felekezetbe: csak Kolozsváron 1312 ilyen áttérést számoltak össze 1941 januárjáig. A vezető pozíciókba a Teleki-kormány igyekezett erdélyi politikusokat kinevezni, míg a közigazgatást vezető alispánok sokszor magyarországiak lettek. Főispán lett Bethlen Béla Szolnok-Dobokában és Beszterce-Naszódban, Inczédy-Joksmann Ödön

Kolozsban, Kolozsvár törvényhatósági jogú városára is kiterjesztett jogkörrel, báró Jósika János Szilágyban. Teleki Arcturt, majd Tholdalagi Mihályt kinevezték Marosvásárhelyre, Mikó Lászlót Udvarhely vármegyébe, Hlatky Endrét Nagyváradra, Cziffra Kálmánt Biharba, báró Apor Pétert Háromszékre, László Dezsőt (aki nem azonos a kolozs vári lelkész-publicistával) Csíkba, Kölcsey Ferencet pedig Szatmárba (ő egyúttal Szatmárnémeti város főispánja is lett). Részben Erdélyt érintő ügy volt, hogy Siménfalvy Árpád lett Ugocsa főispánja. A román nemzetiségnek tett gesztusként értékelhető, hogy Máramarosba Jurka Fláviusz személyében román nemzetiségű főispánt neveztek ki, ő a román uralom alatt, 1931-32-ben a terület prefektusa is volt. Az igazsághoz azonban hozzátartozik, hogy Jurka már 1910-ben is a vármegye szolgálatában állt, és sokat köszönhetett magyar családi hátterének is. “Némelyik főispán (például Bethlen Béla vagy Hlatky Endre) meglepő állóképességet mutatott 1940 és 1944 között, más területeken viszont szinte folyamatos volt a változás: Udvarhely vármegyének átlagosan tízhavonta lett új vezetője a magyar fennhatóság alatt. A nagy nómenklatúraváltást azonban csak a német megszállás hozta, amikor a főispánok egy része félreállt vagy leváltották őket. Helyükbe jobbára az Imrédy Béla pártjához közel álló politikusok kerültek, így tért vissza Nagyváradra Rajnay Károly tábornok a közigazgatás vezetőjének. Hlatky Endre egyenesen börtönbe, majd Mauthausenbe került 1944 őszén, Bethlen Bélát leváltották egyik vármegyéjéből, Szolnok-Dobokában azonban megmaradhatott 1944 nyarának végéig. Inczédy-Joksmann Ödönt az a Varga Lajos váltotta Kolozsváron, aki elődjével a harmincas években a romániai Országos Magyar Párt diák segélyakciójában dolgozott együtt. (Inczédy-Joksmann ugyanakkor Kolozs vármegye élén megmaradt.) A Lakatos-kormány hivatalba lépésével akadt, aki visszakapta pozícióját (így Jósika János Szilágyban), Bethlen Béla pedig az erdélyi hadműveleti terület kormánybiztosa lett. Mindenesetre csaknem az összes főispánról elmondható, hogy a kormány helyi embereket választott, és mindvégig igyekezett szem előtt tartani a sokat hangoztatott „erdélyi szellem” által megkívánt személyzeti politikát.

Az erdélyiek gyakran panaszkodtak a hivatalnokok lelketlenségére, hogy az egyes problémákat nem tudják vagy nem akarják érteni, bürokratikus kifogásokat szednek elő, és míg korábban a román miniszter csak domnule ministru volt, akihez bárki bejuthatott, addig egy magas rangú magyar köztisztviselőhöz számolatlan előszobán át lehet csak elvergődni, és alig lehet kiigazodni a megszólítások erdejében. Azt azonban a magyar adminisztráció iránt kritikus hangoknak is el kellett ismerniük, hogy a közigazgatás hatékonysága lényegesen javult a román időkhöz képest. A magyar és román hivatali ügyintézés közti különbséget a csíkkarcfalvi B. B. akképp érzékelte, hogy apja, aki kereskedő volt, a román időben soha nem tudta, mennyi pontosan az adó összege. Jöttek a fináncok, napokig ültek édesapja nyakán, majd kivetettek valami összeget, ami a legritkább esetben egyezett azzal, amit valóban fizetni keltett volna. És ez megtörténhetett évente többször is. „A magyar időben pedig úgy volt, hogy kivetették az adót, az adó az szent volt. Jöttek a fináncok (…), megnézték a számlákat, hogy a negyedévre az adó, az illeték ki van-e fizetve, tisztelegtek, és amikor lejárt az ellenőrzés, és írásbeli nyoma is volt annak, esetleg elfogadtak egy pohár italt, elbeszélgettek, tisztelegtek és továbbmentek. Akkor aztán tudta édesapám, hogy márpedig eltelik egy negyedév, s ide finánc, adószedő nem fog jönni”. A nagyobb adózási fegyelem azt is magával hozta, hogy a bevételek egyenletesek lettek, és egyes esetekben felül is múlták a magyarországiakat. Az erdélyi városokban mindenképpen: miközben az átlagos erdélyi üzlet forgalma alacsonyabb volt a magyarországinál (1941-ben 62-67 ezer pengő évente), addig a városokban a vagyonés jövedelemadóra kötelezettek aránya magasabb volt, mint a trianoni Magyarországon. Utóbbi átlagosan 11,6 pengő volt egy személyre a magyar városokban és 21,2 pengő az erdélyiekben. Emellett a kisebb erdélyi városkákban is számtalanszor kellett kivetni súlyos pótadókat, hogy az újra és újra elszabaduló költségvetési hiányt kezelni lehessen. Nem feltétlenül kellett magyarországinak lennie egy vármegyei tisztviselőnek ahhoz, hogy megalázó hangot üssön meg egy beosztottjával. A szolnok-dobokai alispán (helybeli birtokos egyébként) például a dési államépítészeti hivatal irodaigazgatóját (szintén helybelit) a legjobb „anyás” modorban, időt és fáradságot nem kímélve

gorombította le 1942 tavaszán: „A legelső, ami feltűnő ebben a jelentésben, hogy az irodaigazgató meg sem értette, hogy miről van szó. Pedig igen egyszerűen tettem fel a kérdést 94 esetre nézve: miért nem engedelmeskedett a rendeletnek? Hivatalos hatáskörébe magát minden jel szerint beleélni még nem tudó irodaigazgató úr előtt az egy ismeretlen fogalom, hogy a törvényeket és rendeleteket még neki is tiszteletben kell tartani (…) Sem időm, sem kedvem érdemben az irodaigazgató úr tanításával foglalkozni (…) Így leszögezem, hogy az irodaigazgató szabálytalan eljárását tudatlansága okozta (…) Anyagi felelősségének megállapításától természetesen el nem tekinthetek (…)” – és így tovább, oldalakon keresztül. Az adminisztráció hatékonysága 1944-ben vált tragikussá, amikor – néhány esettől eltekintve – pontosan és fegyelmezetten végrehajtotta a zsidóság deportálására vonatkozó utasításokat. Ez a jól dresszírozott államigazgatás még az utolsó pillanatokban is működött: az általunk feltárt iratokban jócskán akad olyan, 1944. augusztusi-szeptemberi dokumentum, amelyből kitűnik, hogy Besztcrce-Naszódban rovancsolt a budapesti kiküldött, vagy átadásátvételi eljárás zajlott a kolozsvári közjóléti szövetkezetben, miközben a városba Torda felől már behallatszott az ágyúdörgés. Igaz ugyanakkor az is, hogy a behívások, illetve az alacsony fizetés a községi igazgatás alacsonyabb szintjein (jegyzők, segédjegyzők) már 1942 folyamán komoly személyzeti gondokat okozott, A kolozsvári járás főszolgabírája erről így panaszkodott a főispánnak: „Megjegyzem, a községi közigazgatás csődjét nemcsak az a körülmény idézi elő, hogy például járásomban 10 segédjegyző munkája egyszerre kiesett, hanem méginkább az, hogy községi szolgálatba a rendkívül silány javadalmazás miatt csak a legselejtesebb elemek állanak” – a rossz fizetés egyenes következménye volt a hivatalnokok megvesztegethetősége, illetve olykor a túlmunka miatti teljes idegkimerültsége. A rendfenntartást a falvakban a csendőrségnek, a városokban a helyi rendőrségnek kellett biztosítania. A csendőrség néhány nap eltéréssel, sok helyen pedig már a bevonuló csapatokkal meg is jelent a visszacsatolt településeken. A testületnek a deportálásokban játszott szerepére még visszatérünk, annyi azonban bizonyos, hogy

jelenlétük a falvakban és kisvárosokban az államrend szilárdságát és szigorúságát jelképezte. Az Erdély román és magyar felén keletkezett nemzetiségi konfliktusok kivizsgálására hivatott német-olasz tiszti bizottsághoz befutott panaszok jelentős része vonatkozott a csendőrökre. A jellemző sérelem legtöbbször a durvaság volt: fegyverek/röplapok után kutatva – esetleg nem odavalósiakat – nem egy esetben pofoztak vagy vertek meg embereket. Akadt olyan eset, hogy valakit annyira súlyosan bántalmaztak, hogy az megsiketült vagy megbolondult (ez történt Magyarnádason, 1941 tavaszán). A testület irataiból azonban az derül ki, hogy legalább ennyi nemzetiségi panasz, érkezett a határvadász alakulatok beosztottjai (az elfogott, román nemzetiségű illegális határátlépőket rendszeresen bántalmazták) és leventeparancsnokok ellen (durvaság a román leventékkel szemben). Mivel ez az adatgyűjtés nemzetiségi sérelmekre fókuszált, nem tudni, hogy ez a fajta brutalitás mennyiben érintette a magyar lakosságot. A visszaemlékezések mindenesetre inkább a csendőrség rendfenntartásban játszott szerepét dicsérik. A Horthy-korszak iránti szimpátiával aligha vádolható Kányádi Sándor például így emlékezett vissza az Udvarhely vármegyei Nagygalambfalván töltött legénykorára és annak csendőreire: „A csendőröket mindenki respektálta. Rend volt a falvakban. Már a kakastoll is tiszteletet parancsolt (…) Ők tisztességet tanultak, fegyelemre neveltek mindenkit. (…) Volt tartásuk! A jobbakat válogatták, az értelmesebbeket! Amikor aztán jött ez a népi demokratikus rendőrség, hogy azok milyen rendetlenek voltak! A magyar időben nem voltak verekedések a bálban, megjelent az ajtóban a toll, megvillant, az is előfordult, hogy bejött, és táncolt. Letette a puskát a sarokba a másik mellé, és akkor táncolt egyet. Rend volt és tisztelet!” És hogy ezt a rendet és tiszteletet milyen eszközökkel érték el, arra a már citált csíkkarcfalvi B. B. így emlékezett: „A csendőrség, az hamar jött. S az jelentett aztán nagy változást, mert a román csendőröktől nagyjából azt lehetett csinálni, amit akartak, a verekedéstől [kezdve]. Nem sokat avatkoztak be, sőt elmenekültek. Nagy dolog volt, hogy ezek a kakastollasok egész Felcsíkon, mert Karcfalván volt az őrs, járőröztek, fel, Szentdomokosig, s le, Madarasig, hat községnek ott volt az őrse. S ezek aztán képzett fiúk is voltak, s ott hamar vége lett a verekedésnek,

mert ezek nemcsak hogy beavatkoztak, hanem értettek is hozzá, pillanatok alatt harcképtelenné tették, a bicskát elvették a legénytől, a tyúkszemére léptek, ahogy szokták mondani. Emlékszem az egyik ilyen esetre, én is láttam, hogy jött két ilyen kakastollas csendőr, s egy ilyen legény nem úgy viselkedett, ahogy kellett volna, vagy fegyelmezetlenkedett vagy verekedett előtte, s szólt, s nem vette komolyan. Csak egy mozdulat volt, a karabélyt úgy tette le, hogy a lábára, a lábujjára ejtette, hogy a legény felordított, mert direkt a lábujjára. Így figyelmeztették az illetőt, hogy ne vegye tréfára. Tizenöthúsz-harmincas sokadalom is lehetett… Két-három ilyen csendőr: olyan tekintélyük volt, úgy értettek hozzá, így lefegyverezni embereket, hogy pillanatok alatt rendet csináltak. Úgy, hogy lassacskán, egy-két év alatt megszokták ezek a gonosz, duhaj, bicskás felcsíkikak, hogy bizony nem megy, le kell szokni…”. A terület, amelyet az újjászervezett adminisztrációnak irányítania kellett volna, számos vonásában különbözött Magyarországtól: demográfiai mutatókban, gazdasági fejlettségben, éghajlatban, és az infrastruktúra külön nehezítette a reintegrációt. A területnek lényegesen alacsonyabb volt a népsűrűsége, mint a trianoni Magyarországé (55 fő/km, szemben a 93,3 fő/km2– rel, 1930-ban). A helyi lakosságnak még a magyarországinál is nagyobb hányada élt mezőgazdaságból (69,6%), és jobbára olyan korszerűtlen formákban művelte a földjét, ami a rossz minőségű erdélyi szántók esetén csak gyenge terméseredményeket produkálhatott. 1937-ben a magyarországi 1,9%-os aránnyal szemben az erdélyi szántóterületeknek 15,3%-a volt ugar, ami kezdetlegesebb, ugaroltató földhasználatra utalt. A magyar mezőgazdasági szakigazgatás egyik legfontosabb törekvése volt, hogy ezt megváltoztassa. Ráadásul sok helyütt olyan növények termesztését erőltették a helyi gazdák, amelyek a klíma miatt nem hozhattak jó termésátlagokat: sok volt a búza, kevés a rozs, a termésátlagok pedig csökkentek a két világháború között. Állattenyésztésben egyedül a szarvasmarha- és a juhtartás volt intenzívebb, mint a trianoni Magyarországon. A gyáripar gyenge volt, alultőkésített, és kevéssé termelékeny. Magyarországon csaknem háromszor annyi ipari munkás jutott 100 ezer lakosra, mint Észak-Erdélyben, egy gyár átlagos termelési értéke pedig csaknem

két és félszer volt magasabb. Az erdélyi gyáripar jelentős része ráadásul Dél-Erdélyben maradt. A helyzet orvoslására a budapesti kormányzat nagyszabású modernizációs programot hirdetett Erdélyben, amely az infrastruktúra több százmillió pengős fejlesztése mellett magában foglalta az ipar és a mezőgazdaság nagyarányú modernizációját is. E fejlesztések fókusza elsősorban a Székelyföldre esett, amiért a mellőzött felsőerdélyi vármegyék vezetői időnként nehezteltek is. Ebben a koncentrálásban minden bizonnyal szerepet játszott az a már a bevezetőben is említett „adósságtudat”, amelyet a magyar politikai elit a székely vármegyékkel szemben érzett. Székelyföld ugyanakkor valóban rászorult a gyámolításra: a kelet és nyugat közt már 1914 előtt érzékelhető különbségek tovább nőttek, mivel a fejlődő dél-erdélyi ipar elszívta a munkaerőt a székely megyékből, ahol töke és hitel hiányában leállt a gépesítés. Brassó Romániában maradása ráadásul alapvető felvevő- és piachelyétől fosztotta meg ezeket a területeket, elsősorban Háromszéket és kisebb részben Udvarhelyt. Egyes számítások szerint a földművelésügyi minisztérium által kieszközölt támogatások 53%-a jutott a Székelyföldre 1940 és 1944 között. Az észak-erdélyi mezőgazdaság lemaradását a régió elmaradottsága mellett fokozta az átgondolatlan román földreform, illetve a harmincas évek elejének válsága is, ami a legtöbb földbirtok végzetes eladósodottságához vezetett. Jellemző, hogy az adósságkonverzió és a kisajátítás ellenértékeként kapott kötvények ügye nagyobb vitát kavart az erdélyi értekezleten, mint maga a földreform-revízió. A földművelésügyi minisztérium erdélyi kirendeltsége a gazdasági felügyelők hálózatával igyekezett megteremteni egy új agráradminisztráció alapjait. A részben helyi származású felügyelőknek a különböző tanfolyamok elvégzése és az adminisztrálás mellett a folyamatos önképzés is feladatuk volt. Valóságos olvasónaplót kellett írniuk arról, milyen mezőgazdasági szakirodalmat olvastak az elmúlt időszakban: „Tisztelettel jelentem, hogy szeptember hónapban a következő cikkeket olvastam” – kezdődtek a kis cetlik, és folytatódtak a cikk- és könyvcímekkel. Ezeket azután el kellett juttatniuk a kirendeltségekhez. Az Erdélyrészi Gazdasági Tanács (EGT) főként elméleti útmutatással foglalkozott, és

rendszeres jelentéseket terjesztett föl a kormányzathoz. Fontos transzmissziós szerepet játszott az Erdélyi Magyar Gazdasági Egyesület (EMGE), amely szaktanfolyamokkal, segélyekkel, felmérésekkel segítette a mezőgazdaság modernizálását. Sok esetben az EMGE helyi titkárai voltak egyúttal a gazdasági felügyelők is. Jelentéseik sok esetben árnyalják az erdélyi mezőgazdaság parlamenti nyilatkozatokból kirajzolódó képét: bár nagyjából mindenki elismerte, hogy az 1941-es, sőt az 1942-és év is tragikus volt a termés szempontjából, a legtöbben mégis az ellátás hiányosságait tették szóvá. Emellett a kormányzat által teremtett munkalehetőségek egy olyan aspektusára is felhívták a figyelmet, amely minden bizonnyal nem szerepelt a tervek között: mivel az állami útés vasútépítkezések, folyamszabályozások napszámosbérei magasabbak voltak, és nagyobb volt a fejadag is, a mezőgazdasági munkánál kevés volt a munkaerő, Szilágyban például egy kaszárnyaépítéskor napi öt pengőt és 1 kiló kenyeret adtak a munkásoknak 1942-ben. Mivel Székelyföldön az volt szokásban, hogy – Magyarországgal ellentétben – a napszámosok ellátást is kaplak, az ellátási nehézségek miatt inkább nem vették fel őket, mert nem tudtak főzni rájuk. Az 1941-es rossz kukoricatermés ugyanis több következménnyel is járt: mivel a takarmánykukorica is kevesebb lett, kevesebb malacot vágtak, vagyis 1942-ben kevesebb volt a napszámosoknak adható szalonna. Sokan és sokat panaszkodtak az agrárolló kinyílására még a román időkhöz képest is. Egy bakancs ára – ráadásul a kötött gazdálkodás körülményei között – hamarosan már nem egy, hanem másfél mázsa búza lett. Sok panasz érkezett a honvédség beszerzőosztagainak működésére is. A jelentésekből ráadásul kifestik a nemzetiségpolitika egy olyan aspektusa is, amiről első látásra aligha gondolnánk, hogy ahhoz tartozik: a román többség által lakott vidékeken az ország belső területeiről odaszállított búzaliszt nemcsak hogy nem oldotta meg az ellátási problémákat, de még el is mélyítette a bizalmatlanságot a kormányzat iránt: a román lakosság ugyanis eladdig mindent kukoricaliszttel sütött, a búzaliszttel nem tudott mit kezdeni. A mezőgazdasági infrastruktúra része volt még a „Szövetség” Gazdasági és Hitelszövetkezetek Központja, az Erdélyrészi Hangya

Szövetkezetek Szövetsége (556 szövetkezettel, marosvásárhelyi központtal), valamint különböző tejszövetkezetek és magértékesítők is, amelyeknek 1941-42 folyamán közelharcban kellett megvédeniük önállóságukat a budapesti szövetkezeti központokkal szemben, Ugyanakkor a fent felsorolt szervezetek sem alkottak egységfrontot: az EGT jobbára a magántőke érdekeit képviselte, és a szövetkezetek terjeszkedését sokan nem nézték jó szemmel. Az EMGE udvarhelyi szervezete ugyanakkor 1943 őszén olyan határozatot akart elfogadtatni, amely megtiltotta volna Hangya-bolt létrehozását vagy működtetését olyan községben, ahol volt keresztény (értsd: nem zsidó) kiskereskedő. Ráadásul a Hangya-boltok sok helyütt italmérési jogosultságért is folyamodtak, ami helyi érdekeket sértett. Nemegyszer a legmagasabb szintű beavatkozásra volt szükség a helyi adminisztráció lépései miatt: 1941 őszén, Bartók Mihály, az egeresi (Kolozs vármegye) járás főszolgabírája kerek perec megtagadta, hogy járásában a Hangya működési engedélyt kapjon, mert a szövetkezet kocsmanyitást is szeretett volna elérni. A helyi közigazgatás vezetője álláspontjához azután is ragaszkodott, hogy a Hangya elnöke, Korparich Ede interveniált a főispánnál, az pedig az ügy elintézésére adott utasítást beosztottjának. Az elnök, miközben a román Plugarul szövetkezet terjeszkedését emlegette, a kocsmaengedély megindoklására is talált érvet: „Az egeresi járás területén a magyarság csak szórványtelepülésekben él, tehát nem tudom eléggé kiemelni, mennyire nagyjelentőségű volna az egészséges szövetkezeti szervezkedés”. Az erdélyi Hangya amúgy profitált a visszacsatolásból: a kormányzati szubvenciók, a hadiszállítások kedvezően hatottak a tagszövetkezetek növekedésére és az infrastruktúra kiépülésére (gyümölcslé-, gyógy tea- és faipari feldolgozóüzemek, a meggyesfalvi gyárkomplexum stb). A fenti ügy mindenesetre tökéletesen alkalmas arra, hogy demonstrálja: a korszak Erdélyében a szó legszorosabb értelmében minden nemzetiségpolitikának számított, legyen az trafikengedély, cipőtalpbőr-kiutalás, autóbuszvonal-hosszabbítás vagy leventeavatás, Helyi szinten a kormányzat minden magyarlakta erdélyi faluban gazdakör létrehozását szorgalmazta. Ezek a gazdakörök voltak azután a kormányzati támogatás célzottjai, rajtuk keresztül jutott el a

vetőmag, a csávázógép, a népszerűsítő irodalom a legkisebb faluba is. A jelenség része volt a harmincas-negyvenes évek általános tendenciájának: az állam egyes feladataiban egyre nagyobb mértékben támaszkodott társadalmi egyesülésekre, amelyeket egyúttal államosított is. A gazdasági felügyelők igyekeztek küzdeni az archaikus gazdálkodási szemlélet ellen: lebeszélni a gazdákat a sarlóval kaszálásról, az ugaroltató földhasználatról, és új vetőmagokat, terményfajtákat honosítottak meg. Székelyföldön ekkor vezették be a műtrágyázást. Nem ismerjük az erdélyi gazdaság támogatásának pontos számait, de az Ellenzék 1941. szeptember 6-i száma 500 millió pengős mezőgazdasági hitelkeretről írt, míg a kérdés kétségkívül legjobb szakértője, Oláh Sándor évi százmillió pengőt említ. Akárhogy is volt: a székelyföldi gazdák az akkor kapott szelektort sokszor még a hatvanas években is használták a „kollektívban”. Ugyanebben az időben még az eredeti berendezésekkel működött Csíkszentsimonban a magyar érában felépített keményítőgyár. A négy székely vármegyében csak 1941-ben az állam 75 ezer pengőt nyújtott a gazdaköröknek a vető- és magtisztító gépek beszerzésére, összesen 184 darab megvásárlására. Csíkban az ekkor kapott ismertetőfüzeteket még a kilencvenes években is forgatták az idősebb gazdák. Az EMGE állat- és gyümölcsfaakciói mellett figyelmet érdemel még a kormányzat által támogatott „zöldmező-akciók” köre: a román időszakban történt erdőirtások legelőkké vagy kaszálókká alakításának tervezete széles körű talajjavító programmal járt együtt. Részben már a szociálpolitika kérdésköréhez vezet az 1919-21-ben elindított, számos diszkriminatív elemmel terhes román földreform revíziójának kérdése. Azért csak részben, mert az 1940-ben kezdődött felülvizsgálat során elég nagy földek jutottak a Vitézi Székhez, amely nem szociális alapon osztott földeket. Emellett a felülvizsgálat sokak számára egyszerűen hatalmi kérdés is volt. A folyamat ugyanakkor még 1944-ben sem fejeződött be. A lassúságot – a magyar közigazgatás túlterheltségén túl – kül- és szociál-, valamint földbirtok-politikai szempontok okozták, Miközben a román földreform egykori ígérete az volt, hogy a nagybirtokosoktól veszi el a földet, valójában a magyarországiaknál egy nagyságrenddel kisebb erdélyi (magyar) középbirtok között vágott rendet, ráadásul úgy, hogy eltérő

földkisajátítási szabályok voltak érvényben Románia regáti és erdélyi területein. A román állam olyan földeket is elvett, amelyek magyar állampolgárságot választott birtokosok (ún. optánsok, köztük a magyar politikai elit olyan tagjai, mint Bethlen István vagy Teleki Pál) tulajdonai voltak, és amelyekre vonatkozóan a trianoni békeszerződés úgy rendelkezett, hogy azok tulajdonát tiszteletben tartja az utódállam. Ezeknek a birtokosoknak az ügyében a magyar állam hosszas nemzetközi procedúrába bonyolódott, amely csak 1931-ben zárult le. Voltak ezenfelül olyan, közösségek által birtokolt földterületek – például az ún. Csíki magánjavak, a volt székely határőrterületek által közösen birtokolt erdők és szántók –, amelyeket a román állam igénybe vett a földreform során, miközben a hasonló eredetű és rendeltetésű, ám román határőrezredek tulajdonában álló naszódi birtokokat nem sajátította ki. Ezen túlmenően a magyar egyházakat földtulajdonaiknak több mint négyötödétől fosztották meg. A Magyarországhoz visszacsatolt területen a román hatóságok összesen 677 742 katasztrális holdat sajátítottak ki, ebből viszont csak valamivel több mint 450 ezret osztottak ki igényjogosultaknak. (Venczel József felmérése még ennél is több elkobzott földről: 1,223 millió holdról tudott Észak-Erdélyben.) A maradék egy része különböző egyéb célokat szolgált: iskolák, köztestületek részesültek belőle, esetleg a helyi román elit tagjai – mint Valeriu Pop vagy Alexandru Vaida-Voevod volt miniszterelnök Kolozsvár környékén telepeket hoztak létre rajtuk vagy pedig az állami tartalékföldeket kezelő alapba (ezek voltak az ún. rezerva-földek) kerültek. A szövevényes jogi helyzet tisztázása és az egyes birtokok visszaadása lassan haladt – jobbára kormányzati szándékból. A hamarosan számos kötöttséggel terhelt erdélyi földbirtokforgalom egy újabb kormányhatározattal komplikálódott, amennyiben a 1440/1941. számú miniszterelnökségi rendelet kimondta, hogy a korábbi román agrárreformban érintett ingatlanok csak a vármegyei gazdasági bizottságok jóváhagyása után eladhatók és vásárolhatók. Ráadásul az elöljárók egymás után jelentették településükről, hogy a kataszteri ívek elkallódtak a román időszak alatt, vagy csak töredékesen vannak meg, így az eredeti birtokhelyzet rekonstruálása igen nehézkesnek bizonyult. A négyéves magyar fennhatóság alatt összesen 42

236 katasztrális hold mezőgazdasági és 25 777 katasztrális hold erdőművelés alá vett területet adtak vissza korábbi birtokosaiknak. A kormányzat a háború utánra kívánta halasztani a kérdés végleges megoldását, amelynek teljes volumene a háborús időkben túlzottan felkorbácsolta volna a közvélemény hangulatát, rontotta volna DélErdély visszaszerzésének esélyét, felboríthatta volna egy általános földbirtok reform menetrendjét, és nem utolsósorban megerősítette volna a magyar rendszer „reakciósságának” képét külföldön és belföldön. Pontos számot nehéz mondani, de az adatokból látható: a korábban elvett földeknek valamivel több mint 10%-a cserélt újra gazdát 1940 és 1944 között. Sőt, ha Venczel József adatait vesszük alapul, még ennél is kevesebb. Többek között a csíkiak elvett földjei sem kerültek vissza korábbi tulajdonosaikhoz. Pál Gábor Csíkszeredai ügyvéd, országgyűlési képviselő, akit a kormányzat a kérdés jogi kezelésére kért fel, hamarosan le is mondott, mert saját működését is kudarcként értékelte. A visszajuttatott birtokokhoz hasonló nagyságrendben, 34 294 katasztrális hold jutott vissza a gazdálkodókhoz – főként szociális földjuttatás formájában. Ennek forrásaként azonban nem a román földbirtokreform revíziója során felszabadult földek szolgáltak, hanem túlnyomórészt zsidó tulajdonosoktól elvett birtokok, amelyek az 1942. évi XV. törvény révén jutottak állami tulajdonba. A szóban forgó jogszabálynak viszonylag kis teret szánt eddig a szakirodalom a magyarországi jogfosztások történetében. Ez volt az első olyan törvényi szintű rendelkezés, amellyel az állam nem csupán kirekesztette egyes polgárait, és gazdasági tevékenységük, foglalkozásuk feladására kényszerítette őket, hanem közvetlenül beavatkozott a magántulajdon viszonyaiba. „A zsidók mező- és erdőgazdasági ingatlanairól” nevet viselte, és már harmadik szakaszában egyértelműen fogalmazott: „Zsidót összes mező- vagy erdőgazdasági ingatlanának (használati illetőségének), ezek alkotórészeinek és tartozékainak, továbbá mező- vagy erdőgazdasági ingatlanain lévő vagy ezekkel kapcsolatos mező- vagy erdőgazdasági ipari üzemének és üzemi berendezésének tulajdonul átengedésére kell kötelezni”. A törvény kidolgozója és parlamenti védelmezője épp az erdélyi báró Bánffy Dániel volt. A jogszabály amely számos

feldolgozásban „negyedik zsidótörvényként” ismeretes – egyáltalán nem számolt kártalanítással, csak valamiféle térítéssel az elvett földek fejében. 1943 végéig országosan 751 ezer hold területet vettek el zsidó tulajdonosaiktól, és ennek csaknem felét osztották ki szociális alapon kiválogatott személyeknek. Erdélyben a törvény értelmében 1943 folyamán összesen 30 513 katasztrális hold birtokot vettek el több száz tulajdonostól. A folyamatot a földművelésügyi minisztérium erdélyi földbirtok-politikai osztálya felügyelte, és a gazdasági felügyelők hajtották végre, akiknek már 1940-ben hirdettek továbbképzést „zsidóbirtok-rendezési tanfolyam” címmel. Az elvett földből 2344 hold származott öt holdon aluli kisbirtokból, számos esetben házhelynél alig nagyobb telkeket elvéve a tulajdonosoktól. A kisajátítás még 1944-ben is folytatódott, és összesen mintegy 70 ezer holdat érintett, mező- és erdőgazdasági területet egyaránt, Hogy felmérhessük ennek a földjuttatásnak a nagyságrendjét: ez nagyjából megegyezik a román agrárreform során, egy átlagon felüli erdélyi vármegyében (például Kolozsban) elvett területtel. 1943 folyamán ezekből a földekből 9620 holdat osztottak ki igényjogosultaknak, döntően két csoportnak: egyrészt a Vitézi Széknek, másrészt sokgyerekes, nehéz helyzetben lévő családoknak az Országos Népés Családvédelmi Alap (ONCSA) akciói keretében. A zsidók elvett birtokainak gépállományát, felszerelését a helyi gazdakörök vagy kiigénylő magánosok kapták meg, csakúgy mint a birtokok gazdasági épületeit. E birtokok kisajátítása a magyar fennhatóság legutolsó pillanataiig folytatódott: még 1944 augusztusában is kiosztottak 892 hold ingatlant. Ennek valamivel kevesebb mint a felét tartós haszonbérletbe adták, 118 család kapott 279 holdat, a Vitézi Szék pedig 150-et. És ami még rejtélyesebb: ugyanekkor, két hónappal az észak-erdélyi zsidók deportálása után újabb 25 katasztrális hold földet sajátítottak ki, mintegy 10 tulajdonostól. A birtokforgalom kezelésének másik diszkriminatív, jól behatárolható célt követő módja volt a földforgalom szabályozása. Aki ÉszakErdélyben 1940 és 1944 között el akarta adni a földjét, annak nemcsak a IX. hadtest megfelelő hivatalával kellett jóváhagyatnia az adásvételt, de nyilatkoznia kellett, hogy nem esik-e a második zsidótörvény hatálya alá, és az üzletet engedélyeztetnie kellett a

vármegyei gazdasági felügyelőséggel is. Ezek után az állam még mindig élhetett elővásárlási jogával, vagy árverésen szerezte meg a kérdéses földet a német, román vagy zsidó vevők elől. Egyedül 1943ban több száz hold földet vásárolt meg így az állam, több mint egymillió pengőért, csaknem kilencven százalékban román vevők elől. A földművelésügyi minisztérium erdélyi munkatársai részletes jelentésekben számoltak be arról, hogy hány idegen nemzetiségű vevő elől vásárolták fel az eladó földbirtokokat. Ennek a politikának abban a félelemben lelhetjük gyökerét, ami Tokaji László és Bethlen István román földvásárlásokkal foglalkozó munkái nyomán született meg az erdélyi és a magyar politikai elitben. Ez a földpolitika természetesen nem önmagában állt, hanem szoros összefüggésben volt a harmincas évek második felétől induló állami szociálpolitikával, különösen a belügyminisztérium felügyelete alatt álló ONCSA és az utóbbi irányításával működő Országos Szociális Felügyelőség kezdeményezéseivel. (A szociálpolitika persze Erdélyben elválaszthatatlan volt a telepítésektől és a szórványpolitikai kérdésektől - de erről később). Az ONCSA és a gyakorlati segélyezést végző vármegyei közjóléti szövetkezetek jelentős összegeket ruháztak be Észak-Erdélyben is. Annak ellenére, hogy az ONCSA működésében – ahogy az országban másutt – itt is a kis összegű segélyek (vetőmagakciók, házassági kölcsönök, tenyészállat-akciók, kisebb segélyek) domináltak, Szatmárnémetiben épült fel az ország két legnagyobb, ONCSA-házakból álló telepe: mintegy 112 házat húztak fel 1941 és 1944 közölt. Nagyváradon 96 épült, de találunk ONCSA-házakat Désen, Nagybányán, Kolozsváron, Marosvásárhelyen, Sepsiszentgyörgyön, Kézdivásárhelyen és másutt is. Ezek az egyszobás, kamrával, konyhával, gazdasági helyiségekkel felszerelt házak sokgyerekes lakóik számára életforma-átalakító lakhelyek lettek. A bennük lakók vagy az innen indulók még évtizedekkel később is vallották, hogy nemcsak életkörülményeik változtak meg gyökeresen, hanem életmódjuk és életszemléletük is. Ez a szemléletváltás ugyanakkor nem feltétlenül magától jött: a gyerekgondozás, a főzési ismeretek vagy épp a téli háziipari tanfolyamok kapcsán sokan kiemelték a külső kényszert, a szociális gondozónők vagy más hivatalos képviselők szelíd vagy

kevésbé szelíd noszogatását. Ezt a noszogató munkát tükrözi az egyik nagyváradi szociális gondozónő győzelmi jelentése 1944 elejéről: „Az eddigi gondozás eredményeképpen a fiatal családoknál máris emelkedőben van a szaporodási arány (…) A családok egy részénél már szívesen fogadják a gyermekáldást, mivel érzik azt, hogy gyermekeik nevelésében a szükséges támogatást megkapják”. A sokgyerekes családok gondozásába, segélyezésébe bevontak köre – legalábbis a feltárt adatok alapján úgy tűnik – szélesebb volt a magyarországinál. Háromszéken az évi 600 ezer pengős (1941) támogatásnak több mint a fele (370 ezer pengő) nagyállatok vásárlására és a háziipar támogatására ment el. Utóbbival szoros összefüggésben pedig a szövetkezeteken keresztül az ONCSA finanszírozta a rétyi lenes kenderfeldolgozó telep létesítését a vármegyében, összesen 230 ezer pengő költséggel. Bár a szervezet gondoskodása – legalábbis a deklarációk, szintjén – nemzetiségileg nem tett különbséget magyar és nem magyar segélyezettek között, az egyes vármegyei költségvetések elemzése arra utal, hogy létezett ilyen megkülönböztetés. 1942-ben Máramaros megyében például a magyar többségű vagy jelentős magyar lakossággal bíró településeken (Visk, Técső, Hosszúmező, Aknaszlatina stb.) a nagycsaládosok 25–60%-át sorolták a veszélyeztetett és ezért gondozotti körbe, míg ugyanez a román vagy ruszin többségű falvakban (Szaplonca, Pálosremete) 0-10% között mozgott, és az egészségvédelmi szolgálat (zöldkereszt, Stefiniaszövétség stb.) is jóval hiányosabban volt jelen. Hasonló jelenséget lehetett tapasztalni Csík román többségű településein is (Galócás, Bélbor, Vasláb, Gyergyóvárhegy stb.). A hatalmas összegek kezelése, az Erdélyi Szociális Szervezettől örökölt számviteli problémák és a tisztázatlan hatáskörök számos problematikus helyzetet teremtettek a szociális segélyezés körül. 1944 elején Maros-Tordában a közjóléti szövetkezet vizsgálata például megállapította, hogy az alispán (formailag a szövetkezet vezetője a vármegyében) nem szövetkezeti célú autóhasználatát is a szociális szervezettel fizettette ki, a főkönyv rendezetlen volt, az ügyvitelben pedig káosz uralkodott. Kolozsban 1942-ben a könyvvizsgáló megállapította: „A Szövetkezet egész ügyvitelén a belső

ellenőrzés, valamint a felelősségteljes vezetés teljes hiánya erősen észlelhető”, majd hozzátette: „Az ügyvezető igazgató teljesen alkalmatlan, adminisztratív szempontból egyáltalán nem megfelelő ember. Munkáját áttekintés nélküli és célszerűtlen, lázas tevékenység jellemzi”. Számos esetben nem váltak be a nagy költségvetést igénylő, termelő beruházások sem: Máramarosban 1942-ben erősen veszteséges volt a máramarosszigeti kosárfonoda és az aknaszlatinai kertészet, a kolozsi háziipari szövetkezet pedig csak raktárra termelt ugyanebben az évben, szinte semmit nem tudott értékesíteni, ezért 350-400 munkását készpénz helyett vászonnal fizette ki. A. témakör egyik legjobb ismerője, Hámori Péter is felemásnak értékeli ezeket a nagy költséggel kiépített szociálpolitikai akciókat: miközben a kis kölcsönök rendszerének, a „nem halat, hanem hálót” elvének, illetve a kiemelt családtámogatások és lakásépítések pozitívumait említi, a kései szemlélő is elbizonytalanodik a kitűzött célok helyességén, amikor jogfosztással megszerzett tulajdon lelt egy-egy akció alapja. A jórészt középosztálybeli irányítók ráadásul nemcsak saját értékrendjüket próbálták ráerőltetni a teljesen más társadalmi osztályokból származó kedvezményezettekre, beleszólva akár főzési kultúrájukba vagy szexuális szokásaikba, de a segélyezés kritériumrendszerében is számos esetben találunk diszkriminatív mozzanatokat – a származástól kezdve a felekezeti hovatartozáson át egészen az előéletig vagy a felmenők egészségi helyzete utáni kutakodásig. Az általános Fejlesztő-modernizáló akarat a pénzügyeket és az ipart sem kerülte el. A Magyar Nemzeti Bank sorra állította fel fiókjait a visszacsatolt területeken, és visszleszámítolási hiteleiben is előnyben részesítette az erdélyi pénzintézeteket, azok közül is elsősorban a magyarokat. A hitelintézeteket a Pénzintézeti Központ gyorsfelmérése ugyan relatíve jó körülmények között találta, de a pénzügyminiszter hamarosan azt jelentette a minisztertanácsnak, hogy „Az erdélyi magyar intézetek (…) annyira legyöngültek, oly csekély állománnyal rendelkeznek, hogy egészséges továbbfejlődésük is állami beavatkozást igényel”. A tőkeerősebbnek tartott román pénzintézetek nyílt, adminisztratív eszközökkel való korlátozása azonban – a dél-erdélyi magyarságra való tekintettel – nem volt

lehetséges, a miniszter ezért így folytatta: „Közvetett intézkedésekre van tehát szükség a magyar pénzintézeteknek a román pénzintézetekkel szemben való támogatása érdekében. Az intézetek gazdasági megerősítése természetesen nem lehet öncél, s az állami beavatkozásnak egyúttal az erdélyi magyarság gazdasági erejét is fokoznia kell”. Ennek a közvetett beavatkozásnak egyik eszköze lett a kedvezőbb visszleszámítolási hitel. A kormányzat az erdélyi kisipart kedvezményes hitelekkel segítette. Főleg az addig elhanyagolt Székelyföld részesült kiemelt kormányzati figyelemben, döntően olyan beruházásokkal, amelyek a terület feldolgozóiparát erősítették. Az Erdélyi Gazdasági Tanács 1941 augusztusában szeszgyárak, cukorüzemek, borvízpalackozók építésére tett javaslatot. Ezeknek a kivitelezése el is indult, de az ásványvíz-palackozó végül nem épült meg, a kézdivásárhelyi egyedárusági szeszgyár építése pedig 1943 második felében építőanyag-hiány miatt leállt. Termelt viszont – és hamarosan hadiüzemmé is vált – a kolozsvári Dermata, amely Közép-Európa egyik legnagyobb bőr- és cipőgyára volt, és – bár méretükben nem voltak mérhetők a dél-erdélyi társaikhoz – a nagybányai ipar- és bányatelepek is visszakerültek Magyarországhoz. Az iparengedélyek 1942-es revíziója látszatra az igazgatás körébe tartozott, de mint azt látni fogjuk, viszonylag kevés köze volt az iparossághoz: célja az volt, hogy a zsidó kereskedőket és iparosokat kiszorítsa az erdélyi városokból és a fontosabb gazdasági centrumokból. A legnagyobb kormányzati vállalás azonban minden kétséget kizáróan a Székelyföld villamosításának ügye volt. Erdély lényegesen rosszabbul állt ebben a kérdésben, mint a trianoni Magyarország: az utóbbi helyen 32%-os volt a villamosítás mértéke, míg Erdélyben mindössze 4%. Erdélyi országgyűlési képviselők lobbitevékenysége nyomán Varga József iparügyi miniszter 1942. november 17-én a parlamentben jelentette be, hogy ebből a célból 16,5 millió pengő alaptőkével létrehozta a Székelyföldi Villamossági Rt.-t, amelynek feladata lesz, hogy földgázüzemű erőművéből egy 60 ezer voltos távvezetéken villanyáramot szállítson a négy székely vármegye falvaiba. A részvénytársaság meg is alakult, igazgatóságában a magyar villamosipar nagyágyúi és az erdélyi politika lobbistái

képviseltették magukat. De hogy nem csak energetikai dolgokról volt szó az egyes üléseken, azt az is jelezte, hogy a báró Szentkereszty Béla elnökölte igazgatóság 1942 végén tagjai közé választotta Pásint Ödön miniszteri tanácsost, a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztályán belül létrejött Erdélyi Külön Szolgálat vezetőjét is, akiről a budapesti jól értesültek azt suttogták, hogy Bethlen István volt miniszterelnök természetes gyermeke (nem volt az). Bár sokan kifogásolták lassúságát, az új rt. módszeresen haladt előre Wein Elemér ügyvezető igazgató és Honti Gyula kereskedelmi igazgató irányítása alatt. Felmérték az áramot majdan termelő, 10 ezer lóerős földgázerőmű helyeként szóba jöhető helyszíneket, és a kezdeti hezitálás után végül egy 1943 júniusában, Szovátán tartott ülésen elfogadták az indítványt, hogy Marosvásárhelytől néhány kilométerre északra, közvetlenül a Maros mellett, Körtvélyfája és Petele között épüljön meg. A terv az volt, hogy az erőműből áramot szállító távvezeték a Marosvásárhely-Erdőszentgyörgy-SzékelyszentlélekCsíkszereda útvonalon fusson, majd további székelyföldi leágazások segítségével három év alatt a terület 85-90%-át bekapcsolja a hálózatba. A gyorsabb fejlesztés érdekében a Székelyföldi Villamossági Rt. 1942 folyamán megvette és magába olvasztotta az Oltvidéki Villamossági Rt. tusnádfürdői erőműtelepét, illetve megvásárolta az Alcsíki Villamosítási Szövetkezet 13 alcsíki községre szóló engedélyokiratát, így ezen cégek révén 1943 közepére már 1486 fogyasztót láttak el árammal. Ugyanekkor már megépült a Hargitán egy 25 kilométeres szakasz a tervezett távvezetékből, és 1943 őszén több mint egymillió pengőért megrendelték a svájci Brown und Boweri cégtől a turbinákat, amelyek 1944 tavaszára érkeztek meg Magyarországra. Az egyik 1943 végi igazgatósági perpatvar jól rávilágít arra, milyen elvek befolyásolták még az erőmű építését. Páll Ferenc szentivánlaborfalvi malomtulajdonos vitairatban foglalta össze kételyeit az igazgatóság összetételével („kevés benne a székely”), székhelyével („miért nem Erdélyben van”) és működésével kapcsolatban. Személyeskedő és székely partikularizmussal operáló nézeteit nagy felháborodás fogadta a projekten jobbára lelkesedésből dolgozó igazgatósági tagok körében. Valószínűleg hiába jegyezték meg neki,

hogy nincs olyan székelyföldi szakember, aki az erőműépítést át tudná tekinteni, ezért kénytelen lesz beérni velük. A jegyzőkönyv szerint Páll „tudomása szerint eredetileg székely stílusú erőmüvet akartak, a bemutatott rajzok azonban ennek nem felelnek meg. Az erőmű külső megjelenésébe is be kellett volna vinni a székely gondolatot. Kifogásolja, hogy az erőmű épületterveit nem Antal Dezső készítette el, aki a székely stílust az erőmű épületével kapcsolatban is kifejezésre tudta volna juttatni. Wein Elemér közli, hogy egy erőmű elsősorban műszaki meggondolásokat igényel, és a kivitelnél megítélése szerint csak a célszerűség lehet az irányadó. A székely stílusnak a kifejezésre juttatása szempontjából a kolónia épületeinek megtervezésével bízta meg az rt. Antal Dezsőt, aki az ügyvezetői jelentés keretében bemutatott terveken ezt a székely stílust megfelelőképpen ki is domborította”. Páll felszólalása mögött valószínűleg személyi ellentétek is lehettek: ő és egy másik társa az rt. által bekebelezett két kisebb villamosítási szövetkezet vezetője volt, és vélhetően elszámolási vitába keveredtek a kormányzati mamutcéggel. Pásint Ödön mindenesetre semmi kivetnivalót nem talált abban, hogy székely motívumok legyenek az erőmű betonkockáján, és a testület némi szócséplés után úgy határozott, hogy Antal Dezsőt is bevonják a külső tervek elkészítésébe. Páll egy másik vádjára a miniszterelnökségi tanácsos aziránt is érdeklődött, hogy zsidó vállalkozó részesüll-e megrendelésben az építkezés során. A végső nyomvonalat egyes községek lehetetlen követeléseikkel nehezítették: végül nagy nehezen őket is sikerült meggyőzni. Az erőmű azonban soha nem épült meg. A több millió pengőt érő és a háborús Európán épségben átutazó turbinákat a visszavonuló német csapatok robbantották föl 1944 kora őszén, csakúgy, mint a tusnádfürdői erőművet. A Székelyföldi Villamossági Rt. Romániában rekedt vagyonát 1945-ben zár alá vette a CASBI, az ellenséges javakat felügyelő román állami szerv. Hiába öltek bele pengőmilliókat és tömérdek energiát ebben a néhány évben: Székelyföld villamosításának törekvése kudarcba fulladt.

Erőterek 1940 őszén a visszacsatolt területek politikai képviselete még egyáltalán nem volt eldöntött kérdés. A miniszterelnök személy szerint például azon az állásponton volt, hogy „Erdély az erdélyieké”, értve ezalatt, hogy ne csak a magyarországi Hangya ne kebelezze be az erdélyit, hanem hogy a politikai pártok és a társadalmi szervezetek se árasszák el a visszacsatolt keleti országrészeket. Persze – mint Teleki ügykezelésében általában – itt is akadtak kivételek: a különböző katolikus ifjúsági szervezetek (KALOT, KALÁSZ), hivatásszervezetek vagy a cserkészet tisztviselői, aktivistái már a katonai közigazgatás ideje alatt beutazhattak Észak-Erdélybe, hogy ott egyesületeket szervezzenek, vagy politikai munkában vegyenek részt. A miniszterelnök ugyanakkor komolyan gondolta, hogy az anyaországi pártokat megpróbálja távol tartani a régiótól, ám ebben csak korlátozottan járt sikerrel. Magában Erdélyben is különböző elképzelések éltek arról, hogy mit kellene tenni az érdekképviselet ügyében. Tamási Áron például így emlékezett egyik 1945 utáni cikkében: „A Vásárhelyi Találkozó szellemét idézve magam elé, e találkozó ifjúságának néhány vezetőjével emlékiratot adtunk át Teleki Pálnak. Ebben az emlékiratban politikai párt helyett társadalmi szövetségei kívántunk, mert csupán egy ilyen erdélyi szövetségben láttunk lehetőséget arra, hogy a találkozó népi demokratikus hitvallását valóra válthassuk. Mi sem természetesebb, Teleki Pál a politikai párt megalakítása mellett döntött”. De Teleki nemcsak az Ábel íróját, a kolozsvári bevonulás rádióközvetítésében a románoknak szóló, legendás mondatot formulázó (,,Az igazságot is meg lehet szokni”) értelmiségit tette csalódottá, hanem másokat is. Bethlen György korábbi pártelnök és a Csíkszeredai Pál Gábor a korábbi Országos Magyar Pártot szerették volna újjászervezni – ők sem kaptak erre engedélyt. Teleki önálló erdélyi magyar párt megalakítása mellett döntött: ez lett az Erdélyi Párt (EP), Teleki Béla gróf (a miniszterelnöknek csak szegről-végről rokona) vezetése alatt. A párt 1940. december 14-én kezdte meg a működését, először még a magyar politizálási tradíciókhoz jobban kötődő klubpártként, majd 1941 májusától rendes tömegpártként – helyi, majd horizontális,

szakmai típusú szervezetekkel (például 1944 elején került sor az iparos tagozatok létrehozására), előadókörutakkal, kampánybeszédekkel és a tömegpárti politizálás minden szükséges kellékével. 1942 januárjára a pártnak 700 helyi szervezete és 243 500 tagja volt, ami egyúttal azt is jelentette, hogy nagyjából minden harmadik erdélyi magyar felnőtt a szervezet tagja volt. A párt magvát azok a behívott képviselők alkották, akik választás nélkül, a kormányzó általi kinevezés útján kerültek a parlamentbe. A válogatáskor az szolgált alapelvként, hogy a behívott képviselő olyan férfiú legyen, aki a 22 éves kisebbségi magyar közéletben már bizonyított. Így nem tűnik meglepőnek, hogy az Országos Magyar Párt és a Romániai Magyar Népközösség korábbi politikusait találjuk közöttük (a négy év alatt összesen ötvenen fordultak meg a képviselőházban: ebből 36-an lettek az Erdélyi Párt tagjai; többen a kormánypártot választották inkább, akadt egy-egy imrédysta és kisgazda, illetve öt párton kívüli is). Mellettük szerepet kaptak a harmincas években szocializálódott politikusi nemzedék tagjai is: katolikus aktivisták és a népszolgálati eszme elkötelezettjei is, köztük Vita Sándorral, a párt hivatalos lapjának, a kolozsvári Ellenzéknek a főszerkesztőjével, Mikó Imre jogásszal, Albrecht Dezső publicistával, László Dezső református lelkésszel és másokkal. A nagyobb konfliktusok elkerülése végett Bárdossy László kormányfőként párt-szövetséget kötött az erdélyiekkel: ennek értelmében ők elfogadták a miniszterelnök pártvezérségét, támogatták a kormány álláspontját a törvényhozásban, cserében a Magyar Élet Pártja (MÉP) ígéretet tett, hogy nem szippantja be az Erdélyi Pártot, és nem szervezkedik Erdélyben. Utóbbi ígéretet csak részben tartotta be. Arra hivatkozva, hogy Szatmár megye egy része korábban is Magyarország területéhez tartozott, a kormánypárt itt benyomult a helyi közéletbe. Teleki Béla pártelnök levelezésében már 1942-böl számos bosszús-mérgelődő jelentést találunk Némedy Gábor szatmárnémeti EP-vezetőtől, aki a MÉP folyamatos térnyeréséről számolt be Nagybányán, Szinér-váralján, Nagykárolyban és saját városában. A pártszövetséget később Bárdossy utóda, Kállay Miklós is megújította. Az erdélyiek támogatására már csak azért is szüksége

volt a miniszterelnöknek, mert Imrédy Bélának és híveinek 1940 őszi távozása után az 1939-es választáson elnyert kormánytöbbség meglehetősen elvékonyodott. A MÉP frakciója összesen 185 főt számlált, és bár a kormánypárton kívül is számos lojális képviselőt lehetett találni, a MÉP belső viszonyai nem voltak megnyugtatóak: sokan voltak ugyanis, akik nem követték Imrédyt, eszméit azonban osztották. Ilyen volt például Milotay István, a befolyásos Új Magyarság főszerkesztője, és hasonlóakat suttogtak Teleki Mihály földművelésügyi miniszterről is. Az EP nélkül a kormánypárt 1943-ra elveszítette volna törvényhozási többségét: ekkor már csak 173 képviselője (46,8%) volt az országházban. 1942 decemberében sor került a korporatív elven szervezett felsőházi választásokra is; ezeken az Erdélyi Párthoz közel álló személyiségek szintén jól szerepeltek. Kolozs vármegyében például az egyhangúlag megválasztott tagok valamennyien a pártból érkeztek, kivéve Illyés Viktor récekeresztúri földbirtokost, aki a románságot lett volna hivatott képviselni a második kamarában. Szatmárnémetiben ugyanakkor az esemény kétségbeesésbe kergette a párt helyi vezetőit, mert az ottani választás során a MÉP lépéselőnybe került. Az észak-erdélyi németségnek szánt parlamenti helyekről hosszas huzakodás indult 1940 végén. Teleki el akarta kerülni, hogy az új generációhoz tartozó, nemzetiszocialista vagy a Volksbunddal szimpatizáló képviselők kerüljenek a magyar törvényhozásba, és vehemensen érvelt a szatmári svábság képviseletét biztosító mandátum ellen is. A német közösség gyors magyarosodását a román uralom valamelyest visszafogta, ezért a kormányzatnak feltett szándéka volt, hogy a németek által is szorgalmazott disszimilációt lefékezi vagy egyenesen leállítja. Mivel azonban a bécsi döntéssel egy időben aláírt népcsoportegyezmény engedélyezte a Volksbund hivatalos működését, képviselőinek számos kérdésben megnőtt a befolyása, így Telekinek végül ejtenie kellett saját jelöltjeit. Végül a Nagykároly környékén élő svábokat Sepp Schönborn, a Beszterce környéki szászságot Eduard Keintzel képviselte a parlamentben, a felsőházba pedig Karl Molitoris evangélikus szuperintendens került a németség képviseletében.

A románság részére fenntartott 12 helyet sohasem töltötték be. Ezt a magyar kormány sem erőltette, és a román közösség vezetői sem voltak hajlandók erre, mivel ezt Bukarestből kifejezetten megtiltották nekik, még akkor is, amikor Budapest 1941-1942 közölt többször is megkísérelte a helyzet rendezését. Bukarest visszautasított minden olyan gesztust, amely a fennálló helyzet bármiféle elismerésére irányult. A magyar politikai gondolkodás határait jól jelzi, hogy a nemzetiségi ügyekben inkább toleráns Teleki miniszterelnök is „nagyon mulatságosnak” találta Korponay Kornél felsőházi tagnak a témában írt levelét, amelyben a neves gyümölcstermesztési szakíró így fejezte ki kételyeit: „A román kisgazda képviselő kérdése súlyos dolog. Román is legyen, kisgazda is legyen, nem sercinti végig bagólével a parlamentet s ne lopja el a házelnök csengőjét, feltéve, hogy az ezüstből van… Ilyen embert nehéz találni. Nem volna jó egy agyafúrt székelyt átfesteni románra?” Felsőházi tagnak a kolozsvárszamosújvári görög katolikus püspököt, Iuliu Hossut választották (a máramarosi görög katolikus püspök azért nem jöhetett szóba, mert az egyházmegye létrehozását a magyar kormányzat nem ismerte el), ő azonban nem jelent meg az üléseken (a püspökkari konferenciákra viszont eljárt). Dacára annak, hogy egyházmegyéjét 1918 előtt alapították, nem hívták be felsőházi tagnak Valeriu Traian Frentiu nagyváradi görög katolikus püspököt, őt ugyanis a magyar hatóságok nem voltak hajlandók elfogadni. Frentiu ezért 1941 után Dél-Erdélyben élt, egyházmegyéjét pedig Hossu püspök kormányozta. Bárdi Nándor 2006-os tanulmányában – részben a párt politikusa, Mikó Imre periodizálása nyomán – öt szakaszra osztotta az Erdélyi Párt működését: az első korszak 1941 májusáig, a hivatalos párttá alakulásig tartott. A második 1942 februárjáig, amíg Bárdossy integrációs törekvései kitartottak. 1943 szeptembere fontos változtatást jelentett a párt stratégiájában: ettől kezdve az olasz kiugrás és a keleti front eseményeinek hatására (kurszki ütközet stb.) a párt az erdélyi magyar szupremácia építése és az ezt elősegítő, erdélyi központú fejlesztések kicsikarása helyett a közösség belső kohéziójának megerősítésére összpontosított. A fordulatot Teleki Béla pártelnök 1943. szeptember 12-i beszéde jelentette, amely a korábbi főtémák helyett „egy magyar munkaközösségben” jelölte meg

politikájuk célját. Hogy a szélesebb összefogást a nagyközönségnek is demonstrálják, a nagygyűlésen, ahol Teleki Béla beszéde elhangzott, Tamási Áron is megjelent, akit eladdig nem nagyon kedveltek a párt vezetői. Páll György főtitkár csak „Tamási és galériája [a szónak a ‘galeri’ értelmében]” néven emlegette öt és barátait. Ugyanebben az időben indul el a párt nyitása a munkásság és a kisiparosok felé. A német megszállás után aztán újra változott a helyzet: a párt jó néhány politikusa passzivitásba vonult, részt vállalt a zsidómentésben, és elzárkózott a parlamenti munkától. Mikó leírása szerint idetartozott Vita Sándor, majd némi hezitálás után Teleki pártelnök is. Ugyanakkor megjegyzendő, hogy Vita továbbra is az Ellenzék főszerkesztője maradt, amely lap – ha nem is olyan elvakultan és esetenként visszataszítóan, mint a Keleti Újság – helyeslőleg vette tudomásul a deportálásokat és a kormány döntéseit. (Erre annál is inkább rákényszerült, mert a sajtócenzúrát ellátó – és a lap újságíróival egyébként baráti viszonyt ápoló – kolozsvári királyi ügyész szerint az Erdélyi Párt hivatalos lapja „pocsék, zsidóbarát, szabadkőműves, destruktív lapnak” minősült 1944 elején.) Eközben mások, Albrecht Dezső vezetése alatt, a kormányt támogató álláspontra helyezkedtek, annak ellenére, hogy a Sztójay-kabinet sorban váltotta le a párttal szoros kapcsolatban lévő főispánokat és a közigazgatás más tisztviselőit, helyükre pedig jobbára az Imrédy-féle Magyar Megújulás Pártjához közel álló megyei tisztviselők kerültek. Amikor aztán a román kiugrás után létrejött az Erdélyi Magyar Tanács, és a kormány 1944. augusztus 24-én feloszlatta a pártokat, az EP még helyben lévő tisztviselői a kommunista Békepárttal való kooperáció révén igyekeztek előkészíteni a hatalomváltást. Ugyanakkor a kormányzónál fegyverszünetet, Erdély katonai kiürítését, intézményeinek helyben maradását és Kolozsvár megkímélését próbálták elérni. Mikó Imre édesapja, Mikó Lőrinc ítélőtáblai elnök segítségével szabadon bocsátották a kolozsvári fogházban őrzött magyar kommunistákat, és a részben általuk szervezett városőrséggel együtt próbálták fenntartani a rendet Kolozsváron, miközben helyben igyekeztek bevárni a szovjet csapatokat. Mikó később erre a hálátlanság hangsúlyaival emlékezett vissza: „Miután a börtönből az elítélt kommunistákat kiszabadítottuk, a

Békepárt képviselői merevebb magatartást tanúsítottak az Erdélyi Párttal szemben, és attól kezdve mint parlamenti képviselettel tárgyaltak velünk, és nem mint Erdélyi Párttal”. A fent vázolt szakaszolást kétségkívül lehet vitatni, ráadásul egyes személyek működésében nem lehet mindig biztosan szétválasztani a tudatos erdélyi nemzetépítést a budapesti kormánypolitikának való megfeleléstől vagy az önálló erdélyi politikai cselekvéstől. A párt ideológiáját meglehetősen nehéz volna felvázolni, mivel a számos irányzat, a sokféle ideológiai háttér és az aktuális politikai helyzet más és más válaszokat hívott elő. Nagyon hamar bebizonyosodott ugyanakkor, hogy a román időkből átmentett, a központtal szemben kritikus, harcos regionalista hang semmilyen szempontból nem célravezető. Pál Gábor parlamenti képviselő akit egyébként Teleki Pál először a jövendő Erdélyi Párt elnökének nézett ki – 1940. december 3-án beszédet mondott az országgyűlésben: ebben panaszkodott az előállott jogbizonytalanságra, hiányolta a koncepciózus felső irányítást a visszacsatolt vármegyék életéből, felrótta a katonai és a polgári közigazgatás túlkapásait, valamint „betegesnek” nevezte a protekcióval átszőtt magyar hivatali életet. Kifogásolta a harmadik zsidótörvény előkészületeit is. Bár mondandójának egy részét a szélsőjobboldal zajosan ünnepelte (nyilvánvalóan nem a diszkriminációról mondottakat): a számonkérőnek tartott hang egy csapásra lezárta Pál minden további kilátását arra, hogy politikai pályája magasabbra emelkedjen. Pártjából ki kellett lépnie, és független képviselőként tevékenykedett tovább, csakúgy, mint például Bethlen György, az Országos Magyar Párt korábbi elnöke. Miközben Pál némely felszólalását a szélsőjobboldal valóban megtapsolta a parlamentben, egykori párttársai esetenként arra gyanakodtak, hogy „liberális vizeken evez”, és „nem helyesli a párt erélyes magatartását” a zsidókérdésben. Ebből Páll György, az EP főtitkára arra a következtetésre jutott, hogy Pál „angolszász győzelemmel Számol”, és Bethlen György, esetleg Bethlen István befolyása alatt áll. Liberális hírbe keveredni mindenesetre az egyik legrosszabb ómen volt a pártban ezekben az években: Kövér Gusztáv hírlapírót – aki éveken át volt magyar lapok nyugat-európai tudósítója (és mellesleg a magyar revíziós propaganda

megbízható ágense) – azért zárták ki a pártból, mert korábbi állomáshelyein annyira telítődött a szabadelvűséggel, hogy „például a zsidókérdésben olyan liberális álláspontot foglalt el, amellyel nemcsak a pártvezetőség, hanem az erdélyi magyarság többsége sem azonosíthatja magát”. Az 1941. május 28-án elfogadott pártprogram mindenesetre egyértelművé tette, hogy az EP kiknek a pártja kíván lenni: „Az Erdélyi Párt tehát nyitva áll a visszatért keleti és erdélyi részek minden keresztény [azaz nem zsidó – A. B.] polgára számára”. A program az általános követelések mellett (korrupció felszámolása, összeférhetetlenség szabályozása, nemzeti összefogás) specifikus erdélyi kívánságokat is tartalmazott („a két évtized alatt anyagi és erkölcsi javaiból kisemmizett magyarságot az őt megillető jogaiba akarjuk visszahelyezni”), ami jobbára állami hiteleket, a román földreform felülvizsgálatát, a kisgazda-társadalom védelmét, telepítést, a külföldi magyar szórványok hazahozatalát, Székelyföld iparosítását és a helyi szórványkérdés kezelését jelentette. A programban annyiban esett szó a románságról, hogy a magyar és a német nép térségbeli vezető szerepének kiemelése után leszögezték: „A magyar állameszmét magáévá tevő román nép számára biztosítani kívánjuk nyelve használatát a közoktatásban, közigazgatásban és a bíróság előtt, egyházai megbecsülését, a munka szabadságát, nemzetiségi érzése védelmét, politikai jogai gyakorlását, de mindezeket csak olyan mértékben, amilyenben a romániai magyarság e jogokkal rendelkezik”. Ez egyfelől világosan lehorgonyozta a párt álláspontját a magyar nemzetiségpolitika viszonosságra építő rendszere mellett (Magyarország úgy és annyiban ad jogokat a fennhatósága alatt élő nemzetiségeknek, amennyire azok anyaországai biztosítják a területükön élő magyarság hasonló jogait.), másfelől pedig teljes élességgel exponálta azt a kérdést, amelyet a négyéves magyar fennhatóság folyamatosan feszegetett, nevezetesen a lojalitásét. A program nemzetiségi, nyelvi és politikai jogai védelmét kínálta a románságnak, ám az ajánlat másik felét soha nem tisztázták tökéletesen. Mit is jelentett egészen pontosan „a magyar állameszme elfogadása”? A magyar nyelv ismeretét? Rendszeres használatát? A magyarosodásra való hajlamot? Hogyan lehetett ezt ellenőrizni?

Ráadásul ebben a kérdésben gyökeresen eltérő nézeteket vallott a miniszterelnök, egy főszolgabíró és egy nemzetiségi regrutákat kiképző honvéd tiszthelyettes. E meglehetősen tág fogalmak közt értelmezhető kitételt paradigmatikusan tükrözi Inczédy-Joksmann Ödön kolozsi és kolozsvári főispánnak egy 1941 novemberi átirata a nagyváros polgármesteréhez. Ebben a belügyminiszter felkérése alapján jelezte, hogy a román nemzeti színek ruhán való viselése miatt nem indítanak eljárást, még ha ez helyben feszültségekkel is jár. Ugyanakkor, ha a magyarok ellenségesen reagálnak a román nemzeti színekre, a nemzetiségi polgárok számára jelezni kell, hogy azok használatától „saját érdekükben és a közrend megóvása céljából tartózkodjanak”. De nem csak a román nemzetiségű polgár keveredhetett bajba, ha „nemzethűség” elleni vétséggel gyanúsították: áradtak a feljelentések az állítólagosan román származású köztisztviselőkről is. Ábrahám József csíki alispánról ez olyannyira közszájon forgó információ volt, hogy még az üldözött zsidók is megjegyezték visszaemlékezéseikben. De egy román dal eléneklése is vegzatúrának tette ki Farkas Kálmán főszolgabírót, aki – ráadásul anyaországi tisztviselő-feleségek kérésére! – elhúzatott egy román nótát a bánffyhunyadi kaszinóban. Rendszeresek voltak az arra vonatkozó panaszok is, hogy bár tudnak magyarul, az adott település román lakosai mégsem hajlandók az államnyelven beszélni, esetenként még a hivatalban sem. Ugyanakkor kétségtelen tény, hogy a román kisebbség köréből valóban hallatszottak olyan hangok, amelyek kimondottan provokálóak lehettek: nemcsak egy alaposan bepálinkázott földműves szitkozódása („Éljen Nagy-Románia, a magyarok menjenek az anyjuk picsájába, basszák meg az édesanyjukat”), de egyes román értelmiségieknek a magyar hatóságokkal szemben kihívó magatartása is okozhatott frusztrációt. Hosszú Vazul kolozsvári ügyvéd például a jelentés szerint üvöltözve támadt neki a polgármesteri hivatal munkatársainak 1943 októberében, amikor lakásába magyar menekülteket akartak beköltöztetni, válaszként a román hatóságok hasonló lépéseire a tordai magyarokkal szemben: „nem bánja, ha ötven menekültet is teszünk a lakásába, mert nála nem érjük el a célunkat. Ő nem fog Romániába repatriálni. Ellenben azon lesz, hogy túl [ti. Romániában] is

minél nagyobb retorziókat alkalmaztasson, Ő magyar állampolgár, és nem túsz”. Az állítás utolsó mondata akár a polgári kurázsi megnyilvánulása is lehetett volna, ám a retorziókkal való fenyegetőzés kicsit rontotta a felháborodás erkölcsi erejét. 1929-ben az Országos Magyar Párt egy névtelen jelentéstevője még azt állapította meg: „Az erdélyi zsidóság anyanyelvében teljesen magyar maradt, és a legújabb generáció is magyar anyanyelvű, és minden erőszakos intézkedés, megfélemlítés és presszió ellenére ragaszkodni fog a magyarsághoz. Az sem lehet kétséges, hogy amennyiben a lakosság szabad, befolyásolatlan akaratnyilvánítására esetleges népszavazás útján alkalom nyílnék, a zsidóság a maga teljességében az ezeréves magyar haza mellett tenne vallomást”. Ennek ellenére az Erdélyi Párt programja már arról értekezett, hogy a zsidóság a román fennhatóság alatt „önként levált a magyarság testéről”, éppen ezért „helyeslünk és sürgetünk minden olyan törvényes és kormányintézkedést, mely a kérdés általános európai rendezéséig a zsidóságot a nevelés, a közvélemény-alakítás és a jogszolgáltatás területéről teljesen kizárja, a gazdasági életben pedig sürgősen módot nyújt arra, hogy helyüket magyar szakemberek foglalhassák el”. Ez tiszta beszéd volt, nyílt elköteleződés a kormányzat kirekesztő politikája mellett. Ráadásul mindez nem csupán az egyszeri deklarációk szintjén zajlott, hanem a párt egyes képviselői a parlamentben is előhozakodtak a témával, kárhoztatva a zsidóság és a munkásmozgalom összekapcsolódását, Budapest „elzsidósodását”, támogatva a zsidótörvényeket és a zsidóság kitelepítésében látva a kérdés megoldását. Ugyanakkor a korszak kutatói közül többen figyelmeztetnek rá, hogy olykor anakronisztikus perspektívát jelent egy egyszeri, például 1942-es beszéd alapján következtetni arra, hogy mit telt valaki 1944-ben. Az út ugyanis nem egyenes vonalú: ahogy a polgári radikálisként és Jászi harcostársaként induló Paál Árpádból lehetett szélsőjobboldali politikus a harmincas-negyvenes évekre, úgy a vérmes antiszemita kijelentéseket hangoztató pártemberek némelyikéből is válhatott olyasvalaki, aki 1944-ben hamis papírokat szerzett üldözött ismerőseinek – még ha ez nem is volt tömegesen jellemző. A zsidótörvény alóli fennmaradt mentesítési kérvények támogatói között

ott látjuk az egyébként az 1942. évi XV. törvényt beterjesztő Bánffy Dániel minisztert. Az Ellenzék című lap legalábbis elnézőleg kezelte a zsidókat sújtó rendeleteket, ugyanakkor a német megszállás előtti napokban meleg szavakkal emlékezett meg Kolozsvár kereskedőtársadalmának valamikori doyenjéről, Hirschfeld Sándorról. László Dezső református lelkész, aki ugyan meglehetősen kétes ízlésű dolgokat mondott a parlamentben, a faji antiszemitizmustól mindig elhatárolta magát (még ha a keresztény alapútól nem is), és 1944 tavaszán lelkésztársait a kikeresztelkedések segítésére bátorította. Ha meg akarjuk érteni az erdélyi politikai gondolkodás átalakulását ebben az időszakban, a különbség leginkább a népszolgálati eszme metamorfózisában érhető tetten. Az eddigre hatalmi pozícióba került erdélyi magyar elitnek (és pártjának) a kultúrfölény immár nem megmaradása alapját jelentette, hanem valós helyzetet; a szolidáris, egységes, keresztényi szellemmel áthatott magyarság nem lehetséges védekezési mechanizmus volt, hanem az új, regionális társadalomépítés alapja; az „erdélyi szellem” pedig retorikai mentőkötelet adott, ha meg kellett bélyegezni Budapest erőszakosságát és/vagy érzéketlenségét. Ezt az érzést – fenyegetést és viccet elegyítve – fogalmazta meg az egyik vezető erdélyi politikus Teleki Béla pártelnöknek írott levelében, egy olyan mezőhegyesi vadászat után, ahol az erdélyi frakció befolyásos tagjai voltak jelen. A levél szerint Bánffy Dániel földművelésügyi miniszter esetleges távozásának hírére Braunecker Antal földbirtokos, országgyűlési képviselő megjegyezte: „Ha ez igaz, akkor itt rosszabbul bánnak Erdéllyel, mint ahogy a Regátban tették, mert ott a kormányban Erdély mindig képviselve volt”. A párt tevékenysége ugyanakkor nyilvánvalóan csalódást keltett az erdélyi magyar közvélemény egy részében. Meglepő, bár korántsem megmagyarázhatatlan módon azonban nem a nyilasok profitáltak az önálló erdélyi politizálással kapcsolatos kudarcból, A román földreform revíziójának lassúsága, az állások betöltésénél tapasztalt állítólagos diszkrimináció (ami, mint láttuk, elég viszonylagos volt), a kinyíló agrárolló, a beszolgáltatások rendszere és a román és a szász nemzetiség „dédelgetése” nagyon hamar kiábrándulttá tette az erdélyi magyarság jelentős rétegeit. Utóbbi körülményre számtalan

forrást lehetne idézni, legyen elég most csak kettő: „A közigazgatás a másik végletbe esik akkor, amidőn kerülni óhajtván minden nemzetiségi panaszt, szinte a magyarság rovására kedvez ennek a két nemzetiségnek” írta egy ismeretlen jelentéstevő 1941 őszén a marosvásárhelyi közállapotokról. Egy kolozsi EMGE-jelentés pedig egész magas szintre helyezi a románok állítólagos kímélőjét: „A tanítók elmondták, hogy ez év [1941] február óta. amikor Teleki Pál miniszterelnök védelmébe vette a kisebbségi nyelv használatát, a serdültebb fiatalságon kívül még a kisebb iskolás gyermekek sem akarnak magyarul beszélni, megnehezítve ez által a tanítók helyzetét, nem számítva a szülőket, akik pedig többé-kevésbé mind tudnak magyarul”, majd a jelentés írója rosszallólag azt is hozzátette, a nagyközségben kinevezett zöldkeresztes nővér is román, és a magyar felekkel szemben goromba. Az Imrédy Béla vezette Magyar Megújulás Pártja (MMP) volt az a politikai formáció, amely a csalódást kihasználva a leggyorsabban lépett, és létrehozta erdélyi szervezeteit, ahonnan csak izzadságos munkával lehetett visszacsábítani az Erdélyi Pártba a helyi notabilitásokat. Átfogó statisztikával nem rendelkezünk, de a különböző jelentésekből úgy tűnik, hogy a párt elég jelentős értelmiségi-középosztályi támogatással rendelkezett, főleg az erdélyi városokban, de faluhelyen is. A rendőrkapitányi, főszolgabírói, EPfőtitkári jelentések arra utalnak, hogy a szervezők között feltűnően sok volt a református lelkész. Így például Bánffyhunyadon az a Bokor Márton esperes volt a párt vezetője, aki a húszas években Kós Károllyal, Kecskeméthy Istvánnal együtt szervezte a magyar párt progresszív alternatívájaként jelentkező Magyar Néppártot. Székely udvarhelyen az ipartestületi elnök és jegyzője hozták létre a párt szervezetét – egy jól értesült helyi jelentés szerint azért, mert az elnökből nem lett annak idején képviselő. A közigazgatás egyes tisztviselőit is rendszeresen gyanúsították azzal, hogy összejátszanak Imrédy pártjával. Ez a vád érte többek közt Ábrahám József csíki alispánt vagy Keledy Tibor kolozsvári polgármestert is. Szakáts Zoltán, későbbi felsőházi tag, az EP udvarhelyi főtitkára egy jelentésében három típust különböztetett meg azok közül, akik Imrédyhez álltak: egyfelől azok, „akiknek magatartása a megszállás

idején nemzethűségi szempontból kifogásolható volt, de akad tagjaik sorában olyan feddhetetlen életű, gerinces magyar ember is, akinek magatartását csak vélt mellőzés érzete magyarázhatja meg (…) A harmadik típus, amely különösen a protestáns papokból kerül ki, tagja ugyan az Erdélyi Pártnak, de tapasztalhatóan vonzódik az Imrédy-párt félé, s adandó alkalommal bizonyosan tényleges tagja lenne annak, ha népszerűségét nem féltené az egységbontás vádjától”. Ez utóbbi állítás nem csupán a Székelyföldön volt igaz, a párt a kolozsvári protestáns teológia unitárius oktatói között. (Abrudbányai János professzor) és az unitárius egyház központi apparátusában (R. Filep Imre missziói lelkész) is népszerű lehetett. Református lelkészeket találunk az MMP nagyváradi és nagykárolyi szervezetének vezetésében is, és ismerünk olyan leveleket, amelyekben a válaszúti református lelkész vallja meg Imrédy-párthoz való tartozását Vita Sándornak. Erdővidéken is a magyarhermányi református lelkész volt a szervezője a pártnak, akárcsak a kolozsi Középlakon. Imrédy maga is járt toborzó körúton Erdélyben 1941. január elején, és pártjának olyan tagjaira, mint az erdélyi gyökerekkel rendelkező Mester Miklósra és társaira mindig számíthatott az erdélyi pártszervezetek életre hívásakor. Ennek következtében Kolozsváron és Marosvásárhelyen az MMP-nek országos szinten is csaknem a legerősebb szervezetei jöttek létre. 1943 elején a maros-tordai és marosvásárhelyi MMPszervezetnek már 13 ezer tagja volt. Rendőrségi jelentés szerint a kolozsvári pártszervezet 1942 augusztusában 2058 fizető tagot számlált (az Erdélyi Párt hozzávetőlegesen tízszer ennyit), súlyát azonban növelte, hogy a tagok jobbára a középosztály, az értelmiség és a tehetős iparosok soraiból kerültek ki. Sőt az egyetemen is volt némi beágyazottsága a pártnak; Baráth Tibor történelemprofesszor vagy Kibédi-Varga Lajos orvosprofesszor imrédysta kötődései közismertek voltak a korszakban. Az MMP vidéki szervezkedéseinek folyamán használt, kevésbé cizellált érvrendszerének, valamint a hagyományos erdélyi elithez való viszonyának jó tükre lehet az a csendőrségi jelentés, amely az Imrédypárt bonchidai (Kolozs vármegye) tagtoborzó gyűlésének lefolyását ismerteti 1942 elejéről. Bonchida legnagyobb földesura az a Bánffy Miklós volt, aki az egyik legérdemtelenebbül kezelt alakja 20.

századi művelődéstörténetünknek. A gróf briliáns koponya volt, ám nem lehetett egyszerű ember. Spórolós természetéről már a korszakban legendák jártak, és a mezőségi faluval, ahol kastélya, az „erdélyi Verszália” is állt, elég összetett volt a viszonya. A Kolozsvárról érkezett két aktivista, Fazekas János ügyvéd, az EMGE szervezője és Miklós András ügyvéd egyáltalán nem takarékoskodott a patronokkal, amikor a helyi földbirtokost kellett jellemezni, „A múltban a kegyelmes úr [ti. Bánffy] ősei hozták be az oroszokat Magyarországra, és ők lövettek azokkal a magyarokra és székelyekre, amiért nagy vagyont szereztek, illetve kaptak. A kegyelmes úr hogyne szolgálta volna a románok érdekeit, amikor elismerésül Calinescu [Armand Calinescu román miniszterelnök 1939-ben] a kegyelmes urat szájba is csókolta Kolozsváron. A kegyelmes úr frontruhába öltözve vitte Bukarestbe a táblát, amelyre az volt írva, hogy »Nicso Brázda«, egy barázdát sem adunk vissza.” (Finom utalás arra, hogy Bánffy a Nemzeti Újjászületés Frontja keretében a Romániai Magyar Népközösség elnöke volt.) Majd hozzátették, hogy a miniszterelnök is előbb teljesíti egy román pap bármilyen kérését, mint egy magyarét, és a románokat ráadásul jobban is fizetik. „Az országot idegenek kormányozzák, mert ki hallott már magyarban Fischer és Schneller nevűeket [utalás KeresztesFischer Ferenc belügyminiszterre és Reményi-Schneller Lajos pénzügyminiszterre].” A kritikából kijutott az Erdélyi Pártnak is, amely „nem kapott magyar képviselőt, hanem Albrecht Dezsőt tette be képviselőnek, kinek az elődei osztrákok voltak, és egyetlen érdemük az volt, hogy a mádéfalvai veszedelem idejében a székelyeket lemészároltatták, és a megmaradottakat bekergették Romániába”. Az ilyesfajta szélsőségesen demagóg, történelmi sérelmeket felhasználó és azt kiforgató propagandának volt némi hatása a vidéki lakosság körében, és az is elég beszédes, hogy a több mezőségi faluban előadott, hasonló tartalmú előadásoknak nem lett következménye Fazekas és Miklós számára, miközben bármilyen más, „a társadalmi rend elleni izgatásnak” minősülő cselekmény azonnali retorziót vont maga után. A párt regionális felfutásában azonban hiba volna azt látni, amit 1945 után a román állambiztonság látott, amikor több hullámban is üldözte azokat, akikről akár csak gyanította, hogy a magyar fennhatóság alatt rokonszenveztek a háborús bűnösként

kivégzett magyar miniszterelnök eszméivel. A magyarországi viszonyokkal szembeni türelmetlenség mellett legalább ugyanennyi volt benne az emancipatorikus igény az anyaországgal szemben, és a fennálló társadalmi hierarchia kritikája, amely időnként akár korábban elképzelhetetlen akciókat is generált 1944 márciusa után, amikor a német megszállás következtében az MMP kormánypárt lett Magyarországon. Az Udvarhely vármegyei Fiatfalván 1944. április 3-án állatszemlét tartottak, amelynek elsődleges célja az volt, hogy a gazdasági felügyelők szakvéleménye alapján az állam tenyészállatokat vásároljon a gazdáktól, Gajdátsy Nándor gazdasági felügyelőnek már volt konfliktusa az egyik helyi gazdával, Fazekas Ferenccel, akinek „rossz színeződésű, puha hátú és gacsos lábállású” bikáját most sem akarta megvásárolni. Fazekas a többszöri visszautasítás és az alispán jelenléte ellenére „minősíthetetlen durva hangon a következőket jelentette ki: »Hát jó, a bika most már nem eladó semmi pénzért, még ha meg akarná is venni a főfelügyelő úr! De a kutya Úristenit neki, majd én megmutatom a főfelügyelő úrnak, hogy nem fogja a fiatfalvi gazdákat tönkretenni. Azt is tudom, miért nem akarja a bikámat megvásárolni. Ezért ni!« Mire a gomblukában lévő jelvényre mutatott, mely közelebbi megtekintésem után megállapíthatóan a Magyar Megújulás Pártjának a jelvénye volt” - állította egy hónapokkal később készült kihallgatás jegyzőkönyve számára a felügyelő. Gajdátsy önérzetesen kikérte magának a dolgot, az ügy azonban nem maradt annyiban. Fazekasnak rokona volt az a Fazekas János ügyvéd, aki az MMP aktivistájaként Bonchidán is olyan ékesszólóan ostorozta Bánffy Miklóst, és feljelentette a gazdasági felügyelőt, azzal, hogy az csak az Erdélyi Párt tagjainak bikáit veszi meg, és „tönkre akarja tenni” a fiatfalvi gazdákat. A bikát végül elvei ellenére meg kellett vásárolnia Gajdátsynak. A konfliktus jól mutatja, hogy egy hétköznapi perpatvar hogyan színeződhet át, ha annak egyik szereplője a „70%-ban nyilas” falu diszkriminálását szimatolta, és követelése mögött hatalmi pozíciót érzett, jóllehet az ügynek vajmi kevés köze volt a nagypolitikához. A nyilaskeresztes kibontakozásnak több akadálya is volt a visszacsatolt területen. Először is 1940 júniusában, a Hubay Kálmán és Vágó Pál nyilaskeresztes képviselők által benyújtott nemzetiségi

törvényjavaslat után hatalmas sajtókampány indult a nyilasok ellen, akikről a kormánypárti sajtó is azt terjesztette, hogy elképzeléseikkel a történelmi Magyarország visszaállítása ellen törnek. A miniszterelnök a két képviselőt megfoszttatta mandátumuktól, és a gyanú a továbbiakban is rajta maradt a párton. Ezt csak tovább erősítette, amikor Szálasi Ferenc 1940 szeptemberi szabadulása után meghirdette a nemzetiségek felé való nyitás politikáját az általa körvonalazott „konnacionalizmus” keretében. Az erdélyi magyar középosztály számára tökéletesen elfogadhatatlan volt, hogy a hungaristák gesztusokat igyekeztek tenni a Vasgárda felé, és románokat próbáltak bevonni a pártépítésbe. A nyilasok ráadásul sok esetben olyan kontraproduktív, az erdélyi helyzetet tökéletesen félreismerő propagandával igyekeztek hatni, ami aligha érdekelt bárkit is. Udvarhely vármegyében 1942 februárjában például úgy kampányoltak Horthy István kormányzóhelyettessé választása ellen, hogy névtelen és rendkívül körülményesen megfogalmazott röpiratban vádolták meg a kormányzó fiát. Eszerint Horthy valójában Amerikába készült szökni, hogy ott Jászi Oszkárral alakítson kormányt, illetve hogy Budapesten már minden lokálból kitiltották, legutóbb pedig azzal keltett megbotránkozást, hogy német tisztek jelenlétében az angol himnuszt játszatta. Ez a típusú propaganda egészen biztosan távol volt az erdélyi mindennapok problémáitól. A nagyváradi rendőrkapitány egy 1942. novemberi jelentése arról számolt be feletteseinek: Szálasi és hívei Magyarország jövőbeni államformáját úgy képzelik el, hogy az konföderációra lép a környező nemzetekkel, és ehhez meg akarják nyerni az intelligensebb románságot is. Szálasi „román vonalának” egyik kezdeményezője, egy Oláh Miklós nevű bányaszámtanácsos azt közölte a rendőrkapitány informátorával, hogy mivel 1928-ban Románia nem fogadta el Magyarország kinyújtott békejobbját (?), most itt a lehetősége a románságnak ezt helyrehozni. Értékelése szerint csak az erdélyi románok a fajtiszták, ők az igazi románok, a regátiak keveredettek. Szavai szerint a nyilaskeresztes mozgalom „lehetőséget teremt legális, jobboldali párt égisze alatt nemzeti törekvéseink minél hathatósabb kifejezésére”. Jellemző ugyanakkor, hogy ebben az időben a városban egy Békéscsabáról odakerült ügyvéd, Dobay Kálmán, illetve egy volt

szociáldemokrata, Knyihár Ervin volt a pártszervezet vezetője, lényegi helyi beágyazottság nélkül. Szálasi mozgalma egyike volt azoknak a szervezeteknek, amelyeket a hatóságok a legalaposabban megfigyeltek. Még arról is információjuk volt, hogy amikor Szálasi 1942 júliusában egy defekt miatt megállt Bánffyhunyadon, ötórás tartózkodása alatt kikkel beszélt és kikkel ebédelt. A rendőrségi, főszolgabírói jelentések rendszerint a helyi szervezetek válságára hívták fel a figyelmet, többek közt Bánffyhunyadon, Kolozsváron, Beszterce-Naszódban és Szilágyban. Székelyföldön, Csíkszereda környékéről ismerünk nyilas aktivista neveket, de azok jobbára odahelyezett katonák voltak. Egyedül Nagybánya és Kolozsvár környékén sikerült valamiféle komoly pártalakulást beindítani – előbbi helyen Gergely Gyula helyi részvénytársasági igazgató révén, aki a párt észak-erdélyi vezetője volt, majd 1944. október 16. után a nemzetvezető „Nemzetgazdasági Irodájának” irányítója lett. Kolozs vármegyében 1943-ban 2500 tagot számlált a párt nyolc alapszervezetben, de Szolnok-Dobokában csupán 199-et négy szervezetben. De meg a magasabb arányok sem közelítették meg a párt húzórégióinak számító Borsod vagy Pestkörnyék szervezettségi értékeit. A nyilas szervezkedés áttekintését nehezíti, hogy az ideológiai kérdésekben nem mindig jártas közigazgatási szervek sokszor kommunista mozgolódásnak minősítettek olyan agitációkat is, amelyek közelről nézve már egész másnak látszottak: „A falvakban igen élénk kommunista eszmeterjesztés folyik a nyilaspropaganda égisze alatt” – tudósított egy EMGE-jelentés 1942 májusából. A szociáldemokraták számára erős konkurenciát jelentett a jobboldali munkásszervezet, a volt Gömbös-munkatárs, Marton Béla vezette Nemzeti Munkaközpont észak-erdélyi térnyerése. Utóbbi vezetői közé tartozott például az Erdélyi Párt főtitkáraként tevékenykedő Páll György, aki nem habozott internáltatni politikai ellenlábasait, vagy állásvesztéssel fenyegetni azokat a szociáldemokratákat – így például Jordáky Lajost akik nem álltak át. A szociáldemokrata szervezetek elsősorban Kolozsváron és Nagyváradon maradtak erősek, míg Nagybányán, Marosvásárhelyen, Szatmárnémetiben a Munkaközpont tört előre. 1943. októberi kolozsvári nagygyűlésén már

78 erdélyi szervezet képviseltette magát. A nyilvánvalóan erőszakos nyomulás és az antiszemita felhangok ellenére, illetve azok mellett a Nemzeti Munkaközpont kétségtelenül sikeres bérharcokat folytatott, és szerepet vállalt az észak-erdélyi munkásság segélyezésében is. A Munkaközponthoz hasonlóan az Erdélyi Párttal összenőve, de attól mégis elkülönülve működött a kolozsvári Tízes Szervezet, amely Puskás Lajos tanár irányítása alatt, középkori minta alapján szervezte meg a magyar családokat – már a bécsi döntés előtt. A szomszédsági szervezet nemcsak pártpolitikai egység volt, hanem szociálpolitikai, segélyezési, családvédelmi és közművelődési feladatokat is végzett, és példát jelentett az organikus, megszervezett, hivatásrendi társadalom kiépítésére, amelyben területi alapon szervezik meg a családfőket - harminc család alkotott egy tizedet. A szervezet kiépítésének lehetőségét vizsgálták más, többnemzetiségű közegben (Nagybányán, Besztercén) is, de a párt vezetősége végül elvetette az ötletet. Az 1944 őszi impériumváltás során a szervezet is némi szerephez jutott, amennyiben vezetősége része volt az Erdélyi Magyar Tanács együttműködésének, és tagjai az átmeneti időkben a rendet fenntartó városőrségben is helyet kaptak. A Független Kisgazdapárt későn és meglehetősen gyengén kezdett el szervezkedni a visszacsatolt területen. Tildy Zoltán és BajcsyZsilinszky Endre csak 1943 októberében utazott Kolozsvárra, hogy ott létrehozza a párt helyi szervezetét. Ebben azonban (a szociáldemokraták mellett, mint Pásztai Géza) elsősorban olyan titkos kommunista értelmiségiek bukkantak fel (Demeter János, Csögör Lajos), akik legális keretet kerestek működésükhöz. Néhány erdélyi vármegyében (Csík, Szolnok-Doboka) és városban (Marosvásárhely) megalakultak a párt helyi szervezetei, de azon túl, hogy Anghi Balázs, addigi erdélyi párti képviselő a parlamentben átlépett a kisgazdákhoz, különösebb visszhangja nem lett a kezdeményezésnek. A szociáldemokraták kiépítettek néhány – főleg városi – pártszervezetet, így például a kolozsvárit, és számos kommunista értelmiséginek nyújtottak többé-kevésbé legális működési lehetőséget. Kommunista írók, újságírók, mint Balogh Edgár, Nagy István, Kovács Katona Jenő és mások felbukkantak az ekkor még embrionális állapotban lévő Nemzeti Parasztpárt lapjában, a Szabad Szóban és

Móricz újságjában, a Kelet Népében is. A kolozsvári pártszervezet tagsága 1943 elejére 4300 fő fölé emelkedett, ám még ezzel sem közelítette meg az Erdélyi Párt fizető tagjainak számát, ráadásul más településeken nem is nagyon tudott szervezkedni. A Szociáldemokrata Pártnak román bizottsága is alakult, képviselői viszont szükségesnek érezték, hogy a nemzeti célok iránti, sokat vitatott lojalitásukat különböző kiadványokkal bizonyítsák. A kezdeti lelkesültség (a budapesti Népszava a bevonulás napján székely gulyást és kolozsvári káposztát javasolt napi menüként olvasóinak, és lapszámaiban is örvendezett a visszacsatolásnak) azonban hamar elégedetlenségbe csapott át. Azokat az ágazati szakszervezeteket, amelyek hagyományosan a baloldali munkásság mozgalmainak támogatói voltak, ugyan sikerült újjáalakítani, és létrejöttek szaktanácsok is, de a magán- és kereskedelmi alkalmazottak körében már nagyjából kudarcot vallott a szervezkedés, ami a Népszava dühödt támadásait váltotta ki. Hogy milyen nehéz lehetett Erdélyben (is) pártot szervezni, arra a nagybányai EP-szervezet vezetőjének egy 1944 februári jelentése szolgáltat plasztikus példát: „Bizalmasan arról értesültem, hogy Pájer [!] Károly, Malasits Géza, Szakasits (…) »elvtársak«, Szoc. Dem. vezetők bányakerületünkben – Felsőbányán – f. hó 13-án megalakuló gyűlést akarnak tartani. (…) Mivel az egész bányakerületben a szélsőjobboldali pártoknak (nyilas, Imrédy) vannak szervezeteik, felvettem velük a kapcsolatot, valamint dr. Buzás Gerő kapnikbányai plébánossal, akivel már eddig is igen szépen tudtunk a magyar munkások érdekében cselekedni. Abban állapodtunk meg, hogy a szocik által tervezett napra erős jobboldali munkásdemonstrációt fogunk Felsőbányán rendezni, melyre felutazunk Nagybányáról cca. 200-an nemzetiszínű kokárdákkal és Kapnikbányáról dr. Buzás Gerő vezetésével is levonult zenével, zászló alatt cca. 150 munkás”. Bár a szociáldemokraták végül nem jöttek el, a tüntetést megtartották, méghozzá nem minden incidens nélkül. „Mint mellékkörülményt jelentem még, hogy ezen a felsőbányai felvonuláson több nyilas (30-40) munkás is részt vett, akik 3 zsidót alaposan elvertek, de az ottani rendőrségnek sikerült ezt a nap programjával nem összeillő dolgot eltussolni. A felvonuló tömeget én több ízben lefényképeztem, így mint kívülálló szerepeltem ott. A felvonuló tömeg

hangos kiáltásokkal: »le a zsidókkal!«, »itt nem lesz baloldal!«, »fúj, szocik« – fűszerezte és adott hangot a felvonulás céljáról”. A jelentés egyúttal azt is mutatja: helyi szinten lehetett együttműködés akár a nyilasok és az Erdélyi Párt között is. A kommunisták esete némileg összetettebb: a romániai kommunista mozgalom mindig is nagyszámú nemzetiségit (magyart, zsidót, oroszt, bolgárt) vonultatott föl, olyannyira, hogy a párt első főtitkára 1924 és 1928 között a sáromberki (Maros-Torda vármegye) születésű Köblös Elek ácsmester volt. Bár a kommunista pártot – Közép- és KeletEurópa más kommunista pártjaihoz hasonlóan, Csehszlovákia kivételével – Romániában is betiltották, a kommunisták szervezkedését különféle fedőszervezeteken keresztül (Ekésfront, Városi és Falusi Dolgozók Blokkja, Magyar Dolgozók Országos Szövetsége stb.) tolerálták, sőt az eszme képviselői néhány esetben még a parlamentbe is bejuthattak. Ez történt a nagyszalontai születésű Rozvány Jenővel 1931-ben – igaz, mandátumát később megsemmisítették. A Dienes László, majd Gaál Gábor szerkesztette kolozsvári marxista folyóirat, a Korunk pedig biztos támpontként szolgált a kommunizmus eszméinek terjesztéséhez az értelmiség körében. Bár a lapot a magyar hatóságok betiltották, és a látókörükbe került aktivistákat begyűjtötték, a kommunista hálózat a maga néhány száz aktivistájával tovább működött Kertész Rezső ügyvéd, majd Kohn Hillel irányítása alatt, az Észak-Erdélyi Tartományi Titkárság keretében. (Tagjai még így is többen voltak, mint az 1940-es nyílt nyomozások és az ezeket követő leleplezések miatt megviselt magyarországi KMP aktivistái). Működésük jobbára röplapozásban, a szociáldemokrata mozgalomba való beépülésben és a tagtoborzásban merült ki. Amikor aztán a Szovjetunió 1941. júniusi megtámadása után aktivizálták volna magukat, a Csendőrség Központi Nyomozó Osztálya (Def) nyomozói lecsaptak rájuk. Június végén Csíkszeredán letartóztatták Szabó Júliát, a titkárság vezetőségének egyik tagját, aki az intenzív verések, a hosszú heteken át tartó kihallgatások és a hazafiasságra való apellálások után megtört, és beszélni kezdett. Vallomása nyomán az észak-erdélyi kommunista mozgalom a legsúlyosabb csapását szenvedte el a világháború alatt: 1210 kommunistaszimpatizánst tartóztattak le, és tartottak fogva

Szamosfalván (Kolozsvár mellett), illetve Ákosfalván (Marosvásárhely mellett). Jelentős részüket (így Balogh Edgárt, Nagy Istvánt és másokat) hamarosan szabadon kellett engedni, mert a kommunistákkal való kapcsolatuk nem volt bizonyított, de 127 embert végül elítéltek. Többségük munkás volt, közülük 66 fő zsidó származású, és mindössze négyen vallották magukat román nemzetiségűnek. A csapást a mozgalom csak hónapokkal később heverte ki. A feltápászkodó hálózatot időnként újabb rajtaütések zilálták szét, és átmeneti bizonytalanságot okozott a sorok között a KMP feloszlatása és Békepártra való keresztelése. A párt aktivistái időnként sztrájkokat szerveztek (gyakorta a Munkaközpont fedése mögé bújva), szabotázsakciókra buzdítottak, röplapoztak és igyekeztek újjáépítem magukat. A párt egyik központi alakját, a Békepárt területi szervezetének utolsó szabadlábon lévő vezetőjét, Józsa Bélát 1943 novemberében fogták el, és a csendőrnyomozók agyonverték. Noha a letartóztatások az utolsó pillanatig, 1944. augusztus végéig zajlottak, az erősen megtizedelt mozgalom még vegetált egy darabig. Ebbe az utolsó hullámba esett bele az 1922-ben született Blatt (Balázs) Egon, akinek közelmúltban megjelent emlékiratai tanulságos adalékokat tartalmaznak a mozgalom működéséről: az érettségizett fiatal fiú 1941 elején csatlakozott a kommunista mozgalomhoz, egy évvel később vették föl a pártba, és 1943-tól Kolozsváron bujkált álnéven, miközben kapcsolattartóit sorra letartóztatták és/vagy elítélték. A kommunisták szervezettségét jól illusztrálja, hogy a hosszú illegális tapasztalat és a külső támogatás miatt (a párt anyagi segítséget is nyújtott a bujkálóknak) sohasem veszett el a kapcsolat a pártvezetéssel, a sejtrendszer pedig módot adott a gyors újjáépítésre. Blattot 1944 augusztusának végén tartóztatták le, Budapestre szállították, ahol rettenetesen megverték, ám ő túlélte, ahogy a front átvonulását is. Amerikai egyetemi tanárként így emlékezett vissza – egyébként elképesztő objektivitással – a történtekre: „Az általunk Def-ként ismert nyomozócsoport – tagjai civil ruhás csendőrtisztek – rendkívül hatékonyan működött. Kegyetlenül, embertelenül, de hatékonyan, A háborús években aktív kommunisták többségét viszonylag rövid tevékenység után tartóztatták le. Legtöbbjüket gyorsan megtörték,

perbe fogták és bebörtönözték. Néhányukat, bár megtörniük nem sikerült őket, elvtársai vallomásai alapján ítélték el és börtönözték be. Másokat, némely esetben, mondhatni véletlenül, megöltek. Hogy a kínzás nem a fogoly halálát, csupán ellenállásának megtörését célozza, az semmivel sem enyhíti a gyilkosság tényét, ha a kínvallatás az áldozat halálával végződik. Ritkán ugyan, de előfordult, hogy ártatlant tartóztattak le, az ilyeneket pár nap elteltével szabadon is engedték”. Azokat a kommunistákat, akiket még 1944 szeptemberében is Kolozsváron vagy Szamosfalván őriztek (például Nemes Józsefet, Veress Pált, Simó Gyulát és másokat), a magyar adminisztráció végnapjaiban maga az ítélőtábla bocsátotta szabadon, nem utolsósorban az Erdélyi Párt helyben levő vezetőinek segítségével. Egyes nyomokból úgy tűnik, hogy az akcióról tudott a miniszterelnökség és a magyar vezérkari főnökség kémelhárító részlege, sőt támogatták is azt. Ez azután évekkel később lett vádpont azon kommunisták ellen, akik ennek kedvezményezettjei voltak. Mindent összevetve azonban a kommunisták elenyésző szerepet játszottak a magyar Erdély négy évében: a politikai mezőt nem uralták, nem is uralhatták. A politikai képviselet jobbára annak az Erdélyi Pártnak a feladata lett, amely tömegpártként igyekezett jólrosszul képviselni az erdélyi regionális érdekeket. Ebben a szerepében végig hegemón maradt, még ha a partiumi széleken a Magyar Élet Pártja, a városokban, egyes mikrorégiókban pedig – alapvetően az értelmiség, valamint a jobb módú iparosság körében a Magyar Megújulás Pártja komoly konkurenciát is jelentett számára.

A templom és az iskola A Magyarországhoz visszacsatolt területen az 1941-es népszámlálás szerint a lakosság 20,8%-a (536 160 fő) római katolikus, 37,1%-a görög katolikus (957 753 fő), 23%-a (591 755 fő) református, 8,9%-a (228 800 fő) görögkeleti volt, és 5,9% (151 125 fő) tartozott az izraelita felekezethez. Erdély szempontjából fontos megemlíteni az unitárius felekezetet is, amely a maga 49 193 fős létszámával (1,9%) nem számított túlságosan nagynak, ám kulturális jelentősége annál nagyobb volt. 53 gyülekezet ugyanakkor Dél-Erdélyben maradt, ami csökkentette az erdélyiek magyarországi egyházrészen belüli súlyát, ugyanakkor aránytalanul növelte a magyarországi közhangulattal már átitatott Duna-Tisza menti egyházkor szerepet. E 16. századi gyökerekkel rendelkező felekezet hívei csaknem 99%ban magyarok voltak. Mivel pusztán teológiai szempontból (antitrinitárius tanok) mindig kissé gyanakodva tekintettek rájuk, és gyakorta érte őket a „szombatosság” vádja, az 1940 és 1944 közötti időszak elsőrendű alkalomnak kínálkozott arra, hogy az egyház par excellence magyar és nemzeti vallásnak pozícionálja magát. Az egyházban ekkortájt az idősebb, teológiai és politikai liberalizmussal telített nemzedéket egy fiatalabb, esetenként a korszellemmel jobban érintkező csoportosulás váltotta fel. Boros György püspök nyugdíjba vonulása, majd elhunyta után a Józan Miklós püspökkel pozícióba érkező új gárda néhány tagja megragadta az alkalmat, hogy az unitárius teológiát olyan elemekkel ötvözze, amelyek a kor politikai vezéráramaihoz – a fajvédelemhez és a nemzetiszocializmushoz – kötötték. Pál Jánosnak a korszak unitárius egyháztörténetét feldolgozó munkáiból tudható, hogy bár a püspök maga jobbára mentes volt ezektől a nézetektől, az egyházkormányzat más tagjai korántsem, A már említett Abrudbányai János mellett Gelei József biológusprofesszor, egyetemi tanár, főgondnok, Lőrinczy Géza nagybányai lelkész, Simán Dániel teológiai tanár, Kiss Elek főjegyző egytől egyig a fenti irányba tolták az egyház vezető szerveit és az egyházi közvéleményt. Többek között ennek volt köszönhető az is, hogy az egyházban az áttérések vagy a kikeresztelkedések ügyét a lehető legszűkebben értelmezve bírálták el, és 1942 után lehetőség szerint mindenféle ajtót igyekeztek bezárni a zsidók áttérése előtt.

A szombatosok – akiknek teológiai nézeteivel sokszor azonosították az unitáriusokat – az erdélyi antitrinitariánus protestantizmus legszélsőbb ágát képviselték. Ők Péchi Simon, Bethlen Gábor kancellárjának, kitűnő hebraistának az útmutatásai és bibliafordítása nyomán az Ószövetséghez való teljes visszatérést vallották; megszakították a kapcsolatot a keresztény gyülekezetekkel, megtartották a szombatot, a zsidó vallási előírásokat követték, és Mózes öt könyvét tartották magukra nézve kötelezőnek. E sajátos, prozelita gyülekezet fénykorában 20-30 ezer követővel rendelkezett Udvarhelyszék, Marosszék vagy Csík falvaiban, ám a folyamatos hatósági vegzálások, erőszakos visszatérítések hatására igencsak megcsappant a létszámuk. A 19. században már csak néhány kisebb székelyföldi faluban, elsősorban Bözödújfalun éltek szombatosok, akik az izraelita vallás bevetté nyilvánítása, 1867 után csoportosan betértek az izraelita felekezetbe (azon belül is az ortodoxok közé), zsinagógát építettek, és R. Yichak ha-Lévi Hirsch személyében rabbit is alkalmaztak. Az idők során Bözödújfaluba be is telepedtek zsidók, számos esetben beházasodva a helyi szombatos családokba. A visszacsatoláskor számuk 100 és 200 közé volt tehető, számarányuknál azonban lényegesen jobban foglalkoztatták a magyar közvéleményt és a történeti szakirodalmat. A magyarországi zsidótörvények bevezetésekor ugyanis a jogalkalmazók egy úgyszólván megoldhatatlan helyzettel találták magukat szemközt: a Maros-Tordában élő szombatos csoport ugyanis teljességgel keresztülhúzta a felekezetet az etnikai elvnek alárendelő jogszabályi elgondolásokat. Miközben a zsidótörvények gond nélkül zsidónak minősítették a magyar állampolgárok egyébként nem az izraelita felekezethez tartozó tízezreit, jelentős fejtörést okoztak azok a nem zsidó eredetű (sőt éppenséggel a székelységhez, a „legősibb magyarsághoz” tartozó), de izraelita hitre tért magyarok, akiknek kivételeztetése külön miniszteri biztost igényelt Degré Alajos, a neves jogtörténész személyében. Bár a harmadik zsidótörvény (1941. évi XV. tc.) 16. szakasza kimondta, hogy „Az olyan, úgynevezett erdélyi szombatos vagy ivadéka, aki származásánál fogva nemzsidó (…) és nem tagja az izraelita hitfelekezetnek, (…) a

nemzsidókkal esik egy tekintet alá”, a problémák ezzel korántsem zárultak le. Degré rendkívül precíz működése nyomán az igazságügyi minisztérium vagy 200 úgynevezett „szombatos tanúsítványt” bocsátott ki, amelyek azonban 1944 késő tavaszán legtöbbször már nem sokat értek. A közösség nagyobbrészt kimondottan szegény földművelőkből állt, akiknek még a tanúsítványok kérelmezéséhez szükséges illetékbélyeg kifizetésével is gondjaik voltak. Bár 1942 folyamán elindult egy kikeresztelkedési hullám, elsősorban az unitárius egyház irányába, az utóbbi felekezet kínosan ügyelt arra, hogy csak a „fajmagyar” eredetűnek minősített szombatosokat vegye át. A deportálások elindulásával aztán a csendőrök a bözödújfalusi szombatosok nagyobb részét is a gettóba kísérték, tekintet nélkül arra, hogy rendelkeztek-e tanúsítvánnyal vagy sem. Érdekükben Ráduly István bözödújfalusi római katolikus plébános kilincselt a marosvásárhelyi gettó parancsnokainál, és szinte egyenként menekítette ki őket, kiváltva ezzel saját gyülekezete egyes tagjainak rosszallását is. Azokat a szombatosokat, akik nem akarták otthagyni a családjukat, vagy a miniszteri biztos által kiterjesztőleg értelmezett kategóriák egyikébe sem fértek bele, deportálták Auschwitzba. A hatóságokat zavarba hozó másik felekezet a magyar ajkú görög katolikusoké volt. A magyar politikai elit a 19. század második felében ébredt rá, hogy a többségében román, illetve ruszin hívőkkel rendelkező, Róma főségét elfogadó egyháznak magyarul beszélő tagjai is vannak. A hosszas, kitartó lobbizás eredményeként így jött létre a hajdúdorogi görög katolikus püspökség 1912-ben, amelynek létét a román értelmiség és politizáló réteg jelentős része provokációnak tartotta, és az új püspököt, Miklóssy Istvánt már a kinevezését követő évben megpróbálták merénylettel eltenni láb alól. A trianoni békeszerződés nyomán az egyházmegye területe összezsugorodott, az erdélyi magyar görög katolikusok pedig mindenféle támasz nélkül maradtak, jóllehet egyházkormányzat szempontjából jó részük korábban sem tartozott Hajdúdoroghoz, kivéve néhány partiumi plébániát, illetve a távoli, székelyföldi vikariátust. A két világháború közötti időszakban – mint

láthattuk – az erdélyi magyarok körében előfordult áttérés a görög katolicizmusra – főként egzisztenciális okokból vagy kényszerből, esetleg önkényes átkeresztelés miatt. Az 1910-es népszámlálás mintegy 80 ezer magyar nemzetiségű görög katolikust tartott számon Erdélyben, és számuk minden bizonynyal emelkedett a román uralom alatt (az 1930-as román népszámlálás több mint 50 ezer főre tette őket csak Észak-Erdélyben). A visszacsatolás után ezeknek az eredetileg magyar – vagy legalábbis kétnyelvű – görög katolikus gyülekezeteknek meglehetősen nehézzé vált a sorsa. Már a magyar katonai közigazgatás megpróbálta rábírni a híveket az áttérésre, és ezt a működést a polgári közigazgatás is folytatta: „Minden községben dobszóval a községházához voltak rendelve a gör. kath-ok, és ott ki lett adva az ukáz, hogy aki nem hagyja el azonnal a vallását, átteszik a határon” – panaszkodott püspökének a gyimesbükki esperes, aki kolozsvári gazdasági akadémiára járó fiának vallása miatti teljes ellehetetlenüléséről is tudósított. A kézdiszentkereszti lelkész pedig azt az elhatározását közölte Dudás Miklóssal, hogy „remélhetőleg közelebbről el fogom hagyni Háromszéket, és román vidékre fogok átköltözni, mert itt összes híveinknek erőszakos elvétele után exisztenciám lehetetlenné vált” Voltak azonban olyan helyek is, ahol a polgári közigazgatás megértőbben kezelte a magyar görög katolikusokat – igaz, a románok kárára. Szatmárnémetiben a németirészi magyar görög katolikus templom kapott városi segélyt, a szatmárrészi román görög katolikus gyülekezet viszont nem, hiába kérte három éven keresztül. A város azzal indokolta az elutasítást a közigazgatási bíróságnak (mert oda legalább eljutott az ügy), hogy a románokat alaposan „kistafírozták” 1918 és 1940 között, ráadásul semmiféle karitatív munkát nem végeznek. Az eltérő kezelésre utal, hogy 1944 elején Kolozsváron is magyar görög katolikus kápolnát avattak a Mátyás Király Leventeotthonban. Az eseményt ünneplő szónok megtalálta azt a históriai érvelést, amely segíthetett nemzeti keretet találni a magyar görög katolicizmusnak: „Magyar ősök magyar utódai vagyunk! – hirdette, majd hozzátette: – Gyula és Sarolta ivadék magyar görög katolikusok vagyunk”, akik egyúttal „harcos magyarok is”. Ezzel együtt 1940 és 1944 között nagyjából 20 ezer magyar ajkú görög katolikus tért ki egyházából.

A román karakterű (görögkeleti és görög katolikus) egyházak északerdélyi történetéről nagyon kevés feldolgozással rendelkezünk magyarul. Annyi bizonyos, hogy a magyar hatóságok 1. megpróbálták külön kezelni kettejüket (az ortodoxokat par excellence román egyháznak tartották, ezért őket szorosabb megfigyelés alatt tartották, míg a görög katolikusok nemzetiségi ambiguitásuk miatt más elbírálás alá estek, bár a nagyváradi és a máramarosi püspökséget még így sem ismerték el), 2. megpróbáltak nem csupán a görög katolikus, de a görögkeleti egyházból is kiszakítani magyar ajkú hívőket. Utóbbi célból a magyar kormány 1941 áprilisában kinevezte Popoff Mihály, orosz származású lelkészt – egyebek mellett – a Biharban és Székelyföldön élő magyar görögkeletiek adminisztrátorává, azzal a távlati reménnyel, hogy jelöltjéből idővel akár egy autokefál magyar és ruszin görögkeleti egyház feje lehet. Ebből a célból indították a Magyar Kelet című hetilapot, Debrecenben pedig görögkeleti papképezde nyílt. 1944-re azonban kiderült, hogy Popoff nem csupán a felügyelete alá tartozó papokkal képtelen megtalálni a hangot, de „kánoni hovatartozását és papi mivoltát illetőleg utólag olyan körülmények derültek ki, melyek nyilvánvalóvá tették, hogy a magyar és ruszin egyházrész egyházi elismerésének kérdése (…) kedvező megoldást nem nyerhet”. A görögkeleti egyház csaknem 450 ezer híve Észak-Erdélyben Nicolae Colán kolozsvár-feleki metropolita irányítása alatt állt. A másik két püspök, valamint a 368 lelkész több mint 40%-a elmenekült: mindössze 204-en jelentkeztek a magyar hatóságoknál. Tevékenységüket – lett légyen szó akár egyházi gyűlésekről – a csendőrség és a közigazgatás élénk figyelemmel kísérte, és a lelkészeket egyenes belügyminiszteri engedéllyel gyakorta rendőri felügyelet alá helyezték. Ugyanakkor a magyar politika olykor közvetítőként is igyekezett használni a román egyházvezetőkel, ha a dél-erdélyi magyarság sorsán igyekeztek enyhíteni. A románok között többségben lévő görög katolikusok ÉszakErdélyben maradt két püspöke közül Iuliu Hossu kolozsvárszamosújvári püspök a magyar politikusok rendszeres tárgyalópartnere volt. Lényegesen nehezebb helyzettel nézett szembe Alexandru Rusu máramarosi püspök, akinek működését a magyar

hatóságok nem ismerték el, ugyanakkor Serédi Jusztinján lelkiismeretesen küldözgette neki a meghívókat a püspökkari konferenciákra, ahol ő néhanap meg is jelent. Hossu püspök ez utóbbi tanácskozásokon síkraszállt az 1918 előtti helyzethez való visszatérés mellett, és az egyházmegyéik különállását hangsúlyozta – vagyis azt, hogy a prímási joghatóság nem terjed ki rájuk. Bátran kiemelte a nemzetiségi sérelmeiket is: „hét katolikus templomot gyújtottak föl és romboltak le, kiutasított papjaik még mindig nem térhettek vissza, plébániáik egy része betöltetlen, 500 felekezeti iskolát kértek, és egyet se hagytak jóvá, sőt inquizíció indult a kérelmezők ellen”. Ez élénk helytelenítésre adott okot Sándor Imre kolozsvári püspöki helytartó részéről. A román görög katolikus egyház – mivel gyakorta a Regátból is gyanakodva szemlélték -igyekezett jó román egyháznak látszani, ezért is szorgalmazta folyamatosan a felekezeti népiskolák nyitását. Hogy ez a magyarok szemében is így látszott, azt jól szemlélteti az az 1944-es tavaszi eset, amikor – megtorlásul, amiért a brassói magyar konzulátus alkalmazottait és társaságukat nagyobb román tömeg bántalmazta – március 3-án magyar egyetemisták tiltakozó megmozdulást szerveztek a kolozsvári román konzulátus elé. Az összegyűlt tömeg azonban hirtelen irányt változtatott, és betört a görög katolikus teológia udvarára, majd onnan az épületbe, végül némi székhajigálás után tömegverekedés robbant ki, amelyben nyolcan megsérültek, a városi rendőrség pedig 120 embert előállított. Noha általában véve a magyar kormány átvette a román államtól a lelkészek államsegélyének (kongrua) fizetését, és a külföldi megfigyelők felé buzgón igyekezett bizonygatni, mennyivel jobban jártak ezzel a magyar fennhatóság alatt maradt egyházi tisztviselők, alkalmanként sor került a kongrua megvonására is (az ortodox lelkészek közül csak mintegy 80%-uk kapta ezt meg 1941ben). Az állítólagos jó fizetések viszont némi morgolódást váltottak ki az erdélyi magyar közvéleményben. A református egyház észak-erdélyi történetéről még nem készült monografikus feldolgozás. Azt azonban tudjuk, hogy az elsöprő többségében magyar híveket tömörítő egyház első számú vezetője, Vásárhelyi János erdélyi református püspök 1940 szeptemberében a magyar reformátusok nevében is határtalanul örült a

visszacsatolásnak: „Érhetett-e nagyobb öröm, mint minket ért azaz öröm, hogy újra egyesülhettünk testvéreinkkel, és a közös magyar haza gyermekei lehetünk?” Ugyanakkor az egyház intézményrendszerében bizonyos szegényedés következett be. Egyfelől csaknem 200 ezer református Dél-Erdélyben maradt: az erdélyi református egyházkerület hozzájuk tartozó részét átmenetileg Nagy Ferenc tövisi esperes irányította, püspökhelyettesi jogkörrel. A királyhágómelléki református egyházkerület működését a román állam csak 1926-ban ismerte el, hivatalosan pedig csak 1939-ben alakulhatott meg – Sulyok István püspököt addig legfeljebb csak tolerálta a hatalom. A királyhágómelléki hívek közül 56 ezren maradtak. Dél-Erdélyben, a bánsági és a nagyszalontai egyházmegyében, akiknek irányítását Nemes Elemér lugosi esperes vette át. Mivel azonban az egyházkerület egyértelműen a trianoni békeszerződésnek köszönhette létrejöttét, sem a református egyház, sem a kormányzat nem tartotta szükségesnek fenntartását. 1942-ben Sulyok püspök nyugalomba vonult, és az egyházkerület Magyarországon fekvő részeit bekebelezte a tiszántúli egyházkerület, ahová eredetileg is tartoztak. Az egyház korábban 331 elemi népiskolát üzemeltetett a visszakerült területeken, amelyek 1940 előtt jobbára vegyes nyelvűek voltak. A visszacsatolás után egy kivétellel mindegyik nyelve magyarrá változott, és az iskolák száma is emelkedett valamelyest. Az egyház középiskolái közül 20-at működtetett Erdélyben (ebből nyolc polgári iskola vagy tanítóképző volt), köztük olyan nagy hírű, kollégium rendszerben működő intézeteket, mint a kolozsvári vagy a zilahi kollégium. A római katolikus egyházszervezet szintén kettészakadt. A gyulafehérvári püspökség székhelye Romániában maradt, Márton Áron püspök, a 20. századi magyar egyháztörténet egyik legnagyobb alakja pedig nem volt hajlandó átköltözni a magyar fennhatóság alatt álló területre. Az egyházmegyei papnevelde viszont Kolozsvárra költözött, az Észak-Erdélybe került egyházrészeket pedig a fent említett Sándor Imre kanonok mint püspöki helynök vezette. Ezzel együtt a gyulafehérvári püspök rendszeresen megjelent Kolozsváron, és prédikált a Szent Mihály-templomban. Márton Áron a visszacsatolás előtt egy darabig püspöki helytartóként irányította a

szatmári egyházmegyét is, amelynek posztja Fiedler István 1939-es leköszöntét követően üresedett meg. Ide 1942-ben iktatták be Scheffler Jánost, aki apostoli kormányzóként a nagyváradi egyházmegyét is irányította. Észak-Erdélyben korábban 204 római katolikus elemi iskola működött, többségük vegyes tannyelvű volt: ezek közül néhány német, illetve egy román és egy szlovák nyelven (is) oktató iskola kivételével mindegyik magyar tanítási nyelvűvé vált. Az iskolák száma enyhén emelkedett: az egyház átvett néhány állami népiskolát, bizonyos esetekben azonban át is adott párat a saját intézményei közül állami kezelésbe. A római katolikus egyház 35 középfokú tanintézettel is rendelkezett (ebből 22 volt tanítóképző vagy polgári iskola). Bár a katolikus egyház szerepe a második világháború és főként a deportálások alatt bőven adott és ad vitára okot, Márton Áron püspöki szereplését e téren nem érheti vád. A csíkszentdomokosi parasztfiúból lett püspök a Hitel népszolgálati eszméivel sok ponton érintkező, mely keresztényszociális meggyőződésének teljes súlyával ítélte el a deportálásokat és a zsidóüldözést 1944. május 18-án elhangzott szentbeszedében, amelyet a kolozsvári sajtó nem közölt – mert nem is közölhetett. Márton Áron meg ugyanaznap levelet is írt Angelo Rotta pápai nunciusnak és Sztójay Döme miniszterelnöknek. Beszédében félreérthetetlenül fogalmazott: „Aki felebarátja ellen vét (…) Nem keresztény, hanem pogány szellemben jár el, s – akarva, nem akarva csatlakozik azokhoz a törekvésekhez, amelyek fajokra, elkülönült társadalmi osztályokra és önző szövetkezésekre bontották, egymással szembeállították és kibékíthetetlen ellenségeskedésbe hajszolták a népeket. Aki a felebaráti viszonyt az emberek egyik csoportjától, bármilyen meggondolások alapján elvitatja, az magára vonja az ítéletet, hogy adott esetben őt úgy tekintsék, mint pogányt és vámost., ami az evangélium nyelvén törvényenkívüliséget jelent”. Ha esetleg hallgatóinak nehézkes lett volna megérteni a felebaráti szeretetre való buzdítást, még hozzátette, hogy hívei „igazi katolikus szellemben” helytelenítettek „a zsidók ellen az utóbbi időkben végrehajtott intézkedéseket”, és ugyanezen emberek „keresztény érzése (…) ösztönösen tiltakozik, ha (…) tapasztalja, hogy emberekben az emberi személy méltóságát megalázzák és embereket jogaikban, vagy emberi

jogaik védelmében korlátoznak a véleményük vagy vallási mivoltuk miatt”. Hasonló egyenességű, hasonló nyilvánosságú szöveg, hasonló beosztásban lévő egyházi főméltóságtól sajnos nem hangzott el a magyarországi deportálások időszakában. Ha állam és egyház viszonyrendszerét vizsgáljuk a területvisszacsatolás időszakában, röviden ki kell térni az állítólagos templom-rombolások kérdésére. A román historiográfia egy részében gyakran említett tény, hogy a bevonuló magyar közigazgatás nemcsak ártatlanok százainak lemészárlásában és a négy évig tartó szisztematikus románüldözésben bűnös, hanem a bevonuló csapatok vagy a helyiek román templomokat is leromboltak, megverték és elűzték a lelkészeket és feloszlatták a gyülekezeteket. Mihai Fátu román történész a témának szentelt könyvében (The Romanian Church in Northwest Románia during the Horthy Occupation (1940-1944), 1985) 54 ilyen esetet sorol fel, a kiadás idejére való tekintettel óvatosan homályban hagyva azt a kérdést, hogy vajon görögkeleti vagy görög katolikus gyülekezetekről volt-e szó. Mivel aromán külügyminisztérium már a korszakban jelezte ezeket a vádjait a német-olasz tiszti bizottságnak, amire a magyar félnek válaszolnia illett, viszonylag jól kutatható, sokoldalú dokumentációval rendelkezünk az esetekről. Elöljáróban érdemes leszögezni: valóban voltak ilyen rombolások. Némiképp eltérőek az adatok arra vonatkozóan, hogy 1918 és 1940 között hány görög katolikus, illetve görögkeleti templom épült a később Magyarországnak visszaadott területen: más adatot tudott a miniszterelnökség nemzetiségi osztálya (463, amiből 272 görög katolikus és 191 ortodox), és mást a vallás- és közoktatásügyi tárca szakértői (416, amiből 237 görög katolikus és 179 ortodox). A templomépítés mindenesetre részét képezte a romániai nemzetépítő politikának; számos esetben épült unitus vagy ortodox templom olyan helyre, ahol nem is élt elegendő ember egy parókia eltartásához. Szatmárban 20 év alatt 14 ortodox templom épült alig több mint 10 ezer hívőnek, Marosvásárhelyen pedig hatalmas, a főtér egyik felét elfoglaló, ortodox katedrálist húztak fel, miközben a városban 1910ben csak 761 görögkeleti élt (számuk 1930-ban felszökött 4501-re, majd 1941-ben visszaesett 838-ra). A templomépítések több mint

negyede (100-120) Székelyföldön zajlott, ahol a lakosságban csak törpe kisebbséget tettek ki a két román karakterű felekezet követői. Jó esetben is csak az összes templom fele (192) épült román lakosok pénzéből: a többiben a magyar és az egyéb nemzetiségű lakosok különadóiból – és gyakorta egyáltalán nem önkéntes különmunkáiból – került fal és fedél a templomoknak (ez az arány Székelyföldön 80% felett volt). Ráadásul jó néhány településen a „román templom” olyan helyre került, hogy eltakarja vagy kisebbítse a magyar felekezetek templomait. Ilyen körülmények között érthető – még ha nem is pártolható, hogy 1940 őszének eufóriájában néhány helyen az ortodox vagy görög katolikus parókiát/templomot a helyi magyar lakosok – főleg a lelkész és hívei esetleges távozása miatt – megtámadták, megrongálták, esetleg le is rombolták. Székelyföldet például az összes ortodox lelkész elhagyta. Ebben az időszakban összesen 15 templom szűnt meg szolgálni eredeti céljait: ebből ötöt romboltak le (Köpec, Uzon, Borszék, Bibarcfalva, Komolló), egyet pedig a görög katolikus hívek rohantak meg román lelkészük vezetése alatt (Petrovabisztrán), Máramarosszigeten és Sárközújlakon szintén a görög katolikus hívek kapták meg az egykori ortodox templomokat. Két templomot elvettek a hívektől (Kökös, Nagybánya – de utóbbi helyett kaptak másikat), a sósmezeit és a dragomérfalvit elnéptelenedés miatt zár alá vették, további két helyen (Középajta, Ráksa) pedig kifosztották a templomot. Mint látható, a rombolás vagy profanizálás az 1918 és 1940 között épült templomoknak mintegy 3%-át érintette: ettől persze a hatóságok nyomása a „magyar vallásokra” való áttérítésre még létezett. Román oldalról ellenben olyan pszichózis alakult ki a templomrombolásokkal kapcsolatban, hogy a legkisebb erre utaló nyomot is jelentették a román hatóságoknak, ők pedig készségesen átküldték az ügyeket a német-olasz tiszti bizottsághoz. Így 1941 júliusában például hír jött arról, hogy az alsóbáni (Szilágy vármegye) neves görög katolikus fatemplom falából dinamitrudak állnak ki: a magyar hatóságok a felrobbantására készülnek. A bizottság kiszállt, és a rudakról megállapította, hogy azok nem dinamitból, hanem vasból vannak, és az Á. T. I. betűjeleket viselik: azaz az Állami Térképészeti Intézet környéken tevékenykedő kartográfusainak szintjelei, és még számos más házfalban díszelegnek. Mezőpaniton pedig a vályogból

épített templom télen egyszerűen tönkrement, nem pedig a sokszor történeti munkákban is mumusnak tartott Atzél Ede báró Wesselényilövészei rombolták le – ahogy azt a román külügyminisztérium állította. A két világháború közötti időszakban a kisebbségi magyarság nagyvilág felé is kommunikált, legfontosabb sérelmei általában három probléma köré csoportosultak: az egyik a nyelvi jogok érvényesítése a közigazgatásban és a közéletben, a második az agrárreform diszkriminatív végrehajtása, a harmadik pedig az anyanyelvi oktatás (iskolabezárások, névelemzés, kultúrzóna) ügye volt. Az első ügy részben megoldódott az impériumváltással, az agrárreform revíziója pedig elindult, még ha - mint láttuk – nem is haladt túlzottan gyorsan: a zöme a háború utánra maradt. Az iskolarendszer átstrukturálása azonban azonnali és főként gigászi feladat volt. Ezt vármegyénként két-három ember végezte: Kolozsváron és Kolozs megyében például a katonai közigazgatás mellé beosztott két polgári előadó. Az elsődleges célkitűzés az volt, hogy 1940. október elejéreközepére a tanítás mindenütt megindulhasson („az iskola feladata az első időben inkább napköziotthon lesz” – jegyezte meg erről a Szürke könyv). Az iskolák átvétele úgy zajlott, hogy egy-egy előadó kiment az épületbe, az egyházakkal folytatott konzultáció után új igazgatót nevezett ki, átvették állami szolgálatba azokat a tanárokat, akiket helyben találtak, és visszavették azokat a magyar oktatókat, akik addig állás nélkül voltak. A legkirívóbb esetekben elbocsátásokat is kezdeményeztek. Az ideiglenes megnyitás sok helyütt sikerrel járt, de az őszi hónapokban tapasztalt problémák sürgős kormányzati beavatkozásra vártak. Kevés és elavult volt az iskolaterem, a falusi iskolaépületek legtöbb helyen még a magyar érából származtak, és a legminimálisabb komfortigényeket sem teljesítették, kevés és szegényes szemléltetőeszköz állt rendelkezésre. A tanárok és tanítók módszertani képzettsége egyáltalán nem volt megfelelő, különösen nem a kél világháború között a továbbképzésre elég nagy hangsúlyt fektető magyar oktatási rendszer viszonylatában. Panaszkodtak az iskolák egészségügyi körülményeire, a tanítóhiányra, illetve a román és a magyar oktatási rendszer helyenkénti inkompatibilitására is (egyszakos tanári képesítések, a magyar oktatási struktúrában ismeretlen képzési formák – pl. almérnök, filozófiatanár-jelenléte),

Krónikus hiány volt tanítói lakásokban is: egyes esetekben előfordult, hogy a tanerők az iskolateremben laktak, mert nem kaptak szállást a faluban. Az oktatási kormányzat fogékony volt a panaszokra. 1940-ben törvény vezette be a nyolcosztályos elemi iskolát, 1941-től pedig nagyszabású iskolamodernizációs program indult: a tanügyi költségvetés népiskolákra vonatkozó előirányzatainak 1941-ben egyharmadát, 1942-43 között körülbelül a felét kapta Észak-Erdély, miközben a terület népessége az ország összlakosságának mindössze 17,5%-át tette ki. Az 1941-ben induló erdélyi könyvakcióban közületek és magánosok 190 ezer kötetet juttattak erdélyi könyvtáraknak (ebből 1031 kötet egyenesen a volt miniszterelnök, Teleki Pál könyvtárából érkezett.) De a modernizáció nem csak a felszerelésre, a tanteremre vagy az iskola környékére terjedt ki. A beszterce-naszódi közgyűlés 1941-ben például szabályrendeletet fogadott el az óvodai-iskolai egészségügyről. Ez egyrészt jelezte, hogy ilyesmire szükség van, másrészt annak betartatása jelentős anyagi terheket rótt az oktatási kormányzatra. A szabályrendeletben olyan intézkedéseket találunk, mini hogy minden óra után 10 percet szellőztetni kell, jó időben a tanítás a szabad levegőn zajlik, s hogy az iskolaépületet minden év elején ki kell meszelni. Az épületben csak bal oldali ablakok lehettek, és 25 tanulóra kellett jutnia egy árnyékszéknek, fiúknak és lányoknak külön. A diákokat meg kellett tanítani a légyirtásra, és rá kellett szorítani a kézmosásra. Minden iskolában biztosítani kellett a jó minőségű ivóvizet. Megtiltották a dohányzást, és kikötötték, hogy „Csak a zsebkendőbe szabad köpni” feliratot kell elhelyezni az épületekben. Elsőrendűnek nevezték a tisztaságra nevelés fontosságát, ami a tanárok feladata volt, ezen belül is kiemelt helyet kapott a féreg és a tetű elleni küzdelem. Minden feldolgozás eltér abban a tekintetben, hogy pontosan hány elemi népiskola is működött Észak-Erdélyben. Valószínűleg nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk, hogy a magyar fennhatóság ideje alatt körülbelül 2500 elemi népiskola szolgálta a 6 és 10 év közöttiek oktatását. Ebből körülbelül 700 oktatott csak román nyelven, a magyart pedig idegen nyelvként, és további 400-450 románul, de az

egyes tárgyakat magyarul (ez volt a hómani iskolareformok után létrejövő nemzetiségi iskolatípusból az A és a B típus – a C típusúban az oktatás magyar nyelven folyt, és a nemzetiségi nyelvet idegen nyelvként oktatták). Ha az aránypárokat nézzük, akkor azt lehet mondani, hogy ez a hányad nagyjából megfelelt a román népesség észak-erdélyi arányának. Ha viszont az iskolák oktatói állományát nézzük, a helyzet már korántsem ilyen kedvező. Az észak-erdélyi román iskolákban az 1942/43-as tanévben 2157 tanító működött, ezekből azonban csak mintegy 700 volt román nemzetiségű. A fennmaradó kb. 65%-nyi egyéb oktató egy része tudott románul, belőlük azonban állandó hiány volt, nem utolsósorban azért, mert a román nemzetiségű tanítók jelentős része átmenekült Dél-Erdélybe. A magyar fennhatóság kezdetén 900 tanító átirányítására lett volna szükség, ebből 500 románul tudóra. Átmeneti megoldást jelentett, hogy a román tanítókat nem, vagy csak nagyon különleges esetben hívták be katonának: a román tanítóhiány ezért valamelyest mérsékeltebb maradt, szemben a magyar ajkú tanítókéval, ami 1941 -töl folyamatosan növekedett. A román nyelvű oktatás jellegzetesen az eldugott, színromán településeken működő, egytanerős iskolákban rendelkezett jó lehetőségekkel. Ahol a település és a tantestület nagyobb, vagy a lakosság etnikailag vegyesebb volt, rögvest előtérbe kerültek a nemzetiesítő szempontok. Ennek ellenére nem szabad lebecsülni azt a törekvést, amely a románul (is) tudó, esetleg erdélyi származású tanerők alkalmazására irányult a sokszor elég konfúzus Szent István-i nemzetiségpolitika integráns részeként. A helyzetet tovább bonyolította, hogy a görögkeleti és a görög katolikus egyház az első világháború után állami kezelésbe adta elemi iskoláit, ami azzal járt, hogy a visszacsatolás után ezek automatikusan a magyar államhoz kerültek. Hogy anyanyelvi iskolahálózatukat fenntarthassák, a román egyházak kérvényezték felekezeti elemi iskolák indítását. Mintegy 600 ilyen kérvényt juttattak el a magyar hatóságokhoz, ezeket azonban a kultusztárca visszautasította, illetve nem is foglalkozott velük. A nemzetiség és iskolaszám tekintetében némileg nagyobb aránytalanság volt tetten érhető a középfokú iskoláknál. A magyar fennhatóság alatt 1941. október 1-jén 8 középfokú tanintézményben

folyt román nyelvű képzés, amiből három volt gimnázium (Kolozsváron, Nagyváradon és Naszódon). Tekintettel arra, hogy az 1942/43-as tanévben 114 középfokú oktatási intézmény működött Észak-Erdélyben (ez az 1941-es tanévben sem volt kevesebb), elmondható, hogy a románok erősen alulreprezentáltak voltak ebben a szférában. Az 1942/43-as tanévben az összes középiskolai tanuló 8,1%-a volt román Erdélyben. Ezen belül a gimnáziumi hallgatók valamivel több mint 10%-a volt román nemzetiségű, és a helyzet csak kicsivel volt jobb a tanítóképzőknél (14,3%); egyébként az összes más iskolaformában alulreprezentáltak maradtak, Egész Észak-Erdélyben mindössze 35 román nemzetiségű középiskolai oktató maradt (ebből 18 volt gimnáziumi tanár), a román középiskolák oktatói kara viszont 99 fő volt 1941-ben, ami azt jelentette, hogy a román középfokú oktatásban tanítók kétharmada nem román volt. Ezért különösebben nem lehet hibáztatni a magyar adminisztrációt: a román értelmiség elmenekülése Észak-Erdélyből nem csupán az iskolaügyben jelentett gondot a románságnak, hanem mindenütt (igaz, a kiutasításokban a magyar hatóság helyenként szerepet játszott). A román értelmiség hiánya a közösség általános kulturális helyzetét nagyjából a századforduló szintjére vetette vissza. Nem lehetett román nyelven tanulni kereskedelmi iskolában, ipari képzésben, óvónőképzésben. A csaknem egymillió észak-erdélyi román majdnem ugyanannyi középfokú tanintézménnyel rendelkezett, mint a huszadannyi német, akik hét gimnáziumba és tanítóképzőbe járathatták gyermekeiket. Ezzel együtt a román nemzetiségi oktatás a magyar tanügyi hatóságok fokozott érdeklődésére tarthatott számot: a naszódi román gimnázium igazgatóját 1941 áprilisában például azonnali hatállyal felmentették „nemzetellenes magatartás” miatt. Mivel a bevonulás után a kormányzat a középiskolákban is bevezette a numerus clausust, a zsidó fiatalságnak nem maradt más választása, mint hogy saját felekezeti intézményeket állítson fel. (Ez bevett formula volt Kárpátalján és másutt is – még ha ezt az erről döntő hivatalnokok utólag igyekeztek filoszemitizmusként, a tájékozatlanabb szemlélők pedig a kormányzati jóindulat jeleként beállítani). Kolozsváron és Nagyváradon összesen négy izraelita fiú- és leánygimnázium jött létre és működött 1944-ig.

Teleki Pál miniszterelnök egyedülálló kezdeményezésére ugyanakkor az összes erdélyi magyar középiskolában bevezették a román nyelv oktatását, heti két órában. Ez ugyan nem volt sok, de hasonló kezdeményezésre nemigen akadt példa Közép-Európa történelmében. Nem is tetszett az erdélyi magyar elit egyes képviselőinek, amikor bejelentette. A már említett Paál Árpád például így vélekedett a román nyelv tanításáról: „Egy kisebb kultúrvilágba való belecsorbítása a gondolkozásnak kicsinyessé teszi az embereket, és előállítja azt a helyzetet, hogy kevert gondolkozást idéz elő a középosztályban, ahol pedig kevert gondolkozásra nincs szükség”. A döntéssel szembeni ellenérzés megjelent a közvéleményben is, például Bánffyhunyadon, amikor az ottani polgáriban a német helyett a románt vezették be idegen nyelvként. A különböző visszásságok ellenére az ebben a négy évben végzett magyar középiskolások, tanítóképzősök azonban fontos utánpótlást jelentettek a magyar értelmiségnek az elkövetkező évtizedekben – ennek jelentőségét a későbbiek szempontjából kár lenne tagadni. A felsőoktatásban jelentős változást jelentett, hogy a kolozsvári Ferdinánd Egyetem Nagyszebenbe, a kolozsvári gazdasági akadémia pedig Temesvárra menekült. A kormányzat döntése alapján nem a Szegedre települt magyar egyetem tért vissza a városba, hanem a kabinet új felsőoktatási intézményt hozott létre Kolozsváron. Teleki miniszterelnök már 1940 októberében X3 új egyetemi tanárt nevezett ki a városba – köztük saját fiát, Teleki Géza geológust is. Így jutott katedrához egy sor olyan fiatal tudós is, akik nagyban hozzájárultak a magyar tudomány európai rangjához és az európai tudományossághoz: Bónis György jogtörténész, Szabó T. Attila nyelvész, Deér József történész, Rónai András földrajztudós vagy Kovrig Béla szociálpolitikus olyan lehetőséghez jutott Kolozsvárott, amilyenre a trianoni Magyarországon még sokat kellett volna várniuk. Kétségtelen ugyanakkor, hogy az első ki nevezettek között feltűnően sokan voltak olyanok, akik így vagy úgy a miniszterelnökhöz kötődtek. Az oktatók száma az 1944-45-ös tanévre elérte a 201 főt, a segédtanerőké 1942-re átlépte a 300-at, a négy tanévben pedig több mint 10 000 diák fordult meg az egyetem öt karán (orvosi, természettudományi, közgazdasági, bölcsész-, jogi). Ezek közül az

ország második közgazdasági kara kevés érdeklődésre számíthatott: mindössze 301-en iratkoztak be az első szemeszterre. Viszont a visszacsatolás négy éve alatt több mint kétezren doktoráltak Kolozsváron. A kormányzat nem kímélte a pénzt, hogy a kolozsvári Ferenc József Tudományegyetem újra régi fényében ragyoghasson: négy év alatt több mint 25 millió aranypengőt költöttek rá. Dologi költségei egy intézetre leosztva a legmagasabbak voltak az országban, fűtése pedig háromszor annyiba került, mint a debrecenié. Ennek részben a campus kedvezőtlen elhelyezkedése, illetve a román érából örökölt épületek állapota volt az oka, valamint azok a feladatok, amelyek nem feltétlenül tartoztak az egyetemi oktatás körébe. Ez utóbbiak között említhetjük a közművelődésben való részvételt vagy az Erdélyi Tudományos Intézet fenntartását, amely fontos kutatások (néprajz, történelem, szociográfia) sorát végezte el ebben a négy évben. Új épületet kapott az egyetem közgazdasági kara, a román időkben épült Mátyás Király Diákház új berendezéshez, a természettudományi kar pedig új kémiai pavilonhoz jutott. Bár az egyetemnek két román oktatója is volt, a román diákok aránya mindvégig alacsony maradt, és az öt százalékot sem érte el – ez lényegesen kevesebb annál, amilyen arányban a magyar diákok bukkanlak fel a román korszakban az egyetem padjaiban (kb. 1525%). Ugyanakkor a Nagyszebenbe menekült egyetemen sem lehetett magyar diákokat találni. Aki tehette, Dél-Erdélyből is átjött tanulni. Az 1941/42-es tanévben 89 ilyen diák tanult Kolozsváron, a hallgatók körülbelül 3%-a. A zsidó diákok is a hallgatók 3%-át adták az 1943/44es tanévben. Kolozsváron működött még egy felsőfokú mezőgazdasági tanintézet, két protestáns (unitárius és református) és egy katolikus teológiai intézet, Nagyváradon és Kolozsváron pedig román görög katolikus teológiai főiskola. A kormány eljátszott a gondolattal, hogy itt hozza létre az ország második, mindössze három karral rendelkező műszaki egyetemét. Ennek megalapítására azonban a háborús körülmények között már nem kerülhetett sor. A magyar oktatási rendszer átalakítása azonban nem korlátozódott az alap-, a közép- és a felsőfokú oktatásra. Az iskolán kívüli

népművelés egész spektruma megjelent a régióban, Tanfolyamok, továbbképzések sora indult be a visszacsatolt területeken: a tűzoltók képzésétől kezdve a gazdatanfolyamokon át a kosárfonásig és a népfőiskolákig. A katonai közigazgatáshoz beosztott polgári előadók javaslata alapján Hóman Bálint 1941 júliusában a vallás- és közoktatásügyi minisztérium alárendeltségében életre hívta az Erdélyi Népművelési Bizottságot az iskolán kívüli népművelés koordinálására. Ennek elnöke Kelemen Lajos történész, művészettörténész lett, tagokul pedig kinevezték Domokos Pál Pétert, a neves csángókutatót, kolozsvári állami tanítóképezdei igazgatót, illetve Daday Lóránt református lelkészt, tanfelügyelőt, aki Székely Mózes írói álnéven kiterjedt irodalmi munkásságot is folytatott. Szinyei Merse Jenő, 1942 júliusában kinevezett új miniszter ugyan megszüntette ezt a szervet, de az Erdélyi Népművelési Bizottság működésének szűk éve alatt is komoly munkát végzett, jórészt a fáradhatatlan Domokos Pál Péter irányítása alatt. Többek között népművelési titkárokat nevezett ki minden vármegyébe, elsősorban a magyar ajkúak képzésére, A tudás titka címmel pedig előadás-sorozatot indított a falusi analfabetizmus felszámolására (bár ennek célját gondosan titkolta). A boldogulás útja volt a címe egy felvilágosító, ismeretterjesztő előadás-sorozatnak, Daloljunk együtt! munkacímen pedig népdaltanítási akciót is kezdeményezett. Már csak azért is, mert, mint írta: „ma már a földműves nép lelkét is megfertőzi a városról hazahozott, hazahurcolt értéktelen zenei ponyva: a sláger”.

Rögeszmék kora Nagyilonda járási székhely volt Szolnok-Doboka vármegyében (ma Szilágyban), a Szamos völgyének egy szegletében. Az 1941 eleji népszámlálás szerint 710 román és 526 magyar anyanyelvű lakossal, illetve jelentős roma közösséggel rendelkezett. 1941 januárjának egyik havas hétköznapján egy autó (a szociális felügyelőség Wandererje? egy Opel?) futott be a faluba Dés felől, farkasordító hidegben. Nadrágos embereket hozott, puhakalapban, felöltőben vagy rövid, paszományos lengyelbundában, és velük egy papos külsejű embert meg egy földművest. Amíg valaki elszaladt az elöljárókért, az urak a kocsik körül ácsorogtak. A miniszterelnök személyes küldöttei voltak: nagyurak, egy lelkész és egy falusi bíró, „Földkostoló bizottságnak” hívták magukat, a kegyelmes úr szava járásával, aki azt kérte, keressenek megfelelő telepítési területet a Bukovinából hazatelepítendő székelyeknek. A falubeli gyerekek körbefogták a kocsit, simogatták a lámpákat, a visszapillantó tükröt, a sofőr néha rájuk mordult. Az egyik fiatalabb forma úr odaintett magához egy 8-9 éves, szőke kislányt, és megsimogatta a fejét: „Hát téged hogy hívnak?” – kérdezte. A kislány rezzenetlenül állt, áttetsző kék szemet le nem vette volna a városi emberről. Amaz segítséget kérve nézett körül, végül valamelyik vármegyei ember, aki tudott románul, megismételte a kérdést a kislány anyanyelvén. Rögtön jött a válasz: „Helena Szabados”. A kérdező ereiben megfagyott a vér: „Válasza nagyon megdöbbentett, hiszen a tiszamenti nagyanyámnak is ez volt a neve. Ez a jelenet rádöbbentett a magyar szórvány, illetőleg az elmagyartalanodás kérdésére”. Ez a találkozás fordulópont volt a városi úr, Szabados Mihály életében. Szabadosból, a szegény sorsú, csongrádi kubikus család hetedik gyerekéből páratlan szorgalma révén lett diplomás ember. A földműves szövetkezeti központban kapott állást Steuer György, a magyarországi németek felügyeletével megbízott kormánybiztos pártfogoltjaként, majd szociális tanácsadó lett Csanád-Arad-Torontál vármegyében. A negyvenes évektől a menekültügyi kormánybiztosság munkatársaként folyamatosan foglalkozott a bukovinaiak telepítésével a Bácskába. Dolgozott Újvidék szociális referenseként, majd a Miniszterelnökség Nemzetiségpolitikai Osztályán, az Erdélyi Külön

Szolgálatban, Pásint Ödön beosztottjaként (amit nem szeretett, mert az osztály „gróf-, bankár-, báró-, tanár- és tábornokgyerekek exkluzív társasága volt”). Valójában azonban mindig csak egy dolog foglalkoztatta: a szórvány. Szór vány katasztert készített, terveket a telepítésre, újabb feljegyzéseket a csángókról, a szolnok-dobokai vagy a beszterce-naszódi magyarság megmentéséről. Ezt tette 1945 után is, amikor a földművelésügyi miniszteri ultiba került, és akkor is, amikor a Magyar Közösség perében lecsukták, majd szabadulása után sehol nem kapott állást a jogi diplomájával és három-négy nyelv magas szintű ismeretével. Dolgozott a metróépítésen, a csepeli HÉV építésén, de esténként könyvtárba járt, és újabb és újabb összesítéseket készített a világban szórványban élő magyarokról. A magyar politikai elitet legkorábban Beksics Gusztáv (1847-1906), a magyar liberális imperializmus egyik legműveltebb figurájának munkássága óta izgatta az Alföld magyar tömbje és a Székelyföld közötti nyelvi korridor megteremtése. Szabados elképzelése az volt, hogy Szolnok-Dobokából ki kellene telepíteni körülbelül 35-40 ezer románt (vagy ahogy a korszakban elterjedt tudományos terminológia nyomán Szabados is használta: rumént vagy rumunt) tömbromán területre, vagy egyenesen az országon kívülre. További 40-45 ezer elrománosodott magyart, akiknek ősei a nevükből megállapíthatóan magyarok voltak, át kellett volna telepíteni színmagyar területre – lehetőség szerint a Dunántúlra míg helyükbe körülbelül 75 ezer magyart kellett volna hozni a Székelyföldről, és letelepíteni őket a Szamos völgyében, a románoktól, illetve a zsidóktól elvett földekre. A székelyekre azért esett a választás, mert ők „kemény természetű, harcos, expanzív, szapora, beolvadásra nem hajlamos” népesség, szemben a „lágyabb természetű” és ezért asszimilációra hajlamos alföldiekkel. Ma, amikor tudjuk, hogy egy-egy ilyen voluntarista népességmozgatás tengernyi egyéni és közösségi tragédiát hoz magával, sokan nyilván elszörnyednek az efféle tervek olvastán. A korszakban azonban úgy tűnt – nemcsak Kelet-Közép-Európában, hanem másutt is a világban, Európán kívül hogy egyének vagy teljes közösségek áthelyezése az államszervezés egyik költséges, ám megbízható módja lehet. Szabados egyáltalán nem volt egyedül a szórványkérdés iránti érdeklődésével. Ám a probléma egy idő után

kibogozhatatlanul és végzetesen egybefonódott a telepítés ügyével, és a homogén magyar nemzeti tér megteremtésének illúziója tragikus felhangokat kapott. Erdélyben már 1934-ben elindult a szórványmagyarság tudományos feltérképezése, elsősorban lelkes aktivisták (tanítók, református lelkészek) révén, majd 1937-ben az Országos Magyar Párt kisebbségi szakosztálya tartott szórványankétot, ahol Szathmáry Lajos, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület ügyvezető elnöke vázolta a kérdés esetleges megoldásának feladatait. Ő szórványkatasztert javasolt, az egyházak fokozottabb odafigyelését (például a frissen végzett lelkészek kötelező szórványszolgálatát), miközben nagyjából 300 ezer főre tette a Romániában élő magyar szórványok számát. Ekkor a romániai magyar közösség persze nem volt abban a helyzetben, hogy állami megoldásokat kérjen gondjai megoldására (elég beszédes, hogy a Szathmáry előadását közlő Magyar Kisebbség című folyóiratban még a magyar településneveket sem lehetett használni). A telepítés mint megoldás már Bálint József későbbi parlamenti képviselő 1939-es plénumában is felbukkant, aki a 18. században, a történelmi Magyarország határain Splényi Gábor és Hadik András bukovinai kormányzó által letelepített székelyeket akarta visszahozni Erdélybe. A már említett 1940. októberi erdélyi értekezleten aztán magas rangú pártolói akadtak az ügynek: Mikó Imre vagy Teleki Pál miniszterelnök mellett, akik a székelyek és a csángók mellett a romániai nagyvárosokban élő magyar szórványok hazahozatalát is szorgalmazták, Ravasz László dunamelléki református püspök egyenesen úgy nyilatkozott, hogy „Erdélynek egyik létkérdése, hogy a tiszai magyarság és a székelység magyarsága között élő kapcsolat létesüljön”. Teleki maga úgy képzelte a dolgot – ama „földkóstoló bizottság” jelentéséig hogy a bukovinai székelyeket a Szatmárnémeti -Nagykároly térségében lévő volt román telepítések helyére hozza be az országba. A Felső-Számos völgyében ugyan nem, de Szatmárban lett volna elég terület, a majdani telepítés helyéről azonban végül politikai döntés született: a lelepítésnek a frissen visszakerült délvidéki területek adtak helyet. Az 1941 júniusában megérkezett 12 672 fő itt talált átmeneti otthonra –

hogy aztán a háború végével kénytelen legyen továbbmenekülni Tolna és Baranya azon településeire, ahonnan a magyar hatóságok elűzték a német őslakosságot. A szórványkérdés felkarolása, az elrománosodás megállítása és a telepítés a helyi hatóságokat is foglalkoztatta – esetenként direkt áthallásokkal Rákosi Viktor Elnémult harangok című müvére. Szolnok-Doboka vármegye katonai parancsnoka, Thold Dezső tábornok nemcsak konferenciát szervezett a kérdésben, hanem adatgyűjtést is kezdeményezett – részben az általa felvetetett csaknem 6000 kartoték szolgált alapul Szabados Mihály telepítési terveihez. „Rákosi Viktor Elnémult harangok c. munkája most vált bennem élménnyé, amikor szemtől szemben láttam a pusztulást” – jelentette ki a tábornok az általa kezdeményezett szórványmunka motivációiról. Thold utóda a közigazgatás élén, Bethlen Béla főispán arra kérte a miniszterelnököt, hogy a bukovinai székelyeket az ő megyéjében telepítsék le. A szórvánnyal és az elrománosodással való foglalkozás fontos közéleti témává nőtte ki magát, és a falukutató táboroktól kezdve az EMKE-n át a cserkészekig egy sor szervezet foglalkozott a szórványmagyarság, és legalább ugyanennyien a telepítés kérdésével. Telepített a vármegye, a MÁV, az Államépítészeti Hivatal, sőt sokszor már a katonai közigazgatás is próbálkozott hasonlóval. Miután a bukovinai székelyeket a kormányzat letelepítette, a nemzetiségi kérdést népességmozgatással megoldani akarók figyelme más irányba fordult. Mindenekelőtt a moldvai csángók kerültek szóba, akik 1941 és 1944 között szinte folyamatosan szivárogtak át Magyarországra. A magyar kormány egyes képviselői, valamint magánszemélyek több tervet is kidolgoztak arra vonatkozóan, hogy az archaikus nyelvjárási beszélő, századok óta a Kárpátokon kívül élő római katolikus magyarokat miként kellene visszatelepíteni az országba. 1944-ben a front közeledése elől szervezetten akarták őket az országba hozni, majd – mivel magyar identitásuk megerősítésre szorult – a Dunántúlon kívántak nekik új otthont teremteni. A Bonczos Miklós belügyi államtitkár által előterjesztett, de ifj. Horthy Miklós vezetésével kidolgozott javaslat 170 ezer hold mezőgazdasági termőföld igénybevételével számolt. A Sztójay-kormány 1944. április

7-i ülésén egyhangúlag támogatta, hogy a „magyarságukat századokon át megtartó, igénytelen, szorgalmas és szapora” csángók a magyar nemzetiség megerősítésére (és itt lehetetlen nem kihallani a dunántúli németség helyére való aspirálást) betelepíttessenek az országba. Noha Jurcsek Béla földművelésügyi miniszternek volt egy olyan javaslata is, hogy a csángókat a deportált zsidók kárpátaljai ingatlanjaiba költöztessék be, a németek kelletlensége végül az egész elképzelést meghiúsította, A telepítésre alkalmasnak tartott másik csoport a székelyeké volt. Az ő túlnépesedésük és az ebből fakadó kivándorlás már a 19. század vége óta az erdélyi magyar politika egyik állandó témája volt, és kiemelt helyen szerepelt az 1902-es Székely Kongresszuson is. Venczel Józsefnek egy ebben a témában írott tanulmánya azonban – miközben elismerte a székely népfelesleg létét – fontos lábjegyzeteket fűzött a problémához. Elemzése szerint 1940-ig körülbelül 140 ezer ember hagyta el a négy székely megyét és vándorolt ki, ami nagyjából megfelel egy ötödik, hipotetikus székely megye lakosságának. Cikkében Venczel körülbelül 80 ezres székely népfelesleggel számolt, és évente 2800 főnyire tette az újonnan keletkező, álló népfelesleget (azokat, akiket nem tud eltartani a föld), egyúttal azonban arra is figyelmeztetett, hogy „népfelesleg csak népmozgalmi szempontból van és soha nincs népesedés-politikai szempontból”. Azt is igyekezett olvasóiban tudatosítani, hogy a székely megyékben hiába magas a népszaporulat (bár korántsem kiugróan: 1941-ben az öt legtermékenyebb vármegyéből csak egy volt a Székelyföldön), a halálozás is magas. A négy megye ún. vitalitási indexe (100 születés osztva a. halálozások számával) nagyjából megegyezett a tiszántúlival és a kisalföldivel, és messze elmaradt például a kárpátaljaitól. Sőt Venczel számításai szerint Háromszéken egyenesen néphiány volt. Így, ha nem is volt mítosz a székely népfelesleg, arra bizonyosan nem lett volna elég az akkor félmilliós székelység demográfiai ereje, hogy megteremtse azt a bizonyos nyelvi korridort az Alföld félé. A magyar fennhatóság alatt a székely migráció Bukarest és a közeli nagyvárosok (pl. Brassó) helyett Budapest felé fordult, és évente százával, sőt ezrével kerekedtek föl székely fiatalok, hogy a fővárosban próbáljanak szerencsét mint cselédlányok, gyári munkások vagy „jegycsípők” a

Beszkártnál. Budapesti találkozóhelyük vasárnaponként a Keleti pályaudvar– környéke és egy Csengery utcai vendéglő lett. A fentiekhez fontos hozzátenni, hogy az egyesületek, egyes hivatali személyek, aktivisták vagy katonatisztek által elképzelt nagyarányú telepítési, sőt kitelepítési tervek sohasem emelkedtek a kormánypolitika szintjére. A korszak valamennyi miniszterelnöke – Telekitől Bárdossyn át Kállayig – tartotta magát annak a nemzetiségpolitikának a szelleméhez, amely a hegemón magyarság mellett többnemzetiségű Magyarországgal számolt a Kárpátmedencében. Bárdossy László miniszterelnök például egy 1941 augusztusában Horthy Miklósnak írott levelében megbélyegezte Werth Henrik vezérkari főnök ilyen irányú terveit: „A szláv és román nemzetiségű lakosság kitelepítése a Kárpát-medencéből mindenesetre rendkívüli nehézségekkel járna, s ha ennek ellenére mégis keresztülvihető volna, az egész terület életrendjét és mai gazdasági struktúráját feldúlná, és gazdaságilag és katonailag is olyan állapotot teremtene, amelynek fenntartása még a legmerészebb fantáziával is alig képzelhető el”. Ehhez képest tanulságos, hogy ez a megoldás a politikai felelősséggel akkor nem rendelkező, Bárdossynál lényegesen kevésbé jobboldali Bethlen Istvánt viszont megkísértette – legalábbis Rónai Andrásnak, Teleki egyik közeli munkatársának emlékiratai szerint. A volt miniszterelnök 1940 őszén állítólag az összes észak-erdélyi román kitelepítését és helyükbe a moldvai csángók és a bukovinai székelyek betelepítését szorgalmazta, és a terv helyességéről megpróbálta meggyőzni Teleki Pál miniszterelnököt is. A szórványra irányuló figyelem a falukutatások megélénkülésében is megnyilvánult. Olyan településeken zajlott sok publicitást kapó kutatás, mint a Kolozs megyei Kidé és Bálványosváralja, a besztercenaszódi Magyarnemegye vagy a Szilágy megyei Bogdánd (és persze egy sor más településen is Csíkmenaságtól a bihari Micskéig – fölsorolni is nehéz őket). A leírások – lett légyen szó akár EMKEjelentésrőI, tanügyi beszámolóról vagy újságcikkről – visszatérő eleme volta román falvakban található magyar nevű lakosok száma, akiket az elrománosodás élő bizonyítékainak tekintettek. Ugyanakkor Makkai László történész egy 1942-es, a Hitelben megjelent cikkében

(„Északerdély nemzetiségi viszonyainak alakulása”) már figyelmeztetett arra, hogy a magyar név, bár sok esetben magyar eredetet takar, az etnikai háttérrel kapcsolatosan nem holtbiztos indikátor: viselésének oka az is lehet, hogy a szökött és másutt letelepedett jobbágyok így akartak új identitást kreálni maguknak, vagy a különböző összeírok maguk adtak nevet olyan parasztoknak, akik csak keresztnévvel rendelkeztek. Népszámláláskor vagy összeíráskor a magyar nevűek románként való regisztrálásának dilemmáit és a javasolt utat jól tükrözi két Kolozs megyei polgári közeg jelentésének egyik részlete: „De írhatjuk-e minden fenntartás nélkül a Hatházi, a Daróczi, a Kerekes, a Bencze, a Faragó, a Farkas gyermekeket a román nemzetiségűek közé, akármilyen vallásúak is, ha nem beszélnek magyarul, amikor ők is mondják, hogy nagyszüleik még tudnak magyarul? Nem követjük a román tanügyi hatóságokat hírhedt névelemzési eljárásaik erőszakoskodó útján, de tartozunk fajunk jövőjének védelmében azzal, hogy tapintatos, körültekintő és következetes munkára serkentjük az állami iskola tanítókarát a magyarság sorából az idők mostoha éveiben kiesett családok visszaszerzésére” A magyar egyesületi élet lelkesedése egészen elképesztő teljesítményekre is képes volt. Mivel az elrománosodás egyik alapvető okát a vegyes házasságokban látták, az EMKE 1942 és 1944 között adatgyűjtést kezdeményezett felmérésükre. A 709 községben felvett, csaknem 12 ezer adatlap feldolgozására idő hiányában már nem kerülhetett sor, de a Tóth Pál Péter által elvégzett 57 évvel későbbi elemzés (Szórványban, 1999) kiemelte, hogy a kormányzat erőfeszítései és a kétségtelen államnemzeti nyomás ellenére az asszimiláció – amely természetében spontán volt és gyökerei a 19. század második felére nyúltak vissza – a magyar fennhatóság alatt is tovább tartott. Az „elveszett lelkek” megmentésének egy másik frontja volt a névmagyarosítás ügye: ez a magyar nemzettel való végleges azonosulást, ritkábban a román uralom alatt önkényesen elvett identitás visszanyerését jelentette. Évente átlagosan 1600 fő magyarosította a nevét Észak-Erdélyben. A lelki szükségen vagy a környezet nyomásán kívül ennek lehetett nagyon praktikus,

egzisztenciális oka is. A román közalkalmazottak állandóan ismétlődő összeírásai során a kolozsi főispán egyértelműen leszögezte: „A román nemzetiséghez való tartozást névelemzés alapján kell megállapítani. Románnak számít az a magyar nevű is, aki nevét románosan írja”. A szórvány mentő munka részben a nyilvánosság előtt zajlott. Az erről készült beszámolókat nem csupán a helyi, hanem sokszor az országos sajtó is közölte. Szűk Ödön postatitkár például az EMKE aktivistájaként 1943-1944-ben sorra járta a partiumi és felső-erdélyi vármegyéket, és beszámolóit részben közölte is az Imrédy-párt lapjának számító Egyedül Vagyunk hasábjain. Miközben leírásai sok esetben plasztikusak és lényeglátók, számtalanszor felfedezni bennük a denunciáló szándékot is, különösen, amikor a szórványmentésben szerinte – rest tanítók, jegyzők, szolgabírók munkáját ostorozza. Hogy Rákosi Viktor regénye benne is ott visszhangzott adatfelvételei közben, az jól látszik abból a megjegyzéséből, amit a Szilágy vármegyei Tasnádszántó kapcsán ejtett cl: „az állami iskolában olyan tanító tanít, név szerint Rákosi Rudolf, aki mellékesen a görög katolikus templom kántora. Mi sem természetesebb, hogy többet tanít az iskolában románul, mint magyarul. (Ne fordulj meg sírodban névrokonod miatt, Rákosi Viktor!)”. A derék postatitkár munkássága már ahhoz a kérdéshez vezet, ami a korabeli Magyarország információtörténelmének részét képezi. Az 1938-ban kiterjesztett titkos választójoggal, a tömegsajtó és a tömegpártok létrejöttével, valamint a háborús konjunktúra kialakította modernizációval a közvélemény mind fontosabbá váll a politikacsinálók számára, a néphangulat ismerete pedig egyre nagyobb jelentőségre tett szert. Így ekkor, a modern közvéleménykutatások előtti pillanatokban (Nagy-Britannia már végeztetett ilyesmit, Magyarországon csak 1945 után került sor az elsőre) a közigazgatás vagy a tőle félig-meddig függő egyesületek és társadalmi szervezetek mind a lakosság hangulatának vizsgálata felé fordultak. Jelentett a rendőrkapitány, a főszolgabíró, a Vitézi Szék, a csendőrség, a Nemzetvédelmi Szolgálat, a Miniszterelnökség Nemzetpolitikai Szolgálata, a Hivatásszervezet, az Erdélyi Párt helyi titkára, az EMGE, az EMKE – és bárki, akinek közlendője volt. B-(bizalmi) egyének

hálózták be az országot, különösen Erdélyt, ahol a románság hangulatának ismerete, ha lehet, még fontosabb volt, mint a magyarságé. Kérdés, hogy e jelentéseknek milyen fontosságot kell tulajdonítanunk. A jelentést írók is érezték a feléjük irányuló figyelmet, és igyekezetükben sokszor estek komikus túlzásokba. A kormányzat iránti hála, illetve a beszolgáltatásokkal szembeni megértés leírása néhol elég életszerűtlen beszámolókat eredményezett. A Kolozs vármegyei Vitézi Szék 1942 eleji jelentése nyomán szinte látni a vitézi telek kerítésén áthajló volt frontharcosokat, amint megbeszélik a nagyvilág történéseit: „a vármegye lakosságának hangulata bizakodóbb a háború kimenetelét illetőleg (…) Japán beavatkozásától a háború gyorsabb és eredményesebb befejezését remélik”. Szórványkérdés, telepítés és zsidókérdés már más szerzők (Ungváry Krisztián, Horváth Sz. Ferenc) által is pedzegetett tragikus összefüggéseit mindennél jobban világítja meg Szathmáry Lajosnak, a szórványügy elkötelezett munkásának, az EMKE ügyvezető alelnökének 1944. április végén a kolozsvári polgármesterhez írott levele. Szathmáry úgy remélte megoldani az erdélyi szórványprobléma egy részét, hogy azt javasolta: a gettót a Monostor nevű negyedben, a város leginkább románok lakta környékén állítsák föl. Tudniillik, mint írja, Kolozsvár külvárosaiban is létezik szórványkérdés, az itt élő magyarok sorsa „majdnem azonos a legsötétebb szolnok-dobokai magyar szórványsorssal”. Az EMKE-alelnök azért javasolta a gettó idetelepítését, hogy szét lehessen robbantani a zsidók és románok hagyományos tömbjeit, és egyúttal jobban meg lehessen figyelni őket. Ugyanis „a város kültelkein vegyesen élő magyar-román családok százaiban őrlődik a megfertőzött magyarság tudata, s a kétnyelvűség jelensége inkább veszedelmet jelent számunkra, mint előnyt.” A monostori románok ezzel szemben „tudatosak, jól irányítottak, s a köztük élő magyarokat anyagi és számbeli szervezeti fölényükkel valósággal elnyomják s faji tudatukat teljesen elsorvasztják”. Az alelnök írásából az derül ki, hogy nem számolt a zsidók elszállításával: terve – amelyet a IX. hadtest parancsnoksága pártolólag küldött tovább – a gettó hosszabb távú fennmaradására épített.

A tér ilyesfajta megbontása jól illeszkedett abba a nagy lélegzetű stratégiába, amely az erdélyi városok és falvak képének átalakítására irányult. Ez utóbbi nem csupán abban nyilvánult meg, hogy a kolozsvári taxiórákat minél hamarabb pengőalapúra kellett átállítani, hogy a román egyházközségek körpecsétjein a helység nevének magyarul kellett szerepelnie vagy hogy az idegenforgalmi prospektusokban is látszó boltok cégfeliratai nem lehettek román nyelvűek. Már az erdélyi értekezlet előtt felmerült, hogy azokat a román érában emelt középületeket, amelyek túlságosan „bizáncias” stílusúak, ki kell iktatni az erdélyi városképből. „Ezek kétségtelenül csak annyira műemlékek, mint amennyire vaj a művaj” – jelentette ki róluk Teleki Pál.” Bár épületrombolásokra nem került sor (kivéve néhány templomot, amelyekről már szóltunk), a lakosság „felháborodása” miatt első lépésként 1942-ben összeírták a világháborús hősi emlékművek román feliratait, a gazdátlan vagy félbehagyott épületeket (tulajdonosaik nemzetiségével együtt), illetve dokumentálták a román épület- és műemlékrombolások nyomait (például a zilahi Wesselényi-szoborba lőtt golyókat). A lapokba és a polgármesteri hivatalokba rendszeresen érkeztek olyan levelek és bejelentések, amelyek egy-egy románosnak minősülő köztér átnevezését követelték. Sokan kifogásolták a mozik és mulatók idegen hangzású (igaz, nem román) nevét is. A Műemlékek Országos Bizottsága rendkívüli összegeket hagyott jóvá egyes erdélyi műemlékek felújítására: így a kolozsvári Mátyásház visszaállítására, az aranyosmeggyesi Lónyay-kastély helyreállítására, a kolozsvári Szent Mihály-templom és a marosvásárhelyi vártemplom renoválására, vagy a szintén Kolozsváron álló Bánffy-palota felújítására. Kolozsváron új városházát is terveztek, és a IX. hadtest is új parancsnokságot kapott (az épület ma is áll, és a Securitate utódjának, az SRI-nek a központja). Az építkezések vagy a renoválások önmagukban persze nem tekinthetők térfoglalásnak, ám az ezekhez fűzött magyarázatok, amelyek az épületek „székely stílusát” és az „ősi magyar harci erényeket” méltatták a könnyen felismerhető ellenséggel szemben, félreérthetetlenné tették a szándékot. Érdekes paradoxon volt, hogy miközben a kolozsvári főispán utasítást adott a román

uralom építészeti hagyatékának dokumentálására, megjegyezve, hogy az olyan épületekkel, mint a Mátyás Király Diákház, a románok mennyire elcsúfították az ódon városmagot, a skatulyaháznak csúfolt, 1937-ben átadott épület képe megjelent az Erdély magyar egyeteme című reprezentatív albumban, amely a magyar kultúrát volt hivatva bemutatni. 1940 őszén Észak-Erdély-szerte elindultak az otszágzászló-avatások. 1942 folyamán az iparengedélyek revíziója miatt számos zsidó kereskedés és üzlet ellehetetlenült Észak-Erdélyben. A napilapok vagy egyes helyi tisztviselők ezt nem egyszerűen a keresztény kereskedelem vagy a „gazdasági átállítás” apoteózisaként ünnepelték, hanem egyértelműen céloztak a tér nemzetivé tételére. „Helyet a keresztény magyar kereskedelemnek!” – írta a kolozsvári Ellenzék, majd tízrészes cikksorozatban mutatta be a főtér környéki üzletek új bérlőit, miközben kárhoztatta azokat a polgári és arisztokrata családokat, amelyek nem mondtak föl zsidó bérlőiknek. (A tízrészes cikksorozatot egyébként az újság egyik közkedvelt, teljesen elmagyarosodott román újságírója, Gredinár Aurél jegyezte 1942. június 20-tól.) Hasonló térfoglalási törekvést fedezhetünk föl abban is, amikor egy-egy elöljáróság Csucsán vagy Magyarkapuson fellépett a zsidók autóbuszon való utazása ellen, amelynek indokaként a MÁVAUT-járatok zsúfoltságán túl a rémhírterjesztést és idegenségüket hozták föl. A tér megjelöléséért vívott harc nem csak a látható világban folyt. Amikor László Gyula régész ásatásai nyomán három honfoglalás kori sír került elő a kolozsvári Zápolya utcában, Wass Albert szerint a lelet „a magyar vitéz és a magyar fegyver évezredes uralmát hirdette”. Az író az épp akkoriban zajló egyetemi ünnepségek kapcsán később úgy folytatja, hogy az „a magyar tudomány egyeduralmát s idők mélyére nyúló gyökereit jelenti, a százötven éves Nemzeti Színház [pedig] a magyar művészet elsőszülőllségét Kelet-Európában.” Majd azt is hozzáteszi, hogy e kulturális eseményeknek mi a valós jelentése: „fegyver, államvezetés, tudomány, művészet: hiánytalanul együtt áll mindaz, ami egy nemzet lényegét jelenti”. A korabeli filmhíradó beszámolója szerint a kiásott maradványokat katonai díszkísérettel vitték át az Erdélyi Múzeumba: „A lelet ékesen

bizonyítja, hogy Kolozsvár területén a honfoglalás után állandó jellegű településben éltek őseink, és hogy Erdély ezer évvel ezelőtt is szervesen Magyarországhoz tartozott” – világított rá a lelet jelentőségére a filmhíradó narrátora. Hasonló katonai pompa kísérte I. és II. Apafi Mihály újratemetését is a Farkas utcai templomban 1942 decemberében. Nemzetiesítő szempontokkal indokolta a kereskedelmi és közlekedésügyi minisztérium a kolozsvári régészek porolissumi feltárásainak támogatását is, mondván: „rendkívül fontos eredménnyel jártak Erdély története s a dáko-román kontinuitási elmélet szempontjából, de tudományos eredményei mellett nemzeti és politikai jelentősége is komoly”. Hozzá kell tennünk: a tudományos háborúskodás és a nemzeti tér kialakításának igénye nem magyar sajátosság: a román fél ugyanúgy élt vele 1940 előtt és 1944 után. Ahogy a lakosságcsere és a telepítés is szerepelt a román nemzetépítési elképzelésekben. Vasile Stoica vagy Sabin Mannilá, a háború alatti román béke-előkészítés két központi alakja, vagy az 1945 után felálló Filotti-bizottság a román külügyminisztériumban egyaránt a népességcserét látta az erdélyi kérdés megoldásának. Román részről ez úgy festett volna, hogy a lehető legkisebb terület cseréljen gazdát, amelyre a lehető legtöbb erdélyi magyart telepítették volna ki, illetve más részüket a Bácskába küldték volna, ahonnan viszont azoknak a szerbeknek kellett volna távozniuk, akiknek a Timok-völgyből Erdélybe telepített románok helyét szánta a román statisztikus. Manuilá egyik korábbi, 1941-es tervezetében a székelyek leendő helyét a Kárpátalján jelölte ki, ahonnan a ruszinokat Transznyisztriába telepítette volna, hogy az ott élő románok visszatérhessenek román területre. A végső cél a homogén Románia volt, ahonnan a „centrifugális törekvésű” kisebbségeknek el kellett tűnniük, és amelyhez láthatóan a szomszéd, sőt egy-egy harmadik ország bevonását sem tartotta lehetetlennek. Visszautalva a korábban mondottakra: a korszakban sokan gondolkodtak így. Az amerikai őslakosok rezervátumba zárása, a Szovjetunió nagyarányú telepítései, a németek hazahozatala a Baltikumból vagy Volhíniából, a kísérletek Ukrajna újrabetelepítésére, az első világháború végén Törökország és Görögország között végbement először véres, majd szabályozott lakosságcsere

egytől egyig azt sugallta, hogy a módszer járható útja lehet a nemzetikisebbségi kérdések megoldásának. Nem volt az.

Utak az Erdőn túlra Valószínűleg lehetetlen volna pontosan meghatározni, hogy a magyar kormány mennyit költött Észak-Erdélyre a visszacsatolás éveiben. Részadataink vannak csupán, amelyek birtokában másfél és kétmilliárd pengő közötti összegre becsülhetők azok a kiadások, amelyeket a keleti országrész működtetésére és fejlesztésére fordítottak ebben a négy évben. Hogy fogalmunk lehessen az arányokról, jó tudni, hogy a magyar büdzsé az 1939/1940-es számadási időszakban – ekkoriban még nem január l-jétől december 31-ig tartott egy költségvetési év -2 milliárd 693 millió pengő kiadással, illetve 2 milliárd 563 pengő bevétellel számolt, egy évvel később pedig ugyanezek a tételek épphogy meghaladták a kétmilliárdot. Az 1941-es büdzsében még nem szerepelt a reintegráció költsége, erre vonatkozóan a minisztertanács áthidaló megoldásokkal kísérletezett, amelyeket a pénzügy-minisztérium munkatársai szívós harcban alkudtak le 611 millió pengőről 500 millió pengő alá. Az 1941 nyarán beterjesztett, Erdélyre és a keleti országrészekre külön felállított költségvetésben csak az állami közigazgatás és az állami üzemek együtt 264 millió pengő fedezetlen kiadást jelentettek az állami költségvetésnek, és akkor még szó sem esett a beruházásokról. A terület egész infrastruktúrája meglehetősen elnyűtt állapotban volt. Igaz, túlzás lenne azt állítani, hogy Románia egyáltalán nem fejlesztette a területet. 1938-ban befejezték a Kisilva-Kosna–Dorna Vatra normál nyomtávú vasútvonal mintegy 59 kilométeres szakaszát, új vonalat építettek Szálva és Teles között Beszterce-Naszódban (a húsz kilométeres vonal 1940 augusztusában készült el), és megépült néhány keskeny nyomtávú vasútvonal is. Több szakaszon építettek második vágányt, forgalmi kitérőt, néhány helyen pedig új nyomvonalra terelték a vasutat. Háborús évekhez képest a magyar kormány jelentékeny vasúti fejlesztéseket hajtott végre Észak-Erdélyben (nem szólva most az olyan csip-csup ügyekről, mint a Püspökladány-Nagyvárad vonal felépítménycseréje 12 millióért, a Szatmárnémeti-Szilágysomlyó vonal vasúti biztosítóberendezéseinek cseréje néhány százezerért, vagy egyéb vashíd-megerősítések és -cserék néhány millióért). Az építkezésekre részben rá is kényszerült a kormányzat: a Kolozsvártól

keletre észak felé forduló határvonal, az úgynevezett „mezőségi beszögellés” ugyanis elvágta a vasúti összeköttetést Kolozsvár és Marosvásárhely, valamint a Székelyföld között. (Az erdélyi közvélemény ezt a területet, némiképp tiszteletlenül, csak „Göringhasnak” hívta, azt gyanították ugyanis, hogy a térségben földgázkitermeléssel foglalkozó belga Solvay cég eladta részvényeit a Hermann Göring Werkének, és ez okozta a határvonal kanyarjait.) Mivel a román fél nem járult hozzá a péage-rendszerű átmenőforgalomhoz a maga területén, más megoldást kellett találni. A kormány rendkívül gyorsan reagált: először a katonaság műszaki alakulatainak segítségével két és fél hónap alatt (1940. október 1. és december 13. között) összekötötte Kolozsnagyidát Szászlekencével, és ezzel a 16,2 kilométer hosszúságú, keskeny nyomtávú vasútvonallal létrejött az első – igaz, személyforgalomra még csak korlátozottan alkalmas – vasúti összeköttetés Magyarország és a Székelyföld között. A vonalon építettek három nagyobb hidat és két állomást is (Galacfalva, Dipse). Ezzel azonban a legalább kétszeri átszállás/átrakodás miatt a közvetlen vasúti kapcsolat problémája még nem oldódott meg. A Budapestről induló gyorsvonatok utasainak a legjobb esetben is huszonkét és fél óráig tartott eljutni Sepsiszentgyörgyre. Marosvásárhelyre két átszállással (Sajómagyaroson és Szászlekencén) körülbelül 16 óráig tartott az út (ma ez 13 és tél óra). A Budapest-Kolozsvár vonalra beállított, a kor nagy technikai fejlesztésének számító Árpád sínautó viszont 5 óra alatt tette meg az utat Erdély fővárosába. (Ez ma a legjobb körülmények között is hét óra!) A személyszállítás továbbra is a MÁVAUT autóbuszai révén zajlott Beszterce és Szászrégen között. Ez a helyzet szükségessé tette a magyar vasút egyik legnagyobb háború alatti beruházását, a déda-szeretfalvi vonal megépítését. A nyomvonallal kapcsolatban több lehetőség is felmerült. Voltak, akik a Sajómagyaros–Mezőszentmihály vonal elsőrangúsítását és a pálya Marosvásárhelyre vagy Szászrégenbe történő bekötését, mások a Kolozsnagyida-Szászlekence vonal normál nyomtávúra való átépítését látták volna jónak. A kormányzat végül a legdrágább, ám vasútforgalmi és stratégiai szempontból (ez a nyomvonal húzódott a legtávolabb az akkori román határtól) a legkézenfekvőbb megoldás

mellett döntött. 1940 szeptemberében eldőlt az új pálya helye, novemberben hozzáfogtak a részletes tervek kidolgozásához, 1941 januárjában pedig megkezdték a nyomvonal kitűzését. 1941 júliusában a vasút megkapta az építési engedélyt. Az építkezés mára legendássá vált, népszerűsítő cikkek, vasúthistóriai tanulmányok egész sora foglalkozott a körülményeivel. A Mezőség rendkívül rossz, agyagospalás, sok helyütt erózióval sújtott talaján kellett megépíteni a 48 kilométer hosszú vasútvonalat, rajta számtalan olyan műtárggyal és felépítménnyel, ami különösen megdrágította az eleinte 54 millió pengősre tervezett költségeket. A vasútvonalhoz először utakat kellett építeni – mintegy tizenöt kilométert hogy az építőanyagokat egyáltalán a helyszínre lehessen szállítani. Másfél évnyi építkezés alatt csaknem hárommillió köbméter földet kellett megmozgatni; két alagutat építettek, összesen másfél kilométer hosszúságban. A pálya számtalanszor vágott át patakmedreken: ehhez 34 hídra volt szükség. Átlagosan 16 ezer ember dolgozott egyszerre az építkezésen, de a munkálatok legerősebb időszakában olykor 27 ezer munkás is lapátolt a pálya megépítésén. Részben a honvédség, részben szakmunkások, részben pedig a Tiszántúlról hozott kubikosok dolgoztak. „Románt elenyésző számban alkalmazunk”-jelentette a Nemzetvédelmi Szolgálat egyik informátora, noha a vasútvonal zömében nemzetiségi területeken haladt át. Az új vaspálya mellett mintegy 160 épületet emeltek. A MÁV építésze, Fodor Jenő (az ő nevéhez fűződnek többek közt a budapesti Gyermekvasút állomásépületei) vonalvezetésében egyértelműen Kós Károly-i ihletettségű, népi építészetből merítő állomásépületeket tervezett. A pályaszakasz végül 72 millió pengőbe került, nem utolsósorban az építés során felmerült számtalan komplikáció (földcsúszások stb.) miatt. A BudapestSepsiszentgyörgy utat viszont a gyorsvonat ezután 17 óra alatt tette meg: ma ugyanez az út legjobb esetben is 15 és fél órát tart. Az erdélyi értekezlet során Teleki Pál nem fukarkodott a vasútépítési ígéretekkel: elsődleges gondja volt a határ által levágott csonkként megmaradt Székelykeresztúr-Székelyudvarhely vonal összekötése a székelyföldi vasúthálózattal: Barót vagy Csíkszereda felé, keresztül a Hargitán, esetleg Parajdon és Korondon át. A miniszterelnök már az első változatot is 25 millió pengőre taksálta, a Hargitán

átvezető vonalat pedig egyenesen 45 millióra. A kormányzat 1942-ig 129 millió pengőt költött a vasúti gördülőanyag pótlására. 1944 elején az erdélyi sajtóban cikkek jelentek meg arról, hogy Zilah is közvetlen vasúti összeköttetést kér Kolozsvárral, hogy ne csak Désen keresztül lehessen a várost megközelíteni. E kérés indoklásaként az újságíró szükségesnek látta megjegyezni, hogy az annál is jogosultabb, mert Szilágysomlyó és Zilah régi rivalizálása során az utóbbi városban a zsidó kereskedelem sohasem tudott tért nyerni (amire jó eszköz volt a szombaton tartott heti piac – írja a szerző), ezért Zilah „az ősi hagyományokat mindig megőrizte”. Amellett, hogy néhány keskeny nyomtávú vonalat újranyitottak az Alföld peremen, valamint Máramarosban, szó volt a Nagykároly-ZilahZsibó-Dés vonal első-rangúsításáról is. Ez utóbbira 1941-ben l6 millió pengős programot indított a budapesti kormányzat. A háború és az újbóli impériumváltás azonban a fenti terveket egytől egyig elsodorta. Erdély megközelítésének a vasút mellett még sok más módja volt. A Magyar Légiforgalmi Rt. (MALERT) a miniszterelnök kifejezett kérésére már 1940. szeptember 27-én beindította BudapestNagyvárad-Kolozsvár-Marosvásárhely járatát, majd néhány nap múlva a légiposta-járatot is. A kormány hárommillió pengőt utalt ki reptéri fejlesztésekre. 1940 őszén, majd 1942 végen egy rövid időre külön Kolozsvár-Marosvásárhely repülőjárat is létesült hatszemélyes kisgépekkel, amely a vonalút 6 órájával szemben a maga 35 perces menetidejét és napi két járatát ajánlgatta. Ez a lehetőség ugyan néhány hónap múlva megszűnt, ám a turisztikai iparnak állandó követelése lett a vonal újranyitása. (És a közigazgatás is jól járt volna vele, mert a gépen egy helyet mindig a hadsereg vagy a közigazgatás képviselőinek tartottak fönt.) A Budapest-Nagyvárad-Kolozsvár vonalhoz kötődik a korabeli magyar polgári légi közlekedés egyik legnagyobb balesete: 1941. november 17-én a MALERT húszszemélyes, Junkers 52-ese a nagyváradi reptér felett kigyulladt, és lezuhant. Meghalt kilenc utas és a háromfőnyi személyzet, köztük Duló Mihály pilóta. Az áldozatok bennégtek a gépben, köztük a nagyváradi neológ hitközség elnöke, Ady egykori orvosa és a magyar párt volt helyi vezetőségi tagja, dr. Konrád Béla. Megmenekült viszont Szakács Gusztáv, aki a kereskedelem keresztényesítésével megbízott

Nemzeti Önállósítási Alap erdélyi vezetője lett. És volt még egy „megmenekült”: Szabó Lőrinc, aki a Kemény Zsigmond Társaság évadnyitó díszestélyére volt hivatalos a marosvásárhelyi Kultúrpalotába, ám szerkesztőségi elfoglaltságai miatt végül nem tudott elutazni. „Most folyton egy repülőgépet látok magam előtt, amint felszáll és nélkülem megy és eltűnik. Annyira érzem, olyan élesen látom rajta magamat, hogy ez már majdnem annyi, mintha csakugyan rajta ülnék” – írta levelében a költő Sényi Lászlónak, a Társaság főtitkárának. A költő helyett egy fiatal lány mondta el verseit a marosvásárhelyi színpadon: ez volt a húszéves Jancsó Adrienne első nagy, nyilvános bemutatkozása. Innen vezetett útja a magyar költészet avatott tolmácsolásáig és tovább, a Kossuth-díjig. Ha sem a vonat, sem a repülő nem jöhetett szóba, maradtak a közutak. Ezek viszont – néhány főközlekedési útvonal kivételével – elég cudar állapotban voltak. Pedig nemcsak a polgári közlekedésnek, hanem hamarosan a honvédségnek is szüksége lett volna kelet felé vezető, jó minőségű utakra. 1942. június 2-án az iparügyi miniszter 24 millió pengős útépítési programra kért jóváhagyást a minisztertanácsban. További nyolc és fél milliót rendeltek egyéb útfelújítási munkákra, majd 1943 decemberében ehhez még hozzácsapott 3,2 milliót a kereskedelmi és közlekedésügyi miniszter. 1944 elején újabb 24 millió 280 ezer pengőt szavazott meg a minisztertanács, honvédelmi érdekekre hivatkozva. Az összességében hatvanmilliós program azonban csak néhány útszakaszra vonatkozott, ezért jó okunk van feltételezni, hogy ennél lényegesen többet emésztett föl az úthálózat renoválása. Nem Erdélyben, de a visszacsatolással összefüggésben készült el például a 37 kilométer hosszú új útszakasz Berettyóújfalu és Nagyvárad között, és itt – a korszakban egyedülálló technikával – épült meg az akkori Magyarország legnagyobb fesztávú, 72 méteres vasbeton hídja is, amely a Berettyót ívelte át. A 4-es út e szakasza 300 ezer munkaórában épült, több mint ezer ember munkájával, és 6 millió pengőbe került 1942. októberi átadásáig. Mint azt Varga József miniszter is elmondta megnyitójában, az út célja elsősorban az volt, hogy az anyaországot összekösse Kolozsvárral és Sepsiszentgyörggyel.

Az Államépítészeli Hivatal dési és zilahi iratai között számos olyan értékes dokumentum rejtőzik, amelyek jól megvilágítják az infrastruktúrafejlesztés és a nemzetiesítés összefüggéseit a korabeli Észak-Erdélyben. A megyeszékhelyekre telepített államépítészeti hivatalok tartották karban az országos jelentőségű utakat (bizonyos esetekben a törvényhatóságiakat is), illetve alkalmazták az útőrőket, akik a rájuk bízott útszakaszt felügyelték, kisebb hibáit javítgatták. A hivatalok kisebb építkezéseket (kisebb hidak, átereszek) is kiviteleztek, és ők tartották karban a középületeket. Az impériumváltások első gondja e tekintetben az új személyzet felvétele volt. A pályázatokból látszik, hogy az útőri, útkaparói állás milyen elképesztő presztízzsel rendelkezett az alsóbb néposztályok körében. Számosan folyamodtak állásért, elővéve családtagjaikat (már a felmenőjük is útkaparó volt) vagy múltbeli érdemeiket (az Országos Magyar Párt igazolása itt csaknem elengedhetetlen volt az első akadályok sikeres leküzdéséhez, és számosan utaltak arra, hogy a Székely Hadosztály tagjai voltak). Ha a pályázó román volt, minden esetben igyekezett jelezni, hogy már előző állásában (akár vám rendőrként) is elkötelezett volt a helyi magyarság ügye mellett. Bár vármegyei alkalmazásban végig maradlak román útkaparók, az útmesterek, útbiztosok Szilágyban például már mind a tízen magyar nemzetiségűek voltak 1940 végén. Az útőrök nemzetiséget szinte minden helyen nyilvántartották, ahogy magyar nyelvtudásukat is. Hogy a nemzetiségi kérdés hogyan jelenik meg egy infrastruktúrafejlesztő hivatal életében, arra jó példa az útőr férjéért aggódó Olteán Flóriánné levele 1940 szeptemberéből, amely a legsötétebb gyanúra ad okot a zaklatott Szilágyságban. Olteanu 1940. szeptember 14-én tért haza Szilágysomlyóra a zilahi kórházból. Szeptember 15-én elvitte a rendőrség. Másnap „szekérrel Zilah irányában karhatalmi kísérettel elvitték, azóta nemadot magáról életjelt nem hivatalos hirekből úgy értesültem hogy talán nem volna életben” – írja két héttel férje elszállítása után felesége egy körmöléshez nem szokott kéz rótta, rossz magyar helyesírási! levélben. Azokat a nemzetiségi útőröket, akiket a katonai közigazgatás állásaikban meghagyott, a polgári közigazgatás – a kapott rendeletek értelmében – átvette, bár rendszerint ők voltak az elsők, akiket adott esetben elbocsátottak.

Bár az ország legtávolabbi pontjairól is jelentkeztek 1940 őszén az útfenntartók közé, az újonnan felálló hivatalok – és ebben lehetetlen nem a szakszerűség jelét látni – szisztematikusan elutasították azokat, akik nem végeztek útmesteri tanfolyamot vagy nem volt ezzel egyenértékű végzettségük. Az egykori székely hadosztálybeliek legfeljebb annyival jártak jobban, hogy elutasító levelük hosszabb és szívélyes hangú volt. Lehetett valaki utász a hadseregben, végezhetett gazdasági akadémiát, az államépítészeti hivatalok ragaszkodtak a szakképzettséghez. Ráadásul az 1918 előtti szokással szemben nem kívántak a szó klasszikus értelmében vett útkaparókat alkalmazni, csupán napszámosokat. A polgári közigazgatás képviselői azt is visszautasították, hogy reflektáljanak a katonai közigazgatás által tett ígéretekre, és megtartsanak valakit csak azért, mert erre a korábbi járási vagy városi katonai parancsnok ígéretet tett. Sőt a polgári hatóságok arra sem voltak hajlandók, hogy a katonák által jogellenesen felvett útkaparók díjait kifizessék, ezzel ugyanis jogalapot teremtettek volna a további alkalmazásukra, Mivel a különböző építési munkák nagysága sokszor meghaladta az államépítészeti hivatalok kapacitását, a honvédség által szorgalmazott útjavítások és -szélesítések során 1942-től egyre gyakrabban zsidó vagy nemzetiségi behívottakból álló honvéd építő- vagy munkaszolgálatos századok dolgoztak, főleg a kárpáti határ felé vivő utakon. 1942-ben a kolozsi főispán arról panaszkodott, hogy a katonai szolgálat alól kibújók számos esetben elmennek napszámosnak az állami útépítésekhez, mert így felmentést kapnak – munkaerő tehát akadt bőven. Ám mivel a kézi munkaerő rövidesen elégtelennek bizonyult, a vármegyék útjain hamarosan megjelentek az útjavító gépek (úthengerek stb.), először kölcsönbe más, belső-magyarországi önkormányzatoktól, majd saját tulajdonban. A vármegyék tulajdonában jellemzően korszerűtlenebb gépek voltak. Szilágy vármegyének például volt olyan úthengere, amelyet 1887-ben gyártottak, azaz a mondott időben jóval elmúlt ötvenéves. Az állami hivatalok jobban felszereltnek bizonyultak, újabb gépekkel rendelkeztek, és személyzetük is képzettebb volt. Csak az útépítések volumenét érzékeltetendő: Szilágyban 1941 második felében és 1942 elején a kereskedelmi és közlekedési

minisztérium 100 ezer pengőt juttatott a törvényhatósági utakra, 270 ezret a Zilah-Szilágycseh út elsőrangúsítására, emellett 10 hidat építettek, több más felépítmény volt átépítés alatt, a MÁVAUT pedig ugyancsak ekkor határozta el Zilahon egy gépkocsijavító műhely és szolgálati lakás építését 175 ezer pengőért. Az útépítés másra is jó volt: 1942-től Szolnok-Dobokában és másutt az államépítészeti hivatalok (hasonlóan a MÁV-hoz és a törvényhatóságokhoz) nemzetiségi telepítéssel is próbálkoztak. Ennek érdekében az útfelügyeleti szabályozást is igyekeztek elasztikussá tenni: 1942 nyarán az eredetileg 5 kilométeresre szabott útőri szakaszokat 3 kilométeresre szűkítettek, és az így teremtett munkahelyeket kimondottan magyar nemzetiségű és nagycsaládos napszámosokkal igyekeztek betölteni. Ez ugyan a családi pótlékok miatt többletköltséget jelentett, de mint az utasítást továbbító miniszteri tanácsos közölte: „ezt az áldozatot nemcsak nemzeti, de a kormányzat szociális törekvéseinek érvényre juttatása szempontjából is szolgálni kell”. A telepíteni kívánt útöröknél fontos szempont volt a felekezeti hovatartozás (hogy lehetőség szerint olyan faluba telepítsék őket, ahol van a felekezetüknek megfelelő templom), hogy hány gyermekük van, valamint az is, hogy a posta vagy a MÁV esetleges telepítéseivel összehangolva ezeket az alkalmazottakat, ha mód nyílik rá, egy helyre telepítsék le. Így egyrészt gyermekeik iskoláztatását is könnyebb volt megoldani, emellett pedig a program elindítói abban bíztak, hogy az ONCSA könnyebben rászánja majd magát, hogy házakat építsen számukra. Ha ugyanis magyar iskola nem volt helyben, az útőrgyerekeket más falu magyar iskolájába kellett adni (már az erdélyi értekezleten is nagyon hangsúlyosan felvetődött, hogy „minden magyar gyereknek magyar iskolába kell járnia”). Ennek tartásdíja havonta 35 pengő volt az adott intézmény számára, amit a kultusztárca fizetett. Egy 15 kilométeres útszakaszra telepített 5 sokgyerekes család viszont már alkalmassá tehetett egy román helységet is arra, hogy ott magyar iskolát állítsanak föl 10 tanköteles számára. Volt, hogy egyetlen család tíz gyermekének fel lehetett állítani egy iskolát. Ennek távolabbra mutató jelentőségével a hatóságok is tisztában voltak; „A (…) magyar iskola nélküli román falvakba igen jó

tanerőket kellene küldeni, akik nem büntetésnek, hanem kiválasztott küldetésnek tekintik a kirendelésüket, és akik szépszerével rá bírják venni a románokat is arra, hogy gyermekeiket magyar iskolába adják. Ez lenne a román papi befolyás ellen a legjobb propaganda és a leghatásosabb eszköz” – jegyezte meg a telepítés egyik felelőse. A telepítés el is indult: 59, jórészt a Hajdúságból és a Nyírségből érkező sokgyerekes családfőt telepítettek be Szolnok-Doboka vármegyébe 1942 második felében. Az új útőröknek legalább négy gyermekük volt, de nem volt ritka a hét-nyolc, sőt a tíz gyermek sem. Az útörök vasúti szabadjegyet kaptak a költözéshez, bizonyos esetekben vagont is az ingóságaiknak, illetve áttelepülési segélyt és lakbértámogatást. A zsidó birtokok hamarosan meginduló kisajátítása során földhöz is jutottak. A pótlékokkal, támogatásokkal együtt egy ötgyerekes család havi javadalmazása nagyon könnyen 260 pengőre emelkedhetett, ami, ha nem is volt krőzusi gazdagság, sokaknak komoly egzisztenciális segítséget jelentett. A telepítésnek megvoltak a maga hátrányai is: a költözéssel egy időben beadott névmagyarosítási iratokból úgy tűnik, hogy volt egy ezzel kapcsolatos hallgatólagos elvárás a frissen alkalmazott útőrök irányában. Ráadásul – miközben a hivatalosságok pontosan tudták, hogy ennek valós, jogi kényszerítő ereje nincs – csak akkor engedélyezték az új útőrök véglegesítését, ha azok aláírtak egy nyilatkozatot arra vonatkozóan, hogy 1. magukkal hozzák a családjukat, 2. nyugdíjba vonulásuk után is a telepítés helyén maradnak. A legtöbb családfő természetesen aláírta a kicsikart nyilatkozatot. Ezzel együtt sem volt problémamentes a telepítés: az ígért ONCSA-házak. nem akartak megépülni (39 ilyenre lett volna szükség a vármegyében), többeket pedig családi problémáik húztak vissza eredeti lakóhelyükre. Az 1944-es évből több esetben találkozni olyan jelentésekkel, amelyek egyes útőrök önkényes távozásáról számoltak be. Amennyiben a félszáz családfő, feleségeik és gyerekeik (önmagában több száz fős tömeg!) helyben maradtak 1944 szeptembere után, nem sok jóra számíthattak a visszatérő utódállami hatalomtól vagy a román községek lakosságától. Nemcsak az út fenntartása, hanem építése, javítása is lehetett nemzetépítő vagy kirekesztő törekvések forrása. A kereskedelmi és

közlekedésügyi minisztérium illetékesei nyomatékosan arra intették a helyi kirendeltségeket, hogy a fuvarosok körében a románokat hátrább kell szorítani, és lehetőség szerint magyarokat kell alkalmazni, különösen a túlnyomórészt románok lakta vármegyékben. Ha ezt helyben nem sikerül megszervezni, akkor más, magyar többségű vidékekről kell alkalmas fuvarosokat toborozni, például a Székelyföldről. Ugyanezen feltétel még hangsúlyosabban vonatkozott a zsidókra. A sajószentandrási (Szolnok-Doboka vármegye) körjegyző 1942ben feljelentette a Dési Államépítészeti Hivatalt annak felettes szerveinél, mondván: a hivatal egyes útmesterei zsidó fuvarosokat foglalkoztatnak. A vizsgálat kiderítette, hogy ez valóban így volt, de a helyi útmester jelentése szerint ennek nagyon is érthető okai voltak. A helyi magyar gazdák (jórészt azok, akik a feljelentés hátterében álltak) rendkívül drágán és megbízhatatlanul dolgoztak, és mivel nem volt elegendő kapacitásuk, a végén úgyis zsidó alvállalkozóknak adták volna ki a munkát, így ugyanaz az építőanyag-fuvar 3-4,5 pengővel többe kerülne. Az önérzetes útmester egyúttal eljárást is követelt a hivatali utat be nem tartó körjegyző ellen. A ledorongolás azonban nem váratott magára: a VIII. közúti kerület felügyelője félreérthetetlenül utasította rendre beosztottját: „Hivatalod nem helyesen járt el – írta a megyei hivatalvezetőnek. – A jövőben minden körülmények között el kell érned azt, hogy a »verseny« érdekében zsidó fuvarosokkal sem mérnök, sem útmester ne tárgyaljon. Nem cél az, hogy ezen az úton árakat leszorítsatok. (…) Zsidónak munkát nem szabad adni”. Egyúttal óvott attól, hogy a jövőben hasonló ügyek előforduljanak, mert azok „politikai vonalra” futhatnak, a nyilvánvalóan dühös hivatalvezetőnek pedig azt javasolta, hogy inkább közeledjen az intrikus körjegyzőhöz, kérjen tőle segítséget a panaszkodás helyett, hiszen amannak „nagyrészt igaza van”. Részben az infrastruktúra fejlesztéséhez, bár inkább a hadban álló ország felszereléséhez, illetve a határőrizethez tartozik az a tény, hogy 1940 szeptembere és 1941 tavasza között több mint 600 laktanya, határállomás és kiserőd épült Észak-Erdélyben, amelyeknek nyomai még ma is sok helyütt megvannak gondoljunk csak a

jellegzetes gyimesi kaszárnyaépületekre, a „népies stílus” újabb alkotásaira. Az infrastruktúrafejlesztésről összességében megállapíthatjuk, hogy a magyar kormányzat ezen a területen is hatalmas beruházásokba fogott, és a háborús idők ellenére jelentős és tartós örökséget hagyott maga után Észak-Erdélyben: vasutat, utakat, hidakat. Ugyanakkor, mint annyi más területen, a praktikus döntések itt is folyamatosan átszíneződtek etnikai motívumokkal, és idővel már nem lehetett megkülönböztetni: mi a retorika és mi a valóság.

A magyar Svájc A magyar Észak-Erdély történetének meglehetősen elhanyagolt része a turizmus kérdése, pedig a háziipar fejlesztésével együtt ez volt az a terület, ahol a budapesti kormányzat sajátos, a többi visszatért területtől jól elkülöníthető szerepet szánt Erdélynek. A magyar turizmusirányítás legfontosabb szerve a különböző egyesületek (például az Országos Magyar Vendégforgalmi Szövetség, OMVESZ) és az utaztatással foglalkozó egyes cégek (MÁV, IBUSZ) mellett az 1935-ben életre hívott Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal (OMIH) volt. Az OMIH koordinálta és ellenőrizte a turizmus fejlesztését, az iparágban megvalósuló beruházásokat, a propaganda koncepcióját és gyártását; felügyelte a szakoktatást, illetve az idegenvezetők képzését, és emellett kijelölte a bel- és külföldi turizmus fejlesztésének főbb irányait. A hivatal a vizsgált időszakban a kereskedelmi minisztérium XIV. osztályaként működött. A korban meglepően fejlett és tudományosan reflektált idegenforgalmi propaganda a visszacsatolást követő átmeneti időszak után három célterületre koncentrált Erdélyben: Kalotaszegre és Kolozsvárra; Székelyföldre (több alrégióval: Marosvásárhellyel és Szovátával, Csíkszeredával és környékével – benne Hargitafürdővel, Udvarhelyszékkel, Háromszék vármegyével, Tusnádfürdővel és a Gyilkos-tó vidékével és külön fejezet foglalkozott a periférián fekvő Borszékkel), illetve a téli sportokra beállított Radnai- és Borsaihavasok vidékére, a „magyar Garmisch”-ra. Figyelmet érdemel az a tény is, hogy ez a propaganda nagyon erősen támaszkodott a néprajzi motívumokra: az utazási magazinokban néha a legfrivolabb társasági hírek között bukkantak fel székelyharisnyás atyafiak, pártás leányok. Az etnográfia világának szoros kötődése Erdélyhez nem volt új: Kalotaszeg képe például - Gyarmathy Zsigánénak és körének háziipari munkásságához kötődően – már a 19. század nyolcvanas évei óta nagyon intenzíven jelen volt a korabeli nyilvánosságban. A visszacsatolást követő időszakban Erdély meglátogatása egyfajta hazafias kötelességgé vált: „az örök magyar Erdélyt mindannyiunknak ismernie kell” – szögezte le az OMIH kiadásában megjelent útikalauz. Az útikönyvek jelentőségét Erdély képének rögzítésében nem lehet eléggé hangsúlyozni: 1940 és 1943 között 18 útikönyv vagy útleírás

jelent meg Erdélyről, annyi, mint – a fenti időszakot leszámítva – az 1788 és 1986 közötti csaknem kétszáz évben összesen. Ezek a kiadványok nagyon vegyes képet mulatnak: van köztük olyan, amely nyilvánvalóan nyerészkedési céllal készült, és megszületését a benne lévő reklámoknak köszönhette; van 1910-ben szerkesztett, újra kiadott és nem különösebben frissített munka; van hivatalos OMIHkalauz, és van földrajzosok, történészek által írott bédekker. Egyvalami azonban csaknem mindegyikben közös: magyar Erdélyt állítanak elénk, amelyben a nemzetiségek jelenlétére csak áttételesen következtethetünk, amikor a települések leírásánál megemlítik a görögkeleti templomot vagy a zsidó imaházat. Jó néhány kiadvány egészen messzire ment a nemzeti problematika taglalásában. Az OMIH saját útikönyvében – amely egyúttal szálláskatalógusként is szolgált – néha valósággal sorjáznak a nem túl sok tapintattal megfogalmazott, erősen egyszerűsítő megállapítások, mint például: „A románok nem tartoznak Erdély történelmi nemzetei közé. A gyepűk mögötti üresen maradó hegyvidékeken, mint balkáni pásztorok szivárogtak be a magyarság közé. Előbb a hegyeket szállták meg, később leereszkedtek a völgyekbe is. Számuk a 17. század óta nőtt folyamatosan”. Másfelől a füzet Erdély- és székelységképe azt a folklorizáló-mitizáló képet követte, amely az OMIH és partnerszervezetei által elvárt „nemzeti zarándoklat” szóhasználatába illeszkedett. A műből megtudhatjuk, hogy Erdély „ősi talaj”, a „hamisítatlan magyar népművészet” hona, amelynek „töretlen magyar múlt”-járól a „temetői kopjafák” mesélnek. Megtaláljuk benne a sztereotipizált székelykép szinte valamennyi jellemzőjét: a székelyeket „Csaba királyfi népe”-ként említi, a székely gazda pedig kóberes kocsiján szállítja a borvizet. Útikönyvtől szokatlanul emellett olyan megállapításokkal is előrukkol a szerző, amelyek szerint: „A székelyek beszélik az egyik legtisztább, tájszólástól majdnem teljesen mentes, ősrégi kifejezésekkel telt magyar nyelvet. Költészetük egyedülállóan színes (székely népballadák, mesék). Zenéjük a magyar népi zene egyik legrégibb kivirágzása, amely igen sok nagy művészt ihletett meg (Bartók, Kodály). Városaik és községeik rendezettek, házuk tája és szobáik ragyogóan tiszták. Népviseletük nem cifra, katonásan egyszerű, de mindenki ezt viseli. (…) Építészetük (székely stílus) ősi;

népi magyar fafaragásuk világhírű (kapuk, tornácok). Gyapjúfeldolgozásuk mindenütt ismert, a csergék és egyéb kéziszőttesek bármilyen berendezésnek büszkeségei. Agyagiparuk a magyar népi kerámia legszebb példányait adja”. A fura hasonlatokat – a furulyázó pásztorfiú képénél például a „csángó Orfeusz” aláírást találjuk, a Békás-szoros pedig a „magyar Colorado” – kedvelő szerző a túlnemzetiesítő retorika azon kedvelt eszközével is élt, amelynek révén összemosódik múlt és jelen, és az egykori történeti hősök aktuális életbe transzponálásával próbálja megteremteni a nemzeti múlt folyamatosságát. Megfogalmazásában Erdély megismerése nemzeti feladattá lesz: „Aki valaha Erdély földjén járt – visszavágyik oda. A páratlan természeti adottságok lenyűgöző hatásán kívül a hamisítatlan ősi magyar életnek csodálatos zamata tölti el lényünket. Erdélyen keresztül látjuk meg az évezredes magyar sorsot. Megértjük azt a szakadatlan önfeláldozó küzdelmet, amelyet nemzetünk balladaszerűen komor, de vaskövetkezetességű történelmében Erdély földjéért mindenkor vívott. Megértjük, hogy miért hoztak áldozatot Szent László vitézei, Hunyadi hősei, Bethlen Gábor harcosai, Rákóczi kurucai, Bem dübörgő honvédseregei, megértjük, hogy miért adta oda ifjú életét a magyar szellemóriás, Petőfi Sándor. Ehhez a retorikához részben felzárkózott az erdélyi turizmus nagy múltú egyesülete, az Erdélyi Kárpát Egyesület (EKE) is, bár hangsúlyai természetesen másfélék voltak. A reintegráció azonban olyannyira rosszul indult, hogy az EKE-t kizárták a Magyar Turista Szövetségből (MTSZ) a tagdíj nem fizetése miatt. A másfél tucat osztállyal s csaknem 1200 taggal rendelkező egyesület vezetősége 1941 végén aztán úgy döntött, hogy az egyesületek „A” kategóriájába vételi fel magát az MTSZ-be, azaz vállalta, hogy nem lehetnek zsidó tagjai. Az érintetteket (17 főt) már novemberben kizárták, az MTSZ rendelkezésére 1942 tavaszán pedig a házastársak származását is igazolni kellett. Az év nyarától a menedékházakból is kitiltották a zsidókat. Hozzá kell tennünk: 1940 és 1944 között militánsan antiszemita cikk nem jelent meg az egyesület lapjának, az Erdélynek a hasábjain. Az is igazságtalan lenne, ha szűk látókörű nacionalizmussal vádolnánk az Erdély szerzőit és szerkesztőit:

örvendeztek a visszacsatolásnak, emellett infrastruktúrájuk modernizálásához és egyáltalán: létezésükhöz rá voltak szorítva az állam, valamint a Magyar Turista Szövetség jóindulatára, ezek pedig politikában és nyelvhasználatban is igazodást igényeltek. Csak néha morogtak az öreg természetjárók amiatt, hogy hirtelen sok lett a magyarországi „nem is igazi turista”, akik hangoskodtak, hajnalig hozatták a cigánnyal a menedékházban, ahogy azt is kifogásolták, hogy a pesti nők vasalt nadrágban járnak túrázni és naponta többször is kifestik magukat. A turizmus nemcsak spirituálisán lehetett a „nemzetnevelés” és a „felemelkedés” eszköze, hanem gazdaságilag is segíthetett a talpra állásban, illetve a nemzetiségi harc eldöntésében. Teleki Pál az erdélyi értekezleten érintette a „szabadidő-mozgalom” kérdését is. A Székelyföldet kimondottan a háziipar, a bányászat, a középipar révén remélte fellendíteni, amelynek nagyszabású infrastrukturális beruházások adtak volna megfelelő keretet. Fürdő- és szállodafejlesztés indult, elsősorban a Székelyföldön és a Radnai-havasokban, illetve menedékház-rekonstrukciós és -építő program kezdődött egész Erdélyben. Az OMVESZ megkezdte a falusi idegenforgalom megszervezését, és a turizmust szolgáló olyan kisegítő létesítmények kezdtek épülni, mint például a sísáncok a Kolozsvár közelében fekvő Hója-erdőben, Borsafüreden vagy Csíkszereda melleit. A feladatok koordinálására az OMIH 1940 decemberében megszervezte kolozsvári kirendeltségét. Eleinte úgy tűnt, hogy ennek vezetője lesz az erdélyi idegenforgalom irányítója, később azonban csak egy lett az egyenlők között, és más kinevezett kollégái féltékenyen ügyeltek önállóságukra, nemegyszer szóvá téve, ha Kolozsvár nézetük szerint túlterjeszkedett a hatáskörén. A kolozsvári kirendeltség vezetője Horváth Elek, egy fiatal, literátus hajlamokkal is bíró pápai újságíró lett, aki hamarosan jó kapcsolatokat épített ki az erdélyi írókkal és az Erdélybe látogató irodalmárokkal, főleg a népiekkel, így például Illyéssel és Féja Gézával. Időnként maga is publikált a Helikonban. Az OMIH kolozsvári irodája – mint az a visszacsatolt területeken szokásban volt – diákszállót nyitott a Mátyás király tér 10. szám alatt. Itt az első éjszaka fejenként egy pengőbe, minden további

éjszaka pedig 50 fillérbe került – és még így is nyereséget hozott. A kirendeltség emellett idegenvezetői tanfolyamot és fotópályázatokat szervezett, illetve egy népviseletversenyt is rendezett Kőrösfőn, 1941 nyarán. Az ilyesfajta versenyek nemzeti célja egyértelműen tükröződött egy másik, két évvel későbbi széki népviseletverseny értékelése kapcsán: „Tiszteletteljes véleményem szerint a népviseleti bemutató széki megrendezése nemzetpolitikai szempontból feltétlenül szerencsésnek mondható, minthogy a 85%-ban román lakosságú Szolnok-Doboka vm. egyik ősi magyar szigetének anyagi támogatását szolgálja”. Az 1940-ben megfogalmazott tervek és a megvalósult turisztikai beruházások között nyilvánvaló ellentét feszült: Erdély nem lett sem „magyar Garmisch”, sem „székely Svájc”. Ugyanakkor – figyelembe véve a háborús körülményeket – a magyar kormány óriási, pengőtízmilliókra rúgó idegenforgalmi és járulékos infrastrukturális beruházásokat hajtott végre Észak-Erdélyben. A Tolvajos-tető – Hargitafürdő, vagy a Sepsibükszád-Szent Anna-tó utak kiépítésének elsősorban a turizmus volt az indoka (bár az utóbbi nem készült el teljesen). Tetemes összegekre rúgtak a nyaralni vágyóknak adott menetdíjkedvezmények is, amelyet a turistaszezon stimulálására többször igénybe vettek a hatóságok, illetve beruházási kölcsönökkel segítették a kiemelt üdülőkörzetek panziótulajdonosait. Az OMIH vagy más állami szervek támogatásával és az EKE osztályainak menedzselésében számos menedékházat kibővítettek (lzvora, Nagybánya mellett) vagy építettek újonnan (Rozsály, Csáky-csúcs stb.). Utóbbiak közül a leghíresebb a ma is álló Uz Bence Turistaszálló Hargitafürdőn, amelynek bokrétaünnepélyét 1941 októberében tartották, és a szállót a következő évben át is adták. A Zilah melletti Nádas-tavi menedékház 1944. augusztus 20-ra tervezett bokrétaünnepélye azonban már elmaradt, bár a ház építési munkálatai még 1944 szeptemberében is tartottak, amikor már Erdélyben is tombolt a háború. Az OMIH városi szállodák építését is támogatta Csíkszeredán és Máramarosszigeten. Bár az OMIH és képviselői mind az idegenforgalmi kalauzban, mind magánúton figyelmeztették az utazókat, hogy az erdélyi idegenforgalmi infrastruktúra messze nem olyan fejlett, mint a

magyarországi, a katonai közigazgatás megszűnése után megindult a roham. Levelezőlapok, levelek százaiban bombázták a kirendeltségeket szállástippekért, utazási és túratervekért. Közép- és kisegzisztenciák, egyesületek érdeklődtek a helyi viszonyokról, hogy ellátogathassanak „szép Erdélyünkbe”, elsősorban székelyföldi, másodsorban magaslati és fürdőhelyi pihenést keresve. Az első szezonban még minden szóba jöhető üdülőhelyet ajánlott a kirendeltség – így sokszor kicsiny vagy idegenforgalmi infrastruktúrával alig rendelkező településeket is, például Málnásfürdőt, Sztánát, Palotailvát, Ratosnyát, Csucsát. A visszajelzések és panaszok hatására aztán az OMIH differenciálta a kínálatát, és megpróbálta orientálni a látogatókat: útikönyvéből egyszerűen kihagyta Málnásfürdőt, Bikszádot, sőt az egész Szilágyságot, így nem kapott támogatást a sztánai és a csucsai strandfürdő terve sem. Az OMIH elnöke egy 1942-és nyilatkozatában a három csoportba osztott erdélyi nyaralóhelyek közül a nagyobb vendégforgalom ellátására képes üdülőhelyeket (Gyilkos-tó, Szováta, Borszék, Tusnád) és a kulturális értékkel bíró városokat (döntően Kolozsvárt és vélhetően Marosvásárhelyt) emelte ki, míg a többit úgy minősítette, hogy azoknál elsősorban a „természeti adottságok vannak meg”. A tervszerű politika, a viszonylagos hazai jövedelemnövekedés, a háborús idők okozta valutáris korlátozások, valamint a külföldi nyaralóhelyek elérhetetlensége miatt az erdélyi idegenforgalom dinamikus növekedésnek indult 1941 és 1943 között. E tekintetben csak részadatokra hagyatkozhatunk, de például Kolozsvár látogatottsága 1943-ban 27,5%-kal nőtt az egy évvel korábbihoz képest. Csaknem 60 ezer látogató 140 ezer vendégéjszakát töltött a városban, és 3 millió pengőt költött el. Ugyanebben a szezonban 100%-os kihasználtsággal működtek az olyan kisebb üdülőhelyek is, mint Radnaborberek, Oláhszentgyörgy, Kérőfürdő, Kolozsfalva vagy Szamosfalva. Az OMVESZ adatai szerint már 1942-ben is jelentős volt a vendégforgalmi növekmény: miközben Magyarországon mindössze 4%-kal nőtt a falusi vendéglátóhelyek forgalma az előző évhez képest, Észak-Erdély területén ez az arány 56% volt. Csík vármegyében 1942ben jóval több mint 50 ezer vendég 2,3 millió pengőt költött nyáron,

ebből kis híján egymilliót csak Borszéken. Máramaros vármegyében (annak erdélyi részén) húszezer vendég 361 ezer pengőt költött, és ehhez jött még a Máramarosszigeten megforduló 12 345 turista 205 ezer pengőnyi kiadása. A szovátafürdői IBUSZ-iroda vezetője 1943 nyarán azt írta Kolozsvárra, hogy a fürdőhelyen néhány napra lehetetlen szobát kapni, legalább két hétre vagy egy hónapra lehet csak lefoglalni lakhelyet, azt is hónapokkal előre. „A fürdőn olyan tömeg nyaral, amilyenre eddig példa nem volt” – tette hozzá. Előfordult, hogy a budapesti gyors utasainak egy része a szabad ég alatt volt kénytelen aludni, mert nem kapott szállást. Azt, hogy a háborús beszorítottság miatt Erdély egyre felkapottabb üdülőhely lett, bizonyítja, hogy olyan hírességek is megjelentek, mint például Bajor Gizi, aki 1943 nyarán a Gyilkos-tónál nyaralt. A kolozsvári kirendeltség jelentései szerint még 1944 nyarára is sok érdeklődő akadt, számuk azonban augusztus második felére teljesen elenyészett, ami a román kiugrás és a harcok fényében nem is csoda. 1944. szeptember 14-én Brandenstein Gyula (a neves filozófus, Brandenstein Béla testvére) OMIH-elnök utasítást adott az evakuálásra, és felvevőterületként Sopront jelölte ki a kirendeltség munkatársai számára. Mivel ekkor már Kolozsvártól néhány kilométerre délre, Tordánál dörögtek az ágyúk, a kitelepítésre nem volt mód. A menekülő kirendeltségvezető utolsó intézkedéseként még a hivatali altiszt lelkére kötötte, hogy az iroda és a szálló berendezéseit hibátlan állapotban őrizze meg, egyúttal utasításba adta, hogy az idős hivatalszolga az OMIH által rendszeresített egyenruhát „hivatali alkalmazotti minőségének hangsúlyozására – rendszeresen viselni köteles”. El lehet képzelni, hogy egy egyenruhára csak távolról is emlékeztető öltözék milyen veszélynek tette ki viselőjét a szovjet csapatok október 11-i bevonulása után. Hogy a fentebb vázolt nagyszabású elképzelések hogyan szolgálták egyszerre a turizmusfejlesztés és a nemzeti pozícióépítés (illetve a kirekesztés) ügyét, azt a nagy állami akciók mögé vetett pillantással lehet ellenőrizni. Egy magyar szakértői bizottság 1941 elején végigjárta a székelyföldi fürdőket, és felmérte a korszerűsítéshez szükséges tőke- és beruházásigényt. A súlyponti fürdőhelyek: Szováta, Tusnád, Borszék és a Gyilkos-tó szállodáit és

panzióit meglátogatva a bizottság úgy számolt, hogy a már beadott és a még beérkező kölcsönkérelmekben körülbelül 1,5 millió pengőnyi hiteligény keletkezik a székelyföldi szállodaipar rekonstrukciója során. Hogy az államnak ez mégse kerüljön olyan sokba, az addig beérkezett 167 igénylőt (és a több mint egymillió pengőnyi hiteligényt) három csoportra osztották. Az elsőbe kerültek azok a panziók és szállók, amelyeknek tulajdonosai magyarok voltak (95 kérelmező). A másodikba azok, amelyeknek hitelképessége és/vagy nemzeti elkötelezettsége „nem volt megnyugtató” (13 kérelmező). Végül a harmadikba csaknem 60 villa román tulajdonosa került. Az átszámítások után a bizottság arra jutott, hogy a forgótőke bevonása mellett központilag rendezni kell a fürdőtelepek árviszonyait, mert az erdélyi árak 30-50, sőt olykor 100%-kal magasabbak voltak a magyarországiaknál, miközben a szálláshelyek komfortfokozata átlagosan alacsonyabb volt. Ugyancsak rendezni javasolták a borravaló kérdését, és más fürdőhelyi árakat is szabályozni kívántak. Összességében a székelyföldi fürdőkről a bizottság azt állapította meg, hogy „az említett négy fürdőhely vendéglátó-ipari felkészültsége jobb, mint a balatoni fürdőké, ha hiányzik is itt a Balaton mellett színvonalat jelentő nagy szállodák kategóriája”. Ha jobb lesz a közlekedés, és a fizetőképes kereslethez viszonyulnak az árak, jó szezonra van kilátás, és bízni lehet abban, hogy az erdélyi fürdők iránti érdeklődés tartós marad – állapították meg a turisztikai szakemberek. A román tulajdonú panziók átvételére és kényszerbérletére hamarosan törvényes lehetőség adódott: az 1941. április 3-án megjelent 2540/1941. sz. miniszterelnöki rendelet rendelkezett a román tulajdonban álló vagy elhagyott fogadók, panziók kényszerbérletbe adásáról. A rendelettel kapcsolatos feladatokat taglaló körlevél leszögezte, hogy az igények és a helyzet felmérése az erdélyi OMIHkirendeltségekre hárul (az alispánokkal való előzetes egyeztetés után). Hogy az érintetteknek, ne legyen kétségük afelől, elsősorban kikre vár a szállodaipar újraindítása, a tájékoztató körlevél közölte: „A kirendeltség legyen óvatos a tekintetben, hogy az esetleg kényszerbérbe adandó szálloda és pansió bérét hogyan állapítják meg. Gondoskodjék a kirendeltség arról, hogy bérlőként

magyar ember jelentkezzék és lehetőleg magyar ember kerüljön a bérletbe”. Ebben a román nemzetiségű vállalkozók számára minden szempontból kedvezőtlen helyzetben figyelmet érdemel a kolozsvári Astoria Szálloda ügye. Bár a városi iparengedélyek felülvizsgálatát általában a városi hatóságok végezték, az Astoria valószínűleg azért úszta meg kezdetben a tulajdonosváltozást, mert a bevonulás után itt székelt a honvéd IX. hadtest parancsnoksága. A katonák kivonulása után, 1942 januárjában ugyan bevonták a szálloda iparengedélyét, ám az 1942. december 12-én újra megnyitotta kapuit. Ám sem a városi hatóságok, sem az OMIH-kirendeltség hivatalnokai nem hagytak egy perc nyugtot sem a román tulajdonú szállónak: rendszeres ellenőrzéseket végeztek, havonta bekérték a szálloda számadásait (amit egyetlen más szállodával sem tettek meg), és időről időre szóba kerüli a szálloda kisajátítása - például kórház céljaira. A nyilvánvalóan jó hatósági kapcsolatokkal (és agilis magyar ügyvéddel) rendelkező tulajdonosok végül elkerülték a szálloda igénybevételét, sőt még egy kijelölt (magyar) üzemeltetőt is sikerült kiakolbólítaniuk 1942 folyamán. 1944 márciusa után azonban ez nem folytatódhatott: a helyi Gestapo a szállóban rendezte be főhadiszállását. A megnyitás után Horváth kirendeltségvezető fogcsikorgatva elismerte, hogy a 150 ezer pengőért felújított szálló (amelynek egyik főrészvényese ráadásul vasgárdista volt) „ez idő szerint vendéglátó-ipari szempontból a város legkitűnőbb szállodája”, 130 szobája nagyban hozzájárult a várost sújtó szállodai férőhelyhiány csökkentéséhez, tulajdonosai pedig 100%-ban eleget tettek minden hatósági kívánalomnak. Maga a kirendeltség is gyakorta itt szállásolta el vendégeit. Mások nem voltak ilyen ügyesek/szerencsések. A kolozsvári szállodai iparengedélyek revíziójánál elsődleges szempont a zsidó vállalkozók kiszorítása volt. Az 1941-ben lezajlott iparengedélyrevíziók kapcsán számos üzem bérlőt, működtetőt cserélt, vagy egyenesen megszűnt. Szeptemberben nyolc újabb, zsidó vagy román tulajdonú szálloda iparengedélyét vonták be. 1943 elejére mindösszesen egy zsidó tulajdonú szálloda maradt Kolozsváron, valamint egy első és egy másodosztályú vendéglő maradhatott zsidó

tulajdonban. Hasonló folyamatok játszódtak le Erdély más városaiban is. Talán soha nem volt olyan intenzíven jelen Erdély a modern Magyarország közbeszédében, mint 1940 és 1944 között, és ez nem utolsósorban a turizmusnak volt köszönhető. Ebben az időben zajlott a mai napig bejáratott turistaútvonal (Nagyvárad-KolozsvárMarosvásárhely-Székelyföld) valorizálása, míg az ezen kívül cső területek (pl. Szilágyság, bizonyos mértékig Szatmár) szélárnyékba kerültek. Ez a máig ható turistasztenderd a sajtóban és a könyvekben együtt járt az etnikailag homogén Erdély víziójával, egy olyan elképzelt térrel, amelyből hiányoztak a románok, a zsidók és a szászok. A koncepció által sugallt archaizáló-folklorizáló, féloldalas modernizációt előrevetítő kép (sí, fürdés és háziipar) szívósnak bizonyult, és ma is döntően meghatározza a magyarországi Erdély-imázst. Ráadásul – mivel az ellenpontként felépített, „civilizációs bástyának” tekintett nagyvárosok sem magyar karakterűek már – a rurális mozzanatok mára dominánssá lettek, és egyre nehezebben illeszkednek a mai Erdély valódi képéhez.

Végvári élet Tizennégy éves koromig csaknem minden hétvégét anyai nagyszüleimnél töltöttem, akik a szomszéd kerületben, Csepelen laktak, közel a Kis-Dunához, egy kertvárosi házban. Nagyapám a reggelünket azzal indította, hogy puliszkát készített nekünk. Ezt ettük tejjel, majd később, amikor már Összetett élményekre vágytunk: kakaóval. Nagyapám a konyhát általában nagyanyámra hagyta, de ebből a szombat és vasárnap reggeli rituáléból soha nem engedett. A puliszka gyerekkorát, az Arad melletti, színmagyar Zimándújfalut idézte. Már korán megtanulhattam azt is, hogy a paradicsom, a zöldbab, a borsó csak akkor terem meg rendesen a csepeli löszön, ha zimándi vetőmagból van, és istenigazából a szalonna is csak úgy jó, ahogy Zimándon (esetleg Gájon vagy Gyorokon, ahol a rokonok éltek) füstölik. Nagyapám családja kacifántos módon került Arad vármegyébe. Dédapám apja még a bukovinai Istensegítsen született, és egy korai, 19. századi telepítési akció révén keveredett Gyorokra. Dédapám aztán elszökött a gvoroki „csángótelepről” (a köznyelv nem nagyon tett különbséget a csángó és a bukovinai székely között), majd onnan az Ady által feneketlenül gyűlölt és az Ülj törvényt Werbőcziben is megénekelt Zselenszky gróf lovászaként (majdnem a versben is szereplő gulyásaként…) a Temes vármegyei Székelykevére, majd Zimándújfaluba került, ahol megnősült. 1940 őszén aztán, amikor Arad Romániában maradt, a két vitézségi nagyezüsttel rendelkező egykori frontharcos, a 61. honvéd gyalogezred volt őrmestere, zimándi Hangya-boltos, valamint tűzoltóegyesületi parancsnok úgy döntött, átjön Magyarországra a fiaival és a feleségével. Nem voltak egyedül. 1940 augusztusa és 1944 februárja között a hivatalos magyar adatok szerint mintegy 200 ezer – azaz nagyjából minden második – dél-erdélyi magyar hagyta el addigi lakhelyét. Ez körülbelül akkora tömeget jelentett, amekkora 1918 és 1924 között hagyta el Erdélyt, mégis sokkal súlyosabb csapást jelentett a délerdélyi magyar közösségre. Ez ugyanis már nemcsak elsősorban a középosztályt vagy az állami hivatalnokokat érintette, hanem gyakorlatilag mindenkit: a behívás elől szökő parasztlegényt, a tanítói vagy a vasgárdista vegzálások és a különböző diszkriminatív

intézkedések elöl menekülő boltost. Ez a kivándorlás alapjaiban Toppantotta meg Dél-Erdély amúgy is erősen szórványosodóban lévő magyar társadalmát Nagyszebenben, Fogarason, Aradon vagy Temesváron. Nagyszeben magyar lakosságának a fele távozott, Brassót a 25 ezer magyarból 15 ezer hagyta el. Torda magyar lakosságának aránya az 1930-as 50%-ról 21%-ra csökkent, a Zsilvölgyi iparvidék magyarságának pedig 70-80%-a hagyta el lakhelyét. A magyar kormány eleinte minden eszközzel igyekezett megakadályozni, hogy a magyar Dél-Erdély kiürüljön. Az eljövők „nem mérlegelték kellőképpen azt, hogy mi áll elő a magyar elem tömeges meneküléséből magyar nemzeti szempontból, de azt sem mérlegelték, hogy milyen sors vár reájuk itt” – jelentette ki a miniszterelnök. A kormányzat attól tartott, hogy ez az exodus a további magyar revíziós követelések egyik alapját ássa alá. Ezért kezdetben, a katonai közigazgatás alatt meg is tagadták a menekültektől a munkalehetőséget, sőt egyáltalán az alkalmaztatást, és megpróbálták visszatérésre biztatni őket. Ezzel a politikával azonban hamarosan tel kellett hagyni, mert akinek szeme volt, láthatta: az áradatot így nem lehetett feltartóztatni. A menekültek (re)integrációja azonban korántsem volt egyszerű: nem kapták meg automatikusan az állampolgárságot, különösen azok nem, akik 1920 után, nem magyar állampolgárként születtek. Sokaknak még jóval a háború után is hetente jelentkezniük kellett Magyarországon a rendőrhatóságoknál. A dél-erdélyi magyar élet nagyon szűk keretek közé szorult: bár a vasgárdisták 1941 eleji bukása után a fizikai létük már kevésbé volt veszélyben, gazdasági létbiztonságuk és egzisztenciájuk annál inkább. A még megmaradt magyar tisztviselők elbocsátása mellett a magyar iparosokat és kereskedőket szisztematikus túladóztatás sújtotta, kierőszakolt kölcsönök, önkényes bírságok, közmunkára vezénylés, rendszeres internálás, lakások kényszerkiutalása nehezítette a mindennapokat. A határ 20 kilométeres körzetében csendőrségi engedélyhez kötötték még a szomszédos faluba való látogatást is. A postai és táviratforgalomban betiltották a magyar nyelv használatát, és ahol csak lehetett, a mindennapi életben is igyekeztek visszaszorítani. 1942 nyarán egy bizalmas román kormányutasítás a magyar lakosság gabona- és kukoricakészleteinek elkobzását rendelte

el, ami a végrehajtás esetén egyenlő lett volna a magyar lakosság kiéheztetésével. A tervet végül a német-olasz tiszti bizottság és a tengelyhatalmak támogatásával sikerült elhárítani. A magyar politikai és társadalmi szervezetek újjáalakultak DélErdélyben: a Magyar Népközösség Gyárfás Elemér, az EMGE Szász Pál, a szövetkezeti központ pedig Haller István vezetése alatt. Működésüket viszont csak nagyon szűk keretek között fejthették ki. A viszonosság jegyében Dél-Erdélyben egyetlen magyar napilap jelenhetett meg, a temesvári Déli Hírlap. Egy sor más lapnak be kellett szüntetnie a működését, köztük olyan fontos periodikáknak is, mint a lugosi Magyar Kisebbség. Az erősen megtépázott magyar iskolahálózatot a magyar történelmi egyházak tartották fönt, benne 179 elemi iskolával és 15 középiskolával. A lehetetlen állapotok és a mesterségesen meghúzott határ miatt a visszacsatolás négy évében meglehetősen élénk volt a zöldhatár forgalma. A román fél ráadásul makacsul elutasította, hogy az ideiglenesnek tekintett demarkációs vonal pontos kitűzéséről tárgyaljon – sőt 1941 szeptemberében egyenesen érvénytelennek mondta ki a második bécsi döntést, aminek következtében számos határincidens robbant ki. lllésfalvi Péter kutatásai szerint 1940. szeptember 5. és 1943 novembere között mintegy 74 határincidensre került sor, amelyben 17 román halt meg, ugyanennyien sebesültek meg, és 40 volt az elfogottak száma. Magyar oldalon ez a mérleg 8 halott, 7 sebesült és szintén 40 elfogott volt. Ezen túlmenően a németolasz tiszti bizottság dokumentációjában rendszeresen találkozni panaszokkal arra vonatkozóan, hogy a magyar és a román határvadászok bántalmazták a kezükbe került határsértőket, legyenek azok csempészek, menekülők vagy éppen a határ túloldalán lévő földjüket művelni igyekvő gazdák. A katonaköteles férfiak menekülése mindkét oldalon mindennapos jelenség volt. Akadt olyan Romániában rekedt székely falu (Székelyderzs), ahol egy ember kivételével minden katonaköteles férfi elszökött, és a négy év alatt az 1500 fős falu lakossága a harmadával csökkent. A sikeres határátlépésekről rendszerint kevesebb tudomásunk van, de az elfogottakról készült jelentésekből az is kiderül, hogy egy Észak-Erdélyben tanuló diák

ártatlan szünidei hazalátogatása is végződhetett rosszul, akár internálótáborban is. A katonaság előli menekülés a magyar oldalon is létezett. Kolozs, mint az új határ mentén hosszan elnyúló, mesterségesen kettévágott, vegyes lakosságú megye különösképpen ki volt téve ennek a jelenségnek. 1941 júniusa és 1942 novembere között összesen 2542 fő hagyta el a vármegyét; amennyire az iratokból megállapítható, elsöprő többségükben románok, akik főként katonaság előli menekülés, illetve családegyesítés miatt váltottak országot. A szökésekben van némi periodicitás: az emberek inkább tavasszal, a jó idő beköszöntővel vállalkoztak ilyesmire, illetve az aratási munkák után. Kevesebb volt a távozó télen és a nyár elején, és ez a vándorlás – úgy tűnik – jobban érintette a határ menti járásokat, mint a beljebb lévőket, Ugyanakkor az is igaz, hogy havonta két-három tucat ember visszajött, mert nem találta meg a számítását, vagy a távozást motiváló körülmény (például egy családtag betegsége) már nem állt fönt. Adminisztratív eszközökkel természetesen lehetetlen volt mindenre kiterjedően figyelni a csempészet alakulását. A bánffyhunyadi rendőrkapitány jelentése szerint körzetében a szappanfőzéshez használt zsírszódát hoztak be illegálisan, míg Magyarországról lábbelit és bútorfényezésre használt állati gyantát (sellakot) vittek ki. A román lakosság távozása Észak-Erdélyből hasonló nagyságrendű volt, mint a magyaré: 1940 és 1944 között körülbelül 220 ezer ember hagyta el lakóhelyét, és ment át Romániába – önként vagy kényszerítve. Ebből mintegy 28 ezer főre tehető azok száma, akik nem az adott területen születtek, tehát 1920 után települtek oda. Különösen a román értelmiség távozása volt tragikus a közösség egészére nézve: Észak-Erdélyben 1942 őszére a korábbi 877-hez képest 161-re csökkent a román ügyvédek száma, és mindössze 12 gyógyszertár volt román kézen. Ezekkel a népmozgásokkal részben érthetővé válik a két népszámlálás (az 1930-as román és az 1941-es magyar) különbsége is, hiszen – amennyiben eltekintünk a manipulatív adatfelvételektől – a magyar adatgyűjtés egy 1941. januári állapotot rögzített, amikorra egy körülbelül 100-100 ezres tömeg már országot cserélt, további 90 ezer

ember pedig, akit 1930-ban még románként regisztráltak, ekkor már magyarnak vallotta magát. A fentebb említett csempészés kiterjedtsége arra is rámutat, hogy a visszacsatolt Észak-Erdély gazdasági viszonyai korántsem voltak ideálisak. A behozatalra szoruló régióban a magyar hatóságok nagyon hamar bevezették a kötött gazdálkodást, ami különösen az élelmiszerek, a lábbelik és a benzin-, illetve az autógumi-ellátás terén mutatkozott meg. A vidékről szóló helyzetjelentések tele vannak a fejadagok elégtelensége és az ellátás akadozása miatti panasszal. Ezek a problémák jellemzően a közellátási, illetve közélelmezési hivataloknál csapódtak le, és az üzletek előtt kígyózó sorokban voltak tetten érhetők. Kolozsváron Keledy polgármesternek több ízben meg kellett védeni a beosztottjait a nemzetiségi elfogultság vagy a korrupció vádjától: mint írta, akik ott dolgoznak, kevés fizetésért sok munkát végeznek, viszont ,,a közönség igen nagyfokú türelmetlenségét” tapasztalják, és a lakosok nagy része „nem tudja vagy nem akarja megérteni a lemondás szükségességét”. A lábbeli igénylés körüli zavarokról azt közölte, hogy havonta mintegy 15 ezer igénylés érkezik, de ebből a miniszteri kiutalás alapján csak 5 ezret lehet kielégíteni. Egyébként is „jogos panaszt magyar ember nem névtelenül tesz” – zárta rövidre fejtegetéseit a főispánnak írt egyik válaszában. Ugyanakkor volt olyan alkalom, amikor a központi gazdálkodás defektusai miatt maga a polgármester volt kénytelen rugalmasan értelmezni a jogszabályokat. 1943 folyamán a város kevesebb mint a felél kapta meg a kiutalt szappanmennyiségnek, ami miatt a városban fertőző betegségek kezdtek terjedni, ráadásul a klinikáknak sem jutott elegendő tisztítószer. Ezért a polgármesteri hivatal más célra félretett 6000 kilogramm zsiradékból szappant főzetett, és ezt a tettet a polgármester az államtitkári helytelenítéssel dacolva is megvédte. Az ellátási gondok a háború negyedik évében odavezettek, hogy a Kolozs megyei főispánnak fel kellett kérnie Kolozsvár rendőrkapitányát: az üzletek előtt kialakuló sorban állást hivatalos közegeivel biztosítsa. Mert bár érthető – még ha „nemzeti szempontból aggályos is” –, hogy a sorban álló anyák sok esetben idegesek otthon maradt és esetleg bezárt gyermekeik miatt – írta Inczédy-Joksmann Ödön, ez semmiképpen nem lehet ok arra, hogy a

sorban állók az „urak és a kormány” rovására tegyenek megjegyzéseket. Ezért beosztottját arra kérte, hogy a városi rendőrök határozott, de minden körülmények között udvarias fellépéssel előzzenek meg minden ilyesfajta hangulatkeltést. A mezőgazdasági munkára vezényelt és ezért a katonai ellátmányból bakancshoz jutó munkaszolgálatosok látványosan jobb lábbelivel rendelkeztek, mint a velük együtt dolgozó mezőgazdasági munkások, ami „elégedetlenséget szült”: az EMGE ezért 1943 végén azt javasolta, hogy ha a jobb bakancsot nem is lehet elvenni másoktól, legalább a leszerelő mezőgazdasági munkások lábbelijeit megtarthassák a munkaszolgálatosok. A hadigazdálkodásra való áttérés és a jegyrendszer bevezetése azzal a mindennapokban is észlelhető következménnyel járt, hogy a közúti közlekedés – és ezen belül a városi tömegközlekedés – színvonala rohamosan hanyatlani kezdett Erdélyben. Bár Kolozsvárról Illyés Gyula elégedetten állapította meg naplójegyzeteiben: „elbűvölt, hogy nincs benne villamos” (1909-ben a város nem vállalta a városi gőzüzemű vasút villamosításának költségeit, ezért a pályát felszámolták), ez szükségképpen azzal a következménnyel járt, hogy a buszok ritkán jártak és zsúfoltak lettek. Kolozsváron 1944-ben – a folyamatos jegyárnövekedés, útvonal-rövidítés, vasárnapi forgalom szünet dacára – napi 30 ezerről 90 ezer fölé emelkedett az autóbuszutasok száma. Ugyanakkor az 1940-es 62 kocsi helyett csak 34 volt forgalomba állítható, amelyek a fokozott igénybevételtől egyre rosszabb állapotba kerültek, noha a város optimistán úgy fogalmazott, hogy „óvatos vezetéssel, óvatos indítással és fékezéssel a szétrázódástól és kopástól eléggé védve vannak a kocsik”. Javításukra központi autószerelő műhely sem állt rendelkezésre: a buszokat a várossal szerződésben álló vállalkozók egyedül szervizelték. Marosvásárhelyen ezen okok miatt már 1942ben beszüntették a városi buszközlekedést. Nagyváradon annyival könnyebb volt a helyzet, hogy (szemben a mai hárommal) nyolc villamosvonal is az utazók rendelkezésére állt. Hogy egy egészen váratlan kontextusban a gumi igénylés és a nemzetiségpolitika is összekapcsolódhatott, arra nem más szolgáltatott példát panaszos levelével, mint Wass Albert. Az író –

megyei vadászati felügyelői minőségében 1942 elején lobbizott a DésKékes és/vagy a Szamosújvár-Vasasszentgotthárd közötti buszjárat (újrajindításáért. (Némi adalék, hogy a gróf birtokai is a szóban forgó területeken feküdtek). Wass a járatot egy ideig üzemeltető vállalkozót alkalmatlansággal és kapzsisággal vádolta, majd arra utalt, hogy ez a vállalkozó valójában csak a konkurenciái igyekszik távol tartani a kékesi járás közlekedésétől, pénzhajhászása pedig túlzsúfolt buszokat és balesetveszélyt eredményez. Levelét azzal a szónoki felkiáltással zárta: „Az itt élő, ezer viszontagságot szenvedett szórvány-magyarság igazán megérdemelné, hogy közlekedési viszonyait végre erélyes támogatás érje” A pátoszos nemzetmentéssel szemben azonban a valóság egészen más volt. Mint azt Hideg Imre vállalkozó jelezte: egyszerűen nem volt annyi gumiabroncsa, hogy az igen rossz útminőségű viszonylatot működtesse. Szívesen vállalkozik erre, ha vehet valahol feketén gumiabroncsot – írta 1942 tavaszi válaszában, még ha óvakodott is ilyen élesen fogalmazni. A gumihiány egy sor más területen is gondokat okozott: a tizenöt kolozsvári szemeteskocsiból tízet bevonultattak 1942 folyamán, amit a város higiéniai helyzete fokozottan megérzett. Nem is szólva a mentőszolgálatok állapotáról: az 51 ezer lakosú Szatmáron összesen 21 embert tudtak volna szállítani (ezek egy részét ülve) a város és a mentőegyesület mentőautói – ha lett volna egyáltalán gumiabroncsuk. Ez a helyzet aztán az észak-erdélyi városok 1944 tavaszán kezdődő bombázásakor bosszulta meg magát igazán. Az erdélyi magyar mindennapokat ugyanakkor nem mindig és minden esetben határozta meg a szűkösség, a háború közeledte. A magyar adminisztráció a jobb minőségű, bár sokszor kifogásolt hangnemű ügyintézés, a gazdasági modernizáció, valamint az infrastruktúra-fejlesztés mellett egy területen még biztosan maradandót alkotott: ez pedig a népegészségügyi hálózat kiépítésére tett kísérlet volt. A visszacsatolás előtt Magyarországon legendák jártak Erdély népegészségügyi viszonyairól, az alkoholizmus és a nemi betegségek kártételeiről, a „nyolcszázezer vérbajos” vidékéről. A magyar fennhatóság nyomán született felmérések ezt a képet részben megerősítették. Míg a különböző magyarországi regionális mintákban 1-2,9%-ban találtak vérbajos eseteket, addig a házasság

előtti vérvizsgálatok (amelyet egyébként a harmadik zsidótörvény rendelt el) egészen elborzasztó arányokat tártak fel néhány északerdélyi vármegyében. Beszterce-Naszódban a házasulandók 16,2%-a, Kolozsban és Szilágyban 5,4-5,7%-a, Szatmárban pedig 11,3%-a szenvedett vérbajban. A tüdőbaj Magyarországhoz hasonlóan népbetegségnek számított, Észak-Erdély egyes területein (főleg Kolozsvár és Nagyvárad környékén, illetve Udvarhelyszék egyes vidékein) pedig olyan - Magyarországon ekkor már jórészt ismeretlen – betegségek is fönnmaradtak, mint a malária. Az alkoholfogyasztással kapcsolatban azonban nem találunk kiugró adatokat Erdélyben: a trianoni Magyarországon az 1929-1938-as időszak átlagában egy emberre évente 31,1 liter bornak megfelelő alkohol jutott. Ez az arány a Kolozs megyei, magyar lakosságú Kidén 20 liter körül volt, a Bihar megyei Micskén 16 liter, és másutt is (pl. a szilágyi Bogdándon) hasonló értékeket látunk. A főleg orvosi végzettségű felmérők csaknem minden esetben felhívták azonban a figyelmet arra: a magyarság is átvette azt a román szokást, hogy a nagyon magas alkoholfokú finomszeszt likőrrel ízesíti, és azt issza, aminek hatása sokkal rombolóbb, mint a boré. Faluhelyen a férfiak 5090%-a dohányzott, a gyerekek rendszerint 12 éves kortól. Elsöprő többségük cigarettázott. A kivételek közé rendszerint valamely kisegyház hívei tartoztak (például a baptisták), akik nem ittak és nem is dohányoztak. Noha az egészségügyi kultúra általában véve elég alacsony fokon állt (sokszor pálinka, tehénlepény és pókháló szerepelt a gyógyszerek között, számos esetben bukkannak fel kuruzslók a bábák soraiban, néhol tragikus közegészségügyi viszonyok uralkodtak stb.), a magyar népegészségügy bizonyos vívmányainak (Stefániaszövétség, csecsemővédelem) bevezetésével sikerült a helyzetet javítani, különösen a csecsemőhalálozások területén. A székelyföldi helyzet már 1941-ben javult, bár a csíki gyermekhalandóság még így is kiugróan magas maradt. Sokat segített a helyzeten az 1943-ban állami támogatással megnyitott első székelyföldi bábaképző. Orvosban viszont elég komoly hiányok mutatkoztak: az erdélyi orvosok 44,5%-a volt zsidó származású, így a zsidótörvények által megszabott 6%-os limit hamarosan éreztetni kezdte a hatását, és orvoshiány alakult ki.

Helytörténeti kutatásokból (így Beke György uzoni vagy Molnár Vilmos micskei vizsgálataiból) tudjuk, hogy a bevonulás utáni tavaszon számos településen látványos gyermekszületési hullám indult be, ami egyes esetekben a következő években is kitartott. A jórészt magyarországi megfigyelők azt azonban rosszallóan írták le, hogy magas a törvénytelen gyermekek száma, amiről a lakosok erkölcseire is következtettek. Másutt (például a beszterce-naszódi Magyarnemegyén) dívott a leánylopás vagy a próbaházasság intézménye, ami azt jelentette, hogy a fiatalok együtt éltek, és rendszerint csak a teherbe eséskor házasodtak össze. A visszacsatolással kapcsolatban nem is annyira a fejlettségbeli vagy éppen fiziológiai különbségek számbavétele a legnehezebb feladat, hanem a mentális differenciák felmérése. Már a korszak közíróit (elsősorban a magyarországiakat) is hallatlanul izgatta az „erdélyi szellem” mibenléte, és számos írás született arról, hogyan találhat egymásra és forrhat össze „lelkileg” a két országrész magyarsága. Erről általános véleményt megfogalmazni annál is inkább nehezebb volt, mert Erdélyen belül is éles különbségeket lehetett tapasztalni. Bizonyos helyeken valamiféle város vidék, katolikus-református ellentét is fellelhető volt. A „paraszti őserőt” kereső, részben városi, részben középosztályi megfigyelők például felháborodtak azon, hogy az erdővidéki Bárót „falu-város, város-falu semmi iránt nem érdeklődik”, vagy a korábban még városi ranggal bíró Kolozs nagyközségen, amely lakosságában „tudákos, de tanulatlan. Gőgös, de nem büszke a szükséges mértékig, haszonleső, de nem takarékos. Szereti az ingyent, elvárja az ajándékot, de ő maga nem akar áldozatot hozni, sem a közért, sem az egyházáért, sem embertársáért”. Az efféle beszámolók a bukovinai székelyeket túl alázatosnak találták, és olyanoknak, akik megszokták a román módit, és általában is sokan úgy tartották, hogy az erdélyiek sok rossz „balkáni” szokást felvettek a román időkben. Ez még olyan, Erdélyhez szimpátiával közelítő magyarországiaknak is elhagyta a száját/tollát, mint Horváth Elek kolozsvári OMIII-kirendeltség-vezető. A hivatalnok 1943 novemberében egy szálloda-ellenőrzés hanyag elvégzése miatt felelősségre vonta egyik beosztottját, aki erre vállvonogatással, ordibálással, majd ajtócsapkodással válaszolt.

Horváth az összetűzését így kommentálta jelentésében: „Jancsika Albertnek fenti – Magyarországon mindenesetre szokatlan – eljárása tiszteletteljes véleményem szerint súlyosan sértő…” – amivel félreérthetetlenül utalt a magyarországi és a romániai hivatali illemkódex különbözőségeire. A kolozsvári idegenforgalmi kirendeltség „Reklamációk, vitás ügyek” feliratú dossziéi szerint az anyaországi utasok rendszeresen panaszkodtak a helyi MÁVAUTbuszvezetők „pimaszsága” és faragatlansága, a szállodai felárak, esetenként a szálláshelyek higiénés viszonyai vagy az üdülőhelyi személyzet miatt, olykor pedig azért, mert a helyi tisztviselők nem a megfelelő reverendával kezelték a Magyarországról jövő vendégeket. Végh Józsefnek, a kolozsvári Ellenzék újságírójának 1942-es könyvében mindig név nélkül, és jobbára az ellentétek elsimításának szándékával nyilatkoztak a riportalanyok, de azért voltak elégedetlen hangok is: „Őszintén szólva a fogadtatástól nem voltam elragadtatva. Sokkal ridegebbek, tartózkodóbbak itt az emberek, mint az ország többi részében. (…) Az erdélyi emberek gyanakvók (…) és különösnek találtam az erdélyi kollégákkal való első érintkezésben a társadalmi viszony feszességét [a nyilatkozó itt elsősorban a magázódásra gondolt]”. Így sorjáztak az anyaországiak tapasztalatai, miközben mindannyian igyekeztek hangsúlyozni az Erdély visszatérte felett érzett örömüket, és meglepően sokan hangsúlyozták, hogy ismerik és szeretik a kortárs erdélyi irodalom alkotóit. Az erdélyiek ellenben a magyarországiakat sokszor fennhéjázó, megközelíthetetlen, rangkórságtól fertőzött alakoknak látták. Háromszék vármegye 1944 januárjában egyenesen határozatot hozott a címkórság ellen: eszerint minden tisztviselő azt a megszólítást várhatja el, ami a hivatali állásának kijár, semmiféle más rangot nem. Alkalomadtán az erdélyiek is némi kéjjel viszonozták a kellemetlenkedést: „Önök ugyebár anyaországiak?” – fordult a gyakorta kritikus Wass Albert a kolozsvári IBUSZ-iroda munkatársaihoz, amikor azok csak kelletlenül adtak neki felvilágosítást. Kérdésében benne volt az feltételezés, hogy a fennhéjázás és a barátságtalan bánásmód csak a magyarországiak révén tudott tért hódítani Erdélyben.

Hogy a kétségtelen öröm és a felszabadulás érzete ellenére alapvető különbségek voltak magyarországiak és erdélyiek között, arra jó példa Kós Károly esete a kereskedelmi és közlekedési minisztériummal. 1940 legvégén az idegenforgalmi hivatal ún. OMIH-ház felépítését vette tervbe Körösfőn: ebben egyszerre működött volna turisztikai hivatal, a kalotaszegi református egyházmegye – amelynek Kós gondnoka volt – néprajzi gyűjteménye, árultak volna csecsebecséket, és kínáltak volna vendégszobákat az átutazó turistáknak. Budapestről Nagy Győző műépítész terveit küldték Kolozsvárra, akinek már több hasonló funkciójú épülete állt az országban. Arra kérték Kost, hogy ennek figyelembevételével tipikus helyi parasztházat tervezzen. Kos – ingyen – elvállalta a megbízást, azt azonban már hiába magyarázta a típustervhez ragaszkodó hivatalnak, hogy egy jellegzetes kalotaszegi ház arányai nem felelnek meg a budapesti elképzeléseknek. Úgy vélte, a „parasztház” erőltetése inkább káros, „mert úgysem lehet az, hanem csak gyatra, szánalmas, mert kikényszerített utánzat-kísérlet, művészietlen kontármunka, s rossz példa a népnek”. Kós végül alkotóan nyúlt a kalotaszegi motívumokhoz: nem félt manzárd szobákat tervezni, az épület alagsorában a garázsnak is talált helyet, ugyanakkor a Budapest által javasolt telekszélességet a Kalotaszegtől idegen, síkvidéki típusúnak tartotta és keskenyebbel számolt. Mindez egyáltalán nem tetszett az OMIH-nak: ők ragaszkodtak a parasztházhoz, és Kosénál „népibb” épületet akartak, már csak azért is, mert „Külföldi és városi látogatónak érdekesebb, bensőségesebb, ha vidéken, falun nem egy villaszerű épületbe lép be, és nem kell emeletre mászni, manzárdban lakni. A földszintes ház patriarehálisabb és falusi jellegű”. Szép példa ez arra, milyen az, amikor Budapestről kívánják megmondani, hogyan is fest a falusi archaizmus. Ami a korszak tágabban értelmezett kulturális életét illeti – idevéve a művészet, az irodalom és színház mellett a mozit és a sportot is –, egyszerre volt jelen a más területekről ismert jelentős infrastrukturális invesztíció és fokozott kormányzati figyelem, ugyanakkor a kizárólagosságra törekvés és sok esetben a stagnálás. Színházi tekintetben mindenkepp felívelő korszaknak tekinthető a magyar fennhatóság négy éve. Az ország második Nemzeti Színháza a kolozsvári lett. Visszakapta régi épületét, amelyet a kultusztárca

modernizált: forgószínpadot, süllyesztőt építettek bele. Szerepe annál is fontosabb volt, mert Nagyvárad kivételével a többi erdélyi városnak nem volt állandó társulata, így a kolozsváriaknak nem csupán saját városukban, hanem vendégszerepléseik alkalmával is helyt kellett állniuk. Az erdélyi színjátszásban szerepet kapott az a nyolc vándortársulat is, amelyek az 1941/42-as évadtól kaptak koncessziót Erdély területére. A katonai közigazgatás szakközegei a korábbi kolozsvári társulat tagjaiból 48 főt vettek át: az énekeseket, a műszaki segédszemélyzetet és csaknem valamennyi színészt, kivéve a zsidókat és a tánckar azon tagjait, akiknek további alkalmazása nem volt biztosítható. Így nem jutott például színpadhoz Janovics Jenő, a kolozsvári magyar színjátszás egyik központi alakja és az erdélyi magyar film korábbi megteremtője. A színházat az 1940- 1941-es átmeneti szezonban még báró Kemény János író, a marosvécsi Helikon alapítója vezette mint a társulatot korábban működtető Kolozsvári Thália Színház Rt. tulajdonosa. Kemény akkor is, később is, amikor 1941 őszétől főigazgató lett, igyekezett segíteni a zsidó származású vagy baloldali művészeken, akiket nem lehetett alkalmazni: saját pénzéből finanszírozta a társulat volt színészeit, díszletekkel, jelmezekkel és pénzzel is segítette a zsidó színészekből álló és az Építőmunkás Otthonban fellépő Concordia Társulat munkáját. Az 1941/42-es évadra a kultuszminisztérium a Budapestről érkező Táray Ferencet nevezte ki az immár nemzeti jelzővel ellátott színház igazgatójának, a prózai tagozat vezetésére. Táray azonban nem jött ki jól Keménnyel, és ezért hamarosan leköszönt a posztjáról. Utódja Mihályfi Béla lett, az operatagozat élére pedig Vaszy Viktor került. A társulat visszaköltözött régi, Hunyadi téri játszóhelyére, és az 1941. november 9-i ünnepi előadással megkezdte a működését. A társulat a Hamletből adott elő részleteket az előkelő közönségnek – utalással arra, hogy 1918-ban éppen a Hamlettel szakadt meg a kolozsvári magyar színjátszás abban az épületben. Azon az estén Szentjóbi Szabó László egyik színjátékát is előadták, és felcsendült néhány részlet Erkel Hunyadi Lászlójából. A színház vezetősége jó néhány fiatal tehetséget csábított Pestről Kolozsvárra, így lett a

társulat tagja Görbe János, Tompa Sándor vagy a nemrég elhunyt opera-énekesnő, Páka Jolán. Farkas Ferenc zeneszerző volt a karigazgató, Varga Mátyás díszlettervezőként kapott munkát, a rendezői gárdát pedig az erdélyi színjátszás olyan legendás alakja erősítette, mint Tompa Miklós. A korszak színészóriásai, Kiss Ferenc, Somlay Artúr, Tasnády Fekete Mária, Bajor Gizi, Tímár Antal, Páger Antal is rendszeresen felléptek Kolozsváron, sőt Páger a rendkívül rövid 1944/45-ös évadban rendezett is: Kerecsendi Kiss Márton Az első című darabját. Ezt a „sztárkultuszt” a helyi sajtó nem nézte jó szemmel, és megjegyzésekkel illette: mint írták, a néhány hét alatt letudott vendégjáték után a budapesti színészek elmennek, így a rájuk épített produkciók nem színpadképesek többé; a dési vagy más szerepléseire ezért a színház mindig ugyanazokat a darabokat viszi, például Kovách Aladár Téli zsoltárát. Kifogásként fogalmazódott meg az is, hogy a színház túl nagy befogadóképességű a város méretéhez képest (1100 fős a 110 ezres városban), túl nagy engedményeket tesz az operettnek, és túl nagy a társulat, ami azt eredményezi, hogy kiváló képességű színészek maradnak hosszú ideig szerep nélkül. A kritikusok egyenesen a színház válságáról beszéltek, annak ellenére, hogy a társulat 1942-ben nagy ünnepléssel emlékezett meg a kolozsvári színjátszás 150. évfordulójáról. A színház repertoárjában a magyar darabok domináltak, köztük számos erdélyi szerzőé. A visszacsatolás után a magyar színpadokon végigsöpört a Rákosi Viktor-láz: az Elnémult harangok dramatizált változatát bemutatták a budapesti Nemzetiben, Szegeden, Nagyváradon és Kolozsváron is, 1940-ben pedig (egy korábbi némafilm verzió után) filmet is készítettek belőle. Kolozsváron műsorra tűztek magyar klasszikusokat (Madách, Vörösmarty), a korszak jól csengő magyar-országi szerzőit (Herczeg Ferenc Bizáncát, Kodolányi Földindulásét, Zilahy Lajos Fatornyokját vagy Harsányi Zsolt A bolond Ásvaynéját, amelyben Bajor Gizi brillírozott), az erdélyi szerzők legrangosabbjait (Tamási Áron, Bánffy Miklós, Jékely Zoltán, Nyíró József, Kós Károly, Wass Albert és mások), valamint külföldi klasszikusokat (Moliére, Shakespeare, Szophoklész és egy-egy német, brit, amerikai vagy olasz szerzőt) is. 1944. szeptember 11-én a színház még elkezdte utolsó évadát. Az előadások a kijárási tilalom miatt délután

ötkor kezdődtek, aztán a harci cselekmények miatt néhány nap múlva be kellett szüntetni a munkát, a hónap végén pedig elrendelték a színház evakuálását. A színház csak novemberben nyitotta meg újra a kapuit, teljesen más környezetben: a korábbi társulat helyben maradt tagjainak elsősorban operettekkel és zenés darabokkal kellett kedveskedniük a szovjet katonáknak. Nagyváradon egy erőteljesen a populáris színjátszás irányába orientálódó és Kolozsvár gazdasági függésében töltött időszak után került sor a Putnik Bálint vezette társulat fellépésére. Az első látványos kudarcok után (Herczeg Ferenc Híd című, Széchenyiről szóló darabját néhány előadás után le kellett venni a műsorról) a színház határozottabban fordult a pesti művészek vendégjátéka felé, így hamarosan a mozikból ismerős arcok is felbukkantak a Szigligeti színpadán: Kiss Manyi, Jávor Pál, Lázár Mária, vagy a fiatalabbak közül Dayka Margit és Tolnay Klári is vendégszerepeit Váradon. A nagyváradi színház a kolozsvári repertoár bizonyos fokú imitálása mellett (A bolond Ásvayné, Bizánc) több engedményt adott az operettnek és a vígjátéknak, valamint a korszak hangulatát meglovagolni akaró sajátos rendezéseknek. Így került színpadra a Kijevi járőr című háborús operett vagy a városban dúló futballőrületet kihasználó, sport tematikájú Második félidő, Sármássy Miklós darabja. Az opera-előadások, illetve a zenés darabok sok esetben igényelték a meghívott vendégeket, mivel helyben nem volt ehhez elégséges számú énekes. Így mutatták be negyven év szünet után a Hunyadi Lászlói vagy hatvan év után a Lammermoori Luciát, és szerepelt Biharban Fedák Sári, illetve Szabó Ilonka. Az első világháború előtt Kolozsvár a magyar filmgyártás egyik bástyája volt, nem utolsósorban Janovics Jenő munkásságának köszönhetően. Janovics és kollégái (köztük a fiatal Korda Sándor és Kertész Mihály) 1913 és 1918 között 48 némafilmet készítettek a kolozsvári stúdiókban. Az első a Csepreghy Ferenc népszínművéből készült A sárga csikó volt, amit olyan klasszikusok követtek, mint a Bánk bán, Bródy Sándor Tanítónője, Gvadányi Peleskei nótáriusa és számos más alkotás. Az 1940 és 1944 közötti években sokszor került szóba az erdélyi filmgyártás feltámasztása, erre azonban végül mégsem került sor. Az erdélyi tematikájú filmeknek azonban volt némi

felfutása ebben az időben: a Torockói menyasszony (1937), az Uz Bence (1938) és Hunyady Sándor Erdélyi kastélya (1940) már megágyazott ennek a hangulatnak. Ám az ekkoriban született filmek közül minden bizonnyal a Hunyad megyei származású Szőts István Emberek a havason (1942) című filmje volt a legmaradandóbb hatással a honi filmművészetre. A Nyíró József novellájából készült alkotás a korszak szokásaival ellentétben nem műtermi körülmények között, hanem a természetben készült, balladai hangvétele, az olasz neorealizmust megelőlegező filmnyelve nagy feltűnést keltett az 1942es velencei fesztiválon, Görbe Jánosnak pedig a nagy kiugrás lehetőségét hozta. Az 1943-as Kalotaszegi madonnában Erdély inkább csak díszlet és háttér volt a zenéhez, illetve Sárdy János dalaihoz. 1941-ben forgatta Bán Frigyes az Egy éjszaka Erdélyben című filmet, Szeleczky Zitával, Páger Antallal és Mezei Máriával, amelyben a rendező egy 18. századi szerelmi történetben igyekezett elmesélni a jövendő II. József és Alvinczy Krisztina románcát. A szüzsé érdekessége, hogy a német filmipart is megihlette, és az UFA 1941 nyarán a Dés melletti Szcntbenedeken, Rökk Marika főszereplésével le is forgatta a Tanz mit dem Kaiser című filmet, amely a történetet teljesen átértelmezve egyúttal a német népi gondolatnak is emléket állított. A forgatás a magyar rendőri szervek figyelmét is felkeltette, amelyek – háborús szövetség ide vagy oda – némiképp kelletlenül figyelték a forgatással párhuzamosan zajló német nemzetiségi propagandát. A filmben mintegy 200 helyi szász statiszta szerepelt, akik saját táncaikat és népszokásaikat mutatták be a filmben, és a stáb néhány tagja abból sem csinált titkot, hogy a háború után az erdélyi németeket is a nagy német birodalom polgáraiként képzelik el. A hiányosan fennmaradt filmek közé tartozik Martonffy Emil 1944-ben forgatott A színház szerelmese című alkotása, amelyet Kolozsváron forgattak, és a hírverés szerint több mint 60 kolozsvári művész dolgozott az elkészítésén. „Erdély és Kolozsvár demonstratív filmjét készítjük el” – nyilatkozta a rendező, aki a később ismeri ifjúsági íróvá váló Dékány András forgatókönyve alapján dolgozott. A film a kolozsvári színházban játszódott, a díszleteket Varga Mátyás tervezte, Páka Jolán opera-énekesnőt játszott benne, Mihályit Béla pedig igazgatót. A filmet ugyan 1944. augusztus 10-én

bemutatták, de részben megsemmisült tekercseit csak a közelmúltban sikerült annyira kiegészíteni, hogy ma is látható legyen. Ebben az időszakban egyébként Kolozsvár azzal is dicsekedhetett, hogy hat filmszínházával az egy főre jutó mozik tekintetében a második helyen állt az országban – rögtön Budapest után (Nagyváradon csak öt mozi volt). A népművelés és a szórakoztatás határmezsgyéjén található a rádió kérdése. Bár voltak tervek arra, hogy Kolozsváron önálló erdélyi rádióstúdió nyíljon, erre végül nem került sor. 1942. február 18-án azonban felavatták az új, 1,25 kilowattos kolozsvári adótornyot, amely Erdély belsőbb részei felé közvetítette Budapest I. műsorát. A Farkas utcai kis stúdió csak bejelentkezésre volt alkalmas, de a magyar rádió a város és Erdély valamennyi nagy eseményét közvetítette: ott volt a színház előadásain, a kalotaszegi népművészeti napokon, az egyetem tanácskozásain. Kolozsváron 1942-ben 13 949 rádióengedélyes volt, Marosvásárhelyen 4766, Nagyváradon 9876, Szatmárnémetiben 3563. Az erdélyi vármegyékben 1801 (Udvarhely) és 7212 (Bihar) között mozgott a rádióengedélyesek száma. A 10 ezer lakosra jutó rádióengedélyesek számában Észak-Erdély törvényhatóságai (a városok nélkül) egytől egyig az országos átlag (391) alatt szerepeltek, még a legjobb helyzetben lévő Háromszékben is csak 212 volt, a legkevesebb pedig Szilágyban (90 körül). A törvényhatósági városok közül Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyvárad rádióengedélyesei voltak az országos városi átlag körül (bár a vidéki városok között kiugróan jól szerepeltek), Szatmárnémeti azonban ettől már lényegesen elmaradt: 678 engedély jutott 10 ezer lakosra, miközben a városi átlag Magyarországon 1384 volt. A rádió művelődésen túlmutató szerepe 1944 tavaszán-nyarán a légoltalom szervezésében mutatkozott meg. Az erdélyi sportnak – legalábbis a futballnak – ebben a négy évben olyan felfutása volt, ami alighanem egyedülállónak mondható Magyarországon. A terület sportterekkel való ellátottsága a legrosszabbak közé tartozott az országban. Szilágy vármegye például - a felzárkózás esélye nélkül – a leghátul kullogott a sporttereket számba vevő statisztikákban, a napjainkban a jégkorongban kiemelkedő eredményeket felmutató Csíkszereda pedig – bár a városban már ekkor megindult a jéghoki élet – még a

korcsolyapályáival is az országos átlag alatt maradt. Ám ami miatt az erdélyi sportélet mindenki számára emlékezetes maradt, az a Nagyváradi AC futball-klub magyar bajnoki címe volt az 1943/44-es szezonban. Az 1941-től 16 résztvevőre bővített I. osztályban a Nagyvárad örök ellenfele, a Kolozsvári AC is helyet kapott. A brassói születésű, 18 éves Bodola Gyulát 1930-ban szerződtette le a nagyváradi zöld-fehér klub; hét idényt játszott itt, majd Bukarestbe került, a Venus csapatába. Negyvennyolcszoros román válogatott volt már, amikor a bécsi döntést követően visszatért Váradra, és végül kulcsszerepe lett a csapat bajnoki győzelmében. 20-30 méteres keresztlabdáiról és fejesgóljairól még ma is legendákat mesélnek. 1943-ban szerződtette a klub Lóránt Gyulát, az Aranycsapat későbbi legendás középhátvédjét, aki Rónay Ferenc irányítása alatt szintén része lett a bajnoki menetelésnek. A csapat az 1942/43-as idényben még csak ezüstérmes lett, aztán 1944. június 4-én, Nagyváradon az ekkor még csatárként játszó Lóránt, Tóth III Mátyás és Sárvári (Spielmann) Ferenc góljaival 9:2-re legyőzte a Beszkárt SE-t, és ezzel a magyar futballtörténelem első igazi vidéki bajnokcsapata lett. 13 ponttal nyerte meg a bajnokságot, amelynek bronzérmeseként szintén egy erdélyi csapat, a Kolozsvári AC futott be. A csaknem valamennyi gólpasszt adó Bodola Gyula nevét viseli ma a nagyváradi stadion. Az erdélyi irodalom képe nem sokat változott ebben a négy évben, noha a magyarországi színpadon és a könyvesboltokban kétségtelenül volt némi felívelése az erdélyiségnek. Az üzletág alapjait a Révai Kiadó alapozta meg, amikor piacra dobta a Helikon című könyvsorozatát, és különösen a halinába kötött Nyírő József-sorozatot. Az irodalmi díjak adományozói is láthatóan szem előtt tartották Erdély visszatértét a magyar irodalomba: minden évben akadt Baumgartendíjjal vagy jutalommal kitüntetett erdélyi irodalmár. A harmincas évek második felében már elismerték a kitüntetéssel Kós Károly, Jékely Zoltán és Bözödi György munkásságát. 1940-ben Wass Albert nyitotta a sort, 1941-ben évdíjat kapott Reményik Sándor és Tompa László, 1942-ben Berde Mária és Szentimrei Jenő, 1943-ban pedig Asztalos István és Tamási Áron, valamint jutalmat kapott Szabédi László. A jellegadó irodalmi folyóiratok továbbra is működtek, bár nem azonos színvonalon. A Pásztortűz számára ez a négy év már a hanyatlás

időszaka volt: a harmincas évek eleji anyagi válságból még kikapaszkodott valahogy Reményik Sándor főszerkesztősége alatt, a szellemi eredmények azonban már elmaradtak a visszacsatolás után. Bár e folyóiratot rendszerint konzervatívként tartották számon, korábban írt ide Gaál Gábor és Bányai László, a negyvenes években az inkább a baloldalhoz sorolható Asztalos István, Szemlér Ferenc vagy Sarkadi Imre, és itt indult igazi pályája az autodidakta és akkor éppen a kolozsvári egyetem irodatisztjeként dolgozó Horváth Istvánnak is. Reményik halála után a lap már csak vergődött, és előtérbe kerültek a helyi dilettánsok. Az a szembenállás ugyanakkor, amely az 1990 előtti romániai és magyarországi kritika szerint a Pásztortűz és a Helikon között állt volna fenn, csak erős fenntartásokkal fogadható el – Vallasek Júliának, a korszak irodalmi életét kitűnően bemutató monográfiája szerint. A Pásztortűz legjobb alkotói a helikoni munkaközösségnek is tagjai voltak, és merev elhatárolódásokat nem találunk egyik lap részéről sem. Ha voltak is ellenszenvek, azok inkább személyiek voltak, nem pedig ideológiaiak. A Pásztortűz tulajdonképpen végelgyengülésben múlt ki: utolsó, 1944. évi 2. számában már egyetlen sort sem közölt saját szerzőktől (és nem is célzott saját sorsára), hanem soproni írók kolozsvári felolvasóestjének anyagait közölte teljes egészében. A vele azonos pályán futó Helikon következetesebben ragaszkodott a minőséghez, és fenn tudta tartani központi helyét az erdélyi magyar szellemi életben. Érdekes módon a lap magyarországi írókat alig közölt, vagy ha igen, jobbára olyanokat (például Cs. Szabó Lászlót, Jékely Zoltánt, Kolozsvári Grandpierre Emilt), akik maguk is erdélyi gyökerekkel rendelkeztek. Az erdélyi szellemhez való ragaszkodás a Helikon írói közösségének 1942-es nyilatkozatából is kicseng: „A központosítás helyes, üdvös és kívánatos, de csupán a természetes lehetőségek és a hasznosság határain belül. A századok óta más viszonyok és igen sokszor más sors következtében sajátossá alakult erdélyi lelket és szellemet éppen úgy nem lehet alföldivé vagy éppen pestivé átgyúrni, mint ahogy a Királyhágót nem lehet eltüntetni, vagy hogy Gyergyóban csak a bolond akarhat tokaji bort szüretelni”. A Helikon nem bonyolódott politizálásba: az egyetlen szempont, amit következetesen szem előtt tartott ebben a négy évben, az saját

nagyjainak számbavétele volt (Tompa-, Bánffy-szám a születésnapra, Reményik-emlékszám stb.), emellett pedig dél-erdélyi alkotók (Kacsó Sándor, Szemlér Ferenc, Olosz Lajos, Vita Zsigmond) méltatása, közlése révén ismételten rámutatott Erdély megosztottságának abszurditására. Bár a szellemi közösség nem politizált, és tudatosan igyekezett távol tartani magától a közéleti problémákat, a korszellem elől nem menekülhetett. Palatinus József szélsőjobboldali újságíró 1942 áprilisában a Magyarságban cikket közölt a kolozsvári Unió páholy tagjairól, és ebben a szellemi közösség jó néhány tagját megtámadta és megrágalmazta (köztük Tamásit, Kost és másokat is). Az ügy végül másodfokon a budapesti ítélőtábláig jutott, amely csak 1944 februárjában hirdetett ítéletet. Addig azonban komoly fenyegetettségnek volt kitéve a lap és munkatársai is, különösen, hogy a megrágalmazott szerzőket a magyar Államvédelmi Központ lehallgatta, és a lehallgatási jegyzőkönyveket átadta a német biztonsági szerveknek is. A német megszállás után ráadásul a szélsőjobboldal továbbra is buzgón emlegette a lap zsidó és szabadkőműves kötődéseit. A harmadik fontos lap, amely a korszakban jelentkezett, az 1942 és 1944 között kiadott Termés volt. A folyóirat – bár makacsul elhárította magától a nemzedéki szemle titulusát – elsősorban az erdélyi irodalom fiatalabb generációját igyekezett felvonultatni. Szerkesztői, Szabédi László, Kiss Jenő, Jékely Zoltán és Bözödi György is ebbe a korosztályba estek. A szerkesztők először a Pásztortűz átvételével kísérleteztek, de miután kudarcot vallottak, 1942 decemberében új lappal jelentkeztek, a pártoló tagok, így báró Kemény János 7000 pengős támogatásával. Miközben a lap leginkább a magyarországi népi mozgalom irányába tájékozódott – elkerülve valamiféle népiurbánus vita csapdáját –, teret adott olyan alkotóknak is, akik a Korunk megszűnése után nem jutottak publikációs lehetőséghez, például a munkásíró Nagy Istvánnak. A lapban feltűntek az erdélyi tudományosság fiatal képviselői is – Mikecs Lászlótól László Gyuláig –, akik tovább tágították a lap perspektíváját. A háború végül szétrázta Erdély irodalmi közösségét, noha a kormányzat a literátus értelmiséget mindvégig igyekezett kivonni a frontszolgálatból: nem kellett bevonulnia Tamásinak, Bözödinek

(ahogy Márainak sem). Wass valószínűleg maga is ambicionálta a berukkolást, Gaál Gábor tiszti rangban szolgált, Asztalos István pedig csak 1944 tavaszán kapott behívót, de a trénnél kellett szolgálnia, és végül Pesten bujdokolva vészelte át a háború vegét, ahogy ezt egy 1946-ben megjelent önéletírásban (Író a Hadakútján) meg is örökítette. A zsidó származású alkotókat viszont nem kímélte ez a négy év. Publikációs lehetőségeik eleve beszűkültek, és sokan nehezen viselték a diszkrimináció időszakát: ebbe betegedett bele Bárd Oszkár is, aki 1942-ben hunyt el. Salamon Ernőt munkaszolgálatban lőtték agyon (olaszok) a doni visszavonulás közben. Karácsony Benőt, a Napos oldat íróját Auschwitzban ölték meg, Ligeti Ernő lapszerkesztőt, a két háború közötti erdélyi magyar szellemi élet ragyogó monográfusát pedig Pesten lőtték agyon a nyilasok, csakúgy, mint Bíró József művészettörténészt, az erdélyi kastélyok monográfusát.

Keserű évek Az 1940 és 1944 közötti évek magyar nemzetiségpolitikájáról sok szó esett már a magyar történettudományban, és akadtak, akik inkább elítélő hangsúlyokkal beszéltek róla. Magam úgy vélem, hogy az egész kérdéskörre egy szélesebb fogalom: a nemzetépítés és a magyar etnikai tér kialakítása jobban illik, mint a szűk szakpolitikai napirendet sugalló nemzetiségpolitika. Ennek kapcsán eddig leginkább a bevonulás során történi atrocitásokról, az intézménybezárásokról, a diszkriminációról, az internálásokról és a magyar hatóságok állandó összeírási kényszeréről beszéltünk, látni kell azonban azt is, hogy ez alatt a négy év alatt a kormányzat – legalábbis hivatalos szinten és a nyilatkozataiban – igyekezett megnyugtatni Magyarország román ajkú polgárait afelől, hogy őket is egyenlőknek ismeri el. A kormányzati politika alapján a kolozsvári közellátásért felelős közegek például önérzetesen jelenthették ki: „a románság ellátásában semmiféle megkülönböztetést soha nem tettünk és nem teszünk, sőt iparkodunk őket előzékenyen és megnyugtatóan kiszolgálni, hogy csak előnyösségét élvezzék annak, hogy ők is a magyar haza polgárai”. A magyar kormányzat kereste a román nyelvtudással rendelkező tanítókat, jegyzőket, és különböző kedvezményekkel igyekezett vonzóvá tenni számukra az állami szolgálatot. Ugyanakkor nem volt mindenki egyformán elnéző a nemzetiségi lakosokkal. A megkülönböztetés részbeni oka az az általános félreértés volt, hogy voltaképpen ki számít jó és lojális románnak. A honvédségnél a védett alakulatokba (repülők, páncélosok, híradósok, határvadászok) például nem kerülhettek románok – őket rendszerint erődmunkákat végző munkásszázadokba hívták be, ahol rendszeres volt a rossz bánásmód. Nem meglepő, hogy a kolozsvári IX. hadtest kötelékét elhagyó szökevények 70 százaléka román nemzetiségű volt a háború alatt. A vezérkari főnöknek többször fel kellett szólítania a katonai közegeket a román katonák jogainak tiszteletben tartására: „Ne tűrjék el, hogy különösen a fiatalabb tisztikar, tiszthelyettesek és altisztek durván és lealázóan bánjanak valakivel csak azért, mert az román, ruszin stb. E tekintetben őket állandóan ellenőrizzék, s minden túlkapást azonnal a legszigorúbban toroljanak meg”.A honvédség

magasabb parancsnokai igyekeztek elejét venni a túlkapásoknak: 1939-től a honvédségi tisztképző intézetekben kötelező volt egy nemzetiségi nyelv tanulása, a IX. hadtest pedig rendszerint megszervezte a román ajkú legénység lelki gondozását is, jóllehet görögkeleti vagy görög katolikus tábori püspökséget a háború egész időtartama alatt nem állítottak fel. A honvédségnél széles körben elterjedt vélekedés volt, hogy a román honvédek megbízhatatlanok, és gyenge nyelvtudásuk, illetve „alacsony intelligenciájuk” miatt nehezen kiképezhetőek. Ezeket a nézeteket részben cáfolja az egyik keleti megszálló hadosztály parancsnokának megjegyzése román katonáiról: „A kiadott parancsokat vonakodás nélkül teljesítik. A reájuk bízott munkát lelkiismeretesen végzik. Fegyverzetükhöz és felszerelésükhöz ragaszkodnak, és azokat könnyelműen el nem hagyják. Általában jóindulatúak és a jó bánásmódért igen hálásak”. Egy észak-erdélyi román hétköznapi élete – ennyi mindenesetre talán megkockáztatható – kevésbé volt korlátozott, mint egy dél-erdélyi magyaré. Az utazáshoz semmiféle engedélyre nem volt szüksége, nem akarták csak úgy elvenni a termését – vagy ha mégis elvették, majdnem biztos lehetett benne, hogy ugyanolyan arányban veszik el tőle, mint a magyar szomszédjától. Noha korántsem volt teljes mértékben biztosítva számára az anyanyelvű oktatás, nagyjából elegendő alapfokú iskola állt közössége rendelkezésére. A közép- és felsőfokú iskolákról persze már ez sem mondható el, Gazdasági önszerveződése működhetett, még ha azt igyekeztek is ellehetetleníteni, és feje fölött ott is lógott a román földreform során kapott földjeinek elvétele vagy elperlése. A viszonossági politika őt sem kímélte: közösségének kulturális intézményrendszere, egzisztenciája nagyban függött attól, hogy a magyar állam miképpen látja a romániai magyarok helyzetét. Ha pedig a mindennapi életet nézzük, meglehetősen sokszor szembesült azzal, hogy jelenléte legalábbis terhes a terület többségi lakóinak. Illyés Gyula Erdélyről szóló naplójegyzeteiben megemlíti, hogy a Gyilkos-tótól Békás felé tartó buszon egy magyar rikkancs rászólt a románul beszélgető utazókra, hogy beszéljenek magyarul, mert „magyar világ van”. A Puszták népe szerzője – saját elmondása szerint – pártját fogta a románoknak, és rendre utasította az okvetetlenkedőt. Pctru Gro-za

későbbi román miniszterelnök egy észak-erdélyi látogatása után csodálkozásának adott hangot afelett, hogy a helyi románok kedvükre használhatják nyilvánosan a román nyelvet. Ám hogy mindez mégsem volt egészen evidens, arra utal egy 1943 októberében keletkezett jelentés, amely a Miniszterelnökség nemzetiségpolitikai osztályára futott be egy ismeretlen tordai menekülttől, aki a sorozások alkalmával sajátos párhuzamokat talált az erdélyi viszonyokban: „Itt, Kolozsvárt több román csoportot láttam összefogózva, román nótákat énekelve, cigánykísérettel menni a főtéren és főutcákon, akkor, amikor a mi szegény magyarjaink Romániában sorozás alkalmával csak elbújva, szótlanul, szomorúan, kisebb csoportokban a legnagyobb óvatosság mellett mennek a sorozóbizottság elé, nemcsak hogy nem énekelnek, de még csak nem is beszélnek, azért nehogy őket akár a hatóság, akár a nép magyarságuk miatt megverje”. Ebben a négy évben nem merült, nem is merülhetett föl az erdélyi románok erőszakos asszimilációja vagy teljes kirekesztése a társadalomból. Azzal viszont próbálkozott a kormányzat, hogy jelenlétüket a lehető legkisebbre szorítsa a gazdaságban, a kultúrában és a mindennapi életben. Kísérletük alapvetően különbözött az 1918 előtti magyar liberalizmus nemzetiségpolitikájától. Teleld, Bárdossy vagy éppen Mikó Imre, Albrecht Dezső, Vita Sándor beszédeikben számtalanszor eltemették a bukott rendszernek tartott liberalizmust, és helyette új ideákat kezdtek követni. Teleki számára ez volt az ún. Szent Islván-i nemzetiségpolitika, az erdélyieknek pedig az organikusan szervezett magyar társadalom képe, amely elképzelés a harmincas években szilárdult meg. 1940 és 1944 közötti eszmerendszerük egyenes folytatása a harmincas évek népszolgálati eszméjének, az egységes, keresztény szellemű magyar kisebbségi közösség gondolatának. A többségivé vált kisebbségi elitek számára kulcskérdés volt a hatalmi pozíció. A kisebbségben eltöltött huszonkét évükből ugyanis azt a következtetést vonták le, hogy a közösség számára fontos problémákat lehet kezeim alávetett helyzetben, de megoldani csak hatalmi pozícióból lehet őket. Az erdélyi szupremáciáért vívott harc számukra új szakaszba lépett 1940-ben, és a magyar állam szervezetét maguk mögött tudva törtek az

először 1917-ben, az Erdélyi Szövetség keretében megfogalmazott programjuk megvalósítására. A német ajkú kisebbséggel más volt a helyzet, noha a magyar visszaemlékezésekben általában ők is meglehetősen negatív környezetben bukkannak föl: a besztercei szászok például nagyobb hatalmat követeltek maguknak etnikai arányuknál, nem vettek részt a vármegyei társasági élet eseményein (sőt azokat a nemzettársaikat is elrettentették ettől, akiknek ehhez lett volna kedvük), illetve elzárkóztak a magyar államtól és annak hivatalos képviselőitől. Bár a Volksbund észak-erdélyi működése még feltárásra vár, szórványos utalásokból jól látni, hogy a helyi németség elkötelezett híve volt a nemzetiszocializmusnak. Robert Gassner evangélikus lelkész, aki Clemenst követte a népcsoport vezetőjeként, időnként harcosan nemzetiszocialista kijelentéseket tett, és a Führert a világtörténelem legnagyobb vezetőjének nevezte. Büszke volt arra, hogy Beszterce vidékéről a német fiatalok 93%-a bevonult a Waffen SS-be, amikor 1942-től erre lehetőség adódott. A magyar hatóságok figyelemmel kísérték azon német nemzetiségűek családját, akik a német haderő tagjai lettek, szemmel tartották a Volksbundot, ahogy a nyaralni érkező birodalmi német vendégeket is. Hogy nem nézték jó szemmel a működésüket, az egészen bizonyos. Ezt a gyanakvást egyértelműen fejezik ki Bethlen Béla szavai a besztercenaszódi megyegyűlés megnyitásán, 1941-ben: „Sohasem fogom megengedni azt, hogy bárki is államot akarjon csinálni itt az államban, mert nemcsak a magyarságnak, hanem nagy szövetségeseinknek is elsőrendű érdeke, hogy erős, egységes Magyarország legyen itt. A magyarság minden arra érdemeset keblére ölel, minden arra méltót testvérül fogad, de annak előfeltétele az, hogy az illető teljes őszinteséggel és minden hátsó gondolat nélkül, eleven és cselekvő tagja legyen a magyar nemzetnek és hűséges polgára a Hazának. Ezt jogosan elvárhatjuk, s ebből egy jottányit sem engedünk”. 1942-ben, északerdélyi látogatásakor majdnem szó szerint hasonlót mondott Mikó László maros-tordai főispán is Basch Ferencnek, amikor a magyarországi német népcsoport vezetője Szászrégen be látogatott: „Magyarország feltétlen hűséget kíván idegen ajkú alattvalóitól” – szögezte le félreérthetetlenül.122 Ugyanakkor a Volksbund olyan

előzékenységben is részesült, amire a románok aligha számíthattak: a saját kezelésében működtetett Észak-Erdélyben 90 óvodát, 47 elemi iskolát, 2 gimnáziumot, 2 tanítóképzőt és 2 polgári iskolát, valamint alapított egy újabbat Nagykárolyban, a szatmári svábok részére. A népcsoport tragédiáját azonban nem lehetett elkerülni: 1944 szeptemberében-októberében Gassner területvezető irányítása alatt 30 ezer észak-erdélyi német menekült el, akiknek többsége soha nem tért vissza ősei földjére. Az erdélyi cigányok 1940 és 1944 közötti története teljességgel feltáratlan terület, Bár nem érintette őket a törvényi diszkriminációnak az a hulláma, ami a zsidóságot sújtotta (munkaszolgálatos századokat 1944-ig nem szerveztek belőlük, „kapacitáshiányra” hivatkozva), helyzetük minden volt, csak nem irigylésre méltó. Számukat elég nehéz megbecsülni, tekintettel arra, hogy az 1941-es magyar népszámlálásban keverednek az anyanyelvi és a nemzetiségi adatok, illetve az ezeket feldolgozó munkák (elsősorban Varga E. Árpád elemzései, amelyeket magam is használtam) sem közlik. Két dolog bizonyos: az 1930-as román népszámlálás majdnem hatvanezer cigány nemzetiségű lakót talált azon területen, amely tíz évvel később visszakerült Magyarországhoz, egy háború utáni elemzés szerint pedig 1941 végén, a megnagyobbodott Magyarországon 208 ezer roma élt, akiknek nagyjából fele esett a Felvidékre, Kárpátaljára és Erdélyre (a korabeli hivatalos népszámlálás 76 ezer főben adta meg a cigány nemzetiségűek számát az országban). Amit ezzel kapcsolatban még tudni érdemes, hogy a statisztikákban mindig alacsonyabb a cigány anyanyelvűek száma, mint azoké, akik magukat cigány nemzetiségűnek vallják, másrészt a magyar adatfelvételek szisztematikusan alacsonyabb számokat mutattak az adott területen, mint a korábbi román adatfelvételek. Mindenesetre e töredezett adatokból is kivehető, hogy különösen sok roma lakója volt MarosTorda és Kolozs vármegyének. Egyes részelemzésekből úgy tűnik, hogy a helyi társadalmak egyes mintáit átvettek (mindenki a saját házában szeretne lakni, „még a cigányok is!” – jegyzik föl a bihari Micskéről), ugyanakkor kétségtelen, hogy a társadalmi hierarchia legalján helyezkedtek el, mind anyagi, mind más tekintetben. Tizedannyi húst fogyasztottak egy évben, mint a

magyarok, magas kenyérfogyasztásuk pedig arra utal, hogy gyakorlatilag a kenyérfejadagokból éltek, sütni nem tudtak. 1944 tavaszán sokukat az Árpád-vonal, a Kárpátok erődítéseinek kiépítéséhez hívták be közérdekű munkaszolgálatra. A roma holokauszt azon intézkedései, amelyek 1944 őszen bontakoztak ki a maguk valójában, Észak-Erdélyben kevésbé érintettek a cigány közösséget, a hadi helyzet változása miatt. Az a közösség, amely nem csupán társadalmi helyének vagy életlehetőségeinek beszűkülésével, hanem az életével fizetett a nemzetiesítő politikák paroxizmusig való feszítéséért, az észak-erdélyi zsidóság volt. A nagyjából 150 ezernyi észak-erdélyi zsidó jogfosztásának egyes állomásairól: a második, majd a harmadik zsidótörvény kiterjesztéséről Észak-Erdélyre, a zsidó földbirtokok kisajátításáról, a kiutasításokról, a zsidó sajtó betiltásáról, a zsidó kereskedelem ellehetetlenítéséről és a zsidó közalkalmazottak elbocsátásáról esett már szó. A fenti intézkedések mellett újabbakat vetített előre a magyar hatóságok adatgyűjtő igyekezete. Szatmárnémetiben például a különböző irányzatú ima- és jótékony célú egyesületek láttán a város polgármester-helyettese elveszítette türelmét, és így vélekedett jövőjükről: „Ezeknek a nagyszámú imaegyesületeknek a fenntartása nem kívánatos, még akkor sem, ha alapszabályaik szerint tisztán vallásos tevékenységet fejtenének is ki, mivel ennek ellenőrzése nagyon nehéz, szinte lehetetlen”. Nézete szerint tömörülniük kellett volna, hogy alapszabályszerű működésüket kontrollálni lehessen. A mindennapos piszkálódásnak ezzel még nem volt vége: 1941 elején a nagyobb városokban a zsidó boltokat kötelezték a szombati nyitva tartásra. Kolozsváron azzal érvellek az intézkedés mellett, hogy „a zsidó közszükségleti cikkeket árusító üzletek arányszáma olyan nagy – viszonyítva a keresztény üzletek számához hogy a 100 000 főt meghaladó lakosság közszükséglelét, illetőleg annak elsőrendű közszükségleti cikkel való ellátását a zsidó üzletek egyes köznapokon való zárva tartása esetén nem látom biztosítottnak”. Szatmárnémetiben 1941 nyarán a polgármester eltiltotta a zsidókat az ún. szombati zsinórok használatától, ami a negyedükön belüli közlekedést könnyítette meg az ünnepnapokon. 1942-től érkeztek a

behívók munkaszolgálatra, a törvény-hatóságokat pedig felszólították, hogy a közbeszerzésekből zárják ki a zsidókat. Az erdélyi zsidóság gazdasági, megtörésére azonban minden másnál – talán még a földbirtokok kisajátításánál is – jelentősebb eszköz volt az iparengedélyek revíziója 1942 folyamán. Szatmárnémetiben, Kolozsváron és más erdélyi városokban az önkormányzatok gondoskodtak róla, hogy ne csak az üzletek, hanem a szállodák, éttermek és valamennyi, zsidók által üzemeltetett bolt működése ellehetetlenüljön. Bizonyos esetekben valamiféle jogi csűréscsavarásra támaszkodva még magának a jogszabálynak a szövegét is figyelmen kívül hagyva intézkedtek, nem is titkolva a távlati célt, azaz a zsidó tőke kiszorítását. „Csak így tudjuk keresztülvinni azon nagy cél érvényesítését, amit a kereskedelem átállítása jelent” – egyértelműsítette a helyzetet az egyik fellebbezést elbíráló szatmárnémeti tanácsnok. Az intézkedések alapját eleinte az 590/1942. számú miniszterelnökségi rendelet szolgáltatta, amely azon boltok bezárásáról intézkedett, amelyek forgalma legalább 60%kal esett az előző évhez képest. Ezt az összeget azonban sokszor önkényesen állapították meg: ha kellett, az inflációra hivatkoztak, ha kellett, az infláció hiányára. A „gazdaság átállításának” programja mellé olyan kiigénylőket is lehetett találni, akik kifejezetten kérték az egyes üzlethelyiségek átvételét az addigi zsidó tulajdonosoktól. Szatmárnémeti vezetése azzal érvelt, hogy a román uralom alatt, mivel románná nem tudták tenni, a hivatalosságok a „város elzsidósítása” mellett döntöttek, így aztán a zsidó kereskedők elűzése a főtérről és a fontosabb bevásárlóutcákból nemcsak szociálpolitikai lépés, hanem hazafias tett is. Mivel a kormány a második zsidótörvénnyel összefüggésben csak 1942. július 17-én döntött az iparengedélyek revíziójáról, a helyi közigazgatásnak sokáig köztes technikákhoz kellett folyamodnia: sokszor úgy igyekeztek csökkenteni a zsidó engedélyesek számát, hogy az elsőfokú iparhatóság nem vette tudomásul az üzletáthelyezéseket, „és így megfelelő üzlethelyiség hiányában az iparigazolvánnyal rendelkező kénytelen lesz iparát feladni”. Ennek érdekében a közellátás érdekeire lehetett hivatkozni. Így az üzlet a régi helyén nem működhetett (hiszen azt már elhagyta), az újon pedig nem tudott működni (mert nem volt engedélye), 1943-

ban egész évben zajlottak az iparengedély-felülvizsgálatok, amelyek erőteljesen átrendezték a városok kereskedelmét. A jogorvoslati kérelmeket szisztematikusan elutasította a másodfokú iparhatóság. Olyasmi is előfordult, hogy miközben ifj. Beer Miklós üzleteit Szatmárnémetiben szinte már rögeszmés dühvei akarta elvenni a polgármester, id. Beer Miklós szerepelt azon a roppant szűk körű listán, amelyet a Miniszterelnökség II. osztályára nyújtottak be az észak-erdélyi mentesítettek neveivel. A korábban kereskedésben dolgozók helyzetbe hozása mellett a kormányzat az 1937-ben létrehozott Nemzeti Önállósítási Alap révén vélte megteremteni az „őrségváltás” személyzeti hátterét. Ez utóbbi viszonylag kisebb hatásfokkal működött a székely vármegyékben (amit az alap vezetője. Szakács Gusztáv azzal magyarázott, hogy a székelységnek eleve volt kereskedőrétege), és általában ott élénkült meg a tevékenysége (Kolozs, Bihar, Szatmár, Szilágy), ahol billegő etnikai arányok voltak jellemzőek, illetve a vármegye városaiban nagyobb zsidó közösségek éltek. A nyújtott kölcsönök zöme 2 és 10 ezer pengő közötti összegeket jelentett, és ezeket nem csupán üzletalapításhoz, hanem például Hangya-üzletrészhez is igényelni lehetett. Az alap 1941-1942 folyamán 613 ilyen kölcsönt folyósított ÉszakErdélyben, és az erre fordított összegekből több mint negyvenszázaléknyi ment fűszer-, vegyes- és szatócskereskedések megnyitására. A gyors kiábrándulás és az egymást érő diszkriminatív intézkedések ellenére az észak-erdélyi zsidóság egy darabig még érezhette úgy, hogy nincs közvetlen életveszélyben (leszámítva persze a munkaszolgálatra behívottakat vagy azokat, akiket a bevonulás után vagy az 1941 nyári razzián kitoloncoltak). Ez a helyzet aztán drasztikusan megváltozott az 1944. március 19-i német bevonulás után. A hatalomra kerülő Sztójay-kormány gyorsított ütemben cserélte le a közigazgatás tisztviselőit, és hozta sorra a zsidóellenes rendszabályokat – a sárga csillag viselésének kötelezettségétől kezdve a megmaradt zsidó tulajdon elzabrálásán át a gettósítás elrendeléséig. Utóbbira egy 1944. április 26-i miniszterelnöki rendelet adott jogi felhatalmazást. Endre László belügyi államtitkár, a gettósítás

adminisztratív ügyeinek intézője április 26-án Szatmárnémetiben, 28án pedig Marosvásárhelyen közölte a főbb irányelveket a helyi közigazgatás képviselőivel. Pusztán igazgatási szempontból az északerdélyi zsidók három csoportba tartoztak: a Máramaros vármegyei terület Kárpátaljával együtt az ún. I. zónába tartozott, ahol a zsidóság nagy száma és a keleti front közeledése miatt már április 15-én elkezdték a gettósílást (például Dragomérfalván), majd felállították a félsővisói, a máramarosszigeti és a técsői gettókat. A másik két zónában, a kolozsvári székhelyű IX. és a marosvásárhelyi székhelyű X. csendőrkerületben néhány nappal később kezdődött meg a zsidóság kényszerlakhelyre költöztetése. A magyar közigazgatás becsületére legyen mondva: néhány képviselője nem volt hajlandó részt venni mindabban, ami történt: Soós István nagyváradi polgármester, Hlatky Endre bihari, Jósika János szilágyi és Mikó László maros-tordai főispán lemondott a német megszállás után. Inczédy-Joksmann Ödön és Bethlen Béla visszavonultak Legalább egy közigazgatási tisztségükből. Nem volt hajlandó részt venni a gettó kijelölésének munkálataiban Örményi Antal gyergyószentmiklósi rendőrkapitány sem (bár egyes források szerint csak szabadságra ment). Tudunk jó néhány olyan emberről, aki segíteni próbált a zsidókon, noha ebben az időszakban a kis segítség is aránytalanul nagy büntetéssel járhatott: az Ellenzék például arról tudósított első ilyen típusú hírében, 1944. május 10-én, hogy Varga György hivatalszolga egy párnát vitt be zsidó ismerőseinek a gettóba, amiért egyhavi elzárást kapott. Járosi Andor, kolozsvári evangélikus lelkész nemcsak papírokat szerzett, keresztelt, hanem saját lakásán bújtatott zsidókat, így például Kádár Imre író leányát, Annát. (Járosi 2005-ben Világ Igaza-kitüntetést kapott.) Kratochvil Károly, a Székely Hadosztály egykori parancsnoka pedig elszántan küzdött alakulata egykori zsidó katonáinak mentesítéséért. Jó néhány eljárás indult „zsidóvagyonrejtegetők” (Nagyváradon például 90 személy) ellen. Sajnos azonban ezek az emberek nem voltak sokan. Az északerdélyi magyar közigazgatás fegyelmezetten végrehajtotta a Budapestről jövő utasításokat. Kolozsváron és Marosvásárhelyen a téglagyárban. Nagyváradon (Magyarország Budapest utáni második

legnagyobb gettójában) a főként szegény zsidók által lakott utcákban – a város addig is legsűrűbben lakott részén. Désen pedig a várostól 3 kilométerre fekvő ún. Bungur-erdőben állították föl a gettót, ahová többnyire a környékbeli zsidóságot is beszállították. E helyeken rendszerint infernális állapotok uralkodtak. Ha épített környezetről volt szó, gyakori volt az elképesztő zsúfoltság. A nagyváradi „nagy” gettóban (ide kerültek a város zsidó lakói, szemben a Bihar megyei zsidóságot magába záró „kis” gettóval) gyakorta 14-15 személy szorongott egy szobában - a közegészségügyi állapotok pedig ennek megfelelően romlottak. Ahol a téglagyárban volt a gettó, ott a májusban még gyakran hűvös éjszakák és a rettenetesen rossz higiénés állapotok miatt hamar felütötték fejüket a betegségek. A hatóságok gyakran súlyt helyeztek arra, hogy a gettóba terelt zsidókat meg is alázzák: lealacsonyító vagy veszélyes munkákat végeztettek velük. A gettóba tereléssel egy időben megindult a hajsza a zsidóság vagyonáért: Kolozsváron 400 zsidó tulajdonú üzletre már május közepén 1600 igénylő jelentkezett be (ebből a város csak 150-et kívánt újranyittatni, tehát átlagosan 10 igénylő jutott egy boltra). A zsidóság lefoglalt javaiból 94 millió pengő folyt be az államkincstárba Kolozsváron és Kolozs megyében, és 148 millió Nagyváradon. A vagyon megszerzésének még brutálisabb módja volt a fizikai erőszak. Csaknem minden erdélyi gettóból van hírünk ún. „pénzverde” működéséről (kivéve például Sepsiszentgyörgyöl). Itt csendőrök, rendőrök vagy éppen SS-ek verték és kínozták azokat, akiket tehetősnek gondoltak, és akiknek meg akarták szerezni az értekeit. A napokon át tartó kínzások, verések, megalázó procedúrák sokakat az öngyilkosságba kergettek. A fenti körülmények tekintetében különösen visszás, ahogy a helyi sajtó jó néhány lapja – köztük a dési Szamosvidék vagy a marosvásárhelyi Székely Szó – írt a gettósításról. Még az egyébként korábban mérsékelt hangú Ellenzék is gyomorforgató riportot közölt május 17-i számában a gettóról. Botos János írásában römiznek és futballoznak a gettólakók; a szerző külön kiemeli, hogy nem hajlandók dolgozni, továbbá, hogy orvosi ellátásuk és étkeztetésük jól szervezett, sőt tulajdonképpen bőség van. Ahelyett, hogy dolgoznának, egymással susmorognak a gettólakók, írja az

újságíró (amúgy az Erdélyi Párt kolozsvári főtitkára), ami „fajtájuk szokása”, és még ilyen körülmények között is „kiüt belőlük az ősi ösztön”. A magyar közigazgatással és a német megszálló alakulatokkal, illetve az SS-szel való kapcsolattartásra, valamint utasításaik végrehajtására az egyes városokban zsidó tanácsok alakultak, és a legtöbb helyen saját zsidó gettórendőrség felügyelte a rendet. A tanácsok általában lojalitásra, az utasítások pontos végrehajtására és a sorsukba való beletörődésre szólították fel a zsidóságot – így például a helyi zsidó tanács vezetői mindenkit igyekeztek lebeszélni a szökésről, amikor 1944. június 2-án a kolozsvári gettó őrei bombatámadás miatt szétszéledlek, és a tábor önzetlen maradt. Kevesen voltak, akik a határ közelségét kihasználva megpróbáltak Dél-Erdélybe szökni vagy elmenekültek a hegyekbe, esetleg elutaztak Budapestre, hogy ott vegyüljenek el a nagyváros forgatagában. Közéjük tartozott Weinberger Mózes, a kolozsvári neológ rabbi, későbbi történész, aki a gettó felállítása előtti napon feleségével átszökött a határon, sorsára hagyva gyülekezetét. Tette 2010-ben bekövetkezett haláláig éles vitákat váltott ki a túlélők körében. Ezen a tavaszon-nyárelőn hozzávetőlegesen csak 1200-1500 észak-erdélyi zsidó menekült át a román fennhatóság alatt álló Dél-Erdélybe, ami a terület zsidó lakosságának alig egy százalékát jelentette. Néhány zsidó vezető maga is hozzájárult annak a legendának a terjesztéséhez, miszerint a zsidókat nem szállítják el az országból, hanem „Kenyérmezőre” viszik dolgozni. Ilyen település a korabeli Magyarországon nem létezett. (A németek is használtak hasonló ködösítéseket budapesti tárgyalásaik során a zsidó vezetők megtévesztésére: ők a „magyar határtól nem túl messze fekvő” – és szintén nem létező – Waldsee-t jelölték meg a kényszermunka helyszíneként.) Voltak ugyanakkor olyan zsidók, akiket nélkülözhetetlen szaktudásuk miatt a magyar hatóságok visszatartottak, ilyen volt Szántó főmérnök vagy a Fried és az Ackermann család Csíkszeredán. A menekülésnek az elrejtőzés és a szökés mellett létezett egy harmadik útja is: a Kasztner Rezső kolozsvári cionista újságíró, ügyvéd nevével fémjelzett mentőakció, az ún. Kasztner-vonat. Kasztner 1943 végén kapcsolódott be a budapesti zsidó vezetők által

szervezett mentőbizottság munkájába, így tagja lett annak a küldöttségnek, amely a deportálások lebonyolítására kiküldött Adolf Eichmannál lényegesen rugalmasabb Kurt Becher SSObersturmbannführerrel, az SS Budapestre eredetileg lóvásárlásra kiküldött szakértőjével tárgyalta meg egy „vért áruért” akció fontosabb pontjait. Becher, aki korábban a Weiss-Chorin-Kornfeld család megzsarolásában és Portugáliába juttatásában is szerepet játszott, fejenként 1000 dollárt kért egy olyan transzport összeállításáért, amelynek utasai megmenekülhettek a csaknem biztos haláltól. (Egyes történészi munkák szerint a cionista mentőakciónak tudható be az is, hogy körülbelül 10-15 ezer, döntően Debrecen környéki és tiszántúli zsidót végül nem Auschwitzba szállítottak, hanem az ausztriai Strasshof környékére, ahol mezőgazdasági munkát végeztettek velük, és a többségük túlélte a háborút.) Ezt az összeget jórészt 150 tehetős zsidó polgár fizette ki. Az 1690 üldözöttet szállító Kasztner-transzport két részletben, 1944 augusztusában, illetve 1944-45 fordulóján Bergen-Belsen érintésével Svájcba vitte tagjait. A Kasztner-vonat kiválasztottjaihoz 388 észak-erdélyi zsidó is csatlakozhatott, akiket 1944. június 9-én vittek Kolozsvárról Budapestre, a Columbus utcai gyűjtőtáborba. Ily módon menekült meg az Egyesült Államokban és Izraelben komoly másodvirágzásnak indult Szatmár haszid mozgalom vezetője, Joel Teitelbaum szatmári rebbe, illetve Zsolt Béla publicista, író, aki a munkaszolgálatból visszakerülve jutott a nagyváradi gettóba, ott tífuszt szimulálva hátramaradt, és végül csatlakozhatott a vonat utasaihoz. Élményeit a Kilenc koffer című művében írta meg. Azok, akik sem megszökni nem tudtak, sem szerencséjük nem volt, jobbára apatikusan várták a feléjük közelítő végzetet. A Helikonkörhöz tartozó Karácsony Benő, a Napos oldal írója sem tudott kijönni a gettóból, a Kasztner-vonatra már nem fért föl, és Bánffy Miklós bonchidai birtokán sem tudott elrejtőzni. Az észak-erdélyi zsidók deportálása 1944. május 18-án indult meg, amikor a máramarosszigeti gettó lakóinak első transzportját elindították Auschwitzba. Május 22én kezdték meg a nagyváradi, május 25-én a kolozsvári és a marosvásárhelyi, néhány nappal később pedig a szászrégeni gettó kiürítését, és folytatódott a sor egészen június 9-ig, amikor a II.

zónából jövő utolsó deportálóvonatok is áthaladtak a kassai állomáson, a dési, a kolozsvári és a marosvásárhelyi gettó utolsó lakóival. Nem egészen három hét alatt egy több mint másfél százezres közösség 131 639 tagját deportálták német megszállás és nyomás alatt ugyan, de a magyar hatóságok gyors, pontos és könyörtelen munkájával. Bár az áldozatokkal kapcsolatban nehéz pontos számokat mondani (más-más adatokkal dolgoztak a zsidó hitközségek, a román belügyminisztérium, a statisztikusok, a magyar és a román történészek stb.), az elhurcoltaknak körülbelül 15%-a térhetett vissza Erdélybe a holokauszt után. Nagyjából 8-10 ezer főre tehető azok száma, akik megmenekültek a táborokból, de a felszabadítás után rögtön Nyugatra távoztak. A többieket meggyilkolták. Egy 1944. novemberi összeírás szerint 7200 zsidó maradt Erdély területén: ebből 1000-1500 fő lehetett kivételezett, vagy olyan, aki elszökött a deportálás elől, a többiek pedig megszökött és/vagy hazatért munkaszolgálatosok voltak. Ez a szám három évvel később 45 ezer körülire emelkedett – részben a táborokból hazatértek, részben a Kárpátokon kívüli területekről vagy Transznyisztriából bevándorolt román ajkú zsidók jóvoltából. Tibori Szabó Zoltán becslése szerint (a teljes) Erdély 190200 ezer háború előtti zsidó lakosából 85-90 ezer élhette túl a holokausztot – ideértve azokat is, akik nem tértek vissza Erdélybe. Az észak-erdélyi zsidóság háromnegyede azonban megsemmisült. Sokan néhány éves vagy egy-két évtizedes helyi élet után sem találták a helyüket a lerombolt közösségekben: újra útra keltek, és kivándoroltak Izraelbe vagy máshová a nyugati világban. Az 1990-es évek zsidó reneszánsza ellenére a mai észak-erdélyi zsidó közösségek aprók, elöregedettek, túlélésük nem biztosított. A sors furcsa paradoxona. hogy egy magyar ajkú zsidónak a holokauszt alatt a román fennhatóság alatt álló Dél-Erdélyben lényegesen nagyobb életben maradási esélyei voltak, mint északerdélyi társainak. A körülbelül 40 ezer dél-erdélyi, többségében magyar identitáséi zsidó közül legfeljebb egy-két ezer főre lehet tenni a holokauszt áldozatainak számát. Őket sem Auschwitzba vagy más megsemmisítő táborokba szállították, hanem beleestek abba az akcióba, amelynek keretében a román kormány – sok esetben helyi pogromok után – a regáti zsidóságot Transznyisztriába, a román

hatóságok által felügyelt területre szállították, ahol a betegségekben, illetve a helyi német telepesek és katonák, valamint a román hatóságok által elkövetett tömeggyilkosságokban lelték halálukat. DélErdélyben ilyen akcióra elvétve került csak sor: 1942 őszén Aradról deportáltak egy nagyobb csoportot, amelyben zsidók mellett baloldaliak vagy csak „megbízhatatlan elemek” szerepeltek, és ugyanezen év őszén Temesvárról vittek el 25 magyar ajkú zsidót a Dnyeszteren túlra, akik közül csak két fő tért haza. Olyasfajta teljes körű, szervezett és a hatóságok által végrehajtott deportálásra, mint ami az akkori Magyarországon, illetve Észak-Erdélyben történt, DélErdélyben nem került sor. Az Antonescu-rezsim egy sor diszkriminatív intézkedést léptetett életbe a dél-erdélyi zsidókkal szemben (is), de nem tört a megsemmisítésükre, főleg a sztálingrádi vereség után – ellentétben a magyar kormányzat 1944 márciusa után követelt politikájával. A deportálások másik, máig ható következménye, hogy az a sok tízezer magyar identitású zsidó polgár, akit a magyar hatóságok a halálba küldtek, kínzóan hiányzott a második világháború utáni román népszámlálásokban. Az, hogy ma olyasmin lamentálunk, hogy Nagyvárad magyar lakossága az 1910-es 92%-ról 27% alá csökkent, nem elválasztható attól a ténytől, hogy 30 ezer, zömében magyar identitású, magyar kultúrát fogyasztó, a magyar intézményrendszert támogató, mindennapi szokás világában a magyar mintákat követő embert deportáltak ebből a városból, hasonlóan Szatmárhoz vagy Kolozsvárhoz (18-18 ezer fő). És ha azokra a túlélőkre gondolunk, akik sokkal gazdagították az erdélyi magyar kultúrát, Harag György színházi rendezőtől Kovács György színészen át Gáll Ernő íróig, szerkesztőig, akkor azokra is gondolnunk kell, akiket örökre elveszített ez a kulturális közösség.

Frontátvonulás Az Erdélyen osztozó két ország közül egyik sem gondolta véglegesnek a bécsi döntéssel kialakult állapotokat. A Romániának adott német határgarancia ellenére a magyar fél végig bízott DélErdély visszacsatolásában, ahogy a románok is hittek benne, hogy a háború végeztével helyreáll Nagy-Románia területi egysege. Részben ez motiválta mindkét ország háborús részvételét, ezért aztán igyekeztek teljesíteni a német követeléseket – emberben, hadianyagban, nyersanyagban. Románia mindvégig nyíltan hangoztatta a követeléseit, és – ha némileg szükebb körben is – a magyar kormány sem titkolta, hogy mik a távlati céljai. Ennek megfelelően a magyar-román viszony a négy év alatt a legjobb szándékkal is csak hűvösnek volt nevezhető. A hűvösségen belül persze voltak különböző fokozatok: a viszony lehetett majdhogynem háborús – határincidensekkel, a követek visszarendelésével és folyamatos tiltatkozásokkal és lehetett enyhültebb is, amikor a magyarromán viszonyra vonatkozó, 1942 őszi, pozitív tartalmú kijelentések nyomán, illetve a sztálingrádi vereség és a doni áttörés után (amely nemcsak a magyar és a német, de a román hadsereget is alaposan megviselte) hajlandóság mutatkozott a párbeszédre. A hosszas előzetes egyeztetések és levélváltások után végül Bánffy Miklós a magyar kormány küldötteként 1943 júniusában Bukarestbe érkezett, hogy tárgyaljon Gheorghe Mironescu volt román parasztpárti miniszterelnökkel, a román kormány megbízottjával és Iuliu Maniu egykori miniszterelnökkel, aki az angolbarát ellenzéki köröket képviselte. Az előbbivel Bánffy egy sinaiai villában egyeztetett, és nagyon hamar kiderült, hogy különösebben nincs mit mondaniuk egymásnak. A román kormány Észak-Erdély visszaadását követelte, és ez volt tárgyalásainak elvi alapja az erdélyi kérdés rendezésére, Bánffy viszont csak arra kapott felhatalmazást, hogy függőben lévő vitás kérdésekről tárgyaljon, és kitapogassa a román álláspontokat ezekben a témákban. A Bethlen István megbízásából Maniuval folytatott tárgyalás sem volt sikeres, viszont előrevetítette annak árnyékát, mi történik majd, ha a németbarát Antonescu-rezsimet egy Nyugat-barát váltja föl Romániában. Magyarország nem számíthatott sok jóra. Maniu sem

ismerte el a bécsi döntés érvényességét, nem tartotta jónak a független Erdély gondolatát sem, és azt javasolta Magyarországnak, hogy „rendezze a szlovák és a délszláv kérdést”, illetve „kerülje el a néplélek további mérgezését”. Abban azért legalább egyetértettek, hogy a két országnak közösen (esetleg Bulgáriával kiegészülve) kellene kiugrani a háborúból, erről azonban semmilyen megegyezés nem született. Bánffynak az volt az érzése, hogy Maniu a kérdésről már egyeztetett az emigrációban élő Edvard Benessel, ennek volt tulajdonítható rendkívüli magabiztossága a szlovák és a délszláv „rendezéssel” kapcsolatban. A román ajánlat úgy festett, hogy Magyarország adja fel Észak-Erdélyt, és segítsen megvalósítani egy román kiugrást – méghozzá lényegesen nagyobb kockázatvállalással, mint román részről. Ez a korabeli magyar diplomáciának elfogadhatatlan volt, és semmiféle elmozdulást nem jelentett a trianoni békeszerződés teremtette helyzethez képest. A Németországgal harcban álló nagyhatalmak is tudatában voltak a magyar-román viszony legfőbb problémáinak, és erre különböző megoldásokat javasoltak. A Szovjetunió döntéshozói 1943-1944 fordulójáig meglehetősen obskúrus nyilatkozatokat tettek Erdély háború utáni státuszával kapcsolatban. Molotov külügyi népbiztos külföldi diplomaták előtt tett egyes kijelentéseiben nem látta „igazolhatónak” a magyar követeléseket, és „korrigálandónak” vélte a második bécsi döntést, ez azonban korántsem jelentette azt. hogy egy szovjet győzelem esetén az egész területnek vissza kellett volna kerülnie Romániához. A különböző szovjet szakértők és politikusok által készített és máig nyilvánosságra került tervezetekből az derül ki, hogy a Szovjetunió ugyan egyáltalán nem volt elragadtatva a vele szemben folytatott magyar politikától (különösen nem a motiválatlan hadba lépéstől), ám Romániának sem volt sokkal magasabban az ázsiója Moszkvában - noha egy tokkal kedvezőbb megítélésben részesült. Szovjet szakértők egy 1944. júniusi összegzésükben azt hangsúlyozták, hogy a jórészt történed érvekre alapozott magyar álláspontnak azért sem kellene érvényre jutnia, mert az hasonló a Nyugat-Belorussziára és Nyugat-Ukrajnára támasztott lengyel igények perspektívájához. Ráadásul egész Erdély Romániának adása valamelyest kompenzálhatná Bukovina és Besszarábia újbóli

elvesztését, és akár bizonyos hálára is kötelezhetné Romániát a Szovjetunióval szemben. Ám amint azt a rendkívül realista dokumentum megállapította: „Politikai téren a hála hamar elpárolog. Másrészről viszont a terület elvesztése miatti fájdalom hosszú ideig megmarad.” Ezt követően egy harmadik megoldást vázolt: „Éppen ezért sem a románok puszta ígéreteit, de még írásos kötelezettségvállalásukat sem tekintettük elegendő garanciának a most megkívánt együttműködéshez. Ha nem kaphatunk ennél biztosabb garanciát, más – sőt, esetleg még sikeresebb megoldást kell kitalálnunk a minket foglalkoztató kérdésre, ami lehetne egy mindenféle föderatív és államszövetségi köteléken kívüli független, önálló Erdély állam megteremtése”. Egy korábbi, 1944. januári szovjet külügyi irat azonban egyértelműbben fogalmazott – és mint a későbbi fejlemények mutatták, ez az irányzat győzedelmeskedett a középeurópai térség sorsáról folyó vitákban: „A Szovjetunió nem érdekelt erős Magyarország létrehozásában […] Ezért a Szovjetunió politikájának Magyarországgal kapcsolatban arra kell korlátozódnia, hogy megőrizze a magyar államot, de lehetőség szerint szűkítse területét, a néprajzi elvet szigorúan követve”. Az Erdéllyel kapcsolatban megfogalmazott szovjet álláspontról összességében azt lehet mondani, hogy bár Magyarországgal nem szimpatizált, a háború során meglepően sokáig, legalábbis 1944 közepéig támogatott olyan köztes megoldásokat (független Erdély), ami a magyar politikai elit egy részének (pl. Bethlen István) gondolkodásától sem volt idegen. Mivel azonban a szovjet politika Erdély hovatartozását általában Besszarábia sorsának függvényében kezelte, a Moszkva számára nem sokkal rokonszenvesebb román politikának volt annyi helyzeti előnye, hogy Erdélyt kárpótlásként megkaphassa. A bukaresti előny az 1944. augusztus 23-i román kiugrással és a magyar kiugrás néhány héttel későbbi meghiúsulásával tovább nőtt. Meglepő módon az Egyesült Államok sem zárkózott el egy független Erdély vagy egy Magyarországgal és Romániával különleges viszonyban álló autonóm Erdély gondolatától. A State Departmentnek a béke-előkészítést segítő tanácsadó bizottságában (Advisory Committee), különösen annak területi albizottságában 1943-ban több vita is folyt a jövendőbeli magyar-román határokról. A

külügyminisztériumi tisztviselők – akik közül többen kapcsolatban álltak a magyar emigráció képviselőivel (Eckhardt Tiborral, Pelényi János volt washingtoni magyar követtel vagy a polgári radikálisokhoz tartozó Vámbéry Rusztemmel és Jászi Oszkárral) – feltűnően méltányos javaslatokat fogalmaztak meg Magyarországgal kapcsolatban. Az 1940-ben létrejött határokat ugyanakkor nem támogatták. Elismerték ugyan, hogy a létrejött határvonalnak „van bizonyos érvénye kompromisszumos jellege miatt”, de egyúttal „mesterséges határnak tekintették, amit Németország részben azért erőltetett, hogy továbbra is fenntartsa a román-magyar ellentéteket”. Hasonlóan elhárították egész Erdély Magyarországnak való átadásának ötletét. Gondolkodásukból azonban nem hiányzott a megértés. Szatmár és Arad között kisebb-nagyobb területsáv magyar kézben való hagyásával számollak, gondolkoztak a Székelyföld autonómiáján, és az 1939-ben fennállt határokat sem tekintették igazságosnak. Leginkább egy kelet-európai konföderációba betagozódó, független Erdélyt láttak volna szívesen, erről viszont lemondóan állapították meg egy 1944. május 1-jén kelt összegzésben, hogy az a Szovjetuniónak nem felelne meg. A Magyarország számára juttatott partiumi területsáv gondolatához azonban még 1944 őszén, sőt azon túl is ragaszkodtak Washingtonban. Az amerikai elképzelésekben ugyanakkor az 1940-ben szerzett terület megtartása nem volt lehetséges. A brit diplomácia számára Magyarország még a diplomáciai kapcsolatok 1941. áprilisi megszakadását és az év végi hadüzenetet követően is kivételnek számított a német csatlós országok között. Londonban úgy ítélték meg, hogy Magyarország rendelkezik a legtöbb mozgástérrel, és 1942-től számtalan jelét adta annak, hogy nincs ínyére a német szövetség. A brit külügyminisztérium béke-előkészítői, különösen a kutatóosztály szakértői 1942 folyamán egy nagy közép-európai konföderációban látták a térség etnikai problémáinak lehetséges megoldását. Nem tekintették igazságosnak a trianoni döntés rendelkezéseit, de nem fogadták el a bécsi döntés eredményezte állapotot sem – erre egyébként Churchill már 1940-ben célzott, amikor döntőbíráskodásra reagálva közölte, hogy bár személy szerint soha nem kedvelte, ahogy

Magyarországgal az első világháború után elbántak, Nagy-Britannia nem fog tudomásul venni hasonló diktátumokat. Brit oldalról azt látták volna legszívesebben, ha a független Erdély betagozódik a remélt közép-európai föderációba, és/vagy Magyarország és Románia között olyan területi megosztás jön létre, amely 1. nem emlékeztet sem a trianoni, sem a bécsi döntésre, 2. tartósnak ígérkező megoldást nyújt Székelyföld problémájára. Meglátásuk szerint „az ideális megoldás az volna, ha a Partium egy része Magyarországhoz kerül, a többi pedig Erdéllyel olyan önálló, soknemzetiségű erdélyi államot alkot, amelyben a történelmi Erdély alkotmányos hagyományainak szellemében számos nemzetiség egyenlő státust élvez”. Mivel azonban a Whitehallban is érzékelték a Szovjetunió kelletlenségét a konföderációval kapcsolatban, és úgy találták, hogy Moszkva az idő előrehaladtával egyre inkább Románia felé hajlik, maguk is felzárkóztak a szovjet álláspont mögé ebben a brit szempontból nem létfontosságú kérdésben. A háború utolsó évére tehát a nagyhatalmaknak volt valamiféle kiforrott álláspontjuk az erdélyi kérdés megoldásával kapcsolatban, és ez nem feltétlenül volt minden tekintetben kedvezőtlen Magyarország számára, noha egyikük sem fogadta el véglegesnek a bécsi döntés kreálta helyzetet. A status quo megőrzésére a magyar politikai elitnek – bár feltehetően nem tudott ezekről a döntésekről és szakértői anyagokról – nagyjából egyetlen esélye maradt: a további harc Németország oldalán. Magyarország német megszállása Erdélyt csak némi késéssel érte el: a német csapatok először a Tisza mentén létesítettek záróvonalat, és csak helyzetük stabilizálása után vonultak be Erdélybe, ahol nem ütköztek ellenállásba. Ugyanakkor itt állomásozott az egyetlen olyan seregtest, amelynek vezetői legalább eljátszottak az ellenállás gondolatával: Dálnoki Veress altábornagy mozgósította a kolozsvári IX. hadtestet, és készen állt arra, hogy fegyverrel fogadja a bevonulókat. Végül a felsőbb parancs leintette. A magyar lakosság javarészt rokonszenvvel vagy közömbösen fogadta a németeket. A kolozsvári OMIU-vezető, Horváth Elek idegenforgalmi brosúrákat osztogatott köztük, mások arra emlékeztek szívesen, hogy a német katonák Kolozsváron fociztak a gyerekekkel. A mindennapi életet

három körülmény változtatta meg gyökeresen 1944 márciusa után. A zsidóellenes intézkedésekről, a gettósításról és a deportálásokról már szóltunk. További fejlemény volt, hogy a kormány mozgósítása a frontra küldte a magyar 1. hadsereget, amely Galíciában és az Északkeleti-Kárpátok előterében folytatott súlyos elhárító harcokat a szovjet csapatokkal szemben. Harmadrészt Magyarország felett is megindult a légi háború, és a magyar városok is célpontokká váltak. Észak-Erdélynek ugyanakkor a tömeges bombázásokat végrehajtó amerikai és brit légierő szempontjából mellékes hadászati jelentősége volt. Ennek tudható be, hogy a 1944. június elejéig nem érte nagyobb támadás az észak-erdélyi központokat. Ekkor azonban az amerikai légierő Frantic Joe nevű légi művelete keretében – amely a normandiai partraszállást volt hivatva előkészíteni – Nagyvárad és Kolozsvár súlyos bombatámadást szenvedett el, A két városban nem volt valódi légvédelem, és a vadászvédelem sem működött. 1944. június 2-án reggel az amerikai légierő B-17 (Flying Fortress), illetve B24 (Liberator) típusú bombázói csaknem 1500 bombát dobtak a két észak-erdélyi városra (Zilahra meg néhány adag röplapot). Nagyváradot semmi, Kolozsvárt összesen hat légvédelmi gépágyú védte, ezek hatótávolsága azonban nem ért el abba a 6-8000 méteres magasságba, ahonnan a szövetséges gépek a támadást végrehajtották. Nagyváradon a pályaudvar környékét érte a támadás, Kolozsváron a pályaudvar mellett több mint kétszáz lakóház, a Dermata-gyár, néhány kisebb ipari üzem, a református kórház és egyéb közintézmények semmisültek meg. A támadásnak összesen körülbelül 500 halálos áldozata volt (362 Kolozsváron és 105 Nagyváradon), ebből körülbelül 100 magyar és német katona, a többi polgári személy. További 860 ember megsebesült. A légvédelemmel szemben a légoltalom lényegesen jobban működött. Nagyváradon több is lehetett volna a halálos áldozatok száma, ha az Országos Légvédelmi Központ által tévesen kiadott lefújást a helyi rendőrkapitány végrehajtotta volna. A mentési munkálatok elég szervezetten folytak: a támadás után néhány órával már meleg ételt tudtak adni a kibombázottaknak. Kolozsváron a hónap végéig 814 ezer pengő segélyt utaltak ki a bombakárosultaknak, és mindkét városban javarészt kiürített és zsidóktól elveti lakásokba költöztették a

kibombázottakat. Nagyváradon 519 ilyen ingatlanba költöztettek bombakárosultakat. A támadás után nagyjából augusztus végéig szüneteltek a légitámadások: ekkor azonban már Szatmárnémeti mellett kisebb helyekre is sor került: így Nagykárolyra, Szászrégenre, Nagybányára és más településekre. Nagyvárad 1944. szeptember 6-án egy második, még a korábbinál is nagyobb erejű támadási szenvedett el, amelyben 216-an hunytak el, köztük 41 gyerek. Ezekben a támadásokban már nemcsak pályaudvarok vagy ipari üzemek szerepeltek célpontként, hanem hidak, közintézmények és repterek is. A szovjet légierő tevékenysége elsősorban a front közeledtével élénkült föl Észak-Erdélyben. Ez utóbbi specialitása a kisebb erejű kötelékekben (raj, század), sokszor kisebb települések (pl. Ditró, Gyergyóremete, Teles, Óradna, Balavására) vagy katonai gyülekezési pontok ellen, gyakran éjszaka végrehajtott támadás volt. Ezek általában kevesebb áldozattal jártak, ám a háború borzalmait elhozták a kisebb településekre is. Erdély az 1944. augusztus 23-i román kiugrást követően vált földi hadszíntérré. Romániában I. Mihály király és közvetlen környezete letartóztatta Ion Antonescu miniszterelnököt, és Constantin Sánátescu tábornok vezetésével egy széles politikai támogatással rendelkező koalíciós kormánynak adott felhatalmazást a fegyverszünet megkötésére és a németekkel való szembefordulásra. A Kárpátok előterében harcoló, Hans Friessner vezérezredes vezette Dél-Ukrajna hadseregcsoport (6. és 8. német hadsereg) csaknem teljesen megsemmisült: a Kárpátok hágóin csupán néhány parancsnok és szerencsés magasabb egység tudott átkelni. A délkeleti arcvonal így több száz kilométeres fronton beszakadt, és ezzel a szovjet és román csapatok erdélyi betörése távoli lehetőségből csaknem azonnal bekövetkező valósággá változott. A magyar belpolitikában rögvest következménye lett a román átállásnak: a tavasz óta tartó passzivitásából kilépő Horthy kormányzó – a román modellhez hasonlóan – egy katonát, Lakatos Géza vezérezredest bízott meg a kormányalakítással, az észak-erdélyi vármegyék élére pedig több helyen rövid időre visszatértek az 1944. március előtti főispánok. A gyorsan romló katonai helyzetre való tekintettel szeptember 2-án

Bethlen Bélát kinevezték a keleti hadműveleti terület polgári kormánybiztosává. A román kormány a megalakulása után felszólította Magyarországot Észak-Erdély kiürítésére, amire Budapest további mozgósításokkal és a magyar 2. hadsereg megszervezésével válaszolt, a követelést pedig természetesen elutasította. A hadtörténészek máig vitatkoznak azon, hogy a román hadsereg – amely igen jelentékeny erőkkel állomásozott Erdélyben és a DélPartiumban – miért nem lendült azonnal támadásba. Valószínűleg ebben az is szerepet játszhatott, hogy a román fél azonnali magyar támadásra számított és eleve védelemre rendezkedett be. Megengedőbb vélekedések szerint időt akart hagyni Magyarországnak egy, a románhoz hasonló azonnal kiugrásra. A magyar hezitálás oka más volt: Berlin ekkor még bízott a romániai helyzet stabilizációjában, netán egy, a salói mintára létrejövő, Németországgal szövetséges, délerdélyi vasgárdista állam létrehozásában. Amikor azonban kiderült, hogy ennek az elképzelésnek nincs realitása, augusztus 28-án a német kormány felkérte Magyarországot egy Románia elleni támadásban való részvételre. Érdekes módon ismét a katonák voltak azok, akik fokozottabb óvatosságot javasoltak, miközben a kormány polgári miniszterei határozottan kardoskodtak egy Dél-Erdély ellen indítandó katonai akció mellett. Dálnoki Veress Lajos altábornagy (augusztus 30-tól vezérezredes) vezetésével ismét felállították a magyar 2. hadsereget, amelynek a Borsai-hágótól Nagyváradig húzódó vonalra esett a működési területe. Feladatául szabták, hogy egy Torda-Nagyenyed irányban indított, onnan kibontakozó támadással érje el a Maros vonalát, majd lehetőség szerint folytassa előrenyomulását a Déli-Kárpátok hágói felé, és igyekezzen kiszorítani az Erdélyi-medencéből a román és szovjet erőket. Időközben a harci cselekmények már megindultak: augusztus 25-én kisebb román egységek törtek be Magyarország területére Makónál, Mezőhegyesnél, lllyefalvánál, ezeket azonban a helyi magyar erők még visszavetették. Az első település az 1944-es Magyarországon, amely idegen hadsereg kezére jutott, az Ojtoziszoros délkeleti kijáratánál fekvő Sósmező volt. Ide 1944. augusztus 26-án törtek be a román és a szovjet csapatok. Az elkövetkező napokban aztán folyamatosan erősödött a nyomás a védelem zömét

adó Székely Határvédelmi Erőkön az Úz völgyében, a Gyimesi és Ojtozi-szorosban is. A Kozma István vezérőrnagy parancsnoksága alatt felállított, jobbára első világháborús veteránokból, illetve bevonulás előtt álló fiatal fiúkból álló területvédelmi erők egy darabig állták a sarat a sokszoros túlerővel szemben, sőt sokszor sikeres ellenlökéseket is szerveztek az 1941-től kiépített Árpád-vonal állásaira támaszkodva. A dél-erdélyi hágókon beözönlő szovjet csapatok azonban bekerítéssel fenyegették a hágókban harcolókat, ezért a német hadvezetés szeptember 6-án a Székelyföld kiürítése mellett döntött, amihez három nappal később Horthy Miklós is hozzájárult. Voltak azonban olyan egységek – így például a Sebő Ödön főhadnagy vezetése alatt harcoló határvédelmi erők amelyek a Gyimesi-szorostól már csak harcolva tudták átvágni magukat, jó néhány nappal az arcvonal visszavétele után. A lépés mindenesetre erőteljesen aláásta a székely határőrök harci morálját: amikor látták szülőföldjük elözönlését, első gondolatuk az otthonuké és családjuké volt, így sokan lemaradtak a visszavonuló alakulatoktól, és egyszerűen hazamentek. Erre az emberségesebb feljebbvalók kifejezetten engedélyt is adtak. Sebő Ödön, a legjobb magyar katonaerényeket felmutató emlékiratában így írt erről: „Azzal számoltam, hogy mihelyt kiérünk a Székelyföldre, az ott lakó katonák közül sokan haza akarnak menni és a saját részükről befejeződöttnek tekintik a háborút. Fel sem merült bennem, hogy ezt megakadályozzam”. Mindeközben más erdélyi frontszakaszokon kezdetben még biztatóbban alakult a hadiszerencse. Székelykeresztúr térségében a honvédség néhány napra felszabadított olyan elszakított udvarhelyszéki településeket, mint Székelyderzs – bár ezekről a településekről hamarosan ki kellett vonulnia. 1944. szeptember 5-én a magyar 2. hadsereg Kolozsvár környékéről kiindulva 65 kilométeres frontszakaszon támadásba lendült. A támadást az erdélyi közélet egyik pikareszk figurájának, báró Atzél Edének és a Wesselényi Lövészegyesületbe tömörült gerilláinak a támadása nyitotta meg: ők rohanták le a meglepett román előőrsöket Kolozsvár előterében. Atzél bő két héttel a támadás után már Dudás Józseffel és Faust Imrével útban volt Moszkvába, hogy kitapogassa a magyar fegyverszünet lehetőségeit. A Dél-Erdélyből menekült Atzél az integer magyar

nacionalizmus elveit hirdette, amelybe a románság elűzése és/vagy kiirtása is belefért. 1944-ben eltűnt, további sorsáról nem sokat tudni, orosz vagy román börtönben hunyhatott el. Nevére csak azért érdemes emlékeznünk, mert egy bizonyos típusú, célzatos román publicisztika általában az ő személyét húzza elő, ha az erdélyi magyar politika valódi (vagy annak vélt) motivációit boncolgatja. A szeptember elején indult támadás két nap alatt csaknem megsemmisítette a vele szemben álló román 4. hadsereget, a harmadik napon pedig elérte a Marost. Marosludas, Torda, Aranyosgyéres magyar lakossága kitörő örömmel üdvözölte a magyar csapatokat. Nagyenyedet azonban már nem sikerült elfoglalni, és a kiürített Dicsőszentmártonba is csak az elővédek futhattak be. A magyar lakosság öröme nem lehetett hosszú életű: a hadvezetésnek szeptember 10-én le kellett állítania az előrenyomulást, ekkor ugyanis beleütköztek az ukrán 2. front Dél-Erdélybe betört páncélos egységeibe. Ami ezután következett, az a második világháborús magyar hadtörténet utolsó, magyar vezetés alatt vívott csatája volt: a 25. gyaloghadosztály és a 2. páncéloshadosztály a sokszoros szovjet túlerővel szemben október elejéig véres elhárító harcokat folytatott. A tordai csatában tanúsított helytállásért adományozták a háborúban a legtöbb Tiszti Arany Vitézségi Érmet, a személyes bátorságért adható legmagasabb tiszti kitüntetést. Kolozsvártól nyugatra főként román csapatok igyekeztek áttörni a Gyalui-havasokban, illetve még nyugatabbra, a Bihari-hegységben berendezett magyar védvonalakat. A kis szünetekkel zajló, hallatlanul véres harcok után a szovjet hadsereg 1944. október 4-én elfoglalta Tordát, egy héttel később pedig a kiürített Kolozsvárt. 1944 szeptembere fordulópontot jelentett a harci eseményekben. A magyar honvédségben ekkor állt a legtöbb ember fegyverben: csaknem egymillió férfi. Az Oroszországban tapasztaltakkal szemben a magyar honvedek morálja jó volt, harckészségük és találékonyságuk pedig az egyébként roppant kritikus német megfigyelők szerint is kiválónak mutatkozott. A katonák érezték, hogy valami kézzelfogható célért, a szülőföldjükért küzdenek. A visszavonulási, kiürítési parancs viszont teljesen aláásta a harci kedvüket. Egy harckocsizó hadnagy erre így emlékezett: „Miért? Nem

tudtuk. Elg. [ellenség] fut elölünk, és mégis vissza. Borzasztó volt. Színmagyar területeket feladni, olyan ellenségnek, ki fut előlünk. A magyar lakosság sírt, hogy ne menjünk, és nekünk mégis menni kellett”. Közép-Erdély mindazonáltal nem az egyetlen hadszíntér volt 1944 őszén: Nagyvárad és Szeged között a magyar 3. hadsereg is felvonult Heszlényi József altábornagy parancsnoksága alatt, és a Torda alatt küzdők tehermentesítésének szándékával 1944. szeptember 13-án támadásba lendült. Az akció jól indult: a magyar csapatok bevonultak a kiürített Aradra, elfoglalták Zsombolyát és a Fekete-Körös völgyében Belényesi, Aradon az ünneplőket gyorsan lehűthette, hogy Heszlényi tábornok azonnal bevezette a magyar zsidótörvényeket, elrendelte a sárga csillag viselését és a gettósítást. Magyar hivatalos közegek 6 zsidó polgárt meg is öltek. (Ilyen másutt is előfordult: 1944. szeptember közepén az előrenyomuló magyar honvédek, illetve csendőrök a mezőségi Nagysármáson 126, Marosludason pedig 17 zsidó polgárt mészároltak le.) A javarészt tartalékalakulatokból álló hadsereg lendülete azonban hamarosan kifulladt, ráadásul szeptember 15-től ide is megérkeztek a ukrán 2. front csapatai, és 17-től ellentámadásba mentek át. Aradot 23-án már fel is kellett adni, és ugyanezen a napon megjelentek az első szovjet harcjárőrök a trianoni Magyarország területén. Miután a szovjet gépesített ékek kijutottak az Alföld peremére – ami terepadottságaival kiemelkedően jónak bizonyult a gyors manőverezéshez a kérdés már nem az volt, hogy meg lehet-e állítani a szovjeteket Erdély belsejében, Kolozsvár előtt vagy az ún. kosnai nyaknál, hanem hogy a Kárpátalján harcoló magyar 1., az Erdélyben harcoló magyar 2. és a német 8. hadsereg megmenekülhet-e a bekerítéstől, ami a gyors ütemben észak felé törő szovjet páncélos ékeket nézve egyáltalán nem volt bizonyos. Szeptember 28-án a szovjet csapatok elérték Nagyváradot, a várost azonban súlyos harcok árán csak október 12-én tudták elfoglalni. Ebben az időben bontakozott ki Debrecen térségében október 9. és 26. között a második világháború egyik legnagyobb harckocsiütközete. A gyalogság hiányában nem nagyon létező arcvonal teljes hullámzásban volt a Tisza és a Meszes-hegység között, és csaknem két héten keresztül váltakozó szerencsével zajlott a

küzdelem, Bár a harc a németek vereségével zárult, hozzájárult ahhoz, hogy a magyar 2. és a német 8. hadsereg alakulatai – nyomukban az őket üldöző szovjet csapatokkal – ki tudják üríteni Észak-Erdélyt, és a Tisza vonala mögé kerülve megmeneküljenek a bekerítésből. 1944. október 25-én a szovjet 133. lövészhadoszlály és a román 9. gyaloghadosztály alakulatai bevonultak Szatmárnémetibe és Nagykárolyba, ezzel az 1940. augusztus 30-án visszacsatolt valamennyi észak-erdélyi terület ismét román fennhatóság alá került. Október 25. ma a Román Hadsereg Napja.

A kísérlet vége Még diadalmasan tört előre a Maros felé a magyar honvédség, amikor az erdélyi magyar elit legjobbjai már pontosan tudták, hogy az 1944. szeptember 7-i román hadüzenettel és a szovjet csapatok megjelenésével az Erdélyi-medencében egy fejezet ért véget Erdély történetében. Az Erdélyi Párt értelmiségi háttérszervezete, az Erdélyi Kör 1944. szeptember 9-én memorandumot juttatott el Horthy Miklósnak. Ebben megállapították, hogy a háború kedvezőtlen fordulatot vett, és Magyarországnak eminens érdeke, hogy elhagyja a német szövetséget: „Úgy hisszük, hogy Magyarország ügyét végre el kell választani Németország ügyétől. Minél gyorsabban meg kell találni a háborúból való kiválásnak azt a módját, mely nemzeti becsületünk megőrzése mellett hiánytalanul megóvja népünk érdekeit. Bármilyen megrendítően hősi is honvédségünk helytállása az immár országunk területére zúdított háborúban, mégis a fegyverszünetre és a békekötésre irányuló tárgyalások haladéktalan megindításával kell elhárítani azt a veszélyt, hogy a békekötés időpontjáig országunk területét a körülöttünk élő kis nemzetek ellenséges indulattól fűtött seregei szálljak meg”. A szöveget Mikó Imre, Tamási Áron, Nagy István és Szabédi László fogalmazta meg, és Teleki Géza, a kolozsvári egyetem tanára, Teleki Pál miniszterelnök fia juttatta el a kormányzónak. 1944. szeptember 16-án ötven polgári és baloldali politikus, értelmiségi formálisan is megalakította az Erdélyi Magyar Tanácsot, amelynek elnöke Vásárhelyi János református püspök lett, vezetőségének tagjai pedig Járosi Andor, Jordáky Lajos és Mikó Imre. A 2. hadsereg parancsnokának jóváhagyásával megszervezték a fontosabb intézmények helyben maradását (szeptember 15-én az egyetem rektori tanácsa is úgy döntött, hogy nem teljesíti a három nappal korábbi kiürítési parancsot), a Tízes Szervezet segítségével pedig a polgárőrséget, amely a rendet felügyelte az átmeneti zavaros időkben. Az akció vélhetően nem csupán Dálnoki Veress, hanem magasabb helyek jóváhagyásával is bírt. Erre utal, hogy Szabados Mihály szórványügyi szakértő még a hónapban az Erdélyi Külön Szolgálat megbízásából kalandos körülmények között Kolozsvárra utazott, és 2 millió pengőt adott át magyar egyházi személyiségeknek

az átmenet során felmerülő költségek finanszírozására. A magyar hatóságok hallgatólagos jóváhagyásával 1944 szeptemberében szabadon bocsátott magyar kommunisták 1944. szeptember 24-én Kolozsváron megalakították a Kommunisták Észak-Erdélyi Pártját, amely magában hordta egy külön észak-erdélyi párt fejlődés lehetőségét; szervezetileg elválva mind a Békepárttól, mind a Román Kommunista Párttól. Az észak-erdélyi kommunistákat egy ideig a bevonuló szovjetek is partnernek tekintették, ez azonban nem akadályozta meg őket abban, hogy elejét vegyék minden más szervezkedésnek Erdély fővárosában. Október 12. és 15. között a szovjet hatóságok 3-5 ezer magyar férfit hurcoltak el Kolozsvárról, akiknek többsége sohasem tért vissza. A szerencsések közé tartozott a volt parlamenti képviselő, Mikó Imre, de a deportálásban elhunyt „Kolozsvár Wallenbergje”, Járosi Andor, valamint Mikecs László, a csángókérdés egyik első számú kutatója is. Ennek ellenére az erdélyi kollektív emlékezet nem az oroszokról őrizte meg a legrosszabb képet. A román és a szovjet hadsereg mögött beszivárgó román félkatonai alakulatok, területvédelmi egységek, az ún. fixisták vagy csak egyszerű különítmények olyan vérengzéseket rendeztek a civil lakosság között, amelyek semmivel sem maradtak el az ippi és ördögkúti mészárlások mögött. Már a román kiugrás után elkezdték begyűjteni a dél-erdélyi magyar értelmiségieket és közösségi vezetőket, akik közül sokan a Brassó melletti Földváron lévő internálótáborban raboskodtak, pokoli körülmények között. A Belényes melletti Magyarremetén 37 embert végeztek ki röviddel a magyar csapatok kivonulása után, az onnan nem messze fekvő bihari Gyantán pedig 47 magyart gyilkoltak meg, A Gavril Olteanu szászrégeni ügyvéd, volt vasgárdista által Brassóban toborzott Maniu-gárda fosztogatva és gyilkolva járta a Székelyföldet (Csíkszentdomokos, Gyergyószentmiklós): leghírhedtebb tettük a szárazajtai tömeggyilkosság volt, ahol többeket baltával fejeztek le. A kolozsi Egeresen októberben 15 embert mészároltak le, Bánffyhunyadon 11-et. Az öldöklések távlati célja az volt, hogy minél több magyar elhagyja Erdélyt, vagy soha többé ne akarjon oda visszatérni az 1944 őszi exodus után. Formailag e gyilkosságokra hivatkozva a szovjet hadsereg végül 1944. november 14-én

kiparancsolta Észak-Erdélyből a román királyi közigazgatást, és egészen 1945 márciusáig a területet helyi magyar, román és zsidó kommunistákból, baloldali értelmiségiekből álló Országos Demokrata Arcvonal Észak-Erdélyi Központi Tanácsadó Testülete irányította. A szervezet végrehajtó bizottsága élén Teofil Vescan matematikus állt, társelnöke pedig Jordáky Lajos lett. Eközben a terület északi részén, a máramarosi ruszinok között mozgalom indult a Szovjetunióhoz való csatlakozásra. A szovjet hadsereg felügyelte formális autonómia addig tartott, amíg a román király – szovjet nyomásra – ki nem nevezte a kommunista Petru Grozát miniszterelnöknek. Amint ez megtörtént, 1945 márciusában, Észak-Erdélybe visszatérhetett a román közigazgatás. Az affér jól jellemezte Erdély sorsának elkövetkezendő csaknem fél évszázadát is: a régió a mindenkori szovjet zsarolási potenciál része lett, amelynek révén mindig emlékeztetni lehetett Bukarestet, hogy tulajdonképpen ki is az úr a háznál – lett légyen szó a Magyar Autonóm Tartomány 1952-es kikényszerítéséről vagy épp a magyar kormány hetvenes években elkezdődő, óvatos, kisebbségek sorsát emlegető akcióitól. Mindazok, akik részt vettek a magyar Észak-Erdély kísérletében – akár volt bűnük, akár nem sokszorosan megfizették az árát ennek a négy évnek. Mikó Imre három év után szabadult a Gulágról, Bethlen Béla csaknem tízéves börtönnel fizetett a főispánságért, de az erdélyi magyar kommunisták is csaknem mind megjárták a kommunista Románia börtöneit. Az Erdélyi Párt frakciójából egyetlen ember sem akadt, aki a szülőföldjén, háborítatlanul halhatott meg: Nyírő József Madridban hunyt el, Albrecht Dezső Párizsban, Teleki Béla New Yorkban. Bánffy Miklós koldusszegényen és elfelejtve halt meg Budapesten, Bethlen István szovjet rabkórházban végezte, a terület reintegrálásának kidolgozója, Teleki Pál még 1941-ben öngyilkos lett. De azok sem jártak sokkal jobban, akik Budapesten foglalkoztak Erdély ügyével: Szabados Mihály sorsáról már volt szó, Pataky Tibor államtitkár a kitelepítés során halt meg, Pásint Ödön öngyilkos lett. Nem csak ismert embereket sújthatott azonban a hatósági üldözés: a Securitate látókörébe legalább harminc éven át bárki bekerülhetett, akinek a neve felbukkant az Erdélyi Párt vagy az Imrédy-párt valamelyik taglistáján.

S hogy miként maradt meg az erdélyi emlékezetben ez a kis magyar világ? A szabadság és a remények beteljesülésének négy éveként, amelynek tartalékaiból sokáig lehetett élni: „Szép idők voltak, legszebb idők. (…) Ahányszor erről szó van, örökké meg tudom könnyezni. Az a kicsi idő, csak ennyi jutott, s az is sokat jelentett…” – mondta F. S.-né 1993ban. Mások a románokkal szembeni öntudat-erősítő hatását hangsúlyozzák: „Jó világ volt az, olyan, hogy a románok örök életükben innák annak a levét, mert itt a magyarságot úgy felrázta az a négy esztendő, s annyira öntudatossá tette”. A gyimesbükki T. J. N. is ugyanezt a lelkesedést fogalmazta meg: „Azt én nem tudom elfelejteni, és nincsen nekem szavam azt kimagyarázni, úgy, ahogy vót. Értsék meg, nem tudom kimagyarázni má’, nincs szavam nekem. Boldogság vót, mennyország vót”. Igaz, olyan is akad, aki mérlegelőbbnek mutatkozik a visszaemlékezésben: „A magyar világ, megmondom őszintén, jobb lett volna, ha nem lett volna – csak felbolydított mindent”. Az 1944-et követő négy és fél évtizedben elevenen éltek és hatottak a magyar korszak intézkedései: éltek az akkor képzett értelmiségiek, és eleven volt az emlékezet. Csupán az elmúlt húsz év hozta magával Erdélyben azt a szemléletváltozást, amely már nem valamiféle félmúltként, folyamatos jelenként tekint az 1940 és 1944 közötti időszakra, hanem végérvényesen lezártnak tekinti azt. Ez pedig új alkalmazkodási stratégiákat és új identitásformálást követel a magyarságtól – nem lehet többé a „kis magyar világ” újbóli eljövetelére várni, hanem új, saját életet kell kezdeni. Miközben könyvem dokumentációját gyűjtöttem, rá kellett jönnöm: Észak-Erdély története nemcsak erdélyi történet, hanem a mi történetünk is. Az iratokban, a lapok hasábjain sorra bukkantak fel a magyar félmúlt alakjai: a rendszerváltás utáni Kereszténydemokrata Néppárt elnöke mint fiatal kolozsvári hivatásszervezeti aktivista egy lovagias ügyben; a mostani külügyminiszter, a tekintélyes jogászprofesszor; egy rendszerváltozás utáni magyar miniszterelnök édesanyja, aki szülési szabadsága és férje Budapestre költözése miatt kiválik a kolozsvári városháza kötelékéből; a Kolozsváron vendégszereplő Ferencsik János; a fiatal Jakó Zsigmond és Makkai

László, akiknek a könyveiből sokat tanultam. És persze ott van Tamási Áron. Kiskoromban számtalanszor vendégeskedtünk az író utolsó feleségének, Ágota néninek Alkotás utcai lakásában. Ágota néni igazi nagyasszony volt, fenséges és szarkasztikus, akinek lakása közéleti szalonként is funkcionált. Az utcai szoba íróasztalánál a nyolcvanas években is pontosan úgy álltak a tárgyak, ahogy Tamási halála előtt hagyta őket. Nem lehetett hozzájuk nyúlni: ott pihent a toll, a vastag keretes szemüveg. Ágota nénitől egyszer ajándékba kaptam Tamási Áron egyik nyakkendőjét. Gyönyörű, sötétzöld, barnával pettyezett, nehéz selyem nyakkendő volt, kissé ódivatú szabással, de kézzelfogható cáfolataként annak, hogy a népi írók mindig magasan gombolt fehér inget és zsíros posztókalapot hordanak. Hamarosan az lett a vizsgákra felvett kabalanyakkendőm. De nemcsak őmiattuk. Hanem azért is, mert az írás során meggyőződésemmé vált: az, ahogy ma nézünk Erdélyre, jórészt ebben a négy évben gyökerezik. Az archaizmus, a „tisztább magyarság” keresése éppúgy, mint az a mozdulat, ahogy Kőrösfőn a magyar turisták kézbe veszik a hímzéseket (1940 őszén pontosan így vették kézbe az arra járó magyar honvédek is). Hogy Erdély számunkra Kolozsvárt, Kalotaszegi és a Székelyföldet jelenti, és csak jóval kevésbé Szatmári és a Szilágyságot, szintén ennek a négy évnek – és az ekkor folytatott intenzív idegenforgalmi propagandának – az eredménye. Magyarország előtte „nem ismerte Erdélyt” – tömegek számára volt ez a megismerés pillanata. Ráadásul mindkét irányban: cserkész-, levente- vagy iskolai utak révén erdélyiek tízezrei járták meg Magyarország városait, főként Budapestet. És a bombáktól még nem sújtott, fenséges Duna-parti város képe a kommunista időszak elzártsága miatt még sokáig kitartott az erdélyiekben. És egyúttal ez volt az az idő, amikor Budapest törleszthette évtizedes adósságát a régióval szemben, és lett vasút, laktanya, cséplőgép és szálloda. Az állami költségvetés a háborús idők ellenére óriási tételekben áldozott Erdély felzárkóztatására. Ez a négy év arra is példa, hogy a kormányzat miképpen próbálta a magyar politikai elit által kidolgozott revíziós ideológiát átültetni a gyakorlatba. A Szent István-i gondolat és az abban meghirdetett elvek kudarcot vallottak - méghozzá egyszerűen azért, mert az ajánlat már túl kevés volt azoknak a

nemzetiségeknek, amelyek 1920-ban nemzetállami építkezésbe fogtak. Hasonló nemzetépítést kísérelt meg a magyar kormányzat is Erdélyben: egy olyan nemzeti tér kialakítását, ahol románok, zsidók csak a periférián léteznek, ahol az idegen nyelv, kinézet, kultúra marginalizálódik, és szánnivaló egzotikum lesz a diadalmas magyarság eredményei mellett. A románságnak végül részben sikerült e nemzeti tér megteremtése: Erdélyből eltűntek a zsidók és a németek, a magyarok aránya pedig tragikusan összezsugorodott, nemcsak Temesváron, Nagyváradon, Brassóban vagy Kolozsváron, hanem az erdélyi városhálózat olyan másodvonalbeli településein is, mint Marosvásárhely vagy Szatmárnémeti. Magyarországnak erre mindösszesen négy év adatott, és a háborús körülmények, a vereség, valamint a magyar nemzetépítés során elkövetett bűnök nagyon hosszú időre diszkreditálták mindazt, ami akkor történt. Ideje tehát szétszálazni a történteket. Lehet persze visszamenőlegesen szemrehányást tenni a magyar közvéleménynek, hogy örült a terület-visszacsatolásnak, és nem látta, hogy „ezt a mérgezett ajándékot Hitler kezéből nem szabad elfogadni”, vagy hogy a magyarság „nem törekedett kibékülésre a szomszéd népekkel”. Ez azonban meglehetősen fölösleges és anakronisztikus elvárás. Az efféle utólagos okoskodások nem vetnek számot sem a magyar közvélemény hangulatával, sem a térségben egymásnak feszülő nacionalizmusok erejével, ráadásul olyan absztrakt gondolkodást feltételeznek nagy tömegekről, amire azok aligha képesek. Rákosi Viktor írásművészetét mindig is többen élvezték, mint Bartók zenéjét. És ha valaki törleszt az elszenvedett igazságtalanságokért, az sokszor nem fest szépen, de emberileg érthető. Természetesen az is igaz, hogy e négy év döntő hatást gyakorolt a románság magyarokról alkotott képére: a magyar liberális nemzetiségpolitikát követően a románság egy, a sajátjához hasonló, de annál dinamikusabban modernizáló nacionalizmussal szembesülhetett, amely ugyanakkor kísérleteiben csak karcolgatta az identitását. Sikertelen/ nevetséges próbálkozásai a románság visszaszorítására pedig tartósan elfogadhatatlanná tettek bármiféle

nemzeti egyenjogúsítást. Emellett a magyar hadsereg, illetve a civilek által elkövetett tömeggyilkosságok hosszú időre gyanússá tettek bármilyen magyar identitásépítést Erdélyben. A holokausztban játszott magyar szerep és a zsidókérdésben tanúsított öngyilkos politika pedig egészen tragikus módon kapcsolódott össze az állami szociálpolitika sok esetben méltányolható törekvéseivel. Az 1940 és 1944 között történtek eltüntettek egy magas kultúrájú, identitásában magyar polgári réteget, amely kínzó hiányt hagyott maga után az erdélyi városokban, a túlélők egy nem elhanyagolható részében pedig megsemmisítette azt az asszimilációs teljesítményt, ami őket a magyar kultúra követésére indította. A kutatás egyik nagy tanulsága volt, hogy ebben a négy évben Erdélyben minden a nemzeti szupremácia kiépítését szolgálta – a trafikengedélytől kezdve a marhavásárláson át egészen az autógumi-beszerzésig. Volt, hogy ez csak ürügyként szolgált, olyan beszédmódként, amit elvártak az állampolgártól. De akadt, hogy az állampolgár maga is őszintén hitte: a Hangya-bolt italmérési engedélye a legfontosabb nemzeti ügyek egyike. És ha e nagyszabású kísérlet el is bukott, szellemi, kulturális, sőt demográfiai értelemben olyan tartalékot jelentett az erdélyi magyar közösségnek, amelynek hatásai még hosszú évtizedeken keresztül érvényesültek. Talán még ma is.

Források és könyvészet Az alábbiakban ismertetett bibliográfia nyilvánvalóan nem teljes: azokat a forrásokat és feldolgozásokat próbálom bemutatni benne, amelyeket valóban felhasználtam a könyv írása közben. 1944-ben, Erdély kiürítésekor jó néhány irategyüttes jutott kalandos úton Magyarországra, ezek java része a Magyar Országos Levéltárba került. A Kolozsvári Erdőigazgatóság iratai (K 54Ü) abban segítettek, hogy megérthessem egy szakigazgatási szerv működésének logikáját és részvételét a nemzetiségpolitikai és faji célú törvénykezés végrehajtásában. A Földművelésügyi Minisztérium Erdélyi Kirendeltségének dokumentumai (K 201) pontos statisztikákkal, esetenként pedig az EMGE jelentéseiben szereplő, a lakosság hangulatára, szokásaira, problémáira vonatkozó forrásaival voltak nagy segítségemre. Segítségükkel jobban megérthettem a román földreform revíziójával kapcsolatos problémákat és téteket. Az Országos Szociális Felügyelőség (K 566) Erdélyre vonatkozó iratanyaga főleg számadásokra és statisztikákra korlátozódik, de az elmélyültebb vizsgálat érdekes összefüggéseket hozhat felszínre szociálpolitika és nemzetiségek viszonyáról. A Dési (K 845) és a Zilahi Államépítészeti Hivatal (K. 848) irataitól nem vártam sokat, mégis hallatlanul izgalmas órákat töltöttem el azzal, hogy végigkövettem Morsányi Nándor hivatalvezető megpróbáltatásait az adminisztráció labirintjaiban, és végül feltárult előttem a könyv egyik legfontosabb tanulsága: az évszázados magyar projekt, a felzárkózás/modernizáció igenis szorosan kapcsolódhat a nemzetépítéshez, és éppenséggel nem egymást kioltó, hanem egymást feltételező mozgalmak. Beszterce-Naszód vármegye irataiból (R 364) ugyan csak egy kötetnyi volt használható, amely a vármegyei közgyűlések jegyzőkönyvét tartalmazta 1941-ből, és ez kontrollcsoportként is hasznos volt Bethlen Béla főispán sokszor idézett emlékirataihoz. Kiadósabb anyag a Kolazs vármegye főispánjának 1942-es bizalmas iratait (X 1234) rejtő három mikrofilm-tekercs a Magyar Országos Levéltár óbudai részlegében, amely ablakot nyitott egy átlagos vármegye mindennapos működésének problémáira. A MOL őrzi Szatmárnémeti város iratainak (R 375) három dobozát is ebből az időszakból, amiből

főként az 1942-43-as iparengedély-revízióról tudtam meg sokat. Kolozsvár város iratainak (R 374) nyolc dobozát már használta Holly Case amerikai történész is a PhD-dolgozatához és a könyvéhez, de voltain olyan elszánt, és magam is végigolvastam az itt található dokumentációt. Pompás fogás volt: Erdély fővárosának adminisztrációja tárult fel előttem 1941 és 1944 között, és ámulva néztem, hogy a technikai segédeszközökkel igencsak rosszul ellátott államigazgatásban milyen pontos és rafinált ügymenet létezett az egyes ügyek követésére és megoldására. Sok esetben azt is megláttam, hogyan indul el egy kormányzati intézkedés, érkezik a főispánhoz, majd köt ki a polgármesteri hivatalban. Az is elképesztett, hogy a közigazgatás miként működött az utolsó pillanatig, sőt még azon is túl. Pásint Ödön, a Miniszterelnökség Erdélyi Külön Szolgálatának vezetője hatalmas dokumentációt gyűjtött össze erdélyi kérdésekről (X 9997), ennek jórészt az iskola- és a szórványügyre vonatkozó részének (16534-16536. tekercs) láttam hasznát. A Székelyföldi, valamint a Kelet-magyarországi Villamossági Rt. (Z 588 illetve Z 589) a régió villamosításának terveibe engedtek némi bepillantást, és számos vidám pillanatot szerzett számomra a székely motívumokkal díszített villamos erőmű ötlete. Az Észak-erdélyi ügyek fővezérségi kormánymegbízottjának iratai (K 53) klasszikus forráscsoport a bevonulás tanulmányozóinak, ezeket az iratokat még évekkel ezelőtt néztem át: a katonai közigazgatás értékeléséhez elengedhetetlenek az itt található dokumentumok. Vitéz István miniszteri titkár iratainak. (K 813) egy csomója a kolozsvári egyetem gazdálkodásának mementója. A Nemzetiségpolitikai Osztály terméséből (K 28) csak szórványosan használtam iratokat – javarészt korábbi kutatásaimból. Az erdélyi értekezlet jegyzőkönyve (267. és.) azonban megkerülhetetlen. Teleki Béla irataihoz (P 1356) Egry Gábor gyűjtéséből jutottam hozzá (amiért nem lehetek elég hálás), és amikor megkaptam az anyagot, még nem tudtam, hogy milyen hallatlanul érdekes forrás lesz az Erdélyi Párt politikájának jellemzéséhez. Más budapesti levéltárak anyagait is átnéztem a könyvhöz. Az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárának van egy furcsa fondja: a P-jelű dossziék jobbára olyan iratokat őriznek, amelyeknek

anyagait az ÁVH, majd a belügyminisztérium átvette az 1945 előtti belügy irataiból, és a benne szereplő személyeket megpróbálta újra priorálni. Az innen kiboruló történetek sokat segítettek a megértésben, ráadásul a kutató ilyenkor szembesülhet a diktatúra aljasságával: az 1944-es, gettósítás alóli mentesítéshez írt kérvényben foglaltak pár év múlva már a beszervezésre alkalmas információként kezdtek működni. Vannak, akiket nem csak egyszer gyötör meg a történelem. Az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában nagyrészt egykori munkahelyem, a Teleki László Intézet által gyűjtött dokumentumokba (625. fond) nézhettem bele: Szabados Mihálynak a nyolcvanas években keletkezett feljegyzései, illetve az akkor átadott írásai (435. 15.) revelatív erejűek voltak a szórványprobléma áttekintéséhez, és megértették velem, hogy egy sokat szenvedett és empatikus ember miképpen gondolkodhatott olyan eszközökben, amelyeket ma már teljesen elfogadhatatlannak tartunk. Bonhardt Attila cédulagyűjteménye (278. 1-2.) a magyar-román viszonyt mutatta be a német-olasz tiszti bizottság szemszögéből. A Böződi Györggyel készüli interjú (174.) az irodalmi élet rezdüléseire világított rá. Gagyi József tudtommal nem publikálta hallatlanul értékes interjúsorozatát (1251.) az erdélyi bevonulásról és az azt követő időből: az általa rögzített vallomásokból sokat felhasználtam, amikor a néphangulatot vagy a mindennapokat próbáltam érzékeltetni. Molnár Vilmos orvos magyarnemegyei egészségügyi kutatásai (603. 2.) egész láncot alkottak, és jól kiegészítették egymást a Néprajzi Múzeum Etnológiai Adattári bán őrzött Molnár-kéziratokkal Bogdánd (HA 24222) és Micske (EA 4647) közegészségügyi kultúrájáról. Farkas Lászlónak, a katonai közigazgatás mellé rendelt oktatási előadónak, a VK.M későbbi erdélyi osztálya munkatársának a Ráday Könyvtár kéziratai közé beadott egydoboznyi anyaga nagyon gazdag forrásokkal szolgált az iskolaügyre vonatkozóan, és a legendás Szürke könyvet is itt tanulmányozhattam. Domokos Pál Péternek az Erdélyi Népművelési Bizottság működéséről írott terjedelmes és kissé sértődött összefoglalóját digitális adathordozón tanulmányozhattam – hála az Erdélyi Múzeum Egyesület és a Jakabffy Elemér Alapítvány munkatársainak, valamint Bárdi Nándornak. 2006-ban és 2007-ben két alkalommal is kutathattam a Román Állami Levéltár Kolozs Megyei

Levéltárában, ahol döntően a korszak idegenforgalom-fejlesztésével kapcsolatos anyagokat kerestem, és feldolgoztam az Országos Magyar Idegenforgalmi Hivatal kolozsvári kirendeltségének 154 dossziéját (fond 830). Az elmúlt tíz évben az internet magyar oldalain is végbement egy sor olyan fontos fejlesztés, ami történeti kutatásokban is roppant hasznos lehet. A képviselőházi naplók digitalizált példányait az arcanum.hu oldalról értem el. A korszak minisztertanácsi jegyzőkönyveinek digitalizált változata a digilarchiv.hu oldalon tanulmányozható. Az 1920 és 1945 közötti időszak MTI-híreinek adatbázisa más webfelületeknél jobban kereshető az archiv19201944.mti.hu oldalról kiindulva. Bár nyomtatott műveket tesz közzé, a megszorult kutatónak sokszor tesz jó szolgálatot a Magyar Elektronikus Könyvtár egyre bővülő kínálata (mek.oszk.hu). A kérdéskör tanulmányozásához elengedhetetlen a már említett, Sárándi Tamás és Tóth-Bartos András szerkesztette digitális szövegtár az Erdélyi Magyar Adatbankban („Kis magyar világ” – Észak-Erdély 19401944 között, adathank.transmdex.ro/helso. php?alk=66&k-5). Másutt már közölt, de sokszor elérhetetlen vagy nehezen megszerezhető cikkekből készült, okos, tematikus válogatás, ami önmagában kincset ér, A filmhiradokonline.hu oldalán megtekinthető korabeli filmhíradók pedig a korszak retorikájának és vizuális antropológiájának valóságos kincsesbányái. A hírlapok, újságok közül az Ellenzék és a Keleti Újság 1940 és 1944 közötti egyes számait néztem át könyvtárban, illetve egy ragyogó CD-n, amiért Szavári Attilának és Tóth-Bartos Andrásnak mondok köszönetet. A Statisztikai Szemle internetre féltett számai egy csomó érdekes statisztikához segítettek hozzá a balesetek számától kedzve a sportpályák területi eloszlásáig (ksh.hu/statszemle_archive/). Papíron néztem át viszont a Hitel 1940 és 1944, illetve a Kolozsvári Szemle 1942 és 1944 közötti számait. A Limes című folyóirat 2006. 2. száma, amely teljes egészében az 1940 és 1944 közötti időszakkal foglalkozik, tulajdonképpen paradigmaváltást jelez az Észak-Erdély-kutatásban: Bárdi Nándor, Csilléry Edit, Egry Gábor, Gidó Csaba, Horváth Sz. Ferenc, László Márton, Sárándi Tamás, Tóth-Bartos András, Vallasek

Júlia tanulmányai már a források mély ismeretében tesznek olyan állításokat, amelyeket magam is jól tudtam hasznosítani. Ehhez a kezdeményezéshez tavaly felzárkózott a kolozsvári Magyar Kisebbség 2014. évi 1. száma is, amely nemcsak Szavári Attila, Csilléry Edit, Nagy József Tanulmányait közli, hanem általam is idézett forrásokat a szórvány ügy és a telepítés megértetéséhez, Tóth-Bartos András szerkesztésében. Nem lehetek eléggé hálás azoknak, akik megosztották velem kéziratban lévő kutatásaikat. L, Balogh Béni doktori dolgozatával („Idegháború ” – A magyar-román viszony és a kisebbségi kérdés 1940 és Í944 közön. ELTE BTK, Budapest, 2010) nagyon sokat nyertem. A könyv azóta megjelent: Küzdelem Erdélyért. A magyarromán viszony és a kisebbségi kérdés 1940-1944 között (Akadémiai, Budapest, 2013), és nélkülözhetetlen munka a korszak tanulmányozásához. Csilléry Edit alapvető kutatásokat végzett az erdélyi tisztviselők rekrutációja terén, és szakdolgozata (A polgári közigazgatás bevezetése és társadalmi ön-szerveződés a második bécsi döntés utáni Kolozsváron. Eszak-Erdély polgári közigazgatásának megteremtése a tisztviselőkérdés tükrében. PPKE BTK, Piliscsaba, 2005) bepillantást engedett egy kulcsfontosságú kérdés részleteibe. Erdélyi Gabriella 2010-és szakdolgozata (ELTE BTK, Budapest) pedig Szilágy megye visszacsatolásának sajtóhátterét dolgozta fél, és utalásaira magam is támaszkodtam. Az egyes fejezetek anyagára térve: a magyarországi Erdélykép felidézéséhez nagyon gondolatébresztő Egry Gábor tanulmánya (Erdély-képek és -mítoszok. In: A magyar jobboldali hagyomány [szerk. Romsics Ignác]. Osiris, Budapest, 2009, 506- 533.). A Székelyföld felzárkóztatásának ügyéről Balaton Petra írt PhDdolgozatot (A Székely Akció története, I902-19Í4. DE BTK, Debrecen, 2006), ami elérhető az interneten is {cartofil.hu/phd_lpsw.pdf). Erdély 1918–1919-es sorsával kapcsolatban alapvető Raflfay Ernő 1987-es munkája {Erdély 19181919-ben. Magvető, Budapest), valamint Szarka László egyes munkái Jászi Oszkár nemzetiségi minisztériumának működéséről (például: A helvét modell alternatívája és kudarca 1918 őszén. Kisebbség-

kutatás, 2008/2, 233-247., illetve A Jászi Oszkár vezette nemzetiségi minisztérium rendezési tervei és működése 1918 végén. In: A Mura mente és a trianoni békeszerződés – Pokrajina ob Muri in trianonska mirovna pogodba [szerk. Göncz László]. Lendvai Füzetek, Lendva-Lendava, 2000, 154-163.). Az impériumváltás mikrotörténetére vonatkozó adatokat Bárdi Nándor egyik korai tanulmányából vettem (Impériumváltás Székely udvarhelyen 19181921. Aetas, 1993/3, 76-120.). Az erdélyi román földbirtokvásárlásokat és a pénzügypolitikát kissé árnyaló, a szövegben hivatkozott Egrytanulmány a Múltunkban jelent meg (Egy önlegitimáló narratíva kérdőjelei – nemzetiségi bankok, nemzetiségi mozgalmak a századforduló Erdélyében. Múltunk, 2006/3, 4-34.). A két háború közötti erdélyi magyar viszonyok bemutatására ma sem tudnék jobb és olvashatóbb, átfogó munkát javasolni, mint Mikó Imre már idézett Huszonkét évét. De a harmincas évek megítélésében alapvető Horváth Sz. Ferenc Elutasítás és alkalmazkodás közöttje, valamint Bárdi Nándor egyes tanulmányai, közülük is a Javaslatok, modellek az erdélyi kérdés kezelésére – A magyar elképzelések 1918-1940 (In: Konfliktusok és kezelésük Közép-Európában [szerk. Uő]. Teleki Lászó Alapítvány, Budapest, 2000, 137-180.) – parádésan összefogott és olvasmányos munka. A két világháború közti magyar revíziós gondolkodást kitünően mutatja be munkáiban Zcidlcr Miklós (A revíziós gondolat. Kalligram, Pozsony, 2009), az egyes politikusok elképzeléseit pedig a Rorosics Ignác szerkesztette kötet (Trianon és a magyar politikai gondolkodás, 1920-1953. Osiris, Budapest, 1998). A revízió időszakának eseményeiről főleg L. Balogh Béni monográfiáját lehel ajánlani (A magyar-román kapcsolatok 19391940-ben és a második bécsi döntés. Pro-Print, Csíkszereda, 2002). A bécsi döntés katonai vonatkozásaival kapcsolatos kutatásokhoz jó szívvel ajánlható lllésfalvi Péter, Szabó Péter és Számvéber Norbert könyve, az Erdély a hadak útján, 1940-1944 (Pucdlo,Nagykovácsi, 2005). A katonai közigazgatás berendezkedéséről kitűnő makroszintű tanulmányokkal rendelkezünk hadtörténészek tollából (Sebestyén Elemér-Szabó Péter: Észak-Erdély és Székelyföld magyar katonai közigazgatás alatt [1940. szeptembernovember]. Századok, 2008/6, 1383-1420.) és egy politikatörténésztől is (Szavári Attila: Magyar

berendezkedés Észak-Erdélyben [1940. szeptember-] 941. április]. Magyar Kisebbség, 2004/4,272-304.). Egy korai és sokat idézett kísérlet volt Simon Zsuzsannáé (Erdély köz- és szak-igazgatása a második bécsi döntés után. Régió, 1995/4,60-82.). Emellett nagyon jó mikroszintű munka a már sokat idézett Sárándi Tamás cikke a nagybányai járásról (Kisebbségpolitika a közigazgatási gyakorlatban a katonai közigazgatás idején Észak-Erdélyben, Limes, 2010/2, 75-95.). Sárándi elmúlt években közölt publikációi jelen műnél sokkal mélyebb feltárásai az észak-erdélyi négy évnek (ezek nagyrészt itt olvashatók: bík.academia.edu/SarandiTamas), de a legfontosabb ezek közül a Magyar Kisebbség már idézett, 2014-es számában megjelent tanulmánya a tiszti bizottságok működéséről (Nemzetiségpolitikák mérlege. A magyar és a román lakosságot 19401944 között ért sérelmek vizsgálata a német-olasz tiszti bizottságok működésének tükrében). És ugyancsak neki monumentális forrásgyűjteménye áll kiadás előtt a katonai közigazgatás időszakáról. Illésfalvi Péter írása az első tárgyszerű kísérlet volt az ippi és az ördögkúti mészárlás bemutatására („Édes Erdély itt vagyunk…” Az erdélyi bevonulás során történt atrocitásokról. Pro Minoritáié, 2004. tavasz, 58-77.). Balogh Balázs és Fülemüle Ágnes Kalotaszegről szóló közös néprajzi tanulmánya árnyalja a történészek képét (Társadalom, tájszerkezet, identitás Kalotaszegen. Akadémiai, Budapest, 2004). Maria Bucur tanulmánya (Treznea. Trauma, nationalism and the memory of World War II in Románia. Rethinking History, 2002/1, 3555.) pedig hozzásegít bennünket egy másik látószöghöz. Sajnálatos módon az 1989 előtti román történetírás termékeit (Ion Ardcleanu és mtsai: Teroarea hnrthysto-fascistá ín nord-ves-íul Romáméi, septembrie. 1940-octombrie 1944. Editura Politica, Bukarest, 1985; vagy: The Anti Fascist Resistcmce in the North-East of Transylvania [szerk. G. Zaharia-L. Vaida], Editura Academiei Repub-licii Socialiste Románia, Bukarest, 1979) csak illusztratív jelleggel tudtam felhasználni. Az Észak-Erdélyben folytatott magyar mezőgazdasági politikához és szociálpolitikához régóta nem lehet figyelmen kívül hagyni Oláh Sándor kötetbe rendezett kutatásait (Kivizsgálás. Pro-Print, Csíkszereda, 2008), valamint az Erdélyi Magyar Adatbankban közölt

tanulmányokat: elsősorban Tóth-Bartos András kutatásait (ÉszakErdély reintegrációjá-nak kérdése a második bécsi döntés után. Magyar Kisebbség, 2005/3-4, 401-413., illetve: Szociális gondozás Háromszéken 1940-1944 között. Acta Sicidica, 2007, 515-526.). Tóth-Bartos Sárándival együtt a korszak vezető kutatójává lett, különösen gondolatébresztő tanulmánya a magyar mezőgazdasági politikáról (Birtokpolitika Észak-Erdélyben, 1940-1944. Korall, 2012/47, 101-125.). Társadalompolitikai leírásokban pedig mozdulni sem lehet Hámori Péter írásai nélkül, aki kitűnő tanulmányaiban az elsők között irányította rá a figyelmet az észak-erdélyi magyar szociálpolitika jellemzőire (Magyar társadalomszervezési kísérletek Észak Erdélyben 1938-1944. Korall, 2004/18, 65-97., illetve Határváltás és emlékezet szatmári és máramarosi interjúk alapján [Észak Erdély 1940-1944-ben], In: Az emlékezet konstrukciói. Példák a 19-20. századi magyar és közép-európai történelemből [szerk. Czoch Gábor-Fedinec Csilla]. Teleki László Alapítvány, Budapest, 2006, 209-218.). Szociálpolitika, telepítés és szórványügy fájdalmas összefüggéseivel Horváth Sz. Ferenc foglalkozott úttörő tanulmányában: Népcsoport-politika, szociális kompenzáció és gazdasági jóvátétel. A holokauszt Észak-Erdélyben címmel {Múltunk, 2006/3, 102-143.). A politikatörténeti fejezet Csatári Dániel meglehetősen elavult és néha érthetetlen lírai betétekkel tűzdelt, mégis elképesztően adatgazdag munkája (Forgószélben. Magyar-román viszony, 1940– 1945. Akadémiai, Budapest, 1968) nélkül nem készülhetett volna el. Egry Gábornak az Erdélyi Pártról szóló kismonográfiája {Az erdélyiség „színeváltozása”. Kisérlet az Erdélyi Párt identitásának és identitáspolitikájának elemzésére 1940-1944. Napvilág, Budapest, 2008) nélkül ma már nem lehet – és nem is érdemes – belefogni egy Észak-Erdélyről szóló kutatásba. Bárdi Nándor két cikke (A múlt mint tapasztalat: kisebbségből többségbe került erdélyi magyar politika szemléletváltása, 1940-1944. In: Az emlékezet konstrukciói… 237-292., valamint: Az Erdélyi Párt és a regionális politika. Magyar Kisebbség, 2003/2-3, 134-162.) pedig olyan szempontokra mutat rá, amelyeket okvetlenül érdemes megfontolni.

Balázs Sándor Mikó Imre-életrajzának (Mikó Imre. Élet- és pályakép. Polis, Kolozsvár, 2003) dokumentumai is megvilágosító erejűek voltak. Az unitárius egyház kérdéseiben Pál János nemrég megjelent tanulmánya (A zsidókérdés a Magyarországi Unitárius Egyház nemzet- és egyházépítő stratégiájában [1940-1944], Régió, 2009/1, 117-146.) szolgáltatott alapot megközelítésem számára. A szombatosok kissé túlírt históriájában pedig Németh László tanulmánya volt a mércém (Degré Alajos miniszteri biztosi tevékenysége a székely szombatosok ügyében, 1941-1944. Történelmi Szemle, 2005/1-2, 69-87.). Az észak-erdélyi iskolaügyről írva nem lehet figyelmen kívül hagyni a tragikusan fiatalon elhunyt Szlucska János monumentális müvét („Pünkösdi királyság”. Az észak-erdélyi oktatásügy története, 1940-1944. Gondolat, Budapest, 2009), amelyre – már csak a szerző iránti tisztelet okán -ráfért volna némi kiadói-szerkesztői törődés. Ez azonban nem von le semmit a nehezen megszerezhető mű értékéből. A kolozsvári egyetem témájában felhasználtam még Gaal György könyvét (Egyetem a Farkas utcában. Erdélyi Múzeum Egyesület, Kolozsvár, 2001). valamint Pálfy Zoltán angol nyelvű tanulmányát is (Ethnically based enrollment patterns at the University of Cluj/Kolozsvár, 1900-1944. Hungárián Studies, 2007/1-2, 135-160.) a korszak tanulmányi statisztikáiról. Szórványügyben és a nemzeti tér megteremtésének dolgában az idézett műveken túl sokat merítettem Holly Case megközelítéséből, akinek 2009-ben a Stanford University Pressnél megjeleni műve (Between States. The Transylvanian Question and the European Idea during World War II) jelzi a nemzetközi érdeklődést is témánk iránt. Sabin Mánuilá lakosságcseretervét pedig Tófalvi Zoltán közlése alapján ismertettem (Sabin Mánuilá lakosságcsereterve. Székelyföld, 2009/1), de mindezt érdemes a kérdést nagyobb összefüggésekbe állító kutatással is összevetni (L. Balogh Béni-Olti Ágoston: A románmagyar lakosságcsere kérdése 1940-1947 között. Kisebbségkutatás, 2006/4, 597-620.). Az infrastruktúra-fejlesztési fejezetben írottakhoz igen hasznosnak bizonyult Horváth Ferenc és Kubinszky Mihály könyvének (Magyar vasúti építkezések Erdélyben. MÁV, Budapest, 1998)

idevonatkozó fejezete, amely jól szintetizálja a magyar vasúttörténetben alaposan dokumentált Déda-Szeretfalva vonal építéstörténetét. A turizmussal kapcsolatban írottakat a saját kutatásaimra alapozott cikkemből merítettem, amelynek egy erősen meghúzott változata megjelent a Történelmi Szemlében (Védkunyhó. Turizmusfejlesztés és nemzetépítés Észak-Erdélyben 1940 és 1944 között. 2008/4, 507-533.) A mindennapokról szóló fejezet dél-erdélyi menekültkérdést tárgyaló része L. Balogh Béni adataiból merített (Az erdélyi magyar menekültkérdés 1939 és 1944 között. Régió, 1999/3-4, 243–265.). A már említett Molnár Vilmos-féle egészségügyi kutatásokon túl használtam Faragó Ferenc hasonló tematikájú művét is (Kide egészségügyi helyzete. Minerva, Kolozsvár, 1944). A színházzal kapcsolatban a Magyar színháztörténet vonatkozó fejezetei mellett édesapám irányította rá a figyelmemet – amiért nagyon hálás vagyok – Ilidig Ottó munkájára (A nagyváradi színészet másfél évszázada, 1798-1944. Kriterion, Bukarest, 1991), és ugyanő számtalan más irodalmi utalással sietett segítségemre. Ez a könyv majdnem olyan fontos lehetett neki, mint nekem. A korszak irodalmi életének tanulmányozásában most már elengedhetetlen Vallasek Júlia könyve (Elváltozott világ. Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 2004). Sebestyén Kálmán fáradhatatlan Észak-Erdély művelődéstörténetének feltárásában: a színészetre (Három színi évad a Kolozsvári Nemzeti Színháznál. Honismeret, 2002/5,44-48.) és a rádióra (Magyar rádióadó Kolozsváron, 1940-1944. Honismeret, 2000/6, 49-51.) vonatkozó munkáit haszonnal forgattam. Amit a csempészéssel és más körülményekkel kapcsolatban említettem Kányád és Székelyderzs vidékéről, azt mind-mind Gidó Csaba írásából vettem (Románmagyar határkérdés 1940-1944-ben, különös tekintettel a Székelyderzs és Kányád között húzódó határvonalra. In: AREOPOUSZ. Történelmi és társadalomtudományi tanulmányok IV [szerk. Hermann Gusztáv Mihály és mtsai]. Hargita Megyei Kulturális Központ, Csíkszereda-Székelyudvarhely, 2004, 176-199.) Az észak-erdélyi magyar nemzetiségpolitikáról rendelkezésünkre áll két olyan szintézisféie is, amelyekre – bár alapállásuk ellentétes – anyag ismeretük miatt minden további nélkül támaszkodni lehet.

Tilkovszky Lóránt 1967-és könyvében {Revízió és nemzetiségpolitika Magyarországon, 1938-1941. Akadémiai, Budapest) inkább bírálólag állt a magyar intézkedésekhez, míg Benkő Levente jobbára a pozitívumokat igyekezett kiemelni (Magyar nemzetiségpolitika Észak-Erdélyben, 1940-44. Pro Minoritáié, 2002. ősz, 7 41.). Az észak-erdélyi holokausztra vonatkozó irodalom az utóbbi években indult gyarapodásnak. Ennek a kutatási ágnak immár elengedhetetlen alapkönyve az első angol nyelvű szintézis szerzője, Randolph L. Braham földrajzi enciklopédiája (Az észak-erdélyi holokauszt földrajzi enciklopédiája. Park-Koinónia, BudapestKolozsvár, 2008). A mű hatalmas szintézise az Izraelben vagy az Egyesült Államokban megjelent emlékkönyv-irodalomnak, a forrásoknak és a feldolgozásoknak. Lőwy Dániel könyve (A téglagyártól a tehervonatig. Erdélyi Szépmíves Céh, Kolozsvár, 1998) a kolozsvári zsidóság elpusztításának állít emléket. Két helytörténeti tanulmányt is jól fel tudtam használni ahhoz, hogy a helyben zajló folyamatokat érzékeltetni tudjam: Tibori Szabó Zoltán írása a Csík vármegyei zsidók megsemmisítéséről és Hegyi Ágnesé a dési közösség elpusztításáról ugyanott jelent meg (.Tanulmányok a holokausztról III. [szerk. Randolph L. Brahaml. Balassi, Budapest, 2004). A háború eseményeinek leírásához felhasználtam Ungváry Krisztián olvasmányos művét (A magyar honvédség a második világháborúban. Osiris, Budapest. 2005), illetve Ravasz István nagyon adatgazdag, de jellegzetesen hadtörténészi mentalitású munkáját {Erdély ismét hadszíntér- 1944. Petit Reál, Budapest, 2002). A székelyföldi harcok megjelenítésében úttörő fontosságú Sylvester Lajos Úz völgyi hegyomlása. (H-PRESS, Sepsiszentgyörgy, 1996), a légi háború leírásában pedig Pataky Ivánnak az 1997-es Acta Sicul kában közölt tanulmánya (Légi háború Észak-Erdély felett 1944-ben). Mindnyájuknak köszönöm. Sokat tanultam.