151 104 6MB
Hungarian Pages 423 [414] Year 2011
A rák, a s z e n v e d é ly b e te g s é g e k , ső t m a jd m i n d e n k r ó n i k u s b e te g ség v i s s z a v e z e t h e tő a g y e r m e k k o r i n e g a tív é l m é n y e k r e és a z o k é l e tü n k r e , v is e l k e d é s ü n k r e és e g é s z s é g ü n k r e g y a k o r o lt h a tá s á r a - vallja a m a g y a r s z á r m a z á s ú , v i l á g h í r ű t u d ó s , dr. M á t é G á b o r . T u d o m á n y o s k u t a t á s o k e r e d m é n y e i t , p á c ie n s e i p é l d á i t és saját t a p a s z t a l a t a i t e g y a r á n t f e l h a s z n á l v a v ilá g ítja m eg, h o g y a n b e fo ly áso lják a k o ra i é lm é n y e k a stresszre a d o tt re a k c ió in k a t, * h o g y m i k é n t h a t a v ilá g ró l és m á s e m b e r e k r ő l a l k o t o t t k é p ü n k az e g é s z s é g ü n k r e . F e ltá rja az e g y r e g y a k o r i b b m e g b e te g e d é s e k m ö g ö t t álló t á r s a d a l m i o k o k a t, és r á é b r e s z t arra, h o g y c s a k a k k o r s z á l l h a t u n k s z e m b e h a t é k o n y a n a s tr e s s z b e te g s é g e k k e l, ha f e l f e d e z z ü k g y e r m e k k o r u n k m é ly re t e m e t e t t e m lé k e it, v a la m in t ezek fe ln ő ttk o ri kö v etk ezm én y eit.
Dr. M áté Gábor 1 9 44 -b e n s z ü le t e tt B u dapesten. Családjával 1957-ben vándorolt ki Kanadába. Több mint húsz évig családorvosként dolgozott, és hét évig volt a Vancouveri Kórház orvosi koordinátora. Jelenleg drogklinikákon és egészségügyi központok ban dolgozik. Célkitűzése, hogy felhívja a figyelmet az egészségi problémák tágabb összefüggéseire.
www.libri-kiado.hu
9789633100646
2980 Ft
T a r ta lo m
Előszó
11
1. A Berm uda-három szög
13
2. A túlságosan jó kislány
31
3. A stressz és az érzelm i kom petencia
51
4. Élve eltemetve
71
5. Aki sosem elég jó
102
6. Te is a része vagy, anya
120
7. Stressz, horm onok, elfojtás és rák
138
8. Van valam i jó is ebben
162
9. Létezik „rákra hajlamos” személyiség?
184
10. Az 55%-os megoldás
202
11. M indez csupán az ön fejében létezik
214
12. Fölülről terjed szét bennem a halál
235
13. Saját vagy idegen: az immunrendszer zavarai
250
14. Kényes egyensúly: a kapcsolatok élettana
274
15. A veszteség biológiája
291
16. Nemzedékek tánca
307
17. A hiedelmek biológiája avagy biológiai hiedelmeink
327
18. A negatív gondolkodás ereje
346
19. A gyógyulás hét lépése
372
Jegyzetek
404
Köszönetnyilvánítás
421
Előszó
liz a könyv már sok nyelven megjelent az öt kontinensen, mégis a magyar kiadás a legnagyobb öröm a számomra. Meg indító látni, amint a szavaim és a gondolataim anyanyelvem ruhájába öltöznek, még ha nem is írok és beszélek már olyan folyékonyan magyarul. A test lázadása alapgondolata igen egyszerű: arról írok ebben a könyvben, hogy az emberek testi egészsége nem füg getlen az érzelmeiktől és a lelkiállapotuktól. Ez a tudás mai napig részét képezi a tradicionális kultúráknak, de a modern orvoslás számára sajnos elveszett, annak ellenére, hogy az el múlt évtizedek tudományos felfedezései maximálisan alátá masztották a létjogosultságát. Könyvem arra mutat rá, hogy nemcsak a tudomány, de rengeteg ember életének - és halálá nak - a története bizonyítja: nagy árat kell fizetnünk azért, ha nem tartjuk tiszteletben lelkünk és testünk alapvető egységét. Hétről hétre több olyan kutatást végeznek, amely ennek az egységnek a létét igazolja. Egy nemrégiben végzett amerikai vizsgálatból például kiderül, hogy azok a nők, akik boldog talan házasságban élnek, de elfojtják az érzelmeiket, sokkal gyakrabban halnak meg idő előtt, mint azok a társaik, akik nek szintén rossz a házasságuk, de képesek az érzelmeiket ki fejezni.
12
A TEST LÁZADÁSA
A híres, magyar származású orvos-tudós, Selye János, aki úttörője volt a stressz kutatásának, és aki - akárcsak jóma gam - Kanadába vándorolt ki, már annak idején kijelentette, hogy az embert érő legjelentősebb stresszhatások mind érzel mi eredetűek, sőt a legnagyobb stresszt az okozza, ha mások próbálunk lenni, mint akik valójában vagyunk. Az önmagunk megtagadása által okozott stressz szinte járványként sújtja a fejlett országok társadalmait, pedig - amint az a könyvből is kitűnik - ez az egyik legfontosabb oka a betegségek kialaku lásának. Nem titok, hogy Magyarország történelme elszomorítóan sok stresszt hagyományozott a magyar népre, amely a mai na pig sújtja szülőhazám lakóit. Ez mutatkozik meg az országban tapasztalható krónikusan magas öngyilkossági statisztikák ban, a rendkívül elterjedt alkoholizmusban, a szívbetegségek ből fakadó elhalálozások magas számában és a többi betegség gyakorisági mutatójának folyamatos emelkedésében is. Van olyan stresszhatás, amely elkerülhető, sok azonban nem. Azt remélem, hogy A test lázadása segít majd a magyar olvasók nak, hogy rájöjjenek, miként csökkenthető az a folyamatos stressz, amit mi magunk hozunk létre, anélkül hogy ennek a tudatában lennénk, nap mint nap, végig az életünk során.
ELSŐ FEJEZET
A Bermuda-háromszög
Miiry törékeny, kedves és tisztelettudó indián nő volt, a negy venes évei elején járhatott. Már nyolc éve volt a páciensem a lerjcvel és három gyermekével együtt. Mindig volt egyfajta lélénkség és szerénység a mosolyában, mégis könnyen elne vette magát. Amikor örökké fiatal arca felderült, képtelenség volt nem viszonozni a mosolyát. Még most is melegség járja át a szívem - ugyanakkor össze is szorul a bánattól - , ha rá gondolok. Mindaddig, amíg halálos betegségének első jelei nem mu tatkoztak rajta, Mary és én szinte alig beszéltünk egymással, kezdetben az egész ügy teljesen ártalmatlannak tűnt: több hónapig nem gyógyult be egy, az ujjhegyén ejtett tűszúrás. Azt gondoltuk, hogy az úgynevezett Raynaud-betegség egyik tünetéről van szó: az ujjakat ellátó kisebb verőerek szűkülete miatt a szövetek nem jutottak elég oxigénhez. Súlyos esetben a szövetek elhalhatnak, ami sajnos Mary esetében is bekövet kezett. Hiába esett át több kórházi kezelésen és műtéten, a fájdal mai annyira elviselhetetlenné váltak, hogy alig egy év múlva azt kérte, inkább amputálják az ujját. A betegség ekkorra már teljesen elhatalmasodott rajta, az erős fájdalomcsillapítók is hatástalannak bizonyultak.
14
A TEST LÁZADÁSA
A Raynaud-betegség önállóan vagy egyéb betegségek kapcsán is megjelenhet. A dohányosok körében gyakoribb az előfordulása, ezért, mivel Mary kamaszkorától kezdve erős dohányos volt, azt reméltem, ha leszokik, még visszatérhet a normális vérkeringés az ujjaiba. Többszöri sikertelen próbál kozás után végül sikerült végleg letennie a cigarettát. Sajnos ki derült, hogy a Raynaud-betegség az ő esetében valami sokkal súlyosabb betegségnek az előhírnöke. Megállapították, hogy Mary sclerodermában szenved: ez az úgynevezett autoimmun betegségek egyike, amilyen például a reumás ízületi gyulla dás, a fekélyes vastagbélgyulladás, a bőrfarkas (szisztémás lupus erythematosus, SLE), az I-es típusú cukorbetegség vagy a szklerózis multiplex (SM). Ezekben a betegségekben az a közös, hogy az egyén saját immunrendszere támadja meg a szervezetet. Ez károsíthatja az ízületeket, a kötőszöveteket vagy szinte bármelyik szervet, legyen az a szem, az idegsej tek, a bőr, a bélrendszer, a máj vagy az agy. A scleroderma esetében (a görög szó jelentése „megkeményedett bőr”) az immunrendszer öngyilkos támadása következtében a szöve tek megkeményednek a bőrben, a nyelőcsőben, a szívben, a tüdőben és más szervekben. Vajon mi okozza a testben ezt a polgárháborút? Az orvo si tankönyvek kizárólag élettani szempontból közelítik meg ezt a kérdést, és néhány elszigetelt esettől eltekintve, amikor kiváltó okként bizonyos mérgeket említenek, többnyire a ge netikai hajlamot teszik felelőssé a betegség kialakulásáért. Az orvosi gyakorlat ugyanezt a szigorúan a fizikai valóságra szo rítkozó megközelítést alkalmazza. Sem a szakorvosok nem gondoltak arra, sem nekem, Mary háziorvosának nem jutott az eszembe, hogy valamiképpen esetleg a saját élettörténete is hozzájárulhatott a betegség kialakulásához. Egyikünk sem tartotta fontosnak megtudni, hogy milyen mentális, illetve
A Be r m u d a - h á r o m s z ö g
15
lelkiállapotban volt Mary a tünetek megjelenése előtt, illetve hogy mindez hogyan befolyásolta nála a betegség lefolyását cs kimenetelét. Csupán magukat a fizikai tüneteket kezeltük: gyógyszereket írtunk fel a gyulladásra és a fájdalomra, műtéti úton eltávolítottuk az elhalt szöveteket és javítottuk a vérel látást, fizikoterápiával igyekeztünk helyreállítani a mozgás készséget. Egyik nap, valamiféle belső sugallat hatására felvetődött bennem, hogy Marynek talán szüksége van arra, hogy kibe szélhesse magát, ezért felajánlottam neki, hogy a következő konzultáció alkalmával töltsön velem legalább egy órát, és meséljen egy kicsit magáról, az életéről. Amikor beszélni kezdett, egyszerre mindent megértettem. A szelídsége és a félénksége mögött rengeteg elfojtott érzelem rejtőzött. Maryt gyerekkorában megerőszakolták, és mivel a szülei elhagyták, egyik nevelőszülőtől hányódott a másikig. Elmesélte, hogyan kucorgott egyszer, hétéves korában a padláson a húgaival az ölében, amíg részeg nevelőszüleik veszekedését hallgatták. „Egyfolytában rettegtem - mondta - , de mivel én voltam a legidősebb, meg kellett védenem a húgaimat. Engem viszont nem védett meg senki.” Egészen addig senkinek sem beszélt ezekről a szörnyűségekről, még a férjének sem, akivel húsz éve voltak házasok Megtanulta, hogy mindenki elől, még sa ját maga elől is eltitkolja az érzéseit. Gyermekkorában ugyanis veszélybe sodorta volna magát, ha kimutatja őket, ha sebezhe tőnek vagy bizonytalannak mutatkozik. Csakis akkor érezte magát biztonságban, ha mások érzéseire figyelt, nem pedig a sajátjaira. Idővel azután hozzászokott a gyerekkorában rá erőltetett szerephez, és ezért fel sem merült benne, hogy neki is joga van ahhoz, hogy gondoskodjanak róla, meghallgassák és odafigyeljenek rá. Mary azt állította, hogy képtelen nemet mondani, és kény
16
A TEST LÁZADÁSA
szeresen csak mások igényeivel törődik. Még akkor is a férje és csaknem felnőtt gyerekei miatt aggódott, amikor a betegsé ge már meglehetősen súlyossá vált. Vajon így, a sclerodermán keresztül próbálta kifejezni a teste tiltakozását a mindenre kiterjedő felelősségvállalás ellen? Lehet, hogy a szervezete megtette azt, amire ő maga kép telen volt: lerázta magáról a szigorú elvárásokat, amelyeket gyerekkorában még a külvilág, később felnőttkorában viszont már saját maga támasztott magával szemben, azáltal hogy mindenki mást önmaga elé helyezett. A legelső cikkemben, amelyet Maryről írtam 1993-ban a The Globe and Mail című kanadai napilap orvosi rovatának vezetőjeként, a következőt állítottam: „Amikor valami gátol minket abban, hogy meg tanuljunk nemet mondani, előfordulhat, hogy a testünk teszi meg ezt helyettünk.” A cikkemben olyan szakirodalmi forrá sokra hivatkoztam, amelyek a stressz immunrendszerre gya korolt negatív hatásával foglalkoznak. Az a gondolat, hogy az ember érzelmi problémái szerepet játszhatnak a scleroderma vagy egyéb idült betegségek kiala kulásában, sok orvos szemében máig eretnekségnek számít. Egy jó nevű kanadai kórház reumatológusa például éles han gú levélben bírálta mind a cikkemet, mind pedig az újságot, amiért hajlandóak voltak leközölni az írást. Azzal vádolt, hogy tapasztalatlan vagyok, és nem végeztem kutatásokat a témában. Egyáltalán nem lepett meg, hogy egy szakember tagadja a test és a lélek közötti kapcsolatot. A dualizmus elképzelése - hogy kettéválasztjuk, ami valójában egy - teljesen áthatja mindazt, amit az egészségről és a betegségről ma gondolunk. A testet önmagában, a lélektől függedenül próbáljuk megérte ni. Úgy tekintünk az emberre - akár egészséges, akár nem -, mintha teljesen függetlenül létezne a környezetétől, amelyben
A Be r m u d a - h á r o m s z ö g
17
el, dolgozik, játszik, szeret és meghal. Ezek az orvosi ortodo xia rejtett előítéletei, amelyeket a legtöbb orvos már a képzése során elsajátít, később pedig továbbvisz a gyakorlatba. Sok más tudománnyal ellentétben, az orvostudomány még nem tudott megbirkózni Einstein relativitáselméletének egyik lényeges tanulságával, miszerint a megfigyelő hatással van a megfigyelt jelenségre, ami befolyásolja a megfigyelés ered ményét. A tudós önkéntelen előfeltevései határozzák meg, és határolják be, hogy mit fog felfedezni, ahogy arra az úttörő slresszkutató, az osztrák-magyar származású Selye János is rávilágított. „Nekem úgy tűnik, mintha sokan azt sem érte nék világosan, mennyire függ a tudományos kutatómunka szellemisége, az észlelések értékelése a kutató sajátos néző pontjától a döntő megfigyelés idején. (...) Meggyőződésem, hogy a mai korban, mely oly sokat köszönhet tudományának és tudósainak, ez a szempont különös figyelmet érdemel.”1 írja Életünk és a stressz című könyvében. Őszinte, önkritikus megállapításaival Selye, aki maga is orvos volt, olyan igazság ul mutat rá, amit ma, mintegy fél évszázaddal később is csak néhányan értenek. Minél inkább egy területre szakosodik egy orvos, annál lobbet tud egy bizonyos testrészről vagy szervről, viszont egy re kevésbé érti az emberi lényt, akihez a testrész vagy szerv tartozik. Azok az emberek, akikkel interjút készítettem a köny vemhez, szinte egybehangzóan azt állították, hogy sem a szak orvosok, sem pedig a háziorvosok nem kérték őket soha arra, hogy az életük személyes, egyéni történetét is feltárják előttük. Sőt, úgy érezték, hogy az orvosaikkal való érintkezés során egy ilyen jellegű beszélgetés nem is lenne helyénvaló. Amikor pedig a szakorvos kollégáimmal beszélgettem ugyanezek től a páciensekről, rájöttem: annak ellenére, hogy egy orvos, akár több éven át kezel egy beteget, az illető élettörténety^í
18
A TEST LÁZADÁSA
kapcsolatban, a betegség szűk mezsgyéjén túl, a legtöbbször meglehetősen tudatlan marad. Ebben a könyvben a stressz egészségre gyakorolt hatásával foglalkozom, különös tekintettel a rejtett stressz mélyen és szövevényesen belénk ivódott mintázataira, amelyeket szinte már énünk részének tekintünk, és amelyeket onnantól kezd ve, hogy a kora gyermekkorban belénk programozták őket, mindannyian folyamatosan újrateremtünk. Bár a témához kapcsolódó tudományos bizonyítékok közül is bemutatok annyit, amennyit egy laikusok számára készült munkában indokoltnak látok, a könyv lényegét - legalábbis számomra mégis a személyes történetek adják. Még akkor is, ha az ilyes fajta bizonyítékot kevésbé tartják meggyőzőnek azok, akik ezeket a történeteket „anekdotikusnak” tekintik. Csakis egy megrögzött technofób tagadná azt, hogy a tu dományos módszerek lelkiismeretes alkalmazása eddig is ren geteg hasznot hozott az emberiség számára. De nem minden lényeges felfedezés igazolható laboratóriumban vagy statiszti kai elemzéssel. Nem vezethető vissza egy betegség minden as pektusa olyan tényekre, amelyek kettős vakpróbával vagy pre cíz tudományos eljárásokkal igazolhatók. „Az orvostudomány annyit tud elmondani nekünk a gyógyítás, a szenvedés és a halál folyamatáról, amennyit mondjuk, egy kémiai elemzés mond el egy agyagedény esztétikai értékéről” - írja Ivan Illich Limits to medicine (Az orvostudomány határai) című könyvé ben. Ha az emberi tapasztalatot és az intuíciót kirekesztjük az elfogadottnak tekintett tudásból, akkor a valóságnak csak egy meglehetősen szűk területére kell hagyatkoznunk. Valamit elveszítettünk. 1892-ben a kanadai William Osier, minden idők egyik legkiválóbb orvosa felvetette, hogy a reu más ízületi gyulladás - a sclerodermával rokon autoimmun betegség - valójában a stressz által kiváltott rendellenesség.
A Be r m u d a - h á r o m sz ö g
19
Manapság a reumatológia szinte egyáltalán nem vesz tudo mást erről a tudásról, annak ellenére, hogy az írás megjelenése óla eltelt több mint száz év alatt több tudományos bizonyí ték gyűlt össze, amely alátámasztja Osier elméletét. Sajnos, szűklátókörűség sokszor ebbe az irányba tereli az orvosi gyakorlatot. A modern tudományra úgy tekintünk, mint ami minden szenvedésünkre gyógyírt kínál, miközben az előző korok bölcsességét kategorikusan elutasítjuk. .1
Ahogy az amerikai pszichológus, Ross Buck rámutatott, modern orvosi technológia és a tudományos gyógyszer tan megjelenéséig az orvosok kénytelenek voltak elsősorban a placebohatásra támaszkodni. Minden egyes páciensnél el kellett érniük, hogy az illető higgyen abban, hogy rendelke zik a gyógyuláshoz szükséges belső képességgel. A gyógyítás a
csak akkor hozott eredményt, ha az orvos odafigyelt a be tegre, kapcsolatot teremtett vele, és ugyanakkor bízott a saját megérzéseiben. Ügy tűnik, ezeket a képességeket az orvosok mára elveszítették, hiszen ma már szinte kizárólag „objektív” mérésekre, technológia alapú diagnosztikai módszerekre és „tudományos” gyógymódokra támaszkodunk. Mindezek fényében nem ért váratlanul a reumatológus dorgáló levele. Annál jobban m eglepett azonban egy má sik - ezúttal támogató - levél, amelyet a szerkesztő néhány nappal később kapott Noel B. Hershfieldtől, a Calgary Egye lem professzorától: „A pszichoneuroimmunológia új tudo mányának mostanra már több tudományterület tudósa által alátámasztott megdönthetetlen bizonyítéka van arra nézve, hogy az agy és az immunrendszer között szoros kapcsolat van (...) Az egyén érzelmi alkata és a tartós stresszre adott reak ció valóban sok olyan betegség kiváltó oka lehet, amelyet az orvostudomány ugyan kezel, de amelynek nem ismerjük az eredetét - ilyen betegség például a scleroderma, a reumatikus
20
A TEST LÁZADÁSA
betegségek nagy része, a gyulladásos bélbetegségek, a cu korbetegség bizonyos típusai, a szklerózis multiplex és egy sereg olyan kórkép, amelyet az egyes orvosi szakterületek írnak le.” Meglepő újdonság volt számomra, hogy az orvostudo mánynak létezik egy új területe. Mi az a pszichoneuroimmunológia? Ahogy megtudtam, nem kevesebb, mint az ember fejlődésének, az élete és betegségei során megnyilvánuló lelki és testi kölcsönhatásoknak, az érzelmek és a fiziológia közötti feloldhatatlan egységnek a tudománya. Ez a szörnyen bonyo lult szó csupán azt jelenti, hogy a szóban forgó tudományág azt vizsgálja, milyen módon hat egymásra a psziché - a lélek és annak érzelmi tartalma - és az idegrendszer, és hogyan kap csolódik mindkettő az immunrendszerünkhöz. Van, aki ezt a területet „pszichoneuroimmunoendokrinológiának” hívja, ezzel is jelezve, hogy az endokrin- vagyis a hormonrendszer is felelős azért, hogyan válaszol a testünk egy-egy ingerre. Az újabb kori kutatások ezeknek a kapcsolódásoknak a műkö dését egészen a sejtek szintjéig feltárják. Újra felfedezzük a tudományos alapjait annak, amit régebben már tudtunk, de vesztünkre elfelejtettünk. Az elmúlt évszázadok során sok orvos ébredt rá arra, hogy az érzelmek fontos szerepet játszanak a betegségek kialaku lásában és a gyógyulásban. Kutatásokat végeztek, könyveket írtak, támadták az uralkodó orvosi ideológiát, de a gondo lataik, a felfedezéseik és a megérzéseik mindegyre eltűntek valamiféle orvosi Bermuda-háromszögben. Az, amit az előző korok orvosai és tudósai megtudtak a lélek és a test kapcsola táról, nyomtalanul elsüllyedt, mintha sohasem bukkant volna fel a mélyből. A szakmai körökben egyik legelismertebb orvosi folyó irat, a New England Journal of Medicine 1985-ös augusztusi
A Be r m u d a - h á r o m s z ö g
21
vezércikke ellentmondást nem tűrő hangnemben, magabiz tosan jelenti ki: „Itt az idő, hogy elismerjük, hogy az a hiede lem, miszerint a betegség elmeállapotunk tükröződése, merő folklór.”2 Ez a fajta elutasítás tovább már nem tartható. Az új tu domány, a pszichoneuroimmunológia, amelyet Hershfield említett a The Globe and M ailhez írott levelében, akkor is ónállóvá lett, ha meglátásai az orvosi gyakorlatban ma még nem érvényesülnek. Elég azonban csak átfutnunk az orvosi könyvtárakat vagy az internetes oldalakat, és máris láthatjuk, hogy az új tudo mányággal kapcsolatos kutatások, tudományos cikkek és könyvek egyre nagyobb számban látnak napvilágot. A nép szerű könyveken és magazinokon keresztül az információ sok emberhez eljutott. A laikus közönség - a szakembereket sok szempontból megelőzve, a hagyományos gondolkodáshoz ke vésbé kötődve - könnyebben elfogadja, hogy az embert nem lehet különálló részekre tagolni, hiszen csodálatos lénye több mint csupán a részek összessége. Immunrendszerünk működése nem választható el a min dennapi történésektől. Megfigyelték például, hogy a vizsgaidőszakban rosszabbul működik az orvostanhallgatók im munrendszere, mint egyébként. Ennél is nagyobb jelentősége van későbbi egészségük és jó közérzetük szempontjából an nak a ténynek, hogy mind közül a legmagányosabb diákok immunrendszere működött a leggyengébben. A magány és a gyengébb védekezőképesség közötti összefüggést pszichiátriai kezelés alatt álló betegek esetében is megfigyelték. Ha nem állnának a rendelkezésünkre további bizonyítékok, amelyeket kutatások támasztanak alá - pedig sok ilyen van - , akkor is számolnunk kellene a krónikus stressz hosszú távú hatásával. A vizsgáktól való szorongás természetes jelenség és csak rövid
22
A TEST LÁZADÁSA
ideig tart, de sok embernek öntudatlanul is úgy telik az egész élete, mintha folyamatosan egy teljhatalmú vizsgáztató figyel né, akinek minden áron meg kell felelnie. Sokan élünk, ha nem is magányosan, de olyan kapcsolatban, amely érzelmileg nem kielégítő, hiszen a legalapvetőbb szükségleteinket sem ismerik el, illetve tartják tiszteletben. A magány és a stressz sok olyan embert is érint, aki úgy gondolja, hogy az élete egé szen elviselhető. De hogyan alakul át egyes esetekben a stressz betegséggé? A stressz fizikai és biokémiai reakciók bonyolult, egymásra épülő folyamata, amit valamilyen erős érzelmi inger vált ki. Élettani szempontból maguk az érzelmek pusztán az idegrendszer elektromos kisülései, kémiai és hormonális folya matai. Az érzelmek befolyásolják a főbb szerveknek és az immunrendszernek a működését, továbbá azoknak a szerve zetünkben keringő biológiai anyagoknak a hatását, amelyek részt vesznek testünk fizikai állapotának a szabályozásában, mindezek pedig visszahatnak az érzelmekre. Ha elfojtjuk az érzelmeinket, ahogyan azt Mary tette gyerekkorában, azért hogy biztonságban legyen, akkor ez a gátlás hosszú távon gyengíti a test betegségekkel szembeni védekezőképességét. Az elfojtás - ha az érzelmeket nem tudatosítjuk, hanem a tu dattalanba száműzzük - összezavarja és szétzilálja a fiziológiai védelmet; ez az oka annak, hogy sok embernél ez a védelem a visszájára fordul, és az immunrendszer ahelyett, hogy védené, inkább pusztítja a szervezetet. Az alatt a hét év alatt, amíg a Vancouveri Kórház palliatív osztályának orvosi koordinátora voltam, sok olyan krónikus betegségben szenvedő pácienssel találkoztam, akinek a törté nete sok mindenben hasonlított Maryéhez. Azoknál a bete geknél, akik rákban vagy degeneratív neurológiai betegségben - például amyotrophiás lateralsclerosisban (ALS, vagy más
A Be r m u d a - h á r o m s z ö g
23
néven Lou Gehrig-betegség) - szenvedtek, hasonló dinamika és érzelemkezelési mód volt megfigyelhető. Háziorvosi gya korlatom során ugyanezeket a mintákat tapasztaltam azoknál a betegeknél, akiket szklerózis multiplexszel, gyulladásos bél betegségekkel - mint amilyen a fekélyes vastagbélgyulladás vagy a Crohn-betegség krónikus fáradtság szindrómával, autoimmun rendellenességekkel, fibromyalgiával, migrén nel, bőrbetegségekkel, endometriosisszal és egyéb tünetekkel kezeltem. A súlyos betegségben szenvedő pácienseim közül szinte egyik sem tanulta meg, hogyan legyen határozott az élet lényeges kérdéseiben. Habár felületesen szemlélve úgy tűnt, hogy egyes betegek személyisége és körülményei egyál talán nem hasonlítanak Maryére, a mögöttes érzelmi elfojtás mindegyik esetben jelen volt. Az egyik végső stádiumban lévő betegem, egy középkorú férfi, egy olyan cég vezérigazgatója volt, amely a rák ellensze reként cápaporcot forgalmazott. Mire a férfi az osztályunkra került, a nemrégiben diagnosztizált rák már az egész testében szétterjedt. Majdnem a haláláig rendszeresen szedte a cápa porcot, de nem azért, mert hitt a hatásában. Rettenetes szaga volt - irtózatos bűze már messziről érződött, elképzelhetik, milyen volt az íze. „Utálom - mondta - , de az üzlettársam roppant csalódott lenne, ha abbahagynám.” Biztosítottam róla, hogy joga van az utolsó napjait anélkül leélni, hogy má sok miatt aggódna. Nagyon kényes dolog annak a feszegetése, hogy az életmó dunk, amire kondicionáltak minket, hozzájárulhat-e a beteg ségeink kialakulásához. Az, hogy az életmódunk és az ebből adódó betegség közt összefüggés van, mondjuk a dohányzás és a tüdőrák esetében, teljesen nyilvánvaló mindenki számára - kivételt ez alól talán csak a dohánygyárak vezetői képeznek. Ám az érzelmi élet és a szklerózis multiplex, az emlőrák vagy
21
A TEST LÁZADÁSA
az ízületi gyulladás megjelenése között már nehezebben bi zonyítható a kapcsolat. A páciens számára olyan ez, mintha nem lenne elég szörnyű csapás, hogy megbetegedett, hanem még hibásnak is kellene éreznie magát azért, mert olyan, ami lyen. „Miért írja ezt a könyvet? - kérdezte egy ötvenkét éves egyetemi professzornő, akit emlőrákkal kezeltek. - A génjeim miatt lettem rákos, nem azért, mert valami rosszat tettem” mondta dühösen. „Az áldozat hibáztatásának egyik különösen szerencsét len formája, ha a betegséget és a halált személyes kudarcnak állítjuk be - ítélkezett 1985-ös vezércikkében a New England Journal of Medicine. - Miközben a betegeket már éppen elég gé sújtja a saját állapotuk, nem kellene tovább nehezíteni a helyzetüket azzal, hogy rámutatunk, felelősek azért, ami velük történik.” A felelősségvállalás nyugtalanító kérdésére még vissza térünk. Itt most csak annyit jegyeznék meg, hogy nem a fe lelősség és a kudarc a lényeg. Az ilyen fogalmak csak tovább bonyolítják a képet. Mint látni fogjuk, tudományos szempont ból teljesen megalapozatlan, ha a beteget okoljuk a kialakult helyzetért - mindamellett morálisan is elfogadhatatlan. A vezércikk szerzője összekeveri a vádat a felelősséggel. Bár mindenki retteg attól, hogy hibásnak találják valamiben, mindannyian arra vágyunk, hogy nagyobb felelősségtudatunk legyen - vagyis nagyobb felelősséggel és tudatossággal tud junk szembesülni az élethelyzeteinkkel, ahelyett hogy csupán automatikusan reagálnánk a különböző eseményekre. Mind annyian azt szeretnénk, ha mi irányíthatnánk a saját életün ket: ha mi lennénk a felelősök saját magunkért és képesek lennénk olyan döntéseket hozni, amelyek hatással vannak az életünkre. Tudatosság nélkül nincs igazi felelősség. A nyu gati orvostudomány egyik rákfenéje, hogy egyedül az orvost
A Be r m u d a - h á r o m s z ö g
25
ismeri el tekintélynek, miközben a beteg meglehetősen gyaki an mindössze passzív alanya a terápiának, avagy a gyógyítási lolyamatnak Megfosztják az embert attól a lehetőségtől, hogy valódi felelősséget vállalhasson. Senkit sem lehet hibáztatni a/.ért, mert megadja magát a betegségnek vagy a halálnak. Bárki bármikor kerülhet ilyen helyzetbe, de m inél többet hidunk magunkról, annál kevésbé válunk pusztán passzív áldozattá. Nemcsak azért kell többet megtudnunk a lélek és a test kapcsolatáról, hogy jobban megérthessük a betegségeket, ha nem azért is, hogy megértsük, mi az egészség. Robert Maun der, a Torontói Egyetem pszichiátriai karának munkatársa a lélek és a test kapcsolatát vizsgálta a betegségekkel összefüg gésben. „Ha megpróbáljuk felismerni, mi okozza a stresszt, és megoldani a problémát, az sokkal inkább vezet gyógyuláshoz, mintha tudomást sem veszünk róla”3A gyógyításban minden .ipró információ, az igazság minden apró morzsája létfontos ságú lehet. Ha létezik kapcsolat az érzelmi élet és a fiziológia között, de ezt nem tudatosítjuk az emberekben, akkor lehet, hogy egy hathatós eszköztől fosztjuk meg őket. Ennél a témánál szembetaláljuk magunkat a nyelv ponlallanságával is. Még amikor lélek és test kapcsolatáról beszé lünk, az is azt az elképzelést rejti magában, hogy két különálló entitásról van szó, amelyek valamilyen módon összefüggésben állnak egymással. Az életben azonban nincs ilyenfajta elkü lönülés; nincs olyan test, ami ne lenne lélek, és nincs olyan lélek, ami ne lenne egyben test is. Felmerült a „lélek-test” szó hővezetésének a lehetősége is, mert leginkább ez a kifejezés líikrözné a valóságot. A lélek-testről való gondolkodás a nyugati kultúrában sem egészen új. Platón egyik dialógusában Szókratész egy trák or vost idéz, aki görög kollégáit bírálja: „Hiszen éppen ez az oka
2(>
A TEST LÁZADÁSA
annak, hogy a görög orvosok nem értenek sok betegséghez, mert az egészet, amire a legjobban kellene ügyelniük, elha nyagolják; pedig ha az egész van rosszul, lehetetlen, hogy a rész egészséges legyen. (...) Mert most éppen ez a hiba, hogy az emberek külön akarnak a bölcs józanságnak, és külön az egészségnek orvosai lenni.”4 A lélek és a test nem szétválaszt ható, mondta Szókratész - majdnem kétezer-ötszáz évvel a pszichoneuroimmunoendokrinológia megjelenése előtt! A test lázadásának megírása végül már nemcsak azt jelen tette számomra, hogy igazolok néhányat azok közül a m eg látások közül, amelyeket elsőként Mary sclerodermájáról írt cikkemben fogalmaztam meg. Időközben rengeteget tanul tam, és mélységesen tisztelni kezdtem annak a több száz or vosnak, tudósnak, pszichológusnak és kutatónak a munkáját, akik a lélek-test eddig szűz területének a feltérképezésén dol goztak. Ennek a könyvnek a megírása abban is sokat segített, hogy kiderítsem, miként fojtom el én magam a saját érzései met. Azért is vállalkoztam erre a belső utazásra, hogy választ találjak arra a kérdésre, amelyet egy konzulens tett fel nekem a Brit Columbiai Rákkutató Intézetben, ahol azt kutattam, milyen szerepe lehet az érzelmek elfojtásának a rák kialaku lásában. Ügy tűnik, a rosszindulatú betegségben szenvedők közül sokakban él egyfajta tagadás a lelki vagy testi fájdal makkal és az olyan kellemetlen érzésekkel szemben, mint a harag, a szomorúság vagy az elutasítás. „Van valami személyes kötődése ehhez a témához? - kérdezte a konzulens. - Mi az, ami vonzza benne?” A kérdés felidézett bennem egy hét évvel korábbi történe tet. Egy este meglátogattam hetvenhat éves édesanyámat az idősek otthonában, ahol lakott. Előrehaladott izomsorvadás ban, a családunkat érintő örökletes betegségben szenvedett. Már felülni sem tudott segítség nélkül, így nem ápolhattuk
A Be r m u d a -h á r o m sz ö g
27
lovább otthon. Két fivérem és én a családtagjainkkal együtt icndszeresen látogattuk egészen a haláláig, ami akkor követ kezett be, amikor elkezdtem ezt a könyvet írni. Enyhén bicegtem, ahogy az otthon folyosóján végigmenlem. Aznap reggel műtötték a térdem porcleválással, ami azért következhetett be, mert nem vettem figyelembe, amit a testem n lájdalom útján minden alkalommal jelzett, amikor betonon futottam. Miután benyitottam anyám szobájába, önkéntelenül is könnyed, természetes járással siettem oda az ágyához, hogy üdvözöljem. Nem tudatosan lepleztem a sántítást, valójában észre sem vettem, mit teszek. Csak később gondolkodtam el i.ijta, vajon mi késztetett erre a szükségtelen elővigyázatos ságra - szükségtelen volt, hiszen anyám minden aggodalom nélkül fogadta volna, ha ötvenegy éves fia tizenkét órával a műtét után sántít. Akkor hát mi történt? Az önkéntelen késztetés, hogy az .myámat még egy ilyen ártalmatlan helyzetben is megkímél jem a fájdalmamtól, olyan mélyen beépült reflex volt, amely nek semmi köze nem volt az aktuális igényeinkhez. A szóban fin gó elfojtás egy dinamika emléke, vagy még inkább rekonsti iialása volt csupán, amely a még fejlődésben lévő agyamba vésődött bele jóval azelőtt, hogy mindennek a tudatában le heltem volna. Túlélője és gyermeke is vagyok a náci népirtásnak. Első életévem nagy részét a náci uralom alatt lévő Budapesten tol iul lem. Anyai nagyszüleimet Auschwitzban ölték meg, amikor en öt hónapos voltam; a nagynénémet szintén deportálták, .i/l án már nem hallottunk felőle; az apámat elvitték munka szolgálatra a német hadtestekkel harcoló magyar hadsereg hez. Anyám és én épphogy túléltük azt a közel egy évet a pesti gél lóban. Néhány hétre el kellett szakadnunk egymástól, mert .íz anyám csak így tudott megmenteni a biztos éhhaláltól és a
28
A TEST LÁZADÁSA
fertőzésektől. Nem kell túl nagy képzelőerő ahhoz, hogy meg értsük, hogy akkori lelkiállapotában és az embertelen m eg próbáltatások közepette, amelyekkel nap mint nap szembe kellett néznie, anyám nem volt képes arra a gyengéd mosolyra és osztatlan figyelemre, amire egy fejlődésben lévő gyereknek szüksége van ahhoz, hogy kialakuljon benne a biztonság és a feltétlen szeretet érzete. Anyám maga mesélte később, hogy sokszor annyira kétségbeesett, hogy reggelente csak azért kelt fel az ágyból, mert muszáj volt gondoskodnia rólam. Korán megtanultam, hogy meg kell dolgoznom a figyelemért, hogy a lehető legkevésbé szabad terhelni az anyámat, és hogy legjobb, ha a félelmet és a fájdalmat elfojtom. Az egészséges anya-gyerek kapcsolatban az anya úgy gon doskodik a gyermekéről, hogy a gyereknek semmilyen m ó don nem kell megdolgoznia azért, amit kap. Az anyám nem tudta nekem ezt a feltétel nélküli gondoskodást megadni, és mivel nem volt sem szent, sem tökéletes, valószínűleg akkor sem sikerült volna neki, ha a családunkat nem sújtják ezek a borzalmak. Ilyen körülmények között váltam az anyám védelmezőjévé - hiszen az első pillanattól kezdve meg kellett védenem attól, hogy észrevegye a fájdalmamat. Ami kezdetben a csecsemő automatikus védekező reakciója volt, hamarosan állandó sze mélyiségmintává rögzült, ami még ötvenegy évesen is arra sarkallt, hogy a legkisebb fizikai kellemetlenséget is eltitkol jam előle. Eredetileg persze nem ilyennek képzeltem ezt a könyvet. Intellektuális kutatásnak szántam, egy érdekes elmélet tanul mányozásának, amely segítene megmagyarázni az egészség és a betegség okait. Már többen foglalkoztak ezzel a témá val előttem, de még mindig volt mit felfedezni. A konzulens kérdése azonban arra indított, hogy szembenézzek a saját
A Be r m u d a -h á r o m sz ö g
29
cT/elmeim elfojtásával. Tudtam, hogy a sántítás eltitkolása i siik egy a sok közül. így tehát ebben a könyvben nemcsak arról írok, amit má soktól vagy a szakmai folyóiratokból megtudtam, hanem .utói is, amit saját magamon megfigyeltem. Az elfojtás mei lianizmusa mindannyiunkban működik. Többé-kevésbé mindannyian megtagadjuk és becsapjuk magunkat, és en nek a legtöbbször éppoly kevéssé vagyunk a tudatában, mint .unennyire én voltam, amikor „eldöntöttem”, hogy leplezem ti sántításomat. Hogy egészségesek vagy betegek leszünk-e, / részben attól függ, milyen mértékben áltatjuk magunkat, részben pedig attól, hogy más tényezők, amelyek hajlamossá lesznek minket a betegségekre - mint például az öröklődés vagy a káros környezeti hatások mennyire vannak jelen az eleiünkben. Amikor bebizonyítom, hogy a stressz egyik leg11
löbb kiváltó oka az elfojtás, ami jelentős mértékben hozzájá rni a betegségek kialakulásához, nem szeretnék senkit azzal vádolni, hogy „önmagát betegíti meg.” Ennek a könyvnek a megírásával a tanulást és a gyógyítást szeretném elősegíteni, nem pedig a kultúránkban amúgy is túltengő vádaskodáshoz akarok hozzájárulni. Talán túl érzékeny vagyok a vádaskodás témakörét illetően, de ezzel a legtöbben így vagyunk. A szé gyen a legmélyebb „negatív érzelem” aminek az elkerüléséért szinte bármit megteszünk. Sajnos a szégyentől való örökös lelelmünk sokszor megakadályoz minket abban, hogy reáli san lássuk a dolgokat. Az orvosok legnagyobb erőfeszítése ellenére, nyolc évvel a diagnózis után, Mary a Vancouveri Kórházban belehalt a sclemderma szövődményeibe. Kedves mosolyát egészen a ha láláig megőrizte, bár a szíve már gyenge volt, és lélegezni is i sale nehezen tudott. Még utolsó napjaiban is kérte időnként,
30
A TEST LÁZADÁSA
hogy hosszabban beszélgessünk el. Csak csevegni akart, néha komolyabb, máskor hétköznapi dolgokról. „Maga az egyetlen, aki valaha figyelt rám” - mondta egy alkalommal. Sokszor gondolkodtam azon, vajon hogyan alakult volna Mary élete, ha kisgyerekként - megerőszakolva, megfélemlítve, a húgai iránt érzett felelősség terhe alatt - lett volna mellette valaki, aki meghallgatja és megérti őt. Talán ha valakire biztosan szá míthat, akkor megtanulta volna értékelni önmagát, kifejezni az érzéseit és a haragját, amikor fizikailag vagy érzelmileg bántalmazzák. Ha nem így alakul a sorsa, Mary vajon ma is élne?
MÁSODIK FEJEZET
A túlságosan jó kislány
Ila úgy fogalmaznánk, hogy 1996 tavasza és nyara nyomasztó, sl i ősszel teli időszak volt Natalie életében, meg sem közelíte nénk az igazságot. Tizenhat éves fiát hat hónap után, március ban engedték haza egy drogrehabilitációs intézményből. A fiú e/l megelőzően két éven át folyamatosan ivott és kábítószere zőit, és több iskolából kirúgták. „Az volt a szerencsénk, hogy sikerült bejuttatnunk egy olyan helyre, ahol egy bentlakásos programban vehetett részt - mesélte az ötvenhárom éves, koi abban nővérként dolgozó édesanya. - Még alig érkezett haza, amikor először a férjemnél, azután nálam is súlyos betegséget diagnosztizáltak.” Natalie férjét, Bilit júliusban műtötték meg rosszindulatú béldaganattal. A műtét után kiderült, hogy a rák átterjedt a májára is. Natalie mindeközben időnként fáradékonyságról, szédü lésről és fülzúgásról panaszkodott, ezek a tünetek azonban csak rövid időre jelentkeztek, és kezelés nélkül is elmúltak. A betegsége felfedezését megelőző évben már sokkal kimei iiltebb volt, mint általában. Júniusban egy szédülésroham miatt CT-vizsgálatra került sor, az eredmény azonban negatív lőtt. Két hónappal később Natalie agyáról MRI-felvétel ké szült, ami szklerózis multiplexre jellemző elváltozásokat tárt lel: egyes gyulladásos gócokban a myelinhüvelyek, vagyis az
32
A TEST LÁZADÁSA
idegsejteket védő zsírszövet károsodása és hegesedése volt látható. A szklerózis multiplex (a név a görög „megkeményedni” szóból származik) a legelterjedtebb olyan betegség, amelyben a myelinkárosodás a központi idegrendszer sejtjeinek műkö dési zavarához vezet. Hogy milyen tüneteket okoz, az attól függ, hogy a gyulladás és a hegesedés az idegrendszer mely területeit érinti. Sokszor a gerincvelő, az agytörzs és a vizuális információkat továbbító látóideg károsodik először. Amenynyiben a károsodás a gerincvelőt érinti, a végtagokban és a törzsben jelentkező zsibbadás, fájdalom és egyéb kellemetlen érzetek a jellegzetes tünetek. Ezenkívül előfordulhat akaratlan izomfeszülés vagy izomgyengeség is. Az agy egyes területein bekövetkező myelinkárosodás kettős látást, illetve beszéd- és egyensúlyproblémákat okoz. Azok a betegek pedig, akiknél a gyulladás a látóideget érinti, időszakos látáskieséstől szenved nek. A fáradékonyság jellemző tünet: az érintettek a szokásos fáradtságot messze felülmúló, leküzdhetetlen kimerültséget éreznek. Natalie szédülése folytatódott ősszel és a tél elején is, m i közben továbbra is ápolta a férjét a bélműtétet követő lába dozás és a tizenkét hetes kemoterápia alatt. Valamivel később Bili, aki ingatlanügynök volt, újra munkába tudott állni. Aztán 1997 májusában, egy második operáció során eltávolították a májáttéteket is. „A műtétet követően - amelynek során a máj mintegy háromnegyedét eltávolították - vérrög keletkezett a májba belépő fő gyűjtőérben, a kapuvénában. Ebbe bele is halhatott volna - mondta Natalie. - Ezután rendkívül zavarttá és inger lékennyé vált.” Bili végül 1999-ben halt meg, de a feleségének előbb még olyan mértékű érzelmi agóniát kellett elszenvednie miatta, amit még ő sem láthatott előre.
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
33
Coloradói kutatók száz olyan beteget vizsgáltak meg, akik szklerózis multiplex romló-javuló formájától szenvedtek, .mii azt jelenti, hogy az állapot hirtelen romlása váltakozik tű nd mentes szakaszokkal. Natalie-nak is ilyen típusú betegsége volt. A vizsgált betegek közül négyszer gyorsabban romlott az állapota azoknak, akik szélsőséges stresszhatásnak, például iclentősebb párkapcsolati problémáknak vagy anyagi bizony
>1
talanságnak voltak kitéve.1 „1996 karácsonya körül még mindig sokat szédültem, de aztán szinte teljesen rendbe jöttem - mesélte Natalie. - Leg feljebb egy kicsit furán jártam. És a Bili májműtétjével kapcso latos problémák ellenére - július és augusztus között négyszer kellett bevinnem a sürgősségire - jól éreztem magam. Ügy líínt, Bilinek javul az állapota, és reménykedtünk benne, hogy több komplikáció már nem lesz. Ekkor azonban ismét roszszabbul lettem.” A tünetek akkor súlyosbodtak újra, amikor Natalie úgy gondolta, végre pihenhet egy kicsit, amikor már nem volt szükség arra, hogy folyamatosan gondoskodjon má sokról. A férjem az a fajta ember volt, aki úgy gondolta, hogy neki nem kell megtennie azt, amit nem akar. Mindig is ilyen volt. Amikor beteg lett, úgy döntött, ezután a kisujját sem mozdítja. Naphosszat csak ült a kanapén, és ha valamire szük sége volt, csettintett egyet - ha pedig csettintett, mindannyian ugrottunk. Már a gyerekek is egyre türelmetlenebbek voltak vele. Végül ősszel, amikor jobban lett, elküldtem, hogy töltsön néhány napot a barátaival. Szükséged lenne egy kis kimozdu lásra, mondtam. - És magának mire lett volna szüksége? - kérdeztem. - Torkig voltam vele. Vigyétek el golfozni néhány napra, kértem. És a barátai eljöttek és elvitték. Két óra múlva már tudtam, hogy baj van”
34
A TEST LÁZADÁSA
Vajon mit tanulhatott mindebből Natalie? Hát - mondja bizonytalanul azt hogy meg kell tanul nom visszafogni magamban a segítő szándékot. D e ezt egy szerűen nem tudom m egtenni... ha valakinek segítségre van szüksége, akkor nekem muszáj segítenem. - Ügy, hogy közben nem törődik azzal, hogy mi lesz ma gával? - Igen. Már öt éve tart ez az egész, de még mindig nem tanultam meg, hogy lassítsak. A testem gyakran figyelmeztet, hogy állj, de én csak megyek tovább. Nem tanulok belőle” A házassága alatt Natalie szervezetének minden oka meg volt arra, hogy nemet mondjon. Bili rendszeresen ivott és gyakran hozta kínos helyzetbe a feleségét. „Ha túl sokat ivott, szörnyen viselkedett - mesélte Natalie -, agresszív lett, köte kedő, könnyen begurult. Ha például vendégségben voltunk, és valami feldühítette, minden ok nélkül belekötött az emberek be. Ilyenkor otthagytam, akkor viszont megharagudott rám, hogy nem állok ki mellette. Amikor megállapították nálam a szklerózist, két nap sem telt bele, s már tudtam, hogy Bili nem áll majd mellettem” A golfos pihenést követően Bili néhány hónapra ismét jobban lett. Viszonyt kezdeményezett egy másik nővel, a csa lád egyik barátjával. „Azt gondoltam magamban: nem látod, mit tettem érted? - mesélte Natalie. - A saját egészségemet kockáztattam miattad! Ott voltam melletted egész nyáron. Élet és halál között lebegtél, és én ott ültem hetvenkét órán át a kórházban, várva, hogy kiderüljön, mi lesz veled. Amikor hazajöttél, ápoltalak, és ez a hála mindezért? Ügy éreztem, piszkosul arcul csaptak.” Nem számít újdonságnak az a gondolat, hogy a lelki stressz növeli a szklerózis multiplex kockázatát. A szklerózis multi plex teljes klinikai leírását elsőként Jean-Martin Charcot, fran-
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
35
i ia neurológus készítette el. Egy 1968-as előadásában arról K/ámolt be, hogy a betegek „hosszan tartó bánattal vagy aggo dalommar hozták összefüggésbe a tünetek megjelenését. Öt évvel később egy angol orvos egy olyan esetet írt le, amely szintén a stresszhez köthető: „Kóroktani szempontból Ion fosnak tartok megemlíteni egy másik kijelentést, amelyet n beteg az egyik nővérrel folytatott bizalmas beszélgetés során leli - tudniillik, hogy azért betegedett meg, mert tetten érte a lérjét egy másik nővel”2 E könyv megírása során kilenc szklerózis multiplexben szenvedő beteggel készítettem interjút, akik közül nyolc nő volt. (Egyébként az érintettek körülbelül 60%-a nő.) A Nata lie történetében bemutatott érzelmi mintázat, ha nem is ilyen drámai formában, de mindegyik esetben tetten érhető volt. Az interjúk alapján összegyűjtött bizonyítékokat a közre adott kutatási eredmények is alátámasztják. „A téma kutatói közül sokan állítják, hogy klinikai tapasztalataik szerint az érzelmi stressz valamilyen módon összefügghet a szklerózis multiplex kialakulásával” - írja egy 1970-ben készült beszá moló.3A szakemberek szerint a szülővel való túlfűtött érzelmi kapcsolat, a lelki függetlenség hiánya, a mások szeretete és gyengédsége iránti túlzott vágy, valamint a harag megélésének és kifejezésének képtelensége mind olyan tényezők, amelyek közrejátszhatnak a betegség kialakulásában. Egy 1958-as vizs gálat szerint az esetek csaknem 90%-ában „a tünetek megje lenése előtt (...) a betegek olyan súlyos lelki traumán estek át, amely a »biztonságukat« fenyegette”.4 Egy 1969-es vizsgálat harminckét izraeli és amerikai belégnél értékelte a lelki folyamatok szerepét. Ezeknek a szkle rózis multiplexben szenvedő személyeknek a 85%-ánál a ké sőbb a betegségnek tulajdonított tünetek egy a közelmúltban lörtént, rendkívül stresszes eseményt követően jelentek meg.
Hi
A Tl-ST LÁZADÁSA
A megterhelő esemény (stresszor) természete persze megle hetősen különböző lehet az egyes betegek esetében: ilyen lehet a szeretett személy megbetegedése vagy halála, a megélhetés elvesztésének váratlan veszélye, olyan családon belüli ese mény, amely tartós változást idézett elő és az illető képességeit meghaladó rugalmasságot vagy alkalmazkodást igényelt. Az elhúzódó házassági konfliktus és a túlzott, megterhelő mun kahelyi felelősségvállalás is ilyen stresszforrásnak bizonyult. „Az esetek közös jellemzője - írják a tanulmány szerzői hogy az érintettek képtelenek voltak megbirkózni a nehézsé gekkel (...), ettől pedig úgy érezték, hogy kudarcot vallottak és alkalmatlanok valamire.”5 Ez a fajta stressz a különböző kultúrákban egyaránt jelen van. Egy másik vizsgálat szklerózisos betegeket hasonlított öszsze egy egészségesekből álló kontrollcsoporttal. A szklerózis multiplexes csoportban tízszer több súlyosan traumatikus esemény fordult elő, és ötször gyakoribb volt a házassági konf liktus.6 A nyolc szklerózisban szenvedő nő közül, akikkel beszél tem, csak egy olyan akadt, aki még az első párkapcsolatában élt; a többiek vagy külön éltek, vagy elváltak. Négy nőt vala mivel a betegség megjelenése előtt fizikailag vagy lelkileg bán talmazott a partnere. A többi esetben a partnerek érzelmileg távolságtartók, illetve elérhetetlenek voltak. Lois, az újságíró, huszonnégy éves volt, amikor 1974-ben meg állapították nála a szklerózis multiplexet. Rövid ideig kettős látástól szenvedett, amit néhány hónappal később a lábában tapasztalt tűszúrásszerű érzés követett. Az ezt megelőző két évben egy kis bennszülött telepen élt az Északi-sarkvidéken egy nála kilenc évvel idősebb művésszel, aki a lány elm on dása szerint lelkileg labilis alkat volt. A férfi később mániás
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
37
impresszió miatt kórházi kezelésre szorult. „Bálványoztam ul - emlékezett vissza Lois. - Annyira tehetséges volt, hogy mellette úgy éreztem, én nem tudok semmit. Talán egy kicsit lél lem is tőle” Lois számára nagyon nehéz volt a sarkvidéki élet. „Egy nyugati parton, bura alatt nevelkedett lány számára olyan volt ez, mintha Timbuktuba költözött volna. Néhány evvel később elmentem egy pszichológushoz, aki azt mondta: ^Szerencsés, hogy élve megúszta.« Mindenki ivott, sok volt a haláleset és a gyilkosság, elszigetelve éltünk a külvilágtól. Nem voltak utak sem. Fizikailag féltem a barátomtól, a megjegyzé seitől és a haragjától. Egy nyári kaland volt, aminek néhány hónap múlva véget kellett volna érnie, ehelyett több évig tar lóit. Minden erőmmel azon voltam, hogy kibírjam, de végül o volt az, aki kirúgott.” Szörnyű körülmények között éltek. Volt egy kinti vécénk, de mínusz negyven vagy mínusz ölvén fokban lehetetlen volt használni. Aztán beleegyezett, hogy legyen egy »mézes bödönünk«, ahogy ott nevezik, így éjjel abba pisilhettem, mert a nőknek gyakrabban kell, mint n férfiaknak, ugyebár. - Ez valamiféle engedmény volt? - kérdeztem. - Igen, pontosan. Ügy kellett kivinni az udvarra, hogy ki ürítsük, márpedig ő erre nem volt hajlandó. Egyik éjjel kiha llotta a hóba, nekem meg azt mondta, hogy menjek a kinti luidira. Én hordtam a vizet, mivel nem volt vezetékes víz. Nem volt más választásom. Ha vele akartam maradni, tűrnöm kel lel l. Emlékszem, csak egy dolgot vártam tőle, azt hogy tisz tijén. Nem tudom miért, de ez nagyon fontos volt nekem. Annyira vágytam erre, hogy szinte bármit hajlandó voltam elviselni.” Lois elmondása szerint egész életében kétségbeesetten vá gyott arra, hogy mások elfogadják. Különösen igaz volt ez az
A TEST LÁZADÁSA
anyjával való kapcsolatára. „Az anyámmal is nagyon hasonló volt a kapcsolatom. Az anyám mindig is irányította az élete met, megmondta, mit vegyek fel, berendezte a szobámat, a kezdetektől fogva mindig előrta, hogy mit csináljak. Túlságo san jó kislány voltam. A háttérbe szorítottam a saját vágyaimat és igényeimet azért, hogy elfogadjanak. Mindig megpróbál tam olyan lenni, amilyennek a szüleim szerettek volna látni.” Barbara, aki - a híre alapján - nagyon hatékony pszichoterapeuta, sok krónikus betegségben szenvedő beteget kezel. Ő maga szklerózis multiplexben szenved. Határozottan eluta sítja azt a feltételezést, hogy a gyerekkori élményeiből eredő elfojtásnak bármi köze lenne a szklerózis multiplex hátteré ben meghúzódó szövettani elváltozásokhoz. A szklerózis multiplex tizennyolc éve jelentkezett Barba ránál. Az első tünetek nem sokkal azután mutatkoztak rajta, hogy két hétre meghívta az otthonába az egyik szociopata páciensét, akit egy javító-nevelő intézetben kezelt. „Már több terápián túl volt - mondta - , és szerettünk volna még egy esélyt adni neki.” A páciens ehelyett feldúlta Barbara otthonát és tönkretette a házasságát. Megkérdeztem Barbarától, vajon az, hogy meghívta az otthonába ezt a súlyos személyiségza varral küzdő embert, nem jelenti-e azt, hogy komoly gondjai vannak a személyes határok fenntartásával. „Hát igen is meg nem is - felelte. - Azt gondoltam, hogy rendben van a dolog, mivel csak két hétről volt szó. De persze soha többet nem tennék ilyet. Ma már annyira tiszteletben tartom ezeket a határokat, hogy az egyik páciensem - aki egyébként szintén terapeuta - ezen szokott ékelődni. Sajnos nagy árat fizettem azért, hogy ezt megtanuljam. Sokszor arra gondolok, hogy a szklerózis multiplex büntetés, amiért ilyen őrült voltam.”
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
39
A betegség büntetésként való felfogása fölvet egy fontos kérdést, hiszen a krónikus betegségben szenvedőket gyakran vádolják - vagy sokszor ők vádolják meg saját magukat - az zal, hogy valamiképpen rászolgáltak szerencsétlen sorsukra. Ila az elfojtás/stressz-elmélet valóban magában foglalná azt az elképzelést, hogy a betegség tulajdonképpen büntetés, ak kor megérteném Barbarát, hogy elutasítja ezt a teóriát. De az olyan kutatás, amelynek célja a tudományos megértés, öszs/cférhetetlen a moralizálással és az ítélkezéssel. Amikor ki jelentjük, hogy az a meggondolatlan cselekedet, hogy egy polenciálisan közveszélyes személyt meghívunk az otthonunkba leszültségforrás volt, ami szerepet játszott a betegség kiala kulásában, akkor egyszerűen csak rámutatunk a stressz és a betegség közt meglévő összefüggésre. Leírunk egy lehetséges következményt - nem mint büntetést, hanem mint lélektani valóságot. Barbara kitart amellett, hogy a szüleivel kölcsönös szereletben és egészséges kapcsolatban éltek. Anyámmal igazán jól megvoltunk. Mindig is nagyon közel álltunk egymáshoz. - A személyes határok fenntartását gyermekkorában ta nulja meg az ember - mondtam én. - Mit gondol, magának miért kellett később megtanulnia, méghozzá ilyen fájdalmas módon? - Én tudtam, hol húzódnak ezek a határok, de az anyám nem. A legtöbbször pont emiatt veszekedtünk. Azért, mert képtelen volt felismerni, meddig tart ő, és hol kezdődök én.” Azt, hogy Barbara beengedett az otthonába egy labilis, ve szélyes embert, jelentős stresszforrásként értékelné bármelyik vizsgálat, csakhogy az előzményeket, vagyis az elmosódott személyiséghatárokból adódó krónikus stresszt már nem ilyen könnyű azonosítani. A felnőttkori lelki stressz egyik
40
A TEST LÁZADÁSA
legalapvetőbb forrása éppen az, ha a gyerekkorban nem ala kulnak ki a személyes határok. Ez ugyanis állandó negatív hatással van a szervezet hormonháztartására és immunrend szerére, mivel akik nem érzékelik egyértelműen a személyes határaikat, azok stresszben élnek; mindennapjaik állandó része, hogy mások betolakodnak az életükbe. Megtanulták azonban, hogy mindezt kizárják a tudatukból. „A szklerózis multiplex oka vagy okai ismeretlenek” írja egy elismert belgyógyászati tankönyv.7 A legtöbb kuta tás cáfolja, hogy a szklerózis multiplex valamiféle fertőzésből eredne, bár valamilyen vírus jelenléte esetleg kimutatható a betegeknél. Valószínűleg a genetikai hajlam is szerepet játszik a kialakulásában, mivel néhány etnikai csoportnál, például az észak-amerikai inuitoknál és a dél-afrikai bantuknál sohasem diagnosztizáltak szklerózis multiplexet. A genetika azonban nem szolgál magyarázattal arra, hogy kit támad meg ez a be tegség és hogy miért. „Míg valaki örökölheti a szklerózis mul tiplexre való genetikai hajlamot, addig maga a betegség nem öröklődik - írja Louis J. Rosner neurológus, az UCLA Szkleró zis Multiplex Klinikájának volt igazgatója. - Még azokat sem sújtja okvetlenül a szklerózis multiplex, akik ehhez minden szükséges génnel rendelkeznek. A szakemberek úgy vélik, nyilván környezeti tényezők idézik elő a betegséget.”8 A helyzetet bonyolítja, hogy az MRI-, illetve a kórszövet tani vizsgálatok a központi idegrendszerben myelinkárosodás jellegzetes jegyeit azonosították olyan személyeknél is, akiknél sohasem jelentkezett a betegség egyetlen nyilvánvaló jele vagy tünete sem. Miért van az, hogy bizonyos embereknél, bár ki mutathatók ugyanazok a szövettani elváltozások, mégsem alakul ki a betegség, míg másoknál igen? Mik lehetnek azok a „környezeti tényezők”, amelyekre Rosner utal? Rosner, aki máskülönben a szklerózis multiplex
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
41
Kiváló szakértője, somm ásan elutasítja, hogy az érzelmi stresszt mint a betegség egyik kiváltó okát vizsgálja. Ehelyett u/1 a következtetést vonja le, hogy a betegség valószínűleg uuloimmun problémával magyarázható a legjobban. „Az illelő túlérzékeny lesz a saját szöveteire - fejtegeti - , antites teket termel, amelyek megtámadják az egészséges sejteket.” I jgyeimen kívül hagyja azt a gazdag orvosi irodalmat, amely nz autoimmun folyamatokat a stresszel és a személyiséggel hozza összefüggésbe. Ezt az alapvető kapcsolatot a későbbi lejezetekben még részletesen megvizsgáljuk. Egy 1994-es kutatás, amelyet a Chicagói Egyetemi Kór ház neurológiai osztályán végeztek, az idegrendszer és az im munrendszer interakcióit (kölcsönhatásait) és ezek lehetséges szerepét vizsgálta a szklerózis multiplexben.9 Patkányokon mutatták be, hogy a mesterségesen előidézett autoimmun belegség súlyosbodott, amikor a „menekülj vagy küzdj” reakciót gátolták. Ha nem akadályozták volna meg az állatot abban, hogy normális módon reagáljon a stresszre, az megvédte vola betegség rosszabbodásától. 110
A stressz-szakirodalomban leírt szklerózisos betegek, és .izok is, akikkel én készítettem interjút, hasonló helyzetbe ke rültek, mint ezek a szerencsétlen kísérleti állatok a chicagói kutatásban: gyerekkori kondicionáltságuk miatt akut és kró nikus stressznek voltak kitéve, miközben jelentősen romlott az a képességük, hogy a szükséges „menekülj vagy küzdj” választ adják. Az alapvető problémát nem a külső stresszor jelenti, mint például a tanulmányokban említett életesemé nyek, hanem az a környezet által kondicionált teheteüenség, amely mindkét egészséges viselkedésmintát, a „küzdj”, illetve a „menekülj” választ is gátolja. Az ebből eredő belső stressz észrevétlen marad, mert elfojtják. Ezért fordulhat elő, hogy nem érzik stresszesnek azt, hogy kielégületlen szükségleteik
42
A TEST LÁZADÁSA
vannak, mint ahogyan azt sem, hogy mások szükségleteire kell figyelniük. Normálisnak érzik. És innentől kezdve fegy vertelenek. Veronika harminchárom éves; három éve diagnosztizálták nála a szklerózis multiplexet. „Amikor elkezdődött, még nem tudtam, mi a bajom - meséli. - Fájt, zsibbadt és bizsergett mindenem, először a lábamban éreztem, azután felkúszott egészen a mellkasomig, majd megint vissza. Több mint há rom napig tartott. Azt mondtam magamnak: Hé, ez tök jó! Csipkedtem magam, de semmit sem éreztem. Először nem beszéltem róla senkinek.” Az egyik barátja végül meggyőzte Veronikát, hogy forduljon orvoshoz. Zsibbadt és fájt mindene, és nem szólt róla senkinek... de miért nem? - Mert azt gondoltam, hogy nem érdemes. Ha például szóltam volna a szüleimnek, biztosan kiborulnak. - Nem hiszem, hogy ha valaki mással történik ugyanez, maga rá sem hederít! - Azonnal elvittem volna orvoshoz. - De miért bánik önmagával rosszabbul, mint másokkal? Van valami elképzelése? - N incs” Nagyon tanulságosnak tartom Veronika válaszát arra a kérdésre, hogy történt-e vele valamilyen rossz dolog, mielőtt megbetegedett. „Nem mondanám, hogy rossz dolgok - felel te. - Engem úgy fogadtak örökbe. Miután a nevelőanyám már tizenöt éve mondogatta, hogy keressem fel a vér szerinti csalá domat, végül megtettem, pedig egyáltalán nem akartam. Csak tudja, könnyebb engedni az anyámnak, mint vitatkozni vele. Ez mindig is így volt. Szóval megtaláltam őket, találkoztunk, és az volt az első gondolatom, hogy Jézusom, az nem lehet,
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
43
hogy rokonok vagyunk. Elég nyomasztó érzés volt megismer ni a családom történetét, mert mi szükségem van arra, hogy indjam, hogy valószínűleg egy vérfertőző, erőszakos kapcso lóiból származom. Pedig úgy tűnik, ez a helyzet. Persze senki nem mesélte el az egész történetet, és a vér szerinti anyám sem mond semmit. Ekkoriban ráadásul állás nélkül maradtam es munkanélküli-segélyre vártam. Néhány hónappal azelőtt kidobtam a barátomat, mert alkoholista volt, és már nem bírUm tovább. Nem akartam megbolondulni.” Ezek azok a nyomasztó események, amelyek a fiatal nő sze rint nem voltak olyan rosszak: fel kellett keresnie a vér szerinti rokonait, mert a nevelőanyja akarata ellenére erre kényszerílette; megtudta, hogy valószínűleg egy vérfertőző, erőszakos kapcsolatban fogant (az egyik unokatestvér erőszakolta meg Veronika édesanyját 16 éves korában); súlyos anyagi gondok kal küzdött; és szakított az alkoholista barátjával. Veronika a nevelőapját érzi igazán közel magához. Ő a példaképem - mondja. - Ő mindig mellettem állt. - Akkor miért nem kért tőle segítséget, amikor úgy érezte, hogy az anyja az akarata ellenére kényszeríti valamire? - Soha nem tudtam kettesben beszélni vele, az anyám nem engedte. - És az apja hogy viszonyult mindehhez? - Nem tett semmit. De biztos vagyok benne, hogy nem tetszett neki. - Örülök, hogy jó kapcsolata volt az apjával. De lehet, hogy jobb lenne, ha új példaképet keresne magának - valaki olyat, akinek több az önbizalma. Ahhoz, hogy meggyógyul jon, az lenne a legjobb, ha saját magára tudna példaképként lel nézni”
44
A TEST LÁZADÁSA
Jacqueline du Pré, a tehetséges angol csellista negyvenkét éve sen, 1987-ben halt meg a szklerózis multiplex szövődményei ben. Amikor testvére, Hilary később szerette volna megtudni, hogy nem a stressz okozta-e Jackie betegségét, a neurológus határozottan biztosította róla, hogy a stressznek semmi köze a szklerózis multiplexhez. Az orvostudomány hivatalos álláspontja nem sokat válto zott azóta. „A stressz nem okoz szklerózis multiplexet - írja a Torontói Egyetem Szklerózis Multiplex Klinikája által nem régiben kiadott egyik betegtájékoztató - , a szklerózisos bete geknek azonban tanácsos elkerülniük a stresszhelyzeteket.” Ez a kijelentés félrevezető. Természetesen a stressz nem okoz szklerózis multiplexet, mint ahogy önmagában egyetlen té nyező sem. A betegség kialakulása kétségkívül több együttha tó függvénye. De igaz-e, hogy a stressz nem járul hozzá nagy mértékben a betegség megjelenéséhez? A vizsgált személyek élettörténete és a vizsgálati eredmények ennek éppen az el lenkezőjét igazolják. Bizonyíték erre Jacqueline du Pré élete, akinek a betegsége és a halála jól illusztrálja, milyen pusztító hatása van az érzelmek elfojtásából eredő stressznek. Az emberek sokszor zokogtak a koncertjei alatt. Ahogy valaki megjegyezte: „lélegzetelállító volt, ahogy a közönséggel kommunikált, mindenkit elbűvölt.” Nagyon szenvedélyesen játszott, néha talán túl hevesen is. Egyenes utat talált az ér zelmekhez. A színpadon egészen másképp viselkedett, mint az életben, teljesen gátlástalan volt: a haja lobogott, a teste hajlongott, több volt benne a rock and roll fesztelenségéből és látványosságából, mint a kom olyzenét játszó muzsiku sok visszafogottságából. Ahogy egy megfigyelő visszaem lékezett: „Úgy nézett ki, mint egy kedves, szemérmes tehe nészlány, de csellóval a kezében olyan volt, mint egy meg szállott.”10
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
45
Du Pré néhány koncertfelvétele, különösen Elgar gondork.iversenyének a felvétele a mai napig felülmúlhatatlan, és úgy lunik, az is marad. A kiváló zeneszerző utolsó nagyszabású munkája az első világháború előtti reménytelenség hangu latban született. „Minden, ami jó és szép, tiszta és friss és riles, elmúlt, és soha többé nem jön vissza” - írta 1917-ben lídward Elgar. A hetvenes éveiben járt ekkor, élete alkonyán. „Az, ahogy Jackie meg tudta jeleníteni ennek az élete alko nyán járó férfinak az érzéseit, egy volt a rendkívüli, megma gyarázhatatlan képességei közül” - írja a testvére, Hilary du Pré A Genius in the Family (Zseni a családban) címmel meg jelent könyvében.11 Valóban rendkívüli képesség. De hogy megmagyarázhalallan lenne? Nem hiszem. Bár nem tudott róla, Jacqueline du Pré az élete alkonyán járt, mire betöltötte a huszadik életévét. Már csak néhány éve volt hátra, és kialakult nála a betegség, .unely nem sokkal ezután véget vetett zenei karrierjének. Sajnálat, veszteség és lemondás: kimondatlan érzelmi élete mindháromban bővelkedett. Értette Elgart, mert ugyanazt a szenvedést élte át. Elgar arcképének a látványa mindig felka varta. „Boldogtalan élete volt, Hi] - mondta egyszer a testvé rének - , és beteg volt, de a lelke fénylett egész életében, és ez az, ami érződik a zenéjén”. Jacqueline magáról beszélt, a saját életéről. Édesanyjának, Irisnek meghalt az apja, míg ők Jackie-vei a szülőotthonban voltak. Jackie és az édesanyja kapcsolata ettől kezdve egyfajla kölcsönös függéssé vált, ami miatt egyikőjük sem érezte magát szabadnak. A kislány nem lehetett igazán gyerek, de ugyanakkor felnőni sem hagyták. Jackie érzékeny, alkalmazkodó kislány volt, csendes és fé lénk, olykor-olykor csintalan. Passzívnak, illetve nyugodt unk ismerték, kivéve amikor csellózott. Hatévesen - ahogy
l(>
A TEST LÁZADÁSA
az egyik tanára felidézi - „rendkívül udvarias és jól nevelt” volt. Kedves, előzékeny arcát mutatta a világnak. A lányiskola titkárnője boldog, vidám gyerekként emlékszik vissza rá. Az egyik középiskolai osztálytársa szerint „barátságos és jókedvű volt, könnyen beilleszkedett” Jackie belső valósága azonban egyáltalán nem ilyen volt. Hilary leírja, hogy a testvére egy nap sírva fakadt: „Az isko lában senki nem szeret. Borzalmas. Mindenki csúfol.” Egy későbbi interjúban Jacqueline így vall magáról: „Az a gyerek voltam, akit a többiek ki nem állhatták. Csapatokba verőd tek és gúnyverseket skandáltak rólam.” Félszeg kamasz volt, a társas életben ügyetlen, az elméleti dolgok nem érdekelték, és meglehetősen szótlan volt. A testvére szerint Jackie-nek min dig is gondot jelentett, hogy szavakban fejezze ki magát. „A fi gyelmes szemlélő Jackie vidám külseje mögött felfedezhette a melankólia csíráját” - írja életrajzírója, Elisabeth Wilson a Jacquline du Pré című könyvben.12 Jackie egész életében, egészen a betegsége megjelenéséig eltitkolta az érzéseit az édesanyja elől. Hilary visszaemlékszik egy dermesztő jelenetre a gyerekkorukból, amikor Jacqueline feszült arckifejezéssel, titokzatosan odasúgta neki: „Hil, ne mondd el anyának, de... amikor nagy leszek, nem fogok tudni majd járni meg mozogni!” Hogyan értelmezzük ezt a szörnyű önbeteljesítő jóslatot? Mint hátborzongató sejtést vagy mint annak a kivetítését, amit a gyermek Jackie, bár tudat alatt, de pontosan érzett: hogy képtelen önállóan létezni, béklyóba van verve, és megbénították énjének legalapvetőbb részét. És mit jelent az, hogy „ne mondd el anyának”? Ez annak az em bernek a beletörődése, aki már tudja, hogy értelmetlen lenne a fájdalmát, a félelmét és az aggodalmát - lényének sötét olda lát - egy olyan szülővel megosztani, aki képtelen lenne mind ezt befogadni. Évekkel később, amikor a szklerózis multiplex
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
47
l.miadásba lendült, mindaz a harag, amit egész életében az anyja iránt érzett, robbanásszerűen, irányíthatatlan őrjön gések formájában tört elő. A barátságos gyerekből ellenséges irlnőtt lett. Amennyire élt-halt a csellóért Jacqueline du Pré, olyan mélyen utasította el benne valami azt a szerepet, hogy csellóművész legyen. A virtuóz szerepe felülírta valódi énjét. Végül t i /elmei kifejezésének egyetlen formájává vált, és az egyetlen eszközzé arra, hogy az anyja figyelmét megtarthassa. A szklei ó / ís multiplex arra kellett, hogy kibújhasson ebből a szerep ből - így mondott nemet a teste. Jacqueline maga képtelen volt nemet mondani arra, amit ii világ elvárt tőle. Tizennyolc évesen, amikor már reflektorlenyben fürdött, sóvárogva irigyelt egy másik csellistát, aki épp válságban volt. „Szerencsés ez a lány - mondta egy bai áljának - , mert abbahagyhatja a zenélést, ha akarja. Én soha nem hagyhatom abba, mert túl sok ember túl sok pénzt ölt belém.” A csellózás először lehetővé tette számára, hogy hi hetetlen magasságokba szárnyaljon, de aztán megbilincselte, bármennyire is meg volt rémülve attól, hogy milyen árat kell li/etnie a művészi karrierért, megtette azt, amit a tehetsége és családja követelt tőle. A testvére többször is említést tesz Jackie „cselló hangjá ról”. Mivel az érzelmi kifejezés közvetlen eszközeit már korán elfojtották nála, a cselló lett Jackie hangja. Minden erejét, fáj dalmát, lemondását - minden dühét - a zenében élte meg. .1
Ahogy az egyik csellótanára éleslátóan megfigyelte, Jackie kamaszkorában úgy játszott a hangszerén, hogy a játékon keresztül fejezhesse ki belső agresszivitását. Amikor zenélt, i sordultig telt érzelmekkel, amelyeket az élete más terülelén vagy csak visszafogva vagy egyáltalán nem tudott meg élni. Ezért volt annyira magával ragadó nézni, ugyanakkor
AH
A TEST LÁZADÁSA
gyakran fájdalmas - az orosz csellista, Misa Majszki szavaival élve „szinte félelmetes” - hallgatni a játékát. Húsz évvel gyerekkori debütálása után, immár szklerózis multiplexes betegként, Jackie arról beszélt egy barátjának, mit érzett, amikor először játszott közönség előtt. „Olyan volt, mintha addig a pillanatig egy téglafal magasodott volna előtte, ami megakadályozta abban, hogy kapcsolatba lépjen a külvilággal. De abban a pillanatban, ahogy a közönségnek elkezdett játszani, a téglafal leomlott, és végre úgy érezte, hogy képes megszólalni. Mindig ez az érzés kerítette hatalmába, ha színpadon volt.” Jacqueline később, felnőttkorában azt írta a naplójába, hogy sosem tudta szavakkal kifejezni magát, csakis a zenén keresztül. Életének azt a szakaszát - mielőtt a szklerózis multiplex véget vetett csellójátékának - a férjével való kapcsolata ha tározta meg. Dániel Barenboim, az argentin zsidó családból származó, elbűvölő, művelt, kozmopolita művész, aki Izra elben nőtt fel, már a húszas évei elején üstökösként robbant be a nemzetközi zenei életbe. Rendkívül keresett verseny zongorista és kamarazenész volt, aki karmesterként is hír névre tett szert. Amikor du Pré és Barenboim találkoztak, akaratlanul is szikrázó és szenvedélyes, majdhogynem misz tikus zenei kommunikáció alakult ki közöttük. A szerelem és a házasság elkerülhetetlen volt. Olyan volt az egész, mint egy tündérmesében; ők lettek a komolyzene világának álom párja. Sajnos Jackie a házasságában sem tudta jobban megtalálni önmagát, mint a saját családjában. Akik jól ismerték, hama rosan észrevették, hogy valamiféle „meghatározhatatlan”, félig brit, félig amerikai akcentussal kezd beszélni. Férje beszédstílusának öntudatlan átvétele azt jelezte, hogy az identitása összeolvadt a másik, nálánál erősebb személyiséggel.
A TÚLSÁGOSAN JÓ KISLÁNY
49
Hilary azt írja, hogy Jackie ebben a kapcsolatban ismét í gy másik ember igényeihez és elvárásaihoz alkalmazkodott: Jisély sem volt rá, hogy személyiségének mélységeit a kö~ /us zenélésen kívül bármely más módon kifejezésre juttassa. Annak a Jackie-nek kellett lennie, akit a körülmények megkí vántak.” Amikor a még fel nem fedezett, egyre inkább elhatalma sodó idegrendszeri betegség komolyabb tüneteket kezdett produkálni, s egyre többször fordult elő, hogy elgyengült és összeesett, Jackie az egész élete során megszokott mintát kö veivé továbbra sem szólt senkinek. Ahelyett, hogy beszámolt vol na a férjének a problémáiról, titkolta a tüneteit, és úgy tett, mintha a gyengeségének más oka lenne. „Csak annyit mondhatok, hogy nem okoz feszültséget a dolog - felelte egyszer Jackie, amikor Hilary arról kérdezte, miként tud megküzdeni azzal a nehézséggel, hogy a férjével egyszerre áll személyes és művészi kapcsolatban. - Nagyon boldognak érzem magam. Szeretek zenélni, szeretem a férjem, és úgy érzem, jut elég időm mindkettőre.” Nem sokkal később .izonban elhagyta a férjét és a karrierjét is. Felerősödött benne .íz az érzés, hogy a férje miatt nem tud igazán önmaga lenni. I lirtelen kilépett a házasságából, s boldogtalanságát egy futó kalandba fojtotta: szexuális viszonyt létesített a sógorával, ami szintén azt bizonyítja, hogy Jacqueline-nél nem alakultak ki a személyiség éles határai. Mély depresszióba zuhant, és sokáig rá se akart nézni a csellóra. Nem sokkal azután, hogy vissza írTt a zenéhez és a férjéhez, diagnosztizálták nála a szklerózis multiplexet. [acqueline du Pré ezután is csak a cselló hangján tudott megszólalni. Testvére, Hilary arról beszélt, hogy ez volt húga számára a megváltás. Ám valójában ez sem volt igaz. A cselló működött a közönség felé, de rajta nem segített. Az emberek
30
A TEST LÁZADÁSA
imádták szenvedélyes játékát, de igazából soha senki nem hallgatta meg, aki valaha is számított neki. A közönség könynyezett, a kritikusok ódákat zengtek róla, de valójában soha, egyetlen ember sem hallotta meg, mit is akar mondani. Sajnos a legtragikusabb, hogy ő maga is süket maradt valódi énje jajkiáltásaira. A művészi önkifejezés önmagában nem több mint az érzelmek megjelenítésének egy formája, és nem jár feltétlenül együtt azzal, hogy az ember át is tudja élni ezeket az érzéseket. A húga halála után Hilary egy alkalommal az Elgar-gordonkaverseny 1973-as BBC felvételét hallgatta Zubin Mehta vezénylésével. Ez volt Jackie utolsó fellépése Angliában. „Pár perc hangolás, majd rövid szünet és elkezdte. Hirtelen felug rottam a székből. Lassított a tempón! Az első néhány taktus után egyértelművé vált, hogy miről van szó. Pontosan tudtam, mi történik. Jackie, mint mindig, most is a hangszerén ke resztül üzent. Szinte hallottam, hogy mit próbál mondani... Majdhogynem a könnyeket is látni véltem az arcán. Saját ma gát búcsúztatta. Eljátszotta a saját rekviemjét.”
HARMADIK FEJEZET
A stressz és az érzelmi kom petencia
,, Illetünk folyamán szüntelenül alkalmazkodnunk kell a köi ulményekhez. Amióta az élet hajnala megvirradt az ősvizek lelett, azóta áll fenn ez a fajta kölcsönhatás az élő anyag és az élettelen környezet között csakúgy, mint az élők társas világá ban” - írja Selye János az Életünk és a stressz című könyvében.1 A köztünk és a többi ember közt fellépő kölcsönhatások - kü lönösképpen az érzelmi interakciók - az élet minden pillana tb an megszámlálhatatlanul sokféle, bonyolult módon befo lyásolják biológiai működésünket. Mindezek az interakciók, ahogyan az könyvünkből is kitűnik majd, meghatározzák az egészségi állapotunkat. Ahhoz, hogy egészségesek legyünk, elengedhetetlen a lelki dinamika, az érzelmi környezet és a szervezet működése közötti összetett kapcsolat és kényes egyensúly ismerete. „Ezt sokan furcsállhatják, azt kérdezvén, hogy miféle kapcsolat van sejtjeink (például gyulladásos ere detű) viselkedése és önmagunk viselkedése között? Szerintem ez a kapcsolat nagyon is létező.”2 - írja Selye. Bár Selye forradalmi művének megjelenése óta több évti zed eltelt, és számos kutatást végeztek a témában, az orvostu domány továbbra sem ismeri el az érzelmek élettani hatásait,
52
A TEST LÁZADÁSA
és a mai napig úgy közelíti meg az egészséget és a betegséget, hogy azt feltételezi, a test és a lélek elválasztható egymástól, és attól a környezettől is, amelyben létezik. Ez a megközelítés hibás, és a bajt csak tovább tetézi, hogy a stressz definíciója szűk látókörű és leegyszerűsítő. Az orvosi gondolkodásmód a stresszt általában rendkívül zavaró, de egymástól független események soraként értelmezi: ilyen esemény lehet például az állás hirtelen elvesztése, a válás vagy egy közeli hozzátartozó halála. Természetesen az ilyen nagy horderejű események ko moly stresszforrást jelentenek sokak számára, ám az embe rek életében nap mint nap jelen lévő krónikus stressz sokkal alattomosabb és hosszú távú élettani hatását tekintve sokkal ártalmasabb. A belső stressz akkor is kifejti a hatását, amikor nem tudatosul bennünk. Azoknak, akik már kora gyerekkorukban hozzászoktak a fokozott belső stresszhez, inkább az okoz kellemetlen érzést, ha megszűnik. Ilyenkor az unalom és az értelmetlenség érzése törhet rájuk. Mint azt Selye János is megfigyelte, az emberek függővé válhatnak a saját stresszhormonjaiktól: az adrenalin tól és a kortizoltól. Az ilyen függőségben élő emberek számára a stressz kívánatos állapot, míg a stressz hiányát olyan helyzet nek élik meg, amelyet a legszívesebben elkerülnek. Az emberek általában azt értik a „stresszes vagyok” kifejezé sen, hogy erős idegrendszeri izgalmat tapasztalnak valami lyen különösen megterhelő helyzetben - leginkább a munka, a családi élet, a kapcsolatok, az anyagiak vagy az egészség te rületén. Csakhogy az idegfeszültség érzete önmagában nem definiálja a stresszt - sőt, szigorúan véve nincs is mindig jelen, amikor az ember stresszes. A stressz, legalábbis a mi definí ciónkban, független az egyén szubjektív érzéseitől. A stressz a
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
53
a/iTvezetben - az agyban, a hormonrendszerben, az immunMiidszerben és sok más belső szervben - végbemenő objektív fiziológia folyamatok mérhető sora. Mind az állatok, mind az emberek elszenvedhetnek stresszt anélkül, hogy a tudatában Imiiének. „A stressz nem idegfeszültség - mutat rá Selye. - A stressz i(-akciói olyan alacsonyrendű állatoknál is előfordulhatnak, amelyeknek egyáltalán nincsen idegrendszerük (...) Sőt, a nIrossz még a testen kívüli sejtkultúrákban is felidézhető.”3 I lihez hasonlóan, nagyon aktív stresszhatások érhetik azokat íi/ embereket is, akik ugyan teljesen éberek, de tudat alatti n /elmeik szorításában élnek, vagy valamiért nem érzékelik a lesi ük visszajelzéseit. Mint azt állatkísérletekkel és embereken végzett vizsgálatokkal is igazolták, a stressz mint élettani re akció anélkül is előidézhető, hogy az egyén a tudatában lenne, illetve a viselkedésben feltétlenül szemmel látható változás következne be. Mi is hát tulajdonképpen a stressz? Selye - aki megalkotta a mai értelemben használatos kifejezést, és aki ironikus büsz keséggel utalt rá, hogyan jelentek meg sorban a „dér Stress”, a „le stress” és a „lo stress” szavak a német, a francia majd az olasz nyelvben - úgy tekintett a stresszre, mint tisztán bioló giai folyamatra, mint a testben lezajló események változatos sorára, amely független mind a kiváltó októl, mind pedig az egyén tudatosságától. A stressz mindazokat a belső - elté rő mértékű - változásokat jelenti, amelyek abban az esetben következnek be, amikor egy élőlény úgy érzi, veszély fenye geti. Bár a feszültség is a stresszhatás egyik következménye lehet, akkor is stresszes lehet valaki, ha nem érez semmilyen leszültséget. Másrészről viszont feszültnek érezhetjük ma gunkat anélkül is, hogy a fiziológiás stresszfolyamatok akti válódnának.
54
A TEST LÁZADÁSA
Selye megfelelő szót keresett azokra az élettani változások ra, amelyekkel a kísérletei során találkozott. „Ekkor újra bele botlottam a stressz szóba, amely már régóta polgárjogot nyert a köznapi angolban, de főként a mérnöki szaknyelv használja olyan erők jelölésére, melyek valamilyen ellenállásra hatnak”4 - írja. Selye azokhoz a változásokhoz hasonlítja a jelenséget, mint amilyenek a kifeszített gumiszalagban vagy a nyomás alá helyezett fémrugóban következnek be, és amelyek esetenként szabad szemmel láthatók, esetenként viszont csak mikroszko pikus vizsgálattal mutathatók ki. Márpedig Selye hasonlatai egy igen lényeges dologra mu tatnak rá: a túlzott stressz akkor jelenik meg, ha a szervezet tűrőképességét meghaladó mértékű igénybevételnek van kité ve. Ez az a pont, ahol a gumiszalag elszakad, a fémrugó pedig tartósan deformálódik. A stresszreakciót kiválthatja fizikai behatás is, például sérülés, betegség vagy akár egy fertőzés formájában. De ugyanezt okozhatják az érzelmi traumák, sőt, már az érzelmi traumával való fenyegetettség érzése is, még akkor is, ha mindez csupán a képzeletünkben jelenik meg. Az egyéneknél stresszreakcióra utaló jelek észlelhetők ak kor is, ha a fenyegetettség érzése nem tudatosul, illetve abban az esetben, ha valaki úgy gondolja, csupán „pozitív” stressz éri őt. Alan negyvenhét éves, mérnök, néhány éve diagnosztizálták nála a nyelőcsőrákot. Ő is mindig „pozitív stresszt” emleget, amikor a rosszindulatú daganat felfedezését megelőző év ben folytatott önhajszoló életmódjáról beszél. Ez a „pozitív stressz” végül aláásta az egészségét, ám emellett segített elte relni a figyelmét azokról a fájdalmas eseményekről, amelyek önmagukban is állandóan fiziológiai zavart okoztak a szerve zete működésében.
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
55
Alan nyelőcsövének alsó szakaszát el kellett távolítani, a gyomor felső harmadával együtt, ahová a tumor már átlerjedt. Mivel a rák az emésztőrendszeren kívül már a nyi rokcsomók egy részében is megjelent, öt egymást követő kemoterápiás kezelésen kellett részt vennie. Eközben a fe hérvérsejtek száma annyira lecsökkent, hogy belehalt volna egy újabb kemoterápiás kezelésbe. Alant, aki soha nem dohányzott és nem fogyasztott al koholt, sokkolta a diagnózis, hiszen úgy gondolta, mindig is egészséges életet élt. Ugyanakkor már régóta tudta, hogy „gyenge a gyomra” Sokszor voltak emésztési zavarai és gyo morégése, illetve szegycsont környéki fájdalmai, ami egyértel műen arra utal, hogy refluxa volt, azaz a nyelőcsőbe gyomor sav került. A nyelőcsövet borító nyálkahártyát pedig nem arra lervezték, hogy kiállja a gyomorsav maró hatását. A nyelőcső és a gyomor között található izomgyűrű, illetve összetett idegrendszeri folyamatok biztosítják, hogy az étel lejuthasson a gyomorba, ám a gyomorsav ne szivároghasson vissza a nyelő csőbe. A krónikus reflux károsíthatja a nyelőcső alsó szakaszát borító nyálkahártyát, ami növeli a rosszindulatú elváltozások kialakulásának az esélyét. Mivel Alan nem panaszkodó típus, mindössze egyszer említette ezt a problémáját az orvosainak. Gyorsan élt, gyor san beszélt, gyorsan gondolkodott: m indent gyorsan csi nált. Úgy gondolta - és ez valóban hihető magyarázatnak líínt hogy azért ég a gyomra, mert mindig kapkodva ét kezik. Ugyanakkor a relfux kialakulásában fontos szerepet játszik a fokozott gyomorsavtermelés, amit a stressz, illetve a vegetatív idegrendszer zavara vált ki. A vegetatív idegrendszerünket nem tudjuk tudatosan irányítani - és mint a neve is mutatja, a szervezet vegetatív (akarattól függetlenül működő) funkcióinak a szabályozásáért felelős. Ilyen példá-
A TEST LÁZADÁSA
56
ul a szívműködés, a légzés, vagy a belső szervek izom m oz gásai. Megkérdeztem Alant, hogy stresszes volt-e az élete a diag nózist megelőzően. „Igen - felelte. - Előfordult, hogy stresszes voltam, de hát kétféle stressz létezik. Van jó és rossz stressz is.” Alan és Shelley tíz éve voltak házasok. Alan azt tartotta „rossz stressznek” az életében, hogy a kapcsolatukból teljesen hiányzott az intimitás. Szerinte ez volt a fő oka annak is, hogy végül nem lett gyerekük. „Shelley-nek nagyon komoly prob lémái vannak. Mivel képtelen arra, hogy romantikus és intim legyen - és képtelen megadni nekem mindazt, amire szük ségem van - , rettenetesen csalódott voltam a házasságunk miatt, amikor rákos lettem. Mindig is úgy éreztem, hogy ez volt az egyik kiváltó ok.” A „jó stressz” ugyanakkor Alan sze rint a munkájából származott. A betegsége diagnosztizálását megelőző évben napi tizenegy órát dolgozott a hét minden napján. Megkérdeztem tőle, hogy mondott-e valaha is nemet valakinek. Soha. Az igazság az, hogy szeretem, ha felkérnek vala mire. És szinte soha nem bántam meg, hogy igent mondtam. Szeretek dolgozni, szeretek elvállalni feladatokat. Elég, ha fel kér valaki, máris a rendelkezésére állok. - Mi a helyzet a rák óta? - Megtanultam nemet mondani; szinte mindenre nemet mondok. Élni szeretnék! Azt hiszem, a gyógyuláshoz nagyon fontos, hogy képesek legyünk nemet mondani. Négy évvel ezelőtt 15%-os túlélési esélyt jósoltak nekem. Eldöntöttem, hogy élni akarok, és kitűztem magamnak egy határidőt vala hol öt és hét év között. - Ezt hogy érti? - Az öt év állítólag a bűvös szám, de tudom, hogy az öt év csak egy önkényes határidő. Arra gondoltam, csalok
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
57
egy kicsit, és megtoldom még két évvel. Aztán, ha letelt a hét év... - Azt mondja, ha letelt a hét év, utána ismét ott folytat|.i, ahol abbahagyta? - Igen, azt hiszem ... Nem tudom. - Hát ez elég nagy hiba! - Lehet... még visszatérünk rá. De a lényeg, hogy most jó hú vagyok. Tényleg! Mindenkinek nemet mondok.” A stresszélmény három összetevőből áll. Az első maga az ese mény. Ez lehet fizikai vagy érzelmi behatás, amelyet a szerve zi*I fenyegetésként érzékel. Ez maga a stresszinger, a kiváltó tik, amit stresszornak is neveznek. A m ásodik összetevő a slresszort megtapasztaló és értelmező feldolgozó folyamat, ,i melyet a feldolgozó rendszer, az emberek esetében az ideglendszer, azon belül is elsősorban az agy végez. A harmadik összetevő pedig a stresszreakció, amely az észlelt fenyegetésre válaszként adott különféle fiziológiai és viselkedésbeli válto zások együttese. Mindezek alapján jól látható, hogy a stresszor meghatái ozása elsősorban a feldolgozó rendszertől függ, mivel ez az, ami jelentést társít az egyes ingerekhez. Egy földrengés pél dául közvetlen fenyegetést jelent számos élőlény számára, de baktériumoknak nem. A munka elveszítése sokkal stresszesebb a bérből és fizetésből élő alkalmazottak számára, akik a családjukkal hétről hétre élnek, mint a vezető beosztásban dolgozó emberek számára, akiket végkielégítéssel bocsáta nak el.
.1
Ugyanilyen fontos az egyén személyisége és aktuális lel kiállapota is, akire a stresszor hat. Az előbb említett vezető beosztású személy is komoly stresszként élheti meg a munkája elvesztését - még akkor is, ha az anyagi jóléte biztosított - ,
58
A TEST LÁZADÁSA
amennyiben az önbecsülése és a saját hasznosságának tudata teljes mértékben az adott pozícióhoz kötődött, ellentétben például egy olyan munkatársával, aki fontosabbnak tartja a családját, a társas kapcsolatait vagy a spirituális fejlődését. A munka elvesztése egyikük számára hatalmas veszteségnek tűnik, míg a másik talán új lehetőséget lát abban, hogy elbo csátották. Nincs egységes és általánosan érvényes kapcsolat a kiváltó ok (stresszor) és a stresszreakció között. Minden stresszesemény egyedi, és az adott pillanatban éli át az em ber, ugyanakkor a múlt hatásai is megnyilvánulnak benne. A stresszélmény intenzitása és a hosszú távú hatásai több tényezőtől függnek, amelyek minden egyes ember esetében különbözőek. Azt, hogy az egyén mit él meg stresszként, az egyén alkata és még inkább a személyes élettörténete hatá rozza meg. Selye felfedezte, hogy a stressz biológiai hatása elsősorban háromféle szervet, illetve szövetet érint: a hormonrendszert - látható elváltozásokat okozva a mellékvesékben - , az im munrendszert - számos immunsejtet tartalmaz a lép, a cse csemőmirigy, a nyirokcsomók -, végezetül változást idéz elő a belek és a gyomor nyálkahártyájában. Stresszhatás után fel boncolt patkányoknál megnagyobbodott mellékvesét, össze zsugorodott nyirokcsomókat, a bél- és a gyomorfalban pedig fekélyeket találtak. Mindezeket a hatásokat a központi idegrendszer és a hor monok váltják ki. Testünkben igen sokféle hormon találha tó: ezek a vérben keringő vegyületek szabályozzák szerve ink, szöveteink, sejtjeink működését. Azokat a vegyületeket, amelyeket egy szerv azért választ ki és juttat a vérkeringésbe, hogy befolyásolja velük egy másik szerv működését, endokrin (belső elválasztású) hormonoknak nevezzük. Veszély észlelése esetén a köztiagyban található hipotalamusz kortikotropint
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
59
kiszabadító hormont (CRH) választ ki, amely egy rövid távol ságul megtéve eljut a középső koponyagödörben elhelyezkedő agyalapi mirigyhez, amely egy aprócska, cseresznye nagy ságú, belső elválasztású mirigy. A CRH-stimuláció hatására a/ agyalapi mirigy mellékvese-serkentő (adrenokortikotrop) hormont (ACTH) választ ki. Az ACTH-t a vér a mellékveséhez szállítja. Ez apró, páros szerv, egy belső elválasztású mirigy, és a vese csúcsán, annak zsíros tokjában helyezkedik el. Az ACTH a mellékvesekéregre, egy vékony szövetrétegir lejti ki a hatását, amely maga is belső elválasztású mirigy. A mellékvesekéregben az ACTH hatására kortikoid (más nevén kéregállományi) horm onok választódnak ki, am e lyek közül a legjelentősebb a kortizol. A kortizol így vagy ngy a test szinte minden szövetére hat - beleértve az agyat, / immunrendszert, a csontokat vagy a bélrendszert. Fontos szerepet játszik abban az élettani válaszreakcióban, amelylyel a szervezet reagál a fenyegetésre. A kortizol közvetlen lulása a stresszreakció tompítása, az immunrendszer m ű ködésének a gátlása és ezáltal biztonságos keretek között 11
larlasa. Hzt a hipotalamusz, az agyalapi mirigy és a mellékvesék kn/t létrejövő funkcionális kapcsolatot HPA-tengelynek is ne vezik. A HPA-tengely áll a szervezet stresszmechanizmusának n középpontjában. Hibás működése nagyon sok esetben szeirpct játszik azoknak a krónikus betegségeknek a kialakulá sban, amelyeket a következő fejezetekben megvizsgálunk. Mivel a hipotalamusz kétirányú kommunikációt folytat az agynak azokkal a részeivel, amelyek az érzelmek feldolgozá sáért felelősek, ezért az érzelmek a legközvetlenebb módon a 11PA-tengelyen keresztül fejtik ki a hatásukat az immunrend szerre és a szerveinkre.
60
A TEST LÁZADÁSA
A mellékvese megnagyobbodása, a nyirokrendszer szö veteinek zsugorodása és a bélrendszer fekélyesedése alkotta hármas, amelyet Selye felfedezett, ugyancsak ezen a m ó don, az ACTH mellékvesét stimuláló hatása és a kortizol immunrendszert gátló és fekélyeket kiváltó hatása miatt jön létre. Ezért van az, hogy sok beteg, akinek kortizolszerű hatást kifejtő gyógyszereket írnak fel - például asztmára, vastagbélgyulladásra, ízületi gyulladásra vagy rákra - , fo kozottan ki van téve a mellékhatásként jelentkező bélvérzés veszélyének, és kénytelen további gyógyszereket szedni a bélhártya megóvása érdekében. A kortizol ilyen jellegű ha tása pedig egyértelműen megmagyarázza, hogy a krónikus stressz miért növeli a bélrendszeri fekélyek előfordulásá nak a valószínűségét. A kortizolnak ugyanakkor igen erős csontleépítő hatása is van. Ezt leginkább a kortizollal ke zelt betegeknél lehet megfigyelni, akik sokkal gyakrabban szenvednek csontritkulástól, és jóval többször szenvednek töréseket. A stresszreakció fentiekben ismertetett rövid leírása ter m észetesen nem lehet teljes, hiszen a stressz kihat szinte testünk minden egyes sejtjére. Mint azt Selye is megjegyez te: „Nem elég, ha csak meghatározzuk helyüket [az agy, az idegrendszer, a hipofízis, a mellékvese, a vese, a véredények rendszere, a kötőszövet, a pajzsmirigy, a máj, és végül a fe hérvérsejtek tömege által elfoglalt helyet] a stresszreakciók összképében, az is szükséges, hogy rámutassunk a közöttük lévő sokféle kölcsönhatásra.,>5 A stressz hat az immunrend szer sok olyan sejtjére is, amelyeket többnyire még nem is ismertek abban az időben, amikor a professzor úttörőnek számító kutatásait végezte. A fenyegetésre adott közvetlen vészreakcióban ezenkívül részt vesz a szív, a tüdő, a vázizom zat és még az agy érzelmi központjai is.
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
61
Összefoglalva azt mondhatjuk, hogy a stresszreakció elen gedhetetlen ahhoz, hogy megőrizzük belső egyensúlyunkat. A stresszreakció sohasem specifikus. Kiválthatja bármilyen fizikai, biológiai, kémiai vagy pszichés - hatás, sőt akár en nek a képzete is, függetlenül attól, hogy az tudatosul-e vagy sem. A fenyegetés lényegében megzavarja azokat a nagyon s/.íiken behatárolható élettani körülményeket, amelyek kö zött az emberi szervezet képes élni és működni. Ahhoz, hogy képesek legyünk küzdeni vagy elmenekülni egy adott hely zetben, arra van szükség, hogy a vér a bél vagy a máj helyett az izmokba áramoljon, míg a szívnek a szokásosnál gyorsab ban kell vernie. Az agy ilyenkor kifejezetten a fenyegetésre összpontosít, feledve éhséget vagy szexuális ösztönt. Az el raktározott energiakészleteket cukormolekulák formájában mozgósítani kell, megváltozik az immunrendszer működése. Iveket a folyamatokat az adrenalin, a kortizol és más stressznyagok szabályozzák
.1
Ugyanakkor, mindezeket a funkciókat biztonságos korl.ilokon belül kell tartani: a túl magas vércukorszint kómát okoz; a túlságosan aktív immunrendszer a saját sejteket is megtámadja, nemcsak a kórokozót. Ebből következik, hogy stresszreakció nem csupán a szervezet fenyegetésre adott válaszaként értelmezhető, hanem a szervezet olyan próbál kozásaként is, amely arra irányul, hogy fenyegetés esetén is
.1
lenntartsa a homeosztázist*. Az Egyesült Államok Nemzeli Kgészségügyi Intézetének a stressz témájában rendezett konferenciáján a kutatók a „belső környezet dinamikus
(Claude Bernard XIX. századi fiziológus az élőlények egyik legjellemzőbb tulajdonságát abban határozta meg, hogy a környezet változásai ellenére is Inin tudják tartani belső miliőjük állandóságát. Walter B. Cannon, hírneves li/iológus az élőlényeknek ezt az egyensúlyfenntartó képességét homeosztá/isnak nevezte el (a szerk.).
62
A TEST LÁZADÁSA
állandósága és stabilitása” (homeosztázis) fogalmát használ ták fel, amikor úgy határozták meg magát a stresszt „mint diszharmonikus állapotot, illetve fenyegetett homeosztázis f . 6 Ennek a definíciónak az értelmében a stresszor „bármely olyan fenyegetés - legyen valós, vagy képzelt amely megza varja a homeosztázist”7 Mi az, ami minden stresszorban közös? Végső soron min den stresszor valaminek a hiánya - illetve valami elvesztésé nek a lehetősége amit a szervezet nélkülözhetetlennek tart az életben maradás szempontjából. Az egyik legfőbb stresszor például az, amikor az a veszély fenyeget minket, hogy élelem nélkül maradunk. Ugyanilyen fontos stresszor - legalábbis az emberek esetében - a szeretet elvesztésének a lehetősé ge. „Talán habozás nélkül kijelenthetjük - írta Selye János -, hogy az emberek esetében a legfontosabb stresszorok érzelmi eredetűek.”8 A kutatások három olyan tényezőt azonosítottak, amelyek minden körülmények között stresszt váltanak ki: a bizonyta lanság az információhiány és a kontroll elvesztése.9 Márpedig mindhárom tényező jelen van a krónikus betegek életében. Sok ember persze abban az illúzióban él, hogy ő irányítja a saját életét és csak később döbben rá, hogy sok-sok éven át előtte ismeretlen erők befolyásolták a döntéseit és a viselke dését. Velem is ez történt. És olyanok is vannak, akiknél vala milyen súlyos betegség rombolja le végül az illúziót, hogy ők irányítják a saját életüket. Az ötvennyolc éves Gábriellé aktív tagja az egyik helyi sclero derma egyesületnek. Egyébként is hatalmas szemei még na gyobbnak tűnnek, ahogy a bőre megfeszül az arcán, a m oso lya pedig alig több, mint ajkának apró rezdülése a tökéletesen fehér fogak felett. Keskeny ujjain a scleroderma jellegzetes,
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
63
viaszos áttetszőségével fénylik a bőr, de a kezén már megmulatkoznak a reumás ízületi gyulladás jelei is. Némelyik ujja már elgörbült és duzzadt az ízületeknél. Gabrielle-nél 1985ben diagnosztizálták a sclerodermát. Ennek a betegségnek a kialakulása általában lassú és alattomos, ám az ő esetében az első jelek olyan hirtelen jelentkeztek, mint egy influenza Iiinetei - talán éppen azért, mert a scleroderma nála reumás ízületi gyulladással párosult. „Majd egy évig nagyon-nagyon beteg voltam - mesélte. - Az első öt-hat hónapban alig tudlam kikelni az ágyból. Még az is nehezemre esett, hogy fel keljek vagy bármit csináljak, annyira fájt minden ízületem. Három-négy hétig hatott a fájdalomcsillapító, amit adtak, de utána már nem használt, másik gyógyszert írtak föl. Képtelen voltam enni. Öt héten belül majd tizennégy kilót fogytam, 13 kilót nyomtam. Valahol azt olvastam, hogy azok az embe rek betegszenek meg selerodermában, akik mindig irányítani akarnak. Egész életemben irányítottam, mindig nekem kellett gondoskodnom mindenről. És most hirtelen, ez a betegség leljesen kivette a kezemből az irányítást.” Elsőre ellentmondásosnak tűnhet az állítás, hogy a stressz egy olyan fiziológiai mechanizmus, amely nélkülözhetetlen az életben maradáshoz - betegséget okoz. Ahhoz, hogy felold juk ezt a látszólagos ellentmondást, meg kell különböztetnünk az akut és a krónikus stresszt. Az akut stressz a szervezetnek a fenyegetésre adott pillanatnyi, rövid távú válasza, míg a króni kus stressz esetében a stresszmechanizmusok hosszú időn át működésben maradnak, mert az egyén olyan stresszoroknak van kitéve, amelyektől képtelen szabadulni, vagy azért, mert nem ismeri fel őket, vagy azért, mert nincs hatalma felettük. Az idegrendszer reakciói, a horm onok termelődése és az immunrendszerben bekövetkezett változások együttesen alkotják a „menekülj vagy küzdj” reakciót, amely közvetlen
64
A TEST LÁZADÁSA
veszély esetén nélkülözhetetlen az életben maradásunkhoz. Mindezek a biológiai válaszok azt a célt szolgálják, hogy a szervezet alkalmazkodni tudjon a vészhelyzetekhez, amelyek re a természet tervezte őket. Ám ha ugyanezeket a reakció kat tartósan váltja ki valami, és nem jelentenek megoldást a problémára, akkor ártalmasak lehetnek, sőt maradandó szervi károsodást okozhatnak. A tartósan magas kortizolszint szö veti károsodást, a tartósan magas adrenalinszint pedig magas vérnyomást és szívkárosodást okozhat. Rengeteget írtak már a krónikus stressznek az immunrendszer működését gátló hatásáról. Egy vizsgálat során a ter mészetes ölősejteknek (NK-sejt) nevezett immunsejtek mű ködését vizsgálták olyan embereknél, akik Alzheimer-kórban szenvedő házastársukat ápolták, valamint egy kontrollcsoport korban és egészségi állapotban megegyező tagjainál. Az NKsejtek a fertőzések és a rák elleni küzdelemben fontos szerepet játszanak, elpusztítják a mikroorganizmusokat és a rákossá átalakuló sejteket. Kiderült, hogy az Alzheimer-kóros betegek házastársainak esetében az NK-sejtek működése nagymér tékben gátolt volt, még azoknál is, akiknek a férje vagy a fele sége már három éve meghalt. Az ilyen ápolást nyújtók közül azoknak volt a legkevésbé aktív az immunrendszere, akik a legkevesebb támogatást kapták a környezetüktől. Ugyanígy az orvostanhallgatók közül is azoknak az immunrendszere gyengült le a legjobban a stresszes vizsgaidőszakban, akik a legmagányosabbak voltak. Egy másik vizsgálat során, ahol a célcsoport ugyanez volt, arra kerestek választ, mennyire hatékony az influenza elleni védőoltás. A vizsgálat során kiderült, hogy a stresszmentes kontrollcsoport 80%-a védetté vált a vírussal szemben, míg az Alzheimer-kóros betegeket ápolók között ez az arány csupán 20% volt. A szakadatlan ápolással kapcsolatos stressz gátolta
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
65
az érintettek immunrendszerének a működését, akik így a vé dőoltás ellenére továbbra is fogékonyabbak maradtak az influ enzafertőzésre.10 A vizsgálat során egyúttal azt is kimutatták, hogy a szövetregenerációt szintén késleltetheti a stressz: az Alzheimer-kóros betegek ápolóinak sebei átlagosan kilenc nappal később gyógyultak meg, összehasonlítva a kontrolli söpört tagjaival. Minél nagyobb a stressz, annál több kortizol termelődik, a kortizol pedig gátolja a sebgyógyulásban fontos szerepet ját szó sejtek működését. Fogorvostan-hallgatók a saját szájpad lásukat megsebezve azt vizsgálták, mennyire gyorsan gyógyul a seb a nyári vakáció alatt, illetve az immunológiai záróvizs gájukat megelőző időszakban. A seb mindannyiuk esetében gyorsabban gyógyult be a nyári időszakban. A stresszes vizs gaidőszakban a szervezetük kevesebb olyan anyagot termelt, amely alapvető szerepet játszik a sebgyógyulásban. A stressz és a legyengült immunrendszer, illetve a betegsé gek között gyakorta megfigyelt összefüggés alapján született meg az „adaptációs betegségek” elmélete - a kifejezést egyéb kent Selye Jánosnak köszönhetjük -, amely szerint a „mene külj vagy küzdj” reakció nélkülözhetetlen volt akkor, amikor természeti környezetben élő embernek meg kellett küzdenie a ragadozókkal és a természet más veszélyeivel. A civilizált l.ii sadalmakban azonban ugyanez a „menekülj vagy küzdj” .1
icakció olyan helyzetekben is működésbe lép, ahol szükségleien és haszontalan, hiszen többé nem fenyegeti az életünket halálos veszély Összefoglalva, a szervezet fiziológiai stresszmechanizmusai sokszor a nem megfelelő helyzetekben is mű ködésbe lépnek, ami betegségek kialakulásához vezethet. A kérdést persze másképpen is megközelíthetjük. A „me nekülj vagy küzdj” reakció ma is ugyanazt a célt szolgál ja, mint az evolúció során mindvégig: biztosítja az életben
00
A TEST LÁZADÁSA
maradásunkat. Csakhogy időközben elveszítettük a kapcsola tot azokkal a zsigeri érzésekkel, amelyek a veszélyre figyelmez tetnek minket. A szervezetünk ugyan a megfelelő módon re agál a sztresszre, ám az elménk nincs tudatában a veszélynek. Fiziológiailag stresszes állapotban vagyunk, miközben alig vagy egyáltalán nem vagyunk tudatában a szervezetünket érő kellemetlenségnek, a distressznek*. Mint Selye is rámutatott, a legtöbb ember életében - legalábbis az ipari társadalmakban a legjelentősebb stresszorok mind érzelmi eredetűek. Csak úgy, mint a laboratóriumi állatokat a ketrec, az embereket a saját életmódjuk és érzelmi életük tartja fogva, és közben alá ássa az egészségüket. Ügy tűnik, minél fejlettebb társadalom ban élünk gazdaságilag, annál érzéketlenebbé válunk a saját érzelmi valóságunkra. Már nem érezzük, hogy mi történik valójában a testünkben, így nem is tudjuk megvédeni magun kat. Lehetséges, hogy a túlzott vagy tartós stresszreakció nem azért káros a szervezet számára, mert többé nincs feladata, hanem azért, mert nem vagyunk képesek felismerni az általa közvetített jelzéseket. A stresszhez hasonlóan az érzelem is olyan fogalom, ame lyet a legtöbbször úgy használunk, hogy nem vagyunk tisz tában a pontos jelentésével. És ugyanúgy, mint a stressznek, az érzelmeknek is több összetevője van. Ross Buck, pszicho lógus az érzelmi válaszok háromféle szintjét különbözteti meg, amelyeket I-es, 11-es és III-as érzelemnek nevez, attól függően, hogy mennyire vagyunk ezeknek a reakcióknak a tudatában. Buck III-as érzelemnek nevezi a belülről jövő szubjek tív tapasztalatot. Ez az, ami tudatosul bennünk. A III-as tí pusú érzelmi reakció átélése közben tudatában vagyunk a
* Selye János distressznek nevezte el a káros stresszt (a szerk).
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
67
w.iMl érzelmi állapotunknak, például annak, hogy dühösek vagyunk, örülünk vagy félünk, és ezt az érzést testi érzetek kísérik. A Il-es típusú érzelmek esetében az érzelmi reakciónk a külvilág számára érzékelhető, ám mi nem feltétlenül vagyunk tudatában annak, hogy mi játszódik le bennünk. Ebben az rsclben az érzelmeinket a testbeszédünk fejezi ki: „a nem ver bális jelzések, a modor, a hanglejtés, a gesztusok, az arckife.1
iczések, az érintések, sőt még a cselekedetek ritmusa vagy a s/iivak közti szünetek is. Mindezeknek az érzelmi reakcióknak olyan fiziológiai következményei lehetnek, amelyeknek eset leg nem is vagyunk a tudatában.”11 Gyakran megesik, hogy valaki nincs a tudatában annak, milyen érzelmeket közvetít u környezete felé, miközben a környezete világosan érzékeli a/okat. A Il-es típusú érzelmek azok, amelyek a leginkább befolyásolják a környezetünkben lévő többi embert, tekintet nélkül a szándékainkra. Szintén ebbe a csoportba tartoznak azok az érzelmek, amelyeket a szülők a legkevésbé képesek tolerálni a gyerme küknél, amennyiben a megnyilvánuló érzelmek túl nagy ag godalmat keltenek bennük. Mint azt Buck megállapította, ha a szülők gátolják vagy büntetik egy gyereknél az efféle érzel mek kifejezését, akkor arra kondicionálják, hogy a jövőben a hasonló érzelmekre elfojtással válaszoljon. Ez a fajta önkor látozás a szégyen és az elutasítás elkerülését szolgálja. Ilyen körülmények között, írja Buck, . .veszélybe kerül az érzelmi kompetencia (...) Az egyén a későbbiekben már nem tudja, hogyan kezelje hatékonyan a hasonló szituációkhoz kapcso lódó érzelmeket és vágyakat. Az eredmény pedig egyfajta te hetetlenség lesz.”12 A stresszről szóló szakirodalom bővelkedik az olyan írá sokban, amelyek arról szólnak, hogy a - valós vagy képzelt -
68
A TEST LÁZADÁSA
tehetetlenség a biológiai stresszreakciók egyik potenciális kiváltó oka. A „tanult tehetetlenség” olyan pszichés állapot, amelyben az egyének nem lépnek ki a stresszes helyzetekből, még akkor sem, ha fizikailag meglenne erre a lehetőségük. Az emberek gyakran találják magukat olyan helyzetekben, ahol a tanult tehetetlenség érvényesül: például amikor egy rosszul működő vagy erőszakos kapcsolatban élnek, vagy stresszes a munkájuk, vagy olyan életmódot folytatnak, amely megfoszt ja őket a valódi szabadságuktól - mégsem lépnek ki ezekből a helyzetekből. Az I-es típusú érzelmek alatt azokat az élettani változáso kat értjük, amelyeket egy-egy érzelmi inger vált ki bennünk. Ilyen változás lehet az idegrendszerben jelentkező reakció, a hormontermelésben és az immunrendszerben bekövetkező változások, vagyis azok a tényezők, amelyekből a fenyegetés re adott „menekülj vagy küzdj” válasz felépül. Mindezeket a reakciókat nem tudjuk tudatosan kontrollálni, és közvetlenül a külső megfigyelő számára sem érzékelhetőek. Egyszerűen csak jelentkeznek anélkül, hogy az egyénben tudatosulná nak, vagy az érzelmi állapotot megváltoztatnák. Ugyanazok a stresszreakciók, amelyek egy akut fenyegetést jelentő hely zetben az alkalmazkodásunkat szolgálják, ártalmassá válnak, amennyiben krónikusan fennállnak, anélkül hogy az egyén képes lenne bármilyen módon legyőzni, illetve elkerülni a fenyegetést, amely kiváltja őket. Az önszabályozáshoz - írja Ross Buck - „részben az ér zelmi kompetencia megszerzésére van szükség, amelyet úgy definiálhatunk, m int az egyénnek azt a képességét, hogy megfelelő és kielégítő módon tud bánni a saját érzelmeivel és vágyaival.”13 Az érzelmi kompetencia olyan képességeken alapul, amelyek gyakran hiányoznak napjaink társadalmából, ahol a „közömbösség” - az érzelem hiánya - általános, ahol a
A STRESSZ ÉS AZ ÉRZELMI KOMPETENCIA
69
gyerek többnyire azt hallja, hogy, „ne légy érzelgős” vagy „ne lény olyan érzékeny”, és ahol az érzelmességgel hajlamosak racionalitást szembeállítani. A racionalitás idealizált kul .1
in ralis szimbóluma pedig nem más, mint Mr. Spock, a Star Írek című filmsorozat Vulkán bolygóról származó, érzelmeket nélkülöző alakja. A/ érzelmi kompetencia az alábbiakat feltételezi: • Azt a képességet, hogy át tudjuk érezni a saját érzelmein ket, és ezáltal a tudatában vagyunk annak, ha stresszesek vagyunk. • Azt a képességet, hogy hatékonyan ki tudjuk fejezni az ér zelmeinket, ami által érvényt szerzünk a szükségleteinknek és biztosítjuk az érzelmi határaink integritását. • Azt a képességet, hogy különbséget tudunk tenni az adott sziluációban helyénvaló reakciók, illetve a múltban gyökerező, inadekvát válaszok között. Annak, amit a világtól akarunk cs követelünk, az aktuális szükségleteinken kell alapulnia, nem pedig azokon a kielégítetlen, nem tudatos igényeken, melyek a gyermekkorunkból maradtak fenn. Amennyiben múlt és jelen összemosódik bennünk, úgy érezhetjük, hogy elveszítettünk vagy elveszíthetünk valamit, még akkor is, ha egyáltalán nem fenyeget minket ez a veszély. .1
• Továbbá azt a képességet, hogy a tudatában vagyunk a va lódi szükségleteinknek, amelyeket ténylegesen ki kell elégílénünk, ahelyett hogy elnyomnánk ezeket csak azért, hogy mások elismerjenek, illetve elfogadjanak m inket Iveknek a feltételeknek a hiánya stresszhez, a stressz pedig .» homeosztázis felborulásához vezet. Ha ez az állapot króni kussá, más szóval tartóssá válik, akkor nagyobb valószínűség gel betegszünk meg. A könyvünkben ismertetett esetleírások
70
A TEST LÁZADÁSA
m indegyikében jelentősen sérül az érzelmi kompetencia, mégpedig legtöbbször úgy, hogy az érintett személy ennek egyáltalán nincs a tudatában. Az érzelmi kompetencia az, amit fejlesztenünk kell, ha m eg akarjuk védeni magunkat az egészségre káros, rejtett stressztől, és ez az, amit vissza kell nyernünk, ha meg aka runk gyógyulni. Ha pedig azt szeretnénk, hogy a gyerme keink egészséges felnőttekké váljanak, segítenünk kell őket ennek a kompetenciának a kifejlesztésében, mert ez a legjobb betegségmegelőző gyógyszer, ami csak létezik.
NEGYEDIK FEJEZET
Élve eltem etve
Alexa és a férje, Peter azért kerestek fel, mert ki szerették volna kérni egy másik orvos véleményét is. Korábban már kimondták az asszonyra a halálos ítéletet, és abban remény kedtek, hogy én esetleg megváltoztathatom a sorsát. Alexa a negyvenes évei elején járt, egy általános iskolában dolgozott tanítónőként. A találkozásunkat megelőző évben kezén a finom izmok sorvadni kezdtek, egyre nehezebben ludta megfogni a tárgyakat. Emellett többször előfordult vele, hogy megmagyarázhatatlan módon összeesett. Alexa először tiordon Neufeldhez, az ismert brit columbiai fejlődéspszit hológushoz fordult, akiről az iskolai konzultációk során hal lott. Mivel azt gondolta, hogy „mindezt csak a stressz okozza” először nem is akarta, hogy az orvosok kivizsgálják. .1
Alexa mindeközben ugyanúgy elvégezte a munkáját; mármár emberfeletti erőfeszítések árán próbálta végrehajtani min dennapi feladatait, még azon a ponton túl is, amikor a legtöbb ember már csak saját magával törődött volna. „Hihetetlenül sokat túlórázott, és egyértelműen túl sok feladatot vállalt emlékszik vissza az esetre Neufeld. - Még sosem láttam sen kit, aki ilyen sokat követelt volna magától.” Mivel a végén már a ceruzát is alig tudta megfogni, sokszor még órákkal éjfél után is fennmaradt, hogy kijavítsa a házi feladatokat. Reggel
72
A TEST LÁZADÁSA
fél hatkor kelt, hogy minél hamarabb az iskolába érjen, és le gyen ideje felírni a táblára az aznapi leckét, ökölbe szorított kezébe fogva a krétát. Ahogy később egyre inkább romlott az állapota, Alexa végül beleegyezett, hogy megvizsgálja őt az amyotrophiás lateralsclerosis nemzetközi hírű szakértője, Andrew Eisen. Eisen számára az elektrofiziológiai mérések és a klinikai vizsgálatok nem hagytak kétséget afelől, hogy a páciense ALS-sel küzd. Alexa és Peter ekkor kért meg en gem, hogy nézzem át a leleteket, hátha találok valamit, ami ellentmond a szakorvosi véleménynek, még pontosabban azt remélve, hogy megerősítem őket abban a hitükben, miszerint a tüneteket csupán a stressz okozza. A diagnózis persze meg kérdőjelezhetetlen volt: ahogy Eisen megjegyezte, „az ALS igazi, klasszikus esete”. Az ALS esetében az izommozgásokat kiváltó és azokat kont rolláló motoros neuronok, azaz mozgató idegsejtek fokozato san elhalnak, az izmok pedig - az idegekből érkező elektro mos ingerületek nélkül - lassan sorvadásnak indulnak. Mint azt az ALS-betegek egyesületének a honlapján olvashatjuk, „Az »a-myo-trophia« görög eredetű kifejezés. Az »a« egy ne gatív előtag, a »myo« az izmot jelenti, míg »thropia« a táplá lást, vagyis a kifejezés jelentése: »nincs izomtáplálás«. Amikor pedig egy izom folyamatos táplálása, vagyis ingerlése megszű nik, akkor »atrófiás« lesz, azaz egyszerűen elsorvad. A »laterális« megjelölés a gerincvelő oldalsó részére utal, ahol a mozgató idegrostok találhatók. Ezek a területek fokozatosan sorvadnak, és a jellegzetes szövettani kép alapján hívják a be tegséget szklerózisnak.” A kezdeti tünetek mindig attól függenek, hogy a kór a ge rincvelő, illetve az agytörzs melyik részét támadja meg elő ször: vannak, akik izomrángásokat, görcsöket tapasztalnak,
É lve e l t e m e t v e
73
iíiiisoknál a beszédképesség romlik, esetleg nyelési nehézséggel kuzdenek. A beteg idővel egyáltalán nem tudj a mozgatni a vég űigjait, nem tud beszélni és nyelni, végül lélegezni sem. A be tegek mintegy fele többnyire öt éven belül meghal, bár egye sek sokkal hosszabb ideig is élhetnek. Az angol kozmológus, Stephen Hawking, A z idő rövid története című mű szerzője évtizedek óta él ezzel a betegséggel - hogy ezt minek köszön het i, talán kiderül majd, ha az életét közelebbről is megismer ni k. Más degeneratív idegrendszeri elváltozásoktól eltérően az A US esetében a betegek anélkül veszítik el az izommozgásaik lelett az irányítást, hogy közben bármiféle intellektuális ha nyatlás bekövetkezne náluk. Suzannah Horgán Calgaryben élő pszichológus megfogalmazásában: „a legtöbb beteg arról s/ámol be, hogyan küzd ép elméje és megnyomorodott teste i isszehangolásával Azt, hogy az ALS során mi okozza az idegrendszer de generációját, ma még nem tudjuk, bár több adat utal arra, hogy az immunrendszer működési zavara - az idegrendszer ben lévő mikroglia sejtek kóros működése - is közrejátszik .i betegség kialakulásában. 1995-ben a Scientific American egyik cikke megdöbbentő adatokat közölt, amelyek alapján valószínűsíthető, hogy a mikroglia sejteknek közük van a szklerózis multiplex, a Parkinson-kór, valamint az ALS ki alakulásához.2 [gazán szembeszökő volt, hogy Alexa és Peter milyen el keseredetten próbáltak hinni abban, hogy képesek lesznek kilábalni ebből a tragikus helyzetből. Peter, aki mérnökként dolgozott, mielőtt nyugdíjba vonult, beleásta magát az izmok dektrofiziológiájával foglalkozó áltudományos írásokba, és olyan bizonytalan értékű kutatásokból, illetve elméletekből idézett, amelyektől bármelyik szakértőnek égnek állt volna a haja. Gyakorta félbeszakította a feleségét, amikor Alexa éppen
74
A TEST LÁZADÁSA
valamilyen kérdésemre válaszolt; az asszony pedig hosszas pillantásokat vetett a férjére válaszadás közben, mintha csak folyamatosan azt figyelte volna, hogy a férfi egyetért-e vele. Egyértelmű volt, hogy Peter elviselhetetlennek tartja Alexa halálának a gondolatát, és hogy a diagnózis tagadása sokkal inkább saját magának szól, mint a feleségének. Sokszor úgy éreztem, mintha nem is két különálló személlyel beszélget nék, hanem csak egyvalakivel, aki egyszerre két testet birto kol. „Alexának nem lehettek saját gondolatai - mondta Neufeld. - Nem mondhatott semm i olyat Peterre sem, ami azt a látszatot keltette volna, hogy Alexa tőle független, önálló személyiség.” Ugyancsak ilyen keservesen szembeötlő volt az is, hogy Alexa képtelen érzelmi kommunikációra. Egyszerűen nem voltak szavai, amelyekkel közvetlenül ki tudta volna fejezni az érzéseit: minden érzelmi vonatkozású kérdésre gondolatokkal válaszolt, egyfajta túlságosan tagolt, mégis zavaros formában. Ügy tűnt, valós érzelmi tapasztalatok helyett absztrakt gon dolatok szintjén éli meg az egész világot. „Mintha m inden érzelem kővé dermedt volna benne” - erősítette meg Gordon Neufeld az észrevételeimet. Alexát, az elhagyatottságtól való mindent elsöprő félel me dermesztette kővé. A vér szerinti szülei lemondtak róla, a nevelőanyjával pedig soha sem sikerült kapcsolatot kiala kítania. „Gyakorlatilag nem is volt kapcsolata az anyjával; az a kapcsolat sohasem működött - állítja Neufield, aki Alexa életének utolsó három évében közelebbről is megismerte az asszonyt. - A nevelőanyjának volt egy saját gyereke is, akit mindig előnyben részesített, és Alexa, bárhogy is próbálta, semmit sem tehetett ez ellen. Kamaszkorára teljesen elidege nedett a mostohaanyjától, mivel végül is feladta a harcot, de egészen addig elkeseredetten és hiábavalóan küzdött azért,
É lve e l t e m e t v e
75
hogy valamilyen kapcsolat kialakuljon kettejük között. Totális érzelmi vákuumban éltek, és a lelke mélyén, ahol egy erős énhidatnak kellett volna lennie, Alexa csak ürességet érzett” Az első házassága gyorsan széthullott, ami nem is csoda, hiszen gyerekkora óta azt hitte, hogy neki kell mindenki mással tö rődnie. „Soha nem engedélyezett magának egy perc pihenőt sem - meséli Neufield. - Hiányzott belőle az a belső menedék, ahova visszavonulhatott volna” A Yale Egyetem Orvostudományi Karának két pszichiáte re, Walter Brown és Peter Mueller 1970-ben, egy vizsgálatot követően arról számoltak be egyik cikkükben, hogy az ALShetegek meglepően hasonló benyomást tesznek más embe rekre. „Kivétel nélkül mindegyikük elismerést és bámulatot váltott ki valamennyi munkatársból, akivel csak kapcsolatba került - írták. - A z is jellemző volt rájuk, hogy nem akartak másoktól segítséget kérni”3 A Yale Egyetemen végzett vizsgá latban, amely interjúkon, klinikai értékeléseken és pszicho lógiai teszteken alapult, tíz beteg vett részt. A szerzők azt a következtetést vonták le, hogy az ALS-betegekre két fő, az egész életükre kiterjedő viselkedésminta jellemző: a minden körülmények között kompetenciát mutató viselkedés - vagy is a segítségkérés és a segítség elfogadásának képtelensége, valamint az úgym ond negatív érzések krónikus tagadása. „Általános volt a körükben a kitartóan végzett megerőltető munka, és a másoktól való segítségkérés elutasítása” - ol vasható a tanulmányban. Ügy tűnt, ezeknek a betegeknek szinte a szokásukká vált „a félelem, a szorongás és a szomo rúság érzésének elfojtása, avagy kirekesztése (...) A legtöb ben egyértelműen szükségét érezték annak, hogy mindig vi dámnak tűnjenek. Néhányan mintegy mellékesen vagy meg nyerő mosollyal az arcukon szóba hozták a betegségüket” A Yale Egyetemen 1970-ben írt tanulmány következtetéseit
76
A TEST LÁZADÁSA
nem igazolta az a hét évvel későbbi vizsgálat, amelyet a San Franciscó-i Presbiteriánus Kórházban végeztek. Erre persze bárki mondhatja, hogy lám, még nem dőlt el, mi az igazság, csakhogy a Yale-tanulmány megállapításai összhangban áll nak mindazzal, amit az ALS-betegekről olvashatunk, ami velük kapcsolatban megfigyelhető, valamint azzal, amit az ALS-betegekkel foglalkozó egészségügyi dolgozók elm on danak. Sajnos a pszichológia - a magát elkeseredetten valódi tudománynak feltüntetni akaró művészet - területén vizsgá lódó kutatók sok esetben csak azt veszik észre, amit maguk is látni akarnak. „Miért olyan kedvesek az ALS-betegek?” Ezt a címet adták annak az érdekes tanulmánynak, amelyet a Clevelandi Klinika neurológusai mutattak be egy Münchenben tartott szimpó ziumon néhány évvel ezelőtt.4 A vizsgálat szerint a legtöbb orvosnak az a benyomása, hogy az ALS-betegek szinte mind egyike a személyiségskála „legpozitívabb oldalán helyezkedik eP, szemben sok más emberrel, akik valamilyen más betegség ben szenvednek. A Clevelandi Klinikán, ahová azokat küldik kivizsgálásra, akiknél fölmerül az amyotrophiás lateralsclerosis gyanúja, a betegeket először mindig elektrofiziológiai vizsgálatoknak (EDX) vetik alá. Az elektromos vezetés intenzitása alapján az izomrostokra ható mozgató neuronok életképessége, illetve elhalása értékelhető. A teszteket végző munkatársak egyön tetűen úgy találták, hogy a kedves jellem összefüggésben áll az ALS-sel - számol be Asa J. Wilbourn, a tanulmány egyik szerzője. „Olyannyira általános ez a jelenség, hogy a techni kusok, miután elvégzik a munkájukat, időnként olyan m eg jegyzéseket fűznek az eredményekhez, mint például: »Ez a beteg nem lehet ALS-es, nem elég kedves«. Bár ezek az em berek a betegekkel csak egészen rövid időre találkoznak, és
É lve e l t e m e t v e
77
Itfen szembeötlő a véleményalkotási módszerük tudomány iul.msága, megérzéseik szinte minden esetben helyesnek bizo nyulnak” „A legérdekesebb az volt a müncheni konferencián, hogy iniulán ismertettük a tanulmányt, körénk gyűltek a résztve vők - meséli Wilbourn. - »Igen, így van!«, helyeseltek. »Én is cvs/i evettem már, csak sosem gondoltam bele, hogy ennek je
lentősége lehet.« Szóval, teljesen általánosnak tűnik ez a jelen ség. A laboratóriumokban, ahol sok ALS-beteget vizsgálnak, mindenki tudja ezt - márpedig tényleg rengeteg vizsgálatot végzünk. Nem hiszem, hogy bárki, aki az ALS-sel foglalkozik, kételkedne ennek a jelenségnek a létezésében.” Ugyanezt tapasztaltam jómagam is az ALS-betegeknél, nkikkel a magánrendelőmben vagy a palliatív osztályon ta lálkoztam. Az érzelmi elfojtást - ami a legtöbb esetben ked vesség formájában jut kifejezésre - azoknál a hírességeknél is megfigyelhetjük, akik ALS-sel élnek, kezdve a baseballóriás i iehrigtől, a fizikus Stephen Hawkingon át Morrie Schwarz professzorig, aki élete utolsó hónapjaiban nagy tiszteletet ví vni I ki magának szerepléseivel Ted Koppéi tévéműsorában, és ikinek a történetét és bölcsességét a Keddi beszélgetések életről és halálról című bestseller is megörökíti. Kanadában egy Sue Kodriguez nevű ALS-beteg az egész országban ismertté vált, .miikor pert indított, és eltökélten harcolni kezdett azért, hogy kivívja az aktív eutanáziához való jogot. Végül a legfelsőbb fin óság döntése sem tudta megakadályozni abban, hogy éljen ii jogával. Az ő története is megerősíti mindazt, amit ezeknek / embereknek az élete tanít nekünk. Az ALS-betegek élettörténetében kivétel nélkül felfedez-
.1
Iuijük a gyermekkori érzelmi elhanyagoltság vagy a veszteség momentumát. Az ALS-betegek személyiségét a könyörtelen